Brandon Sanderson - Ködszerzet 2

1

Brandon Sanderson KÖDSZERZET

2

BRANDON SANDERSON KÖDSZERZET II. kötet

Az író kiadónk gondozásában megjelent egyéb mővei: ELANTRIS

3

BRANDON SANDERSON

Delta Vision Kft. Budapest

4

BRANDON SANDERSON KÖDSZERZET (II. KÖTET) © Delta Vision Kft., 2009 Fordította: Kopócs Éva és Matolcsy Kálmán Szerkesztı: Járdán Csaba Korrektúra: Dobos Attila, Vértessy Tamás Nyomdai elıkészítı: Ádám Krisztina Borítófestmény: Jon Foster Térképek: Isaac Stewart Kiadja a Delta Vision Kft.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: BRANDON SANDERSON: MISTBORN Copyright © BRANDON SANDERSON, 2006 Minden jog fenntartva

ISBN 978 963 9890 37 4 ISBN 978 963 9890 27 5 Ö

Delta Vision Kft. 1092 Budapest, Ferenc krt. 40. Telefon: 36 (1) 217-6119 Fax: 36 (1) 216-7054 www. deltavision.hu

5

BETH SANDERSONNAK, Aki már régebb óta olvas fantasyt, Mint hogy én a világon volnék, És megérdemli, hogy unokája Pont olyan lökött legyen, amilyen ı maga.

6

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Megint úgy érzem, hogy köszönetemet kell kifejeznem csodálatos ügynökömnek, Joshua Bilmesnek és hasonlóan tüneményes szerkesztımnek, Moshe Federnek. Bámulatos munkát végeztek ezzel a könyvvel. Büszke vagyok rá, hogy velük dolgozhattam. Mint mindig, írásgyakorlat csoportjaim fáradhatatlan tagjai folyamatos visszajelzésekkel és bátorítással láttak el: köszönöm nektek, Alan Layton, Janette Layton, Kaylynne ZoBell, Nate Hatfield, Bryce Cundick, Kimball Larsen és Emily Scorup. Köszönöm továbbá azoknak a próbaolvasóknak is, akik látták e könyv sokkal kezdetlegesebb változatát, és segítettek a mostani formájába önteni: Krista Olsonnak, Benjamin R. Olsonnak, Micah Demoux-nak, Eric Ehlersnek, Izzy Whitingnak, Stacy Whitmannek, Kristina Kuglernek, Megan Kauffmannak, Sarah Bylundnak, C. Lee Parkernek, Ethan Skarstedtnek, Jillena O'Briennek, Ryan Juradónak és a kiszámíthatatlan Peter Ahstromnek. Van, akinek külön köszönetet szeretnék mondani: Isaac Stewart, aki a térképet készítette, mind az ötleteket illetıen, mind vizuális téren kifogyhatatlan forrásnak bizonyult. Heather Kirby kiváló tanácsokkal látott el a fiatal nık titokzatos lelkivilágát és bensı mőködését illetıen. Igazán nagyra becsültem Chersti Stapely és Kayleena Richins korrektúrázását is. Kedves olvasó, a továbbiakban szeretném elismerni néhány nagyon fontos ember munkáját, akik láthatatlanul azon munkálkodnak a színfalak mögött, hogy te megvásárolhasd ezeket a könyveket. Irene Gallo, a Tor mővészeti vezetıje igazán nagyszerő munkát végez — neki köszönhetı, hogy mind a Ködszerzet, mind az Elantris olyan csodálatos borítót kapott. S nem utolsósorban ott van David Moench, a Tor marketing részlegének munkatársa, aki a munkakörébıl adódó kötelességeinél messzemenıen többet tett azért, hogy az Elantris legyen. Mindkettıjüknek hálásan köszönöm. Végül, mint mindig, köszönöm családomnak a folytonos támogatást és lelkesedést. 7

Külön köszönet illeti fivéremet, Jordant, buzgalmáért, segítségéért és hőségéért. Az érdeklıdık megtekinthetik a keze munkáját a weboldalamon: www.brandonsanderson.com.

8

9

10

Ködszerzet

11

HARMADIK RÉSZ

A VÉRZİ NAP GYERMEKEI

12

Sokan úgy gondolják, hogy utazásaim Khlenniumban kezdıdtek, abban a mesés városban. Azt azonban elfelejtik, hogy amikor elindultam az úton, még nem voltam király. Közel sem. Azt hiszem, jót tenne az embereknek, ha nem felejtenék el, hogy ez a munka nem császárok, papok, próféták, vagy hadvezérek sajátja. Nem Khlenniumban, és nem is Kordelben kezdıdött. És nem is a keleti népektıl, vagy a nyugat tüzes birodalmából ered. Egy kicsiny, jelentéktelen városkából indult, aminek a neve úgysem jelentene semmit a számodra, nyájas olvasó. Egy fiatal fiúval kezdıdött; egy kovács fiával, aki minden tekintetben érdektelennek bizonyult — kivéve talán azt, hogy folyton kalamajkába keveredett. Velem kezdıdött minden.

