Bret Easton Ellis Amerikai Psycho

BRET EASTON ELLIS

AMERIKAI PSYCHO

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2006

FORDÍTOTTA: Bart István

A szerzőtől az EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL megjelent: A vonzás szabályai Az informátorok Glamoráma Holdpark Nullánál is kevesebb

2

KÖTETÜNK A KÖVETKEZŐ KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT BRET EASTON ELLIS: AMERICAN PSYCHO PUBLISHED IN THE UNITED STATES IN 1991 BY THE VINTAGE BOOKS, A DIVISION OF RANDOM HOUSE, INC., NEW YORK COPYRIGHT © 1991 BY BRET EASTON ELLIS

ALAPKIADÁS: EURÓPA KÖNYVKIADÓ, 1994 HUNGARIAN TRANSLATION © BART ISTVÁN, 1994

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ NYOMTA A SZEKSZÁRDI NYOMDA KFT. FELELŐS VEZETŐ VADÁSZ JÓZSEF ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓ KÉSZÜLT SZEKSZÁRDON, 2006-BAN FELELŐS SZERKESZTŐ BARKÓCZI ANDRÁS

A KÖTETET SZ. BODNÁR ÉVA TERVEZTE KÉSZÜLT 29 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 7989 7

3

E mű a képzelet szüleménye. Szereplői, a benne említett esetek, akárcsak a szereplők közötti párbeszédek – néhány véletlenszerű utalástól eltekintve, melyek egy-egy közismert személyiségre, termékre vagy szolgáltatásra vonatkoznak – merőben képzeletbeliek, tehát nem céloznak valóságos személyekre, és nem céljuk, hogy rossz hírét keltsék bármely valóságos cég valóságos termékeinek vagy szolgáltatásainak.

4

BRUCE TAYLORNAK

5

Természetesen mind a feljegyzések szerzője, mind maguk a „Feljegyzések” a képzelet szülöttei. Mindazonáltal olyan személyek, mint e feljegyzések szerzője, létezhetnek, sőt kell is létezniük a mi társadalmunkban, kivált ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek között általában kialakult a társadalmunk. Szeretném a szokásosnál tüzetesebben megrajzolni a közönség előtt a közelmúlt egyik jellegzetes típusát. Ez a most utolsó éveit élő nemzedék egyik képviselője. Ez a személy ebben „Az egérlyuk” című részletben maga mutatkozik be, maga ismerteti nézeteit, és mintegy meg akarja magyarázni azokat az okokat, amelyek miatt megjelent, illetve meg kellett jelennie közöttünk. A következő részletben aztán e személy igazi „feljegyzései” következnek életének néhány eseményéről. FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ Feljegyzések az egérlyukból (Makai Imre fordítása)

Nagyon sok ember elköveti azt a hatalmas hibát, hogy azt hiszi, a jó modor egyszerűen csak a derűs lelkiállapot kifejeződése. Holott valójában az emberi viselkedés számos válfaja kifejezhető udvarias formában is. Hiszen éppen ebben rejlik a civilizáció lényege – a jó modorban s abban, hogy nem mindjárt támadólag lépünk fel. Sok kárt tett e tekintetben a természetes viselkedéshez való visszatérést hirdető rousseau-i ihletésű mozgalom, mely a hatvanas

években dívott, s melynek hívei arra hivatkoztak, hogy „Miért ne mondhatná ki mindenki őszintén azt, amit gondol?”. Pedig a civilizáció törvényei szerint mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy igenis léteznek bizonyos korlátok, melyekhez alkalmazkodni kell. Ha mindenki mindig kiélné minden ösztönét, az oda vezetne, hogy előbb vagy utóbb 6

legyilkolnánk egymást. MISS JÓMODOR (JUDITH MARTIN)

És az senkit sem érdekel, hogy közben minden darabokra hullik TALKING HEADS

7

Április bolondja KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL; ez van kiírva vérvörössel a Chemical Bank falára, nem messze a Tizenegyedik utca és az Első sugárút sarkától, méghozzá akkora betűkkel, hogy a taxi hátsó üléséről is jól olvasható, ahogy a kocsi előreszökken a Wall Streetről kiforduló autócsordával, és Timothy Price el is olvassa a feliratot, bár a következő pillanatban már egy autóbusz veszi el előle a kilátást, és attól fogva csak a busz oldalán díszelgő Les Misérables hirdetést látni, Price-t azonban, aki a Pierce & Pierce cég alkalmazottja és huszonhat éves, ez feltehetőleg nem nagyon zavarja, ugyanis előreszól a sofőrnek, hogy kap tőle öt dollárt, ha most gyorsan felhangosítja a rádióját, amelyből a „Be My Baby” című szám szól, amit a fekete bőrű taxis, aki nem amerikai, hanem alkalmasint inkább nyugat-indiai lehet, meg is tesz a kedvéért. Leleményes vagyok – állapítja meg magában Price –, valamint kreatív, fiatal és gátlástalan, célratörő és jól képzett. Lényegileg tehát arról van szó, hogy a társadalom egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lemondjon rólam. Én nagyon értékes ember vagyok. – Ettől a gondolattól Price kissé megnyugszik, tovább bámul kifelé a taxi koszos ablakán, feltehetőleg a Negyedik sugárút és a Hetedik utca sarkán álló McDonald’s falára vörös sprayjel kiírt szót nézi: FÉLELEM – Azon a tényen azonban semmi se változtat, hogy mindenki szarik a munkájára, utál dolgozni, utálja az állását, és persze én is utálom a munkámat, és te is utálod a munkádat, amint a múltkor magad is bevallottad. De mi a fenét csináljak? Talán menjek vissza Los Angelesbe? Nincsen más választásom. Csakhogy én nem azért iratkoztam át az UCLA-ról a Stanfordra, hogy most ennyivel beérjem. Vagy talán egyedül állok azzal a véleményemmel, hogy egyszerűen nem keresünk eleget? – Közben – mintha filmet néznénk – megint autóbusz húz oda melléjük, és az előbbi szót ismét a Les Misérables plakátja takarja el –, de nem az előbbi plakát, hanem egy másik, ezen ugyanis Eponine arcára valaki felírta keresztben, hogy BUZIKURVA. Tim kifakad: – Van egy kis öröklakásom itt, New Yorkban. Meg van egy kis vityillóm a hamptoni hegyekben, a fene ott egye meg. – Az a szülőké, barátom; örökség. – Igen, de én megveszem tőlük; pénzért. Hangosítsa már föl egy kicsit azt a szart – szól rá a taxisra ingerülten, mégis szinte mellékesen csupán, miközben a rádióból tovább bömböl a Crystals zenéje. 8

– Nem megy, főnök, ez a minden – feleli alkalmasint, rossz angolsággal, a taxis. Timothy azonban ezt meg se hallja, folytatja magában ingerülten. – Talán ha Blaupunkt rádiókkal szerelnék fel a taxikat, elviselhetőbb lenne ez a rohadt város, és akkor maradhatnék is akár. Esetleg ODM III vagy ORC II dinamikus állomáskeresővel? – Erre a gondolatra ellágyul a hangja. – Bármelyik megtenné. Baromi jó lenne, drága barátom, baromi jó. Leakasztja nyakából szemlátomást nagyon drága walkmanjét, és közben tovább panaszkodik. – Én nagyon utálom az örökös panaszkodást… tényleg… de ez a piszok meg ez a szemétáradat és szenny, ami elönti a várost, ez már túlmegy minden határon, és te is tudod, meg én is tudom, hogy ez szinte már stílus… – Közben felnyitja vadonatúj, Tumi gyártmányú, borjúbőr diplomatatáskáját, amit a D. F. Sandersnél vásárolt. Belehelyezi a walkmant az irattárca nagyságú, összecsukható és hordozható, vezeték nélküli Panasonic Easa-phone telefonkészüléke mellé (azelőtt csak egy vacak, NEC gyártmányú, Porta hordozhatója volt), és előveszi a reggeli újságot. – Egyetlen számban… egyetlenegy számban… lássuk csak… megfojtott manökenek, háztetőkről az utcára dobott csecsemők, gyerekek halálos balesete a metróban, kommunista nagygyűlés, meggyilkolt maffiafőnök, náci mozgolódás – izgatottan lapoz –, AIDS-es baseballjátékosok, további maffiahírek, közlekedési csőd, hajléktalanok, mindenféle elmebeteg, meggyilkolt buzik a nyílt utcán, béranyaság, elmarad a tévé esti szappanoperája, gyerekek betörtek az állatkertbe, hogy megkínozzanak és elevenen megégessenek különféle állatokat, további nácihírek… és az a vicc az egészben, az a legnagyobb poén, hogy mindez itt történik, ebben a városban… sehol másutt nincs ilyen, csak itt, csakis itt, a fene egye meg, és még nincs vége, megy tovább, még egy kis náci mozgolódás, még egy közlekedési dugó, gyermekkereskedelem, AIDS-es csecsemők, kábítószeres csecsemők, összeomló ház maga alá temeti a csecsemőt, dühöngő elmebeteg csecsemő, dugó, összeomló híd… – Elakad a hangja, nagy lélegzetet vesz, majd halkan, szemét a Második sugárút és a Hatodik utca sarkán álló koldusra szegezve, így szól: – Ma ez a huszonnegyedik. Számoltam. – Majd oda se pillantva, ezt kérdezi: – Miért nem a sötétkék blézert vetted fel szürke nadrággal? – Price kétsoros selyemgyapjú öltönyt visel Ermenegildo Zegnától, mandzsettás vászoninget Ike Behartól s hozzá selyem nyakkendőt (Ralph Lauren). A kamera most a Post címoldalát mutatja. Mérsékelten érdekes tudósítás olvasható benne két emberről, akik eltűntek egy bizonyos közepesen közismert társasági figura jachtjának fedélzetéről, miközben a hajó megkerülte Manhattan szigetét, és a vendégsereg mulatott. Nincs más nyom, mint néhány vércsepp meg három összetört pezsgőspohár. A rendőrség idegenkezűséget feltételez, és arra gyanakszik, hogy alkalmasint egy machete lehetett a gyilkos eszköz, mivel a fedélzet deszkáin erre a fegyverre utaló bevágásokat találtak. A tetemeket egyelőre nem lelik. Gyanúsított nincsen. Price aznap az ebédnél kezdte magányos játékát, a délutáni fallabda közben folytatta, és a Harry’sban is tovább morfondírozott magában a három J&B whisky fölött, holott közben egyre érdekesebb lett a duma, hiszen most már a Fisher cég folyószámlája a téma, mely Paul Owenhez tartozik. Price azonban nem bírja abbahagyni.

– Betegségek! – kiált fel magában és az arca megfeszül a kíntól. – 9

Állítólag úgy lehet elkapni az AIDS-t, hogy az ember lefekszik valakivel, aki fertőzött a vírussal; ha viszont ez igaz, akkor bármit el lehet kapni ezen az úton, légyen akár vírusos betegség, akár nem… Alzheimert, izomsorvadást, vérzékenységet, leukémiát, anorexiát, cukorbajt, rákot, sclerosis multiplexet, agylágyulást, dyslexiát… te jó isten!… egy pinától dyslexiát lehet kapni… – Te, öregem, szerintem a dyslexia nem vírusos betegség. – Ugyan már, ki tudja azt? Nem tudnak ezek az orvosok semmit! Bizonyítsd be az ellenkezőjét! A taxi mellett, a járdán dagadt, fekete galambok verekszenek a Papaya előtt az eldobált hot dog maradékokon, a fal mellett ácsorgó transzvesztiták meg unottan nézik, miközben egy rendőrautó némán végiggördül egy egyirányú utcán a tilos irányban, az ég szürke, és alacsony felhők vonulnak át rajta, mellettük pedig megáll egy taxi a piros lámpánál, és a benne ülő pasas, aki szinte szakasztott úgy fest, mint Luis Carruthers, átinteget Timothynak, majd amikor Timothy nem viszonozza az üdvözlést, a pasas – lenyalt fekete haj, széles nadrágtartó, csontkeretes szemüveg – egyszeriben rájön, hogy Timothy nem az, akinek gondolta, és gyorsan visszabújik az USA Today-be, amit olvasott. A kamera a járda felé fordul, és egy rút, koszos, hajléktalan vénasszonyt mutat, aki ostort pattogtatva kergetné a galambokat, azok azonban ügyet se vetnek rá, és zavartalanul tovább civakodnak a hot dog maradékán, a rendőrautót pedig elnyeli egy föld alatti parkoló. – Csakhogy aztán éppen, amikor az ember eljut arra a pontra, hogy már azt hiszi, hogy érti az idők szavát, és teljesen el is fogadja, és egész testével ráhangolódik mintegy erre az egész tébolyra, és elkezd működni neki a dolog, kezd valami értelme lenni, akkor egyszer csak felbukkan valami féleszű, néger vénasszony, aki egyenesen szeret… érted, öregem?… szeret az utcán élni, itt, ezeken az utcákon, ezeken, ni – az ujjával mutatja –, az ilyenek, nekünk meg olyan polgármesterünk van, aki az istennek se akarja békén hagyni az ilyeneket, .nem engedi, hogy a vén kurva úgy éljen, ahogy neki tetszik… megáll az eszem!… pedig hát hagyni kellene, hadd fagyjon meg az utcán, már csak könyörületből is, megszabadítani a nyomorúságától, de nem… és az ember kezdheti elölről, mert megint nem ért egy szót se az egészből, fene ott egye meg… Huszonnégy, frászt! Huszonöt!… Vajon ki lesz ott Evelynnél az este? Hadd találgassak. – Előveszi makulátlanul manikűrözött ujjait, és számolni kezd. – Ashley, Courtney, Muldwyn, Marina, Charles… eddig stimmel? Esetleg Evelynnek valami „műhvész” barátja a Greenwich Villageből, ah, beh izgalmas lesz! Tudod, te is ismered a fajtáját… aki megkérdi, hogy nincs-e véletlenül egy kis száraz fehér chardonnay… – A homlokára csap, lehunyja a szemét, és a fogát összeszorítva sziszegi, hogy: – Én kiszállok ebből. Otthagyom Mereditht. Hiszen egyenesen provokál már. Kész, kiszálltam. Nem is értem, miért csak most jövök rá, hogy a leginkább valami televíziós vetélkedő műsorvezetőjére emlékeztet a modora?… Huszonhat, 10

huszonhét… Közlöm vele, hogy annál én sokkal érzékenyebb vagyok. Hiszen már a múltkor megmondtam neki, hogy mennyire kikészültem a Challenger katasztrófájától… kell-e neki ennél több? Én etikus lény vagyok, toleráns, határtalanul elégedett az életemmel, és derűlátón tekintek a jövőbe… aminthogy nyilván te is, nem? – Persze, csak épp… – De mit kapok viszonzásul? Süket dumát… Huszonnyolc, huszonkilenc, mi a szent szar, itt randevúzik a város összes koldus csavargója? Ide hallgass… – Hirtelen elhallgat, mintegy a kimerültségtől, elfordítja tekintetét az újabb, szeme elé úszó Les Misérables hirdetésről, és mintha valami fontos jutott volna az eszébe, megkérdezi: – Te is olvastad, hogy mi történt azzal a televíziós műsorvezetővel? Hogy meggyilkolt két tinédzser fiút? Kiderült, hogy beteges hajlamai vannak. Fantasztikus, nem? – Price várja a hatást. Semmi hatás. S most váratlanul: a Felső West Side-on járunk. Előreszól a taxisnak, hogy álljon meg a Nyolcvanegyedik utca és a Riverside sarkán, mivel az utca fordítva egyirányú. – Nem érdemes megkerülni… – kezdi Price. – Megyek szívesen tömbön körül – mondja a taxis. – Ne fáradjon. – Aztán a fogát összeszorítva, komoran s nem is nagyon halkan: – A kurva anyádat, te hülye. A taxis fékez. Mögötte két másik taxi vadul rádudál, aztán elhúz mellette. – Nem kéne virágot vinni neki? – Francokat. Te keféled, nem én. Miért kellene nekem virágot vinnem Evelynnek? Remélem, tud visszaadni ötvenesből – mondja fenyegetőn a taxisnak, és közben a taxióra piros számaira sandít. – A fene egye meg. Szteroid. Bocsánat, kissé feszült vagyok. – Azt hittem, haver, leszoktál róla. – Igen, csak szőrtüszőgyulladást kaptam a lábamon meg a karomon, és a fürdő nem segített rajta, erre elmentem egypárszor egy szoláriumba, amitől aztán el is múlt. De ha látnád, milyen lett tőle a hasam! Mint a pecsenye! Akár a nagykönyvben. Teljesen leégtem… – mondja magában közönyösen, idegen, távoli hangon, miközben arra vár, hogy a taxis visszaadjon. – Leégtem. – Fukarul méri ki a borravalót, a taxis mindazonáltal őszinte hálával köszöni meg. – Na, viszlát, Shlomo – kacsint rá Price. – A fene egye meg – mondja, miközben kinyitja a taxi ajtaját. Kiszállva egy koldust pillant meg – Bingo: megvan a harminc –, aki valami rikító zöld, rongyos, szennyes dzsoggert visel, borotválatlan és piszkos, zsíros haja a fejére tapad; Price tréfásan befelé tessékeli a taxi kitárt ajtaján. A csavargó zavartan motyog valamit, szemét röstelkedve a járda kövére süti, s üres, műanyag kávéscsészét nyújt felénk tétován. – Úgy látszik, mégse kell neki a taxi – mondja Price vihogva, és bevágja az ajtót. – Kérdezd meg tőle, hogy American Express hitelkártyát elfogad-e? 11

– AmExet elfogad? A csavargó bólint, aztán lassan, csoszogva eloldalog. Hideg van ahhoz képest, hogy már áprilist írunk, és ahogy Price fürge léptekkel halad Evelyn háza felé a „Ha én gazdag lennék”-et fütyörészve, és hanyagul lóbálja Tumi márkájú valódi bőr diplomatatáskáját, a szájából kiáramló meleg levegő bodor kis felhőket alkot. Fekete, lenyalt hajú, szarukeretes szemüveget viselő alak bukkan fel a távolban; bézsszínű, kétsoros, tiszta gyapjú öltönyt visel (Cerruti) és ugyanolyan Tumi-féle bőr diplomatatáska van nála, mint Price-nál, amit nyilván szintén a D. F. Sandersnél vásárolt. Timothy félhangosan töpreng: – Csak nem Victor Powell az? Ki van zárva. Épp ekkor az illető egy utcai lámpa fluoreszkáló fényébe lép, s az arcán aggodalmas grimasz jelenik meg, ahogy ajkát kissé félrehúzva tétova mosolyra készül, s közben, már úgy pillant Price-ra, mintha ismerősök volnának, ám azonnal rá is jön, hogy nem ismerik egymást, amiként ugyanebben a pillanatban Price is megállapítja, hogy az illető mégsem Victor Powell, és így végül is szó nélkül haladnak el egymás mellett. – Hála istennek – motyogja Price, miközben már szinte ott is van Evelyn házánál. – Pedig nagyon hasonlított rá. – Powell mint Evelyn vacsoravendége? Tűz és víz. – Ezen kissé elgondolkozik. – Mintha szürke nadrághoz fehér zoknit venne az ember. Lassú áttűnés, és máris azt látjuk, hogy Price szökellve fut fel az elegáns kis műemlék ház lépcsőjén, amit Evelyn a papájától kapott ajándékba, s közben azon átkozódik magában, hogy elfelejtette visszavinni a Videobarlangba a tegnap este kikölcsönzött kazettákat. Megnyomja a csöngőt. A szomszédos, nemkülönben előkelő kis úriházból egy nő távozik – magas sarkú cipő, óriási valag – anélkül, hogy bezárná maga mögött az ajtót. Price egy darabig követi a tekintetével, aztán amikor meghallja, hogy odabentről léptek közelednek az ajtó felé, visszafordul, megigazítja Versace tervezte nyakkendőjét, és felkészül, hogy szembenézzen az ajtónyitóval, bárki légyen is az. Courtney jön ajtót nyitni neki, krémszínű Krizia selyemblúzban, amihez rozsdaszín, Krizia tweedszoknyát visel és D’Orsay trottőrcipőt, amit Manolo Blahniknál vásárolt. Megborzongok; átadom neki fekete, tiszta gyapjú, Giorgio Armani által tervezett felöltőmet, s miközben átveszi tőlem, a jobb fülem mellett belepuszil a levegőbe, majd hajszálpontosan ugyanezt a mozdulatsort végrehajtja Priceszal is, miközben tőle is elveszi az Armani felöltőt. A nappaliban halkan szól a Talking Heads legújabb CD-je. – Mi ez a késés, fiúk? – kérdezi Courtney, és pajzánul ránk mosolyog. – Haiti volt a taxis, és nem tudta az utat – magyarázkodik Price, és visszaadja Courtney légpusziját. – Hol van asztal foglalva? Csak azt ne mondd, hogy 12

a Pastelbe megyünk kilencre. Courtney mosolyog, beakasztja a két kabátot az előszobaszekrénybe. – Nem, drágám, ma este itthon vacsorázunk. Tudom, tudom… meg is próbáltam lebeszélni róla Evelynt, de az a nagy helyzet, hogy… szusi lesz vacsorára. Tim otthagyja Courtneyt, és megindul a konyha felé. – Evelyn! Hol vagy, Evelyn? – kiáltja éneklő hangon. – Evelyn, beszélni szeretnék veled! – Örülök, hogy látlak – mondom Courtneynak. – Nagyon csinos vagy ma este. Az arcodról valami… valami fiatalos fény sugárzik. – Bateman, te nagyon értesz hozzá, mivel kell bolondítani a nőket. – Courtney hangjában semmi jele a gúnynak. – Elmondhatom Evelynnek is, hogy mi a véleményed? – kérdi kacéran. – Inkább ne – felelem. – Pedig tudom, hogy szívesen el-mondanád neki. – Na, ne komolytalankodjunk – mondja, és elveszi a kezemet a csípőjéről, majd kezét a vállamra téve a konyha felé vezet. – Ki kell mentenünk Evelynt a konyhából. Már egy órája azzal van elfoglalva, hogy folyton átrendezi a szusit. A te neved kezdőbetűit próbálja kirakni belőle – a P-t érdes farkú halból, a B-t meg tonhalból –, de sosincs megelégedve a végeredménnyel, mert a tonhalnak csak olyan semmilyen színe van… – Milyen romantikus. – …az érdes farkú halból pedig sajnos nincs elég ahhoz, hogy abból fejezze be a B-t – súgja Courtney –, úgyhogy azt hiszem, végül is inkább Tim nevének a kezdőbetűit fogja kirakni. De azért, ugye, nem fogsz megharagudni rá? – kérdezi, nem nagyon aggodalmasan. Courtney egyébként Luis Carruthers barátnője. – De bizony, rémesen féltékeny természet vagyok, és azt hiszem, jobb is lesz, ha most azonnal beszélek Evelynnel – mondom, és hagyom, hogy Courtney szelíd erőszakkal betuszkoljon a konyhába. Evelyn ott áll a világos, nyersfa tálalópultnál krémszínű Krizia selyemblúzban, amihez rozsdaszín tweedszoknyát visel szintén Kriziától és pontosan ugyanolyan selyemszatén D’Orsay cipellőt, mint Courtney. Hosszú, szőke haját kissé szigorú kontyba tűzte, és alig is biccent csupán, ahogy belépek, és fel se pillant a Wilton márkájú, ovális rozsdamentes acéltálcáról, melyen a művésziesen elrendezett szusifalatkák sorakoznak. – Jaj, drágám, ne haragudj rám, kérlek, én annyira szerettem volna elmenni abba a cuki kis új salvadori bisztróba, ami az Alsó East Side-on nyílt… Price felnyög. – …de egyszerűen nem lehetett asztalt kapni. Timothy, ne nyögdelj. – Megfog egy darabka érdes farkú halat, és gondosan elhelyezi valahol a tál felső részén, miáltal teljessé válik a némileg csakugyan T betűre emlékeztető 13

alakzat. Kissé hátrább húzódik, és szemügyre veszi a művet. – Nem is tudom. Jaj, istenem, olyan bizonytalan vagyok magamban. – Nem megmondtam, hogy mindig legyen a háznál Finlandia? – dörmögi Price, miközben átvizsgálja a bárszekrény készletét: csupa gallonos palack. – Még sincs neki soha Finlandiája – mondja, mintegy az egész társaságnak címezve a szavait. – Jaj, Timothy, ne gyötörj. Absolut nem lesz jó? – kérdezi Evelyn, majd Courtneyhoz fordulva, töprengő hangon: – A kis kaliforniai zsömlékkel meg körberakom a tál peremét, jó lesz? – Bateman! Mit iszol? – kérdezi Price sóhajtva. – J&B jéggel – felelem neki, és közben arra gondolok, milyen furcsa, hogy Mereditht nem hívták meg. – Jaj, istenem, hogy ez milyen borzasztóan néz ki! – sikítja Evelyn. – Mindjárt elbőgöm magam. – De Evelyn, a szusi fantasztikusan jól néz ki! – mondom neki csitítólag. – Nem igaz – siránkozik. – Borzalmas az egész. – Ugyan már, fantasztikusan jól néz ki – mondom neki, aztán vigasztalásképpen felcsippentek a tálról egy haldarabkát, és a számba ejtem, majd felnyögök a gyönyörűségtől, és hátulról átölelem Evelynt; még tele a szám, de azért sikerül a fülébe súgnom, hogy: – Csodás. Játékosan arcul legyint, de látszik rajta, hogy elégedett a hatással, végül pedig még egy óvatos légpuszit is kapok. Aztán visszafordul Courtneyhoz. Price a kezembe nyomja a whiskyt, és megindul a nappali felé, miközben megpróbál eltávolítani valami láthatatlan szöszt a blézeréről. – Evelyn, nincs itt valahol egy ruhakefe? Sokkal több kedvem lett volna megnézni a tévében a baseballmeccset, vagy lemenni az edzőterembe, hogy egy kicsit megizzasszam magam, esetleg kipróbáltam volna az új salvadori éttermet, amelyről elég jókat írtak a lapok, a New York Magazine is meg a Times is, semmint hogy Evelynnél vacsorázzam, amiben nemigen van más jó, mint az, hogy legalább közel van a lakásomhoz. – Nem baj, ha a szójaszósz nem pontosan szobahőmérsékletű? – kérdezi Courtney. – Azt hiszem, az egyik tálban lesz még egy kis jég. Evelyn azzal van elfoglalva, hogy halvány narancsszínű gyömbércsíkokat rakosgat egymásra kis kupacba egy kis porcelánedény mellett, melyben szójaszósz van. – De igen, baj. Patrick, légy már oly drága, és vedd ki a jégről a Kirint, jó? – Aztán színleg, mintha csak a gyömbér idegesítette volna fel, odacsapja az egész kis kupacot a tálra, és felcsattan: – Hagyd csak, majd én kiveszem! Én nem zavartatom magam, továbbhaladok a hűtőszekrény felé. Ekkor lép be Price a konyhába komor tekintettel, és felteszi a kérdést: – Te, kik ezek, ott benn, a nappaliban? 14

Evelyn úgy tesz, mint aki semmiről se tud. – Kik is? Courtney fenyegetőleg: – Te, Evelyn, remélem, közölted velük! – Ki az? – kérdezem én is, mert hirtelen elfog a rémület. – Victor Powell? – Nem, Patrick. Nem Victor Powell az – feleli Evelyn könnyeden. – Hanem egy művész barátom, Stash. Meg Vanden, a barátnője. – Á, szóval az a micsoda, az egy nő volt! – mondja Price. – Menj be, Bateman, nézd csak meg te is magadnak – ugrat Price. – Hadd találgassak! Az East Village-ben szedted fel, mi? – Jaj, Price – mondja Evelyn kacérkodva, és közben sörösüvegeket bontogat. – Szó sincs róla. Vanden Camdenben lakik, Stash pedig a SoHóban, vagyis megnyugodhatsz. Kioldalgok a konyhából, elmegyek az ebédlő előtt, ahol már terítve az asztal, s a Fortunofftól származó ezüst gyertyatartókban már égnek a Zonánál vásárolt méhviasz gyertyák. Stashról nem sikerül megállapítanom, hogy miben van, mivel mindene fekete. Vandennek viszont legalább a hajában van egy zöld sáv. Valami heavy-metal videót bámul meredten az MTV-n, és közben cigarettázik. – Hm – köhentek egyet. Vanden felém fordítja aggodalmas tekintetét; úgy nézem, a fülén jön már ki a kábítószer. Stash meg se moccan. – Helló. Pat Bateman vagyok – mondom, és kezet nyújtok, miközben megpillantom magam a falon függő tükörben… és elégedetten elmosolyodom azon, hogy milyen jól nézek ki. A nő elfogadja a kézfogást, de nem szól egy kukkot se. Stash viszont csak az ujjait szagolgatja. Egy piruett, és máris megint kinn vagyok a konyhában. – Távolítsd el nekem ezt a nőt innen. – Price füstölög. – Már nem lát a kábítószertől, és az MTV-t bámulja, én meg meg akarom nézni a MacNeilLehrer vitaműsort. Evelyn változatlanul a nagy üveg import sörök nyitogatásával foglalkozik; közben szórakozottan, mintegy mellékesen jegyzi csak meg, hogy: – Ha nem esszük meg hamarosan ezt a sok tengeri herkentyűt, egykettőre megromlik, és mindnyájan felfordulunk tőle. Egy zöld csík van a hajába festve – jelentem a társaság tájékoztatására. – Továbbá dohányzik. – Bateman – szólal meg Tim, miközben egyre csak Evelynre mered haragosan. – Tessék – mondom én. – Te egy hülye vagy. – Jaj, Tim, hagyd már békén Patrickot – szól rá Evelyn. – Olyan helyes 15

kisfiú. És ugye hogy nem is vagy hülye, cucikám? – Evelyn csokoládét majszol, kénytelen vagyok személyesen tölteni magamnak. Célba veszem a bárszekrényt. – Helyes kisfiú, persze – mondja nyájasan vicsorogva Tim, és bólint, majd arckifejezést vált, és támadó hangon ismét felteszi a kérdést Evelynnek, hogy nincs-e egy ruhakeféje. Evelyn végez a japán sörök kinyitásával, aztán szól Courtneynak, hogy hívja ki Stasht és Vandent. – Azonnal el kell fogyasztani ezt a micsodát, különben tényleg megmérgezzük magunkat vele – mondja magában, és közben a fejét lassan elfordítva körültekint a konyhában, hogy nem feledkezett-e meg valamiről. – Rendben, ha sikerül elcsalnom őket a Megadeath legújabb videójától – jegyzi meg Courtney, mielőtt bemegy értük a nappaliba. – Beszélnem kell veled – mondja Evelyn. – Miről? – kérdem, és odalépek hozzá. – Nem veled – mondja, és Timre mutat –, hanem Price-szal. Tim továbbra is ádázul néz Evelynre. Én nem szólok egy szót sem, csak Tim poharát bámulom. – Légy oly tündér – mondja nekem Evelyn –, és vidd oda a szusit az asztalra. A tempura a mikrohullámúban van, és a szaké is mindjárt forr már… – A szavai végét már nem hallom, mert közben belekarol Price-ba, és kiviszi magával a konyhából. Nem tudom, hol szerezhette Evelyn a szusihoz való halakat – van minden: tonhal, érdes farkú hal, makréla, garnélarák, angolna, de még bonito is, és szemlátomást mind egészen friss, körös-körül pedig kupacokban áll a vaszabi-alga meg a friss gyömbér, a Wilton-féle rozsdamentes acéltálca stratégiai pontjain elhelyezve –, közben azonban szinte még élvezem is, hogy fogalmam sincs róla, és hogy soha nem is fogom megtudni, mivelhogy nem fogom megkérdezni tőle, vagyis a szusi úgy tündököl majd az üvegasztal közepén, amit a Zonánál vásárolt Evelynnek ajándékul az apja, mint valami rejtelmes, keleti jelenés; ahogy leteszem az asztal közepére, váratlanul megpillantom magam az asztal tükörfényes lapján. Tükörképemen a gyertyafénytől bőröm kissé sötétebbnek tetszik, mint amilyen a valóságban, továbbá az is szembeötlő, milyen jól vágták le a hajamat a múlt szerdán a Gio Szalonban. Töltök magamnak még egy pohárral. Egy csöppet aggaszt, vajon nem lesz-e kissé sós a szójaszósz. Már mind a négyen ott ülünk az asztalnál, és csak arra várunk, hogy Evelyn meg Timothy visszatérjenek a ruhakefe keresésből. Én ülök az asztalfőn és nagyokat kortyolok a J&B-ből. Velem szemben Vanden ül, és valami Süket Duma című East Village-i alternatív újságot olvasgat unottan; az első oldal vastag betűs szalagcíme: A BELVÁROS HALÁLA. Stash az egyik evőpálcikáját beledöfte egy magányos érdesfarkú darabkába, amely most úgy 16

hever a tányérja közepén, mint valami gombostűre tűzött fényes rovar, és az evőpálcika egyenesen áll benne. Olykor megfogja az evőpálcikát, és körülsétáltatja vele tányérján a szusit, de közben egyetlenegyszer sem pillant fel, nem néz se rám, se Vandenre, se Courtneyra, aki mellettem ül, és szilvabort szopogat pezsgőspohárból. Evelyn és Timothy körülbelül húsz perccel azután kerül elő, hogy mi többiek letelepedtünk az asztalhoz, Evelyn azonban alig is van egy kicsikét kipirulva. Timnek villog a szeme, ahogy helyet foglal mellettem, kezében ismét teli pohárral, és mindjárt oda is hajol hozzám, hogy mondjon valamit, esetleg beismerjen valamit, ám Evelyn félbeszakítja: – Ne oda, Timothy –, majd alig hallható suttogással: – Fiú, lány, fiú, lány. – A Vanden melletti üres székre mutat. Izzó tekintetét Timothy helyettem Evelynre szegezi, majd kissé habozva bár, de átül Vanden mellé, aki nagyot ásít, és lapoz egyet az újságjában. – Na, kérem szépen – szólal meg Evelyn mosolyogva, mivel elégedett a vacsorával, amit a vendégeinek feltálalt –, essünk neki. Majd észreveszi a felnyársalt szusit Stash előtt – aki mellesleg mélyen a tányérja fölé hajolva éppen súg valamit a szusinak –, s ettől láthatólag megrendül, mindazonáltal vitézül mosolyog tovább, és így csiripel: – Szilvabort kinek tölthetek? Senki sem felel a kérdésre, mígnem végül Courtney – aki nem bírja levenni a szemét Stash tányérjáról – kissé tétován felemeli a poharát, és miközben mosolyogni próbál, így szól: – Ez a szilvabor… tényleg isteni. Stash csak hallgat. Habár valószínűleg feszélyezve érzi magát a társaságunkban, mivel a megjelenése nem is hasonlít az asztalnál ülő többi férfiéhoz – a haja nincs lenyalva, nem visel se nadrágtartót, se szarukeretes szemüveget, minden ruhadarabja fekete, és egyik se úgy áll rajta, ahogyan kellene, továbbá feltehetőleg nem érzi úgy, hogy szivarra kellene gyújtania, a Camols-ba pedig valószínűleg be se eresztenék, és a jövedelme alkalmasint szóra sem érdemes –, mindazonáltal elfogulatlanul viselkedik, s egyre csak a tányérján heverő szusit bámulja szinte megbabonázva a csillogó, nyers haldarabkától, majd éppen akkor, amikor az asztal körül ülők végre napirendre térnének a személye fölött, és tekintetüket elfordítva róla enni kezdenének, váratlanul felegyenesedik, és ujjával vádlón a tányérjára mutatva, hangos szóval kijelenti: – Ez mozog! Timothy olyan mélységes megvetéssel méri végig, aminek én legfeljebb csak a poros nyomába érhetek, és még ehhez is össze kell szednem magamat. Vanden ellenben mulatságosnak találja a dolgot, akárcsak – sajnos – Courtney, aki egyébként is egyre gyanúsabb nekem, hogy alkalmasint vonzó férfinak találja ezt a majmot, bár jobban meggondolva azt hiszem, ha én Luis Carruthers barátnője volnék, valószínűleg én is így lennék ezzel. Evelyn kedélyesen felnevet, és azt mondja, hogy: 17

– Jaj, de jópofa vagy, Stash –, aztán aggodalmasan azt kérdezi: – Tempurát nem kér senki? – Evelyn egyébként osztályvezető egy pénzügyi tanácsadó cégnél, az FYI-nél. – Én kérek – mondom neki, és elveszek a tálcáról egy darab padlizsánt, noha tudom, hogy nem fogom megenni, mivel meg van sütve. Közben mindenki hozzálátott, hogy megrakja a tányérját, Stasht pedig egyszerűen levegőnek nézik. Courtneyt nézem, ahogy rág meg nyeldekel. Evelyn megpróbál beszélgetést kezdeményezni, és hosszú hallgatás után, ami alatt mintha gondolkozott volna, így szól: – Vanden a Camdenre jár. – Csakugyan? – kérdezi Timothy jeges hangon. – Az hol van? – Vermontban – feleli Vanden anélkül, hogy felnézne az újságjából. Stashra pillantok, hogy vajon elégedett-e Vanden hanyagul odavetett, pimasz hazugságával, ő azonban úgy tesz, mint aki oda se figyel, mintha a szomszéd szobában volna vagy valami punk-rock klubban, valahol mélyen, a város zsigereiben megbújva, de a többiek is ugyanígy viselkednek, ami engem kissé zavar, mivel majdnem biztos vagyok benne, hogy mindenki tudja, Camden New Hampshire-ben van. – És te hova jártál? – kérdezi Vanden sóhajtva, miután végre felfogja, hogy Camden témája kutyát sem érdekel. – Én Le Rosaybe – kezdi a választ Evelyn –, utána meg egy svájci kereskedelmi főiskolára. – Én is Svájcban senyvedtem – mondja Courtney. – Csak én Genfben, Evelyn meg Lausanne-ban. Vanden lecsapja a Süket Dumá-t Timothy elé, és kacéran, kurvásan somolyog, s bár engem kicsit bosszant, hogy Evelyn észre se veszi, milyen lekezelően beszél vele Vanden, és nem adja vissza neki a kölcsönt, csak hallgatok, mert közben elég laza vagyok már a J&B-től, és semmi se érdekel annyira, hogy szóvá is tegyem. Evelyn alighanem úgy gondolja, hogy ez a Vanden bájos kis védtelen teremtés, aki most kissé zavarban van, és hogy finom lelkű művész. Price nem eszik egy falatot sem, és nem eszik Evelyn sem; kokainra gyanakszom, de nem vagyok biztos a dolgomban. Timothy nagyot kortyol a poharából, és közben kézbe veszi a Süket Dumá-t, fél szemmel beleolvas, és magában kuncog rajta. „A belváros halála” – mondja, és egyenként rámutat minden egyes szóra. – Ki a fenét érdekel ez? Önkéntelenül is arra számítok, hogy erre majd Stash felpillant a tányérjáról, ő azonban egyre csak azt az árva darabka szusit nézi magában mosolyogva, aztán bólint. Miért? – szólal meg Vanden olyan hangon, mint akit személyes sértés ért. – Valamennyiünket érint, nem? – Igazán? – kérdez vissza Timothy fenyegetően. – Hogy valamennyiünket 18

érint? Hát a Srí Lanka-i vérengzések? Az talán nem érint valamennyiünket? Hadd halljuk, Srí Lankáról mi a véleményed? – Egész tűrhető kis éjszakai hely a Greenwich Village-ben, nem? – mondja Vanden a vállát rándítva. – Hát persze hogy az is érint valamennyiünket. Váratlanul megszólal Stash, bár nem néz fel. – Azt Tonkának hívják. – Bár halkan beszél, és közben egyre csak a szusit bámulja, érzik a hangján, hogy dühös. – Azt Tonkának hívják és nem Srí Lankának. Világos? Tonkának. Vanden lesüti a pillantását, aztán megszeppenve mondja: – Ja? – Vagy talán nem is hallottál még a Srí Lanka-i eseményekről? Hogy a szikhek halomra öldösik az izraelieket? – hergeli tovább a lányt Timothy. – Ahhoz talán semmi közünk? Ki kér kappamaki fánkot? – vág közbe Evelyn derűsen, és egy tálat kínál körbe. – Ugyan már, Price – mondom én –, van nekünk saját bajunk is elég, nem szorulunk rá arra, hogy Srí Lanka miatt fájjon a fejünk. A külpolitika kétségkívül nagyon fontos dolog, de szerintem vannak ennél sokkal súlyosabb problémáink is. – Mondj egyet – vakkantja, anélkül hogy levenné a szemét Vandenről. – És mellesleg, miért van jégkocka a szójaszószomban? Nos – kezdem a választ kissé habozva. – Például véget kell vetnünk az apartheidnek. Legalább lassítani kellene az atomfegyverkezési versenyt, fel kellene számolni a terrorizmust és az éhínséget. Fenn kell tartanunk az ország védelmi képességét, gátat kell vetnünk a kommunizmus közép-amerikai terjedésének, elő kell mozdítanunk a közel-keleti békefolyamatot, és meg kell akadályozni Amerika külföldi katonai szerepvállalását. Gondoskodnunk kell róla, hogy az egész világ tiszteletben tartsa az USA nagyhatalmi igényeit. Mindezt nem azért mondom, hogy lekicsinyeljem a hazai problémáinkat, melyek legalább ugyanilyen fontosak – sőt. Jobb és az emberek számára megfizethető öregségi ellátásra van szükség, meg kell fékezni az AIDSjárványt, és meg kell találni az ellenszerét, meg kell tisztítani a környezetet a mérgező hulladékoktól és a szennyezéstől, megfelelő törvényes eszközöket kell teremteni, hogy lecsaphassunk a bűnözésre ‘ és az illegális kábítószerkereskedelemre. Gondoskodni kell róla, hogy a felsőfokú oktatás ne rójon elviselhetetlen terheket a középosztályra, valamint meg kell őrizni az öregeknek nyújtott társadalombiztosítási juttatásokat, és védenünk kell a természeti erőforrásokat, nem is szólva a természetvédelmi területekről és arról, hogy korlátozni kell a különféle politikai szervezetek befolyását. Mindenki kissé feszengve néz rám, még Stash is, engem azonban már nem lehet megállítani. 19

– Csakhogy közben gadaságilag továbbra is mélyponton vagyunk. Meg kell találnunk az infláció visszaszorításának és a költségvetési hiány mérséklésének a módját. Átképzést és új munkaalkalmakat kell nyújtanunk a munkanélküliek seregének, továbbá mindent meg kell tennünk azért is, hogy a még meglévő munkahelyeket megóvjuk a tisztességtelen importverseny hatásaitól. El kell érnünk, hogy Amerika ismét világelső legyen a modern technikában. Egyszersmind ösztönöznünk kell a gazdasági növekedést, és korlátot kell szabnunk a központi kormányzat által kivetett adók, valamint a kamatlábak növekedésének is, miközben minden támogatást megadunk a kisvállalkozóknak, és szigorú ellenőrzést gyakorlunk a trösztök kialakulása és a nagyvállalatok terjeszkedése fölött. Price ettől a választói kis híján felöklendezi az Absolut vodkát, én azonban igyekszem elkapni mindenkinek a pillantását, főleg Vandenét, aki ha kimosná a hajából azt a zöld csíkot, fekete bőrholmik helyett színesebb ruhákat hordana – esetleg eljárna aerobicozni, venne magának egy blúzt, mondjuk Laura Ashleytől –, talán még csinos is lehetne. Vajon miért fekszik le ez a lány Stashsal? Hiszen ez a pasas tohonya, sápadt, pocsékul van nyírva a haja, és legalább öt kiló súlyfeleslege van; a vak is látja, hogy a fekete garbója alatt semmi izom. – És természetesen a társadalmi igényeket sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Egyszersmind azonban meg kell akadályoznunk, hogy az emberek visszaéljenek a segélyezési rendszer nyújtotta lehetőségekkel. Viszont az is magától értetődik, hogy hajlékot és ennivalót kell adnunk a hajléktalanoknak, továbbá szembe kell szállnunk a faji diszkriminációval, és támogatnunk kell a polgárjogok fejlődését, akárcsak a nők egyenjogúságát, egyidejűleg úgy módosítva viszont az abortusztörvényt, hogy biztosítsuk az élethez való jogot, anélkül azonban, hogy ezzel korlátoznánk a nők választási szabadságát. Meg kell fékeznünk továbbá az illegális bevándorlók beáramlását is. Támogatnunk kell a visszatérést hagyományos erkölcsi értékeinkhez, gátat kell vetnünk viszont a szex és az erőszak ábrázolásának a tévé képernyőjén, a mozivásznon, a popzenében és mindenütt másutt is. Mindenekelőtt pedig el kell érnünk, hogy az ifjúságban növekedjék a társadalmi felelősségérzet, és ne terjedjenek tovább a materialista eszmék. Kihörpintem a poharamat. Az asztal halálos csöndben mered rám. Courtney mosolyog, és szemlátomást elégedett velem. Timothy viszont csak hitetlenkedve ingatja a fejét. Evelyn pedig értetlenül áll a társalgás hirtelen fordulata előtt, tanácstalanul toporog, majd megkérdezi a társaságot, hogy ki kér édességet. – Van… sörbet – mondja, mintegy révületben –, meg kiwi, carambola, cherimoya, kaktuszgyümölcs és… jaj, mi is még…? – Elakad a monoton géphang, míg Evelyn az emlékezetében kutat. – Ja, persze… van még japán körte is. 20

Mindenki hallgat csak. Tim gyors pillantást vet felém. Én Courtneyra pillantok, aztán vissza Timre, majd Evelynre. Evelyn elkapja a tekintetemet, majd aggodalmasan Timre néz. Én is Timre pillantok, aztán Courtneyra, majd megint Timre, aki szintén megint az én pillantásomat keresi, mielőtt lassan és tétován kimondaná a választ Evelyn kérdésére: – Én kaktuszkörtét kérnék. – Kaktuszgyümölcsöt – igazítja ki Evelyn. Én eközben Courtneyt lesem gyanakvón, s miután ő azt mondja, hogy „cherimoyát”, én „kiwit” mondok, és Vanden is „kiwit” mond, Stash viszont halkan, de minden szótagot tisztán és érthetően ejtve, azt mondja, hogy „csokis süti”. A szó hallatán ideges rángás fut át Evelyn arcán, de nyomban el is tűnik, s helyette mosolygós, roppant meggyőzőn jóindulatú maszk jelenik meg rajta, majd így szól: – Jaj, Stash, tudod, hogy csokis sütemény sajnos nincs a háznál, bár abban igazad van, hogy sörbetnek elkészítve eléggé egzotikus íz lehet. Van ellenben cherimoya, kaktuszkörte, carambola, akarom mondani kaktuszgyümölcs… – Mondtad már. Nem vagyok süket – inti le Stash Evelynt. – Várom a meglepetést. – Na, jó – mondja Evelyn. – Courtney? Nincs kedved segíteni? – Dehogynem. – Courtney feláll, s én követem a tekintetemmel, ahogy a cipője sarka kikopog a konyhába. – Fiúk, nehogy nekem szivarra gyújtsatok! – kiált vissza a konyhából Evelyn. – Eszünkbe se jut – mondja Price, és visszateszi a szivart a zakózsebébe. Stash még mindig a szusit nézi, olyan elmélyülten, hogy engem el is fog az aggodalom, és megkérdezem tőle, remélve, hogy észreveszi a szavaimban rejlő gúnyt: – Netán megint megmozdult a kicsike? Ezalatt Vanden mosolygós arcot rakott ki a tányérjára gyűjtött kis kaliforniai fánkocskákból; odamutatja Stashnak szemrevételezésre, és megkérdi: – Király? – Király – morogja Stash. Evelyn tér vissza a margaritás poharakba töltött sörbettel meg egy üveg bontatlan Glenfiddichkel, amit nem is bolygat senki, amíg a sörbetet el nem fogyasztjuk. Courtney nem maradhat sokáig, mert Luisszal van találkozója egy vállalati bulin, amit a Diliben, egy nemrégiben nyílt belvárosi helyen tartanak. Röviddel utána Stash és Vanden is távozik, hogy „bekapjanak” valamit valahol a SoHóban. Rajtam kívül senki se vette észre, hogy Stash elcsente a tányérjáról a szusit, és olajzöld bőrbomberjének zsebébe mélyesztette. Amikor megemlítem Evelynnek, aki épp az edényeket rakosgatja a mosogatógépbe, 21

olyan gyűlölködő pillantást kapok válaszképpen, hogy elfog a kétely, lesz-e ebből még szex az este hátralevő részében. Mindazonáltal maradok. Akárcsak Price. Ő most egy késő tizennyolcadik századi Aubusson szőnyegen heverészve eszpresszókávét iszogat egy Carelane csészéből a padlón, Evelyn szobájában. Én viszont Evelyn ágyán fekszem egy Jenny B. Good által tervezett díszpárnát ölelgetve, és közben egresszörpös Absolut vodkát szopogatok. Evelyn az öltözőasztalánál ül, és a haját keféli, igen szép testét zöldfehér csíkos, Ralph Lauren márkájú köntösbe burkolva, és közben elnézegeti magát a tükörben. – Csakugyan én volnék az egyetlen, aki megértette, hogy Stash mintegy – köhentek, majd folytatom – háziállatnak nézte a szusit, amit becézni kell? – Kérlek, máskor ne hívjad meg a művész barátaidat – mondja Tim elcsigázva. – Nagyon unom már, hogy mindig én vagyok az egyetlen vacsoravendég, aki még nem találkozott földönkívüli lényekkel. – Ez eddig még csak egyszer fordult elő – jegyzi meg Evelyn, s közben az ajkát vizsgálgatja, hűs szépségén elmerengve. – De az Odeonba se, ha szabad kérnem – dörmögi Price. Futólag felötlik bennem a kérdés, hogy vajon én miért nem voltam hivatalos az Odeon-béli „művészvacsorára”. És hogy vajon Evelyn állta-e a cechet. Alkalmasint igen. Aztán elképzelem magamnak a mosolygó Evelynt, amint rosszkedvét titkolva ül az asztalnál, amit kizárólag Stash barátai vesznek körül – akik mindahányan kis gerendaházakat építenek tányérjukon hasábburgonyából, meg úgy tesznek, mintha a sült lazac élne, és körbeadogatják, hadd beszélgessenek el a halacskák egymással a „művészeti életről” meg az új galériákról; sőt alkalmasint még azzal is megpróbálkoznak, hogy a lazacot beköltöztessék a sült krumpliból épített gerendaházikóba… – Ha pedig kissé megerőlteted a memóriádat, bizonyára fel tudod idézni, hogy magam sem találkoztam még földönkívülivel – mondja Evelyn. – Nem, viszont Bateman szeretője vagy, aki tíz földönkívülivel is felér. – Price utálatosan grimaszol, mire hozzávágom a párnát. Elkapja a levegőben és visszadobja. – Tessék békén hagyni Patrickot. Nem engedem bántani a fiúkámat – mondja Evelyn. – Ugye, cucikám, nem is igaz, hogy te földönkívüli vagy? – Én az ilyen kérdéseket feleletre se méltatom – felelem sóhajtva. – Istenem, istenem. – Belecsücsörít a tükörbe, és közben a tükörképemet nézi. – Ne búsulj, cucikám, én tudom, hogy te nem vagy földönkívüli. – Ez megnyugtat – dünnyögöm magam elé. – Viszont Stash ott volt azon a vacsorán az Odeonban – mondja Price, majd rám pillantva így folytatja: – Az Odeonban. Hallod, Bateman? – Nem is igaz, hogy ott volt – mondja Evelyn. – De igenis ott volt, csak akkor nem Stashnak hívták, hanem Mágnes vagy Lego, vagy valami más nemkülönben felnőttes neve volt – gúnyolódik 22

Price. – Már elfelejtettem, hogy micsoda. – Mondd, Timothy, miért nem hagysz békén? – kérdezi Evelyn fáradt hangon. – Meg se hallom, amit mondasz. – Benedvesít egy vattalabdacsot, és letörli vele a homlokát. – De bizony, mindannyian ott voltunk az Odeonban. – Price némi erőlködéssel feltápászkodik a szőnyegről. – Magam se tudom, hogy miért, de pontosan emlékszem még arra is, hogy tonhalas cappuccinót rendelt. – Carpacció-t – igazítja ki Evelyn. – Nem, drága Evelyn, életem szerelme, hajszálpontosan emlékszem rá, hogy tonhalas cappuccinót rendelt – erősgeti Price, és közben tekintetét a mennyezetre emeli. – Carpacció-t – ragaszkodik Evelyn is a maga igazához, miközben a szemhéját törölgeti a kis vattalabdaccsal. – Cappuccinó-t mondott – mondja Price –, amíg te ki nem igazítottad. – Érdekes, amikor ma este megérkeztél, meg sem ismerted – mondja Evelyn. – Pedig nagyon is jól emlékszem rá – mondja Price, majd hozzám fordul. – Evelyn azt mondta róla, hogy olyan, mint egy „jámbor, jóindulatú bodybuilder”. Így mutatta be, esküszöm. – Jaj, fogd már be a szád – mondja Evelyn ingerülten, közben azonban a tükörben Timothyt nézi, és kihívón mosolyog rá. – Csak annyit akarok mondani, hogy szerintem Stash nevét aligha fogja kinyomtatni a W társasági rovata, márpedig eddig én abban a hiszemben voltam, hogy eszerint válogatod a barátaidat – mondja Price, és közben Evelynt nézi a tükörben azzal a híres, kéjsóvár farkasmosolyával. Én az egresszörpös Absolut vodkára koncentrálok, amely úgy piroslik a poharamban, mintha felvizezett, jégkockás, citromkarikás vért innék. – Most hogy van egymással Courtney meg Luis? – kérdezem, hogy megpróbáljam Price helyett magamra vonni a pillantását. – Jaj, istenem – nyög fel Evelyn, és visszafordul a tükörhöz. – Nem az a legnagyobb baja szegény Courtneynak, hogy már nem szereti Luist. Hanem az, hogy… – Csak nem zárolták a hitelkártyáját a Bergdorfnál? – kérdezi Price. Felnevetek. Méltó ellenfelek vagyunk. – Nem – folytatja Evelyn, aki szintén értékeli a megjegyzést. – Hanem az, hogy viszont tényleg fülig szerelmes az ingatlanügynökébe. Aki ráadásul valami szörnyű kis girnyó, és a Meleg otthon-nál dolgozik. – Bizonyára Courtneynak is megvan a maga baja – mondja Tim, és közben frissen manikűrözött körmét szemléli –, de nem hiszem, hogy fogható lenne… Vanden bajához… – Jaj, hagyjál már békén Vandennel – nyafogja Evelyn, és kefélni kezdi a haját. 23

– Szerintem ez a Vanden olyan, mint a Limited és… egy elnyűtt Benetton kereszteződése – mondja Price a szemét lehunyva és a kezét kinyújtva, mintegy révületben. – Nem – mondom mosolyogva, és megpróbálok bekapcsolódni a beszélgetésbe. – Inkább, mint egy használt Fiorucci. – Igen – mondja Price. – Lehet, hogy igazad van. – Közben kinyitotta a szemét, és a pillantása Evelynt keresi. – Timothy, hagyd már abba – mondja Evelyn. – Ez egy camdeni lány. Hát, mit akarsz? – Jaj, de nagyon unom már – nyögdeli Timothy – a camdeni lányok nyavalyáit hallgatni. „Annyira szeretem a barátomat, ő viszont valaki másba szerelmes, és én jaj, de nagyon vágyom utána, ő meg felém se néz és blablabla, blablabla…” – hogy én ezt mennyire unom, el se tudom mondani. Gyerekek. Pedig nekik nagyon fontos; elhiszed? Szomorú dolog, nem igaz, Bateman? – Bizony az. És tényleg fontos. Meg szomorú. – Látod, Bateman is nekem ad igazat – mondja Price elégedetten. – Ugyan, dehogy. – Evelyn egy papír zsebkendővel letörli az arcáról, amit az előbb rákent. – Ugyanis Patrick egyáltalában nem cinikus. Ő egy nagyon helyes kisfiú, igaz-e, cucikám? – Nem éppen – motyogom magamban. – Én egy közveszélyes pszichopata vagyok. – De mit számít az? – sóhajt fel Evelyn. – Mi tagadás, Vanden nem nagyon okos lány. – Hah! Milyen finoman fogalmazol! – kiált fel Price. – De persze Stash sem a legokosabb fiú a világon. Eszményi emberpár. Véletlenül nem a hasonnevű tévéműsorból ismerik egymást? – Jaj, Timothy, ne gyötörj már – mondja Evelyn. – Stash igenis nagyon tehetséges, és szerintem Vandent is alábecsülöd. – Te, Bateman – fordul hozzám Timothy –, tudod, milyen ez a lány?… Evelyn mesélte róla… ez azért vette ki a Gerjed a Hold-at a videokölcsönzőből, mert azt hitte, hogy… – kuncog – marihuánatermesztő farmerekről szól. – Most jut csak eszembe – mondom –, azt hiszem, elmulasztottuk kideríteni, hogy vajon ez a Stash… akinek nyilván van valami vezetékneve is, de meg ne mondd, Evelyn, mert nem vagyok rá kíváncsi… miből is él? – Először is tessék tudomásul venni, hogy Stash igenis nagyon rendes és kedves fiú – veszi a védelmébe Evelyn. – Az ég szerelmére, Evelyn! Ez a pasas csokoládésüteményes sörbetet kért! – kiált fel Timothy, mint aki nem hisz a fülének. – Hogy mondhatsz ilyet? Evelyn meg se hallja ezt a megjegyzést, hanem kiveszi Tina Chow által 24

tervezett fülbevalóját, és szigorú hangon folytatja: – Stash szobrász. – Hülyeség – jelenti ki Timothy. – Emlékszem, az Odeonban kicsit elbeszélgettem vele. – Ismét hozzám fordul. – Ez is akkor volt, amikor tonhalas cappuccinót rendelt, és meg vagyok róla győződve, hogy ha nincs, aki vigyázzon rá, képes lett volna akár lazac au lait-t is kérni a pincértől, szóval, akkor nekem azt mondta, hogy partikat rendez, abból él, vagyis eszerint… de ez csak feltevés, Evelyn, és kérlek, igazíts ki, ha tévedek… tulajdonképpen vendéglátóipara szakember! – kiáltja Price. – Nem pedig szobrász! – Kicsit higgadtabban, ha lehetne – mondja Evelyn, és újabb adag krémet dörzsöl az arcbőrébe. – Ez pontosan ugyanolyan, mintha rád azt mondanák, hogy költő vagy. – Timothy már részeg, és nekem az jár a fejemben, vajon mikor távozik végre. – Nos – kezdi Evelyn –, én azt hiszem, rólam köztudott, hogy bizonyos értelemben csakugyan… – Tudod, mi vagy te? Egy szövegszerkesztő! – förmed rá Timothy. Aztán odamegy Evelynhez, odahajol hozzá, és a tükörben szemügyre veszi a saját arcát. – Nem híztál te meg egy kicsit, Tim? – kérdezi Evelyn aggodalmasan. Hosszan tanulmányozza Tim arcát a tükörben, majd így szól: – Az arcod… mintha kissé kerekebb lenne. Timothy megtorlásképpen beleszagol Evelyn nyakába és azt kérdezi: – Mi ez az őrjítő… illat? – Obsession. – Evelyn kacéran elmosolyodik, és szelíden eltolja magától Timothy fejét. – Patrick, légy szíves, vidd kissé távolabb tőlem a barátodat. – Nem, nem… várj csak egy kicsit – mondja Tim, hangosan szimatolva. – Ez nem Obsession. Hanem… hanem… – majd eltorzult arccal, mintegy borzadva, így kiált fel: – Úristen! Ez Q. T. Instatan! Evelyn azt fontolgatja, most mitévő legyen. Ismét szemügyre veszi Timothy fejét. – Mondd, nem kopaszodsz te? – Evelyn – mondja Tim –, ne beszéljünk másról, hanem… – Majd valódi aggodalommal a hangjában így folytatja: – Most, hogy így megemlíted… de mondd, nem lehet, hogy csak túl sok zselét használtam? – Gondterhelten végigsimít a haján. – De, lehet – mondja Evelyn. – Most pedig ne lábatlankodj nekem itt tovább, hanem ülj le szépen. – Legalább azt az egyet elmondhatom, hogy nem zöld és nem konyhakéssel próbáltam megstuccolni – mondja Tim, Vanden hajára és Stash kétségkívül kontárul megnyírt frizurájára célozva, amit szemlátomást valami olcsó fodrász készített. És azért olyan pocsék, mert olcsó volt. – Mondd, nem hízol te tényleg egy kicsit az utóbbi időben? – kérdezi 25

Evelyn most már sokkal komolyabban, mint az elébb. – De Evelyn! – mondja Tim megbántva. Éppen el akart volna fordulni. – Szó sincs róla. – Pedig az arcod határozottan… kikerekedett – mondja Evelyn. – Legalábbis nem olyan szép metszésű… – Ezt nem hiszem. – Tim rendíthetetlen. Mélyen belenéz a tükörbe. Evelyn tovább keféli a haját, a mozdulatai azonban kissé határozatlanok, mivel közben Timet nézi. Tim észreveszi ezt, újra beleszagol Evelyn nyakába és azt hiszem, gyorsan meg is nyalja, aztán elvigyorodik. – Szóval ez nem a gyorsnapozókrém illata volna? – kérdezi. – Engem nem lehet átverni. Érzem. – Mondom, hogy nem az – mondja Evelyn, s az arcán mosolynak semmi nyoma. – Te használsz Q. T. márkájú gyorsnapozót. – Nem én. Ez az igazság. Szoláriumba tényleg járok. Azt nem is titkolom – mondja. – Te viszont kétségkívül Q. T.-t használsz. – Magadból indulsz ki – feleli Evelyn bénán. – Megmondtam már. – mondja Tim. – Szoláriumba tényleg járok. Tudom, hogy nagyon drága, viszont… – Price elfehéredik. – Szóval? Q. T? – Micsoda erkölcsi bátorság! Nyíltan bevallani, hogy szoláriumba jársz! – mondja Evelyn. – Szóval gyorsnapozó – kuncogja Tim. – Azt se tudom, miről beszélsz – mondja Evelyn, és tovább kefélgeti a haját. – Patrick, légy szíves, kísérd ki a barátodat. Price most már térden állva szagolgatja Evelyn meztelen lábszárát; Evelyn nevet. Érzem, hogy nő bennem a feszültség. – Jaj, istenem – nyög fel Evelyn hangosan. – Menj már el! – Narancssárga vagy. – Nevet. Evelyn előtt térdepel, a fejét az ölébe hajtva. – Narancssárga a bőröd. – Nem vagyok narancssárga – mondja Evelyn, s a hangjában kín és gyönyör halk s elnyújtott hörgése. – Te kis hülye. Én az ágyon heverve nézem őket. Timothy feje Evelyn ölében; azon igyekszik, hogy befúrja magát a Ralph Lauren féle pongyola alá. Evelyn kéjesen hátrahajtja a fejét, s közben megpróbálja ellökni magától Timet, de inkább csak játékosan, és a Jan Hové által tervezett hajkeféjével is csak aprókat üt a hátára. Többé-kevésbé biztosra veszem, hogy Evelynnek viszonya van Timothyval. Egyébként Timothy az egyetlen érdekes ember, akit ismerek. – Most már tényleg menj – mondja végül Evelyn lihegve. Már nem harcol ellene. Timothy felpillant rá, szélesen elmosolyodik, valamennyi fogát kivillantva; ilyenkor látszik igazán, hogy milyen jóképű. Így szól: – Ahogy óhajtja, hölgyem. 26

– Köszönöm – feleli Evelyn, de nekem úgy tetszik, csalódottság van a hangjában. Tim feláll a padlóról. – Holnap? Vacsora? – Meg kell kérdeznem a barátomtól – mondja Evelyn, és rám mosolyog a tükörben. – Nem akarnád azt a szexi kis fekete Anne Klein ruhádat felvenni? – kérdezi tőle Timothy, kezét Evelyn vállára téve és a fülébe suttogva, miközben a bőrét szimatolja. – És tudod, mit? Batemant ne is hívjuk meg! Jóindulatú nevetést hallatok, miközben felkelek az ágyról, hogy Price-t kikísérjem. – Várj még egy kicsit! A kávém! – kiált fel Timothy. Evelyn nevetve tapsikol, mintha élvezné, hogy Timothy maradni szeretne még. – Na, gyere szépen, öregem – mondom, és gorombán kilódítom a hálószobából. – Most már ideje alukálni. Timothynak azonban így is sikerül még egy csókot küldeni Evelynnek, mielőtt kiteszem az ajtón. Ahogy leviszem a lépcsőn és kikísérem az utcára, nem szól egy szót sem. Miután távozik, konyakot töltök magamnak egy kockás mintázatú olasz kispohárba; a hálószobába belépve Evelynt az ágyon fekve találom, amint a Home Shopping Club ajánlatait nézi a tévében. Melléje heveredem, és meglazítom szép Armani nyakkendőmet. Aztán felteszek neki egy kérdést, de anélkül, hogy rápillantanék. – Miért nem váltasz át egyszerűen Price-ra? – Jaj, istenem, jaj, jaj, Patrick – sóhajt fel Evelyn a szemét lehunyva. – Miért pont Price kellene nekem? Pont Price? – Ezt úgy mondja, hogy biztosra veszem, már le is feküdt vele. – Mert gazdag – mondom. – Mindenki gazdag – feleli, miközben minden figyelme a képernyőre irányul. – Mert jóképű – mondom én. – Mindenki jóképű, Patrick drágám – feleli szórakozottan. – Mert szép teste van – mondom. – Manapság már mindenkinek szép teste van – feleli Evelyn. Leteszem a konyakospoharat az éjjeliszekrényre, és ráhengeredem Evelynre. Miközben csókolgatom és a nyakát nyalogatom, ő szenvtelenül csak a nagyképernyős, távirányítós Panasonic képernyőjét nézi; lehalkítja a hangot. Felhúzom a derekamon az Armani inget, és Evelyn kezét a törzsemre helyezem, mert azt akarom, hogy érezze, milyen kőkemény a hasam, és még az izmaimat is megfeszítem neki, közben pedig titokban annak örülök, hogy világos van a szobában, s így azt is láthatja, milyen szépen le vagyok barnulva, és milyen szép formája is lett a hasamnak. 27

– Tudod – szólal meg tisztán, érthetően –, Stash HIV-pozitív lett. És… – Elhallgat, mert megjelent valami a képernyőn, ami magára vonta a figyelmét; kissé fölhangosítja, majd ismét lehalkítja. – És… azt hiszem, ma éjjel lefekszenek Vandennel. – Nagyon helyes – mondom, és finoman a nyakát harapdálom, miközben fél kezem kemény, hideg mellét simogatja. – Gonosz vagy – mondja, miközben enyhe izgalom fogja el s a kezét végigfuttatja széles, kemény izmú vállamon. – Dehogy vagyok – mondom sóhajtva. – Viszont a vőlegényed, az vagyok. Miután körülbelül tizenöt percig hiába próbálom rávenni, hogy feküdjünk le, úgy döntök, hogy abbahagyom a kísérletezgetést. Azt mondja Evelyn: – Tudod, akármilyen jó formában van is valaki, mindig lehet javítani rajta. A konyakomért nyúlok. Kiiszom a poharat. Evelyn egy Parnate nevű antidepresszánst szed, és már nem bír meglenni nélküle, annyira rászokott. Ott fekszem mellette, és én is nézem a Home Shopping Club adását – üvegfigurák, hímzett díszpárnák, futball-labda formájú állólámpák satöbbi – a hang levéve. Evelynt elfogja az álmosság. – Te nem szedsz minoxidilt? – kérdezi hosszú hallgatás után. – Nem – felelem. – Kellene? – Úgy látom, egyre magasabb a homlokod – motyogja álmosan. – Szó sincs róla – felelem, és magam is meglepődöm a válaszomon. Mert tulajdonképpen magam se vagyok tisztában ezzel a dologgal. Nagyon vastag szálú hajam van, és nemigen tapasztalom, hogy hullanék. Tényleg nem hiszem, hogy kopaszodom. Hazasétálok, jó estét kívánok a portásnak, akinek az arca egyáltalában nem ismerős (felőlem akárki odaállhatna a kapuba), aztán fönn a magasban, messze a város fényei fölött, elmerülök a nappalimban a „Ma éjjel alszik az oroszlánhangjaira, amit a Tokens énekel a sötétben izzó fényekkel világító Wurlitzer 1015-ösömön (ami sajnos nem ér annyit, mint a ma már szinte fellelhetetlen Wurlitzer 850-esek), amely a szoba sarkában áll. Maszturbálok; először Evelynre gondolok, aztán Courtneyra, majd megint Evelynre, közvetlenül azelőtt azonban, hogy elélveznék – nagyon vacak kis orgazmus –, egy kis híján egészen meztelen, harisnyatartós fotómodellre, akit ma láttam egy Calvin Klein-hirdetésen.

28

Reggel A májusi kora reggel hajnali fényében a következőképpen fest a nappalim: velem szemközt, a fehér márvánnyal díszített, gránitból rakott gázfűtéses kandallóm mű fatuskói fölött egy eredeti David Onica függ. Hat lábszor négy láb a mérete, nagyalakú portré, amely meztelen nőt ábrázol tompa szürke és olajzöld színekben, aki kanapén ülve az MTV adását nézi; a háttérben marsbéli táj, csillogó halványbarnás sivatag, melynek homokján döglött, kibelezett halak hevernek s törött tányérok, melyek mintegy a felkelő nap glóriájával veszik körül a nő sárga fejét; fekete alumíniumkerete van. A festmény egy libatollal tömött fehér kanapéra néz, s egy harminccollos képernyőjű, digitális Toshiba tévére; nagy felbontóképességű, nagy kontrasztot adó készülék, amely ráadásul quadrofon high-tech NEC gyártmányú hifitoronnyal van összeépítve és digitális, kép-a-képben funkcióval is rendelkezik (és kimerevítővel szintén), az audioegységnek beépített MTS-e van, valamint hangcsatornánként öt-wattos erősítője. A Toshiba videomagnó egy üvegdobozban van elhelyezve, a tévé alatt; szupersávos Betamax, beépített vágóegységgel, amihez nyolcoldalnyi memóriájú kiíró is tartozik, továbbá felvételés visszajátszás-szabályozó, és három hétre előre programozható rajta nyolc különféle műsor. A szoba négy sarkában egy-egy halogénlámpa. Mind a nyolc, padlótól a mennyezetig nyíló ablakot vékony, hófehér műanyag redőny takarja. A kanapé előtt üveglapú, tölgyfa lábú Turchin-féle dohányzóasztal áll, rajta a Fortunofftól való kristály hamutartók (bár nem dohányzom), körülöttük pedig különféle stratégiai pontokon elhelyezve a Steubentől származó üvegállatkák. A wurlitzer mellett egy nagy, ébenfekete Baldwin hangversenyzongora áll. Az egész lakásban fehér tölgyfa parketta. A szoba túlsó oldalán, egy kisasztal és a Gio Ponti tervezte újságtartó mellett kis Sansui hifitorony (CD-lejátszó, magnódeck, tuner és erősítő), amihez két Duntech Sovereign 2001-es, brazíliai rózsafa borítású hang-fal tartozik. A hálószoba közepén, tölgyfa keretre fektetve, pihével tömött derékalj. A fal mellett egy harmincegy hüvelykes képernyőjű sztereó Panasonic TV, alatta üvegdobozban egy Toshiba videomagnó. Nem tudom biztosan, hogy a digitális Sony ébresztőórám jól járe, ezért kénytelen vagyok felülni az ágyban, és kissé lehajolva megnézni a videomagnó villogó óráját, majd fogni az Ettore Sottsass tervezte nyomógombos telefonomat, amely üvegből és acélból készült éjjeliszekrényemen áll, és felhívni a pontos időt. A szoba egyik sarkában egy krémszínű bőrrel borított, fa és acél kombinációjú Eric Marcus szék áll, a másikban csak egy 29

egyszerű, hajlított faszék. A padlót szinte teljesen beborítja egy fekete pöttyös, bézs-fehér színű Maud Sienna szőnyeg. Az egyik falat majdnem egészen eltakarja négy hatalmas, fakított mahagónival borított fiókos szekrény. Éjszakára Ralph Lauren-féle selyempizsamát viselek, s amikor kikelek az ágyból, török mintás köntöst öltök, és abban megyek ki a fürdőszobába. Vizelés közben a vécécsésze fölött lógó, bekeretezett, régi baseballplakát üvegében nézegetem, menynyire püffedt az arcom. Ezután felveszem Ralph Lauren monogramos sortomat, fölülre könnyű, márkás Fair Isle trikót húzok, és belebújok pöttyös, Enrico Hidolin márkájú dizájner papucsomba, majd nejlonzacskóban tört jeget kötök az arcomra, és hozzálátok a reggeli tornagyakorlatokhoz. Aztán odaállok a króm és akril Washmobile mosdóhoz – van rajta szappantartó, pohártartó és különféle, törülközőtartóul szolgáló rácsok; a Hastings Tile-nál vásároltam arra az időre, amíg a Finnországból rendelt márványmosdók csiszolása elkészül –, és megnézem magam a tükörben, hogyan festek a jégzacskókkal a fejem körül. Rozsdamentes acélból készült fogmosópoharamba Plax fogkőoldó folyadékot töltök, és pontosan harminc másodpercig öblögetek vele. Aztán Rembrandtot nyomok hamisteknőc-nyelű fogkefémre, és hozzálátok a fogmosáshoz (sajnos túlságosan másnapos vagyok ahhoz, hogy rendesen megsikáljam, de az is lehet, hogy még tegnap este, lefekvés előtt megsikáltam), majd Listerine-nel öblítek. Szemügyre veszem a kezemet, és úgy döntök, hogy szükség van a körömkefére is. Leveszem a jégmaszkot, és letörlöm az arcom a pórustisztító folyadékkal, majd mentolos-gyógyfüves pakolást alkalmazok, amit tíz percig hagyok fönn, s ezalatt a lábkörmömet is ellenőrzöm. Ezután a Probright fogfény következik, majd pedig az Interplak fogmosógép (a fogkefe kiegészítéseképp), amely percenként 4200-as fordulatszámmal dolgozik, és másodpercenként negyvenhatszor váltogatja a forgás irányát; a nagyobb kefék a fogak közét tisztítják és az ínyt masszírozzák, míg a rövidebbek a fog felszínét. Utána megint öblítek, ezúttal Cepacollal. Mentolos arcvízzel lemosom a pakolást. A zuhanyomnak harminchüvelykes körben minden irányba forgatható, univerzális rózsája van. Mélyaranyszín, ausztrál rézből készült, aminek fehér zománcozása van. A zuhanyozáshoz először vízben oldódó tisztítózselét használok, majd mézes-mandulás testtisztítót, az arcomhoz pedig ránctalanító hatású zselét. A Vidal Sassoon sampon különösen alkalmas a felszáradt verejték után hátramaradó sók, olajok meg a levegőben szállongó szennyező anyagok és egyéb piszok eltávolítására, melytől máskülönben az embernek a fejére tapad a haj, amitől mindenki öregebbnek látszik a koránál. Hétvégén, ha randevúra készülök, Greune-féle, természetes alapanyagú revitalizáló sampont használok kondicionálóval és tápláló adalékkal. Ezek mind tartalmaznak D-panthenolt, komplex B-vitamint, polysorbat 80-at, ami a fejbőrt tisztítja, valamint különféle gyógynövénykivonatokat is. A hétvégén beugrom a Bloomingdale-be vagy a Bergdorf-ba és Evelyn tanácsára 30

veszek egy tubus Foltane-féle „európai hajápoló sampont”, ami kifejezetten a hajszálak elvékonyodása ellen ajánlott, mivel olyan komplex szénhidrátokat tartalmaz, melyek képesek behatolni a hajszálakba, és belülről erősítik őket, amitől egyszersmind persze fényesebb is lesz a haj. Veszek egyébként még egy üveg Vivagen hajdúsítót is, amely a Redken új terméke, és azért jó, mert megakadályozza az ásványi anyagok lerakódását a hajban, és ezáltal megnöveli az egyes hajszálak élettartamát. Luis Carruthers ajánlotta, hogy használjam az Aramis Nutriplexx nevű termék-családját, amely a hajhagymákat táplálja azáltal, hogy javítja a fejbőr vérkeringését. Amikor kilépek a zuhany alól, és szárazra törlöm magam, visszabújok a Ralph Lauren sortomba, és még mielőtt bekenném az arcomat a Pour Hommes által gyártott Moussee A Raiser nevű borotvakrémmel, két percig forró törülközőt szorítok az arcomra, hogy felpuhítsam a szakállamat. Ezután mindig bekenem az arcom valami hidratálóval (többnyire Clinique-kel), és kivárok egy percig, amíg fel nem szívódik. Tetszés szerint lemosható vagy fenn hagyható és föléje kenhető a borotvakrém – amit ajánlatos pamaccsal felhordani, mert ez is tovább puhítja a szőrt – ami tapasztalatom szerint megkönnyíti a szőrzet eltávolítását. A borotvakrém azt is meggátolja, hogy a víz időnek előtte elpárologjon az ember arcáról, miáltal könnyebben siklik a penge a bőrön. Ajánlatos a borotvát mindig megnedvesíteni meleg vízzel, s a kést vagy pengét csak puhán rányomva a bőrre, a szakáll szálirányában húzni. A barkót és az állat utoljára kell hagyni, mivel ott keményebb a szőrzet, és ezért csak lassabban puhul fel kellőképpen. Öblítsük le a pengét vagy kést, és rázzuk le róla a fölösleges vizet, mielőtt hozzálátunk a borotválkozáshoz. Borotválkozás után hintsük meg arcunkat hideg vízzel, s így távolítsuk el a hab maradványait. Csak alkoholmentes vagy legfeljebb alacsony alkoholtartalmú borotválkozás utáni szert szabad használni. Toalettvizet pedig egyáltalában ne alkalmazzunk az arcon, mivel magas alkoholtartalmával kiszárítja a bőrt s ezáltal öregít. A leghelyesebb, ha alkoholmentes, fertőtlenítő hatású tónusfokozót használunk, amit benedvesített vattalabdaccsal hordunk fel a bőr tónusának normalizálására. Az utolsó fázis a hidratáló. A puhítókrém felhordása előtt vizezzük be az arcot; így nemcsak felpuhul a bőr, de a víz sem tud elpárologni belőle. Végezetül kenjük be az arcot Gel Appaissant-nal, ami szintén a Pour Hommes készítménye és kitűnő bőrnyugtató. Ha úgy találjuk, hogy a bőrünk száraz és szarupikkelyes – ami fénytelenné teszi és öregíti az embert –, használjunk tisztítófolyadékot, amely eltávolítja a pikkelyeket, és a felszínre hozza az új bőrt (azonkívül pedig a bőr barnaságát is elmélyíti). Ezután alkalmazzunk ránctalanító szemkrémet (Baume Des Yeux), ami után már csak a végső, hidratáló „védőfolyadék” van hátra. Miután törülközővel megszárítom a hajam, még bedörzsölöm serkentővel a fejbőrt. Ezután rövid ideig hajszárítóval is szárogatom még, hogy lazább legyen, majd még egy kis serkentőt dörzsölök a fejbőrömbe, és Kent márkájú, természetes disznósörtéből készült hajkefével formázom, és széles 31

fogú fésűvel simítom hátra. Visszabújok a könnyű Fair Isle trikóba meg az apró pöttyös selyempapucsba, bemegyek a nappaliba, és felteszem a Talking Heads új CD-jét, de mivel kissé csúszkál a hangja, kiveszem, és berakok helyette egy CD lézerlencse-tisztító lemezt. A CD lejátszó lézerlencséje nagyon érzékeny, és minden porszem, füstrészecske, légszennyezés vagy nedvesség megzavarja, ha pedig bepiszkolódik, előfordulhat, hogy hibásan olvassa a lemezt, miáltal rossz helyen indít, helyenként elnémul, ugrik vagy váltogatja a sebességet; a lencsetisztítónak viszont van egy kis keféje, amely automatikusan megkeresi a lencsét, majd a lemez forgatásával eltávolít minden szennyeződést és lerakódást. Amikor visszateszem a Talking Headst, már szépen, simán szól rajta. Behozom a folyosóról az USA Today ajtóm előtt heverő példányát a konyhába, ahol bekapok két szem Advilt, egy tabletta multivitamint meg egy potassiumpirulát, amit nagy üveg Evian vízzel öblítek le, mivel a házvezetőnőm, egy öregedő kínai asszony elfelejtette tegnap elmenés előtt bekapcsolni a mosogatógépet, és a grapefruitos citromlét kénytelen vagyok a Baccaratnál vásárolt márkás, St. Remy borospoharak egyikébe kitölteni magamnak. Megnézem a hűtőszekrény fölött lógó neonórát, hogy van-e még elég időm kényelmesen megreggelizni. Odaállok a konyha közepét elfoglaló pulthoz, és elfogyasztok néhány szem kiwit, hozzá felszeletelt japán körtét eszem (aminek darabja négy dollár a Gristede-nél), egyenesen a Nyugat-Németországban tervezett, hűtőszekrénybe való, alumínium tárolóedényből. Előveszek egy korpás zsömlét, egy zacskó dekoffeinizált herbateából teát készítek magamnak, majd benyúlok egy doboz reggelikorpáért a konyha egyik falát szinte egészen elfoglaló, nagyméretű, üvegajtós szekrények egyikébe; a polcok rozsdamentes acélból vannak, az üvege homokfúvott drótüveg, amit sötét szürkéskék fémkeret vesz körül. A mikrohullámú sütőben felmelegített és kevéske almavajjal megkent zsömlének körülbelül a felét fogyasztom csak el. Kis tálnyi, búzacsírával megtetézett reggelikorpa következik, amire szójatejet löttyintek; aztán még egy üveg Evian víz és utána egy kis csésze dekoffeinizált tea. A Panasonic kenyérsütő gép és a Salton-féle filteres kávéfőző mellett ott áll a Cremina gyártmányú, színezüstből készült presszógép is (amely furcsamód még mindig langyos), amit a Hammacher Schlemmerben vásároltam (a hőszigetelt, rozsdamentes acél kávéscsésze, a hozzá való csészealjjal és kiskanállal a mosogatóban hever, kávéfoltosan) meg a Sharp gyártmányú, Carousel II. R-1810A típusú forgótárcsás mikrohullámú sütő, amit a korpás zsömle másik felének felmelegítésére használok. A Salton Sonata kenyérpirító, a Cuisinart-féle kisprofi típusú konyhai robotgép, valamint az Acme Super gyümölcscentrifuga és a Cordial mixergép mellett ott áll a nagy teljesítményű, rozsdamentes acélból készült, kétliteres teáskanna, amely a „Tea két személy részére” című számot fütyüli, amikor forr a vize, amivel készítek magamnak végezetül még egy kis csésze dekoffeinizált, fahéjas almateát. Kissé túlságosan is hosszan elnézegetem a Black & Decker 32

elektromos kést, amely a mosogató mellett hever a pulton, bedugott csatlakozóval; kombinált szeletelő és hámozó szerszám, amihez számos kiegészítő elem tartozik, többek között recés fogú penge és hullámos élű kenyérvágó penge is, és a nyelében elhelyezett telep újratölthető. Az öltöny, amit ma viselek, Alan Flussertől származik. A szabása jellegzetesen nyolcvanas évekbeli, ami azonban nem más, mint a harmincas évek stílusának modernizált változata. Az eredeti fazon kétsoros, széles, tömés nélküli válla van, és enyhén karcsúsított. Puhán bukó gallérjának körülbelül négy hüvelyk szélesnek kell lennie, s a csúcsának mintegy a mellszélesség háromnegyedéig érnie. Az ilyen spicces rever voltaképpen csak kétsoros zakóhoz illik, ez esetben viszont általában sokkal elegánsabbnak tartják, mint a lekerekítettet. Mélyen elhelyezett zsebén kétkaréjú plattni – fölötte mindkét oldalt bevágás, amibe keskeny szövetcsík van bevarrva. Négy gombja mélyen ülő négyszöget alkot; fölötte, ott, ahol a két gallér egymásra borul, két további gomb. A nadrágon széles berakás; bőre van szabva, hogy mintegy folytassa a széles mellű, bő zakó vonalát. Az övrész elöl kissé magasabbra van szabva, mint hátul. A nadrágtartót gombok rögzítik. A pöttyös selyem nyakkendőt a Valentino Couture tervezte. Cipőm krokodilbőr mokaszin, A. Testonitól. Mialatt öltözködöm, a tévében a Patty Winters Show megy. Mai vendégei olyan nők, akikben több személy lakozik. Most épp egy átlagos külsejű, kövér asszony látható a képernyőn, akitől Patty a következőt kérdezi: – És ez olyan, mint a skizofrénia vagy valami más? Várjuk a választ. – Nem, dehogy. Akikben több személy lakozik, nem közönséges skizofréniások – feleli az asszony a fejét rázva. – Mi nem vagyunk közveszélyesek. – Értem – mondja Patty, a közönség sorai közt állva, kezében a mikrofonnal. – Akkor most azt mondja meg, kérem, hogy kicsoda volt ön a múlt hónapban? – A múlt hónapban, azt hiszem, többnyire Polly voltam – feleli az asszony. Gyors vágás a közönségre – egy háziasszony aggodalmas arca a képernyőn; mielőtt még az illető felfedezhetné magát a képen, gyorsan vissza az asszonyra, akiben több személy lakozik. – Helyes – folytatja Patty –, és vajon most kicsoda? – Hát… – kezdi az asszony fáradtan, mint aki nagyon unja már, hogy folyton ezt kérdezik tőle, mégse akar senki se hinni neki. – Hát, mostanában a leginkább… Birkacomb vagyok. Többnyire legalábbis… Birkacomb. Hosszú szünet. A kamera egy elképedt háziasszonyt mutat, aki hitetlenkedve ingatja a fejét, miközben a szomszédja belesúg valamit a fülébe. A cipőm krokodilbőr mokaszin, A. Testonitól. Ahogy benyúlok az előszobaszekrénybe a ballonomért, egy Burberry sál akad a kezembe, meg a hozzáillő kabát; a sálra bálna van hímezve (kisfiúknak 33

való viselet), a kabát mellén keresztben, meg a gallérján is mintha csokoládészirup ömlött volna rajta végig, szabálytalan alakú, sötét, felszáradt folt éktelenkedik. Lemegyek a lifttel az előcsarnokba, közben a kezemet rázogatva felhúzom a Rolexemet. Jó reggelt köszönök a portásnak, kilépek az utcára, leintek egy taxit, és elindulok a belváros, a Wall Street irányába.

34

Harry’s Price és én úgy megyünk végig a Hannover Streeten a délutáni félhomály legsötétebb perceiben, mintha radarsugár vezetne némán a Harry’s felé. Timothy egyetlen szót sem szólt, amióta kiléptünk a P&P épületéből. Még arra a rusnya csavargóra sem tesz megjegyzést, aki egy szemetesbödön mellett kuporog a Stone Street sarkán, bár egy nőnek – nagy mellek, szőke haj, nagy segg, magas sarkú cipő – már utánaereszt egy ordas farkasfüttyöt. Price idegesnek látszik, nekem azonban semmi kedvem megkérdezni tőle, hogy mi a baj. Canali Milanótól származó vászonöltönyt visel, Ike Behar tervezte pamutinget, hozzá Bill Blass nyakkendőt és fémsapkás orrú fűzős cipőt, amit nyilván a Brooks Brothersnál vásárolt. Én könnyű vászonöltönyben vagyok, bő szárú nadrágban, pamutingben, pöttyös selyem nyakkendőben (az egész a Valentino Couture kollekciójából való), és fémsapkás orrú, lyuggatott fejű bőrcipőben Allen-Edmondstól. A Harry’shoz belépve, azonnal David Van Pattent és Craig McDermottot pillantjuk meg, akik közvetlenül a bejárat mellett ülnek. Van Patten kétsoros, selyemgyapjú sportzakót visel, hozzá Mario Valentino által tervezett, fordított berakású, selyemgyapjú, sliccgombos nadrágot, illetve pamutinget a Gitman Brotherstól, apró pöttyös Bill Blass selyem nyakkendőt és bőrcipőt, amit a Brooks Brothersnál vásárolt. McDermott háziszőttes vászonöltönyben van, az övrésznél rakott nadrágban, Basile által tervezett, legombolható gallérú pamutingben, amihez Joseph Abboud által tervezett selyem nyakkendőt kötött. Fonott bőrcipője Susan Bennis Warren Edwardstól való. Az asztal fölé hajolva papírszalvéták hátára írnak valamit; előttük whisky, illetve martinikoktél. Integetnek, hogy menjünk oda hozzájuk. Price odadobja Tumi diplomatatáskáját egy üres székre és egyenesen a bárpult felé tart. Utána kiabálom, hogy én J&B-t kérek jégkockával, aztán letelepszem Van Pattenhez és McDermotthoz. – Szevasz, Bateman – üdvözöl Craig olyan hangon, amelyen érződik, hogy ez már nem az első martinije. – Mondd meg nekem, hogy lehet-e fonott cipőt viselni sötét, csíkos öltönyhöz vagy nem? De ne nézz úgy rám, mintha nekem ment volna el az eszem. – Te hülye, te is pont Batemant kérdezed – nyöszörög Van Patten, egy arany Cross tollal hadonászva az orra előtt, miközben szórakozottan iszogatja a martinijét. – Van Patten? – mondja Craig. – Mi van? 35

McDermott kicsit habozik a válasszal, aztán színtelen hangon csak annyit mond: – Pofa be. – Mivel foglalkoztok, faszikáim? – Most veszem észre csak Luis Carrutherst, aki a bárpultnál áll, Price mellett. Price azonban nem is vesz róla tudomást. Carruthers nincsen jól öltözve: négygombos, kétsoros gyapjúöltönyben van (talán a Chapstől), amihez csíkos vászoninget vett és selyem csokornyakkendőt kötött, és persze ott van még az orrán a szarukeretes szemüveg, aminek a keretét Oliver Peoples tervezte. – Tudod, Bateman – kezdi Van Patten –, a GQ számára ötlünk ki kérdéseket. Most Luis is észrevesz engem, halvány mosoly, aztán – ha nem tévedek – mintha elpirulna, és visszafordul a bárpulthoz. Ki tudja, miért – a mixerek mindig levegőnek nézik Luist. – Fogadást kötöttünk, hogy melyikünknek sikerül előbb bejutnia a Kérdés-Felelet rovatba, tehát szíveskedjél felelni, mert fontos. Tehát: neked mi a véleményed? – követelőzik McDermott. – Miről? – kérdezem ingerülten. – Hát a fonott cipőről, te hülye – feleli. – Nos, fiúk… – gondosan mérlegelem a szavaimat. – A fonott cipő, ugyebár, hagyományosan sportosnak számít… – A szemem Price-t keresi, mivel már nagyon nagy szükségem lenne a whiskyre. Most nyomakszik el Luis mellett, aki felajánlja neki a segítségét. Price mond valamit, mosolyog, és továbbhalad a mi asztalunk felé. Luis ismét megpróbálja magára vonni a mixer figyelmét, de ismét hiába. – Mégis elfogadott viseletté vált, mert annyira népszerű, nem? – faggat Craig izgatottan. – Igen – bólintok neki. – De csak ha fekete vagy mély-bordó. – És ha barna? – kérdezi Van Patten gyanakodva. Megfontolom a választ, aztán így felelek: – Az sötét öltönyhöz túlságosan is sportos. – Miről beszélgettek? – kérdezi Price. Odanyújtja a whiskymet, aztán a lábát keresztbe téve leül. – Jól van, jól van, jól van – mondja Van Patten. – Most jön az én kérdésem. Amely két részből áll… – mondja, és hatásszünetet tart. – Vajon a kerek inggallér túlságosan is előkelősködő vagy ellenkezőleg, túlságosan sportos-e? A kérdés második része pedig az, hogy milyen nyakkendőcsomó illik hozzá a leginkább. Price gondolatai nyilvánvalóan mással vannak elfoglalva, és a hangján még érződik az idegesség, mindazonáltal azonnal vágja a választ, szabatos mondatokban, olyan tisztán és csengőn, hogy az általános hangzavarban is jól hallani. – A kerekített inggallér igen változatos módokon alkalmazható viselet, 36

mely egyaránt hordható öltönnyel és sportzakóval. Alkalmi viseletként feltétlenül keményíteni kell, különleges alkalmakkor pedig ajánlatos nyakkendőtűvel is kiegészíteni. – Szünetet tart, sóhajt; úgy néz, mint aki meglátott valakit. Meg is fordulok, hogy lássam, ki lehet az. Price folytatja. – Sportzakóval viselve puha gallérként kell alkalmazni, de a nyakkendőtű használata ilyenkor is megengedett, bár nem kötelező. Mivel hagyományosan diákos viseletnek számít, a leghelyesebb viszonylag kisméretű, feszes csomót kötni hozzá, mintegy a gallér fiatalosságának ellensúlyozásaképpen. – Beleiszik a martinijébe, aztán lábat vált, s most a másikat rakja keresztbe. – Kérem a következő kérdést. – Price, rendelhetsz valamit az én számlámra – mondja McDermott, szemlátomást lenyűgözve a választól. – Te, Price – mondja Van Patten. – Igen? – mondja Price, miközben a tekintete a termet pásztázza. – Te minden pénzt megérsz. – Ide hallgassatok – kezdem a kérdést. – Hova megyünk vacsorázni? – Itt van nálam a jó öreg Mr. Zagat – mondja Van Patten, és előhúzva zsebéből a hosszúkás, meggyszínű kiadványt, odadugja Price orra alá. – Éljen – mondja Price szárazon. – Mit akarunk enni? – Ez én vagyok. – Valami szőkeséget, lehetőleg nagy mellűt. – Ez meg Price. – Mit szólnátok a salvadori bisztróhoz? – McDermott. – Minthogy utána úgyis benézünk a Tunnelbe, szerintem menjünk valahová a közelbe. – Van Patten. – A francba! – kezdi McDermott. – Megint a Tunnelbe akartok menni? Ott csíptem fel a múlt héten ezt a csajt, aki a Vassarra jár… – Jaj, nehogy megint elkezdd… – nyög fel Van Patten. – Mondd csak, hadd hallom, mi bajod van? – megy át McDermott támadásba. – Az, hogy én is ott voltam. Nem kell, hogy megint elmeséld – feleli Van Patten. – De hogy aztán mi történt, azt még sose meséltem el neked, nemdebár? – mondja McDermott, és magasra szalad a szemöldöke. – Hé, fiúk, mikor jártatok ti a Tunnelben? – kérdezem én. – És én miért nem voltam meghíva? – Akkor, amikor te elmentél sétahajókázni. Most pedig fogjátok be a szátokat, és tessék figyelni. Szóval felcsíptem ezt az egyetemista csajt, aki a Vassarra jár… nagyon dögös volt, szép, nagy melle volt, baromi jó lába, de nem akart menni a dolog… hozattam neki egypár pezsgős kirt, közben meg kiderült, hogy a tavaszi szünidőt tölti a városban, aztán meg már majdnem rám mászott, ott a Kandeláber-teremben,

úgyhogy gondoltam, felviszem magamhoz… – Álljon meg a menet – szakítom félbe McDermottot. – Hol van 37

mindeközben Pamela, ha szabad kérdeznem? Craig összerándul. – Le vagy te szarva, Bateman. Ha egyszer egy olyan csajra támad kedve az embernek, aki hagyja, hogy… – Ezt én hallani se akarom – mondja Van Patten, és mindkét kezével befogja a fülét. – Biztos valami gusztustalanságot fog mondani. – Prűd hülye – gúnyolódik McDermott. – Ide figyelj, ha majd egyszer legénylakást akarsz venni valakivel közösen, vagy partnert keresel egy kis Saint Balti kiruccanáshoz, rám mindenesetre ne számíts. Nekem olyan nő kell, aki legalább harminc vagy negyven percig bírja a szopást. Hozzávágom a koktélkeverő pálcát. – Szóval, elég az hozzá, hogy fönn vagyunk nálam – közelebb húzza a székét az asztalhoz. – Addigra már annyi pezsgő volt benne, hogy olyan részeg volt, mint egy orrszarvú és most jön a poén… – Csak nem azt akarod mondani, hogy hagyta magát gumi nélkül megkefélni? – kérdezi valamelyikünk. McDermott „szeme elkerekedik: – Öregem, ez a lány a Vassarra jár. Ezt nem Queensből szalajtották! Price megkopogtatja a vállamat. – Te, ezzel meg mit akar mondani? – Figyeljetek már – mondja McDermott. – Szóval, csak arra volt hajlandó, hogy… figyeltek? – Drámai szünetet tart. – Csak a kezével volt hajlandó, de közben végig… nem vette le a kesztyűjét. – Hátradől, és elégedetten vigyorogva beleiszik az italába. Mi, többiek ünnepélyes csöndben fogadjuk a történetet. Senkinek se jut eszébe gúnyt űzni McDermott beismeréséből, hogy képtelen volt keményebben bánni a lánnyal. Senki sem szól egy szót sem, de mindannyian ugyanarra gondolunk: vassari lánnyal nem szabad kezdeni. – Tudod, mi kell neked? Egy camdeni csaj – mondja Van Patten, kissé magához térve McDermott története után. – Nagy ötlet – mondom én. – Valami olyan, aki azt se bánja, ha a bátyjával kefél. – Csak az a baj, hogy az ilyenek rendszerint azt hiszik, hogy az AIDS valami segélyszervezet nevének a rövidítése – jegyzi meg Price. – Mi lesz a vacsorával? – mondja Van Patten és szórakozottan nézegeti az asztalkendőre lefirkantott kérdést. – Hova a picsába megyünk vacsorázni? – Furcsa, nem, hogy minden lány azt hiszi, hogy az ember mással se törődik, csak betegségekkel meg minden? – kérdi Van Patten a fejét ingatva helytelenítőleg. – Márpedig én nem vagyok hajlandó felhúzni azt a kurva kotont – jelenti ki McDermott. – Elolvastam azt a cikket, amit kixeroxoztam – mondja Van Patten –, és 38

abban az van, hogy nulla nulla nulla nulla egész öt tized százalék esélyünk van arra, hogy összeszedjünk valamit, függetlenül attól, hogy milyen fehérmájú ribancokkal kefélünk. – Férfiak egyszerűen nem kapják meg. – Mármint fehér férfiak. – Azt mondod, hogy az a lány kesztyűt viselt? – kérdezi Price, aki még mindig nem tért magához a megdöbbenéstől. – Kesztyűt? Úristen! Ezzel az erővel magad is kiverhetted volna magadnak! – Nyugi. Ne felejtsük el, hogy a fasz is felkel – mondja Van Patten. – Írta William Faulkner. – Mondd, te hova jártál egyetemre? – kérdezi Price. – A prérire? – Uraim – mondom. – Oda nézzetek, ki jön ott. – Ki? – Price nem hajlandó hátrafordulni. – Találd ki – mondom én. – A Drexel Burnham Lambert legnagyobb oroszlánja. – Connolly? – találgat Price. – Szevasz, Preston – mondom, és kezet fogok Prestonnal. – Szevasztok, fiúk – mondja Preston, és megáll az asztalunknál, mindenkinek odabiccent. – Sajnos, ma este nem tudok veletek vacsorázni. – Preston kétsoros gyapjúöltönyt visel Alexander Juliantól, pamutinget és Perry Ellisféle selyem nyakkendőt. Fél kézzel megtámaszkodik a székem támláján, és behajol az asztal fölé. – Tényleg nagyon sajnálom, hogy le kell mondanom, de tudjátok, hogy van ez: a kötelesség. Price vádlón pillant rám, és megkérdezi: – Ez is meg volt híva? Válasz helyett csak megvonom a vállamat, és kiiszom a maradék J&B-t. – Tegnap este mit csináltál? – kérdezi McDermott, majd hozzáteszi: – Valami jót találj ki. – Engem nem az érdekel, hogy mit csinált, hanem az, hogy kit csinált… fel – szól közbe Van Patten. – Nem volt semmi ilyesmi – mondja Preston. – Nagyon finom, jól nevelt, tisztes polgári este volt. Se nő, se pia. Az Orosz Teázóba mentünk Alexandrával meg a szüleivel. Akár hiszitek, akár nem, Billynek szólítja az apját. Kibaszott kurva fáradt vagyok, pedig nem ittam többet egy Sztolicsnajánál. – Leveszi a szemüvegét (a márkája Oliver Peoples, természetesen), nagyot ásít és közben Armani zsebkendőjével az üveget tisztítja. – Nem mondom biztosra, de van egy olyan érzésem, hogy kedvenc pincérünk, aki úgy fest, mint egy megkergült ortodox pópa, LSD-t szórt a borscsba. Mindenesetre kurva fáradt vagyok. – És mi a ma esti programod? – kérdezi Price, de a hangján hallik, hogy csöppet sem érdekli a válasz. – Vissza kell vinnem ezeket a videókat, aztán vacsora Alexandrával 39

valami vietnami helyen, Broadway, musical, valami angol darab – feleli Preston, s közben a termet pásztázza. – Ide hallgass, Preston – mondja Van Patten. – Írtunk egypár kérdést, amit beküldünk a GQ-nak. Te nem tudsz valami jó kis kérdést? – Dehogynem – feleli Preston. – Szmoking viselésekor hogyan akadályozzuk meg, hogy az ingünk elöl fel ne gyűrődjön? Van Patten és McDermott egy darabig némán fontolgatja a kérdést, aztán Craig gondterhelten, a töprengéstől ráncba szaladt homlokkal így szól: – Ez nagyon jó lesz. – Price! – szólítja meg Preston. – Te nem tudsz egyet véletlenül? – De igen – sóhajt fel Price. – Ha az ember barátai agyalágyult hülyék, akkor vajon emberölésnek, kihágásnak vagy isteni igazságszolgáltatásnak minősül-e, ha fogja magát, és szitává lövi őket egy harmincnyolcas magnummal? – Ez nem való a GQ-ba – mondja McDermott. – Próbálkozz vele, mondjuk, a Soldier of Fortune-nél. – Vagy a Vanity Fair-nél. – Ezt Van Patten mondja. – Te, ki az, ott? – kérdezi Price a bárpult felé nézve. – Csak nem Reed Robinson? Mellesleg, a válasz egyszerű, az ember varrat egy kis fület az inge elejére, amit rágombol a nadrágra; csak arra kell vigyázni, hogy a rakott, keményített ingmell ne érjen lejjebb, mint a nadrág övrésze, mert akkor meg leüléskor fog kibuggyanni a nadrágból, de tényleg az a hülye Reed Robinson lenne az a pasas? Mert nagyon hasonlít rá, az biztos. Price válaszától kissé kábán, Preston, aki még mindig az én székem támlájára támaszkodik, lassan hátrafordul, majd fölteszi a szemüvegét, és odasandít a bárpultra. – Nem, az a Nigel Morrison. – Vagy úgy! – kiált fel Price. – Az egyik kis buzi angol, aki szakmai gyakorlaton van a…? – Honnan tudod, hogy buzi? – kérdem én. – Mind buzi – feleli Price vállrándítva. – Minden angol buzi. – Azt meg te honnan tudod, Timothy? – kérdezi vigyorogva Van Patten. – Onnan, hogy láttam, amikor a Morgan Stanley férfivécéjében seggbe baszta Batemant – mondja Price. – Erre én csak felsóhajtok, és Prestonhoz fordulok: – Hol van gyakorlaton ez a Morrison? – Elfelejtettem – mondja Preston a fejét vakarva. – Talán a Lazardnál? – Mégis, hol? – nógatja McDermott. – A First Bostonnál? A Goldmannál? – Nem tudom biztosan – mondja Preston. – Talán a Drexelnél? Végtére is ez a pasas csak valami vállalati számviteli segédellenőr, a rusnya, fekete fogú nője meg ócska, erőszakos vállalati kivásárlások ügyeit intézi valami patkánylukban. 40

– Hova megyünk vacsorázni? – teszem fel a kérdést, mivel mélypontra szállt a türelmem. – Asztalt kell foglalni. Nem vagyok hajlandó állva enni. – Mi a lószart visel ez a Morrison? – kérdezi magától Preston. – Ez képes kockás inget venni skót mintás öltönyhöz? – Az nem a Morrison – mondja Price. – Hanem ki? – Paul Owen – mondja Price. – Az nem a Paul Owen – mondom én. – Paul Owen a bárpult túlsó végénél áll. Owen csakugyan ott áll a pultnál, de kétsoros gyapjúöltönyt visel. – Ő kezeli a Fisher-féle számlát – jegyzi meg valaki. – Nem akármi – mormogja valaki más. – Mázlista a zsidaja – mondja Preston. – Preston, az ég szerelmére – mondom én. – Mi köze van ennek bármihez is? – Hát annyi, hogy láttam, amint a pasas az irodájában ülve mindenféle vezérigazgatókkal tárgyalt telefonon, és közben a kurva menóráját pörgette. Tavaly decemberben meg képes volt behozni az irodába egy Hanukka-bokrot – vágja rá Preston, szinte felvillanyozva. – Az a trenderli, Preston – felelem higgadtan. – A trenderlit pörgetik, nem a menórát. – Atyaisten, Bateman, ne kérjem meg Freddyt, hogy süssön neked gyorsan egypár krumplilángost? – kérdezi Preston, és a hangján komoly aggodalom érződik. – Vagy esetleg… inkább maceszt szeretnél? – Nem – felelem. – Csak lassítsál kicsit ezekkel az antiszemita megjegyzésekkel. – Íme, a józan ész hangja. – Preston előrehajol, és megveregeti a vállamat. – Te tényleg nagyon rendes kisfiú vagy. – Aki azonban szerinted hagyta, hogy egy angol vállalati számviteli segédellenőr fajtalankodjék vele egy nagy bank férfivécéjében – jegyzem meg gúnyosan. – Én csak azt mondtam, hogy belőled a józan ész hangja szól – mondja Price. – Azt azonban egy szóval se állítottam, hogy nem vagy homoszexuális. – Vagy hogy nem vagy neki útban – toldja meg Preston. – No igen – mondom, és egyenesen a szeme közé nézek Price-nak. – Kérdezd meg Mereditht, hogy szerinte homoszexuális vagyok-e. Mármint ha egyszer nem lesz tele a szája a farkammal. – Meredith a buzikra bukik – mondja Price magyarázatképpen, és nem lehet kihozni a sodrából. – Azért is határoztam el, hogy dobom. – Hagyjátok már ezt, fiúk; van egy viccem. – Preston a kezét dörzsöli az élvezettől. – Ide hallgass, Preston – mondja Price –, szerintem te vagy a vicc. 41

Öregem, te nagyon jól tudod, hogy te nem vagy meghíva a vacsorára. Mellesleg, szép ez a zakó; ugyan nem illik a többihez, de neked jól áll. – A kurva anyádat, Price, te olyan aljas tudsz lenni, hogy az már nekem is sok – mondja Preston nevetve. – Na, mindegy. Szóval, JFK és Pearl Bailey összefut egy partyn, és felmennek szobára az Ovális Irodába. Jó nagyot kefélnek, JFK meg fogja magát, befelé fordul, és elalszik… – Preston elhallgat. – A fene egye meg, hogy is megy tovább…? Megvan; szóval akkor Pearl Bailey azt mondja, hogy elnök úr, kérem, nem lehetne még egyszer, mire az elnök azt feleli, hogy jó, csak most alszom, de harminc… nem is harminc, várjatok csak… – Preston zavartan elhallgat. – Megvan… hatvan perc múlva… de nem… oké, mondjuk harminc perc múlva fel fogok ébredni és akkor újra csináljuk, csak arra kérem, hogy az egyik keze mindig legyen a farkamon, a másik meg a tökömön, mire Pearl Bailey azt feleli, hogy rendben, de miért tartsam az egyik kezemet a farkán, elnök úr, a másikat meg… szóval, az egyiket a farkán, a másikat meg a tökén… és… – Észreveszi, hogy Van Patten szórakozottan rajzolgat valamit egy szalvétára. – Hé, Van Patten, most figyelsz vagy nem? – Persze hogy figyelek – feleli Van Patten ingerülten. – Folytasd csak. Az egyik keze a farkamon, a másik a tökömön, folytasd. Luis Carruthers azóta is a bárpultnál ácsorog, és várja, hogy kiszolgálják. Jobban meggondolva, az az érzésem, hogy a selyem csokornyakkendője talán inkább Agnes B. divatstúdiójából kerülhetett ki. Mindazonáltal nem világos a kép. – Én vagyok az, aki nem figyel – mondja Price. – Szóval, az elnök meg azt feleli erre, hogy azért… – Preston megint elakad. Hosszú csönd következik. Preston rám néz. – Ne rám nézz – mondom én. – Nem én mesélek viccet. – És akkor azt mondja… Sajnálom, komplett rövidzárlat. – Ez a poén? Hogy „komplett rövidzárlat”? – kérdezi McDermott. – Szóval az úgy van, hogy azt mondja… – Preston eltakarja a szemét, és erősen gondolkodik. – Úristen! Ez nem lehet igaz! Teljesen kiment a fejemből… – Óriási vagy, Preston – sóhajtja Price. – A világ legjobb viccmesélője. – Hogy „komplett rövidzárlat”? – kérdi tőlem Craig. – Mi ebben a vicc? – Megvan, megvan, megvan! – mondja Preston. – Figyeljetek már, eszembe jutott. Mert amikor a legutóbb néger nővel keféltem, elcsórta a pénztárcámat. – Azonnal el is kezd nevetni. És rövid csönd után az asztal is csatlakozik hozzá, engem kivéve. – Na, szóval ez a poén – jelenti ki Preston büszkén és megkönnyebbülten. Van Patten megveregeti a vállát. És még Price is nevet. – Jézusmária – mondom én. – Ez rémes. – Mi benne a rémes? – kérdi Preston. – Ez egy vicc. Humor. 42

– Tényleg, Bateman – mondja McDermott. – Mit vagy úgy elkámpicsorodva? – Jaj, csak most jut eszembe! Batemannak új nője van, és az illető hölgy a néger egyetemre jár – mondja Price. – De mi kifogásod van a vicc ellen? – Az, hogy nem vicces – mondom. – Hanem egyszerűen csak rasszista. – Bateman, te egy humortalan hülye vagy – mondja Preston. – Az az érzésem, túl sokat olvasol. – Preston feláll, megnézi a Rolexét. – Uraim, nekem mennem kell. Holnap találkozunk. – Ugyanakkor, ugyanott – mondja Van Patten. Mielőtt távoznék, Preston még odahajol hozzám. – Mert amikor utoljára néger nővel keféltem, elcsórta a pénztárcámat. – Jó, jó, értem én, már elsőre is értettem – mondom, és eltolom magamtól Prestont. – És ne feledjétek, kevés dolog van az életben, ami olyan tökéletes tud lenni, mint egy Kenwood készülék. – Távozik. Jabba-dabba-dú – dúdolja Van Patten. – Tudtátok ti azt, hogy az ősember rostdúsabb táplálékot fogyasztott, mint mi? – kérdi McDermott.

43

Pastels Mire megérkezünk a Pastelshez, én már majdnem sírok, mert egészen biztosra veszem, hogy úgysem fogunk asztalt kapni, aztán nagyon is jó asztalt kapunk, és engem a megkönnyebbülés hulláma szinte szökőárként önt el. McDermott ismeri a főpincért, és bár csak percekkel korábban, a taxiból foglaltunk asztalt, egyetlen percig sem kell várakoznunk a zsúfolt bárpultnál, hanem egyenesen bevezetnek az erősen kivilágított, rózsaszínben tündöklő nagyterembe, és mindjárt a bejárat mellett kapunk egy remek kis négyszemélyes bokszot. A Pastelsnél szinte lehetetlenség asztalt kapni, és azt hiszem, Van Patten is meg én is, sőt még Price is elismerően, sőt némi irigységgel nézünk McDermottra, amiért ilyen összeköttetésekkel rendelkezik. Már mindnyájan benn ültünk a taxiban, amikor észbe kaptunk, hogy egyikünk se foglalt asztalt sehol sem, aztán miközben egy új, Felső East Side-i kaliforniai-szicíliai konyhát hirdető bisztró előnyeiről és hátrányairól vitatkoztunk – miközben én már olyan pánikban voltam, hogy kis híján kettétéptem a Zagat-féle vendéglőkalauzt –, lassacskán kialakult a közmegegyezés. Csak Price nyilvánított különvéleményt, aztán végül ő is rálegyintett – le vagytok szarva –, és csak akkor, az ő hordozható rádiótelefonján rendeltük meg az asztalt. Price elővette a walkmanjét, és úgy felhangosította, hogy még félig leeresztett ablakok mellett, a bömbölő forgalomban is jól lehetett hallani a Vivaldit. Van Patten és McDermott idétlen vicceket faragtak Tim farkának nagyságáról, akárcsak jómagam. Amikor a Pastelshez értünk, Tim kikapta Van Patten kezéből a szalvétát, amire a folyóirathoz beküldendő kérdés gondos munkával előállított végső fogalmazványa volt felírva, és odadobta egy hajléktalan csavargónak, aki a vendéglő előtt kuporgott az utcán, reszketeg kézzel egy foszladozó kartonpapírdarabot tartva, amin az állt: ÉHES VAGYOK ÉS HONTALAN, KÉREM, SEGÍTSENEK. Jól kezdődik az este. A főpincér odaküld az asztalunkhoz négy ingyen Bellini-koktélt, de ezenkívül is mindenki rendel valamit. A Ronettes azt fújja, hogy „És aztán megcsókolt”, a pincérnőnk dögös kis csaj, és úgy látom, hogy még Price is jól érzi magát, pedig máskülönben utálja ezt a helyet. Továbbá a szemközti asztalnál is négy bombázó ül – szőke, nagy mellű mind a négy; az egyik kombinépántos Calvin Klein ruhát visel, a másik kötött komplét selyemblúzzal, amin látszik, hogy Geoffrey Beene tervezte, a harmadik rakott tüllszoknyát és hozzá hímzett bársonymellénykét, azt hiszem, a Christian Lacroix szalonból, meg Sidonie Larizzi cipőt, természetesen magas sarkút, a negyedik pedig bő, fekete, pánt nélküli ruhát, fölötte pedig krepp blézert Bill 44

Blasstól. Most a Shirelles szól a hangszórókból, „Táncra perdülök az utcán”, de akkora hangon, amihez még a magas mennyezet is hozzájárul, hogy valósággal üvöltve kell feladnunk a rendelést a kis dögös pincérnőnek – aki egyébként két színből összeállított, paszománnyal szegett gyapjúkosztümöt visel, amit Myrone de Prémonville tervezett, hozzá pedig magas szárú báli cipellőt, és azt hiszem, ki akar kezdeni velem; kéjes kacajt hallat, amikor előételnek tintahalat rendelek piros kaviárral; amikor pedig megrendelem a kalácsban sült lazacot zöldparadicsom-szósszal, olyan perzselő pillantással és olyan mélyen néz bele a szemembe, hogy kénytelen vagyok elfordítani a tekintetemet, és halálosan komoly, aggodalmas ábrázattal a magas pezsgőspohárban felszolgált Bellinit tanulmányozni, nehogy azt képzelje, komolyan érdekel a dolog. Price tapast rendel, utána meg őzet joghurtmártással és páfrányos mangószeletekkel. McDermott előételnek szasimit kecskesajttal, utána pedig juharszirupos füstölt kacsát endíviával. Van Patten kagylókolbászkát, utána meg roston sült lazacot málnaecettel és guacamole-lal. A légkondicionáló teljes gőzzel dolgozik, és én kezdem sajnálni, hogy nem vettem fel az új Versace pulóveremet, amit a múlt héten vásároltam a Bergdorfban. Azt hiszem, jól állna az öltönyömhöz. – Ezeket meg legyen szíves eltakarítani innen – mondja Price a borfiúnak, és a Bellinikre mutat. – Várj csak, Tim – mondja Van Patten. – Nyugi. Majd én megiszom a tiedet is. – Tudod, mi ez? Euromoslék, David – magyarázza Price. – Euromoslék. – Az enyém is a tied lehet – mondom Van Pattennek. – Várjon – mondja McDermott, és visszahúzza a borfiút. – Az enyémet is hagyja itt. – Mi van veletek? – kérdezi Price. – Ki akartok kezdeni azzal az örmény tyúkkal, aki az italokat mixeli? – Milyen örmény tyúkról van szó? – kérdezi Van Patten hirtelen feltámadó érdeklődéssel és a nyakát nyújtogatva. – Vigye el mindet – mondja Price a borfiúnak, szinte sistergő haraggal. A borfiú engedelmesen összeszedi a poharakat az asztalról, de nem is biccent senkinek, amikor elmegy. – Hát, téged meg ki nevezett ki főnöknek? – méltatlankodik McDermott. – Oda nézzetek, fiúk! Nézzétek, ki jött be! – füttyent Van Patten. – A mindenségit! – Jaj, istenem, csak nem az a hülye Preston? – kérdi sóhajtva Price. – Nem, dehogyis – mondja Van Patten baljóslatú hangon. – Még nem vett észre bennünket. – Victor Powell? Paul Owen? – kérdem én, és hirtelen elfog a rémület. – Huszonnégy éves a pasas, és annyi pénze van, hogy az már undorító – mondja Van Patten, hogy segítsen a megfejtésben. Ekkor nyilván észreveszi őt az illető, mert 45

széles mosoly jelenik meg Van Patten ábrázatán. – Annyi a pénze, mint a szar. Nyújtogatom a nyakamat, de hiába, nem tudom megállapítani, hogy ki lehet az.

– Scott Montgomery – mondja Price. – Eltaláltam? Scott Montgomery az? – Esetleg – mondja Van Patten, hogy még egy kicsit csigázza Price-t. – Szóval Scott Montgomery az, az a rút kis törpe – jelenti ki Price. – Öregem – mondja Van Patten –, te minden pénzt megérsz. – Akkor most figyeljetek, hogy milyen vagyok, amikor elfog az izgalom – mondja Price hátrafordulva. – Már amilyen izgatottság kitelik tőlem egy georgiai milliomos láttán. – Hűha – mondja McDermott. – Hogy ki van öltözve! – Mindjárt elhányom magam – mondja Price. – Akarom mondani, mindjárt elájulok. – Nem mondom – mondom én, mert most már én is látom Montgomeryt. – Elegáns. – Milyen finom kis hajtások – suttogja Van Patten. – Csupa bézs – mondja Price. – Értitek, nem? – Ide jön – mondom, és felkészülök a találkozásra. Scott Montgomery odaballag a bokszunkhoz; kétsoros, teknőcutánzat gombokkal felszerelt, tengerészkék blézerben van, előmosott, csíkos, vörös varrással díszített, gyűrtvászon inget visel hozzá, vörös-fehér-kék színkombinációs spriccelt selyem nyakkendőt Hugo Bosstól, meg elöl négyszer rakott, szilvakék gyapjúnadrágot ferdén metszett zsebbel, Lazótól. Egy pohár pezsgőt tart a kezében, amit most odaad a lánynak, akivel van – manökentípus, vékonyka, de elég rendes melle van, segge viszont semmi, és magas sarkú cipőben van – gyapjúszoknya van rajta, hozzá kasmír bársonyblézer; minden Louis Dell’Oliótól. A cipője Susan Bennis Warren Edwards. A napszemüvege Alain Mikli. Préselt mintás bőrtáska Herméstől. – Helló fiúk. Na, mi van? – Montgomery vaskos georgiai kiejtéssel beszél. – Bemutatom nektek Nickit. Nicki, ez itt McDonald, Van Buren, Bateman – szépen le vagy sülve – és Mr. Price. – Egyedül Timothyval fog kezet, aztán visszaveszi a pezsgőspoharat Nickitől. Nicki udvariasan mosolyog, akár egy robot; alkalmasint nem is tud angolul. – Montgomery – kezdi Price nyájas, társalgási hangnemben, és közben Nickit nézi. – Hogy mennek a dolgok mostanában? – Hát, fiúk, nem mondom – feleli Montgomery. – Látom, ti kaptátok a legjobb asztalt. Fizettetek már? Csak viccelek. – Te, Montgomery – mondja Price, egyre csak Nickit bámulva, de továbbra is szokatlanul kedves modorban ahhoz képest, hogy azt hittem, nem is ismeri a pasast. – Fallabda? – Majd hívj fel – feleli Montgomery, és szórakozottan a termet pásztázza. – Az ott nem Tyson? Itt a névjegyem. – Remek – mondja Price, és zsebre teszi. – Csütörtök? 46

– Az nem jó. Holnap Dallasba megyek, de… – Közben Montgomery már ott is hagyja az asztalunkat, és valaki máshoz igyekszik, maga után vonszolva Nickit. – A jövő héten. Nicki rám mosolyog, aztán a padlóra süti a pillantását – rózsaszín, kék, citromzöld csempe, háromszögű mintába rakva, mintha abban a mintában volna elrejtve a válasz arra a kérdésre, hogy mit is keres ő Montgomery mellett. Azon jár az eszem, hogy vajon nem idősebb-e Montgomerynél, aztán meg az fordul meg bennem, hogy nem elképzelhető-e, hogy ki akar kezdeni velem. – Viszlát – mondja Price. – Viszlát, fiúk… – szól vissza Montgomery már a terem közepéről. Nicki ott billeg mögötte. Tévedtem: mégiscsak van segge. – Nyolcszázmillió – füttyent McDermott, és a fejét ingatja hitetlenkedve. – Egyetem? – kérdem. – Kabaré – feleli Price. – A Rollinson? – találgatom. – Légy erős – mondja McDermott. – Hampden-Sydney. – Ez egy parazita, egy született vesztes, egy szarjancsi – szögezi le Van Patten. – De nyolcszázmilliója van – mondja még egyszer McDermott nagy átéléssel. – Akkor menj utána, és nyald ki a ronda kis törpe seggét… befognád már a szádat? – mondja Price. – Te mindig így seggre esel, McDermott? – A pipi mindenesetre nem akármi – jegyzem meg. – Bombázó – helyesel McDermott. – Egyetértek – bólint Price, bár csak kelletlenül. – Ugyan, fiúk – mondja Van Patten rosszkedvűen. – Én ismerem ezt a csajt. – Hagyjuk ezeket – legyintünk mind a hárman egyszerre. – Hadd találom ki – mondom én. – A Tunnelben szedted fel, mi? – Nem – feleli, aztán beleiszik az italába, és folytatja. – Manöken. Anorexiás, alkoholista, dilis csaj. Tök francia. – Te tiszta hülye vagy – mondom, de nem vagyok benne biztos, hogy hazudik-e. – Fogadjunk? – Na és? – vonja meg a vállát McDermott. – Én attól még megkefélném. – Ez egy liter Sztolicsnaját iszik naponta, kiokádja, aztán újra megissza – magyarázza Van Patten. – McDermott, ez a nő totál alkoholista. – Az ócskábbik fajtából – morogja Price. – Az engem nem érdekel – mondja McDermott elszántan. – Szerintem gyönyörű. És én meg akarom kefélni. El akarom venni feleségül. Azt akarom, hogy ő legyen gyermekeim anyja. 47

– Jézusmária! – mondja Van Patten, pedig alig kap levegőt. – Tudod, mit fog ez szülni neked? Egy vodkásüveget! – Azért ez már megfontolandó, nem gondolod? – jegyzem meg. – De azzal az örmény csajjal is össze akar állni, aki a koktélokat keveri a pultnál – gúnyolódik Price. – Szerinted ő mit szülne neki? Egy üveg Korbelt és hozzá egy kancsó őszibaracklét? – Miféle örmény csajról beszéltek? – kérdezi McDermott türelmetlenül, és a nyakát nyújtogatja. – Úristen. Menjetek már a picsába – mondja Price letargikusan. A főpincér áll meg az asztalnál, hogy üdvözölje McDermottot, aztán észreveszi, hogy sehol a négy Bellini, amire a cég meg szokta hívni a törzsvendégeket, és elrohan, mielőtt megakadályozhatnánk ebben. Sejtelmem sincs, honnan ismerheti McDermott ilyen jól Alaint – vagy talán Ceceliának hívják? –, és kicsit bosszant is a dolog, ezért el is határozom, hogy azzal veszek elégtételt magamnak, hogy megmutatom az új névjegyemet. Előveszem gazellabőr tárcámból (a Barneynál vettem nyolcszázötven dollárért), kicsapom az asztalra, és várom a hatást. – Ez meg mi? – kérdezi Price korántsem közömbösen. – Az új névjegyem. – Én viszont igyekszem közömbös hangon válaszolni, közben azonban büszkén mosolygok. – Hogy tetszik? – A fene! – mondja McDermott, és kézbe veszi, fogdossa a névjegyet. Látszik rajta, hogy csakugyan le van nyűgözve. – Nagyon szép. Nézd csak meg. – Odanyújtja Van Pattennek. – Tegnap hoztam el a nyomdából – említem meg mellesleg. – Szép a színe – mondja Van Patten, közelről tanulmányozva a névjegyemet. – Csont – mondom magyarázatképpen. – A betűtípust meg úgy hívják, hogy Silian Rail. – Silian Rail? – kérdi McDermott. – Aha. Nem rossz, mi? – Nagyon menő – mondja Van Patten óvatosan. Az irigy dög. – De ez semmi… – mondja, előveszi a tárcáját, és kirak egy névjegyet a hamutartó mellé. – Ezt nézd meg! Mindnyájan odahajolunk az asztal fölé, szemügyre vesszük David névjegyét, és Price csak annyit mond csöndesen, hogy: – Ez tényleg nagyon szép. – Engem egy pillanatra elfog a féltékenység görcse, annyira elegáns a színe, olyan finom és előkelő a betűtípus. Ökölbe szorul a kezem, amikor Van Patten önelégülten így szól: – A szín tojáshéj, a betűtípus Romalian… – Felém fordul: – Mit szólsz hozzá? – Szép – vartyogom, de azért még van annyi lélekjelenlétem, hogy biccentsek, amikor a borfiú meghozza az újabb négy Bellinit. – Atyaisten – mondja Price, és a fénybe tartja a névjegyet, az italokról 48

pedig tudomást se vesz. – Ez tényleg szuper. Hogy lehet ennyi ízlés egy ilyen kis hülyében, mint te vagy? Odapillantok Van Patten névjegyére, aztán a magaméra, és egyszerűen nem megy a fejembe, hogy miért tetszik Price-nak jobban Van Pattené. Szédülök; iszom egy kortyot, aztán mélyeket lélegzem. – No de, várjatok csak – mondja Price. – Ez mind semmi… – A zakója valamelyik belső zsebéből előhúzza a magáét, aztán lassan, hogy a hatást fokozza, felénk fordítja. – Az enyém. Még én is kénytelen vagyok elismerni, hogy csodálatos. Egyszerre messze tűnik köröttünk az étterem, zsivaja távoli zúgás csupán, jelentéktelen zümmögés e névjegy fényében, s mi áhítattal hallgatjuk Price szavait: – Dombornyomású betűk, dicsfény-fehér papír… – Beszarok – kiált fel Van Patten. – Én ilyet még soha, de soha… – Szép, nagyon szép – ismerem el kénytelen-kelletlen. – De egy pillanat! Lássuk Montgomeryét. Price előveszi, de bármily hanyagul és fölényesen viselkedjék is, egyszerűen nem tehet úgy, mintha észre se venné a névjegy elegáns, tört színét, ízlésesen és vonzón vastag papírját. Rosszkedvű vagyok, pedig nem hittem volna, hogy ez lesz a vége; már bánom, hogy elkezdtem ezt az egészet. – Pizza! Rendeljünk pizzát – javasolja McDermott. – Ki hajlandó megfelezni velem egy pizzát? Halas megfelel? Mmmmmm. Batemanon látom, hogy neki van kedve hozzá – mondja, és összedörzsöli a kezét; előre élvezi. Én felveszem az asztalról Montgomery névjegyét, és két ujjal megtapintom, hogy érezzem, milyen érzéki hatása van az ujjam bögyére. – Szép, mi? – Price hanghordozásán érezni, hogy tudja, mennyire irigykedem. – Az – felelem közömbös hangon, és visszaadom Price-nak a névjegyet, mint aki szarik az egészre, de az az igazság, hogy nehezen nyelem le a megaláztatást. – Akkor megrendelem a halas pizzát – mondja McDermott emlékeztetőül. – Én mindjárt éhen halok. – Nem kell pizza – mondom motyogva, s közben némi megkönnyebbülést érzek, amikor Montgomery névjegye eltűnik az asztalról, visszakerül Timothy zsebébe, és legalább nem kell többet látnom. – Naaaa – mondja nyűgösen McDermott. – Rendeljünk egy halas pizzát! – Hallgass már, Craig – mondja Van Patten, és közben egy pincérnőt bámul, aki az egyik szomszédos boksznál veszi fel a rendelést. – Inkább hívjuk ide azt a kis cuncimókust. – De ez nem a mienk – mondja McDermott, és az étlapot lapozgatja, amit egy arra járó borfiútól kért el. – Az engem nem érdekel – ragaszkodik Van Patten az ötletéhez. – Rendelj tőle egy pohár vizet, egy szivart vagy akármit. 49

– De miért tőle? – teszem fel a kérdést az egész társaságnak címezve. A névjegyem ott hever az asztal közepén, egy kék üvegváza mellett, melyben egy szál orchidea áll. Ügyet se vet rá senki. Finoman felcsippentem, aztán kettéhajtva visszacsúsztatom a tárcámba. – Pontosan úgy néz ki, mint az a lány, aki a Bloomingdale Georgette Klinger butikjában dolgozik – mondja Van Patten. – Hívjátok már ide. – Akkor most kell valakinek a fél pizza vagy nem? – kérdezi McDermott megbántva. – És azt te honnan tudod? – kérdezem Van Pattentől. – Onnan, hogy ott szoktam Kate-nek parfümöt venni – feleli. Price olyan karmozdulatot tesz, hogy egyszeriben mindenki őrá figyel. – Nem tudom, említettem-e, hogy ez a Montgomery egy törpe? – Kicsoda Kate? – kérdezem. – Kate az a tyúk, aki a Van Patten nője – magyarázza Price, és közben Montgomery asztala felé bámul. – És mi történt Miss Kittridge-dzsel? – kérdezem. – Csakugyan – mosolyog Price. – Mi van Amandával? – Hagyjatok már békén! Mit akartok tőlem? Házastársi hűség? Na jó. – Mondd, te nem félsz a betegségektől? – kérdezi Price. – És kitől kaphatná el szerinted? Amandától vagy Kate-től? – kérdem én. – Azt hittem, egyszer már leszögeztük, hogy mi egyszerűen nem kaphatjuk el. – Van Patten felemeli a hangját. – Szóóóóóval… faszikám, pofa be. Nem tudom, említettem-e már… Még négy Bellini érkezik. Most már nyolc Bellini áll az asztalon. – Te jóisten – nyög fel Price, és megpróbál utánanyúlni a borfiúnak, mielőtt még elkacsázik. – Halas pizzát akarok… halas pizzát akarok… – McDermott rátalált a mai este mantrájára. – Rövidesen begerjedt iráni pipik célpontjává fogunk válni – búgja Price. – Körülbelül nulla nulla nulla egész nem tudom hány százalék rá az esély… figyelsz, te hülye? – mondja Van Patten. – …halas pizzát akarok… halas pizzát akarok… – Aztán McDermott egyszerre az asztalra csapja a tenyerét. Az egész asztal beleremeg. – Az istenit neki, hát senki se figyel itt énrám? Én még nem egészen tértem magamhoz Montgomery névjegyének bűvöletéből – az az elegáns színezés, az a vonzó vastagság, a betűk típusa, a nyomás maga! –, és váratlanul felemelem az öklömet, mintha be akarnék húzni egyet Craignek, és olyan hangon kiáltok rá, hogy a hangom szinte mennydörög: – Senki se kíváncsi a kurva halas pizzádra! Nekem a pizza tésztája legyen rendesen megkelesztve, legyen kissé kenyérszerű, és a tetején sajt legyen! Ebben a csehóban viszont sose elég vastag a kérge, mert az a fasz 50

szakács mindent túlsüt! A pizza is száraz és kemény! – Kivörösödött ábrázattal lecsapom a Bellinimet az asztalra. Mire újra felemelem a tekintetemet, már ott van az előétel, amit rendeltünk. A dögös kis pincérnő ott áll az asztal mellett, és üveges szemmel néz le rám. Megdörzsölöm az arcomat, aztán kedélyesen rámosolygok. Ő csak áll, és úgy néz rám, mint valami szörnyetegre – látom rajta, hogy tényleg meg van ijedve, – ekkor Price-ra pillantok – minek is? talán útmutatásért? –, és látom, hogy a szája azt mondja, „Szivar”, miközben a keze a szivarzsebét tapogatja. McDermott csak annyit mond, s azt is halkan, hogy: – Szerintem nem is kemény. – Ide hallgass, drágaságom – mondom ügyet sem vetve McDermottra, és a karjánál fogva közelebb húzom a pincérnőt. Riadtan visszahúzódna, én azonban rámosolygok, és erre hagyja magát. – Mi itt most mind a négyen jó nagyot fogunk vacsorázni… – kezdem a magyarázatot. – Én nem ezt rendeltem – mondja Van Patten a tányérjára pillantva. – Én osztrigás kolbászkát kértem. – Pofa be. – Rávillantom a szememet, aztán higgadtan visszafordulok a kis dögöshöz, és megint mosolygok, mint egy hülye, habár mint egy nagyon jóképű hülye. – Figyelj rám; mi itt nagyon jó vendégek vagyunk, és valószínűleg a vacsora után mindenféle drága konyakokat is rendelünk még, és közben szeretnénk lazítani egy kicsit, és jól érezni magunkat ebben a kellemes… – széles karmozdulatot teszek – atmoszférában. Utána pedig – a másik kezemmel előhúzom gazellabőr tárcámat – szeretnénk elszívni egy finom kubai szivart, de nem szeretnénk, ha mindenféle bunkó… – Bunkó. – McDermott odabólint Van Pattennek és Price-nak. – Bunkó és modortalan vendég vagy turista megzavarna bennünket ezenközben azzal, hogy szóvá teszi ezt a mi ártalmatlan kis szokásunkat. Tehát – mondom, és apró csontú kezecskéjébe nyomok egy bankjegyet, melyről azt remélem, egy ötvenes – ha gondoskodni tudnál arról, hogy ne zavarjanak meg bennünket az élvezetben, mi ezért nagyon hálásak lennénk neked. – Rázárom ujjacskáit a pénzre. – Ha pedig valaki panaszkodik, hát… – szünetet tartok, majd az ujjammal megfenyegetem – tessék kidobni. A lány némán bólint csak, és távozik; az arcán kába zavarodottság. – Továbbá – teszi hozzá Price mosolyogva – ha meglátok még egy Bellinit tízméteres körzetben, felgyújtjuk a főpincért. Kérlek, szíveskedj figyelmeztetni. Hosszú hallgatás után, mialatt mindenki az előételével ismerkedik, Van Patten szólal meg. – Te, Bateman! – Mi van? – fölszúrok a villámra egy darabka tintahalat, beletunkolom a vörös kaviárba, aztán újra leteszem a villát. – Te vagy a tökély – dorombolja. 51

Price észrevesz egy másik pincérnőt, négy pezsgőspohárral, amelyekben ugyanaz a halvány rózsaszínű folyadék lötykölődik, és azt mondja: – Ez most már tényleg nevetséges… – A pincérnő azonban a szomszédos asztalra teszi le a poharakat, a négy babának. – Ez se rossz – mondja Van Patten, egészen megfeledkezve a kagylókolbászkájáról. – Dögös – bólint McDermott egyetértőn. – Határozottan. – Én nem vagyok seggre esve tőle – fintorog Price. – Nézzétek meg, milyen a térde. Amíg a pincérnő úgy áll, hogy szemrevételezhetjük, megállapítom, hogy bár szép, hosszú és napbarnította lába van, az egyik térde kalácsa valóban nagyobb, mint a másik. A bal csontosabb és szemmel láthatólag vastagabb, mint a jobb s ez a jóformán észrevehetetlen kis szépséghiba e percben olyan súlyos hiányosságnak tetszik, hogy ki is alszik érdeklődésünk a lány iránt. Van Patten az előételét nézegeti kissé bamba ábrázattal, majd McDermottra tekint, és így szól: – Én se ezt rendeltem. Ez szusi, nem pedig szasimi. – Hát, istenem – sóhajtja McDermott. – Úgyse azért jár ide az ember, mert olyan jó a konyha. Valami pasas, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint Christopher Lauder, odajön az asztalunkhoz, megveregeti a vállamat, és azt mondja: – Szevasz, Hamilton, szépen le vagy sülve – aztán továbbhalad a férfivécé felé. – Hamiltonkám, szépen le vagy sülve – mondja Price a pasas hanghordozását utánozva, és odadob egy darab tapast a kenyerestányéromra. – Remélem, nem pirultam bele – mondom. – Tényleg, Bateman – mondja Van Patten –, hová jársz napozni? – Tényleg, Bateman, te hová jársz? – McDermott hangjában őszinte kíváncsiságot érzek. – Egy szoláriumba – mondom, majd ingerülten hozzáteszem: – Akárcsak mindenki más is. – Nekem – mondja Van Patten, majd kis hatásszünetet tart – van egy napágyam… otthon –, s azzal nagyot harap a kagylókolbászkájából. – Nyald ki a seggem – mondom az irigységtől sárgán. – De tényleg van neki – erősíti meg McDermott tele szájjal. – Én vagyok rá a tanú. – Ez már tényleg sok – mondom. – Mi az, hogy sok? – kérdezi Price, és közben jobbra-balra tologatja a tányérján a tapast. – Tisztában vagy te azzal, hogy milyen kurva sokba kerül a tagság egy ilyen szoláriumban? – kérdezi tőlem Van Patten. – Egy évre? – Te meg vagy őrülve – mondom az orrom alatt. 52

– Nézzétek, fiúk – mondja Van Patten. – Bateman berágott. Hirtelen egy borfiú jelenik meg az asztalnál, és meg se kérdezve, hogy befejeztük-e, elviszi az előételeket, amikhez szinte még hozzá se nyúltunk.

Mindenki zokszó nélkül tűri, kivéve McDermottot, aki megkérdezi: – Csak úgy elvitte? – aztán csak nevet rajta, kissé értetlenkedve. Amikor azonban észreveszi, hogy rajta kívül senki sem nevet, elhallgat. – Valószínűleg azért vitte el, mert olyan kicsik az adagok, hogy azt hitte, már nem kérjük azt a keveset, ami még a tányéron van – mondja Price fáradtan. – Szerintem ez a napágy egy nagy hülyeség – jegyzem meg Van Patten felé fordulva, habár titokban azt gondolom, fantasztikus luxus lenne, ha nekem is lehetne, csak az a baj, hogy nálam tulajdonképpen nem is férne el. Persze biztosan másra is lehetne használni, nemcsak arra, hogy az ember szépen lebarnuljon rajta. – Ki az a pasas, akivel a Paul Owen van? – hallom McDermott kérdését Price-hoz. – Valami nyikhaj a Kicker Peabodytól – feleli Price szórakozottan. – Aki ismeri a dörgést. – Akkor meg miért ül azokkal a seggfejekkel a Drexeltől? – kérdi McDermott. – Nem véletlenül a Spencer Wynn az? – Mi ez? Kérdezz-felelek? Vagy mi a szar? – kérdez vissza Price. – Még véletlenül se a Spencer Wynn az. Odapillantok Paul Owen bokszára; három másik pasassal ül, akik közül az egyik alkalmasint Jeff Duvall lehet; széles nadrágtartó, szarukeretes szemüveg; mind a hárman pezsgőt isznak – és közben azt forgatom a fejemben lassan-lassan, hogy vajon hogyan sikerülhetett megszerezni Owennek a Fisherféle számlát? Ettől se jön meg az étvágyam, viszont alighogy elviszik az előételt, már meg is érkezik a főfogás, így hát nekilátunk az evésnek. McDermott kikapcsolja a nadrágtartóját. Mire Price lekövérdisznózza. Én csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudom levenni a szememet Owenről, hogy helyette a tányéromat bámuljam (középütt a gezemice sárga hatszöge, körötte a füstölt lazac csíkjai, a külső körben pedig a zöldparadicsom-mártás kis pacái igen artisztikus elrendezésben), aztán az asztalra várakozók tömegét nézegetem. Úgy látom, ellenségesen méregetnek bennünket, valószínűleg be is rúgtak már az ingyen Belliniktől és nagyon unják már, hogy órák óta várakoznak valami vacak asztalra a nyitott konyha közelében, pedig ők nem is felejtettek el asztalt foglalni maguknak. Van Patten töri meg a hallgatást azzal, hogy lecsapja a villáját, és eltolja a székét az asztaltól. – Mi a baj? – kérdem, felpillantva a tányéromról; a villám ott függ fölötte a levegőben, de a kezem nem mozdul; mintha tőlem független akarata lenne, s habozna megbontani az étel művészi formáit. Sóhajtok, és reményvesztetten leteszem a villát. 53

– A fene egye meg. Muszáj felvennem Mandynek a ma esti filmet a kábelről. – Megtörli a száját az asztalkendővel, és feláll. – Mindjárt jövök vissza. – Te hülye, miért nem veteted fel vele? – mondja Price. – Te tényleg ilyen gyengeelméjű vagy? – Mandy ma Bostonban van, fogorvosnál. – Van Patten sértődötten vállat von; megvert kiscica. – És most mi a fenét akarsz csinálni? – Megremeg a hangom. Még mindig Van Patten névjegye jár a fejemben. – Felhívod a tévét? – Nem – feleli. – Az egyik telefonom rá van kötve a Videonics videoprogramozómra, amit a Hammacher Schlemmernél vettem. – Távoztában bekapcsolja a nadrágtartóját. – Fantasztikus – mondom színtelen hangon. – Hé! Milyen legyen a desszert? – rikkant utána McDermott. – Valami csokoládés, de ne legyen benne tészta – kiált vissza Van Patten. – Lehet, hogy Van Patten abbahagyta a kondizást? – teszem fel a kérdést. – Mintha kicsit megpocakosodott volna. – Tényleg úgy látszik – mondja Price. – Én úgy tudtam, beiratkozott tag a Vertical Clubban – mondom. – Sejtelmem sincs róla – dörmögi Price, és a tányérja fölé hajol, majd hátradől, eltolja a tányérját, és üres poharát felmutatva a pincérnőnek, még egy Finlandia vodkát rendel jéggel. Ekkor egy másik dögös kis pincérnő közelít az asztalunkhoz kissé tétovázva; egy üveg pezsgőt hoz, Perrier-Jouët, de nem valamelyik híresebb évjáratból való, és leteszi azzal, hogy Scott Montgomery küldi szívélyes üdvözlettel. – Lehetne valami rendesebb évjárat. A nyikhaj – sziszegi Price, s közben a nyakát nyújtogatva Montgomery asztalát keresi. – Seggfej. – A hüvelykujját felbökve mutatja neki, hogy minden oké. – Olyan kis seggdugasz, hogy alig találtam meg. Még az is lehet, hogy nem is neki, hanem a Conradnak mutogatok itt. A franc tudja. – Hol van Conrad? – kérdezem. – Kellene váltanom vele egy-két szót. – Ott. Az a fasz, aki téged Hamiltonnak nézett – mondja Price. – Az nem Conrad – mondom. – Biztos vagy benne? Akkor baromira hasonlít – mondja, de nem nagyon figyel rám; a dögös kis pincérnőt bámulja leplezetlenül, főleg a ruhája kivágását, ahogy a lány lehajol, hogy jobb fogása legyen az üveg dugóján. – Nem. Az nem Conrad volt – mondom kissé meglepetten, hogy Price nem ismer meg egy kollégát. – Annak a pasasnak sokkal jobb frizurája volt. Csöndben ülünk, amíg a lány kitölti a pezsgőt. Miután távozik, McDermott azt a kérdést teszi fel, hogy ízlett-e a vacsora. Mondom neki, hogy a gezemice jó volt, csak túl sok zöldparadicsom-mártást raktak rá. McDermott 54

bólint, és azt mondja: – Mástól is hallottam már ezt a panaszt. Van Patten érkezik. Bosszúsan dörmögi: – Nincs ezeknek még egy tisztességes klozetjük se, ahol rendesen kiszarhatná magát az ember. – Desszert? – teszi fel a körkérdést McDermott. – Csak ha megengeditek, hogy én egy Bellini cassatát rendeljek magamnak – feleli Price ásítva. – Mi lenne, ha egyszerűen csak fizetnénk? – javasolja Van Patten. – Uraim, ideje pipik után nézni – mondom én. A kis dögös kihozza a számlát. A végösszeg négyszázhetvenöt dollár, azaz sokkal kevesebb, mint amire számítottunk. Négyfelé osztjuk, nekem azonban szükségem van a készpénzre, ezért az én platina AmEx hitelkártyámmal fizetünk, és a többiek nekem adják oda a részüket, többnyire ropogósan új ötvenesekben. McDermott azt mondja, neki visszajár egy tízes, mivel az ő kagylókolbászkája, amit előételnek evett, csak tizenhat dollár volt. Montgomery pezsgője ott marad az asztalon, érintetlen. Kinn, a Pastels előtt, most egy másik csavargó üldögél az utcakövön valami kartonpapírdarabbal a kezében, amin teljesen olvashatatlan a felirat. Előbb szelíden és félénken pénzt kunyerál, aztán kissé bátrabban és reménykedve ennivalót kér. – Már nagyon ráférne a barátunkra egy arcpakolás – jegyzem meg én. – Te, McDermott – mondja vihogva Price. – Add oda neki a nyakkendődet. – Mit ér vele? – kérdezem én, és közben a csavargót nézem. – Kap érte egy előételt a Jamsnél – mondja Van Patten nevetve, és rám kacsint. – Menj a francba, te hülye – mondja McDermott, és a nyakkendőjét nézegeti. Látszik rajta, hogy meg van bántva. – Jaj, ezer bocsánat… taxi! – kiáltja Price, és leint egy arra haladó taxit. – …meg még egy pohár valamit ráadásul. – Nyomás a Tunnelbe – közli McDermott a taxissal. – Helyes a bőgés, McDermott – mondja Price, ahogy betelepszik az elülső ülésre. – Látom, előre izgulsz már. – És mért baj az, hogy én nem olyan kiégett, dekadens fasz vagyok, mint te? – mondja McDermott, és beszáll előttem. – Maga tudta, hogy a barlanglakó ősember több rostos táplálékot fogyasztott, mint mi? – teszi fel a kérdést Price a taxisofőrnek. – Én már hallottam – mondja McDermott. – Te, Van Patten – szólítom meg. – Láttad azt a pezsgőt, amit Montgomery átküldött nekünk? – Tényleg? Pezsgőt küldött? – kérdezi Van Patten, McDermott felé fordulva. – Fogadjunk, hogy kitalálom, milyen volt. Egy üveg Perrier-Jouët? 55

– Nyertél – mondja Price. – Évjárat nélkül. – Kinyalhatja a seggemet – mondja Van Patten.

56

Tunnel A Tunnel előtt sorban álló férfiak ma este valami okból mind szmokingban vannak, egy középkorú, hajléktalan csavargó kivételével, aki egy kuka mellett üldögél a földön, alig egy-két lépésnyire a bejáratot elzáró kötéltől, és ha valaki csak ránéz is, egy műanyaghab kávéscsészét tart az orra alá, amiben aprópénz csörög, aztán ahogy Price vezetésével megkerüljük a tömeget és egyenesen a kötélhez lépünk, odaintve az egyik portást, Van Patten odalobogtat egy ropogós egydollárost a csavargónak, akinek egy pillanatra felderül az ábrázata, de csak addig, amíg Van Patten zsebre nem vágja a pénzt, miközben betessékelnek bennünket az ajtón, a kezünkbe nyomnak egy tucat italjegyet meg két Alagsori VIP-belépőt. A kapun belül két újabb portás állja az utunkat – hosszú posztókabát, lófarok; valószínűleg németek –, és azt tudakolják, miért nem vagyunk szmokingban. Price könnyed fölénnyel intézi el ezt is, vagy borravalóval, vagy egyszerűen csak a tekintélyével (valószínűleg inkább az előbbi módon). Én távol tartom magam az ügylettől és McDermottnak háttal megpróbálom kihallgatni, hogy hülyéz le engem Van Pattennek, amiért leszólom a Pastels pizzáját, de alig tudok elkapni belőle valamit is, olyan hangosan bömböl a hangszórókból a „Szabadnak érzem magam” Belinda Carlisle előadásában. Valentino márkájú zakóm zsebében fűrészélű kés lapul, és nekem kedvem lenne helyben kiereszteni McDermott belét, felhasítani az ábrázatát és esetleg még a gerincét is elmetélni vele; végül is azonban Price int, hogy menjünk be, és a kísértés helyébe, hogy megöljem McDermottot, valami furcsán kellemes előérzet lép, amely azt súgja, most jól fogom érezni magam, iszom egy kis pezsgőt, elhetyegek valami dögös kis csajjal, és talán még táncolok is majd egy-két régi-régi számra vagy az új Janet Jackson-számra, ami annyira tetszik nekem. Ahogy a három kis dögös mellett elhaladva belépünk az előcsarnokba, ahonnan a tulajdonképpeni bejárat nyílik, kissé enyhül a zene dübörgése. Az egyik csaj fekete, oldalt gombok, állógalléros, tiszta gyapjú blézert visel kreppnadrággal és testhezálló, kámzsanyakú kasmírpulóverrel – egytől egyig mind Oscar de la Rentától; a másik kétsoros gyapjú, mohair és nejlontweed kabátkában van, hozzáillő, farmerszabású nadrágban és vászon férfiingben – és az egész szerelés Stephen Sprouse tervezése; a harmadik, aki a legjobban néz ki, kockás gyapjúzekét hord, hozzá magas derekú gyapjúszoknyát, egyaránt a Barneytól származik mind a kettő, meg Andra Gabriellától való selyemblúzt. Szemlátomást felkeltjük az érdeklődésüket, és mi viszonozzuk is a bókot azzal, hogy visszafordulunk, és megnézzük őket magunknak – Price 57

kivételével persze, aki ügyet se vet rájuk, csak tesz valami durva megjegyzést. – Jézus Mária, Price, ne legyél már olyan búvalbaszott – vinnyogja McDermott. – Mi bajod van? Nem látod, hogy ezek a lányok már egészen be vannak gerjedve? – Persze, csak éppen fársziul kellene tudni hozzá – mondja Price, és egypár italjegyet nyom McDermott kezébe, mintegy engesztelésül. – Mit mondsz? – kérdezi Van Patten. – Én nem úgy láttam, hogy spanyolok volnának. – Ide hallgass, Price, ha be akarsz csajozni, szerintem kicsit változtatni kellene a magatartásodon. – Te fogod elmagyarázni nekem, hogy kell becsajozni? – kérdezi Price Craigtől. – Pont te, akinek kesztyűvel verték ki a múltkor is? – Le vagy te szarva, Price – mondja Craig. – Ti tényleg azt hiszitek, hogy amikor nőt keresek magamnak, akkor is úgy viselkedem, mint amikor veletek vagyok? – Azt – feleli McDermott és Van Patten egyszerre. – Tudjátok, fiúk, az a helyzet – mondom én –, hogy olykor, ha az ember nőt akar szerezni, másképp viselkedik, mint ahogy valójában érez. Remélem, McDermott, ezzel a közléssel most nem töröltem le újra szüzességed hímporát. – Meggyorsítom a lépteimet, hogy el ne maradjak Timtől. – Jó, de ez még nem magyarázat arra, miért kell Timnek mindenáron úgy viselkednie, mint egy hülye seggfejnek – mondja McDermott, miközben megpróbál lépést tartani velem. – Te azt hiszed, hogy ezeket a lányokat ez érdekli? – hördül fel Price. – Hidd el nekem, ha közlöm velük, hogy menynyi a jövedelmem, egyáltalán nem törődnek majd vele, hogy milyen a modorom. – És hogyan fogod a tudomásukra hozni ezt a kis információt? – kérdi Van Patten. – Odamész hozzájuk, és azt mondod nekik, hogy hölgyeim, gyújtsanak rá erre a Coronára, és mellesleg én évi száznyolcavanezret keresek, szabadna érdeklődnöm, hogy kegyed az állatöv mely jegyében született? – Százkilencvenezret – helyesbít Price, aztán így folytatja: – Pontosan úgy, ahogy mondod. Ezek a lányok nem művelt társalgásra vágynak. – Hanem mire, ó, minden dolgok tudója? – kérdezi McDermott, és lépés közben enyhén meghajtja magát. Van Patten felnevet, és helyeslésül a hüvelykujját mutatja McDermottnak. – Na – nevetek én is –, te se kérdeznél ilyeneket, ha tényleg tudnád. – Ezeknek egy olyan pasas kell, aki hetente kétszer elviszi őket a Le Cirque-be, akinek a révén törzsvendégek lehetnek a Nell’snél, és aki lehetőleg közeli jó ismerőse Donald Trumpnak – feleli Price közönyös hangon. Odaadjuk a jegyeket egy egész jóképű lánynak, aki vastag, kapucnis kabátot visel, és a nyakában Hermés sál van. Price rákacsint a lányra, aztán megindulunk utána befelé, McDermott pedig így szól: 58

– Ha csak belépek ide, elfog az aggodalom, hogy nem fogok-e felszedni valami nyavalyát. – Van itt egypár elég leharcolt csaj is. Öregem, itt szinte érezni a levegőben a leprát. – Nem megmondtam, te hülye? – mondja Van Patten, aztán türelmesen újra ismerteti a tényeket. – Ezt a betegséget mi gyakorlatilag nem kaphatjuk meg. Nulla nulla nulla egész nulla egy százalék az esélye… Szerencsére a „New Sensation” INXS-ék által felvett hosszú verziója elnyomja a hangját. A zene olyan hangos, hogy csak üvöltve lehet beszélgetni. Elég nagy a zsúfoltság; tök sötét van, csak a táncparkett felől jönnek villódzó fények. Mindenki szmokingban van. Mindenki pezsgőt iszik. Mivel csak két Alagsori VIP-belépőnk van, Price odalöki őket Van Pattennek és McDermottnak, akik élvezettel lobogtatják meg a kártyákat a lépcső tetején őrködő pasas előtt. Ő is szmokingban van, csak az övé kétsoros és Cerruti 1881-es állógalléros pamutinget visel hozzá meg fekete-fehér kockás selyem csokornyakkendőt Martin Dingmantól. – Te! – üvöltöm oda Price-nak. – Miért nem mi mentünk le a belépőkkel? – Azért – üvölti vissza, megpróbálva túlkiabálni a zenét és közben a zakóm gallérjánál fogva közelébb húz magához –, mert mi meg elmegyünk, és szerzünk egy kis Bolíviai Hegymeneti Erősítőport… Gyors léptekkel megindul a táncparkett mellett elvezető szűk ösvényen, én meg utána; elkanyarodunk a bár felé, és végül a Csillárteremben kötünk ki, amely tömve van kollégákkal a Drexeltől, a Lehmantól, a Kidder Peabodytól, a First Bostontól, a Morgan Stanleytől, a Rothschildtől, a Goldmantól, de még citibankosok is vannak, megáll az ész, és mind szmokingot viselnek, pezsgőspoharat tartanak a kezükben, miközben a „New Sensation” olyan magától értetődő természetességgel megy át a „The Devil Inside”-ba, mintha csak ugyanaz a szám folytatódnék, Price pedig azonnal kiszúrja Ted Madisont, aki a helyiség túlsó végében ácsorog a vaskorlátnak támaszkodva, kétsoros szmokingban, Paul Smithtől származó frakkingben, Rainbow csokornyakkendőben, Ferragamónál vásárolt lakk papucscipőben és a Trianonban vásárolt gyémánt mandzsettagombokkal, valamint a Saksnál beszerzett antik zsebórával felszerelkezve; közvetlen mögötte halad el a vasúti sínpár, hogy aztán belevesszen a sötétségbe, habár ma este rikító papagájzöld és tulipiros fények világítják meg, és akkor Price váratlanul megtorpan, meredt szemmel elnéz Ted mellett, aki pedig mindentudón mosolyog rá, ahogy észreveszi Timothyt, Price azonban csak a síneket bámulja sóvárogva, mintha legalábbis a szabadság ígérete volna a számára az a sínpár, vagy esetleg a menekvés útja, amit oly régóta keres már hiába, én azonban rákiáltok, hogy – Hé, Tim, itt van Teddy! –; ettől aztán megtörik a varázs, és Price megrázza a fejét, mint aki magához akar térni valami álomból, a szeme ismét lát, és tekintetét Madisonra emeli, és ellentmondást nem tűrő hangon azt kiáltja, 59

hogy: – Ez nem Madison, az ég szerelmére, ez Turnball –, a pasashoz pedig, akit én Madisonnak néztem, odalép két másik szivar, szintén szmokingban, üdvözlik, az illető pedig elfordul tőlünk, amikor hátulról hirtelen Ebersol karolja át Timothy nyakát, és nevetve úgy tesz, mintha meg akarná fojtani, aztán Price lefejti magáról a karját, kezet fognak, és Price így szól: – Jó estét, Madison. Madison, akit én Ebersolnak néztem, gyönyörű, kétsoros fehér vászonzakót visel, amit bizonyára a Bergdorf Goddmannál vásárolhatott, a Hackett butikban. Az egyik kezében szivar, ami még nem ég, a másikban félig ivott pezsgőspohár. – Mr. Price – kiáltja teli torokból Madison. – Nagyon örülök, hogy látom az urakat. – Ide hallgasson, Madison – ordítja vissza Price. – Szükségünk lenne a szolgálataira. – Hiányzik a balhé? – kérdezi Madison mosolyogva. – Az nem sürgős, ez viszont igen – kiáltja vissza Price. – Hát persze – kiabálja Madison, aztán nem tudom, miért, de valahogy kimérten, odabiccent nekem is, és azt hiszem, azt kiáltja: – Bateman –, majd alighanem azzal folytatja, hogy: – Milyen szépen le van sülve. A Madison mögött álló pasas, aki nagyon hasonlít Ted Dreyerre, kétsoros, sálgalléros szmokingot visel, puha pamutinget és hozzá skót kockás selyem csokornyakkendőt; többé-kevésbé biztosra veszem, hogy minden darab Ralph Lauren Polo. Közben Madison tovább ácsorog mellettünk, és jobbra-balra biccentget mindenféle embereknek, akiket arra sodor a tömeg. Végül is Price elveszti a türelmét. – Ide hallgasson. Kellene egy kis kábítószer. – Legalábbis azt hiszem, ezt kiáltja neki. – Türelem, Price, türelem – kiáltja vissza Madison. – Szólok Ricardónak. De nem mozdul, csak ott álldogál tovább, és biccentget az arra elhaladóknak. – Nem lehetne most? – üvölti Price. – Miért nincsenek szmokingban? – kérdi kiáltva Madison. – Szerinted mennyi kell kettőnknek? – kérdi tőlem Price, s látom rajta, hogy kezd kiborulni. – Egy gramm legfeljebb – felelem üvöltve. – Holnap korán benn kell lennem a hivatalban. – Van nálad készpénz? Nem tudok hazudni, bólintok, odaadok neki negyven dollárt. – Egy gramm – kiáltja Price Tednek. – Egy pillanat – mondja Madison, és bemutatja a barátját –, ez itt Hú. – Egy gramm. – Price odanyomja a pénzt Madison kezébe. – Hú? Vagy 60

mit mond? Mind a ketten mosolyognak, Madison meg a másik pasas, Ted nemet int a fejével, és valami nevet kiabál, de én nem értem. – Nem – üvölti Madison –, hanem Hugh! – Vagy legalábbis azt hiszem. – Értem. Örülök a szerencsének. – Price feltartja a csuklóját és az arany Rolexére mutat. – Mindjárt jövök – kiabálja Madison. – Csak elkísérem a barátomat. Addig igyanak valamit. – Eltűnik. Hú, Hugh, Jú, akárki szintén belevész a tömegbe. Én meg Price-t követem, aki odamegy a korláthoz. Szeretnék rágyújtani a szivaromra, de nincs gyufám; de vigasztalódom már csak azzal is, hogy fogdosom, beszívom az aromáját, meg persze azzal, hogy közben tudom, mindjárt itt lesz a kábítószer, és elkérek két italjegyet Price-tól, megpróbálok szerezni neki egy Finlandiát jéggel, de persze nincs, közli undok hangon a kis csaj, aki a pult mögött áll, de olyan dögös teste van, és olyan kihívón néz, hogy jutalmul jó nagy borravalót kap. Végül is beérem Absolut vodkával Price számára, magamnak pedig rendelek egy J&B-t jéggel. Heccből majdnem Bellinit viszek Price-nak, de ma este olyan ideges, hogy valószínűleg nem értékelné a viccet, így aztán nekivágok a tömegnek, és átlábalok rajta Timhez, a kezébe nyomom a vodkát, amit köszönet nélkül vesz el tőlem, és egy hajtásra kiissza, aztán megnézi magának a poharat, elfintorodik, és vádló pillantást vet rám. Én tanácstalanul vonogatom a vállam. Price közben megint a síneket bámulja, szinte megbabonázva. Ma este nagyon kevés pipi van a Tunnelben. – Holnap este Courtneyval van randevúm. – Pont vele? – kiáltja vissza, de le se veszi a szemét a sínekről. – Remek. – Még ebben a lármában is kihallom hangjából a gúnyt. – Miért ne? Carruthers el van utazva. – Ezzel az erővel bérelhetnél is valakit a társaságközvetítőtől – kiáltja vissza szinte gondolkodás nélkül. A hangjában keserűség. – Miért? – kiabálom én. – Mert Courtney sokkal többe fog kerülni, ha le is akarsz feküdni vele. – Szó se lehet róla – üvöltöm. – Nézd, jobb ha beletörődsz. Én is beletörődtem – kiabálja Price, s kissé megrázza a jeget a poharában. Olyan hangosan koccannak össze a jégkockák, hogy meglepődöm rajta. – Meredithszel is ez a helyzet. Elvárja, hogy megfizessem. Mint az összes többi. – Price! – Nagyot kortyolok a whiskymből. – Te páratlan vagy… A háta mögé bök. – Hova vezetnek ezek a sínek? – Lézerfények villódznak. – Nem tudom – felelem hosszú szünet után, magam se tudom, milyen sokára. Elunom, hogy Price-t bámuljam, aki se nem mozdul, se nem szól. Csak 61

azért fordítja el néha-néha a tekintetét a sínekről, hogy megnézze, nem jön-e már Madison vagy Ricardo. Közben sehol egy nő, csak csupa Wall Street-i pasas szmokingban. Egyetlen nőt látok, az is egyedül táncol a sarokban valami számra, aminek, azt hiszem, „Szerelmi háromszög” a címe. Egyszerű, vállpántos felsőrészben van, amit valószínűleg Ronaldus Shamask tervezhetett, meg is próbálok a nőre koncentrálni, de nyugtalan, kokain előtti állapotomban azon veszem észre magam, hogy egy italjegyet rágcsálok és közben az egyik Wall Street-i pasas, aki nagyon hasonlít Boris Cunninghamre, amúgy is elállja előlem a lányt. Már éppen indulnék vissza a bárpulthoz, amikor – húsz perc múltán – megjön Madison, hangosan szipákol, széles gipszmosoly az arcán, és kezet fog az izzadó, komor tekintetű Price-szal, aki olyan gyorsan arrébb áll, hogy amikor Ted barátságosan hátba akarja veregetni, már csak a levegőt paskolja. Megindulok Price után, elhaladunk a bár meg a táncparkett mellett, az alagsorba levezető lépcső mellett, aztán föl a lépcsőn, a női vécé előtt kígyózó hosszú sor mellett, ami azért is meglepő, mert egyébként az az ember benyomása, hogy ma este egyáltalában nincsenek is nők a Tunnelben, és végül belépünk a férfivécébe, ami teljesen üres, és belépünk az egyik fülkébe, Price pedig bereteszeli mögöttünk az ajtót. – Nekem reszket a kezem – mondja Price, és átadja nekem a kis borítékot. – Nyisd ki te. Elveszem tőle, óvatosan kihajtogatom a kis fehér csomagot, és a férfivécé méla, vibráló neonjainak fényében láthatóvá válik az állítólag egygrammnyi por – én kevesebbnek nézem. – A fene – suttogja Price meglepően szelíden. – Hát, ez nem sok! – Fölébe hajol, hogy jobban szemügyre vegye. – Talán csak a világítás miatt látszik olyan kevésnek – jegyzem meg. – Mi a szar van ezzel a Ricardóval? – teszi fel a kérdést Price, és értetlenül bámulja a kokaint. – Psszt – suttogom én, és előveszem a platina American Express hitelkártyámat. – Lássunk hozzá. – Most már milligrammonként árulja ez a szar alak a port? – kérdezi Price. Fogja a saját platina American Express hitelkártyáját, és belekotor vele a porba, fölszed rá egy keveset, és az orrához tartja, hogy beszippantsa. Egy percig némán áll, aztán rekedtes, mélyről jövő hangon így szól: – Az istenit. – Mi van? – kérdezem. – Tudod, mi ez? Egy milligramm… porcukor – és fuldokló köhögés fogja el. Én is beszippantok egy keveset, és ugyanerre a következtetésre jutok. – Kétségkívül nagyon gyenge, de az az érzésem, hogy csak mennyiség kérdése a dolog és rendben leszünk… – Price azonban dühöng, vörös a feje és verejtékezik; úgy üvölt rám, mintha én volnék a hibás, mintha az én ötletem lett 62

volna, hogy Madisontól vegyünk port. – Én azért vettem kokaint, hogy beszívjak tőle, érted, Bateman? – mondja Price, lassan ejtve a szavakat, s közben egyre jobban felemeli a hangját. – És nem azért, hogy megszórjam vele a reggeli zabkásámat! – Akkor tedd a tejeskávéba – rikkantja egy vékony hang a szomszéd fülkéből. Price rám mered, a szeme elkerekedik az elképedéstől, aztán úgy dühbe gurul, hogy sarkon perdül, és rugdosni kezdi a fülke falát. – Nyugodj már meg – csitítom. – Most már azért csak vegyük be. Price visszafordul, végigsimít keményen letapasztott, hátrafésült haján; látom rajta, hogy kicsit lehiggadt. – Azt hiszem, igazad van – majd felemelt hangon –, mármint ha ennek a fasznak a szomszéd fülkében nincs ellene kifogása. Valami jelre várunk, mígnem a szomszéd fülkéből megszólal a selypes hang: – Nekem nincsen… – Baszd meg az anyád! – bömböli Price. – Baszd meg az anyád! – utánozza Price-ot a szomszéd. – Te baszd meg – üvölti Price, és megpróbál átmászni az alumínium válaszfalon, én azonban fél kézzel lerángatom, a szomszédban pedig lehúzzák a vizet, és az ismeretlen, akinek nyilván az inába szállt a bátorsága, sietve távozik a férfivécéből. Price nekidől a fülke ajtajának, és reményvesztetten néz rám. Reszkető keze végigsimít kivörösödött arcán, lehunyja a szemét, az ajka fehér, az egyik orrcimpája alatt kevéske kokainpor – aztán halkan, a szemét ki se nyitva, így szól: – Oké. Vegyük be. – Így már mindjárt más – mondom. Felváltva kotrunk bele a borítékba a hitelkártyánkkal, míg már csak annyi marad benne, hogy az ujjunk bögyét kell belenyomkodni, ha azt is össze akarjuk szedni, és arról felszippantani vagy lenyalogatni s aztán az ínyünkbe dörzsölni. Egyelőre szinte semmit se érzek, de talán még egy pohár J&B-vel sikerül annyira becsapni a szervezetemet, hogy meginduljon a folyamat, ha nem lesz is mindent elsöprő erejű. Kilépünk a fülkéből, kezet mosunk, szemügyre vesszük ábrázatunkat a tükörben, s minthogy nagyjából elégedettek vagyunk a szemle eredményével, visszaindulunk a Csillárterembe. Közben az jár az eszemben, hogy talán jobb lett volna, ha beadom a felöltőmet (Armani) a ruhatárba, de bármit mondjon is Price, én máris egész kellemesen érzem magam, és néhány perc múlva, ahogy a bárpultnál állva várakozom, és megpróbálom magamra vonni a kis csaj figyelmét, már egyáltalában nem is érdekel a felöltőm. Végül is kénytelen vagyok kirakni a pultra egy húszast, pedig bőven van még italjegyem is. Ez hat. Két dupla Sztolicsnaját rendelek jéggel az italjegyeim terhére. Ott, az orrom előtt tölti ki. Jókedvem van, megkérdezem hát tőle, teli torokból üvöltve, hogy: 63

– Maga nem a New York Egyetemre jár véletlenül? El se mosolyodik, csak nemet int. – Akkor talán a Hunterre? – kérdezem ordítva. Megint a fejét rázza. – Columbia? – üvöltöm, bár ezt már csak balhéból. A lány szigorúan a sztolicsnajás üvegre koncentrál. Úgy döntök, hogy ezt a beszélgetést nem folytatom, hanem egyszerűen csak odacsapom a pultra az italjegyeket, amikor elibém rakja a két poharat. A lány azonban a fejét rázza, és üvöltve közli velem, hogy: – Elmúlt tizenegy. A jegyek már nem érvényesek. Csak a készpénz. Huszonöt dollárt kapok – mire nekem a szemem se rebben, nem szólok egy árva szót sem, csak előveszem a gazellabőr tárcámat, és átnyújtok neki egy ötvenest, amit – esküszöm – megvető tekintettel vesz át, aztán sóhajt egyet, és a pénztárgép felé fordul, kikotorja a fiókból a visszajáró aprót, én meg egyenesen a szemébe nézek, és világosan, tagoltan, bár az „Adj rá egy kis kakaót” bömbölésétől meg a tömeg zsivajgásától talán nem eléggé érthetően azt mondom neki, hogy: – Maga egy utálatos, ronda dög, a legszívesebben egyből leszúrnám és a vérében pancsikolnék – csak épp mosolygok hozzá. Nem is adok borravalót a kis hülye pinának, megkeresem Price-t, aki megint a korlátnál áll mogorván, és a vasrudakat markolássza. Paul Owen, a Fisher-féle folyószámla kezelője, hatgombos, kétsoros szmokingban van; ott áll Price mellett, és valami olyasmit ordibál a fülébe, hogy: – Lezavartam ötszáz menet diszkontált készpénzforgalmit az IBM PC-n, aztán bevágtam magam a vállalati kocsiba, és átugrottam a Smith és Wollensky-hez. Odaadom Price-nak a poharat, és biccentek Paulnak. Price egy szót se szól, meg se köszöni. Csak fogja a poharat, és gyászos képpel bámulja a vágányokat, aztán összehunyorítja a szemét, fölébe hajol a pohárnak, és amikor felvillannak a lézerfények, hirtelen kiegyenesedik, és valamit motyog magában. – Semmi hatás? – kérdem. – Hogy vagy? – üvölti Owen. – Boldogan – mondom. A zene olyan, mintha mindig ugyanazt a végeérhetetlen számot játszanák, amibe olykor beleömlik egy-egy másik szám is, amiket csak a tompa, pufogó ritmus fűz egymáshoz, és lehetetlenné tesz minden beszélgetést, amit – legalábbis, amíg ezzel a nyikhaj Owennel kellene társalognom – én nem is igen bánok. Mintha a Csillárteremben most már több lenne a nő, és az egyikkel meg is próbálok szemezni egy kicsit – manökentípus, de nagy mellű. Zavar, hogy Price ilyen rosszkedvű, odahajolok a füléhez és megkérdem, hogy nem volna-e kedve még egy grammhoz. – Te miért nem vagy szmokingban? – kérdi Owen a hátam mögül. 64

– Én megyek – ordítja Price. – Elegem van. – Miből? – kérdem én. – Ebből – feleli kiáltva, és azt hiszem, bár nem vagyok benne egészen bizonyos, hogy a dupla Sztolicsnajára érti. – Majd én megiszom – felelem. – Ide hallgass, Patrick – ordítja –, én elmegyek. – Hová? – Most már tényleg nem értek egy szót sem. – Keressem meg neked Ricardót? – Elmegyek – üvölti. – El… me… gyek! Elnevetem magam, mivel nem tudom, hogyan érti, amit mond. – Jó, de hová? – El! – mondja kiáltva. – Na, ne hülyéskedj – kiáltom vissza neki. – Valami kereskedelmi bankhoz? – Nem. Én komolyan beszélek, te hülye. Elmegyek. Lelépek. Eltűnök. – Hová? – Még mindig nevetek, mert még mindig nem értek semmit, és még mindig ordítozom. – A Morgan Stanleyhez? Vagy hova? Price elfordítja a fejét, nem felel, csak bambán elnéz a sínek felé, mintha azt a pontot keresné a szeme, ahol elenyésznek, mintha azt fürkészné, mi van a fekete sötétségen túl. Kezdem már unni, Owen azonban még elviselhetetlenebb, ráadásul az előbb véletlenül még a tekintetünk is összetalálkozott. – Mondd meg neki, hogy „don’t worry, be happy” – ordítja a fülembe Owen. – Még mindig te vagy a Fisher-féle folyószámla gazdája? – Mi egyebet is kérdezhetnék tőle? – Mi van? – kérdi Owen. – Te, várj csak, az ott nem a Conrad véletlenül? Valami sálgalléros, egysoros szmokingot viselő szivart mutat, puplining, csokornyakkendő (az egész szerelése Pierre Cardin), aki a bár mellett ácsorog, éppen a csillár alatt, egy pohár pezsgővel a kezében, és a körmét vizsgálgatja. Owen szivart húz elő, és tüzet kér. Annyira unom a pasast, hogy szó nélkül sarkon fordulok, és odamegyek a bárhoz a kis csajhoz, akit kedvem lenne feldarabolni, és gyufát kérek tőle. Zsúfolva van a Csillárterem, és mindenkinek a képe ismerős valahonnan, de persze mindnek egyforma képe van. Sűrű szivarfüst lebeg a levegőben középmagasan, a zene pedig – megint az INXS szól – hangosabb, mint valaha, de vajon milyen hangos tud még lenni? Véletlenül a halántékomhoz érek, és meglepetten tapasztalom, hogy nyirkos lesz tőle az ujjam. Elveszek egypár levél gyufát a bárpultról. Visszafelé nyomulva a tömegben Van Pattenbe és McDermottba ütközöm, akik azonnal italjegyet kunyerálnak. Odaadom nekik a maradék jegyeket, mert tudom, hogy már érvénytelenek, de a tömeg egymáshoz szorít bennünket a terem közepén, és ezek még az italjegyektől se buzdulnak fel annyira, hogy nekivágjanak a bár felé vezető útnak. 65

– Csupa béna csaj – mondja Van Patten. – Vigyázz magadra. Sehol egy jó kis dögös. – Az alagsor egy nagy lószar – mondja kiáltva McDermott. – Szereztetek kábítószert? – ordítja a fülembe Van Patten. – Összefutottunk Ricardóval. – Nem – felelem üvöltve. – Alma. Madison nem talált sehol. – Micsoda kiszolgálás! Micsoda kiszolgálás! – üvölti valaki mögöttem. – Hiába kiabálsz – kiáltom. – Nem értek egy szót sem. – Mi van? – kérdezi üvöltve Van Patten. – Nem értek egy szót sem. Hirtelen McDermott megragadja a karomat. – Mi az istent művel ez a Price? Oda nézz! Szinte mint a moziban, nagy nehezen hátrafordulok, aztán lábujjhegyre emelkedve azt látom, hogy Price a korláton állva egyensúlyoz, valaki a kezébe nyomott egy pezsgősüveget, és most vagy attól részegen vagy a kábítószertől begerjedve mindkét karját széttárja, behunyt szemmel, mintha csak áldást osztana a tömegnek. A háta mögül közben egyre csak villog a lézer fénye, a ködgép meg dolgozik, akár az őrült és a fel-gomolygó szürke füst elnyeli Price-t. Valamit kiabál is, de nem értem, hogy mit – a teremben moccanni se lehet, a lárma pedig, ami Eddy Murphy „Mindörökké házibuli” című számából és üzletemberek szüntelen zsivajából adódik össze, dobhártyarepesztő –, előrébb nyomakszom, miközben le nem veszem a szemem Timről, és így sikerül is elhaladnom Madison meg Hugh meg Turnball és Cunningham, valamint még mások mellett is. Túlságosan sűrű azonban a tömeg, és hamar belátom, hogy próbálkozni sem érdemes. Alig egy-két arc figyeli csak Timet, aki még mindig a korláton egyensúlyoz, és félig lehunyt szemmel kiáltoz valamit. Kissé kínosan érzem magam, és egyszeriben még örülök is neki, hogy fogva tart a tömeg, és nem tudok odaférni hozzá, hogy megmentsem a szinte bizonyosan bekövetkező gyalázattól, amikor egy tökéletesen időzített bájtnyi csöndben hallom, hogy Price azt rikoltja: – Viszontlátásra! – majd, hogy a tömeg is végre odafigyel rá: – Pöcsfejek! – Kecsesen hátracsavarja a testét, átszökken a korláton, leugrik a sínekre, és futásnak ered, a pezsgősüveg fel s alá ugrál a kezében, ahogy karját oldalra kinyújtva inal.

Egyszer-kétszer megbotlik, közben a lézerfények mintha lassítva villognának, de visszanyeri az egyensúlyát, aztán eltűnik a sötétségben. A korlát mellett egy biztonsági őr üldögél kukán, és nézi, hogy tűnik el Price az Alagútban. Csak a fejét ingatja; azt hiszem. – Price! Gyere vissza! – kiáltom utána, a tömeg azonban ünnepli a produkciót. – Price! – kiáltom még egyszer, megpróbálva túlkiabálni a tapsot. Price azonban eltűnik, és abban sem vagyok biztos, hogy hallgatna-e rám, ha hallotta is a kiáltásomat. Madison ott áll a közelben és a kezét nyújtja nekem, mintha csak gratulálni akarna valamiért. – Ez a fiú fantasztikus. McDermott bukkan fel mögöttem, és a vállamra csap. – Lehet, hogy Price tud egy olyan VIP-teremről, amiről mi nem? – Aggodalmasan néz rám. 66

Kinn, az Alagút előtt, kicsit kótyagosan a kábítószertől és nagyon fáradtan, pedig a szám íze meglepően olyan, mintha porcukrot nyalogattam volna, két további Sztolicsnaja és egy fél J&B után is. Fél egy van, elnézzük, ahogy az országúti cirkálók megpróbálnak jobbra kifordulni a West Side-i gyorsforgalmi útra. Van Pattennel és McDermott-tal hármasban azt vitatjuk, vajon sikerül-e megtalálnunk a Nekenieh nevű új mulatót. Nem nagyon érzem a kábítószer hatását, inkább csak részeg vagyok. – Ebéd? – kérdezem őket ásítva. – Holnap? – Nem megy – mondja McDermott. – Nyiratkozni megyek Pierre-hez. – Akkor mit szólnátok egy reggelihez? – javaslom. – Nem jó – mondja Van Patten. – Giónál leszek. Manikűr. – Jó, hogy említed – mondom és a kezemet nézegetem. – Nekem is el kell már mennem. – Vacsora? – kérdezi tőlem McDermott. – Randevúm van – felelem. – A fene egye meg. – És te? – fordul McDermott Van Pattenhez. – Alma – mondja Van Patten. – Szoláriumom van. Aztán meg kondizni megyek.

67

Iroda A liftben összefutok Frederick Dibble-lel, aki felhívja a figyelmemet egy cikkentyűre, amely a New York Times hatodik oldalán jelent meg, vagy talán valami másik pletykalapban, és Ivana Trumpról szól meg a vadonatúj vegyes, olasz és thai konyhát vivő étterméről, amit a Felső East Side-on nyitott, és mindjárt el is dicsekszik vele, hogy tegnap este ott voltak vacsorázni Emily Hamiltonnal, és hogy milyen felséges volt a fusilli shiitake. Előveszem az arany Cross töltőtollamat, hogy felírjam a noteszembe a vendéglő címét. Dibble hajszálvékony csíkos, kétsoros gyapjúöltönyt visel (Canali Milano), hozzá puplininget (Bill Blass) és miniatűr skót kockás selyem nyakkendőt (szintén Bill Blasstól), a karján átvetve a Missoni Uomo esőkabát. Jól van levágva a haja, szemlátomást drága helyre jár, meg is bámulom a frizuráját, ő meg dúdolni kezdi a „Sympathy for the Devil” dallamát, mert az irodaházunk liftjének hangszórójából szakadatlan szivárgó zenei adó éppen ennek a számnak valami újabb feldolgozását játssza, engem legalábbis arra emlékeztet. Már éppen megkérdezném Dibble-től, hogy látta-e ma reggel a tévében a Patty Winters Show-t – az autizmus volt a téma –, amikor kiszáll a pasas, egy emelettel előttem, csak még egyszer elismétli az étterem nevét, „Thaidialano”, aztán „Viszlát, Marcus”, és kilép a liftből. Becsukódik az ajtó. Én apró mintás pepita gyapjúöltönyben vagyok (Hugo Boss), selyem nyakkendőben (szintén Hugo Boss) és vászoningben (Joseph Abboud); a cipőm pedig a Brooks Brotherstól való. Ma reggel a szokásosnál kissé keményebben sikáltam meg a fogam a fogkőeltávolítóval, és a torkomban még most is érzem a kiserkent s lenyelt vér rezes ízét. Utána Listerine-nel öblögettem, és szinte lángol tőle a szám, mindazonáltal sikerül mosolyt erőltetnem magamra, ahogy kilépek a liftből, és vadonatúj, fekete, Bottega Veneta márkájú bőr diplomatatáskámat lóbálva elhaladok a másnapos pofájú Wittenborn mellett. A titkárnőm, Jean, aki szerelmes belém, és akit végül is valószínűleg tényleg el is fogok venni, ma is olyan ruhadarabokban fogad az íróasztalánál ülve, amelyek annyira nem hivatalba valók, és olyan tébolyultan drágák, hogy okvetlenül felkeltik majd az érdeklődésemet: Chanel kasmírkardigán, kasmírgarbó, kasmírkendő, hamisgyöngy fülbevaló, testhezálló kreppnadrág Barneytól. Az asztala felé haladtamban leakasztom a nyakamból a walkmant. Felpillant rám, és félénken elmosolyodik. – Elkésett? – kérdezi. – Aerobicon voltam. – Nem izgatom magam. – Sajnálom. Valami üzenet? 68

– Ricky Hendricks telefonált, hogy sajnos le kell mondania a mait – mondja. – Azt nem említette, hogy mit kell lemondania, és hogy miért. Néha lejárok bokszolni vele a Harvard Clubba – jegyzem meg magyarázatképpen. – Más egyéb? – Azonkívül… Spencer telefonált még, hogy szeretné meghívni a főnököt egy pohár italra a Fluties Pier 17-be – mondja mosolyogva. – Mikor? – kérdezem. – Hat után. – Nem megy – mondom, s közben belépek a szobámba. – Mondja le. Felkel az asztalától, és bejön utánam. – Igen? És mit mondjak, hogy miért? – kérdezi szórakozottan. – Mondja azt… csak annyit, hogy… nem – mondom neki, leveszem az Armani felöltőmet, felakasztom az Alex Loeb fogasra, amit a Bloomingdaleben vásároltam. – Csak annyit mondjak, hogy… nem? – kérdezi a szavaimat ismételve. – Nem látta véletlenül ma reggel a tévében a Patty Winters Show-t? Az autizmusról? – Nem. – Úgy mosolyog rám, mint aki el van bűvölve attól, hogy én mániákusan mindig megnézem a Patty Winters Show-t. – Milyen volt? Fölveszem az asztalomról a reggeli Wall Street Journal-t, és átfutom az első oldalt – csak elmosódott foltokat látok. – Azt hiszem, hallucinációim voltak a műsor alatt. Nem tudom, milyen volt. Egyszerűen nem emlékszem belőle semmire – motyogom, és leteszem a lapot, helyette kézbe veszem a Financial Times-t –, tényleg, sejtelmem sincs róla. – Jean ott álldogál előttem, és az utasításaimat várja. Felsóhajtok, összekulcsolom a kezemet, felülök az üvegtetejű, Palazetti által tervezett íróasztalom szélére, melynek két oldalán már ég a két halogénlámpa. – Nos, Jean kedves – kezdem. – Legyen szíves és foglaljon nekem asztalt fél egyre három személyre a Camolsban, és ha tele vannak már, akkor próbálja meg a Crayonst. Értem? – Igenis, főnök – feleli tréfás hangon, és sarkon fordul, hogy távozzék. – Várjon csak – szólok utána, mert eszembe jut még valami. – Este nyolcra pedig foglaljon egy kétszemélyes asztalt az Arcadiában is. Jean visszafordul, az arcán kissé csalódott kifejezés, de azért a mosoly sem tűnik el róla. – Netán valami… romantikus ügy? – Ugyan, marhaság. Felejtse el – mondom neki. – Majd én elintézem azt az asztalfoglalást. Kösz. – Nem, majd én – mondja ő. – Nem, nem – mondom én és egy kézmozdulattal kiküldöm Jeant a szobából. – Legyen jó kislány, és hozzon nekem egy Perrier-t, helyes? – Ma nagyon jól néz ki a főnök – jegyzi meg még mielőtt távoznék. 69

Igaza is van, én azonban nem szólok egy szót sem – csak bámulok magam elé, és az irodám szemközti falán függő George Stubbs-képet nézem, és azt fontolgatom magamban, nem kellene-e arrébb akasztani, mivel alkalmasint túlságosan is közel van az Aiwa AM/FM sztereó rádióhoz meg a hifitorony többi tartozékához – a kétkazettás magnó, félautomata, ékszíjas lemezjátszó, grafikus vezérlő, hangfalak –, ami mind azonos alkonykék árnyalatú, hogy harmonizáljon a szobám színvilágával. Lehet, hogy a Stubbst át kellene helyezni a sarokban álló, életnagyságú Doberman fölé (ami hétszáz dollárba került a Trump Toronyban lévő „A szépség és a szörnyeteg”-nél), habár a Doberman mellett álló Pacrizinni-féle kis antik asztalka fölött esetleg még jobban mutatna. Fölkelek az íróasztalomtól, arrébb tolom a negyvenes évekből való sportmagazinok kupacát – harminc dollárt fizettem darabjáért, – amit a Funchies, Bunkers, Gaks és Gleeks-ben vásároltam, aztán leakasztom a falról a Stubbst, és megtámasztom az asztalka tetején, majd visszaülök az íróasztalomhoz, és a tollaimmal játszadozom szórakozottan, amiket egy eredeti, német cserép söröskorsóban tartok, amit a Mantiquesnél vásároltam. A Stubbs mindkét helyen jól mutat. A másik sarokban egy eredeti fekete-erdei esernyőtartó utánzata áll (hatszázhetvenöt dollárba került a Hubert des Forges-nél), bár esernyő nincs benne, de ez nekem is csak most tűnik fel. Beteszek a magnóba egy Paul Butterfield-szalagot, hátradőlök a székemben, és belelapozok a Sports Illustrated legfrissebb számába, de nem tudok koncentrálni. Folyton az a rohadt napágy jár a fejemben, amit Van Patten vett magának, és végül fel is veszem a kagylót, és kicsöngetek Jeannek. – Tessék – szól bele. – Jean! Tartsa nyitva a szemét, és ha lát valahol egy ilyen napágyat, szóljon nekem, jó? – Hogy mi? – kérdez vissza hitetlenkedve, ebben biztos vagyok, közben azonban valószínűleg tovább mosolyog. – Tudja… egy olyan napágy – mondom, mintegy félvállról csak –, amin télen is le lehet barnulni. – Oké… – mondja Jean kissé habozva. – Más egyéb? – Persze! A fene egye meg, csak most jut eszembe. Figyelmeztessen, kérem, hogy el ne felejtsem visszavinni a videokazettákat, amiket tegnap este vettem ki a kölcsönzőből. – Közben ki-be nyitogatom s csukogatom a telefon mellett álló színezüst cigarettatartót. – Más egyéb? – kérdezi, majd szinte kacéran: – Hozhatom azt a Perrier-t? – Hát persze. Az nagyon jól fog esni. És még valami, Jean. – Tessék – mondja, s számomra nagy megkönnyebbülés, hogy ilyen türelmes velem. – Ugye nem gondolja, hogy elment az eszem? – kérdezem. – Amiért napágyat akarok venni magamnak? Rövid hallgatás, majd kisvártatva: 70

– Hááááát, egy kicsit szokatlan óhaj – ismeri be és én hallom a hangján, hogy nagyon gondosan megválogatja a szavait. – De természetesen egyáltalában nem gondolom azt, hogy a főnöknek elment az esze. Hiszen elképzelhetetlen, hogy napágy nélkül hogyan lenne mindig ilyen pokolian jó színe. – Okos kislány – mondom, aztán leteszem a kagylót. Zseniális titkárnőm van. Öt perccel később belép az irodámba a Perrier-vel, egy citromszeletkével és a Ransom-dossziével, amit egyáltalában nem is kellett volna behoznia, én pedig könnyekig meghatódom irántam tanúsított áldozatosságán. Úgy érzem, ez nagyon jó fényt vet rám. – Tizenkettő harmincra lefoglaltam az asztalt a Camolsban – jelenti, miközben pohárba tölti a Perrier-t. – A nemdohányzó részben. – Többet ne vegye fel ezt a szerelést – mondom, ahogy gyorsan végigfuttatom rajta a pillantásomat. – Kösz, hogy behozta a Ransom-dossziét. – Öööö… – Kissé megrökönyödik, és miközben odanyújtaná a Perrier-t, megkérdezi: – Mit mond, főnök? Nem jól értettem – mondja, mielőtt letenné elém a poharat. – Azt mondtam – ismétlem előbbi szavaimat, halkan, higgadtan és mosolyogva –, hogy ne vegye fel máskor ezt a szerelést. Viseljen inkább valami ruhát. Vagy szoknyát. Vagy akármi mást. Kissé zavartan álldogál, végignéz magán, aztán elvigyorodik, mint valami gyengeelméjű. – Vagyis nem nagyon tetszik a főnöknek, igaz? – kérdezi alázatosan. – Ugyan már – mondom, és beleszürcsölök a Perrier-be. – Maga ennél sokkal csinosabb. – Kösz – mondja gúnyosan, de azért lefogadnám, hogy már holnap is valami ruhában fog bejönni dolgozni. Megcsörren az asztalán a telefon. Közlöm vele, hogy ha engem keresnek, nem vagyok itt. Sarkon fordul, és indul kifelé. – És járjon magas sarkú cipőben – jegyzem meg. – Azt nagyon szeretem. Fejét derűsen félrebillentve távozik, és behúzza maga mögött az ajtót. Előveszem a háromhüvelykes képernyőjű színes tévével és AM/FM rádióval egybeépített Panasonic órámat, és megpróbálok valami műsort keresni rajta, remélhetőleg rábukkanok valahol a Veszedelem!-re, aztán bekapcsolom a komputerterminálomat.

71

Kondicionálóterem A kondiklubnak, ahol tag vagyok, az a neve, hogy „X-kluzív”, valóban nagyon exkluzív, és alig néhány háztömbnyire van Felső West Side-i lakásomtól. Két éve vagyok tag, s ezalatt eddig háromszor újították már fel, és bár a legújabb izomfejlesztő gépekkel rendelkeznek (Nautilus, Universal, Keiser), temérdek kisebb-nagyobb súlyzójuk is van, amikkel szintén szívesen dolgozom. Van továbbá tíz teniszpálya, aerobicterem, négy jazztánc stúdió, két úszómedence, számtalan terembicikli, egy Graviton gép, mindenféle evezőgép, futószalag, sígép, egyéni edzésprogramokat készítenek a tagok számára, kardiovaszkuláris vizsgálatokat végeznek az emberen, van masszázs, szauna, hőlégkamra, napozó, barnítófülke, kávézó, ahol a bárpultnál csak gyümölcslét kapni, és az egész berendezést J. J. Vogel tervezte, ugyanaz a belsőépítész, aki Norman Prager új mulatóját, a Pettyt. Évi ötezer dollár a tagdíj. Kicsit hűvös volt ma reggel, de amikor távozom az irodából, mintha kissé melegebb lenne már, én viszont egy hatgombos, kétsoros, széles csíkos Ralph Lauren gyapjúöltönyben vagyok, terpesztett gallérú, vékony csíkos, mandzsettás pamutinggel (a márkája szintén Polo), és már alig várom, hogy levetkőzzem a légkondicionált öltözőben, és belebújjak hollófekete pamutlycra keverék tornanadrágomba (derekán fehér gumizás, oldalt fehér csík), valamint szintén pamutlycra keverék trikómba (mindkettő Wilkes gyártmány), amiket egyébként olyan laposra össze lehet hajtogatni, hogy az aktatáskámban is elférnek. Miután átöltözöm és fölteszem a walkmanomat, aminek a dobozát a nadrág derekához csíptetem, a fülhallgatóját meg a fejemre illesztem, és beteszem a szalagot, amit Todd Hunter vett fel nekem, s amelyen vegyesen következnek Stephen Bishop és Christopher Cross számai, még megnézem magam a tükörben, mielőtt belépnék a konditerembe, de mivel elégedetlen vagyok a küllememmel, visszamegyek, és az aktatáskámból előveszem a zselét, hogy hátrasimítsam vele a hajamat, és még egy kis hidratálókrémet is felkenek az arcomra, miközben felfedezek egy kis pattanást az ajkam alatt, tehát ezt is ellátom még gyorsan, és bekenem egy kis Clinique márkájú balzsammal. Immáron elégedetten a külsőmmel, bekapcsolom a walkmant, fölhangosítom, és kilépek az öltözőből. A pultnál Cheryl ül, a dundi pipi, aki szerelmes belém, ő írja be a könyvbe az érkezőket, a Post pletykarovatát olvassa éppen, amikor meglát, felragyog a képe. Rám köszön, de én gyorsan elsietek mellette, és éppen csak odabiccentek neki, mivel észreveszem, hogy a lépcsőjárógépnél kivételesen nincs sorállás, pedig általában legalább húsz percet kell várni, amíg sorra kerül 72

az ember. A lépcsőjáró a test legnagyobb izomcsoportját mozgatja meg (a has és a térd között), méghozzá olyan hatásfokkal, hogy a percenkénti kalóriafelhasználás több, mint bármely más aerobicgyakorlatnál, legfeljebb a sífutás versenyezhet vele. Valószínűleg előbb lazítanom kellene egy kicsit, de ha nem sietek, kénytelen leszek sorba állni – valami hülye buzi máris itt van a nyomomban és nyilván a hátamat meg a seggemet és a lábizmaimat mustrálgatja. Ma nincs egyetlen nő se a klubban. Csak csupa West Side-i buzi, nyilván munkanélküli színészek, éjszakai pincérek, meg Muldwyn Butner a Sachstól, aki évfolyamtársam volt Exeterben, és aki épp a bicepszét dolgoztatja az egyik gépen. Butner kockás betétekkel díszített, térdig érő nejlon-lycra nadrágot visel, fölül pamutlycra trikót, a lábán pedig bőr Reebok edzőcipőt. Húsz percet töltök a lépcsőjárón, aztán átengedem a mögöttem várakozó, fölpumpált izomzatú, platinaszőke, középkorú buzinak, én meg elkezdem a lazítógyakorlatokat. Lazítás közben eszembe jut a ma reggeli Patty Winters Show, amit megint megnéztem. A téma a nagy mell volt, és felléptettek benne egy nőt, aki lekicsinyíttette a mellét, mivel úgy gondolta, hogy túlságosan nagy van neki – a hülye kurva. Azonnal fölhívtam telefonon McDermottot, aki szintén nézte a műsort, és attól fogva a műsor végéig ezen a nőn röhögtünk. Mintegy negyedórát lazítok, aztán a Nautilus gépeken folytatom az edzést. Azelőtt saját külön edzőm is volt, akit Luis Carruthers ajánlott, de tavaly ősszel kikezdett velem a pasas, és akkor elhatároztam, hogy magam fogom összeállítani az edzésprogramomat, amiben egyformán vannak aerobicgyakorlatok meg erőgyakorlatok is. Felváltva használok súlyzókat és erőgépeket, különféle hidraulikus, pneumatikus és elektro-mechanikus szerkezeteket. A gépek többsége nagyon hatásos, mivel komputer vezérli őket, és egy kis klaviatúrával gyakorlat közben is állítani lehet rajtuk az erőfokozatot. Nagy előnyük, hogy minimalizálni lehet velük az izomlázat, és nagymértékben csökkentik a sérülések veszélyét. Másfelől azonban kedvelem azt a változatosságot is, amit a súlyzók kínálnak, és ami a gépekkel elképzelhetetlen. Megcsinálok öt tízes sorozatot a lábgépen. Szintén öt tízes sorozatot a háterősítőn. Mire átülök a hasgépre, már olyan jól belejövök, hogy hat tizenötös sorozatot is le tudok húzni rajta, és a bicepszgéppel is könnyedén megy hét tízes sorozat. Súlyzózás előtt még felülök húsz percre a teremkerékpárra, és közben a Money legújabb számát olvasgatom. A súlyzókkal megcsinálok három sorozat tizenötös lábnyújtást meg lábhajlítást, aztán három sorozat húszas előre-, majd három sorozat húszas oldalemelést a hátsó deltaizmok erősítésére, három sorozat húszast a csigaemelővel és középtartásban egy sorozatot végig a kézisúlyzókkal. Mellizom-erősítőnek három sorozat lökést csinálok a súlyzópadon. Az elülső deltaizmok erősítésére három sorozat oldal-emelés következik, ülő helyzetben végrehajtott lenyomással kombinálva. Végezetül pedig a tricepsz erősítésére megcsinálok három sorozat 73

húszas nyomást és fekvőtámaszt a tornapadon. Néhány lazító gyakorlat után, ami alatt egy kicsit lehűlök, gyors forró zuhany következik, aztán irány a videokölcsönző, visszaadom a hétfőn kivett két kazettát, a Fiús lányok a javítóintézetben címűt meg az Este teste címűt, de ezt az utóbbit mindjárt újra ki is veszem, mert szeretném az este még egyszer megnézni, bár tudom, hogy nem lesz időm maszturbálni arra a jelenetre, amelyikben fúrógéppel nyírják ki a nőt, mert fél nyolckor randevúm van Courtneyval a Café Luxembourgban.

74

Randevú Az X-kluzívból hazafelé menet, egy jó, alapos japán masszázs után, a lakásom közelében megállok egy újságosnál, és végigfuttatom a szemem a „Csak felnőtteknek” feliratú tartókon, miközben a walkmanomból Pachelbel „Kánon”-jának nyugtató dallama szól, és mintegy ellensúlyozza a magazinok bántón éles fénnyel megvilágított, csillogó felületű képeit. Megveszem a Leszbikusok vibrátorral című kiadványt meg a Pina pinával legújabb számát, aztán még ráadásul a friss Sports Illustrated-et meg az új Esquire-t is, bár mind a kettőnek előfizetője vagyok, és meg is jött már mind a kettő. Megvárom, amíg én vagyok az egyetlen vevő, s csak akkor lépek oda az újságoshoz. Miközben odaadja a lapokat meg a visszajáró aprót, az újságos mond valamit, és a horgas orrára mutat. Lehalkítom a walkmant, félrehúzom a fülemről az egyik hallgatót, és megkérdezem: – Mi van? – Megint az orrához nyúl, és kásás, szinte érthetetlen kiejtéssel valószínűleg valami olyasmit mond, hogy: – Vérzsik oz urró. – Leteszem Bottega Veneta gyártmányú aktatáskámat, és mutatóujjam az arcomhoz emelem. Amikor megnézem az ujjam, látom, hogy vörös – méghozzá vértől vörös. Benyúlok Hugo Boss felöltőm belső zsebébe, előveszem Polo zsebkendőmet, letörlöm a vért, odabiccentek az újságosnak, hogy köszönöm, aztán visszateszem az orromra Wayfarer márkájú pilóta napszemüvegemet, és távozom. A kurva anyját a rohadt perzsának. Az épület előcsarnokában megállok a portás pultjánál, és megpróbálom magamra vonni a latin származású néger portás figyelmét, akinek egyébként egyáltalában nem ismerős az ábrázata. A feleségével beszél telefonon, de az is lehet, hogy a kábítószer-szállítójával vagy valami kábítószeressel, és miközben bólogat neki, engem bámul, korához képest nagy tokája redői közé szorítva a kagylót. Amikor valahára felfogja, hogy alighanem kérdezni akarok tőle valamit, nagyot sóhajt, az égre fordítja nagy, gülü szemeit, és beleszól a kagylóba, hogy mindjárt. – Tessékérem, miteccik? – motyogja. – Nos – kezdem a lehető legszelídebb és legudvariasabb hangon, ami kitelik tőlem. – Megtenné kérem, hogy szól a gondnoknak, hogy egy repedés jelent meg a mennyezetemen és… – Elhallgatok. Úgy mered rám, mintha áthágtam volna valami láthatatlan határvonalat, s ezért megpróbálom kitalálni magamban, vajon melyik szó hozhatta ennyire zavarba. Talán a gondnok vagy a mennyezet? Netán az, hogy kérem? – Hogy miteccik? – kérdezi székébe visszarogyva kásás hangon, miköz75

ben egyre csak bámul rám. Lesütöm pillantásomat a márványpadlóra, én is sóhajtok egyet, és azt felelem neki: – Nézze, kérem. Tegye meg, hogy egyszerűen csak megemlíti a gondnoknak, hogy Bateman úr szeretne vele beszélni… a tízes lakásból. – Amikor felemelem a tekintetemet, hogy lássam, felfogott-e valamit is a szavaim értelméből, megint csak a portás széles, ostoba ábrázatát látom magam előtt. Arra gondolok, hogy én nyilván valami jelenés lehetek ennek az embernek a szemében. Mint egy kísértet, nem e világi lény, nem kézzelfogható, hús-vér ember, mindazonáltal akadály a tekintete útjában, ekképpen bólint a szavaimra, röffent valamit hozzá, aztán folytatja a telefonbeszélgetést, valamely számomra tökéletesen ismeretlen dialektusban. Fölveszem a postámat – a Polo katalógusa, az American Express számlája, a júniusi Playboy, meghívó valami vállalati murira, amit egy új mulatóban rendeznek –, aztán a lifthez megyek, belépek az ajtón, miközben átlapozom a Ralph Lauren reklámfüzetét, majd megnyomom az emeletem gombját, utána az „Ajtó Zár” feliratú gombot, ám mielőtt még az ajtó becsukódhatna, valaki beugrik mellém a liftbe, én pedig önkéntelenül is feléje fordulok, hogy üdvözöljem. Tom Cruise az, a színész, aki a tetőlakásban lakik, én pedig udvariasságból, kérés nélkül is megnyomom neki az ő gombját is, mire ő biccent, hogy „köszönöm szépen”, miközben tekintetét az ajtó fölötti számsor gyors egymásutánban felvillanó kockáira szegezi. Sokkal alacsonyabb nálam, viszont ugyanolyan Wayfarer napszemüveget visel, mint én. Egyébként kék farmerban van, fehér garbót visel hozzá és egy Armani dzsekit. Meg akarom törni az érezhetően mindkettőnk számára kínos csöndet, ezért megköszörülöm a torkomat és így szólok: – Szerintem maga nagyon jó volt a Mixer-ben. Véleményem szerint egész jó kis film volt, meg a Top Gun is. Nekem nagyon tetszett. Elveszi a tekintetét a számsorról, és lassan felém fordítja. – Cocktail volt a címe – mondja halkan. – Pardon? – kérdezem kissé zavartan. Megköszörüli a torkát, és azt mondja, hogy: – Cocktail, nem pedig Mixer. Az volt a film címe, hogy Cocktail. Hosszas hallgatás következik; csak a liftszekrényt felfelé vonó kábelek surrogása verseng a csönddel, mely közénk telepedett, súlyosan és nyilvánvalóan. – Hát persze… Igaza van – mondom. – Óriási vagy, Bateman, vajon mi járhatott a fejedben? – mondom a fejemet rázva, mintha így akarnám rendezni a gondolataimat, majd a baklövést jóváteendő, feléje nyújtom a kezemet. – Jó napot. Pat Bateman vagyok. Cruise kissé habozva elfogadja és kezet ráz velem. – Na és – kezdem a beszélgetést – szeret itt lakni? 76

Hosszan kivár, mielőtt válaszol. – Tulajdonképpen igen. – Marha jó – mondom. – Nem? Cruise bólint, de nem néz rám, én meg szinte önkéntelen mozdulattal újra megnyomom az emeletem gombját. Csöndben álldogálunk. – Szóval… Cocktail – mondom némi hallgatás után. – Tényleg ez volt a címe. Cruise nem szól egy szót se, még csak nem is bólint, viszont nagyon furcsán néz rám, leereszti az orra hegyére a napszemüvegét és kis fintort vágva így szól: – Khöm… vérzik az orra. Sóbálvánnyá dermedve állok egy pillanatig, de aztán felfogom, hogy valamiképp reagálnom kellene erre a megjegyzésre, ezért úgy teszek, mint aki a helyzethez illőn zavarban van, tanácstalan mozdulattal az orromhoz nyúlok, aztán előveszem a Polo zsebkendőmet – amelyen egyébként már vannak barna vérfoltok –, letörlöm vele a vért az orrcimpáimról, azaz mindent egybevetve, eléggé jól megbirkózom a helyzettel. – Nyilván a magasságtól – mondom nevetve. – Nagyon magasan járunk már. Cruise bólint, de nem szól, csak a számokat nézi tovább. Megáll a lift az emeletemen, aztán amikor kinyílik az ajtó, így szólok: – Én nagy rajongója vagyok a művész úrnak. Örülök, hogy végre személyesen is találkoztunk. – Én is örülök. – Cruise képén megjelenik híres mosolya, miközben az ujja villámgyorsan rábök az „Ajtó Zár” feliratú gombra. A lány, akivel ma este vacsorázni fogok, bizonyos Patricia Worrell – szőke, manöken, mindössze egy félév után kimaradt az egyetemről –, két üzenetet is hagyott az üzenetrögzítőmön, és mindkettőben azt közölte velem, hogy mennyire fontos felhívnom. Meglazítom Matisse festményeitől ihletett, Bill Robinson tervezte kék selyem nyakkendőmet, közben feltárcsázom a lány lakását, és a vezeték nélküli készülékkel a kezemben átmegyek a szoba túlsó végébe, hogy fölkattintsam a légkondicionálást. A harmadik csöngetésre veszi fel a kagylót. – Halló? – Patricia! Szerbusz. Én vagyok az, Pat Bateman. – Jaj, szerbusz – mondja ő. – Te, figyelj, éppen a másikon beszélek. Nem hívhatnálak vissza? – Hááát… – felelem. – Értsd meg, a kondicionálóteremmel vagyok vonalban – mondja. – Teljesen összekavarták a befizetéseimet. Egy pillanat múlva visszahívlak. – Jól van – mondom, és leteszem a kagylót.

Bemegyek a hálószobába és levetkőzöm: levetem halszálkás, 77

Giorgio Correggiari tervezte gyapjúöltönyömet, a Ralph Lauren tervezte, legombolható nyakú pamutinget és a ColeHaantól való őzbőr cipőt. Belebújok hatvandolláros tornanadrágomba, amit a Bameyban vettem, csinálok egypár karnyújtást, de közben a telefont se teszem le, mert várom, hogy Patricia visszahívjon. Tízpercnyi nyújtózkodás után megszólal a telefon, de csak a hatodik csöngetésre szólok bele. – Szerbusz – mondja Patricia. – Én vagyok az, Patricia. – Tartsd egy kicsit a vonalat, kérlek; befutott egy hívás a másikon. – Hát persze – feleli ő. Két percig váratom, aztán újra beleszólok a kagylóba. – Szerbusz – mondom. – Ne haragudj. – Semmi baj. – Akkor tehát vacsora – mondom. – Fölugrasz hozzám nyolc körül? – Éppen erről akartam beszélni veled – mondja Patricia lassan. – Jaj, csak azt ne – mondom nyögve. – Mi a baj? – Nézd, a következő a helyzet – kezdi. – Lesz ma egy koncert a Radio Cityben és… – Nem, nem, nem – mondom határozott hangon. – Zenéről szó sem lehet. – Igen, csak tudod, a régi barátom, a billentyűs is benne van a kísérőzenekarban és… – Elhallgat, és az az érzésem, hogy már elszánta magát, ellent fog mondani a döntésemnek. – Nem – mondom eltökélten, és közben arra gondolok, hogy a fene egye meg, miért pont ilyesmi jön közbe és miért pont ma? – Jaj, Patrick – nyafogja Patricia a telefonba. – Olyan jó lenne. Többé-kevésbé biztos vagyok benne, viszonylag jó esélyeim vannak rá, hogy ma este nemi életet éljek Patriciával, feltéve, hogy nem megyünk koncertre, és főleg nem olyan koncertre, amelyen egy régi barátja (bár Patriciánál soha és semmi nem múlik el végleg) játszik a kísérőzenekarban. – Én nem szeretek koncertre járni – mondom neki, és közben kimegyek a konyhába, kinyitom a hűtőszekrényt, és kiveszek egy literes üveg Evian vizet. – Nem szeretek koncertre járni – mondom újfent. – Nem szeretem az élő zenét. – De ez nem olyan lesz, mint más koncert. – Aztán ostobán még azt is hozzáteszi: – Nagyon jó jegyünk van. – Ide hallgass, ne vitatkozzunk – mondom én. – Ha neked kedved van elmenni, akkor menj el. – De én veled akartam elmenni – mondja, és nagyon igyekszik, hogy érzelmeket vigyen a hangjába. – És azt hittem, hogy utána majd elmegyünk vacsorázni – majd szinte lépcsőházi gondolatként még hozzáteszi, hogy: – És együtt leszünk. Kettesben. – Tudom, tudom – mondom. – De szerintem úgy helyes, ha mindkettőnknek megvan a szabad akarata, és ki-ki azt teszi, amit akar. Én ragaszkodom hozzá, hogy te pontosan azt tegyed, amit tenni akarsz. 78

Patricia rövid hallgatás után most más irányból próbálkozik újabb támadással. – De ez a zene olyan gyönyörű, olyan… tudom, hogy ciki ilyet mondani, de olyan… olyan diadalmas. A zenekar egyike a legjobb zenekaroknak, amit valaha is hallottál. Humoruk is van, és csodálatosan játszanak, a zene pedig zseniális és fantasztikus, és én annyira szeretném, ha te is eljönnél. Remekül fogjuk érezni magunkat, ezért én kezeskedem – mondja halálos komolysággal. – Nem, nem, te csak menj el szépen egyedül – mondom. – Biztosan nagyon jól fogod érezni magad. – Patrick – mondja ő. – Két jegy van. – Nem. Nem szeretem a hangversenyeket – mondom. – Nekem az idegeimre megy az élő zene. – Hát – mondja, és úgy veszem ki a hangjából, hogy alighanem valóban csalódott –, szörnyű lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy te nem vagy ott velem. – Mondom, hogy menj el szépen, és érezd jól magad. – Kicsavarom az Evian kupakját, és közben a következő húzást fontolgatom. – Miattam pedig ne aggódj. Majd megvacsorázom egyedül a Dorsiában. Nem lesz semmi baj. Nagyon hosszú szünet következik, ami alatt én a következőket gondolom: helyes, majd most kiderül, hogy tényleg el akarsz-e menni arra a kibaszott hangversenyre. Iszom egy nagy kortyot az Evian vízből, és várom, hogy Patricia közölje velem, hányra jön át hozzám. – A Dorsiában? – kérdezi, majd gyanakodva hozzáteszi: – Már foglaltál is asztalt? Úgy értem, hogy kettőnknek? – Igen – felelem. – Nyolc harmincra. – Háááát… – Kis kacajt hallat, aztán habozva: – Hááát… az az igazság, hogy én már hallottam ezt a koncertet. Azt akartam volna, hogy te is meghallgasd őket. – Ide hallgass, döntsd el, hogy mit akarsz csinálni – mondom. – Ha te nem jössz el velem, akkor hívok valaki mást. Nincs meg neked véletlenül Emily Hamilton száma? – Jaj, Patrick… ne sürgess már annyira. – Idegesen vihorászik. – Még két előadásuk lesz, vagyis még holnap is elmehetek meghallgatni őket. Ne idegeskedj, jó? – Jó – mondom. – Nem vagyok ideges. – Szóval, akkor hányra menjek át? – teszi fel nekem a kérdést a Nagy Vendéglői Szajha. – Nyolcra – felelem undorodva. – Az pont jó – mondja, majd csábosan suttogva hozzáteszi: – Akkor nyolckor találkozunk. – De nem teszi le a kagylót, mintha arra várna, mondjak még valamit, mintha legalábbis szerencsekívánataimat kellene nyilvánítanom abból az alkalomból, hogy helyesen döntött, nekem azonban most nemigen van időm ilyesmivel vacakolni, ezért minden további nélkül, egyszerűen 79

leteszem a kagylót. Ahogy leteszem a kagylót, már rohanok is a szoba túlsó végébe, felkapom a Zagat-féle vendéglőkalauzt, és gyorsan kikeresem a Dorsiát. Reszkető ujjal hívom a számot. Foglalt. Elfog a pánik, egy gombnyomással utasítom a készüléket, hogy folyamatosan hívja a számot, de öt percen át folyton csak a foglalt jelzés kitartó és baljós tutulását hallom a kagylóban. Aztán valahára kicsöng, s egy másodperccel azelőtt, hogy valaki fel is venné a kagylót, nekem ritka élményben van részem – érzem, ahogy felbuzog bennem az adrenalin. – Dorsia – szól bele egy hang a telefonba; tulajdonosának neme meghatározhatatlan, mivel a háttérzaj eleve férfiassá teszi. – Kérem, tartsa a vonalat. Körülbelül olyan a lárma, mint egy zsúfolt futballstadionban, és nekem minden bátorságomra szükségem van, hogy ne tegyem le azonnal a kagylót. Öt perce tartom, a tenyerem izzad már, olyan szorosan fogom a huzal nélküli kagylót, miközben a tudatom egy rejtett zugában már azt is tudom, hogy hiába erőlködöm, más zugaiban azonban reménykedem még, illetve azon bosszankodom, hogy miért nem foglaltam asztalt már korábban vagy miért nem kértem meg Jeant rá. Ekkor újra beleszól az előbbi hang, mogorván: – Dorsia. Megköszörülöm a torkom. – Khöm, tudom, hogy kicsit későn szólok, de nem lenne-e lehetséges még egy kétszemélyes asztalt foglalni ma fél kilencre, esetleg kilencre? – Mindkét szemem szorosan behunyva teszem fel a kérdést. Hallgatás – a háttérben dagadó, hullámzó, fülsüketítő lárma – bennem pedig felbuzog a reménység, mert rájövök, hogy ez azt jelenti, a főpincér, áldja meg az isten, alighanem az asztalfoglalások könyvét tanulmányozza, nem mondta-e le valaki a megrendelt asztalt –, ekkor azonban vihorászni kezd, előbb csak halkan, de aztán hamarosan már fortissimo röhög visítva, amíg hirtelen vége nem szakad a nevetésnek azzal, hogy lecsapja a kagylót. Dúltan és kábán, csüggedten azt fontolgatom, most mi legyen a következő lépésem, miközben hangosan szól a kagylóból a szabad vonal jelzése. Igyekszem kissé összeszedni magam, elszámolok hatig, megint felcsapom a Zagat-féle vendéglőkalauzt, megpróbálok koncentrálni, és lassan-lassan le is győzöm magamban a páni rémületet, hogy vajon sikerül-e még asztalt foglalnom fél kilencre valahol, ha nem is olyan felkapott helyen, mint amilyen a Dorsia, de legalább valami majdnem ugyanolyan divatos vendéglőben. Végül is a Barcadiában foglalok asztalt kilencre, de ott is csak azért sikerül, mert valaki lemondta és bár Patricia valószínűleg csalódott lesz, nem elképzelhetetlen, hogy végül még tetszeni is fog neki a Barcadia – hiszen nagyon szerencsés az asztalok elrendezése, kellemes félhomály van, ami igen előnyös, és délnyugati ízlésű reformkonyhát visznek – ha meg nem tetszik neki, akkor is ugyan mit tehet a büdös kurva? Talán beperel? Munka után ma alaposan megizzasztottam magam a konditeremben, most azonban megint tele vagyok feszültséggel, ezért gyorsan megcsinálok kilenc80

ven felülést, százötven fekvőtámaszt, majd húsz percig helyben futok, miközben az új Huey Lewis CD-t hallgatom. Forró zuhanyt veszek, aztán kipróbálom a Caswell-Massey új arctisztítóját, bedörzsölöm magam a Lubriderm hidratáló testbalzsammal, az arcomat pedig Neutrogena arckrémmel. Két szerelés között habozok. Az egyik egy Bill Robinson gyapjúöltöny, amit a Saksnál vásároltam, és amihez pamut jacquard Charivari inget vennék meg egy Armani nyakkendőt. A másik lehetőség egy kasmír sportzakó, pamuting és gyapjúnadrág Allexander Juliantól, hozzá pöttyös Bill Blass-féle selyem nyakkendő. A Julian nadrág valószínűleg kissé meleg lenne így májusban, viszont ha Patricia abban a Karl Lagerfeld-féle szerelésben jön, aminthogy szerintem abban fog jönni, akkor én meg alighanem mégiscsak a Juliant fogom felvenni, mert az jól megy az ő ruhájához. A cipőim közül azonban mindenképpen az A. Testoni által tervezett krokodilbőr mokaszint fogom felvenni. Van a jégen egy palack Scharffenberger a Spiros-féle eloxált alumínimumtartályba állítva, ami a Christine Van der Hurd metszett üveg pezsgősvödörben áll a Cristofle által tervezett, ezüsttel futtatott partytálcán. A Scharffenberger nem rossz – bár természetesen nem ér fel egy Cristallal, viszont mi értelme lenne Cristalt pazarolni egy ilyen kis buta libára? Valószínűleg amúgy se lenne képes érzékelni a különbséget. Amíg Patriciára várok, megiszom egy pohárral, miközben szórakozottan újra meg újra átrendezem a Turchin-féle üvegtetejű dohányzóasztalon álló, Steubentől való üvegállatkáimat, vagy belelapozok a legutóbb vásárolt keménykötésű könyvembe, valami Garrison Keillor-műbe. Patricia késik. Amíg a nappali kanapéján üldögélve várakozom, wurlitzeremen a Lovin’ Spoonful száma, a „Dédelgess” megy, és közben lassan arra a következtetésre jutok, hogy ma este Patricia biztonságban van, azaz nem fogok egyszer csak váratlanul kést rántani és belédöfni csupáncsak az élvezet kedvéért, nem fogom gyönyörködve nézni, hogyan vérzik sebeiből, elmetszett torkából, és a szemét sem fogom kivájni valószínűleg. Szerencséje van, bár ennek semmi különösebb oka. Meglehet, csak azért van biztonságban, mert olyan gazdag, vagy mert a családja vagyona megoltalmazza ma este, s lehet, hogy csupán azért, mert én így döntök. Lehet, hogy az a pohárka Scharffenberger eltompította bennem az ösztönt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem akarom tönkretenni épp ezt az Alexander Julian-öltönyömet azzal, hogy a büdös kurva összefröcsköli a vérével. Bármiként esik is a dolog, a mihaszna tény tény marad: Patricia nem hal meg, ehhez a diadalhoz azonban nem szükséges sem ügyesség, sem szökkenő képzelet, sem pedig képzelőerő senkinek a részéről. Egyszerűen csak így működik a világ, az én világom működik így. Harminc perc késéssel érkezik, én pedig leszólok a portásnak, hogy engedje fel, holott már a folyosón állok és az ajtómat zárom, amikor felér. Nem a Karl Lagerfeld-ruhájában van, mint vártam, de azért így is elég csinos: selyemblúz, strassz mandzsettagomb (Louis Dell’Olio), hímzett bársony81

nadrág Sakstól, kristály fülbevaló Wendy Gelltől (Anne Klein boltjából) és csapott sarkú, arany papucscipő. Már a taxiban ülünk és a belváros felé hajtunk, amikor sűrű bocsánatkérések közepette előadom neki, hogy mégse a Dorsiába megyünk, megszakadt telefonvonalakat emlegetek, valami fatális tűzesetet meg bosszút forraló főpincért. A hír hallatán elakad a lélegzete, a kifogásaimat meg se hallja, hanem elfordul tőlem, és haragosan kibámul a taxi ablakán. Azzal próbálom kiengesztelni, hogy leírom neki, milyen divatos, milyen fényűző helyre megyünk helyette, ecsetelem az ánizskapros és banános pastát, a különféle cassatákat, Patricia azonban csak a fejét ingatja minderre, én pedig végül is kénytelen vagyok odáig alázni magam, hogy megemlítem még azt is, mennyivel drágább lett az utóbbi időben a Barcadia még a Dorsiánál is, ő azonban engesztelhetetlen. Esküszöm, időről időre könny futja el a szemét. Egyetlen szót sem szól, amíg helyet nem foglalunk egy közepes asztalnál a nagyterem hátsó felében, de akkor is csak annyit mond, hogy „kérek egy Bellinit”. Előételnek én kaviáros raviolit rendelek almakompóttal, főételnek pedig kecskesajtos vagdaltat fogolymártással. Ő fenyőmagos vöröshalat hozat magának ibolyaszirommal, előételnek meg mogyoróvaj levest füstölt kacsával és tökpürével, ami első hallásra kissé különös összeállításnak tetszhet, de tulajdonképpen nagyon finom. A New York azt írta róla, hogy „tréfás, ám titkos kis fogás”, amit meg is említek Patriciának, aki rágyújt, de nem az általam feléje nyújtott égő gyufaszálról, aztán duzzogva a székébe süpped, és egyenesen az arcomba fújja a füstöt, és haragvó pillantásokat lövell felém, amikről azonban én udvariasan nem veszek tudomást, mivel igyekszem úriember módjára viselkedni, mert ha akarok, az is tudok lenni. Amikor megérkezik az étel, én csak nézem a tányért – a vagdalt mélyvörös háromszögein gránátalmalétől rózsás színűre festett kecskesajtszeletek, a húst sűrű, sötétbarna fogolymártás veszi körül, a széles, fekete tányér karimáján pedig körös-körül mangószeletek –, hosszan nézem s kissé zavartan, mígnem végül nekilátok, és némileg habozva a villa után nyúlok. Bár mindössze kilencven percig tart a vacsora, az az érzésem, hogy már legalább egy hete ülünk a Barcadiában, s bár igazából semmi kedvem vacsora után átmenni az Alagútba, Patricia számára tulajdonképpen ez lenne a megfelelő büntetés a lehetetlen viselkedése miatt. A számla háromszázhúsz dollárra rúg – ami kevesebb, mint amennyire számítottam, – s a platina AmEx hitelkártyámmal fizetek. Úton a belváros felé, a taxiban, én a taxiórára szegezem a szemem, miközben a sofőr beszélgetni próbál Patriciával, aki azonban tudomást sem vesz róla, hanem csak a sminkjét igazgatja egy kis Gucci pudrié tükrében, újabb rúzsréteget kenve amúgy is rikítón vörös ajkára. Volt ma este egy baseballmeccs a tévében, amit azt hiszem, elfelejtettem felvenni, vagyis nem fog ott várni, hogy a hazaérkezésem után megnézzem, de eszembe jut, hogy vettem viszont két magazint ma délután a munkából 82

hazafelé menet, és végső soron azokkal is el lehet tölteni egy órácskát. Rolex karórámra pillantok és megállapítom, hogy ha csak egy vagy legföljebb két pohár valamit fogyasztunk, akkor még éppen hazaérek a Késő esti David Letterman Show-ra. Testileg Patricia fölöttébb vonzó, és nekem nem is lenne ellenemre szexuális kapcsolatot létesíteni a testével, de csak a gondolattól is, hogy gyengéden kellene bánnom vele, nyájaskodnom kellene, bocsánatot kérni a félresikerült estéért, amiért nem sikerült asztalt szereznem a Dorsiában (noha a Barcadia, az ég szerelmére, pont kétszer olyan drága hely), úgy érzem magam, mint a macska, amelynek visszafelé simogatják a szőrét. A kis hülye kurva valószínűleg azt is sértésnek veszi, hogy nem bérelt limuzinnal fuvarozom. A taxi megáll az Alagút előtt. Kifizetem a viteldíjat, rendes borravalót adok a taxisnak, és kitárom az ajtót Patricia számára, aki mintha észre se venné kinyújtott karomat, mellyel kisegíteném a taxiból. Ma nincs sorállás a bejárat előtt kihúzott köteleknél. Sőt egyetlenegy ember látható mindössze az egész Huszonötödik utcában, egy csavargó, aki egy szemetesbödön mellett kuporog fájdalmaktól görcsben, és vinnyogva pénzt vagy ennivalót kunyerál, ahogy gyors léptekkel elhaladunk mellette, s a kötelek mögött álló három portás egyike beereszt az ajtón, miközben egy másik portás barátságosan meglapogatja a hátamat, és így szól hozzám: – Hogy van, hogy van, Mr. McCullough? – Odabiccentek neki, kitárom az ajtót Patricia előtt, de mielőtt követném, még odaszólok a portásnak – Kösz, Jim, jól – és még kezet is fogok vele. Miután lefizetem kettőnkért az ötven dollárt, egyenesen a bárpult felé lépkedek, s nem is nagyon törődöm vele, hogy Patricia követ-e vagy sem. J&B-t rendelek jéggel. Patricia Perrier-t kér citrom nélkül, de nem hagyja, hogy én rendeljek neki. Felhajtom a whisky felét, odatámaszkodom a pultra, megkeresem szememmel azt a dögös kis pincérnőt, közben azonban valami furcsa érzésem támad, mintha valami nem lenne egészen rendjén körülöttem; a világítás ugyanaz, mint máskor, az INXS is ugyanúgy énekli a „New Sensation”-t, és a pult mögött álló dögös kis pincérnő is ugyanaz. Amikor azonban lassan hátrafordulok, hogy szemügyre vegyem az egész helyiséget, csak a semmivel találom magam szemben. Az egész mulató üres. Az egész Alagútban nincs egyetlen vendég sem kettőnkön kívül. Egy-egy kósza pincérnő kivételével szó szerint nincsen rajtunk kívül senki az egész Alagútban. Közben a „New Sensation” átúszik a „The Devil Inside”-ba, teljes hangerővel szól a zene, mégis halkabbnak hallom, mivel ezúttal nincs ott a tömeg, hogy rázza magát a ritmusra, pedig ilyen üresen óriásinak látszik a táncparkett. Otthagyom a bárpultot, hogy körülnézzek a többi helyiségben is; arra gondolok, hogy Patricia majd utánam jön, de nem jön. Senki sem őrzi az alagsorba levezető lépcsőt s ahogy megindulok lefelé, változik a föntről 83

bömbölő zene, és átmegy Belinda Carlisle-ba, aki azt énekli, hogy „Szabadnak érzem magam”. Az alagsorban is van egy pár, akik nagyon hasonlítanak Sam Sanfordra és a feleségére, Ilenára, de idelenn sötétebb van, mint fönt és melegebb is, úgyhogy tévedhetek is. A bárpultnál ácsorogva pezsgőt isznak, elhaladok mellettük, és egy elképesztően jól öltözött pasas felé tartok, aki az egyik pamlagon üldögél; mexikóinak nézem. Kétsoros gyapjúzakó van rajta, színben harmonikus nadrág (mind a két darab Mario Valentinótól), amihez pamut garbót visel (a márkája Agnes B.) és bőrmokaszint (zokni nélkül) Susan Bennis Warren Edwardstól; egy nagyon jóképű, kisportolt kis Eurokurvával van – piszkosszőke haj, nagy mellek, napbarnított arc, festék semmi, és Merit Ultra Lightot szív –, aki Patrick Kellytől származó, zebracsíkos pamutruhában van és strasszal díszített, magas sarkú selyemcipőben. Megkérdezem a pasastól, hogy nem Ricardónak hívják-e. Bólint. – De igen. Egy grammot kérek tőle, és közlöm, hogy Madison küldött hozzá. Előhúzom a tárcámat, és átnyújtok neki egy ötvenest és két húszast. Erre ő elkéri az Eurokurvától a retiküljét. A lány egy Anne Moore tervezte bársonytáskát ad át neki. Ricardo belekotor, és egy apró kis borítékot vesz elő belőle. Mielőtt távoznék, az Eurokurva még közli velem, hogy nagyon tetszik neki a gazellabőr tárcám. Én erre válaszképp azt felelem, hogy szívesen belekefélném a farkamat a két melle közé, utána meg alkalmasint levágnám a két karját, de olyan hangos a zene – George Michael énekli a „Faith”-t –, hogy egyetlen szavamat se érti. Odafönn Patriciát ugyanott találom, ahol hagytam; egyedül üldögél a bárpultnál és a perrier-s poharát fogdossa. – Ide figyelj, Patrick – mondja, és én hallom a hangján, hogy puhul a nő. – Szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy én… – Egy büdös kurva vagy? Nincs kedved egy kis kokainhoz? – kérdezem tőle ordítva, hogy elejét vegyem a társalgásnak. – De, igen… miért ne? – Olyan zavarban van, hogy nem tudja, mit mondjon. Leteszi a poharát a pultra és megindul utánam a néptelen báron át, föl a lépcsőn, ahol a mosdók vannak. Igazából akár odalenn is bevehetnénk, de valahogy ciki lenne, ezért beállunk a férfivécé egyik fülkéjébe, és ott kapjuk be a nagyját. Aztán kinn a folyosón letelepszem egy pamlagra, elszívok egy cigarettát a Patriciáéból, ő meg ezalatt lemegy italért. Amikor visszajön, bocsánatot kér, amiért olyan undok volt velem az este korábbi részében. – Az az igazság, hogy nekem nagyon is tetszett a Barcadia, az étel fenséges volt, és a mangó cassata, mennyei atyám, olyan isteni, hogy azt hittem, mindjárt elájulok. Szóval, azt akarom mondani, hogy egyáltalában nem 84

baj, hogy nem a Dorsiába mentünk. Oda elmehetünk majd egyszer máskor, és én nagyon jól tudom, hogy te biztosan megpróbáltál asztalt szerezni, csak hát mostanában annyira fel van kapva. De az a helyzet, hogy nekem tényleg nagyon ízlett a vacsora, amit a Barcadiában ettünk. Mikor is nyitott? Úgy rémlik, hogy már legalább három vagy négy hónapja. Emlékszem, olvastam róla egy nagy cikket a New York-ban vagy talán a Gourmet-ben… Szóval, arra gondoltam, hogy ha eljönnél velem holnap arra a hangversenyre, akkor utána elmehetnénk esetleg a Dorsiába vacsorázni, bár lehet, hogy nincsenek is nyitva olyan sokáig. Komolyan mondom, Patrick, tényleg neked is meg kellene hallgatnod Wallace-ékat. Avatar fantasztikus vokalista, annyira, hogy egy időben azt hittem, szerelmes vagyok belé – pedig csak kívántam, de igazából nem szerettem. Akkoriban nagyon jól megvoltam Wallace-szal, csak ő épp akkor beruházási bankár volt és egyszerűen nem győzte idővel, hogy velem járjon, és ettől elromlott a dolog, de az igazi ok az LSD volt és nem a kokain. Én persze mindig is tudtam, de amikor szétmentünk, én mindjárt láttam, hogy ez lesz belőle, és hogy az a legjobb, ha az ember csak lötyög, de nem megy bele egészen. Az jár a fejemben, hogy J&B. Egy pohár J&B a jobb kezemben meg a fejemben is. A kéz is. Gondolat. Charivari. Egy szép ing a Charivaritól. Fusilli úszik be a fejembe. Meg Jami Gertz. Azt gondolom, jó lenne megbaszni Jami Gertzet. Porsche 911. Azt gondolom, huszonhat éves vagyok. Jövőre meg huszonhét leszek. Valium. Jó lenne egy Valium. Sőt, két Valium. Azt gondolom. Meg az jár a fejemben, hogy rádiótelefon.

85

Vegytisztító Az a kínai vegytisztító szalon, ahová a véres ruháimat szoktam beadni, tegnap úgy szállította le a Soprani-féle zakómat, két Brooks Brothersnál vásárolt ingemet, meg egy Agnes B. tervezte nyakkendőmet, hogy csupa pecsét volt valaki vérétől. Déli tizenkettőkor ebédelnem kell valakivel – azaz negyven perc múlva –, de elhatározom, hogy előtte szakítok még magamnak annyi időt, hogy benézzek a vegytisztítóba és panaszt tegyek. A Soprani zakón, az ingeken meg a nyakkendőn kívül egypár vérfoltos lepedőt is magammal viszek, amit szintén tisztítani kell. A kínai vegytisztító szalon húszutcányira van tőlem, a West Side-on, már majdnem a Columbiánál, és mivel eddig még tulajdonképpen sosem jártam ott, megrettenek a távolságtól (eddig mindig egy telefonra eljöttek a ruháért, és huszonnégy órán belül tisztán le is szállították). E miatt a kirándulás miatt nincs időm a reggeli tornára, és különben is kicsit elaludtam, mivel az este, azaz hajnalban egy kicsit bekokainoztam Charles Griffin meg Hilton Ashbury társaságában, holott meglehetősen ártatlannak indult az este valami partyn, amire egyébként egyikünk se volt hivatalos, ám egy pénzautomatánál végződött valamikor hajnali ötkor, következésképp lemaradtam a Patty Winters Show-ról, ami azonban ezúttal ismétlés volt, és az elnökkel készített korábbi interjút adták le újra, úgyhogy azt hiszem, tulajdonképpen nem nagy baj, hogy elmulasztottam. Ideges vagyok és feszült, a hajam a fejemre tapasztva, az orromon Wayfarers márkájú napszemüvegem, fáj a koponyatetőm, a fogam közt szivar – meggyújtatlan –, fekete Armani öltönyben vagyok, fehér Armani ingben, és a selyem nyakkendőm szintén Armani. Elegáns vagyok, csak épp a gyomrom liftezik közben, és mintha az agyamat köpülnék. A kínai vegytisztító felé menet elhaladok egy vinnyogó, vén csavargó mellett, legalább negyven vagy ötven is meglehet már, hájas és ősz hajú, sőt – épp ahogy benyitom a szalon ajtaját – észreveszem, hogy a tetejébe még vak is, erre mindjárt rá is taposok a lábára, vagyis tulajdonképpen csak a csonkjára, mert lába nincs neki, amitől kiesik a kezéből a csésze, amivel koldul, és a sok aprópénz szanaszét szóródik belőle a járdán. Vajon csakugyan szándékosan tettem-e? Mit gondolnak? Avagy véletlen volt csupán? Aztán mintegy tíz percen át a vérfoltokat mutogatom a pinduri kínai nőnek, aki feltételezésem szerint az üzletvezető lehet, és aki még a férjét is előhívta hátulról, mivel neki egyetlen szavát sem értem. A férj azonban meg se mukkan, és esze ágában sincs tolmácsolni közöttünk. A vénasszony meg csak 86

vartyog rendületlenül, alighanem kínaiul, amíg meg nem elégelem és közbe nem vágok. – Ide hallgasson, álljon meg a menet… – Felemelem szivart tartó kezemet, karomon a Soprani zakó átvetve keresztben. – Maga itt nekem ne… sssss, csönd legyen… nem fogadom el a kifogásait. A kínai vénasszony tovább lefetyel valamit, és apró keze a zakó ujját markolássza. Lesöpröm róla, előrehajolok, és nagyon lassan ejtve a szavakat megkérdezem tőle: – Mit akar mondani? Tovább darál, a szemében rémület. Közben a férje kihúzza a nejlonszatyorból a két vérfoltos lepedőt, és kiteregeti maga előtt. Kukán bámulja. – Fehérítővel? – kérdezem az asszonytól. – Maga tényleg azt akarja mondani, hogy fehérítővel? – kérdezem, s közben hitetlenkedve rázom a fejem. – Fehérítővel? Megáll az eszem! Ő meg közben egyre csak a Soprani ujjára mutogat, amikor pedig a két lepedő felé fordul, még egy oktávval följebb emelkedik a csipogás. – Két dolgot akarok mondani – mondom a hangom felemelve, hogy elnyomjam a makogását. – Először is. Egy Soprani zakónak nem lehet fehérítőszerrel nekiesni. Szó se lehet róla. Másodszor – folytatom még hangosabban, hogy túlkiabáljam az asszonyt –, másodszor, ilyen lepedőt csak Santa Fében árulnak. Ezek nagyon drága lepedők, nekem nagy szükségem van rájuk, ezért azt akarom, hogy tiszták legyenek… – Az asszony azonban egyre csak mondja a magáét, én meg bólogatok rá, mintha érteném a zagyválását, aztán mosolyt erőltetek magamra, odahajolok hozzá, és beleüvöltöm a pofájába: – Ha-nem-fogja-be-azonnal-a-pofájátén-megfojtom-magát-érti? A kínai asszony rémült kotkodácsolása úgy felgyorsul, hogy összeakad a nyelve; elkerekedett szemmel mered rám. Körötte furcsamód kifejezéstelen az arca, talán a temérdek ránctól. Én ismét a foltokra mutatok, aztán belátom, hogy mindhiába, leeresztem a kezemet, és ismételten megpróbálom megérteni, hogy mit mond. Majd megint közbevágok, és megpróbálom túlkiabálni az asszonyt. – Ide hallgasson, nekem ma egy nagyon fontos ebédmeghívásom van – a Rolexemre pillantok – a Hubert’sbe, mostantól számított harminc perc múlva –, majd ismét az asszony ferde szemű, lapos holdvilágarcára pillantva – erre a két lepedőre pedig… nem is, várjunk csak, már húsz perc múlva. Szóval húsz perc múlva a Hubert’sben kell lennem, mert Ronald Harrisonnal ebédelek, ez a két lepedő pedig legyen kész nekem holnap délutánra. A vénasszony azonban nem is hallja, hogy mit mondok; tovább zagyvál valamit a maga görcs nyelvén. Tűzbombát még sose használtam, de most azt forgatom a fejemben, vajon hogyan is működhet – milyen anyagok kellenek hozzá, petróleum, gyufa… vagy esetleg inkább valami könnyebb fajsúlyú folyadékot használnak hozzá? 87

– Ide hallgasson énrám! – mondom felcsattanó hangon és nagyon komolyan, miközben az arcába hajolok, ő meg összevissza tátogat, a férje felé fordul, aki a ritka s rövid szünetek egyikében gyorsan bólint neki, és közlöm vele, hogy: – Nem értem, amit mond. Felnevetek, mert komikusnak találom a helyzetet, tenyeremmel a pultra csapok, és körülnézek az üzletben, hogy nincs-e valaki, akivel szót érthetnék, a szalon azonban üres, mire csak annyit mondok magam elé, hogy: – Ez egy vicc! – Felsóhajtok, megdörzsölöm az arcomat, aztán hirtelen abbahagyom a nevetést és egyszerre dühösen fakadok ki: – Maga egy hülye. Ezt én nem vagyok hajlandó tovább csinálni. Válaszképp megint karattyol valamit. – Mit mond? – kérdem megvetően. – Nem hallotta, hogy mit mondtam? Akar egy frászt? Azt mondja, hogy egy frászt? Egy frászt akar? Megint elkapja a Soprani zakóm ujját. A férje csak áll mogorván a pult mögött, és úgy tesz, mint akinek semmi köze az egészhez. – Maga… egy… hülye! – bömbölöm. Visszakarattyol valamit, és rendületlenül a lepedő vérfoltjait böködi az ujjával. – Egy hülye, vén kurva! Érti? – üvöltöm neki kivörösödve és szinte már könnyek közt. Reszketek az indulattól, kikapom a kezéből a zakót, miközben így fohászkodom magamban: – Te jó isten! Mögöttem nyílik az ajtó, csöngettyű csilingelését hallom, s erre igyekszem magam gyorsan összeszedni, hogy ne lássék rajtam az indulat. Lehunyom a szemem, mély lélegzetet veszek, eszembe idézem, hogy ebéd után feltétlenül be kell ugranom a szoláriumba, aztán talán még a Hermeshez is vagy a… – Patrick? Összerezzenek a váratlan emberi hangra, megfordulok, és egy nővel találom magam szemben, akit, azt hiszem, a házból ismerek, akit számos alkalommal láttam már az előcsarnokban álldogálni, s aki mindig megbámult, valahányszor összefutottam vele. Idősebb nálam, már harminc felé járhat, de azért jól néz ki, bár van egy kis súlyfölöslege; edzőruhát visel – vajon hol vásárolhatta?, esetleg a Bloomingdale-ben?, sejtelmem sincs róla –, és valósággal… sugárzik. Lekapja a napszemüvegét és széles mosolyt bocsát rám. – Helló, Patrick; mindjárt tudtam, hogy csak maga lehet az. Minthogy sejtelmem sincs róla, hogy mi lehet a neve, válaszképp csak egy „Helló”-t dörmögök az orrom alatt, majd valami női névre emlékeztető hangsort motyogok hozzá, aztán csak nézek rá tompa tekintettel, kimerülten és elgyötörve, és azon igyekszem, hogy ki ne törjek, mint egy vadállat, mert a kínai vénasszony egyre csak ott karattyol a hátam mögött. Végül is összeütöm a tenyeremet, és csak annyit mondok, hogy: – Nos. 88

Az ismerős nő meg csak áll zavartan, mígnem végül idegesen a pult felé indul, kezében a mosodai cédulával. – Hát nem nevetséges? Ilyen messzire hordani a tisztítanivalót? De hát az az igazság, hogy tényleg nincsen ennél jobb hely az egész városban. – Akkor meg ezeket a foltokat miért nem képesek kivenni? – teszem fel a kérdést türelmesen, továbbra is mosolyogva és mindkét szemem lehunyva, amíg a kínai asszony el nem hallgat végre-valahára, mikor is kinyitom a szemem. – Mondja, maga szót tud érteni ezekkel? – kérdezem óvatosan. – Én nem megyek velük semmire. Az ismerős nő közelebb lép a lepedőhöz, amit a kínai asszony férje odatart neki. – Te jó isten, értem már – mondja az orra alatt. Ahogy azonban tétován hozzáér a lepedőhöz, a vénasszony újra kezdi a karattyolást, ügyet se vetve az én ismerősömre, aki felém fordulva kérdi: – Mondja, mik ezek a foltok? – Majd megint megnézi magának a foltokat, és megint azt mondja: – Te jó isten. – Izé… – mondom a lepedőre pillantva, amely csakugyan riasztóan fest. – Szóval, ez áfonyaszörp; akarom mondani, vadáfonyalé. A nő rám néz és bólint, de csak úgy, mint aki bizonytalan a dolgában, aztán félénken megkockáztat egy megjegyzést: – Hát, én nem annak nézném, úgy értem, nem vadáfonyalének. Hosszan elnézem a két lepedőt, mielőtt dadogva felelek neki: – Az az igazság, hogy… izé… nem is az, hanem… csokoládé … keserűcsokoládé-szirup…? – Aha – mondja, és bólint, mint aki érti, legfeljebb csipetnyi hitetlenség van csak a hangjában. – Te jó isten. – Nem tudná megmagyarázni ezeknek… – és közben kikapom az öregember kezéből a lepedőt –, nagyon hálás lennék. – Összehajtogatom a lepedőt, és óvatosan a pultra helyezem, majd a Rolexemre pillantva magyarázatképp hozzáteszem még: – Nagyon el vagyok késve már. Tizenöt perc múlva a Hubert’sben kell lennem egy ebéden. – Megindulok a tisztítószalon ajtaja felé, a kínai vénasszony újra kaffog, és kétségbeesetten rázza felém az ujját. Ádáz pillantást vetek rá, de uralkodom magamon, és a kézmozdulatát nem utánzom. – A Hubert’sben? Tényleg? – kérdezi az ismerős nő és látom rajta, hogy imponál neki a dolog. – Ugye jól tudom, beköltöztek a belvárosba, nem? – Igen, persze, de most már tényleg mennem kell. – Úgy teszek, mintha észrevennék egy arra haladó taxit az ajtó üvegén át, majd hálát színlelve elköszönök tőle: – Nagyon szépen köszönöm, kedves… izé, Samantha. – Victoria vagyok. – Hát persze, Victoria. – Rövid szünetet tartok. – Én nem azt mondtam? – Nem. Maga azt mondta, hogy Samantha. – Jaj, ne haragudjon rám. – Mosolygok. – Tudja, annyi baja van az embernek. 89

– Mi lenne, ha a jövő héten valamelyik nap együtt ebédelnénk? – javasolja reménykedve, miközben fokozatosan felém nyomul, én meg lassan hátrálok kifelé az üzletből. – Tudja, elég gyakran megfordulok a belvárosban a Wall Street környékén. – Nem is tudom. – Szabadkozó mosolyt erőltetek magamra, és elfordítom a tekintetemet a nő combjáról. – Én egész nap dolgozom. – Akkor viszont legyen, mondjuk, szombat – ajánlja Victoria, de látom rajta, hogy tart tőle, nem bánt-e meg vele. – Jövő szombat? – kérdezem, és közben újra a Rolexemre pillantok. – Igen – feleli a nő, és félénken kissé megvonja a vállát. – Jaj, az nekem nem jó. Jegyem van a Les Misérables délelőtti előadására – hazudom. – Nézze, most már tényleg mennem kell. De majd… – beletúrok a hajamba és a fogam közt szűrve azt mondom magam elé, hogy: – Úristen! – aztán mégiscsak erőt veszek magamon, és hozzáteszem: –…majd telefonálok. – Helyes. – A nő megkönnyebbülten mosolyog rám. – Várom a hívását. Még egy haragos pillantást vetek a kínai nőre, aztán kirohanok az üzletből, hogy elkapjam a képzeletbeli taxit, majd egy-két utcával arrébb lelassítok és… … egyszer csak azon veszem magam észre, hogy egy nagyon csinos kis hajléktalan lányt nézegetek, aki egy régi ház bejárati lépcsőjén üldögél az Amsterdam sugárúton, a lábainál műanyag kávéscsésze, én pedig, mint akit radarsugár irányít, megindulok feléje mosolyogva, s közben aprópénz után kotorászom a zsebemben. Az arca túlságosan is fiatal és üde meg napbarnította ahhoz képest, hogy hajléktalan; ettől csak még szívszaggatóbb szomorú sorsa. A néhány másodperc alatt, amíg megteszem az utat a járda szélétől az öreg ház kapujához felvezető lépcsőig, ahol a lány üldögél, alaposan szemügyre veszem: fejét lehorgasztva ül, és tompa szemmel mered üres ölébe. Amikor felfigyel rá, hogy ott állok előtte, felemeli mosolytalan tekintetét. Egyszerre szertefoszlik minden komiszságom, és szeretnék adni neki valamit, valami egyszerűt, valami kedveset, le is hajolok hozzá, s a szememből rokonszenv sugárzik a lány szomorú, kifejezéstelen arcába, majd belepottyantok egy egydollárost a műanyag kávéscsészébe, ezekkel a szavakkal: – Sok szerencsét. Megváltozik a lány arckifejezése, s ettől egyszerre figyelmes leszek az ölében heverő könyvre – Sartre – meg a „Columbia Egyetem” feliratú tömött nyersvászon könyvesszatyorra, ami ott áll mellette a kövezeten, s végezetül arra is, hogy a kávéscsészében kávé is van, az én egydollárosom pedig ott úszkál a tetején, s bár mindez néhány másodperc alatt zajlik le, olyan, mintha lassított film lenne, ahogy a lány rám pillant, aztán a kávéscsészére, és rám kiált, hogy: – Hé! Mi a szart csinál? – én pedig a kávé fölé hajolva egyszerre sóbálvánnyá dermedek, és vinnyogva azt dadogom: 90

– Bocsánat… nem vettem észre… hogy tele van –, s aztán porig sújtva eloldalgok, leintek egy taxit, amely a belváros, a Hubert’s felé tart, látomásaim támadnak, melyekben a házak hegylánccá változnak és tűzhányókká, az utcák őserdővé, az égbolt színpadi háttérré, de olyan élénk erővel, hogy kénytelen vagyok a szemem elé kapni a kezemet, s úgy elhessenteni a látomásaimat. Az ebéd is egyetlen, szakadatlan látomás, és én egész idő alatt ébren álmodom.

91

Harry’s – A zokninak mindig passzolni kell a nadrághoz – mondja Todd Hamlin Reevesnek, aki feszülten lesi a szavait, miközben a jégkockás Beefeater ginjét kevergeti a koktélpálcikával. – Ki mondja? – kérdezi George. – Jól figyelj – magyarázza Hamlin türelmesen. – Ha az ember szürke nadrágot vesz, akkor szürke zoknit húz hozzá. Ennyi az egész. – Álljon meg a menet – szakítom félbe. – Mi van akkor, ha az ember cipője meg fekete? – Semmi – feleli Hamlin, és beleszürcsöl a martinijébe. – Akkor az övnek kell passzolnia a cipő színéhez. – Vagyis lényegileg azt mondod, hogy szürke ruhához vagy szürke, vagy fekete zoknit kell venni, igaz? – kérdezem én. – Öööö… igen – feleli Hamlin zavartan. – Nagyjából. De tényleg ezt mondtam volna? – Nézd csak, Hamlin – mondom –, én csak azért vitatkozom veled az öv miatt, mert a derékvonal szerintem nagyon messze van a cipőtől. Vagyis az én véleményem szerint az övnek sokkal inkább a nadrág színéhez kell passzolnia. – Mondasz valamit! – jegyzi meg Reeves. Todd Hamlin, George Reeves és jómagam a Harry’sban üldögélünk hármasban; nem sokkal múlt hat óra. Hamlin Lubiam-féle öltönyt visel, hozzá remek, terpesztett gallérú csíkos Burberry inget és Resikeio nyakkendőt meg Ralph Lauren övet. Reeves hatgombos, kétsoros Christian Dior öltönyben van, pamutingben, a selyem nyakkendője Clairborne, perforált mintával díszített fűzős cipője Allen-Edmondstól, a zsebéből kicsüngő zsebkendő pedig alkalmasint a Brooks Brothers üzletéből származhat; pohara mellett, az asztalkendőn Lafont (Párizs) napszemüvege, egy üres széken pedig T. Anthony tervezte diplomatatáskája, amely egészen jól néz ki. Én kétgombos, egysoros csíkos kashaöltönyt viselek, hozzá többszínű, csíkos pamutinget (mindkét darab Patrick Aubert-től való) és hozzá pöttyös Bill Blass nyakkendőt; dioptriás szemüvegem kerete Lafont (Párizs). Az asztal közepén, poharaktól meg egy kis számológéptől övezve egy walkman CD-lejátszó fülhallgatója hever. Reeves és Hamlin ma korán eljött az irodából, mert arckezelésre mentek valahová, úgyhogy most mind a ketten nagyon jól néznek ki, az arcuk napbarnította, de egyszersmind rózsás, a hajuk kurtára nyírva, és lesimítva. A ma reggeli Patty Winters Show az igazi Rambókról szólt. – Na és mi a véleményed a mellényről? – kérdezi Reeves Toddtól. – 92

Szerinted nem… passzé? – Nem, George – feleli Hamlin. – Szó sincs róla. – Szerintem se – helyeslek én. – A mellény mindig divatos. – Az igazi nagy kérdés persze az… hogyan kell viselni a mellényt – folytatja a kérdezősködést Hamlin. – A mellény legyen… – kezdjük a választ egyszerre Reeveszel. – Bocsáss meg – mondja Reeves. – Parancsolj, kérlek. – Ugyan, kérlek – mondom én. – Tessék, folytasd csak. – Nem, nem! Te folytasd, kérlek – mondja George. – Nos, a mellény legyen egyrészt feszes, másrészt pedig mindig takarja a derékvonalat – mondom. – Fölül éppen csak ujjnyival a zakó utolsó gombja fölött végződik. Mivel ha túlságosan sok látszik a mellényből, az a hatás keletkezik, mintha szűk lenne a zakó, ami pedig nem kívánatos, ugyebár. – Ühüm – mondja Reeves, mert annyira zavarban van, hogy nem talál szavakat. – Ezt eddig is tudtuk. – Én iszom még egy J&B-t – mondom és felállok. – És ti, fiúk? – Nekem egy Beefeater jéggel és egy kis citrommal. – Ez Reeves. Hamlin: – Martini. – Rendben. – Odamegyek a bárpulthoz és amíg arra várok, hogy Freddy kitöltse az italokat, egy pasas szövege üti meg a fülemet, azt hiszem az a William Theodocropopolis nevű görög az, aki a First Bostonnál van, és valami csiricsáré, tyúklábmintás zakót visel, bár az inge egészen rendes, a kasmír nyakkendője pedig, amely Paul Stuarttól való, egyenesen remek, annyira, hogy még a vacak zakója is jobban néz ki tőle, mint amilyen a valóságban, és egy másik göröggel beszélget, aki diétás Coca-Colát iszik: – Szóval, Sting ott volt a Csernobilban – tudod, ez az új hely, amit ugyanazok a srácok nyitottak, akik az Alagutat is –, mert benne volt a Timesban, hogy megnyílt, és akkor megjelenik egy Porsche 911-es, és kiderül, hogy Whitney ül a kocsiban és… A mi asztalunknál közben Reeves már azt meséli Hamlinnak, hogy milyen módszerrel szokta cukkolni a hajléktalanokat. Megindul feléjük kezében egy egydollárossal, amikor azonban odaér az illetőhöz, hirtelen elkapja az orra elől a pénzt, és zsebre teszi, éppen ahogy elhalad mellette. – Fantasztikus hatása van – állítja. – Annyira meg vannak döbbenve, hogy szólni se tudnak. – Elég… azt mondani nekik… hogy nem – mondom én, és lerakom az asztalra a három poharat. – Ennyi elég. – Csak annyit, hogy nem?– mosolyog Hamlin. – És ez hat? – Nos, az az igazság, hogy csak állapotos hajléktalan nőkre – ismerem be. – Azon a kétméteres gorillán még nem próbáltad ki, igaz, aki a Chambers Street sarkán szokott állni? – kérdezi Reeves. – És mindig ópiumpipa van a szájában. 93

– Ide hallgassatok, fiúk, hallott már valaki valami új helyről, amit Nekenieh-nek hívnak? – kérdezi Reeves. Az én helyemről nézve Paul Owen épp a terem túlsó végében ül valakivel, aki a megszólalásig hasonlít Trent Moore-ra vagy Roger Daleyre, meg egy másik pasassal, aki viszont Frederick Connellre hasonlít. Moore olyan cégnél dolgozik, ahol a nagyapja a tulajdonos. Trent apró szarkalábmintás gyapjúöltönyt visel. – Nekenieh? – kérdez vissza Hamlin. – Mi az, hogy Nekenieh? – Fiúk, fiúk, figyeljetek csak! – vágok közbe. – Ki az, aki Paul Owennel ül? Nem Trent Moore véletlenül? – Hol? – Ezt Reeves kérdezi. – Most állnak fel. Annál az asztalnál – mondom. – Az a két arc. – Nem Madison az? Nem, szerintem Dibble – mondja Reeves. Fölteszi a dioptriás szemüvegét, hogy jobban lásson. – Nem – mondja Hamlin. – Trent Moore az. – Biztos vagy benne? – kérdezi Reeves. Kifelé menet Paul Owen megáll az asztalunknál. Persol napszemüveg van rajta, és az aktatáskája a Coach Bőrárutól való. – Helló, emberek – köszön Owen, és bemutatja a vele lévő két pasast, Trent Moore-t meg egy Paul Denton nevű arcot. Reeves, Hamlin meg én ültő helyünkben kezet fogunk velük. George és Todd szóba elegyedik Trenttel, aki Los Angeles-i, és tudja, hol van a Nekenieh. Owen figyelme viszont énfelém fordul, ami enyhén felidegesít. – Hogy vagy mostanában? – kérdezi Owen. – Mostanában nagyon jól – mondom. – És te? – Én remekül – mondja. – Hogy megy a Hawkins-féle folyószámla? – A Hawkins-féle folyószámla… – elharapom a szót, majd a rövid megingás után folytatom – egész jól. – Tényleg? – kérdezi a hangjában árnyalatnyi aggodalommal. – Nagyon érdekes, amit mondasz – mondja mosolyogva, a kezét összekulcsolva a háta mögött. – Szóval nem nagyon jól? – Hát, istenem – mondom én. – Te is tudod… hogy vannak ezek a dolgok. – És hogy van Marcia? – kérdezi még mindig mosolyogva, miközben a szeme a termet pásztázza, és nem nagyon figyel oda a válaszra. – Fantasztikus az a lány. – Hát, igen, – felelem kissé megrendülve. – Elmondhatom magamról, hogy… nagyon szerencsés vagyok. Owen összetévesztett Marcus Halberstammal (noha Marcus se Marciával, hanem Cecelia Wagnerrel jár), ez azonban tulajdonképpen nem sokat számít, és szinte még logikus tévedés is, hiszen Marcus is a P&P alkalmazottja, és szó szerint ugyanazzal foglalkozik, amivel én, szintén Valentino öltönyöket hord a legszívesebben, szintén szemüveges, ugyanahhoz a fodrászhoz járunk a Pierre 94

Hotelbe, vagyis teljesen érthető a félreértés; engem egyáltalában nem zavar. Paul Denton azonban úgy néz rám, azaz inkább úgy kerüli, hogy rám nézzen, mint aki tud valamit, mint aki nem egészen biztos benne, hogy csakugyan ismer-e vagy sem, amitől bennem viszont az a gondolat támad, hogy talán ő is részt vett azon a bizonyos esti sétahajókázáson valamikor tavaly márciusban. Ha pedig ez a helyzet, akkor meg kell szereznem a telefonszámát vagy még inkább a lakcímét. – Egyszer ihatnánk valamit – mondom Owennek. – Remek ötlet – mondja. – Nosza igyunk. Itt a névjegykártyám. – Kösz – mondom, s alaposan szemügyre veszem a névjegykártyát, mielőtt zsebre vágnám és mindjárt meg is nyugszom, mert látom, hogy elég vacak. – Lehet, hogy elhozom… – szünetet tartok, majd óvatosan ejtve a szót, ezt mondom: – Marciát. – Remek – mondja Owen. – Hé, voltál már abban az új salvadori bisztróban a Nyolcvanharmadikon? – kérdezi. – Oda megyünk vacsorázni ma este. – Voltam. Vagyis nem voltam – felelem. – De hallottam, hogy egész jó. – Halványan elmosolyodom, és beleszürcsölök az italomba. – Igen, én is azt hallottam. – Megnézi a Rolexét. – Trent? Denton? Indulás. Negyedóra múlva vár az asztal. Búcsúzkodás, aztán kifelé menet megállnak még Dibble és Hamilton asztalánál, vagyis annál az asztalnál, amelynél szerintem Dibble és Hamilton ül. Távozás előtt Denton még egyszer utoljára visszapillant a mi asztalunkra, és valami rémület ül ki az arcára, mintha a jelenlétem ráébresztette volna valamire, mintha rájött volna, hogy ismer valahonnan, amitől viszont én borulok ki teljesen. – A Fisher-féle folyószámla – jelenti ki Reeves. – Ne is mondd – mondom én. – Le van szarva. – A mázlista – mondja Hamlin. – Látta már közületek valaki a nőjét? – teszi fel a kérdést Reeves. – Laurie Kennedyt? Egy bombázó. – Én ismerem – mondom. – Ismertem – ismerem be. – Miért mondod ezt így? – kérdezi Hamlin, mert nem érti a dolgot. – Mondd, Reeves, miért mondja ezt így? – Mert azelőtt az ő nője volt – feleli Reeves hanyagul. – Hát te meg ezt honnan tudod? – kérdezem mosolyogva. – Batemant szeretik a nők – mondja Reeves, kissé már ittas hangon. – Totál szeretik. – Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, de… – nem tudom eldönteni, hogy gúnyolódik-e, de bizonyos mód jólesik, hogy ezt mondja, ezért igyekszem kisebbíteni a férfiúi vonzerőmet, s azt felelem rá, hogy: – Nagyon rossz személyiségképlet. 95

– Te jó ég, Bateman! – nyög fel Hamlin. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Hogy mit? – kérdezem. – Azt. – És akkor mi van? Az a lényeg, hogy jól néz ki. Laurie Kennedy egy dögös csaj – jelenti ki Hamlin nagy átéléssel. – És ne tegyél nekem úgy, mintha téged valami más érdekelt volna benne. – Ha jó személyiségképletük van, akkor… akkor valami nincs rendben velük – jelenti ki Reeves némileg belezavarodva, hogy mit is akar mondani. – Ha jó személyiségképlete van a nőnek, de nem néz ki jól, akkor… – Reeves föltartja mind a két kezét, amivel szintén mondani akar valamit – …ki a franc kíváncsi rá? – Azt mondom mégis, tegyük fel, csak hipotetikusan, oké? Szóval, mi van akkor, ha jó személyiségképlete van a nőnek? – teszem fel a kérdést, de közben pontosan tisztában vagyok vele, micsoda szamárságot kérdezek. – Helyes. Hipotetikusan, akkor még jobb a helyzet, csak éppen… – feleli Hamlin. – Tudom, tudom – mondom mosolyogva. – Nincs olyan nő, akinek jó személyiségképlete van – mondjuk mind a hárman egyszerre és nevetve. – Jó személyiségképletnek – kezdi Reeves – azt a pipit nevezzük, akinek jó teste van, és minden szexuális kívánságot teljesít, de nem kurva, és legfőképpen befogja a pofáját. – Ide hallgassatok – mondja Hamlin, miközben egyetértőleg bólint. – Szerintem jó személyiségképlete csak okos vagy humoros, vagy félig-meddig intelligens, esetleg tehetséges nőknek van… habár, a faszom tudja, hogy mit jelent az egy nőben, hogy tehetséges… ezek viszont mind csúnyák. – Arany szavak – bólogat Reeves. – És ez azért van így, mert valamivel pótolniuk kell, hogy máskülönben olyan visszataszítók – jelenti ki Hamlin, és hátradől a székében. – Nos, nekem mindig is az volt az elméletem – kezdem –, hogy a férfiak kizárólag arra valók, hogy gyermeket nemzzenek, hogy tovább vigyék a fajt; nem igaz? Mindketten bólintanak. – Ennek viszont egyedüli módja – folytatom, gondosan megválogatva a szavaimat – az… hogy valami dögös kis csajtól begerjed az ember, de olykor a pénz vagy a hírnév is… – Semmi de – szakít félbe Hamlin. – Vagy azt akarod mondani, hogy te képes lennél lefeküdni Oprah Winfreyvel… aki gazdag, hatalom van a kezében… vagy rábuknál Nell Carterre… sztár a Broadwayn, csodálatos hangja van, dől hozzá a jogdíj? – Állj – szól közbe Reeves. – Kicsoda Nell Carter? – Nem tudom – felelem én, mert nem tudom hová tenni ezt a nevet. – 96

Gondolom, övé a Nell’s. – Ide hallgass, Bateman – mondja Hamlin –, nők viszont kizárólag azért vannak a világon, hogy mi begerjedjünk rajtuk, ahogy te is mondtad. Fajfenntartás, igaz? Olyan egyszerű – mondja, azzal kikapja poharából az olajbogyót és a szájába pottyantja –, mint ez. Szándékosan hosszas hallgatás után így szólok: – Tudod, hogy Ed Gein mit mondott a nőkről? – Ed Gein? – kérdezi valamelyikük. – A Canal Bar főpincére? – Nem – mondom. – Ámokfutó tömeggyilkos volt Wisconsinban, az ötvenes években. Nagyon érdekes ember volt. – Téged mindig érdekeltek ezek a dolgok, Bateman – jegyzi meg Reeves, majd Hamlinhoz fordulva így folytatja: – Bateman folyton az ilyen palik életrajzát olvasgatja, Ted Bundy, Son of Sam meg Charlie Manson. Mindet olvasta. – Szóval, mit mondott Ed? – kérdezi Hamlin érdeklődéssel. – Azt mondta – kezdem –, hogy amikor meglátok egy csinos lányt az utcán, két dologra gondolok. Az egyik énem szeretné meghívni vacsorázni, elbeszélgetni vele, kedveskedni neki és rendesnek lenni vele. – Itt elhallgatok, egyetlen hörpintéssel kiiszom a whiskymet. – És a másik énje? – kérdezi Hamlin tétován. – Hogy hogyan mutatna a feje egy pózna végén – felelem. Hamlin és Reeves egymásra néz, aztán rám, akkor azonban felnevetek, és ezek ketten velem nevetnek, bár kissé zavarban vannak. – Ide hallgassatok, mi lesz a vacsorával? – kérdezem könnyeden témát váltva. – Mi lenne, ha abba a kaliforniai-indiai étterembe mennénk a Felső West Side-on? – javasolja Hamlin. – Én benne vagyok – felelem. – Jól hangzik – mondja Reeves. – Ki foglal asztalt? – kérdezi Hamlin.

97

Nyugágy Courtney Lawrence vacsorázni hív hétfő estére, és mivel a meghívásban halvány szexuális felhangokat sejtek, el is fogadom, bár a vacsorán két camdeni évfolyamtársát is el kell majd viselni, a Smiley házaspárt, Scottot és Anne-t, akik egy újonnan nyílt vendéglőbe akarnak menni, a Nyugágyba, ami a Columbus Avenue-n van, és amit erre olyan alaposan felderíttettem a titkárnőmmel, hogy végül is, mire ma eljöttem az irodámból, már négy alternatív menüt is kidolgozott a számomra, hogy mit rendeljek. Mindaz, amit Courtney elmesélt Scottról és Anne-ről – a fiú valami reklámügynökségnél dolgozik, a lány pedig azzal foglalkozik, hogy az apja pénzén vendéglőket nyit, a legutóbbit 1986-ban nyitotta a Felső East Side-on – a város felső végébe vivő végeérhetetlen taxizás közben, alig valamivel volt érdektelenebb csak, mint Courtney napjának története: arckezelés az Elizabeth Arden szalonban, aztán mindenféle konyhafelszerelések vásárlása a Pottery Barnban (közben folyamatosan lithiumtabletták), majd találkozó velem a Harry’sban, ahol elfogyasztottunk néhány pohár italt Charles Murphy és Rusty Webster társaságában s ahol Courtney ott felejtette az asztal alatt a Pottery Bam nejlonszatyrát a serpenyőkkel és miegyebekkel egyetemben. Scott és Anne életének számomra egyedül, bár csak halványan érdekes momentuma az, hogy a házasságkötésük utáni évben örökbe fogadtak egy tizenhárom éves koreai kisfiút, akit ifj. Scott Smileynak kereszteltek, és beíratták Exeterbe, ahová Scott maga is járt, fölöttem négy évvel. – Remélem, foglaltak asztalt – jegyzem meg fenyegető hangsúllyal Courtneynak a taxiban. – Te csak azzal törődjél, hogy ne szivarozzál, Patrick – mondja erre Courtney lassan. – Véletlenül nem Donald Trump kocsija az ott? – kérdezem a dugóban mellettünk álló autóra pillantva. – Istenem, Patrick, maradj már csöndben – mondja kásás, begyógyszerezett hangon. – Nézd, Courtney, van itt a Bottega Veneta aktatáskámban egy walkman, azt is bekapcsolhatom, ha kívánod – mondom. – Szerintem vegyél be még egy lithiumot. Vagy igyál meg egy diétás Coca-Colát. Egy kis koffein esetleg magadhoz térítene. – Én egyszerűen csak gyereket szeretnék – mondja halkan, s közben kibámul az ablakon. – Két… szép… tökéletes… gyereket. – Most hozzám beszélsz vagy Shlomóhoz? – kérdezem halkan sóhajtva, 98

de ahhoz éppen elég hangosan, hogy az izraeli taxisofőr meghallja, Courtney azonban nem felel, amint az várható is volt. A ma reggeli Patty Winters Show parfümökről, rúzsokról, arcfestésről szólt. Courtney barátja, Luis Carruthers elutazott, és csak csütörtökön késő este érkezik vissza Phoenixből. Courtney gyapjúblézert visel, hozzá mellényt, dzsörzégarbót és gabardinpantallót Bill Blasstól, Gerard E. Yosca által tervezett, aranyozott, tűzzománcos kristály fülbevalót, meg selyem szatén trottőrcipőt Manolo Blahniktól. Én méretre csináltatott tweedzakóban vagyok, hozzáillő nadrágban és vászoningben, amit Alan Flussernél vásároltam, és Paul Stuart által tervezett selyem nyakkendőben. Ma reggel húsz percig kellett várakoznom a konditeremben, amíg rám került a sor a lépcsőjárógépnél. Barátságosan odaintegetek egy koldusnak a Negyvenkilencedik utca és a Nyolcadik sugárút sarkán, aztán fityiszt mutatok neki. Az este főleg Elmore Leonard új könyvéről folyik a szó – amit én még nem olvastam; meg bizonyos vendéglői kritikusok írásairól – amiket viszont olvastam; továbbá arról, hogy a Les Misérables amerikai vagy angliai felvétele-e a jobb; illetve a Második sugárút meg a Nyolcvanharmadik utca sarkán nyílt salvadori bisztróról; valamint arról, hogy vajon melyik pletykarovat a jobbik, a Post-é vagy a News-é. Kiderül, hogy van egy közös ismerősünk Anne Smileyval, mégpedig az aspeni Abetone vendéglő egyik pincérnője, akit tavaly karácsonykor, amikor ott síeltem az ünnepek alatt, megerőszakoltam egy hajlakkos dobozzal. A Nyugágyban nagy a zsúfoltság, fülsiketítő a lárma, a magas mennyezet miatt pocsék az akusztika, s ha nem tévedek, a nagy zsivaj alatt a „Fehér nyuszi” című szám új feldolgozása bömböl a mennyezet sarkaiba felszerelt hangszórókból. Egy arc, aki nagyon hasonlít Forrest Atwaterre – lenyalt, szőke haj, szantálfa keretes divatszemüveg, Armani öltöny, nadrágtartó – ül szemközt Caroline Bakerrel, alkalmasint befektetési bankár lehet a Drexel bankháznál, de a nő nem néz ki valami jól. Több smink kellene az arcára, és a Ralph Lauren tweedkosztüm se illik hozzá, túl szigorú. Az asztaluk is legföljebb közepesnek mondható, nagyon elöl van, túl közel a bárpulthoz. – Klasszikus kaliforniai konyhának hívják – mondja Anne közel hajolva hozzám, miután feladjuk a rendelést. Úgy ítélem meg, hogy illetlenség lenne, ha visszhang nélkül maradna Anne megjegyzése, mivel azonban Scott meg Courtney eközben a Post pletykarovatának erényeit taglalják egymás közt, rám hárul, hogy mondjak valamit válaszképpen. – Úgy érti, hogy szemben a nem klasszikus kaliforniai konyhával? – teszem fel a kérdést óvatosan, egyenként mérlegelve minden szót, majd még azt is hozzáteszem bénán, hogy: – Netán a poszt-kaliforniai konyhával szemben? – Tudom, hogy finomkodásnak hat, de tényleg ég és föld a különbség. Apró dolgokban nyilvánul meg – mondja –, de nagyon is megvan. 99

– Már hallottam poszt-kaliforniai konyháról is – mondom s közben figyelmemet a vendéglő dekorációja köti le: a falakon végighúzódó meztelen csővezeték, az oszlopok, a nyitott konyha, ahol a pizzát sütik… meg a nyugágyak. – Sőt már kóstoltam is. Semmi törpezöldség, igaz? Kagylóval töltött burrito viszont igen, igaz? Meg sok wasabi-kréker, nemdebár? Jó nyomon járok? Mellesleg, nem mondta még senki se magának, hogy hajszálnyira úgy néz ki, mint egy plüss Garfield tigris, amit elütött egy autó, aztán megnyúzták, s végül valaki gyorsan ráhúzott egy csúf Ferragamo pulcsit, mielőtt az állatorvoshoz vitte a mentő? Brie olívaolajjal, nem igaz? – Pontosan – feleli Anne lenyűgözve. – Jaj, Courtney, áruld el, hogy hol tettél szert Patrickra? Ez a fiú mindent tud mindenről. Luis meg annyit tud a kaliforniai konyháról, hogy végy egy fél narancsot, és tegyél rá gelati-t – kuncogja, s aztán el is neveti magát, és engem is biztat, hogy nevessek vele, amit meg is teszek, bár csak habozva. Előételnek radicchió-t rendeltem valami tintahallal. Anne és Scott ördöghalragut ibolyaszirommal. Courtneyt majdnem elnyomta az álom, annyira kimerítette az étlap elolvasásakor kifejtett erőfeszítés, de még mielőtt lecsúszott volna a székről, én megragadtam a két vállánál, és föltámasztottam, Anne pedig rendelt neki valami egyszerű és könnyű fogást, azt hiszem, pattogatott kukoricát cajun módra, ami a menün nem szerepelt ugyan, Noj azonban, a séf, Anne-nek jó ismerőse, elkészített egy adagot… külön Courtney számára! Scott és Anne ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan félig átsütött, „fekete” lazacot rendeljünk, a Nyugágy specialitását, ami szerencséjükre az egyik mintamenün is szerepelt főételként, amit Jean állított össze a számomra. Ha ugyanis nem lett volna rajta, ők azonban mégis ragaszkodtak volna hozzá, hogy azt rendeljem én is, nagyon valószínű, hogy még az éjjel, körülbelül két óra tájban, betörtem volna Scott és Anne lakásába – a Késő Esti David Letterman Show után –, és egy fejszével földaraboltam volna őket, de úgy, hogy Anne-nel végignézettem volna, hogyan vérzik el Scott szörnyű mellsebeitől, majd megtaláltam volna a módját, hogy kijussak Exeterbe, ahol egy egész üveg sósavat locsoltam volna a fiacskájuk ferde szemű holdvilágképébe. Jó kis dögös pincérnőnk van, aki hamisgyönggyel díszített, lapos sarkú, arany gyíkbőr cipőt visel. Elfelejtettem visszavinni a kölcsönzőbe a videókat, és némán átkozom magam, miközben Scott két nagy palack San Pellegrinót rendel. – Klasszikus kaliforniai konyhának hívják – közli velem Scott. – Menjünk el a jövő héten a Zeus Bárba, így együtt – javasolja Anne Scottnak. – Mit gondolsz? Nem lesz nehéz pénteken asztalt szerezni? – Scott vörös-lila-fekete csíkos kasmírszvettert visel (Paul Stuart), hozzá bő, Ralph Lauren kordnadrágot és Cole-Haan mokaszint. – Az… elképzelhető – feleli Scott. – Szerintem ez nagyon jó ötlet – mondja Anne, azzal fölcsíp egy szál 100

ibolyát a tányérjáról, és megszagolgatja, mielőtt óvatosan a nyelvére helyezi. Kézzel kötött vörös-lila-fekete moherszvettert visel (Koos Van Den Akker) és pantallót (Anne Klein), nyitott orrú, lapos sarkú hasítottbőr cipőt. Egy pincér lép az asztalunkhoz, nem a kis dögös, hogy italt rendeljünk. – J&B. Simán – mondom gyorsan, mielőtt bárki más rendelhetne. Courtney pezsgőt rendel jégkockával, amitől elképedek, de leplezem. – Ja – teszi még hozzá, mint akinek utólag jut az eszébe valami –, és tegyenek bele még egy karikát is, jó? – Egy karika micsodát?– kérdezem ingerülten, mert most már nem tudok uralkodni magamon. – Hadd találgassak. Egy karika sárgadinnyét, mondjuk? – És közben az jár a fejemben, hogy a fene egye meg, Bateman, miért nem vitted vissza azokat a rohadt videókat, te hülye állat. – Egy karika citromot, nemdebár, kisasszony? – mondja a pincér és jeges pillantást vet rám. – Hát persze. Citromkarikát – bólint Courtney szórakozottan, mint aki gondolatban egészen máshol jár… s ez élvezettel tölti el, s nem is érzékeli maga körül a világot. – Én meg kérek egy pohár… jaj, hogy is hívják… azt hiszem, Acaciának – mondja Scott, majd a társasághoz fordulva: – Ti nem kérnétek egy kicsit? Tényleg chardonnay-t akartok inni? Aztán a lazachoz rendelhetnénk egy üveg cabernet-t. – Én benne vagyok – mondja Anne vidáman. – Oké, akkor kérek szépen… megvan, egy üveg sauvignon blanc-t – mondja Scott. A pincér kissé zavartan mosolyog. – Scottie – visít fel Anne – sauvignon blanc-t? – Csak tréfáltam – vihorászik Scott. – Chardonnay-t hozzon, kérem. Az Acaciát. – Olyan bolond vagy. – Anne megkönnyebbülten mosolyog. – Mindig bolondozol. – Chardonnay – mondja Scott a pincérnek. – Az jó lesz – mondja Courtney és megpaskolja Scott kezét. – Én csak egy… – mondja Anne töprengve – …én csak egy diétás CocaColát kérek. Scott felpillant a kukoricás kenyérdarabkáról, amit épp akkor márt be egy kis tálka olívaolajba. – Mi az, ma este nem iszol? – Nem – feleli Anne, és úgy mosolyog hozzá, mint egy vásott gyerek. Ki tudja, miért nem iszik? És ki a lófaszt érdekel, miért nem iszik? – Nincs hozzá hangulatom. – Még egy pohár chardonnay-t se? – kérdezi Scott. – Talán egy pohárka sauvignon blanc-t? 101

– Reggel kilenckor aerobicom van – feleli Anne, de nem valami határozott. – Tényleg nem szabad innom előtte. – Hát, akkor én se kérek semmit – mondja Scott csalódottan. – Ugyanis nekem meg nyolcra az X-kluzívban kell lennem. – Eláruljam, hogy én viszont hol nem leszek holnap reggel nyolckor? – teszem fel a kérdést. – Ne, drágám! Nagyon jól tudom, hogy te mennyire szereted az Acaciát. – Anne átnyúl az asztalon, és megszorítja Scott kezét. – Nem, drágám. Maradok a Pellegrinónál – jelenti ki Scott, és az ásványvizes palackra mutat. Hangosan dobolok ujjaimmal az asztalon és azt mormogom magamban, hogy: – Bassza meg, bassza meg, bassza meg. – Courtney szeme félig lehunyva; mély lélegzeteket vesz. – Tudod, mit? Kockáztatok – jelenti ki Anne végül is. – Rummal fogom inni a diétás Coca-Colát. Scott felsóhajt, aztán elmosolyodik. Sugárzik az arca. – Helyes. – Ez koffeinmentes diétás Coca-Cola, ugye? – kérdi Anne a pincértől. – Szerintem – vágok közbe – inkább diétás Pepsit kellene rendelnie. Az sokkal jobb. – Tényleg? – kérdezi Anne. – Hogy érti? – Úgy, hogy diétás Pepsit kellene innia és nem diétás Coca-Colát – mondom. – Az sokkal jobb. Több benne a buborék. Tisztább íze van. Sokkal jobban vegyül a rummal, és sokkal kevesebb ásványi só van benne. A pincér, Scott, Anne, de még Courtney is úgy mered rám, mintha valami ördögi, apokaliptikus kijelentést tettem volna, mintha valami szent mítoszt zúztam volna össze ezzel a megállapítással, valami ünnepélyes esküt szegtem volna meg, s egyszerre úgy tetszett, az egész vendéglőre némaság ereszkedik. Tegnap este kivettem a videokölcsönzőből egy filmet, aminek az volt a címe, hogy Lydia valagában, aztán bekaptam két Halciontablettát, elszopogattam történetesen épp egy diétás Pepsit, és elnéztem, ahogy Lydia – napbarnított, dögös, lenszőke csaj, eszményi segg, nagy és telt mellek – négykézlábra állva leszopja a pasast, akinek hatalmas farka van, miközben egy másik dögös kis szőke – akinek a pinaszőre is szőke, és olyan precízen van neki stuccolva, mint egy álszakáll – odatérdel Lydia mögé, kinyalja neki előbb a seggét, aztán a pináját, majd lassan földug a valagába egy hosszú, bevazelinozott ezüstvibrátort, közben pedig tovább nyalja a pináját, a nagy farkú pasas meg telefröcsköli Lydia arcát az ondójával, mialatt a nő a tőkét nyalogatja neki és elélvez, méghozzá azt hiszem, eléggé hitelesen, aztán a másik lány előremászik, lenyalja a trutyit Lydia arcáról, végül pedig leszopatja Lydiával a vibrátort. Múlt csütörtökön megjelent az új Stephen Bishop-album, és tegnap 102

be is mentem a Tower lemezboltba, és megvettem CD-n, kazettán és lemezen is, mert azt akartam, hogy meglegyen mind a három formában. – Ide hallgasson – mondom, s a hangom szinte remeg az izgalomtól –, maga azt rendel, amit akar, de én a diétás Pepsit ajánlom. – Lepillantok az ölembe, a kék damaszt asztalkendőre, aminek a sarkába oda van hímezve a vendéglő neve, és egy pillanatra azt hiszem, mindjárt elsírom magam; remeg a szám széle, és nyelni se tudok. Courtney átnyúl az asztal fölött, és gyengéden a csuklómhoz ér, megsimogatja a Rolexemet. – Nincsen semmi baj, Patrick. Nyugodjál meg… Hasító fájdalmat érzek a májam táján, ami azonnal lehűti az érzelmeimet, s én kissé zavartan, meghökkenve kiegyenesedek a széken, a pincér távozik, majd Anne azt kérdezi, láttam-e David Onica legutóbbi kiállítását, én pedig, lassan megnyugszom. Kiderül, hogy egyikünk se látta a kiállítást, én azonban nem akarok olyan közönséges lenni, hogy magam említsem meg, birtokomban van a mester egyik képe, így csak picikét bokán rúgom Courtneyt az asztal alatt. Ez kissé magához téríti lithiumos kábaságából, és robotszerű hangon közli, hogy: – Patricknak van egy Onicája. Tényleg van neki. Elégedetten mosolygok; beleiszom a whiskymbe. – Hát ez fantasztikus, Patrick – mondja Anne. – Tényleg? Egy eredeti Onica? – kérdezi Scott. – Nagyon magas ára van, nem? – Hát, lássuk csak… – szürcsölök a whiskyből, aztán hirtelen zavarba jövök… lássuk csak… – mennyit is mondjak? – Á, semmi, semmi. Courtney felsóhajt, mert tudja, hogy megint jön a rúgás. – Patrick húszezer dollárt fizetett érte. – Courtney majd beleőrül az unalomba; a meleg kukoricakenyeret csipegeti. Dühös pillantást vetek rá, és éppen csak megállom, hogy rá ne pisszentsek. – Ugyan már, Courtney; ötvenbe került. Lassan felpillant a kukoricakenyérről, amit az ujjai közt morzsolgat, és olyan gonosz szemmel néz rám még a lithium ködén át is, hogy szinte megalázó, bár

annyira azért nem, hogy megmondjam az igazat Scottnak és Anne-nek: az az Onica mindössze tizenkétezerbe került. Annyi hatása azonban van rám Courtney rémisztő tekintetének – noha az is lehet, hogy csak képzelődöm, és nem is nekem szól, csak az oszlopok mintázatára tekint helytelenítőleg, a mennyezeti ablakot takaró rolettára vagy a bárpult mentén álló, tulipánnal telerakott márkás Montigo vázákra –, hogy a kép megvásárlásának részleteiben nem merülök el. Egyébiránt nem esik nehezemre értelmezni Courtney pillantását. Figyelmeztetést olvasok ki belőle: még egy ilyen húzás, és nem eszel a puncimból, világos? – Azt hittem volna… – kezdi Anne. Visszatartom a lélegzetemet, 103

arcizmaim megfeszülnek. – …többe kerül – mondja halkan. Kieresztem a levegőt. – Én is. De alkalmi vétel volt – mondom, és közben nagyot nyelek. – Komolyan ötvenezer volt? – kérdezi Scott gyanakodva. – Nézd, szerintem Onica művészete… bizonyos fajta… bámulatosan kiegyensúlyozott, szándékos álfelszínességet hordoz. – Itt szünetet tartok, és megpróbálom felidézni a New York-ban olvasott kritika kifejezéseit: – Szándékosan ál… – Mondd, Courtney, nincs Luisnak is egy Onicája? – kérdezi Anne, és megveregeti Courtney karját. – Courtney, ébredj! – Hogy mije van… Luisnak? – Courtney megrázza a fejét, hogy egy kicsit magához térjen, aztán tágra nyitja a szemét, le ne csukódjék magától. – Luis kicsoda? – kérdezi Scott, és közben int a pincérlánynak, hogy visszahozassa vele a vajat, amit a borfiú átrakott a tálalóasztalkára, és vele együtt elvitt – micsoda rutin! Anne felel a kérdésre Courtney helyett. – Courtney barátja – mondja, miután észreveszi, hogy zavarában Courtney rám pillant segélykérőn. – És most hol van? – kérdezi Scott. – Texasban – vágom rá gyorsan. – Mármint Phoenixben. Elutazott. – Nem úgy értettem – mondja Scott. – Hanem úgy, hogy melyik banknál? – Az L. F. Rothschildnál – mondja Anne, és Courtneyra akarna pillantani megerősítésért, de aztán végül is inkább rám néz. – Ugye? – Nem. A P&P-nél van – mondom én. – Bizonyos értelemben kollégák vagyunk. – Nem Samantha Stevensszel járt egy időben? – kérdezi Anne. – Nem – mondja Courtney. – Csak azért terjedt el, mert valaki lefényképezte őket együtt. Amint megérkezik, fenékig ürítem az italomat, és szinte azonnal újra intek a pincérnek, hogy hozzon még egyet, és közben az jár a fejemben, hogy bár Courtney tényleg nagyon ágyba való, de nincs a világon olyan nő, akiért érdemes lenne végigcsinálni ezt a vacsorát. Egészen másfelé kanyarodik a beszélgetés, miközben én kinézek magamnak egy szőke bombázót a terem túlsó végében – nagy mellek, testhezálló ruha, szaténcipellő, arany tűsarok –, de ekkor Scott hozzám fordul, és valami új CD-lejátszóról kezd mesélni, Anne meg tovább locsog a seggrészeg Courtneynak az újfajta, alacsony sótartalmú, rizs és búzaliszt keverékből készülő kétszersültről, a friss gyümölcs értékeiről és az Új Zenéről, különös tekintettel a Manhattani Gőzhenger nevű együttesre, bár Courtney nem is halljá, hogy mit mond neki. – Aiwa gyártmány – mondja Scott. – Muszáj egyszer meghallgatnod. A hangminőség… – szünetet tart, behunyja a szemét az elragadtatástól, és úgy rágja tovább a kukoricakenyeret – egyszerűen fantasztikus. 104

– Hát igen, Scottie, az Aiwa tényleg mindig megfelelő minőséget produkál. – Te kis hülye Scottie, álmodj csak, gondolom magamban. – De a top minőség, az a Sansui. – Itt kis hatásszünetet tartok, majd így folytatom: – Én csak tudom. Nekem az van. – Én mindig azt hittem, hogy az Aiwa a top. – Scott tekintetében zavar és aggodalom. De nem annyi, hogy elégedett lehetnék. – Dehogyis, Scottie – mondom. – Van például az Aiwának digitális távirányítója? – Van – feleli. – És komputeres folyamatszabályozója? – Ühüm. – A hülye állat! – És tartozik hozzá metacryl bevonatú bronz forgótálcás lemezjátszó? – Igen – hazudja szemérmetlenül a gazember! – És a beépített tuner… Accophase T-106-os? – teszem fel neki a következő kérdést. – Hát persze – feleli a vállát megvonva. – Biztos vagy benne? – kérdezem. – Gondolj csak utána egy kicsit. – Igen, azt hiszem – feleli, de látom, a keze reszket, ahogy a következő szelet kukoricakenyérért nyúl. – Hát a hangfalak? – Fadobozos Duntech – vágja rá gyanúsan hamar. – Na látod, öregem. Ma már csak az Infiniry IRS V hangfal nyújt elfogadható minőséget – mondom. – Vagy esetleg… – Állj csak meg – vág közbe. – Azt mondod, V hangfal? Én még sose hallottam V hangfalról. – Hát, éppen erről beszélek – mondom. – Ha nincs hozzá V hangfalad, akkor akár a walkmanedet is hallgathatnád. – Milyen basszus átvitele van? – kérdezi gyanakodva. – Ultraalacsony tizenöt hertz – dorombolom neki, egyenként megnyomva a szavakat. Ez legalább egy percre beléfojtja a szót. Közben Anne tovább duruzsol a nulla zsírtartalmú fagyasztott joghurtról meg mindenféle rágcsákról. Én elégedetten hátradőlök, hogy mégiscsak sikerült überolnom Scottot, ő azonban hamar összeszedi magát, és megszólal: – Na, mindegy – mondja könnyedén, és megpróbál úgy tenni, mintha nem is érdekelné, hogy a sztereója nem ér egy kalap szart se –, ma megvettük az új Phil

Collinst. Hallanod kellene, hogy milyen fantasztikusan szól rajta a „Groovy Kind of Love”. – Igen, szerintem is messze ez a legjobb minden eddigi száma közül – mondom, bla-bla-bla-bla-bla, és bár ebben végre egyetértünk Scott-tal, éppen megérkezik a lazac fekete mártásban, és eléggé bizarr látványt nyújt, Courtney pedig elnézést kér, kimegy a mosdóba, de amikor még félóra múlva se kerül 105

elő, utánamegyek, és a ruhatárban lelem meg alva. De a lakásában aztán már meztelenül hever hanyatt az ágyon, széttárva a lábát – szép, napbarnított, aerobictól izmos, formásra kidolgozott láb –, én ott térdelek a fejénél, és a farkamat verem, ő meg már kétszer is elélvezett, amióta szopni-nyalni kezdtem a pináját, de most is feszes, forró és síkos neki, és én nem hagyom, hogy összezárja a lábát, hanem az egyik kezemmel egyre csak ingerlem, a másikkal meg magamat szorongatom, hogy el ne lankadjak. Fölemelem a seggét, hogy mélyen belenyaljak a pinájába, de ő nem akarja, erre felemelem a fejem, és odanyúlok az antik éjjeliszekrényre, ahol a koton hever kikészítve, a márkás Palioféle hamutartóban, mindjárt a márkás Tensor halogénlámpa meg a D’Oro által tervezett kerámiatál mellett, két fénylő, síkos ujjammal meg a fogammal föltépem a csomagolást, aztán könnyűszerrel felhúzom a farkamra. – Gyere már, basszál meg – nyögi Courtney, és felhúzza a lábát, még tágabbra tárva a vagináját, miközben magát csiklandozza, aztán velem nyalatja le az ujjáról, hosszú, vörös körméről a nedvet, ami csak úgy csillog a márkás, Stuart Hall-féle roletta lemezei közt beszűrődő utcai világítás fényében, és édeskés, rózsaszín íze van, ahogy odakeni a számra, az ajkamra meg a nyelvemre, amíg csak ki nem hűl egészen. – Jó – mondom, és fölébe hengeredem, aztán finoman benyomom a farkam a pinájába, miközben a száját csókolom keményen, és hosszú, ám egyszersmind gyors löketekkel kúrom, mivel a farkam, a csípőm szinte magától mozog, szinte tébolyultan, a vágy lendületétől hajtva, és a tököm tövében érzem is, hogy közeledik már a beteljesülés, jön föl a seggem lukától a farkamon át, amely olyan kemény, hogy szinte fáj – ekkor azonban a csók kellős közepén felkapom a fejem, Courtneynak meg ott marad a nyelve a szájából kicsüngve, úgyhogy kénytelen a saját, duzzadt, vörös ajkát nyalogatni vele, engem meg, miközben lassúbban, lazábban toszogatom még, hirtelen elfog valami rossz érzés… hogy… valami… nincs rendben, bár arra képtelen vagyok rájönni, hogy mi lehet az… ám ahogy az éjjeliszekrényen álló, félig telt Evian ásványvizes palackot nézem meredten, hirtelen belém hasít, mire felkiáltok, hogy: – A francba! – és kihúzom a farkamat. – Mi az? – nyög fel Courtney. – Elfelejtettél valamit? Válaszra nem méltatom, hanem felkelek, kibotorkálok a fürdőszobájába, megpróbálom lehúzni a kotont, de félúton megakad, és amíg azzal bajlódom, belebotlom a márkás, Genold-féle fürdőszobai mérlegbe, de közben a villanyt is megpróbálom felkattintani, aminek az a vége, hogy jól beverem a nagylábujjamat, mígnem végre sűrű káromkodás közepette sikerül kinyitnom az orvosságos szekrényt. – Patrick, mit művelsz? – kiált utánam a hálószobából. 106

– A vízben oldódó spermicidkenőcsöt keresem – kiáltom vissza neki. – Miért, te mit gondoltál? Hogy nyugtatót keresek? – Te jó isten! – sikolt fel Courtney. – Te nem kented be magad? – Courtney – mondom kiáltva, és közben a tükörbe pillantva észreveszem, hogy közvetlenül az ajkam fölött egy picit megvágtam magam borotválkozás közben. – Hol van? – Nem értem, mit mondasz, Patrick – feleli Courtney kiáltva. – Rémes ízlése van ennek a Luisnak, ami a kölniket illeti – mondom az orrom alatt motyogva, és beleszagolok egy üveg Paco Rabanne-ba. – Mit mondsz? – kiált ki a hálószobából Courtney. – Keresem a vízben oldódó spermicidkenőcsöt – kiáltom vissza neki, miközben a tükörben nézem magam, és átvizsgálom a polcot, nem lelek-e egy Clinique márkájú vérzéscsillapító rudacskát, amivel bedörzsölhetném azt a kis vágást az ajkam fölött. – Mi az, hogy… hol van?– kiáltja Courtney. – Hát nem készítetted ki magadnak? – Hol van az a rohadt vízben oldódó spermicidkenőcs? – kérdezem most már üvöltve. – Vízben! Oldódó! Spermicid! Kenőcs! – ordítom, s közben vérzéscsillapító helyett Courtney márkás Clinique alapozójával kenegetem a sebet, aztán meg is fésülködöm még. – A legfölső polcon – mondja Courtney –, azt hiszem. Mialatt átnézem az orvosságos szekrényt, a fürdőkádra esik a pillantásom, és olyan feltűnőnek találom, mennyire egyszerű, hogy kiszólok neki: – Te, Courtney, elszánhatnád magad végre, és megcsináltathatnád a fürdőkádad márványozását, vagy beszereltethetnél egy Jacuzzit. – Aztán kiáltva: – Courtney? Hallod, mit mondok? Hosszú szünet után válaszol, hogy: – Igen, Patrick… hallak. Végre rátalálok a tubusra egy óriás üveg – akkora, mint egy befőttesüveg – Xanax kenőcs mögött az orvosságos szekrény legfelső polcán, és még mielőtt teljesen lekonyulna a farkam, odanyomok belőle egy borsószemnyit a koton végébe, és elkenem a latexen, aztán visszamegyek a hálószobába, és egy ugrással ott termek az ágyon, és Courtney rám is szól: – Hé, ez nem trambulin. – Én azonban erre ügyet sem vetek, hanem fölébe térdelek, és bedugom neki a farkamat, mire egyből emelgeti a csípőjét, összhangban az én löketeimmel, aztán megnyalja a hüvelykujját, és dörzsölni kezdi a klitoriszát. Én meg elnézem, hogy jár a farkam ki-be a vaginájából hosszú, gyors löketekkel. – Várj egy kicsit – mondja elfúló hangon. – Mi van? – kérdezem értetlenül, és közben már szinte el is sül a farkam. – Luis egy rohadt alak – mondja lihegve, és közben megpróbál ellökni magától. 107

– Az – mondom fölébe hajolva, és a nyelvem a fülébe dugom. – Luis tényleg szar alak. Én is utálom – és a nyálas barátja iránti undorától felgerjedve, egyszerre még szaporábbak lesznek a löketeim, és érzem, hogy közeleg a tetőfok. – Én nem azt mondtam, te hülye – nyögi Courtney. – Hanem azt kérdeztem, hogy toldalékos-e a koton. És nem pedig azt, hogy Luis egy rohadt alak. Mássz már le rólam! – Hogy mi volna és milyen?– kérdezem hörögve. – Azonnal húzd ki! – hörgi, és már hadakozik is. – Nem érdekelsz – mondom, és leviszem a számat apró és tökéletes kis mellbimbójára; keményen hegyesedik szép, nagy melle közepén. – Húzd már ki, a fene egyen meg! – visítja. – Mi a baj? – morgom, és lassítom a löketeket, mígnem végül fel is egyenesedem és térdre ereszkedem fölötte, de a farkam azért még félig benn van. Hátrahúzódik az ágy fejtámlája felé, és ettől a farkam kicsusszan. – Nem toldalékos. Sima. – Rámutatok. – Azt hiszem. – Gyújtsd meg a villanyt – mondja, és megpróbál felülni az ágyban. – Hát, én megyek haza – mondom. – Patrick – mondja fenyegető hangsúllyal. – Gyújtsd meg a lámpát. – Odanyúlok, és felkattintom a halogén Tensort. – Sima, látod? – mondom én. – És akkor mi van? – Vedd le – mondja felcsattanva. – Miért? – kérdem én. – Azért, mert mindig kell hagyni a végén legalább félujjnyi helyet – mondja, s közben eltakarja magát a Hermés ágykabátjával, a hangját meg egyre följebb emeli, a türelme fogytán –, ami felfogja az ejakulációt! – Na, én megyek – mondom fenyegetőn, de nem mozdulok. – Hol van a lithiumod? Belefúrja magát a párnába, ezért nem értem, hogy mit felel. Azt hiszem, sír. – Courtney, hol tartod a lithiumot? – kérdezem tőle újfent, higgadtan. – Muszáj lenne bevenned egyet. Megint csak valami kivehetetlen választ kapok, és látom, hogy a párna alatt – nem, nem, nem – rázza a fejét. – Mi az? Mit mondsz?– kérdezem magamra erőltetett udvariassággal, miközben azon igyekszem, hogy le ne konyuljon a farkam. – Szóval, hol van? – A párna alól válaszképp csak fojtott zokogás. – Hallom, hogy sírsz, de azt még mindig nem értem, hogy mit mondasz. – Megpróbálom lerántani róla a párnát. – Beszélj már értelmesen! Megint csak valami motyogást kapok válaszképpen, amiből egy szót se tudok kivenni. – Courtney – mondom figyelmeztetőleg, mert kezdek kijönni a béke108

tűrésből –, ide hallgass, ha tényleg azt mondtad az előbb, amit hallottam, hogy a lithium a frizsideren van egy dobozban a Frusen Gládjé mellett és fagylalt – ezt már valósággal ordítva mondom –, ha tényleg ezt mondtad, akkor én mindjárt megfojtlak. Szóval, azt mondtad, hogy fagylalt? Azt mondtad, hogy a lithium fagylalt? – kérdezem üvöltve, amíg végre sikerül lerángatnom róla a párnát, és lekeverek neki egy frászt. – Azt hiszed, azzal fogsz begerjeszteni, hogy arra kényszerítesz, mindenféle kockázatokat vállaljak? – visítja Courtney. – Te jó isten! Hát, ennyit nem ér ez az egész – motyogom magamban, és lejjebb húzom a kotont, úgyhogy a végén körülbelül félujjnyi üres rész marad – habár igazság szerint nincsen egészen félujjnyi. – Na, ide nézz, Courtney! Na, mi ez itt, és mire való? Na, mire? Hadd hallom! – Kap még egy pofont, de ezúttal csak kicsit. – Miért van ez itt egy kicsit lejjebb húzva? Azért, hogy felfogja az ejakulációt! – Ne gondold, hogy ettől majd megjön a kedvem. – Courtney hisztérikusan kiabál, rázza a sírás, és fuldoklik a könnyektől. – Most akarnak előléptetni. Augusztusban Barbadosba megyek, és nem akarok Kaposi-szarkómát kapni, hogy tönkretegye a nyaralásomat! – Köhög és fuldokol a sírástól. – Istenem, én bikinit akarok hordani Barbadosban – nyafogja. – És éppen most vettem egy gyönyörű, márkás Norma Kamalit a Bergdorfban. Megragadom a fejét, és kényszerítem, hogy megnézze, hogy van felhúzva a koton. – Látod? Most boldog vagy? Te hülye kurva! Most örülsz, te hülye kurva? Nem néz a farkamra, csak zokog: – Legyünk már túl rajta – mondja, és azzal visszahanyatlik az ágyra. Gorombán benyomom neki a farkamat, és gyorsan felgerjesztem magam az orgazmusig, de olyan bágyadtra sikerül, hogy alig is észrevehető, és nem épp váratlan, ám annál vaskosabb csalódottságomban olyan nagy sóhaj szakad fel belőlem, hogy Courtney a gyönyör jelének véli, és ettől hirtelen begerjed, ahogy ott fekszik alattam az ágyon sírva, szipákolva, és lenyúl magához, én azonban szinte azonnal ellankadok – sőt már abban a pillanatban ellankadok, ahogy elsül a farkam –, ha viszont nem mereven húzom ki belőle, Courtney biztosan hisztérikus rohamot kap, ezért gyorsan megmarkolom magam a koton tövénél, de így is valósággal kihervadok belőle. Miután körülbelül húsz percig szótlan fekszünk az ágy két szélén, miközben Courtney magában nyöszörög Luisról meg valami antik kenyérvágódeszkáról, színezüst sajtreszelőről és hozzávaló ezüst süteményesdobozkáról, amit ott felejtett a Harry’s-ban, aztán megpróbál leszopni. – Szeretnélek újra megbaszni – mondom neki –, de nem kotonban, mert akkor nem érzek semmit –, mire ő kiveszi a szájából petyhüdt, összezsugorodott farkamat, szúrós szemmel rám néz, és higgadt nyugalommal kijelenti, 109

hogy: – Márpedig ha nem húzol kotont, akkor még annyit se fogsz érezni.