Tizenhatodik fejezet Ébredése után a fájdalomból Vin arra következtetett, hogy a bátyja már megint megverte. De mi volt a bőne? Talán túl barátságosan viselkedett az egyik bandataggal? Vagy ostoba megjegyzést tett valamire, amivel kivívta a bandavezér haragját? Neki annyi a dolga, hogy maradjon csendben; mindig hallgasson és tartsa távol magát a többiektıl; sose hívja fel magára a figyelmet. Máskülönben verés lesz a jutalma. Meg kell tanulnia, mondta Reen. Meg kell tanulnia... Ez a fájdalom viszont túl erıs volt egy átlagos veréshez képest. Régen érzett már ilyen erıs fájdalmat. Elköhintette magát, és kinyitotta a szemét. Egy túlontúl kényelmes ágyban találta magát, és egy nyúlánk, tizenéves fiú ült az ágya mellett egy széken. Lestibournes. Ez a neve. Dorong mőhelyében vagyok. Lestibournes talpra ugrott. — Ébredezel! Vin próbált megszólalni, de szavak helyett csak köhögés jött ki a torkán, mire a fiú gyorsan egy pohár vízzel kínálta. Hálásan, nagyokat kortyolt, mire az oldalában sajgó fájdalomtól eltorzult az arca. Valójában úgy érezte, mintha az egész testét jól elagyabugyálták volna. 13

— Lestibournes — krákogta végül. — Semmi ilyesmi van most — mondta. — Kelsier nem tetszett a nevem neki: megváltoztatta Kobold. — Koboldra? — kérdezett vissza a lány. — Illik rád. Mióta alszom? — Két hét — mondta a fiú. — Várj itt! — Kiment a szobából, és Vin hallotta, ahogy a többieket szólítja. Két hete? Belekortyolt a vízbe, és megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Vöröses délutáni napfény szőrıdött be az ablakon, és megvilágította a szobát. Félretette a kupát, és megtapogatta az oldalát, ahol nagy, fehér kötést talált. Itt sebesített meg az inkvizítor. Meg kellett volna halnom. Az oldalát zúzódások borították, és a bır elszínezıdött, amikor a tetıre zuhant. De egyébként mindenütt vágásokat, horzsolásokat, és karcolásokat talált. Összességében teljes mértékben szörnyen érezte magát. — Vin! — szólalt meg Dockson, mikor belépett a szobába. — Hát ébren vagy! Még alig — felelte nyögve a lány, és visszadılt a párnájára. Dockson kacagott, aztán odasétált Lestibournes székéhez, és leült. — Mire emlékszel? — Majdnem mindenre, úgy hiszem. Behatoltunk a palotába, de ott inkvizítorok fogadtak. Üldözıbe vettek, és Kelsier harcolt ellenük. — Itt megállt, és a férfira nézett. — Kelsier...? — Kel jól van — válaszolta Dox. — Nálad sokkal jobb formában jött haza. Elég jól ismeri a palotát a három évvel ezelıtti tervek alapján, és... Vin összeráncolta a homlokát, mire a férfi félbehagyta mondandóját. — Mi az? — kérdezte a lány. — Kel szerint az inkvizítoroknak nem az volt a legfontosabb, hogy ıt megöljék. Az egyikük ott maradt, hogy ıt elkapja, és a két másik utánad eredt. Miért? Elıször a gyengébb ellenség felé akarták fordítani a fi-gyelmüket? Netán valami más lehetett az oka? Elgondolkodva visszaült, és végigpörgette az eseményeket. — Sazed — szólalt meg végül. — İ mentett meg. Az inkvizítor éppen meg akart ölni, de... Dox, Sazed micsoda valójában? — Ez valószínőleg olyan kérdés, amire neki magának kellene válaszolnia — Itt van? 14

A körszakállas férfi megrázta a fejét. — Vissza kellett mennie Fellisebe. Szellı és Kel a városon kívül toboroznak, Ham pedig a múlt héten ment el, hogy megnézze a seregünket. Nem jön vissza legalább még egy hónapig. A lány bólintott, és kezdett elszenderedni. — Idd meg a maradék vizet! — tanácsolta Dockson. — Van benne valami, ami segít elviselni a fájdalmat. Vin megitta, majd befordult, és hagyta, hogy az álom erıt vegyen rajta. *** Kelsier ott volt, mikor felébredt. Az ágya melletti széken ült, és a térdén nyugtatta a könyökét. İt figyelte egy lámpa halvány fényénél. Amikor Vin kinyitotta a szemét, a férfi elmosolyodott. — Isten hozott újra köztünk! — szólította meg. A lány rögtön az éjjeliszekrényen álló kupa után nyúlt. — Hogy halad a munka? A szıke allomanta vállat vont. — A sereg növekszik, és Renoux is elkezdett fegyvert meg felszerelést vásárolni. A minisztériumot illetı tanácsod helyesnek bizonyult: megtaláltuk Theron kapcsolattartóját, és jó úton járunk, hogy összehozzunk egy megállapodást, miszerint mi adunk egy minisztériumi újoncot. — Marsh lesz az? — kérdezte Vin. — Elvállalta? Kelsier bólintott. — Mindig is... vonzódott valamelyest a minisztériumhoz. Ha van olyan szká, aki hitelesen tud egy obligátor bırébe bújni, akkor az Marsh. A lány bólintott, és belekortyolt a vízbe. A férfi valahogy más lett. Alig lehetett érzékelni, de parányi változás bizonyosan történt a viselkedésében. Sok minden más lett, miközben ı gyógyult. — Vin — szólalt meg Kelsier vonakodva. — Tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Majdnem meghaltál miattam. A lány halkan felszisszent. — Nem a te hibád. Én akartam, hogy magaddal vigyél. — De nem kellett volna hagynom, hogy rábeszélj! — vetette ellen a férfi. — Az eredeti elképzelésem volt helyes: jól tettem volna, ha lebeszéllek róla. Kérlek, fogadd el a bocsánatkérésemet! 15