110

Értekezlet Jean, a titkárnőm, aki szerelmes belém, be se szól telefonon, hanem egyszerűen csak bejön az irodámba, és közli, hogy tizenegykor meg kell jelennem egy fontos vállalati értekezleten. Én a márkás Palazzetti üveglapos íróasztalomnál ülök, és Ray-Ban fényszűrős szemüvegemen át a komputerem képernyőjét figyelem, és közben Nuprint szopogatok, mert másnapos vagyok, tegnap ugyanis egy kicsit bekokainoztam, pedig egészen ártatlanul kezdődött az este az Üvölts-ben Charles Hamilton, Andrew Spencer és Chris Stafford társaságában, ahonnan a Princeton Clubba mentünk tovább, majd a Barcadiába, mígnem hajnali fél négykor a Nell’sben kötöttünk ki, és bár ma reggel, legfeljebb négyórányi verejtékes, álomtalan alvás után, a fürdőkádban ázva és egy Bloody Maryt szopogatva, nekem is az eszembe jutott az értekezlet, mire a taxival beértem a belvárosba, megint megfeledkeztem róla. Jean vörös sztreccsanyagból készült blézerben van, horgolt szoknyában és szaténmasnis vörös, hasított bőr papucscipőben, amit szemlátomást Susan Bennis Warren Edwards tervezett, a fülében pedig Robert Lee Morris stúdiójából való aranyozott fülbevaló. Megáll az íróasztalom előtt, kínjaim fel sem tűnnek neki, a kezében dosszié. Miután csaknem kerek egy percig úgy teszek, mintha nem venném észre, végül is lejjebb bocsátom a napszemüvegemet, hogy ellássak fölötte, és megköszörülöm a torkom. – Nos? Óhajt még valamit, kedves Jean? – Durcásak vagyunk ma. – Mosolyog. Kissé félénken az asztalomra helyezi a dossziét, de nem megy el, hanem csak áll, és arra vár, hogy… esetleg elszórakoztassam néhány tréfás adomával a tegnapi estéről? – Igen, durcásak, kis oktondi – sziszegem. Fogom a dossziét, és bevágom a legfelső fiókba. Értetlenül bámul rám, aztán szinte elkámpicsorodva azt mondja: – Ted Madison telefonált meg James Baker. – Azt üzenik, hogy a főnök legyen ma este hatkor a Flutiesban. Felsóhajtok, és ádáz szemeket meresztek rá. – Nos, mit tesz ilyenkor egy jó titkárnő? Jean idegesen felkacag, de csak áll, és néz rám elkerekedett szemmel. – Nem is tudom. – Jean. – Felkelek, hogy kikísérjem az irodámból. – Na… mit… kell… ilyenkor… mondani? Beletelik neki egy kis időbe, de végül is kissé riadtan bár, de ráhibáz: 111

– Egyszerűen… csak annyit… hogy… nem? – Csak… annyit… hogy… nem. – Bólintok, kitessékelem az irodámból, és bevágom utána az ajtót. Mielőtt elindulok az értekezletre, bekapok két szem Valiumot, leöblítem egy pohár Perrier-vel, aztán végigmegyek az arcomon alkoholos tisztítóval, amihez kis előnedvesített vattalabdacsokat használok, majd hidratálótej következik. Tweedöltönyt viselek és csíkos pamutinget, mindkettő márkás Yves Saint Laurent, és hozzá Armani nyakkendőt meg az új, fekete, fejelt Ferragamo cipőmet. Plax fogkőoldóval öblítek, aztán megsikálom a fogam, és amikor kifújom az orrom, vastag, vérrel csíkozott takony szennyezi be a negyvenöt dolláros, Hermés márkájú zsebkendőmet, amit sajnos nem ajándékba kaptam, hanem magam vásároltam. Mivel azonban csaknem napi húsz liter Evian vizet iszom, és rendszeresen látogatom a szoláriumot, egyetlen görbe éjszaka még nem látszik meg az arcszínemen, sem az arcbőröm tónusán. Változatlanul jó színben vagyok. Három csepp Visine-től a szemem is kitisztul. Egy csomag jégtől pedig ismét feszes a bőr. Mindent összevetve: szarul érzem magam, de jól nézek ki. A tanácsterembe is én futok be elsőnek. Luis Carruthers úgy lohol a sarkamban, mint egy pincsikutya, de így is csak második lehet, viszont nyomban helyet foglal a velem szomszédos széken, ami azt jelenti, hogy vegyem le a walkmanomat a fülemről. Kockás sportzakó van rajta, gyapjúnadrág meg Hugo Boss pamuting csokornyakkendővel. Azonnal locsogni kezd egy phoenixi vendéglőről, a Propheteersről, ami még érdekelne is, csak éppen nem a Luis Carruthers véleménye, mivel azonban van bennem tíz milligramm Valium, még ezt is elviselem. – Az ügyfelek bunkók voltak, persze – mondja Luis. – El akartak vinni a Les Miz-re, valami helyi produkcióra, persze, pedig én még Londonban láttam, az eredetit, de aztán… – Könnyen kaptál asztalt a Propheteersben? – kérdezem közbevágva. – Könnyen. Nem volt semmi probléma – mondja. – Az is igaz persze, hogy későn mentünk. – Mit rendeltél? – kérdezem. – Posírozott osztrigát, menyhalat és a végén diótortát. – Azt hallom, a menyhalat nagyon jól csinálják – motyogom szinte csak magamban, gondolataimba merülve. – Az ügyfél boudin blanc-t rendelt, aztán sült csirkét és túrótortát – mondja. – Túrótortát? – kérdezem kissé zavartan e szokatlanul fantáziátlan ételsor hallatán. – Milyen mártással vagy gyümölccsel tálalták a sült csirkét? És milyen alakzatokba vágták? – Nem volt hozzá semmi, Patrick – feleli szintén zavartan. – Egyszerűen csak meg volt sütve. 112

– És a túrótorta ízesítése? Legalább melegen tálalták? – folytatom a kérdezősködést. – Miből készült? Ricottából? Esetleg kecsketúróból? Volt-e benne cilantro, s meg volt-e hintve virágszirommal? – Egyszerűen csak… olyan volt… mint egy túrótorta – feleli, majd így szól: – Patrick, te verejtékezel. – És a nő mit rendelt? – kérdezem, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését. – Mármint az ügyfél nője. – Farmersalátát előételnek, aztán kagylót, és a végén citromtortát – mondja Luis. – Grillezett kagylót? Japán kagylót? Amit valamiféle ceviche-ben tálaltak fel? – kérdezem. – Netán gratinírozva volt a kagyló? – Nem, Patrick – feleli Luis. – Egyszerű… roston sült kagyló volt. Csönd honol a tanácsteremben, mialatt én az eddig hallottakat fontolgatom, hogy végül újabb kérdést tegyek fel: – Mondd, Luis, mit jelent az, hogy „roston sült”? – Nem is tudom pontosan – feleli. – De azt hiszem… serpenyőben csinálják. – Bor? – kérdezem. – Egy 85-ös évjáratú sauvignon blanc – mondja Luis. – Jordan-völgyi. Két palackkal. – Kocsi? – faggatom tovább. – Béreltél kocsit Phoenixben? – BMW. – Elmosolyodik. – Egy kis fekete gyönyör. – Az jó – dörmögöm, és eszembe jut a tegnap este, illetve az, hogy a Nell’sben ledermedtem… habzott a szám, egyre csak rovarok jártak az eszemben, mindenféle rovarok, sok-sok rovar és az, hogy galambokat kergetek, közben habzott a szám, és galambokat kergettem. – Phoenix. Janet Leigh volt Phoenixbe való… – Elakadok, aztán folytatom. – A zuhany alatt szúrták le. Nem volt valami nagy szám. – Szünetet tartok. – Olyan volt a vér, mint a paradicsomlé. – Ide hallgass, Patrick – mondja Luis, miközben a kezembe nyomja a zsebkendőjét, és érintésére maguktól kinyílnak ökölbe szorított ujjaim. – Dibble-lel megbeszéltük, hogy a jövő héten valamelyik nap a Yale Clubban ebédelünk. Nincs kedved velünk tartani? – De, persze. – Courtney lábára gondolok, széttárt combjára, ahogy kétfelől az arcomhoz simul, és közben valahányszor egy-egy futó pillantás erejéig Luisra nézek, az az érzésem, olyan a feje, mint egy tátogó vagina, és ettől olyan rémület fog el, hogy mondanom kell valamit, miközben a verejtéket törülgetem a homlokomról. – Szép ez a zakó… Luis. – Mintha más se járna most a fejemben. Megdöbbenve néz végig magán, aztán elpirul és zavartan megtapogatja a zakója hajtókáját. – Köszönöm, Pat. Te is nagyon jól nézel ki… mint mindig. – De aztán 113

amikor nyúl, hogy megfogdossa a nyakkendőmet, félúton elkapom a kezét, mielőtt még hozzám érhetne egy ujjal is, és közlöm vele, hogy: – Beérem a szóbeli dicsérettel is. Reed Thompson érkezik kockás, négygombos kétsorosban, csíkos pamutingben és selyem nyakkendőben (csupa Armani), meg kissé silányabb kék Interwoven pamutzokniban és fekete fejelt Ferragamo cipőben, amely hajszálnyira ugyanolyan, mint az enyém, és szépen manikűrözött kezében a The Wall Street Journal-t tartja, míg a másik karján hanyagul átvetve a Bill Kaiserman márkás tweed felöltője. Biccent, és helyet foglal velünk szemközt. Kisvártatva Todd Broderick lép be hajszálcsíkos, hatgombos, kétsoros öltönyben, csíkos pupliningben és selyem nyakkendőben (csupa Polo); a zakó szivarzsebében díszzsebkendő, mely – szinte biztosra veszem – ugyancsak Polo márkájú. McDermott a következő, kezében az e heti New York magazin meg a ma reggeli Financial Times, az orrán Oliver Peoples márkájú cédrusfa keretes divatszemüveg, egyébként pedig fekete-fehér pepitamintás egysoros öltönyt visel és terpesztett gallérú, csíkos pamutinget selyem csokornyakkendővel – ami szemlátomást mind a John Reyle-féle úridivat szabóságból került ki. Rámosolygok McDermottra, kérdőn felhúzva szemöldököm, de ő csak mogorván helyet foglal mellettem. Nagyot sóhajt, kiteríti az újságját, és olvasni kezd. Minthogy még egy „jó reggeltet” se kapok tőle, megállapítom, hogy rosszkedvű lehet, s hogy a rosszkedve alkalmasint valamiképp velem lehet kapcsolatos. Végül is azonban, megérezvén, hogy Luis valami kérdést akar feltenni nekem, odafordulok McDermotthoz. – Mondd, mi a baj? – kérdem tüntető nyájassággal. – Sokat kellett sorba állni reggel a lépcsőjáró gépnél a konditeremben? – Ki mondta neked, hogy valami baj van? – feleli felhúzva az orrát, aztán tovább lapoz a Financial Times-ban. – Ide hallgass – mondom, odahajolva hozzá. – Egyszer már bocsánatot kértem, amiért a múltkor kiabáltam veled a Pastel pizzája miatt. – Ki mondta neked, hogy arról van szó? – kérdez vissza ingerülten. – Én azt hittem, hogy ezt az ügyet már lezártuk – mondom suttogva, miközben megmarkolom McDermott székének karfáját, és barátságosan átmosolygok Thompsonra. – Ismételten kérlek, ne haragudj, ha megbántottam volna a Pastel pizzáját. Most meg vagy elégedve? – Ki mondta neked, hogy erről van szó? – kérdezi újfent. – Hát akkor meg miről van szó? – suttogom a fülébe, de közben mozgást érzékelek a hátam mögött. Elszámolok magamban háromig, aztán hirtelen hátrafordulok, és a tekintetem el is kapja Luist, aki éppen fölém hajol hallgatózni. Ő is tudja, hogy lebukott, és lassan, bűntudatosan visszaereszkedik a székébe. – Te, hát ez nevetséges – súgom neki. – Csak nem vagy képes haragot 114

tartani velem, amiért nekem az a véleményem, hogy a Pastel pizzájának egy kicsit túlságosan… ropogós a kérge! – Száraz – mondja, ádáz pillantást lövellve felém. – Egészen pontosan azt mondtad rá, hogy száraz. – Akkor most bocsánatot kérek – mondom. – De attól még nekem van igazam. Mivelhogy igenis az. Vagy te nem olvastad a Times kritikáját? – Méltóztassál. – Benyúl a zsebébe, és egy újságcikk xerox másolatát húzza elő. – Csak be akartam bizonyítani, hogy mennyire tévedsz. Ezt olvasd el! – Mi ez? – kérdezem, és szétnyitom az összehajtogatott papírlapot. – Egy cikk. Donald Trumpról szól, a példaképedről. – McDermott vigyorog. – Azt látom – mondom némi aggodalommal. – Hogyhogy ez nekem elkerülte a figyelmemet? – És… – McDermott végigfuttatja az ujját a cikken, majd vádlón rábök az utolsó bekezdésre, mely alá is van húzva pirossal. – „Donald Trump szerint hol sütik a legjobb pizzát Manhattanben?” Hadd olvasom végig – mondom sóhajtva, s leintem McDermottot. – Még az is lehet, hogy valamit félreértesz. Micsoda pocsék felvétel! – Bateman. Ezt olvasd! Bekarikáztam – mondja McDermott. Úgy teszek, mintha a cikket olvasnám, közben azonban annyira felforr bennem a méreg, hogy vissza is adom McDermottnak a xeroxot, és csak annyit mondok ingerülten, hogy: – Na és, akkor mi van? Te mit akarsz ezzel mondani nekem? – Még mindig ugyanaz a véleményed a Pastel pizzájáról, Bateman? – kérdezi önelégülten. – Nos – kezdem a választ, és igyekszem gondosan megválogatni a szavaimat. – Azt hiszem, kénytelen leszek ismételten megízlelni azt a pizzát… – mondom fogcsikorgatva. – Azt azonban továbbra is fenntartom, hogy amikor utoljára a Pastelben jártam, a pizza… – Száraz volt? – veti elém a szót McDermott. – Igen – felelem vállat vonva. – Száraz. – Értem – mondja McDermott és diadalmasan mosolyog hozzá. – Nézd, ha Donnynak az a véleménye, hogy a Pastel pizzája jó – kezdem, mintha a fogamat húznák, amiért engednem kell McDermottnak, aztán sóhajtva s szinte érthetetlenül ejtve a szavakat, megadom magam: – akkor nekem is megfelel. McDermott kárörvendőn kacarászik. Ő győzött. Három kreppselyem nyakkendőt, egy bordásan szövött márkás Versace selyemszatén nyakkendőt, két selyem foulard nyakkendőt, egy márkás selyem Kenzót és két selyem jacquard nyakkendőt számolok meg a teremben. Xeryus, Tuscany, Armani, valamint Obsession, Polo és Grey Flannel, sőt Antaeus illata 115

árad az öltönyökből, s vegyül egymással valami különös parfümeleggyé: hideg és émelyítő. – De bocsánatot kérni eszem ágában sincs – figyelmeztetem McDermottot. – Olybá veszem, hogy megtetted – feleli. Paul Owen lép be egygombos kasmír sportzakóban, amihez tropikálnadrágot visel és legombolt gallérú Ronaldus Shamask inget, rám azonban a nyakkendője – széles kék-fekete-vörös és sárga csíkos merész darab, amit szemlátomást Andrew Fezza tervezett, és a Zanzarra cég készített – van a legnagyobb hatással. Carruthers is izgalomba jön tőle, odahajol hozzám, és ha jól értem a szavait, azt kérdezi, hogy: – Mondd, szerinted van hozzáillő nadrágtartója is? – Nem kap választ, s így visszahúzódik, kinyitja az asztal közepén heverő számos Sports Illustrated egyikét, és magában dudorászva elmerül egy cikkben, amely az olimpiai toronyugrókról szól. – Üdv, Halberstam – szól oda Owen, ahogy elhalad mellettem. – Üdv, Owen – felelem én, és megcsodálom fekete haját, a stílust, ahogy viseli, ahogy le van vágva, s ahogy feszesen hátra van simítva, s kivált a választékát, mely olyan egyenes és olyan pengeéles, hogy… szinte belebetegszem, és el is határozom, hogy meg fogom kérdezni tőle, hol szerzi be a hajápolási kellékeit, és milyen habot használ, mely utóbbira vonatkozólag minden eshetőséget végiggondolva végül is abban állapodom meg magammal, hogy alkalmasint Ten-X lehet. Greg McBride érkezik, s hozzám érve megáll. – Láttad a ma reggeli Winters Show-t? Baromi jó volt, mi? Baromi jó. – Kinyújtott hüvelykujjal jelezzük egymásnak az egyetértést, aztán helyet foglal Dibble és Lloyd között. Sejtelmem sincs, hogy ezek ketten honnan bújtak elő. Azt mondja Kevin Forrest, aki Charles Murphy társaságában érkezik, hogy: – Volt egy hívásom, de elment. Felicia valami rossz gombot nyomott meg a telefonon. – Már oda se figyelek, hogy miben vannak. Hanem egyszer csak azon veszem észre magam, hogy Murphy mandzsettagombját bámulom: kis antik ezüstbagoly, és kék kristályból van a szeme.

116

Videokölcsönző, majd a D’Agostino A VideoVisions nevű videokölcsönzőben bóklászok, nem messze a lakásomtól, a Felső West Side-on, közben diétás Pepsit szopogatok szívószálon, Sony walkmanomon pedig az új Christopher Cross-szalag szól. Munka után tollaslabdáztam egy kicsit Montgomeryvel, aztán elmentem japán masszázsra, ahol összefutottam Jesse Lloyddal, Jamie Conwayjel és Kevin Forresttel, és beültünk meginni valamit a Rusty’sba, a Hetvenharmadik utcában. Ma este az új Ungaro Uomo Paris felöltőmet vettem fel, a Bottega Veneta bőr aktatáska van nálam meg a Georges Gaspar tervezte esernyőm. A videokölcsönzőben többen vannak, mint máskor. Annyi pár meg nő is áll előttem, hogy a Fiús lányok a javítóintézetben-t vagy a Gingerpinájá-t ezúttal nem vehetem ki, mert előttük kicsit kínos lenne, de a horrorsarokban úgyis összetalálkoztam már Robert Ailesszel, aki a First Bostonban dolgozik, legalábbis azt hiszem, ő volt az, úgyhogy tulajdonképpen most már mindegy is. Mindenesetre ahogy elhaladt mellettem, odamotyogta nekem, hogy „Helló, McDonald”. A Péntek, tizenharmadika hetedik része meg egy abortuszról szóló dokumentumfilm kazettáját tartotta a kezében, amely olyan szépen volt manikűrözve, hogy meg is akadt rajta a szemem, akárcsak az arany Rolexén, mely azonban szerintem hamisítvány s ekképpen nagyban rontotta az összhatást. Minthogy pornóról, úgy látszik, szó sem lehet, a vígjátékpolcokon böngészgetek, és végül is egy Woody Allennél állapodom meg, de becsapva érzem magam, és egyáltalában nem vagyok elégedett a választásommal. Valami másra vágyom. Átsétálok a rockrészleghez – semmi –, aztán a horror vígjátékokhoz – szintén semmi –, s ekkor egyszerre kisebbfajta pánik fog el. Túl nagy a választék! Bebújok az új Dan Aykroyd-vígjáték reklámtáblája mögé, bekapok két öt milligrammos valiumtablettát, és leöblítem egy korty diétás Pepsivel. Aztán szinte önkéntelenül – mint akit beprogramoztak – leveszem a polcról a Body Double-t – amit pedig már harminchétszer láttam –, aztán odamegyek vele a pulthoz, beállok a sorba, és húsz percig várok, hogy sorra kerüljek a dundi kiszolgálónőnél (legalább három kiló túlsúlya van és töredezett, kócos haja). Lötyögös, bő pulcsiban van – szemlátomást silány, áruházi holmi –, valószínűleg azt leplezendő, hogy nincs melle, habár a szeme tényleg szép: de kit érdekel? – Ez lesz? – kérdezi, és elveszi a tagságimat. Perzsafekete Mario Valentino kesztyű van rajtam. A VideoVisions tagságim mindössze évi kétszázötven dollárba kerül. 117

– Mondja, nincs valami Jami Gertz-mozijuk? – kérdezem tőle, és megpróbálom elkapni a tekintetét. – Hogy micsoda? – kérdez vissza szórakozottan. – Valami olyan film, amiben Jami Gertz játszik. – Kicsoda? – Bepötyögtet valamit a komputerbe, aztán anélkül, hogy rám pillantana, azt kérdezi: – Hány napra? – Háromra – felelem. – Maga nem tudja, hogy kicsoda Jami Gertz? – Nem nagyon. – És még sóhajt is hozzá. – Jami Gertz – mondom – egy színésznő. – Nem tudom, kire gondol – feleli olyan hangon, amiből kiérzik, hogy közeledésemet molesztálásnak tartja, hiszen ő egy videokölcsönzőben dolgozik, nehéz, felelősségteljes munkát végez, és nagy hatalom összpontosul a kezében, így hát mi sem természetesebb, mint hogy ilyen pökhendi és lekezelő hangon beszéljen, nemdebár? Arra gondolok, mi mindenre lennék képes vele egy kalapáccsal a kezemben, micsoda szavakat tudnék rávésni a testére egy jégcsákánnyal! Odanyújtja a háta mögött álló pasasnak a dobozokat, amiket kiválasztottam – én igyekszem úgy tenni, mintha nem venném észre, milyen borzadály jelenik meg a férfi arcán, amikor a Body Double doboza után rám pillant és felismer – mindazonáltal engedelmesen hátramegy a filmekért. – Dehogyisnem tudja – folytatom barátságos hangon. – Ő szerepel a Diet Cole reklámfilmjeiben. Tudja, mire gondolok, nem? – Nem tudom – feleli olyan színtelen hangon, hogy szinte elakad a szavam. Beírja a komputerbe a filmek címét, aztán a tagsági igazolványom számát. – Nekem az a rész tetszik a legjobban a Body Doubleban, amikor… a fúrógéppel mennek neki a nőnek… az a legjobb jelenet – mondom szinte elfúló hangon. Egyszerre úgy érzem, nagyon meleg van a videokölcsönzőben, azt suttogom magam elé, hogy „te jó isten”, és kesztyűs kezemet a pultra helyezem, nehogy feltűnjék, mennyire reszket. – És akkor egyszer csak ömleni kezd a vér a plafonról. – Mély lélegzetet veszek, és mialatt kimondom az előbbi mondatot, bólogatni kezd a fejem, mintegy magától, én meg nyeldekelek, és közben arra gondolok, hogy muszáj megnéznem, milyen cipő van rajta, és lehetőleg kerülve minden feltűnést, megpróbálok besandítani a pult mögé, hogy megnézzem, és azt az őrjítő felfedezést teszem, hogy tornacipőben van – de nem K-Swiss, nem Treton, nem is Adidas és még csak nem is Reebok márkájú sportcipőben, hanem valami közönséges, olcsó tornacipőben. – Itt írja alá. – Úgy nyújtja oda a videókat, hogy rám se pillant, egyszerűen nem hajlandó tudomást venni róla, hogy kivel áll szemben; mély levegőt vesz, aztán kifújja, és int a sorban utánam következő házaspárnak, akik a csecsemőjüket is magukkal hozták. Hazafelé menet beugrom a D’Agostinóhoz, és veszek magamnak vacso118

rára két nagy üveg Perrier-t meg egy hatos csomag dobozos klasszikus CocaColát, egy fej arugulát, öt közepes nagyságú kiwit, egy üveg tárkonyos ecetet, egy doboz konzerv créme fraiche-t, egy egész karton mikrohullámú sütőhöz előkészített tapas-t, egy doboz tofut és végül még egy tábla fehér csokoládét is, amit már a pénztárnál rakok a kosaramba. Az üzletből kilépve úgy teszek, mintha nem is látnám a Les Misérables plakátja alatt tanyázó koldust, aki egy táblát tart maga előtt, amin ez olvasható: ELVESZTEM AZ ÁLLÁSOMAT, ÉHES VAGYOK ÉS NINCS PÉNZEM, KÉREM, SEGÍTSENEK; aztán könnybelábad a szeme, amikor eljátszom vele a „hergeld a koldust dollárral” című mutatványomat és a végén azt mondom neki, hogy: – Ideje lenne megborotválkoznia, barátom –, de a tekintetem, mintha radar irányítaná, egy tűzvörös Lamborghini Countachra szegeződik, amely ott parkol a járdaszélen, csillogón az utcai lámpák fényében, érzem, hogy egyszerre váratlanul dolgozni kezd bennem a Valium, és minden egyéb eltűnik körülöttem: a síró koldus, a bömbölő hangszóró kíséretével rappelő fekete kölykök, a leszállóhelyet keresve fölöttem köröző galambraj felhője, a mentőautók szirénázása, a tülkölő taxik, a márkás, Betsey Johnson ruhát viselő csinos nő, minden-minden elhomályosul, mint a gyorsan mozgó tárgyak a fényképeken – csak épp közben olyan az egész, mint egy lassított film –, a nap lemegy, a városra sötétség borul, és én csak a tűzpiros Lamborghinit látom és nem hallok más hangot, csak a tulajdon egyenletes, súlyos zihálásomat. Még percekkel (nem tudom, hány perccel) utóbb is ott állok az üzlet előtt, és bámulok meredten.

119

Arckezelés Négy harminckor jövök el az irodámból, egyenesen az X-kluzívba megyek, ahol egy órát dolgozom kézisúlyzókkal, aztán taxiba ülök, és áthajtatok a városon a Gio Szalonba, a Hotel Pierre-be, arckezelésre, manikűrre, és ha időm engedi, pedikűrre is. Fekszem a magas kezelőasztalon az egyik kis egyszemélyes kezelőfülkében, és Helgát várom, a bőrtechnikust, hogy elvégezze rajtam az arckezelést. Márkás Brooks Brothers ingem és Garrick Anderson-féle öltönyöm az öltözőszekrényben függ fogasán, A Testoni-féle papucscipőm a padlón, benne egymásba fordított, harmincdolláros, Barney márkájú zoknim kerek labdája, s rajtam mindössze egyetlen ruhadarab van, a hatvandolláros Comme des Garcons sportnadrágom. A köntös, amit viselnem illenék, a zuhanyozófülke mellett hever gyűrötten, mivel szeretném, ha Helga megcsodálná a testemet, a domború mellkasomat, s megállapítaná magában, milyen feszes lett a hasam, amióta utoljára nála jártam, pedig a nő jóval idősebb nálam – harminc-harmincöt lehet –, és ki van zárva, hogy valaha is megbasznám. Diétás Pepsit szopogatok, amit Marióval, az inassal hozattam magamnak; a kezelőpad melletti kis asztalon egy pohárban tört jég, amit szintén én rendeltem, de közben elment tőle a kedvem. Leakasztom a mai Post-ot a Smithly Watson Stúdió által tervezett üveg újságtartóról, átfutom a pletykarovatot, aztán megakad a szemem egy cikken, amely arról szól, hogy a legutóbbi időben megint többször is látták azt a különös lényt, amely úgy tetszik, félig madár, félig rágcsáló – lényegileg olyan, mint egy galamb, csak éppen patkányfeje és -farka van – és először a Harlem kellős közepén bukkant fel, azóta azonban mindinkább terjeszkedik a belváros felé. Esős, szemcsés fénykép is kíséri a cikket, a szakértők azonban, írja megnyugtatásul a Post, többé-kevésbé biztosra veszik, hogy csupán valami tréfáról lehet szó, s az új állatfaj nem létezik. Az én szorongásomat azonban, mint rendesen, most sem lehet ilyen könnyen eloszlatni, s most is borzadállyal tölt el, hogy van valaki, aki időt s fáradságot nem kímélve kieszelte ezt a rémséget: fényképet hamisított (de milyen ócskát, hiszen úgy fest rajta ez a micsoda, akár egy Big Mac), aztán beküldte a Post-nak, a Post meg úgy döntött (értekezletek, viták és az utolsó pillanatig fel-feltámadó kételyek után), hogy közlik a felvételt, hogy íratnak róla valakivel, elküldenek egy újságírót meginterjúvolni a szakértőket, és végül, hogy betördelik a mai szám harmadik oldalára, és ezáltal témát szolgáltatnak sok százezer ebéd közbeni beszélgetés számára. Becsukom az újságot, és kimerülten elnyúlok a kezelőasztalon. Nyílik a fülke ajtaja, és belép rajta egy lány, akit még nem láttam, és bár 120

félig lehunyva a szemem, megállapítom róla, hogy fiatal, olasz és egészen csinoska. Mosolyog, helyet foglal egy széken a lábamnál, és hozzálát a pedikűrhöz. Eloltja a mennyezeti világítást, és néhány stratégiailag elhelyezett halogénlámpától eltekintve, melyek a lábamra, a kezemre és az arcomra irányulnak, félhomályba borul a szoba, miáltal képtelen vagyok eldönteni, hogy milyen a lány alakja, és csak azt látom, hogy szürke hasítottbőr ruhát visel és fekete bőr, magasszárú gombos cipőt Maud Frizontól. A ma reggeli Patty Winters Show a gyilkos ufókról szólt. Megjön Helga. – Á, Mr. Bateman – szólít meg Helga. – Hogy van? – Köszönöm kérdését, Helga, nagyon jól – felelem, és megfeszítem a hasizmomat és a mellizmaimat. A szemem lehunyva, viselkedésem következésképp nem tűnhet keresettnek, izmaim mintha csak önmaguktól moccannának és én nem is tehetnék róla. Helga azonban gyengéden süllyedőemelkedő mellkasomra borítja a köpenyt, és úgy tesz, mintha fel sem tűnne neki a makulátlan, napbarnította bőr alatti fickándozás. – Milyen hamar eljött újra – mondja Helga. – Igen, csak két napja, hogy itt jártam – felelem kissé zavartan. – Tudom, de… – Elharapja a szót, s közben megmossa a kezét a mosdónál. – Nem számít. – Helga? – Tessék, Mr. Bateman. – Idefelé jövet egy pár Bergdorf Goodman-féle aranybojtos férfimokaszint láttam kitéve a szomszédos fülke ajtaja elé tisztítás végett. Nem tudja véletlenül, hogy kié? – Mr. Erlangeré – feleli Helga. – Azé a Mr. Erlangeré, aki a Lehman bankháznál van? – Nem. Hanem azé a Mr. Erlangeré, aki a Solomon Brothersnél van. – Meséltem már magának, hogy egyszer szeretnék fölvenni egy olyan nagy, vicces vigyori maszkot, meg föltenném a Bobby McFerrin „Don’t Worry, Be Happy”-jét CD-n, fognék egy lányt meg egy kutyát – mondjuk egy collie-t vagy egy csaut, esetleg egy sharpeit, de tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen a kutya –, aztán összekötném őket egy vérátömlesztővel, és átpumpálnám a csaj vérét a kutyába és fordítva. Mondja, meséltem már ezt magának? – Mialatt beszélek, hallom, hogy a lábamon dolgozó lány a Les Misérables egyik számát dudorássza magában, majd Helga vizes vattával végigtörli az orromat, és közben egészen közel hajol, hogy szemrevételezze a pórusokat. Idegesen felnevetek, aztán mély lélegzetet veszek, és a kezem a mellemre teszem – mivel arra számítok, hogy nyilván sebesen, türelmetlenül ver a szívem, ámde mit sem érzek, szinte még a normális dobogást sem. – Sssss, Mr. Bateman – mondja Helga, és forró szivaccsal törölgeti az arcomat. Először csíp, de aztán megnyugtatja az arcbőrt. – Engedje el magát. – Jó – felelem. – Elengedem magam. 121

– Tudja, Mr. Bateman – dorombolja Helga a fülembe –, hogy nagyon szép a bőre? Szabad megkérdeznem, hogy tulajdonképpen hány éves? – Huszonhat vagyok. – Hát akkor ez a magyarázat. Olyan tiszta. Olyan bársonyos. – Sóhajt. – Engedje el magát. Befelé fordítom a szemgolyómat, révülten hallgatom a „Don’t Worry, Baby” zenekari felvételét, amely minden csúfságot kitöröl az agyamból és csupa rendes dolgokra kezdek gondolni – arra, hogy asztalt foglaltam, és Cecelia Wagnerrel, Marcus Halberstam barátnőjével találkozom ma este, aztán a Union Square Café specialitására, a reszelt répára, arra, hogy milyen érzés volt tavaly karácsonykor lesiklani Aspenben a Buttermilk Mountain lejtőjén, a Huey Lewis and the News legújabb CD-jére, Ike Behar, Joseph Abboud meg Ralph Lauren estélyi ingeire, gyönyörű, olajos testű lányokra, amint egymás seggét-punciját nyalják-falják a videofelvételek éles fényében, kocsirakományi arugulára és cilantróra, arra, hogy meddig van lesülve a hasam, meg arra, milyen szépen mutatnak a hátizmaim, ha a fürdőszobában a megfelelő szögben esik rájuk a fény, Helga kezére, amint végigsimít bársonyos arcbőrömön, és krémeket, olajokat s pezsdítő folyadékokat ken szét rajta, miközben azt suttogja bámulattal, hogy „Ah, Mr. Bateman, magának olyan tiszta, olyan bársonyos az arcbőre”, aztán arra, hogy nem lakókocsiban lakom, nem valami kuglipályán vagyok kisegítő, nem járok hokimeccsekre, sose eszem roston sült paradicsomos marhabordát, végül pedig arra, hogy milyen szép a AT&T épülete éjfélkor, de csakis éjfélkor. Ekkor lép be Jeannie, és manikűrözni kezd, először levágja és megreszeli a körmömet, majd egy kis tárcsára feszített dörzspapírral a maradék sarkocskákat is eltünteti. – Kedves Jeannie, legközelebb legyen szíves egy kicsit hosszabbra hagyni – mondom neki intőleg. Meleg, lanolinos krémmel dörzsöli be a körmöm némán, aztán megszárogatja mind a két kezem, majd a körömágyhidratáló következik, minekutána el is távolítja a felnőtt bőrcsíkot, miközben fapálcikára csavart vattával kitisztítja a körmöm peremét. Hőléggel működő vibrátor masszírozza a kezet és az alkart. Előbb szarvasbőrrel, majd szép, csillogó felületet eredményező folyadékkal kifényesíti a körmöt.

122

Randevú Evelynnel A telefonkészülékem befutó hívást jelez a harmadik vonalamon, Evelyn az, és én nemcsak hogy megvárakoztatom, de tulajdonképpen nem is akartam fogadni a hívást, mivel azonban éppen nem beszélek, csak tartom a második vonalat, és arra várok, hogy Bullock, a Central Park déli oldalával szemközt nyílt új Davis Francois étterem főpincére utánanézzen, nem mondta-e le valaki véletlenül a ma esti asztalfoglalását, mely esetben oda vinném vacsorázni Courtneyt (aki eközben az első vonalban vár), végül mégiscsak fogadom a bejövő hívást, abban a reményben, hogy talán a vegytisztítóm keres. De nem, Evelyn az, és bár nem szép tőlem, hogy ezt teszem Courtneyval, mindazonáltal fogadom a hívást. Evelynnek azt mondom, hogy a másik vonalon épp a privát tréneremmel beszélek. Courtneynak meg azt, hogy Paul Owen keres a másik vonalon, és hogy este nyolckor várom a Turtlesben, azt a vonalat pedig, amelyen Bullockot, a főpincért várom, megszakítom. Evelyn beköltözött a Carlyle-ba, ugyanis az övével szomszédos kis palotácskában lakó nőt tegnap este holtan találták, lefejezve, és ezért van Evelyn olyan nagyon feldúlva. Az irodába se ment be, hanem helyette csináltatott magának egy komplett arckezelést az Elizabeth Ardennél. Azt akarja, hogy vacsorázzunk együtt ma este, de még mielőtt ki tudnék találni neki valami elfogadható kifogást, váratlanul azt kérdezi: – Mondd, Patrick, te hol voltál tegnap este? Nem felelek azonnal. – Miért kérded? Hol voltál te? – kérdezem, és közben öntöm magamba az Evian ásványvizet a literes üvegből, mivel még mindig kicsit izzadok a délutáni kondizástól. – A Carlyle-ban, és a portással veszekedtem – feleli, meglehetősen durcás hangon. – Most pedig hadd hallom, Patrick, te hol voltál? – Miért veszekedtél vele? – kérdem én. – Patrick! – mondja ő határozott hangon és kijelentő módban. – Tessék – felelem én kisvártatva. – Patrick. Nem számít. A szobatelefonomra csak egy vonal van bekötve, és nem világított a piros gomb, hogy hívásom van. Szóval, hol voltál? – Csak … lötyögtem, kivettem egypár videót – felelem megnyugodva, és hüvelykujjamat a levegőbe bökve gratulálok is magamnak, miközben a vezeték nélküli telefont az állam alá szorítom. – Át akartam menni hozzád – mondja kislányosan nyafogó hangon. – Úgy féltem. És még most is félek. Nem hallod a hangomon? 123

– Tulajdonképpen épp ellenkezőleg. – De komolyan, Patrick. Egészen meg vagyok rémülve – mondja Evelyn. – Szinte reszketek. Mint a falevél. Kérdezd meg Miát, a kozmetikusnőmet. Ő is mondta, hogy milyen feszült vagyok. – Hát – mondom –, úgyse tudtál volna átjönni. – De miért, drágám? – nyafogja Evelyn, majd valaki máshoz beszél tovább, aki épp akkor lépett be a szobába. – Ó, csak tolja oda az ablakhoz… nem oda, a másik ablakhoz… és mondja, meddig kell még várni a masszírnőre? – Azért, drágám, mert a szomszédasszonyod feje itt volt nálam a mélyhűtőben – ásítom, és nagyot nyújtózkodom. – Ide hallgass. Mit szólnál egy vacsorához? Hová menjünk? Hallod, amit mondok? Fél kilenckor már ott ülünk a Barcadiában, egymással szemközt. Evelyn egy Anne Kleintől való rayonblézerben van, gyapjúkrepp szoknyában és selyemblúzban, amit a Bonwitnál vásárolt, amihez az acháttal díszített óarany fülbevalóját tette fel, amely legalább négyezer dollárba kerülhetett a James Robinsonnál; én kétsoros öltönyben vagyok, anyagában csíkos selyemingben, apró mintás selyem nyakkendőben és bőr papucscipőben – minden darabom Gianni Versace divatstúdiójából került ki. A Turtle-ben foglalt asztalt nem mondtam le, és Courtneynak se szóltam, hogy ne menjen oda, következésképp negyed kilenc tájban valószínűleg be is állít majd a vendéglőbe és szörnyű zavarban lesz, sőt ha ma nem vett be Elavilt, feltehetőleg dühöngeni fog, vagyis erre gondolva nevetek fel hangosan, nem pedig azon, hogy Evelyn ribizkeszörpöt tölt a Cristalba, amiről hiába próbáltam lebeszélni, annyira ragaszkodott hozzá, hogy ezt rendeljem és ne valami mást. A délutánom nagyrészt azzal telt, hogy mindenféle előkarácsonyi előajándékokat vásárolgattam magamnak – egy hatalmas ollót például a Városháza melletti drogériában, egy papírkést a Hammacher Schlemmerben, egy sajtszeletelőt a Bloomingdale-ben, ami nagyon jól illik majd ahhoz a kínai vágódeszkához, amit a titkárnőm, Jean (aki szerelmes belém) tett oda nekem az íróasztalomra, mielőtt ebédelni ment, mialatt én valami értekezleten ültem. A ma reggeli Patty Winters Show az atomháború eshetőségével foglalkozott, és a meghívott szakértők azt mondták, nincs kizárva, hogy valamikor a jövő hónapban bekövetkezik a dolog. Evelyn arca mintha krétafehér lenne, az ajkán pedig sötétlila a rúzs, aminek a hatása szinte hajmeresztő, és csak most jövök rá, hogy ha késve is, de megfogadta Tim Price tanácsát, és felhagyott a barnítókrém használatával. Ezt azonban nem teszem szóvá, nehogy halálra untasson a közömbös részletekkel, inkább Tim barátnője, Meredith iránt érdeklődőm tőle, akit valaminő, számomra tisztázatlan okokból Evelyn mélységesen megvet. A Courtneyt és engem illető szóbeszéd miatt egyébként Courtney neve is felkerült Evelyn undorlistájára, ennek azonban legalább némileg világosabb az oka. Betakarom tenyeremmel a pezsgőspoharam száját, 124

mivel Evelyn óhajára a figyelmes pincérnő megpróbál egy kis ribizkeszörpöt tölteni a Cristalomba. – Köszönöm, nem kérek – mondom neki. – Talán majd később. Külön pohárban. – Te kis pubi. – Evelyn kuncog magában, aztán beleszippant a levegőbe. – Milyen finom illatod van! Mi ez rajtad… Obsession? Na, pubikám, eltaláltam? – Nem – felelem komoran. – Paul Sebastian. – Hát persze. – Mosolyog, és kiissza a második pohár ribizkeszörpös Cristalt. Már sokkal jobb hangulatban van, szinte tombol a jókedvtől, legalábbis ahhoz képest, hogy a szomszédnője fejét úgy nyisszantották le egy másodperc alatt egy elektromos meghajtású miniláncfűrésszel, hogy még az öntudatát se veszítette el közben. Evelyn szeme egy pillanatra megcsillan a gyertyaláng fényében, majd visszatér szokott fénytelen, tompa szürkesége. – Na és hogy van Meredith? – teszem fel neki a kérdést, s közben igyekszem elleplezni teljes közönyömet. – Jaj, istenem. Képzeld, most Richard Cunninghammel jár – sóhajtja válaszképp Evelyn. – Aki a First Bostonnál van. Nekem nem megy a fejembe. – Azt tudod – említem meg mintegy mellesleg –, hogy Tim szakítani akart vele? Kész, vége. – De miért, az ég szerelmére? – kérdi Evelyn meglepetten s értetlenül. – Pedig milyen fantasztikus házuk volt a hamptoni hegyekben!

– Nekem azt mondta Tim, hogy halálosan unja már, hogy az egész hétvégén azt kell néznie, hogy Meredith nem csinál semmit, csak a körmét reszelgeti. – Te jó isten – mondja Evelyn, majd őszinte zavarral hozzáteszi még, hogy: – Úgy érted, hogy… szóval, hogy nem volt manikűröse?

Nekem Tim mindig azt mondta, hogy a képességei szerint Meredith akár egy tévés vetélkedő műsorvezetője is lehetne – felelem minden indulat nélkül, és beleszürcsölök a pezsgőspoharamba. Evelyn mosolyogva néz maga elé. – Micsoda gazember ez a Tim! Szórakozottan arra gondolok, vajon hajlandó lenne-e Evelyn lefeküdni egy nővel, ha fölvinnék hozzá valakit, és ragaszkodnék hozzá, hogy hadd nézzem végig a dolgot. És hogy vajon hagynák-e, hogy én rendezzem őket, forró halogén lámpák fényében. Valószínűleg nem; legalábbis nem hiszem. Viszont ha revolverrel kényszeríteném őket? Ha azzal fenyegetném őket, hogy feldarabolom mindkettejüket, ha nem engedelmeskednek? Határozottan megtetszik az ötlet és máris szinte magam előtt látom az egész forgatókönyvet. Megszámolom a falak mentén egymás mellett sorakozó bokszokat, aztán a bennük ülő embereket. Evelyn Tim felől kérdezősködik. 125

– Szerinted hol van mostanában ez a gazember.? Azt mondják, hogy a Sachsnál – mondja vészjóslón. – Én azt hallottam – felelem –, hogy valami szanatóriumban. Lehetne hidegebb is ez a pezsgő. – Szórakozott vagyok. – Üdvözlőlapokat se szoktál kapni tőle? – Csak nem volt beteg? – kérdezi némi riadalommal a hangjában. – De, azt hiszem, igen – mondom én. – Azt hiszem, igen. – Tudod, ha már egyszer Cristalt rendel az ember, legalább legyen hideg. – Te jó isten! – mondja Evelyn. – Tényleg azt gondolod, hogy esetleg beteg? – Igen. Kórházban van. Arizonában – teszem még hozzá. Arizona olyan titokzatosan hangzik. Meg is ismétlem neki: – Arizonában. Legalábbis azt hiszem. – Te jó isten! – kiált fel Evelyn, immár őszinte riadalommal, és gyorsan kiissza poharából a maradék pezsgőjét. – Ki tudja? – mondom, a lehető legenyhébb vállrándítás kíséretében. – Csak nem gondolod, hogy… – Mély lélegzetet vesz, és leteszi a poharát. – De ugye nem… – mondja, és körülnéz, mielőtt odahajol hozzám, és suttogva megkérdezi:… AIDS-es? – Ugyan, szó sincs róla – vágom rá, de azonnal meg is bánom, hogy nem haboztam egy kicsit a válasszal, amivel jól ráijeszthettem volna. – Csak úgy… általában beteg… valami agyi… – leharapom egy fűszeres stangli végét, és megvonom a vállam – …sérülés. Evelyn megkönnyebbülten sóhajt, majd így szól: – Mondd, szerinted elég meleg van itt? – Folyton csak az a nagy plakát jár a fejemben, amit a metróállomáson láttam a múlt este, mielőtt kinyiffantottam azt a két kis néger srácot… a fénykép egy kisborjút ábrázol, a feje a kamera felé fordítva, és rémült, tágra nyitott szemmel mered a vaku fényébe, a teste meg mintha valami ládába lenne beszorítva, a kép alatt pedig nagy, fekete betűkkel az áll, hogy „Kérdés: Miért nem tud ez a borjú járni?”. Aztán egy sorral lejjebb azzal folytatódik, hogy „Válasz: Azért, mert csak két lába van.”. De aztán megpillantottam egy másik hirdetést is, amin hajszálnyira ugyanaz a borjú látható, a kép alatt azonban a következő felirat áll: „Tartózkodj a könyvkiadástól!” – Itt szünetet tartok, a stangli maradékát forgatom az ujjaim közt, majd megkérdem Evelyntől, hogy: – Mondd, felfogsz te bármit is abból, amit mondok, vagy beszélhetnék akár ennek a pezsgősvödörnek is? – Miközben ezeket mondom, merőn az arcába nézek, igyekszem pontosan kifejezni a mondanivalómat, hogy megértessem magamat, mire ő nyitja is a száját, mint aki szólni akar, én pedig már-már azt gondolom, hogy végre-valahára felfogja, ki is vagyok én valójában. Ismeretségünk kezdete óta most első ízben azt látom rajta, hogy azért küszködik, mert valami érdekeset akar mondani, és én valóban nagyon 126

figyelmesen hallgatom is, ő pedig a következő kérdést teszi fel: – Az ott nem… – Tessék? – Az egész este folyamán ez az egyetlen pillanat, hogy őszinte érdeklődéssel várom, mi mondanivalója van, ezért biztatom is, hogy folytassa. – Igen? Hogy az ott kicsoda…? – Az ott… nem Ivana Trump? – kérdezi, és fürkészőn elnéz a vállam felett. Megperdülök a széken. – Hol? Hol van Ivana? – Abban a bokszban, ott elöl, kettővel arrébb, mint… – Evelyn kis szünetet tart – …mint Brooke Astor. Látod már? Összehunyorítom a szemem, felteszem Oliver Peoples márkájú divatszemüvegemet, és megállapítom, hogy Evelyn, akinek a látását nyilván elhomályosítja a ribizkeszörppel megvadított Cristal, nemcsak hogy Norris Powellt nézte Ivana Trumpnak, de Steve Rubelit is összetévesztette Brooke Astorral, amitől – nem tehetek róla – kis híján felrobbanok a dühtől. – Te jó isten, Evelyn – mondom nyögve, csalódottan és összetörve, miközben az ereimben felbuzgó adrenalin egyszerre aludtejjé válik, és az arcomat a tenyerembe temetem. – Hogy lehetsz képes ezt a némbert összetéveszteni Ivanával? – Ne haragudj rám – csipogja. – Én még olyan kislány vagyok. – Nagyon bosszantó – sziszegem, szorosan lehunyva mind a két szemem. Dögös kis pincérnőnk, aki magasított, teletalpú szaténcipőt visel, két tiszta pezsgőspoharat tesz elénk a második palack Cristal mellé, amit Evelyn rendelt. Rám csücsörít, ahogy a kezemet nyújtom a stangliért, én ráemelem a tekintetemet és visszacsücsörítek neki, majd újból a tenyerembe temetem az arcom, s ez a kis jelenet akkor is megismétlődik, amikor az előételt hozza. Én fűszeres töklevest rendeltem szárított paprikával; Evelyn pedig jalapenóból készített pudingot szárított kukoricával. Az egész idő alatt, ami eltelt attól, hogy Evelyn Ivana Trumpnak nézte Norris Powellt, addig, amíg megérkezett az előétel, én a fülemre tapasztott kézzel ültem, hogy ne halljam Evelyn hangját, most azonban már nagyon éhes vagyok, ezért próbaképpen s egyelőre csak a jobb kezem leveszem a fülemről. Ámde azonnal úgy érzem, rögtön megsüketülök a sivítástól. – …tandoori csirke volt meg libamáj és még mindenféle finomság, és nagyon tetszett neki a Savoy, de az ikra is, meg persze fantasztikus volt a színösszeállítás, aloé, kagyló, citrom, Morgan Stanley… Újra a fülemhez kapom a kezem, és még jobban rászorítom, mint addig. De aztán újra elővesz az éhség, s így fennhangon dúdolva magam elé, megint a kanálért nyúlok, de hiába. Evelyn hangszíne és hangmagassága nem hagyható figyelmen kívül. – Gregory nemsokára végez a Saint Paulban, és szeptembertől a 127

Columbiára fog járni – mondja Evelyn, miközben gondosan megfújja a pudingját, amit egyébként hidegen szolgálnak fel. – És nekem egyszerűen muszáj valami érettségi ajándékot vennem neki, de fogalmam sincs róla, hogy mit. Mondd, drágám, nincs valami ötleted? – Vedd meg neki a Les Misérables plakátját poszterben – mondom sóhajtva és félig-meddig tréfásan. – Tökkkéletes – mondja erre ő, és újra megfújja a pudingját, majd beleszürcsöl a Cristalba, és elfintorodik. – Mi a baj, drágám? – kérdezem, miközben kiköpök egy tökmagot, mely elegáns ívet leírva landol a hamutartó kellős közepén ahelyett, hogy Evelyn ruháját érné, mely az eredeti célpontom volt. – Hmmmmm? – Nem elég a ribizkeszörp – mondja. – Nem szólnál a pincérnőnek? – Hát persze, drágám – felelem derűsen, majd továbbra is mosolyogva így folytatom: – Tudod-e, drágám, hogy nekem sejtelmem sincs róla, ki az a Gregory? Evelyn finoman leteszi a kanalát a puding mellé, és mélyen a szemembe néz. – Kedves Mr. Bateman, imádom magát. Egyszerűen imádom a humorát. – Megszorítja a kezemet, felkacag, és szó szerint azt mondja, hogy: – Ha-haha… – Közben azonban halálosan komoly képet vág, és még csak nem is mosolyog hozzá. Azt hiszem, Evelyn komolyan bókol nekem. Csakugyan imádja a humorérzékemet. Egy pincér eltünteti az előétel maradványait, s egyidejűleg megérkezik a főétel is, így Evelyn kénytelen elvenni a kezét a kezemről, hogy helyet adjon a tányéroknak. Kékkukorica tortillába göngyölt fogolypecsenyét rendelt burgonyahéjban tálalt osztrigakörettel. Én az oregoni kucsmagombás vadnyúlpecsenyét néztem ki magamnak, olajban sült fűszeres burgonyával. – …a fiú Deerfieldbe járt, aztán a Harvardra. A lány meg Hotchkissben végzett, aztán meg a Radcliffe-re járt… Evelyn egyre csak jártatja a száját, én azonban nem figyelek rá. Egyik szavát a másikba ölti. Látom, hogy mozog a szája, de én egy szót se hallok abból, amit mond, képtelen vagyok odahallgatni rá, nem bírok koncentrálni, mivel a nyúlpecsenyém úgy van felszeletelve és tálalva, hogy pontosan olyan… mint… egy csillag! Sültkrumpli hasábok veszik körül sugarasan, középen sűrű, vörös mártás a tányér fehérjén – mely porcelánból van, és legalább két láb az átmérője –, ami naplementét akar ábrázolni, engem viszont sokkal inkább hatalmas lőtt sebre emlékeztet, annyira, hogy a fejem lassan ingatva, hitetlenkedve bele is nyomom előbb az egyik, majd a többi ujjam is a húsba, hogy aztán szalvétát keressek magamnak, persze nem a magamét, és beletöröljem a kezem. Evelyn eközben egyetlen másodpercre se szakította meg a monológját – remekül tud rágni és beszélni egyszerre –, én pedig csábosan rámosolygok, és az asztal alá nyúlva megmarkolom a combját, beletörlöm a 128

kezem, ő meg huncutul visszamosolyog rám, és megiszik egy korty pezsgőt, de közben is szakadatlanul beszél-beszél. Hosszan tanulmányozom az arcát, miközben mindinkább untat a szépsége, mely szinte makulátlan, és közben az jár az eszemben, milyen furcsa dolog, hogy mennyi mindenen átsegített már engem Evelyn; hogy mindig kéznél volt, amikor a leginkább szükségem volt rá. Ismét a tányérra fordítom a tekintetem, a legkevésbé sem vagyok éhes, fogom a villámat, egy-két percig az ételre meredek, motyogok magamban valamit, aztán sóhajtva leteszem a villát. És inkább a pezsgőspohár után nyúlok. – …Groton, Lawrenceville, Milton, Exeter, Kent, a Szent Pál, Hotchkiss, Andover, Milton, Choate… hoppá, Miltont már mondtam egyszer… – Ha nem vacsorázom ma este, márpedig nem fogok, akkor viszont kellene egy kis kokain – jelentem ki. Evelynt azonban ezzel sem szakítom félbe… Evelyn megállíthatatlan, olyan mint egy beszélőgép… zavartalanul mondja tovább a magáét. – Jaj, de szép volt Jayne Simpson esküvője! – sóhajtja. – A fogadás pedig, amit utána rendeztek, fantasztikus. A Csernobil Clubban tartották, és az újságban is benne volt. Billy írta a cikket. – Azt hallottam, két pohár volt a kötelező minimum – jegyzem meg óvatosan, és közben odaintek egy arra haladó borfiút, hogy vigye el a tányéromat. – Olyan romantikus dolog egy ilyen esküvő. Képzeld, Jayne-nek briliáns jegygyűrűje volt. Tudod, Patrick, elhatároztam, hogy én se fogom beérni kevesebbel – mondja kacéran. – Nekem is briliáns jegygyűrű kell. – Elhomályosul a pillantása, és kísérletet tesz rá, hogy agysorvasztó részletességgel beszámoljon az esküvő eseményeiről. – Ültetős vacsora volt, ötszáz személyes… nem is, bocsáss meg, hétszáz-ötven személyes, utána tizenhat láb átmérőjű, emeletes jégkrémtorta következett, amit a Ben & Jerry szállított. A menyasszonyi ruhát a Ralph tervezte, csupa fehér csipke volt az egész, ujjatlan és mélyen dekoltálva. Tündéri volt. Ah, Patrick, te mit vennél fel az esküvődre? – Én ragaszkodnék a napszűrős Ray-Ban szemüveghez. Valami nagyon drága Ray-Bant vennék fel – teszem hozzá óvatosságból. – Igazság szerint ragaszkodnék hozzá, hogy mindenki Ray-Bant viseljen. – Én azt szeretném, ha valami zydeco-zenekar játszana az esküvőmön. Ragaszkodnék hozzá. Nekem csakis egy zydeco-zenekar játsszon – hadarja szinte elfúlva. – Vagy egy mariachi-zenekar. Esetleg lehetne még reggae is. De mindenképpen valami népi, hogy a papát megüsse a guta. Csak nem tudom eldönteni, hogy milyen népi. – Én meg hoznék magammal egy Harrison AK-47-es rohamfegyvert – mondom unottan – harmincas tárral, hogy miután szétlövöm vele az anyád hájas fejét, még azt a buzi bátyádat is el tudjam intézni. Bár én személy szerint 129

nem szívesen használok semmi szovjet tervezésű holmit, a Harrison viszont kicsit arra emlékeztet… – Kissé zavartan elhallgatok, tegnap manikűrözött kezemet bámulom, majd Evelynre pillantok, és a következő kérdést teszem fel neki: – Sztoli? – Igen, drágám, és csokibonbont is kérek, sokat. Godivát. Meg osztrigát. Kagylóhéjban. És marcipánt is. Nagy, rózsaszín sátrak lesznek. És száz meg száz, ezer meg ezer rózsaszál. Fényképészek hada. Meg Annie Leibovitz. Nekem kell, hogy ott legyen Annie Leibovitz. És majd szerzünk valakit, aki videóra veszi az egészet. – Vagy egy AR-15-öst. Az neked is nagyon tetszene, Evelyn: ez a világ legdrágább kézifegyvere, de abszolút megéri az árát. – Rákacsintok Evelynre. Ő azonban egyre csak beszél; egyetlen szavamat se hallja meg; semmit se fog fel abból, amit mondok neki. Egyetlen szót se. De főleg a lényeget nem. Lélegzetvételnyi szünetet tart, és olyan pillantással néz rám, amit csak elérzékenyültnek lehet nevezni. Kezét a kezemre teszi, pontosabban a Rolexemre, ismét mély lélegzetet vesz, ezúttal úgy, mint aki mondani készül valamit, aztán így szól: – Meg kellene csinálnunk. Én közben megpróbálom elkapni a dögös kis pincérnő tekintetét; éppen lehajol egy leejtett szalvétáért. Anélkül hogy odanéznék Evelynre, felteszem neki a kérdést: – Hogy mondod? Mit kellene megcsinálnunk? – Azt, hogy összeházasodunk – feleli, nagyokat pislogva. – Megtartjuk az esküvőt. – Evelyn? – Igen, drágám. – Neked… kokain van a kíredben? – kérdezem. – Meg kellene csinálnunk – mondja ellágyult hangon. – Patrick… – Te kéred meg az én kezemet? – Felnevetek, és közben megpróbálom felfogni, hogyan is jutott erre a következtetésre. Elveszem előle a pezsgőspoharát, és megszagolgatom a peremét. – Patrick – mondja kérdőn, válaszra várva. – Úristen, Evelyn – mondom döbbenten. – Nem is tudom, mit feleljek. – De miért ne? – kérdezi nyűgösen. – Csak egy okot mondj, ha tudsz, hogy miért ne. – Például azért, mert veled olyan a baszás, mintha az ember egy nagyonnagyon… picike… de annál izgágább mikiegérrel akarna nyelves puszit váltani – felelem. – De igazából nem is tudom. – És? – mondja Evelyn. – Aki fogszabályozót hord – fejezem be a mondatot egy vállrándítással. – Miért, te mit akarsz csinálni? – faggat. – Vársz még három évet, amíg be nem töltöd a harmincat? – Négy évet – mondom haragosan. – Csak négy év múlva leszek harminc. – Négy év. Három év. Három hónap. Istenem, mi a különbség? Így is, 130

úgy is öregember leszel már. – Leveszi a kezét a kezemről. – Tudod, nem beszélnél így, ha ott lettél volna Jayne Simpson esküvőjén. Egyből el akarnál venni engem feleségül. – Életem szerelme, Evelyn, én ott voltam Jayne Simpson esküvőjén – mondom erre válaszképpen. – Sukhreet Gabel mellé ültettek. Hidd el drágám, én is ott voltam. – Lehetetlen alak vagy – mondja nyafogva. – Egy zsúrfiú. – Vagy lehet, hogy mégse voltam ott? – töprengek fennhangon. – Lehet, hogy én csak… esetleg közvetítette az MTV? – És a nászútjuk is olyan romantikus volt. Két órával az esküvő után már a Concorde fedélzetén ültek. Úton London felé. A Claridge-be. – Evelyn felsóhajt, kezét összekulcsolja az álla alatt, a szemébe könny szökik. Nem veszek róla tudomást, benyúlok a zsebembe, előveszek egy szivart, és a végét az asztal lapjához ütögetem. Evelyn vegyes cassatát rendel: mogyoró-, szalmiákcukor- és fánkízűt. Én csak egy koffeinmentes olasz feketét kérek. Evelyn duzzog. Én meggyújtok egy gyufaszálat. – Patrick – mondja Evelyn figyelmeztetőleg, és belebámul a lángba. – Mi van? – kérdezem és a kezem, mellyel az égő gyufaszálat a szivar végéhez akartam tartani, megdermed a levegőben. – Nem kértél engedélyt – feleli szigorú, mosolytalan arccal. – Említettem már, hogy hatvandolláros alsónadrágot hordok? – kérdezem, hogy egy kicsit kiengeszteljem.

131

Kedd Szmokingos party van ma este a Puck Buildingben, abból az alkalomból, hogy bemutatnak valami új, komputerizált profi evezőgépet, úgyhogy egy kicsit fallabdázok Frederick Dibble-lel, meg eliszogatok a Harry’sban Jamie Conwayjel, Kevin Wynn-nel és Jason Gladwinnel, aztán mindnyájan beszállunk a sofőrös limuzinba, amit Kevin bérelt az estére, és elindulunk vele a sziget fölső végébe. Én hajtókás mellényt viselek a Kilgour, French & Stanburytől, amit a Bameynál vásároltam, selyem csokornyakkendőt a Sakstól, lakk papucscipőt a Baker-Benjestől, gyémánttal díszített antik mandzsettagombot, amit a Kentshire Galleriesben vettem, az ejtett vállú, selyembélésű szürke gyapjúzakóhoz pedig felgombolható, Luciano Soprani-féle állógallért. Boscánál vásárolt struccbőr tárcámban négyszáz dollár készpénz lapul fekete gyapjúnadrágom farzsebében. Szokott Rolexem helyett tizennégy karátos aranyórát viselek, amit a H. Stemnél vettem magamnak. Cél nélkül lődörgök a Puck Building első emeleti báltermében, unottan szopogatom a rossz pezsgőt (lehet, hogy Bollinger, csak épp a közönséges fajtából?), amit műanyag pezsgőspoharakban szolgálnak fel, kiwiszeleteket rágcsálok hozzá, amiken egy-egy kis kupac chévre díszlik, és közben minden meggyőződés nélkül azon töprengek, hol lehetne egy kis kokaint szerezni. Ahelyett azonban, hogy olyasvalakivel találkoznék, aki esetleg ismerhet valami ügynököt, Courtneyba botlom a lépcső mellett. Testre simuló selyemsztreccs ruhában van, amihez kövekkel kivarrt csipkenadrágot visel; kissé idegesnek látszik, és figyelmeztet, hogy lehetőleg kerüljem Luist. Azt mondja, hogy Luis alighanem gyaníthat valamit. Egy béna zenekar hatvanas évekbeli számokat játszik bágyadtan. – Például micsodát? – kérdem, és körbejártatom tekintetem a teremben. – Mondjuk azt, hogy kétszer kettő négy? Vagy hogy titokban te vagy Nancy Reagan? – Ne menj el vele ebédelni a jövő héten a Yale Clubba – mondja, és odamosolyog egy fényképészre, a vaku pedig mindkettőnket elvakít egy pillanatra. – Olyan… érzéki vagy ma este – mondom, és megérintem a nyakát, majd ujjamat végigfuttatom rajta egészen az alsó ajkáig. – Patrick, én nem tréfálok. – Mosolyog, s odainteget Luisnak, aki Jennifer Morgannal táncol roppant ügyetlenül. Egyébként krémszínű szmokingot visel, gyapjúnadrágot, puplininget és zöld alapszínű selyemövet; minden, ami rajta van, Hugo Bosstól való, kivéve a csokornyakkendőt, ami Saks, és a dísz132

zsebkendőt, ami Paul Stuart. Luis visszainteget. Én a hüvelykujjamat felbökve jelzem, hogy minden oké. – Micsoda seggfej – mondja Courtney szomorúan maga elé. – Ide hallgass – mondom –, én most elmegyek – és kiiszom a pezsgőmet. – Te meg menj és táncolj… ezzel a pezsgőspohárral. – Hová mész? – kérdezi, és megragadja a karomat. – Nézd, Curtney – mondom neki –, nekem semmi kedvem végignézni egy újabb… érzelmi kitörést tőled. Különben is, itt nagyon ócskák a kanapék. – Hová mész? – kérdezi újfent. – Részleteket akarok hallani, Mr. Bateman. – Miért érdekel az téged olyan nagyon? – Mert tudni akarom – feleli. – Ugye, nem Evelynhez mész? – Még az is lehet – hazudom neki. – Patrick – mondja. – Ne hagyj engem itt egyedül. Nem akarom, hogy elmenj. – Vissza kell vinnem egypár videót – hazudok újra, és a kezébe nyomom az üres pezsgőspoharamat, éppen amikor megint vaku villan valahol. Aztán otthagyom Courtneyt. A zenekar átcsúszik a „Life in the Fast Lane”-be, ami nagyon bizsergető, én pedig hozzálátok, hogy keressek valami jó nőt magamnak. Charles Simpson lép oda hozzám – vagy ha nem ő, hát valaki más, aki azonban nagyon hasonlít rá, lenyalva viseli a haját, széles nadrágtartóban van, és a szemüvege Oliver Peoples-től való –, megszorongatja a kezemet, és közben azt kiabálja, hogy: – Hé, Williams! – és felszólít, hogy csatlakozzam a társaságához, mert Alexandra Craig vár rájuk éjféltájban bizonyos Nell’sben. Barátságosan megveregetem a vállát, és biztosítom róla, hogy számíthat rám, ott leszek. Az épület előtt álldogálva, az eget szemlélve és közben szivarozgatva, Reed Thompsonra leszek figyelmes, amint kilép a Puck Building kapuján s mögötte szokott kompániája – Jamie Conway, Kevin Wynn, Marcus Halberstam, de nő egy darab se –, hív, hogy tartsak velük vacsorázni; bár úgy sejtem, lehet náluk kábítószer, nincs kedvem velük tölteni az egész estét, ezért úgy döntök, nem érdemes olyan messzire elmenni velük abba a kis salvadori bisztróba, ahová készülnek, főleg, hogy még asztalfoglalásuk sincs, és így nem is biztos, hogy kapnak helyet. Búcsút intek nekik, aztán átmegyek a Houston másik oldalára, kerülgetve az óriás limuzinokat, melyek a partiról távozó vendégeket szállítják, és megindulok a belváros felé. Befordulok a Broadwayre, megállok egy automata pénzfelvevőhelynél, és főleg csak a mulatság kedvéért kiveszek még száz dollárt, mert jobban érzem magam, ha kerek ötszáz van a tárcámban. Azon veszem észre magam, hogy a régiségkereskedők környékén sétálgatok, a Tizennegyedik utca vidékén. Közben megállt az órám, ezért nem tudom pontosan, hány óra van, de becslésem szerint körülbelül fél tizenegy 133

lehet. Fekete pasasok szólítanak meg, akik a crack nevű új kábító-szert kínálgatják meg a Palladiumban rendezett bál belépőjegyeit. Újságosbódé, vegytisztító szalon, templom, kifőzde mellett haladok el. Néptelen az utca; a csöndet csak egy-egy taxi zaja töri meg, amely a Union Square felé tart üresen. Egy telefonfülkéből felhívom a lakásomat, hogy meghallgassam, milyen hívások várnak rám az üzenetrögzítőn, közben két kis cingár buzi sétál el mellettem. Az egyik rám füttyent, a másik felvihog; vékony, dermesztő hang. A Les Misérables szakadozott színlapja bukfencezik végig a repedezett kövű, húgyfoltos járdán. Hirtelen kiég az egyik utcai lámpa. Egy Jean-Paul Gaultier tervezte felöltőt viselő férfi vizel egy sikátor sarkán. A föld alól köd száll fel gomolygó párafelhőkben. A járdát keményre fagyott műanyag szemeteszsákok szegélyezik. A sápadt, alacsony hold épp a Chrysler Building toronycsúcsa fölött áll. Valahonnan, a Greenwich Village nyugati feléből mentőautó szirénája sivít, a szél felkapja a hangot, körbehordozza visszhangját, aztán elenyészik a csöndben. A csavargó, néger ember, egy tönkrement régiségkereskedés bejáratának zugában hever a szellőző rácsán a Tizenkettedik utcában, szemeteszsákoktól körülvéve s a Gristede szupermarket bevásárlókocsija mellett, amely teletömve mindenféle limlommal, ami feltehetőleg a személyes holmija lehet: újságok, üres üvegek, alumíniumdobozok. A kocsi elejére kézzel mázolt felirat erősítve, amin ez áll: ÉHES VAGYOK ÉS HAJLÉKTALAN, KÉREM, SEGÍTSENEK. Kis rövid szőrű, csontsovány, piszokszínű kutya hever mellette; hevenyészett póráza a bevásárlókocsi fogantyújához bogozva. Ahogy elhaladok mellettük, a kutyát először észre se veszem. Csak miután a tömböt megkerülve visszatérek hozzájuk, akkor látom meg, amint ott hever egy köteg újságpapíron a néger csavargó mellett őrködve, nyakörvén aránytalanul nagy rézlap, mely a nevét hirdeti: MÓCSING. A kutya felpillant rám, buzgón megbillegtetve szánalmas, csontos kis csonkját, amit farok gyanánt visel, s amikor feléje nyújtom kesztyűs kezemet, éhesen megnyalja. Nehéz, bár láthatatlan fellegként valami olcsó alkoholnak ürülék bűzével keveredő szaga lebeg fölöttük, úgyhogy kénytelen vagyok visszatartani a lélegzetemet, amíg kissé hozzá nem szokik az orrom. A csavargó is felébred álmából, kinyitja a szemét, ásít, s ahogy szétnyitja repedezett, lila ajkát, közszemlére teszi bámulatosan elsárgult fogsorát. Körülbelül negyvenéves lehet, testes s ahogy megpróbál felülni, az arcvonásait is jobban ki tudom már venni az utcai lámpa világánál: többnapos szakáll, dupla toka, vastag, barna erektől behálózott, borvirágos orr. Valami rossz ízlés-re valló, citromzöld poliészter melegítőt visel, fölötte meg fakított Sergio Valente dizájnerfarmert (úgy látszik, ez a legújabb divat hajléktalankörökben) meg narancssárgával pöttyözött V kivágású pulóvert; óriási folt díszlik rajta, ami alkalmasint burgundi lehet. Úgy nézem, nagyon részeg – vagy ha nem, hát alkalmasint bolond, de legalábbis nagyon buta. A szeme se 134

fokuszál, ahogy ott megállok előtte eltakarva előle az utcai lámpát. Letérdepelek hozzá. – Jó napot – mondom, és odanyújtom neki azt a kezemet, amelyiket az imént megnyalta a kutya. – Pat Bateman vagyok. A csavargó kidülledt szemmel néz rám szuszogva az erőfeszítéstől, hogy feltápászkodjon. Nem fogadja el a felkínált kézfogást. – Nem akar egy kis pénzt? – kérdezem gyengéden. – Esetleg valami… ennivalót? A csavargó bólint, aztán a meghatottságtól és a hálától elsírja magát. Benyúlok a zsebembe és előhúzok egy tízdolláros bankjegyet, majd meggondolom magam, és inkább csak egy ötdollárost tartok oda az orra elé – Ez az, amire szüksége lenne? A csavargó megint bólint, aztán szégyenlősen félrenéz; csurog az orra. Megköszörüli a torkát, és így szól halkan: – Olyan nagyon éhes vagyok. – És nagyon hideg is van itt, a szabad ég alatt – mondom. – Nemdebár? – Nagyon éhes vagyok. – Megvonaglik a teste, egyszer, kétszer, aztán harmadszor is, majd zavartan elfordítja az arcát. – Miért nem megy el dolgozni? – kérdezem, kezemben az ötdollárossal, melyet úgy tartok, hogy a csavargó el ne érhesse. – Ha egyszer olyan nagyon éhes, akkor miért nem megy el dolgozni? Zihál, reszket a hidegtől, végül sírva-szipogva beismeri: – Kirúgtak az állásomból… – Miért? – kérdezem őszinte érdeklődéssel. – Azért, mert ivott? Ezért veszítette el az állását? Netán bennfentes kereskedés miatt? Ez csak tréfa volt. De csakugyan… azért, mert részegen ment be dolgozni? Fázósan összehúzza magát, és a sírástól fuldokolva felel: – Kirúgtak. Elbocsátottak. Tudomásul veszem a választ, és bólintok. – Hát, az már nagy baj. – Olyan nagyon éhes vagyok – mondja, aztán zokogás fogja el, de közben is ugyanolyan fázósan öleli át magát a két karjával. Kutyája, a Mócsing nevű lény, nyüszíteni kezd. – És akkor miért nem keresett magának másik állást? – kérdem tőle. – Miért nem keres más munkát? – Nekem nincs semmi… – Köhögés fogja el, heves reszketés rázza, és képtelen befejezni a mondatot. – Mije nincs magának? – kérdezem halkan. – Semmi egyéb szakképzettsége? – Éhes vagyok – suttogja. – Azt tudom, nagyon jól tudom – mondom. – Barátom, maga olyan, mint egy elakadt hanglemez. Én itt megpróbálok segíteni magán… – Fokozódik 135

bennem a türelmetlenség. – Éhes vagyok – ismétli. – Ide hallgasson. Maga szerint becsületes dolog pénzt fogadni el olyan emberektől, akiknek magával ellentétben van munkájuk? Akik dolgoznak? Az arca csupa ránc lesz, levegő után kapkod, aztán rekedt hangon megkérdi: – Akkor meg mit csináljak? – Figyeljen rám – mondom. – Mi a maga neve? – Al – feleli. – Hangosabban – mondom neki. – Hadd hallom. – Al – mondja ezúttal kissé hangosabban. – Azt mondom én magának, Al, hogy munkát kellene keresnie – mondom a legnagyobb komolysággal. – Csak az a baj, hogy magának rossz a hozzáállása. Nem bízik magában. Ez a legnagyobb akadály. Kicsit össze kellene szednie magát.

Majd én segítek magának. – Az úr nagyon kedves. Maga nagyon kedves ember, jó ember – makogja. – Azt én mindjárt meglátom valakin. – Pssszt – súgom. – Minden rendben van. – Megsimogatom a kutyát. – Kérem – mondja, és megragadja a csuklómat. – Nem tudom, mit csináljak. Olyan nagyon fázom. – Azt tudja-e, hogy magának nagyon rossz szaga van? – suttogom neki csitítólag és közben megsimogatom az arcát. – Micsoda bűz, te jó isten… – Nem találok… – Elfúl a hangja, nagyot nyel. – Nem találok hajlékot. – Maga bűzlik – közlöm vele. – Magának szarszaga van. – Közben még mindig az ebet simogatom; nedves szemét tágra nyitja, hálásan néz rám. – Tudatában van maga ennek? A mindenségit, Al… nézzen rám egyenesen, és ne nyivákoljon itt nekem, mint valami hülye buzi – mondom ráförmedve. Érzem, hogy gyűlik bennem a harag, aztán kissé elcsitul, behunyom a szemem, felemelem a kezem, és megnyomkodom az orrnyergemet, majd nagyot sóhajtok. – Ne haragudjon, Al… bocsánatot kérek. Csak… nem is tudom. Nincsen bennünk semmi közös. A csavargó nem is hallja, amit mondok. Olyan hevesen zokog, hogy képtelen értelmes választ adni. Lassan visszacsúsztatom a bankjegyet Luciano Sopranitól való felöltőm zsebébe, a másik kezem abbahagyja a kutya simogatását, és belenyúl a másik zsebembe. A csavargó zokogása váratlan abbamarad, felül, és a szeme az ötdollárost keresi vagy talán az üveg pálinkáját. Kinyújtom a kezem, még egyszer együttérzőn megérintem az arcát, és ezt suttogom neki: – Tudja azt maga, barátom, hogy micsoda vesztese maga ennek az egész kibaszott, rohadt életnek? – Tehetetlenül bólogat a feje, miközben én előhúzok egy hosszú, keskeny pengéjű kést, amelynek a vége fűrészfogas, és óvatosan, nehogy egyből megöljem, mintegy félhüvelyknyire belenyomom a bal 136

szemgolyójába, aztán kissé megpöccintem, amitől nyomban kipukkad a retinája. Ez annyira meglepi, hogy szólni se bír. Döbbenten eltátja csak a száját, és koszos, egyujjas kesztyűbe bújtatott kezét lassan az arcához emeli. Én közben lerántom a nadrágját, és egy elhaladó taxi lámpáinak fényében meg is pillantom petyhüdt, fekete combját, amely csupa kiütés, mert folyton a nadrágjába vizel. Azonnal az arcomba csap a szarszag, s ezért a számon át veszem a levegőt, ahogy letérdepelek, és apró, finom kis szúrásokkal döfködni kezdem a hasát közvetlenül a fanszőrzet sűrű bozótja fölött. Ettől kicsit magához tér és önkéntelenül is el akarja takarni magát a kezével, miközben az eb dühödt ugatásba kezd, támadni azonban nem mer, én pedig tovább döfködöm a csavargót, és hol a hasát, hol meg a keze fejét találom. Kipukkadt szemgolyója a gödréből félig kilógva csurog lefelé az arcán, ő meg folyton pislog, s ettől a szem maradéka is, mely még a helyén van, mint egy vörös, véreres tojássárgája bugyog kifelé a lyukon. Fél kézzel megragadom a fejét, hátranyomom, aztán a hüvelykemmel és a mutatóujjammal szétfeszítem a másik szemét, belebököm előbb csak a kés hegyét, amitől megreped a külső védőhártya, és az egész szemgödör egyszerre megtelik vérrel, majd keresztben elmetszem a szemgolyót, aztán amikor az orrát is kettészelem, végre felüvölt, s apró vércsöppekkel hint be engem s az ebet is, amely pislogva igyekszik eltávolítani a vért a szeméből. Gyors mozdulattal tisztára törlöm a kést a csavargó arcán, s eközben egyszersmind elmetszem az egyik arcizmát. Még mindig fél térdre ereszkedve odavágok egy negyeddollárost a képébe, mely csillogva fénylik a vértől. Mindkét szemgödre üres, csak alvadó vér tölti meg, s a szemgolyója maradéka mint ragacsos takony, a szó szoros értelmében belecsurog üvöltő szájába. Csöndesen odasúgom neki: – Nesze egy huszonöt centes. Menj és vegyél rajta inkább rágógumit magadnak, kurva nigger. – Aztán a csaholó kutya felé fordulok, mely acsarogva mered rám, ugrásra készen, ám ahogy fölállok, rátaposok a mellső lábára, és egyből el is töröm mindkét lába csontját, mire a fájdalomtól vonyítva azonnal oldalt dől, két mellső mancsát szinte illetlenül szétvetve, mintegy a kielégüléstől. Ennek láttán önkéntelenül is felnevetek és annyira élvezem a látványt, hogy kissé még elidőzöm a színhelyen. Csak akkor megyek arrébb lassú léptekkel, amikor egy taxit látok közeledni. Két háztömbbel nyugatabbra már hetyke jó érzés tölt el, farkasétvágyam van, duzzad bennem az erő, mintha most fejeztem volna be a kondizást, és serkentőszerek árasztanák el az idegrendszeremet, vagy éppen most vettem volna be valami első osztályú kokaint, elsőt szippantottam volna egy jó szivarból, netán elsőt kortyoltam volna egy pohár Cristalbál. Mardosó éhséget érzek, és feltétlenül harapnom kell valamit, a Nell’sbe azonban nincsen kedvem bemenni, holott macskaugrásnyira van csak, és roppant valószínűtlen, hogy valaki épp az Indokínába térjen be meginni egy pohár italt a sikert 137

megünneplendő. Elhatározom, hogy ehelyett mégis inkább valami olyan helyre térek be, ahová maga Al is betérne, a Union Square-i McDonald’sba tehát. Beállok a sorba, vaníliaturmixot rendelek („Dupla sűrűre csinálja”, mondom a pasasnak figyelmeztetőleg, aki erre biccent csak, aztán megnyom egy gombot valami gépen), leülök vele az egyik első asztalhoz, ahol alkalmasint Al is helyet foglalna, és csak ekkor veszem észre, hogy a zakóm eleje meg az ujja csupa apró pötty Al vérétől. Közvetlenül utánam a Cat Club két pincérnője lép be, és letelepszik a velem szemközti bokszban; kacéran mosolyognak rám. Nem veszek róluk tudomást. Ráncos képű, bolond vénasszony foglal helyet a közelünkben, füstöl, akár a gyárkémény és közben szakadatlan rezeg a feje, mintha bólogatna valakinek. Rendőrautó halad el az utcán, aztán két további turmix elfogyasztása után lassan elapad az eksztázisom, de legalábbis enyhül a hevessége. Unalom fog el és kimerültség; rémisztően ellaposodott az este, és már átkozom magam, hogy miért is nem tartottam inkább Reed Thomsonnal meg a többi fiúval, akik abba a salvadori bisztróba készültek vacsorázni. A két lány még mindig ott üldögél velem szemközt, és láthatólag továbbra is érdeklődnek irántam. Megnézem az órámat. A pult mögött dolgozó mexikóiak egyike engem bámul, cigaretta lóg a szájából, és a Soprani-féle dizájner zakóm vérpöttyeit nézegeti, mint aki mindjárt valami megjegyzést fog tenni rájuk, ekkor azonban vendég érkezik, épp az egyik fekete azok közül, akik korábban kábítószert kínáltak nekem az utcán, és a mexikóinak fel kell vennie a rendelést tőle. Elnyomja hát a cigarettáját, és a dolognak nincs folytatása.

138

Genesis Én már az 1980-as albumuk, a Duke megjelenése óta nagy Genesisrajongó vagyok. Azelőtt tulajdonképpen nem nagyon értettem a zenéjüket, habár az utolsó, hetvenes évekbeli nagylemezükön, a talán kissé túlságosan is koncepciózus És maradtak hárman című albumon (ami a banda egyik tagjára, Peter Gabrielre utal, aki otthagyta az együttest, hogy egyedül próbáljon szerencsét, de nem sokra vitte) szintén volt már egy nagyon szép nóta, a „Follow You, Follow Me”, ami már akkor is nagyon tetszett nekem. Egyébként azonban a Duke előtti albumaikról az volt a véleményem, hogy sok bennük a művészkedés, és túlságosan is intellektuális zenét csinálnak. A Duke (Atlantic, 1980) volt az első olyan lemezük, amelyen már nagyon érezni lehetett Phil Collins keze nyomát, amitől mindjárt sokkal modernebb lett a zenéjük, nagyobb hangsúlyt kapott a dobgép, és a szövegek se voltak már olyan misztikusak, mint azelőtt, hanem tárgyszerűek lettek és lényegretörők (alkalmasint Peter Gabriel távozása folytán), az ember kifosztottságáról szóló komplex s mindig többértelmű szövegek magukkal ragadó, elsőrangú nótáknak adták át a helyüket, én pedig szívvel-lélekkel azonosultam velük. Az új számok már nem annyira Mike Rutherford basszusgitárjára vagy Tony Banks billentyűsfutamaira épültek, hanem sokkal inkább Collins dobjára. Klasszikus példája ennek a „Misunderstanding”, amely nemcsak a banda első, nagy sikere volt a nyolcvanas években, de mintegy megadta az évtized során egymást követő többi album alaphangját is. A Duke másik kiemelkedő száma a „Turn It On Again”, amely a televíziózás nemkívánatos hatásairól szól. A „Heathaze” című számot azonban egyáltalában nem értem, míg a „Please, Don’t Ask” megható szerelmes vallomás az elvált feleséghez abból az alkalomból, hogy a bíróság az asszonynak ítélte a közös gyereket. Nem tudok példát arra, hogy bármely popbanda akár csak hasonlóképp is meghitt hangvételű nótában dolgozta volna fel a válás szomorú témáját. Nem kétlem, hogy a „Duke Travels”-nek és a „Dukes End”nek is van mondanivalója, mivel azonban a szövegeket nem mellékelik a lemezhez, nehéz megállapítani, hogy vajon miről is énekel Collins, az azonban vitathatatlan, hogy különösen az utóbbi számban Tony Banks bravúros teljesítményt nyújt a zongorán. A Duke egyetlen sikerületlen nótája az „Alone Tonight”, amely sajnos túlságosan is emlékeztet a „Tonight, Tonight, Tonight”-ra, a banda legutóbbi remekművének, az Invisible Touch című albumnak az egyik számára; egyébként ez az egyetlen eset, amikor Collins önmagát plagizálja. Az Abacab (Atlantic, 1981) című lemez szinte közvetlenül a Duke után 139

jelent meg, és már nagyon is megérződik rajta az új producer, Hugh Padgham keze nyoma, aki a korábbinál korszerűbb, a nyolcvanas évekre jellemző hangzásvilágot kreál, és bár a szövegek nem nagyon eredetiek, egy-két nagy zenei ötlet fel-felbukkan: mint például, hogy csak a két legjobbat említsük, a címadó szám közepére beiktatott hosszú improvizáció, vagy az Earth, Wind and Fire nevű együttes kürtbetétje a „No Reply at All” című nótában. A szövegek hangulata továbbra is sötét, és olyan emberekről szólnak, akik elveszettnek érzik magukat vagy szemben állnak a világgal, a felvétel és a hangzás azonban csillogó és derűs (ha a számok címéről nem is mondható el ugyanez: „No Reply at All”, „Keep It Dark”, „Who Dunnit?”, „Like It or Not”). Mike Rutherford basszusgitárja sajnos kissé háttérbe szorult a keverésnél, egyébként azonban a hangzás feszes, és mindvégig Collins fantasztikus dobtechnikájára épül. Általánosságban véve elmondható, hogy az Abacab, még a legpesszimistább számok anyagában is (mint amilyen például a „Dodo” című, amely a fajok kihalásáról szól), zeneileg kifejezetten könnyed és jópofa. Az én kedvenc számom a „Man on the Corner”, az egyetlen olyan szám, amely egyedül Collins alkotása; megindítóan szép ballada, kedves, szintetizátoron előadott dallama van, melynek dörömbölő dobgép adja a kíséretét. Lehetne akár Phil bármelyik szólóalbumáról is, mivel azonban a magány, a paranoia és az elidegenedés témája nagyon is ismerős a Genesis számára, az ő előadásukban a banda reményteli humanizmusa is megszólal a számban. A „Man on the Corner” az emberek egymás közti viszonyáról szól, amit egy magányos alakkal azonosít (aki talán egy csavargó lehet, esetleg egy szegény hajléktalan), aki „egyedül áll a sarkon”. A „Who Dunnit?” az értetlenséget és zavarodottságot fejezi ki egy piszkos lebuj kapcsán, és az teszi különösen izgalmassá, hogy a narrátornak végül nem sikerül semmi biztosat sem megtudnia. A következő album, amelynek Hugh Padgham volt a producere, még az Abacab-nál is kevésbé koncepciózus alkotás; a címe egyszerűen csak Genesis (Atlantic, 1983), és bár tulajdonképpen nagyon jól sikerült, a mai ízlésem szerint zenei anyagának túlnyomó része némileg másodlagosnak mondható. A „That’s All” nagyon is emlékeztet a „Misunderstanding”-re, a „Taking It Ml Too Hard” pedig a „Throwing It All Away”-re. Dzsesszelem is kevesebb van benne, mint a korábbi albumokban, és általában véve inkább a nyolcvanas évek jellegzetes stílusában előadott popzenei számok teszik ki, vagyis sok rajta a rock ‘n’ roll. Padgham itt is zseniális producernek bizonyul, a zenei anyag azonban gyengébb a megszokottnál, és kissé túlságosan is érezni rajta az erőlködést. Az önéletrajzi ihletésű „Mamá”-val indul, ami meghökkentő és egyszersmind megható is, bár végül is nem tudtam eldönteni, hogy az énekes csakugyan az édesanyjáról énekel-e, avagy egy bizonyos lányról, akit „Mamának” szokott becézni. A „That’s All” egy szerelmes férfi panasza arról, 140

hogy szívtelen szerelmese közömbös iránta és elutasító; bár a szöveg kétségbeesett lelkiállapotot fogalmaz meg, a zenéje derűs és dallamos, miáltal a szám hangulata alkalmasint kevésbé nyomasztó a talán művészileg kívánatosnál. Dallam tekintetében a „That’s Ml” az album legjobb száma, Phil hangja azonban a „House by the Sea”-ben érvényesül a legjobban, bár a szövege annyira tudatfolyamszerű, hogy nemigen érteni, miről is szól. Lehet, hogy a felnőtté válásról vagy a felnőttlét elfogadásáról, de ez nem biztos; mindenesetre a szám második hangszeres szakaszában szerintem már sokkal világosabbak a hangsúlyok, és Mike Banks-nek alkalma nyílik bemutatni virtuóz gitártudását, miközben Tom Rutherford álomszerű szintetizátorjátékkal remekel, amikor pedig újra belép Phil, és a szám végén megint megismétli a harmadik szakaszt, az embernek már a hideg futkos a hátán. Az „Illegal Alien” a banda eddigi legnyíltabban politikai tartalmú felvétele, de egyszersmind ez az eddigi legmulatságosabb számuk is. Maga a téma minden bizonnyal szomorú – egy nincstelen mexikói megpróbál átszökni a határon az USA-ba –, a részletek azonban fölöttébb mulatságosak; az üveg tequila, amit a kezében tart, a vadonatúj (valószínűleg lopott) cipő, amit visel; és az embernek az a benyomása, hogy mindezek az apró részletek nagyon is hitelesek. Phil a mexikóit utánzó hanglejtéssel adja elő a számot, mely érdes, de egyszersmind nyafogó is, ami szintén hozzájárul a humoros hatáshoz, mivel az idegenes kiejtés tréfás rímeket ihlet. A „tust a Job to Do” az egész album legmeredekebb száma, nem utolsósorban Banks gyilkos basszusszólójától; bár színleg egy bűnözőt kergető nyomozóról szól, szerintem értelmezhető úgy is, hogy egy féltékeny szerelmes üldöz benne valakit életre-halálra. A „Silver Rainbow” az album leglíraibb nótája. A szövege bonyolult, magával ragadó és nagyon mély. Az „It’s Gonna Get Better”-rel a lemez határozottan pozitív, optimista hangütéssel ér véget. Még ha a szöveg némelyeknek kissé ismerősnek tűnhet is. Phil hangja olyan magabiztosan szól (és bár nagyon is megérzik rajta Peter Gabriel hatása, magának Gabrielnek soha nem sikerült még a Genesiséhez fogható szakmai tökéllyel kidolgozott s mégis szívből jövő albumot készítenie), hogy az ember szívesen elhiszi neki, tündöklő lehetőségek várnak rá. Az Invisible Touch (Atlantic, 1986) remekmű, s ez vitathatatlan. Egyetlen nagy, epikai meditáció a világ lényegi felfoghatatlanságáról, egyszersmind azonban az előző három album jelentését is elmélyíti, és sok tekintetben gazdagítja is. Mély hatást tesz a hallgatóra, s még sokáig ott visszhangzik benne, a zene pedig olyan gyönyörű, hogy az ember szinte képtelen is szabadulni tőle, mivel minden egyes nóta valamiképpen az ismeretlenről vagy az embereket egymástól elválasztó üres térről szól (pl. az „Invisible Touch”), s megkérdőjelezi a más ember feletti uralkodás minden formáját, akár a féltékeny szerelmes, akár a kormányzat hatalmaskodásáról legyen szó (pl. a „Land of Confusion”-ban), akár csak arról, hogy puszta szavak értelmetlen 141

ismételgetésével próbálja valaki a hatalmát kiterjeszteni a másikra (lásd pl. a „Tonight, Tonight, Tonight’ című számot). Mindent egybevetve, az album egyenrangú az évtized legnagyszerűbb rock ‘n’ roll teljesítményeivel, és az is kétségtelen, hogy Banks, Collins és Rutherford zseniális összjátékán kívül a siker legfőképpen Hugh Padgham lángelméjének köszönhető, aki soha nem produkált még ennél tündöklőbb, tisztább és modernebb hangzásvilágot, mint ezen az albumon. Minden egyes hangszer legkisebb megszólalása is különkülön kivehető. A szöveg profizmusa s egyszerűen csak a szövegírói szakszerűség tekintetében is, az album mérföldkő. Vegyük például a „Land of Confusion” szövegét, melyben az előadó a politikai hatalommal való visszaélés problémáját boncolgatja. Klasszisokkal mélyebb és egyszersmind „feketébb” is, mint bármi, amit Prince vagy Michael Jackson – sőt ami azt illeti, bármely más fekete bőrű előadóművész – produkált az elmúlt évek során. Másrészt viszont bármily „táncolható” is az album, ugyanakkor valami olyan pőre lényegretörés jellemzi, amivel még az egyébként jócskán túlértékelt Bruce Springsteen se versenyezhet. Egy szakértő megjegyzése szerint Collins az „In Too Deep”-ben az őszinte érzelmi átélés olyan magaslataira jut el, hogy kiüti nyergéből a Bosst; de egyszersmind Collins bohóckodó, kiszámíthatatlan, mókamesteri oldalát is bemutatja ebben a számban. Nem született ennél meghatóbb popszám a nyolcvanas években szerelemről és hűségről. A második oldal az „Anything She Does”-zal kezdődik (mely némileg emlékeztet ugyan a J. Geils Band „Centerfold” című számára, de annál sokkal ritmusosabb és energikusabb), majd ezután következik a két részből álló „Domino” című szám, az egész album csúcspontja. Az első rész, amelynek „In the Heat of the Night” a címe, csupa finoman megrajzolt kép, és a kétségbeesésről szól, a hozzája kapcsolt második rész, a „The Last Domino” viszont éppen ellenkezőleg, csupa reménység. Bizakodással és derűvel tölti el a hallgatót. Nem is ismerek ennél pozitívabb hangvételű és életigenlőbb szövegű nótát. Phil Collins szólói ehhez képest kissé talán kommerciálisabbak, és inkább a közízlést szolgálják, különösen a No Jacket Required című albumon, meg az olyan számokban, mint az „In the Air Tonight” vagy az „Against All Odds” (bár ezt az utóbbit méltatlanul háttérbe szorította az azonos című, nagyszerű film, amelynek kísérőzenéjéből való), illetve a „Take Me Home” meg a „Sussudio” (ez a remek nóta, amely nekem, személy szerint, az egyik legnagyobb kedvencem), valamint a „You Can’t Hurry Love” Collins feldolgozásában, amely többek között szerintem is jobb, mint a Supremes eredeti felvétele. Mindazonáltal az a véleményem, hogy csapatban Phil Collins jobb művészi teljesítményt nyújt, mint amikor szólózik – a jelző azonban, a művészi, ebben az esetben nagyon is hangsúlyos. És mind a három fiú teljesítményére értem, mivel a Genesis továbbra is a legjobb, a legizgalmasabb 142

banda mind között, amelyek a nyolcvanas évek Angliájában termettek.

143

Ebéd A DuPlexben ülök, Tony McManus új vendéglőjében, amely a Tribecában van, mégpedig Christopher Armstrong társaságában, aki szintén a P&P-nél dolgozik. Már az Exeterbe is együtt jártunk és évfolyamtársak voltunk előbb a Pennsylvániai Egyetemen, majd a Whartonban is, és aztán mind a ketten Manhattan szigetére költöztünk. Érthetetlen mód, a Subjectsben nem sikerült asztalt foglalnunk, s ezért jöttünk ide, ami Armstrong ötlete volt. Armstrong négygombos, kétsoros, menedzsercsíkos öltönyben van, hozzá terpesztett gallérú puplininget visel (mindkettő Christian Dior) és hozzá Givenchy Gentleman márkájú, török mintás nyakkendőt. Bőrkötésű előjegyzési naptára és a hozzáillő, szintén bőr irattartó (mindkettő márkás Bottega Veneta) ott hever a harmadik széken az asztal mellett, mely egyébként nagyon jó asztal, közvetlenül az ablak mellett és elöl. Én spriccelt kamgarnöltönyben vagyok (amit a Schoenemannál vásároltam), hozzá Bill Blass inget és Mecclesfield-féle dizájner selyem nyakkendőt a Savoytól; a díszzsebkendőm az Asher Brosstól való. A vendéglőben halk zene szól, a Les Misérables zenekari felvétele. Armstrongnak az a Jody Stafford a barátnője, aki azelőtt Todd Hamlinnal járt, és ettől, valamint a mennyezetről csüngő monitoroktól, amelyek a konyhában dolgozó szakácsokat mutatják zártláncú tévén, engem valami megnevezhetetlen rettenet fog el. Armstrong éppen most érkezett vissza a szigetekről, és a bőre szép, egyenletesen aranybarna a naptól, akárcsak az enyém. – És milyen volt a Bahamákon? – kérdezem, miután feladjuk a rendelést. – Épp most érkeztél vissza, ugye? – Nos, kedves Taylorom – kezdi Armstrong, és közben a szemét egy távoli pontra függeszti, mely mögöttem s kissé fölöttem helyezkedik el; az oszlopon alkalmasint, melyet beterrakottáztak, avagy talán azon a meztelen vascsövön, mely végighalad a mennyezet alatt. – Aki eszményien tökéletes nyaralásra vágyik, délre

utazzon az idén, a Bahamákra vagy a Karib-szigetekre. Sok érv szól emellett, többek között a csodálatos időjárás, a különféle fesztiválok és más, sokakat vonzó rendezvények, a szállodák, melyek sohasem zsúfoltak, viszont rengeteg szórakozási lehetőséget kínálnak, továbbá a jutányos árak és persze a szigetek színes népi kultúrája. Sok nagyvárosi ember, ha nyaralni készül, hűvösebb éghajlatra utazik a forró, nyári hónapokban, mert csak kevesen tudják, hogy a Karib-szigetek csodálatos éghajlata egész éven át egyenletesen huszonötharminc fok, mivel egész éven át érvényesül a passzátszelek enyhítő hatása. Nem ritkaság, hogy a Karib-tenger körzetének időjárása hűsebb, mint sokkal északabbra fekvő vidékeké… A ma reggeli Patty Winters Show a csecsemőgyilkosságok témájával foglalkozott. Olyan szülőket hívtak meg a stúdióba, akiknek tipegő gyermekét elrabolták, megkínozták és meggyilkolták, a színpadon pedig pszichiáterek és 144

gyermekorvosok ültek velük szemben, és megpróbáltak segíteni nekik – nem sok sikerrel, teszem hozzá némi elégedettséggel –, hogy képesek legyenek feldolgozni magukban a bennük felgyülemlett haragot és elkeseredettséget. A legjobban azonban akkor gerjedtem be, amikor – műholdon át, egyetlen kameraállásból – három elítélt gyermekgyilkost mutattak, akik mindenféle bonyolult jogi kibúvók segítségével most feltételes szabadlábra helyezésüket kérték, amit valószínűleg sikerül is majd elérniük. Miközben azonban az óriás Sony képernyőjét néztem és felkarikázott kiwit fogyasztottam reggelire japán almakörtével, korpás zsömlével és fahéjas pirított árpapuffanccsal, amihez Evian vizet ittam és szójatejet, valami mindig megzavarta az élvezetet, amit a gyászoló anyák látványa nyújtott, és szinte csak a műsor végén jöttem rá, hogy a David Onicám fölött húzódó repedés az, amit már százszor szóvá tettem a portásnak, hogy szóljon a gondnoknak, csináltassa meg nekem. Elmenet megint megálltam a pultnál, hogy szemrehányást tegyek neki, ámde új portással találtam magam szemközt, aki körülbelül velem egykorú lehetett, csak épp kopaszodott már, minden tekintetben szürke volt, valamint kövér. Három cukormázas lekváros fánk, továbbá két csésze gőzölgő, extrasötét, forró csokoládé állt előtte a reggeli Post egy példánya mellett, amely a képregényeknél volt kihajtva, és ahogy rápillantottam, azonnal az jutott eszembe, hogy én milyen végtelenül jobb külsejű, sikeresebb és gazdagabb vagyok, mint ez a szegény fekete flótás, amitől egyszerre elöntött a rokonszenv hulláma, és rámosolyogtam, majd kurtán, ám korántsem udvariatlanul odabiccentettem neki, és nem írtam be a panaszkönyvbe. – Csakugyan? – hallom magamat, amint közönyösen és szórakozottan válaszolok Armstrongnak valami megállapítására. – Akárcsak az Egyesült Államokban, a nyári hónapok alatt mindenféle fesztiválokat és rendezvénysorozatokat tartanak, például zenekari hangversenyeket, művészeti tárlatokat, utcai kirakodóvásárokat, sportversenyeket, és mivel éppen nyaranta olyan sokan választanak inkább más úti célt, a Karibszigetek ilyenkor korántsem zsúfoltak, a szolgáltatások jobbak, és egyáltalán nem kell sorba állni, ha az ember vitorlást akar bérelni vagy be akar ülni egy vendéglőbe vacsorázni. A többség, azt hiszem, azért utazik oda, hogy belekóstoljon a szigetvilág különleges kultúrájába, megízlelje a híres karibi konyhát, megmerítkezzék a táj történelmében… Dugóba kerültem ma reggel a Wall Street felé menet, és kénytelen voltam kiszállni a vállalati kocsiból, aztán ahogy elindultam gyalog az Ötödik sugárúton, hogy megkeressem a legközelebbi metróállomást, tarka-barka menet mellett haladtam el, amit az első pillanatban karneváli felvonulásnak hittem, és ezért nem is igen értettem, mit keresnek itt, az utcán, mivel többékevésbé biztos voltam benne, hogy májust írunk. Amikor azonban megálltam a Tizenhatodik utca sarkán, és kissé alaposabban is szemügyre vettem a menetet, kiderült, hogy a „Homokosok Napja” alkalmából rendezett felvonulás halad el 145

előttem, amitől felfordult a gyomrom. Homoszexuálisok masíroztak büszkén végig az Ötödik sugárúton, pasztel színű dzsekiben, amelyre jelvényük, a rózsaszín háromszög volt felvarrva, néhányan ráadásul még kézen fogva is, és a „Somewhere”-t óbégatták hamisan. A Paul Smith előtt álltam, és elképedve, de egyszersmind lenyűgözve néztem őket, miközben szinte szédült a fejem attól, hogy egy emberi lény, egy férfi büszke lehet arra, hogy szodómiában él egy másik férfival, amikor azonban egyik-másik korosodó, túlságosan is duzzadó izomzatú, rozmárbajszú strandfiú már oda is rikkangatott nekem az induló – There’s a place for us, Somewhere a place for us – sorai között – Számunkra is van hely valahol” –, akkor azonnal sarkon fordultam, sietve » átvágtam a Hatodik sugárúton, úgy döntöttem, hogy később megyek be az irodámba, és taxiba vágva magamat hazamentem, felvettem egy új öltönyt (Cerruti 1881), levágtam a lábam körmét, aztán halálra kínoztam egy kiskutyát, amit a hét elején vásároltam egy Lexington Avenue-i állatkereskedésben. Közben Armstrong tovább mondja a magáét. – A legközkedveltebbek természetesen a vízi sportok. Nagyszerűen karbantartott golf- és teniszpályák is vannak azonban, a nyári hónapok során pedig az oktatók is sokkal jutányosabb árakat szabnak. Sok pályán éjszakai világítás is van… Nyald ki… a seggemet… Armstrong, gondolom magamban, miközben az ablakon kibámulva a forgalmi dugót nézem meg a Church Streeten bandukoló hajléktalan csavargókat. Megérkezik az előétel; Armstrong napon szikkasztott paradicsomos brióst rendelt. Én poblano-babból készült chilit és hozzá hagymás lilanarancslekvárt. Remélem, Armstrong nem ragaszkodik majd hozzá, hogy ő fizessen, mivel feltétlenül meg akarom mutatni ennek a hülyének, hogy nekem platina American Express hitelkártyám van. Egyszer csak nagy szomorúság fog el valami okból, miközben Armstrongot hallgatom, de olyannyira, hogy úgy érzem, mintha gombóc lenne a torkomban, míg aztán nyelek egy nagyot, és iszom is rá egy kortyot a Coronámból, amitől elmúlik a kellemetlen érzés, és amikor Armstrong elhallgat kis időre, mivel rág, szinte önkéntelenül felteszem neki a kérdést, hogy: – Na és a kaja? Milyen a karibi konyha? – pedig éppenséggel nem ez jár az eszemben. – Jó kérdés. Ami a vendéglői étkezést illeti, az utóbbi időben, amióta a helyi konyhát igen szerencsés mód keresztezik az európai gasztronómiai kultúrával, jelentősen javult a helyzet. Sok vendéglőnek kivándorolt amerikaiak, britek, franciák, olaszok, sőt hollandok a tulajdonosai, és nem egy esetben az üzletvezető is európai… – Hála az égnek, itt szünetet tart, mert harap egyet a briósából, amely engem a leginkább vérrel átitatott szivacsra emlékeztet – olyan a briósa, mint egy nagy, véres szivacs –, aztán leöblíti egy korty Coronával. Megint én következem. – És a látnivalók? – kérdem közönyösen, miközben a fekete chilire 146

koncentrálok meg a sárga narancsdzsemre, amely művészies nyolcszögben veszi körül a chilibab kupacát, amit viszont cilantrolevélkék vesznek körül, a chilipaprika apró magvaival körülvéve. – A legfőbb látványosságot az európai kultúra emlékei jelentik, a szigetek többségén megtalálható tizennyolcadik századi erődítmények. A látogatók több helyütt is megtekinthetik azt a partszakaszt, ahol Kolumbusz partra szállt, s minthogy közeledik 1590-ben tett első felfedezőútjának négyszázadik évfordulója, a helybéliek is a korábbinál nagyobb érdeklődéssel fordulnak történelmük és kultúrájuk felé, amely egyébként elválaszthatatlan részét alkotja a mindennapi életnek… Armstrong… hogy te mekkora seggfej vagy! – Aha – mondom bólintva. – Nos… – Selyem nyakkendő, kamgarnöltöny, aerobic, vissza kell vinni a videókat, el kell hozni a Zabarnál félretetetett fűszereket, koldusok, fehércsokibonbon… Christopher Drakkar Noirt visel, émelyítő illata elleng az orrom előtt és elvegyül a cilantro, a narancsdzsem, a hagyma meg a chilis feketebab szagával. – Ühüm – mondom újfent. – Aki pedig sportosabb nyaralásra vágyik, elmehet hegyet mászni, leereszkedhet barlangokba, vitorlázhat, lovagolhat és kenuba ülve vad hegyi patakokon evezhet, míg a hazárdjátékok kedvelőit játékkaszinók várják… Ekkor az a kép merül fel előttem futólag, hogy felkapok egy kést, felmetszem az eret az egyik csuklómon, és Armstrong pofájába fröccsentem a vért, vagy még inkább a zakójára, és közben azon töprengek, hogy vajon akkor is folytatná-e a locsogást. Az jár a fejemben, hogy ha most szó nélkül felállnék, taxiba ülnék, és átmennék valami másik vendéglőbe, mondjuk, valahová a SoHóba vagy valami távolabbi helyre, föl a belvárosba, rendelnék valami italt, aztán kimennék a mosdóba, esetleg Evelynt is felhívnám, majd visszajönnék a DuPlexbe, Armstrong még mindig itt ülne, és a Bahamákon töltött szabadságáról mesélne. Közben a pincér valamikor leszedte a félig elfogyasztott előételeket, újabb Coronákat hozott, és elibénk tette a sült házi csirkét málnaecettel és guacamole-lal, illetve a kaviáros, póréhagymás borjúmájat, és bár nem emlékszem, hogy melyikünk rendelte melyiket, ez tulajdonképpen nem is nagyon számít, mivel a két tányér tökéletesen azonos látványt nyújt. Végül is én eszem a csirkét, legalábbis azt hiszem, amihez dupla adag tomatillomártás jár. – A Karib-szigeteket felkereső turistának még útlevelet sem kell magával vinnie – csak azt kell igazolnia, hogy amerikai állampolgár –, sőt ami még ennél is kedvezőbb körülmény, Taylor, még a nyelv sem okoz semmiféle nehézséget. Mindenhol beszélnek angolul, még azokon a szigeteken is, ahol a helybéliek anyanyelve francia vagy spanyol. A szigetek többsége azelőtt brit gyarmat volt… – Az életem kész pokol – mondom, mintegy mellesleg említve csupán, 147

miközben szórakozottan körbe-körbe tologatom a póréhagyma darabkáit tányéromon, amely egyébként háromszögletű. – És rengeteg olyan ember van, akit, nos… akit szeretnék… meggyilkolni. – Mindezt úgy mondom ki, hogy az utolsó szót immár nagyon is megnyomom, és közben egyenesen Armstrong szeme közé nézek. – A légiközlekedés is nagyon megjavult, amióta az American Airlines és az Eastern Airlines is átszállóhelyet szervezett San Juanban, ahonnan tovább lehet repülni azokra a szigetekre, amelyekre nem indítanak közvetlen járatokat az Egyesült Államok nagyvárosaiból. A BWIA, a Pan Am, az ALM, az Air Jamaica, a Bahamas Air és Cayman Airways gépeivel szinte bármelyik sziget könnyűszerrel elérhető. Az egyes szigetek között pedig a LIAT és a BWIA közlekedik, melyek egész sor, több szigetet is érintő, menetrend szerinti járatot működtetnek… Mialatt Armstrong beszél, odajön az asztalhoz egy pasas, aki szerintem csakis Charles Fletcher lehet, megveregeti a vállam, és üdvözöl, hogy: – Szevasz, Simpson –, aztán még hozzáteszi, hogy: – A Flutiesban találkozunk –, majd továbbhalad és az ajtóban összefut egy nagyon vonzó külsejű nővel – nagy mellű, szőke, testhezálló ruhában, nem a titkárnője és nem is a felesége –, együtt távoznak, hosszú, fekete limuzinban. Közben Armstrong még mindig eszik, belevagdos a borjúmáj szabályos négyszögeibe, és egyszersmind beszél is szakadatlanul, én pedig egyre szomorúbb vagyok. – Aki nem tud egy egész hetet kivenni, annak a számára is eszményi hétvégi kiruccanás egy karibi hétvége, a változatosság kedvéért. Az Eastern Airlines által bevezetett új szolgáltatás, a Weekend Club egyebek mellett számos karibi úti célt is kínál, s így a tagok nem egy helyre nagyon kedvezményesen utazhatnak, ami, tudom, nem számít, azt hiszem, mindazonáltal sokan igénybe veszik…

148

Koncert Mindenki kínosan feszeng a koncerten, amire Carruthers cipelt el bennünket ma este, ki New Jerseybe, ahol valami U2 nevű ír banda játszik, akik a múlt heti Time címlapján is láthatók voltak. Eredetileg japán üzletfeleik számára vásárolták a jegyeket, ők azonban az utolsó pillanatban lemondták a New York-i utat, miáltal Carruthers már nem tudta eladni a jegyeket (legalábbis állítása szerint), melyek egyébként az első sorba szólnak. Így tehát Carruthers és Courtney, Paul Owen és Ashley Cromwell, meg Evelyn és én megyünk el a koncertre. Amikor megtudom, hogy Paul Owen is ott lesz, gyorsan felhívom Cecilia Wagnert, Marcus Halberstam barátnőjét, mivel többé-kevésbé biztosra veszem, hogy Paul azt hiszi rólam, hogy én vagyok Marcus, és bár Ceciliának roppant mód hízeleg a meghívásom (de hát én mindig is gyanítottam, hogy döglik utánam), sajnos nem tud eljönni, mert a Maggie! című új angol musical bemutatója alkalmából rendezendő estélyre hivatalos. Megpendíti viszont, nem ebédelhetnénk-e együtt valamikor a jövő héten, amire én azt feleltem, hogy majd csütörtökön jelentkezem telefonon. Ma este eredetileg Evelynnel vacsoráztam volna, de a gondolattól, hogy két teljes órát kettesben kell töltenem vele, valami jeges rettenet tölt el, felhívom tehát, és roppant csekély lelkesedéssel, de előadom neki, hogy megváltozott az esti program, amire ő azonnal azt kérdezi, vajon Tim Price is ott lesz-e, és amikor közlöm vele, hogy nem, ő nem lesz ott, Evelyn csak másodpercnyi habozás után mond igent, ezután lemondom az asztalt, amit Jean foglalt a számunkra a H20-ban, Clive Powell új chelsea-i vendéglőjében, majd nem várom meg a munkaidő végét, hanem korábban távozom, hogy legyen időm még egy kicsit aerobicozni a koncert előtt. Egyik lány se különösebben kíváncsi az ír bandára, és külön-külön mindegyik közli velem bizalmasan, hogy tulajdonképpen semmi kedve az egészhez, Carruthers pedig, miközben a limuzinnal valami Meadowlands nevű hely felé tartunk, ahol a koncertet rendezik, azzal próbál lelkesedést önteni a társaságba, hogy elmondja, Donald Trump is milyen nagy rajongója a U2-nak, majd kétségbeesésében hozzáteszi, hogy még John Gutfreund is meg szokta vásárolni a lemezeiket. Útközben kibontunk egy üveg Cristalt, majd még egyet. A kocsiban szól a tévé, Reagan sajtóértekezletét közvetíti, de sajnos nagyon rossz a vétel, és rajtam kívül nem is figyel oda senki. A ma reggeli Patty Winters Showban olyan vendégek voltak meghíva, akik túlélték cápák támadását. Közben Paul Owen már négy ízben is Marcusnak szólított, Evelynt 149

pedig – legnagyobb megkönnyebbülésemre – kétszer is Ceciliának, Evelyn azonban észre sem vette, mivel amióta csak beültünk a kocsiba, Courtneyt nézi ádáz tekintettel. A lényeg az, hogy senki sem igazította helyre Owen tévedését, és valószínűleg nem is fogja senki. Még azt is megtettem, hogy amikor biztos voltam benne, hogy nem figyel rám, hanem csak Courtneyt bámulja gyűlölködve, magam is Ceciliának szólítottam egyszer-kétszer. Közben Carruthers egyre azt duruzsolja a fülembe, hogy milyen jól nézek ki, és többször is gratulál az öltönyömhöz. Kétségkívül Evelyn és én vagyunk a legjobban öltözött pár. Én tiszta gyapjú felöltőben vagyok, gyapjúzakóban és flanelnadrágban, amihez pamutinget, V nyakú kasmírszvettert és selyem nyakkendőt viselek – csupa Armani darabot, Evelyn a Dolce & Gabbana blúzában van, Yves Saint Laurent-féle őzbőr cipőt visel, nyomott mintás, félhosszú szoknyát Adrienne Landautól, Jill Stuart tervezte őzbőr övet, valamint Calvin Klein harisnyanadrágot és Frances Patiky Stein műterméből származó, velencei üvegből készült fülbevalót, a kezében pedig azt az egyetlen szál fehér rózsát szorongatja, amit én vettem neki egy koreai csemegésnél, amíg arra vártam egy sarkon, hogy Carruthers limuzinja felvegyen. Carruthers gyapjú sportzakóban van, kasmír (azaz: vicuna) kardigánban, amihez cejgnadrágot visel, vászoninget és selyem nyakkendőt – minden darabja a Herméstől való. („Milyen ciki” – súgta oda nekem Evelyn; amire én csak némán bólintottam egyetértésem jeléül.) Courtney háromrétegű selyemorgandi fölsőrészt visel és hosszú bársonyszoknyát, bársonyszalagból és emailból kombinált fülbevalót, amely szemlátomást José & Maria Berrera Stúdiójából került ki, a kesztyűje Portolano, a cipője pedig Gucci. Paul és Ashley, azt hiszem, kissé túlöltözött, Ashley meg még napszemüveget is visel, holott nemcsak hogy a limuzin ablaka színezett üveg, de ráadásul odakinn már sötétedik is. Kis csokrocska virágot tart a kezében – nefelejcs –, amit Carrutherstől kapott, ez azonban semmiféle féltékenységet sem vált ki Courtneyből, mivel őt teljesen lefoglalja az, hogy szeretné kikaparni Evelyn szemét, ami szerintem is jó ötlet, habár Evelyn szeme kétségkívül szebb, mint az övé, és én tulajdonképpen nagyon szívesen végig is nézném, amikor végrehajtja. Courtney teste egy picivel jobb, Evelynnek viszont szebb melle van. Már legalább huszadik perce tart a koncert, és merő unalom. Utálom az élő zenét, körülöttünk azonban mindenki folyton felugrál, és visongva versenyez a fölibénk tornyozott hangfalakból bömbölő lármával. Számomra azonban legfeljebb az szerez egy kis örömet, hogy felfedeztem, Scott és Anne Smiley tíz sorral mögöttünk ül a mienkénél sokkal szarabb, de valószínűleg csöppet sem olcsóbb helyen. Carruthers helyet cserél Evelynnel, mert meg akar beszélni velem valami üzleti dolgot, de egyetlen szavát sem értem a hangzavarban, ezért én is helyet cserélek Evelynnel, mert én viszont Courtneyval szeretnék szót váltani. 150

– Luis egy nyuszi – kiabálom a fülébe. – Nem is sejt semmit. – Te, ez Armanit visel – kiáltja Courtney, és a basszus gitárosra mutat. – Az nem Armani – felelem –, hanem Emporio. – Nem Emporio – kiabálja –, hanem Armani. – Annál sokkal tompábbak a szürkék, akárcsak a vakondszín meg a tengerkék. Széles rever, finom hajtások, pöttyökkel kombinált csíkok – ezek az Armani stílusjegyei. Az Emporio stílusa egészen más – kiabálom kissé ingerülten, hogy még ezt sem tudja és képtelen különbséget tenni a kettő között, közben pedig két kézzel fogom be a fülem. – Nagy különbség! Melyik a vezető? – Talán a dobos – kiabálja –, legalábbis azt hiszem. De nem vagyok benne biztos. Jó lenne rágyújtani. Tegnap este hol voltál? De nehogy azt feleld, hogy Evelynnel, mert akkor beléd rúgok. – A dobos egyetlen Armani darabot se visel – visítom. – De Emporiót se. Nem voltam sehol. – Nem tudom, ki a dobos – kiabálja. – Akkor kérdezd meg Ashleytől – javaslom ordítva. – Ashley! – visítja Courtney, és Paul előtt átnyúlva megveregeti Ashley lábát. – Melyik a vezető? – Ashley odakiabál valami választ, amiből egy szót se értek, aztán Courtney visszafordul hozzám, és a vállát vonogatva így felel: – Azt mondja, el se tudja hinni, hogy csakugyan New Jerseyben van. Carruthers mutogatva jelzi Courtneynak, hogy szeretne helyet cserélni vele. Courtney egy mozdulattal lerázza, aztán belemarkol a combomba, én meg kőkeményre megfeszítem az izmaimat, ő pedig a csodálattól nem bírja elvenni a kezét. Luis azonban ragaszkodik a helycseréhez, erre Courtney végül is felkel a helyéről, de még odaüvölti nekem, hogy: – Ma este muszáj lesz egy kis kábítószert szerezni! – Bólintok. Az énekes, Bono, valami olyasmit rikácsol, hogy „Where the Beat Sounds the Same”. Evelyn és Ashley kimegy cigarettát venni, aztán betérnek a női mosdóba, és végül megnézik, nincs-e valahol büfé. Luis közben odatelepszik mellém. – Unatkoznak a lányok – üvölti Luis a fülembe. – Courtney azt mondja, szerezzünk neki egy kis kokaint – kiáltom. – Az jó. – Luis mogorván néz maga elé. – Van valahol asztalfoglalásunk? – A Brusselsben – feleli kiáltva és közben megnézi a Rolexét. – De nem tudom, nem fogjuk-e lekésni. – Ha lekéssük – figyelmeztetem –, én máshová nem vagyok hajlandó elmenni. Akkor tegyetek le a lakásomnál. – Nem fogjuk lekésni – üvölti. – De ha mégis, mit szólnál valami japán kajához? – kérdezem, csökkenő elszántsággal. – Tudok a Felső West Sideon egy nagyon jó kis szusibárt. Az a 151

neve, hogy Blades. A főszakács azelőtt az Isoitóban volt. A Zagat-féle étteremkalauzban „kitűnő” minősítést kapott. – Bateman, én utálom a japán konyhát – ordítja Carruthers, miközben a fél kezével befogja az egyik fülét. – Meg a rohadt kis ferdeszeműeket. – Mit beszélsz? – kérdem kiáltva. – Jó, jó, tudom – üvölti, és közben már guvad a szeme. – Jobban takarékoskodnak, mint mi, és bár ők maguk nem nagyon jók az innovációban, ahhoz nagyon is értenek, hogyan lopják el a mi találmányainkat, amiket aztán egy kicsit megbütykölnek, és a végén velünk megvetetnek! Egy pillanatig hitetlenkedve nézek rá, aztán a színpad felé fordítom a tekintetemet, ahol éppen körbe-körbe futkos a szólógitáros, Bono meg a karját széttárva rohangál előre-hátra a színpad szélén, majd újra Luisra nézek, akinek még mindig céklavörös a feje a felháborodástól, és kiguvadt szemmel mered rám, az ajkán kifröccsent nyál, de nem szól egy szót sem, csak hallgat. – És mi köze van ennek a Bladeshez? – kérdezem csakugyan értetlenül. – Töröld meg a szádat. – Hát ezért utálom én a japán konyhát – üvölti válaszképpen. – Szasimi. Meg kaliforniai palacsinta. Jézus Mária! – Mutatóujját ledugja a torkába, és úgy tesz, mint aki hányni fog. – Carruthers… – kezdem, de mondat közben elhallgatok, és alaposan szemügyre veszem az ábrázatát. Még mindig magánkívül van. Közben pedig elfelejtem, hogy mit is akartam mondani. – Mi van? – kérdezi közelebb hajolva. – Nekem ez egyszerűen nem megy a fejembe – mondom ordítva. – Miért nem tudtál későbbre asztalt foglalni? Kénytelenek leszünk várni! – Mi van? – kérdi üvöltve, és tölcsért csinál a kezéből, mintha az számítana. – Kénytelenek leszünk várni! – kiáltom még hangosabban. – Az nem probléma – ordítja. Az énekes kijön a színpad szélére és lenyúl hozzánk, én azonban intek neki, hogy menjen arrébb. – Azt mondod, hogy oké? Szerinted oké? Hát tévedsz, Luis. Mert nem oké. – Paul Owenre pillantok, aki láthatólag szintén unatkozik, mindkét kezét a fülére szorítja, de közben mindazonáltal Courtneyval beszélget valamiről. – Nem fogunk várni – visítja Luis. – Erről én kezeskedem. – Te csak ne kezeskedj semmiről, te hülye seggfej – ordítom neki, majd megkérdezem tőle: – Mondd, még mindig Paul Owen viszi a Fisher-féle folyószámlát? – Patrick, én nem szeretném, ha megharagudnál rám – hörgi Luis kétségbeesetten. – Ígérem, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. – Jézus Mária, hagyd már abba – ordítom. – Hanem arra felelj nekem inkább, hogy még mindig Paul Owen kezeli-e a Fisher-féle folyószámlát. 152

Carruthers odapiI1ant Owenre, aztán visszanéz énrám. – Azt hiszem, igen. Egyébként azt mondják, Ashleynek chlamydiája van. – Akkor én most váltok vele egy-két szót – mondom kiáltva, és felállok, hogy helyet foglaljak az Owen melletti üres ülésen. De ahogy leülök, valami furcsa dologra leszek figyelmes a színpadon. Bono engem követ; utánam jött a színpad szélén, és most egyenesen a szemembe néz a színpad peremén térdepelve; fekete farmerben van (alkalmasint Gitano lehet a márkája), a lábán szandál, bőrmellényt visel, s alatta meztelen. Hófehér a teste, verejték borítja, izmai kidolgozatlanok és tónustalanok, vagy legalábbis nemigen látni, mivel a mellét némi gyér szőrzet födi. A fején cowboykalap, a haját lófarokban hordja, és siraloméneket nyögdel éppen – el is kapok néhány szót a szövegéből: „A hős csak rovar ebben a világban” – és valami halvány, alig észrevehető, ám mindazonáltal roppant zavaró, önelégült vigyor ül, sőt mindinkább terjed az arcán, közben felizzik a szeme, s a háttér égővörösre vált, bennem pedig ekkor hirtelen felhorgad valami hatalmas érzés, új öntudat hulláma önt el, amitől a szívem is sebesebben ver, és egyszeriben egyáltalán nem tűnik képtelenségnek azt gondolni, hogy talán valami láthatatlan húr fűz össze Bonóval, mely reám tekeredik, és eltűnik körülöttem a közönség, a zene lelassul, lágyabb hangokon szól, és egyszerre csak Bono van a színpadon egymaga – a sportcsarnok is néptelen, a zenekar elenyészik… Aztán egyszer csak újra ott van mindenki, a közönség, a banda, a zene is lassan fölbuzog, aztán Bono elfordul tőlem, én pedig ott maradok fityegve, vérvörösen, sajgón felmeredő farkam a combomnak feszül lüktetve, és a kezem görcsösen ökölbe szorul. Ekkor azonban hirtelen minden visszaváltozik, mintha valaki lekattintott volna egy kapcsolót, a színpad háttere is újra fehér. Bono a színpad túlsó végén ugrabugrál, és minden, a szívemben zúgó érzés, az agyvelőmet horzsoló káprázat is egyszerre semmivé válik, engem pedig jobban, mint valaha, csak az érdekel, hogy mi van a Fisher-féle folyószámlával, amit Owen kezel, mert úgy érzem, élet s halál kérdése, hogy tudjam, s ez még annál a köteléknél is fontosabb, mely Bonóhoz fűz, aki mind messzebb van már, és lassacskán el is enyészik előlem. Odafordulok Paul Owenhez. – Szevasz – mondom kiabálva. – Na, mi van? – Látod azokat a pasasokat, ott…? – Színpadi segédmunkások kis csoportjára mutat, akik az első sor túlsó végén állnak, és a közönséget fürkészik, közben pedig egymás közt tanakodnak. – Errefelé mutogattak az előbb, Evelynre, Courtneyra meg Ashleyre. – Na és, kik ezek? – kérdezem ordítva. – Talán az Oppenheimertől vannak? – Nem – feleli Owen kiáltva. – Szerintem ezek a ródok, akik nőket keresnek a bandának egy kis öltözői szexre. 153

– Aha – visítom. – Azt hittem, esetleg Barney küldte őket. – Nem – kiabálja. – Ezeket hívják diszpicsárnak. – Ezt meg honnan tudod? – Van egy unokatestvérem, aki az All We Need of Hell menedzsere – feleli teli torokból. – Nagyon bosszantó, hogy te ilyeneket is tudsz – jegyzem meg. – Mit mondsz? – kérdezi kiáltva. – Még mindig te kezeled a Fisher-féle folyószámlát? – kérdezem szintén kiabálva. – Igen – ordítja vissza. – Pofára estél, Marcus? – Miattad – üvöltöm. – Hogy sikerült megszerezned? – Eredetileg a Ransom-féle folyószámla volt az enyém, de aztán összejöttek a dolgok. – Közben meg csak a vállát vonogatja a gazember. – Te is tudod, hogy van ez, nem? – Baromi – ordítom feleletképpen. – Az – kiabálja vissza, aztán megfordul a székén, és hátrakiabál két buta arcú, kövér New Jersey-i lánynak, akik egy óriás marihuánás cigit szívnak felváltva; az egyik tehén, azt hiszem, egy nagy ír zászlót tekert magára. – Szíveskedjenek elnyomni azt a görényszivart – nagyon büdös. – Nekem kell – kiáltom, és közben Owen tökéletes választékát nézem; még a fejbőre is napbarnított. – Mi kell neked? – kérdezi ordítva. – Marihuána? – Nem. Semmi – üvöltöm immár rekedten, és visszaroskadok a székembe. Üres tekintettel bámulom a színpadot, a körmömet rágcsálom, amivel pedig teljesen tönkreteszem a tegnapi manikűrt. Miután Evelyn és Ashley visszajön, valamennyien távozunk, majd Manhattan felé száguldva a limuzinnal, hogy le ne maradjunk a Brusselsben foglalt asztalról, kibontunk még egy palack Cristal pezsgőt, miközben a tévében még mindig Reagan beszél, Evelyn meg Ashley pedig elmeséli, hogy a női mosdó előtt megszólította őket két fütyi, és meghívta őket az öltözőbe. Elmagyarázom nekik, hogy kik voltak ezek, és mit akartak valójában. – Te jószagú…! – sápítozik Evelyn. – Azt akarod mondani, hogy meg akartak… – Szerintem Bonónak nagyon kicsi kis farka lehet – jegyzi meg Owen, miközben kibámul a kocsi füstszínű ablakán. – Végtére is ír. – Mit gondolsz, van itt az öltözőben automata pénzfelvevőhely? – kérdezi Luis. – Ashley! – kiált fel Evelyn. – Hallod ezt? Bennünket meg akartak… – Milyen a frizurám? – teszem fel a kérdést. – Még egy pohár Cristal? – kérdezi Courtney Luistól.

154

Csendélet csütörtök délután és szinte esteledik is már, amikor azon veszem észre magam, hogy egy telefonfülke mellett ácsorgok valami belvárosi utcasarkon, de nem tudom, hol, csak azt tudom, hogy izzadok, migrén hasogatja a fejemet, és összeszorul a szívem a rémülettől, mert hiába kutatok a zsebeimben sehol egy szem Valium, Xanax vagy egy maradék Halcion, csak három kifakult Nuprin tabletta akad a kezembe, melyek egy márkás Gucci orvosságos szelencében lapultak mostanáig, így hát ezeket kapom be, és az egészet egy diétás Pepsivel öblítem le, amiről, ha az életem függne tőle se tudnám megmondani, hogy honnan szereztem. Azt is elfelejtettem, kivel ebédeltem s ami még ennél is fontosabb, arra se vagyok képes visszaemlékezni, hogy hol. Talán Robert Ailesszel a Beatsben? Vagy Todd Hendriksszel az Ursulában, Philip Duncan Holmes legújabb tribecai bisztrójában? Esetleg Ricky Worall-lal a Decemberben? Netán Kevin Weberrel a Contrában? És vajon fogolypecsenyés szendvicset ettem-e vagy zöldparadicsomos brióst, vagy esetleg egy nagy adag rákszószos endiviát? – Istenem, nem emlékszem semmire – nyögöm, miközben a verejték már teljesen átitatja a ruhámat; selyemszállal kevert vászonzakó, pamuting, khaki vászonnadrág (minden Matsudától), Matsuda-emblémás selyem nyakkendő és öv a Coach Bőrárutól – a zakóból ki is bújok, és beletörlöm az arcom. A telefon közben egyre csak kicsöng, bár fogalmam sincs róla, kit hívhattam, és csak álldogálok ott a sarkon, Ray-Ban szemüvegem a homlokomra feltolva, valami nagyon furcsa szögben kiegyensúlyozva, amikor végre valahonnan messziről ismerős hangot hallok a drótból – Jean hangja küzd halkan a Broadwayn elakadt forgalom lármájával. A Patty Winters Show témája ma reggel az aszpirin volt: „Életmentő szer-e?” – Jean? – kiáltom. – Halló, Jean! – Patrick? Maga az? – hallom Jean hangját. – Jean, segítsen – ordítom. – Patrick? – Mi van? – Jesse Forest kereste – mondja Jean. – Azt üzeni, hogy asztalt foglalt ma este nyolcra a Melrose-ban, Ted Madison és Jamie Conway pedig a Harry’sben várják egy italra. Patrick? – kérdezi Jean. – Hol van? – Jean? – sóhajtom és megtörlöm az orrom. – Nem vagyok… – Ja, és még Todd Lauder is kereste – mondja Jean –, akarom mondani, Chris… vagy nem is, Todd Lauder volt az. Igen, Todd Lauder. 155

– Úristen – nyögöm, és meglazítom a nyakkendőmet a fejemre zuhogó augusztusi napsütésben, mit mondsz, te hülye tyúk? – Nem a Tookban, Patrick. A Melrose-ban foglalt asztalt. – Mit csinálok én itt? – kérdezem ordítva. – Hol van? – aztán: – Patrick? Mi baj van? – Ma délután már – mondom, aztán kibukik belőlem – nem megyek vissza az irodába. – Miért nem? – Rosszkedvű a hangja, de az is lehet, hogy egyszerűen csak nem érti a dolgokat. – Mindenkinek… mondja… egyszerűen… hogy nem… – üvöltöm a telefonba. – Mi van magával Patrick? Jól van? – kérdezi. – Ne legyen már olyan kibaszott… szomorú. Jézus Mária – ordítom. – Patrick. Ne haragudjon. Én azt is akartam, hogy mindenkinek egyszerűen csak azt mondom, hogy nem, de aztán az volt, hogy… – visszaakasztom a kagylót, és ellököm magam a telefonfülkétől, és a nyakamban lógó walkman egyszerre olyan nehéz, mint egy malomkő (közben meg egyre csak dőlnek belőle a hangok – valami korai Dizzy Gillespie –, és halálosan idegesít), úgyhogy el is dobom, úgyis csak valami olcsó vacak, bevágom az első szemetesbödönbe, amibe belebotlom, aztán megkapaszkodom a bödön szélében, a tüdőm zihál, az olcsó Matsuda zakó a derekamra kötve, és csak bámulom a walkmant, amely még mindig szól, miközben az égető naptól lassan kiolvad a fejbőrömbe dörzsölt tápláló hab, és elvegyül az arcomon lecsurgó izzadsággal, az ízét is érzem, ahogy megnyalom a szájam szélét, sőt szinte még ízlik is, amitől hirtelen mardosó éhség fog el, beletúrok a hajamba, és mohón a tenyerem nyaldosom, mialatt a Broadwayn haladok lassan fölfelé, ügyet se vetve a röplapokat osztogató nénikékre, farmerboltok mellett elhaladva, a boltokból kiömlő bömbölő zene mellett, mely dől ki az utcára, és az emberek a zene ütemére lépkednek, Madonna új kislemezére, amin Madonna azt zokogja teli torokból, hogy „az élet egy rejtelem, és muszáj, hogy mindenki magányos legyen…”, közben kerékpáros küldöncök suhannak el mellettem, én meg csak állok a sarkon, és átkozom őket, de az emberek úgy mennek el mellettem, hogy észre sem vesznek, még annyi fáradságot se vesznek, hogy úgy tegyenek, mintha nem vennének észre, amitől ki is józanodom annyi időre legalább, hogy bebotorkáljak egy közeli üzletbe, egy Conranba, és vásároljak egy teáskannát, aztán éppen amikor már kezdem azt hinni, hogy megint normális vagyok és teljesen rendbe jöttem, egyszer csak összefacsarodik a gyomrom, és olyan görcs fog el, hogy betámolygok a legközelebbi kapualjba, a hasamra szorítom a kezemet, és a fájdalomtól kétrét görnyedek, ám amilyen hirtelen jött, ugyanúgy el is múlik, annyi időre legalábbis, hogy kiegyenesedhetem, és gyorsan megkereshetem a legközelebbi vaskereskedést, ahol veszek magamnak egy késkészletet, egy fejszét, egy üveg 156

sósavat, de aztán még a délután folyamán el is hagyom az egész batyut, a belecsomagolt patkányokkal együtt, a Pottery Bam nevű kerámiaüzletben, ahová gyertyát vásárolni tértem be, de az is lehet, hogy végül is itt vettem meg a teáskannát. Most a Lafayette-en támolygok fölfelé, izzadva és nyöszörögve, habzó szájjal, csikaró hassal és szörnyű görcsök közepette – ami valószínűleg a szteroidoktól lehet, habár ebben nem vagyok biztos –, mindazonáltal sikerül lehiggadnom annyira, hogy betérjek a Gristede-hez, ahol a gondolák között fel és alá rohangálva elemelek egy doboz konzervsonkát, amit a Matsuda zakóm alá rejtek, és aztán nyugodtan kisétálok vele az üzletből, és a következő sarkon befordulok az Amerikai Posztó épületébe, ahol megpróbálok elrejtőzni az előcsarnokban, a kulcsommal felbontom a konzervdobozt, ügyet sem vetve a portásra, aki először mintha felismerne, de aztán amikor hozzálátok, hogy a puszta kezemmel magamba tömjem a dobozból körömmel kikapart langyos, rózsaszín húst, rendőrrel fenyeget, ha el nem tűnök. Kifordulok a kapun, és azonnal ki is okádom az egész sonkát egy buszmegállóban a Les Misérables plakátjának dőlve, Eponine bájos arcocskáját, szép kis csücsöri ajkát csókolgatva, amitől a kihányt epe barnás csíkokat rajzol szerény, lágyvonású arcán meg az alája odakapart ákombákomon: BUZIKURVA. Meglazítom a nadrágtartómat, pillantást se vetek a koldusokra, akik pillantásra se méltatnak, és verejtékben úszva, szédülve egyszer csak azon veszem észre magam, hogy megint a belvárosban járok, a Tower Records hanglemezüzletben bóklászok, s ezért igyekszem is egy kicsit összeszedni magamat, miközben egyre csak azt motyogom magam elé, hogy: – Vissza kell vinnem a videókat, vissza kell vinnem a videókat –, és vásárolok is mindjárt két példányt a kedvenc CD-mből, Bruce Willis „The Return of Bruno”-jából, aztán egymás után ötször is benn ragadok a forgóajtó lapjai közt, és amikor végre kivergődöm az üzletből és kibukom az utcára, egyenesen Charles Murphybe botlom, aki a Kidder Peabodynál dolgozik, bár az is lehet, hogy Bruce Barker volt az illető, aki viszont a Morgan Stanleynél van, szóval egyenesen belebotlom valakibe, aki rám köszön, hogy: – Helló, Kinsley – én meg beleböfögök a pofájába, a szemgolyóm befelé fordul, vicsorgó agyaramról meg csöpögve himbálózik a sűrű, zöld epe, ő azonban rendíthetetlen, és azt kérdezi, hogy: – Ugye találkozunk a Flutiesban? Severt is ott lesz? – Hörögve hátrálok tőle, és nekimegyek egy koreai csemegés standjának, halomra döntve az almás, narancsos és citromos ládákat, szerteszéjjel gurul a sok gyümölcs a járdán, aztán ki az úttestre is, ahol fröccsenve kenődnek szét a taxik és autók és buszok meg teherautók kereke alatt, miközben én hebegve, kábultan mentegetőzöm, és véletlenül a platina AmEx hitelkártyámat nyújtom oda a rikácsoló koreainak, aztán inkább egy húszast nyomok a kezébe, amit mindjárt zsebre is tesz, de azért nem ereszti el a pecsétes, gyűrött zakóm se, amit időközben újra magamra erőltettem, aztán amikor felemelem a tekintetemet, és belenézek a ferde szemű, holdvilág 157

képébe, egyszer csak Lou Christie „Lightnin’ Strikes”-ának kórusrészét kezdi énekelni, bele a pofámba. Borzadva kirántom magam a keze közül, és botorkálva megindulok Manhattan fölső végének irányába, hazafelé, de hol egy ember, hol valami hely, hol meg egy üzlet az utamba áll, egy kábítószerkereskedő a Tizenharmadik utcán, aki koncentrált kokaint kínál, én meg vakon egy ötvenest nyomok a kezébe, mire ő: – Ó, uram! – és hálásan megszorítja a kezem, miközben öt fiolát nyom a tenyerembe, én meg egyből bekapom mind az ötöt, s a pasas csak szórakozottan nézi, hogy a zavarát leplezze, mivel nyakon ragadom, és bűzös leheletemet ráböfögve azt hörgöm neki, hogy: – A BMW750iL motorjának nincsen párja – aztán betámolygok egy telefonfülkébe, és addig motyogok a központnak, amíg végre sikerül kiböknöm neki a hitelkártyám számát, és meg is kapom az X-kluzív portáját, és lemondom a megbeszélt időpontot, ami tulajdonképpen nem is volt megbeszélve. Úgy sikerül összeszednem magam egy kicsit, hogy egyszerűen csak a lábamat bámulom mereven, vagyis hát az A. Testoni márkájú cipőmet, ahogy a galambokat rugdosom vele félre, s anélkül hogy tudatában lennék, mit teszek, bemegyek egy lompos kis büfébe a Second Avenue-n, és zavartan, kábán, izzadva odalépek egy kicsi, kövér zsidó asszonyhoz, aki még öreg is ráadásul és rémesen van öltözve. – Ide hallgasson – kezdem. – Van egy asztalfoglalásom. Bateman névre. Hol a főpincér? Jackie Mason személyes jó ismerőse vagyok –, amire a nő nagyot sóhajt, és azt mondja, hogy: – Én is találok magának asztalt. Nálunk nem kell előre rendelni – azzal odanyújtja az étlapot. A legócskább asztalhoz vezet, a leghátsóhoz, mindjárt a vécé mellett, én meg kikapom a kezéből az étlapot, és sietős léptekkel visszamegyek előre, helyet foglalok az egyik bokszban, és elképedve nézem, hogy milyen olcsók az ételek ezen a helyen – Ez talán valami vicc akar lenni? –, aztán megérezve egy pincérnő közelségét, rendelek, anélkül hogy felpillantanék rá. – Egy sajtburgert kérek. Egy sajtburgert tehát, közepesen átsütve. – Sajnálom, uram – mondja a pincérnő –, sajt nincs. Ez egy kóser büfé – de nekem fogalmam sincs róla, hogy miről beszél, és azt felelem neki, hogy: – Helyes. Akkor hozzon nekem egy kóserburgert sajttal, meg esetleg még egy tükörtojással a tetején és… te jó isten – mondom felnyögve, mert érzem, hogy visszatérnek a görcseim. – Nálunk nincs sajt, uram – mondja a pincérnő. – Mi kóser… – Ez egy őrület, komolyan mondom; hát mi maga, zsidó? – motyogom, aztán megkérdezem a nőt: – És túró? Az van? – Hívom a főnököt – feleli a nő. – Bánom is én! De előbb hozzon nekem valamit inni – sziszegem. – Mit parancsol? – kérdezi. – Egy… egy vanília… turmixot… – Nálunk, 158

kérem, nincsen tejes turmix. Ez egy kóser hely – mondja, majd: – Hívom a főnököt. – Várjon! – Uram, hívom a főnököt. – Mi folyik itt, a kurva életbe? – kérdem dühöngve, miközben a platina AmEx hitelkártyámat már régen kicsaptam magam elé a zsíros asztalra. – Nálunk nincs tejes turmix, kérem. Ez kóser… – mondja mogorván a spiné, egy a százmilliárd ember közül, aki élt és meghalt e földtekén. – Akkor hozza azt a kurva… vaníliát… kakaóval! – üvöltöm és telefröcskölöm nyállal a magam előtt kinyitva tartott étlapot. A nő csak néz. – De sűrű legyen! – teszem még hozzá. Elmegy, hogy hívja a főnököt, aztán amikor meglátom a pasast, aki hajszálnyira ugyanolyan, mint a pincérnő, csak kopasz, fölállok és ráförmedek, hogy: – Baszd meg azt a büdös kurva anyád, te faszrágó bipsi –, azzal kirohanok a büféből az utcára, ahol ez a

159

A Yale Club – Melyek a kötött mellény viselésének szabályai? – teszi fel a kérdést Van Patten az egész asztaltársaságnak. – Ezt hogy érted? – kérdez vissza McDermott a homlokát ráncolva, és beleszürcsöl az Absolutba. – Igen – mondom én is. – Szíveskedj pontosítani. – Nos, arra vagyok kíváncsi, hogy vajon szigorúan sportos darab-e… – Avagy öltönyhöz is lehet-e viselni? – szakítom félbe, és magam fejezem be helyette a megkezdett mondatot. – Pontosan erről van szó. – Mosolyog. – Nos, Bruce Boyer szerint… – kezdem a választ. – Állj – vág a szavamba Van Patten. – Nem a Morgan Stanley bankháznál van? – Nem. – Elmosolyodok. – Nem a Morgan Stanleynél van. – Nem egy ámokfutó gyilkos volt véletlenül? – kérdezi McDermott gyanakodva, aztán felnyög. – Jaj, Bateman, ne gyötörj mindig ezekkel a tömeggyilkosokkal. Elegem van az ámokfutókból. – Nem, McDufus, Bruce Boyer nem tömeggyilkos – mondom, és visszafordulok Van Pattenhez, de mielőtt folytatnám, még odaszólok McDermotthoz. – Ezt zokon veszem tőled. – De te meg mindig ámokfutókkal jössz – mondja McDermott panaszkodva. – Ráadásul pedig mindig olyan fölényesen, kioktatóan emlegeted őket. Pedig én az égadta világon semmit se akarok tudni Son of Samről és… az isten szerelmére… nem vagyok kíváncsi se a Nagy Hegyi Fojtogatóra, sem pedig a Tollasfejű Tedre. – Azt mondod, hogy Tollasfejű? – kérdez közbe Van Patten. – Ki ez a Tollasfejű? A nevéből ítélve rendkívül veszedelmesnek tetszik. – Összekeveri a Bőrarcúval – mondom és összeszorítom a fogamat. – A híres Bőrarcú. Benne volt a Texasi Láncfűrészes Vérfürdőben. – Aha. – Van Patten udvariasan mosolyog. – Hát persze. – És valóban nagyon veszedelmes gyilkos volt – mondom én. – Helyes, akkor folytasd. Halljuk, kicsoda Bruce Boyer, ő mit csinált? – kérdezi McDermott, és a szemét az égre fordítva még egy sóhajt is megereszt. – Lássuk csak… netán elevenen megnyúzta az áldozatait? Esetleg halálra éheztette őket? Vagy autóval gázolva ölt? Kutyákkal zabáltatta fel a hullákat? Neki mi volt a specialitása? – Ejnye, fiúk – mondom a fejemet ingatva helytelenítőleg, majd tréfás 160

beismerést teszek: – Még annál is sokkal komiszabb dolgokat művelt. – Például micsodát?… McManus új vendéglőjébe vitte őket vacsorázni? – kérdezi McDermott. – Annál tényleg nincs iszonyúbb – helyesel Van Patten. – Te voltál? Fincsi volt, mi? – Megkóstoltad a húspástétomot is? – kérdezi McDermott. – A húspástétomot? – kérdezi Van Patten elborzadva. – Az semmi! Mit szóltok a dekorációhoz? Hát az abroszokhoz? – Ettél vagy nem ettél a húspástétomból? – erősködik McDermott. – Persze hogy megkóstoltam, és ettem galambfiókot is, sőt még marlint is – feleli Van Patten. – Jó isten! A marlinról meg is feledkeztem – hördül fel McDermott. – Az a marlinos chili! – Épelméjű ember, aki olvasta Miller kritikáját a Timesban, magától értetődőleg rendelt húspástétomot és marlint is, nemdebár? – Csakhogy Miller téved – szúrja közbe McDermott. – Egyszerűen csak vacak volt. Vegyük például a papayás quesadillát. Általában elronthatatlan. Ezen a helyen viszont… te jó isten! – A fejét ingatja szomorúan. – És még olyan olcsó is – fűzi tovább Van Patten. – De még mennyire. – McDermott tökéletesen egyetért az előtte szólóval. – Például a pirított görögdinnyés torta… – Uraim – mondom köhentve. – Khöm. Nem szívesen szakítom félbe a társalgást, de… – Oké, oké, hallgatlak – mondja McDermott. – Folytasd, kérlek, Charles Moyer történetét. – Bruce Boyer – igazítom helyre McDermottot. – Ő írta az Elegancia, avagy az úridivat kézikönyve című művet – majd mintegy „félre” csupán: – és közlöm veled, Craig, hogy a szabadidejében sem foglalkozott ámokfutással. – No és mit mond ez a kedves Bruce a kötött mellényről? – kérdezi McDermott, foga közt a jeget ropogtatva. – Fajankó. Az Elegancia remek könyv. Az ő elmélete szerint korántsem feltétlenül tilos öltönyhöz kötött mellényt viselni – mondom. – Nem hallottad, hogy az imént fajankónak neveztelek? – De igen. – Viszont nem mondja-e azt is, hogy a mellény kiválasztásánál mindig az öltöny szempontja az elsődleges? – veti ellen Van Patten kissé bizonytalanul. – No, igen… – Némileg bosszant, hogy ezek szerint Van Patten szorgalmasan megtanulta a leckét, és most mégis hozzám fordul tanácsért. Mindazonáltal higgadtan folytatom az előadást. – Diszkrét, vékony csíkos öltönyhöz például tompa kék vagy grafitszürke mellény illik. Szürke vagy barna öltöny esetében viszont merészebb mellényt is választhatunk. – Ámde sohase feledjük – teszi hozzá McDermott –, hogy a közönséges 161

mellény utolsó gombját nem szabad begombolni. Szúrós pillantást vetek McDermottra. Ő erre csak elmosolyodik, belekortyol az italába, majd elégedetten megnyalja a szája szélét. – Miért? – tudakolja Van Patten. – Ez a hagyomány – felelem, de közben mindegyre McDermottot nézem még haragosan. – Azonkívül pedig így kényelmesebb is. – Vajon nem ül-e jobban a mellény, ha nadrágtartót is visel az ember? – hallom Van Patten következő kérdését. – Miért gondolod? – kérdezem feléje fordulva. – Nos, azért, mert akkor… – Elakad, a szavakat keresi. – Nem zavar az…? – kezdem. – Öv csatja? – fejezi be McDermott a mondatot. – Pontosan – bólint Van Patten. – Ne feledjük… – kezdi McDermott, újfent a szavamba vágva. – Ne feledjük, hogy míg az öltöny színével és stílusával feltétlenül harmonizálnia kell a mellénynek, a zokni s a nyakkendő mintájával való egyezés egyenesen kerülendő – mondja McDermott, és előbb rám pillant mosolyogva, majd Van Pattenre. – Nem tudtam, hogy te is olvastad… ezt a könyvet – dadogom dühösen. – Hiszen csak az imént is összekeverted Bruce Boyert és… John Wayne Gacyt. – Közben eszembe jutott. – Vállat von. – Nézd – folytatom ismét Van Pattenhez fordulva, mert visszataszítónak találom McDermott olcsó hetvenkedését. – Skót mintás zoknit viselni skót mintás mellényhez kétségkívül kissé túlságosan is keresettnek hat. – Gondolod? – Olyan benyomást keltene, mintha tudatosan törekedtél volna erre az összhatásra – mondom, majd hirtelen elönt a méreg, és visszafordulok McDermotthoz. – Tollasfejű? Hogy az ördögbe lehet összekeverni a Tolllasfejűt a Bőrarcúval? – Fel a fejjel, Bateman – rikoltja, és hátba vág, majd a nyakamat kezdi gyömöszölni. – Mi az, bal lábbal keltél fel ma? Elmaradt a reggeli siacu? – Ha azonnal nem veszed el a kezed – mondom, szorosan lehunyva a szemem, miközben egész testem megfeszül, akár a rugó, mely érzem, hogy mindjárt elpattan –, lecsapom. – Hűha, kispajtás, ne tréfálj – mondja McDermott, és tréfásan riadalmat színlel. Idétlen vihogásban tör ki mind a kettő, és diadalmasan néznek egymásra, mert sejtelmük sincs róla, hogy én csakugyan megtenném, és levágnám a kezét, méghozzá élvezettel. Harmadmagammal, David Van Patten és Craig McDermott társaságában ülök a Yale Club éttermében. Ebédelünk. Van Patten egy Krizia Uomo selyemgyapjú öltönyt visel, hozzá Brooks Brothers inget, a nyakkendője Adirondack, a cipője pedig a Cole-Haantól való. McDermott kasmírblézerben 162

van, és flanelnadrágot visel, mely szintén Ralph Lauren, a cipője pedig Brooks Brothers. Én spriccelt gyapjúöltönyt viselek, a zakója rátétes, meg Luciano Barberától való pamutinget, a nyakkendőm szintén Luciano Barbera és az én cipőm is Cole-Haan, a szemüvegkeretet pedig a Bausch & Lomb-nál vásároltam. A ma reggeli Patty Winters Show a nácikról szólt, és magam sem értem, hogy miért, egészen begerjedtem tőle. Bár azt nem mondhatnám, hogy mindenestül rokonszenvesnek találtam a tetteiket, mindazonáltal teljesen ellenszenvesnek sem mondhatnám őket, aminthogy a közönség is túlnyomórészt számomra rokonszenves emberekből állt. Például az egyik fellépő náci, pedig a humor általában nem jellemző rájuk, grapefruitokkal zsonglőrködött, mégpedig olyan ügyesen, hogy meg is tapsoltam az ágyban felülve. Luis Carruthers is itt ül, tőlünk ötasztalnyira, és úgy van öltözve, mint egy franciasaláta – valami jellegtelen francia szabóság jellegtelen öltönyében van; s ha nem tévedek, a széke alá helyezett keménykalap szintén az övé – csak Luis lehet képes ilyesmit felvenni. Átmosolyog rám, én azonban úgy teszek, mintha nem venném észre. Ma reggel két órát kondiztam az X-kluzívban, minthogy délután már egyikünk sem szándékozik visszamenni az irodájába, elhatároztuk, hogy ebéd után elmegyünk megmasszíroztatni magunkat. Még nem adtuk fel a rendelést, sőt egyelőre még az étlapot se láttuk. Egyelőre még csak iszogattunk. Craig eredetileg pezsgőt akart bontatni, David azonban hevesen rázta a fejét, és kijelentette, hogy: – Szó se lehet róla –, így aztán különféle italokat rendeltünk. Én folyamatosan szemmel tartom Luist, és valahányszor felénk pillant, nyomban hátravetem a fejem, és hangosan felkacagok, még ha épp abban a pillanatban nem is mond semmi mulatságosat se Van Patten, sem pedig McDermott, ami egyébként se nagyon sűrűn fordul elő velük. Álkacajomat olyan tökélyre fejlesztettem, hogy egészen természetesnek hat, és nem is veszi észre senki, hogy csak színlelem. Luis feláll, megtörli a száját az asztalkendőben, és még egyszer felénk pillant, mielőtt távozna az ebédlőből, feltevésem szerint a férfimosdó felkeresése végett. – De azért mindennek van határa – jelenti ki Van Patten. – Mivel az az igazság, és azt akarom mondani tulajdonképpen, hogy nekem semmi kedvem a Krémes Rém társaságában tölteni az egész estét. – De közben még mindig Meredithszel jársz, akkor pedig mi a különbség? – kérdezem. Van Patten természetesen nem hallja meg a megjegyzésemet. – De a ditsy stílus nagyon csinos – mondja McDermott. – A ditsy határozottan csinos. – Bateman? – fordul hozzám Van Patten. – Neked mi a véleményed? – Miről? – kérdezem felállva. – A ditsy-ről. Nem tetszik? – Szól közbe ezúttal McDermott. – Szerintem egyenesen kívánatos. Comprende.? 163

– Ide figyeljetek – mondom, és betolom az asztal alá a székemet. – Mindenki vegye tudomásul, hogy én határozottan családpárti vagyok, és ugyanolyan határozottan ellenzem a kábítószer-fogyasztást. Elnézést kérek. Ahogy távozom, még hallom, hogy Van Patten elkap egy arra haladó pincért, és megkérdezi tőle, hogy: – Mondja, nem csapvíz ez véletlenül? Én viszont nem iszom csapvizet. Hozzon nekem egy Eviant vagy valami effélét. Vajon Courtney nem kedvelne-e kevésbé, ha Luis meghalna? Ezzel a kérdéssel kell most szembenéznem, és a tudatomban nem is ködlik semminő válasz, mialatt lassú léptekkel átvágok az ebédlőn, odaintegetve valakinek, aki nagyon emlékeztet Vincent Morrisonra, meg valaki másra, aki viszont – s ebben szinte biztos vagyok – Tom Newmanre hasonlít. Vajon több időt töltene-e velem Courtney – azt az időt

is, amit most Luisszal tölt –, ha Carruthers kilépne a képből, ha immár nem jelentene alternatívát velem szemben, ha esetleg… meghalna? Vajon nagyon feldúlná-e Courtneyt, ha Luis gyilkosság áldozatául esnék? Vajon képes lennék-e őszintén vigasztalni Courtneyt, anélkül hogy az arcába nevetnék, miközben majd’ kifröccsenne belőlem a gyűlölet, ami persze mindent elárulna rólam. Vajon az izgatja-e Courtneyt, hogy Luis háta mögött találkozik velem, vagy inkább a testem, esetleg a farkam nagysága? Ami azt illeti, azt a kérdést is fel kell tennem, hogy miért akarok én egyáltalában a kedvében járni Courtneynak. Ha csak az izmaimba szerelmes meg a farkam döfésébe, akkor Courtney nem más, mint csupán kis buta kurva. Bár kétségtelenül testileg szuper, szinte tökéletesnek mondható kis buta kurva, ami pedig olykor mindennél többet nyom a latban, kivéve talán csak a kellemetlen szájszagot és a sárga fogakat, melyek közül nálam bármelyik válóoknak számít. Vajon nem rontanék-e el vele mindent, ha megfojtanám Luist? És ha feleségül venném Evelynt, vajon nem kellene-e folyton Lacroix ruhákat vennem neki, míg csak el nem válunk? Vajon a dél-afrikai expedíciós csapatoknak sikerült-e végre pacifikálniuk Namíbiában a Szovjetunió által támogatott néger gerillákat? Vajon békésebb hely lenne-e a világ, ha földarabolnám Luist? Az én világom bizonyosan, akkor pedig miért is ne tenném meg? Másrészt viszont… másrészt nincsen. Tulajdonképpen most már fölösleges is feltennem mindeme kérdéseket, hiszen már itt állok a férfimosdóban, és a tükörben nézegetem magam – napbarnította bőröm, frizurám maga a tökély –, szemügyre veszem a fogam is, és megállapítom, hogy fogsorom teljesen szabályos, hófehér és csillogó. Rákacsintok a tükörképemre, mély lélegzetet veszek és megindulok a fülke felé, melyben Luis tartózkodik. Üres a férfi-vécé. Minden fülke üres, egyetlenegyet kivéve, a sor túlsó végén, melynek csak félig-meddig behajtott ajtaja mögül Luis fütyörészését hallom, a Les Misérables valamelyik számát, mégpedig egyre hangosabban, ahogy közeledem hozzá, mígnem már-már fülsértő. Ott áll Luis benn a fülkében, nekem háttal, kasmírblézerben, bő szabású 164

gyapjúnadrágban, selyempuplin fehér ingben, és vizel a csészébe. Tudom, hogy megérzi, nincsen egyedül, mivel észrevehetőleg megfeszül a háta, és hirtelen megszakad a csészébe csurgó vizelet csobogása. Mint egy lassított filmen, miközben ziháló lélegzetem minden más hangot elnyom a fülemben, és könnyű ködfátyol ereszkedik a szemem elé, a kezem kasmírzakója és selyempuplin ingének gallérja fölött átfogja a nyakát, míg két hüvelykem össze nem ér a tarkóján, a mutatóujjaim pedig közvetlenül Luis ádámcsutkája fölött. Lassan megszorítom, ujjaim megfeszülnek, de még nem fogom olyan szorosan, hogy Luis hátra ne fordulhasson – még mindig olyan az egész, mint egy lassított film –, s most már szemben áll velem, az egyik kezét selyemgyapjú Polo szvetterén tartva, a másikat felemelve. Szemhéja megrebben, majd tágra nyílik a szeme, éppen úgy, ahogy szeretem. Látni akarom, ahogy eltorzul az arca és elkékül, és akarom, hogy tudja, ki öli meg. Azt akarom, hogy én legyek az utolsó arc, az utolsó akármi, amit lát, mielőtt meghal, és oda akarom üvölteni neki, hogy „Megbasztam Courtneyt. Hallod? Én baszom Courtneyt. Ha-ha-ha!”, és azt akarom, hogy ez legyen az utolsó szó, az utolsó hang, amit hall, mielőtt a hörgése és a légcsöve reccsenése el nem nyom minden más hangot. Luis rám mered, én pedig megfeszítem a karizmaimat, mert küzdelemre számítok, ami azonban legnagyobb csalódásomra elmarad. Luis ugyanis ahelyett, hogy ellenállna, lepillant a csuklómra, egy másodpercig habozik, aztán lehajtja a fejét, és… megcsókolja a bal csuklómat, aztán amikor megint rám néz, kissé félénken… szeretetteljes pillantással teszi, és látom a szemén, hogy alig is van zavarban. Felemeli a jobb kezét, és gyengéden megérinti az arcomat. Én meg csak állok, sóbálvánnyá dermedve, a karom még mindig előrenyújtva, az ujjaim Luis torkán. – Te jó isten, Patrick – suttogja. – De miért épp itt? Ujjai már a hajammal játszanak. Oldalt pillantok, és azt látom, hogy valaki azt karcolta a fülke falára, hogy Edwin tud a legjobban szopni, zavaromban dermedten nézem a feliratot, és a köréje karcolt keretet tanulmányozom, mintha ott kellene keresnem a választ, ott lenne elrejtve valami nagy igazság. Edwin? Milyen Edwin? Megrázom a fejem, hogy kissé magamhoz térjek, aztán megint Luisra pillantok, akinek mintha odaragadt volna az arcára a hülye, szerelmes vigyor, megpróbálok szorítani egyet a nyakán, az arcom is eltorzul az erőfeszítéstől, de nem megy, a kezem nem engedelmeskedik, s csak állok mereven kinyújtott karral, aminek ezek után semmi értelme, és bizonyára nevetséges látványt nyújt. – Láttam, hogy nagyon nézel – mondja zihálva. – Láttam rajtad – nagyot nyel –, hogy tüzel a tested. Megpróbál szájon csókolni, de hátrahőkölök, neki a fülke ajtajának, amivel akaratlanul is bezárom. Leveszem a kezem Luis nyakáról, aki azonban elkapja, és azonnal visszahelyezi az előbbi helyre. Újra elveszem a kezem, és 165

azon tűnődöm, most mitévő legyek, de egyszerűen béna vagyok. – Ne légy már olyan… félénk – mondja Luis. Mély lélegzetet veszek, lehunyom a szemem, elszámolok tízig, aztán kinyitom a szemem, és tétován megpróbálom újra felemelni a kezem, hogy megfojtsam vele Luist, de mintha mázsás súlya lenne, és egyszerre lehetetlenség megmozdítanom is. – Nem is tudod, hogy milyen régóta vágyom már erre… – Sóhajtozik, a vállamat simogatja, és reszket egész testében. – Már azóta a karácsonyi buli óta, ami az Arizona 206-ban volt. Tudod, amikor az a vörös csíkos Armani selyem nyakkendő volt rajtad. Most tűnik csak fel, hogy még mindig nyitva a slicce, mire nyugodtan és ezúttal már minden nehézség nélkül kifordulok a fülkéből, odalépek a mosdókagylóhoz, hogy leöblítsem a kezem, bár még mindig kesztyűben vagyok, és nem is kívánom levenni. Egyszerre úgy érzem, hogy nincs a világmindenségben hidegebb hely a Yale Club férfimosdójánál, és önkéntelenül megborzongok. Luis a nyomomban, a zakómat simogatja, és mellém hajol a mosdókagyló fölé. – Kívánlak – mondja halkan, buzisan súgva, és amikor lassan, a mosdókagyló fölé görnyedve feléje fordítom az arcom, hogy rászegezzem viszolygó tekintetem, még hozzáteszi, hogy: – én is téged. Rohanvást távozom a vécéből, és az ajtóban azt hiszem, Brewster Whipple-be ütközöm. Rámosolygok a főpincérre, aztán miután gyorsan kezet fogok vele, a lifthez futok, mely épp csukódik, de lekésem, és üvöltve, átkozódva esem neki ököllel az ajtónak. Gyorsan összeszedem magam és közben észreveszem, hogy a főpincér az egyik pincérrel beszél bizalmasan, felém tekingetve furcsálkodó arccal, mire kihúzom magam, és félénken mosolyogva barátságosan odaintegetek nekik. Luis lép oda, immár lehiggadva, de még mindig vigyorogva és kipirultan, én meg csak állok, mint egy bálvány, és hagyom, hogy odajöjjön hozzám. Nem szól semmit. – Na… mi van? – sziszegem oda neki végül is. – Hová mész? – kérdezi súgva, riadtan. – El kell… – Kukán körülnézek a zsúfolt ebédlőben, aztán megint Luis reszkető, sóvárgó arcára pillantok. – Vissza kell vinnem egypár videót a kölcsönzőbe – mondom, és megnyomom a lift gombját, majd mivel nem győzöm kivárni, otthagyom, és megindulok az asztalom felé. – Patrick! – kiáltja utánam. Visszafordulok. – Mi van? Néma szája azt formázza, hogy „Majd felhívlak”, és az arckifejezése azt üzeni, hogy őrizni fogja a „titkomat”. – Te jó isten. – Szinte fuldoklom, egész testemben reszketve ülök vissza az asztalhoz, mint akit összevertek, és kesztyűs kézzel a poharam után nyúlok, és felhajtom az elvizeződött jégkockás 166

J&B maradékát. Alighogy helyet foglalok, Van Patten a következő kérdést szegezi nekem: – Mondd, Bateman, mik a nyakkendőtű viselésének a szabályai? – Bár a nyakkendőt rögzítő tű vagy csipesz korántsem elengedhetetlen kelléke az üzletember öltözékének, kétségkívül hozzájárul ahhoz, hogy megjelenésünk ápoltnak hasson. Nem szabad azonban, hogy a kellék elnyomja a nyakkendőt magát. A leghelyesebb egyszerű aranycsipeszt választani, melyet a nyakkendő alsó harmadánál, lefelé mutató, negyvenöt fokos szögben kell elhelyezni.

167

Kutyát megölni Courtney hív telefonon, de annyira tele van Elavillal, hogy nem tud lejönni vacsorára a Cranesbe, Kitty Oates Sanders új vendéglőjébe, a Gramercy Parkba, ahol Jean, a titkárnőm még a múlt héten asztalt rendelt a számunkra, és én ettől teljesen ki vagyok borulva. Noha a vendéglő nagyon jó kritikákat kapott (a New York magazinban meg a The Nationben is), nem teszek neki szemrehányást, és nem is próbálom rábeszélni, hogy gondolja meg magát, mivel úgyis előttem hever két dosszié, amit át kell még néznem, meg a reggel felvett Patty Winters Show-t se volt még időm megnézni. Hatvan perc hosszú, és olyan nőkről szól, akiknek levették a mellét, és reggel fél nyolckor, reggelizés közben még nekem is sok az ilyesmi, de a nap végére – miután az irodában elromlott a légkondicionáló, végig kellett szenvednem egy pusztítóan unalmas ebédet az Odeonban Cunninghammel, továbbá kiderült, hogy a kurva kínai pucerájos nem bírja kiszedni a vérfoltokat a másik Soprani zakómból se, és négy videót késve vittem vissza a kölcsönzőbe, amiért kisebbfajta vagyont fizettettek velem büntetésképpen, aztán húsz percig kellett sorban állnom, mire végre rám került a sor a lépcsőjárógépnél – már kellőképpen megedződtem; a nap eseményeitől megkérgesedett a lelkem, és most már képes vagyok szembenézni ezzel a témával is. Kétezer felülés és harmincpercnyi ugrókötelezés a nappaliban, miközben a wurlitzer végig a „Ma este alszik az oroszlán”-t bömböli mindig újra meg újra, pedig a konditeremben is dolgoztam ma már majdnem kerek két óra hosszat. Ezek után felöltözöm, hogy elhozzam a D’Agostinónál megrendelt fűszerárut: Armani farmer, fehér Polo ing, Armani sportzakó, nyakkendő nem kell, a haj lesimítva Thomson-féle zselével; mivel pedig kissé szemerkél az eső, fekete, fűzős Manolo Blahnik-féle, vízhatlan cipő; a fekete, Epi márkájú, tiszta bőr diplomatatáskában, amit a Louis Vuittonnál vásároltam (3200 dollár), három kés és két pisztoly; továbbá, mivel egyrészt hideg van, másrészt pedig nem szeretném tönkretenni a friss manikűrözést, Armani szarvasbőr kesztyű. Végül az öves, fekete bőrtrencskóm (Gianfranco Ferré modellje), ami négyezer dollárba került. Noha a D’Agostino csupán rövid sétányira van tőlem, mindenesetre fölteszem CD-s walkmanomat, és megindítom rajta a Bon Jovi „Elfogni elevenen vagy holtan” című számának hosszabbik verzióját, amelyet ki se vettem belőle, amióta utoljára meghallgattam. Aztán a bejárati ajtó melletti ruhásszekrénybe újonnan beállított esernyőtartóból kihúzom Etro márkájú, fafogantyús, apró mintás esernyőmet, amit a Bergdorf Goodmannál vásároltam kiárusításon háromszáz dollárért. 168

Munka után lementem az X-kluzívba, és jó nagyot kondiztam, aztán hazamentem, és telefonbetyárkodtam egy kicsit, obszcén hívásokkal zaklatva a Dalton fiatal nőalkalmazottait, akiknek telefonszámát abból a regiszterből néztem ki, amit az igazgatósáról loptam el, amikor csütörtök éjjel betörtem hozzájuk. – Én vagyok a Wall Street-i fojtogató –, súgtam buja hangon a vezeték nélküli telefon kagylójába. – Vállalatokat szoktam megfojtani. Mit szólsz hozzá, kisanyám? – ami után egy kis szünetet szoktam tartani, majd szörcsögő hangokat meg rémisztő disznóröfögést hallattam, aztán feltettem a kérdést, hogy: – Na, mi van, te kis kurva? – Többnyire a hallgatásukból is meg tudtam állapítani, hogy reszketnek a félelemtől, amiben nagy élvezetemet leltem, és ezáltal sikerült is mindig jó hosszan fenntartani az erekciómat, a telefonbeszélgetés egész tartama alatt, mindaddig, amíg az egyik lány, bizonyos Hilary Wallace, azt nem kérdezte a telefonban, szinte unott hangon, hogy: – Te vagy az, apa? – amitől egyszerre lelohadt a jókedvem. Tulajdonképpen el is ment a kedvem az egésztől, de azért még feltárcsáztam néhány számot, bár az már nem volt az igazi, nem is nagyon figyeltem oda, és közben a postámat bontogattam, aztán le is tettem a kagylót mondat közben, amikor a kezembe került egy értesítés Cliffordtól, aki az Armaninál dolgozik, és tanácsokkal szokott engem ellátni, hogy zártkörű kiárusítás lesz a Madison Avenue-i butikban… két héttel ezelőtt, és bár mindjárt kitaláltam, hogy nyilván valamelyik portás tarthatta vissza a levelet, hogy kiszúrjon velem, ez mit sem változtat azon, hogy így lemaradtam arról a kurva kiárusításról, majd ahogy e kínos veszteség fölött tűnődve sétálgatok a Central Parkban, valahol a Hetvenhatodik vagy a Hetvenötödik utca magasságában járván, egyszer csak belém hasít a felismerés, hogy lám, többnyire milyen gonosz és kegyetlen is ez a világ, amiben élünk. Az utcai lámpa alatt elhalad valaki, aki szinte a megszólalásig hasonlít Jason Taylorra – fekete haja lenyalva, és kétsoros, vidragalléros, tengerészkék kasmír felöltőt visel, fekete bőrcsizmával (Morgan Stanley modell) –, odabiccent nekem, mire lehalkítom a walkmant, és még elkapom a köszönését, hogy: – Szevasz, Kevin – az orromat pedig megüti a Grey Flannel illata, majd mentemben visszafordulva utána pillantok a pasasnak, aki olyan nagyon hasonlít Jason Taylorra, hogy akár maga Jason Taylor is lehet, és az jut az eszembe, hogy vajon még mindig Shelby Phillipsszel jár-e, de közben majd orra bukom egy koldusasszonyban, aki az utamban hever egy bezárt kertvendéglő kapujában – aminek Amnesia a neve, és Tony McManus nyitotta meg két évvel ezelőtt –, a nő egyébként néger, és tiszta bolond, és egyre csak azt darálja, hogy: – Kérem, mister, egy kis pénzt, kérem, mister, egy kis pénzt – mintha valami buddhista imádság lenne. Megpróbálom elmagyarázni neki, milyen 169

előnyökkel járna az ő számára is, ha valami állást keresne magának – mondjuk a Cineplex Odeonban, javaslom neki, nem épp udvariatlanul –, miközben magamban azt fontolgatom, kinyissam-e a táskámat, s ha igen, vajon a kést-e avagy inkább a pisztolyt vegyem elő belőle. Aztán belátom, hogy túlságosan is könnyű zsákmány lenne, és ezért valószínűleg nem is okozna semmi néven nevezendő élvezetet a kinyírása, így aztán végül is csak annyit mondok neki, hogy menjen a fenébe, aztán felhangosítom a walkmant, éppen amikor a Bon Jovi azt visítja a fülembe, hogy „Semmi sem változott, csak a nevek…”, és továbbállok, majd megállok egy pénzautomatánál, és minden különösebb cél nélkül felveszek belőle háromszáz dollárt, csupa ropogós, friss húszasban, amiket óvatosan, hogy össze ne gyűrődjenek, elhelyezek a gazellabőr tárcámban. A Columbus Circle sarkán ott áll az a Gumiember nevű artista, ballonban és keménykalapban, aki minden délután itt szokott ácsorogni, és néhány közömbös ember előtt produkálja magát; zsákmányt szimatolok, és bár az artista valóban méltó célpontja is lehetne haragomnak, inkább továbbállok, hogy valami kevésbé lármás zsákmányt keressek magamnak. Pedig ha, mondjuk, pantomimművész lett volna, most már valószínűleg nem lenne az élők sorában. Még egy bezárt vendéglő, megfakult plakátokkal teleragasztgatva a kirakata, rajtuk Donald Trump ábrázata a Time címlapján, azelőtt ez volt a Palaze, s ettől megint visszatér egy kicsit az önbizalmam. Itt vagyok a D’Agostinónál, éppen előtte állok és bámulok befelé, közben pedig szinte ellenállhatatlan sóvárgás fog el, hogy bemenjek, végigsétáljak a gondolák között, telerakjam a kosaramat balzsamos ecettel, tengeri sóval, átböngésszem a zöldségespultot és szemrevételezzem a piros paprika meg a sárga paprika meg a zöld paprika meg a lila paprika különböző színárnyalatait, alaposan megfontolgassam, vajon milyen ízesítésű és milyen alakú mézespuszedlit vásároljak, közben azonban igazából arra vágyom, hogy előbb még megtegyek valami mélyebbet, valami olyasmit, amiről magam se tudom, hogy micsoda, megindulok hát a sötét, hideg utcákban, melyek a Central Park nyugati oldalához futnak ki, megpillantom az arcom egy autó füstszínű ablakának tükrében, hosszú limuzin, mely a Café des Artistes előtt parkol, és látom, hogy magától mozog a szám, érzem, hogy a nyelvem nedvesebb, mint máskor, és önkéntelenül folyton hunyorgok. Az utcai világítás fényében élesen rajzolódik ki az árnyékom a vizes kövezeten, és csak nézem, hogy mozog kesztyűs kezem, hol ökölbe szorulva, hol meg kinyújtva ujjait, és a Hatvanhetedik utca közepe táján kénytelen vagyok megállni, hogy kissé lehiggadjak, a D’Agostinóról mesélek magamnak suttogva, a Dorsiában lefoglalt asztalról, a Mike and the Mechanics új CD-jéről, de közben irtóztatón nagy erőfeszítéssel tudom csak lebírni magamban a vágyat, hogy fel ne pofozzam magamat. Vén buzi jön velem szemben az utcán, lassan, magas nyakú kasmírgarbóban, bézsszínű, tiszta gyapjú raglán felöltőben és nyúlszőr kalapban, egy 170

fehér foltos, barna pincsit vezetve pórázon, mely ökölbe fancsalodott pofájával az aszfalton szimatol. Egyre közelebb érnek, elhaladnak egy lámpa alatt, aztán még egy lámpa alatt, mialatt én is összeszedem magam annyira, hogy lassan levegyem a fülemről a walkmant és észrevétlenül kinyissam a diplomatatáskámat. Ott állok a járda elkeskenyedő sávjának közepén egy fehér BMW 320i mellett, és már csak néhány lépésnyire van tőlem a pincsis buzi, úgyhogy jól megnézem magamnak; hatvan felé járhat, dundi, a bőre obszcénül, rózsásan egészséges, tökéletesen ránctalan, és ráadásul nevetséges kis bajuszt is visel, ami csak annál jobban hangsúlyozza az arc nőiességét. Kérdő mosollyal néz rám, végigmér, a pincsi meg eközben egy fa törzsét szaglássza, aztán egy fekete szemeteszsák körül szimatol, mely a BMW mellett terpeszkedik a járdán. – Milyen helyes kiskutya – mondom, és lehajolok az ebhez. A pincsi gyanakvón pillant rám, és halk morgást hallat. – Richard. – A férfi haragosan pillant a kutyára, aztán megint rám néz bocsánatkérő képpel, és látom rajta, mennyire hízeleg neki, hogy nemcsak felfigyeltem a kutyájára, de még szóba is elegyedtem a gazdájával, amibe, esküszöm, szabályosan belepirul a vén gazember, és valószínűleg a farka is elsül ócska, lötyögősen bő kordbársony nadrágjában, ami valószínűleg Ralph Lauren lehet. – Ugyan, nem számít – mondom, és gyengéden megveregetem a kutyát, miközben diplomatatáskámat a földre fektetem. – Pincsi, ugye? – Nem. Ez egy palota pin-cí – feleli olyan selypesen ejtve a szót, ahogy még nem hallottam. – Pin-cí? – kérdezek vissza, és megpróbálom úgy ejteni, ahogyan ő, miközben tovább simogatom az eb bársonyosan púpos nyakát és hátát. – Nem. – Kacéran felnevet. – Pin-cí. Hangsúly az utolsó szótagon. – Hangszúly asz utolszó szóthagon. – Hát, akár így, akár úgy – mondom, miközben kedves, fiús mosollyal felegyenesedem –, mindenesetre gyönyörű állat. Köszönöm – mondja, majd borúsan hozzáteszi még, hogy: – Egy vagyonba kerül. – Csakugyan? És miért? – kérdezem és újra lehajolok, hogy megsimogassam a kutyát. – Szerbusz, Richard. Szerbusz, kiskutya. Nem fogja elhinni – mondja. – Látja ezeket a táskákat a szeme alatt? Ezeket orvosilag kell felvarratni neki minden második évben, méghozzá Key Westben, és azért olyan messze, mert ott van az egyetlen olyan állatorvos az egész földkerekségen, akiben megbízom – egy picike kis vágás, egy kis fazonigazítás, és akkor megint tökéletesen lát az én kis Richardom, igaz, kutyuli? – És helyeslőleg bólogat, ahogy tovább simogatom a kutya hátát, hogy magamhoz édesgessem. – Hát – mondom. – Tényleg nagyon szép állat. 171

Rövid hallgatás következik, mialatt én a kutyát figyelem. A gazdája meg engem bámul, míg már nem bírja tovább magába fojtani a szót. – Fiatalember – kezdi. – Ne haragudjon, nem szívesen kérdezek ilyesmit. – Tessék csak nyugodtan – biztatom. – Jaj, olyan ostoba helyzet – mondja kuncogva. Én is felnevetek. – De miért? – Nem fotómodell maga véletlenül? – kérdezi és immár nem nevet. – Meg mernék esküdni rá, hogy láttam már magát valami magazinban vagy máshol. – Nem, nem vagyok fotómodell – mondom, mert úgy döntök, hogy nem fogok hazudni neki. – De azért nagyon hízelgő, hogy ilyeneket mond. – Maga úgy néz ki, mint egy filmsztár. – Tétován legyint. – Vagy nem is tudom – majd azt selypegi, esküszöm, hogy magában motyogva: – Hagyd már abba, te vén bolond, úgyis csak hülyét csinálsz magadból. Lehajolok, mintha a diplomatatáskámat akarnám felvenni a földről, mivel azonban épp árnyék hullik rá, a vén buzi nem látja, hogy kést veszek elő belőle, méghozzá a legélesebb késemet, a fogazott élűt, és közben felteszem neki a kérdést, hogy mennyit fizetett Richardért, ami egyrészt lehet természetes érdeklődés a részemről, másrészt azonban persze nagyon is célzatos kérdés. Aztán körül sem pillantva, hogy nem jön-e valami járókelő az utcán, gyors mozdulattal felkapom a kutyát a nyakánál fogva, a bal karommal a lámpavasnak nyomom, az eb felém kapdos a fogával, megpróbál belemarni a kesztyűmbe, én azonban olyan erősen szorítom a nyakát, hogy ugatás már nem jön ki a torkán, viszont a szó szoros értelmében hallom, ahogy megroppan a légcsöve. Ekkor belenyomom a hasába a recézett kést, és hirtelen mozdulattal végigmetszem a szőrtelen hast, amitől egyszerre ömleni kezd belőle a sötétbarna vér, az eb meg kalimpálva kapdos felém a mancsával, míg ki nem fordulnak kék meg piros zsigerei, mire az egészet odavágom a járdára, a vén buzi lába elé, aki csak áll dermedten, kezében a póráz végével, mivel mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy a döbbenettől annyit bír mondani csupán elborzadva: – Jaj, istenem, jaj, istenem – miközben a pincsi körbe-körbe vonszolja magát, a farkát billegtetve és vinnyogva, majd a saját beleit szaglássza és nyalogatja, melyek kis kupacban hevernek a járdaszélen, habár némelyik még nem is egészen szakadt ki a hasából, míg végül is el nem kezdődik a halálos vonaglás, miközben a gazdi még mindig fogja a pórázt, mikor is hátat fordítok az ebnek, és sarkon perdülve véres kesztyűs kezemmel erősen mellbe taszítom a vén buzit, majd vaktában összeszurkálom az arcát meg a fejét, hogy aztán végül két kurta nyisszantással elmetéljem a torkát; nagy ívben szökell ki a vérvörös vér sugara, és összefröcsköli a fehér BMW 320i-t, aminek ettől nyomban megszólal a riasztója; négy löketben lövell ki szökőkútként a vér a buzi tokája alól. Úgy veri a BMW-t, akár a permetező eső. Lerogy a járdára 172

egész testében reszketve, és még akkor is lüktetve dől belőle a vér, amikor beletörlöm a kést a kabátja elejébe, majd beledobom a táskámba, és már indulnék is tovább, de hogy biztos legyek a dolgomban, nehogy csak színházat játsszék nekem a vén buzi (némelyiktől ez is kitelik), hanem csakugyan kinyiffanjon, mindenesetre beleeresztek kettőt az arcába a hangtompítós pisztolyommal, mielőtt sarkon fordulnék, miközben kis híján elcsúszom a feje mellett fölgyülemlett vértócsában, aztán messze járok már, kilépek a sötétségből, és egyszer csak, mint a moziban, ott állok a D’Agostino előtt, az eladók hívogatón tessékelnek befelé, én meg egy lejárt kuponnal veszek egy doboz zabpelyhet, a lány pedig, aki a pénztárban ül – fekete, buta arcú, lassú –, nem veszi észre, hogy a kuponra nyomott beváltási határidő jócskán lejárt már, holott a zabpelyhen kívül mást nem is vásárolok, és bizsergető kis izgalom fog el, ahogy az utcára kilépve azonnal feltépem a dobozt, és marékkal tömöm magamba a zabpelyhet, miközben egyszersmind fütyülni is próbálok, mégpedig a „Hip to Be Square” dallamát, majd miután kinyitom az esernyőmet, megindulok rohanvást lefelé a Broadwayn, aztán megint vissza, süvöltve, mint egy sziréna, a kabátom pedig széttárva, és úgy röpköd mögöttem, akárha valami köpönyeg volna.

173

Lányok Bosszantóan kellemetlen vacsora a Raw Space-ben a megint roppant idegesítő Courtneyval, aki folyton olyan hülye kérdéseket tesz fel, hol a gyógyfürdők étrendjéről, hol George Bushról, hol meg Tofuttiról, hogy rémálmomban se jöjjenek elő. Igyekszem úgy tenni, mintha meg se hallanám, hogy miket mond, de hiába, így a monológja kellős közepén végül is ahhoz a módszerhez folyamodom, hogy odaintem a pincért, és rendelek egy hideg, kukoricás újfundlandi ráklevest citrommal és mogyorós petrezselyemmel, valamint egy adag arugulás cézársalátát és hozzá kardhalpástétomot kiwis mustárral, habár egyszer már megrendeltem ugyanezt az ételsort, és a pincér mindjárt figyelmeztet is. Ráemelem a tekintetemet, még csak nem is teszek úgy, mintha meglepődnék, hanem ádázul rámosolygok. – Csakugyan, nemdebár? – A floridai konyha látványnak valóban lenyűgöző, az adagok viszont nagyon kicsik, az árak pedig magasak, kiváltképp ilyen helyen, ahol egy tál ceruza is hozzátartozik a terítékhez. (Courtney egy Laura Ashley-mintát rajzol a papíralátétre, én meg Monica Lustgarden hasának és mellkasának a belsejét a magaméra, de amikor Courtney, akit lenyűgöz a rajzom, megkérdezi, hogy mi akar lenni, azt felelem neki: hogy – Izé… egy görögdinnye). A számla, amit a platina American Express hitelkártyámmal egyenlítek ki, több mint háromszáz dollárra rúg. Courtney egész jól néz ki a Donna Karan blézerében, amihez selyemblúzt és kasmírszoknyát visel. Én szmokingban vagyok, magam se tudom, hogy miért. A ma reggeli Patty Winters Show egy új sportágról szólt, amit úgy hívnak, hogy „törpelökés”. A sofőrös limuzinban, amit az estére béreltem, közlöm Courtneyval, mielőtt még kitenném a Nell’snél, ahol Meredith Taylorral, Louise Samuelsonnal és Pierce Towersszel van randevúnk, hogy úgy érzem, egy kis kábítószerre van szükségem, de mindjárt meg is ígérem neki, hogy még éjfél előtt megjövök. – És ne felejtsd el megmondani Nellnek, hogy üdvözlöm – teszem hozzá még, mintegy mellesleg. – Hát akkor vegyél magadnak egy adagot itt, az utcán, az ég szerelmére – nyafogja Courtney. – Sajnos megígértem valakinek, hogy hozzájuk is felugrom még ma este. Tiszta paranoia. Érted? – felelem, magam is nyafogva.

– Hogy ki paranoiás? – kérdezi összeszűkült szemmel. – Nem értem. – Drágám, az a kábítószer, amit itt kapni az utcán, rendszerint annyit se 174

ér, mint egy szem szaharin, ami a hatását illeti – mondom. – És ezt te is nagyon jól tudod. – Engem ne keverj bele, Patrick – mondja fenyegetőn. – Te csak menj be szépen, és rendelj nekem is egy Foster sört, oké? – Áruld el, hová mész igazából – mondja kis szünet után, de immár gyanakvás van a hangjában. – Nojhoz – felelem. – Nojtól szoktam venni a kokaint. – De hiszen Noj a Nyugágy főszakácsa – mondja még, miközben már tuszkolom kifelé a limuzin ajtaján. – Noj nem is kábítószer-kereskedő! Hanem szakács! – Uralkodj magadon, Courtney – mondom sóhajtva, miközben a kezem a hátán tartom. – Akkor meg ne hazudozzál itt nekem összevissza mindenféle hülyeséget Nojról – mondja panaszos hangon, miközben küszködik, hogy ne tudjam kilökni a kocsiból. – Noj igenis a Nyugágy főszakácsa. Hallod? Neked beszélek! Értetlen arccal nézek vissza rá a Nell’s bejárata előtt kifeszített bársonykötelek fölött függő lámpák vakító fényében. – Igazából Fiddlert akartam mondani, csak nem jött a számra – vallom be töredelmesen. – A Fiddlerhez megyek. – Lehetetlen alak vagy, Bateman – morogja Courtney, miközben sarkon fordul, és megindul a bejárat felé. – Esküszöm, hogy te nem vagy normális. – Nemsokára itt leszek – kiáltom utána, aztán bevágom a limuzin ajtaját, és magamban kacarászva megint meggyújtom a szivaromat –, de azért mérget ne vegyél rá. Utasítom a sofőrt, hogy menjünk át a húsnagykereskedők környékére, ami a Nell’stől nyugatra terül el, a Florent nevű bisztró környékén, mert kellene nekem egy prosti vagy kettő, de miután kétszer is alaposan átfésüljük az utcákat – az az igazság, hogy már hónapok óta járom a városnak ezt a negyedét, hogy megtaláljam az igazit –, végül is a Washington és a Tizenharmadik sarkán bukkanok rá. Szőke, karcsú és magas, kicsit prolis, de legalább nem úri kurva, ami pedig a legfontosabb, fehér, ez pedig nagy ritkaság errefelé. A seggéig levágott szárú, szűk farmerben van, fehér garbóban, olcsó bőrdzsekiben, és a térde fölötti horzsolástól eltekintve makulátlanul mészfehér a bőre, még az arca is, csak a szája vörös a vastagon rákent rózsaszín rúzstól. A háta mögött kétméteres, vörös betűkkel egy elhagyott raktár vakolatlan téglaépületének falán az van kiírva, hogy „H Ú S”, és az, ahogy a betűk nem szorosan egymás mellett állnak, hanem nagy közökkel követik egymást, hirtelen felébreszt bennem valamit, a ház fölött pedig, mintegy színpadi háttérként a holdtalan éj függ, melyet korábban, délután még felhők borítottak, estére azonban tovatűntek. A limuzin odahúz a lány mellé. Füstös ablaküvegén át közelebbről is szemügyre véve azt látom, hogy sápadtabb, mint gondoltam, szőke haját 175

hidrogénezi, az arcából ítélve viszont még annál is fiatalabb, mint hittem, és valószínűleg mert rajta kívül ma még nem láttam fehér nőt a városnak ezen a részén, nagyon tisztának is látszik – bár egyáltalában nem biztos, hogy csakugyan az is; mindent egybevetve, akár egyetemistának is nézhetné az ember, aki a Marsból sétál hazafelé, aki Seabreeze-t iszogatott egész este, miközben az új Madonna-lemezre lejtette a táncot, aki alkalmasint összeveszett az udvarlójával, akit Angusnak hívnak, vagy Nicknek… esetleg Pokeynak, egyszerű fiatal lánynak nézhetné akárki, aki a Florent felé tart, hogy eldumcsizzon a barátnőivel és közben megigyon még egy Seabreeze-t vagy egy cappucciót, vagy egy pohár Evian ásványvizet –, és nem úgy, mint az itteni kurvák többsége, úgy tesz, mintha észre se venné a melléje húzó, aztán járó motorral várakozó limuzint. Csak sétál tovább hanyag közönnyel, és úgy viselkedik, mint akinek sejtelme sincs róla, hogy mit is akarhat ez a limuzin. Amikor leeresztem az ablakot, elmosolyodik, de elfordítja a fejét. A most következő párbeszéd még egy percig sem tart. – Nem láttalak még errefelé – mondom én. – Mert nem is kerestél – feleli a lány fölényesen. – Nem vagy kíváncsi a lakásomra? – teszem fel neki a kérdést, és közben felkattintom a kocsi belső világítását, hadd nézze meg magának az arcom, meg a szmokingot, amit viselek. Végigméri a limuzint, aztán engem is, majd megint a limuzinra pillant. Kinyitom a gazellabőr tárcámat. – Tulajdonképpen nem szabadna – mondja, és az utca túloldalán, két épület közt sűrűsödő sötétség felé pillant, amikor azonban ismét rám fordítja a tekintetét, és észreveszi a százdollárost, amit feléje nyújtok, azt se kérdi, hogy ki vagyok, mi vagyok, mit akarok tőle a pénzért, de még azt se, hogy nem zsaru vagyok-e véletlenül, hanem csak elveszi a pénzt, én pedig most már pontosabban is megfogalmazhatom az előbbi kérdést. – Hajlandó vagy feljönni a lakásomra vagy nem? – Szélesen mosolyogva teszem fel neki a kérdést. – Nem szabadna – feleli most is, de aztán megint megnézi magának a hosszú, fekete autót, meg a pénzt, amit be is gyűr a farzsebébe, és végül odapillant a limuzin felé csoszogó vén csövesre, aki néhány pénzdarabot csörget az ótvaros kezével felém nyújtogatott bögréjében, és végre kiböki a választ: – De néha kivételt teszek. – American Express hitelkártyát elfogadsz? – kérdezem, miközben eloltom a világítást. A lány még mindig a sötétség falát fürkészi, mintha valami jelre várna valami láthatatlan alaktól. Aztán felém fordítja a tekintetét, amikor pedig megismétlem a kérdést: – American Express hitelkártyát elfogadsz? –, úgy néz rám, mint akinek elment az esze, én azonban váltig csak mosolygok rá, bár merőben fölöslegesen, és megnyugtatom, hogy: – Csak tréfáltam. Gyere, szállj be. – Odabiccent valakinek az utca túloldalára, én pedig besegítem őt az 176

elsötétített kocsiba, aztán behúzom az ajtót, és be is zárom. A lakásban, miközben Christie megfürdik (az igazi nevét nem tudom, nem is kérdeztem, hanem közöltem vele, hogy csakis akkor engedelmeskedjék, ha ezen a néven szólítom), én feltárcsázom a Cabana Bi nevű partnerszolgáltató cég számát, és rendelek az arany American Express hitelkártyámra egy nőt, aki egyrészt szőke, másrészt pedig párokat is vállal. Kétszer is megadom a címet, és a biztonság kedvé ért végül még egyszer megismétlem, hogy feltétlenül szőkét küldjenek. A pasas, aki felveszi a rendelést, valami vén digó lehet, biztosít, hogy egy órán belül ott lesz nálam egy szőke nő. Tiszta selyem Polo bokszert veszek és hozzá ujjatlan Bill Blass garbót, aztán bemegyek a fürdőszobába, ahol Christie hanyatt fekve heverészik a kádban, és közben vékony szárú Steuben borospohárból fehérbort iszogat. Odaülök a kád márványperemére, és Monique Van Frere-féle virágillatú fürdőolajat locsolok bele, közben pedig alaposan szemügyre veszem a tejszerűvé váló vízben heverő testet. Mindenféle tisztátalan gondolatok kergetik egymást a fejemben – ott van a feje tőlem karnyújtásnyira, szinte az enyém, akár be is verhetném; hirtelen elönt a sóvárgó vágy, hogy megüssem, de aztán ugyanúgy el is múlik, sőt utóbb még arra is képes vagyok, hogy könnyed hangon megjegyezzem: – Ez a chardonnay, amit iszol, nagyon finom. Aztán hosszú hallgatás után, miközben a kezem apró, kislányos mellét markolja, így szólok: – Szeretném, ha alaposan kimosnád a vaginádat. Olyan arccal mered rám, mint egy tizenhat éves kislány, aztán végigfuttatja pillantását a kádban ázó testén. Szinte alig is észrevehetőn megrándítja a vállát, leteszi a poharat a kád szélére, aztán lenyúl a lapos, porcelánsima hasa alján göndörödő gyér szőrzet közé, mely szintén szőke, és kissé széttárja a combját. – Nem így – mondom halkan. – Hátulról. Térdelj fel. A lány megint csak vállat von. – Nézni akarom – fűzöm hozzá magyarázatképpen. Hasra fordul, aztán négykézlábra áll, én pedig átülök a kád másik szélére, hogy jobban lássam a pináját, amint beledugja a szappanos ujját. Föl-alá mozgó keze fölött kezem a segge lukához ér, kissé széthúzom, majd csöppnyi fürdőolajjal kissé megdörzsölgetem. Érzem az ujjammal, hogy összerándul a nyílás, a lány felsóhajt. Kihúzom az ujjam, és bedugom a kissé lejjebb elhelyezkedő pinába, s így egyszer mindkettőnk ujja ott jár ki-be. Már egészen lucskos a belseje, s én ezt kihasználva mutatóujjam ismét a végbelébe nyomom, ahová immár egészen könnyedén becsusszan, egészen az ujjpercem hajlatáig. A lánynak először elakad a lélegzete, aztán a seggét hátratolva szinte beleül, miközben az ujja mindegyre ki-be jár a pinájából. Ez eltart még egy 177

darabig, míg a portás fel nem csenget, hogy közölje, megérkezett Sabrina. Beszólok Christie-nek, hogy szálljon ki a kádból, törölközzék meg és válasszon magának a szekrényből egy fürdőköpenyt – bármelyiket, csak ne a Bijant –, aztán jöjjön ki a nappaliba, és megiszunk még egy pohár italt a vendéggel hármasban. Kimegyek a konyhába, és töltök egy pohár bort Sabrinának is. Sabrina azonban nem szőke. Csak állok az ajtóban a megrökönyödéstől földbe gyökerezett lábbal, de aztán amikor elmúlik az első megdöbbenésem, végül mégiscsak beeresztem. Barnásszőke haja van, nem pedig valódi szőke, s noha ez engem végtelenül bosszant, nem teszem szóvá, mert ugyanakkor viszont nagyon csinos; annyira nem fiatal, mint Christie, de nincs is nagyon elhasználva még. Röviden szólva, olybá tetszik, meg fogja érni az árát, bármennyi legyen is az órabére. Közben meg is nyugszom annyira, hogy már egyáltalában ne is haragudjam, amikor a kabátját levetve kiderül, hogy valóban nagyon jó teste van, és szűk, fekete pantallót visel, valamint virágmintás, kombinépántos felsőrészt, illetve fekete, hegyes orrú, magas sarkú cipőt. Némileg megkönnyebbülve bevezetem a nappaliba, és leültetem a tollpehellyel tömött fehér kanapéra, és meg se kérdezve, hogy nem kér-e inni valamit, mindjárt hozok is neki egy pohár fehérbort s hozzá egy alátétet, mely a hawaii Mauna Kea Hotelből származik. A sztereóból a Les Misérables broadwayi produkciójának felvétele szól CD-ről. Amikor bejön Christie a fürdőszobából egy Ralph Lauren frottírköntösben, lesimított szőke hajjal s hófehéren a fürdőtől, odaültetem a kanapéra Sabrina mellé – biccentve üdvözlik egymást –, aztán magam is helyet foglalok krómacél és tikfa kombinációjú, Nordian gyártmányú karszékemben, a kanapéval szemben. Úgy határozok, hogy valószínűleg az lesz a leghelyesebb, ha összeismerkedünk egymással, mielőtt visszavonulnánk a hálószobába, s így torkomat megköszörülve felteszek néhány kérdést, már csak azért is, hogy megtörjem a hosszú, kínos hallgatást. – Nos – kezdem, keresztbe téve a lábam. – Nem is vagytok rá kíváncsiak, hogy mivel foglalkozom? Hosszan bámul rám mind a két nő. Arcukon ráfagyott mosoly; összenéznek, aztán Christie kissé tétován s vállát rándítva, csöndesen így felel: – Nem. Sabrina elmosolyodik, és Christie válaszán felbátorodva, maga is rábólint. – Tulajdonképpen, nem. Egy percig nézem őket, aztán az egyik lábam helyett a másikat vetem keresztbe, és sóhajtva, fölöttébb ingerülten, a következőket mondom: – Nos, én a Wall Streeten dolgozom. A Pierce & Pierce-nél. Hosszú hallgatás. – Hallottatok már róla? – kérdezem. További hallgatás. Végül is Sabrina töri meg a csöndet. 178

– Az nem véletlenül a Mays… vagy a Macy’s áruház egyik részlege? Csak némi szünet után kérdezek vissza: – Szóval, szerinted a Mays egyik részlege? Erre elgondolkozik egy kicsit, aztán így szól: – Megvan. Az egy cipőüzlet. A P&P az nem egy cipőbolt? Szigorú szemmel nézek rá. Christie feláll, legnagyobb meglepetésemre, és odamegy a sztereó berendezésemhez, hogy megcsodálja. – Tényleg nagyon szép lakásod van… Paul – majd miközben a CD-ket nézegeti, melyek százával állnak a nagy, fehér tölgyfa polcon, ábécérendben: – Mennyibe került? Felállok, hogy töltsek magamnak még egy pohár Acaciát. – Ahhoz neked semmi közöd, Christie, de biztosíthatlak, hogy nem volt olcsó. A konyhából kitekintve észreveszem, hogy Sabrina egy csomag cigarettát vesz elő a retiküljéből, mire azonnal visszasietek a nappaliba, és a fejemet ingatva rászólok, még mielőtt rágyújthatna. – Azt már nem; itt tilos a dohányzás – közlöm vele. – Itt benn nem lehet. Sabrina elmosolyodik, a keze megáll a levegőben, aztán kis biccentéssel visszateszi a cigarettát a dobozába. Tálcán csokoládét hoztam magammal, s most odakínálom Christie-nek. – Parancsolsz egy Varda bonbont? Értetlenül, üres tekintettel mered a tálcára, aztán udvariasan nemet int a fejével. Továbblépek Sabrinához, aki mosolyogva elvesz egy szemet a tálcáról, ekkor azonban észreveszem, hogy a boros pohara érintetlen, ami aggaszt. – Nem akarlak én leitatni téged – mondom neki. – De figyelmeztetlek, hogy ez a bor, amiből még egy kortyot sem ittál, egy egészen kiváló chardonnay. Leteszem a bonbonos tálcát a Palazzetti dohányzóasztalkám üveglapjára, visszaülök a karosszékbe, és intek Christie-nek, hogy ő is üljön vissza a kanapéra, amit meg is tesz engedelmesen. Így üldögélünk hármasban, csöndben, és a Les Misérables CD-felvételét hallgatjuk. Sabrina a gondolataiba merülve majszolja a bonbont, aztán vesz még egyet. Ismét magamnak kell megtörnöm a csöndet. – Volt már valamelyikőtök külföldön? – Ámde szinte azonnal észbe kapok, hogy a kérdésem félreérthető. – Úgy értem, voltatok már Európában? A két nő úgy néz egymásra, mintha valami titkos jelet váltanának, s Sabrina csak ezután válaszol a fejét ingatva tagadólag, amit Christie is megismétel. A következő kérdés, amit hosszas hallgatás után felteszek nekik, így szól: – Na és college-ba járt-e valamelyikőtök, és ha igen, hová? 179

Néma, ellenséges pillantáson kívül más választ nem is kapok egyikőjüktől sem, ezért úgy döntök, megragadom az alkalmat, és átvezetem őket a hálószobába, ahol utasítom Sabrinát, hogy táncoljon egy kicsit, mielőtt még leveti a ruháit, miközben Christie meg én nézzük a hálószoba valamennyi halogénlámpájának világosságánál. Felvetetek vele egy csupa csipke Christian Dior bugyit, aztán én is levetem minden ruhámat – csak a szivacsos Nike sportcipőm marad rajtam –, és végül Christie is kibújik a Ralph Lauren köntösből, és immár anyaszült meztelen, eltekintve egy kis márkás selyemlatex Angela Cummings kendőcskétől, amit magam kötök a nyaka köré, meg attól a Gloria Jose márkájú szarvasbőr kesztyűtől, amit a Bergdorf Goodmannál vettem kiárusításon. Mind a hárman ott vagyunk az ágyon. Christie négykézláb, az ágy támlája felé fordulva, a seggét magasra fölmeresztve, én meg úgy ülök a hátán, mintha kutyán lovagolnék, csak épp hátrafelé, és közben térddel a matracon támaszkodva, félig felálló farkammal Sabrina felé nézve, aki elszánt arckifejezéssel bámul bele Christie szétterpesztett seggébe. Kínos mosoly ül az arcán, és úgy nedvesíti be az ajkát, hogy pinájába mártott csillogó mutatóujját húzza végig rajta, mintha rúzsozná magát. Én a két kezemmel egyszerre tartom tárva Christie pináját és valagát, miközben Sabrinát noszogatom, hogy jöjjön már közelébb, és szimatoljon beléjük. Sabrina arca most már egy magasságban van Christie seggével és pinájával, miközben én hol az egyiket, hol meg a másikat simogatom finoman az ujjammal. Intek Sabrinának, hogy tolja még közelébb az arcát, annyira, hogy megérezze az ujjam szagát, amikor pedig megteszi, hirtelen a szájába dugom, ő meg mohón szopni kezdi. A másik kezemmel közben tovább masszírozom Christie feszülő, lucskos punciját, mely súlyosan s duzzadtan csüng mintegy a szétterpesztett, tág segge luka alatt. – Szagold – mondom Sabrinának, s ő valóban közelébb is nyomul, mígnem alig ujjnyira van már csak Christie segge lukától. Nekem közben mereven feláll már a farkam, és hevesen verem, hogy le ne konyuljon. – Előbb a pináját nyaljad – mondom Sabrinának, mire ő a saját két ujjával széthúzza, és elkezdi lefetyelni szinte, akár egy kutya, miközben az ujja a klitoriszt dörzsöli, majd áttér Christie segge lukára, amit ugyanolyan lelkesen kinyal. Christie már magánkívül nyögdécsel, és egyre türelmetlenebbül, egyre erőszakosabban löködi a seggét Sabrina arcába, neki Sabrina nyelvének, amit Sabrina lassan, kéjesen húzkod ki meg be Christie segge lukában. Míg Sabrina ezt műveli, és én meg nézem lenyűgözve, sebesen dörzsölni kezdem Christie klitoriszát, míg végül Christie egyetlen rándulással egészen rá nem feszül Sabrina arcára, azt kiáltozva, hogy: – Mindjárt elélvezek! – és hosszú, elnyújtott orgazmusban van része, miközben én meg a mellbimbóit csipkedem. Bár meglehet, színleli csak az orgazmust, olyan jól csinálja, hogy megnyeri vele a tetszésemet, és így nem kap se pofont, se más büntetést. Elfáradok a Christie hátán való egyensúlyozásban, lebillenek róla, ott 180

heverek az ágyon hanyatt fekve, és odairányítom Sabrina arcát óriási, keményen felmeredő farkam fölé, amit kezemmel a szájába kormányozok, és mialatt ő a makkját szopja, én kiverem a farkam. Magamhoz húzom Christie-t, és miközben lehúzom a kezéről a kesztyűt, keményen csókolom a száját, nyelvemet a nyelvének szorítva, mélyen kinyalva a száját, szinte a torkáig. Christie közben a pinájában vájkál, mely olyan lucskos már, hogy a combja szinte csillog tőle, mintha csak valaki bekente volna valami síkos, olajos lével. Letolom magamról Christie-t a hasam alá, hogy segítsen Sabrinának kiszopni a farkamat, és miután ekképpen felváltva nyalják, hol az egyikük, hol meg a másikuk, vagy a makkját, vagy a törzsét, Christie áttér a tökömre, mely fájdalmasan lüktetve duzzad, és akkora már, mint két szem szilva, amit előbb körülnyalogat, majd az egész zacskót a szájába véve hol finoman nyomkodja, hol meg nyalogatja, nyelvét a két szem szilva közé dugva. Ezután Christie megint visszatér a farkamra, aminek a makkját ekkor még Sabrina szopja, és egymás száját kezdik csókolgatni, ott a farkam makkja fölött, a nyálukat reácsurgatva és közben egyre simogatva is a tövét. Christie végig maszturbál is, három ujját dugva a vaginájába s klitoriszát a váladékkal nedvesítve, miközben szüntelen nyögdel. Ettől én is újra begerjedek annyira, hogy derékon ragadjam, megfordítsam a tengelye körül és a pináját az arcom fölé húzzam, ő pedig nagy örömmel oda is telepszik. Tiszta, rózsás a pinája, tágra tárva, klitorisza duzzadt a benne lüktető vértől, s ott függ fölöttem, én pedig beletemetem az arcom, nyaldosva sóvárgok az ízére, miközben az ujjam a segge lukában jár. Sabrina még mindig a farkamon dolgozik, keze a tövét masszírozza, míg a szára meg mindenestül a szájában, most viszont ő is fölém nyomakszik, térde a mellkasom két oldalán, én meg egyetlen mozdulattal letépem róla a bugyit, úgyhogy a segge meg a pinája épp szembenéz Christievel, akit közben tarkón ragadok, és ráparancsolok, hogy: – szopjad, nyaljad – és ő engedelmesen meg is teszi. A pozitúra meglehetősen kényelmetlen mindnyájunk számára, ezért mindössze két vagy három percig tart csupán, e rövid idő alatt azonban Sabrina beleélvez Christie arcába, mialatt viszont Christie, miközben a számhoz dörgöli a pináját, az én arcomon élvez el, olyannyira, hogy kénytelen vagyok megmarkolni a combját, és kicsit fékezni a nyargalását, véletlenségből el ne törje az orrcsontomat, ahogy rajta ugráltatja a seggét. Én még mindig nem élveztem el, Sabrina pedig nem is csinál a farkammal semmi rendkívülit, így hát kihúzom a farkam a szájából, és utasítom, hogy inkább üljön rá. Szinte túlságosan is könnyedén csúszik be a farkam – a pinája lucskosabb a kelleténél, részben a saját váladékától, részben meg Christie nyálától, következésképp nincsen semmi dörzshatás –, így aztán leveszem Christie nyakából a kendőt, kihúzom a farkam Sabrinából, széthúzom a pináját, és kitörlöm a kendővel, majd a farkam is megtörölgetem vele, aztán ismételten megkísérlem megbaszni, miközben azért tovább nyalom Christie-t is, akit alig néhány perc 181

leforgása alatt megint eljuttatok az orgazmusig. A két lány most egymással szemközt van – Sabrina a farkamon ülve, Christie az arcomon –, s ekkor Sabrina előrehajol, és megmarkolja meg csókolgatni kezdi Christie kicsiny, de telt és feszes mellét. Aztán Christie következik, aki Sabrina száját csókolgatja, nyelvét a szájába dugva, én meg közben egyre csak a pináját nyaldosom, amitől az egész arcom, a szám meg az állam is csupa lucsok a Christie-ből csurgó létől, mely bár azonnal rászárad a bőrömre, mindig újabb s újabb rétegben ömlik el rajtam. Leemelem Sabrinát a farkamról, hanyatt fektetem, úgy, hogy a feje az ágy lába felé néz. Christie-t pedig fölébe fektetem, úgy, hogy fejtől-lábtól legyenek, s Christie segge magasra felmeredjen, majd meglepően kevéske vazelin segítségével, az ujjam, melyre persze előzőleg óvszert húztam, feldugom feszesen szűk segge lukába, és addig simogatom belülről, amíg el nem lazul annyira, hogy belecsúsztassam a farkam, mialatt Sabrina meg Christie pináját nyaldossa, simogatja, duzzadt klitoriszát szopva, ám néha az én tökömmel is törődve, amit meg-megszorongat finoman, óvatosan, miközben megnedvesített ujjával pedig a seggem lukát csiklandozza, majd pedig Christie hajol rá Sabrina pinájára, durván szétterpesztve a lány lábát, amennyire csak lehet, hogy a nyelvével minél mélyebben a pinájába túrjon, de hamar abba is hagyja, mert közbejön az újabb orgazmus, és Christie hátraveti a fejét, rám néz, az arca síkosan fénylik Sabrina pinájának lucskától, és így kiált fel: – Basszál meg, mert mindjárt elélvezek, jaj istenem, basszál meg! – amitől valóban új erőre kapok, és keményen nekiesek a seggének, mialatt Sabrina meg a pináját harapdálja, mely ott függ fölötte a pinájából kicsurgó létől borított arcának. Kivonom a farkam Christie segge lukából, és rákényszerítem Sabrinát, hogy nyalja le, mielőtt visszadugnám Christie szétterpesztett pinájába, de alig néhány percnyi baszás után már érzem is, hogy mindjárt elélvezek, ám ugyanekkor Sabrina leveszi a száját a tökömről, és éppen egy gondolattal hamarább, mint ahogy berobbannék Christie pinájába, széthúzza a farpofámat, és a nyelvét feldugja a seggem lukába, mely görcsösen összerándul, s rátapad, miáltal egyszersmind meg is nyújtja az orgazmusomat, aztán Sabrina kihúzza a nyelvét, és nyödgdécselni kezd, hogy ő is mindjárt elélvez, mivel Christie, miután maga elélvezett, most folytatja Sabrina pinájának a nyalását, én meg nézem, fölébe görnyedve Christie-nek s lihegve, miközben Sabrina a csípőjét emelgeti Christie arcába nyomulva, míg csak le nem hanyatlok elsült, de azért még fényesen csillogó, duzzadt farokkal, mely sajog az iménti kisülés erejétől, és lecsukódik a szemem, miközben érzem, hogy remeg a térdem, és elgyengülök. Arra riadok, hogy valamelyikük véletlenül a csuklómhoz ér. Fölpattan a szemem, és azonnal figyelmeztetem is őket, hogy a Rolexemhez, amit egész idő alatt magamon tartottam, hozzá ne merészeljenek nyúlni akár egy ujjal is. 182

Ott hevernek mellettem kétfelől, néha valamelyik végigsimít a mellemen vagy a hasizmaimon. Félóra elteltével megint érzem, hogy merevedik a farkam. Felkelek, és odamegyek a fegyverszekrényhez, melyben a szögbelövő pisztoly mellett ott hever egy kiélesített ruhafogas, egy rozsdás vajkés, néhány doboz gyufa a Gotham bárjából meg egy félig szívott szivar; amikor visszafordulok hozzájuk, meztelen s előremeredő farokkal, odamutatom nekik ezeket az eszközöket, és rekedten suttogva közlöm velük, hogy: – Még nem végeztünk… – Eltelik egy óra, és ingerült türelmetlenséggel telve kísérem az ajtóhoz a két felöltözött, szipogó lányt; véreznek ugyan egy kicsit, de jól meg lettek fizetve. Sabrina kissé sántítani fog holnap. Christienek meg valószínűleg csúnya, nagy, fekete monoklija lesz, a tomporán pedig mély karmolások fognak látszani, amiket a ruhafogas hagyott rajta. Az ágy mellett meg gyűrött, vérfoltos papírzsebkendők hevernek majd a padlón, meg egy üres doboz olasz fűszeres só, amit a Dean & Delucánál vásároltam a minap.

183

Karácsonyi bevásárlás A következő kollégáknak kell karácsonyi ajándékot vásárolnom: Victor Powell, Paul Owen, David Van Patten, Craig McDermott, Luis Carruthers, Preston Nichols, Connolly O’Brien, Reed Robinson, Scott Montgomery, Ted Madison, Jeff Duvall, Boris Cunningham, Jamie Conway, Hugh Turnball, Frederick Dibble, Todd Hamlin, Muldwyn Butner, Ricky Hendricks, valamint George Carpenter, s bár leküldhettem volna Jeant is, hogy végezze el a bevásárlást, ehelyett azonban inkább arra kértem meg, hogy szignáljon le nekem a szignómmal háromszáz darab márkás karácsonyi üdvözlőlapot, amin egy Mark Kostabi-nyomat látható, aztán bélyegezze fel és adja postára őket, majd megbíztam, hogy tudjon meg minden megtudhatót a Fisher-féle folyószámláról, amit Paul Owen kezel. Jelenleg éppen a Madison sugárúton haladok lefelé, miután csaknem kerek egy órát töltöttem szinte kábulatban a Hetvenkettedik utcai Ralph Lauren lépcsőjének aljában kasmírszvettereket bámulva, némileg megzavarodottan és egyszersmind kiéhezetten is mintegy, majd amikor végre összeszedtem magam kissé, habár a pult mögött álló dögös kis szőke kiszolgálónő címét elfelejtettem elkérni, pedig nem is én kezdtem ki vele, hanem ő velem, kiléptem az üzletből, és közben azt ordítoztam, hogy „jertek ide, oh, hívők, seregeljetek!”. Rávicsorgok egy csavargóra, aki az EarKarma nevű üzlet ajtajában kuporog egy táblát tartva maga elé, amin az áll, hogy ÉHES VAGYOK ÉS HAJLÉKTALAN… KÉREM, SEGÍTSENEK, ISTEN ÁLDÁSÁVAL, aztán azon veszem észre magam, hogy az Ötödik sugárúton haladok a Saks felé, és közben azon töprengek, hogy vajon raktam-e új szalagot a videóba, és egyszeriben szörnyű aggodalom fog el, nem épp a Pamela picike puncijára veszem-e fel a Harmincon túl című tévéműsort. Egy szem Xanax feloldja a szorongásomat. A Saksba belépve viszont ismét felerősödik. …tollak, fényképalbumok, könyvtámaszok, pillesúlyú bőröndök, elektromos cipőkefék, fűtött törülközőtartók és ezüsttel futtatott, hőszigetelt borospalackok, továbbá tenyérnyi méretű, fülhallgatós színes tévék, madárkalitkák és gyertyatartók, piknikkosarak és jégvödrök, csipkével szegett óriás vászonszalvéták meg esernyők és monogramos ezüst golfütők, valamint aktívszénfilteres füstelnyelők és íróasztallámpák, meg parfümösüvegek, ékszereskazetták és szvetterek, meg újságtartókosarak és különféle méretű dobozok, szatyrok és íróasztali kellékek, kendők és dossziétartók, regiszteres noteszek és retikülbe való, kis előjegyzési naptárak… Karácsony előtt még a következő dolgokat kell elintéznem: 1. asztalt kell 184

foglalnom péntek estére a Dorsiában, mert meghívtam Courtneyt vacsorára, 2. meg kell hívatnom magam Donald Trump karácsonyi fogadására, amit a jachtja fedélzetén rendez, 3. meg kell tudnom mindent, amit csak emberileg lehetséges megtudni, arról a bizonyos rejtélyes Fisher-féle folyószámláról, melyet Paul Owen kezel, 4. le kell fűrészelnem valami jó kis nő fejét, és aztán gyorspostával feladni Robin Barker címére, aki a Solomon Brothersnél dolgozik, és egy hülye állat, 5. bocsánatot kell kérnem Evelyntől, de anélkül, hogy bocsánatkérésnek hatna. A ma reggeli Patty Winters Show olyan nőkről szólt, akik homoszexuálisokhoz mentek feleségül és majdnem fel is hívtam Courtneyt, hogy figyelmeztessem – heccből –, de aztán meggondoltam magam, mivel nem kis élvezet volt elképzelni, milyen lidérces nászútjuk lesz, miután Luis Carruthers majd megkéri a kezét, Courtney pedig szűziesen pironkodva igent mond neki. Megint észreveszek egy koldust, aki a szitáló esőben dideregve áll az Ötvenhetedik és az Ötödik sarkán, szúrós szemmel megnézem magamnak, aztán odalépek hozzá, szeretetteljesen megcsippentem a pofáját, és hangosan felnevetek. „Lám csak, hogy csillog a szeme! S hogy kacagnak gödröcskéi!” Az Üdvhadsereg kórusa az „Örömhír az embereknek” című himnuszt énekli, de a szólamok nem stimmelnek össze. Odaintegetek valakinek, aki hajszálnyira úgy néz ki, mint Duncan McDonald, aztán beveszem magam a Bergdorfba. …nyakkendők és kristály vizeskancsók, pohárkészletek és irodai órák, melyekről a helyiség hőmérséklete, páratartalma és a légnyomás is leolvasható, elektronikus cím- és telefonszám-regiszterek és margaritás poharak, ruhafogasok és desszerteskészletek, levelezőlapok és tükrök meg vízhatlan zuhanyozóórák és tréfás kötények, valamint szvetterek és kondifelszerelés szállítására tervezett táskák, meg pezsgősüvegek és porcelán kávéskészletek, továbbá monogramos fürdőlepedők és valutaárfolyam-átszámító minikalkulátorok meg ezüstfedelű névregiszteres zsebnoteszek, továbbá halas levélnehezékek és előkelő levélpapírok, dugóhúzók és CD-k meg névcímkés teniszlabdák, a gyalogosan megtett távolságot mérő pedométerek és kávésbögrék… Bőrradírt vásárolok a Bergdorf Clinique márkabutikjában, és közben a Rolexemre pillantok, nehogy kifussak az időből, mert szeretnék még egy kicsit vásárolgatni, mielőtt hétkor Tim Severttel találkozom a Princeton Clubban egy pohár italra. Reggel, munka előtt két órát kondiztam, és bár helyette akár masszíroztatni is elmehettem volna (mostanában folyton izomlázam van a roppant kimerítő edzésprogramtól, amit előírtam magamnak), vagy esetleg arckezelésre, noha épp tegnap voltam arckezelésen, a jövő héten meg azután viszont annyi koktélparti lesz, ahová muszáj elmennem, és aminek következtében valószínűleg fel is borul majd az egész vásárlási tervem, vagyis, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha már most elintézem az egész karácsonyi bevásárlást. A F. A. O. Schwarz előtt Bradley Simpsonba ütközöm, aki a P & P-nél dolgozik; tűzött hajtókájú, szemlátomást Perry Ellistől való, tiszta gyapjú 185

kamgarnöltönyt visel, hozzá puplininget a Gitman Brotherstől, Savoy selyem nyakkendőt, krokodilbőr Breil óraszíjat, Paul Smith ballont és nyúlszőr kalapot Paul Stuarttól. Miután rám köszön, hogy: – Hey, Davis – én valami kifürkészhetetlen okból felsorolom neki mind a nyolc rénszarvas nevét, mire ő mosolyogva így szól: – Karácsonyi buli lesz huszadikán a Nekenieh-ben; te nem leszel ott véletlenül? – Visszamosolygok rá, és biztosítom róla, hogy én is ott leszek a Nekenieh-ben huszadikán, majd miközben arrébbállok és odabiccentek valakinek, még visszakiáltom neki, hogy: – Hé, te seggfej, szeretnélek kiterítve látni, a kurva anyáááááád! – és olyat visítok, akár egy sziréna, miközben átvágok az Ötvennyolcadikra, és a házfalakat csapkodom a gyönyörű Bottega Venete diplomatatáskámmal. A Lexingtonon is kórus áll, s azt énekli, hogy „Hallgassátok az angyalok szavát”, mire én nyögve, hörögve szteppelni kezdek az orruk előtt, és úgy haladok tovább a Bloomingdale felé, ahol odarohanok az első nyakkendőtartóhoz, és azt suttogom a kis buzinak, aki a pult mögött áll, hogy: – Jaj, jaj, jaj, de csodás – miközben az ujjam az egyik selyem nyakkendőt fogdossa. Kacéran rám néz, és megkérdi, hogy nem manöken vagyok-e véletlenül. – Viszlát a pokolban legközelebb – bököm oda neki, és azzal távozom. …vázák és tolldíszes filcfedórák és aligátorbőr nesszeszerek, bennük aranyozott ezüstpohárkák, hajkefék és sámfák kétszázért, és gyertyatartók és párnahuzatok és kesztyűk és papucsok és púder puffok és kézi kötésű szvetterek és Porsche-vonalú síszemüvegek és antik patikaüvegek és briliáns fülbevalók és csizmák és selyemnyakkendők és parfümösüvegek és vodkáspoharak és kártyadobozok és fényképezőgépek és mahagónitálcák és női sálak és borotvaszeszek és fényképalbumok és só-, meg borsszórók és kerámia kenyérpirítók és süteményesdobozok és kétszáz dolláros sámfák és hátizsákok és alumínium ételhordók és párnahuzatok megint… Mintha valami egzisztenciális szakadék nyílnék meg előttem, mialatt a Bloomingdale-ben bóklászok, és ettől úgy érzem, azonnal telefont kell keresnem, hogy felhívjam a lakásomat, és lehallgassam az üzenetrögzítőn rám váró üzeneteket, majd szinte könnyek közt és három Halcion tabletta beszedése után (az idők során a szervezetem alkalmazkodott a szerhez, s így már egyáltalában nem alszom el tőle – csak épp távol tartja még tőlem a tébolyt), megindulok a Clinique készítmények pultja felé, ahol hat tubus borotvakrémet vásárolok a platina American Express hitelkártyámra, miközben idegesen szemezek a kiszolgálólányokkal, és megállapítom magamban, hogy ez a nagy-nagy üresség, amit érzek, legalábbis részben összefüggésben lehet azzal, hogy hogyan bántam Evelynnel a minap a Bacardiában, habár az az eshetőség is mindenkor fennforog persze, hogy az egész csak a videóm szalagfeszesség-szabályozója miatt van, és miközben csomót kötök a lelki zsebkendőmre, hogy el ne felejtsek benézni Evelyn karácsonyi bulijára – sőt 186

még némi kísértést is érzek, hogy az egyik Clinique-lányt is magammal vigyem – egyszersmind azt is elhatározom, hogy haladéktalanul előveszem a videokézikönyvemet, és utánanézek benne, vajon mi baja lehet a szalagfeszesség-szabályozónak. Egy tinédzser kislányra leszek figyelmes, aki az anyja mellett áll, aki épp valami kendőt vásárol meg néhány ékszert és azt gondolom magamban: Nem is rossz. Kasmír felsőkabátban vagyok, kétsoros alpakkazakóban, derékban rakott tiszta gyapjú nadrágban, apró mintás selyem nyakkendőt viselek (csupa Valentino Couture darab), valamint fűzős, AllenEdmonds cipőt.

187

A karácsonyi buli Charles Murphyvel iszogatok a Rustyban, hogy egy kis bátorságot gyűjtsek, mielőtt benézek Evelyn karácsonyi bulijára. Négygombos, kétsoros selyemgyapjú öltönyt viselek, hozzá legombolható gallérú, puha Valentino vászoninget, apró mintás Armani selyem nyakkendőt és bőr papucscipőt Allen-Edmondstól. Murphy hatgombos, kétsoros gabardineöltönyben van (Courreges), amihez kemény, kerekített gallérú csíkos inget vett fel s virágmintás kreppselyem nyakkendőt, mely utóbbi két darab egyaránt Hugo Boss. Épp a japánokról zeng dicshimnuszt: – Most vették meg az Empire State Buildinget meg a Nell’st. A Nell’st is, érted, Bateman? – kiált fel, kezében a második jégkockás Absoluttal –, amitől úgy érzem, megmoccan bennem valami, vagy talán elszabadul, s miután kilépek a Rustyból, és a Felső West Side-on barangolok céltalanul, egyszer csak azon veszem észre magam, hogy egy bezárt üzlet kapualjába húzódva lapulok, ahol azelőtt a Carly Simons volt, J. Akail egyik legdivatosabb vendéglője, amelyet tavaly ősszel csuktak be, majd rávetem magam egy arra haladó japán kifutófiúra, föllököm a biciklijét, és bevonszolom magammal a kapualjba, a lába belegabalyodva a Schwinn vázába, ami persze nekem a kezemre játszik, hiszen így legalább amikor elmetszem a torkát – könnyedén, minden erőfeszítés nélkül –, a bicikliváz lefékezi a görcsös rugdalózást, ami ezzel a módszerrel rendszerint együtt jár, de még így is legalább ötször vagy hatszor a levegőbe emeli az egész bringát, mire valahára megfullad a tulajdon meleg vérében. Kinyitogatom a kartondobozokat, melyekben a japán specialitásokat szállította, és tartalmukat a kis japánra szórom, ám a legnagyobb meglepetésemre szusi, terijaki és rizsgombóc meg sobagaluska helyett kesudiós csirkesült hullik a véres arcra meg marhahúsos cso-mein és apró rákos sült rizs, valamint sertéssült mú-su módra a mellkasára, mely ekkor is süllyed s emelkedik még, mire bosszúságomban – amiért tévedésből nem jó ázsiait öltem meg – késztetést érzek, hogy megnézzem, vajon milyen címre vitte a megrendelt ételt – Sally Rubinstein a címzett –, mire fogom a Mont Blanc-omat, és odaírom a számla hátára, hogy Téged is elkaplak még… te ribanc, majd a meggyilkolt gyerek arcára helyezem a papírlapot, és mintegy bocsánatkérőn vállat vonok, miközben azt motyogom magam elé, hogy: – Ezer bocs – és arra gondolok, hogy a ma reggeli Patty Winters Show tinédzser lányokról szólt, „akik szexszel fizetnek a kábítószerért”. Ma két órát töltöttem a konditeremben, és már kétszáz felülést tudok csinálni alig három perc alatt. Evelyn házának közelében odanyomom egy csavargó kezébe az egyik jós188

sütit, amit a biciklis gyereknél találtam, az meg cédulástul, jóslatostul magába tömi az egészet, miközben hálásan bólogat nekem. – Hülye állat – mondom magam elé, de azért elég hangosan ahhoz, hogy ő is meghallja. Ahogy befordulok a sarkon, észreveszem, hogy még mindig ott vannak a rendőrségi terelőbakok a ház körül, amelyben Evelyn szomszédasszonyát, Victoria Bellt lefejezték. Négy limuzin parkol a ház előtt, az egyik járó motorral. Késve érkezem. A nappali meg az ebédlő már zsúfolásig van csupa olyan emberrel, akivel semmi kedvem szóba elegyedni. Tömött, magas ezüstfenyők állnak a kandalló két oldalán, ágaikon hunyorgó lámpácskák. A CD-n régi, hatvanas évekbeli karácsonyi számok szólnak a Ronettes előadásában. Szmokingos pincér pezsgőt tölt, Manhattan koktélokat kever meg martiniket, sorra bontogatja a Calera Jensen pinot noir meg a Chapellet chardonnay palackjait. Vázákba tűzött poinsettiák között húszéves portói palackjai szegélyezik a hevenyészett bárpultot. Egy hosszú, kihúzható asztal vörös abrosszal letakarva és roskadásig megrakva tálakkal, serpenyőkkel és mély, öblös edényekkel, melyekben pirított mogyoró, homár, osztriga, almabetétes zellerkrémleves, orosz kaviár pirítós kenyéren, hagymakrém és libasült dióval töltve, kaviáros hasé és zöldségtorta, kacsasült és borjúsült gyöngyhagymával és reszelt gnocchival és zöldséggel töltött rétes és Waldorf-saláta és fésűkagyló és bruschetta mascarponéval és fehér szarvasgomba és zöld chili szuflé és fogolypecsenye zsályával, burgonya és hagyma és áfonyamártás, húspástétom és csokoládébonbon és orosz krémtorta és pecan diós torta á la Tatin. Mindenfelé gyertyák lobognak, tömör ezüst Tiffany gyertyatartókban. És bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem hallucinálok-e, mintha zöld s vörös ruhába, manónak öltözött kis liliputi emberkék járkálnának föl s alá zöld stüszikalapban apró szendvicseket kínálgatva tálcán. Úgy teszek, mint aki semmit sem vett észre, és egyenesen a bárhoz lépek, ahol magamba öntök egy pohár nem is nagyon silány pezsgőt, majd csatlakozom Donald Petersenhez, akinek, mint a jelen lévő férfiak többségének, valaki papírból készült szarvasagancsot rakott a fejére. A szoba túlsó végében Maria és Darwin Hutton ötéves kislánya, Cassandra álldogál hétszáz dolláros bársonyruhácskában, mely Nancy Halser szalonjában készült. A második pohár pezsgő után áttérek a Martini-koktélra – dupla Absoluttal bélelve –, aztán amikor végre sikerül kellőképpen lecsillapodnom, jobban is körülnézek a szobában, és megállapítom, hogy még mindig itt vannak a liliputiak. – Túl sok itt a vörös – motyogom magam elé szinte félálomban. – Nagyon idegesít. – Mit mondsz? – kérdezi Petersen. Megrázom magam, és automatikusan megkérdezem tőle: – Ez a londoni Les Misérables-előadás felvétele, nem? – Kívánok neked kellemes karácsonyi ünnepeket – mondja, és részegen rám bök. 189

– Szóval, szerinted ez most melyik felvétel? – kérdezem újra bosszúsan. – Mellesleg, kedves uram, ilyenkor magyalágakkal illik feldíszíteni a házat. – Bill Septor – mondja, a vállát vonogatva. – Azt hiszem, Septornak hívják, de lehet, hogy Skeptor. – Miért nem tesz fel már végre valami Talking Headst, például? – panaszolom keserűen. Courtney ott áll a szoba másik oldalán a kezében pezsgőspohárral, és tudomást sem vesz rólam. – Vagy mondjuk, a Les Miz-t – javasolja Petersen. – Az amerikai vagy a londoni előadás felvételét? – A szemem összeszűkül. Tesztelem a pasast. – Öööö, a londonit – mondja, miközben az egyik törpe Waldorf-salátás tálat nyújt mindkettőnknek. – Pontosan – morgom az orrom alatt, és a kacsázva távozó liliputit követem dülledt szemmel. Hirtelen Evelyn rohan oda hozzánk nercprém kabátkában és Ralph Lauren bársonynadrágban, az egyik kezében fagyönggyel, amit a fejem fölé tart, a másikban pedig egy nyalókával. – Csókriadó! – visítja, és száraz ajakkal puszit nyom az arcomra. – Boldog karácsonyt, Patrick. Neked is boldog karácsonyt, Jimmy. – Boldog… karácsonyt – mondom, de nem tudom eltolni magamtól, mivel az egyik kezemben a martinis poharat tartom, a másikban meg a Waldorf-salátát. – Késtél, drágám – mondja. – Nem is igaz – mondom, erőtlenül tiltakozva. – De igenis késtél – mondja ő éneklő hangon. – Egészen az elejétől itt vagyok – mondom legyintve. – Csak nem vettél észre. – Jaj, ne veszekedj velem. Ne legyél már olyan Guzmics. – Petersenhez fordul: – Te tudtad, hogy Patrick milyen Guzmics? – Marhaság – mondom sóhajtva, és Courtneyt bámulom. – Persze hogy tudtuk – bömböli Petersen részegen. – Hogy van, kedves Guzmics úr? – Na és mit szeretne az én Guzmicskám kapni karácsonyra? – kérdezi Evelyn nyafogó csecsemőhangon. – És jó kisfiú volt a Guzmics bácsi egész évben? Felsóhajtok. – Guzmics úr Burberry esőkabátot szeretne, Ralph Lauren kasmírmellényt, új Rolexet, sztereó berendezést a kocsiba… Evelyn kiveszi a szájából a nyalókát, és félbeszakít: – De drágám, hiszen nincs is autód! – Az nem számít – mondom újra felsóhajtva. – Guzmics úr akkor is szeretne egy autóba való sztereót. 190

– Milyen a Waldorf-saláta? – kérdezi Evelyn aggodalmasan. – Szerinted el van találva az ízesítése? – Felséges – motyogom, de közben a nyakamat nyújtogatom, mert észrevettem valakit, akinek a jelenléte csakugyan lenyűgöz. – Nem is mondtad, hogy Laurence Tisch is meg van híva. Evelyn körülnéz. – Mit beszélsz? – Vagy talán nem Laurence Tisch az ott – kérdezem –, aki a palacsintát kínálgatja? – Jaj, istenem, Patrick, az nem Laurence Tisch – mondja –, hanem az egyik erdei manó. – Az egyik micsoda? Törpe, nem? – Ezek nem törpék, hanem manók – mondja Evelyn nagy nyomatékkal. – Akik segítenek a Télapónak szétosztani az ajándékokat. Jaj, hogy te milyen mufurc vagy. Nézd csak! Hát nem drágák? Az ott, például, Rudolph, aki pedig a nyalókát osztogatja, az Blitzen. A másik meg Donner… – Várj csak, Evelyn, egy pillanatra – mondom, lehunyom a szemem, és felemelem a Waldorf-salátát tartó kezemet. Elönt a verejték, a déjá vu érzése tör rám, de miért? Találkoztam én már valahol ezekkel a manókkal? Nem emlékszem. – Te Evelyn… a rénszarvasokat hívják így a mesében. Nem a törpéket. Blitzen is az egyik rénszarvas neve. – Bizony, az egyetlen zsidó rénszarvast hívják így – emlékeztet Petersen. – Hűha… – Evelyn szemlátomást zavarba jön ettől a közléstől, és kérdőleg néz Petersenre: – Tényleg? Petersen megvonja a vállát, egy kicsit elgondolkodik, és ettől maga is zavarba jön. – Eh, bébi… rénszarvas, manó, Guzmics vagy tőzsdeügynök… Mit számít az, amíg folyik a pezsgő, igaz-e? – Nagyot csuklik, és odabök a bordám közé az ujjával. – Nincs igazam, Guzmics úr? – De azért ez is olyan karácsonyi dolog, nem? – kérdezi Evelyn reménykedve. – Hát persze, drágám – mondom nyugtatólag. – Nagyon is karácsonyi dolog, és ezt egészen komolyan mondom, egyáltalában nem heccből. – De igenis késtél, te savanyú uborka – mondja durcásan csücsörítve, és megfenyeget a fagyönggyel. – A Waldorf-salátáról pedig egy szót sem akarok hallani. – Tudod, Evelyn, rengeteg karácsonyi buli van ma este ebben a világvárosban, ahová hivatalos vagyok, én azonban úgy határoztam, hogy hozzád jövök el. Miért? – kérdezhetnéd. Miért? – tettem fel én is magamnak a kérdést. De nem találtam választ. S most mégis itt vagyok, légy hát hálás érte, kedvesem. – Szóval, vegyem úgy, hogy ez a karácsonyi ajándékom? – kérdezi 191

Evelyn gúnyosan. – Hogy te milyen kedves tudsz lenni, Patrick! – Nem, drágám. Ez a karácsonyi ajándékod. – Átnyújtok neki egy szál kínai metéltet, amit az imént fedeztem fel a mandzsettámban. – Tessék. – Jaj, Patrick, én mindjárt elsírom magam – mondja, és meglengeti a tésztát a gyertyafényben. – Cuki. Mindjárt fel is tehetem? – Nem. Inkább etesd meg az egyik manóval. Az ott, például, nagyon éhesnek látszik. Most pedig bocsáss meg, drágám, de nekem sürgősen innom kell valamit. Odanyomom Evelyn kezébe a Waldorf-salátát, megcibálom Petersen agancsának egyik szárát, aztán a „Csendes éj”-t dudorászva magamban, megindulok a bárpult felé, és közben kissé elszontyolodva nézem, hogyan vannak a nők felöltözve – kasmírpulóverek, blézerek, hosszú gyapjúszoknyák, kordbársony ruhák, kámzsanyakú pulcsik. Hideg van. Sehol egy jó test. Paul Owen is ott álldogál a bárnál pezsgőspohárral a kezében, és az antik ezüst zsebóráját tanulmányozza (mely kétségkívül a Hammacher Schlemmerből származik), és már éppen odalépnék hozzá, hogy szóba elegyedjem vele arról a kurva Fisher-féle számláról, amikor nekem jön Humphrey Rhinebeck, miközben megpróbálja elkerülni, hogy eltapossa az egyik erdei manót. Még mindig a Crombie márkájú kasmír felöltőjében van, amit a Lord & Taylornál vásárolt; egyébként csúcsos hajtókájú, kétsoros szmokingot visel, hozzá Perry Ellis puplininget meg csokornyakkendőt Hugo Bosstól, a fején pedig ő is papíragancsot hord, méghozzá úgy, hogy: nyilvánvalóan sejtelme se lehet róla, mit rakott rá valaki észrevétlen, és szinte gépiesen azzal köszön rám a hülye, hogy – Szevasz, Bateman, képzeld, a múlt héten vettem egy új halszálkás tweedzakót és mindjárt el is vittem a szabómhoz átalakíttatni. – Gratulálok – mondom, és kezet rázok vele. – Ez már… valami. – Kösz. – Elpirul, és lesüti a pillantását. – Egyébként a szabó azt a felfedezést tette, hogy a zakóból a kiskereskedő eltávolította az eredeti gyártó jelzését és helyette a magáét varratta bele. Szeretném megkérdezni tőled, hogy szerinted törvényes-e az ilyen eljárás. – Tudom, az ilyesmi megzavarhatja a vásárlót – felelem, de közben tovább nyomulok előre a tömegben –, ám ha egyszer valami konfekcionált cikket a gyártó eladott, a kereskedőnek törvényes joga, hogy az eredeti címkét a magáéval helyettesítse. Valamely másik kereskedő címkéjének az alkalmazása viszont a legteljesebb mértékben törvénybe ütköző. – Várj még! Mondd, miért van ez így? – kérdezi és megpróbál egyszerre a nyomomban maradni és a martinis poharából is inni végre egy kortyot. – Azért, mert az alapanyagra, az áru eredetére és a gyártó regisztrációs számára vonatkozó információk csonkítása tilos. A címkékkel való manipulációt egyébként nagyon nehéz leleplezni, és ritkán is kerül ilyen jellegű ügy a bíróság elé. – Menet közben, hátra-hátrafordulva kiabálok neki. Courtney 192

puszit nyom Paul Owen arcára, de a kezük már szorosan összekulcsolva. Megtorpanok, és dermedten nézem. Rhinebeck hátulról belém ütközik. Ekkor azonban Courtney elválik Paul Owentől, és továbbindul, miközben barátságosan átinteget valakinek a szoba túlsó végébe. – Akkor tehát mi a legjobb megoldás? – kiabálja Rhinebeck hátulról a fülembe. – Ismerős cégeknél vásárolj ismerős címkével ellátott holmikat, és vedd le azt az agancsot a fejedről. Úgy nézel ki benne, mint egy gyagyás gyerek. Most pedig, megbocsáss. – Azzal ott is hagyom, de azt még látom, hogy Humphrey a fejéhez kap, és megtapogatja a fejdíszét. – Te jó isten! – Owen! – kiáltok fel derűsen, és nyújtom is már feléje a kezem, miközben a másikkal egy arra haladó manó tálcájáról lekapok egy martinit. – Marcus! Te vagy az? Kellemes ünnepeket – mondja Owen, és kezet ráz velem. – Hogy vagy? Látástól vakulásig, mi? – Rég láttalak – mondom, és kacsintok. – Látástól vakulásig, mi? – Éppen most jövünk a Knickebocker Clubból – mondja, majd odaköszön valakinek, aki kis híján fellöki: – Szevasz, Kinsley! – aztán ismét hozzám fordul, és folytatja azzal, hogy: – és mindjárt megyünk tovább a Nell’sbe. Kint vár a limuzin. – Jó lenne egyszer együtt ebédelnünk – mondom és közben azon töröm a fejem, hogyan hozhatnám fel a Fisher-féle számlát anélkül, hogy tolakodásnak tűnnék. – Igazad van, nagyon jó lenne – feleli. – És esetleg elhozhatnád… – Ceceliát? – kérdezem találomra. – Igen! Ceceliát – feleli Owen. – Cecelia el lesz… ragadtatva az ötlettől – mondom neki. – Hát, akkor hozzuk össze. – Owen mosolyog. – Helyes. Menjünk, mondjuk… a La Bernardinba – mondom, majd némi szünet után hozzáteszem, hogy: – egy kis… tengeri herkentyűre netán? Mmmmmm! – A La Bernardin felkerült a Zagat idei toplistájára. – Bólint. – Tudod, mit? – Ehetnénk esetleg… – itt ismét szünetet tartok, mélyen a szemébe nézek, aztán határozott hangon folytatom: – halat. Nos? – Inkább tengeri uborkát – mondja Owen, miközben a szeme a termet pásztázza. – Meredith imádja, ahogy ott készítik. – Csakugyan? – kérdezem biccentve. – Meredith! – kiáltja el magát, és int valakinek, aki mögöttem van valahol, hogy jöjjön oda. – Ő is itt van? – kérdezem. – Ott beszélget Ceciliával – mondja. – Meredith – kiáltja újra integetve. Hátrafordulok. Meredith és Evelyn nyomul felénk a tömegen át. 193

Visszafordulok Owenhez. Meredith érkezik Evelynnel. Meredith csomós, gyapjú gabardinruhában van, amihez egy Geoffrey Beene bolerót visel a Barneyből, valamint aranybrilliáns fülbevalót James Savitt-től (tizenháromezer dollár) és szintén Geoffrey Beene kesztyűt, a Portolano Productstól, és így szól: – Na, mi van, fiúk? Miről beszélgettek? Arról netán, hogy mit vegyetek nekünk karácsonyra? – A La Bernardin tengeri uborkájáról, drágám – feleli Owen. – Ez a kedvenc témám. – Meredith széles mozdulattal átkarolja a vállam, és közben mintegy bizalmasan megsúgja: – Csodásan csinálják. – Ízléssel. – Idegesen köhintek. – Na és kinek mi a véleménye a Waldorf-salátáról? – teszi fel a kérdést Evelyn. – Ízlik? – Cecelia, drágám, az az igazság, hogy még nem is kóstoltam – feleli Owen, miközben valami ismerősre bukkan a szoba túlsó végében. – De kíváncsi volnék, hogy vajon miért Laurence Tisch keveri a tojássárgáját a koktélba? – Az nem is Laurence Tisch – vinnyogja Evelyn őszinte felháborodással. – Az egy karácsonyi manó. Patrick! Mit mondtál neki? – No de, Cecelia drágám! – felelem –, én semmit! – Vedd tudomásul, hogy igenis Guzmics vagy. A nevem említésekor nyomban hadarva beszélni kezdek abban a reményben, hogy Owen nem vett észre semmit. – Nos, Cecelia, én csak annyit mondtam neki, hogy szerintem a kettőnek a keveréke lehetne szinte, mondhatni, olyan, mint egy… – Elhallgatok, rövid pillantást vetek rájuk, aztán kibököm: – Tisch Manó. – Aztán idegesen felkapok egy szál petrezselymet a fácánpástétomról, amit egy manó hoz arra tálcán, odatartom Evelyn feje fölé, és mielőtt akár csak egy szót is szólhatna, elkiáltom magam: – Csókriadó! – A köröttünk állók gyorsan behúzzák a nyakukat, én meg hirtelen szájon csókolom Evelynt, miközben azért Owent és Mereditht is szemmel tartom, akik igen furcsán néznek rám, a szemem sarkából pedig Courtneyt követem, aki épp Rhinebeckkel cseveg, s közben felháborodott, gyűlölködő pillantást lövell felém. – Jaj, Patrick… – kezdi Evelyn. – Cecelia! Azonnal gyere ide. – Karon ragadom, aztán így szólok Owenhez és Meredithhez: – Bocsássatok meg. Muszáj, hogy beszéljünk ezzel a manóval, és tisztázzuk vele a dolgokat. – Ne haragudjatok – mondja nekik Evelyn is, és a vállát vonogatja tanácstalanul, miközben elvonszolom. – De, Patrick, mondd, mi folyik itt? Kikormányozom a konyhába. – Patrick? – fordul hozzám kérdőleg. – Mondd, mit keresünk mi itt a konyhában? 194

– Ide hallgass, drágám – mondom neki, és a vállát meg-markolva magam felé fordítom. – Tűnjünk el innen. – Jaj, Patrick – mondja sóhajtva Evelyn. – Én nem léphetek le csak úgy. Nem érzed jól magad, drágám? – De miért? – kérdezem én. – Olyan nagy butaságot mondtam? Már épp eleget voltál itt. – De Patrick, itt én vagyok a házigazda – mondja. – Azonkívül a manók kórusa mindjárt előadja az „O Tannenbaum”-ot. – Ugyan már, Evelyn. Gyere, tűnjünk el innen. – Az idegösszeomlás határán vagyok, páni félelem gyötör, hogy bármely pillanatban betoppanhat a konyhába Paul Owen vagy, ami még annál is szörnyűbb lenne, maga Marcus Halberstam. – Én ki akarlak ragadni téged ebből az egészből. – Ebből a micsodából? – kérdezi szűkülő pupillával. – Szóval nem ízlett a Waldorf-saláta, valld be őszintén. – Én innen akarlak kiragadni – mondom, és körbemutatok a konyhában. – A szusi meg a manók közül, ebből az… egészből. Egy manó lép be a konyhába, letesz egy piszkos edénnyel megrakott tálcát, én pedig mellette, azaz fölötte elsandítva látom, amint Owen ráhajol Meredithre, aki közben ordítva mond valamit a fülébe kiabálva, hogy túlharsogja a karácsonyi dalok zenebonáját, Owen tekintete pedig a termet pásztázza, nyilván keresve valakit, majd biccent, és ekkor Courtney lép be a képbe, én pedig megragadom Evelynt, és még közelébb vonom magamhoz. – Szusi? Manók? Patrick, én egy szót se értek ebből az egészből – mondja Evelyn. – De nem is vagyok rá kíváncsi. – Menjünk, drágám. – Durván megmarkolom a karját, és a hátsó ajtó felé húzom. – Legyünk merészek, most az egyszer. Egyszer az életben, Evelyn, légy oly drága! Megtorpan, nem hagyja magát rángatni, aztán elmosolyodik, láthatólag fontolóra veszi a javaslatomat, de még nincsen egészen meggyőzve. – Gyere… – nyögdelem. – Hadd legyen ez az én karácsonyi ajándékom tőled. – Nem, nem, azt nem lehet. Már voltam a „Brooks Brothersnál és… – kezdi. – Hallgass! És gyere velem! Akarom! – mondom, majd utolsó, kétségbeesett kísérletképpen kacéran rámosolygok, könnyeden szájon csókolom, s hozzáteszem: – Kedves Mrs. Bateman? – Ah, Patrick – sóhajtja, s majd’ elolvad. – De mi lesz a takarítással? – Majd a manók elvégzik – mondom megnyugtatásul. – De valakinek felügyelni kell rájuk. – Akkor nevezz ki egy manót felügyelőnek. Mondjuk, azt, aki ott áll – mondom. – De menjünk már! – A hátsó kijárat felé vonszolom, s a cipője csak úgy csikorog a Muscoli márványlapokon. Aztán amikor kívül vagyunk az ajtón, végigrohanunk a ház mellett 195

elvezető kis sikátoron, a sarokra kiérve kilesek az utcára, nem épp most távozik vagy érkezik-e valami ismerős. Futva indulunk a limuzinok felé, hogy megkeressük Owenét, de mivel nem akarom, hogy valaki gyanút fogjon Evelynre, inkább határozott léptekkel odamegyek a legközelebb állóhoz, kinyitom az ajtót, és belököm rajta Evelynt. – No de Patrick – sikkantja élvezettel. – Ezt nem illik. És ráadásul egy limo… – Rávágom az ajtót Evelynre, aztán megkerülöm az autót és megkocogtatom a sofőr ablakát. Leereszti. – Heló – mondom, és a kezemet nyújtom neki. – Pat Bateman vagyok. A sofőr csak néz rám, a foga között gyújtatlan szivar, előbb a feléje nyújtott kezet bámulja, aztán az arcomat, végül a fejem búbját. – Pat Bateman vagyok – mondom újra. – Na, mi van? Csak néz rám tovább. Tétován a hajamhoz nyúlok, nem kócos-e esetleg, ám döbbent meglepetésemre két pár papír-agancsot tapint meg a kezem. Vagyis négy szarv van a fejemen. – Jézusom! – motyogom, és letépem a fejemről az agancsokat, aztán borzadva meredek rájuk. Eldobom a két agancsot, és ismét a sofőrhöz fordulok. – Ezzel is megvolnánk. Pat Bateman vagyok – mondom a hajamat igazgatva. – Értem. Én meg Sid vagyok. – Azzal vállat von. – Ide hallgasson, Sid. Mr. Owen azt üzeni magának, hogy megengedte nekünk, hogy elvigyük a kocsiját, szóval… – itt elakadok, leheletem megdermed a fagyos levegőben. – És ki az a Mr. Owen? – kérdi Sid. – Mr. Paul Owen. Hát tudja! – mondom. – A maga utasa. – Tévedés. Ez a Mr. Barker kocsija – feleli. – De azért magának is szép szarvak jutottak. – A francba – mondom, és futva megkerülöm a limuzint, hogy kiszállítsam Evelynt, mielőtt még valami nagyobb baj történik, de akkor már késő. Ahogy kinyitom az ajtót, Evelyn kidugja rajta a fejét, és azt visítja, hogy: – Patrick, te drága! Hát ez óriási! És pezsgő is van… egy üveg Cristalt tart az egyik kezében, a másikban meg egy kis aranydobozkát – …meg szarvasgomba is. Karon ragadom, és kirántom a kocsiból, közben odasúgom neki magyarázatul, hogy: – Rossz kocsiba szálltunk, de azért a szarvasgombát itt ne hagyd – és már rohanunk is a következő limuzinhoz. Kinyitom az ajtót, besegítem Evelynt, aztán előremegyek, és bekopogok a sofőr ablakán. Leereszti. Hajszálnyira ugyanolyan, mint az előző volt. Helló, Pat Bateman vagyok – mondom, és kezet nyújtok neki. – Igazán? Én meg a Donald Trump. Ivana, a nejem meg itt ül hátul – feleli gúnyosan, de elfogadja a kezemet. 196

– Jó lesz, ha kicsit fékezi magát – figyelmeztetem. – Ide hallgasson, Mr. Owen azt üzeni magának, hogy elvihetjük a kocsiját. Jegyezze meg a nevemet… Marcus vagyok. Az előbb azt mondta, hogy Patnek hívják. – Tévedés volt – felelem, és szigorúan a szeme közé nézek. – Csak tévedésből mondtam azt, hogy Pat vagyok. Igazából Marcus vagyok. Marcus Halberstam. – És ez most biztos? – kérdezi. – Ide hallgasson, jóember! Mr. Owen azt üzeni, hogy egész éjszakára elvihetjük a kocsiját, szóval… – elhallgatok. – Szóval, induljunk. – Én viszont előbb megkérdezném Mr. Owent is – feleli a sofőr. Szórakozik velem. – Várjon, ne menjen sehova! – förmedek rá, majd kissé higgadtabban így folytatom: – Nézze, az a helyzet, hogy… szóval, minden a legnagyobb rendben van, csak éppen… – kuncogni kezdek – Mr. Owen most éppen nagyon, nagyon rosszkedvű. – Én ilyet nem csinálhatok – feleli a sofőr anélkül, hogy a szemembe nézne. – Teljesen szabályellenes. Szó sem lehet róla. Ne is tessék erőltetni. – Ugyan már, jóember – mondom erre én. – Teljesen szabályellenes – mondja ő. – Le van szarva a szabályzat – köpöm oda neki. – Azt mondja, hogy le van szarva a szabályzat? Igazán? – kérdez vissza bólogatva, és közben mosolyog. – Mr. Owen azt üzeni magának, hogy a dolog oké – mondom újra. – Úgy látszik, maga nagyothall. – Nem én. De nem megy a dolog. – A fejét rázza. Kis szünetet tartok, felegyenesedem, végigsimítok az arcomon, mélyen belélegzem, aztán újra odahajolok a sofőrhöz. – Ide hallgasson… – kezdem, és megint mély lélegzetet veszek. – Van itt a házban egypár manó is. – Hüvelykujjammal hátrabökök Evelyn háza felé. – És ezek a manók mindjárt el fogják énekelni az „O Tannenbaum”-ot… – Könyörgő tekintettel nézek rá, igyekszem megnyerni a rokonszenvét, egyszersmind azonban megpróbálok megfelelőképpen riadtnak is látszani. – Tudja azt maga, hogy milyen félelmetes tud lenni egy manó? – Nagyot nyelek. – Hát még egy egész csapat… unisono? – Szünetet tartok, majd újra le-csapok rá: – Gondolja meg! – Nézze, uram… – Marcus – mondom figyelmeztetőleg. – Jó, akkor Marcus. Vagy akárki. Én nem szegem meg a szabályzatot. Én nem tehetek semmit. Ez a szabály. És én nem teszek semmi szabályellenest. Mindketten hallgatásba burkolózunk. Felsóhajtok, körülnézek és azt fontolgatom, hogy kirángatom Evelynt a kocsiból, átszállunk a következőbe, 197

majd esetleg visszatérünk Barker limuzinjához – igazi seggfej –, de a fene egye meg, én Owen kocsiját akarom! A sofőr meg közben azt mondja maga elé, hogy: – És ha a manók énekelni akarnak, hát csak hadd énekeljenek. A fene egye meg – átkozódom magamban és előveszem a gazellabőr tárcámat. – Itt egy százas. – Átnyújtok neki két ötvenest. – Kétszáz – mondja a sofőr. – Kurva egy város – mormogom, és átadom neki a pénzt. – Hova vigyem? – kérdezi a sofőr, miközben zsebre teszi a pénzt, és begyújtja a motort. – A Csernobil Clubba – mondom, és hátrafutok, hogy beszálljak. – Igenis! – feleli a sofőr kiáltva. Bepattanok a kocsiba, behúzom magam után az ajtót, miközben a sofőr kikanyarodik Evelyn háza elől a Riverside Drive felé. Evelyn odabújik hozzám, én meg lihegve a hideg verejtéket törölgetem a homlokomról az Armani zsebkendőmmel. Odapillantok Evelynre, és látom, hogy mindjárt elsírja magát, az ajka reszket, és most az egyszer egyetlen szót sem szól. – Megijesztesz. Mondd, mi történt? – Csakugyan aggódom. – Mi van, drágám… mit követtem el? Esküszöm, hogy nagyon finom volt a Waldorf-saláta. Mi kell még? – Ah, Patrick – sóhajtja Evelyn. – Ez olyan… szép. Nem is tudom, hogy mit mondjak. – Nos… – óvatosságból kis szünetet tartok. – Ami azt illeti… én se. – Gyönyörű – mondja, miközben átnyújt nekem egy briliáns Tiffany nyakláncot, amit Meredith kapott karácsonyra Owentől. – Segíts, kérlek, feltennem. Nem is vagy olyan Guzmics. – Khm, Evelyn – mondom, majd amikor hátat fordít, hogy bekapcsolhassam a nyakán a láncot, nagyot káromkodom magamban. A limuzin ugrik egyet, Evelyn nekem dől, felkacag, és puszit nyom a képemre. – Jaj, gyönyörű, imádom… Jaj, biztos szarvasgombaszaga van a puszimnak. Bocsáss meg, drágám. Szerezz már egy kis

pezsgőt és tölts nekem egy pohárral. – De… – tanácstalanul meredek a csillogó nyakláncra. – Ez nem az. – Mi nem az? – kérdezi Evelyn, és körülnéz a limóban. – Hát nincs itt valahol egypár pohár? Mit mondtál, drágám? Hogy micsoda a mi nem? – Ez nem az – ismétlem monoton hangon. – Ah, drágám. – Mosolyog. – Csak nem azt akarod mondani, hogy valami más meglepetésed is van még a számomra? – Nem, hanem azt akarom mondani, hogy… – Na, mi lesz már, te kis ördögfióka – mondja, és közben tréfából a kabátom zsebében kotorászik. – Na, ki vele, mi légyen az? – Hogy mi légyen a micsoda? – kérdezem higgadtan és kissé ingerülten. 198

– Szóval, kapok még valami mást is! Hadd találgatok. Egy hozzá illő gyűrűt? – kérdezi. – Vagy karkötőt? Egy brosst, netán? Szóval, eltaláltam! – mondja tapsikolva. – Egy hozzá illő brosstű az! Miközben megpróbálom erőnek erejével eltolni magamtól, hátracsavarva a fél karját, a másik kezével benyúl a zsebembe, és kivesz belőle valamit – egy jós süti az, amit a halott kínai gyerektől vettem el. Egy pillanatig értetlen arccal bámulja, aztán így szól: – Patrick, te olyan… romantikus vagy – majd kissé alaposabban is szemügyre véve a szárazsüteményt, lényegesen kevesebb lelkesedéssel hozzáteszi még: – És olyan… eredeti. Én is merőn bámulom csak a kínai sütit, mivel csupa vér. De hanyagul megvonom a vállam, és mindössze annyit mondok, hogy: – Hiszen ismerhetsz már, drágám. – De mitől ilyen ragadós? – Odatartja az orrához, úgy vizsgálgatja. – Mi ez a piros… maszat? – Hogy az a piros… izé? – Én is szemügyre veszem a csomagolt kínai süteményt, és úgy teszek, mintha magam is értetlenül állnék a rajta látható foltok előtt, aztán elmosolyodom. – Biztosan a savanyúédes mártás lesz az.

Evelyn izgatottan feltöri a száraz tésztát, de aztán csak zavartan bámulja a kis papírcetlin olvasható jóslatot. – Na, mit mond? – Felsóhajtok és a rádió keresőgombját csavargatom, majd átfésülöm a kocsit, hogy nincs-e itt véletlenül Owen aktatáskája, és miközben azon tűnődöm, vajon hol lehet a pezsgő, tekintetem a Tiffany üres ékszerdobozára esik, mely az üresnél is üresebben ott hever a kocsi padlóján, amitől hirtelen olyan erővel tör rám a depresszió, hogy szinte leteper. – Azt mondja az írás… – Evelyn itt kis szünetet tart, és az orrához tartva a papírszeletet, hunyorogva újra elolvassa. – Azt mondja, hogy A roston sült, friss foie gras kitűnő a Le Cirque-ben, a homár azonban éppen csak hogy elmegy. – Ez kedves – dörmögöm, és tovább keresem a pezsgőspoharakat, vagy a magnókazettákat vagy éppenséggel akármit. – De Patrick, itt tényleg ez áll. – Odanyújtja nekem a cédulát, miközben enyhe kis mosoly jelenik meg az arcán, amint az még a limuzin félhomályában sem kerüli el a figyelmemet. – Vajon mit jelenthet? – kérdezi hamiskásan. Elveszem tőle a papírszeletet, elolvasom, aztán Evelynre pillantok, majd ismét a papírdarabra, aztán a füstszínű ablakon át az utcára, a lámpaoszlopok meg a buszra váró emberek körül kavargó hópelyhekre, a céltalanul botorkáló koldusokra, és azt mondom magamnak, de fennhangon, hogy: – Rosszabbat is húzhattam volna. Tényleg. – Jaj, drágám – mondja Evelyn, a nyakamba borul, és csókolgatni kezd. – Ebéd a La Cirque-ben? Te vagy a tökély. Nem is vagy Guzmics. Visszavonom. Mondjuk, csütörtökön? A csütörtök jó neked? Jaj, mégsem. Csütörtökön nem érek rá. Aznapra van megbeszélve a gyógyfűpakolásom. De mit 199

szólnál péntekhez? És mondd csak, muszáj nekünk a La Cirque-be mennünk? Mi lenne, ha inkább a… Eltolom magamtól Evelynt, és előrekopogok a sofőrnek, aztán addig verem ököllel az üveget, amíg le nem ereszti végre. – Sid, akarom mondani, Earle, vagy hogy a fenébe is hívják magát, nem erre kell a Csernobilba menni. – De igen, Mr. Bateman… – Hé, maga! – Bocsánat, Mr. Halberstam. Az Avenue C.-n van, nem? – Udvariasan köhent egyet. – Felteszem – mondom, és kibámulok az ablakon. – Nekem itt minden ismeretlen. – Azt mondta, hogy Avenue C.? – kérdi Evelyn felpillantva a nyakláncról, amit Owen vásárolt Meredithnek karácsonyra. – Miféle Avenue C.? „C”, mint abban a szóban, hogy… Cartier? Jól értettem? – Nagyon menő hely – mondom neki megnyugtatásul. – Te voltál már ott? – kérdezi. – Számtalanszor – motyogom. – És az a neve, hogy Csernobil? Ne, drágám, ne menjünk a Csernobilba – nyafogja Evelyn. – Drágám, karácsony van! – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – kérdezem. – Sofőr bácsi, jaj, sofőr bácsi… – Evelyn előrehajol, félig az én térdemen egyensúlyozva. – Sofőr bácsi, a Szivárvány Terembe megyünk. A Szivárvány Terembe vigyen, kérem. Visszalököm az ülésre és előrehajolok a sofőrhöz. – Ne hallgasson rá. Irány a Csernobil. De sürgősen. – Megnyomom a gombot, és felemelkedik az üvegfal. – Jaj, Patrick. De hiszen most karácsony van – nyafogja Evelyn. – Ki nem állhatom a Szivárvány Termet – mondom hajthatatlanul. – De miért, Patrick? – nyafogja. – Ott van a legjobb Waldorf-saláta az egész városban. Az enyém hogy ízlett? Mondd, drágám, ízlett a Waldorfsalátám? – Te úristen – mormogom, és két kezembe temetem az arcomat. – De őszintén. Ízlett vagy nem ízlett? – faggatózik. – Csak e miatt az egy dolog miatt voltam ideges, meg a mogyorótöltelék miatt… – Rövid szünetet tart. – Ugyanis a mogyorótöltelék kicsit… durva volt, az az igazság. – Azért nem akarok a Szivárvány Terembe menni – szakítom félbe Evelynt, arcomat még mindig a két kezembe temetve –, mert ott nem tudok kábítószert szerezni. – Ja?… – Helytelenítő pillantást vet rám. – Cö-cö, szóval kábítószer? No de Patrick! És miféle kábítószerről lenne szó, ha szabad kérdeznem? – Általában kábítószerről. Mondjuk, kokainról. Egy kis kokainra vágyom ma este. Érted már? – Kiegyenesedem ültömben, és szúrós szemmel nézek rá. 200

– Patrick, Patrick – mondja a fejét ingatva, mint aki mélyen csalódott bennem. – Látom, nem érted a dolgot – mondom a lényegre tapintva. – Csak épp nem kívánok részt venni benne – feleli Evelyn. – Neked nem is kell részt venned benne – mondom megnyugtatásul. – Nem emlékszem, hogy valaha is felkértelek volna rá. – Csak éppen azt nem értem, miért kell, hogy még ezt a szép ünnepet is tönkretegyed nekem – mondja sértődötten. – Gondold azt, hogy… zúzmara. Karácsonyi zúzmara a fenyőágon. Méghozzá nagyon drága karácsonyi zúzmara – javaslom Evelynnek.

– Hát… – mondja Evelyn kissé jobb kedvre derülve. – Nem mondom, hogy nem izgalmas dolog néha megmerülni egy kicsit a nyomorban. – Harminc dollárért adnak a kapuban egy adagot, és azt éppenséggel nem mondanám, hogy nyomorgókból áll a közönség. – Majd némi gyanakvással a hangomban, felteszem neki a kérdést: – Mondd, és Donald Trump miért nem volt meghíva hozzád ma este? – Hagyj már engem békét Donald Trumppal – legyint rám Evelyn. – Te jó isten! Csak nem ezért csináltál bohócot magadból? Legyen már vége egyszer ennek a mániának! – mondja szinte rikácsolva. – Szóval ezért viselkedtél egész este úgy, mint egy hülye segg! – Az az igazság, Evelyn, hogy mindennek a Waldorf-saláta az oka – felelem a fogamat csikorgatva. – A Waldorf-salátától viselkedtem úgy, mint egy segg! – Jaj, istenem! Te ezt komolyan mondod! – Kétségbeesetten lehanyatlik az ülésre. – Tudtam. Tudtam! – És még csak nem is te csináltad! – üvöltöm. – Hanem készen hozattad! – Jaj, istenem – nyög fel Evelyn. – Ez nem lehet igaz. A limuzin odahúz a Csernobil Club elé, ahol sűrű sorokban tülekszik a nép a hóban a bársonykordon mögött, hogy bejusson. Kiszállunk a kocsiból, aztán Evelynt faltörő kosnak használva, aminek egyébként ő egyáltalában nem örül, átnyomakszom a tömegen, és szerencsére meg is pillantok valakit, aki szakasztott úgy néz ki, mint Jonathan Leatherdale, és éppen azon a ponton van már, hogy mindjárt beeresszék, ezért nagyot taszítok Evelynen, aki mindeközben egyetlen pillanatra sem eresztette el a karácsonyi ajándékát, és odakiáltok neki, hogy: – Hé, Jonathan, hé, Leatherdale! – mire, amint az várható is volt, a tömeg egyszerre szintén azt kezdi üvölteni kórusban, hogy: – Jonathan, Jonathan. A pasas erre hátrafordul, észrevesz, odakiabál nekem, hogy: – Hé, Baxter! – és a hüvelykujját felbökve rám kacsint, azazhogy nem is énrám, hanem valaki másra. Evelyn és én mindazonáltal úgy teszünk, mintha őhozzá tartoznánk. A portás azonban az orrunk előtt visszaakasztja a kampóba a bársony kordont, de megkérdezi, hogy: 201

– Maguk jöttek azzal a limuzinnal? – Odabiccent a járdaszélen parkoló kocsira. – Igen. – Evelyn és én hevesen bólogatunk. – Akkor be vannak eresztve – mondja, és kiakasztja előttünk a kötelet. Bemegyünk, letejelek hatvan dollárt, de még csak egy árva italjegyet se kapok érte. Mint sejthető, odabenn sötétség uralkodik, csak diszkólámpák villognak a ritmusra, de még ezek fényénél is csak annyit látok, hogy egy ködgép szárazjeget okád, és egy dögös kis nő egy szál magában táncol az INXS „New Sensation” felvételére, amely olyan erővel bömböl a hangszórókból, hogy belevibrál az ember teste. Utasítom Evelynt, hogy menjen oda a bárpulthoz, és hozzon két pohár pezsgőt. – Igenis – feleli ordítva, és megindul tapogatózva egy fehéren izzó, vékony neoncsík felé, ami egyedül jelzi, hogy arrafelé lehet az a hely, ahol alkalmasint alkoholhoz lehet jutni. Ezalatt nekem sikerül szereznem egy grammot valami pasastól, aki Mike Donaldsonra hasonlít nagyon, és miután mintegy tíz percig, a parketten egyedül táncoló lányt nézegetem, és azon vívódom magamban, hogy lekoptassam-e Evelynt vagy sem, végre visszaérkezik csalódott ábrázattal, durcásan, kezében két félig telt pezsgőspohárral. – Korbel pezsgő – kiabálja a fülembe. – Menjünk el. – Nemet intek a fejemmel, és azt kiabálom vissza neki, hogy: – Menjünk ki a mosdóba! – Engedelmesen követ. Egyetlen, uniszex mosdó van a Csernobilban. Két másik pár is van már ott, az egyik benn a fülkében. A másik pár, akárcsak mi, türelmetlenül várja, hogy rájuk kerüljön a sor. A lány kombinépántos selyemdzsörzé felsőrészben van és selyemsifon szoknyában és selyemcipellőben, csupa Ralph Lauren holmi. A barátja öltönye alighanem vagy William Fioravanti vagy Vincent Nicolosi, esetleg Scali lehet – mindenestre valami mostanában felkapott kóklertől való. Mindkettejük kezében pezsgőspohár: az övé színültig tele; a lányé üres. Csönd van, csak a fülkéből hallatszik szipákolás meg elfojtott kacagás, mert egyébként a mosdó ajtaja elég vastag ahhoz, hogy kívül rekessze a zenét, amiből csak a dob tompa pufogása szűrődik be még ide is. A pasas türelmetlenül veri a ritmust a lábával. A lány sóhajtozik, és folyton hátraveti előrehulló haját valami furcsa, ingerlő, hirtelen fejmozdulattal; Evelynre pillant, majd rám, aztán súg valamit a barátjának. Aztán megint súg neki valamit, a fiú bólint, és távoznak. – Hála az égnek – suttogom, és megtapintom az egygrammos adagot a zsebemben; aztán felteszem a kérdést Evelynnek: – Miért vagy olyan csöndes? – A Waldorf-saláta miatt – motyogja, anélkül hogy rám pillantana. – A fene egye meg. Zár kattan, kinyílik a fülke ajtaja, és egy fiatal pár lép ki rajta – a fiú kétsoros kamgarnöltönyben, pupliningben, selyem nyakkendőben, csupa Givenchyben, a lány meg egy Geoffrey Beene tafotaruhában, Stephen Dweck 202

Moderne stúdiója által tervezett strassz fülbevalóban és Chanel tánccipőben – egymás orrát törölgetve diszkréten, aztán megnézik magukat a tükörben, mielőtt távoznak a mosdóból. Evelyn és én már éppen be akarunk lépni a megürült fülkébe, amikor beront az eredetileg előttünk várakozó pár, és megpróbálnak elénk vágni. – Bocsánatot kérek – mondom, és kinyújtott karommal elzárom előlük az ajtót. – Önök elmentek. Most tehát mi következünk, világos? – Nem hiszem. Szerintem ön téved – feleli a pasas szelíden. – Patrick – suttogja Evelyn a hátam mögött. – Engedd őket… hiszen tudod. – Várjunk csak. Arról szó se lehet. Mi következünk – jelentem ki. – Jó, de akkor is mi voltunk itt előbb. – Nézze, nekem semmi kedvem összeakaszkodni magukkal… – Akkor meg minek teszi? – szól közbe a pasas nője, aki akármilyen unott képet vág is, azért egy kis pimaszság így is kitelik tőle. – Jaj, istenem – motyogja mögöttem Evelyn, a vállam fölött kilesve. – Tudod mit, akkor egyszerűen itt fogjuk bekapni – mondja megvetőn a lány, akit egyébként nagyon szívesen megbasznék. – Micsoda elszánt kis dög – mondom magamban, a fejemet ingatva.

– Te, ide hallgass – mondja a pasas megenyhülve. – Amíg itt hülyéskedünk, az egyikünk már akár be is mehetett volna. – Ahogy mondod – felelem. – Például mi. – Fantasztikus – fakad ki a lány, kezét a csípőjére téve, aztán Evelynhez és hozzám intézve a szavait: – Elképesztő, hogy ide is beengednek már akárkit. – Tudod, mi vagy te? – mondom halkan, de szinte nem is akarok hinni a fülemnek. – Egy büdös kis kurva. Evelynnek a lélegzete is elakad, és rémületében megszorítja a vállamat. – Patrick! A pasas közben már el is kezdte fölszippantani a kokaint, valami barna fiolából kanalazgatva a port, minden szippantás után nagyokat kacagva, miközben a hátát az ajtónak veti. – A nőd egy nagy büdös kurva – mondom a pasasnak. – Patrick – szól rám Evelyn. – Ne csináld ezt. – Ez egy büdös kurva – mondom, és a lányra mutatok. – Patrick, azonnal kérj bocsánatot – mondja Evelyn. A pasas hisztérikus nevetésben tör ki, hátraveti a fejét, hangosan szipákol, aztán kétrét görnyed, és majd’ megfullad a nevetéstől. – Te jó isten! – mondja Evelyn felháborodva. – Mit nevet? Inkább védené meg a barátnőjét. – Miért? – kérdezi a pasas vállat vonva; mindkét orrluka körül fehér karikában por tapad. – Hiszen igaza van. – Daniel, én megyek – jelenti ki a lány, szinte már könnyek közt. – Ezt én 203

nem bírom tovább. És téged se. Meg ezeket. De én megmondtam előre. – Menj csak – mondja a pasas. – Eredj. Csinálj, amit akarsz. Menj haza stoppal. Nem érdekel. – Patrick, mibe keveredtél te itt? – kérdezi Evelyn, és elhátrál tőlem. – Ez tűrhetetlen – folytatja, majd a fluoreszkáló lámpákra pillant. – És ez a világítás is. Én megyek. – De aztán csak áll és vár. – Nem védi meg a barátnőjét? – kérdezi Danieltől. – Jézus Mária, mit akar maga tőlem? – A tükörben nézi Evelynt, miközben az orrát törölgeti, s még szippant egyet-kettőt. – Megvacsoráztattam. Bemutattam Richard Marxnak. Mi a fenét akar még tőlem, az ég szerelmére? – Esetleg azt, hogy verd szét a pofáját – mondja erre a lány. – Ó, drágám – mondom neki a fejemet ingatva –, hogy én miket tudnék csinálni veled egy ruhafogassal. – Viszlát, Daniel – mondja a nő, aztán hatásszünetet tart. – Én már itt se vagyok. – Helyes – mondja Daniel, és felmutatja a kis barna fiolát. – Még! – És ne is próbálj telefonálni – visítja, miközben kinyitja az ajtót. – Egész éjjel be van kapcsolva az üzenetrögzítőm, és minden hívást lenyomoztatok! – Patrick – mondja Evelyn, aki még uralkodik magán, és úrinőként viselkedik. – Kint várlak. Már benn állok a fülkében, onnan nézek ki előbb rá, majd az ajtóban álló lányra. – Na és? – Patrick – mondja Evelyn –, jól vigyázz, nehogy olyasmit mondj, amit aztán magad is megbánsz. – Menjél már– mondom. – Menj innen a francba. A limuzint is elviheted. – Patrick… – Menj már – bömbölöm. – A Guzmics azt mondja, menjél! Bevágom magamra a fülke ajtaját, és a borítékból kezdem az orromba lapátolni a kokaint a platina AmEx hitelkártyámmal. Két szippantás között hallom, amint Evelyn távozik, és közben szipogva meséli a lánynak, hogy: – Képzeld, kényszerített, hogy vele jöjjek, és otthagyjam a karácsonyi bulit, amit pedig én rendeztem. Érted? A tulajdon bulimról kellett eljönnöm vele! – Aztán még hallom, hogy a lány a „Micsoda élet”-et kezdi dúdolni neki gúnyosan, amitől rekedt röhögés tör fel belőlem, fejem a fülke falába verem, hallom, amint a pasas

felszippant még egypár adagot, aztán ő is lelép, én meg miután bekaptam már az egy grammom javát, felágaskodom, és átlesek a fülke ajtaja fölött, hogy nem lebzsel-e még mindig itt Evelyn, durcásan lebiggyesztve az ajkát vagy szomorúan harapdálva a szája szélét – brühühü, kisanyám –, de nem látom sehol, viszont látomásom támad, melyben Evelyn meg Daniel nője együtt vannak az ágyban, és a lány éppen széttárja Evelyn combját, aki négykézláb áll, és a segge lukát kezdi nyalni, miközben az ujja a pinájában jár, amitől 204

hirtelen szédülés fog el, kirohanok a mosdóból a bárba kétségbeesetten, és nőt akarok fogni magamnak. Időközben azonban kicserélődött a közönség – punk rockerekkel, feketékkel van tele a helyiség, kevesebb Wall Street-i fiút látok, viszont több unatkozó, gazdag Avenue A.-i lányt, és a zene is megváltozott közben; ahelyett, hogy Belinda Carlisle énekelné a „Szabadnak érzem magam”-at, most valami fekete gyerek rappel, aminek, ha jól veszem ki, az a szövege, hogy „szarik a nő a faszára”; odaoldalgok két jóképű, gazdag csajhoz, akik mind a ketten szűk Betsey Johnson ruhában vannak, én pedig úgy be vagyok gyújtva, hogy az szinte hihetetlen, és valami olyasmivel indítok a lányoknál, hogy: – Jó a zene, mi? Nem találkoztunk mi már a Salamon Brothersnél? – mire az egyik megvetőn azt köpi oda, hogy: – Tűnés vissza a Wall Streetre –, a másik meg, akinek karika van az orrában, hozzáteszi még, hogy: – Hülye yuppie. Ezt vágják a képembe, annak ellenére, hogy a sötétben feketének látszik az öltönyöm, és a nyakkendőm is – apró mintás, tiszta selyem Armani – meg van eresztve. – Hé! – mondom fogcsikorgatva. – Lehet, hogy ti azt hiszitek, én is csak egy undorító yuppie vagyok, de ez egyáltalában nem így van – mondom nekik, miközben sűrűn nyelem a nyálam, mert fantasztikusan fickós vagyok. Két fekete figura ül velük egy asztalnál. Mind a kettő kőmosott farmerben van, garbóban és bőrjakóban. Az egyik tükrös napszemüveget visel, a másiknak kopaszra van borotválva a feje. Komoran bámulnak rám. Kinyújtom a kezem, és úgy tekergetem, ahogy a rapperek szokták. – Hé, csajok – mondom. – Itt a friss hús… kemény, friss hús… – mondom rappelve. Iszom egy korty pezsgőt. – …friss és kemény. Bizonyságul odamegyek egy hosszú és gyapjas hajú feketéhez, és hangosan ráköszönök, hogy: – Szevasz, Rasta! – azzal a kezemet nyújtom neki, arra számítva, hogy elfogadja. De a nigger csak áll és néz. – Azt akarom mondani… – köhentek – hogy szevasz, haver – majd kissé csüggedten már, így folytatom: – Nincs kedved egy kis örömzenéhez… Fejét rázva otthagy lógva. Visszafordulok, hogy mi van a lányokkal. Ezek is a fejüket rázzák csak – arra akarnak figyelmeztetni, hogy vissza ne menjek hozzájuk. Így aztán inkább arra a dögös kis nőre koncentrálok, aki az egyik oszlop mellett táncol, aztán kiiszom a pezsgőmet, odamegyek hozzá, és elkérem a telefonszámát. Rám mosolyog. Kész.