Vin némán bólintott. — És most mi a dolgom? A munka megy tovább a tervek szerint, nem? Kelsier mosolygott. — Szó szerint. Ahogy készen állsz, szeretném, ha visszamennél Fellise-be. Kitaláltunk egy fedıtörténetet, mely szerint Valette kisasszony lebetegedett, de a pletykák máris szárnyra kaptak. Minél hamarabb látogathatnak személyesen, annál jobb. — Már holnap mehetek — vélte a lány. A férfi halkan kuncogott. — Azt kétlem, de mindenesetre hamarosan indulhatsz. Most csak pihenj! — Felállt, hogy távozzon. — Kelsier? — szólt utána Vin. A férfi a lány felé fordult. İ nem igazán tudta, hogyan öntse szavakba a kérdését. — A palota... az inkvizítorok... Nem vagyunk legyızhetetlenek, ugye? — Elvörösödött, mert a kimondott szavak butaságnak tőntek. Kelsier azonban csak mosolygott. Úgy tőnt, nagyon is jól érti, mire gondol a lány. — Nem, Vin — válaszolta halkan. — Korántsem. *** A lány a kocsiablak elıtt elhaladó tájat figyelte. A történet szerint a fogatot a Renoux-kúriából küldték, hogy elvigye Valette-et egy körre Luthadelben. A valóságban azonban egészen addig nem vette fel ıt, míg egy rövid idıre meg nem állt Dorong utcájában. Most viszont már nem takarta függöny az ablakokat, így az érdeklıdık szemügyre vehették volna Vint — már ha akadt volna érdeklıdı. A kocsi Fellise-be tartott. Kelsiernek igaza lett: jól jött még az a háromnapi pihenés Dorong mőhelyében, mielıtt nekivágott a fárasztó útnak. Részben azért is várt, mert irtózott attól, hogy zúzódásokkal borított karját és sebesült oldalát nemesi öltözékbe tuszkolja bele. Mindezek ellenére jó volt újra talpra állni. Valahogy helytelennek tőnt az ágyban feküdni egész nap. Egy hétköznapi tolvaj nem kapott volna ilyen hosszú pihenıidıt: a tolvajok vagy gyorsan újra munkába állnak, vagy magukra maradnak és meghalnak. Aki nem tud pénzt felhajtani, hogy ételt szerezzen magának, az nem szívhatja a búvóhely levegıjét. De nem minden ember él így — gondolta Vin. Ez a tudat még mindig nyugtalanította. Kelsiert és a többieket nem zavarta, hogy feléli a tartalékukat, és nem húztak hasznot abból, hogy legyengült. Sıt: 16

törıdtek vele, és felváltva ırködtek az ágyánál. A virrasztók közül Lestibournes volt a legkitartóbb. Nem igazán ismerték egymást, ám a fiú Kelsier elmondása szerint órákon keresztül figyelte, miközben ı eszméletlenül feküdt. Milyen világ az, ahol a bandavezér aggódik az emberei hogyléte miatt? Az alvilágban mindenki csak azért tartozott felelısséggel, ami vele történt; a bandák gyenge láncszemeit magukra kellett hagyni, nehogy gátolják a többieket a túléléshez elengedhetetlen pénz megszerzésében. Ha pedig valakit a minisztérium kapott el, a sorsára kellett hagyni, és reménykedni, hogy nem árult el túl sokat. Az ember ilyenkor nem érzett bőntudatot. Ezek bolondok — csengtek a fülében Reen szavai. — Ennek az egész tervnek katasztrófa lesz a vége, és a halálodat egyedül magadnak köszönheted. Mert nem szöktél el, amikor lehetıséged lett volna rá. Reen végül minden további nélkül meglépett. Talán tudta, hogy az inkvizítorok elıbb-utóbb úgyis vadászni kezdenek Vinre a képességei miatt, pedig akaratán kívül nyerte el azokat. Mindig tudta, mikor kell távoznia: biztosan nem véletlen, gondolta Vin, hogy Reen végül nem feldarabolva végezte Camon pincéjében. Mégis figyelmen kívül hagyta bátyja sugalmazásait, és inkább engedte, hogy a hintó tovább zörögjön vele Fellise felé. Nem arról volt szó, hogy tökéletes biztonságban érezte volna magát Kelsier bandájában. Sıt, bizonyos tekintetben a bandában betöltött helye inkább nyugtalanította. Mi van, ha már nem lesz szükségük rá? Ha többé már nem veszik hasznát? Be kell bizonyítania nekik, hogy meg tudja tenni, amit kérnek tıle. Szerepeket kell játszania, és be kell épülnie az udvar világába. Olyan sok munka várt még rá: nem lebzselhetett tovább az ágyban. Ezenkívül pedig újra bele kell vetnie magát az allomancia rejtelmeibe. Elég volt néhány rövid hónap, és máris a szerelmese lett: vágyott a ködben megtalált szabadságra, vágyott rá, hogy a levegıben repkedve tárgyakat vonzzon és taszítson. Kredik Shaw esete rádöbbentette, hogy nem legyızhetetlen, azonban mivel Kelsier szinte egyetlen karcolás nélkül megúszta, úgy hitte, hogy sokkal többet is ki tud hozni magából. Addig kell erısödnie, míg ı is képes úgy kibújni az inkvizítorok karmai közül, mint a mestere. 17