205

A Nell’s Éjfél. A Nell’s egyik bokszában ülök Craig McDermottal és Alex Taylorral – aki egyébként éppen most purcant ki – meg az Elite három manökenjével: Libbyvel, Daisyvel és Caronnal. Közeleg a nyár, már május közepén járunk, a Nell’sben azonban működik a légkondicionálás, hűvös van, a könnyű dzsessz halkan árad a félig üres teremben, sustorognak a mennyezeti ventilátorok, odakinn az esőben tömegek állnak sorba, hogy bejuthassanak. Libby szőke, és fekete, magas sarkú, kínosan nyújtott hegyes orrú estélyi cipőt visel piros szaténmasnival – Yves Saint Laurent. Daisy még szőkébb, és fekete szatén lapos sarkúban van, melynek egyetlen dísze az ezüsttel átszőtt, tüllfekete Betsey Johnson harisnya. Caron platinaszőke, és vastag sarkú bőrcsizmát visel, melynek lakk az orra, a szára viszont tweedberakásos borjúbox – Chanel, de tervezte a Karl Lagerfeld stúdió. Mind a hárman feszes, fekete kötszövött Giorgio di Sant’Angeloban vannak, és málnaszörpös pezsgőt isznak őszibaracklikőrrel, amihez német cigarettát szívnak – de nem teszem szóvá, noha az a véleményem, hogy a Nell’snek már csak a saját érdekében is ki kellene jelölnie egy nemdohányzó szakaszt. Kettőjük Giorgio Armani tervezte napszemüveget visel. Libby most érkezett a tengerentúlról, és még nem aludta ki az időeltolódást. Hármuk közül Daisy az egyetlen, akit ha csak halványan is, de kedvem lenne megbaszni. A nap folyamán megbeszélésem volt az ügyvédemmel, mivel valaki – merőben alaptalanul – azzal vádol, hogy megerőszakoltam, amitől a Dean & Delucában olyan szörnyű szorongás tört rám, hogy kénytelen voltam lemenni az X-kluzívba, ahol addig gyúrtam, amíg végre el nem múlt. Onnan mentem a randevúmra a három manökennel, akikkel a Trump Plazán volt megbeszélve a találkozó. Ezután valami francia film következett, amit nem egészen értettem ugyan, de mindenesetre nagyon chic volt, majd elmentünk szusit vacsorázni egy Vivids nevű helyre a Lincoln Center közelében, utána meg egy bulira, amit az egyik lány hajdani barátja rendezett a chelsea-i padlásszobájában, ahol valami vacak, virágillatúra szagosított sangriát ittunk. Tegnap este olyan álmom volt, amely úgy volt megvilágítva, mint egy pornófilm, és kartonpapírból kivágott lányokat kellett basznom benne. A ma reggeli Patty Winters Show az aerobicról szólt. Kétsoros, Luciani Sporani gyapjúöltönyben vagyok, az ingem Brooks Brothers, a selyem nyakkendőm pedig Armani. McDermott a Lubiam öltönyében van, aminek szivarzsebében egy Ashear Bros. díszzsebkendőt visel, Ralph Lauren puplining van rajta meg Christian Dior selyem nyakkendő, és éppen fej vagy írással akarja eldönteni, hogy melyikünk menjen le az alagsori 206

mosdóba a Bolíviai Hegymeneti Erősítő porért, mivel egyikünknek sincs kedve hozzá, hogy azalatt itt szobrozzon a lányokkal, akiket ugyan valószínűleg meg akarunk baszni, beszélgetni viszont, mint arra menet közben rájöttünk, egyáltalában nem akarunk velük, mivel nem is lehet, még leereszkedőleg se, ugyanis egyszerűen semmi mondanivalójuk, ami egyrészt korántsem meglepő, másrészt viszont mégiscsak némiképp kínos egyszersmind. Taylor még egyenes derékkal ül, de a szeme már lehunyva, és bár McDermott és én eredetileg azt gondoltuk, hogy a lányok fogyatékos verbalitása ellen tiltakozik ekképpen, lassacskán rá kell jönnünk, hogy alkalmasint valóban seggrészeg (már a Vividsben elfogyasztott három szaké óta akadozott a nyelve), ami a lányoknak egyébként fel se tűnik, legfeljebb talán csak Libbynek, aki közvetlenül mellette ül, ám ez is fölöttébb kétséges, nagyon is kétséges. – Fej, fej, fej – motyogom magam elé. McDermott felpöcköli a huszonöt centest. – Írás, írás, írás – kántálja, majd lecsap a tenyerével a szalvétán landoló pénzdarabra. – Fej, fej, fej – sziszegem fohászkodva. McDermott felemeli róla a kezét. – Írás – mondja, és rám néz. Hosszan meredek a huszonöt centesre, mielőtt megkérem: – Dobd fel még egyszer. – Hát, akkor a viszontlátásra – mondja, és végigméri a lányokat, mielőtt felkel, aztán rám kacsint, majd a szemét forgatva kurta fejrándítással int nekem. – Te, figyelj – mondja. – Rendelj nekem még egy martinit, de Absoluttal. Dupla vodkával. Olajbogyó nélkül. – Siess – szólok utána, majd magamban, miközben látom, milyen vígan integet a lépcső tetejéről, azt dörmögöm: – Te hülye fasz. Visszafordulok a lányokhoz. A mögöttünk lévő bokszban egy csapat Eurokurva visítozik unisono, akik egyébként gyanúm szerint inkább brazil transzvesztiták lehetnek. Lássuk csak… szombat este a Mets meccsére megyek, Jeff Harding és Leonard Davies is játszik. Vasárnapra kiveszek egypár Rambó-t. Hétfőn szállítják az új Lifecycle szobabiciklimet… Bágyasztóan sokáig bámulom a három lányt, percekig némán, mígnem valami mondanivalóm akad valahára, mivel észreveszem, hogy valaki megrendelt egy tál papayaszeletet, valaki más meg egy tál spárgát, de még csak hozzá se nyúlt. Daisy óvatosan rám emeli a tekintetét, aztán a szájával csücsörítve célba vesz, és rám fújja a füstöt, mely a hajamat súrolva éppen csak elkerüli a szememet, melyet persze amúgy is véd Oliver Peoples mahagónikeretes divatszemüvegem, amit szinte egész este magamon tartottam. Az egyik másik, Libby, az, aki a hosszú légi úttól kornyadozik, azzal bajlódik, hogy kihajtogassa a szalvétáját. Meghökkentően jól tűröm a csalódottságot, és megállapítom magamban, hogy rosszabbul is elsülhetett volna az este. Végtére, akár 207

angollányok is lehetnének. És ihatnánk akár… teát is. – Nos! – mondom, összeverve a tenyeremet, és igyekszem azt színlelni, hogy virgonc vagyok. – Jó meleg volt ma, mi? Nemdebár? – Greg hová lett? – kérdezi Libby, aki most veszi észre, hogy McDermott eltűnt. – Gorbacsovval van találkozója az alagsorban – közlöm vele. – McDermott, azaz Greg, békeszerződést fog aláírni vele az Egyesült Államok és Oroszország között. – Szünetet tartok, hogy lássam, mit szól hozzá. Aztán hozzáteszem még: – Tudod, e mögött az egész glasznoszty mögött McDermott van. – Aha… – mondja a lány elképesztően tompa hangon, és bólint. – Nekem az előbb azt mondta, hogy ő vállalatokat ad-vesz… Taylorra pillantok, aki tovább alszik. Odacsattintom a hasára a nadrágtartója egyik gumihevederét, de semmi hatás, meg se moccan tőle, aztán megint Libbyhez fordulok. – De azért nem jössz zavarba, ugye? – Nem én – feleli a vállát vonogatva. – Nem is igaz, hogy Gorbacsov itt van – szólal meg Caron váratlanul. – Lódítottál? – kérdi Daisy mosolyogva. Te jó isten, gondolom magamban. – Igen. Caronnak igaza van. Gorbacsov nincs itt. Odaát van a Tunnelben. Bocsáss meg egy percre. Pincér! – Elkapok egy arra haladó dögös kis pincérnőt, aki organzafodros, kék csipke Bill Blass köpenyben van. – Kérek egy J&B-t jégkockával meg valami éles kést a konyháról. És ti, lányok? Egyikük sem szól. A pincérnő Taylort bámulja. Én is ránézek, aztán vissza a pincérnőre, majd megint Taylorra. – Neki hozzon egy grapefruit-cassatát meg, mondjuk, egy whiskyt, jó? A pincérnő egyre csak Taylort nézi. – Drágám? – Elhúzom a kezem az orra előtt. – J&B, világos? Jéggel? – mondom, túlkiabálva a zenekart, mely a „Take Five”-ot játsza épp igen elegánsan, és épp a szám közepén tart. Erre már végre bólint a pincérnő. – Ezeknek meg… – mutatok a három lányra – …még egy pohár valamit, amit épp fogyasztanak. Gyömbért? Vagy valami más üdítőt? – Én pezsgőt iszom – mondja Libby. Aztán Caronhoz fordul: – Te is, ugye? – Azt hiszem – feleli Caron vállat vonva. – Őszibaracklikőrrel – figyelmezteti még Daisy. – Akkor pezsgőt – mondom a pincérnőnek. – Ööööö, őszibaracklikőrrel. Világos? A pincérnő bólint, felír magának valamit, aztán távozik, én előbb még jól megnézem magamnak a seggét, aztán a három lányra pillantok, külön-külön 208

gondosan fürkészve az arcukat, nem árulja-e el magát valamelyikük akár csak egy rezdüléssel is, egy óvatlan gesztussal, mely leleplezné, hogy mi lakozik valójában a robotálarca mögött, eléggé sötét van azonban a Nell’sben és nekem bele kell törődnöm, hogy reményteli feltevésem – mármint az, hogy tulajdonképpen nem is robotok – hiú ábránd marad csupán, így hát ismét összeverem a tenyeremet, és mély lélegzetet veszek. – Nos! – mondom. – Jó meleg volt ma, mi? Nemdebár? – Kellene nekem egy új bunda – sóhajt fel Libby, és a pezsgőspoharába mered. – Hosszú vagy rövid? – kérdezi Daisy ugyanolyan színtelen hangon. – Vagy egy stóla? – szól közbe Caron. – Vagy hosszú vagy… – Libby hirtelen elhallgat és látszik rajta, hogy erősen töpreng valamin. – Láttam a múltkor egy nagyon helyes kis keppet… – De nerc volt vagy nem? – kérdezi Daisy. – Ugye biztos, hogy nerc volt. – Hát persze. Nerc – feleli Libby. – Hé, Taylor – súgom oda neki, és oldalba bököm. – Ébredj már. Ezek beszélnek. Ezt látnod kell neked is. – De milyen nerc? – kérdez tovább Caron, szinte olajozottan. – Neked nem az a véleményed, hogy némelyik nerc olyan… pihés, mintha fel lenne fújva? – kérdezi Daisy. – Igen, van olyan nerc, amelyik tényleg olyan, mintha fel lenne fújva – szólal meg ezúttal Libby. – Most nagyon megy az ezüstróka – motyogja Daisy. – De a bézs szőrmék a legmenőbbek – mondja Libby. – Azoknak mi a neve? – kérdezi valaki hármójuk közül. – Hiúz. Csincsilla. Menyét. Hódprém… – Hahó! – mondja Taylor felébredve. Nagyokat pislog. – Itt vagyok. – Menj vissza aludni, Taylor – mondom sóhajtva. – Hol van Mr. McDermott? – kérdezi, és közben nagyot nyújtózkodik. – Lement az alagsorba kokóért. – Megvonom a vállam. – Az ezüstróka most nagyon megy – mondja az egyik lány. – Mosómedve. Görény. Mókus. Pézsmapatkány. Perzsa bárány. – Mondd, álmodom – kérdezi tőlem Taylor –, vagy… csakugyan beszélgetést hallok? – Nos, valami olyasmit. – De rápisszentek. – Csönd! Hallgasd csak! Nagyon tanulságos. A szusivendéglőben McDermott végső kétségbeesésében megkérdezte a lányokat, meg tudnak-e nevezni akár csak egyet is a kilenc bolygó közül. Libby és Caron tippje a Hold volt. Daisy pedig, bár nem volt egészen biztos a dolgában, végül is azt bökte ki, hogy… Szputnyik. Daisy abban a hitben élt, hogy a Szputnyik, az egy bolygó neve. McDermott, Taylor meg én egyaránt annyira el voltunk képedve, hogy ráhagytuk. 209

– Manapság könnyű szép bundát találni – mondja Daisy, lassan ejtve a szavakat. – Amióta egyre több konfekciócég száll be a szőrmebizniszbe, egyre nagyobb a választék is, mert minden divattervező más és más prémeket választ ki magának, hogy valami egyéniséget kölcsönözzön általa a kollekciójának. – Ez az egész olyan félelmetes – mondja Caron megborzongva. – Azért nem kell tőle úgy megijedni – mondja Daisy. – Végtére is a szőrme mindig csak kiegészítő kellék. Egyáltalában nem kell tőle megijedni. – Kelléknek viszont eléggé fényűző dolog – jegyzi meg Libby. Felteszem a kérdést a társaságnak: – Eljátszadozott-e már valamelyikőtök egy TEC kilencmilliméteres Uzival? Az egy géppisztoly. Nem? Pedig nagyon is használható szerszám, mivel menetet vágtak a csövére, úgyhogy akár hangtompítót, akár hosszabbítót is fel lehet szerelni rá. – Közben pedig elismerően biccentek. – A szőrme tehát egyáltalában nem szükségszerűen félelmetes. – Taylor rám emeli a tekintetét, aztán egyszerűen csak annyit mond: – Meghökkentő dolgokat tud meg itt az ember. – Kelléknek viszont eléggé fényűző dolog – jegyzi meg Libby újfent. Megjelenik a pincérnő, és leteszi az italokat meg egy kehelyben a grapefruit-cassatát. Taylor pislogva nézi. – Én ezt nem rendeltem. – Dehogynem – mondom neki. – Én rendeltem neked, mialatt te aludtál. Álmodban rendelted. – Nem én – motyogja, de nem egészen biztos a dolgában. – Nem baj, majd én megeszem. – Te meg csak figyelj. – Az ujjaimmal hangosan dobolok az asztalon. – Karl Lagerfeld kenterben veri – mondja épp Libby. – Miért? – Ez Caron. – Ő volt a Fendi kollekciójának a tervezője – mondja Daisy, és cigarettára gyújt. – Nekem nagyon tetszik a perzsa vakonddal kombinálva vagy.. – Caron abbahagyja a kuncogást – …mondjuk egy fekete bőrdzseki fekete perzsabéléssel. – És Geoffrey Beene-ről mi a véleményed? – teszi fel neki a kérdést Daisy. Caron alaposan megfontolja a választ. – Azok a fehér szaténgallérok… cö-cö. – De az fantasztikus, hogy miket képes összehozni tibeti bárányból – mondja Libby. – Na és Carolina Herrera? – kérdezi Caron. – Az nekem túl hercig – feleli Daisy a fejét rázva. – Igen, olyan kislányos – helyesel Libby. – De azért a legszebb orosz hiúzok James Galanosnál vannak – jelenti ki Daisy. 210

– Azért ne feledkezzetek meg Arnold Scaasiról se. Az a fehér hermelin! – mondja Libby. – Meghalok érte. – Valóban? – Mosolygok, aztán kivicsorítom a fogam. – Meghalnál érte? – Meghalok érte – mondja Libby újra és aznapra ez az utolsó kijelentő mondata. – Szerintem, Taylor, te elragadó lennél egy Geoffrey Beeneben – csipogom magas, buzi fejhangon, és löttyedt csuklóval megpaskolom a vállát, őt azonban időközben ismét elnyomta az álom, úgyhogy nem számít. Sóhajtva elveszem róla a kezem. – Ez Miles… – Caron átsandít a szomszéd bokszba, ahol egy korosodó gorilla ül őszülő tüskehajjal meg egy tizenegy éves lánnyal az ölében. Libby is odafordul, hogy megnézze, nem téved-e Caron. – Én meg azt hittem, hogy azt a vietnami témájú filmet forgatja Philadelphiában. – Nem Philadelphiában – mondja Caron –, hanem a filippínóknál. – Ja, tényleg – mondja Libby, de aztán elbizonytalanodik: – Te, ez biztos? – Biztos. Egyébként azt hiszem, már kész van vele – mondja Caron bizonytalan hangon. Pislog. – Sőt… már be is mutatták. – Tovább pislog. – Sőt, azt hiszem, már… tavaly. A két lány közönyösen bámulja a szomszédos bokszot, amikor azonban visszafordulnak a mi asztalunkhoz, és pillantásuk az alvó Taylorra esik, Caron nagyot sóhajt, és megkérdi Libbyt: – Te, ne menjünk oda köszönni? Libby lassan rábólint; arcvonásai talányosak a gyertya-fényben. – Bocsánat. – Felállnak és elmennek. Csak Daisy marad az asztalnál, Caron pezsgőjét szopogatja. Megpróbálom magam elé képzelni, milyen lehet meztelenül, meggyilkolva, kukacoktól rágva, amint a gyomrában lakmároznak, a melle fekete a rajta elnyomott cigarettáktól, Libby meg nyalja a hulla pináját, aztán megköszörülöm a torkom. – Jó meleg volt ma, mi? Nemdebár? – De igen – feleli. – Tegyél fel nekem egy kérdést – mondom neki és egyszerre úgy érzem, hogy… nos… hogy valami kirobbanó spontaneitás kerít a hatalmába. Megszívja a cigarettáját, aztán kifújja a füstöt. – Jó. Mondd, te mivel foglalkozol? – Na, mit gondolsz? – Már alig férek a bőrömbe. – Fotómodell vagy? – Vállat von. – Vagy valami színész? – Nem – felelem. – Roppant hízelgő a feltevés, de nem. – Hát? – Az a helyzet, hogy a gyilkossági szakmában dolgozom, de kivégzésekkel is foglalkozom. Attól függ. – Vállat vonok. – És szereted? – kérdezi meg se hökkenve. 211

– Hááát… az is attól függ. Miért kérded? – Veszek egy kanálkával a cassatából. – Hát, azért, mert például a legtöbb ismerősöm, aki vállalatokat ad meg vesz, nem nagyon szereti azt, amit csinál – mondja magyarázatképpen. – Én nem így értettem, amit mondtam – mondom kényszeredetten mosolyogva hozzá, aztán kiiszom a whiskymet. – Beszéljünk másról. – Most te kérdezzél tőlem egyet – mondja. – Oké. Mondd, te hol… – elhallgatok egy pillanatra, mert nem tudom, hogyan folytassam, aztán mégis kibökök még egy szót: – a nyáron? – Maine-ben – feleli. – Kérdezz valami mást. – Hová jársz kondizni? – Privát edzőhöz – feleli. – És te? – Az X-kluzívba – felelem. – Felső West Side-on. – Komolyan? – Rám mosolyog, de aztán észrevesz valakit, aki a hátam mögött van valahol, az arckifejezése azonban nem változik meg ettől, és a hangja is

ugyanolyan színtelen és lapos marad, mint addig volt. – A Francesca. Te jóságos isten. Ez a Francesca. Oda nézz. – Daisy! És Patrick, te belzebub! – visít ránk Francesca. – Daisy, mit akarsz te egy ilyen csődörtől, mint a Bateman? – Betelepszik a bokszba, és behúzza maga után a vele lévő unott képű szőke nőt is, akit, azt hiszem, nem ismerek. Francesca bársonyruhában van, ami a Saint Laurent Rive Gauche szalonból való, a lány pedig, akiről nem tudom, kicsoda, egy Geoffrey Beene ruhában. Mind a ketten gyöngysort viselnek. – Helló, Francesca – mondom én. – Daisy, én édes istenem, képzeld, itt van Ben és Jerry. Én imádom Bent és Jerryt – mondja, legalábbis azt hiszem, mivel mindezt egyetlen lélegzetvétel nélkül hadarja el, teli torokból kiabálva, sőt elnyomva a halk dzsesszt. – Te nem imádod Bent és Jerryt? – kérdi a szemét elkerekítve, és odavakkantja egy arra járó pincérnőnek, hogy: – Egy narancsdzsúszt Hozzon már egy narancsdzsúszt! Te kibaszott úristen, komolyan mondom, ki kell rúgni ezt a személyzetet. Hol van Nell? Meg fogom mondani neki – méltatlankodik magában, miközben körülnéz a teremben, majd Daisyhez fordul. – Milyen az arcom? Képzeld, Bateman, Ben és Jerry is itt van. Ne ülj itt, mint egy hülye. Jaj, hát csak tréfálok. Én imádom ezt a kis Patrickot, de mi lesz már, Bateman, hát nincs benned semmi élet, te csődör, hát itt van Ben és Jerry is. – Buja pillantással rám kacsint, aztán megnyalja a szája szélét. Francesca a Vanity Fair című magazin kolumnistája. – De én már… – elharapom a mondatot, és zavart tekintettel a cassatámra pillantok. – De hiszen már rendeltem egy grapefruit-cassatát. – Komor s értetlen arccal a tálra mutatok. – Nekem nem kell több fagylalt. Az ég szerelmére, Bateman, hát itt van Jagger. Érted ezt? A Mick. Jerry. Te tudod, ki az – mondja Francesca egyszerre beszélve mindnyájunkhoz, akik 212

a bokszban ülünk, a szeme azonban közben szüntelen a termet pásztázza. Daisy arckifejezése mit sem változott egész este. – Ez egy y-u-p-pi-e – betűzi a szőke lánynak, aki vele van, majd észreveszem, hogy tekintete a cassatámra szegeződik. Oltalmazólag magamhoz vonom a tányért. – Hát, igen – mondom sóhajtva. – Csak még egy éjszakát, csak még egy éjszakát, veled… – dúdolgatom. – Én tudom, ki az. – Milyen girhes vagy, Daisy, megbetegszem, ha rád nézek. Egyébként hadd mutatom be Alison Poole-t, aki szintén nagyon girhes, és én szintén belebetegszem, ha csak ránézek is – mondja Francesca, és rápaskol a kezemre, mellyel a cassatát próbálom védeni tőle, aztán maga elé húzza a tányért. – Ez pedig Daisy Milton és Patrick… – Már találkoztunk – mondja Alison és vasvillaszemeket mereszt rám. – Helló, Alison. Pat Bateman vagyok – mondom, és a kezemet nyújtom neki. – Már találkoztunk – mondja megint, és még szúrósabban néz rám. – Igazán? – kérdezem. Francesca felvisít: – Te jó isten! Nézzétek a Bateman profilját! Tiszta római! Meg ezek a szempillák! – sikítja. Daisy barátságosan mosolyog. Én nem izgatom magam; egyszerűen elengedem a fülem mellett. Ráismerek Alisonra; ő volt az a lány, akit felcsíptem a Kentucky Derbyn tavaly, amikor Evelynnel meg a szüleimmel lerándultunk a lóversenyre. Emlékszem, hogy sikoltozott, amikor megpróbáltam az egész karomat feldugni a vaginájába, pedig úgy bekentem a kesztyűmet vazelinnel meg fogkrémmel, meg mindennel, ami csak a kezem ügyébe került, hogy szinte csöpögött tőle. Tökrészeg volt és kába a kokaintól, én meg összedrótoztam a kezét, és szigetelőszalaggal betapasztottam a száját, meg összevissza ragasztgattam vele az arcát, a mellét. Máskor is kaptam már tippeket Francescától. Nem emlékszem se a helyre, se az időpontra, de tudom, hogy máskor is kaptam már tőle tippeket, és hogy nagyon jól sikerült bulik voltak. Ekkor hirtelen fájdalmasan hasít belém az emlék, hogy hiszen én aznap délután, tavaly tavasszal arra vágytam sóvárogva, hogy végignézzem, hogyan vérzik el a kis Alison, de valami megakadályozott benne. Annyira be volt zsongva – folyton azt nyöszörögte, órákon át, hogy „jaj, istenem”, miközben bugyborékolva csurgott a vér az orrából –, hogy egyáltalában nem is sírt. Lehet, hogy ez volt a baj; alkalmasint ez menthette meg az életét. Egyébként azon a hétvégén rengeteg pénzt nyertem egy Közszeméremsértés nevű lovon. – Hát… akkor hello. – Kissé halovány még a mosolyom, de hamar visszanyerem az önbizalmamat. Alison nyilván soha, senkinek nem mondta el a dolgot. Egy teremtett lélek sem tud tehát arról a kellemes, rémes délutánról. Rávicsorgok a Nell’s félhomályában. – Igen, már emlékszem rád. Olyan 213

voltál, mint egy igazi kis… – rövid szünetet tartok, az tán így fejezem be a mondatot: – szadomazó. A lány nem mond semmit, csak olyan szemekkel néz rám, mintha a civilizáció alfele lennék, vagy mi. – Jesszus! Mondjátok, Taylor alszik vagy csak meghalt? – kérdezi Francesca, miközben a cassata maradékát habzsolja. – Jaj, olvasta valaki ma a „Hatodik oldalt”? Benne voltam. Meg Daisy is benne volt. És Taffy is. Alison feláll, anélkül hogy rám pillantana. – Lemegyek, megkeresem Skipet. Táncolni akarok. – S azzal távozik. McDermott érkezik vissza, s mielőtt még helyet foglalna mellettem, jól megnézi magának Alisont, aki alig fér ki mellette a bokszból. – Na, sikerült? – kérdezem. – Sehol semmi – mondja az orrát törölgetve. Az orrához emeli a poharamat, beleszagol, aztán beleiszik, majd kivesz egy cigarettát Daisy dobozából, és rágyújt. Miközben rágyújt, megint rám sandít, és bemutatkozik Francescának. Aztán megint rám pillant. – Ne nézz már rám olyan elképedve, Bateman. Megesik. Rövid hallgatás után, mialatt szúrós szemmel meregetem, felteszem neki a kérdést: – Mondd, te engem hülyének nézel, McDermott? – Nem – feleli. – Csak nem volt szerencsém. Nem felelek azonnal, lenézek az ölembe, aztán sóhajtva így szólok: – Nézd, McDermott. Ezt a trükköt én is ismerem. Nagyon jól tudom, mit virblizel. – Az a lány megvolt nekem. – Szipákol egyet, és egy lányra mutat, aki valamelyik elülső bokszban ül. Közben izzad már, mint egy ló, és csak úgy bűzlik az aftershave-jétől. Xeryust használ. – Tényleg? Megbasztad? Fantasztikus! Na, ide figyelj – mondom, de közben a szemem sarkából észreveszek valamit. – Francesca… – Mi van? – Francesca felkapja a fejét; megolvadt cassata csurog lefelé az állán. – Te az én cassatámat eszed? – A tányérra mutatok. Lenyeli a falatot, és ádázul néz vissza rám. – Fel a fejjel, Bateman. Mit akarsz tőlem, te fedezőmén? Megmutassam az AIDS-tesztemet? Jaj, erről jut eszembe, látjátok ott azt a pasast? Krafftnak hívják. Na, az már kész. Nem nagy kár érte. A férfi, akire Francesca felhívta a figyelmünket, közvetlenül a zenekar dobogója előtti bokszok egyikében ül. Szorosan lesimított haja van, kisfiús arca; öltönyt visel, derékban húzott nadrágot és Comme des Garcons Homme márkájú, halványszürke pöttyös selyeminget; martinit iszogat, és nem nehéz elképzelni őt valaki hálószobájában ma éjjel, amint hazudik, alkalmasint annak a lánynak, akivel most is van: szőke, nagy mellű és egy pitykés Giorgio de Sant’Angelo bőrruhát visel. 214

– Nem kellene megmondani neki? – teszi fel valaki a kérdést. – Ugyan – mondja Daisy. – Igazi büdös kurvának látszik. – Ide hallgass, McDermott – mondom hozzá hajolva. – Tudom, hogy van nálad kábítószer. Látom a szemeden. Arról nem is szólva, hogy nagyon feltűnően szipákolsz. – Nem, nem. Négatif. Ma este semmi. – A fejét ingatja. A közönség megtapsolja a zenekart – nálunk is az egész asztal tapsol, még Taylor is, ugyanis Francesca véletlenül felköltötte, sőt még én is összeverem a tenyeremet, akárcsak mindenki más, miközben haragosan hátat fordítok McDermottnak. Caron és Libby jön vissza, és Libby azzal kezdi, hogy: – Caronnak holnap Atlantába kell mennie. A Voguenak fotózik. Úgyhogy nekünk most már mennünk kell. – Valaki kéri a számlát, McDermott meg kirakja az arany AmEx hitelkártyáját, ami újabb bizonyíték arra nézve, hogy beszedett egy kis kokaint, mivel egyébként híres a szűkmarkúságáról. Odakinn sűrű, hideg nyirkosság és szitáló eső, mintha felhőben járna az ember; közben fel-felvillanó fények, csak épp nem dörög. A sarkában maradok McDermottnak, hogy kérdőre vonjam, és közben kis híján belebotlom egy tolókocsis pasasba, aki már akkor is ott kerekezett a kordonnál, amikor megérkeztünk, és még azóta is a bejárat előtt tekergeti magát előre-hátra, de a portás ügyet se vet rá. – Hé, McDermott! – szólok utána. – Mit képzelsz? Azonnal add ide a drogot! Megáll, felém fordul és valami vad, rángó táncba kezd, megpördül a tengelye körül, aztán éppoly hirtelen, ahogy kezdte, abba is hagyja, és odamegy egy fekete asszonyhoz, aki a gyerekével a Nell’sszel szomszédos, bezárt csemegeüzlet ajtajában kuporog, és nyilván ennivalót koldul. Nehéz megállapítani, hogy a gyerek, aki hat-hét éves lehet, szintén fekete-e vagy sem, vagy hogy csakugyan az övé-e, mivel a Nell’s bejáratának lámpái olyan vakítón világítanak, hogy mindenki bőre egyformán sárgás és fakó a fényében. – Ezek meg mit csinálnak itt? – kérdezi Libby és dermedten nézi őket. – Hát nem tudják, hogy sokkal közelebb kell állniuk a bejárathoz, ha be akarnak jutni? – Gyere már, Libby – szól rá Caron, és a járdaszélen várakozó két taxi felé húzza. – McDermott! – szólítom meg megint. – Mondd, mit képzelsz te, tulajdonképpen? McDermott már opálos szemmel mered maga elé, és egy papírpénzt lobogtat a néger asszony orra előtt, aki sírva fakad, és nevetséges mozdulatokkal próbálja kikapni a kezéből, McDermott azonban persze mindig elhúzza előle. Ellenben lángra lobbantja a Canal Bar reklámgyufájával, aztán rágyújt róla félig szívott szivarjára, melyet szép, egyenletes, fehér fogai között 215

tart – amilyen hülye, ez képes volt koronát csináltatni az egész fogsorára. – Milyen… finom, úri modorod van, McDermott – közlöm vele. Daisy egy fehér Mercedesnek dől, mely ott parkol a járdaszélen. A fehér mellett még egy Mercedes áll, fekete limuzin, de már kinn, az úttest közepén. Villogó fények. Mentőautó robog felénk a Tizennegyedik utca felől. McDermott odamegy Daisyhez, kezet csókol neki, aztán bevágja magát a második taxiba. Ott maradok egyedül a síró néger koldusasszonnyal; Daisy kukán bámul rám. – Jézusom – motyogom magam elé, majd: – Fogja… – mondom, és azzal a kezébe nyomom a Lutece reklámgyufáját, és csak későn veszem észre, mekkorát hibáztam, ezért előkotrok a zsebemből még egy doboz gyufát, amelyen a Tavern on the Green reklámozza magát, s azt meg odadobom a gyereknek, miközben a Lutece gyufáját meg kitépem az asszony szurtos, retkes kezéből. – Jézusom – motyogom ismét, miközben odamegyek Daisyhez. – Nincs több taxi – mondja, kezét a csípőjére téve. Egy újabb villanástól megriadva hátrakapja a fejét és felvisít. – Hol vannak ezek a fényképészek? Egyáltalán, ki fényképez itt? – Taxi! – füttyentek, és megpróbálok leinteni egy arra haladó taxit. Ekkor újabb villámlás repeszti ketté az eget a két Zeckendorf Torony fölött, és Daisy megint felvisít: – Hol van ez a fotós? Patrick! Szólj rá, hogy hagyja abba. – Zavarodottan kapkodja a fejét, jobbra-balra és előre-hátra forogva keresi a fényképészt. Aztán leereszti az orrára a napszemüvegét. – Te jó isten – mondom magamban előbb, de aztán ordítássá erősödik a hangom. – Villámlik! Nem vaku! Villám! – Mindent higgyek el neked? Azt is mondtad, hogy a Gorbacsov itt van, az alagsorban – mondja vádlón. – Hát, én nem hiszek neked. Szerintem ez a sajtó. – Jézus, egy taxi! Hé, taxi! – Ráfüttyentek egy taxira, amely éppen akkor fordul be a Nyolcadik sugárútról, ám valaki megveregeti a vállam, és ahogy hátrafordulok, Bethany áll előttem, az a lány, akivel még a Harvardon jártam és aki aztán annak rendje és módja szerint dobott, aki azonban most itt áll előttem csipkés pulcsiban és Christian Lacroix latexnadrágban, a kezében nyitott esernyővel. A taxi, persze, amit le akartam inteni, közben szépen elsuhan mellettünk. – Bethany – mondom, mint akit villám sújtott. – Patrick. – Mosolyog. – Bethany – mondom én megint. – Hogy vagy, Patrick? – kérdezi. – Hát, hát, jól – dadogom, némi kínos hallgatás után. – És te? 216

– Kösz, nagyon jól – feleli. – Te is… izé… innen jössz? – kérdezem. – Igen, innen. – Bólint, majd: – Örülök, hogy újra látlak. – Itt… szóval… errefelé laksz? – kérdezem, és közben nagyot nyelek. – Manhattanben? – Igen. – Mosolyog. – A Milbank Tweednél dolgozom. – Hát… az nagyon jó hely. – Odapislantok Daisyre, és hirtelen elönt a méreg, mert eszembe jut az a cambridge-i ebéd a Quartersben, ahol Bethany, akinek fel volt kötve a karja, és kis kék folt volt a szeme alatt, egyszer csak váratlanul véget vetett a kettőnk viszonyának, és közben arra gondolok, hogy te jó isten, a hajam, érzem, hogy elázik és tönkremegy a szitáló esőben. – Hát, nekem most már mennem kell. – Te a P&P-nél vagy, igaz? – kérdezi, majd még hozzáteszi: – Jól nézel ki.

Ekkor észreveszek még egy taxit és elhátrálok Bethanytől. – Hát, tudod, hogy van ez! – Egyszer ebédeljünk együtt – kiált utánam. – Remek ötlet! – felelem, de ebben azért nem vagyok egészen biztos. Közben a taxi észreveszi Daisy integetését, és megáll neki.

– Fel foglak hívni – mondja. – Bármikor – mondom én. Valami fekete alak kinyitja Daisynek a taxi ajtaját, ő kecsesen beszáll, a szerecsen meg várja, hogy én is beszálljak melléje, miután búcsút intek Bethanynek. – Szabad kérnem egy kis aprót – mondja a fekete – az úrtól és az ifjú hölgytől? – Hát persze – morgom, miközben a hajamat igazítom a sofőr visszapillantó tükrében. – Jó tanácsot kapsz, nem borravalót: keress magadnak valami rendes munkát, a kurva néger anyád! – Aztán bevágom magam után az ajtót, és közlöm a sofőrrel, hogy vigyen minket a Felső West Side-ra. – Szerinted nem volt érdekes a ma esti filmben, amikor kiderült azokról a kémekről, hogy nem is kérnek? – kérdezi Daisy. – Ezt a nőt pedig útközben kirakjuk a Harlemben – mondom a sofőrnek. Félmeztelen állok a fürdőszobában az Orobwener tükör előtt, és azon vívódom magamban, hogy zuhanyozzam-e, és megmossam-e a hajam, amit teljesen tönkretett az eső. Tétován beledörzsölök egy kis hajápoló habot, aztán megfésülöm. Daisy a kanapé mellett álló réz és króm kombinációjú Louis Montoni széken ül, és egy Háagen-Dazs makadamiagrillázs fagylaltot kanalazgat. Nincsen rajta más, csak a csipkés melltartója meg a harisnyatartó, amit feltehetőleg a Bloomingdale-nél vásárolt. – Tudod – mondja kiáltva –, a volt barátom, a Fiddler, akinek fölugrottunk a bulijára, nem volt képes felfogni, hogy mit keresek én egy olyan yuppie oldalán, mint te vagy. Nem nagyon figyelek oda, hogy miket mond, de azért, miközben a hajamat igazgatom, annyi mégiscsak kitelik tőlem, hogy: – Tényleg? – Azt mondta… – felnevet –, hogy olyan rossz vibráció van körülötted. 217

Sóhajtok, aztán megfeszítem az izmaimat. – Hát… nagyon sajnálom. Daisy a vállát vonogatja, és bevallja: – Az az igazság, hogy valamikor nagyon rá volt szokva a kokainra. És sokszor meg is vert. Erre egyszerre érdeklődés támad bennem, de aztán mindjárt le is lohad, amikor így folytatja: – De az arcomhoz soha, egy ujjal se ért hozzá. Átmegyek a hálószobába, és vetkőzni kezdek. – Te ugye azt gondolod rólam, hogy buta vagyok, nem? – kérdezi a lány, és rám néz, szép, napbarnított, kisportolt lábát a szék karfáján himbálva. – Mi van? – Kibújok a cipőmből, aztán lehajolok érte. – Te azt gondolod rólam, hogy buta vagyok – mondja. – Mert azt hiszed, hogy minden manöken buta. – Nem én – felelem, és megpróbálom magamba fojtani a nevetést. – Dehogyis gondolom. – De igen – makacskodik. – Látom rajtad. – Szerintem te… – mondom a hálószoba közepén állva, de nem fejezem be a mondatot. – Igen? – Mosolyogva várja a folytatást. – Szerintem te fantasztikusan okos vagy és hihetetlenül… okos – felelem monoton hangon. – Ez kedves tőled. – Nyugodt derű jelenik meg az arcán, és lenyalja a kiskanalat. – Tudod, tebenned van valami olyan lágyság. – Kösz. – Leveszem a nadrágomat, gondosan összehajtogatom, és felakasztom az ingem meg a nyakkendőm mellé a fekete Philippe Stark ruhafogasra. – Tudod, a múltkor rajtakaptam a bejárónőmet, hogy ellopott egy darab korpás kétszersültet a konyhai szemétládából. Daisy lassan megemészti a közlést. Megkérdi: – Miért? Én egy kis szünetet tartok, mialatt lapos, szépen kidolgozott hasát nézem. Az egész teste szép, napbarnított és izmos. Akárcsak az enyém. – Mert éhes volt. Daisy felsóhajt, és elgondolkodva nyalogatja a kanalát. – Szerinted jó a hajam? – Még mindig ott állok a szoba közepén a tökömnél duzzadó Calvin Klein alsómban meg az ötvendolláros Armani zoknimban. – Aha. – Vállat von. – Persze. Letelepszem a kanapé szélére, és leveszem a zoknimat. – Ma összevertem egy fiatal lányt, aki pénzt kunyerált a járókelőktől az utcán. – Szünetet tartok, aztán gondosan megválogatva a szavaimat, a következőket mondom: – Nagyon fiatal volt, riadtnak látszott, és egy papundekli218

táblát tartott a kezében, miszerint nincs senkije New Yorkban, viszont van egy gyereke, bár azt nem láttam sehol. És persze pénzre lett volna szüksége, ennivalóra meg minden. Buszjegyre, hogy hazamehessen Iowába. Iowába. Igen, azt hiszem, Iowába akart utazni és… – Egy percre elhallgatok, összegöngyölöm a zoknimat, aztán megint kigöngyölöm. Daisy üres tekintettel bámul rám, aztán megkérdezi: – És aztán? Nem felelek; a kérdés megzavarta a gondolatmenetemet, felállok. Mielőtt kimennék a fürdőszobába, halkan így felelek: – Aztán? Aztán úgy összevertem, hogy beszart. – A fürdőszobában kinyitom az orvosságos szekrényt, óvszert keresek, aztán a hálószobába belépve így szólok: – A táblájára egy k-val írta ki azt, hogy „rokkant”. Persze nem ezért vertem össze, de azért… tudod, hogy van ez. – Megvonom a vállam. – Ahhoz túl csúnya volt, hogy megerőszakoljam. Daisy felkel a kanapéról, a kiskanalat a Háagen-Dazs-doboz mellé helyezi a Gilbert Rhode tervezte éjjeliszekrényre. – Ne oda – mondom, és odamutatok –, hanem bele. A dobozba. – Bocsáss meg – mondja. Amíg én felhúzom az óvszert, Daisy a Palazzetti vázámat nézegeti. Ráfekszem és közösülünk, de hiába van alattam, csak mint formát érzékelem, pedig ég az összes halogénlámpa a szobában. Aztán az ágy két oldalán heverünk. Megérintem a vállát. – Azt hiszem, haza kellene menned. Felnyitja a szemét, megvakargatja a tarkóját. – Lehet, hogy… bántanálak – mondom neki. – Azt hiszem, nem sokáig tudok már uralkodni magamon. Rám néz, aztán megvonja a vállát. – Jó. Akkor megyek – aztán hozzálát, hogy felöltözzék. – Amúgy sincs kedvem mostanában tartós viszonyokhoz. – Félek, hogy mindjárt valami nagyon csúnya dolog fog történni – figyelmeztetem. Felhúzza a bugyiját, aztán megigazítja a haját a Nabolwev tükrömben, és bólint. – Értem. Miután felöltözött, és miután eltelik köztünk néhány perc tiszta, kemény hallgatás, némileg reménykedve teszem fel neki a kérdést: – Ugye nem akarod, hogy bántsalak? Begombolja a ruhája legfelső gombját, és nagyot sóhajt, de nem néz rám. – Azért megyek el. – Azt hiszem, fogy a türelmem – mondom én.

219

Paul Owen Egész délelőtt bekapcsolva hagytam az üzenetrögzítőmet, és belehallgattam az érkező hívásokba, de nem vettem fel a kagylót, csak néztem komoran a vezeték nélküli telefont, és közben megittam legalább egy liter koffeinmentes gyógyteát. Aztán lementem a konditerembe, ahol két óra hosszat gyúrtam; aztán megebédeltem az Egészség Bárban, de a felét is alig bírtam legyűrni a répa- és endíviasalátának, amit rendeltem. Hazafelé menet az elhagyott raktárépületből, ahol rekeszbérlő vagyok, beugrottam a Barneyhoz. Csináltattam egy arckezelést. A Yale Clubban fallabdát játszottam Brewster Whipple-lel, aztán még onnan felhívtam a Texarcanát, hogy asztalt foglaljak este nyolcra Marcus Halberstam nevére, mert ott beszéltem meg találkozót Paul Owennel. Azért a Texarcanát választottam, mert tudom, hogy egy csomó üzleti ismerősöm is ott fog ma este vacsorázni. Azonkívül pedig gusztusom támadt chiliben forgatott malacpecsenyére meg egy-két korsó Dixie sörre. Június van, kétgombos vászonöltönyt viselek, vászoninget selyem nyakkendővel; csupa Armani. A Texarcana előtt megszólít egy jókedvű fekete csavargó, és azt magyarázza, hogy ő Bob Hope, az ifjabb. Aztán odanyújt elém egy műanyag kávéscsészét. Tetszik a mutatvány, így hát kap tőlem egy huszonöt centest. Húsz percet késem. A Tizedik utcán haladva egy nyitott ablakból zene szól; még épp elkapom az „A Day in the Life” című Beatles-szám utolsó taktusait. A Texarcana bárja üres még, és az asztalok közül is csak alig négy-öt foglalt. Owen az egyik leghátsó bokszban ül, és épp panaszokkal halmozza el a pincért, és azt követeli rajta, hogy azonnal mondja meg neki pontosan, miért fogyott el a rákleves. A pincér, egy egészen jóképű kis buzi, kétségbeesetten magyarázkodik. Owen azonban olyan hangulatban van, hogy üres udvariaskodásokkal nem lehet kifizetni, de engem se. Amikor helyet foglalok, a pincér még egyszer bocsánatot kér, aztán felveszi a rendelésemet. – Egy J&B jég nélkül, simán – mondom, megnyomva a szót. – És egy Dixie sör. – Mosolyog, miközben feljegyzi – és még a szempilláját is megrezegteti hozzá a gazember –, aztán éppen amikor figyelmeztetni akarom, hogy eszébe se jusson beszélgetést kezdeményezni velem, Owen is odaköpi a rendelését: – Egy martinikoktél dupla Absoluttal –, a homokos pedig mint a kámfor. – Te, Halberstam, itt aztán pezseg az élet – mondja Owen, és az üres teremre mutat. – Akár a méhkas, csak úgy forr. – Hadd figyelmeztesselek, hogy a sáros leves és a faszénen sült arugula 220

pocsék – mondom neki. – Oké, megjegyzem – feleli morcosan, és belebámul a martinis poharába. – Késtél. – Te, ide hallgassál, nekem elváltak a szüleim. Nekem egy kicsit több kímélet jár – mondom a vállamat vonogatva, és közben azt gondolom magamban: Halberstam, Halberstam, hogy te milyen nagy seggfej vagy! Aztán az étlapot áttanulmányozva így szólok: – Nocsak, nocsak, lehagyták a límazselés vesepecsenyét? Owen kétsoros selyem-vászon öltönyben van, nyersvászon ingben és selyem nyakkendőben, csupa Joseph Abboud holmiban, és minden porcikája kifogástalanul napbarnított. Mindazonáltal rosszkedvű ma este, meghökkentően szófukar, és savanyú kedélye őszi esőként harmatozza be az én kedélyes, várakozásteljes hangulatomat, jócskán lelohasztva kedvemet, miáltal hirtelen ahhoz a módszerhez folyamodom, hogy ilyesféle kérdéseket teszek fel neki: – Mondd, nem Ivana Trump az ott véletlenül? – majd nagyot kacagok, és így folytatom: – No de, Patrick, akarom mondani, Marcus, hát mit keresne Ivana Trump a Texarcanában? – Ettől sem lesz azonban kevésbé egyhangú a vacsora. És azt a tényt sem igen enyhíti, hogy Paul Owen pontosan egyidős velem, ugyanúgy huszonhét éves, mint én, és általában sem sokat segít ezen az egész kínos helyzeten. Kiderül, hogy amit először öntelt nagyképűségnek hittem Owen modorában, valójában csak a részegsége. Amikor a Fisher-féle számláról kezdem faggatni, csak hasznavehetetlen statisztikai adatokat tudok kiszedni belőle, melyeket amúgy is ismerek már: hogy eredetileg a Rotschild-ház volt a számlavezető, meg hogy hogyan került át Owenhez. S bár Jean ezt már hónapokkal ezelőtt kinyomozta nekem, hevesen bólogatok, mintha reveláció volna a számomra ez a primitív kis infó, és közben olyasféle megjegyzéseket teszek, hogy: – Ez nagyon érdekes – meg olykor-olykor olyasfélét is, hogy: – Én elmebeteg vagyok – és hogy: – Nagyon szeretek lányokat boncolni. – Valahányszor megpróbálom visszaterelni a beszélgetést a rejtélyes Fisher-féle számlára, Owen bosszantó mód azonnal vagy a különféle szoláriumok előnyeiről és hátrányairól kezd beszélni, vagy mindenféle szivarmárkákról, esetleg bizonyos kondiklubokról meg arról, hogy hol lehet a legjobban kocogni Manhattan szigetén, és közben folyton böfög, ami szerintem nagyon gusztustalan dolog. A vacsora első részéhez – pre főétel és post előétel – déli sört iszom, aztán átváltok a diétás Pepsire, mivel többé-kevésbé józannak kell maradnom. Épp azt akarom elmesélni Owennek, hogy Ceceliának, Marcus Halberstam barátnőjének két vaginája van, és hogy azt tervezzük, a jövő tavaszon East Hamptonban összeházasodunk, ámde ő félbeszakít. – Kicsit ellöttyedtem – mondja, és részegen kicsavar egy limacitromot az asztalra, mert képtelen eltalálni vele a söröskorsóját. 221

– Aha. – Óvatosan belemártogatok egy jicamaszárat a mustáros rebarbaramártásba, és igyekszem úgy tenni, mint aki semmit se vesz észre. Mire véget ér a vacsora, annyira részeg már, hogy 1. vele fizettetem ki a számlát, ami kétszázötven dollárra rúg, 2. elismertetem vele, hogy ő tulajdonképpen egy hülye fasz, 3. felviszem a lakásomra, ahol kever magának még egy utolsó koktélt – holott valójában fogja a színezüst Mulazoni dugóhúzómat, amit Peter Radlofftól kaptam ajándékba a Heatherberg-féle ügylet sikeres lebonyolításának az emlékére, és kibont vele egy palack Acaciát, amiről pedig azt hittem, jobban eldugtam. Kimegyek a fürdőszobába, és előveszem a baltát, amit a zuhanyozófülkében tartok, bekapok két szem öt milligrammos Valiumot, aztán az előszobaszekrényből előveszem azt az olcsó esőkabátot, amit szerdán vásároltam a Brooks Brothersnál, aztán odamegyek Owenhez, aki a sztereó berendezés fölé hajolva a CD-gyűjteményemet tanulmányozza a nappaliban – a lakásban minden villany ég, a redőnyök szorosra lehúzva. Owen felegyenesedik, és hátrálva lépked lassan, a borospoharából iszogatva, míg bele nem telepszik abba az összecsukható, fehér alumíniumszékbe, amit a Conranban vettem a Hősi Halottak Emléknapján rendezett kiárusításon, akkor aztán észreveszi, hogy alatta a padlót újságok borítják – a USA Today, a W meg a The New York Times –, nehogy a lakkozott fehér tölgypadlót fröcskölje össze a vére. Fél kezemben a baltát tartva, a másikkal az esőkabátot gombolgatva közeledem feléje. – Hé, Halberstam – szólít meg, de olyan részeg már, hogy sikerül mind a két szó felét lenyelnie. – Tessék, Owen – felelem én, és közben közelébb húzódom hozzá. – Mondd, miért van neked itt a padlón szanaszét mindenféle újság mindenféle divatmelléklete? – kérdezi fáradtan. – Talán kutyatulajdonos vagy? Mid van? Csau vagy valami más fajta? – Nem, Owen. – Lassan megkerülöm a széket hátulról, míg éppen szemközt nem állok vele, éppen a látmezeje közepén, de annyira részeg, hogy még a baltát se veszi észre, még az se tűnik fel neki, hogy magasan a fejem fölé emelve tartom. De azt se, hogy meggondolom magam, leeresztem a derekam magasságáig, és szinte úgy tartom, akár egy baseballütőt, amikor arra készül az ember, hogy eltrafálja vele a feléje röpülő labdát, mely ez esetben történetesen Owen feje. Kis szünetet tart, majd így folytatja: – Azelőtt nagyon utáltam ezt az Iggy Popot, most viszont, hogy olyan jól megy neki az üzlet, sokkal jobban kedvelem, mert… A balta a mondat közepén sújt le rá, éppen az arca közepébe, széles feje oldalvást vágódik bele Owen tátott szájába, amitől persze azonnal el is hallgat. A szeme először rám mered, aztán befelé fordul, majd megint rám néz, s akkor hirtelen megrándul a keze, és megpróbálja megragadni a balta nyelét, a csapás okozta sokk azonban kiveszi az erőt az izmaiból. Eleinte nem is vérzik, és 222

hangot sem hallani egyebet, mint az újságpapír zizegését, ahogy Paul rugdalózó lába összegyűri és szétszaggatja a lapokat. Lassan kezd csak előszivárogni a vér a szája két sarkában, amikor az első csapás után kihúzom a baltát a fejéből – kis híján Owent magát is kirántom vele a székből, – és megint belevágok az arcába, immár kétfelé hasítva, miközben ő a karjával erőtlenül hadonászva kapkod a semmi után, majd immár két vastag, barna sugárban, akár a gejzír, spriccel a vér az esőkabátomra. Ezt pedig valami rémes, ráspolyos hang kíséri, mely a Paul koponyáján ejtett sebből jön, és a csontról leváló hús hallatja, amit undorító, fingásra emlékeztető hang követ, ahogy a csapás erejétől az agyvelejének egy darabja kiloccsan a száján, rózsaszínen és csillogón. Kínok közt fetrengve a földre zuhan, de ekkorra az arca már szürke is szinte, kivéve a fél szemét, mely egyre csak pislog megállíthatatlanul; a szája vörös pép, melyben fog, hús meg az állkapocs szilánkjai elegyednek, a nyelve pedig az arcán hasított sebből csüng ki oldalvást, de úgy látom, már csak egy szál tartja, mely mintha valami vörös zsineg volna. Egyetlenegyszer ordítok csak rá: – Te kibaszott, hülye állat. Te kibaszott állat. – Aztán már csak állok és várakozom, közben pedig azt a repedést nézem a falon, az Onica fölött, amit a gondnok még mindig nem csináltatott meg. Kerek öt percbe telik, mire Paulnak végül is sikerül meghalnia. És további fél órába, amíg a vérzés is megszűnik. Taxiba ülök, és Owen lakására hajtatok, amely a Felső East Side-on van, de már a Central Park közepe felé halad a kocsi ezen a fülledt, júniusi éjszakán, amikor ott, a taxi hátsó ülésén rádöbbenek, hogy még mindig a véres esőkabátban vagyok. A hulla zsebéből elemelt kulccsal bemegyek a lakásba, és első dolgom, hogy befújjam a kabátot azzal a sprayjel, amivel a faszenet szokás flekkensütéskor, hogy könnyebben meggyulladjon, aztán begyűröm a kandallóba és elégetem. A nappali igen puritán, mondhatni minimalista stílusban van berendezve. A fal fehér, spriccelt beton, egyetlenegy kivételével, melyet egy mostanában nagyon divatos, óriási méretű műszaki rajz borít, az Ötödik sugárúttal szemközti falon pedig derékmagasságban, teljes hosszában tehénbőrutánzat burkolat van. Előtte fekete bőrkanapé. Bekapcsolom a széles képernyős, harmincegy colos Panasonicot; a Késő esti beszélgetés David Lettermannal megy épp, aztán az üzenetrögzítő következik, mert el kell tüntetnem róla, ami rajta van. Mialatt az utolsó közleményt törlöm (melyen Owen meghagyja az összes elképzelhető telefonszámot, amin esetleg elérhető lehet – többek között még a Seaportét is, te jó isten! –, a háttérben pedig Vivaldi Négy évszak-ja szól igen ízléses előadásban), azon morfondírozok hangosan, hogy vajon hová küldjem Pault, és rövid, de annál hevesebb vívódás után úgy döntök, hogy Londonba. – Angliába küldöm ezt a marhát – mondom magam elé fennhangon s kacarászva, majd lehalkítom a tévét, és rámondom a szalagra az új üzenetet. A hangom eléggé hasonlít Owenéhez, hogy aki csak telefonon át hallja, alkalmasint azonosnak vélje vele. 223

Ma este David Letterman mindenféle hülye trükköket mutat be, amiket a háziállataiknak tanítanak be az emberek. Egy német juhászkutya például, fején a Mets baseballsapkával, meghámoz, aztán megeszik egy narancsot. Ezt a jelenetet kétszer is bejátsszák, lassítva. Egy Ralph Lauren által tervezett aranycsatos, aranyzárral ellátott, kézzel varrott, nyersbőr bőröndbe, melynek khakiszínű vászonhuzata van, a sarkai duplán megerősítve, berakok egy hatgombos, csúcsos hajtókájú, vékony csíkos, kétsoros öltönyt meg egy sötétkék flanelöltönyt, mindkettő Brooks Brothers, és egy tölthető, Mitsubishi villanyborotvát, egy ezüstözött sámfát Barneytől, egy Tag-Heuer sportórát, egy fekete bőr Prada pénztárcát, egy Sharp kézi másológépet, egy Sharp kézitelefont, az útlevelét a fekete bőr útlevéltartó tárcában meg egy Panasonic úti hajszárítót. Magamnak pedig elcsenek egy hordozható Toshiba CD-lejátszót, a Les Misérables eredeti, londoni előadásának a felvételével együtt, mely épp benne van. A fürdőszobában minden hófehér, kivéve az egyik fal tapétáját, melynek mintája a dalmatíner foltjait utánozza. Egy műanyag Hefty piperezacskóba beszórok mindenféle olyan toalettszert, amit én is magammal vinnék, ha elutaznék. Mire visszaérek a lakásomba, már beállt a hullamerevség, s miután becsavarom a tetemet négy olcsó frottírtörülközőbe, melyeket szintén a Hősi Halottak Emléknapján rendezett árleszállításon vásároltam, megemelem Owent, és ruhástul becsúsztatom egy libatollal bélelt Canalino hálózsákba, aztán ráhúzom a cipzárt, és kivonszolom a lifthez, majd át az előcsarnokon, az éjszakai portás orra előtt, ki az utcára és be a mellékutcába, ahol Arthur Crystalba és Kitty Martinba ütközöm, akik a Café Luxembourgból jönnek, ahol vacsorázni voltak. Minthogy azonban Kitty Martin állítólag most épp Craig McDermott-tal jár, akinek viszont egy napra Houstonba kellett utaznia, nekik sincs nagy kedvük szóba elegyedni, habár Crystal – az udvariatlan gazember – így is megkérdezi, hogy szerintem melyek a fehér szmokingkabát viselésének legfontosabb szabályai. Nagyon kurta választ kap csupán, mert leintek egy taxit, különösebb erőfeszítés nélkül belódítom a hálózsákot a hátsó ülésre, aztán magam is bepattanok, és megadom a sofőrnek az elhagyott raktár címét, ahol azt a rekeszt bérlem. Ott aztán fölcipelem a tetemet a második emeletre, ahol az általam bérelt raktárrekesz van. Behelyezem Owen testét egy óriás porcelánkádba, amely szinte hajszálnyira ugyanolyan, mint az ő otthoni Abboud kádja, meglocsolom vízzel, aztán rászórok két zsák meszet. Később, már körülbelül hajnali két óra felé, álmatlanul fekszem az ágyamban. Épp az üzenetrögzítőmet hallgatom le, és közben videón a ma reggeli Patty Winters Show-t nézem, amely különféle születési rendellenességekkel világra jött emberekről szól, amikor Evelyn hívása fut be. – Patrick? – szól bele Evelyn a kagylóba. Egy kicsit kivárok, aztán tompa, monoton hangon, nyugodtan ezt mondom: 224

– Ön Patrick Bateman készülékével beszél, ő azonban pillanatnyilag sajnos nem tudja fogadni az ön hívását. Kérem, hagyjon üzenetet a sípoló hang után… Ezután kis szünetet tartok, majd hozzáteszem még azt is, hogy: – A viszonthallásra. – Azután elhallgatok, és magamban azért imádkozom, bárcsak sikerült légyen beugratnom Evelynt, majd megpróbálok sípoló hangot hallatni, de sajnos igen szánalmasra sikerül. – Jaj, Patrick, hagyd már abba ezt a hülyéskedést – mondja Evelyn ingerülten. – Úgyis tudom, hogy te vagy az. Mondd, miket engedsz te meg magadnak? Kinyújtott kézzel magam elé tartom a telefont és a földre ejtem, majd odavágom az éjjeliszekrényhez. Összevissza megnyomok rajta mindenféle gombokat, abban a reményben, hogy amikor újra a fülemhez tartom majd, már csak a tárcsahangot fogom hallani benne. – Halló! Halló! – szólok bele a kagylóba. – Ki beszél? Van ott valaki? – Az ég szerelmére, hagyd már abba ezt a, hülyéskedést nyafogja Evelyn. – Helló, Evelyn – mondom derűsen, az arcom azonban torz vigyorra húzódik. – Hol voltál egész este? – kérdezi. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy együtt vacsorázunk. És hogy asztalt foglaltál a Raw Space-ben. – Nos, Evelyn – sóhajtom, mert hirtelen ólmos fáradtság vesz rajtam erőt –, tévedtél. Egyébként, miből gondoltad, hogy együtt vacsorázunk? – Abból, hogy be volt írva a naptáramba – csipegi. – A titkárnőm beírta az előjegyzési naptáramba. – Hát, drágám, akkor valamelyikőtök tévedett – mondom, miközben a távirányítóval az ágyamban fekve visszatekercselem a video szalagját. – És épp a Raw Space-ben? Jézus Mária! Evelyn… te nem vagy… eszednél. – Drágám – csücsörgi. – Mondd, hol voltál egész este? Remélem, nem mentél el nélkülem a Raw Space-be? – Te jó isten – nyögöm. – Ki kellett vennem egypár videoszalagot. Akarom mondani: vissza kellett vinnem egypár videót. – És még? – faggatózik tovább nyafogva. – Hát, összefutottam Arthur Crystallal meg Kitty Martinnal – mondom. – Épp a Café Luxembourgból jöttek, mivel ott voltak vacsorázni. – Tényleg? – Aztán dermesztően jegesre vált a hangja; váratlanul érdeklődés támad benne. – Kitty hogy volt öltözve? – Báli köpeny volt a vállára vetve, alatta bársony felsőrész volt és virágmintás csipkeszoknya, ami, azt hiszem, Laura Marolakos szalonjából való. – És Arthur? – Ugyanúgy. – Kedves Mr. Bateman! – Felvihog. – Imádom a humorodat. 225

– Ide hallgass, nagyon késő van, és én fáradt vagyok. – Ásítást színlelek. – Felébresztettelek? – kérdezi aggodalmasan. – Remélem, nem ébresztettelek fel. – De igen – mondom. – Felébresztettél. De én vagyok a hibás, mert fogadtam a hívásodat. – Mit szólnál hozzá, ha együtt vacsoráznánk? Mondjuk, holnap? – kérdezi kacéran, és természetesen igenlő választ vár. – Nem megy. Dolgozom. – De hiszen gyakorlatilag te vagy a tulajdonosa annak a hülye cégnek – nyögi Evelyn. – Akkor meg mit dolgozol mindig? Miféle munkát végzel te? Nem értem. – Evelyn – sóhajtok fel. – Kérlek. – Jaj, Patrick, menjünk el valahová az idén nyáron – mondja sóvárogva. – Menjünk el Edgartonba vagy a hamptoni hegyekbe. – Jól van – felelem. – Esetleg.

226

A Paul Smith A Paul Smithben álldogálok Nancy és Charles Hamiltonnal beszélgetve, meg a kétéves kislányukkal, Glenn-nel. Charles négygombos, kétsoros Radaelli vászonöltönyben van, hozzá Ascot Chang puplininget visel, apró mintás Eugenio Venanzi selyem nyakkendőt és Brooks Brothers papucscipőt. Nancy gyöngyház flitteres selyemblúzt visel, selyemsifon szoknyát Valentinótól és egy pár szép Reena Pachochi fülbevalót. Én hatgombos, kétsoros, vékony csíkos gyapjúöltönyben vagyok, amihez mintás selyem nyakkendőt viselek a bostoni Louis cégtől és nyersvászon oxfordinget Luciano Barberától. A kis Glenn selyem Armani kezeslábasban van és miniatűr Mets baseballsapkában. Amíg az eladónő beüti a gépbe Charles vásárlásait, én az anyja ölében tartott kislánnyal játszadozom, a platina American Express hitelkártyámat nyújtogatva oda neki, ő izgatottan nyúlkál utána, én meg a fejemet ingatom, és vékony fejhangon gügyögök, és a kis tokáját csipkedem, az orra előtt lobogtatom a hitelkártyát, közben pedig így turbékolok: – Igen, a bácsi egy pszichopata gyilkos, bizony ám, az vagyok, nagyon szeretek embereket gyilkolászni, te édes, kicsi cukorfalat, bizony ám, én gyilkolni is szoktam… – Munka után ma fallabdát játszottam Ricky Hendricksszel, aztán beültem a Flutiesba Stephen Jenkinsszel meginni egy italt, és este nyolckor Bonnie Abbott-tal vacsorázom a Pooncakes-ben, a Gramercy Parkban, Bishop Sullivan új vendéglőjében. A ma reggeli Patty Winters Show a koncentrációs táborok túlélőiről szólt. Előveszem a Sony Watchman zsebtévémet (FD-270-es modell), melynek 2,7 colos fekete-fehér miniképernyője van, és mindössze harmincöt deka a súlya – odatartom Glenn elé. Nancy megkérdezi: – Mondd, milyen a kaviár a Rafaelinél? – Még nincsen egészen sötét, legalábbis itt, az üzlet előtt, de már erősen alkonyodik. – Fantasztikus – mondom, és boldog mosollyal nézek a kis Glennre. Charles aláírja a számlát, s miközben visszateszi a tárcájába az arany American Express hitelkártyáját, felém fordul, ám ugyanakkor felfedez egy ismerőst is, aki valahol mögöttem áll. – Hé, Luis – köszön rá Charles mosolyogva. Megfordulok. – Helló, Charles; hello, Nancy. – Luis Carruthers puszit nyom Nancy arcára, és megrázogatja a kisgyerek kezét. – Szerbusz, kicsi Glenn. Hogy te hogy megnőttél! – Luis, ugye ti ismeritek egymást Robert Chanc… – kezdi Charles 227

bemutatást. – Pat Bateman – mondom, és zsebre teszem a Watchanomat. – Ne fáradj. Régi ismerősök vagyunk. – Bocsáss meg, jaj, de hülye vagyok. Hát persze! Pat Bateman – szabadkozik Charles. Luis kártolt gyapjú öltönyt visel, puplininget és hozzá selyem nyakkendőt – csupa Ralph Laurent. Akárcsak én meg Charles, ő is szorosan lelapítva és hátrafésülve viseli a haját, és Oliver Peoples mahagónikeretes divatszemüveget hord. Az enyém viszont legalább ablaküveg. – Nos – mondom és kezet rázok vele. Luis kézfogása nagyon is férfiasan kemény, egyszersmind azonban hátborzongatóan érzéki is. – Bocsássatok meg, el kell szaladnom nyakkendőt venni. – Búcsút intek még egyszer a kis Glennnek, aztán lelépek és szemrevételezem a szomszéd teremben függő nyakkendőket, miközben megtörülgetem a tenyerem egy kétszáz dolláros fürdőlepedőben, amely egy márványakasztón függ mellettem. Kisvártatva utánam jön Luis, és odatámaszkodik a pultra, mintha szintén a nyakkendőket tanulmányozná, akárcsak én. – Mit akarsz itt? – kérdezi súgva. – Nyakkendőt akarok venni az öcsémnek. Most lesz a születésnapja. Bocsáss meg, kérlek – mondom, és arrébb megyek a nyakkendők során. – Nagyon szerencsés ember, hogy ilyen bátyja van, mint te – mondja utánam oldalogva, és mélyen, komolyan mosolyog hozzá. – Meglehet, én azonban visszataszító alaknak tartom őt – felelem. – Neked azért lehet, hogy rokonszenves lenne. – Patrick, mondd, miért nem akarsz rám nézni? – kérdezi Luis szorongással telt hangon. – Patrick, nézz rám. – Nagyon szépen kérlek, kérlek, Luis, hagyj békén – mon dom, és lehunyom a szemem, miközben dühömben mindkét kezem ökölbe szorul. – Gyere – mondja rimánkodva –, igyunk meg valamit a Sofiban, és beszéljük meg ezt a dolgot. – Milyen dolgot? – kérdezem, és nem akarok hinni a fülemnek. Kinyitom a szemem, és ránézek. – Hát… a kettőnk dolgát. – Megvonja a vállát. – Mondd, te követtél engem? – kérdezem. – Hova? – Hát, ide. A Paul Smithbe. De miért? – Hogy én? Követtelek volna téged? Ugyan már! – Nevetni próbál, mintegy csúfolódva a megjegyzésemen. – Te jó isten! – Te, Luis, – mondom, és kényszerítem magam, hogy a szeme közé nézzek. – Kérlek, hagyjál te békét nekem. Menj innen. – Patrick – feleli. – Én nagyon szeretlek téged. Remélem, ezt te is tudod. Felnyögök, és átmegyek a cipőosztályra, bágyadtan mosolyogva a személyzetre. 228

Luis utánam. – Mondd, Patrick, mit keresünk mi itt? – Én a magam részéről nyakkendőt akarok venni az öcsémnek, és… – kézbe veszek egy papucscipőt, aztán sóhajtva visszateszem – …te pedig megpróbálsz kikezdeni velem. Az eszem megáll. Már itt se vagyok. Visszamegyek a nyakkendőkhöz, találomra leemelem az egyiket, és odaviszem a pénztárhoz. Luis utánam. Úgy teszek, mintha nem is venném észre, átnyújtom a pénztárosnőnek a platina AmExemet, és figyelmeztetem, hogy: – Egy csavargó ácsorog a bejáratnál. – A kirakaton át megmutatom neki, hogy egy zokogva síró hajléktalan, egy szatyor újsággal a kezében egy padra felállva ott toporog az áruház bejárata előtt. – Intézkedjék vagy hívja a rendőrséget. – Biccentve megköszöni a figyelmeztetést, és becsúsztatja a hitelkártyámat a komputerbe. Luis ezalatt csak áll mellettem, és szemét zavartan lesütve a padlót nézegeti. Aláírom a nyugtát, fogom a zacskót, és Luisra mutatva közlöm az eladónővel, hogy: – Ez az ember nem velem van. Kinn, az Ötödik sugárúton megpróbálok leinteni egy taxit. Luis rohanvást jön ki utánam az áruházból. – Patrick, muszáj beszélnünk – szól utánam, túlkiabálva a forgalom robaját. Odarohan hozzám, és megragadja a zakóm ujját. Én sarkon perdülök, és már villan is a rugós késem pengéje; fenyegetőn fogom rá, hogy ne is merészeljen közeledni hozzám. A járókelők kikerülnek bennünket, aztán továbbhaladnak. – De Patrick – mondja védekezőn maga elé tartva a kezét, miközben elhátrál. – Patrick… Sziszegve fogom rá a kést, amíg végre meg nem áll az integetésemre egy taxi. Ekkor Luis megpróbál közelebb lépni, még mindig maga előtt tartva a kezét, én meg feléje csapok a késsel, de csak a levegőt hasítom, miközben kinyitom a taxi ajtaját, és hátrálva beszállok, majd berántom magam után az ajtót, és közlöm a sofőrrel, hogy vigyen a Gramercy Parkba a Pooncakesbe.

229

Születésnap, testvérek Egész nap azon töprengek, vajon milyen asztalt kapunk az este Sean öcsémmel a Foltos Zsiráfban. Mivel születésnapja van, és történetesen éppen New Yorkban tartózkodik, apám könyvszakértője, Charles Conroy, valamint a hagyaték kurátora, Nicholes Leigh is felhívott telefonon a múlt héten, és egyaránt azt javasolták, hogy mindnyájunk közös érdekét az szolgálná a legjobban, ha ezt az alkalmat ürügyül használva megpróbálnánk kideríteni, vajon mit is akar kezdeni Sean az életével, és egyszersmind néhány kényes kérdést is felvetnénk neki. És bár ezek az urak mindketten nagyon jól tudják, milyen mélyen megvetem Seant, illetve azt is, hogy érzelmeim félreérthetetlen viszonzásra találnak nála, vacsorára invitálni az öcsémet valóban jó ötlet tőlük, s nemkülönben az is, hogy arra az esetre, ha netán visszautasítaná a meghívást, eleve el kell ejteni előtte nagyon komoly képpel, mintegy csalétekül, hogy sajnos, valami igen súlyos dolog történt. Konferenciabeszélgetést folytattam Conroyjal és Leighvel múlt szerda délután. – Valami súlyos dolog? Például micsoda? – kérdeztem, igyekezve a monitoromon futó számsorokra koncentrálni, miközben Jeannek, a titkárnőmnek is integettem, hogy hagyjon békén, holott nagy paksaméta papír volt nála, amit nekem mind alá kellett volna írnom. – Mondjuk, olyasmi, hogy az egész Északkeleten minden Michelob sörgyár bezár? Vagy hogy az az 1967-es évjáratú úrleány többé nem jár házakhoz? – Nem – felelte Charles, majd csöndesen hozzátette: – Mondd neki azt, hogy anyátok… rosszabbul van. Darab ideig fontolgattam ezt a taktikát, majd így válaszoltam: – És mi van, ha ez nem hatja meg? – Akkor meg mondd neki azt… – Nicholas kis szünetet tartott, majd megköszörülte a torkát, és megkockáztatta a következő javaslatot: – hogy édesanyátok hagyatékáról van szó. Felpillantottam a monitorról, miközben leeresztettem az orromra Wayfarer márkájú napszemüvegemet, majd Jeanre néztem, és fél kézzel könnyedén átpörgettem a monitor mellett heverő Zagat-féle vendéglőkalauzt. A Pastelsről nyilván lekéstünk már. A Dorsiáról szintén. Amikor legutóbb felhívtam a Dorsiát, még meg se kérdezhettem, hogy „Ha ebben a hónapban már minden foglalt, vajon januárra vesznek-e fel még asztalrendelést?”, máris letették a kagylót, és bár fogadalmat tettem, hogy szerzek én még asztalt magamnak a Dorsiában (ha nem is ebben a naptári évben, de bizonyosan még a harmincadik születésnapom előtt), annyi energiát kellene belefektetnem a 230

dologba, amennyit kár lenne épp Seanra pazarolni. Meg a Dorsia amúgy is túlságosan előkelő lenne neki. Azt akarom, hogy érezze magát kellemetlenül; valami olyan helyre akarom vinni, ahol nem vonja el a társalgástól a figyelmét a Nell’sbe készülő kis dögök látványa, amint átvonulnak az éttermen, ahol személyzet felügyel a férfimosdó előterében, hogy kénytelen legyen fékezni immáron bizonyára krónikussá hatalmasodó kokainszenvedélyét, amitől nyílván szenved majd. Odanyomtam Jean kezébe a Zagatot, és megkértem, hogy keresse ki belőle a legdrágább manhattani vendéglőt. Kilenc órára foglalt asztalt a Foltos Zsiráfban. – Sandstone-ban rosszabbra fordultak a dolgok – mondom Seannak a telefonba, körülbelül délután négy óra tájt. Apánk régi lakosztályában szállt meg a Carlyle-ban. A háttérben az MTV bömböl, azonkívül pedig mindenféle beszédfoszlányok is behallatszanak a telefonba. Továbbá: zuhany zubogása. – Vagyis? A mama megette a kispárnát? Vagy mi? – Azt hiszem, jó lenne, ha ma együtt vacsoráznánk. – Dominique, hagyd már abba – mondja, aztán befogja a kagylót, és már csak tompa, érthetetlen beszédet hallok. – Halló, Sean? Mi folyik ott? – kiabálom a kagylóba. – Visszahívlak – mondja és leteszi a telefont. Történetesen nagyon is kedvemre van a nyakkendő, amit Seannak vettem a Paul Smithnél a múlt héten, ezért úgy határozok, hogy nem is adom oda neki (habár az a gondolat, hogy esetleg épp erre akasztja fel magát, nagyon is vonzó). Mi több, egyenesen úgy döntök, hogy én fogom viselni ma este a Foltos Zsiráfban. Sean pedig a nyakkendő helyett kap egy Casio QD-150-es, kalkulátorral és adatbankkal kombinált karórát. Nyomógombos telefonokon szonikus jellel automatikusan tárcsáz, ha odatartják a mikrofonhoz, azonkívül pedig ötven számot és címet tud tárolni. Nagyot nevetek magamban, ahogy ezt a haszontalan ajándékot visszarakom a dobozába, mivel szerintem Seannak összesen sincs ötven ismerőse. De még felsorolni se tudná ötven ember nevét. A ma reggeli Patty Winters Show a salátabárokról szólt. Sean ötkor hív a Racquet Clubból, és közli, hogy a Dorsiában vár vacsorára. Épp most beszélt Brinnel, a tulajdonossal, és asztalt foglaltatott kilencre. Szédülök. Nem tudom, mit gondoljak vagy érezzek. A ma reggeli Patty Winters Show a salátabárokról szólt. Dorsia, kilenc harminc: Sean fél órát késik. A főpincér nem enged leülni, amíg az öcsém be nem fut. Legnyomasztóbb rémálmaim – valóra válva. A bárral szemközt az egyik legjobb boksz ott várja üresen, hogy Sean megtisztelje a megjelenésével. Nagyon nehezen bírok csak uralkodni az indulataimon egy Xanax tabletta meg egy Absolut vodka segítségével. A férfimosdóban hugyozva egy pókhálószerű, keskeny repedést bámulok az öblítő karja fölött, és arra gondolok, mi lenne, ha eltűnnék benne, ha mondjuk, most hirtelen összezsugorodnék és belebújnék: valószínűleg senkinek se tűnne fel, hogy 231

eltűntem. Senki… se… bánná. Sőt vannak, akik, ha egyáltalában feltűnik nekik az eltűnésem, még bizonyos, nehezen körülírható megkönnyebbülést is éreznének valószínűleg. És való igaz, a világ csakugyan jobb hely lenne, ha némelyek eltávoznának belőle. Nincsen valamennyiünk élete összekötve mindenki más életével. Hevenyészett elmélet. De azért az igaz, hogy valóban szükségtelen, hogy mindenki itt járkáljon a földön. Ezzel szemben éppen ezek közül egy, Sean, az öcsém már ott terpeszkedik a lefoglalt bokszában, mire visszaérkezem a férfimosdóból (igaz, még haza is telefonáltam, hogy lehallgassam a rám váró üzeneteket: Evelyn az öngyilkosságot fontolgatja, Courtney úgy gondolja, vesz magának egy csau kutyát, Luis vacsorázni hív csütörtökön), és már szívja is a cigarettákat, egyiket a másik után, én meg azt gondolom magamban, hogy a fene egye meg, miért nem mondtam, hogy a nemdohányzó részlegbe ültessenek. Sean épp a főpincérrel kezel, amikor odaérkezem, de eszébe se jut a gazembernek, hogy bemutasson bennünket egymásnak. Helyet foglalok és bólintok. Sean is bólint; már megrendelt egy palack Cristalt, pontosan tisztában van vele, hogy én fizetem a számlát, aminthogy szerintem azzal is, hogy én is tisztában vagyok vele, hogy velem ellentétben, ő nem iszik pezsgőt. Sean, aki most huszonhárom éves, tavaly ősszel átrándult Európába, legalábbis Charles Conroy azt állítja, hogy Sean ezt mondta neki, és bár Charles valóban kapott is egy tetemes összegű számlát a Plaza Athénée-ből, az aláírás rajta egyáltalában nem hasonlított Seanéra, és azt sem igen tudta megmondani senki sem, hogy voltaképpen mennyi időt is töltött Sean Franciaországban, ha ugyan egyáltalában megfordult ott. Európa után még elcsavargott egy kicsit mindenfelé, aztán újra beiratkozott az egyetemre, és kerek három hétig látogatta is az órákat. Most itt van Manhattenben, ahonnan nyilván Palm Beachbe vagy New Orleansba fog továbbrepülni. Mint előre sejtettem, ma este felváltva hol unott ábrázatot vág, hol meg arrogánsan viselkedik velem. Feltűnt továbbá, hogy kiszedi a szemöldökét. Olyan pusztító vágyat érzek, hogy ezt szóvá tegyem, hogy csak úgy bírom féken tartani magam, ha mindkét kezem ökölbe szorítom, olyan erővel, hogy a tenyeremen kiserken a vér, és bal karom kidagadó bicepszén elhasad a lenvászon Armani ing. – Szóval, tetszik ez a hely? – kérdezi vigyorogva. – Ez a… kedvencem – mondom tréfálkozva, és közben a fogamat csikorgatom. – Akkor rendeljünk – mondja, és rám se tekintve odaint egy dögös kis pincérnőt, aki már hoz is két étlapot meg a borlapot, elismerő mosollyal mérve végig Seant, aki viszont egyetlen pillantásra se méltatja a lányt. Felcsapom az étlapot, és – a fene egye meg – nem prix faxe, amiből egyenesen az következik, hogy Sean kaviáros homárt rendel meg őszibarackos raviolit előételnek, főételnek pedig fekete homárt epermártással – aminél drágább étel nincs is az 232

étlapon. Én fürjszasimit kérek pirított brióssal és bébirákocskákat, melyeknek még puha a páncéljuk, szőlőzselével. Egy dögös kis pincérnő kibontja a Cristalt, és ólomkristály kupicákba tölti, melyeknek nyilván jéghidegnek kellene lenniük. Miután távozik, Sean észreveszi, hogy némileg helytelenítő tekintettel nézek rá. – Na, mi a baj? – kérdezi. – Semmi – felelem én. – Na… mi… a… baj… Patrick? – mondja, pimaszul megnyomva különkülön minden egyes szót. – Előételnek is homár? Meg főételnek is? – Miért, szerinted mit kellene rendelnem? Egy zacskó Pringle burgonyaszirmot? – De két homárt? – Látod ezt a gyufásdobozt? No, ez egy kicsivel nagyobb, mint egy adag homár ezen a helyen – mondja. – De meg nem is vagyok nagyon éhes. – Akkor egy okkal több. – Jó, majd megfaxolom a bocsánatkérésemet. – De mégis, Sean. – Majd a rock ‘n’ roll… – Tudom, tudom, a rock ‘n’ roll mindenre gyógyír, igaz? – mondom, és a fél kezem védekezőn feltartva, beleiszom a pezsgőmbe. Közben azon jár az eszem, vajon nem késő-e már szólni valamelyik pincérnőnek, hogy hozzon egy születésnapi tortát gyertyával – csak azért, hogy zavarba hozzam a gazembert, és egy kis móresre tanítsam a kis hülyét – ehelyett azonban csak leteszem a poharat, és megkérdezem tőle: – Na, izé, ide figyelj… – Aztán mély lélegzetet veszek, és kimondom: – Ma mit csináltál? – Fallabdáztam Richard Lindquisttel. – Megvetően vállat rándít. – Meg vettem egy szmokingot. – Nicholas Leigh és Charles Conroy azt kérdezteti, hogy felmész-e az idén nyáron a hamptoni hegyekbe. – Ha csak egy mód van rá, akkor nem – mondja és megint vállat von. Egy szőke lány áll meg az asztalunknál, akinek szinte tökéletes teste van, nagy melle, és az egyik kezében a Les Misérables műsorfüzetét tartja: a Bergdorf Goodmanból származó, hosszú, matt rayonjersey Michael Kors estélyiben van meg Manolo Blahnik cipőben és aranyozott, karácsonyfadísz fülbevalót visel Ricardo Sibernótól, és Seant üdvözli nyájasan, s bár én szívesen megbasznám, Sean tudomást se vesz a lány kacér modoráról, és az se jut eszébe, hogy legalább engem bemutasson neki. A lehető leggorombábban bánik vele, a lány mégis mosolyogva távozik, és még vissza is integet kesztyűs kezével. – A Mortimerben leszünk. De csak később. – Sean azonban csak unottan bólint neki, és az én vizespoharamat bámulja, aztán odaint egy pincért, és egy 233

skót whiskyt rendel jég nélkül, simán. – Ez ki volt? – kérdezem tőle. – Valami lány. A Stephensben végzett. – Hol ismerkedtél meg vele? – Biliárdozás közben az M. K.-ban – mondja a vállát vonogatva. – Du Pont lány? – kérdezem. – Miért kérded? Megadjam a telefonszámát? – Nem, csak kíváncsi voltam, hogy nem du Pont lány-e véletlenül. – Lehet. Nem tudom. – Megint cigarettára gyújt, egy Parliamentre, méghozzá úgy látom, tizennégy karátos arany Tiffany öngyújtóval. – Az is lehet, hogy csak valamelyik

du Pontnak a barátnője. Töröm a fejem, hogy voltaképpen miért is ülök én ma itt, a Dorsiában, Seannal, de nem jut eszembe semmiféle magyarázat. Folyton csak a nagy semmi úszik be a szemem elé. Vacsora után – az adagok kicsinyek, de az étel nagyon jó; Sean hozzá se ért semmihez – azt mondom neki, hogy Andrea Rothmere-rel van találkozóm a Nell’sben, és ha akar inni még egy eszpresszókávét vagy esetleg valami desszertre vágyik, akkor most rendeljen, mert nekem éjfélre a belvárosban kell lennem. – Hova sietsz? – kérdezi. – A Nell’s ma már egyáltalában nem az a felkapott hely, ami valamikor volt. – Nos. – A szavai kissé megrendítenek, de hamar visszanyerem az egyensúlyomat. – Ott csak találkozunk. Tulajdonképpen… – lázasan dolgozik az agyam, míg végre kidob valamit – …a Csernobilba megyünk. – Iszom még egy korty pezsgőt a kupicából. – Merő unalom. Dögunalom – mondja, miközben a szeme a termet pásztázza. – Vagy talán a Contraclubba. Már nem is emlékszem pontosan. – Annak is vége már. Kőkorszaki hely. Masztodonoknak való. – Cinikusan röhög. Feszült csend. – Azt meg te honnan tudod? Vállat von. – Rock ‘n’ roll. Érdekel az ilyesmi. – Na és te, Sean, te hová mész innen? Azonnal rávágja a választ. – A Pettybe. – Értem – motyogom magam elé, mivel elfelejtettem, hogy már megnyitották. Fütyörészve cigarettázik. – Donald Trumphoz megyünk partyra – hazudom. – Az aztán nagy szám. Nagyon nagy szám! – Donald igazán nagyon kedves fiú. Meg kellene ismerkedned vele – mondom. – Ha gondolod… bemutathatlak neki. 234

– Komolyan? – kérdezi Sean, de nem tudom eldönteni, hogy reménykedve-e vagy sem. – Hát persze. – Na, ebből elég. Ha most mindjárt kérem a számlát… lássuk csak… fizetek… aztán beülök egy taxiba és hazamegyek, akkor is már majdnem éjfél lesz addigra, ami azt jelenti, hogy már nem tudom visszavinni a tegnapi videókat a kölcsönzőbe, ha viszont nem megyek előbb haza, hanem egyenesen a kölcsönzőbe megyek, akkor nyugodtan kivehetek még egy filmet, habár mintha valami olyasmit olvastam volna a tagságin, hogy egyszerre csak három filmet adnak. Tegnap este viszont csak két filmet vettem ki (a Dupla hullá-t és a Szőke, szerelem, halál-t), vagyis akkor még egyet kivehetek, és az is teljesen kiment a fejemből, hogy nekem tulajdonképpen már arany tagsági igazolványom van, ami azt jelenti, hogy ha az elmúlt hónapban (legalább) ezer dollárért kölcsönöztem, akkor egy-egy alkalommal tetszés szerinti mennyiségű videót kölcsönözhetek, csakhogy mivel kettő még nálam van tegnapról, lehet, hogy mégse kapok új filmet, arany tagsági ide vagy oda, viszont… – Damien. Te vagy Damien – mondja maga elé Sean, legalábbis én ezt veszem ki a motyogásából. – Mit mondsz? – kérdezem felpillantva. – Nem jól értettelek. – Szépen le vagy sülve – sóhajt Sean. – Nagyon szépen. – Igen? – mondom, de a gondolataim még a videokölcsönző körül járnak. Lesütöm a szemem, és lenézek a… mire is?, hová is? Az ölembe? – Kösz. – Rock ‘n’ roll. – Elnyomja a cigarettáját. Füst száll fel a kristály hamutartóból, aztán elhal. Sean tudja, hogy én is tudom, hogy ha akarja, akkor valószínűleg be tud vinni bennünket is magával a Pettybe, Norman Prager új klubjába, amely az Ötvenkilencediken van, én azonban nem fogom megkérni őt erre a szívességre, neki pedig esze ágában sincsen, hogy felajánlja. Leteszem a platina American Express hitelkártyámat a számlára. Sean szeme a bárpult mellett álldogáló kis dögre tapad, aki Thierry Mugler gyapjúdzsörzé ruhában van, a vállán egy Claude Montana sál van átvetve, és pezsgőt iszik egy kupicából. Amikor odajön a pincérnőnk, hogy elvigye a számlát meg a hitelkártyámat, némán nemet intek a fejemmel. Végre, nagy sokára Sean szeme is odatéved a számlára, megnézi, egy másodpercig vagy talán még tovább is rajta tartja a tekintetét; visszahívom a pincérnőt, most már viheti.

235

Ebéd Bethanyvel Ma Bethanyvel ebédelek a Vanitiesben, Evan Kiley új tribecai bisztrójában, és bár ma reggel majdnem kerek két óra hosszat gyúrtam, sőt még súlyzóztam is egy kicsit tizenkettő előtt az irodámban, mégis idegesség kínoz. A pontos okát nehezen tudnám megnevezni, de addig törtem a fejem, míg végül is két lehetséges indokra szűkült a kör. Ezek szerint vagy a visszautasítástól szorongok (ami számomra is érthetetlen, hiszen ő hívott fel engem, ő akar találkozni énvelem, ő akar velem ebédelni, ő az, aki baszni akar velem), vagy pedig az új olasz hajbalzsamommal lehet összefüggésben valamiképp a dolog, melytől bár kétségkívül tömöttebbnek látszik a haj, és az illata is igen kellemes, egyszersmind kissé ragacsossá is teszi, ami viszont egyáltalában nem kellemes, ezért könnyen ráfoghatom az idegességemet. Hogy ki ne fogyjunk a témákból ebéd közben, megpróbáltam elolvasni egy divatos, új novelláskötetet, a címe Wok, a Barnes & Noble-nál vettem tegnap este, ifjú szerzőjéről hosszú cikk jelent meg a New York magazin „Előzés” című rovatában, de kiderült, hogy minden írás úgy kezdődik, hogy „Amikor a Hold úgy vágja pofán az embert, mint egy hatalmas, kerek pizza…”, ezért kénytelen voltam besorolni a vékonyka kötetet a polcra, és meginni inkább egy pohár J&B whiskyt jégkockával, aztán bekapni két Xanaxot, hogy kissé kiheverjem a megerőltető olvasást. Pótolandó az ekképpen elmulasztottakat, még elalvás előtt írtam Bethanynek két verset, ami elég sok időmbe telt, és egyébként engem magam is meglepett, habár azelőtt, amikor még mind a ketten harvardi diákok voltunk, még a szakításunk előtt, elég sűrűn írtam hozzá költeményeket, hosszú és komor versezeteket. Istenem, gondolom magamban, ahogy mindössze tizenöt perces késéssel belépek a Vanitiesbe, csak azt ne add, hogy Robert Hallnál, annál a hülye seggfejnél kötött légyen ki. Ahogy az asztalhoz vezetnek, elhaladok a bárpult fölé akasztott tükör előtt, és gyors pillantást vetek a tükörképemre – a hajzselé tökéletes. A ma reggeli Patty Winters Shownak az volt a címe, hogy „Cinikus ember lett-e Patrick Swayze, vagy nem?”. Ahogy a főpincért követve az asztal közelébe érek, lelassulnak a mozdulataim – s minden mintha lassított filmen történnék. Bethany háttal ül nekem, csak a tarkóját látom, kontyba tűzött barna haját, s amikor félrefordítja a fejét, hogy kinézzen az ablakon, akkor is csak a profilját s abból se az egészet, és szempillantásnyira csupán; szakasztott, mint egy fotómodell. Selyemgazar blúzban van, selyemszatén krinolinos szoknyában. Vadászzöld Paloma Picasso szarvasbőr és kovácsoltvas kombinációjú táska hever előtte az asztalon egy palack San Pellegrino ásványvíz mellett. Az órájára pillant. A szomszédos 236

asztalnál ülő pár dohányzik, s miután hátulról odahajolok hozzá és arcon csókolom a meglepett Bethanyt, hűvös hangon felszólítom a főpincért, hogy keressen nekünk egy másik asztalt, a nemdohányzó részben. Halk s udvarias hangon teszem ezt, de azért éppen eléggé hangosan ahhoz, hogy a két nikotinkóros is meghallja és remélhetőleg legalább némiképpen zavarba jöjjön az undorító szenvedélye miatt. – Nos? – mondom kérdőleg, karba font kézzel, és a lábammal türelmetlenül dobolok a padlón. – Sajnos, uram, nálunk nincsen nemdohányzó szakasz – közli a főpincér. Abbahagyom a dobolást, és lassan körülhordozom tekintetem a vendéglőn, azaz bisztrón, és közben arra gondolok, vajon csakugyan jól áll-e a hajam, és hirtelen meg is bánom, hogy nem tértem át valami más hajzselére, amióta utoljára alaposabban szemügyre vettem magam, azaz néhány másodperccel ezelőtt, most ugyanis valahogy más érzés a frizurám, mintha attól a rövid úttól, amely a bárpulttól az asztalig tartott, megváltozott volna. Egyszerre émelygés forró hulláma önt el, amit képtelen vagyok legyűrni magamban, mivel azonban mindezt tulajdonképpen álmodom csupán, közben könnyedén így szólok a főpincérhez: – Szóval ön azt mondja, önöknél nincsen nemdohányzó rész? Jól értettem? – Igen, uram. – A főpincér, aki még nálam is fiatalabb fickó, buzinak nézem, bár nyilván ártatlan még és eredeti foglalkozása szerint bizonyára színész, hozzáteszi még: – Sajnos. – Nos, kérem, ez nagyon… különös. De tudomásul veszem. – Farzsebemből előveszem a gazellabőr tárcámat, és egy húszast nyomok a főpincér kezébe, aki habozva bár, de el is fogadja. Kissé zavartan bámul a pénzre, majd azt motyogja, hogy: – Köszönöm – és távozik, mintegy kábulatban. – Én köszönöm – felelem neki fennhangon, majd helyet foglalok Bethanyvel szemközt, miközben udvariasan odabiccentek a szomszédos asztalnál ülő párnak, és bár igyekszem hűvösen viselkedni Bethanyvel, amennyire csak ezt a hagyományos illem szabályai megengedik, hamar feladom a harcot. Bethany lélegzetelállítóan szép, akár egy fotómodell. Minden összezavarodik előttem. Alig is bírok magammal. Lázas, romantikus gondolatok… – Nem dohányoztál te az egyetemen? – Ez az első szava hozzám. – Igen, szivaroztam – felelem. – De csakis szivaroztam. – Aha – feleli. – Aztán azt is abbahagytam – hazudom, és közben mély lélegzetet veszek, és egymásnak feszítem a két kezemet. – Nagyon helyes. – Bólint. – Mondd, nem volt nehéz asztalt szerezni? – kérdezem, és közben 237

megállapítom, hogy reszketek. Kezemet az asztalra fektetem, mint egy hülye, azt remélve, hogy Bethany figyelmes tekintetétől majd elmúlik ez a remegés. – Itt nem szükséges előre asztalt foglalni – mondja nyugtató hangon, és egyik kezét kinyújtva a kezemre teszi. – Nyugodj meg, Patrick. Olyan vagy, mint az űzött vad. – Én nyugodt vagyok, úgy értem, egészen nyugodt – mondom, és mély lélegzeteket veszek, majd egészen önkéntelenül, csupán azért csak, mert képtelen vagyok leállítani magam, ezt a kérdést teszem fel neki: – Mondd, milyen a hajam? – Rendes – feleli. – Nyugi. Minden rendben van a hajaddal. – Nyugodt vagyok. Nincs semmi bajom. – Megint mosolyogni próbálok, de tudom, hogy csak valami torz vigyor sikeredik belőle. Rövid hallgatás után a következő megjegyzést teszi: – Szép ez az öltöny. Henry Stuart? – Ugyan – felelem megbántva, és önkéntelen mozdulattal megsimogatom a reverjét. – Garrick Anderson. – De nagyon szép – mondja, majd őszinte aggodalommal a hangjában: – Jól vagy, Patrick? Olyan furcsán… hunyorogsz. – Nézd. Az az igazság, hogy kivagyok. Most jövök Washingtonból. A reggeli Trump expresszel jöttem – mondom neki, de közben képtelen vagyok a szemébe nézni. Hadarok: – Isteni volt az út. Az a kiszolgálás – mesés. De most rám férne egy ital. Nyájasan mosolyog rám, de közben huncutul figyel. – Igazán? – kérdezi, és én némi fölényt érzek a hangjában. – Igazán. – Képtelen vagyok a szemébe nézni, és az is hatalmas erőfeszítésembe kerül, hogy széthajtogassam a szalvétámat, a térdemre terítsem, elsimítgassam a ráncait, minekutána a borospohárral foglalatoskodom, és közben azon imádkozom magamban, jönne már a pincér, mivel szinte fülsüketítő már a beálló csönd. – Láttad a ma reggeli Patty Winters Show-t? – Nem, futni voltam – mondja, és közelebb hajol hozzám. – Michael J. Fox volt a téma, ugye? – Nem – igazítom ki. – Hanem Patrick Swayze. – Tényleg? – kérdezi meglepetten. Majd: – Olyan nehéz lépést tartani az eseményekkel. Biztos, hogy nem Michael J. Fox volt a mai téma? – Biztos. Patrick Swayze-ről szólt. Egészen biztos vagyok benne. – És milyen volt? – Hát, nagyon érdekes – felelem, és közben mély lélegzeteket veszek. – Szinte olyan volt, mint egy nyilvános vita arról, hogy cinikus ember lett-e belőle vagy sem. – És szerinted cinikus ember lett belőle? – kérdezi, egyre csak mosolyogva. – Nem is tudom – kezdem idegesen és kapkodva. – Nagyon érdekes 238

kérdésfelvetés. Sajnos, nem mentek bele elég mélyen. Úgy értem, hogy a Dirty Dancing után nem gondolta volna az ember, a Tiger Warsaw után viszont magam sem tudom. Szóval, őszintén szólva, nem tudom. Lehet, hogy ez hülyeség, de én mintha valami kis keserűséget éreztem volna a szavaiban. De ez nem biztos. Rám néz, az arckifejezése mit sem változik. – Jaj, majd’ elfelejtettem – mondom a zsebembe nyúlva. – Írtam neked egy verset. – Átnyújtom neki a papírlapot. – Tessék. – Beteg vagyok, megtört és elgyötört; a szakadék szélén állok. – Jaj, Patrick. – Mosolyog. – Milyen kedves tőled. – Hát, tudod… – mondom, és szemérmesen lesütöm a tekintetem. Bethany elveszi tőlem a papírlapot, és széthajtogatja. – Olvasd el – sürgetem lelkesen. Elkerekedő szemmel, tanácstalanul nézi a papírt, aztán megfordítja, hogy nincs-e a hátára is írva valami. Ekkor valami megmozdul benne, és Bethany végre felfogja, hogy a vers ilyen rövid csupán, nincsen tovább, s erre újra megnézi a vörössel odakapart szavakat. – Olyan, mint egy haiku, tudod? – mondom magyarázólag. – Olvasd csak el. Megköszörüli a torkát, és lassan, tétovázva s meg-megakadva olvasni kezdi a verset. – „A szegény nigger a falon. Nézd csak.” – Szünetet tart, közben lepislant a papírra, majd habozva újra kezdi. – „Nézd csak a szegény niggert. Nézd csak a szegény niggert… a… falon.” – Megint abbahagyja az olvasást, csüggedten rám néz, aztán megint a papírra, zavartan. – Folytasd – mondom, és körülpillantok, hogy nem jár-e arra a pincér. – Olvasd végig. Megint megköszörüli a torkát, és szemét a papírra szegezve olvassa a szöveget, a suttogásnál is halkabban. – „Baszd meg… baszd meg a niggert a falon…” – Elakad, aztán elolvassa az utolsó mondatot is, közben nagyot sóhajt. – „Fekete… az… ördög?” A szomszédos asztalnál ülő pár közben lassan felénk fordult, és most bennünket néz. A férfi elképedve, a nő arcán is ugyanaz a borzadály. Farkasszemet nézek vele, a tekintetemben harag, amíg megint le nem süti a szemét a salátájára. – Hát, Patrick – mondja Bethany a torkát köszörülve, és visszaadja a papírlapot, miközben igyekszik mosolyogni rám. – És? – kérdezem. – Milyen? – Az világos… – kezdi, de elhallgat, gondolkozik – hogy a társadalmi igazságosság iránti… érzékenység… – megint krákog egyet, aztán lesüti a tekintetét – változatlanul megvan benned. Elveszem a kezéből a papirost, és mosolyogva visszateszem a zsebembe; 239

igyekszem, hogy az arcom el ne áruljon, és egyenes derékkal ülök, azt ne higgye, hogy megalázkodom előtte. A pincér jön oda az asztalhoz, és megkérdem tőle, milyen sörük van. Heineken, Budweiser, Amstel Light – sorolja. – És még? – kérdezem, és miközben le sem veszem a szemem Bethanyről, intek a pincérnek, hogy csak folytassa a felsorolást. – Ez a teljes választék, uram – feleli. Corona nincs? Se Kinin? Se Grolsch? Sem pediglen Morretti? – kérdezem bosszúsan s egyszersmind kissé zavartan is. – Sajnálom, uram, de nincsen – feleli a pincér óvatosan immár. – Csak Heineken, Budweiser és Amstel Light. – Ez őrület – sóhajtom. – Akkor kérek egy J&B-t jéggel. Nem is; inkább egy martinikoktélt, de Absolut vodkával. Azaz, mégis inkább egy J&B-t, de simán, jég nélkül. – Én pedig kérek még egy San Pellegrinót – mondja Bethany. – Nekem is azt hozzon – teszem hozzá gyorsan, miközben a lábam már megállíthatatlanul rugózik az asztal alatt. – Oké. Szabadna elmondanom mai ajánlatunkat? – kérdi a pincér. – Hát persze – köpöm oda foghegyről, majd immáron kissé megnyugodva rámosolygok Bethanyre. – Biztos? – A pincér nevet. – Legyen szíves – mondom kissé barátságtalanul, az étlapot tanulmányozva. – Előételnek van napon aszalt paradicsomom vagy vörös kaviárom poblano chilivel, de van friss endívialevesem is… – Várjon csak egy pillanatra – mondom, és kezemet feltartva félbeszakítom. – Várjon csak. – Parancsoljon, uram – mondja a pincér zavartan. – Azt mondja, magának van? Nyilván azt akarta mondani, hogy a vendéglőnek van – igazítom ki az iménti szavait. – Nem magának van napon aszalt paradicsoma. Hanem a vendéglőnek. Aminthogy magának nincsen poblano chilije se. Csak a vendéglőnek van. Csak a rend kedvéért kívántam megjegyezni. A pincér hápogva mered Bethanyre, aki nagyon ügyesen oldja meg a helyzetet. Felteszi neki a kérdést, hogy: – És szabad kérdeznem, hogyan szolgálják fel az endívialevest? – Öööööö… hidegen – feleli a pincér, aki még nem egészen tért magához, de azt azért már tudja, hogy nagyon ideges és türelmetlen vendéggel akadt össze. Elhallgat, mert nem tudja, mitévő legyen. – Tessék, kérem, tessék – mondom sürgetőleg. – Folytassa csak. – Hidegen szolgáljuk fel – kezdi újra a választ. – Főételképpen pedig ajánlhatok mangószeletekkel tálalt paphalat vagy vörösheringes szendvicset, 240

esetleg juharsziruppal leöntött brióst… – Jól hangzik – mondom a kezemet dörzsölve várakozásteljesen. – Bethany? – Én a ceviche-t kérem póréhagymával és sóskalevéllel – mondja Bethany. – És endíviát… mogyorós öntettel. – Uram? – fordul hozzám a pincér óvatosan. – Én pedig… – elhallgatok, és végigfuttatom a szemem az étlapon. – A tintahalat fenyőmaggal, utána pedig egy szelet kecskesajtot, ha lehet, a chévreből – és Bethanyre lesek, nem szisszen-e fel a rossz francia kiejtésemtől –, ja igen, és melléje egy kis salsamártást. A pincér bólint, távozik, és mi magunkra maradunk. – Nos – szólal meg Bethany mosolyogva, de aztán feltűnik neki az asztal finom remegése. – Mi van… a lábaddal? – Az én lábammal? – Lepillantok a lábamra, aztán vissza Bethanyre. – Csak a… a zene. Nagyon tetszik a zene. Ami szól. – Milyen zene szól? – kérdezi, s a fejét félrehajtva kissé, megpróbálja kivenni a bárpult fölé akasztott hangszórókból szivárgó halk, neo-pop-rock liftzene refrénjét. – Azt hiszem… Belinda Carlisle – mondom találomra. – De ebben nem vagyok biztos. – De hiszen… – kezdi, de aztán elhallgat. – Mindegy, nem számít. – De hiszen… micsoda? – Nem is hallok énekhangot. – Mosolyog, aztán szemérmesen lehajtja a fejét. Megállítom a lábam rugózását, és úgy teszek, mintha fülelnék. – Pedig ez az ő száma – jelentem ki, majd ügyetlenül hozzáteszem még, hogy: – Azt hiszem, az a címe, hogy „A mennyország a földön van”. Te is ismered. – Te – mondja Bethany –, nem voltál mostanában valami jó koncerten? – Nem voltam – felelem, és arra gondolok, bárcsak ne éppen ezt a témát hozta volna föl. – Nem szeretem az élő zenét. – Nem szereted az élő zenét? – kérdi furcsálkodva, és beleiszik a San Pellegrinójába. – Igen; nem. Szóval, mondjuk, például egy bizonyos zenekart – mondom magyarázatképpen, mert látom az arckifejezéséből, hogy a lehető legrosszabb válaszokat adom. – Ja, el is felejtettem. Ott voltam az U2-n. – És milyen volt? – kérdezi. – Nekem nagyon tetszett az új CD-jük. – Nagyon jók voltak, fantasztikusan jók. Egyszerűen fantasztikusan… – itt elhallgatok, mert nem tudom, hogyan folytassam. Bethany kíváncsian felhúzza a szemöldökét, és várja a folytatást. – …és fantasztikusan írek. – Én is azt hallottam róluk, hogy egészen jók koncerten – mondja szinte éneklő hangsúllyal. – És milyen zenét szeretsz még? 241

– Hát… – mondom, és sejtelmem sincs, hogy mit kellene felelnem. – …a The Kingsmen-t. Meg a Louie, Louie-t. Szóval, az ilyesmiket. – Hűha, Patrick – mondja, és ízről ízre szemügyre veszi az arcom. – Mi a baj? – kérdezem riadtan, és önkéntelenül is a hajamhoz kapok. – Túl sok zselét kentem a hajamra? Vagy esetleg te nem szereted a The Kingsment? – Ugyan. – Nevet. – Csak épp nem emlékszem, hogy az egyetemen is ilyen napbarnított lettél volna. – Pedig én akkor is mindig le voltam sülve, nem? – kérdezem. – Legalábbis nem lehetett azt mondani rám, hogy Hófehérke vagyok, nem? – Könyököm az asztalra támasztom, megfeszítem a bicepszemet, és felszólítom, hogy tapogassa meg. Miután kissé vonakodva bár, de megteszi, folytatom a kérdezősködést. – Te tényleg úgy emlékszel, hogy a Harvardon nem voltam lesülve? – kérdezem színlelt rémülettel, de közben igazán rémülten. – Nem, nem. – Felnevet. Vitathatatlanul te voltál az évfolyam szerecsenje. – Kösz – mondom elégedetten. A pincér meghozza az italokat – két üveg San Pellegrinót. Második jelenet. – Szóval, te most a Mill… micsodánál vagy? – kérdezem én. Bethany bőre feszes és rózsás. – A Millbank Tweednél vagyok. – Hát… – mondom, miközben egy fél limát belenyomok az ásványvizembe – ez nagyszerű. Neked tényleg érdemes volt elvégezned a jogot. – Te meg, ugye… a P&P-nél vagy? – kérdez ő. – Igen – felelem. Bólint, elhallgat. Szeretne mondani valamit, de nem tudja eldönteni, hogy mondja-e, aztán kiböki: – Nem a te családod tulajdonában van a… – Mindez néhány másodperc alatt játszódik le. – Erről nem szívesen beszélek – mondom, belevágva a mondat közepébe. – Egyébként, valóban. A válaszom: igen. – És te mégis a P&P-nél dolgozol? – kérdezi. Úgy ejti ki a szótagokat, egyiket a másik után, hogy úgy robbannak a fejemben, mint egy-egy hangbomba. – Igen – felelem, s lopva körülnézek a teremben. – De… – Bethany zavarban van. – Nem azt mondta édesapád, hogy… – De, persze – felelem, félbeszakítva Bethanyt. – Mondd, ettél te már focacciá-t a Pooncakesnél? – Patrick. – Tessék? – Mi bajod van? 242

– Egyszerűen nem szívesen beszélek… – elhallgatok. – Munkahelyi dolgokról. – És miért nem? – Mert utálom – felelem. – Ide hallgass, voltál már te a Pooncakesben? Szerintem Miller kritikája igazságtalanul leértékelte. – Patrick – mondja lassan. – Ha ennyire eleged van a munkádból, miért nem hagyod ott egyszerűen? Neked nem muszáj dolgozni. – Azért – felelem, és egyenesen a szemébe nézek –, mert… be… akarok… illeszkedni. Hosszú szünet, majd mosoly. – Értem. – Újabb szünet. Most én töröm meg a hallgatást. – Tekintsd olybá, hogy ez egy újfajta üzleti filozófia – mondom. – Nagyon… – elakad, aztán folytatja – józan gondolkodásra vall. – Megint elakad. – És egyszersmind nagyon praktikus is. Az ebéd hol kínos teher, hol megfejtendő rejtvény, hol pediglen akadály, majd lenge szellők szárnyán átlibeg a megkönnyebbülés birodalmába, és én lenyűgöző alakítást nyújtok – fölényes intelligenciám fókuszát Bethanyre állítva szenzoraim pontosan megállapítják róla, hogy mennyire kíván, mindazonáltal visszatartom magam, és nem nyújtok neki semmiféle biztatást. Ő is tartózkodó, de azért kacérkodik velem. Ígéretet kaptam tőle mintegy, amikor ebédelni hívott, amitől én pánikba estem, és mire megjön a tintahal, már azt is tudom, hogy nem is fog elmúlni belőlem ez a rémület, hacsak be nem váltatik Bethany ígérete. Az asztalunk mellett elhaladó férfiaknak is feltűnik Bethany szépsége. Közben én olykor magabiztosan szinte suttogóra fogom a hangom. Mindenféle hangokat hallok a fejemben – zajokat, titokzatos sóhajokat; Bethany szája kinyílik, becsukódik, mindenfélét elnyel, mosolyog, úgy vonz, akár egy berúzsozott mágnes, mond valamit a faxgépekről, kétszer is egymás után. Végül mégiscsak rendelek egy J&B-t jégkockával, aztán meg egy konyakot is. Bethany mentolos kókuszcassatát rendel. Megfogom a kezét az asztalon átnyúlva, és nem eresztem el, de nemcsak úgy, mint egy jó barát. Beömlik a napsugár a Vanities ablakán, a vendéglő kiürül, délután három felé jár az idő. Bethany rendel egy pohár chardonnay-t, aztán még egyet, aztán a számlát kéri. Bethany derűs és felszabadult, de akkor mégis történik valami. Felgyorsul a szívverésem, aztán ismét lelassul, kis időre stabilizálódik. Gondosan figyelem magam. A különféle lehetőségek, melyekkel komolyan számoltam, köddé válnak. Bethany lesüti a pillantását, amikor pedig ismét rám emeli, én sütöm le a szemem. – Nos – kezdi. – Áruld el, jársz-e valakivel? – Az én életem tulajdonképpen roppant egyszerű – felelem kissé elgondolkodva, mivel váratlanul ér a kérdés. – Ezt hogyan értsem? – kérdezi. Iszom egy korty konyakot, titokzatosan elmosolyodom, így bűvölöm 243

Bethanyt, tönkrezúzva a reményeit, az álmait, hogy ismét egymásra találunk. – Szóval, jársz valakivel, Patrick? – kérdezi újfent. – Áruld már el. Evelynre gondolok, és azt dörmögöm magam elé, hogy: – Igen. – Kivel? – hallom a következő kérdést. – Egy nagyon nagy palack Desyrellel – mondom fátyolos hangon, és egyszerre nagy-nagy szomorúság fog el. – Hogyan? – kérdezi mosolyogva, ám akkor valami az eszébe ötlik, és mosolyogva nemet int a fejével. – Nem lenne szabad innom. – Tulajdonképpen senkivel – mondom, és ezzel kirántom magam a mélabús hangulatból, majd szinte önkéntelenül így folytatom: – De hát ki is mondhatja el magáról, hogy tulajdonképpen együtt jár valakivel? Hiszen akade bárki is, aki együtt jár valakivel? Jár vele? Ha! Mit jelent ez a szó? Ha! Nem is értem! Ha! – mondom, és felkacagok. Miután Bethany megemészti a szavaimat, bólint és így felel: – Igen, azt hiszem, van logika abban, amit mondasz, ha kissé nehéz is követni. Ismét hosszú szünet következik, mígnem rettegve bár, fel nem teszem neki a következő kérdést. – És te jársz-e valakivel? Bethany mosolyog, elégedetten, aztán anélkül, hogy rám emelné a tekintetét, világosan és félreérthetetlenül közli, hogy: – Igen, van egy barátom és… – Kicsoda? – Hogyhogy kicsoda? – Felpillant. – Ki az? Hogy hívják? – Robert Hall a neve. Miért kérded? – A Salomon Brothersnál van? – Nem; főszakács. – A Salomon Brothersnál? – De Patrick, mondtam már, hogy szakács. Azonkívül pedig társtulajdonosa egy vendéglőnek. – Melyiknek? – Számít az? – Tulajdonképpen nem, de mégis, melyiknek? – kérdezem, majd szinte csak magamban hozzáteszem, hogy: – Ki akarom törölni a nevét a Zagat-ból. – Úgy hívják, hogy Dorsia – feleli, majd megkérdezi: – Patrick, nem vagy jól? Valóban, úgy érzem, felrobban az agyam, és fölhasad a gyomrom – görcsös, savas, zsigeri reakció; csillagok és bolygók, kicsiny szakácssüvegek egész naprendszerei száguldanak keresztbe, a látómezőm filmszalagján. Fuldokolva böffen fel belőlem a következő kérdés. 244

– És miért épp Robert Hall-lal? Miért éppen vele? – Hát, nem is tudom – feleli, és a hangján érződik, hogy kissé be van csípve már. – Gondolom, legfőképpen azért talán, mert ugyebár, huszonhét éves vagyok már és… – Na, ne mondd. Én is huszonhét éves vagyok. Meg fél Manhattan. És akkor mi van? Az még nem ok arra, hogy feleségül menjél Robert Hallhoz. – Feleségül? – kérdezi tágra nyílt szemmel, védekezőleg. – Azt mondtam volna, hogy feleségül megyek hozzá? – Nem azt mondtad, hogy feleségül mész hozzá? – Nem, nem azt mondtam, de persze, ki tudja? – Vállat von. – Még az is előfordulhat. – Fan-tasz-ti-kus. – Ahogy mondtam már, Patrick… – szigorúan néz rám, de egyszersmind játszin, amitől majd’ elhányom magam – és azt hiszem, te is tisztában vagy vele, fogy az idő. A biológiai óra nem áll meg… – mondja, én pedig arra gondolok: Te jó isten, mindössze két pohár chardonnay elég volt ahhoz, hogy ilyen vallomásokat tegyen? Ilyen pillesúlyú ez a lány? – …én pedig gyereket akarok. – Robert Halltól? – kérdezem hitetlenkedve. – Ezzel az erővel akár Lou Albano kapitánnyal is lefekhetnél, az ég szerelmére! Bethany, én egyszerűen nem értelek téged. Bethany kezét az asztalkendőre fekteti, szemét lesüti, aztán a termet pásztázza a pillantása; a pincérek már vacsorához terítenek. Én is őket nézem. – Patrick, mintha valami ellenséges indulat lenne a hangodban. Miért? – kérdezi halkan, aztán iszik egy kortyot a borból. – Feltehetőleg azért, mert ellenséges indulat van bennem – vetem oda foghegyről. – Talán ezt érzed ki a hangomból. – Jézus Mária, Patrick – mondja és a pillantása az arcomat keresi. Őszintén meg van rendülve. – Én azt hittem, hogy te és Robert barátok vagytok. – Mit mondsz? – kérdezem. – Egészen összezavarsz. – Hát te meg Robert nem voltatok jóban azelőtt? Szünet. Tanácstalan vagyok. – Jóban lettünk volna? – Igen, Patrick, ti jóban voltatok. – Robert Hall, Robert Hall, Robert Hall – motyogom, és megpróbálom felidézni magamban a pasast. – Ösztöndíjas volt? Vagy ő volt az évfolyamelnök? – Még egy másodpercig eltöprengek, aztán hozzáteszem: – Olyan csapott álla volt, nem? – Nem, Patrick – mondja Bethany. – Hanem a másik Robert Hall. – Szóval azt mondod, hogy összetévesztem a másik Robert Hall-lal? – kérdezem. 245

– Igen, Patrick – mondja Bethany elkeseredve. Magamban vinnyogva behunyom a szemem, és nagyot sóhajtok. – Robert Hall. Nem az a fiú, akinek a szülei az ingatlanüzletben vannak, és az övék fél Washington? Nem az, aki… – nagyot nyelek – az evezőscsapat kapitánya volt? Nem az a kétméteres? – De igen – mondja Bethany. – Az a Robert Hall. – De hiszen… – elhallgatok. – De micsoda? – Látom rajta, hogy várja a választ. – De hiszen az buzi – bukik ki belőlem. – Nem, Patrick, nem buzi – mondja és szemlátomást meg van bántódva. – Egészen biztos vagyok benne, hogy buzi – mondom, és bólogatok hozzá. – És mitől vagy benne olyan biztos? – kérdezi Bethany, és már nyoma sincs a jókedvének. – Mert tudom róla, hogy – bár nem az én lakótársaimmal – mindenféle buziösszejövetelekre járt, ahol hagyta magát lekötözni és megdugni hátulról. Legalábbis ezt mesélték róla annak idején – mondom komoly képpel, majd elgyötörten, mint aki akkora megaláztatást él át, mint még soha életében, töredelmesen bevallom, hogy: – És az az igazság, Bethany, hogy egyszer nekem is felajánlotta, hogy leszop. A jogi könyvtár közigazgatási szekciójában történt. – Úristen – mondja Bethany levegő után kapkodva és undorral. – Hol van már az a számla? – Nem Robert Hallt rúgták ki azért, mert Babarról írta a szakdolgozatát? Vagy ha nem Babarról, valami más hasonlóról? – kérdem. – Az elefántról? A francia elefántról? – Miket beszélsz? – Figyelj rám, Bethany – mondom. – Nem ő az, aki Kelfogban járt kereskedelmi iskolára? Vagyis inkább Chicagóban? – Robert kimaradt az egyetemről – feleli, anélkül hogy rám pillantana. – Ide figyelj – mondom, és megfogom a kezét. – Bethany megborzong, és visszahúzza a kezét. Mosolyogni próbálok. – Nem is igaz, hogy Robert Hall buzi… – Efelől kezeskedhetem – mondja hangyányival magabiztosabban a kelleténél. Hogy izgathatja fel magát valaki ennyire Robert Hall miatt? Aztán ahelyett, hogy azt mondanám: „Naná, te buta liba”, így csitítom: – Hát persze, tudom én azt – majd így folytatom: – Kérlek, mesélj róla. Szeretném tudni, hogyan vagytok egymással – aztán mosolyogva, de magamban őrjöngve a dühtől, mely szinte forr bennem, bocsánatot kérek: – Kérlek szépen, ne haragudj. Beletelik egy kis időbe, amíg kiengesztelődik, és újra hajlandó moso246

lyogni, én pedig újra megkérem, hogy: – Mesélj még egy kicsit – majd hullavigyorral rámosolygok, és magamban hozzáteszem, hogy „a legszívesebben széthasogatnám a kis puncidat”. A chardonnay egy kicsit elnézőbbé tette, így hát felszabadultan mesélni kezd. Mialatt Bethany elmeséli, hogy mi történt vele az elmúlt néhány év során, nekem mindenféle más jár az eszemben: levegő, víz, égbolt, idő, egy bizonyos pillanat, amikor szerettem volna megmutatni neki a világ minden szépségét. Nincs időm új felismerésekre, újrakezdésekre, semmi olyasmire, ami kívül esik a szemhatáromon. Egy fiatal lány, egy gólya, akivel egy cambridge-i bárban ismerkedtem meg másodéves harvardi diák koromban, aki egyszer, az őszi szemeszter elején, azt mondta nekem, hogy „Az élet nem más, mint a lehetőségek végtelen láncolata”. Vitézül kellett küzdenem, hogy a torkomon ne akadjon a mogyoró, amit a sörhöz rágcsáltam épp, amikor a bölcsesség ezen vesekövét elémhugyozta, de aztán csak leöblítettem a Heineken maradékával, rámosolyogtam, és attól fogva igyekeztem a terem sarkában folyó dartversenyre összpontosítani a figyelmemet. Talán fölösleges is mondanom, hogy a lány nem érte meg a másodévet. Tetemét még azon a télen a Charles folyóból fogták ki, fej nélkül; a feje pedig egy mélyen lenyúló faágon csüngött hosszú hajánál fogva rácsomózva, mintegy három mérföldnyivel arrébb a folyóparton. A Harvardon még nem tombolt bennem annyira a düh, mint mostanában, és már nem is remélhető, hogy valaha is elmúljék belőlem ez az undor – egyszerűen lehetetlen. – Jaj, Patrick – mondja Bethany. – Te semmit se változtál. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e vagy éppen ellenkezőleg. – Mondjuk, hogy jó. – Miért? Gondolod, hogy tényleg jó? – kérdezi a homlokát ráncolva. – És akkor, annak idején, jó volt? – Te csak egy oldalát ismerted a személyiségemnek – mondom. – A diákot. – A szeretőt? – kérdezi olyan hangon, ami valami emberire emlékeztet. A szemem hűvösen nézi Bethanyt; nem hatódom meg. Kinn az utcán valami zene harsog; mintha egy salsa zenekar játszana. A pincér végre meghozza a számlát. – Én fizetek – mondom sóhajtva. – Nem – mondja Bethany, és már nyitja is a táskáját. – Én hívtalak meg téged. – Nekem viszont platina American Express hitelkártyám van – vetem ellene. – Nekem is – feleli mosolyogva. Elhallgatok és nézem, hogyan teszi ki hitelkártyáját a tálcára, amelyen a pincér az asztalra helyezte a számlát. Úgy émelyeg a gyomrom, hogy tudom, mindjárt elhányom magam, ha azonnal nem állok fel. 247

– Lám, a női egyenjogúság diadala. Fantasztikus. – Mosolygok. De nem vagyok meghatva. Bethany a vendéglő előtt, a járdán várakozik, amíg én a férfivécében kihányom az ebédet, felöklendezem a tintahalat, mely emésztetlen, és csak alig halványabb a lilasága, mint akkor volt, amikor lenyeltem. Amikor kilépek a Vanitiesből, és fölteszem Wayfarer márkájú napszemüvegemet, bekapok egy Cert rágógumit, valamit motyogok magamban, aztán odalépek hozzá és arcon csókolom, közben kieszelek valamit a számára. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott. Fel kellett hívnom az ügyvédemet. – Tényleg? – Úgy kérdezi, mint aki aggódik értem – kis hülye kurva. – Csak egy barátomról van szó. – Vállrándítás. – Bobby Chalmersről. Tudod, börtönben van. És egypár barátja, főleg persze én, megpróbálunk perújrafelvételt kezdeményezni – mondom, és közben ismét megvonom a vállam, majd témát váltok: – Te, Bethany, ide hallgass. – Tessék? – mondja mosolyogva. – Nagyon eltelt az idő. Nincs kedvem visszamenni az irodámba – mondom a Rolexemre pillantva. Megcsillan rajta a lenyugvó nap, és visszaverődő sugara egy pillanatra elvakítja Bethanyt. – Nincs kedved feljönni hozzám? – Mit beszélsz? – kérdezi mosolyogva. – Na, gyere fel hozzám – biztatom. – De Patrick. – Sokat sejtetőn nevet. – Te ezt komolyan gondolod? V– an otthon egy palack Pouilly-Fuissém, jégbe hűtve; na, mit szólnál hozzá? – mondom, s felvonom a szemöldököm. – Nézd, Patrick, a Harvardon még jó lett volna ez a szöveg, de… – elneveti magát, aztán így folytatja: – azóta már benőtt a fejünk lágya és… – Elhallgat. – És … és mi van? – kérdezem. – Már az ebédhez se lett volna szabad annyi bort innom – mondja újra. Elindulunk. Negyvenfokos hőség, levegőt is alig kap az ember. Már elmúlt a nappal, az éjszaka még távol. Szinte sárga az ég. A Duane és a Greenwich sarkán odanyomok egy dollárt egy koldus kezébe, hadd ámuljon Bethany. – Ide hallgass, gyere fel hozzám! – próbálkozom újra, szinte nyafogva már. – Ne kéresd magad. – Nem tehetem – feleli. – Éppen el van romolva a légkondicionálás az irodámban, de nem tehetem. Szívesen felmennék hozzád, Patrick, de nem lehet. – Ugyan, gyere már – mondom, és kezem a vállára téve, barátságosan megszorítom. – Patrick, értsd meg, muszáj visszamennem az irodába – nyögi erőtlenül 248

tiltakozva. – De ott meg fogsz főni – mutatok rá a tényekre. – Nincsen más választásom. – Gyere már. – Aztán megpróbálom tovább bujtogatni: – Van egy negyvenes évekbeli Durgin Gorham-féle színezüst, négyszemélyes kávés- és teáskészletem, amit nagyon szeretnék megmutatni neked. – Sajnos, nem lehet. – Nevet, és felteszi a napszemüvegét. – De Bethany – mondom figyelmeztetőleg. – Tudod mit? – mondja kissé engedékenyen már. – Kapsz tőlem helyette egy Dove szeletet. Kapj be inkább egy Dove-ot. – Az ajánlat mélységesen felháborító. Van neked arról fogalmad, hogy hány gramm zsír és mennyi nátrium van már csak a csokoládémázban is? – mondom tréfás borzadállyal. – Ugyan, Patrick! Neked aztán igazán fölösleges a kilók miatt aggódnod. – Ne hagyd már annyit kéretni magad – mondom, és néhány lépéssel elébe kerülök, hogy ne érezze meg rajtam olyan erősen az agresszivitást. – Tudod mit? Most feljössz hozzám egy pohár italra, aztán lesétálunk a Dorsiába, és meglátogatjuk Robertet. Rendben? – Sarkon perdülök, és ismét vele szemközt kerülök, csak épp most hátrafelé lépkedek előtte. – Szépen kérlek. – Patrick – mondja. – Ne kunyerálj. – De én tényleg csak a Durgin Gorham teáskészletet szeretném megmutatni neked. – Szünet. – Kérlek. Tudod, hogy három és fél ezer dollárba került? Bethany megtorpan, mivel én is megtorpanok előtte, lepillant a járdára, és amikor ismét felemeli a fejét, a homlokán meg az arcán verejték csillog, finom fátyolként tapadva a bőrére. Melege van. Felsóhajt és elmosolyodik. Az órájára pillant. – Na? – kérdezem. – De akkor… – kezdi. – I-ge-en? – kérdezem, elhúzva a szót. – Jó, de akkor most telefonálnom kell. – Nem – mondom, miközben már le is intek egy taxit. – Majd tőlem telefonálsz. – Patrick – tiltakozik Bethany. – Ott van szemben egy telefonfülke. – Menjünk már – mondom. – Itt a taxi. A Felső West Side felé menet a taxiban így szól: – Nem lett volna szabad bort innom. – Berúgtál? – Nem – feleli, miközben a Les Misérables színlapjával legyezi magát, amit valaki ott felejtett a taxi hátsó ülésén. A kocsiban nincs légkondicionálás, és noha mind a két ablak le van eresztve, Bethany egyfolytában legyezi magát. – Csak egy kicsit… becsíptem. 249

Mind a ketten nevetünk, minden ok nélkül, majd Bethany nekem dől, de aztán észbe kap és visszahúzódik. – Olyan házban laksz, ugye, ahol portás áll a kapuban? – kérdezi gyanakodva. – Persze. – Elmosolyodom, mert határozottan feldob, hogy még csak nem is sejti, milyen veszedelmek leselkednek rá igazából. Belépünk a lakásba. Bethany besétál a nappaliba, és elismerően bólogat, miközben így dicsér: – Nagyon szép, Mr. Bateman, mondhatom, nagyon szépen van berendezve. – Ezalatt én gondosan kulcsra zárom az ajtót, aztán a bárpulthoz megyek, és töltök magamnak egy pohár J&B-t, miközben Bethany a Wurlitzert nézegeti. Közben én egyelőre még csak halkan, de már hörgök várakozásteljesen, a kezem pedig annyira reszket az izgatottságtól, hogy nem is teszek jeget a pohárba, majd átmegyek a nappali részbe, és megállok mögötte. Bethany a kandalló fölött függő David Onicát tanulmányozza félrebillent fejjel, majd kuncogni kezd, és töprengő arckifejezéssel rám néz, aztán megint az Onicára, egyre hangosabban kacagva. Nem kérdezem meg, min nevet – köpök rá. Egy hajtásra kiiszom a whiskyt, és odamegyek az anaholiai fehér tölgyből készült fegyverszekrényhez, ahol a vadonatúj szögbelövő pisztolyomat tartom, amelyet a múlt héten vásároltam egy Wall Street-i vaskereskedésben, az irodámtól nem messze. Felhúzok egy fekete bőrkesztyűt, aztán ellenőrzöm, hogy töltve van-e a pisztoly. – Patrick? – szól kérdőleg Bethany, még mindig kacarászva. – Tessék? – mondom, majd hozzáteszem, hogy: – Drágám? – Ki akasztotta föl ezt az Onicát? – kérdezi. – Tetszik? – Nagyon jó kép, csak éppen… – Elhallgat, majd a következőket mondja: – Majdnem biztos vagyok benne, hogy fejjel lefelé lóg. – Mit beszélsz? – Ki akasztotta föl? – Én – felelem, még mindig háttal állva neki. – Nos, fordítva van feltéve. – Nevet. Hmmmm? – A fegyverszekrény mellett állok, kezemben a szögbelövő pisztolyt markolva; szoktatom kesztyűs kezem a súlyához. – Nem hiszek a szememnek; ez tényleg fejjel lefelé van felakasztva – mondja Bethany. – Mióta lóg így ez a kép? – Száz éve – mondom suttogva, aztán megfordulok, és megindulok feléje. – Mit mondsz? – kérdezi, miközben még mindig az Onicát nézegeti. – Azt, hogy miért pont Robert Hall-lal? – felelem suttogva. – Mi van? – És mintha lassított felvételt néznék, felém fordul. Kivárom, amíg észreveszi a szögbelövő pisztolyt meg kezemen a fekete kesztyűt, aztán sivítva felelem, hogy: 250

– Azt mondtam, miért pont Robert Hall-lal? Talán ösztönösen, talán mert emlékszik, merről jöttünk be a lakásba, Bethany felsikolt, és az ajtó felé fut, de persze hiába. Bethany reflexeit kissé eltompította az elfogyasztott chardonnay, az én reflexeim viszont felgyorsultak a whiskytől, s így egyetlen szökelléssel elébe kerülök, és elállom előle a menekülés útját, majd a szögbelövő pisztoly markolatával gyors egymásutánban négy ütést mérek a fejére, amitől azonnal elveszíti az eszméletét. Visszavonszolom a nappali részbe, leterítek a padlóra egy fehér, Voilacutro márkájú lepedőt, kinyújtóztatom Bethanyt a padlón, majd széttárom a karját, és tenyerét kifordítva egy vastag deszkára helyezem, és találomra kiválasztva néhány ujját, az ujjbögyét átlőve mindkét kezét a fához szögezem. Ettől magához tér és sikoltozni kezd. Mace gázt fújok a szemébe, a szájába meg az orrlukába, aztán egy Ralph Lauren teveszőr kabátot borítok a fejére, hogy ne halljék annyira a sikoltozás. Egyre-másra telelövöldözöm a kezét szögekkel – olyan sűrűn, hogy a szögek helyenként egymást érik szinte, és összegörbülve egymásba kapaszkodnak, miáltal Bethany most már semmiképp sem tud felülni, hiába is igyekszik. Némileg kiábrándító ugyan, mégis kénytelen vagyok lehúzni a cipőjét, mivel olyan hevesen rugdalózik, hogy a sarka csúf, fekete nyomokat hagy a fehér tölgyfa padlón. Mindeközben egyfolytában azt üvöltözöm, hogy: – Te büdös kurva – míg be nem rekedek, és szinte már csak suttogva mondom a fülébe, hogy: Te kibaszott, büdös kurva. Miután leveszem a fejéről a kabátot, végül is kínjában könyörgőre fogja, vagy legalábbis megpróbál kinyögni néhány rimánkodó szót, mialatt a hirtelen felugró adrenalinszint kis időre elnyomja a fájdalmat. – Patrick, az ég szerelmére, ne csináld, Patrick, kérlek, ne kínozz… – A fájdalom azonban természetesen hamar visszatér – annyira heves, hogy nem is lehet másként –, és Bethany ismét elájul, és öntudatlan állapotában hányni kezd, miért is kénytelen vagyok feltartani a fejét, nehogy a torkára menjen, és belefulladjon a hányadékba, aztán megint kap egy kis gázsprayt. Megpróbálom leharapni az ujjait, melyeket még nem szögeltem oda a deszkához, és a bal hüvelykujját majdnem sikerül is, mivel a húst szinte egészen lerágom róla, annyira, hogy kilátszik a csont, aztán megint kap egy kis gázsprayt, bár erre voltaképpen nincs is szükség. Megint ráborítom a teveszőr kabátot arra az esetre, ha netán magához térne és megint sikoltozni kezdene, aztán felállítom tenyérnyi méretű kis Sony márkájú Handycam videofelvevőmet, hogy filmre vegyem, ami ezután következik. Automatára állítom, majd egy ollóval levagdosom Bethany ruháját, és a melléhez érve néha bele-beledöföm a hegyét, s mintegy véletlenül (persze, nem igazán) a melltartón át az egyik mellbimbóját is lenyisszantom. Miután leszaggatom róla a ruhát, Bethany megint sikoltozni kezd; már csak a melltartó van rajta, melynek jobb kosarát sötétre festi a vér, meg a bugyi, mely lucskos a vizeletétől; ezekre majd később kerítek sort. 251

Föléje hajolok, és a sikoltozását túlkiabálva üvöltöm, hogy: – Sikíts, sikíts csak, még, sikíts… – Közben kinyitom az összes ablakot és még a terasz ajtaját is, aztán megint ott állok fölötte, és nézem, amint tátogat, mert sikoly már nem jön ki a torkán, csak rémes hörgés meg valami állati nyöszörgés, amit olykor öklendezés szakít félbe. – Sikíts csak, drágám – nógatom tovább –, sikíts. – Lehajolok hozzá, hátrasimítom a haját. – Senki se törődik veled. Senki se jön a segítségedre… – Megint kiáltani próbál, de közben elveszíti az eszméletét, és csak valami halk kis nyögés jön ki a torkán. Eszméletlen állapotát kihasználva, kesztyűmet lehúzva szétfeszítem a száját, és az ollóval levágom a nyelvét, könnyűszerrel kiemelem a szájából, és elnézem, amint ott hever a tenyeremen, és még meleg, még szivárog belőle a vér, és sokkal kisebbnek látszik, mint amilyennek akkor láttam, amikor még a szájában volt, aztán a falhoz csapom, ahol egy pillanatra megtapad és csúf foltot hagy, mielőtt kis toccsanással lehullik a földre. Sugárban tör elő a vér a szájából, és megint fel kell tartanom a fejét, hogy a torkára ne menjen. Szájbabaszom, majd az ejakuláció után kihúzom a péniszem, aztán megint kap egy kis gázsprayt. Később, amikor kis időre megint magához tér, a fejembe csapok egy keménykalapot, amit még elsőéves harvardi diák koromban kaptam egy lánytól. – Emlékszel még erre? – kérdezem üvöltve, miközben odaállok föléje. – És ehhez mit szólsz? – rikoltom diadalmasan, egy szivart tartva a magasba. – Még most is elszívok néha egy szivart. Haha! Látod? Íme, egy szivar. – Rágyújtok, véres kezem meg se remeg, miközben Bethany arca, mely olyan sápadt, hogy szinte kék, mindinkább eltorzul a fájdalomtól, a szeme pedig, melynek fénye egészen eltompult már a borzalomtól, hol becsukódik, hol meg kinyílik, bár csak félig-meddig; élete immár nem egyéb rémséges lidércnyomásnál. – És még valami – rikkantom fel s alá járkálva. – Az öltönyöm még csak nem is Garrick Anderson. Hanem Armani! Giorgio Armani! – Szünetet tartok, végigmérem gyűlölködő pillantással, aztán odahajolok hozzá, és gúnyos vigyorral a fülébe súgom: – Te meg azt hitted róla, hogy Henry Stuart. Atyaisten! – Kap egy nagy pofont, aztán ezt sziszegem: – Te hülye kurva – és beleköpök az arcába, amit azonban valószínűleg meg sem érez, olyan vastagon borítja már a spray, miért is megint lefújom, majd megpróbálom megint szájba baszni, de nem sikerül elélveznem, s így fel is hagyok a próbálkozással.

252

Csütörtök Később, azaz tulajdonképpen már másnap este, Craig McDermott, Courtney és jómagam, hármasban, taxival a Nell’s felé tartunk, és közben az Evian ásványvízről beszélgetünk. Courtney, aki Armani nercbundát visel, épp az imént vallotta be nagy kacarászva, hogy ő bizony Evian ásványvízből szokott jégkockát készíteni, amitől a társalgás a különféle ásványvizek közötti különbségekre terelődik, és Courtney felszólítására mindnyájan megpróbáljuk elősorolni, hogy ki hányféle palackozott vizet ismer. Courtney kezdi, az ujjain számlálva a márkákat: – Nos, van először is Sparcal, van Perrier, aztán San Pellegrino, meg Poland Spring és Calistoga… – Itt elakad, és McDermottra néz segélykérőn. McDermott felsóhajt, és sorolni kezdi: – Canadian Spring, Canadian Calm, Montclair, ami szintén kanadai, aztán Vittel, ami francia, meg van még a Crodo, Olaszországból… – Elhallgat, és elgondolkodva dörzsöli az állát, amíg eszébe nem jut még egy márka, amin szinte maga is meglepődik: – Elan. – És bár olybá tetszik, mindjárt mond még egyet, végül is csak kukán hallgat. – Elan? – kérdezi Courtney. – Az egy svájci ásványvíz – mondja McDermott. – Aha – mondja Courtney, aztán hozzám fordul. – Te jössz, Patrick. A taxi ablakán kifelé bámulva, gondolataimba merülve és közben a saját hallgatásom okozta csendtől valami megnevezhetetlen rettenettel eltelve, végül is tompa, színtelen hangon sorolni kezdem: – Megfeledkeztetek az Alpenwasserről, továbbá a Down Underről és a Schatról, mely libanoni eredetű, meg a Qubolról, valamint a Cold Springsről… – Azt én már mondtam – vág közbe Courtney szemrehányón. – Nem mondtad – felelem. – Te a Poland Springet említetted. – Tényleg? – motyogja Courtney, majd McDermott felöltőjének ujját megrángatva: – Craig, én tényleg nem ugyanazt mondtam? – Valószínűleg – feleli McDermott a vállát rándítva. – Azt hiszem. – Arról sem szabad megfeledkezni továbbá, hogy mindig csak üvegpalackba töltött ásványvizet szabad vásárolni. Míg műanyag palackos ásványvizet tilos – mondom baljóslatún, majd várom, hogy valamelyikük feltegye a kérdést, miért. – Miért? – szólal meg Courtney, s a hangjában valódi érdeklődés csendül. – Azért, mert máskülönben oxidálódik – magyarázom. – Márpedig az ásványvíz íze legyen mindig kristályosan friss, és nem szabad, hogy bármi 253

utóíze legyen. Hosszú, zavart hallgatás után, mely fölöttébb jellemző Courtneyra, McDermott szólal meg, miközben kifelé bámul az ablakon: – Patricknak igaza van. – Az az igazság, hogy én tulajdonképpen nem igazán tudom, hogy mi különbség van a különféle vizek között – mondja Courtney halkan motyogva. McDermott és köztem ül a taxi hátsó ülésén, és a nerckabát alatt Givenchy kötött ruhát visel, Calvin Klein harisnyanadrágot, a lábán pedig Warren Susan Allen Edmonds cipő van. Kissé korábban, de már a taxiban, amikor szándékosan megérintettem a nercet, de minden hátsó gondolat nélkül, kizárólag azért, hogy megállapítsam, milyen a minősége, Courtney halkan megkérdezte, nincs-e nálam véletlenül mentolos szájillatosító. Én azonban nem feleltem neki. – Ezt meg hogy érted? – teszi fel a kérdést komolyan McDermott. – Hát – kezdi Courtney – úgy, hogy nem egészen értem, tulajdonképpen mi különbség van például a forrásvíz meg, mondjuk, az ásványvíz között, úgy értem, hogy azt se tudom, van-e egyáltalában valami különbség a kettő között. – Courtney. Ásványvíznek minősül minden olyan víz, amit a föld alól nyernek – feleli Craig sóhajtva, miközben egyre csak az ablakon bámul kifelé. – Eközben ásványi tartalmát nem változtatják meg, bár némely esetekben szűrik, illetve dezinficiálják. – McDermott csúcsos gallérú tiszta gyapjú Gianni Versace szmokingban van, és csak úgy bűzlik a Xeryustól. Erőnek erejével kirántom magam a bénult közönyből, melyet tudatosan hagytam magamra ereszkedni, és további magyarázatokat fűzök a tárgyhoz: – A forrásvízhez viszont hozzá is adnak különféle ásványi anyagokat, más alkotóelemeket pedig kivonnak belőle, azonkívül rendszerint szűrik is, bár más kezelésnek nem vetik alá. – Rövid szünetet tartok. – Az Amerikában palackozott úgynevezett ásványvizek hetvenöt százaléka voltaképpen forrásvíz. – Ismét szünetet tartok, majd felteszem a kérdést a társaságnak: – Van valaki is köztetek, aki elmondhatja magáról, hogy eddig is tisztában volt ezzel a ténnyel? Hosszas, tompa csönd, majd végül is Courtney újabb kérdést tesz fel, amit azonban végig sem mond: – És a desztillált meg a forralt víz között…? Nem nagyon figyelek oda a társalgásra, még arra se, amit én magam teszek hozzá, mert közben azt fontolgatom, hogyan fogok megszabadulni Bethany hullájától, illetve hogy ne tartsam-e a lakásomon még egy vagy két napig. Ha úgy döntenék, hogy még ma éjjel eltakarítom, akkor mi sem egyszerűbb, mint maradványait begyömöszölni egy Hefty márkájú szemeteszsákba, és kirakni a lépcsőházba; vagy venni magamnak még azt a csekély fáradságot, hogy kihúzom a zsákot az utcára, és ott hagyom a járdaszélen a többi szemeteszsák mellett. Továbbá megtehetném azt is még, hogy kiviszem a 254

bérelt raktárrekeszembe, leöntöm oltott mésszel, aztán rágyújtok egy szivarra, és végignézem, amíg szét nem marja, miközben zenét hallgatok a walkamanomon, csak épp nem szeretem, ha a férfi-, illetve a női hullák összekeverednek egymással, továbbá szeretném megnézni még az este a Vérszomj című videót is, amit ma vettem ki a kölcsönzőből – reklámszövege a következőképpen hangzik: „Vannak bohócok, akik megnevettetik az embert, Bobo azonban meghalasztja, s aztán meg is eszi” –, ha viszont éjfélkor még kiautózom a raktárba, egyszerűen nem lesz elég időm a filmhez, még ha lemondok is arról, hogy közben beugorjak a Bellevue-be és bekapjak egypár falatot vacsorára. Vagyis alkalmasint az lesz a vége, hogy Bethany csontjait és a belső részeinek meg a húsának a nagyját is ledobom majd a szemétégetőbe, amelynek aknája a folyosó végén van, éppen szemközt a lakásom ajtajával. Courtney, McDermott és jómagam épp a Morgan Stanley bankház fogadásáról jövünk, amit szinte pontosan Manhattan csúcsán, a Halászkikötőtől nem messze, egy Goldcard nevű vadonatúj klubban rendeztek, mely maga is valóságos városnak tetszett, s ahol összefutottam Walter Rhodes-szal, aki kanadai, és akit a középiskola óta nem láttam, s aki, akárcsak McDermott, valósággal bűzlött a Xeryustól, ezért kénytelen is voltam közölni vele, hogy: – Tudod, én most nagyon kerülöm az embereket. Még csak nem is beszélek senkivel – majd az elnézését kértem és hátat fordítottam neki. Walter, aki alig is volt meglepve ettől a közléstől, csak annyit felelt, hogy: – Aha, értem. – Egyébként hatgombos, kétsoros szmokingot viselek és hozzá selyem csokornyakkendőt – mindkét darab Valentino. Luis Carruthers az egész hetet Atlantában tölti. Még a Goldcardban bekaptam egy kis kokaint Herbert Gittes társaságában, aztán még mielőtt McDermott leintette ezt a taxit, amivel most a Nell’sbe tartunk, gyorsan bevettem rá egy Halcion tablettát, hogy egy kicsit elvegyem a kokain erejét, de úgy látszik, még nem ért le. Úgy veszem észre, Courtney vonzódik McDermotthoz, és mivel Courtney Chembank hitelkártyája valami okból ma este nem működik, legalábbis az az automata, amelyiknél megálltunk, nem adott rá pénzt (igazából persze azért nem, mert a kelleténél gyakrabban használja a hitelkártyáját kokain adagolására, habár Courtney ezt sose vallaná be, de én tudom, mivel a lerakódott kokainszemcsék nemegyszer megtréfáltak már engem is, amikor készpénzt akartam felvenni a hitelkártyámra), McDermotté viszont működött, Courtney az ő hitelkártyájára vett fel pénzt az enyém helyett, ami nála egyértelműen azt jelenti, hogy le akar feküdni vele. Ami persze igazából nem számít. Bár én sokkal jóképűbb vagyok, mint McDermott, tulajdonképpen nagyon hasonlítunk egymásra. A ma reggeli Patty Winters Show beszélő állatokról szólt. Egy polipot mutattak, amint egy hevenyészett akváriumban úszkált mikrofonnal az egyik karján, és folyvást azt hajtogatta – legalábbis az „edzője” szerint, aki teljes meggyőződéssel állítja, hogy a polipoknak is vannak hangszálaik – hogy „Sajtot kérek”. Enyhén lenyűgözve figyeltem a műsort, 255

amíg el nem fogott a sírás. Egy koldus, aki hawaii ukulelének van öltözve, amint szemetesbödönben turkál a Nyolcadik és a Tizedik sarkán, a sötétben. – A desztillált, illetve forralt vízből – mondja McDermott – eltávolítják az ásványi anyagok zömét. Azzal a módszerrel, hogy a vizet felforralják, és aztán a gőzt lecsapatva desztillált vizet nyernek belőle. – A desztillált víz azonban íztelen, és általában nem is használják ivásra. – Azon veszem észre magam, hogy nagyot ásítok. – És az ásványvíz? – kérdezi Courtney. – Az ásványvizek nem tartoznak az… – kezdjük a választ McDermott és én egyszerre, egymás szavába vágva. – Parancsolj, kérlek – mondom ismét nagyot ásítva, amitől egyszerre Courtneyt is elfogja az ásítás. – Nem, nem, parancsolj, mondd csak te, kérlek – mondja McDermott csüggedten. – Az egyszerű ásványvizek minősítése nem tartozik az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe – közlöm Courtneyval. – Mivel nem tartalmaznak sem vegyi anyagokat, sem sókat, sem cukrot, sem pedig koffeint. – De a szóda, az ugye a szénsavtól olyan bugyborékos, vagy nem? – kérdezi Courtney. – De igen. – Egyszerre bólintunk McDermott-tal, miközben mind a ketten mereven előreszegezzük a tekintetünket. – Ezt én is tudtam – mondja Courtney kissé bizonytalanul, és oda se kell pillantanom, a hangjából megérzem, hogy valószínűleg mosolyog közben. – De remélem, te csakis természetes szénsavas vizet szoktál vásárolni – mondom intőleg. – Az ilyen víz ugyanis eleve széndioxid-tartalmú. – Míg ellenben a szódavíz vagy a seltzer mesterségesen van szénsavval dúsítva – magyarázza McDermott. – Ami alól kivételt képez persze a természetes seltzervíz – említem meg gyorsan, mivel egyszerűen el vagyok képedve McDermott szüntelen és nevetséges tudálékosságától, amivel folyton magát igyekszik az előtérbe tolni. – És a Ramlösa nevű svéd szénsavas ásványvíz is igen kitűnő. A taxi be akarna fordulni a Tizennegyedik utcába, de mivel legalább négy vagy öt limuzin is éppen ugyanezt kívánná, végül is lemaradunk a zöld lámpáról. Dühösen szidom a taxist, ám a sofőrfülkében egy hatvanas évekbeli, régi Motown-szám megy, de az is lehet persze, hogy nem is Motown, hanem Supremes, amit a hátsó ülésen csak elmosódva hallani az elválasztó plexiüveg fal miatt. Megpróbálom kinyitni, de rögzítve van, s így nem sikerül oldalvást elcsúsztatnom. Courtney a következő kérdést teszi fel: – Mondd, kondizás után szerinted milyen vizet igyon az ember? – Hát, tudod – sóhajtom. – Szerintem akármilyet, csak jó hideg legyen. – Miért? – tudakolja. – Azért, mert a hideg vizet könnyebben és gyorsabban abszorbeálja a 256

szervezet, mint a szobahőmérsékletű vizet. – Szórakozottan a Rolexemre pillantok. – De a leginkább talán Eviant, de természetesen csakis üveges palackozásút. – Az edzőm azt mondja, hogy a Gatorade is nagyon megfelelő – veti ellene McDermott. – De nem gondolod-e, hogy talán mégiscsak a víz a legjobb folyadékpótló a szervezet számára? Hiszen a víz közvetlenül a véráramba kerül, vagyis sokkal gyorsabban hasznosul bármely más folyadéknál! – És nem állom meg, hogy hozzá ne tegyem még: – Nemdebár, öcsi? Megint az órámra pillantok. Ha csak egy J&B-t iszom (jégkockával) a Nell’sben, akkor még arra is lesz időm, hogy kettőig végignézzem az egész Vérszomj-at. A taxiban megint mindenki hallgat, miközben a kocsi lassan, kitartón araszol a Nell’s előtt gyülekező tömeg felé, ahol egymás után rakják ki utasaikat az előttünk soroló limuzinok, hogy aztán továbbsuhanjanak; McDermott és Courtney is ezt nézi, meg az eget, mely súlyos, fekete felhőkkel nyomasztón nehezedik a városra. A limuzinok dühösen dudálnak egymásra, ami persze mit sem segít. A kokaintól, amit Gittes társaságában fogyasztottam, olyan száraz a torkom, akár a pergamen; nagyokat nyeldekelve próbálom benedvesíteni. Az utca túloldalán, egy lakatlan lakóház bedeszkázott ablakain a Cabtree & Evelyn árleszállítást hirdető plakátjai. Na, Bateman, hogyan írják azt a szót, hogy „mogul”? Tudod-e? M-o-g-u-l. Mo-gul. Mog-ul. Jég, kísértetek, űrlények… – Én nem szeretem az Evian vizet – jelenti ki McDermott némileg szomorkásan. – Legalábbis nekem kicsit túl édes. – És olyan szánalmas ábrázatot vág hozzá, hogy megsajnálom, és helyeslek neki. – Igazad van, McDermott – mondom lassan. – Az Evian víz valóban túl édes. Olyan nagy tócsában állt a padlón Bethany vére, hogy amint az egyik vezeték nélküli telefonomért nyúltam, megpillantottam benne a tükörképemet, és magamat nézegettem benne, miközben felhívtam a Gio szalont, és megbeszéltem, mikor megyek el levágatni a hajamat. Révületem Courtney megszólalása szakítja félbe; beismeri, hogy: – Az az igazság, hogy először kicsit féltem kipróbálni a Pellegrinót. – Ideges pillantást vet rám, mintha azt várná tőlem… talán, hogy helyeseljek? aztán McDermottra néz, akitől kap is valami kis bágyadt, kényszeredett mosolyt. – De aztán, amikor mégis megpróbáltam, kiderült, hogy… nagyon jó. – Micsoda vakmerő bátorság – dörmögöm, majd megint nagyot ásítok, miközben a taxi tovább araszolgat a Nell’s felé, majd a hangom megemelve így szólok: – Ide hallgassatok, nem tud valamelyikőtök véletlenül valami olyan szerkentyűt, amit az ember rákapcsolhatna a telefonjára, és ami egy gombnyomásra beszélgetés közben beadná azt a jelzést, hogy a másik vonalon hívás futott be? 257

Még tegnap, a lakásomban, megállok Bethany hullája fölött, és elgondolkodva szürcsölöm az italomat, miközben a tetem állapotát tanulmányozom. Mindkét szeme félig nyitva, az alsó fogsora olyan, mintha vicsorogna, az ajka ugyanis hiányzik – mivel le lett harapva. Valamikor a nap folyamán lefűrészeltem a bal karját – végül is ebbe halt bele –, s most a kimeredő csontnál fogva felemelem, körülbelül ott, ahol valamikor a keze volt (mellesleg sejtelmem sincs róla, hogy most hol lehet: a mélyhűtőben talán? vagy inkább a szekrényben esetleg?), és úgy markolom, mint egy csövet; még lóg róla néhány húscafat, bár a nagyját levagdostam meg lerágcsáltam róla; aztán lecsapok vele a fejére. Alig öt-hat ütés csupán, és leesik az állkapcsa, aztán további két ütéstől az arcürege is beszakad.