A kocsi befordult egy sarkon, és begurult Fellise-be. Az ismerıs, vidékies jellegő kisváros megmosolyogtatta. Nekidılt a nyitott ablak keretének, hogy a lágy szellı megcirógathassa az arcát. Egy kis szerencsével többen is látták, és majd elpletykálják, hogy Valette kisasszony végigkocsikázott a városon. Még néhány sarok, és meg is érkeztek a kúriába. Egy inas nyitotta ki a hintó ajtaját, és Vint meglepetésére maga Renoux nagyúr várta, hogy kisegíthesse a kocsiból. — Uram? — köszöntötte a kezét nyújtva. — Bizonyára akadna fontosabb dolga is. — Badarság — válaszolta a nemes. — Egy úrnak tudnia kell idıt szentelni a kedvenc unokahúgára. Milyen volt az út? Hát sosem esik ki a szerepébıl? Nem kérdezett a többiek felıl, és annak sem adta jelét, hogy tudna a sebesülésérıl. — Frissítıen hatott, bácsikám — felelte Vin, miközben elindultak a lépcsın a kúria bejáratához. Örült, hogy a forrasz folyamatosan ég a testében, mert anélkül léptei még mindig nagyon gyengék lettek volna. Bár Kelsier figyelmeztette, hogy ne használja túl sokat, nehogy rászokjon a különleges erıre, nem nagyon látott egyéb lehetıséget, míg a sebe be nem gyógyul. — Ez csodálatos — szólt Renoux. — Esetleg, ha már jobban lesz, ebédelhetünk együtt a kertre nézı erkélyen. A közelgı tél ellenére egészen meleg az idı mostanában. — Az nagyon kellemes lenne, bácsikám — felelte a lány. Az elején zavarba ejtınek találta a csaló elıkelı viselkedését, de most, hogy újra belebújt Valette kisasszony szerepébe, ugyanazt a nyugalmat érezte, mint korábban. A tolvaj Vin nyomába sem érhet egy ilyen Renoux-féle embernek, de Valette, a társasági lény már egészen más tészta. — Nagyon helyes! — nyugtázta Renoux, és megállt bent, a küszöbön. — Azonban máskor térjünk vissza erre. Most valószínőleg szeretné kipihenni az utazás fáradalmait. — Az igazat megvallva, uram, szeretném meglátogatni Sazedet. Néhány kérdést meg kellene vele vitatnom. — Ó! — mondta a nemes. — A könyvtárban lesz, az egyik ügyemen dolgozik. — Köszönöm. 18

A férfi bólintott, majd elsétált, párbajpálcájával a fehér márványpadlón kopogtatva. Vin a szemöldökét ráncolta, és azt próbálta eldönteni, vajon teljesen épelméjő-e a bácsikáüja. Tényleg képes valaki ilyen mértékben belebújni egy másik ember bırébe? Te is ezt teszed — emlékeztette aztán magát. — Amikor felöltöd Valette kisasszony alakját, te is teljesen más oldaladról mutatkozol be. Megfordult, és egy kis forraszt hívott segítségül, hogy fel tudjon kapaszkodni az északi lépcsısoron. A lépcsı tetején hagyta, hogy a lobogás alábbhagyjon, és visszatérjen a szokásos izzás. Ahogy Kelsier is mondta, veszélyes lehet, ha sokáig nagy lánggal égeti a fémeket; rövid idı alatt hozzá léhet szokni. Vett néhány mély lélegzetet — még forrasszal is nehezére esett a lépcsızés —, majd végigment a folyosón, egyenesen a könyvtárba. Sazed egy kis szénkályha mellett ült egy asztalnál, a szoba túlvégén, és egy köteg papírra írt. Szokásos köpenyét viselte, és vékony okuláré ült az orrnyergén. Vin megállt a küszöbön, és a férfit nézte, aki megmentette az életét. Miért visel okulárét? Korábban már láttam anélkül olvasni. Úgy tőnt, a terrisi teljesen belemerült a munkájába: idınként egy óriási kötetet tanulmányozott, majd a jegyzeteihez fordult, és papírra vetett valamit. — Te is allomanta vagy — jelentette ki a lány halkan. Sazed abbahagyta a munkát, letette a tollát, és felé fordult. — Mibıl gondolja, Vin kisasszony? — Túl gyorsan értél Luthadelbe. — Renoux nagyúr néhány igazán gyors postalovat tart az istállójában. Lehet, hogy az egyikkel mentem. — Megtaláltál a palotában — folytatta a lány. — Kelsier mester beszélt a tervérıl, és helyesen arra a következtetésre jutottam, hogy ön követte ıt a palotába. Az, hogy megtaláltam, pusztán a szerencse mőve volt, és így is majdnem túl késın érkeztem. Vin felhúzta a szemöldökét. — Megölted az inkvizítort. — Megöltem? — kérdezte Sazed. — Nem, kisasszony. Sokkal nagyobb hatalommal kellene rendelkeznem ahhoz, hogy megölhessek egy olyan szörnyeteget. Egyszerően csak... eltereltem a figyelmét. A lány egy pillanatig még a küszöbön állt, és azon morfon19