258

Whitney Houston Whitney Houston 1985-ben robbant be a zenei életbe egy címként csak az énekesnő nevét viselő nagylemezzel, amin nem kevesebb mint négy olyan szám volt egyebek között, amely kislemez formájában már listavezető volt a slágerlistán, mint például a „The Greatest Love of All”, a „You Give Good Love” és a „Saving All My Love for You”; a nagylemez megnyerte számára a legjobb női popénekes Grammy-díját, továbbá két Amerikai Zenei Nagydíjat is kapott még ugyanebben az évben, a legjobb „rhythm and blues” kislemez díját és a legjobb „rhythm and blues” videóért járó díjat. Ráadásul mind a Billboard magazin, mind pedig a Rolling Stone magazin őt választotta meg az év legjobb első lemezes előadóművészének. Ekkora felhajtás óvatossá teszi az embert és tulajdonképpen arra számít, hogy a nagylemez legfeljebb ha tisztes produkció lesz, vagyis az igazi nagy meglepetés éppen az, hogy a Whitney Houston (Arista) egyike az évtized legmelegebb hangvételű és egyszersmind legmélyebb értelmű „rhythm and blues” lemezeinek, Whitney hangja pedig olyan csodálatos, hogy az ember szinte nem is akar hinni a fülének. Nagyon jól sikerült, elegáns fényképe (Giovanne De Maura által tervezett ruhájában), amely a lemezborítót díszíti, és a borító hátoldalán látható meglehetősen szexi felvétel (amely egy Norman Kamali által tervezett fürdőruhában ábrázolja), az első pillantásra nyilvánvalóvá teszi, hogy nem holmi száraz, bár szakszerű felvételt tartunk a kezünkben, és a zenei anyag valóban nemcsak egyszerűen csiszolt, hanem egyszersmind megragadó is, Whitney hangja pedig úgy szárnyai és annyira változatos (habár kétségtelenül mindenekelőtt dzsessz énekesnővel állunk szemben), hogy az album teljes jelentőségét csak többszöri meghallgatás után lehet felmérni. Ez azonban egyáltalában nem esik nehezünkre, szívesen hallgatjuk, ízlelgetjük a számokat. A lemez a „You Give Good Love” és a „Thinking About You” című számokkal kezdődik (mindkettő Kashif hangszerelése, és a felvételt is ő irányította), melyek gazdag és meleg dzsesszes hangzásúak, de modern, szintetizátoron előadott ritmuskísérettel, ám annak ellenére, hogy mindkét szám igen színvonalas, a lemez igazából csak a „Someone for Me” című Jermaine Jackson-szám után pezsdül fel, melyet Whitney gyönyörű, sóvárgó hangon ad elő dzsessz-diszkó kísérettel, és amelyet a szám friss pezsgésének és Whitney szomorkás vágyódásának ellentéte éltet. A lemez legszexisebb és legromantikusabb száma a „Saving All My Love for You” című ballada. Van benne egy ellenállhatatlan szaxofonszóló Tom Scott-tól, amelyen jól érezhető a hatvanas évekbeli női vokálegyüttesek hatása (társszerző: Gerry Goffin), 259

csak épp a hatvanas évekbeli női vokálok feleennyire se voltak olyan szenvedélyesek és szexik (főleg pedig nem készült róluk ilyen jól rendezett felvétel), mint ez a szám. A „Nobody Loves Me Like You Do” című szám fantasztikusan jól sikerült duett, melyben Jermaine Jacksonnal énekel együtt Whitney, és egyszersmind nagyszerű példa arra is, milyen kifinomult líraiság van ebben az albumban. Ha nem az előadó maga a számok szövegírója is, hanem a producere keres a számára verseket, ezt rendszerint megsínyli a szám. Ebben az esetben azonban Whitney és munkatársai jól választottak. Az eredetileg kislemezen kiadott „How Will I Know” (mely szerintem a nyolcvanas évek legjobb tánclemeze) csupaöröm óda, mely arról szól, hogy egy lány szorongva firtatja, vajon érdeklődik-e utána egy bizonyos fiú. Fantasztikus billentyűs részek vannak benne, és mellesleg ez az egyetlen olyan felvétel az egész lemezen, melyet a csoda-gyereknek számító producer, Narada Michael Walden jegyez. Az én kedvenc balladám (a „The Greatest Love of All”, Whitney legnagyszerűbb teljesítménye mellett) az „Ml at Once” című szám, mely arról szól, hogy egy fiatal nő rájön, hogy a szerelme lassacskán eltávolodik tőle, és csodálatos vonóskísérete van. Bár egyetlen olyan szám sincs az egész nagylemezen, melyet töltelékanyagnak érezne az ember, a „Take Good Care of My Heart”, mely egyébként szintén duett, és melyben szintén Jermaine Jackson Whitney partnere, nem áll messze ettől. Az a legnagyobb baja, hogy zeneileg messze esik az egész album alaphangját megadó dzsesszes gyökerektől, és mintha a nyolcvanas évek tánczenéjének hatása érződnék rajta. A lenyűgöző „The Greatest Love of All”-ban azonban ismét teljes pompájában ragyog fel Whitney tehetsége; kevés ilyen szép és ilyen nagy művészi erejű számot írtak az emberi méltóságról s önérzetről. Az első sortól az utolsóig (szövegíróként Michael Masser és Linda Creed jegyzi) azt sugallja a lehető legkorszerűbb hangvétellel, hogy az embernek mindenkor bíznia kell önmagában. Igen erőteljes szavakkal fogalmaz, melyeket Whitney olyan nagyszerűen tolmácsol, hogy előadása szinte fenségesen kifinomult. Általános emberi mondanivalója áttör minden korlátot, és azzal a hittel tölti el hallgatóját, hogy soha sincs késő önmagunk jobbítására, sohasem késő megváltozni. Olyan világban élünk, melyben nem érezhetünk rokonszenvet mások iránt, magunktól azonban sohasem kell megtagadnunk rokonszenvünket. Nagyon fontos üzenetet fogalmaz meg tehát ez a dal, súlyos valóságtartalma van, mely gyönyörű kifejezést nyer Whitney előadásában. Második nagylemeze, a Whitney (Arista, 1987) négy listavezető kislemez – az „I Wanna Dance with Somebody”, a „So Emotional”, a „Didn’t We Almost Have It All?” és a „Where Do Broken Hearts Go?” – anyagát tartalmazta, és a felvételek többsége Narada Michael Walden munkája volt, és bár korántsem mérhető a Whitney Houston-hoz, ennek is szép sikere volt. A nagyon eleven muzsikájú, jól táncolható „I Wanna Dance With Somebody 260

(Who Loves Me)”-vel kezdődik, mely a korábbi album elsöprő lendületű „How Will I Know” című számának vonulatát folytatja. Ezt követi a nagyon érzéki „ Just the Lonely Talking Again”, melyen ugyanaz az erős dzsesszes hatás érződik, mely oly jellemző volt az előző nagylemezre, egyszersmind azonban bizonyos művészi érettség is megmutatkozik Whitney hangján – az album vokális arranzsmantjait is maga készítette –, ami aztán a „Love Will Save the Day” című számban már egészen nyilvánvalóvá válik, mely egyébként Whitney eddigi pályájának művészileg talán legigényesebb teljesítménye. A felvétel Jellybean Benitez munkája, sodró erejű, lükető ritmusa van, és a lemez többi számához hasonlóan, immár a bennünket körülvevő világ felnőttesen érett, felelősségteljes ismeretéről tanúskodik. Whitney úgy énekel, hogy minden szavát elhisszük neki. Ez pedig meglehetősen nagy változás a sűrű, sötét erdőben eltévedt kislány lágyabb tónusú képéhez viszonyítva, amelyet az előző album sugallt, s amely egyébként nagyon is vonzó volt a maga idejében. Még ennél is érettebbnek mutatja magát a Michael Massier által felvett „Didn’t We Almost Have It Ml” című számban, amely arról szól, hogy találkozik régi szerelmével, és megvallja neki, milyen érzésekkel gondol a hajdani szerelemre; ez Whitney egyik legköltőibb dala. Mint a balladák többségénél, itt is nagyon szép vonóskíséret van. A „So Emotional” a „How Will I Know” és az „I Wanna Dance With Somebody” stílusát követi, csak épp itt még határozottabb a rockos hatás, ahogy a Whitney többi számán is, amit a nagyszerű stúdiózenekar kísér Naradával a dobgépen, Wolter Afanasieff-fel a szintetizátoron, Corrado Rusticival gitáron és egy bizonyos, a lemez hátán Bongo Bob néven felsorolt közreműködővel programozott ütőhangszereken. A „Where You Are” az album egyetlen Kashif által készített felvétele, mely ki is tűnik a többi közül semmi mással össze nem téveszthető professzionalizmusával – csiszolt és csillogó hangzását csak annál jobban aláhúzza Vincent Henry funky szaxofonszólója. Nekem az volt róla a benyomásom, hogy inkább kislemezre való lenne (akárcsak az album többi száma is), és nem is értem, miért nem külön jelentették meg. Az album legnagyobb meglepetése a „Love Is a Contact Sport” című felvétel – nagy erejű, merész, szexi szám, és az egész album súlypontját alkotja, melynek nemcsak a ritmusa nagyszerű, de a szövege is kitűnően sikerült. Nekem az egyik kedvencem. A „You’re Still My Man” című számban érzékelhető a legjobban, hogy Whitney hangja voltaképpen olyan, akár egy hangszer – hibátlanul működő, meleg tónusú hangszer, mely mellett szinte még a zenében kifejezett érzelmek is elhalványulnának, ha a szöveg és a dallam is nem lenne annyira markáns, hogy még egy Whitney kaliberű énekesnő előadásán is átfénylenek. A „For the Love of You” felvételének dobkíséretén jól érződik Narada zseniális programozó tehetsége, modern, dzsesszes hangzása pedig nemcsak a modern dzsessz nagyságaira utal vissza, 261

mint például Michael Jacksonra vagy Sade-ra, hanem más művészek – Mlles Davies, Paul Butterfield és Bobby McFerrin – hatása is tisztán érződik rajta. Az egész album érzelmileg leghatásosabb száma a Where Do Broken Hearts Go”, amely az elveszett gyermeki ártatlanságról szól és a gyermekkor biztonságába való visszavágyódásról. Whitney hangja olyan megragadó ebben a dalban, és ő olyan tökéletesen uralkodik rajta, hogy előkészíti az album legmeghatóbb pillanatát, az „I Know Him So Well”-t, mely az első, édesanyjával, Cissyvel való közös felvétele. A ballada, mely… vajon kiről is szól? – egy közös, nagy szerelemről? vagy a rég elveszített apáról? –, sóvárgást vegyít megbánással, de egyszersmind eltökéltséggel és szépséggel, tökéletesen eltalált záródarabja az egész albumnak. Azt hiszem, sok meglepetésre kell még számítanunk Whitneytől (aki az 1988-as Olimpiai Játékok alkalmából például a „One Moment in Time” című gyönyörű balladával kedveskedett nekünk), de ha soha többé nem jelentkezik már semmivel sem, akkor is immár örökre ő marad nemzedéke legizgalmasabb és legeredetibb fekete dzsesszénekesnője.

262

Vacsora a titkárnőmmel Hétfő este nyolc óra. Az irodámban ülök, és a tegnapi New York Times keresztrejtvényével bíbelődöm, közben rap-et hallgatok a sztereómon, és azon töprengek, vajon mennyire lehet népszerű ez a fajta zene, mivel egy dögös kis szőke, akivel az Au Bárban ismerkedtem meg két napja, azt mondta, hogy ő mást nem is szokott hallgatni, csakis rap-et, és bár utóbb, már nem is tudom, kinek a lakásán a szart is kipofoztam belőle (kis híján leszakadt a feje, ami egyébként egyáltalában nem lett volna szokatlan élmény a számomra), ma reggel felötlött bennem, milyen különös zenei ízlése volt, és annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy bementem a Felső West Side-i Tower Recordsba, és elköltöttem kilencven dollárt különféle rap CD-kre, de mint számítottam is rá, nemigen tudok mit kezdeni vele: jellegzetesen niggeres hangú énekesek mindenféle ronda szavakat darálnak, példának okáért olyanokat, hogy rovat, lakat meg almák pite. Az előszobámban Jean ott üldögél az asztalánál, és toronyban állnak előtte az iratok, amiket kértem, hogy nézzen át nekem. Ma egyébként egészen jó napom volt: a konditeremben kezdtem és két órát gyúrtam még mielőtt bejöttem az irodába; Chelsea-ben megnyílt Robinson Hirsch új vendéglője, a Finna; Evelyn kétszer is rámondta az üzenetrögzítőmre, aztán meg Jeannél is meghagyta, hogy a hét nagyobbik részét Bostonban tölti; végezetül pedig és mindenekfelett, ma kétrészes volt a reggeli Patty Winters Show. Az első rész egyetlen nagy interjú volt Donald Trumppal, a második pedig olyan nőkről szólt, akik különféle kínzásokon estek át. Estére Madison Greyjel és David Campionnal van megbeszélve vacsora a Café Luxembourgban, ámde negyed kilenckor a tudomásomra jut, hogy Luis Carruthers is meg van híva, mire azonnal felhívom Campiont, és közlöm a hülyével, hogy közbejött valami, aztán azon vívódom néhány percig, hogy ezek után vajon mihez kezdjek az este hátralevő részében. Az ablakon kifelé bámulva egyszer csak belém hasít, hogy most már perceken belül sötétségbe borul az égbolt a város fölött. Jean dugja be a fejét az irodámba, halkan megkocogtatva a félig nyitva álló ajtót. Úgy teszek, mintha nem venném észre, noha magam sem tudom, hogy miért, hiszen tulajdonképpen épp kissé magányosnak érzem magam. Odalép az íróasztalom elé. Én továbbra is a keresztrejtvényre szegezem a pillantásomat Wayfarer márkájú napszemüvegemen át, és csak hallgatok kukán, bár erre sincs semmi különös okom. Letesz egy dossziét az asztalomra, aztán megkérdezi: – Keresztrejtvényt fejtünk? – mely kérdésben a többes szám első 263

személyű alak kettőnk viszonyának bizonyos fokú meghittségét kívánja jelezni, én viszont vérforralónak találom ezt a fajta kényszeredett nyájaskodást. Annyira, hogy a lélegzetem is elakad tőle szinte – belsőleg –, de aztán csak bólintok, bár anélkül, hogy fölpillantanék rá. – Nem kell segítség? – kérdezi, és az asztalt óvatosan megkerülve mellém húzódik, majd a vállam fölött áthajolva a segítségét kínálja. Én viszont már minden üres kockát teleírtam vagy azzal, hogy hús, vagy azzal, hogy csont, de Jean csak halk sikkantást hallat, amikor észreveszi ezt, míg ellenben annak láttán, hogy az asztalomon kupacban állnak a kettétört No. 2-es ceruzák, már fogja magát, kötelességtudón összeszedegeti őket, és távozik. – Jean? – szólok utána. – Tessék, Patrick? – Visszajön, és közben igyekszik leplezni, mennyire örül a hívásomnak. – Nem volna kedve velem vacsorázni ma este? – kérdezem egyre csak a keresztrejtvényt bámulva merőn, miközben óvatosan kiradírozom az egyik hús h-ját. – Mármint úgy értem, hogy… ha nincsen más programja. – Nincsen semmi – vágja rá kissé túlságosan is gyorsan, de aztán, azt hiszem, maga is rájön, hogy talán némileg elsietett lehetett a válasza, és hozzáteszi még: – Nem volt semmi tervem ma estére. – Nahát, micsoda véletlen! – mondom, és Wayfarer márkájú napszemüvegem leeresztve az orromra, felpillantok Jeanre. Könnyedén felkacag, de közben van valami ideges mohóság is a hangjában, amitől nem enyhül az undorom. – Legalábbis azt hiszem – mondja a vállát vonogatva. – De van két jegyem a… Milla Vanilla-koncertre is, ha inkább ahhoz lenne kedve – jegyzem meg közönyösen. – Tényleg? – kérdezi kissé összezavarodva. – Mit is mondott, főnök, milyen koncertre? – Milla… Vanilla – ismétlem lassan. – Milla… Vanilla? – kérdez vissza óvatosan. – Milla… Vanilla – felelem én. – Azt hiszem, így hívják az együttest. Mire ő: – Hát, nem is tudom. – Azt, hogy jön-e vagy nem? – Nem… hanem hogy mi az együttes neve. – Erősen koncentrál, aztán így szól: – Azt hiszem, inkább… Milli Vanilli lesz. Hosszú hallgatás után azt felelem, hogy: – Aha. Jean csak áll az asztalom előtt, és bólint. – Nem számít – mondom én, hiszen amúgy sincsen jegyem a koncertjükre. – Csak hónapok múlva lesz. – Aha – mondja ezúttal ő, és megint bólint. – Akkor minden oké. 264

– Na, akkor hova menjünk? – Hátradőlök a székemben, és az íróasztalom legfelső fiókjából előveszem a Zagat vendéglőkalauzt. Jean hallgat, nem mer megszólalni, mert a kérdésemet vizsgának tekinti mintegy, amin nem szeretne elbukni, aztán tétován, mivel nem biztos benne, hogy jól felel-e, így válaszol: – Ahova magának tetszik. – Nem, nem, nem. – Rámosolygok, és közben a Zagat-ot lapozgatom. – Mi lenne, ha inkább oda mennénk, ahová magának tetszik? – Jaj, Patrick – sóhajtja. – Én nem tudok dönteni az ilyesmiben. – Ugyan már – biztatom. – Oda megyünk, ahová akarja. – Jaj, én nem… – Ismét felsóhajt, tanácstalanul. – Nem tudom. – Ugyan már – noszogatom – na, hová szeretne menni vacsorázni? Oda megyünk, ahová akar. Csak egy szavába kerül. Én mindenhol kapok asztalt foglalás nélkül is. Hosszan eltöpreng a válaszon, aztán megérzi, hogy lassan már fogytán az ideje, és miközben előttem is szeretne egy kicsit felvágni, mindazonáltal félénken, de kiböki: – Mi lenne, ha… a Dorsiába mennénk? Abbahagyom a Zagat lapozgatását, és anélkül hogy felpillantanék, miközben az ajkam összeszorítva kínos mosoly ül az arcomon, a gyomrom pedig hirtelen leszáll, csöndben felteszem magamnak a kérdést: „Vajon csakugyan »nem«-et fogok-e most mondani? Képes leszek-e kimondani, hogy oda sajnos nem tudok bejutni? Kész vagyok-e vállalni, hogy kimondjam? És vajon akarom-e egyáltalában kimondani ezt a »neme«-et?” – Hát akkor, lássuk csak – mondom, és leteszem a könyvet, majd idegesen újra lapozgatni kezdem, hogy megkeressem a Dorsia telefonszámát. – Jean tehát a Dorsiában akar vacsorázni ma este… – Jaj, én igazából nem is tudom – mondja zavartan. – Nekem tulajdonképpen mindegy, én szívesen megyek akárhová. – A Dorsia… tökéletesen megfelel – felelem közönyösen, aztán fogom a kagylót, és reszkető ujjal sebesen letárcsázom a hét rettentő számjegyet, miközben igyekszem megőrizni a hidegvéremet. „Foglalt” jelzésre számítok, de a csöngetés kimegy, és két búgás után fel is veszi a kagylót ugyanaz az elgyötört, fáradt hang, melyet már volt alkalmam megismerni az elmúlt három hónap során, és beleüvölt, hogy: – Tessék, itt a Dorsia! – A telefonba is behallatszik az étterem fülsüketítő zsivaja. – Szeretnék asztalt foglalni ma estére két személy részére, mostantól számítva, mondjuk, húsz perc múlva. Tudnak fogadni? – kérdezem, miközben a Rolexemre pillantok, és rákacsintok Jeanre. Látom rajta, hogy a jelenetnek megvan rá a kellő hatása. – Teljesen tele vagyunk, uram – kiáltja a kagylóba a főpincér fölényesen. – Valóban? – mondom, és igyekszem elégedett ábrázatot vágni hozzá, 265

pedig majdnem elhányom magam. – Pompás. – Azt mondtam, uram, hogy teljesen tele vagyunk! – ordítja a telefonba a főpincér. – Szóval, két személyre, pontban kilenckor? – mondom a kagylóba. – Az tökéletesen megfelel. – Egyetlen asztalunk sincs már ma estére, kérem – hajtogatja a főpincér rendületlenül. – És a várólista is megtelt már. – Aztán leteszi a kagylót. – Akkor a viszontlátásra. – Én is leteszem a kagylót, és arcomon olyan mosollyal, mely a választása felett érzett örömömet van hivatva kifejezni, megpróbálok mély lélegzeteket venni, miközben pattanásig megfeszül minden izmom. Jean pulóverben van, alatta Calvin Klein flanelruhát visel, és hozzá aligátorbőr övet Barry Kieselstein Cord által tervezett csattal, ezüst fülbevalót meg testszínű harisnyát, szintén Calvin Klein márkájút. Zavartan álldogál az asztalom előtt. – Nos? – mondom, miközben a ruhafogas felé indulok. – Szerintem… éppen jó lesz így. Jean hallgat. – Nem adta meg a nevét – mondja halkan. Belebújok Armani zakómba, újra megkötöm Armani selyem nyakkendőmet, és közben elgondolkozom, hogy mit feleljek neki erre, aztán simán kicsúszik a számon a válasz: – Már… ismernek. Mialatt a főpincér odavezet az asztalához egy párt, mégpedig valószínűleg Kate Spencert és Jason Laudert, Jean és én odalépünk a pulthoz, ahol ott hever kinyitva a nagy-könyv, melyben az asztalfoglalásokat tartják nyilván; szinte nevetséges, hogy milyen jól olvashatók a nevek; kissé behajolok a könyv fölé, és feltűnés nélkül megkeresem a szememmel az egyetlen nevet, amely mellé az van írva, hogy kétszemélyes asztal kilencre, és még nincs kihúzva és amely történetesen éppen… te jó isten!… Schrawtz. Nagyot sóhajtok, a talpammal dobolok a padlón, közben pedig lázasan jár az agyam, mivel megpróbálok kieszelni hamarjában valami kivihető haditervet. Hirtelen odafordulok Jeanhez, és így szólok hozzá: – Menjen ki a női mosdóba, jó? Jean nézelődik; ismerkedik a vendéglővel. Teljes a káosz. Legalább tíz pár várakozik a bárpultnál. A főpincér megint épp leültet egy párt valahol a középtájon. Annál az asztalnál, ahol mi ültünk Seannal a múlt héten, legnagyobb elképedésemre és undoromra, most Sylvester Stallone ül egy kis pipivel, a testőrei meg a szomszéd bokszban szoronganak, egy asztallal arrébb pedig a Petty tulajdonosa, Norman Prager terpeszkedik. Jean felém fordítja a fejét, és a zsivajt túlkiabálva megkérdezi, hogy: – Mi van? – Nem menne ki a női mosdóba? – kérdezem. A főpincér egyre közelebb ér hozzánk, mosolytalan arccal kerülgetve a zsúfolt étterem vendégeit. 266

– Minek? Vagyis hogy… azt mondja, menjek ki? – kérdezi teljesen összezavarodva. – Menjen… már – sziszegem, és kétségbeesetten megszorítom a karját. – De nekem most egyáltalán nem kell – tiltakozik Jean. – Jézus Mária! – motyogom magamban. Most már úgyis késő. A főpincér odalép a pulthoz, belenéz a nagykönyvbe, ekkor megszólal a telefon, ő felveszi, alig egy-két másodperc múlva leteszi, majd ránk pillant, s én némi elégedettséget vélek felfedezni az arcán. Legalább ötven lehet, mindazonáltal lófarkat visel. Kétszer is megköszörülöm a torkom, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és bár nem nagy meggyőződéssel, de megpróbálom elkapni a pillantását. – Igen? – fordul hozzánk űzötten. Fölényes pillantással mérem végig, aztán magamban mély lélegzetet veszek. – Asztalfoglalásunk van kilencre… – Nagyot nyelek. – Két személyre. – Va-ló-ban? – kérdi gyanakodva, hosszan elnyújtva ejtve a szót. – Milyen névre? – kérdezi, majd egy arra haladó pincérhez fordul, aki legfeljebb tizennyolc lehet, és olyan szép, mint egy fotómodell, és aki az előbb azt kérdezte tőle, hogy: – Hun a jég? – Vasvilla szemmel néz rá, és üvöltve feleli: – Majd… később! Világos? Hányszor mondjam még? – A kis pincér alázatosan összehúzza magát, a főpincér pedig a bárpult felé mutat: – Ott van a jég! – Eközben még hátat is fordít nekünk, engem pedig rettegés fog el. – Milyen névre? – kérdezi parancsoló hangon. Nekem az a gondolat jár a fejemben, hogy: Istenem, miért éppen ez a név az, amikor annyi más név is van a világon? – Khm, Schrawtz – úristen! –, Mr. és Mrs. Schrawtz. – Biztosra veszem, hogy az arcom hamuszürke, miközben gépiesen kiejtem a számom ezt a rettenetes nevet, a főpincér azonban annyira el van foglalva, hogy szó nélkül tudomásul veszi, ami pedig Jeant illeti, egyszerűen nem nézek rá, pedig tudom, hogy megdöbbenti a viselkedésem, közben azonban már visz is bennünket a főpincér a Schrawtz házaspár asztalához, mely ugyan biztosan a legvacakabb asztal lesz az egész étteremben, mindazonáltal nagy megkönnyebbülést érzek. Az étlapok már ott hevernek az asztalon kikészítve, én azonban annyira ideges vagyok, hogy csak nézem kimeredt szemmel az ételek nevét, de még az árakat is, ámde képtelen vagyok felfogni a jelentésüket, mintha legalábbis egyiptomi hieroglifák volnának. Egy pincér felveszi az italrendelést – ugyanaz a kisfiú, aki az előbb nem találta a jeget –, én meg azon veszem észre magam, hogy miközben egy szót se hallok abból, amit Jean beszél, valami olyasmit mondok, hogy: – Az ózonréteg oltalma valóban nagyszerű eszme – és mellesleg favicceket mesélek. Arcomon fagyott mosoly, mintha valahol másutt járnék gondolatban, mégis szinte azonnal – olyan hamar, hogy a pincérnek még a 267

konyhafőnök aznapi ajánlatait sincsen ideje végigmondani –, rögvest kiszúrom, hogy egy magas, csinos pár áll a főpincér pultjánál komoly társalgásba merülve vele, mire nagyot sóhajtok, mert megfordul velem a világ, és kissé akadozó nyelvvel közlöm Jeannel, hogy: – Rövidesen némi kellemetlenség fog érni. Jean felpillant az étlapról, és leteszi az italát, melyet mostanáig szürcsölgetett, s melyből mellesleg hiányzik a jégkocka. – Miért? Valami baj van? A főpincér haragvó pillantásokat lövell felénk, azaz felém, a terem túlsó végéből, miközben az asztalunk felé vezeti az illető párt. Ha alacsonyak, kövérkések, jellegzetesen zsidósak lettek volna, könnyűszerrel megvédtem volna az asztalt, akár még egy ötvendolláros bankjegy segedelme nélkül is, ezek azonban úgy festettek, mintha egy Ralph Lauren-hirdetésről léptek volna le, és bár Jean és jómagam nemkülönben (akárcsak – mellesleg – az egész vacsoraközönség), a férfi szmokingot viselt, a nő pedig – kifogástalanul ágyba való pipi – tetőtől talpig fel volt ékszerezve. Ezek voltak tehát a tények, és ahogy öcsém, Sean mondaná, a tényekkel szembe kell nézni. Közben a főpincér már ott áll az asztal előtt, és kezét a háta mögött összekulcsolva, hosszas hallgatás után, komor ábrázattal felteszi nekem a kérdést, hogy: – Mr. és Mrs. Schrawtz? – Tessék – mondom, s igyekszem megőrizni a hidegvéremet. Ő azonban csak néz rám ádázul. Természetellenes csönd honol köröttünk. Őszes, zsíros lófarka mint valami rút kórság csüng alá, s a hátát verdesi. – Tudja – mondom némileg előkelő hanghordozással –, az a helyzet, hogy történetesen jó ismerősöm a konyhafőnök. Ő azonban egyre csak néz rám meredten. Akárcsak minden bizonnyal az illető pár a háta mögül. Újabb hosszú hallgatás után, minden különösebb ok nélkül azt kérdezem: – El van utazva… nemdebár? Aspenben van? Ezzel azonban nem megyek semmire. Felsóhajtok, és Jeanhez fordulok, aki egyetlen szót sem ért az egészből. – Akkor menjünk, oké? – A titkárnőm kukán bólint. Megalázva megfogom a kezét, és felkelünk az asztaltól – ő kissé lassabban, mint én –, aztán a főpincért és a házaspárt súrolva elindulunk, hogy átverekedjük magunkat a zsúfolt éttermen, aztán kinn az utcán már, teljesen összetörve egyre csak azt hajtogatom magam elé, mint egy robotember, hogy: – Tudhattam volna, tudhattam volna, tudhattam volna – Jean viszont kacagva ugrabugrál végig az utcán engem is maga után húzva, mire végre nekem is feltűnik váratlanul kirobbanó jókedve, amikor két kuncogás között felkiált, hogy: – Nahát! Ez nagyon jó volt! – majd ökölbe szorított kezemet simogatva közli velem, hogy: – Imádom a spontán humorát. De én csak lépkedek mellette, mélyen megrendülve, merev lábbal, tudo268

mást sem veszek róla, hanem azt kérdezem magamtól: – És… most… hová? – majd másodperceken belül eszembe jut a megoldás is – az Arcadiába, persze, és ekkor veszem csak észre, hogy eleve az Arcadia felé vezetem Jeant. Valaki, aki alighanem Hamilton Conway lehet, összetéveszt bizonyos Ted Owennel, és megkér, hogy intézzek el neki egy asztalt a Pettyben, én pedig megnyugtatom, hogy: – Majd meglátom, mit tehetek az érdekedben –, aztán figyelmem roncsaival végre ismét Jean felé fordulok, aki szemközt ül velem az Arcadia csaknem üres éttermében, ahol az előbbi pasas távozása után, aki talán csakugyan Hamilton Conway lehet, csak öt asztalnál van vendég. J&B-t rendeltem jégkockával. Jean egy pohár fehérbort iszogat, és arról csacsog, hogy tulajdonképpen „a bankszakmába lenne jó bekerülni”, nekem pedig az a mondás jár a fejemben: „Ne félj az álmoktól.” Ekkor valaki más, Frederick Dibble is megáll az asztalunknál, és gratulál, hogy hozzám került a Larson-féle folyószámla, aztán van pofája hozzátenni még, hogy: – Na, szervusz, Saul, később még találkozunk. – Én azonban szinte kábulatban lebegek, sok millió mérföldnyire az étteremtől, Jeannek pedig nem tűnik fel a dolog; egy új regényről mesél, amit a minap olvasott, amit valami fiatal író írt – a borítója, amit én is láttam, neonszínekben izzik; témája a fennkölt szenvedés. Mellesleg, azt hiszem, tulajdonképpen nem is erről beszél, hanem valami egészen másról, én meg azon veszem észre magam, hogy azt mondom neki, bár közben nem is nézek rá, hogy: – Vastag bőr legyen a képén annak, aki boldogulni akar ebben a városban. – Erre Jean arcát elfutja a pír, látom rajta, hogy zavarban van, aztán megint beleiszik a borába, mely egészen tűrhető; valami sauvignon blanc. – Látom, valahol messze jár – jegyzi meg. – Mi van? – kérdezem pislogva. – Azt mondtam, hogy látom magán, valahol messze jár, – feleli. – Ugyan, dehogy – mondom sóhajtva. – Ugyanolyan fickós vagyok, mint mindig. – Akkor jó. – Jean elmosolyodik – álmodom-e vagy valóság ez? – láthatólag megkönnyebbülten. – Mondja csak – mondom, és igyekszem minden figyelmem Jeanre összpontosítani –, mit akar kezdeni tulajdonképpen az életével? – Majd hirtelen eszembe jut, milyen hosszan duruzsolt a fülembe arról, hogy szeretne bekerülni a bankszakmába, ezért gyorsan hozzáteszem még: – De csak röviden, mintegy dióhéjban. – És végezetül még azt is hozzáteszem: – De nehogy nekem azzal kezdje, hogy mennyire szereti a gyerekeket. – Hát, szeretnék sokat utazgatni – kezdi Jean. – Esetleg továbbtanulnék, de tulajdonképpen nem is tudom… – Elhallgat, s kissé eltöpreng, majd komoly hangon kijelenti, hogy: – Azt hiszem, életemnek olyan fordulópontjához 269

érkeztem, ahol úgy érzem, sok válaszút nyílik meg előttem, de közben… nem is tudom… olyan bizonytalan vagyok. – Szerintem az is nagyon fontos dolog, hogy az ember tisztában legyen a korlátaival. – Aztán váratlanul, mint derült égből a villámcsapás, nekiszegezem a kérdést: – Mondja csak, barátja van? Félszegen elmosolyodik, elpirul, aztán így felel: – Tulajdonképpen nincs. – Nagyon érdekes – motyogom magam elé. Közben kinyitottam az étlapot, és épp a menüt tanulmányozom. – És maga? Maga jár valakivel? – kérdezi félénken. – Úgy értem, hogy komolyan. A tulipános-fahéjas pilótahal mellett döntök, s úgy kerülöm meg az egyenes választ, hogy felsóhajtok: – Engem csak a valóban tartalmas kapcsolatok érdekelnek, de ahhoz megfelelő partner is kell – aztán mielőtt még válaszolhatna, gyorsan lecsapok rá, és megkérdezem, mit kíván rendelni. – Azt hiszem, mahi-mahit – feleli, majd az étlapra pislantva hozzáteszi még, hogy: – gyömbérrel. – Én viszont pilótahalat – mondom én. – Az utóbbi időben nagyon megkedveltem. Mármint… a pilótahalat – mondom, és bólintok hozzá. Később, a közepes vacsora után, egy palack drága, kaliforniai cabernet sauvignon meg egy közösen elfogyasztott créme brűlée után, rendelek még magamnak egy pohár ötvendolláros portóit, miközben Jean a koffeinmentes eszpresszókávét szürcsölgeti, amikor pedig az iránt érdeklődik, hogy vajon honnan kapta a nevét a vendéglő, én közlöm vele, ahelyett hogy kitalálnék a számára valami vad hülyeséget – pedig nagy volt a kísértés, csupáncsak, hogy meggyőződhessem róla, valóban elhisz-e nekem akármit. Ott, az Arcadia félhomályában üldögélve, nagyon is hihetőnek tetszik, hogy valóban készséggel bevenne bármi mesét, amit elébe tálalok – mivel annyira belém van esve, hogy ez teljesen védtelenné teszi –, kiszolgáltatottsága azonban furcsamód nem ébreszt bennem semminő erotikus gondolatokat. Ha a kedvem úgy tartaná, akár arról is meggyőzhetném, miért helyes, hogy híve vagyok az apartheidnek, sőt rávehetném, hogy maga is ossza a nézeteim, és jelentős összegeket adományozzon különféle rasszista szervezeteknek, amelyek… – Az ókori Görögország egyik peloponnészoszi tartományát hívták Arkádiának, melyet Krisztus előtt 370-ben alapítottak, s melyet minden oldalról hegyek vettek körül. Legnagyobb városa… Megalopolisz egyszersmind a politikai élet központja is volt, és fővárosa az úgynevezett Árkádiai Szövetségnek… – Beleszürcsölök a portóimba, mely sűrű és erős és drága. – A város a görög függetlenségi háborúban pusztult el… – Ismét szünetet tartok. – Mellesleg, eredetileg Pán kultusza is Árkádiából származik. Tudja, ki volt Pán? 270

Egyetlen pillanatra se véve le rólam a szemét, Jean bólint. – Kicsapongásai nagyon hasonlóak voltak Bacchuséihoz – magyarázom neki. – Éjszakánként nimfákkal üzekedett, nappal viszont… az utazókat riogatta nagy előszeretettel… innen ered az a szó, hogy pán-ik. – Bla-bla-bla. Szórakoztat, hogy mindezen ismeretek nem hullottak még ki az emlékezetemből; felpillantok hát a portóiról, melybe hosszan bámultam mostanáig gondolataimba merülve, és rámosolygok Jeanre. Sokáig hallgat csak, zavarban van, mert nem tudja, mit mondjon minderre, mígnem végül is mélyen a szemembe néz, áthajol az asztal fölött és némileg akadozva így szól: – Ez az egész… olyan nagyon… érdekes. – Ennyi jön ki a száján; több mondanivalója nincs. Tizenegy óra harmincnégy perc. Jean lakóháza előtt állunk a járdán, a Felső East Side-on. A portás éberen figyel az előcsarnokból, amitől engem valami névtelen rettenet fog el, a pillantása szinte belém döf. Fölöttünk mérföldes drapéria, rajta csillagok széthintve ragyogón, milliószám, sokaságuk alázatra int, amit nehezen viselek. Jean vállat von, aztán rábólint, amikor a szorongás különféle válfajairól teszek valami megjegyzést neki. Mintha akadoznék az összeköttetés az agya és a szája között, mintha azt kutatná, valami ésszerű magyarázatot keresve, hogy ki is vagyok én voltaképpen, ami persze lehetetlenség: mivel… megfejtés… nincsen. – Csodálatos volt a vacsora – mondja. – Köszönöm a meghívást. – Hát, az étel eléggé közepes volt, de azért örülök, ha ízlett – felelem vállrándítva. – Nem akar feljönni egy pohár italra? – kérdezi mintegy mellékesen csak, és bár én helytelenítem az ilyen viselkedést, ez korántsem jelenti szükségképp egyszersmind azt is, hogy ne akarnék felmenni hozzá – ámde valami visszatart, valami elfojtja a vérszomjamat: a portás netán?, vagy az előcsarnok világítása?, a rúzs Jean ajkán? Ráadásul közben az is az eszembe jut, hogy a pornográfia tulajdonképpen sokkal kevésbé komplikált, mint az élő szex, és éppen a különféle komplikációk hiánya miatt tulajdonképpen sokkal több élvezettel is jár. – Peyote van a háznál? – kérdezem. Elakad a szava, aztán zavartan megkérdezi: – Hogy micsoda? – Csak tréfáltam – felelem erre, majd: – Nézze, az a helyzet, hogy szeretném megnézni a David Letterman Show-t s ezért… – Itt kis szünetet tartok, mivel hirtelen magam se tudom, hogy voltaképp miért is ácsorgok még itt a kapuban. – Szóval, azt hiszem, most már mennem kell. – Megnézheti… – Hirtelen elhallgat, majd mégiscsak előáll az indítványával: – …nálam is. Nem válaszolok rögtön. – És mondja, kábele van? 271

– Igen – bólintja. – Van kábelem. Ezzel megfogott, ezért ismét kis szünetet tartok, miközben úgy teszek, mintha meghánynám-vetném a dolgot magamban. – Nem; nem lehet. Szívesebben nézem… nem kábelen. Szomorún s tanácstalanul néz rám. – Mit mond? – Vissza kell vinnem egypár videót is a kölcsönzőbe – magyarázom sietve. Némi hallgatás után: – Most? Hiszen – az órájára pillant – majdnem éjfél van már. – Hát, valóban – felelem tartózkodón. Vajon miféle könyveket olvashat Jean? Címeket pörgetek végig magamban: Hogyan bolondítsuk magunkba a férfit.? Mit tegyünk, hogy sose szeressen ki belőlünk a nagy Ő? A nagy üzlet: kössünk házasságot, Mától egy évre férjhez fogok menni!

Felöltőm zsebében a strucctollas óvszer dobozát tapogatom, amit a múlt héten vásároltam Luc Benoitnál, de nem… mégse. Félszegen kezet fogunk; Jean nem akarja elengedni a kezemet, hanem megkérdezi: – Biztos? Kábelen nem lenne jó? És bár az este korántsem volt romantikusnak mondható, egyszer csak átkarol, és ezúttal valami olyasféle melegség árad belőle, amely számomra merőben ismeretlen. Ahhoz vagyok szokva, hogy mindent olyanformán képzeljek magam elé, ahogyan a filmeken szoktak történni a dolgok, akármire gondolok is, valahogy mindig olyanná alakul, mintha filmvásznon látnám, s ilyenkor mindig szinte hallom is a kísérőzene hömpölygését, és mondhatni látom, ahogy a kamera körülsvenkel bennünket, miközben tűzijáték petárdái robbannak a fejünk fölött lassított képen, s a hetvenmilliméteres film szélesvásznú képen mutatja, amint lassan szétnyílik Jean ajka, majd hallani is, amint Dolby sztereóban azt suttogja, hogy „Kívánlak”. Az én ölelésem azonban jeges, és egyszer csak azt érzem – eleinte csak ködösen mintegy, de aztán egyre határozottabban –, hogy a bennem őrjöngő förgeteg lassacskán alábbhagy, Jean viszont egyre csak csókolja a számat, ami visszazökkent a valóság valamely nemébe, s erre szelíden eltolom magamtól a nőt. Félve pillant föl rám. – Most már igazán mennem kell – mondom, és a Rolexemre pillantok. – Nem szeretnék lemaradni a… az „Amerika legügyesebb háziállatai”-ról. – Értem – feleli, és igyekszik összeszedni magát. – Akkor viszlát. – Jó éjszakát – felelem én. Mindketten megindulunk, ki-ki arra, amerre az útja visz, majd Jean hirtelen utánam szól. Megfordulok. – Ne felejtse el, hogy holnap Frederick Bennettel és Charles Rusttal 272

reggelizik a 21-esben – mondja a kapuban állva már, miközben a portás tartja neki az ajtó szárnyát. – Kösz – kiáltom oda neki, és intek is hozzá. – Teljesen kiment a fejemből. Jean visszainteget, aztán belép a ház előcsarnokába. A Park sugárút felé menet, ahol taxit akarok fogni, egy ronda, hajléktalan csavargó mellett haladok el – az a fajta, aki genetikailag van predesztinálva arra, hogy kihulljék a társadalomból –, és éppen, amikor halkan rimánkodva megszólít, hogy „pár fillért” meg „akármilyen keveset”, azt veszem észre, hogy a Barnes & Noble könyvesbolt roskadt reklámtasakja ül ott mellette a templom lépcsőjén, ahol kéreget, amitől önkéntelenül is elmosolyodom, és hangosan odaszólok neki, hogy: – Nagyon helyes, látom, ön olvasni is szokott… – majd már a taxiban ülve, hazafelé a városon át, magam elé képzelem, hogy a Central Parkban futunk Jeannel egy hűs, tavaszi délután, egymás kezét fogva és kacagva. Veszünk egy csomó luftballont, aztán elengedjük őket.

273

A nyomozó A május belecsúszik a júniusba, aztán a június is a júliusba, az meg lassacskán belekúszik az augusztusba. A nagy hőségtől immár negyedik napja igen élénken álmodom, mégpedig élveboncolásról, de egyébként nem csinálok semmit, csak vegetálok az irodámban, miközben émelygek a fejfájástól, és a walkmant hallgatom, amelyről egy Kenny G-CD szól csitítón, a ragyogó délelőtti napsütés meg elönti a szobámat, és szinte átdöfi a koponyámat, amitől lüktetve sajog bennem a másnaposság, következésképp ma szó sem lehet munkáról. Miközben a zenét hallgatom, észreveszem, hogy villog a telefonom kettes gombja, ami azt jelenti, hogy Jean akar mondani valamit. Felsóhajtok, és óvatosan lehámozom a fejemről a Walkman fülhallgatóját. – Mi van? – kérdezem monoton hangon. – Hm, Patrick? – kezdi Jean. – Tes-sék, Jean? – mondom fölényesen és szótagolva a szavakat. – Patrick, egy bizonyos Mr. Donald Kimball van itt, és magával szeretne beszélni – mondja kissé idegesen. – Kicsoda? – vakkantok bele a telefonba szórakozottan. Apró, ideges kis sóhajt hallat, majd a hangját lehalkítva, kérdő hangsúllyal azt súgja a kagylóba: – Donald Kimball nyomozó? Nem felelek mindjárt, hanem kibámulok az ablakon, az eget nézem, aztán a monitoromra pillantok, majd a lefejezett nőre, akit a Sports Illustrated friss számának borítójára rajzoltam, és végigsimítom a fényes papírt, kétszer is, mielőtt letépem a borítót, és gombóccá gyűröm. Csak aztán válaszolok Jeannek. – Mondja meg neki… – kezdem, de mindjárt el is hallgatok, s újra átgondolom, hogy milyen lehetőségek között választhatok. Elölről kezdem a mondatot: – Mondja azt neki, hogy elmentem ebédelni. Jean először csak hallgat, aztán súgva így felel: – Patrick… azt hiszem, tudja, hogy maga benn van. – Nem felelek, csak hallgatok hosszan, Jean pedig hozzáteszi még, továbbra is fojtott hangon: – Még csak fél tizenegy. Felsóhajtok – bénán, tehetetlenül –, aztán miközben igyekszem féken tartani magamban a pánikot, azt mondom Jeannek: – Jó, hát akkor küldje be. Felkelek az íróasztaltól, odalépek a Jodi márkájú tükörhöz, amely a Stubbs-kép mellett függ, valódi szarufésűmmel kissé megigazítom a hajam, 274

majd fogom az egyik vezeték nélküli telefonomat, és miközben felkészülök a feszültnek ígérkező jelenetre, úgy teszek, mintha épp John Akersszel beszélnék, és még mielőtt a detektív belépne a szobába, a következőket mondom a kagylóba tisztán és érthetően, szinte szótagolva: – Nézd, John… – megköszörülöm a torkomat. – Az a legfontosabb, hogy az ember a testalkatához illő ruhákat viseljen – mondom a semminek. – Természetesen vannak szabályok is, drága barátom, arra nézvést, hogy mit szabad és mit nem szabad viselni vastag csíkos inghez. Vastag csíkos inghez például vagy egyszínű, vagy apró mintás öltönyt, illetve nyakkendőt szabad… Nyílik az irodám ajtaja, s én barátságosan odaintegetek a detektívnek, aki meglepően fiatal ember, talán velem egykorú lehet, és Armani vászonöltönyt visel, amely alig különbözik az enyémtől, csak épp kissé hanyagul viseli, ami engem egy kicsit aggaszt. Biztatón odamosolygok rá. – A sűrűbb szövés ingek esetében azt jelenti, hogy tartósabb, mint a nem olyan sűrű szövésű… Persze, tudom… Igen, csakhogy ezt csak a szövés vizsgálata alapján lehet megállapítani… – Odamutatok a Mark Schrager által tervezett krómvázas, tikfa kombinációs karosszékre, amely az íróasztalom előtt áll, és némán integetek neki, hogy foglaljon helyet. Az anyag nemcsak attól lehet sűrű szövésű, hogy sok szálat használnak fel hozzá, hanem a felhasznált fonal minőségétől is, mely ez esetben nemcsak hosszú, hanem egyszersmind vékonyszálú is, minek következtében… nos, igen… sűrű lesz a szövés, nem úgy, mint amikor rövid és vastag szálat használnak, ahogy például a tweedszövet készítésénél. A laza szövésű, szinte kötött anyagok viszont igen kényesek, és ezért csak a legnagyobb gonddal szabad bánni velük… – A detektív betoppanása azt jelenti, hogy ez a nap már aligha fog a jobbak közé tartozni, és én idegesen figyelem a pasast, ahogy letelepszik és keresztbe veti a lábát, mégpedig oly mód, hogy engem valami megnevezhetetlen borzalom fog el tőle. Olyan hosszan hallgatok a telefonba, hogy felém is fordul, vajon beszélek-e még. – Helyes, és… igen, John, nagyon helyes. Igen… és ne felejts el tizenöt százalék borravalót adni… – Szünetet tartok. – Nem, a szabóság tulajdonosának nem kell borravalót adni… – A vállamat vonogatom, hadd lássa a detektív, hogy nem én vagyok az oka a beszélgetés elhúzódásának, és még a szememet is az égre fordítom, mintegy tehetetlenségemben. Bólint, megértőn rám mosolyog és most a másik lábát veti keresztbe. Szép zoknija van. Jézus Mária. – A hajmosó lánynak? Az attól függ. Szerintem egy vagy legfeljebb két dollárt… – Felkacagok. – Figyelj csak, John, most be kell fejeznem. Megjött T. Boone Pickens… – Szünetet tartok, s közben vigyorgok, akár egy hülye, majd megint felnevetek. – Csak tréfáltam… – Ismét szünet következik. – Nem, a tulajnak ne adj borravalót. – Újra nevetek egy sort, majd így fejezem be a beszélgetést: – Oké, John… helyes, értem. – Leteszem a kagylót, visszatolom az antennáját, majd valószínűleg hasztalan igyekezvén eljátszani a normális 275

embert, azt mondom, hogy: – Kérem, ne haragudjék, hogy megvárakoztattam. – Ugyan, dehogy. Ön ne haragudjék a zavarásért – feleli erre, mégpedig úgy látom, hogy őszintén úgy is gondolja. – Úgy illett volna, hogy előre ideszóljak és megbeszéljünk egy időpontot. – A vezeték nélküli telefonra mutat, amit épp visszahelyezek a töltőegységbe és megkérdezi: – Valami fontos megbeszélés volt? – Ez az iménti? – kérdezem, miközben visszamegyek az íróasztalomhoz, és belesüppedek a karszékembe. – Csak egypár üzleti ügy. Különféle lehetőségek latolgatása… Meg hogy mit beszélnek a városban… Szóval, egy kis pletyka. – Összenevetünk. És ezzel meg is törik köztünk a jég. – Üdvözlöm – mondja, s székében felülve a kezét nyújtja felém. – Donald Kimball vagyok. – Üdvözlöm. Pat Bateman. – Elfogadom a kézfogását. Keményen, határozottan megszorítom a kezét. – Örvendek. – Ne haragudjék, hogy csak rátörtem magára – mondja –, de Luis Carruthersszel volt megbeszélve találkozóm, őt viszont nem találtam a helyén… míg ellenben ön itt van, így hát… – Elmosolyodik és megvonja a vállát. – Tudom, hogy maguk nagyon elfoglalt emberek. – Elfordítja tekintetét az előttem kinyitva heverő három példány Sports Illustrated-ről, melyek a walkmannal együtt szinte egészen be is borítják az asztalt. Nekem is feltűnik a dolog, behajtom mind a három lapot, és becsúsztatom őket a legfelső fiókba, meg a walkmant is, amely egyébként még mindig jár. – Nos – kezdem, és igyekszem a lehető legbarátságosabb társalgási hangot megütni. – Miről lenne szó? – Az a helyzet – kezdi –, hogy én Meredith Powell megbízásából Paul Owen eltűnésének ügyében folytatok nyomozást. Elgondolkozva bólintok, aztán a következő kérdést teszem fel neki: – Vagyis önnek semmi köze se az FBI-hoz, se más efféle hatósághoz? – Nem kérem, semmi – feleli. – Én csak egy magándetektív vagyok. – Értem… igen, igen. – Ismét bólintok, de azért még nem vagyok megnyugodva. – Tehát Paul eltűnéséről van szó… értem. – Azért ennyire nem hivatalos a dolog – mondja, mintegy beismerőleg. – Csak szeretnék feltenni önnek néhány egészen egyszerű kérdést. Paul Owenről. Önről… – Kávét parancsol? – kérdezem váratlanul közbevágva. Szinte tétován válaszol. – Nem, köszönöm szépen. – Perrier? San Pellegrino? – folytatom a kínálást. – Nem, köszönöm szépen, nem kérek – feleli ismételten, és kinyitja kis fekete noteszét, amit egy Cross márkájú aranytollal egyetemben az imént vett elő a zsebéből. Kicsöngetek Jeannek. – Tessék, Patrick? – Jean, hozna Mr…. – elhallgatok, és a pasasra pillantok. Ő is rám néz. – 276

Kimball. – …Mr. Kimballnak egy üveg San Pelle… – Nem, köszönöm, nem kérek semmit – tiltakozik ő. – Semmi gond – felelem. Az az érzésem támad, hogy nagyon igyekszik természetesen nézni rám. Közben ismét a notesze fölé hajol, lejegyez valamit, valami mást pedig kihúz. Jean lép be szinte azonnal, és letesz az asztalomra Kimball elé egy üveg San Pellegrinót meg egy Steuben márkájú metszett üvegpoharat. Aggodalmas, kérdő pillantással néz rám, amire én csak azzal felelek, hogy összevonom a szemöldökömet. Kimball felnéz, biccent és rámosolyog Jeanre, aki – csak most veszem észre – ma nem visel melltartót. Ártatlan ábrázattal követem Jeant a szememmel az ajtóig, aztán ismét Kimballra fordítom a tekintetem. Összekulcsolom a kezem, és fölkönyökölök az asztalra. – Nos, akkor tehát mi lesz a beszélgetés tárgya? – kérdem újfent. – Paul Owen eltűnése – emlékeztet a pasas. – Ja, persze. Nos, nekem tulajdonképpen nincsen tudomásom róla, hogy eltűnt volna, vagy hogy akár bármiegyéb… – itt elhallgatok, majd kis nevetést préselek ki magamból. – Az újságban legalábbis nem volt róla semmi. Kimball udvariasan elmosolyodik. – Azt hiszem, a család nem szeretne feltűnést kelteni. – Ez érthető. – Odabiccentek az érintetlen pohárra meg az ásványvízre, aztán a pasasra pillantok. – Egy karika limát? – Nem, köszönöm szépen – feleli. – Nem kérek semmit. – Biztos? – kérdezem. – De csak szóljon bátran. Bármikor tudok hozatni magának egy karika limát a vízbe. Kis szünetet tart, majd így szól: – Szeretnék feltenni önnek néhány előzetes kérdést, ha megengedi, hogy kitölthessem a kartotékaimat. Szabad? – Rajta – mondom én. – Hány éves ön? – kérdezi. – Huszonhét – felelem én. – Októberben leszek huszonnyolc. – Hol végezte a tanulmányait? – Beír valamit a noteszébe. – A Harvardon – közlöm. – Aztán pedig a Harvard Business Schoolba jártam. – Lakcíme? – kérdezi, és közben fel sem emeli a tekintetét a noteszéről. – Nyugati Nyolcvanegyedik utca, ötvenötös szám – felelem. – Az „American Gardens” nevű ház. – Az szép hely. – Látom rajta, hogy ez imponál neki. – Nagyon szép hely. – Köszönöm – felelem mosolyogva, mert hízeleg az elismerés. – Tom Cruise is ott lakik, ugye? – kérdezi. – Ott. – Megszorítom az orrnyergemet. Egyszerre úgy érzem, be kell hunynom a szemem. 277

Közben hallom a pasas hangját. – Bocsásson meg, talán nincs jól? Hirtelen tágra nyitom mind a két szemem, és visszakérdezek: – Miből gondolja? – Úgy látom, mintha… ideges lenne. Benyúlok az íróasztalfiókomba, és előveszek egy üveg aszpirint. Őt is megkínálom vele. – Nem parancsol egy Nuprint? Kimball furcsálkodva néz az orvosságos üvegre, majd rám mered, s csak aztán felel, nemet intve a fejével: – Hm… nem… köszönöm, nem kérek. – Közben elővett egy csomag Marlborót, amit szórakozott mozdulattal a San Pellegrino palackja mellé helyezett. A noteszét tanulmányozza. – Káros szokás – jegyzem meg. Felpillant, látja rajtam, hogy helytelenítőleg nézek rá, mire félénken elmosolyodik. – Tudom. Ne haragudjék. A cigarettásdobozt nézem merev tekintettel. – Úgy gondolja, hogy… szóval azt szeretné, ha nem gyújtanék rá? – kérdezi bizonytalanul. Továbbra is a cigarettásdobozt bámulom, és közben vívódom. – Nem… tessék csak, nyugodtan. – Valóban? – kérdezi. – Semmi gond. – Kicsöngetek Jeannek. – Tessék, Patrick? – Hozzon, kérem, egy hamutartót Mr. Kimball számára – mondom. – Jean másodperceken belül megjelenik a hamutartóval. – Mit tudna nekem mondani Paul Owenről? – kérdezi végre, miután Jean, letéve a Fortunoff márkájú ólomkristály hamutartót az érintetlen San Pellegrino mellé, távozik a szobából. – Nem – mondom köhentve, és lenyelek két szem Nuprint szárazon. – Nem ismertem közelebbről. – Milyen közeli ismerősök voltak? – kérdezi. – Nem is tudom… mit feleljek erre – felelem, az igazságnak többékevésbé megfelelően. – Ő is beletartozott abba a nagy… a Yale csapatba. – A Yale csapatba? – kérdezi kissé értetlenül. Szünetet tartok, mert közben már azt se tudom, mit beszélek. – Igen… a Yale csapatba. – Hogyan érti azt… hogy a Yale csapatba? – Úgy látom, valóban nem érti a dolgot. Megint szünetet tartok… csakugyan, hogyan is értem én ezt? – Nos, egyrészt azt hiszem, titokban homoszexuális volt. – Tulajdon278

képpen persze sejtelmem sincs semmi efféléről sőt nem is igen tartom valószínűnek, tekintve, hogy mennyire szerette a nőket. Aki elég gyakran fogyasztott kokaint… – Elhallgatok, majd némileg reszketeg hangon hozzáteszem, hogy: – Mint a Yale csapat általában. – Tisztában vagyok vele, hogy ez eléggé furcsán hangozhat, de nem tudom másképp kifejezni a dolgot. Egyszerre nagyon nagy csönd támad az irodámban. Egyszerre úgy érzem, zsúfolt és forró, akár a kemence, s a levegő áporodott, pedig működik a légkondicionálás. – Szóval… – Kimball tanácstalanul nézegeti a noteszét. – Semmit sem tud mondani nekem Paul Owenről? – Nos. – Felsóhajtok. – Felteszem, rendezett életvitelt folytatott. – Elakadok, majd azzal próbálkozom, hogy: – Az étrendje is… kiegyensúlyozott volt. Érzem, hogy Kimball csalódott. Azt kérdezi: – Mégis, miféle ember volt? Mit tud róla még? Azon kívül… – csüggedt mosoly – …amit eddig elmondott. Hogyan is írhatnám le Paul Owent ennek a pasasnak? Mondjam, hogy hencegő, erőszakos, vigyori seggfej volt, akinek mindig sikerült valaki mással kifizettetni a számláit a Nell’sben? Hogy birtokosa vagyok annak az ismeretnek, hogy péniszének neve is volt, mégpedig az, hogy Michael? Na, nem. Nyugalom, Bateman. Azt hiszem, az arcomon mosoly ül. – Remélem, ez nem kihallgatás – nyögöm ki nagy nehezen. – Úgy érzi, keresztkérdéseket teszek fel? – kérdezi a pasas. Ez kissé baljóslatún hangzik, holott nem az. – Nem – felelem megfontoltan. – Tulajdonképpen nem. Őrjítő, ahogy lejegyez valamit, aztán anélkül, hogy felpillantana rám, megkérdezi: – Mik voltak a törzshelyei? – és közben a tolla végét rágcsálja. – A törzs… helyei? – kérdezem én is. – Igen – feleli. – Tudja… hogy hova szokott járni. Hadd gondolkozzam egy kicsit – mondom, ujjaimmal az asztalon dobolva. – A Newport, a Harry’s, a Fluties, az Indokína, a Nell’s. Továbbá a Cornell Club. Meg a New York-i Yacht Club. A szokásos helyek. Kimball zavartan néz rám. – Jachtja is volt? Nem tudom a választ, így csak találomra felelem, hogy: – Nem. Csak lejárt a klubba. – Hol végezte a tanulmányait? – kérdezi. Hallgatok. – Maga ezt nem tudja? – Csak tudni akartam, hogy maga tudja-e – feleli, anélkül hogy 279

felpillantana. – Ööö, a Yale-en – válaszolom lassan ejtve a szavakat. – Ugye? – Igen. – Aztán meg a Columbia Egyetem Business Schoolján – fűzöm tovább. – Azt gondolom, legalábbis. – És azelőtt? – kérdezi. – Ha jól emlékszem, a Saint Paulba… úgy értem, hogy… Jól emlékszik. De ez tulajdonképpen nem is fontos – mondja bocsánatkérőleg. – Egyszerűen csak kifogytam a kérdésekből. Nemigen találok semmit, aminek az alapján elindulhatnék. – Nézze… – kezdem halkan, tapintatosan. – Én nagyon szívesen segítek magának. – Tudom – mondja. Újabb hosszú hallgatás. Lejegyez valamit, de az az érzésem, nem lehet fontos. – Van-e még valami egyéb, amit el tudna mondani Owenről? – kérdezi szinte félénken már. Elgondolkozom a válaszon, aztán halkan közlöm: – Mindketten 1969-ben voltunk hétévesek. Kimball elmosolyodik. – Én is. Úgy teszek, mint akit érdekel a dolog, és megkérdezem: – Nincsen se tanú, se ujjlenyomat…? Fáradt hangon közbevág: – Csak egy üzenet az üzenetrögzítőjén, amelyben azt közli, hogy Londonba utazik. – És nem lehet – kérdezem reménykedőn –, hogy csakugyan Londonba utazott? – A barátnője kétli – feleli Kimball színtelen hangon. Miközben még csak nem is sejti, gondolom, micsoda nyomorult kis senki volt ez a Paul Owen még ahhoz képest is, hogy általában véve milyen a világ állapota. – És… – elharapom a szót. – Nem is látta senki Londonban? Kimball a noteszébe pillant, lapoz benne, aztán rám emeli a tekintetét, és közli: – De igen. – Hmmmm – mondom erre én. – Ami azt illeti, elég sokat bajlódtam vele, amíg sikerült ellenőriznem ezt az értesülést – ismeri el. – Egy bizonyos… Stephen Hughes állította, hogy látta egy londoni vendéglőben, de utánajártam a dolognak, és kiderült, hogy valami Hubert Ainsworth nevű embert tévesztett össze Paullal, így hát… – Értem – mondom. 280

– Nem emlékszik véletlenül, hogy ön hol volt Paul eltűnésének estéjén? – A noteszébe pillant: – Vagyis június huszonnegyedikén? – Hát… azt gondolom… – Eltöprengek a kérdésen. – Valószínűleg videókat vittem vissza a kölcsönzőbe. – Kihúzom az íróasztalom fiókját, előveszem a határidőnaplómat, majd áttanulmányozva december havát közlöm, hogy: – Egy Veronica nevű lánnyal volt randevúm… – ami az első szótól az utolsó szóig hazugság; akkor találom ki az egészet. – Várjon csak – mondja zavartan, és a noteszébe pillant. – Nálam… nem ez áll. Combomban megfeszülnek az izmok. – Hogyan? – Én más információt kaptam. – Hát… – Megzavarodom és egyszersmind meg is ijedek, a számban érzem a lenyelt Nuprin keserűségét. – Én… Na, várjunk csak… Szóval, maga miféle információkat kapott rólam? – Lássuk csak… – Belelapoz a noteszébe, és rá is bukkan valamire. – Én úgy vagyok értesülve, hogy ön valaki… mással volt… – Na, várjon csak. – Felnevetek. – Lehet, hogy tévedek… – Verejték csurog végig a gerincemen. – Hát akkor… – Elhallgat. – Mikor volt együtt utoljára Paul Owennel? – kérdi. – Akkor, amikor… – úristen, Bateman, találj ki gyorsan valamit – … amikor együtt láttunk egy új musicalt… az volt a címe, hogy Oh Africa, Brave Africa. – Nyelek egyet. – Jókat nevettünk rajta… de egyébként szóra sem érdemes a darab. Azt hiszem, az Orsóban vacsoráztunk utána… vagy nem is, hanem a Petulamában. Nem, mégis inkább az Orsóban voltunk, azt hiszem. – Elhallgatok. – Fizikailag utoljára… egy pénzkiadó automatánál láttam. De már nem emlékszem, hogy hol… csak azt tudom, hogy valahol a Nell’s közelében. – Aznap, amikor eltűnt? – kérdezi Kimball. – Ebben nem vagyok biztos – felelem. – Azt hiszem, összekeveri a dátumokat – mondja felpillantva a noteszéből. – Ezt hogyan értsem? – kérdezem. – Maga szerint hol volt Paul azon az estén? – A határidőnaplója szerint, amit a titkárnője is megerősített, Marcus Halberstammal vacsorázott – mondja. – És? – kérdezem. – Rákérdeztem. – És Marcus mit mondott? – Tagadja – feleli Kimball. – Bár eleinte bizonytalanul válaszolgatott. – Szóval, Marcus tagadja? – Igen. 281

– És van Marcusnak alibije? – Éberen lesem a választ. – Van. – Csönd. – Szóval, van neki? – kérdezem. – És ez biztos? – Ellenőriztem – feleli furcsa mosollyal az ajkán. – Bombabiztos. Csönd. – Értem. – Na és maga hol volt azon az estén? – Nevet. Én is nevetek, bár magam se tudom, hogy min. – Marcus hol volt? – Szinte kacarászok már. Kimball, miközben jól megnéz magának, egyre csak mosolyog rám. – Mindenesetre nem Paul Owennel – feleli rejtelmesen. – Hanem akkor kivel? – Még mindig nevetek, azonban egyszersmind szédülök is. Kimball kinyitja a noteszét, és most első ízben enyhén ellenséges pillantással néz rám. – Az Atlantisban, mégpedig Craig McDermott, Frederick Dibble, Harry Newman, George Butner és… – Kimball szünetet tart, majd rám emeli a tekintetét – …és a maga társaságában. Ülök az irodámban, és azon töprengek, vajon mennyi időbe telnék, amíg egy tetem feloszlanék itt, az irodámban. Egyébként a következő dolgokon szoktam merengeni az irodámban: faszénen sült borda evése a washingtoni Red, Hot & Blue-ban; új sampon ahelyett, amit most használok; melyik a legjobb sör; csakugyan olyan jó divattervező-e Bill Robinson, mint amilyennek tartják; mi lehet a baj az IBM-mel; mi a legnagyobb luxus az életben; mennyire lesz tartós az Assisiben megkötött békeszerződés; a villanyvilágítás; a fényűzés netovábbja. Ez a gazember pontosan ugyanolyan Armani vászonöltönyt visel, mint én. Milyen könnyű lenne ráijeszteni úgy, hogy összeszarja magát. Ennek a Kimballnak sejtelme sincs róla, hogy mennyire üres vagyok. Az életnek semmi jele az irodámban, Kimball mindazonáltal buzgón jegyzetel. Mire önök végigolvassák ezt a mondatot, valahol a föld kerekén leszáll vagy felemelkedik egy Boeing. Kedvem lenne meginni egy pohár Pilsner Urquellt. – Hát persze. Eredetileg… Paul Owent is odavártuk – mondom, és még bólintok is hozzá, mint aki abban a pillanatban jön rá valamire. – De azt mondta, más dolga van… – Majd kissé bénán hozzáteszem, hogy: – Biztos másnap volt az a vacsora… Victoriával. – Nézze, mint már említettem, én csupán Meredith megbízásából nyomozok. – Sóhajt, és becsukja a noteszét. Mintegy próbaképpen, megkérdezem tőle: – Azt tudja, hogy Meredith Powell most Brock Thompsonnal jár? Megvonja a vállát. Sóhajt. – Nem, nem tudtam. Én csak azt tudom, hogy Paul Owen állítólag 282

nagyobb összeggel tartozik Meredithnek. – Ah? – mondom biccentve. – Csakugyan? – Személy szerint – mondja bizalmas hangon – nekem az a véleményem, hogy a pali bedilizett. Egy kicsit meglépett New Yorkból. Lehet, hogy tényleg Londonba ment. Egy kis városnézésre. Kirúgni a hámból. Vagy mit tudom én. De biztosra veszem, hogy előbb vagy utóbb elő fog kerülni. Lassú fejmozdulattal bólintok, mint aki érti, és közben igyekszem olyan képet vágni, mint aki egy szót sem ért az egészből. – Nincsen róla tudomása, hogy nem foglalkozott-e okkult dolgokkal vagy satanizmussal esetleg? – kérdezi Kimball komoly ábrázattal. – Hogy micsoda? – Tudom, hogy hülyén hangzik, de a múlt hónapban New Jerseyben, nem tudom, hallott-e az esetről, de letartóztattak egy fiatalembert, tőzsdeügynök volt az illető, mert kiderült róla, hogy megölt egy fiatal mexikói lányt, aztán mindenféle voodoo szertartásokat végzett a lány különféle, khm, testrészeivel… – Hűha! – mondom rikkantva. – Szóval… – Megint bocsánatkérő mosoly jelenik meg az arcán. – Maga nem is hallott erről az esetről? – És a pasas tagadja? – kérdem felvillanyozva. – Persze. – Kimball bólint. – Elég érdekes eset – bököm ki végül is, csak hogy mondjak már valamit. – A pasas azt állítja, hogy ártatlan, de közben azt képzeli magáról, hogy ő az Inka, a madáristen vagy tudom is én, micsoda – mondja Kimball, és elfintorodik. Ezen mindketten hangosan nevetünk. – Nem – felelem végül is. – Paulnak nem volt semmi efféle dilije. Nagyon kiegyensúlyozott étrendet tartott és… – Igen, ezt már tudom, és azt is, hogy ő is a Yale csapathoz tartozott – fejezi be helyettem a mondatot Kimball fáradtan. Hosszú szünet következik; mégpedig azt hiszem, az eddigi leghosszabb. – Nem fordult még látnokhoz? – kérdezem. – Nem. – Úgy rázza a fejét, hogy azt gyanítom, fontolgatta a dolgot. De mi közöm hozzá? – A lakását nem fosztották ki? – kérdezem. – Nem, tulajdonképpen nem – mondja. – Különféle toalettszerek hiányoznak. Meg egy öltöny. Táskák meg egy bőrönd. Más semmi. – Arra gyanakszik esetleg, hogy valaki cinkelt lapokkal játszik? – Nem is tudom – mondja. – De ahogy már említettem, nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy csak elrejtőzött valahol. – Tehát a gyilkossági csoport még nincs is bevonva? – kérdezem. – Nem, még nincs. Ahogy mondtam már, nem vagyunk biztosak a 283

dolgunkban. Csak hát… – Elhallgat, s csüggedten néz maga elé. – Az a helyzet, hogy tulajdonképpen senki se látott, senki se hallott semmit. – Ez nagyon jellegzetes, nem? – kérdezem. – Csak épp nagyon különös – helyesel, és gondolataiba merülve bámul kifelé az ablakon. – Az egyik nap még jár-kel, munkába megy, él, aztán… – Kimball elhallgat, nem fejezi be a mondatot. – Senki semmit – bólintok sóhajtva. – Előfordul, hogy emberek egyszerűen csak… eltűnnek – mondja. – Megnyílik a föld, és elnyeli őket – mondom némi szomorúsággal a hangomban, és a Rolexemre pillantok. – Kísérteties – ásít Kimball nyújtózkodva. – Kísérteties dolog. – És baljóslatú. – Helyeslőleg bólintok. – Olyan… – sóhajt elkeseredetten – hiábavaló az egész. Hallgatok, mert nem tudom, mit mondjak erre, s végül is csak annyi telik tőlem, hogy: – Hát, igen, a hiábavalósággal… nehéz megbirkózni. Nem gondolok semmire. Csönd van az irodámban. Hogy megtörjem, odabökök egy könyvre, amely az íróasztalomon hever, az üveg San Pellegrino mellett. Az alku művészete, Donald Trumptól. – Olvasta? – kérdem Kimballtól. – Nem – feleli sóhajtva, de azért udvariasan megkérdezi: – Jó? – Nagyon jó – válaszolom bólintva. – Szóval… – Megint sóhajt. – Ne haragudjon, hogy ennyi idejét elraboltam. – Zsebre teszi a Marlborót. – Húsz perc múlva a Négy Évszakban kell lennem; Cliff Huxtable-lel ebédelek – hazudom, és közben felkelek az asztaltól. – Nekem is mennem kell. – A Négy Évszak elég messze van innen. – Aggodalmas képet vág, és szintén felkel. – Úgy értem, nem fog elkésni? – Ugyan, dehogy – vágom rá gyorsan. – Ezen a környéken is vagy egy Négy Évszak. – Tényleg? – kérdezi. – Nem is tudtam. – Pedig van – mondom, miközben az ajtóhoz vezetem. – És nagyon is jó hely. – Nézze – mondja, és szembefordul velem. – Ha valami esetleg az eszébe jutna, bármi hasznosítható… Feltartom a kezem, és félbeszakítom. – Magától értetődik. Száz százalékig számíthat rám – mondom ünnepélyesen. – Akkor jó – mondja kettőnk közül a gyatrább megkönnyebbülten. – És nagyon köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Mr. Bateman. Az ajtó felé kormányzom, s közben olyan merev lábbal lépkedek, akár egy asztronauta, kikísérem az irodámból, és bár teljesen üres vagyok, nem 284

érzek semmit, azt mindazonáltal érzékelem – és nem önbecsapás a dolog –, hogy sikerült elérnem valamit, majd a feszültség oldásaképpen még elbeszélgetünk egy-két percig a borotválkozás utáni arckrémekről, melyek megnyugtatják a bőrt, illetve a pamut pólóingekről. Furcsán ráérős társalgás volt, ami megnyugtatólag hatott rám – egyszerűen semmi sem történt –, mégis, amikor rám mosolyog, átnyújtja a névjegyét, majd távozik, a becsukódó ajtó hangja úgy szól a fülemben, mint millió bogár cirpelése, mint tonnányi sülő szalonna sercegése, mint valami hatalmas üresség. Miután pedig kilép az épületből (Jeannel felhívatom Tomot, a biztonsági őrt, hogy egészen biztos legyek benne), felhívok valakit, akit az ügyvédem ajánlott, aki ellenőrzi, hogy nem hallgatják-e le valamelyik telefonomat, aztán még bekapok egy Xanaxot, és végre elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembenézzek a táplálkozási tanácsadómmal, akivel egy Cuisine de Soy nevű előkelő és drága bioétteremben van találkozóm a Tribeca negyedben, majd a tofubár fölött lógó kitömött és belakkozott delfin ívbe hajlított teste alatt ülve már efféle kérdéseket is fel tudok tenni: – Na, jól van, ne kíméljen, adja csak elő bátran, miért egészségtelen a vajas sütemény – és közben még csak meg se remeg a hangom. Két órával később, az irodámba visszatérve, megtudom, hogy egyik telefonomat se hallgatják le. Később a hét folyamán, pénteken este, Meredith Powelllel is összefutok az Ereze-ben, aki Brock Thompson társaságában van, és bár legalább tíz percig beszélgetünk, többnyire arról, hogy miért nem ment föl a víkendre egyikünk se a hamptoni hegyekbe, miközben Brock egész idő alatt ádáz pillantásokat lövell felém, Meredith egyetlenegyszer sem hozza szóba Paul Owent. Gyötrelmesen lassan telik a vacsora, amit az új nőmmel, Jeanette-tel költök el. A vendéglő csillog-villog az előkelőségtől és vadonatúj, csak a vacsora araszol előre őrjítő lassúsággal. Az adagok morzsányiak. Én pedig közben egyre nyugtalanabb vagyok. Semmi kedvem vacsora után még az M. K.-hoz is, bár Jeanette azon nyafog, hogy táncolni szeretne. Én azonban fáradt vagyok, és pihenésre van szükségem. A lakásomra érve azonnal leheverek az ágyra, túlságosan zaklatott vagyok hozzá, hogy nemi életet éljek vele, s így Jeanette hamar távozik, én meg végignézem a videón a ma reggeli Patty Winters Show-t, amely ezúttal a Közel-Kelet legjobb vendéglőiről szól, aztán fogom a vezeték nélküli telefonomat, és kelletlenül, inkább csak próbaképpen, feltárcsázom Evelynt.

285

Nyár Tompult bénaságban töltöm a nyár javát, vagy az irodámban üldögélve, vagy új vendéglőket járva, vagy a lakásomon videókat nézve, vagy taxik hátsó ülésén, vagy újonnan megnyílt éjszakai mulatókban, vagy filmszínházakban, vagy abban a bizonyos raktárépületben, ahol rekeszbérlő vagyok, vagy további új vendéglőkben. Négy nagyobb szabású légi katasztrófa történt a nyár folyamán, és közülük hármat videóra is vettek, mintha csak előre megtervezett események lettek volna, s aztán persze a tévéadók mindig újra meg újra lejátszották ezeket a felvételeket. Lassított filmen zuhantak lefelé a repülőgépek, amit a roncsok képe követett meg a véres, megégett tetemek látványa és a mentésről készült képek, amelyeken egyenruhás emberek sírva szedegetik össze a szétszakadt testrészeket. Elhatároztam, hogy Oscar de la Renta férfidezodort fogok használni, de sajnos apró kiütéseket kaptam tőle. Nagy hírverés közepette bemutattak egy filmet, amely egy beszélő bogárról szól, és amely végül is több mint kétszázmillió dollárnyi bevételt hozott. A Mets csapata gyalázatosan szerepelt. Augusztusra annyi lett a koldus meg a hajléktalan, hogy az embernek az volt az érzése, megsokszorozódott a számuk; tele voltak az utcák nyomorultakkal, vénekkel meg gyengékkel. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kelleténél és a tűrhetőnél több futó, nyári ismerőst hívok meg vacsorára különféle csillogó, új éttermekbe, hogy aztán elvigyem őket a Les Misérablesra, ha valaki látta HBO-n a Kalapácsos gyilkost, tudja, mire gondolok, s aztán csak ülök szemközt a némán hallgató asztallal, mígnem köhintek egyet halkan és előkelően és a számlát kérem a pincértől, vagy esetleg azt, hogy hozzon egy cassatát, ha esetleg nincs vége még a vacsorának, illetve még egy üveg San Pellegrinót, majd felteszem a kérdést új, nyári ismerősömnek, hogy „Nem-e?”, aztán közlöm vele megnyugtatásul, hogy „Egész jó volt”. Platina American Express hitelkártyám annyi megpróbáltatáson ment át, hogy kettétört, öngyilkos lett mintegy az egyik efféle vacsora alatt, amikor egyszerre két nyári ismerőst vittem el a Restless & Youngba, Pablo Lester új, belvárosi vendéglőjébe, de szerencsére volt nálam annyi készpénz is a gazellabőr irattárcámban, hogy mindazonáltal ki tudjam fizetni a vacsorát. A Patty Winters Show-ban csupa ismétlést adtak. Olyan volt az élet, akár egy üres vászon vagy egy szappanopera. Éreztem, hogy halálos veszedelem vagyok, s szinte a téboly határán. A vérszomj, mely éjszakánként elöntött, a nappalokra is átterjedt már, és kénytelen voltam elutazni. Az épelméjűség maszkja, melyet viselek, kis híján lehullván, csaknem áldozatul 286

esett. Uborkaszezon volt, s egy kis kikapcsolódásra volt szükségem. Úgy éreztem, ki kell mennem a tengerpartra, Hamptonba. Megkérdeztem Evelynt, nem jönne-e velem, ő meg, szinte mint egy pók, el is fogadta a meghívást. A ház, amelyben megszálltunk, valójában Tim Price-é volt, csak valami okból Evelynnek volt kulcsa hozzá, én viszont olyan kába voltam, hogy nem is akartam részletek iránt érdeklődni. Tim háza a vízparton állt, East Hamptonban; tetőzetén számos csúcsos orom meredezett, négy emelet magas volt, és az emeleteket nikkelezett lépcső kötötte össze, amit valami olyan motívum díszített, amiről először azt hittem, hogy délnyugati, de aztán kiderült, hogy tévedek. Ezer négyzetlábnyi, minimalista stílusban berendezett konyhája volt; minden berendezése rátolva benne az egyik falra – a két óriás tűzhely, az irdatlan nagy pohárszékek, a kamrányi méretű mélyhűtő meg a háromajtós hűtőszekrény. A teret rozsdamentes acélból készített pultok osztották három részre. A kilenc fürdőszoba közül négyben trompe l’oeil képek függtek, ötben pedig ólomból készült antik kosfejek hajoltak a mosdókagyló fölé, és a szájukból folyt a víz. Minden mosdó, kád és zuhanyozó antik márvány volt, a padlót pedig apró kockákból kirakott márványmozaik borította. A márvány fürdőkádak fölött egy falmélyedésbe televízió volt beépítve. Minden szobában külön hifiberendezés volt. Tizenkét darab Frank Lloyd Wright tervezte állólámpa, tizennégy Josef Heffermann tervezte klubfotel volt még a házban, két teljes falat borított be a videotár, míg a harmadik falat egy sok ezernyi CD-lemez tárolására alkalmas üvegszekrény. A bejárati csarnokban Eric Schmidt tervezte csillár függött, alatta pedig egy Atomic Ironworks márkájú acél kalapfogas állt, amit valami fiatal szobrász tervezett, akinek még nem hallottam a nevét. A konyha melletti szobában egy tizenkilencedik századi kerek orosz ebédlőasztal állt, székek nélkül. A falakon mindenfelé Cindy Sherman kísérteties hangulatú fotói. Volt a házban edzőterem is. Valamint nyolc gardróbszoba, öt video, egy Noguchi tervezte üveg és diófa kombinációjú ebédlőasztal, egy Marc Schaffer tervezte tálalóasztal meg egy faxgép. A hálószobában egy kis ablakmélyedésbe való, XVI. Lajos korabeli kanapé mellett gömbre nyesett élő fa állt dézsában. Az egyik márványkandalló fölött Eric Fischl-kép függött. Volt teniszpálya is. Meg két szauna és egy fedett jacuzzi is a vendégek számára épített kis házikóban, amely a fekete fenekű úszómedence mellett állt a kertben. Továbbá mindenfelé kőoszlopok álltak, mégpedig a legmeghökkentőbb helyeken. Azalatt a néhány hét alatt, amit ott kinn töltöttünk, én a legnagyobb erőfeszítéseket tettem, hogy minden klappoljon. Evelyn és én biciklivel jártunk el hazulról, aztán rendszeresen kocogtunk, továbbá teniszeztünk is. Megbeszéltük, hogy majd elmegyünk Dél-Franciaországba vagy esetleg Skóciába; hogy autón bejárjuk Németországot, és a modern kortól érintetlen, romlatlan operaházakat fogunk látogatni. Szörföztünk is. És kizárólag romantikus 287

dolgokról beszélgettünk: arról, hogy milyenek a fények Long Island keleti oldalán, meg a virginiai vadászterületek hegyei fölött felkelő októberi holdról. Együtt fürödtünk az óriás márványkádakban. Ágyban reggeliztünk, és miután a márkás Melior kávéskannából kitöltöttem a márkás importkávéból főzött kávét a márkás Hermés csészékbe, visszabújtunk a kasmírplédek alá lustálkodni. Amikor Evelyn bement Manhattanbe a heti rendes arckezelésére, kis cédulákat dugtam márkás Louis Vuitton táskájába. Vettem neki ajándékba egy kis fekete csaukölyköt, amit Evelyn elnevezett NutraSweetnek, és diabetikus csokibonbonokkal etetett. Hosszú szakaszokat olvastam fel neki a Zsivágó doktor-ból meg a Búcsú a fegyverektől-ből (a kedvenc Hemingwayemből). A helyi kölcsönzőből olyan videókat hoztam haza, amelyek nem voltak meg Price gyűjteményében, főleg harmincas évekbeli vígjátékokat, melyek közül a Római vakáció-t, a kedvencünket kétszer is megnéztük a házban található számtalan video valamelyikén. Frank Sinatrát hallgattunk (szigorúan csak az ötvenes években készült felvételeket) meg Nat King Cole AfterMidnightját, ami megvolt Timnek CD-n. Különféle drága fehérneműdarabokat vásároltam neki, melyeket olykor viselt is. A késő éjszakai meztelen óceáni fürdések után dideregve futottunk be a házba hatalmas Ralph Lauren törülközőkbe burkolózva, majd omlettet sütöttünk magunknak, amihez olívaolajjal nyakon öntött olasz pastá-t ettünk szarvasgombával és porcini-gombával; körtés soufflé-kat készítettünk magunknak meg fahéjjal meghintett gyümölcssalátákat és grillezett polentá-t borsos lazaccal, almás-szedres cassatá-t, mascarponé-t és salátalevélbe töltött vörös babos arrozo-t, valamint hatalmas tál salsó-kat meg balsamo ecetben pácolt ráját, csináltunk magunknak jégbe hűtött paradicsomlevest és céklával meg limával meg csirággal meg friss mentával ízesített rizottókat, amihez limonádét vagy pezsgőt ittunk, esetleg egy-egy palack Cháteau Margaux-t, persze óbort. Ámde hamar abbamaradt, hogy közösen mentünk súlyt emelni az edzőterembe vagy úszni, Evelyn pedig hozzá se nyúlt máshoz, mint a diabetikus csokibonbonokhoz, amiket NutraSweet meghagyott, és folyton azon nyafogott, hogy mekkora súlyfölösleget szedett fel magára. Előfordult, hogy éjszakánként a tengerpartot jártam, rákocskákat ástam ki a fövenyből, és marékszám ettem a homokot – ez utóbbi azon az éjszakán esett meg, amikor olyan tiszta volt az égbolt, hogy az egész naprendszert látni lehetett, és a csillagok fényétől megvilágított föveny szinte holdbélinek tetszett. Aznap még azt is megtettem, hogy egy szárazra vetett medúzát hazavittem, és még hajnal előtt, amikor Evelyn még aludt, megsütöttem a mikrohullámúban, aztán a maradékot megetettem a csauval. Bourbont iszogattam, aztán pezsgőt a kaktuszmintás csiszolt poharakból, melyeket Evelyn ott tartott a tálalókon, és amelyekben szederturmixokat kavart magának jalapeno formájú, pajármoséból készült pálcákkal, míg én csak heverésztem, és arról ábrándoztam, milyen lehet egy márkás Allsop 288

Racer síbottal megölni valakit, vagy az egyik kandalló fölött függő antik szélkakast bámultam, és azt fontolgattam kimeredt szemmel, hogy vajon le tudnék-e döfni vele valakit, majd fennhangon panaszkodtam, akár ott volt a szobában Evelyn, akár sem, hogy jobb lett volna, ha inkább asztalt foglalunk Dick Loudon Stratford Inn nevű vendéglőjében. Evelyn kisvártatva különböző fürdőhelyeket kezdett emlegetni meg valami kozmetikai műtétet, majd felfogadott egy masszőrt, valami rémes kis buzit, aki az utca végén lakott egy híres könyvkiadóval közös háztartásban, és aki nyíltan kokettált velem. Az utolsó, Hamptonban töltött hetünk során Evelyn már háromszor ment be a városba, egyszer manikűröztetni meg pedikűröztetni és megcsináltatni a szokásos arckezelését, másodszor magánórára Stephanie Hermanhoz, végül pedig azért, hogy megtanácskozzék valamit az asztrológusával. – De miért helikopterrel? – kérdeztem súgva. – Miért, szerinted mit csináljak? – kérdezte rikácsolva, miközben egy diabetikus csokibonbont dugott a szájába. – Talán béreljek egy Irolvót? Míg távol volt, rendszerint belehánytam – csupáncsak a hányás kedvéért – a zárt előkert padozatát körülvevő rusztikus terrakotta vázák valamelyikébe, vagy autóba ültem, és a buzi masszőr társaságában bementem a központba borotvapengét vásárolni. Éjszakánként odatettem Evelyn fejére egy Jerry Kott tervezte, alumíniumdrótból hajlított és műcementtel kombinált gyertyatartót, mivel azonban szinte ájultan aludt a Halciontól, tudtam, hogy nem fogja lesodorni álmában, s bár eleinte jót mulattam rajta, ahogy Evelyn minden lélegzetvételével egyenletesen fölemelkedett, majd lesüllyedt a gyertyatartó, rövidesen inkább elszomorított a látvány, és így többé inkább nem tettem oda a gyertyatartót Evelyn fejére. Minden olyan volt, hogy nem tudott lekötni. Nem sok idő telt bele és mindent eluntam: a napfelkeltéket, egyiket a másik után, a hősök életének olvasgatását, a szerelembe esést, a háborút, a különféle felfedezéseket, amiket az emberek egymásról tesznek. Egyetlenegy valami volt, ami még izgatott, mégpedig magától értetődően az, hogy mennyi pénzt keres Tim Price, ami viszont annyira magától értetődő volt, hogy ez meg azért untatott. Nem élt bennem semmi más világosan meghatározható érzelem a pénzsóvárságon és legfeljebb még az undoron kívül. Rendelkeztem az emberi lények minden jellemvonásával – hús, vér, bőr, haj –, elszemélytelenedésem azonban annyira előrehaladt már, oly mélyen belém hatolt, hogy a normális embereknek azt a képességét, hogy együtt érezzenek a másikkal, immár teljesen elveszítettem annak a lassan ható, tudatos folyamatnak következtében, mellyel kitöröltem magamból. Most már csak imitáltam a normális valóságot, otromba mását nyújtva csupán egy emberi lénynek, miközben elmémnek már csak egy eldugott, homályos zuga működött. Valami rettenetes volt történőben, én azonban képtelen voltam rájönni, hogy miért – és megnevezni sem tudtam, hogy micsoda. Csak az a loccsanás tudott még megnyugtatni, amivel a pohárba 289

ejtett jégkocka belepottyant a J&B-be. A kis csaukölyköt végül is vízbe fojtottam, de Evelynnek nemcsak hogy nem hiányzott, de észre se vette az eltűnését, aminthogy azt sem, hogy a dögöt bevágtam a nagy mélyhűtőszekrénybe, mégpedig az ő egyik pulóverébe csomagolva, amit a Bergdorf Goodmannál vásárolt. Végül is azért kellett beköltöznünk Hamptonból, mert hajnalonként azon vettem észre magamat, hogy egy jégcsákányt szorongatva állok az ágy fölött, és azt lesem, mikor nyitja ki Evelyn a szemét. Amikor egy reggel, reggelizés közben felvetettem neki a dolgot, azonnal beleegyezett, s így a Munka Napja előtti utolsó vasárnapon helikopterre szálltunk és visszamentünk Manhattanbe.

290

Lányok – Szerintem a lazacos, mentás pinto bab nagyon, nagyon… szóval, tudod, hogy olyan – mondja Elizabeth, belépve a lakásom nappalijába, egyetlen kecses mozdulattal lerúgva mindkét szatén és hasított bőr kombinációjú, Maud Frizon tervezte papucscipőjét és egyszersmind lehuppanva a kanapéra –, szóval tényleg nagyon jó volt, de Patrick, te jó isten, hogy ez milyen drága volt, pedig – ingerülten, finnyáskodva – nem is volt igazán nouvelle stílusú az étel. – Mondd, képzelődtem csak vagy valóban aranyhal volt az asztalon? – kérdezem én, miközben kibújok Brooks Brothers márkájú nadrágtartómból, és egy üveg sauvignon blanc-t keresek a hűtőszekrényben. – De akár volt, akár nem, szerintem remek ötlet. Christie a hosszú, széles kanapé túlsó végében telepedett le kissé összehúzva magát, Elizabeth viszont lustán elnyúlik vele szemközt. – Azt mondod, remek?– rikkantja. – Hiszen maga Donald Trump is oda jár. Rálelek a palackra, kiteszem a pultra, és mielőtt megkeresném a dugóhúzót, kifejezéstelen tekintettel ráemelem a pillantásomat: – Csakugyan? És ezt netán gúnyos megjegyzésnek szántad? – Találd ki – feleli nyafogva, majd hozzáteszi, hogy: – Phű! – de olyan hangosan, hogy Christie összerezzen tőle. – Hol is dolgozol most, Elizabeth? – kérdezem, s betolom a fiókot. – Valamelyik Polo üzletben, nem? Elizabeth felkacag a kérdésre, és mialatt én kihúzom az Acacia dugóját, derűsen így felel: – No de, Bateman, nekem nincsen szükségem arra, hogy dolgozzam – majd együtemnyi szünet után hozzáteszi: – Épp te ne tudnád, hogy az milyen érzés, kedves Mr. Wall Street? – Gucci márkájú púdertartója tükrében ellenőrzi ajkán a rúzst; tökéletes, mint az eleve sejthető. Témát váltva megkérdezem: – Ki találta ki ezt a helyet? – Bort töltök a két lánynak, magamnak pedig whiskyt, J&B-t, jéggel és kevés vízzel. – Mármint hogy ebbe a vendéglőbe menjünk? – Carson. Vagy talán Robert – feleli Elizabeth a vállát vonogatva, majd bekattintja a púdertartó fedelét, és fürkészőn Christie-re mered. – Te olyan ismerős vagy nekem. Nem jártál te véletlenül a Daltonba? Christie int a fejével, hogy nem. Csaknem hajnali három óra van. Össze291

török egy Extazy kapszulát, és elnézem, ahogy felolvad a por a borospohárban, amit Elizabethnek szándékszom átnyújtani. A ma reggeli Patty Winters Show címe az volt, hogy „háromszáz kilós emberek – Mit lehet tenni?” Felkattintom a konyhai világítást, a mélyhűtőből előkerül még két kapszula Extazy, aztán eloltom a lámpát. Elizabeth húszéves kis dögös csaj, aki néha felbukkan a Georges Marciano reklámokban, és egy régi, virginiai bankárcsalád leszármazottja. Az ő két barátja társaságában voltunk vacsorázni; bizonyos Robert Farrell volt velünk, aki huszonhét éves, és meglehetősen szánalmas pénzügyi karrier van a háta mögött, meg Carson Whitall, aki Robert fiúja. Robert Belvest márkájú öltönyben volt, francia mandzsettás Charvet puplininget viselt, absztrakt mintás selyem nyakkendőt Hugo Bosstól és Ray-Ban napszemüveget, amit a vacsora alatt sem volt hajlandó levenni. Carson Rive Gauche márkájú Yves Saint Laurent öltönyt viselt, hozzá igazgyöngy nyakláncot és azonos stílusú igazgyöngy–gyémánt kombinációjú fülbevalót Harry Winstontól. A Free Spinben vacsoráztunk, Albert Lioman vendéglőjében, a Flatiron környékén, aztán bérelt kocsival átmentünk a Nell’sbe, aztán én elnézést kértem a társaságtól, és megnyugtattam a magából kikelt Elizabethet, hogy nagyon hamar visszajövök, majd elvitettem magam a vágóhidakhoz, és felvettem Christie-t. Utasítottam, hogy a bezárt limuzinban várjon rám, én meg visszamentem a többiekhez, és iszogattam még egy kicsit Elizabethtel, Carsonnal meg Roberttel, mégpedig az egyik legjobb bokszban, amely csak azért volt üres, mert aznap senki híres ember nem volt a vendéglőben – ami persze nem jó jel. Végül is hajnali fél háromkor, miközben a részeg Carson a havi virágszámlájával hencegett, én meg Elizabeth szép csöndben megléptünk. Elizabethet annyira felbosszantotta valami, amit Carson mondott neki, és amit állítólag a W legutóbbi számában olvasott, hogy még csak megjegyzést sem tett arra, mit keres Christie a kocsiban. Miközben a Nell’s felé haladtunk, Christie bevallotta, hogy legutóbbi együttlétünk annyira feldúlta, hogy máig sem nyugodott meg még egészen, és a mai este is aggodalmakkal tölti el, de az általam felajánlott pénz annyira vonzó, hogy fenntartásai ellenére sincs szíve lemondani róla, mire én meg megnyugtattam, hogy semmi olyasmire nem fog sor kerülni, mint a múltkor. Továbbra is félt ugyan, az az egy-két pohárka vodka, amit a limuzin hátsó ülésén belétöltöttem, meg a pénz – több mint ezerhatszáz dollár –, amit előlegképpen odaadtam neki, olyan megnyugtatólag hatott rá, mintha csak idegcsillapítót kapott volna. Egyébként a nyűgössége engem valósággal fölgerjesztett, s ráadásul, amikor a pénz első részletét a kezébe nyomtam – hat bankjegyet, amit egy színezüst, márkás Hughlans csipesz fogott össze –, úgy viselkedett, mint egy igazi, ágyba való kiscica, és csak miután beszállítottam a kocsiba, akkor közölte velem, hogy a legutóbbi alkalom következtében valószínűleg kénytelen lesz orvossal kezeltetni magát vagy esetleg ügyvédet 292

keresni magának, mire gyorsan kitöltöttem egy csekket ezer dollárról, mivel azonban tudtam, hogy soha nem lesz beváltva, egyáltalában nem estem pánikba. Ahogy most elnézem Elizabetht a kanapémon, megállapítom magamban, hogy mellkasilag nagyon szépen el van látva, és csöndben abban reménykedem, hogy ha egyszer az Extazy hatni kezd, sikerülni fog rábeszélnem a két lányt, hogy lefeküdjenek egymással, én pedig végignézhetem az aktust. Elizabeth azt kérdezi Christie-től, hogy nem ismer-e véletlenül egy Spicey nevű hülyét, avagy járt-e már az Au Bar nevű mulatóban. Válaszképpen Christie csak a fejét rázza. Odanyújtom Elizabethnek az Extazyval megpakolt sauvignon blanc-t, miközben ő úgy mered Christie-re, mintha legalábbis a Neptunról pottyant volna ide a lány, majd miután magához tér a megrázkódtatásból, amit Christie vallomása okozott, nagyot ásít csak, és legyint: – Na, mindegy. Most már az Au Bar is csak egy szar hely. Rémes lett. Akkor voltam utoljára, amikor Malcolm Forbes ott rendezte a születésnapi buliját. Te jó isten! – Felhajtja a bort, aztán elfintorodik. Helyet foglalok az egyik Sottsass márkájú króm-tölgyfa kombinációjú karosszéken, és ültömben előrehajolva, föl ne melegedjék, kissé megforgatom a borospalackot az üvegtetejű dohányzóasztalon álló jegesvödörben. Elizabeth azonnal nyúl a palack után, és még egy pohárral tölt magának. Feloldok még két kapszulát a palackban, mielőtt behozom. Christie eközben mogorva arccal, óvatosan szürcsölgeti béleletlen borát, és igyekszik lehetőleg nem a padlót bámulni kizárólag; még mindig rémültnek látszik, és mivel nyilván elviselhetetlennek érzi a hallgatást, avagy kompromittálónak netán, megkérdezi Elizabethtől, hogy honnan ismer engem. – Ah, istenem – kezdi Elizabeth nyögve, mintha valami kínos emléket kellene felidéznie. – Patrickkal én a… te atyaisten… a kentuckyi derbin találkoztam még ‘86-ban, de nem is… ‘87-ben és Azzal az Alison nevű lánnyal jártál, mi is volt a másik neve…? …Stoole? – Poole, drágám – felelem higgadtan. – Alison Poole-nak hívták. – Tényleg, Poole-nak hívták – mondja, majd leplezetlen gúnnyal hozzáteszi: – Bomba nő volt. – Ezt hogyan értsem? – kérdezem megbántva. – Alison tényleg nagyon jó nő volt. Elizabeth odafordul Christie-hez, és sajnálatosképp így szól: – Tudod, az a fajta volt, aki hitelbe is szopik, ha American Express hitelkártyát mutatnak neki – én meg közben csak azért imádkozom magamban, hogy csak Christie oda ne nézzen Elizabethre, mert a végén még képes és azt feleli neki erre, hogy „De hiszen hitelkártyát nem is szoktunk elfogadni”. Ezt megakadályozandó öblös hangon s határozottan, de egyszersmind kedélyesen, közbeszólok, hogy: – Hülyeségeket beszélsz, Elizabeth. 293

– Te – mondja Elizabeth Christie-nek, és úgy nyújtja ki feléje a kezét, mint egy buzi, amikor valami izgalmas pletykát mesél –, tudod, ez a lány egy szoláriumban dolgozott és… – még a hanghordozásán se változtatva folytatja ugyanazzal a lélegzettel – …mondd, te mit csinálsz? Hosszú hallgatás után, mialatt Christie egyre vörösebb lett és egyben rémültebb is, én felelek helyette: – Christie… az unokatestvérem. Eltart kis ideig, amíg Elizabeth megemészti ezt a közlést, s aztán így szól: – Khm… értem. Ismét hosszú csönd következik, amit megint én török meg azzal, hogy: – Most érkezett Franciaországból. Elizabeth hitetlenkedve néz rám – mintha teljesen elment volna az eszem –, majd úgy dönt, hogy nem feszegeti tovább ezt a témát, és inkább mást kérdez: – Hol van a telefon? Muszáj felhívnom Harleyt. Átmegyek a konyhába, és odahozom neki a vezeték nélküli készüléket; kihúzom az antennáját. Elizabeth tárcsáz, és amíg a kapcsolásra vár, Christiere néz meredten. – Hová mész nyaralni? – kérdezi. – Nem Southamptonba? Christie előbb rám pillant, aztán vissza Elizabethre, majd csöndesen így felel: – Nem. – Elizabeth – mondom figyelmeztetőleg és a Rolexemre mutatok. – Hajnali három van. – Na és? Harley kábítószer-kereskedő – mondja felháborodottan. – Ilyenkor csinálja a legtöbb üzletet! – Nehogy megmondd neki, hogy itt vagy nálam! – figyelmeztetem Elizabethet. – Miért mondanám? – kérdezi. Szórakozottan a borospoharáért nyúl és megint kiissza egy hajtásra, aztán elfintorodik. – Furcsa íze van ennek a bornak. – Megnézi a palack címkéjét, megvonja a vállát. – Harley, te vagy az? Én vagyok az. Szeretném igénybe venni a szolgálataidat. Értsed úgy, ahogy akarod. Most itt vagyok a… – Rám néz kérdőleg. – Marcus Halberstamnál vagy – súgom. – Kinél? – Kajánul mosolyogva odahajol hozzám. – Mar-cus Hal-berstam-nál – súgom a fülébe. – A telefonszámot mondd, te hülye. – Legyint, és folytatja a telefonálást. – Szóval, most itt vagyok Mark Hammersteinnél, de később még megpróbállak újra felhívni, ha pedig holnap este nem tudlak elérni a Canal Barban, rád uszítom a fodrászomat. Bon voyage. Hogy a fenébe kell letenni ezt a vackot? – kérdezi, bár közben szakszerű mozdulattal tolja vissza az antennát, és még a „Ki” gombot is megnyomja, majd odadobja a készüléket a Schrager 294

székemre, amit az imént vittem át a wurlitzer mellé. – Na látod – mondom mosolyogva. – Ennyi az egész. Húsz perc múlva Elizabeth a kanapén vonaglik kéjesen elnyúlva, én meg megpróbálom rávenni, hogy feküdjön le Christie-vel, én meg nézném. Eredetileg hirtelen ötlet volt csupán az egész, de most már gondolni sem tudok másra, ezért kitartóan kapacitálom. Christie eközben egykedvűen egy foltot bámul a fehér tölgyfa padlón, amit eddig én még nem is vettem észre; a bora szinte érintetlen. – De mondom, hogy nem vagyok leszbikus – tiltakozik Elizabeth újfent, kacarászva. – Én a fiúkat szeretem. – Szóval nem? És ez visszavonhatatlan? – kérdezem, és a poharára pillantok, majd a palackra, mely már félig üres. – És miből gondoltad, hogy hajlandó lennék? – kérdezi. Elizabethben dolgozik az Extazy, s így a kérdés határozottan kacéran hangzik, nekem pedig az az érzésem, hogy sikerült felkeltenem benne az érdeklődést a dolog iránt. Talpával a combomat simogatja. Időközben átültem a kanapéra a két lány közé, és én meg a lábikráját cirógatom. – Hát, egyrészt azt gondoltam, hogy talán nem véletlenül jártál a híres Sarah Lawrence-be – mondom. – Másrészt meg az ember sohasem tudhatja. – Patrick, te összetévesztesz engem a Sarah Lawrence-es fiúkkal – mondja vihogva, és egyre erősebben dörzsöli a lábával a combomat, amitől lassan merevedni kezdek, és forróság önt el meg minden. – Ne haragudj – mondom bocsánatkérőn. – De az az igazság, hogy nem túl sűrűn akad dolgom olyan fiúkkal, akik szoknyában járnak korzózni. – Patrick, te ugye a Patrickra, akarom mondani, a Haryardra jártál, nem? Jaj, istenem, seggrészeg vagyok. Na mindegy, figyelj ide egy kicsit, de várj csak… – Elhallgat, mély lélegzetet vesz, alig érthetően valami olyasmit motyog maga elé, hogy nagyon furcsán érzi magát, aztán lehunyja a szemét, majd amikor ismét kinyitja, azt kérdezi, hogy: – Nincs itthon egy kis kokainod? A poharára pillantok és megállapítom, hogy a bor némileg elszíneződött az Extazytól. Elizabeth szeme követi a pillantásomat, és úgy kortyol bele a pohárba, mintha valami elixírt inna, ami elcsitítja zaklatott érzékeit. Hátrahajtja szédülő fejét az egyik párnára. – Vagy egy szem Halcion? Halcion is jó lenne. – Nézd, én mindössze csak azt szeretném… ha ti ketten… azt csinálnátok – mondom ártatlan ábrázattal. – Mi rossz van ebben? Ráadásul teljesen biztonságos, semmiféle betegséget nem lehet kapni tőle. – Patrick! – Kacag. – Te meg vagy őrülve. – Ugyan már – noszogatom. – Vagy talán szerinted Christie nem elég vonzó lány? – Na, hagyjuk az érzékiséget – mondja, de közben dolgozik benne a szer, 295

és én érzem rajta, hogy kellőképpen fel van izgatva már, noha még küzd ellene. – Semmi kedvem buja beszélgetést folytatni veled. – Ugyan már, Elizabeth – mondom. – Szerintem nagyon jó hecc lenne. – Mondd, mindig ezt csinálja? – kérdezi Elizabeth Christie-től. Odapillantok Christie-re. Christie csak a vállát vonogatja közönyösen, és egy CD-lemezt tanulmányoz elmélyülten, majd leteszi az asztalra a sztereó berendezés mellé. – Tényleg azt akarod bemesélni nekem, hogy nővel még sose csináltad? – kérdezem, s kezem a fekete harisnyájához ér, majd a lábát is megmarkolom a harisnya alatt. – Mondom, hogy nem vagyok leszbikus – erősködik Elizabeth. – Nem, még sose csináltam nővel. – Sose? – kérdezem felhúzva a szemöldököm. – Hát, mindent egyszer el kell kezdeni… – Megőrjítesz, Patrick – nyögi Elizabeth, és immár nem tud uralkodni az arcvonásain. – Nem én – felelem meghökkenve. Elizabeth és Christie meztelen az ágyamban, a szobában minden lámpa ég, én meg a franciaágy mellett ülök Louis Montoni által tervezett székemben, és közelről nézem őket, olykor még kissé meg is igazítom a tagjaikat. Most például hanyatt fektetem Elizabethet, föltartom mindkét lábát, a lehető legszélesebbre terpesztve, aztán odanyomom közéje Christie fejét, hogy nyalogassa a pináját – vagyis ne szopja, hanem nyaldossa, lefetyelje, mint egy szomjas eb –, miközben az ujja a csiklóját dörzsöli, majd a másik keze két ujját bedugja a tágra nyílt, nedvedző pinába, hogy aztán meg az ujja helyett a nyelvét dugja bele, míg a pinalétől csöpögő ujjait Elizabeth szájába erőlteti, és leszopatja vele róla a lét. Aztán ráfektetem Christie-t Elizabethre, és arra utasítom, hogy Elizabeth duzzadt, telt mellét nyalja és harapdálja, miközben Elizabeth maga is markolássza a saját mellét, majd rájuk parancsolok, hogy csókolózzanak, mire Elizabeth szinte állati mohósággal kapja be Christie nyelvét, amely az imént még az ő rózsás, kicsi pináját nyalogatta, aztán önuralmukat vesztve valósággal ugrálnak egymáson, egymáshoz dörzsölve a pinájukat, miközben Elizabeth hangosan nyögdel, s a lábát Christie csípője köré kulcsolva szorítja magához nagy löketekkel, Christie pedig annyira szétterpeszti a lábát, hogy mögéje kerülve látom lucskos, széttárt pináját meg fölötte a szőrtelen, rózsaszín segge lukát. Christie felül, körbefordul Elizabethen, és belenyomja a pináját Elizabeth tátogó szájába, és akárcsak a filmeken, egy-kettőre vadul nyalják, fogdossák egymás pináját, akárcsak két állat. Elizabeth teljesen kivörösödve, mint egy őrült, feszülő nyakizmokkal nyomul befelé, Christie pinájába temetve az arcát, aztán széthúzza Christie farpofáit, és nyalogatni kezdi a lukat, miközben hörgő hangokat hallat. 296

– Helyes – mondom monoton hangon. – Nyaljad csak a kurva seggét. Míg a két lány egymással van elfoglalva, én bekenek vazelinnel egy nagy, fehér műfaszt, mely egy övre van erősítve. Felkelek, és fölrántom Christie-t Elizabethről, aki kábán vonaglik tovább az ágyon, és fölcsatolom Christie derekára a szerszámot, majd előbb hasra fordítom Elizabethet, aztán négykézlábra állítom, és hátulról dugatom be neki Christie-vel, ahogy a kutyák szokták, én meg közben Christie pináját fogdosom, aztán a csiklóját morzsolgatom, majd feldugom az ujjam a segge lukába is, mely olyan síkos és laza Elizabeth nyálától, hogy könnyűszerrel csúszik bele a mutatóujjam, mire előbb összerándul a záróizma, majd elernyed, aztán ismét összehúzódik az ujjam körül. Kihúzatom Christie-vel a műfaszt Elizabethből, hanyatt fektetem Elizabethet, és most Christie a klasszikus misszionáriuspózban keféli tovább. Elizabeth ezalatt maga is tébolyultan dörzsöli a pináját, és a nyelve vadul köröz Christie szájában, míg önkívületében hátra nem veti a fejét, és a lábát Christie dereka köré kulcsolva löködi hozzá a csípőjét, miközben a szája eltátva, az arca feszült, ajakrúzsa szétkenve rajta Christie pinája levétől és azt kiáltozza, hogy: – Most, most, még, még! – mivel előre megmondtam mindkettejüknek, hogy jelezzék számomra az orgazmus pillanatát, méghozzá lehetőleg szóban. Kisvártatva Christie-n a sor, Elizabeth pedig izgatottan övezi fel magát a műfasszal és bedöfi Christie pinájába, miközben én széthúzom Elizabeth farpofáit, és bedugom neki a nyelvem, de Elizabeth hamarosan eltol magától, és saját maga kezdi ujjal dörzsölni magát vadul. Aztán megint Christie veszi fel a műfaszt, és ezúttal seggbe bassza vele Elizabethet, miközben Elizabeth a csiklóját morzsolgatja, seggét a műfasznak löködi hörögve, míg újra meg nem jön az orgazmusa. Miután kihúzom a végbeléből a műfaszt, előbb leszopatom vele, és csak aztán engedem neki újra felcsatolni, aztán Christie hanyatt fekszik, Elizabeth pedig könnyeden bedugja neki. Mindeközben én Christie mellét szopom és nyalogatom, amíg fel nem mered keményen, kivörösödve mindkét mellbimbója. Aztán tovább morzsolgatom az ujjaim közt, hogy el ne ernyedjenek. Christie egész idő alatt combig érő, hasított bőr csizmát visel Henri Bendeltől, amit én adtam rá. Elizabeth meztelenül rohan ki a hálószobából; már vérzik, és kissé nehézkesen mozog, miközben kivehetetlen szavakat sikoltozik. Az én orgazmusom olyan hosszú s elnyújtott volt, olyan erővel sült el a végén, hogy egészen elgyengült a lábam, és szinte összeverődik a térdem. Én is meztelen vagyok, és azt kiabálom utána, hogy: – Te büdös kurva! – közben azonban, mivel a vér nagyrészt a lábából ömlik, hirtelen megcsúszik benne, és noha sikerül feltápászkodnia, így is utánakaszálok a már véres henteskéssel, amit a jobb kezemben tartok, és bár ügyetlenül, de mégiscsak elmetélem vele a nyakát hátulról, valami ereket is átvágva. Amikor másodszor is utánasújtok, miközben Elizabeth még egyre 297

menekülni próbál az ajtó felé, olyan sugárban szökken ki a vér, hogy még a nappaliba is befröccsen a lakás túlsó végéből, és az ablak hőszigetelő üvegén meg a konyhabútor tölgyfa furnérzatán csurog lefelé. Még mindig futna előlem, ekkor azonban elvágom a fő nyaki verőeret, s ettől egyszerre minden csupa vér lesz, mindkettőnket elvakítva egy pillanatra, de aztán egy ugrással rávetem magam, hogy végre megadjam neki a kegyelemdöfést. Ekkor felém fordítja az arcát, vonásait eltorzítja a rémület, aztán gyomorszájon vágom, mire összecsuklik a lába, és a padlón ül már, amikor a vérben megcsúszva magam is melléje huppanok. Belemártom a kést, ötször vagy hatszor – szökőkút sugaraként lövell ki a vére; fölébe hajolok, hogy beszívjam az illatát –, megfeszülnek az izmai, aztán megdermed a test, majd a haláltusa következik; a torkát elönti a mélyvörös vér, és úgy verdes maga körül, mintha nem létező kötelékeitől akarna szabadulni, de oly nagy erővel, hogy kénytelen vagyok lefogni. Megtelik a szájüreg vérrel, s kétoldalt csurog alá az arcán. Testének görcsös rángása olyan lehet, gondolom, mint az epileptikusok rohama; fejét a padlóra szorítom, és meredt, véres farkamat az arcába törlöm, míg csak vérében fuldokolva egészen el nem csöndesedik. Odabenn, a hálószobámban, Christie a franciaágyon fekszik az ágy lábához kötözve, illetve a két karja a feje fölé feszítve, és a szája a múlt havi Vanity Fair kitépett oldalaival van betömve. Mindkét mellére krokodilcsipesszel kábeleket erősítettem, melyek egy akkumulátorból kapják az áramot, aminek hatására elbarnul a bőr. Valamivel korábban azzal szórakoztam, hogy Le Relais márkájú gyufaszálakat gyújtogattam és potyogtattam égve a hasára, amiben akkor még a kéjtől bomlott Elizabeth is segédkezett, mivel alighanem kissé több Extazyt kapott a kelleténél, de aztán inkább feléje fordítottam a figyelmemet, és a fogam közé kapva az egyik mellbimbóját kezdtem rágicsálni, mígnem önuralmamat elveszítve le nem haraptam neki; aztán le is nyeltem. Tulajdonképpen csak most tűnik fel, milyen filigrán alkatú, milyen finom csontozatú nő Christie; azaz, milyen kecses volt. Harapófogót ragadok, és csipkedni kezdem vele a mellét, aztán egészen szét is marcangolom, de ekkor már gyorsan haladnak az események, én sziszegő hangokat hallatok, ő meg kiköpi az újságlapokat, és megpróbálja megharapni a kezem, én meg kacagva nézem, ahogy meghal, pedig előtte még sírva is fakad, mígnem végül kifordul a szeme, mintha valami rémálmot látna. Reggelre, ki tudja, mi okból, Christie zúzódásos keze futball-labdányira duzzad, ujjai megkülönböztethetetlenek a kézfejtől, égett testéből pedig olyan bűz árad, hogy kénytelen vagyok felhúzni az ablakot takaró redőnyt – mely egyébként csupa folt a sült zsírtól, ami akkor fröccsent rá, amikor valósággal szétrobbant Christie árammal sütögetett melle –, majd pedig az ablakot is kinyitva egy kicsit kiszellőztetni a szobát. Üveges tekintetű szeme tágra nyitva, elfeketedett szájáról hiányzik az ajak, és ott is csak elszenesedett üreg tátong, ahol a vaginájának kellene lennie (habár nem emlékszem, hogy bármit 298

is tettem volna vele), elszenesedett bordái mögül kikandikál a tüdő. Elizabeth maradványai a nappali sarkában hevernek kupacban. Hiányzik a jobb karja és néhány kiló hús a jobb lábából is. A bal keze, melyet csuklóból lecsaptam, a konyhaasztalon hever ökölbe szorítva a belőle kifolyt vér tócsájában. A feje ott áll a konyhai munkaasztalon; véres arca – habár mindkét szemét kivájtam, és a lukakat egy divatos Main Mikli napszemüveggel takartam el – mintha rosszallóan nézne rám. Egyrészt fáraszt a látvány, másrészt pedig, bár szemhunyásnyit sem aludtam az elmúlt éjjel, és teljesen ki vagyok merülve, mindazonáltal felötlik bennem, hogy ma az Odeonban ebédelek Jem Daviesszel és Alana Burtonnal egy órakor. Nagyon fontos a számomra ez az ebéd, ezért hosszan tanakodom magamban, hogy lemondjam-e vagy sem.

299

Szemtől szemben a buzival Ősz: vasárnap délután négy óra tájban. Mandzsettagombot vásárolok a Barneynál. Fél három felé léptem be az üzletbe, a Christie tetemének társaságában elfogyasztott s csupán hideg szendvicsekből álló ebéd után, és sietős léptekkel odamentem a pulthoz, és így szólítottam meg az eladót: – Korbácsra van szükségem. Sürgősen. – A mandzsettán kívül vásároltam még egy dupla cipzáras, vinillel bélelt struccbőr útitáskát, továbbá egy antik ezüst- és krokodilfogantyús kristálytégelyt, amelyben különféle orvosságokat lehet tartani, valamint egy antik fogkefetokot, meg egy borzsörtés fogkefét és egy mű teknőchát körömkefét. A tegnapi vacsora? A Splashban voltam. Szóra sem érdemes: vízízű Bellini, löttyedt aragulasaláta, mogorva pincérnő. Utána megnéztem a videón egy régi Patty Winters Show-t, amelyet egy olyan szalagon találtam, amelyről azt hittem, hogy annak a két lánynak a megkínzása majd meggyilkolása van rajta, akiket tavaly tavasszal, egy közvetítőiroda útján fogadtam fel „társaság híján”, mint mondani szokás (az volt a címe, hogy „Hogyan csináljunk filmsztárt a kedvenc háziállatunkból; néhány jó tanács”). Most épp derékszíjat vásárolok – nem magamnak –, valamint három kilencvendolláros nyakkendőt, tíz darab zsebkendőt, egy négyszáz dolláros köntöst, végül pedig két Ralph Lauren márkájú pizsamát, és az egészet hazaküldetem a lakásomra a zsebkendők kivételével, melyekre monogramot hímeztetek, s utána a P&P címére elküldetek. Az imént kis jelenetet rendeztem a női cipőosztályon, ami igen kínosan ért véget, ugyanis kénytelen voltam valósággal elmenekülni egy türelmét vesztett eladó elől. Eleinte csak valami bizonytalan rossz érzés fog el, melynek az okát sem tudom, de aztán mind határozottabban úgy érzem, követnek, bár még most sem vagyok egészen biztos a dologban, de mintha valaki a nyomomban lenne, amióta csak beléptem a Barneyba. Luis Carruthers az, feltehetőleg inkognitóban. Jaguármintás selyemszmokingot visel, szarvasbőr kesztyűt, filckalapot meg sötét üveges pilótaszemüveget, és egy oszlop mögött rejtőzködik azt színlelve, hogy az állványon lógó nyakkendőket tanulmányozza, miközben oldalvást otrombán engem bámul. Lehajolva aláírok valamit, alkalmasint a számlát, s közben Luis jelenlétének kényszerétől indíttatva arra gondolok, hogy ez az élet, amely ehhez a városhoz, Manhattanhez, a munkámhoz láncol, végtére nem is eszményi talán, aztán hirtelen magam elé képzelem Luist, amint valami rémes partyn finom, száraz rozét szürcsöl, buzik tolonganak egy óriás pezsgősüveg körül, a háttérben könnyűzene, Luis kezében virágszál, majd tollboa borul a vállára, a 300

zongorista a Les Miz egyik számát kalapálja, drágám. – Patrick? Te vagy az? – szólít meg tétován egy hang. Akár a horrorfilmek legjobb jeleneteiben – amikor szinte száguldva kocsizik a kamera –, Carruthers bukkan elő váratlanul az oszlop mögül, settenkedve s egyszersmind szökkenve, ha ugyan ez lehetséges egyáltalában. Rámosolygok az eladónőre, aztán feszengve hátrálok Luis elől a nadrágtartópult felé, s érzem, hogy nagyon rám férne most egy szem Xanax, egy Valium, egy Halcion, egy Danone, egy akármi. Nem nézek, nem bírok ránézni, de érzem, hogy közelébb jött hozzám. A hangjából is. – Patrick?… Szervusz, Patrick. Behunyom a szemem, kezem az arcomhoz emelem, és halkan azt rebegem, hogy: – Ne kényszeríts, Luis, hogy kimondjam. – De Patrick? – mondja, ártatlanságot színlelve. – Ezt meg hogy érted? Irtóztató csönd, majd: – Patrick… Mondd, miért nem nézel rám? – Nem veszek rólad tudomást, Luis. – Mély lélegzetet veszek, igyekszem lecsillapodni, s megnézem egy kötött Armani szvetter árcéduláját. – Nem látsz a szemedtől? Nem vagyok hajlandó tudomást venni rólad. – Patrick, nem is szólhatok hozzád? – kérdezi szinte sírva. – Patrick… nézz rám, kérlek. Ismét mély lélegzetet veszek, sóhajtok, aztán kimondom: – Nekünk nincs miről beszélnünk egymással… – De ez nem mehet így tovább – vág a szavamba türelmetlenül. – Én ezt már nem bírom tovább. Motyogok. Hátat fordítok neki, és elindulok. Követ, kitartón. – Csak azt akarom mondani – szólít meg ismét az üzlet túlsó végébe érve, ahol megállok, és úgy teszek, mintha a sűrű sorban lógó selyem nyakkendőket tanulmányoznám, de valójában csak homályos foltok táncolnak a szemem előtt –, hogy áthelyeznek… egy másik államba. Biztos örülsz neki. Mintha valami súly gördülne le rólam, és most már arra is képes vagyok, hogy szóljak hozzá, bár ránézni még most sem: – És hová? – Egy másik fiókunkba – feleli, s a hangja meglepően higgadt, talán attól nyugodva meg ilyen hirtelen, hogy végre érdeklődést tanúsítok iránta. – Arizonába. – Fan-tasz-ti-kus – motyogom. – Nem is vagy rá kíváncsi, hogy miért? – kérdezi. – Nem. – Pedig miattad van az egész – mondja. – Kérlek, ne mondj ilyet – mondom én rimánkodva. 301

– Miattad – mondja ismét. – Te nem vagy normális – mondom neki. – Miattad – mondja erre is szinte könnyeden, s közben a körmeit nézegeti. – Az is miattad van, ha nem vagyok normális, meg az is, ha soha többé nem gyógyulok ki belőle. – Luis, te elvesztetted a mértéket – mondom, és átsétálok egy másik pulthoz. – Csakhogy én tudom, hogy te is ugyanígy érzel irántam mondja Luis a sarkamban maradva. – Mégpedig abból tudom… – lehalkítja a hangját – … hogy nem akarod bevallani… pedig attól még nem múlnak el az érzelmek. – Mit beszélsz? – förmedek rá. – Csak azt, hogy tudom, te is ugyanúgy érzel irántam, ahogyan én teirántad. – Drámai mozdulattal lekapja a napszemüvegét, mintha ezzel is bizonyítani akarna valamit. – Következtetésed… hibás – mondom fuldokolva. – Te tényleg… nem vagy normális. – De miért? – kérdezi. – Olyan nagy hiba volna szeretni téged, Patrick? – Te… jó… isten. – Kívánni téged? Vágyni a társaságodat? – kérdezi. – Valóban olyan nagy hiba volna? Érzem, hogy csak bámul belém magatehetetlen, hogy mindjárt elsírja magát. Miután befejezi, nekem nincs más válaszom, mint a hallgatás. Végül is úgy vágom ki magam a csönd kutyaszorítójából, hogy rásziszegek: – Mondd, miért vagy te képtelen arra, hogy józanul szemléld ezt a helyzetet? – Megint hallgatok. – Mondd! Felemelem a tekintetem a szvetterekről, nyakkendőkről vagy ami épp előttem van, és Luisra pillantok. Abban a pillanatban elmosolyodik, megkönnyebbülve, hogy végre tudomásul veszem a jelenlétét, de egyhamar szét is töredezik a mosoly, mert a buzi agya mély és sötét bugyraiban egyszer csak megért valamit, és ettől sírva fakad. Amikor azonban nyugodt léptekkel egy oszlophoz lépek, ami mögött elrejtőzhetem, Luis oda is utánam jön, és durván vállon ragad, és egyetlen heves mozdulattal megpenderít, hogy szembeforduljak vele: ebben a pillanatban Luis elzárja előlem a való világot. Megkérem, hogy: – Menj innen! Ő szipog: – Istenem, Patrick, mondd, miért nem szeretsz te engem? – majd sajnálatos mód a lábam elé rogyik. – Kelj fel – mondom halkan, de le nem hajolva. – Kelj fel. – Miért nem lehetünk mi egymáséi? – kérdezi szipogva, és közben az öklével a padlót veri. – Azért… mert számomra – gyorsan körülnézek az üzletben, nem hallja-e 302

valaki, hogy mit mondok; Luis átkarolja a térdemet, lesöpröm magamról a kezét – te nem vagy szexuálisan vonzó – súgom hangosan, és merő tekintettel lenézek rá. – Magam se hiszem, hogy ezek a szavak kijöttek a számon – motyogom magamban, aztán megrázom a fejem, hogy kissé kitisztuljon, mivel a bennem kavargó zűrzavarban immár én sem ismerem ki magam. Azt mondom Luisnak: – Kérlek, hagyjál békén – s azzal otthagyom. Mivel képtelen felfogni ezt az óhajt, belekapaszkodik Armani márkájú selyemballonom szegélyébe, és a földön fekve így kiált fel: – Kérlek, Patrick, könyörögve kérlek, ne hagyj itt! – Legyen eszed – mondom, és letérdelek melléje, hogy felhúzzam a padlóról. Ettől azonban csak valami érthetetlen hablatyolás szakad fel belőle, ami végül is olyan crescendóvá erősödik, hogy az üzlet biztonsági embere is felfigyel rá, aki rendesen a bejáratnál ácsorog, most azonban megindul felénk. – Látod, mit csináltál? – súgom kétségbeesetten. – Kelj fel! Kelj már fel! – Minden rendben? – néz le ránk a biztonsági ember, egy nagydarab fekete. – Igen, köszönjük szépen – mondom Luisra vicsorogva. – Minden a legnagyobb rendben van. – Ne-e-e-e-e-e – nyöszörgi Luis a zokogástól fuldokolva. – Igen, igen – ismételgetem, és a biztonsági őrre pillantok. – Biztos? – kérdezi az őr. Szakszerű mosolyt villantok rá, és azt mondom neki: – Egy-két perc csak az egész. Szeretnék négyszemközt beszélni a barátommal. – Ismét Luishoz fordulok. – Na, gyere, Luis. Kelj fel szépen. Ne legyél már olyan nyápic. – Megint az őrre nézek, és kezem feltartva, folyamatosan bólogatva hozzá, megismétlem, hogy: – Csak egy perc az egész. Az őr kissé aggodalmasan bólint, és tétova léptekkel megindul az őrhelye felé. Megragadom Luis rázkódó vállát, és halk hangon, higgadtan, de tőlem telhetőleg fenyegető hangsúllyal, ahogy a büntetés előtt álló gyerekkel beszél az ember, közlöm vele: – Ide figyelj, te hülye buzi, ha azonnal nem hagyod abba ezt a nyivákolást, most mindjárt elvágom a torkod. Hallod, amit mondok? – Egyszer-kétszer könnyeden arcon legyintem. – Ennél világosabban már nem tudok beszélni. – Tessék csak, ölj meg – nyögdeli lehunyt szemmel, előre-hátra ingatva a fejét, s közben egyre összefüggéstelenebb szavakat motyog, majd azt mondja: – Ha nem akarsz az enyém lenni, akkor én nem akarok élni. Meg akarok halni. Érzem, nem sok híja van, hogy cserbenhagyjon ép elmém ott, a Barney kellős közepén; galléron ragadom Luist, odahúzom magamhoz, és suttogva belemondom az arcába: – Jól figyelj rám, Luis. Hallod, amit mondok? Általában nem szokásom 303

senkit sem előre figyelmeztetni, veled most mégis megteszem. Luis, én figyel-mez-tet-lek téged. Már régen nem képes logikusan gondolkodni, csak hörög, a fejét lehorgasztja szégyenkezve, aztán alig hallhatón felel valamit. Belemarkolok a hajába – szinte merev még a zselétől; ráismerek egy új márka, a Cactus illatára –, fölrántom a fejét, és rávicsorgok: – Szóval, te meg akarsz halni? Mert én megteszem neked, Luis. Nem ez lesz az első eset, szívesen kibelezlek, Luis, fölvágom a hasadat, és megetetem veled a beledet, Luis. Nem is hallja, hogy mit mondok neki. Én meg még mindig ott térdepelek mellette, és csak bámulom a pasast, mert nem akarok hinni a szememnek. – Kérlek, Patrick, kérlek szépen. Hallgassál meg; én már mindent kigondoltam. Otthagyom a P&P-t, és te is otthagyhatnád, és akkor mind a ketten átköltözünk Arizonába, és akkor… – Elhallgass, Luis. – Megrázom. – Az isten szerelmére, hallgass már! Gyorsan felállok, leporolom magam, de amikor már-már azt hiszem, hogy megnyugodott kissé és végre otthagyhatom, Luis megint elkapja a jobb bokámat, és belém kapaszkodik, úgyhogy a végén már a padlón húzom magam után legalább kétméternyit, mikor is kénytelen vagyok belerúgni a pofájába, miközben nyájasan, bár kétségbeesetten mosolygok egy házaspárra, akik a szomszédos zokniosztályon nézelődnek. Luis felpillant rám, esedezve, a bal orcáján kis zúzódás kékül lassan. A házaspár arrébb sétál. – Szeretlek – nyögi szánalmasan. – Szeretlek. – Meggyőztél, Luis – kiáltok rá. – Meg vagyok győzve. De most aztán már kelj fele Szerencsére ekkor közbelép egy eladó, aki felfigyelt a Luis által rendezett jelenetre, és felsegíti a földről. Néhány perccel később, miután sikerült megnyugodnia valahára, a főbejáratnál állunk, ketten. Luis egyik kezében zsebkendőt tart, a szeme szorosan behunyva, a bal szeme alatt zúzódás, mely lassan, láthatón dagad. Úgy látom, ismét uralkodik magán. – Az a fontos, hogy legyen bátorságod szembenézni… hogy is mondjam… a valósággal – mondom neki. Luis szorongva bámul kifelé a forgóajtón át a meleg esőbe, majd gyászos sóhajjal felém fordul. Én a nyakkendőket nézem, az egymás mellett függő nyakkendők végtelen sorát, majd a mennyezetre pillantok.

304

Megölök egy gyereket az állatkertben Telnek a napok, egyik a másik után. Éjszakánként húszpercenként felébredek. Céltalan az életem, szemem előtt borús a világ, a gyilkolás ösztöne hol felébred bennem, hol elmerül, majd ismét előbukkan, hogy megint elhagyjon, de alig is szunnyad csak a bőröm alatt, miközben csöndesen megebédelek az Alex Goes to Campben, ahol birkakolbászkás salátát rendelek meg homárt, illetve lima levével és ecetes libamájjal ízesített fehér babot. Koptatott farmert viselek, Armani zakót, száznegyven dolláros fehér Comme des GarQons garbót. Hazatelefonálok, hogy lehallgassam a rám váró üzeneteket. Visszaviszek néhány videót. Útközben megállok egy automata pénzkiadónál. Tegnap este Jeanette megkérdezte tőlem: – Mondd, Patrick, miért tartasz zsilettpengéket a tárcádban? – A ma reggeli Patty Winters Show egy fiatalemberről szólt, aki egy dobozos szappanba szerelmes. Képtelen vagyok olyan állapotba kerülni, hogy emberek közé mehessek, így aztán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a Central Park-i állatkertben járkálok céltalanul és nyughatatlan. A bejárat környékén kábítószerárusok lődörögnek az arra haladó hintók által elpotyogtatott lószar szállongó bűzében, melyet a szellő az állatkert iránt meg a felhőkarcolók csúcsai felé sodor, be az előkelő, Ötödik sugárúti lakások ablakán, a Trump Plaza épületébe, az AT&T irodaházába, melyek a Central Parkot körülveszik, mely viszont az állatkertet veszi körül, miáltal csak még nagyobb hangsúlyt kap természetellenessége. A férfivécében rám szól a fekete vécékezelő, aki épp a padlót mossa, hogy használat után öblítsem le a vizelde csészéjét. Közlöm vele, hogy: – Az a te dolgod, büdös nigger – és amikor látom, hogy moccan és felém indulna erre, megvillantom a szeme előtt a késpengét, s ettől nyomban megtorpan. Úgy látom, minden információskioszk zárva van. Egy vak ember perecet abrakol nyammogva. Két részeg buzi egymást vigasztalja az egyik padon ülve. Nem messze tőlük egy anya a csecsemőjét szoptatja, aminek látványa azonnal felébreszt bennem valami rémségeset. Szinte üres az állatkert, néptelen és élettelen. A jegesmedvék mintegy kokaintól kábán lézengenek. Egy krokodil mogorván lebeg hevenyészett medencéje olajos vizén. Az északi lundák szomorúan bámulnak kifelé üvegkalickájukból. A kakaduk csőre olyan éles, akár a késpenge. A hülye fókák szikláikról az alant feketén örvénylő vízbe ugrálnak fejest, és közben ki tudja, miért – ugatnak. Az ápolók döglött halakkal etetik őket. Csődület gyűlik a 305

medence köré, többnyire felnőttek, némelyikük gyerek kezét fogja. A fókák medencéjének falán felirat: A PÉNZ ÖL – A LENYELT PÉNZÉRMÉK KÖNNYEN FEKÉLYT VAGY FERTŐZÉST OKOZHATNAK, AMI AZ ÁLLAT ELHULLÁSÁHOZ VEZETHET. EZÉRT PÉNZÉRMÉKET A MEDENCÉBE DOBÁLNI TILOS! Mit teszek erre én? Amikor egyik ápoló sem néz oda, gyorsan bedobok egy marék aprót a medencébe. Nem a fókákat gyűlölöm – az zavar, hogy a nézők mennyire élvezik őket. A hóbagoly szeme éppen olyan, mint az enyém, különösen amikor tágra nyitja. Míg ott állok és meredten bámulom – szemüvegem az orrom hegyére eresztve, szavak nélkül is mintha megértenénk egymást a madárral –, valami megmagyarázhatatlan feszültség kerít a hatalmába, valami bizarr kényszert érzek, ami nagyrészt okozójává válik a most következő eseményeknek, melyek hirtelen és váratlanul veszik kezdetüket, hogy éppily hirtelen és váratlanul megtörténjenek, majd véget is érjenek. A pingvinházban – amit az állatkert nagyképűen „Sodró-dó Jégtáblá”-nak nevezett el – sötét van és hűvös; nagy a kontraszt a kinti fülledt bőséggel. A víz alatt úszkáló pingvinek lustán siklanak el a medence üvegfala előtt tolongó látogatók előtt. A sziklákon kuporgó pingvinek, amelyek éppen nem úszkálnak, kábán néznek maguk elé, mintha idegösszeomlásuk lenne, fáradtan és unottan. Hangszórókból mesterséges pingvinrikoltások szólnak, szalagról alkalmasint, és valaki még fel is csavarta a hangerőt, mert olyan sok az ember a teremben. A pingvinek aranyosak – feltehetőleg. Megpillantok valakit, aki éppen úgy néz ki, mint Craig McDermott. Egy kisgyerek, talán még ötéves sincs, éppen most fejezi be a csokiját. Az anyja rászól, hogy dobja el a papírját, aztán tovább beszélget egy másik asszonnyal, aki szintén gyerekkel van, aki szintén körülbelül annyi idős lehet, mint az első, és mindhárman kimeredt szemmel néznek bele a pingvinmedence piszkos kékségébe. A gyerek megindul a szemétkosár felé, mely a terem egyik sötét sarkában áll, ahol én is meglapulok. Felágaskodik, és óvatos mozdulattal beleejti a csokoládé papírját a szemétkosárba. Odasúgok neki valamit. A gyerek csak most vesz észre engem, csak áll és néz, távol a medence előtt bámészkodó tömegtől, kissé ijedten, de egyszersmind kíváncsian is. Visszanézek rá. – Nem kérsz… sütit? – kérdezem, és benyúlok a zsebembe. Kicsi feje bólint, lassan bólogat, föl-le, föl-le, de még mielőtt megszólalhatna, bennem a hirtelen felbuzgó düh egyszerre minden óvatosságot elsöpör, előhúzom a kést a zsebemből, és beledöföm a nyakába. Rémülten hátrál a szemétkosár felé, miközben olyan kis göcögő hangokat hallat, mint a csecsemők, mivel se szólni, se kiáltani nem tud a torkán tátongó sebből kiömlő vértől. Bár szívesen végignézném a haldoklását, inkább lenyomom a földre a szemétkosár mögé, majd elvegyülök a tömegben, megérintem egy csinos lány vállát, és mosolyogva mutatom neki az egyik pingvint, mely 306

épp fejest ugrani készül a vízbe. Hátul, ha valaki is alaposabban körülnézne, láthatná a gyerek lábát, amint a szemétkosár mögött rugdos görcsösen. Mindeközben rajta tartom a szemem a gyermek anyján is, akinek kisvártatva feltűnik, hogy milyen sokáig elmarad a kisfia, és tekintete a tömeget fürkészi. Ismét megérintem a lány vállát, aki visszamosolyog rám, és bocsánatkérőn felvonja a vállát, bár sejtelmem sincs róla, hogy miért akarna bocsánatot kérni tőlem. Amikor az anya végül is észreveszi a gyereket, nem sikolt, mivel a két rugdalózó lábát látja csak egyelőre és azt hiszi, a kisfia előle bújt el pajkosan. Először megkönnyebbülés jelenik meg az arcán, hogy végre meglelte, és a szemétkosár felé haladva így gügyög neki: – Mi az, drágaságom, bújócskát akarsz játszani a mamával? – Onnan, ahol én állok, a lány háta mögött, akiről közben már kiderült, hogy külföldi turista, pontosan meg tudom figyelni azt a pillanatot, amikor a derűs kifejezés riadalommá változik az anya arcán, ahogy retiküljét a vállára kapja, félrehúzza a szemétkosarat, és megpillantja a gyermek vérrel borított arcát, a beléfolyt vértől pislogó szemét, torkát markoló kezét, és immár mind erőtlenebbül rugózó lábát. Az anya ekkor olyan hangot hallat, amit nem tudok leírni – valamiféle magas fej-hang jön ki a torkán, ami aztán sikollyá változik. Miután odazuhan a padlóra a kis tetem mellé, és néhány nézelődő hátrafordul, én azon veszem észre magam, hogy így kiáltok, érzelemtől fűtött hangon: – Orvos vagyok, engedjenek oda, orvos vagyok! – aztán odatérdelek az anya mellé, még mielőtt a kíváncsiskodók körülvennének bennünket, és lefejtem a karját a gyermekről, aki most már hanyatt fekve kapkod levegő után mindhiába, miközben a vér most már csak egyenletesen ömlik a sebből, és csak a haláltusa görcsös pillanatában lövell ki ismét sugárban, lucskosra áztatva a kisfiú Polo márkájú trikóját. Míg a gyermek fejét tartom tiszteletteljesen, egyben arra is ügyelve, össze ne vérezzem magam, halványan felmerül bennem az a gondolat, hogy ha valaki most gyorsan telefonálna a mentőknek, vagy ha akadna itt a közelben egy igazi orvos, alkalmasint meg lehetne még menteni a gyerek életét. Ez azonban elmarad. Igazi orvos helyett én tartom a fejét kukán, mialatt az anya – zsidós külsejű kövérkés háziasszony, aki szánalmas igyekezettel próbálván divatosan öltözködni, márkás farmert visel és hozzá ízléstelen levélmintás, fekete gyapjúpulóvert – egyre csak azt sikoltozza, hogy csináljon már valamit, csináljon már valamit, és az összecsődülő emberek sivalkodása közepette csak mi ketten koncentrálunk a haldokló gyermekre, tudomást sem véve az egyre fokozódó zűrzavarról. Bár eleinte elégedett vagyok magammal, egyszer csak valami gyászos szomorúság önt el, és arra gondolok, milyen hiábavaló, milyen hihetetlenül fájdalommentes elvenni egy gyermek életét. Ennek az aprócska valaminek, mely előttem hever kicsavarodott tagokkal, véresen, nincsen se története még, sem említésre méltó múltja, vagyis voltaképp nem is ment vele veszendőbe 307

semmi. Mennyivel gonoszabb (és egyszersmind élvezetesebb) tett olyasvalakit megfosztani az életétől, aki teljében van, akinek már legalábbis kibontakozóban van az élettörténete, aki házastársa valakinek, akinek barátai vannak, életpályája van, akinek a halála sokkal több embert fog gyászba borítani, mint egy gyermeké, olyat, aki hozzátartozóinak és ismerőseinek összesített bánata szinte végtelen is lehet akár, akinek a halála sokkal, de sokkal több ember életét teszi tönkre, mint ennek a kisfiúnak a jelentéktelen, pirinyó halála. Szinte leküzdhetetlen vágy fog el, hogy belemártsam a kést a gyerek anyjába is, aki magánkívül van, de nem tehetek egyebet, mint hogy arcul legyintem keményen, és rákiáltok, hogy uralkodjék magán. Ezért még nem is kapok senkitől helytelenítő pillantásokat. Csak félig-meddig érzékelem, hogy valahonnan világosság hatol az elsötétített terembe, nyilván ajtó nyílik valahol, köröttünk állatkerti alkalmazottak tűnnek fel, egy biztonsági őr, és valaki – talán az egyik turista? – villanófénnyel fényképeket készít, miközben mögöttünk a medencében szinte őrjöngenek a pingvinek, és páni rémületükben az üvegfalnak verdesik magukat. Rendőr bukkan fel valahonnan, félretol, habár mondom neki, hogy orvos vagyok. Valaki kivonszolja a gyereket az épületből, lefekteti a földre és lehúzza a trikóját. A gyerek levegőért kapkod és meghal. Az anyát le kell fogni. Üresnek érzem magam, szinte itt sem vagyok lélekben, és még a rendőrség megérkezése sem késztet távozásra, hanem csak állok a pingvinház előtti tömegben, aztán csak lassan-lassan húzódom mind hátrább, mígnem végül már az Ötödik sugárúton járok, és azt nézegetem meglepetten, mily kevéssé lett véres a zakóm, majd bemegyek egy könyvesboltba, veszek egy könyvet meg az Ötvenhatodik utca sarkán álló utcai standnál egy Dove csokit – kókuszost –, és a képzeletemben egy lyuk jelenik meg a Nap kellős közepén, mely egyre növekszik, s ez valami okból hirtelen kioldja bennem a feszültséget, amit akkor éreztem először, amikor megpillantottam a hóbagoly szemét, és amely újra elfogott, amikor a gyereket kivonszolták a pingvinházból, én meg eloldalogtam véres kézzel, anélkül hogy elfogtak volna.