dírozott, a terrisi vajon miért fogalmaz ilyen kétértelmően. — Akkor hát allomanta vagy, vagy nem? Sazed elmosolyodott, és kihúzott egy zsámolyt az asztala alól. — Kérem, üljön le! Vin engedelmeskedett a kérésnek. Odament a zsámolyhoz, és a hátát egy óriási könyvespolcnak támasztotta. — Mit szólna, kisasszony, ha azt mondanám, hogy nem vagyok allomanta? — érdeklıdött a férfi. — Azt gondolnám, hogy nem mondasz igazat. — Hazudtam én valaha is? — Azokból lesz a legjobb hazudozó, akik általában igazat beszélnek. Sazed csak somolygott, és az okulárén keresztül figyelte a lányt. — Ez valóban így lehet, gondolom. De mégis, mi bizonyítja, hogy allomanta lennék? — Olyasmiket mőveltél, amiket nem lehet allomancia nélkül végrehajtani. — Valóban? Még csak két hónapja ködszerzet, és máris tudja, hogy mi lehetséges és mi nem? A válasz elgondolkodtatta a lányt. Nem sokkal ezelıttig szinte semmit sem tudott az allomanciáról. Talán más is létezik, amirıl eddig sejtelme sem volt. Mindig lesznek újabb titkok. Így hangzott Kelsier mondása. — Szóval — kezdte lassan —, mit is tud egy ırzı valójában? A férfi még mindig mosolygott. — Ez már sokkal bölcsebb kérdés, kisasszony. Az ırzık... raktárként mőködnek. Mindenféle dolgot az emlékezetünkbe vésünk, melyeket a jövıben fel lehet használni. — Mint például a vallások. Sazed bólintott. — A vallási tanok a specialitásom. — De más dolgokra is emlékszel? A terrisi ismét bólintott. — Mire például? — Nos — felelte a férfi, és bezárta a vaskos kötetet, amit odáig tanulmányozott. — Nyelvekre, például. Vin azonnal felismerte a titokzatos írásjelekkel díszített könyvet. — Ezt a könyvet találtam a palotában! Hogy került hozzád?

20

— Akkor bukkantam rá, mikor az ön nyomába eredtem. Egy ısi nyelven íródott. Olyan nyelven, amit már közel egy évezred óta szinte senki sem beszél. — De te igen? — kérdezte a lány. Sazed bólintott. — Eléggé ahhoz, hogy le tudjam fordítani ezt az írást. — És egyébként... hány nyelvet beszélsz? - Százhetvenkettıt. A legtöbbjük, mint például a khlenni is, mára már kihalt. Az Uralkodó egyesítı mozgalma az ötödik században gondoskodott róla. Az a nyelv, amit most beszélünk, valójában a terrisi, szülıföldem nyelvének egyik távoli nyelvjárása. Százhetvenkettı! — Vin elképedt. — Ez... hihetetlenül hangzik! Senki sem képes ennyi mindenre emlékezni. — Egyetlen ember nem is. De egy ırzı igen. Az én módszerem hasonlít az allomanciára, ám mégsem ugyanaz. Az allomanták erıt nyernek a fémekbıl. Én... arra használom ıket, hogy a memóriámat bıvítsem. — Hogyan? — Firtatta a lány. A férfi megrázta a fejét. — Talán majd máskor, kisasszony. Az én fajtám... nos, szeretjük megırizni a titkainkat. Az Uralkodó Figyelemre méltó és zavarba ejtı szenvedéllyel vadászik ránk. Sokkal kevésbé vagyunk veszélyesek, mint a ködszerzetek; mégis eltőri az allomantákat, viszont el akar pusztítani bennünket, és miattunk győlöli a terrisi népet. — Győlöli? Sokkal jobb bánásmódban részesültök, mint az átlagos szkák. Tisztelet övez benneteket. — Ez így igaz, kisasszony. De bizonyos tekintetben a szkák sokkal szabadabbak. A legtöbb terrisit születésétıl fogva szolgának nevelik. Nagyon kevesen maradtunk, és az Uralkodó tenyésztıi irányítják a szaporodásunkat. A terrisi szolgák nem alapíthatnak családot, de még gyermekeket sem nemzhetnek. Vin meglepıdött. — Hát azt nehéz lehet befolyásolni. Sazed némán állt, és a kezét a nagy könyv borítóján nyugtatta. — Nem, egyáltalán nem — mondta végül összeráncolt homlokkal. — Minden terrisi szolga eunuch, gyermekem. Azt hittem, tisztában van vele. 21

A lány megdermedt, majd haragjában elvörösödött. — Nagyon... nagyon sajnálom! — İszintén és komolyan mondom, hogy nincs szükség bocsánatkérésre. Nem sokkal a születésem után kasztráltak, ahogy az a leendı szolgák esetében lenni szokott. Gyakran gondolom azt, hogy szívesen elcserélném az életemet egy átlagos szká életére. Az én népem még a szolgáknál is kevesebb... Mesterségesen létrehozott, akarat nélkül cselekvı bábok vagyunk, akiket egy tenyészprogram nemzett, és születésünktıl fogva arra képeznek ki, hogy az Uralkodó parancsait lessük. Vin arca egyre vörösebb lett, és magában átkozódott. Tapintatlanul viselkedett. Miért nem mondta ezt neki senki? A terrisi azonban nem tőnt sértıdöttnek — mintha semmi sem tudná megsérteni. Bizonyára az állapotából következik. Ez a tenyésztık célja. Engedelmes, higgadt szolgák létrehozása. — De — szólalt meg aztán, miközben értetlenül nézett Sazedre — hiszen, te szembeszállsz az Uralkodóval! — Én egyfajta különc vagyok. És a népemet sem sikerült annyira leigázni, mint azt az Uralkodó reméli. İrzıket rejtegetünk a szeme elıl, és néhányan egészen odáig merészkednek, hogy fellázadnak az idomítás ellen. Elgondolkodott, majd megrázta a fejét. — Ez azonban egyáltalán nem könnyő. Gyenge nemzet vagyunk. Lelkesen engedelmeskedünk a parancsoknak, és gondolkodás nélkül igába hajtjuk a fejünket. Még én is, akit ön lázadónak titulál, haladéktalanul szolgának álltam és behódoltam mások akaratának. Nem vagyunk olyan bátrak, mint amennyire szeretnénk. — Ahhoz mégis volt elég bátorságod, hogy engem megments — mutatott rá a lány. Sazed csak tovább mosolygott. — Ó, hát abban is volt egy adag engedelmesség. Ígéretet tettem Kelsier mesternek, hogy ügyelek az ön biztonságára. Vin már gondolkodott azon, hogy vajon mi oka volt Sazed tettének. Végül is, ki kockáztatná az életét, hogy ıt megmentse? Egy darabig a gondolataiba merülve ült, az ırzı pedig visszatért a könyvhöz. Végül ismét megszólalt, és magára vonta a terrisi Figyelmét. — Sazed? 22

— Igen, kisasszony? — Ki árulta el Kelsiert három évvel ezelıtt? A másik megállt, és letette a töltıtollát. — A tények tisztázatlanok, kisasszony. A banda nagy része úgy gondolja, hogy Mare. — Mare? Kelsier felesége? Sazed bólintott. — Látszólag ı volt az egyetlen, aki megtehette. Sıt, az Uralkodó szavai is erre utalnak. — De hát nem küldték ıt magát is a Bugyrokba? — Ott halt meg. Kelsier mester nem sokat árul el a Bugyrokban töltött idırıl, de nekem az az érzésem, hogy a sebei sokkal mélyebbek annál, mint amiket a karján lehet látni. Nem hiszem, hogy tudja, a felesége árulta-e el, vagy sem. — A bátyám szerint bárki elárulja az embert, ha úgy jön ki a lépés, és elég jó indítéka van rá. Az ırzı összeráncolta a homlokát. — Még ha ez igaz is volna, nem szeretnék ebben a hitben élni. Pedig jobbnak tőnik, mint ami Kelsierrel történt: az szolgáltatta ki az Uralkodónak, akirıl úgy gondolta, hogy szereti. — Kelsier mintha megváltozott volna mostanában — mondta hangosan. — Kicsit tartózkodóbb lett. Azért, mert bőnösnek érzi magát miattam? — Azt gyanítom, részben igen. Ugyanakkor most kezd rádöbbenni, hogy teljesen más egy kis tolvajbandát irányítani, mint egy kiterjedt lázadást megszervezni. Most nem teheti kockára, amit már egyszer veszélybe sodort. Bár véleményem szerint a folyamat jobb emberré teszi. Vin ebben nem volt olyan biztos. Azonban csendben maradt, és nyugtalanul vette észre, mennyire kifáradt. Még a zsámolyon való üldögélés is kimerítı volt az ı állapotában. — Menjen, feküdjön le, kisasszony! — javasolta Sazed, és felvette a tollát, majd az ujjával megkereste azt a helyet, ahol a könyvben járt. — Olyas valamit élt túl, amibe bele kellett volna halnia. Adja meg a testének, amit megérdemel: hagyja pihenni! A lány fáradtan bólintott, aztán talpra állt, és hagyta, hogy a terrisi kedvére írogasson a délutáni fényben.

23

Néha azon gondolkozom, hogy mi lett volna, ha abban az álmatag kis faluban maradok, ahol születtem. Kovács lettem volna, csakúgy, mint az apám. Talán nekem is lenne családom, fiaim. Talán valaki más hordozná ezt a szörnyő terhet. Valaki, aki nálam sokkal jobban el tudja viselni. Valaki, aki megérdemelné, hogy hısnek nevezzék.