308

Lányok Az elmúlt egy hónap során, enyhén szólva, legfeljebb ha sporadikusan tűntem fel az irodámban. Úgy érzem, egyébre se vágyom, csak testedzésre, és többnyire súlyt emelek, azonkívül pedig csak asztalt foglalok magamnak különböző új vendéglőkben, ahol egyébként jártam már, hogy aztán le is mondjam az asztalfoglalást. A lakásom bűzlik a rothadó gyümölcstől, bár a bűz igazi oka sokkal inkább az a pempő lehet, amit Christie fejéből kanalaztam ki, s amit egy öblös, márkás Marco üvegtálban tartok az előszobaajtó melletti alacsony szekrényen. Maga a fej, pépes agyvelővel borítva, szem nélkül és belülről kivájva a nappali sarkában van a zongora alatt, és azt tervezem, hogy töklámpásnak fogom használni a következő mindenszentekkor. A bűz miatt döntök úgy, hogy a ma estére tervezett kis mulatságot Paul Owen lakásán rendezem meg. Minden helyiségét átvizsgáltattam, hogy nincs-e valahol lehallgató berendezés elrejtve; legnagyobb csalódásomra az emberem nem talált semmit. Valaki, akivel az ügyvédem révén tartom a kapcsolatot, azt közli velem, hogy Donald Kimball, a magándetektív olyan értesüléseket szerzett, melyek szerint Owen csakugyan Londonban van, ahol kétszer egymás után is látta valaki a Claridge halljában, aztán egyszer egy Savile Row-i úri szabónál, illetve még egy ízben valamelyik divatos új vendéglőben Chelsea-ben. Kimball két nappal ezelőtt át is repült Londonba, ami azt jelenti, hogy immár senki sem tartja szemmel a lakást, míg a kulcsok, melyeket Owentől vettem el, továbbra is nyitják a zárat, s így a kellékeket is (egy fúrógépet, egy üveg sósavat, egy szögbelövő pisztolyt, különféle késeket meg egy Bic márkájú öngyújtót) fel tudtam hozni ebéd után. Felhívok egy alkalmi hölgytársaságot közvetítő ügynökséget, mely viszonylag jóhírű, de azért korántsem makulátlan és amellyel nekem azelőtt még nem volt dolgom, és rendelek tőlük két lányt Owen arany American Express hitelkártyájára, melyet feltehetőleg nem köröztetnek, hiszen mindenki abban a hitben van, hogy Owen Londonban tartózkodik, habár a platina AmExét letiltották. A mai Patty Winters Show – minő fonák véletlen, gondoltam én mindjárt – Lady Di kozmetikai tanácsairól szólt. Éjfél. A beszélgetés, amit a két lánnyal folytatok, akik mindketten nagyon fiatalok, szőkék és nagy mellük van, igen kurta, mivel csak a legnagyobb erőfeszítéssel vagyok képes fékezni zaklatott énemet. – Micsoda palota ez a lakás – mondja az egyik lány, bizonyos Torri, nyafogó kislányhangon, mivel lenyűgözi Owen nevetségesen kicicomázott lakása. – Valóságos kastély. 309

Bosszant a megjegyzése; megrovó pillantást vetek rá, és megjegyzem: – Azért nem kell túlzásokba esni. Mialatt különféle italokat készítek a számukra Owen jól felszerelt bárszekrényének készleteiből, megemlítem nekik, hogy a Wall Streeten dolgozom, a Pierce & Pierce cégnél. Egyikükön sem látom az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem. Majd egyszer csak megszólal egy hang – az egyik lányé –, és azt kérdezi, hogy nem véletlenül egy cipőbolt-e ez a P&P. Tiffany a GQ egy három hónapos számát lapozgatja, mely a fekete bőrkanapén hever közvetlenül a műmarhabőrrel bevont támla alatt, és kissé zavartan néz maga elé, mint aki nem ért valamit, illetve semmit. Én azt gondolom, hogy „Imádkozzál, te büdös kurva, imádkozzál”, majd kénytelen vagyok beismerni magam előtt, micsoda gyönyörűség lesz rávenni ezeket a lányokat, hogy maréknyi aprópénz fejében lealjasítsák magukat a szemem láttára. Még egy pohárral töltök nekik, aztán megemlítem, hogy a Harvardra jártam egyetemre, majd a biztonság kedvéért kisvártatva megkérdezem, hogy: – Arról hallottatok már? Megdöbbenve hallgatom Torri válaszát: – Volt egyszer egy üzleti partnerem, aki szintén azt mondta magáról, hogy oda járt. – Kukán vállat von. – A kliensed volt? – Nézd – kezdi idegesen. – Maradjunk abban, hogy üzleti partnerem volt az illető. – A stricid volt? – faggatózom tovább, és akkor jött a válasz hajmeresztő része. – Nézd… – kezdi, de el is akad mindjárt, mielőtt folytatná. – Maradjunk abban, hogy üzleti partnerem volt az illető. – Iszik egy kortyot. – Azt állította, hogy a Harvardra járt… de én nem hittem neki. – Tiffanyra pillant, majd énrám. Mindketten hallgatunk, s ez arra bátorítja, hogy ha akadozva is, de tovább beszéljen. – Szóval, volt neki egy ilyen majma. Nekem erre a majomra kellett vigyáznom… a lakásán. – Elhallgat, aztán újra kezdi monoton hangon, olykor nagyokat nyel közben. – Én egész nap csak a tévét néztem, mialatt a pasas el volt menye hazulról… és közben megpróbáltam szemmel tartani a majmot. Csak az volt a ciki, hogy valami… valami nem volt rendben a majommal, valami baja volt neki. – Elhallgat, mély lélegzetet vesz. – A majom nem akart mást nézni, semmi mást, csak… – Ismét elhallgat, körülpillant a szobában, az arcán kétely és zavar, mintha nem tudná elszánni magát rá, hogy csakugyan elmondja-e nekünk ezt a történetet; hogy beavasson-e bennünket, engem meg a másik kurvát, ebbe a titokba. Arra vagyok elkészülve, hogy valami megdöbbentő dolgot fog mondani, valami kompromittálót, ami leleplez valakit. – Nem akart mást nézni, hanem mindig csak… – Felsóhajt, aztán szinte hadarva kiböki végre, hogy: – …csakis az Oprah Winfrey Show-t, semmi egyebet. És a pasasnak rengeteg videója volt, és minden csak az Oprah 310

Winfrey Show volt, amit csakis egyedül ennek a majomnak vett fel… – most reám emeli a tekintetét, könyörögve néz rám, mint akinek mindjárt elmegy a józan esze, ott, Owen lakásán, ha én most azonnal nem teszem meg neki, hogy – de mit vajon? –, hogy elismerem, minden szava igaz? – …szépen kitörölve belőle a reklámokat. Egyszer megpróbáltam… hogy átkapcsoljak egy másik csatornára, hogy elzárjam a videót… és helyette valami filmet nézzek inkább vagy akármit, de… – kiissza a poharát, aztán láthatólag feldúltan a történettől amit elmesélt, kimeredt szemmel, de bátran folytatja – …de a majom rikácsolva kiabálni kezdett velem, és csak akkor nyugodott meg, amikor újra feltettem neki az Oprah Winfrey Show-t. – Nagyot nyel, megköszörüli a torkát, olyan arcot vág, mint aki mindjárt elsírja magát, de aztán uralkodik magán. – És tudod, még csak a kezemet nyújtottam, hogy átkapcsoljak másik csatornára, az a rohadt majom már ugrott is, hogy belém karmoljon – fejezi be elkeseredett hangon, aztán borzongva összehúzza magát, két kezével átkarolja a vállát, s úgy próbálja melengetni magát, de mindhiába. Csönd. Jeges, sarkvidéki, feneketlen csönd. A mennyezeten fölöttünk világító lámpa fénye is hideg, elektromos fény. Felállok, előbb Torrira nézek, aztán a másik lányra, Tiffanyra, aki szemlátomást ideges kissé. Végül megszólalok, bukdácsolva a szavaim között. – Engem nem érdekel… hogy tisztességes életet éltél-e… vagy nem. Elkövetkezik a szex – olyan, mint egy kemény pornófilm válogatott jelenetei. Leborotválom a szőrt Torri pinájáról, aztán hanyatt fekszik Owen kanapéján és széttárja a lábát, én meg bedugom neki az ujjamat, majd leszopogatom róla a lét, miközben néha a segge lukát is nyalogatom. Aztán Tiffany szopja az én farkamat – forró és nyirkos a nyelve, és folyton a makkom körül csapdos vele, ami engem határozottan irritál –, én meg közben büdöskurvázom. Óvszert húzok, és az egyiket kefélem, mialatt a másik a tökömet nyalogatja lefetyelve, én meg közben az ágy fölött függő Angelis selyemképet nézem kimeredt szemmel, és vértócsákat képzelek magam elé és buzogó gejzíreket, szintén vérből. Néha olyan csönd támad a szobában, hogy nem is hallani mást, csak azt a cuppogó hangot, ahogy a farkam jár valamelyik lány vaginájában. Tiffany és én felváltva nyaljuk Torri leborotvált pináját meg a segge lukát. Fejtől-lábtól fekve egyszerre élvez el mind a két lány, egyszerre sikoltva fel a gyönyörűségtől. Amikor már elég lucskos a pinájuk, előveszem nekik a műfaszt, és hagyom, hadd játszódjanak vele egy kicsit. Torri széttárja a lábát, és a csiklóját morzsolgatja, Tiffany meg szaporán keféli a hatalmas, bekrémezett műfasszal, miközben Torri egyre csak nógatja, hogy gyorsabban, gyorsabban, mígnem hirtelen elakad a lélegzete, és végre elélvez. Újra egymás pináját nyalatom velük, de most már koránt sincs rám olyan ingerlő hatással a látvány, mint korábban – már csak a vér jár az eszemben, az, hogy milyen lesz majd a kiömlő vérük, és bár Torri nagyon jól érti a dolgát, tudja, hogyan kell pinát nyalni, engem nem elégít ki a látvány, hanem félre311

tolom Torrit, és magam kezdem nyalni meg harapdálni a rózsás, puha, lucskos pinaságot, mialatt Torri széthúzza a farpofáit, és rátelepszik Tiffany arcára. Tiffany mohón dugja föl a nyelvét Torri lucskosan csillogó pinájába, miközben Torri a fél kezével a csiklóját dörzsöli, a másikkal meg lenyúl, és Tiffany óriás, kemény mellét markolássza. Közben én már keményen harapdálom, rágcsálom Tiffany pináját, aki – érzem – egész testében megfeszül. – Engedd el magad – mondom neki csitítón. Ő azonban visítozni kezd, el akarna húzódni tőlem, és végül éles sikolyt hallat, amikor a fogam belevájom a húsába. Torri viszont azt hiszi, Tiffany épp elélvez, s ezért még jobban belenyomja a pináját Tiffany szájába, amivel elfojtja a sikoltozás hangját, hanem amikor ráemelem a tekintetem, és meglátja véres arcom meg a számból kilógó pinaszőrös húscafatot, és észreveszi, hogy Torri szétmarcangolt pinájából lüktetve ömlik a vér a kanapéra, hirtelen elönti a borzalom. Gyorsan lefújom őket gázzal, ami egy pillanatra el is vakítja őket, aztán kapnak egyet a szögbelövő pisztoly markolatával, és elveszítik az eszméletüket. Torri, amikor magához tér, már oda van kötözve hanyatt görbítve a kanapé karfájára és az arca csupa vér, mivel egy körömollóval lenyirbáltam az ajkát. Tiffany az ágy másik végéhez van kikötve Paul hat nadrágtartójával, és csak vinnyog a félelemtől, mert a valóság borzalma egyszerűen megbénítja. Azt akarom, hogy nézze végig, amit Torrival fogok csinálni, ezért úgy támasztottam oda az ágy sarkába, hogy ez egyenesen elkerülhetetlen legyen a számára. Akárcsak máskor, most is filmre veszem a lányok halálát, mivel ettől remélem, hogy talán sikerül megértenem őket. Torri és Tiffany esetében egy Minox LX ultraminiatűr kamerát használok, melybe 9,5 milliméteres film való, 15 milliméteres f/3,5-ös lencséje van, beépített fénymérője és színszűrője, és háromlábú állványra van szerelve. Az ágy fejtámláján heverő hordozható CD-lejátszón a Traveling Wilburys egyik lemeze szól, hogy a hangja elnyomja az esetleges sikolyokat. Azzal kezdem, hogy megnyúzom egy kicsit a lányt, recés késsel metszéseket ejtve rajta, majd kis húscafatokat szaggatva a lábáról meg a hasáról, miközben ő hiába sikoltozik irgalomért könyörögve vékony, magas hangon, én meg csak azt kívánom, bárcsak tudná, milyen enyhék az ő kínjai ahhoz képest, amit a másikuk számára eszeltem ki. Folyvást fújom rá a gázt, aztán megpróbálom levágni az ujjait egy körömollóval, végül pedig sósavat öntök a hasára és a nemi szervére, de mindez még korántsem elég ahhoz, hogy belehaljon s így ahhoz folyamodom, hogy nyakon szúrom, de a kés pengéje csontot ér és beletörik, mire felhagyok a kísérletezéssel, hogy egészen átvágjam a nyakát. Végül is fűrésszel vágom le a fejét – Tiffany meg nézi, amint a vér sugárban spriccel a falra, de még a mennyezetre is –, majd magasra tartom, mint valami trófeát, aztán előveszem a farkam, mely olyan kemény már, hogy lilán mered előre, majd az ölembe eresztem Torri fejét, és farkamat a véres szájba dugva kefélni kezdem, amíg el nem élvezek, valósággal belerobbantva 312

az ondót a fejbe. Utána is olyan keményen mered azonban a farkam, hogy Torri szájába dugva föl s alá járkálok a szobában a mintegy rátűzött fejjel, mely kellemesen melegíti, s szinte súlytalannak tetszik rajta. Ez igen szórakoztató egy darabig, de aztán úgy érzem, meg kell pihennem, s leveszem a fejet, majd odahelyezem Paul tölgy és tikfa kombinációjú fegyverszekrényének pultjára, és azon meztelen s véresen letelepszem egy székbe, és a HBO-t nézem Owen tévéjén, megiszom egy Coronát, miközben azon bosszankodom fennhangon, miért is nincs Owennek Cinemaxa. Később – azaz most – azt mondom Tiffanynak, hogy: – Téged eleresztelek, sssssss… – miközben az arcát simogatom, mely síkos a könnyektől meg a gáztól, szelíden simogatom, de szinte éget, hogy a lány csakugyan reménykedve pillant fel rám, amíg meg nem látja a kezemben tartott égő gyufaszálat, melyet abból a levélből téptem ki, amit még a múlt pénteken a bárpultnál vágtam zsebre a Palióban, ahol Robert Farrell-lel és Robert Prechterrel beszélgettünk egy pohár ital mellett, aztán a szeméhez közelítek vele, mire ösztönösen becsukja, én meg lepörzsölöm a szempilláját meg a szemöldökét, majd végül két ujjal szétfeszítem a szemhéját, hogy be ne csukhassa a szemét, és a Bic öngyújtóval addig égetem, közben a magam két ujját is megpörkölve a lánggal, amíg ki nem pukkad a szemgolyója. Még eszméleténél van, amikor hasra hengerítem, és a farpofáit szétfeszítve a műfaszt, melyet egy deszkára kötöztem, mélyen beverem a végbelébe, a szögbelövő pisztolyt használva kalapács gyanánt. Aztán újra hanyatt fordítom, miközben érzem, hogy teste erőtlen a rémülettől, aztán lenyesegetem a húst a szája körül, és széles marófejet szerelve a fúrógépre, kibővítem a szájnyílást, miközben a lány egész testében reszket és tiltakozik, majd amikor úgy érzem, elég nagy a luk, nem lehet már tágabb a szája, mely olyan már, akár egy vöröses, barnás alagút, melynek falán véresen hever az összecsavarodott nyelv, s melyet a helyükből kifordított fogak kereteznek, beleerőltetem a kezem, és csuklóig ledugom a torkába – mindeközben megállíthatatlanul reszket a feje, de a kezemre nem bír ráharapni, hiszen a marófej kiverte a fogakat az ínyéből –, kitapogatom az ereket, melyek csövekként futnak lefelé a véres alagút falán, az ujjaimmal letépdesem őket, majd amikor már meg tudom ragadni őket, nagy rántással kitépem a száján át, amíg szinte be nem horpad a nyaka, aztán a megfeszülő bőr is el nem szakad, bár alig folyik vér. A nyak belső részeinek zöme, köztük a verőér is, ott csüng kifelé a szájon, a test pedig úgy ráng, akár egy hátára fordított svábbogár, görcsök húzzák össze, míg megolvadt szeme az arcán csurog lefelé könnyekkel és a folyékony gázzal elvegyülve, aztán – mivel nem akarom már tovább vesztegetni az időt – gyorsan eloltom a villanyt, és a sötétben, még mielőtt kiszenvedne, puszta kézzel fölszakítom a hasát. Nem tudom pontosan, hogy mit tesznek a kezeim, mindenesetre cuppogó hangokat hallok, és meleg, nyálkás dolgok között turkálok. 313

Azután. Se szorongás, se zavarodottság. Nem időzhetek sokáig a lakásban, mivel mindenféle elintéznivalóim vannak; vissza kell vinnem egypár filmet a videokölcsönzőbe, le kell mennem a konditerembe, megígértem Jeannette-nek, hogy elviszem egy új angol musicalre, amit most mutattak be a Broadwayn, és a vacsorához is asztalt kell még foglalnom valahol. A tetemeken – illetve megmaradt részeiken – hamar beáll a hullamerevség. Tiffany testének egy darabja – legalábbis azt hiszem, ő az, bár nem könnyű megkülönböztetnem őket egymástól – a törzs: mellkasa behorpadva, a bordái viszont, többnyire félbetörve, hegyesen merednek fölfelé a hajdani hasból, mindkét mellét is átdöfve. A falon egy fej odaszegezve, szanaszét a szobában elszórva ujjak s a CD körül szintén, csak épp körberakva, mintegy. Az egyik tetemen, azon, amelyik a padlón hever, ürülék s a bőrön mindenfelé harapások nyoma, ahol belevájtam a fogam. Belemártom a kezem az egyik hulla hasüregében összegyűlt vérbe, és csöpögő, vörös betűkkel kiírom a műmarhabőr lambéria fölé a nappali falára, hogy VISSZAJÖTTEM, alája pedig kis ijesztő ábrát rajzolok, amely a következőképpen fest

314

Patkány A következő árucikkeket szállítják házhoz hozzám október közepén: Egy Pioneer gyártmányú, VSX-9300S típusú audio vevőkészüléket, mely integrált Dolby Prologic proceszorral van felszerelve és digitális késleltetéssel működik, valamint infravörös távirányítója van, amely 154 előprogramozott funkciót irányít bármely más gyártmányú készüléken is, és amelynek az elülső hangszórói 125 wattosak, a hátulsók pedig 30 wattosak. Egy Akai gyártmányú analóg magnódecket, GX-950B típusút, amelynek Dolby-rendszerű felvételvezérlője van, beépített s előkalibrált hanggenerátora, valamint pillanattörlésre is alkalmas vágórendszere, amellyel meg lehet jelölni valamely zenei részlet kezdő, illetve végpontját, s aztán egyetlen gombnyomással letörölni az egészet. A háromfejes rendszerhez zárt kazettaegység is tartozik, ami minimalizálja az interferenciát, és a zajszűrést még a Dolby HXPro rendszer is erősíti, és az egészet távirányító működteti. Egy Sony gyártmányú, lemezváltós CD-lejátszót, MDP-700as típusút, melyen nemcsak audiolemezeket, hanem videolemezeket is le lehet játszani – a háromcolos digitális kislemezektől a tizenkét colos videolemezekig akármit. Többsebességes lassítója van, és lézeres képkimerevítővel van felszerelve, melyhez négysávos előválasztó is tartozik, a kétmotoros meghajtórendszer tökéletesen egyenletes lemezsebességet biztosít, egy másik rendszer pedig magát a lemezt védi a megvetemedéstől. Az automata zenei szenzor kilencvenkilenc zenei darab előprogramozását teszi lehetővé, az önműködő videokereső pedig a videolemez hetvenkilenc szakaszát képes egyszerre áttekinteni. Tízgombos távirányító tartozik hozzá (ami kockánkénti keresést is lehetővé tesz), melynek memóriakapcsolója is van. Két aranyozott A-V dugasz segítségével közvetlenül is csatlakoztatható a készülékhez. Egy NEC gyártmányú, nagy teljesítményű kazettadecket, DX-5000 típusút, amelyen különleges hanghatásokat is elő lehet állítani digitális úton, de emellett kitűnő, hifi hangminőséget szolgáltat, és négyfejes VHS-HQ egység is csatlakozik hozzá, melyen huszonegy napra előre, nyolc különféle programot lehet beállítani, MTS dekóderrel van felszerelve, és 140 kábelműsor befogadására alkalmas. Ajándékképp adtak hozzá egy ötvengombos általános távirányítót, amelynek segítségével ki tudom hagyni a felvételből a tévéreklámokat. A 8 milliméteres Sony CCD-V200 camcorderhez feliratozó és vágórendszer is tartozik, amelynek segítségével pixillációs felvételeket is lehet készíteni, vagyis be tudom állítani például arra, hogy tizenöt másodpercenként 315

készítsen egykockányi felvételt a bomló tetemről vagy a megmérgezve fetrengő kiskutya haláltusájáról. A hangegységnek beépített sztereó mikrofonja van, mely playbackre is alkalmas, a zoomlencsének 4 luxos minimál fényereje van és hat, változtatható blendeállása. Az új tévémnek, a Toshiba CX-2788-nak huszonhét hüvelykes képernyője van, beépített MTS dekódere és CCD szűrője, programozható csatornakeresője, szuper-VHS csatlakozása, hangcsatornánként hétwattos hangereje és az alacsony frekvenciák számára egy külön tízwattos erősítője meg egy olyan, Carver Sonic gyártmányú, holográfos audiorendszere, amely páratlan minőségű, háromdimenziós sztereó hangot ad. A Pioneer cég új, távirányítós LD-ST lemezjátszóját meg a Sony MDP700-as lemezváltós digitális CD-lejátszóját, melyhez univerzális távirányító és programozó tartozik (az egyiket a hálószobába vettem, a másikat a nappaliba), és amelyen bármilyen méretű audio és video CD-t le lehet játszani – nyolc- és tizenkét colos lézerlemezeket, ötcolos video CD-ket meg három-, illetve ötcolos CD-ket is –, amiket a készülék két önműködő lejátszóegysége egyszersmind tárol is. A Pioneer LD-Wl típusszámú lemezjátszója egyszerre két nagyméretű CD tárolására alkalmas, és egymás után mindkét oldalt le tudja játszani, és így csupán másodpercekig tart az oldalcsere, anélkül hogy az embernek kézzel kellene forgatnia a lemezeket. Digitális hanggenerátora van, távirányítója és programozható memóriája. A CDV-1600-as lemezváltós Yamaha CD-lejátszó szintén bármilyen méretű lemez lejátszására alkalmas, és tizenöt helyes RAM-ja is van, továbbá távirányító is tartozik hozzá. Érkezik két Threshold gyártmányú monoblokk erősítő is, melyek összesen csaknem tizenötezer dollárba kerültek. Hétfőn megérkezik az a fehér tölgyszekrény, amit a hálószobába vettem az egyik új tévém számára. Kedden érkezik egy mértékre készített vászonhuzatú kanapé, melynek két oldalán egyegy tizennyolcadik századi, olasz bronzzal kombinált márvány mellszobor fog állni modern, festett fatalapzaton. A fürdőszobába szánt új Frank Stellanyomat szerdán jön, akárcsak az új, Superdeluxe márkájú fekete bőr karosszék. Az Onica-kép helyére, amit el fogok adni, egy hatalmas portré kerül, amely egy grafikus hangkiegyenlítőt ábrázol pasztellszínekben, krómapplikációkkal. Épp a Park sugárúti Sound Shop szállítóival társalgok a nagyfelbontású tévéről, amely egyelőre még nem kapható a kereskedelemben, amikor megszólal az egyik új fekete vezeték nélküli AT&T telefonom. Gyorsan a kezükbe nyomom a borravalót, aztán felveszem a telefont. Az ügyvédem jelentkezik, Ronald. Bólogatva hallgatom, hogy mit mond, s közben kikísérem a fiúkat az ajtóhoz. Majd így szólok a kagylóba: – A számla összesen háromszáz dollár, Ronald. Csak kávéztunk. – Ekkor hosszú hallgatás következik, mialatt valami furcsa, tocsogó hang üti meg a fülemet a fürdőszoba felől. Óvatosan odamegyek az ajtóhoz, kezemben a 316

telefonkagylóval, s közben folytatva a beszélgetést Ronalddal, hogy: – Hát persze… Várj csak egy kicsit… De hiszen én… Csak egy kávét ittunk. – Aztán bekukucskálok a fürdőszobába. A vécécsésze ülőkéjének szélén nagy, ázott patkány kuksol, amely – feltehetőleg – a vécécsészéből mászott elő. Lerázza magáról a vizet, aztán óvatosan leugrik a padlóra. Hatalmas testű állat, ugrik egyet, aztán robogva szeli át a fürdőszobát, ki a túlsó ajtón át a konyhába, én utána, és azonnal rálel a Le Madriból hozatott pizza zacskójában a maradékra, amely valami ismeretlen okból a konyhakövön áll a tegnapi The New York Times-on, a Zonában vásárolt formatervezett szemetesvödör mellett. Az ételmaradék szagától ingerelve a patkány a fogai közé kapja a zacskót, és a fejét rázva, vadul rángatni kezdi, akárha kutya volna, és úgy próbál hozzáférni a póréhagymás-kecskesajtos-szarvasgombás pizzához, közben éhségében visító hangot hallatva. Bennem mostanra már annyi Halcion van, hogy a patkány megjelenése korántsem zavar annyira, mint feltehetőleg kellene, hogy zavarjon. Lemegyek az Amsterdam sugárútra, és egy vaskereskedésben vásárolok egy extraméretű egérfogót. Továbbá úgy döntök, hogy az éjszakát a Carlyle hotelbéli családi lakosztályunkban fogom tölteni. Nincs más sajt otthon, csak egy háromszögletű szelet Brie a hűtőszekrényben, ezért mielőtt távoznék, ezt helyezem el, az egészet – végtére is jó nagy állat – az egérfogóban egy darab napon aszalt paradicsommal, egy kis kaporral is meghintve, aztán felhúzom a rugóját. Másnap reggel arra érek haza, hogy az egérfogó, bár megfogta a patkányt, meg nem ölte, mivel ehhez túlságosan nagynak bizonyult. Vinnyogva hever a csapdában, és jobbra-balra csapkod iszonyatos, olajosan fénylő, áttetszőn rózsaszín farkával, mely körülbelül olyan hosszú lehet, mint egy ceruza, csak épp annál sokkal vastagabb, és nagyot toccsan, valahányszor odaveri a fehér tölgyfa parkettához. Fogom a szemétlapátot – bár több mint egy órába telik, amíg meglelem –, a sarokba szorítom a patkányt, amelynek éppen ekkor sikerül kiszabadítania magát az egérfogóból, felcsípem a padlóról, amitől páni rémület fogja el, és még hangosabban visítozik meg sárga patkányfogait rám vicsorítva sziszeg, és elhelyezem egy Bergdorf Goodman feliratú kalapdobozban. Ebből azonban hamar kikapaszkodik, kénytelen vagyok ezért a mosogatóba rakni, amit letakarok a kenyérvágódeszkával, nehezékül soha nem használt szakácskönyveket halmozva rá, de még innen is csaknem sikerül kiszabadulnia, miközben ott üldögélek a konyhában, és azon töröm a fejem, miképpen tudnám lányok kínzására felhasználni az állatot (és mondhatom, eszembe is jut számtalan jobbnál jobb ötlet, ami persze aligha meglepő), majd jegyzéket is készítek, amin a patkánytól függetlenül szerepel például olyasmi is, mint a mellek felmetszése és ekképpen kipukkasztása mintegy, illetve szögesdrótnak minél szorosabb feltekerése a fejre. 317

318

Megint egy este Az van megbeszélve, hogy ma este McDermott-tal vacsorázom az 1500ban, erre körülbelül fél hétkor felhív telefonon, alig negyven perccel azelőtt, hogy az asztalfoglalásunk élni kezd (mivel más időpontra nem tudott asztalt szerezni, legföljebb még hat óra tíz percre, illetve kilencre, amikor azonban már bezár a konyha – kaliforniai konyhát visznek, és az asztalfoglalások különös időpontjai is a kaliforniai szokásokat tükrözik), és bár épp fogkőoldóval öblítek, és az összes vezeték nélküli telefonom ott hever a fürdőszobában a mosdókagyló peremén, már a második csöngetésre sikerül felvennem azt, amelyik szól. Egyelőre fekete Armani nadrágban, fehér Armani ingben és vörös-fekete mintás Armani nyakkendőben vagyok. McDermott azért hív, hogy közölje, hogy Hamlin is szeretne velünk tartani. Éhes vagyok. Válasz helyett hallgatás. – Csakugyan? – kérdezem, és megigazítom a nyakkendőmet. – Felőlem oké. – Oké? – mondja McDermott sóhajtva. – Csakhogy Hamlin nem akar az 1500-ba menni. – És miért nem? – Elzárom a mosdókagyló vízcsapját. – Mert tegnap este is ott volt. – Értem… és mondd, mit akarsz mondani nekem ezzel, McDermott? – Csak azt, hogy máshová megyünk vacsorázni – feleli. – És hová? – kérdezem óvatosan. – Ham javaslata az Alex Goes to Camp – feleli. – Várj egy kicsit. Éppen fogkőoldóval öblítek. – Körbeforgatom a számban a fogkőoldó folyadékot, és közben megvizsgálom a tükörben a fejbőrömet, majd kiköpöm a Plaxot. – Vétót emelek. Mondj mást. Én meg ott vacsoráztam a múlt héten. – Tudom. Én is veled voltam – mondja McDermott. – Meg elég olcsó hely is. Szóval, hová menjünk helyette? – Tartalék javaslata nincs Hamlinnak? – kérdezem ingerülten. – Öööö, nincs neki. – Akkor hívd fel, és mondd meg neki, hogy ajánljon valami mást – mondom, miközben kisétálok a fürdőszobából. – Nem találom a Zagat-omat. – Tartod a vonalat vagy hívjalak vissza? – kérdezi. – Hívj vissza. – Mindketten letesszük. Telnek a percek. Megszólal a telefon. Meg se nézem a kijelzőn, hogy ki 319

hív. Megint McDermott az. – Nos? – kérdezem. – Hamlinnak nincs más ötlete, és Luis Carrutherst is meg akarja hívni, de nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy Courtney is jön-e vagy csak Luis. – Luisról szó sem lehet – mondom én. – De miért? – Csak. – Felteszem a kérdést: – Miért akarja elhívni Luist is? Nincs válasz. – Várj egy kicsit – mondja aztán McDermott. – Itt van a másik vonalban. Mindjárt megkérdem tőle. – Kicsoda? – Rémület nyilall belém. – Luis? – Hamlin. A telefonnal a kezemben kimegyek a konyhába, odalépek a hűtőszekrényhez, és előveszek egy üveg Perrier-t. Épp poharat keresek magamnak, amikor kattanást hallok. – Ide hallgass – kezdem, amikor McDermott újra jelentkezik. – Nem akarom látni se Luist, se Courtneyt, szóval beszéld le őket vagy csinálj, amit akarsz. Vess be mindent. Légy elbűvölő. – Hamlinnak egy texasi ügyfelével kell vacsoráznia és… Félbeszakítom. – Várj csak; ennek semmi köze Luishoz. Ha Hamlin találkozni akar azzal a hülye buzival, akkor hívja meg ő vacsorázni. – Hamlin azért akarja meghívni Carrutherst, mert neki kellene foglalkoznia a Panasonic-üggyel, viszont Carruthers sokkal többet tud erről az ügyről, és ezért Hamlin nagyon szeretné, ha ő is ott lenne – magyarázza McDermott. Elhallgatok, amíg mindezt megemésztem. – Ha Luis eljön, én megölöm. Esküszöm, hogy megölöm. Meg én. – Hűha, ezt nem hittem volna, Bateman – dörmögi McDermott aggodalmasan. – Nem is tudtam, hogy ilyen nagy emberbarát vagy. Bölcs szavak. – A fenét. Egyszerűen csak… – kezdem, de mérgemben és zavaromban elakadok – …csak …józan ész kérdése az egész. – Én csak azt szeretném tudni, hogy ha Luis jön, ez azt jelenti-e, hogy Courtney is ott lesz? – töpreng hangosan McDermott ismét. – Mondd meg Hamlinnak, hogy hívja meg a… nem is tudom, le van szarva az egész. – Elhallgatok. – Mondd meg Hamlinnak, hogy vacsorázzon kettesben a texasival. – Ismét elhallgatok, mert hirtelen felötlik bennem egy gondolat. – Várj csak. Mondd, ez esetleg azt jelenti, hogy Hamlin fog fizetni… mindenkinek? Mivel, hogy végtére is ez üzleti vacsora lesz, nemdebár? – Tudod, Bateman, néha azt gondolom rólad, hogy nagyon okos ember vagy – mondja McDermott. – Máskor viszont… – A fene egye meg, tényleg, miket beszélek én itt összevissza? – teszem fel magamnak a kérdést fennhangon, bosszankodva. – Hiszen te meg én is 320

mehetünk üzleti vacsorára. Kész. Nem megyek sehová. Végeztem. – Akkor se, ha Luis nem jön? – kérdi. – Akkor se. Semmikor. – És miért nem? – kérdezi rimánkodva. – Le van foglalva az asztal az 1500-ban. – Azért mert… meg kell néznem… a Bill Cosby Show-t a tévében. Hát akkor vedd fel, az ég szerelmére, te seggfej. – Várj csak. – Megint hirtelen felötlik ugyanis bennem valami. – Mondd, nem tartod elképzelhetőnek, hogy… – kissé félszegen elhallgatok – … Hamlinnál esetleg lesz kábítószer is… úgy értem, a texasi ügyfél számára? – És Bateman szerint? – kérdezi McDermott, ez a nyápic seggfej. – Hmmmm. Alaposan meg kell fontolnom a kérdést. Fontolgatom, fontolgatom. Kisvártatva McDermott megszólal: – Tik-tak, tik-tak – mondja éneklő hangsúllyal. – Így nem megyünk semmire. Hát persze hogy lesz nála. – Hívd Hamlint… kérj konferenciabeszélgetést – mondom sebesen, és közben a Rolexemre pillantok. – Siess már. Talán mégis rá tudjuk beszélni az 1500-ra. – Oké – mondja McDermott. – Tartsd a vonalat. Négy kattanást hallok, aztán Hamlin hangja szólal meg a telefonban: – Mondd csak, Bateman, illik-e skót mintás gyapjúzoknit viselni sötét öltönyhöz? – Tréfának szánja, de engem nem mulattat a megjegyzése. Magamban felsóhajtok, majd a szemem behunyva, kissé türelmetlenül válaszolok: – Nem, Hamlin; egyáltalában nem illik. Az ilyen zokni túlságosan is sportos viselet. Ami ellentétes az üzletember öltözködéséről alkotott fogalmainkkal. Illik viszont bármi lazább öltözethez; például tweedanyagokhoz. Na, mi van, Hamlin? – Szervusz, Bateman. – Majd azt mondja: – Kösz. – Luis nem jöhet – közlöm vele. – De téged szívesen látunk. – Jó – mondja. – Úgyse lesz ott a texasi. – Miért nem? – kérdezem. – „Hé, fiúk, gyerünk és csináljunk egy jó kis görbe estét.” Más a stílusunk – magyarázza Hamlin. – A texasi ügyfélről hétfőig nem veszek tudomást. Úgy is fogalmazhatnék, hogy gyorsan és igen ügyesen átszerveztem zsúfolt programomat. Gyengélkedő atya. Erdőtűz. Más kifogások. – És ez hogyan érinti Luis meghívását? – kérdezem gyanakodva. – Luis fog ma este a texasival vacsorázni, miáltal rengeteg kellemetlenségtől kímél meg engem. Én viszont majd a Smith & Wollenskynél találkozom vele hétfőn – mondja Hamlin, és nagyon elégedett magával. – Vagyis minden a legnagyobb rendben van. 321

– Várjatok csak egy kicsit – szólal meg McDermott tétován –, netán ez azt jelenti, hogy Courtney se jön ma este? – Szerintem máris lekéstük, de előbb-utóbb egészen biztosan le fogjuk késni az 1500-ban foglalt asztalt – mutatok rá a tényekre. – De te, Hamlin, úgyis ott vacsoráztál tegnap is, nemdebár? – Hát, igen – feleli. – Tűrhető carpacciójuk van. Ehető az ökörszem is. Meg a cassata is. De inkább menjünk valami más helyre, aztán meg, nos, szerintem vágjunk neki és keressük meg a tökéletes nőt. Uraim? – Jól hangzik – mondom magamban kacagva, hogy most az egyszer milyen jó ötlete támadt Hamlinnak. – És mit fog ehhez szólni Cindy? – Cindynek egy jótékonysági rendezvényen kell részt vennie ma este a Plazában… – Nyilván a Trump Plazában – jegyzem meg szórakozottan, miközben végre sikerül kinyitnom a Perrier-t. – Igen, a Trump Plazában – mondja Hamlin. – A könyvtár körüli fákról lesz szó, ha jól tudom. Pénzt gyűjtenek valami fákra meg bokrokra – folytatja bizonytalanul. – Vagy virágokra? Sejtelmem sincs. – Szóval akkor hová? – kérdezi McDermott. – Ki mondja le az 1500-at? – teszem fel én a kérdést. – Te – mondja McDermott. – Ugyan már, McDermott – mondom felnyögve –, hívd csak fel őket szépen te. – Várjatok egy kicsit – szól közbe Hamlin. – Előbb azt döntsük el, hogy hová megyünk. – Helyes – mondja McDermott, a demokrata. – Fanatikusan ellenzek minden olyan helyet, amely nem a Felső West vagy East Side-on van – jelentem ki. – Legyen, mondjuk, a Bellini? – veti fel Hamlin. – Nem jó. Ott nem lehet szivarozni – vetjük ellene McDermott és én egyszerre. – Jó, kihúztam – mondja Hamlin. – Hát a Gandango? – javasolja. – Nem elképzelhetetlen. Nem elképzelhetetlen – mormogom az ötletet fontolgatva. – Trump is oda jár. – A Zeus Bár? – dobja be valamelyikük. – Foglalj asztalt – mondja erre a másik. – Várjatok – mondom én –, még gondolkodom. – Te, Bateman… – mondja Hamlin figyelmeztetőleg. – Még csak játszadozom az ötlettel – mondom én. – Bateman… – Várjatok egy kicsit. Hadd játszadozom még egy kicsit az ötlettel. – Fiúk, nekem most épp nincs nagy kedvem ilyesmiről vitatkozni – mondja McDermott. 322

– Szerintem hagyjuk a fenébe az egész vacsorát, hanem inkább verjünk össze egypár japánt – javasolja Hamlin. – Aztán meg elmegyünk nőt keresni. – Tulajdonképpen nem is rossz ötlet – mondom vállat vonva. – Neked mihez lenne kedved, Bateman? – kérdezi McDermott. Elgondolkodom a kérdésen, és máris ezer meg ezer mérföldre távolodva tőlük, így felelek neki: – Én a legszívesebben… – Nos…? – kérdezik egyszerre mindketten várakozásteljesen. – Én a legszívesebben… péppé verném egy nő arcát egy féltéglával. – És azonkívül? – nyög fel Hamlin türelmetlenül. – Rendben – mondom, és kirántom magam a révületből. – Legyen a Zeus Bár. – Biztos vagy benne? Tényleg? Komolyan? A Zeus Bárba? – Hamlin még reménykedik. – Fiúk, én egyre kevésbé bírom ezt az egészet, amit műveltek – mondja McDermott. – Tehát a Zeus Bár. De ez most már legyen végleges. – Várjatok – mondja Hamlin. – Mindjárt telefonálok, és foglalok asztalt. – Kikapcsolódik a konferenciabeszélgetésből, McDermott és én meg ott maradunk a vonalban. Hosszan hallgatunk, amíg végre valamelyikünk megszólal. – Tudod – kezdem én végül is –, szerintem valószínűleg lehetetlen lesz asztalt kapni. – Lehet is, hogy inkább az M. K.-ba kellene mennünk. Szerintem a texasi is szívesebben menne az M. K.-ba – mondja Craig. – De, McDermott, a texasi nem is lesz velünk – figyelmeztetem. – De persze, csak most jut eszembe, én nem mehetek az M. K.-ba – folytatja, meg se hallva a közbevetésemet, anélkül hogy magyarázatot fűzne a megjegyzéséhez. – El ne mondd, hogy miért. További két perc várakozás. – Mi a fenét csinál ez ilyen sokáig? – kérdezem, amikor a készülék jelez, hogy hívás futott be. McDermott is hallja a jelzést. – Akarsz beszélni az illetővel? – Nem is tudom. – Újra jelez a készülék. Felnyögök, és közlöm McDermott-tal, hogy tartsa a vonalat. Jeanette az. Fáradt és szomorú a hangja. Nincs kedvem visszamenni a másik vonalra, ezért felteszem neki a kérdést, hogy mit csinált tegnap este. – Miután te nem jöttél el a megbeszélt randevúra? – kérdezi Jeanette. Előbb csak hallgatok, mert nem tudom, mit mondjak. – Ühüm. – Végül is a Palladiumban kötöttünk ki, ahol nem volt egy lélek sem. Még beugrót se szedtek. – Felsóhajt. – Talán négy vagy öt embert láttunk az egész 323

Palladiumban. – Mármint négy vagy öt ismerőst? – kérdem remény-kedve. – Nem… Összesen – mondja elkeseredetten, külön-külön ejtve a szavakat. – Nagyon sajnálom – mondom végül is. – Dolgom volt… vissza kellett vinnem egypár videót… – Majd Jeanette hallgatására válaszképpen: – Pedig szívesen találkoztam volna veled… – Ne beszéljünk róla – vág közbe egy sóhajjal. – Mi a mai programod? Előbb csak hallgatok, nem tudván, mit feleljek neki, aztán bevallom az igazat: – Zeus Bár, kilenckor. McDermott meg Hamlin. – Majd némi csüggedtséggel a hangomban: – Eljönnél te is? – Nem is tudom – feleli sóhajtva. Lágyságnak nyoma sincs a hangjában, ahogy megkérdezi: – Te szeretnéd, ha eljönnék? – Mondd, muszáj, hogy ilyen unott hangon felelgess nekem? – válaszolok kérdéssel a kérdésre. Erre szó nélkül leteszi a kagylót. Visszakapcsolok a másik vonalra. – Halló, Bateman, Bateman, Bateman, Bateman – darálja Hamlin már ki tudja, mióta. – Itt vagyok már. Bazmeg már kuss. – Még mindig tépelődünk, morfondírozunk? – kérdezi McDermott. – Ne morfondírozzatok már! – Én elhatároztam, hogy inkább golfozni megyek – mondom én. – Olyan régen nem golfoztam már. – Bazmeg a golfot, Bateman – mondja Hamlin. – Kilencre asztalt foglaltam a Kaktusban… – Én meg az 1500-ban, lássuk csak… körülbelül húsz perccel ezelőttre, Bateman… amit még le is kellene mondani – mondja McDermott. – Hát akkor meg mondd le, Craig, mit szarozol annyit – mondom fáradtan. – Úristen, hogy én hogy utálom a golfot – mondja Hamlin borzongva. – Mondd le te – kacag McDermott. – Milyen névre van foglalva? – kérdezem egyáltalában nem kacagva, s a hangom lassan emelkedni kezd. Némi hallgatás után, McDermott: – Carruthers névre – mondja halkan. Hamlinből és belőlem kirobban a nevetés. – Tényleg? – kérdezem én. – A Zeus Bárban nem kaptunk helyet – mondja Hamlin. – A Kaktusba megyünk helyette. – Óriási lesz – mondom csüggedten. – Minden bizonnyal. – Fel a fejjel – röfögi derűsen Hamlin. 324

Még meg se gondolhatom, hogy vajon akarok-e beszélni az illetővel, amikor már másodszor is jelez a telefonom, hogy hívás érkezett; Hamlin oldja meg a számomra a problémát. – Nézzétek, fiúk, ha nem akartok a Kaktusba menni… – Várj csak egy kicsit, Hamlin, hívásom van – mondom. – Tartsd a vonalat. Jeanette zokog. – Mondd, hát te mindenre képes vagy? – kérdezi szipákolva. – Csak azt az egyet mondd meg nekem, hogy te tényleg mindenre képes vagy? – Jeanette, kedvesem – mondom csitítólag. – Figyelj rám, kérlek. Este tízkor ott leszünk a Zeus Bárban. Oké? – Jaj, Patrick – mondja rimánkodva. – Nincsen semmi bajom. Csak beszélni szeretnék veled… – Akkor találkozzunk kilenckor vagy esetleg tízkor, ahogy neked jó – mondom neki. – De most már mennem kell. Hamlin és McDermott van a másik vonalban. – Jól van. – Még szipákol, de igyekszik összeszedni magát. Megköszörüli a torkát. – Akkor ott leszek. És kérlek, ne hara… Átkapcsolok a másik vonalra. Már csak McDermott vár rám. – Hol van Hamlin? – Letette – mondja McDermott. – Kilencre vár bennünket. – Helyes – mormogom. – Ezek szerint megállapodtunk. – Ki hívott? – Jeanette – felelem neki. Kis kattanást hallok a telefonban, majd még egyet. – Ez most a tiéd volt vagy az enyém? – kérdezi McDermott. – A tiéd – mondom. – Azt hiszem legalábbis. – Tartsd. Várok, s közben türelmetlen léptekkel rovom a konyhát föl s alá. McDermott jelentkezik vissza. – Van Patten az – közli. – Átkapcsolok konferenciabeszélgetésre. Még négy kattanás. – Halló, Bateman! – kiabál bele a telefonba Van Patten. – Öregfiú! – Üdvözlöm önt, Mr. Manhattan – felelem neki. – Örvendek a szerencsének. – Mondd csak, mik az övkendő viselésének a szabályai? – Figyelmeztetlek, hogy ma már ketten kérdezték tőlem ugyanezt. Van Patten és McDermott azt kezdik vitatni, vajon odaér-e Van Patten kilencre a Kaktusba, én pedig immár nem figyelek oda a telefonkagylóból érkező hangokra, hanem egyre növekvő érdeklődéssel azt a patkányt nézem, amelyet a minap vásároltam – miközben az a mutáns is megvan még, amely a vécécsészéből mászott elő –, amint a konyhaasztalon álló új üvegtankjában kínlódva vonszolja savtól rágott 325

testének maradványait az itatója felé, amit ma reggel töltöttem fel mérgezett Evian vízzel. Túlságosan is szánalmas látványt nyújt, vagy talán éppenséggel nem eléggé szánalmas látványt a gusztusomhoz képest. Képtelen vagyok eldönteni. Gondolattalan révületemből újabb beérkező hívás csipogó jele zökkent ki; beszólok McDermottnak és Van Pattennek, hogy legyenek szívesek tartani a vonalat. Átkapcsolok, majd kivárok kicsit, mielőtt gépi hangon így szólok bele a kagylóba: – „Itt Patrick Bateman üzenetrögzítője beszél. Kérem, hagyjon üzenetet a búgó hang után…” – Az ég szerelmére, Patrick, mikor fog már benőni a fejed lágya? – mondja nyögve Evelyn. – Hagyd már abba a hülyéskedést. Mondd, miért csinálod ezt? Te

tényleg azt hiszed, hogy nem jövök rá? – Mire? – kérdezem ártatlan hangon. – Hogy így védekezem a tolakodó telefonhívások ellen? – Arra, hogy csak engem akarsz kínozni vele – mondja durcásan. – Drágám – mondom. – Tessék? – nyiffantja Evelyn. – Neked fogalmad sincs arról, hogy milyen az igazi kínzás. Te nem tudod, mit beszélsz – mondom neki. – Hidd el nekem, te tényleg nem tudod, hogy mit beszélsz. – Nem akarok erről beszélni – feleli. – Felejtsük el. Azt mondd inkább, hogy hol vacsorázol ma este. – Hangja ellágyul. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a TDK-ba, mondjuk, úgy kilenc felé. – Ma a Harvard Clubban vacsorázom egyedül – felelem. – Kérlek, Patrick, ne hülyéskedj velem – mondja Evelyn. – Nagyon jól tudom, hogy a Kaktusban fogsz vacsorázni Hamlinnal és McDermott-tal. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezem álmélkodva, s mit sem törődve azzal, hogy hazugságon kapott. – Mellesleg a Zeus Bárba megyünk és nem a Kaktusba. – Onnan, hogy az előbb beszéltem Cindyvel – feleli. – Én úgy tudtam, hogy Cindy arra a fű-fa vagy bokor jótékonysági izére megy. – Nem, nem, nem, nem, dehogyis – feleli Evelyn. – Az a jövő héten lesz. Neked is lenne kedved elmenni rá? – Ne tedd le – mondom Evelynnek. Visszakapcsolok Craig és Van Patten vonalára. – Bateman? – kérdezi Van Patten. – Mondd, mit szarakodsz már annyit? – Azt mondjátok meg nekem, hogy honnan a fenéből tudja Cindy, hogy mi ma este a Kaktusban vacsorázunk? – Talán Hamlintól – találgatja McDermott. – De egyébként fogalmam sincs róla. Miért kérded? – Azért, mert most már Evelyn is tudja – felelem neki. – A fene egye meg, mikor fog már Wolfgang Puck ebben a rohadt 326

városban is nyitni egy rendes vendéglőt? – kérdi Van Patten bosszúsan. – Mondd, szerinted Van Patten már a harmadik fél tucat Foster sörénél tart, vagy még mindig csak az elsőn dolgozik? – teszem fel a kérdést McDermottnak. – Ha jól értem, Patrick – kezdi McDermott –, a kérdés, amire választ vársz, úgy szól, hogy meghívjunk-e nőket a mai estére vagy ne. Igen? – Nem, Craig – felelem –, én csak arra akartam rámutatni, hogy így lesz a valamiből semmi. – Azt kérded tőlünk, hogy meghívjad-e Evelynt? – kérdezi McDermott. – Erre vagy kíváncsi? – Nem, én azt mondom, hogy ne hívjunk nőket – mondom erősen megnyomva a szót. – Pedig én szerettem volna elhozni Elizabethet – mondja Van Patten félénken (vagy talán csak színleli a félénkséget?). – Nem – jelentem ki határozottan. – Nők nem kellenek. – Mi bajod van neked Elizabethtel? – kérdezi Van Patten. – Tényleg? – kérdezi McDermott is. – Az, hogy egy hülye. Azaz nem is; nagyon intelligens. Tulajdonképpen nem tudom. Szóval, nem kell meghívni – jelentem ki. Rövid hallgatás után Van Patten hangja szólal meg: – Az az érzésem, kezdünk átmenni abszurdba. – Hát, ha egyszer Elizabetht nem akarod, mit szólnál Sylvia Josephshez? – veti fel McDermott. – Á, Sylvia már túl öreg a baszáshoz – mondja Van Patten. – Huszonnyolc – helyesbítem én Van Patten megjegyzését. – Tényleg? – kérdezi aggodalmasan McDermott némi hallgatás után. – Igen – felelem én. – Tényleg. McDermott erre már csak azt tudja mondani, hogy: – Aha. – A fene egye meg, teljesen kiment a fejemből – kiáltok fel a homlokomra csapva. – Meghívtam Jeanette-et. – Hát, őt aztán én is szívesen meghívnám – mondja Van Patten, és csettint a nyelvével. – Mondd, hogy lehet az, hogy egy ilyen kedves, fiatal lány eltűr téged maga mellett? – kérdezi McDermott. – Miért hajlandó eltűrni téged? – Azért, mert sok kasmírt kap tőlem. Elhalmozom kasmírral – felelem morogva, majd így szólok: – Fel kell hívnom, hogy mégse jöjjön. – Mondd, nem feledkeztél meg valamiről? – kérdezi tőlem McDermott. – Miről? – kérdem szórakozottan s gondolataimba merülve. – Evelyn még mindig vonalban van, nem? – A fene egye meg – kiáltok fel erre. – Ne tegyétek le. Még hallom, amint McDermott sóhajtva felteszi magának a kérdést: – Mi a fenének törődöm én még ilyesmivel is? 327

– Hozd el Evelynt! – kiált utánam Van Patten. – Ő is egész jó nő. Mondd meg neki, hogy jöjjön fél tízre a Zeus Bárba! – Oké, oké! – kiáltom még, mielőtt átkapcsolnék a másik vonalra. – Patrick, ezt nem tűröm – fogad Evelyn a telefonban. – Nincs kedved utánunk jönni fél tízre a Zeus Bárba? – teszem meg ajánlatomat. – Stasht és Vandent is elhozhatom? – kérdezi kacéran. – Ő az a nő, aki tetoválva van? – kérdezek vissza, szintén kacéran. – Nem – feleli sóhajtva. – Nincs tetoválva. – Akkor ugorjunk. – Jaj, Patrick – nyafogja Evelyn. – Nézd, örülj, hogy egyáltalán te meg vagy híva, szóval szerintem… – Elúszik a hangom a semmibe. Csönd következik, ami számomra egyáltalában nem kínos. – Szóval, akkor a Zeus Bárban találkozunk – mondom. – És ne haragudj. – Jó, rendben van – feleli Evelyn lemondón. – Fél tízkor? Visszakapcsolok a másik vonalra, félbeszakítva Van Patten és McDermott társalgását, akik azt vitatják, hogy vajon lehet-e kék öltönyt viselni ugyanazon

alkalmakkor, amikor az ember rendesen tengerészkék blézert hordana. – Halló! – vágok bele a közepébe. – Csöndet kérek. Bírom-e mindenki osztatlan figyelmét? – Igen, igen, igen – feleli sóhajtva és unottan Van Patten. – Fel fogom hívni Cindyt, hogy beszélje le Evelynt arról, hogy velünk vacsorázzék – jelentem be nekik az elhatározásomat. – Egyáltalában minek kellett neked meghívni Evelynt? – kérdezi valamelyikük. – Csak tréfáltunk, te hülye – fűzi tovább a másikuk. – Ez egy… ööööö… jó kérdés – mondom én dadogva. – Ööööö… tartsátok a vonalat. Kikeresem a menedzserkalkulátoromon, majd felhívom Cindy számát. Ellenőrzi, hogy kitől érkezik a hívás, aztán felveszi a kagylót. – Halló, Patrick – szól bele. – Te, Cindy – vágok bele mindjárt a közepébe. – Nagy szívességet akarok kérni tőled. – Hamlin nem megy veletek vacsorázni – közli Cindy. – Megpróbált visszahívni benneteket, de minden vonalatok foglalt volt. Mondd, nálatok nem szokott beszélgetés közben jelezni a telefon, hogy valaki más is keresi a számot? – Dehogynem szokott – felelem. – Mit képzelsz te rólunk? Mik vagyunk mi? Barbárok? – Szóval, Hamlin nem megy ma vacsorázni – közli ismét szenvtelen hangon. 328

– És mit csinál helyette? – Velem fog vacsorázni, kedves Mr. Bateman. – És akkor mi lesz a jótékonysági kertészettel? – kérdezem én. – Hamlin összekeverte a dátumokat – feleli. – Kedves Uborka… – kezdem. – Mi van? – kérdi. – Kedves Uborka, közlöm veled, hogy te egy nagy seggfejjel jársz – mondom behízelgő hangon. – Köszönöm, Patrick. Nagyon kedves tőled. – Uborka, én figyelmeztetlek, hogy a legnagyobb New York-i faszkalappal jársz. – Ezt most úgy mondod, mintha nem tudnám magamtól is. – Ásít. – Uborka, én mondom neked, hogy te egy pöcsfejjel jársz. – Mondd csak, tudod te azt, hogy Hamlinnak hat tévéje és hét videója van? – Vajon szokta-e használni azt a szobai evezőpadot, amit tőlem kapott ajándékba? – Érdeklődésem őszinte. – Soha – feleli. – Ki se próbálta még. – Mondom neked, Uborka, hogy ez egy pöcsfej. – Kérlek, ne uborkázz – mondja Cindy ingerülten. – Ide hallgass, Cindy, ha választhatnál, hogy WWD-t olvasol vagy inkább… – Elhallgatok, mert közben elfelejtettem, hogy mit is akarok mondani. – Mondd csak, nincs valami buli ma este? – kérdezem. – Valami nem túlságosan… vad? – Mondd, Patrick, mit akarsz? – kérdezi felsóhajtva. – Semmi mást, csak békét, szeretetet, barátságot és megértést az emberek között – felelem szenvtelenül. – Mit akarsz? – ismétli. – Miért nem jöttök el mind a ketten velünk? – Mert más terveink vannak. – De hiszen Hamlin foglalta az asztalt! – kiáltom felháborodottan. – Ti meg majd megvacsoráztok helyette is. – És miért nem jössz csak te, egyedül.?– kérdezem sejtelmesen búgva. – A faszkalapot meg felejtsd ott a Juanitában, mondjuk. – Le fogom késni a vacsorát – mondja Cindy. – Kérj a fiúktól elnézést a nevemben. – De mi a Kaktusba megyünk, azaz a Zeus Bárba – mondom, majd zavartan hozzáteszem, hogy: – vagyis a Kaktusba. – Tényleg oda mentek? – kérdezi Cindy. – Miért kérded? – Csak azért, mert azt mondják, ma már nem szokás oda járni vacsorázni – feleli. 329

– De hiszen Hamlin foglalta azt a kurva asztalt! – kiáltom kétségeesetten. – Ott foglalt asztalt? – kérdezi csodálkozva. – Réges-réges-régen! – mondom ordítva. – Nézd, Patrick – mondja –, most már mennem kell öltözködni. – Nagyon csalódott vagyok – mondom. – Annyi baj legyen – feleli Cindy, és leteszi a kagylót. Visszakapcsolok a másik vonalra. – Te, Bateman, tudom, hogy ez képtelenségnek hangzik, – mondja McDermott –, de szerintem tágul a szakadék. – Én nem szeretem a mexikói konyhát – jelenti ki Van Patten. – De hiszen nem is mexikói étterembe megyünk, vagy tévedek? – kérdem én. – Nem a Zeus Bárba megyünk? – Nem, te féleszű – vakkantja McDermott. – A Zeus Bárban már nem kaptunk asztalt. A Kaktusba megyünk. Kilencre. – De én nem akarok mexikóit enni – mondja Van Patten. – Hát nem te foglaltad az asztalt, Van Patten? – bömböl McDermott. – Én se akarok mexikóit enni – jelentem ki hirtelen. – Miért pont mexikói étterembe megyünk? – Ez nem mexikói mexikói – mondja McDermott reményvesztetten. – Ezeknél nouvelle Mexicana konyha van; itt tapas-t szolgálnak fel vagy valami más, határszéli specialitást. Meg más ilyesmit. Várjatok, ne tegyétek le. Valaki keres. Kilép a vonalból, és kettesben hagy Van Pattennel. – Te Bateman – mondja Van Patten sóhajtva –, tudod, hogy eufóriám máris alábbhagyott? – Miről beszélsz? – Közben megpróbálok visszaemlékezni, hogy mit is mondtam Jeanette-nek meg Evelynnek, hogy hová is jöjjenek utánunk? – Szerintem menjünk valahova máshová – javasolja Van Patten. Elgondolkodom az ötleten, majd gyanakodva megkérdezem: – És hová? – Az 1969-be – mondja s ez valóban igen ingerlő válasz. – Nnnaa? Mit szólsz? – Szívesen – ismerem el. – Akkor most mi legyen? Elgondolkodom. – Foglalj asztalt. Siess. – Oké. Három személyre? Ötre? Hányra? – Ötre vagy hatra. Szerintem. – Oké. Tartsd a vonalat. Amint kilép a vonalból, McDermott jelentkezik be. – Hová lett Van Patten? – kérdezi. – Ki kellett mennie… pisilni – felelem. 330

– Mondd, miért nem akarsz te a Kaktusba menni? – Mert elfogott a létezés szorongása – mondom, ami persze nem igaz. – Lehet, hogy szerinted ez elégséges magyarázat – mondja McDermott –, szerintem azonban nem. – Halló! – szólal meg Van Patten, és újra bekapcsolódik a vonalba. – Bateman? – Nos? – kérdem. – McDermott is itt van a vonalban. – Semmi. Túró a füled alá, José. – Bassza meg. – Mondjátok, mi folyik itt? – érdeklődik McDermott. – Na, fiúk, döntsétek el, hogy akarunk-e margaritát inni – teszi fel a kérdést Van Patten – vagy nem akarunk margaritát inni? – Én nem bánnám – mondja McDermott. – És te, Bateman? – kérdezi Van Patten. – Én sört szeretnék inni, számos üveg sört, lehetőleg nem mexikóit – felelem. – Le vagytok szarva – mondja McDermott. – Várjatok egy kicsit. Valaki hív. Ne tegyétek le. – Kikapcsolódik a vonalból. Ha nem tévedek, fél kilenc van. Egy órával később. Még mindig folyik a vita. Közben a Kaktusban valaki lemondta az asztalfoglalást, de lehet, hogy valaki más megint foglalt asztalt ugyanott. Én zavaromban lemondom a Zeus Bárban az asztalt, amit nem is foglalt le senki. Jeanette már eljött otthonról, és nem lehet elérni, nekem pedig sejtelmem sincs róla, hogy melyik vendéglőbe tart, aminthogy azt sem tudom már, hogy Evelynt melyikbe hívtam. Van Patten, aki időközben megivott két nagy pohár Absolut vodkát, a Kimball nevű detektív iránt érdeklődik, illetve aziránt, hogy miket kérdezett tőlem, de én csak arra emlékszem az egészből, hogy olykor előfordul, valaki egyszerűen csak eltűnik a világ repedéseiben. – Te is beszéltél vele? – kérdezem. – Persze. – És mit mondott, mi történt Owennel? – Azt, hogy eltűnt. Egyszerűen csak eltűnt és puff – feleli. Hallom, hogy kinyitja a hűtőszekrény ajtaját. – Se baleset, se semmi. A hatóságoknak fingjuk sincs. – Hát, igen – mondom erre én. – Engem nagyon feldúlt az eset. – Hát, igen. Owen olyan… nem is tudom – mondja Van Patten. Hallom, amint kinyit egy doboz sört. – És még miket mondtál neki? – kérdezem. – A szokásos dolgokat – feleli sóhajtva. – Hogy sárga és gesztenyebarna nyakkendőket hordott. Hogy a 21-be járt ebédelni. Hogy tulajdonképpen egyáltalában nem is foglalkozott arbitrázsügyletekkel – holott Thimble mindig ezt hitte róla –, hanem inkább csak fúziókkal. Csak a szokásos dolgokat. – 331

Szinte hallom, hogy megvonja a vállát. – És még? – Na, lássuk csak. Még azt is, hogy nem viselt nadrágtartót. Öves fajta volt. Hogy teljesen abbahagyta a kokaint, és áttért a sörre. Te is tudod, miket, Bateman. – Owen egy seggfej volt – mondom én. – És most Londonban van. – Úristen – motyogja maga elé –, mivé lesz ez a kurva világ, ha így zuhan az IQ átlaga? McDermott jön vissza a vonalba. – Oké, fiúk. Akkor most hová? – Hány óra van? – kérdezi Van Patten. – Fél tíz – feleljük mindketten egyszerre. – Várjatok csak, hát mi lesz az 1969-cel? – kérdezem Van Pattent. – Mi van az 1969-cel? – kérdezi McDermott, akinek sejtelme sincs róla, hogy miről beszélünk. – Elfelejtettem – felelem én. – Zárva vannak. Nem vesznek fel asztalfoglalást – emlékeztet Van Patten. – Most már az 1500 is zárva van! – kiabál bele a kagylóba McDermott. – Bezárt a konyha! A vendéglő is bezárd Vége a dalnak! Most már muszáj a Kaktusba mennünk! Csönd. – Halló! Halló! Fiúk! Itt vagytok még? – kérdezi kiabálva. Senki sem válaszol neki. – Nocsak! Hogy pattog! Mint a bádogbolha! – jegyzi meg Van Patten nevetve. Én is nevetek. – Szerintetek ez olyan vicces? – kérdi McDermott fenyegetőn. – Na, jól van, akkor mi legyen? Mit csináljunk? – kérdezem én. – Csupán arról van szó, hogy a sikertelenség jeleképp értékelném, ha nem sikerülne asztalt foglalnunk valahol még… mondjuk… éjfél előtt. – Te biztos vagy az 1500-ban? – kérdezem. – Csak azért kérdem, mert nekem kissé bizarr ötletnek tetszik. – És tudjátok, hogy miért? – üvölti McDermott. – Mert be vannak csukva! és nem vesznek fel több asztalfoglalást! Értitek, hogy mit mondok? – Csigavér, kisfiam – mondja Van Patten higgadtan. – Elmegyünk a Kaktusba. – Helyes, ott is van asztalfoglalásunk tíz… azaz… tizenöt perccel ezelőttre – mondja McDermott. – Azt hittem, már lemondtam – mondom, és beveszek még egy Xanaxot. – Én viszont újra lefoglaltam – mondja McDermott. – Nélkülözhetetlen vagy – mondom erre én színtelen hangon. – Tízre ott is tudok lenni – mondja McDermott. 332

– Én felveszek egy kis pénzt az automatából, de tíz tizenötre én is ott vagyok – mondja Van Patten lassan, mert közben a perceket számlálja. És azzal tisztában vagytok-e, hogy Jeanette-tel és Evelynnel a Zeus Bárban van találkozónk, ahol viszont nincs asztalfoglalásunk? Gondolt-é erre bármelyikőtök is? – teszem fel a kérdést, bár biztos vagyok a tagadó válaszban. – De hiszen a Zeus Bár zárva van, no meg le is mondtuk az asztalt, amit egyébként le se foglaltunk – mondja McDermott, és közben igyekszik megőrizni a nyugalmát. – De én úgy emlékszem, azt mondtam Jeanette-nek és Evelynnek is, hogy oda jöjjenek utánunk – mondom, miközben rémületemben, hogy ez csakugyan bekövetkezhet, már a körmömet rágom. McDermott a következő kérdést teszi fel kisvártatva: – Neked magától nincsen elég bajod? – Hívásom van! – mondom. – Te jó isten! Hány óra van? Hívásom van! – Biztosan valamelyik lány az – mondja Van Patten kárörvendőn. – Tartsátok a vonalat – mondom hörögve. – Sok szerencsét! – kiáltja még utánam Van Patten, mielőtt kilépnék a vonalból. – Halló? – szólok bele félénk hangon a kagylóba. – „Üdvözlöm, Ön a…” – Én vagyok az! – üvölti bele Evelyn a telefonba, de így is alig érteni a háttérzajtól. – Á, helló! – mondom könnyed hangon. – Mi van? – Patrick! Mondd, mit csinálsz te otthon? – Te most hol vagy? – kérdem barátságosan. – A Kaktusban – sziszegi. – És te meg mit csinálsz ott?– kérdem én. – Azt mondtad, hogy itt találkozzunk – feleli. – És konfirmáltam az asztalfoglalásotokat. – Jaj, istenem, ne haragudj – mondom. – Elfelejtettem szólni neked. – Szólni nekem, hogy mi? – Hogy végül is úgy döntöttünk – nyelek egyet –, nem oda megyünk vacsorázni. – Behunyom a szemem. – És mondd, kérlek, ha szabad kérdeznem, ki az ördög ez a Jeanette? – kérdezi Evelyn halkan, bár sziszegve. – Na és jól érzitek magatokat? – kérdem, elengedve fülem mellett a kérdést. – Egyáltalában nem. – Nem-e? – kérdem csodálkozva. – Mi is ott leszünk… nemsokára. Mert ez az egész nekem egy kicsit… nem is tudom… sok! – süvíti Evelyn. – Tudod mit? Mindjárt visszahívlak. – Hozzákészülök, hogy úgy tegyek, 333

mintha leírnám a telefonszámot. – Nem fogsz tudni – mondja Evelyn feszült hangon, halkan. – Miért nem? A telefon mind a két irányban működik – mondom tréfásan mintegy. – Azért, mert itt áll mögöttem Jeanette, és ő is telefonálni akar! – mondja Evelyn. Hosszan hallgatok. – Pat-rick? – Evelyn. Ne beszéljünk most erről. Máris indulok. Azonnal ott leszünk. Isten bizony. – Te jó isten… Visszakapcsolok a másik vonalra. – Valaki elbaszta. Én basztam el. Ti basztátok el. Nem is tudom – mondom pánikban. – Mi a baj? – kérdezi valamelyikük. – Jeanette és Evelyn ott van a Kaktusban – közlöm velük. – Akkor most jól nézünk ki – göcögi Van Patten. – Mint tudjátok, fiúk, én képes vagyok rá, hogy akár többször egymás után is beverjek egy ólomcsövet egy vaginába – mondom Van Pattennek és McDermottnak, majd némi általános hallgatás után, amit én a megdöbbenés jeleképp értelmezek, azt gondolván, hogy végre felfogták, milyen kegyetlen vagyok, még hozzáteszem, hogy: – …persze együttérzőn. – Bateman, mi mindnyájan tisztában vagyunk vele, hogy milyen ólomcsöved van – mondja McDermott. – Ne hencegj vele. – Te, ez tényleg azzal akar itt fölvágni nekünk, hogy milyen nagy farka van? – kérdezi Van Patten Craigtől. – Nem is tudom – mondja McDermott. – Mondd csak, Bateman, tényleg erről van szó? Nem válaszolok azonnal. – Nos… nem egészen. – Pittyegve megszólal a telefonom, és jelzi, hogy hívásom érkezett. – Oké, akkor hivatalosan közlöm, hogy irigyellek – szellemeskedik McDermott. – Döntsétek el végre, hogy hová megyünk. Te jó isten, hány óra van? – Nem számít. Én már teljesen kába vagyok. – Olyan éhes vagyok, hogy már a reggelire való korpát eszem a papírdobozából. Megint jelez a készülékem, hogy hívás érkezett. – Nem lehetne egy kis kábítószert szerezni? – Hívjátok fel Hamlint. – Mit idegeskedtek fiúk, ebben a városban az is kap kábítószert, aki nem akar. Nyugi. – Mit hallottatok a Bell műholdas üzletéről? 334

– Holnap Spuds McKenzie lesz a Patty Winters Show-ban.

335

Lány Szerda este van, és én azt tervezem, hogy megint halálra kínzok és közben lefilmezek egy lányt, akivel az M. K.-ban ismerkedtem meg. Névtelen marad; ott ül a nappalimban a kanapén. Az üvegtetejű dohányzóasztalon fél üveg pezsgő, Cristal. A wurtlitzer gombjait nyomkodom, kiválasztok egy számot, kigyúlnak a gép fényei. A lány végül is felteszi a kérdést, hogy: – Mondd, mi ez a… szag? – amire én motyogva azt felelem, hogy: – Semmi, semmi, csak egy dög…lött patkány – majd kinyitom az ablakokat, meg a teraszra nyíló tolóajtót, bár hűvös az éjszaka, közepe felé jár már az ősz is, és a lány igen lengén van öltözve, ámde megiszik még egy pohár pezsgőt, ami láthatólag felmelegíti annyira, hogy megkérdezzen, vajon miből élek. Azt mondom neki, hogy a Harvardra jártam, aztán a Wall Streeten helyezkedtem el, a Pierce & Pierce cégnél, amikor pedig erre vagy tréfásan, vagy pedig mert csakugyan nem tudja, megkérdezi a lány, hogy: – Az meg micsoda? – nagyot nyelek, majd hátat fordítva neki, és közben az új Onicámat igazgatva még ahhoz is van erőm, hogy a következő választ préseljem ki magamból: – Az egy… cipőbolt. – Amikor följöttünk, gyorsan bekaptam egy kis kokaint, amit a gyógyszerszekrényemben találtam, bár a Cristal némileg tompítja a hatását. A ma reggeli Patty Winters Show egy olyan gépről szólt, amelynek segítségével beszélni lehet a halottakkal. A lány barna gyapjúblézert visel, hozzá való szoknyát, selyemzsorzsett blúzt, achát és elefántcsont kombinációjú fülbevalót Stephen Dwecktől, valamint selyemzsakard mellényt; minden darab-ja… vajon hol vehette? A Charivarinál, gondolom. Meztelen már a hálószobában, a teste beolajozva, úgy szopja a farkamat, amit az ágy mellett állva tartok oda neki, aztán meg az arcát pofozgatom vele, közben pedig belemarkolok a hajába, és „büdös, kibaszott kurvának” nevezem, amitől még jobban begerjed, és mialatt tovább szopja a farkamat, már a csiklóját babrálja, és azt kérdezgeti tőlem, hogy: – Ugye jó? Ugye jó? – majd a tökömet nyalogatja, én pedig zihálva felelem neki, hogy: – Ühüm, ühüm. – Feszes mellének bimbója hegyes és kemény, s míg szinte fuldokolva szopja a farkam, lenyúlok, hogy megmarkoljam neki, majd miközben elölről baszom, hátulról beverek a seggébe egy műfaszt, sőt oda is kötözöm, hogy ki ne csússzon, és egyre csak markolászom a mellét, amíg rám nem szól, hogy hagyjam abba. Az este Jeanette-tel vacsoráztam egy új északolasz vendéglőben a Central Parktól nem messze, a Felső East Sideon; nagyon drága volt. Akkor még egy Edward Sextonnál csináltatott öltöny336

ben voltam, és családunk newporti házára gondoltam szomorúan. Aztán hazavittem Jeanette-et, majd benéztem az M. K.-ba, ahol valami jótékonysági rendezvényt tartottak, amit Dan Quayle szervezett, akit pedig ráadásul még utálok is. Ott találkoztam ezzel a lánnyal, akit éppen kefélek, egy kanapén üldögélve, várva, hogy rám kerüljön a sor a biliárdasztalnál. Azt mondja, hogy: – Jaj, istenem. – Én már nagyon fel vagyok izgatva, arcul ütöm, aztán szájba verem, de nem erősen, majd megcsókolom, és beleharapok az ajkába. Félelem, rettenet és zavarodottság keríti a hatalmába. Elszakad a heveder, és a műfasz kicsúszik a seggéből, miközben már megpróbál ellökni magától. Félrehengeredek, és úgy teszek, mintha futni hagynám, majd amikor már a ruhadarabjait szedegeti össze a szobában azt motyogva maga elé, hogy micsoda „rohadt egy elmebeteg állat” vagyok, úgy vetem rá magam, akár a sakál, a szó szoros értelmében habzó szájjal. Sikoltozik, bocsánatért fohászkodik, hisztérikusan zokog, rimánkodik, hogy ne bántsam, sírva takargatja a kezével a mellét, immáron szégyenlősen. Én azonban még a zokogásától se gerjedek be. Csak akkor érzek némi kielégülést, amikor lefújom gázzal, illetve amikor négyszer-ötször a falhoz verem a fejét, míg csak el nem veszíti az eszméletét; kis véres foltot hagy a feje a falon, néhány hajszál tapad bele. Miután elterül a padlón, kimegyek a fürdőszobába, és beszippantok még egypár grammot abból a közepes minőségű kokainból, amit a minap lőttem a Nell’sben vagy talán az Au Bárban. Közben hallom, hogy megszólal a telefon, és az üzenetrögzítő átveszi a hívást. Mélyen meghajolva állok, egy tükör fölé görbedve, ami annyira leköt, hogy az sem érdekel, ki hívhat, s annyi fáradságot sem veszek, hogy belehallgassak az üzenetbe. Kisvártatva – nem meglepő – a földön hever lekötözve, meztelen és hanyatt, mindkét lába, valamint mindkét keze is hevenyészett peckekhez kötözve, melyek két szál deszkából állnak ki, melyeket pedig acélsúlyok nyomnak a padlóhoz. A keze telis-tele van lövöldözve szögekkel, a két lába szétfeszítve, amennyire csak lehetséges. A segge alatt párna, hogy felnyomja, kitárt pinájára pedig sajt – Brie – van kenve, sőt egy kevés még bele is van gyömködve belőle. Valamelyest visszanyeri az eszméletét, s amikor megpillant, amint ott állok fölötte mezítelen, nyilván észbontó borzadállyal tölti el, hogy belőlem szemlátomást gyakorlatilag teljesen hiányzik az emberiesség szikrája is. A testet pontosan vadonatúj Toshiba tévékészülékem elé helyeztem el, a videón egy régi szalag fut, a képernyőn pedig a legutóbb lefilmezett lány látható. Én egy Joseph Abboud tervezte öltönyt viselek, Stuart nyakkendőt, J. Crew-nál vásárolt cipőt, valami olasz tervező mellényét, s ott térdelek a földön a hulla mellett, és a lány agyvelejét eszem mohón habzsolva; Grey Poupon mustárt kenek a rózsás, színhús falatokra. – Látod? – kérdezem attól a lánytól, aki nem a képernyőn van, hanem előtte. – Látod ezt? Figyelsz? – kérdezem súgva. 337

Kipróbálom rajta a fúrógépet is; beleerőltetem a szájába, de még eléggé magánál van, és még ereje is van elég ahhoz, hogy összeszorítsa a fogát, és bár a fúró hamar átüti a fogsort, én elveszítem az érdeklődésemet a dolog iránt, s inkább feltámasztom vértől csöpögő fejét, hogy jobban lássa a video hátralevő részét, s ahogy a képernyőn látható lányt nézi, aki teste szinte minden elképzelhető réséből és lukából vérzik, arra gondolok, most remélhetőleg megérti végre, hogy bármiképp alakultak volna is a dolgok, mindenképpen ugyanez történik vele is. Hogy mindenképpen itt végezte volna, a lakásom padlóján fekve, deszkára szögezett kézzel, krémsajttal és üvegcseréppel a pinájában meg betört fejjel, akármint választott volna is, amikor még volt választása; akár a Nell’sbe ment volna, akár a Marsba vagy az Au Bárba az M. K. helyett, és ha nem ült volna be velem a taxiba, amely idehozta a Felső East Side-ra, akkor is csak ugyanez történt volna. Mert mindenképpen rátaláltam volna. Mert így működik a világ. Közben úgy döntök, hogy ma este nem bajlódom a kamerával. Van a konyhában egy üreges műanyag csövekből álló polcrendszerem, amit szétszedek, s az egyik csövet megpróbálom földugni a vaginájába oly mód, hogy a cső egyik végét beerőltetem a szeméremajkak közé, de hiába kenem meg még olívaolajjal is, nem megy a dolog, mert túl széles a cső szája. Miközben ezzel foglalatoskodom, a wurlitzerből Frankie Valli énekli „Az ennél rosszabb nem is történhetett volna velünk” című számát, én pedig rosszkedvűen együtt dúdolgatom vele sziszegve. Végül is kénytelen vagyok savat önteni a büdös kurva pinája köré, hogy egy kissé fellazítsam a húst, és így aztán egykettőre be is csúszik neki, viszonylag könnyen, a cső olajos vége. – Remélem, ez nagyon fáj – mondom neki. A patkány vadul hányja-veti magát a ketrec üvegfalának, mialatt behozom a konyhából a nappaliba. Nem volt hajlandó megenni a másik patkány maradványait, melyet azért vásároltam neki még a múlt héten, hogy legyen játszótársa, s amely most döglötten hever immár oszladozva a ketrec egyik sarkában. (Már ötödik napja éheztetem tudatosan.) Lehelyezem az üvegkalitkát a lány mellé, s a patkány, alkalmasint a sajtszagtól, mintha valósággal az eszét vesztené, előbb körbe-körbe rohangál visítozva, majd megpróbálja éhezéstől elgyengült testét átvetni az üvegfal fölött. Nem kell noszogatnom s kézbe se kell vennem a meggörbített ruhafogast, amivel böködni szoktam, és miközben a lány szerencsére még eszméleténél van, a patkány valósággal új erőre kapva, száguldva rohan a cső szája felé, hogy belefúrja magát, s előbb csak félig – patkányteste reszket az izgatottságtól, ahogy enni kezd –, majd végül egészen eltűnik benne, s csak a farka lóg ki, amikor is hirtelen mozdulattal kirántom a csövet a lányból, miáltal bezárul a csapda a rágcsáló mögött. Kisvártatva a farok is eltűnik. A lány által adott hangok jobbára kivehetetlenek. Közben már látom, hogy igen jellemző mód ez a lány is rút, értelmetlen s 338

hiábavaló halált fog halni; még szerencse, hogy hozzá vagyok szokva a horrorhoz. Ami a szemem előtt folyik, szinte a horror esszenciája, engem azonban sem meg nem rendít, sem fel nem kavar. Nem öltözöm gyászba, s hogy ezt mintegy a magam számára is bizonyítsam, miután egy-két percig elnézem, hogy rágja előre magát a patkány a hasfala alatt, még meggyőződöm róla, hogy csakugyan magánál van még a lány, hiszen jobbra-balra veti a fejét kínjában, és a rettenettől meg az értetlenségtől tágra nyílt szemmel mered rám, aztán fogom a láncfűrészt, és szinte másodpercek alatt kettészelem a lányt. A surrogó fűrészfogak olyan sebesen vágják át a bőrt, az izmot s az inakat meg a csontot, hogy a lány még akkor is él és magánál van, s így szemtanúja, amikor elhúzom a lábát a testétől – a combját meg az altestét, azaz szétmarcangolt vaginája maradványait –, és magam elé tartva, mintegy felmutatom neki a testrészeit, szinte trófea gyanánt, melyekből eközben még sugárban dől a vér. Még egy pillanatig a szeme is nyitva van, és kétségbeesett, habár már kissé ködös tekintettel néz rám, mielőtt lecsukódik a szemhéja, majd mielőtt meghalna, még gyorsan fölerőltetek egy kést az orrlukába, immár teljesen értelmetlenül persze, és addig döfködöm, amíg a hegye ki nem bukkan a homlokán, akkor kihúzom, és lenyesegetem vele a húst az álláról. Már csak a fél szája van meg, mindazonáltal szájba baszom egyszer, majd még egyszer s újfent, összesen háromszor tehát. Nem törődöm vele, hogy lélegzik-e még vagy sem, hanem nekiállok, és kivájom a szemét, végül már ujjal kaparva ki a maradékot. Ekkor bukkan elő a patkány, mégpedig fejjel előre – azaz valamiképp sikerült megfordulnia a testüregben –, csupa bíborvörös vérfolt a szőre (megfigyelem, hogy a láncfűrész az ő farkát is kettészelte, körülbelül a közepe táján), kap egy kis repetát a maradék Brie-ből, míg úgy nem érzem, hogy el kell tipornom, amit meg is teszek. A lány femurja meg kettétört állkapcsának a bal oldali fele a tűzhely sütőjében sül, a fanszőrzet kis pamacsai pedig a pereméig megtöltenek egy márkás Steuben ólomkristály hamutartót; amikor odatartom hozzá a gyufát, nagyon gyorsan elég az egész.

339

Megint egy új vendéglő Bizonyos korlátozott ideig képes vagyok félig-meddig derűsen és felszabadultan viselkedni, s így elfogadom Evelyn meghívását, aki november első hetére vacsorázni invitál a Luke-ba, egy szuperdivatos nouvelle cuisine típusú, új kínai étterembe, ahol eléggé meglepő mód mellesleg karibi ételeket is felszolgálnak. Nagyon jó asztalt kapunk (Wintergreen nevén foglaltam – ami nem nagy diadal, de nekem jólesik), s én megállapodottnak érzem magam, nyugodt vagyok, annak ellenére, hogy velem szemközt Evelyn ül, és egy különlegesen nagyméretű Fabergé tojásról karattyol, amit, úgy emlékszik, a Pierre-ben látott, amint magától gurult föl-alá a szálloda halljában. Az irodai Halloween-bulit a Royaltonban tartották, s én tömeggyilkosnak öltöztem, félreértések elkerülése végett még ki is írtam a hátamra, hogy TÖMEGGYILKOS (ugyanis az a szendvicsembernek való tábla, amit eredetileg összeeszkábáltam magamnak, s amin az állt volna, hogy NYIFFANTÓ FURATTYÚ, kissé nehéznek bizonyult), alája pedig valódi vérrel odakentem, hogy Én vagyok az.!, és persze a ruhám is csupa vérfolt volt, szintén valódi, ha nem is mind. Az egyik kezemben Victoria Bell kitépett hajcsomóját szorongattam, a gomblukamba tűzött virág (egy kis fehér rózsa) mellé pedig egy lefőzött ujjcsontot dugtam. Hiába volt azonban mégoly aprólékosan kidolgozott a kosztümöm, a jelmezversenyt mégis McDermott nyerte meg. Ő ugyanis Ivan Boeskynek öltözött, ami pedig szerintem sportszerűtlen volt tőle, mivel egy csomó ember abban a hitben volt, hogy én voltam az, aki tavaly Michael Milkennek öltözött. A ma reggeli Patty Winters Show a házilagosan elvégzendő abortuszhoz kapható készletekről szólt. Miután letelepedünk az asztalhoz, az első öt perc jól telik, majd a pincér leteszi az italt, amit rendeltem, és én önkéntelen mozdulattal a pohár után nyúlok, ámde valahányszor Evelyn kinyitja a száját, mindjárt azon kapom magam, hogy a fogamat csikorgatom. Közben észreveszem, hogy Saul Steinberg is itt vacsorázik ma este, Evelynt azonban juszt se avatom be. – Mire igyunk? – teszem fel neki a kérdést. – Hogy mire? – kérdez vissza szórakozottan, s közben a nyakát nyújtogatva tekinget körbe a kopár, félhomályos, hófehér helyiségben. – A szabadságra, esetleg? – kérdezem fáradtan. Evelyn azonban nem is hallja, amit mondok, mivel valami angol pasas, aki háromgombos, pepita gyapjúöltönyt visel, hozzá tattersall szabású filcmellényt, terpesztett gallérú, pamut oxford inget, velúrcipőt és selyem nyakkendőt – minden holmija Garrick Andersontól való –, s akire Evelyn 340

egyszer már felhívta a figyelmemet, mégpedig éppen, miután jól összevesztünk az Au Bárban, sőt egyenesen „elbűvölő-nek” nevezte, velem ellentétben, aki viszont „liliputinak” neveztem az illetőt, éppen ekkor odalép az asztalunkhoz, és nyíltan flörtölni kezd Evelynnel, én meg majd’ felrobbanok a gondolattól is, hogy Evelyn alkalmasint azt képzeli, féltékeny vagyok a pasasra, mígnem végül mégiscsak én nevetek utoljára, amikor az angol megkérdezi tőle, hogy még mindig ott dolgozik-e „abban a kis galériában az Első sugárúton”, amire Evelyn láthatólag kiakadva azt mondja, hogy nem, sőt még ki is oktatja a pasast, aki ezek után mond még néhány idétlen mondatot, majd eloldalog. Evelyn felhúzza az orrát, kinyitja az étlapot, és haladéktalanul valami másról kezd beszélni, anélkül hogy akár csak pillantást is vetne rám. – Mondd, mik ezek a trikók, amiket mostanában mindenfelé látok? – kérdezi. – Tele van velük a város. Te nem láttad? „Hajomány = Halál”? Netán valami kondicionálózselé ellen tiltakoznak az emberek? Mondd, mi ez az egész? De miről is beszéltünk tulajdonképpen? – Nem, drágám, tévedésben vagy. A trikók felirata úgy szól, hogy „Tudomány = Halál”. – Sóhajtva lehunyom a szemem. – Evelyn, esküszöm, csak te lehetsz képes összetéveszteni a tudományt a hajápolással. – Fogalmam sincs róla, miket beszélek, de mindenesetre bólintok és odaintegetek valakinek, aki a bárpultnál álldogál, idősebb férfi az illető, az arca árnyékban van, futó ismerős lehet csak, mindazonáltal felemeli a pezsgőspoharát, rám köszönti, és visszamosolyog rám, ami nagy megkönnyebbülés a számomra. – Ez kicsoda? – hallom Evelyn kérdését. – Egy barátom – felelem. – Nekem nem ismerős – mondja Evelyn. – Ő is a P&Pnél van? – Nem mindegy? – kérdem felsóhajtva. – De ki az, Patrick? – kérdezi, ám nyilván jobban izgatja a vonakodásom, mint az illető neve. – Miért érdekel? – dobom vissza neki a kérdést. – Ki az? – kérdezi újra. – Azonnal mondd meg. – Egy barátom – mondom immár fogcsikorgatva. – De kicsoda, Patrick? – kérdezi, majd sanda pillantást vet rám: – Mondd, nem volt ez ott véletlenül a karácsonyi bulimon? – Nem, nem volt ott – felelem, ujjaimmal az asztalon dobolva. – Nem véletlenül… Michael J. Fox az? – kérdezi továbbra is gyanakvón sandítva rám. – A színész? – Aligha – felelem, majd egyszerre elegem lesz az egészből: – Na jól van, George Levanternek hívják, és nem, kedvesem, nem szerepelt a Sikerem titkában. – Nagyon érdekes. – Evelyn már újra az étlapot tanulmányozza. – Mondd csak, miről is beszélgettünk az előbb? Megpróbálom felidézni a társalgás korábbi szakaszát, ezért megkérdezem: 341

– Nem a hajápolásról? Vagy bizonyos fajta hajápolószerekről? – Felsóhajtok. – Már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy te azzal a liliputival beszélgettél. – Ian egyáltalában nem törpe – mondja Evelyn. – Mindazonáltal nem tagadhatod, hogy szokatlanul alacsony termetű – vetem ellene. – Mondd, egészen biztos vagy benne, hogy ő viszont csakugyan nem volt

ott a karácsonyi bulin? Mert nekem úgy rémlik, hogy… – lehalkítom a hangom – ő szolgálta fel az előételt. – Kérlek, ne nevezd nekem folyton liliputinak Iant – mondja, és kisimítja az ölébe terített asztalkendőt. – Nem tűröm – mondja halkan, de sziszegve, s közben nem néz rám. Nem állom meg, hogy el ne kuncogjam magam egy kicsit. – Ebben nincsen semmi nevetséges, Patrick – mondja. – Te voltál az, aki véget vetett a beszélgetésnek – mutatok rá a tényekre. – Miért, talán bóknak kellett volna vennem? – fakad ki keserűen. – Nézd, kedvesem, én mindössze azon iparkodom, hogy lehetőleg minél elfogadhatóbb színben tüntessem fel az iménti találkozást, úgyhogy kérlek, ne akard felfújni a dolgot. – Beszéljünk másról – mondja, tudomást sem véve a megjegyzésemről. – Oda nézz, ott van Robert Farrell! – Előbb odainteget neki, s csak azután hívja fel rá az én figyelmemet is, s való igaz, Robert Farrell, akit mindenki kedvel, tényleg ott ül a terem északi oldalán az egyik kirakati ablaknál, amitől én titokban kis híján megpukkadok. – Milyen jóképű – jegyzi meg bizalmas hangon, áradozva Evelyn, de csak azért, mert észreveszi, hogy én meg azt a húszéves kis dögöt mustrálgatom, aki Farrell társaságában van, és hogy biztos legyen a dolgában, megjegyzése nem kerülte el a figyelmemet, még hozzá is teszi huncutkás, csipogó hangon, hogy: – Remélem, nem vagy féltékeny rá. – Igen, jóképű – ismerem el magam is. – Ostoba arc, de csakugyan jó megjelenés. – Ne legyél ilyen utálatos. Igenis nagyon csinos fiú – mondja, majd megkérdezi, hogy: – Te nem akarnád úgy vágatni a hajad, mint ő? Amíg ez a megjegyzés el nem hangzott, olyan voltam, akár egy robotember, és csak félig-meddig figyeltem oda Evelyn szavaira, most azonban hirtelen pánik fog el: – Miért, mi baja van a hajamnak? – Alig néhány másodperc leforgása alatt mintegy négyszeresére fokozódik bennem a düh. – Mi bajod van neked a hajammal? – Finoman s óvatosan végigsimítom. – Semmi – feleli, mivel észreveszi, mennyire felbosszantott. – Csak kérdeztem valamit. – Aztán még hozzáteszi azt is, mert most fogja csak fel igazán, mennyire forr bennem a düh, hogy: – Őszintén, a hajad… nagyon jól néz ki. – Mosolyogni próbál, de csak aggodalom tükröződik az arcán. Egy korty – azaz egy fél pohár – J&B megnyugtat annyira, hogy Farrellre pillantva még a következő megjegyzés is kiteljék tőlem: 342

– A pocakja persze egyenesen rémisztő. Erre Evelyn is megint szemügyre veszi Farrellt. – Nincs is pocakja. – De bizony, az egy jól fejlett pocak – mondom én. – Nézd csak meg jobban. – Csak azért látszik úgy, mert úgy ül – erősködik Evelyn, bár tudja, hogy hiába. – Jaj, Patrick, ne legyél már olyan… – Evelyn, az egy pocak – jelentem ki határozott hangon. – Te tiszta hülye vagy. – Evelyn rám legyint. – Kész elmebeteg. – Mondd, Evelyn, tudod te azt, hogy ez a pasas még csak alig múlt harminc? – Na és? Nem mindenki imád úgy súlyzózni, mint te – feleli megbántva, és ismét elmerül az étlapban. – Én nem szoktam „súlyzózni” – mondom sóhajtva. – Jaj, Patrick, menj már oda és vágd orrba, ha egyszer nem bírsz magaddal – mondja, s azzal lesöpri a megjegyzésemet. – Ne hidd, hogy olyan nagyon érdekel a dolog. – Ne ingerelj, mert még kísértésbe jövök – mondom neki figyelmeztetőleg, majd megint Farrellre pillantok, és halkan megjegyzem: – Micsoda szarjankó. – Édes istenem, Patrick. Igazán semmi okod rá, hogy így gyűlölködj ellene – szól rám Evelyn bosszúsan, miközben fel sem emeli a tekintetét az étlapból. – Teljesen megalapozatlan. Úgy látszik, te tényleg nem vagy egészen normális. – De hát nézd meg a ruháját – mondom, s alig bírok uralkodni magamon. – Nézd csak meg, hogy miket képes felvenni. – És akkor mi van!. – Lapoz egyet az étlapban, majd amikor észreveszi, hogy üres az oldal, visszalapoz arra az oldalra, amit az előbb már oly hosszan tanulmányozott. – Ennek a hülyének még sose jutott az eszébe, hogy az ilyen ruha netán gyűlöletet vált ki az emberekből? – kérdezem. – Esküszöm, Patrick, te nem vagy normális – mondja a fejét ingatva, és közben már a borlapnál tart. – A fene egye meg, Evelyn! Mi az, hogy nem vagyok normális.? – mondom felcsattanva. – Vedd tudomásul, hogy én egyenesen őrült vagyok! – Jó, de nem tudom, miért kell mindjárt ilyen militánsan hangoztatni mindent? – jegyzi meg Evelyn. – Nem is tudom. – Megvonom a vállam. – Na, mindegy. Azt akartam elmesélni neked, hogy mi történt Melaniával meg Taylorral és… – Ekkor egyszerre feltűnik neki valami, és anélkül hogy új mondatot kezdene, sóhajtva közbeszúrja, hogy: – …légy szíves, Patrick, ne nézd folyton a mellemet. Rám nézz, ne a mellemet bámuld. Na szóval, elég az 343

hozzá, hogy Taylor Grassgreen és Melania… Ismered Melaniát, nem? A Sweet Briarba járt. Az összes dallasi bank az ő apjáé. Taylor meg a Cornellre járt. Szóval, megbeszélték, hogy a Cornell Clubban találkoznak, és aztán volt egy asztalfoglalásuk a Mondrianban hétre, Taylor pedig felvette a… – Elhallgat, töpreng. – Nem is a Mondrianban foglaltak asztalt. Hanem a Le Cygne-ben. Úgy volt, hogy a Le Cygne-be mennek vacsorázni, Taylor pedig felvette a… – Ismét elhallgat. – Jaj, istenem, mégiscsak a Mondrianba akartak menni. Szóval, a Mondrianban volt asztalfoglalásuk, Taylor pedig egy gyönyörű Piero Dimitri öltönyben volt. Melania egész nap az üzleteket járta, és vásárolt. Azt hiszem, a Bergdorfban végzett, de ebben nem vagyok egészen biztos – szóval, elég az hozzá, ja igen… biztos, hogy a Bergdorfban is volt, mert a múltkor az a kendő volt rajta a hivatalban, így aztán az történt, hogy két nap egymás után kihagyta az aerobicórát is, és ráadásul még ki is rabolták őket az egyik… – Pincér! – kiáltok oda valakinek, aki épp akkor halad el az asztalunk mellett. – Még egyszer ugyanezt? Egy pohár J&B-t? – A pohárra mutatok, és közben azon bosszankodom, hogy parancsoló mód helyett kérdés formájában fogalmaztam. – Nem is vagy rá kíváncsi, hogy mi történt? – kérdezi Evelyn megbántva. – Visszafojtott lélegzettel lesem a végkifejletet – mondom sóhajtva, a legteljesebb közönnyel. – Alig várom már, hogy megtudjam. – Szóval, valami hihetetlenül tréfás dolog történt – kezdi. Leülepszenek bennem a szavaid, gondolom magamban. Megállapítom, hogy milyen kevéssé érzéki teremtés ez az Evelyn; most első ízben kínosan érint a dolog. Azelőtt pedig éppen ezért vonzódtam hozzá. Most azonban felkavar ez a hiány, balsejtelemmel tölt el s valami névtelen rettenettel. A legutóbbi ülésen – épp tegnap – a pszichiáter, akihez járok, immár második hónapja, azt kérdezte tőlem: – Mondja, milyen fogamzásgátló módszert szoktak alkalmazni Evelynnel? – Én nagyot sóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna neki, kibámultam az ablakon, szemem egy felhőkarcolóra függesztve, majd az üvegtetejű, márkás Turchin dohányzóasztal fölött lógó festményre, mely egy grafikus hangkiegyenlítőt ábrázolt óriásira nagyítva, bár ez a kép nem Onica műve, hanem valami más festőé. – Az ő dolga. – Aztán meg, amikor aziránt érdeklődött, közösülés közben Evelyn mely testhelyzetet szereti a legjobban, komoly képpel azt feleltem neki, hogy: – Az előhasit. – Homályosan felmerül bennem, hogy ha nem lenne ennyi ember a vendéglőben, akkor most valószínűleg fognám az asztalon heverő jade evőpálcikákat és mélyen belenyomnám, majd bele is törném őket Evelyn szemébe, így azonban csak bólintok, és úgy teszek, mintha odafigyelnék arra, amit mond, valójában azonban már réges-régen kikapcsoltam, s az evőpálcikás mutatvány is elmarad. Helyette rendelek egy üveggel 344

a Chassagne Montrachet-ből. – Hát nem mulatságos? – kérdezi Evelyn. Szórakozottan vele kacagok, de a számból kibukó hangok dühtől fröcsögnek. – Óriási – mondom elismerően, színtelen hangon. Tekintetem a bárpultnál időző nők sorát pásztázza. Van-e köztük olyan, akit kedvem lenne megbaszni? Alkalmasint akadna. Esetleg azt a hosszú combú bombázót, aki kirt szopogat az utolsó széken? Talán. Evelyn a mazsolás máché és gombósaláta, illetve a gratinírozott cékla-, mogyoró-, zsenge búzacsíra- és endíviasaláta között tétovázik, én viszont egyszeriben úgy érzem, mintha telepumpáltak volna Clonopinnal, ami tudvalevőleg hányingerellenes szer, ámde mit sem használna. – Jézus Mária, húsz dollár egy szar zöldséges haséért? – mormogom az étlapot tanulmányozva. – Ezt mu-sú öntettel tálalják, enyhén pirítva – mondja Evelyn. – Akkor is csak egy szar kínai zöldséges hasé – mondom makacsul. Amire Evelyn így felel: – Mondhatom, nagyon finom modorod van. – Szó se róla. – Vállat vonok. – Csak egy kis józanság. – Meghalok egy kis vörös kaviárért – mondja Evelyn. – És te, drágám? – Én nem – felelem. – És miért nem? – kérdezi nyafkán csücsörítve. – Egyrészt azért, mert nem vágyom semmi konzervételre, másrészt pedig azért, mert a vörös kaviár iráni import. Gőgösen felhúzza az orrát, és ismét az étlapba merül. – Legközelebb ezek a szavak ütik meg a fülemet: – Zseniálisan csinálják a mu-fú jambalayát. Ketyegve telnek a percek. Rendelünk. Kihozzák az ételt. Jellemző mód a tányér vastag, fehér porcelán; két kis darab, megfeketedett, gyömbéres, sárga farkú halból készült szasimi hever a tányérok közepén, körötte kis kupacokban vaszabi moszat, amit szemernyi hidzsiki vesz körül, a tányér fölső részén pedig egy szem magányos rákocska foglal helyet, míg a tányér alsó szélén még a föntinél is pirinyóbb rákinca kunkorodik, amitől szinte zavarba is jövök, mivel mind ez ideig abban a hiszemben voltam, hogy ezen a helyen elsősorban kínaiul főznek. Hosszan bámulom a tányéromat, s amikor egy pohár vizet kérek, a pincér borsszórót hoz helyette, majd egyszerűen nem hajlandó tágítani az asztalunk mellől, hanem ötpercenként felteszi a kérdést, hogy „nem parancsolnak egy kis borsot esetleg?”, illetve hogy „még egy kis borsot talán?”, úgyhogy amikor végre átmegy a szomszéd asztalhoz, ahol, mint a szemem sarkából látom, a vendégek azonnal rémülten kezükkel borítják be a tányérjukat, én odaintem a főpincért, és megkérem: hogy: – Legyen szíves, szóljon a pincérnek, hogy ne tébláboljon örökké itt, az 345

asztalunk mellett. Ugyanis nincs szükségünk borsra. Semmi olyasmit nem rendeltünk, amire bors kellene. Egyáltalában nem tartunk igényt borsra. Szóval, mondja meg neki, hogy menjen innen a fenébe. – Természetesen, uram. Elnézést, uram. – A főpincér alázatosan meghajol. Evelyn kissé zavartan kérdezi tőlem: – Mondd, te mindig ennyire udvarias szoktál lenni? Leteszem a villámat, és behunyom a szemem. – Te meg arra felelj nekem, hogy miért akarod mindenáron aláásni a lelki egyensúlyomat? Evelyn mély lélegzetet vesz. – Tudod, mit? Egyszerűen csak beszélgessünk, jó? És hagyjuk a kihallgatást máskorra. – És miről beszélgessünk szerinted? – vakkantok rá. – Te, figyelj csak – kezdi. – Jövő csütörtökön lesz az Ifjú Republikánusok estélye a Pla… – Elharapja a szót, mint akinek hirtelen az eszébe jut valami, aztán így folytatja: – szóval, a Trump Plazában. – Azonnal rávágnám, hogy sajnos, nem érek rá, titkon azért fohászkodva, hogy neki is más programja legyen, habár két héttel ezelőtt a Mortimerben vagy talán az Au Bárban részegen és bekokainozva én hívtam meg őt, te jó isten! – Elmegyünk? Némi hallgatás után: – Gondolom, igen. – Rosszkedvűen. Desszertnek valami különlegességről gondoskodtam. Ma reggel, amikor Craig McDermott-tal, Alex Baxterrel és Charles Kennedyvel lementünk a Clubba erőreggelire, a vécében elcsentem egy olyan szappanforma szagtalanítókockát az egyik falicsészéből, amikor a vécés nem nézett oda. Otthon leöntöttem valami olcsó csokoládésziruppal, megfagyasztottam, aztán betettem egy üres Godiva bonbonosdobozba, selyemszalagból masnit kötöttem rá, most pedig elnézést kérve Evelyntől, mintha a toalettre távoznék, megkeresem a konyhát, miután elébb a ruhatárból kiveszem persze a kis csomagot, és megkérem a pincért, hogy ezt a dobozt hozza ki desszertnek, és mondja azt az asztalnál ülő hölgynek, hogy Mr. Bateman betelefonált napközben és ezt a különlegességet rendelte külön az ő számára. Még azt is mondom neki, hogy helyezzen el egy szál virágot a dobozban, mindegy, hogy milyent, aztán adok neki egy ötvenest. Bizonyos idő elteltével, miután leszedi az asztalt, meg is jelenik vele, és én meglepetten látom, micsoda felhajtást rendez; ezüstbúra alatt hozza ki a dobozt, Evelyn pedig szinte turbékol a gyönyörűségtől, amikor a pincér azt mondja, hogy: – Voálá – és leemeli róla a burát, majd nyomban a kanál után nyúl, amit a pincér a vizespohara mellé helyezett (arról viszont magam gondoskodtam, hogy a pohár üres legyen), és felém fordulva így szól: – Édes vagy, Patrick – én pedig mosolyogva odabiccentek a pincérnek, és 346

éppen ahogy az asztal felém eső oldalán is el akar helyezni egy kiskanalat, intek neki, hogy távozhat. – Te nem is eszel belőle? – kérdezi Evelyn aggodalmasan. Közben izgatottan repdes szinte a csokoládésziruppal borított vécészagtalanító fölött, s kanalát feltartva lecsapni kész: – Imádom a Godivát! – Nincs étvágyam – mondom. – Olyan… laktató volt a vacsora. Evelyn lehajol, megszagolja a barna kockát, majd amikor valami izgató illat csapja meg az orrát (alkalmasint a fertőtlenítőszer szaga), ismét felteszi nekem a kérdést, immár kissé elkámpicsorodva: – Biztos…? – Biztos, drágám – felelem én. – Azt szeretném, ha te fogyasztanád el egyedül. Nem olyan sok az egész. Bekanalazza az első falatot, kötelességtudón megrágja, noha szemlátomást és nyilvánvalóan undorodik tőle, aztán szépen lenyeli. Megborzong, elfintorodik, de azért igyekszik mosolyogni, ahogy óvatosan még egy darabkát a szájába vesz. – Na, milyen? – kérdem, majd így noszogatom: – Edd csak meg; ne félj tőle, nincs megmérgezve. A viszolygástól eltorzul az arca, majd falfehérré válik, mintha meg akarna fulladni. – Na? – kérdezem vigyorogva. – Mi van? – Nagyon… – Az arca immár olyan, mint egy megnyúlt, szenvedő maszk, a hideg rázza, és köhögve folytatja – …sok benne a menta. – Mindazonáltal igyekszik elismerő mosolyt erőltetni magára, de nem sokáig bírja. Az előttem álló vizespohárért nyúl, és egy hajtásra kiissza, hogy megszabaduljon az íztől. Majd amikor észreveszi, hogy milyen aggodalmas képet vágok, megint mosolyogni próbál, és ezúttal már bocsánatkérő hangon így szól: – Csak egy kicsit… – megint megborzong – nagyon… sok benne a menta. Nekem Evelyn most pont olyan, mint egy nagy, fekete hangya – nagy, fekete hangya talpig eredeti, márkás Christian Lacroix-ban –, mely vécészagtalanítót eszik és kis híján el is nevetem magam rajta, ámde nem akarom zavarba hozni. Nem szeretném, ha gyanút fogna, amíg meg nem eszi az egészet. Mégse megy belé több, és mindössze két kanálka után kijelenti, hogy már teljesen eltelt vele, és eltolja maga elől az összemaszatolt tányért, engem viszont ugyanekkor valami furcsa érzés fog el. Bármily ámuldozva néztem is, amint azt az izét eszi, egyszersmind el is szomorított a látvány, és hirtelen ráébredek, hogy hiába volt mégoly nagy elégtétel is végignézni Evelynt, miközben azt eszi, amire nemcsak én, de kívülem még számtalan más férfi is rávizelt, végtére is az a nem is túlságosan nagy kellemetlenség, amit okoztam neki, az én számlámra ment – lesújtó felismerés, aligha elegendő ok arra, hogy kerek három órát legyek kénytelen eltölteni a társaságában. Állkapcsom megfeszül, majd elernyed, megfeszül, elernyed, magától. Valahonnan zene szól, én azonban nem hallom. Evelyn rekedt hangon arra kéri 347

a pincért, hogy legyen szíves, hozzon neki egy kis savanyú cukrot a sarki koreai vegyesboltból. S ekkor egyszer csak a vacsora tetőfokára hág, és Evelyn hirtelen így szólal meg: – Szeretném, ha végre határozottan elköteleznéd magad. Az este már enélkül is sokat romlott a várakozásokhoz képest, úgyhogy ez a megjegyzés már nem sokat ronthat rajta, és nem is hoz olyan helyzetbe, amire ne volnék felkészülve, csak épp a helyzet teljes ésszerűtlensége hat rám szinte fojtogatólag, tehát visszatolom a vizespoharamat Evelyn elé, és szólok a pincérnek, hogy szedje le a félig megevett vécészagtalanító tányérját. Abban a pillanatban, ahogy elviszi az immár olvadozó desszertet, belőlem minden erő elszáll, és egyszerűen kész vagyok aznap estére. Csak most döbbenek rá, hogy ez a nő az elmúlt két év során korántsem bámulattal nézett rám, mint hittem, hanem sokkal inkább kapzsi bírvággyal. Végre hoz neki valaki egy vizespoharat meg hozzá egy üveg Evian ásványvizet, bár én nem vettem észre, hogy megrendelte volna. – Én azt hiszem, Evelyn, hogy… – Belefogok, elakadok, újra kezdem – …hogy meglazult a kapcsolatunk. – Miért? Valami baj van? – Odainteget egy párnak – Lawrence Montgomery az meg Geena Webster, legalábbis azt hiszem – minthogy a terem túlsó végében Geena(?) nyújtogatja az égnek a kezét; a csuklóján karperec, azt mutatja. Evelyn elismerően bólint. – Az a… hajlam, ami bennem dolgozik… hogy… homicid cselekedeteket hajtsak végre… mégpedig nagyban, khm… úgy látszik, leküzdhetetlen – mondom, s közben gondosan mérlegelem minden szavamat. – De sajnos… egyszerűen nincs más módja, hogy… kifejezést adjak elfojtott… ösztöneimnek. – Magam is meglepődöm, milyen heves érzelmeket vált ki belőlem ez a beismerés; mondhatni kimerít. Szinte beleszédülök. Mint rendesen, Evelyn figyelmét most is elkerüli a lényeg, én pedig azt mérlegelem, vajon meddig fog tartani, amíg végre sikerül megszabadulnom tőle. – Meg kellene beszélnünk ezt a dolgot – mondom halkan. Leteszi a vizespoharat, és rám bámul. – Nézd, Patrick – kezdi. – Ha most megint arra akarsz rábeszélni, hogy megplasztikáztassam a mellemet, én már itt se vagyok – mondja fenyegetőn. Ezen egy kicsit elgondolkodom, majd így szólok: – Vége, Evelyn. Közöttünk mindennek vége. – Ugyan, ugyan – mondja, és int a pincérnek, hogy hozzon még vizet. – Én komolyan beszélek – mondom csöndesen. – Bazdmeg, vége. Közted meg köztem. Nem tréfálok. Megint rám néz, és nekem az az érzésem támad, hogy valaki talán mégiscsak felfogja, hogy mit akarok tudtára adni a világnak, ám ekkor Evelyn a következőket mondja: 348

– Beszéljünk valami másról, jó? Sajnálom, hogy egyáltalában felhoztam ezt a dolgot. Kávét nem iszunk? – Megint odainti a pincért. – Én presszókávét kérek, de koffeinmentest – mondja Evelyn. – És te, Patrick? – Portóit kérek – mondom felsóhajtva. – A márka nem számít. – Nem kívánja esetleg uraságod áttekinteni a… – kezdené a pincér a mondókáját. – Hozza a legdrágábbat – mondom közbevágva. – Ja, igen, és még egy száraz sört is kérek. – Ejnye, ejnye – motyogja Evelyn, miután a pincér távozik. – Még mindig jársz ahhoz a kuruzslóhoz? – kérdezem. – Patrick – mondja fenyegetőn. – Hogy kihez? – Bocsáss meg – mondom sóhajtva. – Ahhoz a pszichiáterhez. – Már nem. – Kinyitja retiküljét, keres benne valamit. – És miért nem? – kérdem aggodalmasan. – Mondtam már – feleli, elhárítva a kérdést. – De én már nem emlékszem – mondom az ő hanghordozását utánozva. – Az egyik ülés végén megkérdezte, hogy nem tudnám-e bevinni őt meg a három vendégét aznap este a Nell’s-be. – Kis púdertartója tükrében megnézi, hogy nem kenődött-e el a rúzs az ajkán. – Miért kérded? – Mert szerintem nem ártana, ha pszichiáterhez járnál – kezdem kissé tétován, az őszinte véleményemet mondva. – Szerintem te érzelmileg kissé labilis vagy. – Te tartasz a lakásodon Oliver North-posztert, és még te mersz engem érzelmileg labilisnak nevezni? – kérdezi, miközben megint keres valamit a retiküljében. – Igen, mert az vagy, Evelyn – felelem. – Túlzás. Túlzol, kedves Patrick – mondja anélkül, hogy rám nézne, egyre csak a retiküljében turkálva. Sóhajtok, de aztán komoly hangon újra kezdem: – Nem akarom erőltetni a dolgot, de… – Hát, pedig ez igazán nem jellemző rád – veti közbe. – Nézd, Evelyn. Ennek a dolognak véget kell vetni – mondom sóhajtva a szám elé tartott asztalkendőnek. – Én még csak huszonhét éves vagyok. Egyszerűen nem akarom még végleg elkötelezni magam. – Drágám? – Ne szólíts így – mondom felcsattanva. – Hogyan ne szólítsalak? Drágámnak? – kérdezi. – Igen – vakkantom én. – Hát akkor meg minek szólítsalak? – kérdezi sértődötten. – Vezérigazgató úrnak? – Kuncogna, de elfojtja. – Te jó isten. 349

– No de tényleg, Patrick. Hogy szeretnéd, ha szólítanálak? Királynak, gondolom magamban. Királynak, Evelyn. Azt akarom, hogy Királynak szólítsál. De nem mondom ki. – Evelyn, én nem akarom, hogy te engem bárminek is szólíts. Szerintem az lenne a helyes, ha többé nem is találkoznánk. – De hiszen a te barátaid az én barátaim is. Az én barátaim meg a te barátaid is. Szerintem ez a dolog egyszerűen megoldhatatlan – mondja, majd szemét egy bizonyos pontra meresztve, mely az ajkam fölött van valahol, így folytatja: – Van valami a szádon. Töröld le az asztalkendővel. Tanácstalan kétségbeesésemben fogom az asztalkendőt, és letörlöm. – Ide hallgass, én is tudom, hogy a te barátaid egyben az én barátaim és fordítva. Én is gondoltam erre. – Majd rövid hallgatás után mély lélegzetet veszek, és közben ezt mondom: – Mind a tied lehet. Végre-valahára rám néz, a tekintete kissé zavart, s így szól maga elé halkan: – Te most tényleg komolyan beszélsz, ugye? – Igen – felelem neki. – Komolyan beszélek. – De hát akkor… mi lesz velünk? A közös múltunkkal? – kérdezi színtelen hangon. – A múlt, az már nem valóság. Csak álom – felelem. – Ne beszéljünk a múltról. Összeszűkült szemmel, gyanakodva néz rám. – Van valami kifogásod ellenem, Patrick? – Majd megkeményedett arcvonásai egyszerre megint ellágyulnak, várakozás jelenik meg az arcán, sőt reménykedés. – Evelyn – mondom felsóhajtva. – Ne haragudj. De az a helyzet, hogy te… egyszerűen nem vagy elég… érdekes… a számomra. Egyetlen ütemet se vesztve vágja rá: – Na és ki az? Felelj nekem, Patrick, ki az, aki elég érdekes a te számodra? Ki az,

aki kell neked? – Majd némi dühös hallgatás után: – Talán Cher? – Hogyhogy Cher? – felelek kérdéssel a kérdésre kissé értetlenül. – Cher? Miket beszélsz? Nézd, hagyjuk ezt abba. Szeretném, ha véget vetnénk ennek az egésznek. Nekem rendszeres szexuális életet kell élnem. Szükségem van a kikapcsolódásra, meg hogy valamivel lekössem magam. Másodpercek leforgása alatt szinte kifordul magából, s alig is képes uralkodni a testében felbuzgó hisztérián. Sajnos, korántsem élvezem a dolgot annyira, mint gondoltam. – És a múltunk? A kettőnk közös múltja? – teszi fel újfent a kérdést, merőben fölöslegesen. – Ezeket hagyjuk – mondom és közelebb hajolok hozzá. – Miért? – Azért, mert nekünk tulajdonképpen soha nem is volt közös múltunk – 350

mondom és közben azon igyekszem, nehogy felemeljem a hangom. Kissé megnyugszik, és rólam mintegy tudomást sem véve megint kinyitja a retiküljét, és közben ezt mormogja maga elé: – Ez már kóros. Komolyan mondom, kórosan viselkedsz. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – kérdezem némileg megbántva. – Félelmetes. Patrick, te beteg vagy. – Rálel a kis Laura Ashley orvosságosszelencére, és felpattintja a fedelét. – Hogy értsem azt, hogy beteg vagyok? – kérdezem, s megpróbálok mosolyogni hozzá. – Á, felejtsd el. – Kivesz egy pirulát, amit nem ismerek fel, bekapja, és az én vizemmel leöblíti. – Azt mondod, hogy én beteg vagyok. Még te mondod nekem, hogy én vagyok beteg? – kérdezem. – Nézd, Patrick, mi nem egyformán látjuk a világot. – Szipog. – Hála istennek – mondom gonoszul. – Te nem vagy ember – mondja és közben azt hiszem, arra koncentrál, hogy el ne bőgje magát. – De igen, én is… – kezdeném védeni magam, ámde elakadok – …emberi lény vagyok. – Nem, Patrick, nem, nem, nem. – Evelyn a fejét rázza. – Tisztában vagyok vele, hogy a viselkedésem… olykor… kívánnivalókat hagy maga után – mondom, az abroszt birizgálva zavaromban. Ekkor hirtelen, kétségbeesett mozdulattal megragadja a kezemet, és az asztal túlsó oldaláról magához húzza. – Mit kívánsz tőlem? Mit tegyek? Mi az, amit akarsz? – Jaj, Evelyn – mondom felnyögve, és elhúzom a kezem, annyira meghökkent, hogy úgy látszik, végre sikerült közel férkőznöm hozzá. Evelyn sír. – Mondd, Patrick, mit csináljak? Mit kellene tennem? Kérlek szépen, mondd meg, hogy mit kívánsz tőlem – mondja rimánkodva. – Azt hiszem, azt kellene, hogy… ah, nem is tudom. Ha esetleg ingerlőbb fehérneműt hordanál? – kockáztatom meg óvatosan. – Jaj istenem, Evelyn! Nem tudom. Fogalmam sincs róla! Tulajdonképpen semmit. Ne csinálj semmit. Nincsen semmi olyan, amit csinálhatnál. – Kérlek szépen, mondd meg nekem, hogy mit csináljak meg neked – mondja csöndben sírdogálva. – Mondjuk, ha talán kevesebbet mosolyognál? Vagy tájékozottabb lennél autós dolgokban? Ritkábban ejtenéd ki a nevemet a szádon? Ilyesmiket akarsz hallani tőlem? – kérdem. – Nem változtatna semmin. Még csak sört sem szoktál inni – mormogom mérgesen. – De hát te sem iszol sört! – Az nem számít. Azonkívül pedig épp most rendeltem egy pohár sört. 351

Tessék, méltóztassál. – Jaj, Patrick. – De ha tényleg meg akarsz tenni valamit a kedvemért, akkor légy szíves, ne rendezz jeleneteket nekem – mondom, és kissé zavartan körbetekintek a teremben. – Pincér! – szólítja meg Evelyn a pincért, amint leteszi elénk a koffeinmentes kávét, a portóit meg a sört. – Én is kérek egy… mit is? – Rám emeli könnyes és rémült tekintetét. – Egy Coronát? Te is azt iszol, Patrick? Coronát? – Édes istenem! Ne csináld ezt, Evelyn. Ne haragudjon rá, kérem – mondom a pincérnek, majd ahogy távozik az asztaltól, Evelynhez fordulok: – Igen, Coronát iszom. De az ég szerelmére, Evelyn, ez egy karibi-kínai vendéglő, következésképp… – Istenem, Patrick – szipogja Evelyn, és belefújja az orrát a zsebkendőbe, amit odalökök neki. – Olyan rohadt alak vagy, hogy el se tudom mondani. Nincs benned semmi emberség. Te… nem vagy ember. – Nem, drágám, én… – megint elakadok. – Te… nem is vagy… – Elhallgat, letörli a könnyeit, nem képes befejezni a mondatot. – Mi nem vagyok? – kérdezem, és érdeklődéssel várom a választ. – Te nem is vagy… – szipákol, lesüti a tekintetét, a sírás rázza a vállát – …nem is vagy itt. – Te… – fuldoklik a sírástól – te nem is vagy te. – Dehogyisnem – mondom kissé megbántva, védekezőleg. – Én igenis én vagyok. – Te egy gonosz kísértet vagy – zokogja Evelyn. – Ugyan, Evelyn – mondom zavartan és lesem, hogy mit tesz. – Te vagy a gonosz kísértet. – Istenem, istenem – nyög Evelyn, mire a szomszéd asztalnál ülők is odanéznek, majd elfordítják a tekintetüket. – Ez nekem egyszerűen nem megy a fejembe. – Na, akkor én most elmegyek – mondom csitítólag. – Felmértem a helyzetet, és úgy döntöttem, hogy távozom. – Ne menj el – mondja, és megpróbálja elkapni a kezemet. – Ne menj. – Elmegyek, Evelyn. – Hová mész? – Egyszerre meglepően higgadt és összeszedett. Arra is ügyelt, hogy a könnyei, melyek – most veszem csak észre – nem is áradnak oly nagy bőséggel, el ne rontsák a sminkjét. – Patrick, kérlek, mondd meg nekem, hogy hová mész? Közben kitettem egy szivart az asztalra. Evelyn azonban annyira fel van dúlva, hogy erre még csak megjegyzést sem tesz. – Egyszerűen csak elmegyek – felelem szelíden. – De hová? – kérdi, és ismét megtelik a szeme könnyel. – Hová mész? 352

Köröttünk, bizonyos delejes körön belül, úgy tetszik, mindenki kínosan másfelé néz. – Hová mész, Patrick? – kérdezi újfent. Nem felelek neki, mert közben én már a magam titkos labirintusában bolyongok és más dolgok járnak a fejemben: garanciák, tenderek, MRP-k, LBO-k, IPO-k, finanszírozás és refinanszírozás, határidős kötések, leszámítolás, 8-K-k és 10-Q-k, nullás szelvények, PIK-ek, GNP-k meg az IMF, továbbá vezérigazgatói játékszerek, különféle milliárdosok, illetve Kenkicsi Nakadzsima, a végtelenség meg a Végtelenség, mi lehet egy luxusautó kívánatos sebessége, segélyprogramok, értéktelen értékpapírok, ne mondjam-e le az Economist előfizetését, az a szenteste, amikor tizennégy éves lettem, és megerőszakoltam az egyik cselédlányunkat, az irigység valaki másnak az élete miatt, vajon túlélhető-e a szilánkos koponyatörés, a repülőtereken való várakozás, sikoltó száj betapasztása, hitelkártyák, valaki útlevele meg egy levél gyufa a La Cőte Basque-ból vérpettyekkel, felszín felszín felszín, egy Rolls az egy Rolls az egy Rolls. Evelyn számára a mi viszonyunk sárga meg kék, az én számomra azonban kietlen, szürke város tűzvész után, lebombázva, a fejemben pergő film részlete, melynek képein végtelen kősivatag, és ha hallani valami beszédet, mindig csak valami idegen nyelven, amint villogva-hunyorogva ráömlik az új jelenetre: vér folyik a pénzkiadó automata réseiből, nők a seggük lukán szülik meg gyermekük, fagyasztott vagy (talán) rántott embriók, nukleáris robbanófejek, dollármilliárdok, a világ végpusztulása, valakit megvernek, valaki más meg meghal, olykor vértelen, többnyire azonban puskalövéstől, merénylő kezétől, az élet mint folytatásos börleszk, üres filmvászon, mely maga változik szappanoperává. Olyan ez a viszony, mintha elkülönítőben lennék, melynek egyetlen célja, hogy lemeztelenítse vészesen csökött képességem bárminő érzelem átélésére. Én állok a közepén, ott állok a közepén én, mint egy télikabát nyáron, és soha senki nem kér, hogy igazoljam magam. Hirtelen Evelyn csontvázát képzelem magam elé, kificamodva porlad már, s ez kárörömmel tölt el. Hosszú időbe telik, amíg felelek a kérdésére – Hová mész?–, de miután kortyolok egyet a portóiból, aztán a száraz sörből is, felkelek a székről és megmondom neki, bár közben magam is eltűnődöm: Vajon mi lenne a különbség, ha csakugyan gép volnék? – Líbiába – mondom, majd nem jelentéktelen hallgatás után: – Azazhogy Pago-Pagóba. Pago-Pagót akartam mondani – majd hozzáteszem még, hogy: – Amiért pedig jelenetet rendeztél, büntetésből ezúttal nem fizetem ki a számlát.

353

Megpróbálja megfőzni és megenni a lányt Hajnal. November havában. Nem tudok aludni, hánykolódom az ágyon, még le se vetkőztem, öltönyben vagyok, s úgy érzem magam, mintha valaki máglyát rakott volna a fejemen vagy a fejemben talán, szakadatlan hasogató fájdalom gyötör, annyira, hogy a szemem sem bírom lehunyni tőle. Tehetetlen vagyok ellene. Se kábítószer, se étel, se ital nem képes enyhíteni a mohó fájdalom éhét; izmaim merevek, idegeim lánggal égnek. Óránként szedem a Sominexet, amióta kifogytam a Dalmaneból, de semmi sem segít, és egyhamar kiürül a Sominex doboza is. A hálószobám sarkaiban mindenféle félredobva: egy pár női cipő Edward Susan Bennis Allentől, egy kéz, melyről a hüvelyk- s a mutatóujj hiányzik, a Vanity Fair legújabb száma embervértől ázottan, egy alvadt vérrel átitatott övsál, míg a konyhából fövő vér friss illata szállong a hálószoba felé, és ahogy feltápászkodom és kibotorkálok a nappaliba, megcsap a falak lehelete, a bomlás bűze elnyom minden egyebet. Szivarra gyújtok abban a reményben, hogy a füst majd elfödi talán valamelyest. Két levágott melle elkékült, kipukkadt luftballonra emlékeztet, a mellbimbók pedig aggasztón barnák. A sarokban álló wurlitzer tetején alvadt, fekete vértócsában hevernek szinte diszkréten egy porcelántál közepén, melyet a Pottery Barnban vásároltam, bár az alkalomra már nem emlékszem. Továbbá a bőrt s a hús nagyját is lemesegettem az arcról, s a feje így most leginkább halálfejnek tetszik, melynek azonban hosszú, szőke sörénye van, s amely egy telt idomú, kihűlt tetem nyakán ül; a szeme nyitva, s a szemgolyó maga mintegy kocsányán kicsüng a résen. Mellkasa jobbára megkülönböztethetetlen a nyakától, mely akár a darált hús, a hasa pedig padlizsános és kecskesajtos lasagnára emlékeztet, ahogy az I1 Marlibróban készítik, vagy talán valami más kutyaeledelre inkább, domináns színe mindenesetre a piros, a fehér meg a barna. Némely zsigerei a szoba falára tapadva, más belsőségek viszont fasírttá gyúrva az üvegtetejű dohányzóasztalon óriás, kék kígyókként vagy mutáns hernyókként talán. A le nem hántott bőr tenyérnyi foltjai szürkéskékek, olyan a színük, mint az alumíniumfóliáé. A vaginájából valami barna, szirupos lé csurgott elő, aminek olyan szaga van, mint egy beteg állatnak, mintha visszadugtam volna belé a patkányt, s megemésztette volna esetleg. A következő tizenöt perc során nem vagyok magamnál; kihúzok belőle valami kékes színű s kötélszerű zsigert, ami még erősen a tetemhez tapad, és olyan mohón tömöm magamba, hogy szinte megfulladok tőle, miközben érzem a számban a síkosságát, és hogy valami krémszerű anyag tölti meg, aminek kellemetlen szaga van. Kerek egyórai turkálás után végre sikerül 354

kibontanom a gerincoszlopot, és elhatározom, hogy le se tisztítom, hanem valaki másnak a nevén azonnal feladom a Federal Express-szel Leona Helmsley címére. Annyira szeretnék inni a lány véréből, mintha legalábbis pezsgő volna, s ezért mélyen behajolok oda, ahol valaha a gyomra volt, mohóságomban meg is karcolva az állam egy törött borda csonkján. Valamelyik szobában üvöltve szól az új, nagy tévékészüléken a Patty Winters Show, melynek témája az „Emberi tej”, majd játékos vetélkedő következik, aztán a Szerencsekerék, és a stúdióban ülő közönség ujjongó tapsa, valahányszor egy-egy újabb betűt megfordít a kisasszony, mindig úgy hangzik, mintha adáshiba lenne vagy valami légköri zavar. Vérmocskos kezemmel meglazítom a nyakkendőt, amit még mindig nem vetettem le, s közben mély lélegzeteket veszek. Ez az én világom. Ami ezen kívül van, az csak olyan, mint valami film, amit valaha régen láttam. Kinn, a konyhában megpróbálok fasírtot csinálni a lányból, de hamar belefáradok, és inkább azzal töltöm a délutánt, hogy fölkenem a falra az egész húst, miközben a testéről leszaggatott bőrcafatokat rágcsálom, aztán úgy pihenem ki a fáradtságom, hogy megnézem videón a CBS Murphy Brown című börleszksorozatának a múlt heti adását. Utána meg egy jó nagy pohár J&B után megint kimegyek a konyhába. A fej, amit beraktam a mikrohullámú sütőbe, egészen megfeketedett, és a haj is teljesen leégett róla, úgyhogy fölteszem a tűzhelyre egy alumíniumlábosban, abban a reményben, hogy talán lefő róla a maradék hús is, amit elmulasztottam lenyesni. A test többi részét egy szemeteszsákba rakom – Ben-Gay balzsammal bedörzsölt izmaim könnyűszerrel emelgetik a tetemes súlyt –, a maradékból pedig, elhatározom, hogy valamiféle kolbászt fogok készíteni. A sztereón egy Richard Marx-CD megy, a konyhaasztalon a Zabar reklámtasakjában hagymás ízesítésű hamburgerzsömlék meg mindenféle fűszerek, én pedig szorgosan összedarálok csontot, zsírt és húst, aztán kis pogácsákat formázok a pépből, s bár olykor-olykor felmerül bennem, hogy amit teszek, az voltaképpen tűrhetetlen, de aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy ez a dolog, ez a lány, ez a hús ez semmi, nem számít, egy nagy szar, s mivel e gondolatot még egy Xanaxszal is meg szoktam támogatni (most már félórás időközökben), mindig meg is nyugszom tőle, kis időre legalábbis, és tovább dolgozom, miközben egy számot dudorászok magamban, ami egy gyerekműsor kísérőzenéje volt a tévében kiskoromban, és én annak idején mindig megnéztem – mi is volt a címe?, A Jetson család? A fagyi-matyi? Subidubi? Sigmund és tengeri szörny? –, jól emlékszem a számra is meg a szövegre is, még arra is, hogy milyen hangfekvésben énekelték, a műsor maga azonban teljesen kiesett a fejemből. Talán a Lidsville volt az? Vagy esetleg a Puffnstuff? Eme kérdések közé más kérdések vegyülnek olykor, egymástól igen különbözők, példának okáért olyasfélék, hogy „Börtönbe kerülök-e?”, meg hogy „Vajon istenfélő lélek volt-e ez a lány?”. A frissen darált hús és a 355

vér szaga annyira megtölti az egész lakást, hogy nekem már fel sem tűnik. Később pedig egyszer csak megsavanyodik számban az addigi morbid élvezet íze, és keservesen siratom magam, de nem lelek vigaszra, s így panaszkodom zokogva: – Én csak azt akarom, hogy szeressenek – közben pedig elátkozom a világot meg mindent, amire szüleim és tanáraim tanítottak: az elveket, az értékeket, az erkölcsöt, a kompromisszumokat, a tudást, az egységet, az imát – mert minderről kiderült, hogy tévedés csupán és céltalan. Végső soron egyet jelent csak mind: vagy megtörsz, vagy megdöglesz. Magam elé képzelem kifejezéstelen arcomat s a számból jövő testetlen hangot: Rettenetes időket élünk. Közben már kis férgek járják az emberhúskolbászt, a számból kicsurgó nyál lecsöppen rájuk, és én még mindig képtelen vagyok eldönteni, hogy vajon jól csinálom-e, amit csinálok, mivel egyrészt ráz a sírás, és alig látok a könnyeimtől, másrészt pedig tulajdonképpen soha életemben nem főztem még.

356

Uzit visz magával a kondaterembe Holdtalan az éj, s az X-kluzív sivár öltözőjében, kétórai kemény kondizás után, most jól érzem magam. A géppisztoly, amit a szekrényemben tartok, Uzi márkájú és hétszáz dolláromba került, és bár Bottega Veneta márkájú diplomatatáskámban mindig magammal hordok egy Ruger Minit (469 dollár) is, amely tudvalevőleg minden vadászok kedvence, nekem nem nagyon tetszik a formája; az Uzi valahogy férfiasabb, van benne valami drámai, ami felizgat, és ahogy itt ülök a sötétben, fülemen a walkman hallgatójával, a kétszáz dolláros, Lycra márkájú, fekete biciklisnadrágomban, miközben már épp hatni kezd a Valium, és a szemem kimeresztve bámulok a szekrény sötét mélyébe, valami kísértés fog el a láttán. Tegnap este megerőszakoltam, majd megöltem egy egyetemista lányt a University Place-en, nem messze a kollégiumtól, ahol lakott, s akármilyen rossz volt is az időzítés, ami máskülönben egyáltalában nem jellemző rám, a dolog nagyon jólesett, és bár magamat is felkészületlenül ér, egészen megváltozott tőle a hangulatom, kissé elmélázok rajta, aztán visszateszem az öltözőszekrénybe a gépfegyvert, mely számomra a rend jelképe, azzal, hogy majd egy más alkalommal fogom használni. Még vissza kell vinnem egy videót a kölcsönzőbe, meg némi pénzt kell felvennem valahol egy automatából, mivel asztalfoglalásom van vacsorára a 150 Woosterben, amit egyáltalában nem volt könnyű elintézni.