Tizenhetedik fejezet A Renoux-kúriában töltött napok elıtt Vin sosem látott még megmővelt kertet. Rablások és rajtaütések alkalmával találkozott már dísznövényekkel, de sosem figyelt fel rájuk igazán: haszontalannak tőntek, csakúgy, mint a többi nemesi hóbort. Soha nem gondolta volna, milyen szemet gyönyörködtetıek tudnak lenni, ha szépen el vannak rendezve. A Renoux-kastély keskeny, ovális erkélyérıl az alant elterülı kertre lehetett látni. Az épület háta mögött fekvı kert nem volt nagy; túl sok vizet és törıdést igényelt, hogy akár apró területen is szép legyen. Mégis, csodálatos látványt nyújtott. Az unalmas fehér és barna növények helyett az itt nevelt bokrok és virágok sokkal erıteljesebb és élénkebb színekben pompáztak: a vörös, narancs és sárga árnyalataiban. A kertész úgy ültette el ıket, hogy bonyolult mintákat ábrázoljanak. Az erkély közelében egzotikus fák színes, sárga levelei adtak árnyékot és védtek a hamuesıtıl. A mostani nagyon enyhe tél volt, így a legtöbb fáról még nem hullottak le a levelek. Hővös szellı fújdogált, és az ágak susogása nyugtatólag hatott. Vint majdnem annyira megnyugtatta, hogy szinte el is felejtette, milyen mérges valójában. — Kér még teát, gyermekem? - kérdezte Renoux, majd meg sem várva a választ, egyszerően intett a szolgának, hogy szaladjon, és töltse tele a lány csészéjét. Vin egy plüsspárnán ült fonott karosszékében, amit az ı kényelmére terveztek. Az elmúlt négy hét során minden szeszélyét és kívánságát teljesítették. Szolgák takarítottak utána, öltöztették, etették, és még a 24

fürdésnél is segédkeztek. Renoux ügyelt rá, hogy minden kérését teljesítsék, és természetesen nem végezhetett semmiféle kimerítı, veszélyes, vagy a legcsekélyebb mértékben is kényelmetlen munkát. Más szóval, az élete kimondhatatlanul unalmas lett. Korábban a Renoux-kúriában töltött idıt Kelsier és Sazed tanításai töltötték ki. Nappal fıleg aludt, így keveset találkozott a kastély személyzetével. Most azonban az allomancia - legalábbis az éjszakai kiruccanások tiltottá vált a számára. A sebe még csak félig gyógyult be, és a túl sok mozgástól bizonyára kinyílt volna. Sazed hébe-hóba tartott még neki órákat, de a terrisi ideje nagy részét a könyv fordítása tette ki. Hosszú órákat töltött a könyvtárban: rá nem jellemzı izgalommal görnyedt a lapok fölé. Egy újabb tant talált. Egy ırzı számára ez bizonyára annyira bódító, akár egy szkának az utcafőszerek. Leplezett ingerültséggel kortyolgatta a teáját, és a közelben szorgoskodó szolgákat figyelte. A dögevı madarakhoz hasonlítottak: mintha csak arra vártak volna, hogy lecsaphassanak a következı alkalomra, amikor ıt a lehetı legnagyobb kényelembe helyezhetik - és persze felbosszanthatják. Renoux sem sokat segített a helyzeten. A „közös ebédek" annyiban merültek ki, hogy a saját ügyeit intézte, megjegyzéseket írt nyilvántartásokba, vagy leveleket diktált - mindezt evés közben. Vin jelenléte fontosnak tőnt számára, de annál több figyelmet nem szentelt a lánynak, mint hogy megkérdezte, hogyan telt a napja. Ennek ellenére a lány erıt vett magán, és tovább játszotta a csinos úri hölgy szerepét. Renoux felvett egypár új szolgát, akik nem tudtak a tervrıl - nem házi személyzetet, hanem kertészeket és munkásokat. Kelsier és Renoux attól féltek, hogy a többi ház gyanakodni kezd, ha nem küldhetnek legalább néhány kémszolgát a Renoux-birtokra. A szıke ködszerzet ezt nem látta veszélyesnek a munkára nézve, azonban azzal járt együtt, hogy Vinnek folyamatosan játszania kellett a szerepét. Hihetetlen, hogy emberek így éljenek — futott át az agyán, miközben több szolga is azon igyekezett, hogy eltakarítsák az ebéd maradványait. — Hogyan tudják a nemeshölgyek ilyen sok semmiséggel kitölteni a napjukat? Nem is csoda, hogy mindenki akkora buzgalommal jár el azokra a bálokra! 25