357

Hajsza, Manhattan Kedden este a Bouleyban, kinn, a Senkiföldjén, roppant kevéssé szórakoztató, végeérhetetlen vacsora a fiúkkal (Richard Perry, Edward Lampert, John Constable, Craig McDermott, Jim Kramer, Lucas Tanner), akik ügyet sem vetnek rám, még azután se, hogy fennhangon bejelentem nekik: – Tudjátok-e, hogy az én életem maga a pokol? – hanem egyre csak tőkekihelyezésről vitatkoznak, meg arról, hogy mely részvények látszanak távlatilag a legígéretesebbnek, továbbá nőkről, ingatlanokról, aranyról, a hosszú lejáratú kötvények kockázatairól, terpesztett gallérú ingekről, portfóliókról, befolyásról, a Sztolicsnaja vodkáról, nagy hatalmú emberek megkörnyékezésének módozatairól, arról, hogy folyton észnél kell lenni, meg arról, hogy mi a legjobb az életben, én meg közben már alig is tudok uralkodni magamon ebben a teremben, amely szinte zsúfolásig van leendő áldozatokkal, mivel mostanában – nem tehetek róla – én mindenhol csak áldozatokat látok – üzleti megbeszéléseken, éjszakai mulatókban, vendéglőkben, a mellettem elhaladó taxikban, a liftekben, a pénzkiadó automaták előtti sorokban, a pornófilmeken meg a David’s Cookiesban, amint cukrász-süteményt vásárolnak, és a CNN-en, egyszóval mindenhol, és a sok különféle emberben csak az az egy a közös, hogy mind zsákmány, és már vacsora közben is alig bírok megmaradni a helyemen, és olyan szédülés fog el, hogy muszáj elnézést kérnem a többiektől és kimennem még a desszert előtt a mosdóba, ahol beszippantok egy kis kokaint, aztán kiveszem a ruhatárból a Giorgio Armani márkájú gyapjúfelöltőmet, benne a 357-es magnum, éppen csak egy kicsit elrejtve, a látszat kedvéért mintegy, felcsatolom magamra a tokot, aztán megállok kinn, az utcán, csak épp a ma reggeli Patty Winters Show-ban egy olyan pasast interjúvoltak, aki felgyújtotta a lányát, épp miközben az szült, és mindnyájan cápát rendeltünk vacsorára… …Tribecában köd szállong, mindjárt esni fog, itt lenn üresek a vendéglők, éjfél után kihaltak az utcák, valószerűtlen látványt nyújtanak, az emberi élet egyetlen jele, hogy valaki szaxofonon játszik a Duane Street sarkán, a hajdani DuPlex bejárati ajtajának mélyedésében, ami most már csak egy tönkrement bisztró, amely a múlt hónapban becsukott, fiatalember, szakállas, fehér svájcisapkában, szokványos, mégis gyönyörűséges szólót fúj a szaxofonján, előtte kinyitott esernyő a járdán s benne egy ázott egydolláros, némi apró, s én nem bírok ellenállni, odalépek hozzá, és hallgatom a zenét, a Les Misérables valamelyik száma, odabólint, s ahogy lehunyja a szemét – miközben a hangszert feljebb emeli, s a fejét hátrahajtja, nyilván abban a hitben, hogy 358

átszellemült vagy szenvedélyes pillanatokban így illik –, én gyakorlott mozdulattal kihúzom tokjából a 357-es magnumot, és mivel nem szeretném felébreszteni álmukból a környék lakóit, mintegy az előbbi mozdulat folytatásaképp rácsavarom a hangtompítót, hideg őszi szél söpör végig az utcán, szinte körénk csavarodik, és amikor az áldozat újra kinyitja a szemét, és észreveszi a pisztolyt, azonnal abbahagyja a játékot, bár a hangszer fúvókája ott marad a szájában, de ekkor az én mozdulatom is abbamarad, intek neki, hogy folytassa, mire ő tétován bár, de valóban folytatja is, én odatartom a pisztolyt az arcába, és egy ütem közepén meghúzom a ravaszt, a hangtompító azonban sajnos nem működik, s szinte azonnal óriási, bíborvörös karika jelenik meg a feje mögött, a lövés dörejétől pedig kis híján megsüketülök, ő meg kábultan, de még látó szemmel térdre rogy, majd rábukik a szaxofonjára, kipattintom a tölténytárat, és teli tárt helyezek a pisztolyomba, ám ekkor valami kínos történik… … annyira el voltam foglalva, hogy nem vettem észre a mögöttem közeledő járőrkocsit – az ég tudja csak, mit műveltek, tilosban parkoló kocsikat kerestek talán? –, és ahogy a magnum lövésének döreje végigvisszhangzik az utcán, majd lassan elhal, egyszerre rendőrautó szirénája hasít bele az éjbe a semmiből szinte, szívem megrebben, sarkon fordulok és távozom a remegő test mellől, előbb lassúdad, sétálgatva csupán, mintha ártatlan volnék, majd futásnak eredek, szégyentelen rohanásba fogok, a rendőrautó csikorgó gumikkal utánam, s az egyik zsaru a hangszórón, merőben fölöslegesen felszólít, hogy: – Álljon meg azonnal, és dobja el a fegyverét! – én viszont befordulok balra, a Broadwayre, a Városház Park felé, majd rögtön bevágódom egy sikátorba, a rendőrautó meg utánam, de csak a közepéig jut, mivel ott összeszűkül a sikátor, és kék-vörös szikraesőt csiholva beszorul a falak közé, én pedig olyan sebesen, ahogy csak a lábam bírja, a sikátor túlsó végére érve kifordulok a Church Streetre, és leintek egy taxit, beugrok az első ülésre, és ráüvöltök a sofőrre, egy fiatal iránira, aki szólni se tud a meglepetéstől, hogy: – Na, kiszállás, a francba, de azonnal, viszem a kocsit – és az orra alá dugom a pisztolyt, de a pasas pánikba esik, és zagyva angolsággal sikoltozni kezd, hogy: – Ne tessék lelőni, kérem szépen, nem megölni – és föltartja nekem a kezét, én meg csak annyit mondok az orrom alatt motyogva, hogy: – A kurva életbe – aztán ráförmedek, hogy: – Indíts már! – de annyira meg van rémülve, hogy egyre csak azt hajtogatja: – nem lőni engem, nem ölni meg tessék – mire türelmetlenül kifakadok, hogy: – Baszd meg az anyád! – és a képébe nyomom a pisztolyt, elhúzom a ravaszt, és a golyó széthasítja a fejét, szinte kétfelé esik, mint egy érett, vörös belű görögdinnye, a szélvédőnek ütődik, én átnyúlok rajta, kinyitom az ajtót, kilököm rajta a hullát, berántom az ajtót, és megindulok a kocsival… 359

… úgy megtelik a vérem hirtelen adrenalinnal, hogy kapkodva szedem a levegőt, és csak néhány háztömbnyire jutok a kocsival, főleg a szélvédőt borító vér, velő és koponyaszilánkok miatt, és kis híján össze is ütközöm egy másik taxival a Franklin – a Franklin? – és a Greenwich kereszteződésében, de hirtelen jobbra rántom a kormányt, és fékezve oldalvást beleszánkázom egy parkoló limuzinba, aztán hátramenetbe kapcsolok, csikorgó gumikkal száguldok végig az utcán, bekapcsolom az ablaktörlőt, és csak későn kapok észbe, hogy a vér belül van, megpróbálom kesztyűs kézzel letörülgetni egy kicsit, de ahogy vakon robogok végig a Greenwichen, végképp elveszítem az uralmamat a kocsi fölött, és beleszántok egy koreai zöldséges utcai standjába, közvetlenül egy bizonyos Lótuszvirág nevű karaokevendéglő szomszédságában, ahol egyszer jártam is már valami japán ügyfelekkel, a taxi összedőlt zöldségesstandokon ugrat át, keresztültör egy üvegfalon, miközben a pénztáros teste ott hánykolódik a motorháztetőn, Patrick megpróbál hátramenetbe kapcsolni, de nem történik semmi, kikászálódik, nekitámaszkodik a kocsinak, idegtépő csönd támad – Ez szép volt, Bateman – motyogja maga elé, aztán kisántikál a boltból, a pénztáros meg a motorháztetőn nyöszörög fájdalmában, Patricknak pedig sejtelme sincs róla, honnan kerülhetett elő az a rendőr, aki az utca túloldaláról fut feléje, futás közben belekiabálva valamit a rádiójába és nyilván abban a hiszemben van, hogy Patrick kába az ütközéstől, Patrick azonban a rendőr legnagyobb meglepetésére ráveti magát, mielőtt még előkaphatná a pisztolyát, és leüti, a rendőr pedig elterül a járdán… …ahol a Lótuszvirágból kisereglett vendégek álldogálnak, döbbenten bámulva a romokat, de senki sem segít a zsarunak, holott ott hengergőzik előttük a járdán Patrickkal összekapaszkodva, s most épp ő van fölül, és szuszog az erőlködéstől, ahogy megpróbálja kicsavarni Patrick kezéből a magnumot, Patrick viszont úgy érzi, mintha az ereiben vér helyett gázolaj lüktetne, közben egyre hevesebben fúj a szél, a hőmérséklet zuhan, elered az eső, s a két birkózó test puhán kigurul az úttestre, Patrick-nak meg egyre csak az jár az eszében, hogy mennyire hiányzik a zene a jelenet alól, s úgy dönt, hogy démoni vigyort vág, a szíve dübörög, és viszonylag csekély erőfeszítéssel sikerül a pisztoly csövét a rendőr arcába fordítania, kétszer két kéz fogja a markolatát, de Patrick ujja húzza meg a ravaszt, s a golyó árkot hasít a rendőr koponyájába, azonban nem öli meg, de ujjai szorítása gyengül azért, s így Patrick most már könnyen lejjebb nyomja a fegyver csövét, és belelő a rendőr arcába, a golyó lassan oszló rózsaszín párafelhőben távozik a koponyája túloldalán, a járdán álldogáló nézők közül némelyek sikoltozni kezdenek, de nem tesznek semmit, fedezéket keresnek, visszaszaladnak a vendéglőbe, mikor is újra felbukkan az a járőrkocsi, melyről Patrick azt gondolta, sikerült leráznia, mivel ott maradt a sikátor falai közé beszorulva, a koreai zöldségesbolt felé tart vörös fényeit villogtatva, majd csikorogva fékez éppen abban a pillanatban, amikor Patrick, föltápászkodván, megbotlik a járda360

szegélyben és a járda kövére bukik, közben azonban újratölti a magnumot, és a sarok mögött keres fedezéket, miközben újra elönti a rémület, holott azt hitte, végleg elmúlt már, és közben az jár a fejében, hogy: Sejtelmem sincs róla, mi olyasmit tehettem, ami ennyire megnövelte a lebukás kockázatát. Azzal, hogy lelőttem egy szaxofonost? Egy szaxofonos miatt? Aki alkalmasint utcai mutatványos is volt egy személyben? Csak ezért kapom mindezt?, és már hallja, hogy még egy rendőrautó közeleg, sőt több is ott bolyong már a közelben az utcák labirintusában, a rendőrök pedig már figyelmeztetés nélkül lőnek, ő meg csípőből viszonozza a tüzet, ahogy villanásnyira megpillantja a két rendőrt a járőrkocsi kitárt ajtaja mögött, úgy dörögnek a fegyverek és lobbannak a torkolattüzek, akár a moziban, amitől Patrick most végre felfogja, hogy igazi tűzharcba keveredett, hogy igazi golyók kerülgetik, hogy mindjárt kipukkad az álom, sőt ez már nem is álom, hogy csak célzás nélkül lövöldöz, szinte öntudatlanul viszonozza a tüzet hasmánt fekve az utca kövén, amikor egyszer csak egy eltévedt golyó, az imént betöltött új tár hatodik s egyben utolsó golyója eltalálja a járőrkocsi benzintartályát, mire előbb kialszanak a kocsi reflektorai, majd a robbanás szétveti az autót, és hatalmas tűzgomoly hömpölyög fel a magasba, az éjszaka feketeségébe, és egy utcai lámpa villanykörtéje váratlan szétrobban, sárgás-zöldes szikraesőben, lángok nyalják végig a rendőröket, eleveneket és holtakat, szilánkokká törnek a Lótuszvirág kirakatai, Patricknak csöng a füle… …miközben a Wall Street felé rohan, kerülgetve az utcai lámpák fényfoltjait, de azért az is feltűnik neki, hogy a háztömb, melynek mentén elrobog, mennyire feljavult az utóbbi időben, parkoló Porschék mellett fut, s közben mindegyiknek megpróbálja a kilincsét, miáltal riasztók sora szólal meg szirénázva, igazából tulajdonképpen egy négykerék-meghajtású, fekete Range Rovert szeretne lopni magának, olyant, melynek repülőgéplemezből készült, bomlás-biztos, acélvázas karosszériája van és elektronikusan vezérelt üzemanyag-befecskendezővel felszerelt V-8-as motorja, ilyen kocsit azonban nem talál, s bár ez roppant kiábrándító, a körötte kavargó zűrzavar forgószele mindazonáltal fellelkesíti szinte, voltaképpen maga a város tehát, a jeges égből hulló mégis langy eső, melynek cseppjei a kövezeten párává oszlanak, s a felgomolygó köd betölti a Battery park szélén meg a Wall Streeten meredő felhőkarcolók közötti mély sikátorokat, melyeknek képe mint kaleidoszkópok kusza káprázata ugrál előtte, ahogy átveti magát a rakpart mellvédjén, tigrisugrással, majd rohan tovább, mint az őrült, minden erejét beleadva, agya a páni rémülettől űzött végső erőfeszítés bilincsébe fogva hol azt gondolja, egy autó üldözi valami néptelen országúton, hol meg azt, hogy magába öleli az éj, amikor egyszerre lövés dörren valahol másutt, Patrick azonban szinte meg se hallja, mert az agya nincs szinkronban a világgal, és már azt se tudja, merre tart, mígnem, délibábként szinte, felmerül előtte az irodaház, ahol a Pierce & Pierce irodái vannak, s épp kihunynak a fényei, emeletről emeletre sorra, 361

mintha csak a sötétség kúszna fölfelé, még száz lépés, még kétszáz, futva, aztán bezuhan a lépcsőházba, de merre lehet?, a rémület eltompítja az érzékeit, s a félelemtől kábán beront az előcsarnokba, melyről azt képzeli, hogy az ő irodaházának az előcsarnoka, de nem az, itt valami tévedés lehet, valami nem stimmel, de vajh micsoda?, hiszen elköltöztél (és micsoda rémes lidércnyomás volt az a költözködés, bár Patricknak most sokkal jobb irodája van, mint a régi helyen volt, nem is szólva az előcsarnokból nyíló két új üzletről, egy Barney meg egy Godiva, melyek szintén segítettek feledtetni a kényelmetlenségeket), vagyis összetévesztette a két irodaházat, és már a lift előtt áll, amikor… …egy ajtó, két ajtó, mind a kettő kulcsra zárva, aztán észreveszi az előcsarnokban függő óriás Julian Schnabelt, és ebből rájön, hogy eltévesztette a házat, sarkon perdül, és tébolyult szökkenéssel a forgóajtó felé veti magát, ámde az éjszakai portás, aki az imént is megpróbált utána szólni, most barátságos mozdulattal betessékeli, épp amikor kiszáguldana az ajtón: – Csak nem túlórázunk, Mr. Smith? El tetszett felejteni aláírni az ívet – mire Patrick egyszer, aztán még egyszer megpördülve a forgóajtó szárnyai közt, melyek minduntalan visszataszítják az előcsarnokba, ahonnan valaki másnak az irodái nyílnak, elkeseredésében rálő az ajtó üvegén át, a golyó pedig épp torkon találja, a becsapódás ereje pedig hanyatt taszítja a portást, miáltal a kifröccsenő vér egy pillanatra szinte megállni látszik a levegőben, hogy aztán, mint lassított filmen, csöppenként aláhulljon az összecsukló portás eltorzult arcára, míg az a fekete takarító, akire Patrick csak az imént lett figyelmes, meredt tekintettel nézi, akárcsak az egész jelenetet az előcsarnok sarkából, felmosóronggyal a kezében, előtte vödör, aztán elejti a rongyot, feltartja a kezét, Patrick pedig pontosan a szeme közé lő, és a négernek vér önti el az arcát, míg hátul szétfröccsen a koponyája, s a golyó kicsorbítja mögötte a márványborítást, a becsapódás ereje meg a falnak löki az embert, mialatt Patrick már az úttesten rohan át az új irodája felé, mely kivilágítva várja, és ahogy belép… …odabiccent Gusnak, a mi éjjeliőrünknek, aláírja az ívet, beszáll a liftbe, megindul vele fölfelé, a magasba, a sötétség felé, amely az emeletén honol, és közben lassan-lassan ismét a nyugalom, új irodám arctalansága mögé rejtőzve biztonságban vagyok, reszkető kézzel bár, felveszem a vezeték nélküli telefont, átfutom a Rolodex telefonregisztert, kimerült szemem pillantása Harold Carnes számára esik, lassan lepötyögöm a hét számot, közben mély és egyenletes lélegzeteket veszek, és elhatározom, hogy közkinccsé teszem azt, ami mindeddig csupán az én magántébolyom volt, Harold azonban nincsen a helyén, üzleti ügyben távol, Londonba utazott, így hát üzenetet hagyok neki, amelyben mindent beismerek, semmit sem kifeledve, bevallom mind a harminc, negyven, száz gyilkosságot, s mialatt Harold üzenetrögzítőjével társalkodom, helikopter jelenik meg az égen, s keresőfényekkel pásztázza a földet, aztán alacsonyra ereszkedik, és elrepül a folyó felett, mögötte villám 362

szaggatja ketté az eget, és a helikopter rárepül az irodaházra, amit csak az imént hagytam el, leereszkedik a tetejére velem szemközt, míg lenn az utcán már rendőrautók veszik körül az épületet meg két mentőautó, és a helikopterből kommandósok ugrálnak ki, fél tucat fegyveres férfi, és eltűnnek a tetőlejáraton át, s közben mintha mindenhonnan reflektorok világítanának, én meg csak nézem a telefonnal a kezemben, íróasztalomra görnyedve, s egyre csak mondom Harold üzenetrögzítőjére szipogva, bár nem tudom miért hogy: – …valami parkolóban hagytam a nőt… nem messze egy Dunkin’ Donutstól… valahol Manhattan közepe táján… – mígnem végül is, körülbelül tíz perc múlva abbahagyom azzal a megjegyzéssel, hogy: – Szóval, az a helyzet, hogy eléggé perverz szivar vagyok – és leteszem a kagylót, de mindjárt újra fel is hívom a számot, és a szinte végeérhetetlen sípolás után, amiből egyébként megállapítottam, hogy a gép csakugyan rögzítette az előbbieket, újabb üzenetet hagyok: – Halló, megint én vagyok az, Bateman, és azt akarom mondani, arra az esetre, ha holnap hazaérkezel, hogy ma este esetleg beugrom a Da Umbertóba, vagyis tartsd nyitva a szemed, mert lehet, hogy összefutunk – közben pedig a Nap, mint lángoló planéta, lassan fölkúszik a manhattani égre, megint itt a napkelte, s az éjszaka olyan sebesen nappallá változik, hogy érzéki csalódásnak tetszik szinte…

363

Huey Lewis and the News Az eredetileg San Franciscó-i Huey Lewis and the News valamikor az évtized elején robbant be az országos zenei életbe a Chrysalis által kiadott rock-pop albumával, melynek címe azonos volt az együttes nevével, első igazi nagy sikerüket azonban, művészi és kereskedelmi értelemben egyaránt, csupán 1983-as nagylemezükkel, az elsöprő erejű Sports-szal aratták. S bár a Huey Lewis and the News című album számain világosan meglátszottak az együttes zenei gyökerei (a blues, a soul és a country), egyszersmind talán kissé túlságosan is készségesen követték a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején oly népszerű „new wave” stílusát is, és következésképp az előadásmódjuk – bár ahhoz képest, hogy az első nagylemezük volt, így is fantasztikus sikert aratott – bizonyos értelemben agresszívebb és punkosabb a kelleténél. Jó példa erre a dob első kislemezükön, a „Some of My Lies Are True (Sooner or Later)” című felvételen vagy a mesterséges taps a „Don’t Make Me Do It”-on, illetve az orgona a „Taking a Walk”-ban. Bár olykor kissé erőltetettnek hatnak, pattogó ritmusú, engem-szeress-és-ne-mást típusú szövegeik meg az a hatalmas erőbedobás, amivel Lewis előadta a számokat, annak idején üdítő változatosságot hoztak a zenei életbe. És persze az sem árt, ha egy együttesnek olyan zseniális szólógitárosa van, mint Chris Hayes, aki egyébként énekel is a lemezen. Hayes improvizációként ható gitárszólóinak eredetiségével kevesen versenyezhetnek. Sean Hopper, a billentyűs orgonajátéka viszont kissé mechanikusnak tetszik (bár a zongorajátéka, amit az album második részében hallhatunk, már sokkal jobb), és Bill Gibson dobolása se elég átütő ahhoz, hogy felhívja magára a figyelmet. A szövegek is csak jóval később érték el a kiérleltség mai fokát, bár a legjobbak közül némelyikben már akkor megszólalnak a vágyakozás, a megbánás és a szorongás hangjai, amire a „Stop Trying” az egyik legjobb példa. Bár a fiúk félreismerhetetlenül magukon hordozzák a San Franciscó-i jellegzetességeket, és sok tekintetben emlékeztetnek dél-kaliforniai kortársaikra, a Beach Boysra (mindkét együttes ugyanolyan elragadó harmóniákat teremt, ugyanolyan nagy gonddal dolgozzák ki a vokális részeket, és hasonlóképpen gyönyörű dallamokat írnak – ráadásul pedig első albumuk címlapján szörfdeszkával a kézben állnak a tengerparton), az akkori, de mára már szerencsére feledésbe merült Los Angeles-i „punk rock” divat kopár nihilizmusa is megjelenik felvételeiken. Vagy kell-e tökéletesebb Dühöngő Ifjú, mint Huey? – például a „Who Cares”, a „Stop Trying”, a „Don’t Even Tel1 Me That You Love Me” vagy a „Trouble in Paradise” című számokban, 364

melyekről már a címük is mindent elárul. Huey olyan elkeseredett erővel vágja ki a hangokat, mintha ő lenne az utolsó ember a földön, s olykor a banda is legalább olyan dühösen szól, mint akár a Clash vagy Billy Joel vagy Blondie. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Huey felfedezését Elvis Costellónak köszönhetjük. Huey szájharmonikán játszott Costello második lemezén, a zeneileg sovány és dohos My Aim Was You című albumon. Lewisban is megvan az a keserűség, ami sokak szerint Costello sajátja, csakhogy Huey humora sokkal keserűbb és cinikusabb, mint Costellóé. Lehet, hogy Elvis véleménye szerint az intellektuális szójátékok is érnek annyit, mint ha az ember egyszerűen csak jól érzi magát, s ezzel enyhíti a cinizmusát, de kíváncsi volnék, ahhoz mit szól, hogy Lewis lemezeiből viszont sokkal többet adnak el, mint az ő felvételeiből? A második lemez, az 1982-es Picture This után úgy látszott, megszalad Huey-nak meg a fiúknak; két majdnem-világszám is volt az album anyagában, a „Workin’ for a Livin-és a „Do You Believe in Love”. A lemez megjelenése egybeesett a video megjelenésével (mindkét számból készült videoclip), ami kétségkívül hozzájárult az album sikeréhez. A hangzás, bár még mindig kissé new wave-es, már inkább az eredeti rock hangzásvilágára emlékeztet, ami talán annak is köszönhető, hogy Bob Clearmountain ült a keverőpultnál, illetve annak, hogy Huey Lewis és a fiúk maguk vették kézbe a felvételek irányítását. A számaik is kifinomultabbak lettek, és nem féltek számukra új zsánerekkel is kísérletezgetni – például reggae-vel („Tell Her a Little Lie”) vagy balladákkal („Hope You Love Me Like You Say” és „Is It Me?”). De bármennyire is az erőzenének köszönhetik a dicsőségüket, a hangzás meg tulajdonképpen maga az egész banda is, ezen a lemezen szerencsére már korántsem hat olyan lázadó szelleműnek és dühösnek, mint azelőtt (a „Workin’ for a Livin”‘ proletár dühe mintha az előző albumból maradt volna itt). Sokkal inkább az emberek közötti személyes kapcsolatok foglalkoztatják őket – az album tíz száma közül négynek már a címében is előfordul a „szerelem” –, és láthatólag feladták az ifjú nihilista pózát, miáltal legnagyobb meglepetésünkre valami kellemes jóérzés hatja át az egész lemezt, s ez a változás bizony könnyen átragad a hallgatóra is. A banda jobban is játszik ezen a lemezen, mint az előzőn, a kürtök alkalmazása pedig nyitottabb, melegebb hangzást ad a zenének. Az album csúcspontja az egymással párba állított, jobbegyenes, balegyenes jellegű „Workin’ for a Livin”‘ és a „Do You Believe in Love”, mely utóbbi az egész lemez legjobb száma, és lényegileg arról szól, hogy az énekes keres „valakit, akivel elbeszélgetbetne , találkozik is egy lánnyal, akinek felteszi a kérdést, hogy „hiszel-e a szerelemben?”. Az a körülmény, hogy a kérdésre sohasem érkezik válasz (nem tudjuk meg, mit felel a lány), olyan komplexitást ad a számnak, amit nem feltételeztünk a fiúkról, amikor első lemezükkel jelentkeztek. A „Do You Believe in Love”ban van továbbá egy fantasztikus 365

szaxofonszóló is Johnny Collától (úgy játszik, hogy Clarence Clemonsnak jó lesz kapaszkodnia), aki, akárcsak Chris Hayes, a szólógitáros és Sean Hopper, a billentyűs, immár maga is az együttes pótolhatatlan erősségei közé tartozik (az „Is It Me” című ballada szaxofonszólója pedig még az előbb említettnél is erősebb). Huey hangja kevésbé érdes, de több benne a panasz, főleg a „The Only One” című számban, amelynek a szövege is igen megindító, és arról szól, hogy mi történik a mi hajdani pártfogóinkkal, hogyan végzik az életüket (Bill Gibson dobja ebben a számban különösen létfontosságú szerepet játszik). Az albumnak véleményem szerint ezzel a nagy erejű számmal kellett volna véget érnie, ehelyett azonban a „Buzz Buzz Buzz” című könnyű kis bluesszámmal fejeződik be, ami a megelőző két számhoz képest nem tesz nagy benyomást a hallgatóra, bár tréfás előadásmódja kétségtelenül szórakoztató és a kürtök is jó formában vannak. Ilyen elemi hibákat már nem követnek el a harmadik albumon, mely hibátlan remekmű, s a címe Sports (kiadja a Chrysalis). Minden egyes számban benne van a világsiker, és a többségük csakugyan világszám is lett. E lemez révén a banda bevonult a rock `n’ roll bálványai közé. Már nyoma sincs a „romlott kamasz” pózának, s helyét a „kedves csibész” foglalja el (az egyik számban például előfordul az a szó, hogy „segg”, ők azonban ahelyett, hogy kiénekelnék, inkább fütyüléssel jelzik). Az egész album tiszta, friss hangon szól, és a tökéletes szakszerűség fénye vonja be, ami nagy előnyére válik a számoknak. A silány minőségű videók pedig („Heart and Soul”, „The Heart of Rock `n’ Roll”, „If This Is It”, „Bad Is Bad”, „I Want a New Drug”), amelyek eredetileg csupán marketing-segédeszköz céljaira készültek, az MTV szupersztárjává tették az együttest. A banda által rendezett és szerkesztett Sports olyan számmal kezdődik, amely valószínűleg az együttes „indulója” lesz; a „The Heart of Rock `n’ Roll” szeretetteljes hangvételű ballada, mintegy vallomás az amerikai rock `n’ rollhoz. Ezt követi a „Heart and Soul”, az első kislemez nagy sikere, amely Lewisnak mintegy a védjegye ma már (holott mindkét szerzője „külső” ember: Michael Chapman és Nicky Chinn); ezzel a számmal futottak be és lettek a nyolcvanas évek első számú amerikai rockbandájává. Ha a szövegek nem érik is el egészen a zenei anyag színvonalát, a zömük több mint tűrhető, és könnyed, laza modorban mind arról szól, hogy micsoda nagy tévedés rövid kalandokba bocsátkozni (amit a korábbi, lázadó Huey aligha üzent volna a közönségének). A teljes egészében Lewis által szerzett „Bad Is Bad” az együttes által eddig felvett számok közül a legbluesosabb, amely a zenei szépségét ugyan elsősorban Mario Cipollina basszusjátékának köszönheti, a hangulatát viszont Huey szájharmonika-szólói adják. Az album csúcsa az „I Want a New Drug”, főleg Chris Hayes döbbenetes gitárszólójának köszönhetőn – ez a szám nemcsak minden idők legnagyszerűbb narkóellenes nótája, hanem egyszersmind személyes vallomás is arról, hogy az együttes 366

immár felnőtté vált, lerázta a „romlott kamaszok” pózát, és érett tudatossággal éli az életét. Hayes szólója valóban fantasztikus, a minden számban szereplő, de a hangszerek között sehol sem felsorolt dobgép pedig nemcsak az „I Want a New Drug”-nak, hanem az egész albumnak is olyan következetesen pontos alapütemet diktál, ami a korábbi felvételekre nem volt jellemző – ez azonban egyáltalában nem jelenti azt, hogy Bill Gibson jelenléte fölösleges volna. Az album többi része is hibátlan – a második oldal az együttes eddigi legmegindítóbb számával kezdődik, melynek a címe: „Walking on a Thin Line”. Soha senki, maga Bruce Springsteen sem írt még ilyen döbbenetesen arról, milyen megpróbáltatásokat él át a mai világban egy vietnami veterán. Bár a szerzői külsők, ez a szám olyan társadalmi tudatosságot tükröz, ami újdonság a banda palettáján, ám bizonyságul szolgálhat minden kétkedő számára, hogy nem egyszerűen csak a blues hagyománya mozgatja a fiúkat, hanem szívük is van. A „Finally Found a Home”-ban pedig, ami nem más, mint a felnőtté válás himnusza mintegy, még egyszer bemutatják újonnan kialakult intellektuális vonásaikat. És bár a szám egyszersmind búcsú is a lázadó ifjúságtól, azt is elmondja, hogyan „találták meg igazi önmagukat” a rock ‘n’ rollból sugárzó erő és szenvedély világában. Ez a szám tulajdonképpen annyira összetett, olyan soksíkú, hogy szinte szét is feszíti az album kereteit, bár a ritmust sohasem veszítik el, Sean Hopper zengő billentyűsjátékának köszönhetően akár még táncolni is lehet rá. Az „If This Is It” az album egyetlen balladája, de ez sem okoz csalódást. Tulajdonképpen egy szerelmes férfi könyörgése a szerelméhez, hogy mondja már meg, akarja-e folytatni a viszonyukat; Huey előadásában pedig (valószínűleg az egész album legnagyszerűbb énekes produkciója) reménység járja át minden taktusát. Ismét megállapíthatjuk, hogy akárcsak az album többi nótája, ez sem lányok hajkurászásáról vagy a lányok iránti sóvárgásról szól, hanem tartós kapcsolatokról. A „Crack Me Up” az egyetlen olyan szám az egész lemezen, amely az együttes new wave-es napjait idézi; jelentéktelen, de szórakoztató szám, bár a mondanivalója – ami alkoholellenes, kábítószer-ellenes és a felelősségteljes felnőttéletet hirdeti – korántsem komolytalan. Ennek a nagyon is figyelemreméltó albumnak befejezéséül a banda a „Honky Tonk Blues”-t adja elő saját feldolgozásában (amelynek szerzője, Hank Williams szintén nem tagja az együttesnek), és bár ez a szám egészen más jellegű, mint a többi nóta, rányomja a bélyegét az egész albumra. Minden, jó értelemben vett profizmusa dacára, az album egységét a honky-tonk blues stílusa adja meg. (Zárójelben: ezzel a lemezzel egyidejűleg Huey a Vissza a jövőbe című filmhez is felvett két számot, melyeknek mindegyike listavezető lett, a „The Power of Love” és a „Back in Time” is; remekül sikerült mellékterméke a pályának mind a két szám, egyszersmind azonban elválaszthatatlan részét alkotják Lewis legendás karrierjének.) Mit mondhatnánk ezek után azoknak, akiknek mindennek ellenére sem tetszik a Sports? Csak azt, 367

hogy kilencmillió ember aligha tévedhet egyszerre. A Forei (Chrysalis, 1986) lényegében a Sports folytatása, csak épp még annál is profibb produkció. Ezen a lemezen a fiúknak már nem kell bizonygatniuk, hogy felnőttek lettek és magukévá tették a rock `n’ rollt, mivel a két album között eltelt három év alatt ez valóban be is következett. (A borítón látható fényképen hárman egyenesen öltönyt viselnek.) A lemez a „Jacob’s Ladder” tüzes lobogásával kezdődik, amely lényegileg a küzdésről szól, a megalkuvások elleni harcról, ami egyrészt nagyon is helyénvaló mód arra figyelmeztet, hogy mit is képvisel voltaképpen a Huey and the News, másrészt pedig a „Hip to Be Square”-től eltekintve az egész album legjobban sikerült nótája (bár a szerzője nem tagja az együttesnek). Ezt a kedves és kedélyes „Stuck with You” követi, ez a tréfás tónusban előadott kis dicshimnusz, amely a házasság intézményét ünnepli. Tulajdonképpen a lemez szerelmes témájú dalainak többsége tartós kapcsolatokról szól, éles ellentétben a korábbi albumokkal, amelyeken minden szám a különféle lányok iránti sóvárgásról szólt, illetve arról, hogy utánuk járva miképp perzselheti meg magát az ember. A Fore! dalai viszont olyan fiatalemberekről szólnak, akik már maguk irányítják a sorsukat (már megszerezték maguknak a lányokat), és most már az ezzel járó felelősséget is vállalniuk kell. A tartalomnak ez az újabb keletű dimenziója nagyban fokozza az album átütő erejét, és mivel a fiúk valóban érezhetőn higgadtabbak, magabiztosabbak lettek, és már nem olyan türelmetlenek, mint azelőtt, ezt a lemezt olyan műgonddal készítették el, mint még egyik korábbi felvételüket sem. Ám minden egyes „Doing It All for My Baby”-re (derűs kis óda a monogámiáról és a megelégedett életről) esik egyegy perzselő bluesszám, amilyen például a „Whole Lotta Lovin”‘, az első oldal utolsó száma (illetve a CD ötödik száma), a „Hip to Be Square” pedig valóságos remekmű (amiből, paradox mód, a banda egyetlen igazán rosszul sikerült videoclipje készült), amely egyszersmind az egész Fore! alaphangját is megadja; vidám, jókedvű óda a konformizmushoz, és olyan fülbemászó, hogy az emberek többsége valószínűleg nem is figyel oda a szövegre, de persze Chris Hayes kirobbanó gitárjátékát és a zseniális billentyűs részt hallgatva kit is érdekelne a szöveg? A szám egyébként nem is csak a konformizmusról szól meg a divatok fontosságáról – hanem egyszersmind személyes vallomás is magáról a bandáról, bár azt, hogy tulajdonképpen mit is akarnak mondani vele, azt nemigen tudom. Jóllehet a Fore! második része nem annyira átütő, mint az első rész, néhány gyöngyszem itt is akad, melyek zeneileg éppenséggel nagyon is komplikáltak. Az „I Know What I Like” olyan nóta, amelyet hat évvel ezelőtt eszébe se jutott volna Huey-nak elénekelni – valóságos függetlenségi nyilatkozat –, az érezhetőleg nagy megfontoltsággal éppen ide szerkesztett „I Never Walk Alone” pedig, a soron következő szám, mintegy kiegészíti az előzőt és egyszersmind részletesen ki is fejti annak a mondanivalóját (van 368

benne egyébként egy nagyszerű orgonaszóló is, és a „Hip to Be Square”-től eltekintve Huey itt nyújtja legnagyobb énekesi teljesítményét). A „Forest for the Trees” nem más, mint egy laza ritmusú öngyilkosság-ellenes propagandaszám, és bár a címe kissé közhelyesnek tetszhet, Huey és a banda érti a módját annak, hogy új életet leheljen a közhelyekbe is, és mintegy a saját eredeti gondolataivá alakítsa őket. A „Naturally” című szellemes és ügyes kis kamaradarab az ártatlanság elveszett korát idézi, de egyszersmind arra is jó alkalom, hogy felvonultassák az együttes vokális harmóniáit (az ember olykor már azt hiszi, hogy a Beach Boyst hallgatja), s jóllehet ez a szám tulajdonképpen jelentéktelen, maga az album mégis szinte magasztosan végződik, a „Simple as That” című proletárballadával, amely bár a beletörődés hangján szól, egyszersmind a remény is megjelenik benne, s így bonyolult, sokrétű üzenete (a szerző nem tagja az együttesnek), az élethez való ragaszkodás hirdetése már átvezet a következő albumhoz, a „Small World”höz, amelyben immár főleg globális problémák foglalkoztatják a fiúkat. Habár a Fore! korántsem olyan mestermű, mint a Sports volt (de hát lehet-e versenyezni a Sports szal?), a maga módján éppolyan jó teljesítmény, és 1986 lágyabb, szelídebb Huey Lewisa itt sem kelt csalódást. A Small World (Chrysalis, 1988) kétségkívül a „Huey Lewis and the News” eddigi legnagyratörőbb s művészileg legkidolgozottabb lemezfelvétele. A Dühöngő Ifjú immár végérvényesen átadta a helyét a képzett, professzionális muzsikusnak, s bár Huey mesteri fokon tulajdonképpen csak egy hangszeren (a szájharmonikán) játszik, fenséges, Bob Dylanre emlékeztető hangjai olyan dús zenei pompával díszítik fel a Small World-öt, amihez hasonlót is csak nagyon kevés zenész képes nyújtani. Az album nyilvánvalóan átmeneti korszak terméke s egyszersmind az első olyan albumuk is, amely tematikai egységre is törekszik – méghozzá Huey a világ egyik legfontosabb problémáját választotta témájául: a globális kommunikáció fontosságáról énekel. Nem véletlen tehát, hogy az album tíz száma közül négynek már a címében is ott szerepel a „világ”, minthogy az sem, hogy most első ízben nem csupán egyetlenegy, hanem nem kevesebb mint négy tisztán hangszeres szám van rajta. A CD Lewis és Hayes döbbenetes „Small World”-jével kezdődik, amely egyrészt a harmónia diadalát hirdeti, másrészt pedig a szám közepén ott tündököl Hayes robbanó erejű gitárszólója. Az „Old Antone’s”-on nagyon érződnek azok a zydeco-hatások, amelyeket az országos turnén szedtek fel a fiúk, s amelyek egészen egyedülálló, délies ízeket adnak a számnak. Bruce Hornsby gyönyörűen harmonikázik, a szöveget pedig hiteles New Orleans-i hangulat hatja át. A „Perfect World” című, kislemezen már nagy sikert aratott számban megint megszólalnak a kürtök, és ismét egészen rendkívüli hatásokat produkálnak. Ez egyszersmind az egész album legjobb száma is (szerzője Alex Call, aki nem tagja az együttesnek), és szépen illeszkedik az alaptémához – 369

arról szól, hogy noha el kell fogadnunk a világ tökéletlenségét, „nem szabad feladnunk a tökéletes világ álmát” sem. Bár gyors ritmusú popszám, mégis mélyen megható a mondanivalója révén, és az előadás is nagyszerű. Furcsamód ezt egymás után két tisztán hangszeres szám követi: a kísérteties hangulatú, afrikai hatásokat felvonultató „Bobo Tempo” című reggae táncszám és a „Perfect World” második része. Azonban az, hogy ezeknek a számoknak nincsen szövegük, korántsem jelenti egyszersmind azt is, hogy ezek ne a globális kommunikáció alaptémájáról szólnának, és egyáltalában nem „vattaként” hatnak a lemezen, hiszen nyilvánvalóan ugyanazt a témát ismétlik, amit a többi szám megüt; egyúttal arra is jó alkalmat kapnak az együttes tagjai, hogy megcsillogtathassák improvizációs képességüket. A második oldal kirobbanó erővel indul, a „Walking with the Kid”-del, amely az első olyan száma Huey-nak, amelyben az apasággal járó felelősséget fogalmazza meg. A hangja is érettebben szól, és bár a hallgató csak az utolsó sorban tudja meg, hogy a „srác” (akiről végig azt gondoljuk, hogy egy jó barát) tulajdonképpen Huey kisfia, a hang érettségéből ezt már előre is sejteni lehet, mindazonáltal nehéz elhinni, hogy az az ember, aki valamikor a „Heart and Soul”-t énekelte, meg a „Some of My Lies Are True”-t, most ilyen számokat ad elő. Az album nagy balladája, a „World to Me” álmodozó hangvételű szám és igazi gyöngyszem, s bár arról szól, hogy az emberi kapcsolatokban ki kell tartanunk egymás mellett, egyszersmind Kínára, Alaszkára és Tennesse-re való utalások is vannak benne, az album alaptémájának a továbbviteleképpen mintegy – a banda pedig igazán nagyszerű teljesítményt nyújt. A „Better Be True” szintén balladás szám, de nem olyan álmodozó hangvételű, mint az előző, és bár a szövege tulajdonképpen egyáltalán nem az összetartozásról szól, és nincsenek benne utalások sem Kínára, sem pedig Alaszkára, maga a banda itt is remekül szól. A „Give Me the Keys (And I’ll Drive You Crazy)” lényegileg olyan, mint egy régi, jó blues-rock szám, és egy rockerről szól (ki másról is szólhatna?), aki föl-alá autózik az országban, miközben a lemez alaptémáját sokkal játékosabb modorban dolgozza fel, mint az előző nóták, s bár lírai tekintetben azoknál talán kissé soványabbnak tetszik, mindazonáltal azt is jelzi, hogy az új, „megkomolyodott” Lewis – azaz Huey, a művész – a régi, pimasz humorérzékét sem veszítette még el teljesen. Az album a „Slammin-nel ér véget, melynek szintén nincs szövege, viszont annál több kürt van benne, és őszintén szólva, ha valaki nagyon nagy hangerőre csavarva hallgatja, könnyen megfájdulhat tőle a feje, és talán még hányingere is támad tőle, noha fekete lemezen vagy kazettán alkalmasint másként szólhat, erről azonban nekem nem sok sejtelmem van. Bennem mindenesetre olyan gonosz indulatokat kavart, melyek csak napok múltán ültek el. Továbbá táncolni sem igen lehet rá. Mintegy száz ember munkájára volt szükség a Small World elkészítéséhez (ha összeadjuk az összes közreműködő zenészt, dobtechnikust, 370

könyvelőt és ügyvédet – akiknek mindnek köszönet mondatik a lemezborítón), és tulajdonképpen ez a tény is a lemez alaptémájához tartozik, az emberi összetartozást húzza alá –, hozzájárul ahhoz, hogy ilyen örömteli élmény legyen az album meghallgatása. Ezzel a CD-vel meg az ezt megelőző néggyel a Huey Lewis and the News bebizonyítja, hogy ha valóban olyan kicsi ez a világ, mint az album címe mondja, akkor ezek a fiúk pedig valóban a nyolcvanas évek legjobb amerikai együttese, akiknek más kontinensen sem igen akad párjuk – hiszen közéjük tartozik Huey Lewis, az énekes, a zenész és szövegíró, aki egyszerűen felülmúlhatatlan.

371

Courtneyval az ágyban Courtney ágyában vagyok. Luis Atlantában. Courtney reszket, hozzám szorítja a testét, megnyugszik. Lehengeredem róla, hanyatt fekszem, s valami keményet érzek magam alatt, amit szőr borít. Benyúlok magam alá, és egy kitömött fekete macska akad a kezembe, melynek valami kék drágakő a szeme, s amit, azt hiszem, az F. A. O. Schwarznál láttam, az első karácsonyi bevásárlókörutamon. Sejtelmem sincs róla, mit mondjak, így aztán csak valami olyasmit motyogok, hogy: – Azt mondják… megint divatosak a Tiffany lámpák. – Alig is tudom kivenni Courtney arcát a sötétben, tisztán hallom viszont a lélegzetvételét, halk s fájdalmas sóhajtozását, mely éppen olyan, mint amikor csöndes kis pukkanással lepattintja az ember a gyógyszeresüveg gumisapkáját, miközben a teste ott fészkelődik mellettem az ágyban. Ledobom a macskát a földre, fölkelek, lezuhanyozom. A ma reggeli Patty Winters Show témája a „Leszbikus tinédzserek” volt, amit olyan erotikusnak találtam, hogy kénytelen voltam otthon maradni, pedig két fontos tárgyalásom is lett volna, és helyette kétszer egymás után kivertem a farkam. A nap aránytalanul nagy részét a Sotheby’sben töltöttem céltalan lézengéssel, unatkozva és kissé zavartan. Tegnap este Jeanette-tel vacsoráztam a Nyugágyban, de úgy láttam, fáradt, és alig is rendelt valamit. Egy pizzát feleztünk meg egymás között, amiért kilencven dollárt fizettem. Szárazra dörzsölöm a hajam, majd belebújok egy Ralph Lauren köntösbe, és visszamegyek a hálószobába; hozzálátok az öltözködéshez. Courtney cigarettázik, és a késő esti David Letterman Show-t nézi, de a hangot levette róla. – Fölhívsz még hálaadás előtt? – kérdezi. – Esetleg. – Az ingemet gombolom, és közben azon tűnődöm, hogy egyáltalán miért is jöttem fel Courtney lakására. – Mit csinálsz? – kérdezi lassan, a szavakat elhúzva. Válaszom, mint sejthető, hűvös és tartózkodó. – Vacsora a River Caféban. Aztán az Au Bár. Esetleg. – Az jó – mormogja. – És te… talán Luis? – kérdem én. – Úgy van megbeszélve, hogy Tadékhez megyünk vacsorára – feleli sóhajtva. – De azt hiszem, nem megyünk sehova. – És miért nem? – Felveszem a mellényemet, mely fekete kasmírból van s a márkája Polo, közben pedig az jár a fejemben, hogy ez engem csakugyan érdekel ezúttal. – Ah, hiszen te is tudod, hogy van Luis a japánokkal – kezdi a választ, de 372

a szeme már csak üvegesen néz maga elé, s el is hallgat. Minthogy nem folytatja a választ, kissé ingerülten rászólok: – Ennek eddig nem sok értelme volt. Folytasd. – A múlt vasárnap is Tadéknél voltunk, de Luis nem volt hajlandó társasjátékozni velük, mert kiderült, hogy van egy Akitájuk. – Megszívja a cigarettáját. – És aztán… – Szünetet tartok. – Aztán mi történt? – Átjöttünk ide, hozzám, és itt társasjátékoztunk. – Nem is tudtam, hogy dohányzol – mondom én. Szomorúan elmosolyodik, de nagyon ostoba képet vág hozzá. – Sose vetted észre. – Rendben van, elismerem. Zavarba hoztál, de csak egy kicsit. – Odalépek a Scottsass márkájú tikfaasztalka fölött függő márkás Marlian tükörhöz, hogy ellenőrizzem, nem csúszott-e el Armani selyem nyakkendőm csomója. – Te, Patrick – szólal meg Courtney nem csekély erőfeszítéssel. – Beszélhetnénk? – Csodásan nézel ki – mondom sóhajtva, s a fejem feléje fordítva küldök neki egy puszit. – Nincs mit beszélnünk. Hozzámész Luishoz. Méghozzá a jövő héten. – És szerinted ez nem fantasztikus? – kérdi gúnyos hangon, de korántsem csalódottan. – Nem hallottad, mit mondtam? – kérdezem, s közben visszafordulok a tükör felé. – Azt mondtam, csodásan nézel ki. – Patrick? – Tessék, Courtney. – Ha esetleg nem találkoznánk már hálaadásig… – Zavartan elhallgat. – Ne kívánjak már most kellemes ünnepeket? Kis ideig némán nézem Courtneyt, s csak aztán felelek neki, fakó hangon. – És kívánok én is neked. Felszedi a földről a kitömött fekete macskát, és megsimogatja a fejét. Én kimegyek az előszobába s megindulok a konyha felé. – Patrick? – szól utánam halkan a hálószobából. Megtorpanok, de nem fordulok hátra. – Tessék? – Semmi.

373

Smith & Wollensky Craig McDermott-tal ülök a Harry’sban. Szivarozik, martinikoktélt iszik Sztolicsnajával, és arról faggat, hogy mik a díszzsebkendő viselésének a szabályai. Én is ugyanazt iszom, amit ő, és közben válaszolok a kérdéseire. Harold Carnesra várunk, aki most kedden érkezett vissza Londonból, és már fél órát késik. Ideges vagyok és türelmetlen. Meg is mondom McDermottnak, hogy szerintem inkább Toddot kellett volna meghívnunk vagy legalábbis Hamlint, akinél biztosan mindig van kokain, ő azonban csak a vállát vonogatja, és azt feleli, hogy talán majd a Delmonicóban összefutunk Carnesszal. Carnest azonban hiába keressük a Delmonicóban, így aztán továbbindulunk a belváros felé, ahol a Smith & Wollenskynél vár ránk a vacsoraasztal, amit valamikor a nap folyamán foglalt valamelyikünk. McDermott hatgombos, kétsoros gyapjúöltönyben van (Cerruti, 1881), hozzá puplininget visel (Luis, Boston) és hernyóselyem nyakkendőt (Dunhill). Én is hatgombos, kétsoros gyapjúöltönyt viselek (Ermenegildo Zegna), hozzá csíkos pamutinget (Luciano Barbera) és selyem nyakkendőt (Armani), valamint szarvasbőr cipőt (Ralph Lauren) színben harmonizáló zoknival (E. G. Smith). „Férfiak, akiket megerőszakoltak a nők” – ez volt a ma reggeli Patty Winters Show témája. A meglepő mód szinte üres Smith & Wollensky egyik bokszában ülünk, bennem nagy adag Valium, vörösbort iszogatok, és tűnődve arra az unokatestvéremre gondolok, aki a washingtoni St. Alban’sba jár, és a minap megerőszakolt egy lányt, a fülcimpáját is leharapva, közben pedig azt élvezem perverz gyönyörűséggel, hogy nem rendelek sült reszelt krumplit, meg az jár a fejemben, hogy valamikor régen lovagolni jártunk az öcsémmel meg teniszezni – lobogó lángok közt merül fel az emlék, de aztán McDermott mindjárt ki is oltja ezeket a gondolataimat, mivel megérkezik a vacsora, és észreveszi, hogy nem rendeltem sült reszelt krumplit. – Mit látnak szemeim? De hiszen a Smith & Wollenskyben egyszerűen muszáj sült reszelt krumplit rendelni a vacsorához – mondja kissé megbántva. Nem nézek a szemébe, hanem megtapogatom a zakóm mellzsebében tartogatott szivart. – Jézus Mária, Bateman, neked elment a józan eszed. Azt hiszem, túl régóta vagy a P. & P.-nél – mormogja maga elé. – Micsoda ötlet! Nem rendel sült reszelt krumplit! Én erre nem szólok semmit. Hiszen hogyan is mondhatnám el McDermottnak, milyen zaklatott lett az életem az utóbbi időben, arról nem is szólva, hogy a vendéglő falait átfestették valami rikító, szinte fájdalmasan fehér árnyalatra, ami a neoncsövek vadul fluoreszkáló fényében mintha izzón 374

lüktetne. Közben Frank Sinatra valahol a Witchcraft-ot énekli. A falat nézem meredten, McDermott szavait hallgatom, hirtelen szomjúság fog el, a pincérünk azonban egy kizárólag japán üzletemberekből álló, igen nagy asztaltársaság rendelését veszi fel éppen, miközben a mi bokszunk mögötti bokszban ül valaki, aki szerintem nem lehet más, csakis George MacGowan vagy Taylor Preston, azt hiszem, Polo márkájú öltönyben, és bennünket bámul McDermotttal gyanakvón, McDermott meg még mindig az én marhasültemet nézi döbbenten, az egyik japán üzletember egy golyós számológépet tart a kezében, egy másik viszont azt próbálja kimondani, hogy terijaki, míg a harmadik előbb csak tátogva, aztán már hangosan énekel Sinatrával, a társaság meg nagyot nevet rajta, különös, mindazonáltal némileg ismerős hangokat hallatva, ahogy fölkap egy pár evőpálcikát az asztalról, miközben Sinatrát utánozva, öntudatosan vonaglik és a nyakát nyújtogatja. Nyílik a szája, és a következő jön ki rajta:…áh, ász á szédítő pillántás… ász á pűfös várásláááát…

375

Valami tévéműsor Mialatt öltözködöm, mert Jeanette-tel van randevúm, akivel jegyünk van egy új angol musicalre, amelynek a múlt héten volt a bemutatója a Broadwayn, ami után a Progressben fogunk vacsorázni, az új Malcolm Forbes-féle vendéglőben a Felső East Side-on, a ma reggeli Patty Winters Show videofelvételét nézem, mely két részből áll. Az első rész a Guns n’ Roses énekeséről, Axl Rose-ról szóló portréfilm, akitől Patty a következő kijelentést idézte a bevezetőben: „Ha rám jön a stressz, ölni tudnék, de inkább mindig saját magamat gyilkolom. Előfordult nemegyszer, hogy zsilettpengével vagdostam magam, de aztán rájöttem, hogy az ilyen hegeket tulajdonképpen szégyellni kell, jobban, mint azt, ha valakinek nincs otthon sztereó berendezése… én pedig inkább szétrúgom a sztereómat, mint hogy valakit pofán vágjak. Ha elfog az idegesség valami miatt, vagy úgy érzem, hogy nem bírok magammal, néha leülök a zongorához, és játszok valamit.” A műsor második részében Patty olvas fel azokból a levelekből, amiket Ted Bundy, a tömeggyilkos írt a bírósági tárgyalás alatt a menyasszonyának. – „Kedves Carole” – kezdi Patty a felolvasást, miközben a képernyőre bevágnak egy nagyon előnytelen nagyítást Bundy arcáról egy olyan felvételből, amely alig néhány héttel a kivégzése előtt készült róla –, „kérlek, ne ülj a tárgyalóteremben egy sorba Janettel. Ahányszor csak odanézek rád, őt is látom, és mindig engem bámul olyan őrült szemekkel, mint egy tébolyult sirály a rákot, ami a vacsorája lesz… és szinte érzem is már, hogy leönt a forró mártással…” Várom, hogy történjék valami. Majdnem kerek egy óra hosszat üldögélek a hálószobámban. De hiába, nem történik semmi. Felkelek, beszipkázom azt a kis kokaint – szemernyi fehér porocska –, amit a szekrényben találtam, és ami valamelyik szombat estéről maradhatott az M. K.-ból vagy az Au Bárból, esetleg az Orsóból, ahova beugrottam meginni valamit, mielőtt Jeanette-tel randevúztam, akit nem sokkal azelőtt felhívtam, hogy van két jegyem erre a bizonyos musicalre, de csak annyit mondott, hogy „Rendben”, én meg azt mondtam neki, hogy akkor találkozzunk a színháznál tíz perccel nyolc előtt, aztán le is tette a kagylót. És ahogy az Orso bárjában üldögélek, eszembe jut, hogy fel akartam hívni az egyik telefonszámot a képernyő alján fel-feltűnő számok közül, de aztán ráeszmélek, hogy hiába telefonálnék, mert sejtelmem sincs róla, hogy mit is mondanék a telefonba, felmerül viszont bennem, hogy pontosan emlékszem tíz szóra az egyik levélből, amit Patty felolvasott a tévében: „és szinte érzem is már, hogy leönt a forró mártással”. Nem tudom, miért, de újra felötlenek bennem ezek a szavak, miközben 376

Jeanette-tel ülök a Progressben az előadás után, amikor már későre jár, a vendéglő pedig tömve van. Valami sas-carpaccio nevű levest rendelünk, utána egy mesquitével grillezett mahi-mahit, endíviát kecskesajttal, mandulát csokoládéöntettel, gazpachót nyers csirkehús betéttel és hozzá száraz sört. Most éppen tulajdonképpen semmi ehető nincs a tányéromon, csak valami gipszízű pép. Jeanette gyapjú szmokingkabátot visel, fél vállán átvetett sifonkendőt, hozzá derekán széles selyemövvel frakknadrágot, ami mind csupa Armani, meg óarany foglalatú briliáns fülbevalót, Givenchy harisnyát és selyem papucscipőt. Nagyokat sóhajt, és azzal fenyegetőzik, hogy azonnal rágyújt, holott az étterem nemdohányzó szekciójában kaptunk asztalt. Jeanette viselkedése mélyen felkavar, s ettől sötét gondolatok gomolyognak a fejemben. Egész este pezsgős kirt iszik, többet a kelleténél, és amikor most a hatodik pohárral hozatja, szóvá is teszem neki, hogy alkalmasint eleget ivott már. Erre rám emeli a tekintetét, és így szól: – Fázom és szomjas vagyok, és vedd tudomásul, hogy én azt rendelek magamnak ebben a kurva életben, amihez gusztusom van. Mire én: – Akkor pedig, az ég szerelmére, igyál Evian vizet vagy San Pellegrinót.

377

Sandstone Kettesben ülök anyámmal a sandstone-i szobájában; végleg beköltözött. Tele van nyugtatóval, az orrán napszemüveg, és egyre csak a haját simogatja, én meg minduntalan a kezemre pillantok, mivel folyton az az érzésem, hogy reszket. Anyám mosolyogni próbál, és megkérdezi, hogy mit szeretnék karácsonyra. Meg sem lepődöm, hogy milyen nagy erőfeszítéssel sikerül csak felemelni a fejem, hogy reá nézzek. Gian Marco Venturi tervezte kétgombos, cakkos reverű gabardinöltönyben vagyok, betétes Armani cipőt viselek hozzá, Polo márkájú nyakkendőt és persze zoknit is, csak arról most hirtelen nem tudom, milyen márkájú. Április közepe felé jár az idő. – Semmit – felelem, és biztatóan mosolygok. Hallgatás következik. Én töröm meg a csöndet, azzal, hogy megkérdezem tőle: – És te mit szeretnél? Sokáig nem felel, én meg ezalatt megint a kezemet nézegetem, az alvadt vért, valószínűleg egy Suki nevű lány vére, a hüvelykujjam körme alatt. Az anyám fáradtan megnyalja a szája szélét, és így szól: – Nem is tudom. Csak azt szeretném, ha szép karácsonyunk lenne. Nem szólok semmit. Az elmúlt órát azzal töltöttem, hogy a hajamat vizsgálgattam a tükörben, amit a kórházi személyzet az én kifejezett kívánságomra helyezett el az anyám szobájában. – Boldogtalannak látszol – szólal meg anyám váratlanul. – Pedig nem vagyok – közlöm vele kis sóhaj kíséretében. – Boldogtalannak látszol – mondja újra, ezúttal halkabban. Végigsimít a haján, megint; vakítón fehér. – Hát, ami azt illeti, te is – felelem erre én, lassan ejtve a szavakat, és azt remélem, nem szól többet. Többet nem szól. Az ablaknál ülök egy széken, s elnézem, amint odakinn, a rácsokon túl elsötétedik a pázsit, mert felhő úszik el a nap előtt, aztán megint kizöldül a fű. Anyám az ágya szélén üldögél a pongyolájában, amit a Bergdorfban vettem, a lábán Norma Kamali márkájú papucsa, amit tavaly kapott tőlem karácsonyra. – Hogy sikerült a party? – kérdezi anyám. – Jól – felelem találomra. – Hányan voltak? – Negyvenen. Ötszázan. – Megvonom a vállam. – Nem is tudom. 378

Ismét megnedvesíti az ajkát, és megint a hajához kap. – Te meddig maradtál? – Nem emlékszem – felelem hosszas hallgatás után. – Egyig? Vagy kettőig? – faggatózik anyám. – Egy óra lehetett – felelem szinte a szavába vágva. – Értem. – Megint hosszan hallgat, megigazítja a napszemüvegét, a márkája Ray-Ban, az üvege fekete, és a Bloomingdale áruházban vettem neki kétszáz dollárért. – Nem volt nagyon jó – mondom én merőben fölöslegesen, és reá emelem a tekintetem. – És miért nem? – kérdezi kíváncsian. – Csak úgy – felelem én, és megint a kezemre pillantok, a hüvelykujjam körme alatti kis véres piszkot nézegetem, az apám fényképét, amelyen fiatalabb még, mint én vagyok most, s amely az anyám éjjeliszekrényén áll egy másik fénykép mellett, amelyen én vagyok Seannal, tinédzser korunkban, és mind a ketten szmokingot viselünk, és egyikünk sem mosolyog. Apám hatgombos, kétsoros, fekete sportzakót visel a képen, terpesztett gallérú, fehér puplininget, nyakkendőt, díszzsebkendőt, és látszik, hogy a cipőjével egyetemben minden ruhadarabja a Brooks Brotherstől való. Apám egy állat alakúra nyírt bokor mellett áll, valamikor réges-régen, az apja connecticuti birtokán, és mintha valami nem lenne rendben a szemével.

379

A páratlan üzleti lehetőségek városa És akkor egy esős keddi reggelen, miután jól kiizzasztottam magam az Xkluzív kondicionálótermében, a Felső East Side-on áthaladva megállok Paul Owen lakásánál. Százhatvanegy nap telt el azóta, hogy itt töltöttem az éjszakát azzal a két lánnyal. A város négy napilapja közül egyikben sem volt egyetlen árva szó sem arról, hogy megtalálták volna a hullákat; de még csak szóbeszédet sem hallottam. Pedig odáig elmentem, hogy egyenesen nekiszegeztem a kérdést különféle embereknek – nőknek, üzleti ismerősöknek – vacsora közben meg a Pierce & Pierce folyosóin, hogy nem hallották-e a hírt, miszerint két prostituált megcsonkított tetemére bukkant volna a rendőrség Paul Owen lakásán. De mintha csak valami filmben járnék, senki sem hallott semmi effélét, és sejtelme sincs róla senkinek se, hogy egyáltalában miről beszélek. Van mindenkinek éppen elég baja anélkül is, ami miatt idegeskedhet, mint például az, hogy az utóbbi időben Manhattenben rémisztően sok hashajtót meg olcsó ajzószert kevernek a tiszta kokainhoz, meg az 1990-es évek ázsiai fejleményei, illetve az, hogy egyszerűen képtelenség asztalt szerezni Tony McManus új éttermében, a Liberty Island-i PR-ban, nem is szólva a crack nevű újfajta kábítószerről. Lényegileg tehát arra a következtetésre jutok, hogy úgy látszik, nem találták meg a hullákat. Éppenséggel lehet, hogy Kimball is átköltözött Londonba. Mintha megváltozott volna az épület, ahogy kiszállok a taxiból, bár magam se tudom, mi változott rajta. Még nálam van a kulcs, amit elemeltem Owentől aznap este, amikor megöltem, így most előveszem a zsebemből, és megpróbálom kinyitni vele az előcsarnok ajtaját, de nem nyitja, mivel nem egészen illik bele a zárba. Megjelenik viszont egy egyenruhás portás, akinek hat hónappal ezelőtt még nyoma sem volt, hogy sűrű bocsánatkérések közepette, amiért ilyen sokáig várakoztatott, udvariasan kinyissa előttem az ajtót. Némileg zavartan ácsorgok az esőben az ajtó előtt, míg a portás be nem tessékel, derűsen tudakolva vastag ír akcentusával, hogy: – Akkor most be tetszik jönni vagy kint tetszik maradni… mert ha csak így álldogálni tetszik, bőrig tetszik ázni az esőben. – Belépek az előcsarnokba, az esernyőm a hónom alá csapva, és gyorsan zsebre vágom az orvosi maszkot, amit a várható hullabűz miatt hoztam magammal. A kezemben egy walkmant tartok, és azon töprengek, mit is mondjak, hogyan is fogalmazzak. – Mi tetszik, kérem? – kérdezi a portás. Elakad a szavam – hosszú, kínos csönd –, majd nagy nehezen kibökök valamit. Egyszerűen csak annyit mondok: 380

– A tizennégy per A-ba megyek. Alaposan megnéz magának, aztán ellenőrzi a nyilvántartó könyvet, majd felderülő képpel beleír valamit. – Hogyne, kérem szépen. Mrs. Wolfe már itt van. – Mrs…. Wolfe? – Részemről bágyadt mosoly. – Igenis, kérem szépen. Mrs. Wolfe, az ingatlanügynök – mondja rám pillantva. – Meg van beszélve vele, nemdebár, kérem szépen? A liftkezelő, aki szintén újdonság a számomra, a padlót bámulja, mialatt fölfelé kúszunk az emeletre. Én eközben megpróbálom rekonstruálni, pontosan mi történt azon a bizonyos éjszakán, sőt azon a bizonyos héten, hiába tudom, tudva tudom, hogy nem jártam a lakásban azóta, hogy megöltem azt a két lányt. Vajon mennyit érhet Owen lakása? Ez a kérdés tolakszik minduntalan az agyamba, míg csak be nem fészkeli magát egészen, hogy ott lüktessen elevenen. A ma reggeli Patty Winters Show olyan emberekről szólt, akiknek kioperálták a fél agyvelejét. Úgy érzem, mintha jégből volna a mellem. Kinyílik a lift ajtaja. Óvatosan kilépek rajta, a hátam mögé lesve, amíg be nem csukódik, aztán megindulok a folyosón Owen lakása felé. Belülről hangok. A falnak dőlök zihálva, kezemben a kulcs, de már tudom, hogy a zár ki van cserélve. Amíg azon töprengek egész testemben reszketve, hogy most mitévő legyek, és közben bámulom meredten a futócipőmet, mely egyébként fekete és A. Testoni márkájú, váratlanul kinyílik a lakás ajtaja, és kizökkent az önsajnálat hangulatából, mely rám tört és elborított az imént. Egy középkorú ingatlanügynök lép ki rajta, nő, mosoly, belepillant a jegyzetfüzetébe: – Maga a tizenegy órás? – Nem – felelem én. Mire ő: – Elnézést – és azzal megindul a folyosón, egyszer még hátrafordul, megnéz magának, az arcán valami furcsa fintor, aztán befordul a sarkon, és eltűnik. Belesek a lakás ajtaján. A nappali közepén harminc év körüli pár áll és beszélget. A nő gyapjúzakóban, selyemblúzban, flanelpantallóban (Armani), tűzzománc fülbevaló, kesztyű, s egy üveg Evian vizet tart a kezében. A férfin tweed sportzakó, kasmírmellény, pamuting, nyakkendő (Paul Stuart), a karján átvetve ballonkabát (Agnes B.). A lakás makulátlan. Új redőnyök, a marhabőr falburkolat eltűnt; viszont a bútorzat, a falon lógó festmény, az üvegtetejű dohányzóasztal, a tonettszékek, a fekete bőr heverő, mind változatlanul megvan; a nagyképernyős tévét átvitték a nappaliba, és lehalkítva, de szól, valami reklám megy rajta, és éppen amikor odapillantok, egy nagy piszokfolt iszkol rémülten valami kabátról, de én ettől még nem feledhetem, hogy mit csináltam Christie két mellével meg az egyik lány fejével, hogy már nem volt orra, mind a két füle leharapva, hogy kilátszott a foga, mert leszaggattam az ajkát, és letéptem a húst az arcáról, meg a kiömlő zsigereket s a vért, mely elöntötte a lakást, és a hullák bűzét, meg azt az eszelős fenyegetést, amit 381

magam mázoltam a… – Mivel szolgálhatok? – kérdezi az ingatlanügynök, nyilván Mrs. Wolfe, és betör a gondolataimba. Keskeny, szögletes arca van, nagy orra, mely csüggesztően ingathatatlan, ajkán vastag a rúzs, a szeme vizenyős kék. Buklékabátkát visel, törtfehér nyersselyem blúzt, cipője, fülbevalója, karkötője – vajh honnan származhat? Nem tudom. Az is lehet, hogy tévedtem, és még nincsen negyvenéves. Még mindig a falnak támaszkodom és a házaspárt nézem, akik éppen visszamennek a hálószobába, és így a nappaliban nincsen senki. Csak most veszem észre az üveg virágvázákban álló csokrokat, legalább egy tucat, ellepik az egész lakást, mindenfelé virágcsokrok, már a folyosóról érzem az illatukat. Mrs. Wolfe a háta mögé les, hogy lássa, mit nézek oly merőn, aztán megint rám néz. – Én Mr. Owent keresem… nem itt lakik Mr. Paul Owen? Hosszú hallgatás után felel. – Nem, kérem. Itt nem lakik semmilyen Mr. Owen. Újabb hosszú hallgatás. – És ez… biztos? – kérdezem, majd tétován hozzáteszem még, hogy: – Nem értem… a dolgot. Úgy látszik, ekkor valami megvilágosodik az agyában, amitől egyszerre megfeszülnek az arcizmai. A szeme összeszűkül, de nem annyira, hogy be is csukódjék. Észrevette az orvosi maszkot, amit izzadó kezemben gyűrögetek és sebesen, zihálva szedi a levegőt, nem fordítja el a tekintetét, ádázul bámul. Mindez engem roppant kínosan érint. A tévében egy férfi felmutat egy szelet pirítós kenyeret – reklám –, és azt mondja a feleségének, hogy: – Igazad van, drágám… ez a margarin tényleg sokkal finomabb, mint a szar. – A feleség szelíden mosolyog. – Ugye olvasta a hirdetést a Times-ban? – kérdi az ingatlanügynök. – Nem… azazhogy igen. Persze, hogy olvastam. A Times-ban – elcsuklik a hangom, aztán mégis összekaparok magamban egy kis maréknyi erőt, vastagon beborít mindent a rózsák illata, és elfed valami mást, undorítót. – De… ugye, kérem… most is Paul Owen még a tulajdonos, nem? – teszem fel neki a kérdést a lehető legmeggyőzőbb hangon. Hosszú hallgatás után vallja csak be, hogy: – Nem is volt semmiféle hirdetés a Times-ban. Végeérhetetlenül nézzük egymást meredten. Biztos vagyok benne, hogy érzi, mindjárt mondani fogok valamit. Valahol már láttam ezt a pillantást valakinek az arcán. Talán egy bárban? Vagy áldozatok néznek így? Esetleg a mozivásznon láttam felbukkanni valamikor mostanában? Netán a tükörben láttam volna? Mintha egy óra telnék el, mire újra meg bírok szólalni. – De ez itt… az ő… – elhallgatok, eláll a szívverésem, aztán tovább dobog – …az ő bútora. – Elejtem az esernyőmet, gyorsan lehajolok érte. 382

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most távozik – mondja a nő. – De én szeretném megtudni… hogy mi történt. – Émelygés fog el, mellemet meg a hátamat elönti a verejték, mintha egy pillanat alatt. Csurom víz vagyok. – Ne csináljon botrányt – mondja a nő. A dolgok határai, már ha valaha is léteztek határok, egyszerre mintha leválnának, mintha eltörölték volna a határokat és engem estig gyötör az érzés, hogy mások szabják a sorsomat. Ez… már… nem… játék. Kiáltani szeretnék, de nem kapok levegőt, ám azt hiszem, ezt a nő nem látja rajtam. Elfordítom az arcom. Jó lenne megpihenni egy kicsit. Nem tudom, mit mondjak. Kábultan kinyújtom a kezem, hogy megérintsem Mrs. Wolfe karját, megtámaszkodjam, hogy össze ne essek, ámde félbemarad a mozdulat, helyette inkább a mellemre teszem a kezem, de nem érzem a testem, még akkor sem, amikor meglazítom a nyakkendőmet; a kezem a mellemre tapasztom, remeg, megállíthatatlanul. Elvörösödöm, nem jön szó a számra. – Azt javaslom, távozzék – mondja a nő. A folyosón állunk, szemtől szemben egymással. – Ne csináljon botrányt – mondja ismét, halkan. Még néhány percig álldogálok, aztán hátrálni kezdek előle, a két kezem magam elé nyújtva, mintegy csitítólag. – És többé ne jöjjön vissza ide – mondja a nő. – Nem fogok – mondom én. – Ne féljen. Az ajtóban megjelenik az előbbi házaspár. Mrs. Wolfe rajtam tartja a szemét, amíg a liftajtóhoz nem érek, és meg nem nyomom a gombot. A liftben is rózsaillat; bódító.

383

Kondizás A kézisúlyzó meg a Nautilus-gép nagyon jól oldja a feszültséget. A testem ennek megfelelően reagál. Félmeztelen vagyok, úgy tanulmányozom magam az X-kluzív kondicionálószalon öltözőjében a mosdókagylók fölötti tükörben. A karizmom duzzad, a gyomorfalam feszesebb nem is lehetne, a mellem akár az acél, a hasfalam kőkemény, a szemem fehérje, mint a jég. Az öltözőszekrényemben három vagina hever, melyeket nemrégiben metszettem ki mindenféle nők testéből, akiket a múlt héten öltem meg. Kettő már meg is van mosva, a harmadik még nincs. Az egyikre hajcsattal kedves kis svájcisapkát tűztem, a kedvencemre pedig kék szalagot (Hermés) kötöttem.

384

Az 1980-as évek vége A vér szaga lassan beveszi magát az álmaimba is, melyek többnyire rémisztőek: óceánjárón utazom, melyen tűz üt ki, tűzhányó kitörését nézem Hawaii szigetén, szemtanúja vagyok a New York-i Salomon cég bennfentes kereskedői borzalmas halálának, James Robinson kitol velem, újra középiskolás vagyok, aztán megint harvardi diák, a holtak kikelnek a sírból, és az élők közt járnak-kelnek. Olyanok az álmaim, mint végtelenített filmszalag, amelyen összeütköző autók meg mindenféle más katasztrófák képsorai követik egymást szakadatlan, villamosszékek és borzalmas öngyilkosságok, orvosi fecskendők és megcsonkított fotómodellek, repülő csészealjak, márvány zuhanymedencék és szárított cseresznyepaprikák. Amikor pedig jeges verejtékben fürödve felriadok az álomból, mindjárt be kell kapcsolnom a nagyképernyős tévémet, hogy elnyomja az építkezés lármáját, mely egész nap szüntelen a fülembe zakatol, ki tudja, honnan. Éppen egy hónapja volt Elvis Presley halálának évfordulója. Futballmeccsek jelenetei úsznak át a képernyőn némán, mert a hangot levettem. Hallom, amint előbb egyet kattan az üzenetrögzítő, melyet szintén lehalkítottam, majd újra kattan, kettőt. Az idén egész nyáron Madonna szólongat, s azt kiáltozza a fülünkbe, hogy „az élet nagy rejtelem, s mindenkinek egyedül kell szembeszállnia… „. Ahogy a Broadwayn haladok lefelé, hogy a titkárnőmmel, Jeannel találkozzam, és együtt megtízóraizzunk, a Tower Records lemezüzlet előtt megszólít egy egyetemista, a kezében jegyzetfüzet, és megkérdezi, mi a legszomorúbb szám, amit ismerek. Gondolkodás nélkül rávágom, hogy szerintem a „You Can’t Always. Get What You Want”, a Beatlestől. Aztán meg arra kér, nevezzem meg a legvidámabbat is, amire azt felelem neki, hogy a „Brilliant Disguise” Bruce Springsteentől. Bólint, feljegyzi a válaszaimat, én meg folytatom az utam, elhaladok a Lincoln Center előtt. Valami baleset történt. Mentőautó áll az útszélen. A járdán kis kupacban emberi zsigerek, körötte vértócsa. Egy koreai zöldségesnél veszek egy szem nagyon kemény almát, hogy elrágcsáljam útközben Jean felé haladtomban, aki jelenleg a Central Park Hatvanhetedik utcai bejáratánál vár rám e szép, napsütéses, szeptemberi napon. Amikor felpillantunk a felhőkre, Jean először egy sziget körvonalait véli látni az égen, aztán egy kutyakölyköt, majd Alaszka térképét és egy tulipánt. Én, bár ezt nem közlöm vele, egy Gucci márkájú, ezüst papírpénzcsipeszt látok, baltát, egy kettéhasított nőt, fehéren habzó, hatalmas vértócsát, mely az egész eget elborítja, s amelyből vércseppek hullanak a városra, Manhattan szigetére. 385

A Nowheres nevű kávéház utcai teraszán telepszünk le a Felső East Sideon, és azt vitatjuk, vajon melyik filmre üljünk be, akad-e valami kiállítás vagy tárlat, amit meg kellene néznünk, avagy inkább sétálgassunk csak, és Jean azt javasolja, hogy az állatkertben, amire én gondolkodás nélkül rábólintok. Jean jól néz ki, mint aki épp most jön a kondizásból, aranylamé kabátkát visel bársonysorttal, Matsudától. Elképzelem magam, hogyan festenék a képernyőn valami reklámfilmben – új üdítőmárka?, napozóbalzsam?, cukormentes rágógumi? –, amint szögletes mozgással, gyorsítva megyek a tengerparti fövenyen, a film fekete-fehér, szándékosan karcos kissé, és alatta halkan s távolról valami hatvanas évekbeli szám megy kriptai hangulatot árasztva, visszhangosan, mintha hangszóróból szólna. Hol egyenesen belenézek a kamerába, hol meg felmutatom a terméket – új hajzselé?, futócipő? –, hol szél borzolja a hajamat, hol nappal van s aztán éjszaka, majd megint nappal és megint éjszaka. – Én egy jegeskávét kérek – mondja Jean a pincérnek. – Én is egy gennyeskávét kérek – mondom szórakozottan, oda sem figyelve, és csak későn veszem észre, hogy mi csúszott ki a számon. – Úgy értem… jegeskávét. – Aggódva Jeanre sandítok, de ő csak mosolyog rám üres tekintettel. Kettőnk között a Times vasárnapi száma fekszik az asztalon. Arról beszélünk, hová menjünk ma este vacsorázni, esetleg. Elmegy valaki az asztalunk előtt, aki éppen úgy néz ki, mint Taylor Preston, és odainteget. Leeresztem az orromra RayBan márkájú napszemüvegemet, és visszaintegetek neki. Egy biciklis halad el mellettünk. Kérek egy pohár vizet a piccolótól. Helyette azonban a pincér hozza ki, aztán egy fagylaltos kelyhet is letesz elénk, benne két gombóc cassata, egy gombóc cilantro-citrom és egy gombóc vodkás lima, bár nem hallottam, hogy Jean fagylaltot is rendelt volna. – Nem kér egy nyalást? – Nem, kösz – felelem. – Fogyózom. – De hiszen nincs is magán semmi fölösleg – mondja őszinte meglepetéssel. – Viccel, ugye? Szerintem remekül néz ki. Karcsú és izmos. – Sose lehet az ember elég karcsú – dörmögöm, miközben az utca forgalmát nézem szórakozottan; valami magára vonja a figyelmemet… mi is? Nem tudom. – Mindig van mit… javítani. – Hát, akkor talán ki is hagyhatnánk a mai vacsorát – mondja Jean kissé aggodalmasan. – Nem akarnám fölöslegesen próbára tenni… az akaraterejét. – Ugyan, dehogy – mondom tiltakozva. – Úgyis mindig… vétkezem. – De Patrick, komolyan mondom. Én azt teszem, amit akar – mondja Jean. – Ha nem akar ma vacsorázni, akkor nem fogunk ma vacsorázni. Úgy értem, hogy… – Minden a legnagyobb rendben van – mondom, és külön-külön is megnyomom a szavakat. Valami megpattan bennem. – És nem kell annyit 386

anyáskodni fölötte… – Kis szünetet tartok, mielőtt helyesbítenék. – Úgy értem, hogy… fölöttem. Világos? – De Patrick, én csak azt szeretném tudni, hogy maga mit szeretne csinálni – mondja riadtan. – Hogy én mit? Boldogan élni, amíg meg nem halok, természetesen – felelem gúnyosan. – Nekem, speciel, ez minden vágyam. – Mélyen a szeme közé nézek, mintegy fél percig is, mielőtt elfordítanám a tekintetemet. Ettől megnyugszik. Kisvártatva rendel egy sört. Kinn az utcán nagy a hőség. – Na, mosolyogjon már egy kicsit – mondja némi idő elteltével kérlelő hangon. – Semmi oka rá, hogy ilyen szomorú legyen. – Tudom – felelem sóhajtva, és egy kicsit engedek a szigorúságból. – Csak épp… nem könnyű dolog mosolyogni. Manapság. Nekem legalábbis nehezemre esik. Valószínűleg azért, mert nem vagyok hozzászokva. Vagy mit tudom én? – Ezért is van az embereknek olyan nagy szükségük… egymásra – mondja halkan és szelíden, és megpróbálja elkapni a pillantásomat, miközben rendületlenül lapátolja magába a cassatát, mely egyébként egyáltalában nem olcsó mulatság. – Nem mindenkinek van szüksége másra. – Megköszörülöm a torkom. Öntudatosan. – Azaz, persze… az emberek többnyire kompenzálnak… Alkalmazkodnak… – Majd hosszas szünet után: – Az ember végül is mindent megszokik, nemdebár? – teszem fel a kérdést. – Nagy úr a megszokás. Újabb hosszú hallgatás következik. Jean töri meg, s zavartan így szól: – Nem is tudom. Én azt hiszem… hogy azért az embernek mégiscsak arra kell törekednie… hogy túlsúlyban legyenek a jó dolgok a világban… a rossz dolgokkal szemben – mondja, aztán hozzáteszi még, hogy: – …vagy nem igaz? – Tanácstalanul néz maga elé, mintha maga is meg volna lepve, hogy ilyen mondat hagyta el a száját. Zene bömböl egy elhaladó taxiból; megint Madonna, „Az élet nagy rejtelem, mindenkinek egyedül kell szembeszállnia…”. A szomszéd asztalnál nevetés csattan, és annyira meghökkent, hogy a fejemet kissé félrefordítva fülelni kezdek, miről beszélhetnek. Épp azt kapom el, amikor valaki töredelmesen elismeri, hogy: – Néha tényleg azon múlik minden, hogy mit vesz fel az ember az irodába – majd Jean is mond valamit, de kénytelen vagyok megkérni, hogy ismételje meg. – Maga még sose érezte úgy, hogy szeretne valakit boldoggá tenni? – kérdezi. – Hogy mi van? – kérdezem, és ezúttal csakugyan igyekszem odafigyelni, hogy mit mond. – Mit mondott? Félénken, de újra elismétli. – Maga még sose érezte úgy, hogy szeretne valakit boldoggá tenni? Rámeredek, s hirtelen a távolból jeges rémület árja söpör végig rajtam, és kiolt bennem valamit. Megint megköszörülöm a torkom, és igyekszem 387

megfontoltan beszélni. A következőket mondom neki: – A múltkoriban egy este a Sugar Reefben voltam… tudja, abban a kis jamaicai bárban az Alsó East Side-on… maga is ismeri… – Kivel volt? – kérdi közbevágva. – Jeanette-tel. – Evan McGlinn-nel. – Értem. – Bólint, láthatólag megkönnyebbülve, mivel hisz nekem. – Tulajdonképpen mindegy is… – sóhajtom, és folytatom. – Elég az hozzá, hogy bementem a férfimosdóba… és volt ott egy pasas… mindjárt látszott rajta, hogy a Wall Streeten dolgozik… egygombos gyapjú- és műszálöltönyt viselt… Luciano Soprani Ermenegildo Zegnától, és meg is ismertem… egy ismerős bróker volt az, bizonyos Eldridge… sokszor összefutottam már vele a Harry’sban, az Au Bárban meg a DuPlexnél és az Alex Goes to Campban is… minden jó helyen… és amikor beléptem a mosdóba, láttam, hogy… ír valamit a falra… a falicsésze fölé, ami előtt állt. – Rövid szünetet tartok, iszom egy kortyot Jean söréből. – Amikor meglátott… azonnal abbahagyta az írást… gyorsan eltette a Mont Blanc-ját… fölhúzta a cipzárt a sliccén… odaköszönt, hogy „Helló, Henderson”… aztán megigazította a haját a tükörben, egyet-kettőt köhentett… az volt az érzésem, hogy idegességében… és azzal távozott. – Ismét szünetet tartok, újabb korty sör. – Szóval… odaléptem a falicsészéhez… kissé közelébb hajoltam… hogy elolvassam, mit írt a falra. – Beleborzongok, és a szalvétával lassan letörlöm a verejtéket a homlokomról. – És mi volt az? – kérdezi Jean óvatosan, teljes tudatában a kockázatnak. Lehunyom a szemem, három szó gördül ki a számon súlyosan: – „Halál… minden… yuppie-ra.” Jean nem szól semmit. A beálló kínos csöndet megtörendő, gyorsan kibököm azt, ami épp az eszembe jut, habár csak annyi telik tőlem, hogy: – Mondja, Jean, maga tudta azt, hogy Ted Bundy első kutyája egy skót juhász volt, és úgy hívták, hogy Lassie? – Szünet. – Tudta ezt? Jean a tányérját nézi, mintha valami érthetetlen dolgot vett volna észre rajta, majd megint rám emeli a tekintetét. – Ki az a… Ted Bundy? – Á, beszéljünk másról – mondom sóhajtva. – Ide hallgasson, Patrick. Van valami, amiről komolyan beszélnünk kellene – mondja. – Én legalábbis nagyon szeretnék beszélni magával egy fontos dologról. …ahol csak a természet meg a föld, az élet s víz, kietlen tájat láttam, mely véghetetlen volt, s holmi kráterre emlékeztetett, oly üres minden ok s értelemtől, fénytől s szellemtől, hogy az elme nem lel kapaszkodót, ha meg közelébb lép az ember, visszariad tőle a tudat, oly befogadhatatlan. Látomás volt, olyan pontos és valószerű és számomra létfontosságú, hogy tisztaságában 388

szinte absztrakt. Ez volt az, mit megértettem, s így éltem az életemet, ennek köréje szerkesztettem a lépteimet, így birkóztam a foghatatlannal. Ez volt a geográfia, ami körül valóságom forgott: fel sem merült bennem, sohasem, hogy az emberek jók talán, vagy hogy az ember képes lehet változni is, vagy az, hogy jobb lenne a világ, ha az ember képes lenne örömét lelni egy érzésben, egy tekintetben vagy egy gesztusban, vagy be tudná fogadni egy másik emberi lény szeretetét vagy kedvességét. Nem volt biztos semmi sem, s az a szó, hogy „nagylelkűség”, semmit sem jelentett, üres közhely volt csupán vagy rossz vicc. A szex csak matematika. A személyiség immár érdektelen. Mit számít az intelligencia? Az okszerű gondolkodás. A vágy – értelmetlen. Az ész sem segít. Az igazság halott. Félelem, bosszú, ártatlanság, rokonszenv, bűntudat, hiábavalóság, kudarc, gyász – csupa olyasmi s olyan érzelem, amit már senki sem érez át. A gondolkodás hasztalan, a világban nincs többé értelem. Csak a gonosz egyedülvaló és örök. Isten nem él. A szeretet is megbízhatatlan már. A felszín, a felszín, a felszín csupán, hol bárki is még valami jelentésre bukkan… ilyennek láttam én a civilizációt, mint kolosszális, repedt sziklatömb… – …és már arra sem emlékszem, hogy kivel beszélt… de nem is számít. Csak az számít, hogy olyan erős volt és mégis… olyan aranyos is mégis, és azt hiszem, azóta tudom, hogy… – Leteszi a kanalát, de én nem nézek oda. A Broadwayn haladó taxikat bámulom, de ezzel sem tudom megakadályozni a végső kibontakozást, mert Jean így folytatja: – Sok ember van, aki mintha… – Elhallgat, kissé tétován folytatja: – …mintha kiesett volna az életből, én azonban nem akarok közéjük tartozni. – Majd miután a pincér leszedi az asztalt, hozzáteszi még: – De azért nem szeretném… megégetni magam. Azt hiszem, bólintok. – Én megtanultam, hogy mi az az egyedüllét, és… azt hiszem, szerelmes vagyok magába. – Az utolsó szavakat szinte hadarva mondja, hogy minél előbb túl legyen rajta. Szinte babonás mozdulattal feléje fordulok, iszom egy korty Evian vizet, aztán gondolkodás nélkül, mosolyogva rávágom a választ: – Én azonban mást szeretek. Mintha hirtelen gyorsabban peregne a film, Jean rögvest felkacag, elkapja a tekintetét, zavartan lesüti a szemét. – Hát, akkor… ne haragudjon. – De azért még… – teszem hozzá halkan – …ne búsuljon, Jean. Megint rám néz, duzzadó reménységgel. – Lehet azon még segíteni – mondom én. Majd, mivel magam sem tudom, hogy miért mondtam, amit mondtam, kissé módosítom a kijelentésemet, és azt mondom neki, hogy: – De persze az is lehet, hogy nem lehet segíteni a dolgon. Nem tudom. Viszont másrészt, rengeteg időt töltöttem már magával, ami azt jelenti, hogy nekem se közömbös. 389

Némán bólint. – Sose szabad összetéveszteni a rokonszenvet… a szenvedéllyel – mondom figyelmeztetőleg. – Mert abból… csak baj lehet. Jean nem mond semmit, én pedig hirtelen megérzem a szomorúságát, mely csöndes és nem háborgó, mintha álmodnék. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezi fakó hangon, belepirulva. – Semmit. Csak éppen… közlöm, hogy… a látszat néha csal. A vaskos, összehajtogatott Times-t nézi az asztalon. Szellő támad, de alig is rezzenti meg a lapjait. – Miért… mondja nekem ezt? Tapintatosan, szinte megérintve a kezét, de az utolsó pillanatban erőt véve magamon, ezt mondom neki: – Szeretném az elejét venni minden további félreértésnek. – Egy bombázó halad el mellettünk. Nem kerüli el a figyelmemet, aztán megint Jean felé fordítom a tekintetem. – Ugyan, ne vágjon már ilyen képet. Semmi oka, hogy röstelkedjék. – Nem is röstelkedem – feleli, s igyekszik könnyed és derűs lenni. – Csak épp szeretném tudni, hogy nem okoztam-e csalódást azzal, hogy ezt a dolgot ilyen nyíltan megmondtam. Hogyan is érthetné szegényke, milyen réges-régen túl vagyok én már minden csalódáson, hiszen semmi sincsen az életemben, amiben reménykednék még. – Maga ugye nagyon keveset tud rólam, nemdebár? – teszem fel neki a tréfásan kötekedő kérdést. – Tudok éppen eleget – vágja rá egyből, majd mégis a fejét ingatja. – Hagyjuk ezt. Hibáztam. Bocsásson meg. – De a következő pillanatban már meg is gondolja magát. – Szeretnék többet tudni magáról – mondja komoly, megfontolt hangon. Ezen előbb kissé elgondolkodom, s csak azután kérdezem meg: – És ebben egészen biztos? – Patrick – mondja elfúló hangon –, én tudom, hogy az életem… üres lenne… maga nélkül. Ezt is megfontolom, majd elgondolkodva bólintok. – És nem tehetek úgy… – Elhallgat, a tekintetében tanácstalanság és kétségbeesés. – Egyszerűen nem tehetek úgy, mintha nem érezném azt, amit érzek, nem? Csitt… …létezik persze Patrick Bateman ideája, az absztrakciója, mintegy, én magam azonban igazából nem létezem, csak mint valaminő entitás vagy illúzió, és bár mindig sikerül könnyűszerrel ellepleznem, hogy a szemem milyen hideg s élettelen, valamint kezet is lehet fogni velem, s akivel kezet szorítok, úgy érezheti, hús-vér ember fogja a kezét, sőt, akár még azt is 390

gondolhatja bárki, hogy én is nagyjából ugyanolyan életet élek, mint ő: én, magam egyszerűen nem vagyok. Bárhonnan nézzünk is engemet, nekem nincsen semmi értelmem. Mesterségesen létrehozott én, elfajzott emberszabású vagyok. Olyan lény, amilyen elméletileg nem is létezhetnék. Személyiségem vázlatos csupán, kialakulatlan, és csak szívtelenségem lényegi s állandó. Lelkiismeret, szánalom, reménység réges-régen kiveszett belőlem (talán még harvardi diák koromban), ha ugyan valaha is volt bennem efféle. Immár nincs olyan korlát, amit át ne léptem volna. Féktelenség és téboly, kegyetlenség és ördögi gonoszság, ami bennem van, meg a temérdek rémség, aminek okozója voltam s iránta való teljes közönyöm, egyformán messze mögöttem. Egyetlenegy komor igazsághoz azonban ma is ragaszkodom még: senki sincsen biztonságban, és semmi sem jóvátehető. Vétlen vagyok mégis. Hiszen szükségképp s eleve érvényesnek kell tekintenünk, legalább valamely mértékben, minden emberi viselkedésformát. Vajon mi a gonosz? Az ember maga talán? Avagy inkább az, amit tesz? A kín, mely gyötör, heves és szüntelen, és nem akarom, hogy más jobb világban éljen, mint én. Azt akarom, szenvedjen más is ugyanúgy, ahogyan én. Azt akarom, hogy senki se meneküljön meg. De hiába vallom be mindezt – amit meg is tettem számtalan alkalommal már, hiszen minden rémtettem vallomás volt –, hiába nézek farkasszemet ezekkel az igazságokkal, a katarzis elmarad. Nem szerzek általa mélyebb tudást magamról, kimondása nem visz közelebb megértéséhez. Annak sem volt semmi értelme, hogy ezt most elmondjam önöknek. Ez a vallomás sem jelent semmit… Felteszem a kérdést Jeannek: – Vajon hány olyan ember lehet a világon, mint én? Kis hallgatás, majd megfontolt válasz: – Talán… egy se? – Hadd teszem fel másképp a kér… Mondja, milyen a hajam? – kérdezem, szavamba öltve a szót. – Szép. – Helyes. Akkor másképpen teszem fel a kérdést. – Beleszürcsölök Jean sörébe. – Tehát. Miért kedvel maga engem? Visszakérdez: – Miért? – Igen – mondom én. – Miért? – Hát… – Sör csöppent Polo márkájú ingemre. Jean odanyújtja az asztalkendőt. Gyakorlatias kézmozdulat, amitől szinte megilletődöm. – Mert maga… törődik a másik emberrel – feleli tétován. – Ami nagyon ritka dolog ebben a… – ismét megakad – ebben a hedonista világban. Ez olyasmi, ami… jaj, Patrick, zavarba hoz. – Megrázza a fejét, lehunyja a szemét. – Folytassa – sürgetem. – Szépen kérem. Szeretném tudni a választ. – Maga olyan édes. – Az égnek fordítja a szemét. – És az olyan… szexi… 391

vagy nem is tudom. Olyan… rejtély. – Elhallgat. – És szerintem… a rejtély… maga olyan titokzatos. – Csönd, majd sóhajtás. – Maga olyan… figyelmes. – Hirtelen rájön valamire, a félszegség tovatűnik, egyenesen a szemembe néz. – És szerintem a félénk férfiaknak romantikus természetük van. – Hány olyan ember lehet a világon, mint én? – teszem fel újra az előbbi kérdést. – Csakugyan ilyennek látszom? – Patrick – mondja. – Én magának mindig csak az igazat. – Hát, persze… de én viszont azt vallom… – Most rajtam a sor, hogy felsóhajtsak, elmélázva. – Énszerintem… maga is tudja, hogy azt szokás mondani, nincs két egyforma hópehely se, igaz? Bólint. – Nos, szerintem ez nem egészen így van. Szerintem nagyon is sok egyforma hópehely létezik… aminthogy az emberek között is sok egyforma van. Megint bólint, holott látom rajta, hogy zavarban van. – A látszat olykor csal – jegyzem meg, de óvatosan csak, hogy meg ne riasszam. – Szerintem nem – jelenti ki a fejét ingatva s most először magabiztosan. – Szerintem pedig a látszat nem csal. Sosem. – Olykor, Jean – mondom magyarázólag –, az a vékony vonal, amely elválasztja a látszatot… azt, amit lát az ember… meg a valóságot… amit nem lát… meglehetősen elmosódik. – Ez nem igaz – mondja makacsul. – Ez egyszerűen nem így van. – Csakugyan? – kérdem én mosolyogva. – Azelőtt én is másképp gondoltam – mondja. – Tíz évvel ezelőtt, mondjuk, én se így gondoltam. Most azonban ez a véleményem. – Ezt hogyan érti? – kérdezem feltámadó kíváncsisággal. – Tehát azelőtt másképp? …végigsöpör a valóság árja. Az a furcsa érzés fog el, hogy döntő pillanat ez az életemben, és mindjárt meg is döbbenek rajta, milyen hirtelen jött ez a – mondhatni – epifánia. Nincsen semmi értékes, amit felajánlhatnék neki. Most első ízben látom Jeant fesztelennek; erősebbnek látszik, nem oly kiszolgáltatottnak, amint magával akar vinni egy új s ismeretlen világba – egy merőben más világ rettegett bizonytalanságába. Érzem, hogy át akarja rendezni az életem – a szeméből látom, s bár az igazságot látom benne, azt is tudom, hogy egy nap, talán már nem is sokára, ő is velem összekapaszkodva járja majd a táncot tébolyom ritmusára. Nem kell mást tennem, csak hallgatnom, nem szólni róla – s mégis elgyengülök Jeantől, szinte olyan, mintha ő döntené el, hogy ki vagyok én, én pedig a magam konok, eltökélt módján kénytelen vagyok beismerni, hogy valami nyilallást érzek, valami megfeszül bennem, s mire észbe kapok, már szinte el is vakít a káprázat, hogy talán képes lennék elfogadni a szerelmét, ha viszonozni nem is. Arra gondolok, hogy vajon 392

észreveszi-e, hogy még itt, a Sehol földjén is, fölszakadoznak szememben a fekete felhők? S bár az a jeges hidegség, mely mostanáig mindig áthatott, mintha felengedne, a zsibbadt bénaság valószínűleg sohasem múlik el. Ez a kapcsolat feltehetőleg ,nem vezet sehová… nem változott tőle semmi. Elképzelem az illatát, ami biztosan tiszta, akár a tea illata… – Patrick… kérem, szóljon hozzám… ne haragudjon rám – mondja Jean. – Azt hiszem… legfőbb ideje… hogy kissé jobban szemügyre vegyem… milyen az a világ, amit magam körül teremtettem – elfúl a szavam a könnyektől, és azon kapom magam, hogy bevallom neki: – Tegnap este… fél gramm kokaint találtam… a fegyverszekrényemben. – Egymásba nyomom a két kezem, egyetlen óriás ökölbe szorítva őket, ujjízületeimen kifehéredik a bőr. – Mit csinált vele? – kérdezi ő. Fél kezem az asztalra fektetem. Jean megfogja. – Kidobtam. Az egészet. Kívántam – mondom elakadó lélegzettel –, de kidobtam. Erősen megszorítja a kezem. – Patrick? – kérdezi, s közben a keze végigcsúszik a karomon, míg már a könyökömet szorítja. Amikor végre sikerül összeszednem magam annyira, hogy viszonozzam a pillantását, hirtelen belém hasít, hogy tulajdonképpen milyen fölösleges, milyen unalmas és milyen szép ez a nő, s egyszermind felmerül előttem az a kérdés is, hogy Tulajdonképpen miért is ne köthetnék ki nála épp?. Íme, egyike a lehetséges válaszoknak: hiszen jobb teste van, mint a legtöbb ismerős lánynak. Avagy: végtére is mindenki felcserélhető akárkivel. Illetve: voltaképpen mindegy. Ül szemközt velem, búsan, de reménykedve, jellegtelenül, s mindjárt elöntik a könnyek. Visszaszorítom a kezét, mivel meghatódom attól, sőt megilletődöm rajta, minő tudatlanságban van a gonosz felől. Még egy próbát kell megállnia. – Van aktatáskája? – kérdezem tőle, s közben nagyot nyelek. – Nincsen – feleli Jean. – Evelyn aktatáskát hord – említem meg szinte csak mellesleg. – Igazán…? – kérdi Jean. – És olyan kis határidőnaplós kis kézi mindentudója sincsen? – Egy egészen kicsike – vallja be Jean. – Márkás? – kérdezem gyanakodva. – Nem. Felsóhajtok, aztán a kezembe fogom a kezét; apró s kemény. …és a dél-szudáni sivatagban fojtogató hullámokban támad a hőség; ezrek és ezrek, férfiak, nők és gyermekek bolyonganak a végtelen bozótos pusztaságban, élelmet keresve kétségbeesetten. Elcsigázva és kiéhezve, holtakat hagyva, amerre elvonulnak, csonttá aszottan gazt esznek, s a fák leveleit rágják meg… a tavirózsa szirmát, faluról falura botorkálva, lassan haldokolva, s nincs könyörület; szürke a 393

reggel a szörnyű sivatagban, homokszemeket sodor a szél, a kiszáradt földön gyermek hever, s arca akár egy fekete hold, a torkát markolássza, és homoktölcsérek emelkednek s mint fordított hegycsúcsok szállnak pörögve, nem látni már a napot, a gyermeket beborítja a homok, szinte halott, szeme mereven bámul, hálásan (s itt álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük magunk egy olyan világba, ahol valaki hálás valamiért), a mellette elvánszorgók ügyet se vetnek rá, kábán s kínlódva lépkednek csak (de nem – egyvalaki mégiscsak felfigyel rá, és észreveszi a gyermek tusáját, majd elmosolyodik, mint akinek titka van), s a kisfiú némán tátogatja cserepes ajkú

száját, a távolban valamerre iskolabusz várakozik, s valahol másutt, fönn a magasban, a világűrben egy szellem kél, ajtó nyílik, s a szellem azt kérdezi: „Miért?” – holtak otthona, végtelenség, a semmiben függ, bicegve elcammog az idő, szeretet s szomorúság hulláma önti el a gyermeket… – Rendben van. Valahol telefon csöng, lassan ébredek. A Columbus sugárúti kávéházban, míg ültünk, s én hallgattam csak, százak vagy ezrek haladtak el az asztalunk mellett. – Patrick – szólal meg Jean. Valaki gyerekkocsit tol, megáll a sarkon, csokoládészeletet vásárol. A csecsemő Jeant nézi meg engem. Mi pedig őt nézzük. Borzongtató a pillanat, s egyszerre valami ismeretlen érzés mar belém belülről, úgy érzem, haladok valami felé s egyszersmind távolodom is valamitől, és most minden lehetséges.

394

Aspen Négy nappal karácsony előtt, délután kettőkor. Koromfekete limuzinban ülök egy jellegtelen, ám igen előkelő régi kis téglaház előtt az Ötödik sugárút egyik mellékutcájában, s egy cikket olvasnék Donald Trumpról a Fame magazin legújabb számában. Jeanette azt akarja, hogy én is menjek be vele a házba, én azonban azt felelem erre, hogy: – Szó se lehet róla. – A szeme körül fekete monokli, mivel tegnap este az Il Marlibróban vacsora közben kénytelen voltam nagyon határozottan fellépni, hogy akár csak fontolóra is vegye ezt a lehetőséget; majd miután felmentünk a lakásomra, és én még nyomósabb érveket alkalmaztam, végül is beleegyezett a dologba. Jeanette dilemmája felfogásom szerint kívül esik az én felelősségem tartományán – semmi közöm hozzá –, és meg is mondtam neki őszintén vacsora közben, hogy igen nehezemre esik együttérzést s aggodalmat tanúsítani iránta, mivel semmi effélét nem érzek. A Felső West Side-on lévő lakásomtól idáig végigszipogta az utat. Semmi más nem telik ki tőle, mint kétségbeesés s legfeljebb még valami vágyakozásféle, s bár amíg az autóban ültünk, nekem szinte mindvégig sikerült úgy tennem, mintha tudomást sem vennék róla, végül mégis kénytelen voltam közölni vele, hogy: – Ide hallgass, Jeanette, reggel óta már két Xanax van bennem, tehát akármit művelsz is, nem fogsz kihozni a sodromból. – Most pedig, ahogy kikászálódik a kocsiból és a jeges járdára lép, utána szólok még motyogva, hogy: – Hidd el, így lesz a legjobb – majd vigaszképpen hozzáteszem még: – Nem kell mellre szívni. – A sofőr, akinek elfelejtettem a nevét, bekíséri a kapun, Jeanette pedig mielőtt belépne rajta, még egyszer visszafordul, és bánatosan rám néz. Felsóhajtok, és intek neki, hogy menjen már. Most is még a tegnap esti ruha van rajta, leopárdmintás műszőr bunda, alatta pedig ujjatlan gyapjúkrepp ruha Bill Blasstól. A ma reggeli Patty Winters Show-ban a jetit interjúvolták, s a legnagyobb meglepetésemre lefegyverzően kedves és intelligens volt. A pohár, amiből épp most az Absolut vodkát iszom, Finnországban készült. Jeanette-éhez képest nagyon szépen napbarnított a bőröm. A sofőr kilép a házból, hüvelykujját felmutatva jelzi, hogy minden a legnagyobb rendben van, aztán óvatosan elkormányozza a limuzint a járdaszegély mellől, és nekivág a JFK-ra vezető útnak, ahonnan másfél óra múlva indul a gépem Aspenbe. Mire januárban visszajövök New Yorkba, Jeanette már külföldön lesz. Újra rágyújtok az elaludt szivarra, hamutartót keresek. Az utca sarkán templom áll. De kit érdekel? Ha jól számolom, ez az ötödik 395

gyerekem, akit elvetetek, és a harmadik, akinél nem személyesen végeztem a dolgot (belátom persze, hogy nem sok értelme az efféle statisztikának). Odakinn, az autó ablakán túl, zord s hideg szél fúj, s az eső ütemes ostorcsapásokkal veri a limuzin sötétre színezett ablakát, mintha Jeanette zokogását utánozná, aki nyilván nem tud uralkodni magán a műtőben, s az altatástól kábán valami régi emlékre gondol, arra az időre, amikor még tökéletes volt körülötte a világ. Uralkodom magamon, és elfojtom a hisztérikus kacajt, mely feltörni készül belőlem. A repülőtéren utasítást adok a sofőrnek, hogy visszafelé álljon meg a F. A. O. Schwarz-féle játéküzletnél, és szerezze be a következőket: egy darab baba, egy darab csörgő, egy darab cumi, egy darab plüss jegesmaci; aztán szépen kicsomagolva rakja ki őket a hátsó ülésre Jeanette-nek meglepetésül. Jeanette ki fogja heverni a dolgot – hiszen még előtte az élet (feltéve, hogy véletlenül újra össze nem találkozik velem). Ráadásul pedig a Rózsaszín kisestélyi a kedvenc filmje, és szentül vallja, hogy Sting a legnagyobb énekes, vagyis bizonyos értelemben tulajdonképpen rászolgált a sorsára, és egyáltalában nem érdemel sajnálatot. Korunk nem kedvez az ártatlanoknak.

396

Valentine-nap Kedd reggel van, s az íróasztalom mellett állva a nappaliban az ügyvédemmel beszélek telefonon, fél szemmel a Patty Winters Show-ra figyelve, fél szemmel pedig a takarítónőt lesve, aki szó nélkül keni a padlót viasszal, törli a vért a falról, és szedi össze a földről az alvadt vérrel átitatott, gyűrött újságpapírlapokat. Halványan felmerül bennem a gondolat, hogy tulajdonképpen ennek a takarítónőnek is szar lehet az élete, ő is fuldoklik a szarban, amiről viszont eszembe jut, hogy ma délután jön a zongorahangoló, és feltétlenül üzenetet kell hagynom a portásnak, hogy eressze be. Nem mintha bárki is játszott volna a Yamahámon akár egyszer is; csak épp az egyik lány nekiesett az oldalának, és egypár húrja is hiányzik (szükségem volt rájuk), mivel elpattantak, amikor kiszakítottam őket a helyükről. A telefonba közben a következőket mondom: – Több adókedvezményre lenne szükségem. – Patty Winters a képernyőn egy nyolc-kilenc éves gyereket kérdezget: – De hiszen ezt más szóval orgiának hívják, nem? – Csönget a mikrohullámú sütő; kész a soufflé, amit reggelire melegítek magamnak. Hiába is tagadnám: pocsék hetem volt. A végén már a saját vizeletemet ittam. Hirtelen kacagni kezdek, minden ok nélkül. Olykor az ágy alatt alszom. Szüntelen fogkőoldóval sikálom a fogam; már fáj tőle az ínyem, és véríze van a számnak. Tegnap este, vacsora előtt – amit az 1500-ban költöttem el Reed Goodrich és Jason Rust társaságában – kis híján lebuktam, amint a Times Square-i Federal Express hivatalban megpróbáltam feladni postán az egyik, múlt héten megölt lány anyjának egy kis csomagot, benne egy kis barnára összeszáradt húsdarabbal, ami akár a lánya szíve is lehetett. Evelynnek viszont sikerült feladnom egy doboz legyet, mellékelve a küldeményhez néhány sort is, amit Jeannel gépeltettem le, és amiben közlöm vele, hogy soha, soha a színét se akarom látni többé, és habár tulajdonképpen semmi szüksége rá, kezdjen haladéktalanul diétázni. Mást is tettem azonban ezeken kívül Valentine-nap alkalmából, mégpedig olyasmit, amit az átlagember bizonyára kedves gesztusnak tartana. A következő tárgyakat vásároltam Jean számára, melyeket mindjárt a lakására is szállíttattam: Castellini gyártmányú damasztszalvétákat a Bendelnél, egy nádszéket a Jenny B. Goode-nál, egy tafota asztaldíszt a Barneynál, egy láncfonatú kis ezüstretikült meg egy óezüst piperekészletet a Macy’snél, egy fehér fenyőfából készült izét a Conrannél, egy kilenckarátos aranyból készült, Edward kori karperecet a Bergdorfnál, valamint száz meg száz szál rózsaszín és fehér rózsát. 397

Az irodám. Madonna-számok szövegei nyomakszanak a gondolataimba, fárasztón és unt ismerősséggel, én meg csak nézem a semmit, szemem lustán kinyílik s felderül, miközben megpróbálom kiverni a fejemből az előttem tornyosuló fenyegető napot, de aztán felötlik két szó, melyek valami megnevezhetetlen rettenettel töltenek el, és folyvást félbeszakítják a fejemben forgó Madonna-számot – magányos tanyaház, és mindig vissza-visszatérnek, elűzhetetlenül. Megint felhív egy pasas, aki elől egy éve bujkálok már, valami hülye újságíró a Fortune-tól, aki cikket akar írni rólam, és a végén tényleg vissza is hívom, hogy megbeszéljük, mikor adok neki interjút. Craig McDermottnak az agyára ment a fax; nem veszi fel a telefont, és velem is csak fax útján hajlandó érintkezni. Azt olvasom a ma reggeli Post-ban, hogy az East River partján megtalálták annak a három embernek a földi maradványait – jégbe fagyva, földarabolva és felpüffedve –, akik tavaly márciusban tűntek el egy yacht fedélzetéről; valami elmebeteg grasszál a városban, aki mérget csempészik a literes Evian palackokba, s már eddig tizenhét halott van; vámpírok garázdálkodása, a közhangulat romlik, oktalan esetek fokozódnak, félreértések úton-útfélen. És csupáncsak a formaság kedvéért, feltűnik megint Tim Price, én legalábbis nagyjából biztosra veszem. Miközben az íróasztalomnál ülve az elmúlt napokat húzkodom ki az előjegyzési naptáramban, és egyszersmind fél szemmel egy új sikerkönyvet olvasok, amely a hivatali munka megszervezéséről szól, és az a címe, hogy Miért érdemes szar alaknak lenni?, egyszer csak Jean csönget be a titkárnői vonalon, hogy Tim Price van itt, és beszélni szeretne velem, amire én rettegve azt felelem, hogy: – Küldje… be. – Price hanyag tartással lép be az ajtón – gyapjúöltöny a Canali Milanótól, puplining Ike Behartól, selyem nyakkendő Bill Blasstól, fűzős-betétes cipő a Brooks Brotherstól. Úgy teszek, mintha éppen telefonálnék. Leül velem szemközt, a Palazzetti által tervezett üvegtetejű asztal túloldalán. Mintha valami kis árnyék borítaná a homlokát, én legalábbis úgy látom. Ettől eltekintve azonban meglepően jól néz ki. Kettőnk beszélgetése nagyjából a következőképpen zajlik le, bár a valóságban ennél is rövidebb volt: – Nocsak, Price – mondom, és kezet fogok vele. – Hát te meg hol bujkáltál? – Gondoltam, végigjárom a fiúkat. – Mosolyog. – Szóval, az a lényeg, hogy megint itt vagyok. – Az jó – mondom, és megvonom a vállam. Kissé zavarban vagyok. – Na és… milyen volt? – Hát… elég meglepő dolgokat tapasztaltam. – Ő is megvonja a vállát. – Meg nyomasztó is volt. – A múltkor Aspenben mintha téged láttalak volna – motyogom én. – Szevasz, Bateman, hát te hogy vagy? – kérdezi. – Remekül – mondom, és nagyot nyelek. – Szóval… megvagyok. 398

– És Evelyn? – folytatja. – Ő hogy van? – Már szakítottunk. – Mosolygok. – Milyen kár. – Egy kicsit emészti a közlést aztán felrémlik neki valami emlék. – Mi van Courtneyval? – Hozzáment Luishoz. – Grassgreenhez? – Nem. Carruthershez. Ezt is emészti egy darabig. – Megvan neked a telefonszáma? Felírom neki a számot, és közben megjegyzem: – Szinte az az ember érzése, Tim, hogy ezer éve nem voltál itt. Mondd, mi volt a helyzet? – Megint szemembe ötlik az a kis piszokfolt a homlokán, bár közben az az érzésem, hogy ha megkérdeznék valaki mást is, hogy ő is látja-e, valószínűleg azt felelné az illető, hogy nem. Feláll, elveszi a papírlapot. – Közben többször is megfordultam itt. Csak, úgy látszik, elkerültük egymást. Elvesztettük egymással a kapcsolatot. A nagy jövés-menés közben. – Elhallgat, hogy ezzel is fokozza a várakozást mintegy. – Most Robinson mellett vagyok. Én vagyok a jobbkeze. Tudtad? – Nem kérsz egy kis sós mandulát? – kérdezem, és odakínálok neki egy szemet, hogy megpróbáljam elleplezni, bár hiába, a bosszúságomat, amit önelégült magabiztossága láttán érzek. Erre megveregeti a vállamat, és azt mondja: – Te tisztára meg vagy őrülve, Bateman. Barom állat. Te egy állat vagy. – Mi tűrés-tagadás, az vagyok. – Némi gyér kacagást hallatok, miközben az ajtóhoz kísérem. Mialatt távozik, azon gondolkodom, bár tulajdonképpen nem is gondolkodom rajta, hogy milyen is Tim Price világa, amely igazából ugyanolyan, mint a legtöbbünké: nagy elgondolások, gyerekségek, a fiatalember kilép az életbe, aztán megkapja.

399

Csavargó az Ötödik sugárúton A Central Parkból tartok hazafelé s az állatóvodánál járok, nem messze attól a helytől, ahol a múltkor megöltem azt a McCaffrey nevű kisfiút, és ahol Ursula agyvelejével etettem az arra kószáló kutyákat. Lefelé ballagok az Ötödiken, délután négy óra tájt, amikor mindenki olyan szomorú, járókelők, a levegőben dögszag, hullák hevernek a hideg kövön mérföldeken át, némelyik mozog még, de a legtöbb már nem. A történelem hanyatló szakaszába érkezett, ám alig egy-két emberen látszik, hogy a tudatában van, minden egyre rosszabb. Alacsonyan szálló gépek repülnek el a város fölött, keresztezve a napot. Szelek támadnak, s végigrohannak az Ötödiken, aztán az Ötvenhetedik utca sarkán befordul az örvény. Galambrajok kelnek, mint lassított filmen, majd hirtelen felszöknek az égre. Perzselt gesztenye illata keveredik széndioxid bűzével. Feltűnik, hogy megint változott a város sziluettje. Bámulva nézek fel a Trump Towerre, mely büszkén s csillogón magaslik a késő délutáni napsütésben. Előtte a járdán két kis nigger Vagány fosztogatja a turistákat, és én alig bírom megállni, hogy beléjük ne lőjek. Az Ötvenötödik utca sarkán rongyos pokrócán egy csavargó kuporog törökülésben, akit én vakítottam meg egyszer egy tavaszi napon. Közelebb lépek hozzá, és szemügyre veszem forradásos ábrázatát, aztán meg a táblát, melyet maga előtt tart, s amelyen a következő szöveg olvasható: VIETNAMI VETERÁN VAK HADIROKKANT. KÉREM, SEGÍTSENEK. ÉHESEK VAGYUNK ÉS HAJLÉKTALANOK. Vagyunk? Aztán észreveszem a kutyáját, mely máris gyanakvón les rám, ahogy meglátja, hogy közeledem a gazdája felé, felkel, és ádázul rám morog, amikor pedig végül is odalépek a csavargó mellé, vad ugatásba kezd és közben tébolyultan csóválja a farkát. Letérdelek, és fenyegetően ráemelem a kezem. A kutya azonnal lekushad, és egymásra fekteti két mellső mancsát. Előveszem a tárcámat, és olyan mozdulatot teszek, mintha belejtenék egy egydollárost az üres műanyag kávéscsészéjébe, de aztán észbe kapok: Minek színészkedjem? Hiszen senki sem látja, hogy mit teszek, ő legalábbis biztosan nem. Visszahúzom a kezem, melyben a pénzt tartom, és közelébb hajolok hozzá. Megérzi a jelenlétemet, és abbahagyja a kávéscsésze rázását. A napszemüveg, amit visel, felerészt sem fedi el az általam ejtett sebeket. Az orra meg úgy össze van szabdalva, hogy el sem tudom képzelni, hogyan vesz rajta levegőt. – Nem voltál te soha Vietnamban – súgom bele a fülébe. Rövid hallgatás után, mialatt rémületében összehugyozza magát, a kutya 400

pedig vinnyogva szűköl, vartyogva megszólal: – Kérem szépen… ne tessék engem bántani. – Azt hiszed, nincs annál jobb dolgom? – mormogom undorodva. Otthagyom a csavargót, s helyette egy cigarettázó kislány hívja fel magára a figyelmemet, aki a Trump Tower bejáratánál koldul. – Hess – mondom neki. – Mire ő azt feleli: – Hess. – A ma reggeli Patty Winters Show-ban egy aprócska, kicsi székecskén ülő, Cheerio márkájú zabpehelykarikát interjúvoltak csaknem egy kerek óra hosszat. Még a délután folyamán a Stanhope Hotel előtt egy felháborodott állatvédő zsilettel összeszabdalja egy nő arcát, mert az illető ezüstróka galléros nercbundát visel. Egyelőre azonban az utca túloldaláról figyelem még a világtalan csavargót, és közben veszek magamnak egy kókusztöltelékes csokiszeletet, ámde kis csontdarabkára harapok benne.

401

Egy új bár Csütörtök este véletlenül összefutok Harold Carnesszal egy új bár megnyitása alkalmából rendezett bulin; az a neve, hogy A világ vége, és a régi Petty’s helyén van a Felső East Side-on. Én Nina Goodrichcsel vagyok meg Jeannel, s az egyik bokszban ülünk, Harold pedig a bárpultnál álldogálva pezsgőzik. Éppen eléggé részeg vagyok már ahhoz, hogy kérdőre vonjam azzal az üzenettel kapcsolatban, amit a múltkor rámondtam az üzenetrögzítőjére. Bocsánatot kérek a hölgyektől, és odafurakszom a bárpulthoz, közben azonban rájövök, hogy szükségem van még egy martinikoktélra szíverősítőül, mielőtt még felhozom ezt a dolgot Carnesnak (mivel nagyon dúlt és zaklatott voltam az egész héten – olyannyira, hogy hétfőn szabályosan elbőgtem magam az Alf legújabb folytatása közben). Nagyon ideges vagyok, amikor odalépek hozzá. Harold gyapjúöltönyben van (Gieves & Hawkes), selyem nyakkendőt visel, puplininget és Paul Stuart cipőt; testesebb, mint ahogy emlékeztem. – Nézzünk szembe a tényekkel – mondja éppen Truman Drake-nek –, a kilencvenes évek végére az ország nagy része japán tulajdonban lesz. Megkönnyebbülve állapítom meg, hogy Harold változatlanul bőkezűen szórja az értékes és új információkat, méghozzá enyhe, de félreismerhetetlen (uram, irgalmazz!) angol akcentussal, majd magam is meghökkenve a tulajdon pimasz vakmerőségemtől, közbeszólok: – Hülyeségeket beszélsz, Carnes; egy frászt lesz a japánoké Amerika. – Mire Carnes megrökönyödve, sőt – mondhatni – villámsújtottan szinte, megfordul, hogy szembenézzen velem és erre valami tétova mosolyféle terüljön szét a dagadt pofáján, én sietve kihörpintem a martinikoktélt, gyorsan ledöntök utána még egy vodkát is. Valaki megszólal a hátunk mögött: – De hát ti is tudjátok, hogy mi történt a Gekkóval… Truman Drake megkocogtatja Harold vállát, majd hozzám fordulva megkérdezi, hogy vajon: – Elegancia tekintetében van-e különbség a különböző szélességű nadrágtartók között? – Válasz helyett ingerülten visszalököm a sűrű -be, s a tömeg nyomtalanul elnyeli. – Mondd csak, Harold – mondom –, elért téged a múltkori üzenetem? Carnes először mintha kissé zavartan nézne maga elé, de aztán – miközben cigarettára gyújt – végül is elneveti magát. – Öregem, Davis; hát persze. Majd megszakadtam a röhögéstől! Szóval 402

tényleg te voltál az! – Hát persze hogy én voltam az – mondom halkan, csak úgy magam elé, miközben pislogva legyezem a cigarettafüstöt, amit az arcomba fúj. – Bateman, amint megöli Owent meg azt a kis telefonszínésznőt? – Kuncogva nevet. – Hát, ez tényleg isteni. Király, ahogy a Groucho Clubban mondják. Tényleg király. – Majd kissé lankadtabban hozzáteszi még: – Elég hosszú üzenet volt, mi? Először csak hülyén mosolygok, aztán ezt mondom: – Mondd, Harold, ezt hogyan értsem, egészen pontosan? – Közben azt gondolom magamban, ki van zárva, hogy ezt a kövér hülyét egyáltalában beeresszék abba a kibaszott, kurva Groucho Clubba, de ha netán mégis tag volna, akkor is már pusztán csak az, hogy ilyen otrombán hozza a tudomásomra, mintegy visszamenőleg érvényteleníti a felvételét. – Nos, szóval az a bizonyos üzenet, amit rámondtál az üzenetrögzítőmre. – Carnes időközben már szerteszét tekinget, és jobbra-balra biccenget különféle fiúknak meg lányoknak. – Mondd csak, Davis, és hogy van Cynthia? – Elfogadja egy arra járó pincér kínálását, és elvesz a tálcájáról egy pohár pezsgőt. – Találkozgattok még, nemdebár? – Várj csak egy picit, Harold. Ezt hogyan értsem? – kérdezem nagy nyomatékkal. A pasas láthatólag unatkozik; nem érdekli, amit mondok, nem is figyel oda rá, és végül is szabadkozni kezd: – Semmi, semmi. Örülök, hogy találkoztunk. Atyaisten, kit látnak szemeim? Csak nem maga Edward Towers az? Én is nyújtogatom a nyakam, és keresem az illetőt a szememmel, majd visszafordulok Haroldhoz: – Nem ő az – mondom. – Carnes? Várj még! – Davis – mondja sóhajtva, mint aki türelmesen igyekszik elmagyarázni valamit egy gyereknek –, nekem nem szokásom senkiről se rosszat mondani, és állítom, hogy tényleg nagyon jó tréfát eszeltél ki. Egy végzetes hibát azonban elkövettél: ez a Bateman olyan általános seggnyaló, olyan pubika, hogy a dolog nem volt igazán hiteles. Egyébként jót röhögtem rajta. De most már együnk valamit, vagy inkább menjünk el vacsorázni a Wooster 150-be, vagy mit tudom én, McDermott-tal vagy Prestonnal. Baromi jó hely. – Megpróbál eloldalazni. – Ba-ro-mi? Ba-ro-mi? Azt mondtad, hogy ba-ro-mi, Carnes? – Tágra nyílt szemmel bámulok rá, és úgy érzem, teli vagyok elektromossággal, holott nem is szedtem be semmi kábítószert. – Miket beszélsz te itt nekem? Miket mondtál Batemanről? – Ugyan már, öregem. Akkor meg mi másért ejtette volna a pasast Evelyn Richard? Te is tudod, vagy nem? Ez a Bateman felcsípni se tudna még egy call-girlt se, nemhogy… mit is mondtál, hogy mit csinált vele? – Harold 403

mindeközben továbbra is szórakozottan tekinget körbe, aztán odainteget egy párnak, és feléjük emeli a pezsgőspoharát. – Ja, igen, hogy feldarabolta. – Megint kitör belőle a nevetés, bár ezúttal már inkább csak holmi kis udvarias kacarászás telik tőle. – De bocsáss meg, kérlek, most már tényleg mennem kell. – Várj! Megállj! – kiáltom Carnes arcába meredve, hogy lássam, csakugyan hallja-e, amit mondok. – Úgy látszik, nem érted a dolgot. Te egyszerűen nem fogod fel, amit mondok. Tényleg én öltem meg Owent. Én voltam az, Carnes. Én vágtam le Owennek azt a hülye fejét. Én voltam az, aki több tucat lányt halálra kínoztam. Az az üzenet, amit rámondtam az üzenetrögzítődre, az utolsó szóig igaz. – Kimerülten állok, bár korántsem megnyugodva, és az jár az eszemben, vajon miért nem érzek valami áldásos megkönnyebbülést. – Ne haragudj, kérlek – mondja, igyekezvén meg se hallani a kifakadásomat –, most már tényleg mennem kell. – De nem! – üvöltöm én. – Te, Carnes, ide figyelj. Figyelj rám. Nagyon jól figyelj arra, amit mondok. Én-öltem-megPaul-Owent-és-nagyon-élveztem. Ennél világosabban már nem tudok fogalmazni. – Közben olyan stressz van rajtam, hogy fuldoklok tőle, és kis híján a torkomon akadnak a szavak. – Ez egyszerűen képtelenség – mondja Carnes, és azzal leráz magáról. – Azt hiszem, túlzásba viszed a tréfát. – De hát ez egyáltalában nem tréfa! – bömbölöm, majd felteszem neki a kérdést: – És miért gondolod, hogy képtelenség volna? – Mert az – mondja, és már kissé idegesen sandít rám. – De miért? – üvöltöm újra, hogy túlkiabáljam a zenét, és jóllehet merőben fölöslegesen, azt is hozzáteszem még, hogy: – Te hülye állat! Úgy bámul rám, mintha víz alatt néznénk egymással farkasszemet, aztán tagoltan, a bár zsivajában is tisztán és érthetően visszakiabál, hogy: – Azért… mert a múlt héten… kétszer is… együtt vacsoráztam… Paul… Owennel… Londonban. Miután még legalább kerek egy percig (nekem legalábbis annyinak tűnt) némán meredünk egymásra, végül is összeszedem magam annyira, hogy feleljek neki valamit, bár nincsen a hangomban semmi meggyőződés, és magam se tudom, hogy hiszem-e, amikor egyszerűen csak kimondom: – Ez… nem igaz. – Inkább kérdésnek hangzik mindenestre, semmint állításnak. – Nos, Donaldson – mondja Carnes, és lefejti a kezemet a karjáról. – Ne haragudj, mennem kell. – Dehogyis haragszom én – mondom gúnyos mosollyal. Aztán visszafurakszom a bokszomhoz, ahol azóta már John Edmonton és Peter Beavers ül, aztán – mielőtt rászánom magam, hogy hazavigyem Jeant, az én lakásomra – bekapok egy Halciont, hogy kissé fejbe verjem magam. Jean 404

valami Oscar de la Renta-féle cuccot visel. Nina Goodrich viszont a Matsuda Stúdió aranylamé ruhájában volt és nem volt hajlandó megadni a telefonszámát, pedig Jean nem is volt ott, amikor elkértem tőle, mert éppen lement a női mosdóba.

405

A taxisofőr Szerdán megint történik valami hajmeresztő ebben a zűrzavaros jelenetsorban, amit élet gyanánt használok, méghozzá az az érzésem, hogy azért, mert valaki valami hibát követett el, bár abban nem vagyok biztos, hogy kicsoda. A Wall Street felé haladva forgalmi dugóba kerültem egy taxiban; előtte a Regency Hotelben reggeliztem Peter Russell-lel, aki a kábítószert szállította nekem, amíg nem sikerült valami rendes munkát találnia, meg Eddie Lamberttel. Russell Redaelli márkájú kétgombos sportzakóban volt, Hackert márkájú pupliningben, márkás Richel selyem nyakkendőben, gyapjú gatsbynadrágban a Krizia Uomótól és valódi bőr Cole-Haan cipőben. A ma reggeli Patty Winters Show-ban negyedik osztályos kislányokat interjúvoltak, akik kábítószerért fekszenek le férfiakkal, és én majdnem le is mondtam a reggelit Russell-lel és Lamberttel, hogy le ne maradjak a műsorról. Russell adta fel a rendelést, mialatt én a hallban telefonáltam. Sajnos igen magas zsírés sótartalmú ételeket rendelt, de mire felfoghattam volna, hogy mi történik, már ott sorakoztak az asztalon a tálak fűszervajas kétszersülttel, Madeiramártásos sonkaszeletekkel, roston sült kolbászkákkal, tejfeles kuglóffal, én pedig kénytelen voltam külön kérni magamnak egy kanna koffeinmentes herbateát, egy tányér szeletelt mangót galagonyával meg egy üveg Evian vizet. Lenyűgözve bámultam, amint a pincér a Regency ablakán beömlő kora reggeli napsütésben kecses mozdulatokkal papírvékony szarvasgombaszeletkéket vagdos Lambert gőzölgő tükörtojására. Összeomlottam a látványtól, és nem bírván ellenállni, én is kértem egy kis szarvasgombát a mangómra. Egyébként más egyéb nemigen történt reggeli közben. Még egyszer ki kellett mennem telefonálni, és amikor visszatértem az asztalhoz, észrevettem, hogy egy mangószelet hiányzik a tányéromról, de nem vádoltam meg vele senkit. Más dolgok foglalkoztatták a gondolataimat: hogyan lehetne megsegíteni az amerikai iskolákat, megoldani a bizalmi válságot, milyen új íróasztali készletet vásároljak magamnak, milyen új lehetőségeket kínál az új korszak általában és különösen nekem, hogyan fogok jegyet szerezni a Koldusopera-ra, amit most mutattak be a Broadwayn, és amelyben Sting játssza a főszerepet, és hogy hogyan lehetne többet elvenni magamnak, de egyszersmind többet is elfelejteni… A taxiban kétsoros kasmírfelöltő (Ferré kreációja a Studio 000.1-től) van rajtam, gyapjúszövet öltöny (DeRigueur modell a Schoenemantól), a Givenchy Gentleman selyem nyakkendője, valamint Intervowen zokni és Armani cipő, miközben Ray-Ban napszemüvegben a Wall Street Journal-t olvasom, 406

walkmanomon pedig egy Bix Beiderbecke-kazettát hallgatok. Aztán leteszem a Journal-t, és a Post-ot veszem a kezembe, de csak a „Hatodik oldal” kedvéért. A Hetedik sugárút és a Harmincnegyedik utca sarkán lévő közlekedési lámpánál megáll mellettünk egy másik taxi, melyben, azt hiszem, Kevin Gladwin ül egy Ralph Lauren öltönyben. Leeresztem a napszemüvegemet az orromra. Kevin is felpillant a Money friss számából, amit éppen olvas, és még mielőtt továbbvinné a taxi, észreveszi, hogy őt nézem. Az én taxim hirtelen megugrik, és a Huszonhetedik utcán befordulva kitör a dugóból, majd a Nyugati parton végigfutó gyorsforgalmi úton halad tovább, le, a Wall Street felé. Leteszem az újságot, a zenére meg az időre koncentrálok, mely az évszakhoz képes igen hűvös, de ugyanakkor arra is felfigyelek, hogy a taxisofőr nagyon méreget a visszapillantó tükörben. Gyanakvó s egyszersmind mohó pillantásától fokról fokra megváltoznak a vonásai – mely arc eltömött pórusok s begyulladt szőrtüszők tömege. Fáradtan sóhajtok, hiszen nem is számítottam másra, és igyekszem úgy tenni, mintha tudomást sem vennék róla. Nyisd fel a motorháztetőt, és én megmondom, milyen ember tervezte a kocsit – ez csupán egyike ama számos mondásnak, mely folyton kínoz, s nem hagy nyugodni. A sofőr azonban hátrakopog a plexiüvegen, amely elválaszt tőle, és valamit mutogat. Ahogy leveszem a fülemről a walkman fejhallgatóját, észreveszem, hogy lezárta a kocsi minden ajtaját – még látom, amint a zárak nikkelezett pöckei villanva visszaugranak a helyükre, és a hangerőt lecsavarva tompa kattanásukat is hallom még. A kocsi a megengedettnél gyorsabban halad a legszélső, jobb oldali sávban. – Nos? – kérdezem ingerülten. – Mi van? – Mondja, nem ismerem én magát valahonnan? – kérdi szinte kivehetetlen, sűrű és nyúlós akcentussal, amely éppoly könnyen lehet New Jersey”, mint mediterrán. – Nem. – S azzal már tenném is vissza a fülemre a walkman hallgatóját. – Pedig maga nekem nagyon ismerős – mondja ő. – Mi a maga neve? – Maga viszont nekem nem ismerős. És maga se ismer engem – felelem, aztán meggondolom magam, és hozzáteszem még: – Chris Hagen vagyok. – Ugyan már. – Olyan fölényesen mosolyog rám, mintha valami nem stimmelne. – Tudom én azt, hogy ki maga. – Filmekben szoktam játszani. Színész vagyok – mondom neki. – Meg fotómodell. – Szó sincs róla – mondja komoran. – Na, lássuk csak… – előrehajolok, és elolvasom a nevét a műszerfalra kifüggesztett engedélyén – …mondja, kedves Abdullah, esetleg maga is tag az M. K. klubban? Nem felel. Újra kinyitom a Post-ot, épp egy fényképnél, amely a polgármestert ábrázolja ananásznak öltözve, majd összehajtom az újságot, és vissza407

tekercselem az elejére a Bix Beiderbecke-szalagot. Számolni kezdek magamban – egy, kettő, három, négy –, szemem a taxiórára szegezem. Miért is nem vettem magamhoz pisztolyt ma reggel? Mert nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá. Nincsen nálam más fegyver, csak a tegnap este használt kés. – Nem – mondja ismét. – De az biztos, hogy én láttam már valahol a maga pofáját. Végül is kétségbeesésemben ahhoz folyamodom, hogy tőlem telhetőleg könnyed s közönyös hangon visszakérdezzek: – Na, ne mondja. Csakugyan? Látott volna már? Nagyon érdekes. De azért maga csak inkább az utat figyelje, Abdullah. Hosszú, hátborzongtató szünet következik, mialatt csak néz a visszapillantó tükörben, és lassan eltűnik az arcáról komor mosolya. Üres tekintettel néz rám. Aztán megszólal: – Már tudom. Rájöttem, hogy ki maga – bólintja, és összeszorítja az ajkát. Elzárja a rádiót, amely a hírműsorra volt beállítva. Szürke és vörös elmosódott sávként épületek suhannak el, taxik maradnak el mellettünk, az ég színe kékről bíborra változik, aztán feketére és megint kékre. A következő közlekedési lámpánál – mely ezúttal pirosat mutat, de mi megállás nélkül átszáguldunk rajta – a Nyugati part gyorsforgalmi út túloldalán egy új D’Agostinóra leszek figyelmes, azon a sarkon, ahol azelőtt a Mars volt, amitől a könnyekig meghatódom szinte, mert ez legalább kétségtelen tény, és olyan nosztalgia fog el a régi piac után (bár magam sohasem vásárolnék ilyen helyen), amihez hasonlót soha és semmi iránt nem szoktam érezni, és nincs is sok híja, hogy megállítsam a kocsit, azt mondjam a sofőrnek, hogy itt álljon meg, engedjen kiszállni, és nem is kérnék vissza egy tízesből – sőt húszasból! – de moccanni is képtelen vagyok, mert olyan gyorsan vezet, mikor is még közbe is jön valami, ami nemcsak elképzelhetetlen ép ésszel, de egyszersmind nevetséges is, mégis hallván hallom, alighanem, hogy kimondja: – Maga az a pasas, aki kinyírta a Sollyt. – Arca eltökélt fintorba dermed. Mint általában minden, a most következők is igen gyorsan játszódnak le, habár én úgy érzem magam közben, mintha állópróbán mennék át. Nyelek egyet, leeresztem a napszemüvegem az orromra, és utasítom, hogy lassítson, aztán a következő kérdést teszem fel neki: – És – ha szabad kérdeznem – kicsoda ez a bizonyos Solly? – Ide figyeljen, magát fényképes plakátokon körözik a belvárosban – mondja, s meg sem rezdül az arca. Végre sikerül annyit kinyögnöm rekedten, hogy: – Azt hiszem, én itt most szeretnék kiszállni. – Szóval, maga az a pasas, igaz? – Úgy néz rám, mint egy viperára. Egy üres taxi húz el mellettünk égő lámpával; legalább százhússzal tép. 408

Nem szólok semmit, csak a fejemet ingatom. – Fel fogom jegyezni a… – nagyot nyelek, s reszkető kézzel fellapozom a bőrkötéses zsebnoteszemet, Bottega Veneta márkájú diplomatatáskámból előveszem Mont Blanc márkájú töltőtollamat – …az engedélye számát, és jelenteni fogom a… – Maga ölte meg Sollyt – mondja, és most már biztos, hogy rám ismert, mert látott valahol, aztán eleve belém fojtva a tiltakozást, fenyegetőn hörögve hozzáteszi: – A kurva anyádat. Már a sziget csücskében járunk a dokkoknál, amikor csikorgó kerekekkel lekanyarodik a gyorsforgalmi útról, és egy elhagyatott parkoló túlsó vége felé robog, nekem pedig, éppen ahogy belehajt egy félig kidőlt, rozsdás alumíniumkerítésbe, majd letapossa és továbbszáguld a tenger felé, egyszer csak az jut az eszembe, hogy hiszen egyebet se kell tennem, csak felhangosítani a walkmanomat, és a hangja egyből elnyomja a taxisofőrt, de sajnos a kezem béna a görcstől, mely ökölbe szorítja, és képtelen vagyok kinyújtani az ujjaimat, fogoly vagyok a taxiban, mely rohan velem, és csak a nyilván eszelős sofőr tudja, hogy hová. Az ablakok csíknyira leeresztve, és én érzem, amint a becsapó hűvös reggeli légben megszárad fejemen a hajbalzsam. Úgy érzem, mezítelen vagyok, s egyszerre mintha összementem volna egészen kicsire. A számban fémes íz, majd valami annál is komiszabb. A szemem előtt: téli országút. Egyvalami van, ami még megvigasztal: gazdag vagyok – ellentétben sok millió mással. – Azt hiszem, maga tévesen azonosított engem, mintegy – mondom. Megállítja a kocsit, és ültében hátrafordul. A kezében pisztolyt tart, de nem ismerem fel, hogy milyen gyártmány. Kimeredt szemmel nézek a sofőrre, s az arckifejezésem, mely eddig tanácstalanságot tükrözött, lassan megváltozik, és már valami egészen mást fejez ki. – Ide az órát. A Rolexet – mondja egyszerű, keresetlen szavakkal. Nem felelek, csak hallgatom, az ülésen fészkelődve kínosan. Megismétli: – Az órát. – Ez valami tréfa akar lenni netán? – kérdezem. – Kiszállás – köpi ki a szót. – Ki a kocsiból, a kurva anyádat! Elnézek a feje mellett, kifelé a szélvédőn, a fekete, hullámos víz fölött szálldosó sirályokra, aztán kinyitom az ajtót és kilépek a kocsiból, óvatosan s kerülve minden hirtelen mozdulatot. Hideg napunk van. Gőzölög a leheletem, a szél belekap és megcsavarintja. – Az órát, te szarzsák – mondja az ablakon kihajolva; a pisztoly csöve a fejemet célozza. – Nézze, én nem tudom, hogy maga mit képzel itt, és hogy mit kíván tőlem tulajdonképpen, vagy hogy mit gondol, hogy elér vele. De tőlem soha nem vettek ujjlenyomatot, minden pillanatomra alibim van… 409

– Pofa be – mordul rám Abdullah, és félbeszakít. – Fogd be azt a rohadt pofádat! – Én ártatlan vagyok! – kiáltom mély meggyőződéssel. – Az órát. – Kibiztosítja a pisztolyt. – Kicsatolom a Rolexemet, leveszem és átnyújtom neki. – A tárcát – int a pisztoly csövével. – Csak a készpénz kell. Megadón előveszem a vadonatúj gazellabőr tárcámat, és gyorsan – bár az ujjam fagyos és béna – átnyújtom neki a készpénzt, ami mindössze háromszáz dollárra rúg, mivel reggeli előtt nem értem rá, hogy megálljak valamelyik pénzkiadó automatánál. Solly feltehetőleg az a taxisofőr lehetett, akit tavaly ősszel öltem meg, amikor kis

híján elkaptak a rendőrök, habár az a pasas örmény volt. Nem elképzelhetetlen persze, hogy egy másik taxisofőrt is megöltem valamikor, csak épp nem emlékszem az esetre. – Most mit akar csinálni? – kérdezem én. – Esetleg valami jutalom van kitűzve a nyomravezetőnek? – Nem. Nincsen semmiféle jutalom kitűzve – motyogja, és közben a fél kezével a bankjegyeket számolja, mert a másik a pisztolyt tartja, amely még mindig rám szegeződik. – És miből gondolja, hogy nem fogom feljelenteni és elvetetni a taxiengedélyét? – kérdezem, és átnyújtok neki egy kést, melyet a zsebemben találtam, és amely úgy néz ki, mintha szőrrel és vérrel teli dézsából halásztam volna elő. – Mert bűnös vagy – mondja, majd hozzáteszi még: – Azt meg vidd a francba – és a pisztoly csövével a késre mutat. – Akárcsak maga – motyogom dühösen. – A napszemüveget. – Megint a pisztoly csövével mutogat. – És miből gondolja azt, hogy én bűnös vagyok? – Magam se értem, hogy vagyok képes ezt a kérdést ilyen higgadtan feltenni neki. – Na, ne okoskodj faszikám, mert ráfázol – mondja. – Ide a napszemüveget. – Ez egy nagyon drága napszemüveg – mondom tiltakozva, majd felsóhajtok, mert rájövök, hogy hibáztam. – Úgy értem, hogy ez egy olcsó vacak. Csak éppen… A készpénz nem lesz elég? – A napszemüveget. Ide vele – mondja felhorkanva. Leveszem Wayfarer márkájú napszemüvegemet, és átnyújtom neki. Lehet, hogy csakugyan én öltem meg Sollyt, noha határozottan úgy emlékszem, hogy az utóbbi időben csak nem amerikai taxisofőröket öltem meg. Mindazonáltal én is tévedhetek. És az is elképzelhető, hogy csakugyan ki van függesztve egy körözvény ellenem… de hol? Hol is szoktak összegyűlni a taxisok? Hogy is hívják azt a helyet? A sofőr felpróbálja a napszemüvegemet, megnézi magát benne a visszapillantó tükörben, aztán leveszi. Összehajtogatja és zsebre teszi. 410

– Maga mostantól halott ember – mondom neki ádáz mosollyal. – Te meg egy szar kis yuppie vagy – feleli. – Maga halott ember, Abdullah – mondom ismét, és korántsem tréfából. – Erre akár mérget vehet. – Na ne mondd. Te meg egy szar kis yuppie vagy. Az jobb? Beindítja a motort és elhajt. Az országút felé ballagok, megtorpanok, sírhatnékom van, de lenyelem a könnyeket, elszorul a torkom. – Én csak azt akarom, hogy… – Miközben csecsemőnyelven motyogok magam elé, a város sziluettjét nézem: – …ne álljon le a verkli. – Ahogy ott állok sóbálvánnyá dermedve, egy öregasszony bukkan elő a Koldusopera plakátja mögül egy elhagyatott buszmegállóban; hajléktalan, és koldul, odabiceg hozzám, arcát sebek borítják, mintha rovarok lennének, és felém nyújtja reszkető, vörös kezét. – Legyen szíves és menjen innen – mondom sóhajtva. Azt feleli, ideje lenne megnyiratkoznom.

411

A Harry’s Egy pénteken este néhányan a szokottnál korábban fejeztük be a munkát, és mihamar azon vettük észre magunkat, hogy a Harry’s-ban iszogatunk. Négyesben vagyunk; Tim Price, Craig McDermott, jómagam és Preston Goodrich, aki mostanában egy fantasztikusan jó nővel jár, akit, azt hiszem, úgy hívnak, hogy Plum – vezetékneve nincs is, ami – az az érzésem – mindnyájunk szerint baromi jó ötlet, és aki foglalkozására nézve színésznő meg fotómodell. Élénk vitában vagyunk arról, hogy hol foglaltassunk asztalt; a lehetőségek a következők: Flamingo East, Osztriga bár, 220, Counterlife, Michael’s, SpagoEast és Le Cirque. Itt van még Robert Farrell is, előtte az asztalra kitéve a Lotus Quotrek nevű hordozható tőzsdei alkuszgép, és az árutőzsde legfrissebb árfolyamait nézi a képernyőn, közben pedig mindenféle gombokat nyomkod. Ki mit visel? McDermott kasmír sportzakóban van, gyapjúszövet nadrágban és Hermés selyem nyakkendőben. Farrellen kasmírmellény van, egészbőr cipő, huszárzsebes gyapjúszövet nadrág a Garrick Andersontól. Én Armani gyapjúöltönyt hordok, Allen-Edmonds cipőt, a díszzsebkendőm pedig Brooks Brothers. Van itt még valaki, aki egy Anderson & Sheppard gyapjúöltönyt visel. Az illető szakasztott olyan, mint Todd Lauder, és csakugyan oda is integet nekem a terem túlsó végéből stb. stb… Mint rendesen, most is kapok különféle kérdéseket, mint például azt, hogy: Vajon a díszzsebkendő viselésére nem ugyanazok a szabályok érvényesek-e, mint a fehér szmokingkabátra? Díványom elveszítette ruganyosságát, és igen kényelmetlen alvás esik rajta – mit tegyek? Hogyan ellenőrizhetjük a CD-k minőségét vásárlás előtt? Létezik-e a Windsor-kötésnél is kisebb nyakkendőcsomó? Hogyan őrizhető meg a kötött mellények feszessége? Milyen tanácsot adnék perzsabunda vásárlásához? Nekem persze mindez alatt egészen máson jár az eszem, és magam is kérdéseket teszek fel önmagamnak: Vajon nem vagyok-e én egy kondibuzi? Ember vagy konformizmus? Hajlandó lenne-e randevúzni velem Cindy Crawford? Jelent-e bármit is az, hogy a Mérleg jegyében születtem, és ha igen, vajon bizonyítható-e ez? Ma egész nap az foglalkoztatott, hogy hogyan tudnám átfaxolni Sarah-nak a Chase Manhattan Bank Vállalatfejlesztési Osztályára a tulajdon vérét, amit a vaginájából csapoltam, és kondizni se voltam ma, mert a reggel azzal telt, hogy nyakláncot készítettem valamelyik lány csigolyáiból, és nem volt kedvem eljönni otthonról, mivel azzal a nyakam körül akartam belemaszturbálni a fehér márvány fürdőkádamba, miközben úgy nyögtem és hörögtem, mint valami állat. Aztán megnéztem egy filmet, amely öt leszbikus 412

nőről és tíz vibrátorról szólt. Kedvenc együttesem: Talking Heads. Kedvenc italom: J&B vagy Absolut vodka jéggel. Kedvenc tévéműsorom: Késő esti beszélgetés David Lettermannal. Kedvenc üdítőm: diétás Pepsi. Kedvenc ásványvizem: Evian. Kedvenc sportom: baseball. A társalgás szabadon csapong – nincsen sem szerkezete, sem tárgya, sem pedig belső logikája; eltekintve persze a maga rejtett, titkos értelmétől. Csupáncsak puszta szavak követik egymást, és akárcsak egy filmben, melyet rosszul feliratoztak, többnyire át is fedik egymást. Eléggé nehezemre esik odafigyelni rá, mert a megszokott pénzkiadó automatám az utóbbi időben beszél hozzám, és zöld betűivel roppant különös közleményeket ír ki a képernyőjére: „Rendezzen iszonyatos vérfürdőt a Sothebysnél”, „Ölje meg az Egyesült Államok elnökét”, „Dugjon belém egy kóbor macskát”, ráadásul pedig teljesen kiborított az a sétatéri pad is, amely az elmúlt hétfőn este hatutcányit követett és szintén meg is szólított. Elemeire hullik a világ – de én oda se neki. Mindazonáltal egyetlen kérdésre sikerül csak kipréselnem magamból a választ, és egyelőre mással nem is tudok bekapcsolódni a társalgásba, mint ezzel az aggodalmas mondattal: – Egy lépést se vagyok hajlandó tenni asztalfoglalás nélkül; akkor tehát most van valahol asztalfoglalásunk vagy nincsen? – Meglepetten állapítom meg, hogy mindenki száraz sört iszik. Vajon én volnék az egyetlen, akinek ez feltűnik? Továbbá műteknőckeretes szemüveget viselek, melynek üvege nulla dioptriás. A képernyőn a Patty Winters Show megy, ami az utóbbi időben délután van adásban, miközben a többi csatornán Geraldo Rivera, Phil Donahue és Oprah Winfrey műsora megy. A mai téma a következő: „Elég-e a boldogsághoz a gazdasági siker?” A Harry’s ma délutáni közönsége harsogva vágja rá, hogy: – Hát persze! – amit fütyülés és lábdobogás követ, s a fiúk testvéri egységben hurráznak. A képernyőn Bush elnök beiktatásának képei láthatók, majd Ronald Reagan, a korábbi elnök egy beszéde következik, miközben Patty is mond valamit, de szavai alig hallhatók. Fárasztó és unalmas vita alakul ki arról, hogy vajon hazudik-e vagy sem, bár tulajdonképpen nem is halljuk, hogy mit mond. Valójában csak Price akadékoskodik, és – bár azt hiszem, igazából valami más bosszantja – csak megragadja az alkalmat, hogy kiadja magából a mérgét. Merőben ide nem illő, megdöbbent arcot vág, és így szól: – Hogy van pofája ekkorát hazudni? Nem sül le a bőr a képéről? – Édes istenem! – nyögök fel én. – Miféle bőr? Arra feleljetek nekem, hogy hol van asztalfoglalásunk? Nem mintha éhes volnék, de örülnék, ha végre lenne valahol asztalfoglalásunk. Mit szólnátok a 220-hoz? – Majd jobban meggondolva a dolgot, a biztonság kedvéért megkérdezem: – Mondd csak, McDermott, az új Zagat hogyan minősíti a 220-t? – Szó se lehet róla, hogy oda menjünk – jelenti ki Farrell, mielőtt még McDermott válaszolhatna. – Amikor múltkor kokaint vettem náluk, annyi volt 413

benne a hashajtó, hogy majdnem összeszartam magam tőle. – Hát igen, az élet egy nagy kibaszás, a végén meg meghal az ember. – Úgy látom, elérkezett az est mélypontja – dörmögi Farrell. – Mondd, nem véletlenül Kyriával voltál ott a múltkor? – kérdezi Goodrich. – Nem az volt a mélypont? – Éppen vártam valakire a telefonban, amikor véletlenül belépett a vonalba. Mi a fenét csinálhattam volna? – Farrell a vállát vonogatja. – Elnézést kérek. – Azt mondja, véletlenül… – McDermott oldalba bök a könyökével. Hitetlenkedik. – Pofa be, McDermott – mondja Farrell, azzal kihúzza Craig nadrágtartóját, majd visszapattintja. – És ha nem tetszik, járj koldusokkal. – Farrell, hát te nem tudod? – szól közbe Preston. – McDermott maga is koldus. – Na és hogy van a kis Courtney? – teszi fel a kérdést Farrell Craignek kajánul vigyorogva. – Ne felelj neki. – Valaki felnevet. Price elfordítja a tekintetét a tévé képernyőjéről, Craigre néz, és undorát leplezendő nekem címezi a kérdést, miközben a tévére mutat: – Hát, ez nem igaz. Pedig ránézésre egészen normálisnak… látszik. Egyáltalában nem olyan, mint… a többi. Olyan ártalmatlannak látszik… – Figyelem, figyelem – szólal meg valaki. – Szőke bombázó a láthatáron. – Hát persze hogy totál ártalmatlan a pasas, te teve. Legalábbis az volt. Ahogy te is totál ártalmatlan vagy. Csak aztán ő megcsinálta azt a sok szarságot, te meg nem tudtad elintézni, hogy asztalt kapjunk, úgyhogy most nem is tudom, hogy mit mondjak erre. – McDermott a vállát vonogatja. – Egyszerűen nem megy a fejembe, hogy lehet az, hogy valaki – akárki – így nézzen ki, közben meg ilyen szarságokat csinál – mondja Price, meg se hallva Craig megjegyzését, és elfordítva a tekintetét Farrellről. Szivart húz elő a zsebéből, és szomorú szemmel nézegeti. Én még mindig úgy látom, valami kis piszokfolt van Price homlokán. – Talán az lehet a magyarázat, hogy Nancy volt a dolgok mögött – találgat Farrell, felpillantva a Quotrek képernyőjéről. – Mindent ő csinált volna? – Hogy lehetsz ilyen… ilyen… nem is tudom… ilyen kibaszottul nyugodt, amikor pedig tudod, hogy miről van szó. – Úgy tetszik, hogy Price, akivel nyilván csakugyan történt valami nem mindennapi, őszintén meg van döbbenve. Azt beszélik, idegszanatóriumban volt. – Van, aki így születik – feleli Farrell mosolyogva. Nagyot nevetek a válaszán, hiszen Farrell éppenséggel nem nyugodt természet, mire Price szemrehányó pillantást vet felém, majd megkérdezi: – Te meg, Bateman… te minek örülsz olyan nagyon? 414

Én is csak a vállamat vonogatom. – Semmi, semmi. Én csak egy vidám kiscserkész vagyok. – Légy hű önmagadhoz – veti oda valaki. – Öregem! – Price nem tágít. – Nézd csak – kezdi újra, és megpróbálja racionálisan értékelni a helyzetet. – Azt alakítja, hogy ő egy ártalmatlan vén szivar. Ámde belül… – Elhallgat. Némi érdeklődés ébred bennem, egy pillanatra felpislákol a kíváncsiság. – Ámde belül… – Price nem képes befejezni a mondatot, képtelen hozzáfűzni azt a négy szót, ami még hiányzik hozzá: nem számít neki semmi. Csalódott vagyok, de egyszersmind megkönnyebbülést is érzek, hogy végre megszabadulok tőle. – Szóval? Mi van belül? – kérdezi Craig unottan. – Akár hiszed, akár nem, mi tényleg odafigyelünk arra, amit mondasz. Folytasd, kérlek. – Te, Bateman – szólít meg Price kissé megenyhülve. – Neked mi a véleményed? Felpillantok, elmosolyodom, nem szólok semmit. Valahol – a tévében? – a himnusz szól. Miért? Nem tudom. Talán azért, mert valami reklám következik utána. A holnapi Patty Winters Show témája: „A `Nell’s régi kidobóemberei – mi lett velük?” Felsóhajtok, megvonom a vállam, mindegy. – Hát, ez nagyon jó válasz volt – mondja Price, aztán hozzáteszi: – Te tényleg tiszta hülye vagy. – Rég nem hallottam ilyen fontos információt – mondom, és az új arany Rolexemre pillantok, amit a biztosítási összegből vásároltam –, de legalábbis azóta, hogy McDermott azt javasolta, mindnyájan rendeljünk száraz sört. Én viszont meghalok egy whiskyért. McDermott fordul felém, és arcán gúnyosan eltúlzott mosollyal így dorombol: – Haver! Milyen hosszú a nyaka. Gyönyörű! – Civilizált szokás. – Goodrich rábólint. Egy Nigel Morrison nevű szuperelegáns angol szivar áll meg az asztalunknál, Paul Smith zakója gomblukában virág. Sajnos, nem tud maradni, mert találkozója van két szintén angol ismerősével, Iannel és Lucyval a Delmonicóban. Percek telnek el a távozása után, amikor valaki megszólal gúnyosan: – Nigel! Mint egy francia páté. Valaki más: – Tudtátok ti azt, hogy az ősember sokkal rostdúsabb táplálékot fogyasztott, mint mi? – Ki vezeti most a Fisher-féle folyószámlát? – A Fisher-féle számla le van szarva. De mi van a Shepard-számlával? – Nem véletlenül David Monrowe az ott? Milyen rosszul néz ki! – Öregem! – Az ég szerelmére! 415

– …ég, mint a rongy… – És jó az nekem? – Gazdag emberek, de sajnálják a pénzt egy jó sztereóra. – Ugyan, dehogy. Ezek a lányok bírják az italt. – … pehelysúlyú a pasas… – Ne adjak tüzet? Milyen szép gyufásdoboz van ebben a vendéglőben! – És jó az nekem? – …jup jup jup jup jup jup… Azt hiszem, a következő mondat az én számból hangzik el: – Vissza kell vinnem egypár videót a kölcsönzőbe. Valaki közben már elővette a hordozható Minolta rádiótelefonját, hogy taxit rendeljen, aztán, éppen amikor nem nagyon figyelek oda, mert egy pasast nézek, aki elképesztően hasonlít Marcus Halberstamra, egyszer csak, merőben függetlenül mindentől, valaki felteszi azt az egészen egyszerű kérdést, hogy – Miért? – én pedig, noha büszkén állítom, hogy hidegvérű ember vagyok, aki nem szokta elveszíteni a fejét, és mindig azt teszem, amit éppen tennem kell, most megüti a fülemet ez a kérdés, és hirtelen felfogom – Miért? majd önkéntelenül, mint derült égből a villámcsapás, felelek is rá, szóra nyílik a szám, és összefoglalom a lényeget ezeknek a hülyéknek a kedvéért: – Nos, bár tisztában vagyok vele, hogy meg kellett volna tennem, ahelyett hogy elmulasztottam megtenni azt a dolgot, de – az ég szerelmére én már huszonhét éves vagyok, és mi tagadás, ilyen az élet egy New York-i bárban, de talán mindenhol, most, a század vége felé, és ilyenek az emberek, vagyis hogy én, egyszóval ezt jelenti a számomra az, hogy Patrick vagyok, tehát izé… – majd nagyot sóhajtok, aztán megrándítom a vállam, és megint felsóhajtok, és a vörös bársonyfüggönnyel takart ajtók egyike felett tábla lóg, s a táblán ugyanolyan színű betűkkel, mint a függöny, az áll, hogy NEM KIJÁRAT.

416