— Kellemesen telik a pihenése, kedvesem? — kérdezte Renoux, és egy újabb nyilvántartás felé hajolt. — Igen, bácsikám - válaszolta Vin összeszorított ajkakkal. — Egészen kellemes. — Hamarosan bevásárló körútra indulunk, ha jól érzi magát — jelentette be a férfi és felnézett a lányra. — Talán volna kedve elmenni a Kenton utcára? Vehetnénk önnek egy új fülbevalót e helyett az ócska vacak helyett. A lány a füléhez nyúlt, ahol az anyjától kapott fém még mindig a fülét díszítette. — Nem — felelte. — Nem válok meg tıle. Renoux elhúzta a száját, de nem szólt többet, mivel egy szolga közeledett, és elvonta a figyelmét. — Uram — szólt a szolga a nemeshez —, kocsi érkezett Luthadelbıl. Vin felkapta a fejét. A szolgák ezzel a mondattal jelezték, amikor egy bandatag érkezett. — Vagy úgy. Kísérje fel ıket, Tawnson! — Igenis, uram. Néhány pillanattal késıbb Kelsier, Szellı, Yeden, és Dockson sétált ki az erkélyre. Renoux finom mozdulattal intett a szolgáknak, akik elhúzták az üvegajtókat, és magukra hagyták a bandatagokat. Néhányan bent helyezkedtek el, arra figyelve, hogy illetéktelenek ne tudjanak kilopózni és hallgatózni. — Éppen ebéd közben zavarunk? — érdeklıdött Dockson. — Nem — vágta rá gyorsan Vin, mielıtt Renoux válaszolhatott volna. — Kérlek, üljetek le! A szıke vezér az erkély széléhez lépett. Végigtekintett a kerten és a birtokon. — Szép innen a kilátás. — Kelsier, bölcs dolog ez? — kérdezte Renoux. — Néhány kertészem olyan helyrıl érkezett, amiért nem kezeskedhetem. A megszólított felkuncogott. — Ha képesek ilyen távolságból felismerni, akkor többet érdemelnek, mint amit a nagy házaktól kapnak fizetség gyanánt. — Azért eljött az erkély szélétıl, az asztalhoz ment, kiperdített egy széket, és hátrafelé ráült. Az elmúlt néhány hétben visszatért a régi, megszokott énje. De azért látszott néhány változás. Gyakrabban tartott találkozókat, és jobban beleavatta a bandatagokat a terv részleteibe. Úgy tőnt, hogy összességében figyelmesebb. 26

Sazednek igaza volt. A palotában ért támadás során meg is halhattam volna, Kelsiert viszont az élmény jó irányban változtatta meg. — Úgy gondoltuk, hogy az e heti találkozónkat itt tartjuk meg — magyarázta Dockson —, mivel ti ketten szinte alig tudtok ezeken részt venni. — Ez felettébb figyelmes öntıl, Dockson úr — felelte Renoux. — De az aggodalma szükségtelen. Jól elvagyunk... — Nem! — vágott közbe Vin. — Nem vagyunk jól. Kettınk közül valaki információkra vágyik. Mi a helyzet a bandával? Hogy halad a toborzás? A nemes elégedetlenül nézte a lányt. İ azonban rá sem hederített. Igazából nem is úr — emlékeztette magát. — Csak egy egyszerő bandatag, mint a többiek. Az én véleményem ugyanúgy számít, mint az övé! Most, hogy a szolgák elmentek, úgy beszélek, ahogy akarok. Kelsier kacagott. — Nos, ha másra nem is, arra jó volt a szobafogság, hogy szókimondóbb legyél. — Nincs semmi dolgom — folytatta Vin. — Ebbe beleırülök. Szellı az asztalra tette a boroskupáját. — Egyesek irigyelnének a helyzetedért. — Akkor ık bizonyára már meg is ırültek. — Nem. Csak nemesek — szúrta közbe Kelsier. — Szóval igen, hozzávetılegesen bolondok. — A munka — kanyarodott vissza a lány az eredeti témához. — Mi történik mostanában? — A toborzás még mindig meglehetısen lassan halad — mondta Dockson —, de fejlıdünk. — Lehetséges, hogy további óvintézkedéseket kell hoznunk a haderı érdekében, Kelsier — mutatott rá Yeden. Újabb változás — gondolta a lány lenyőgözve, mert kihallotta a nyájasságot a lázadó hangjából. A férfi továbbá csinosabb ruhákat kezdett el hordani: nem pont olyan nemesi öltönyöket, mint Dockson vagy Szellı, de ezúttal legalább jól szabott, pernyementes zakó, gombos ing és nadrág volt rajta. — Ezen nem lehet segíteni, Yeden — válaszolta Kelsier. — Szerencsére Ham jól halad a csapatokkal. Üzenetet kaptam tıle épp a minap. Meg van elégedve a dolgok állásával. 27

Szellı felhorkant. — Légy óvatos! Hammond hajlamos egy kicsit rózsásabb színben látni az ilyesmit. Ha a sereg féllábú némákból állna, akkor is dicshimnuszokat zengedezne egyensúlyozó képességükrıl és jó hallásukról. — Szeretném látni a sereget! — lelkesedett Yeden. — Hamarosan sor kerül rá — ígérte Kelsier. — A hónap végére, ha minden igaz, Marshnak sikerül beépülnie a minisztériumba — mondta Dockson, és odabólintott Sazednek, aki elhaladt az ırszemek elıtt, majd megjelent az erkélyen. — Remélhetıleg ı majd tud mondani valami érdemlegeset arra vonatkozóan, hogy miként lehet elbánni az acélinkvizítorokkal. Vin megborzongott. — Tényleg gondot jelentenek — értett egyet Szellı. — Ha azt nézzük, hogy néhány ilyen szörnyeteg hogy elbánt veletek, akkor nem szeretnék annak a bırében lenni, aki elfoglalja az inkvizítorokkal teletömött palotát. Éppolyan veszélyesek, mint a ködszerzetek. — Veszélyesebbek — mondta a lány halkan. — A sereg tényleg képes szembeszállni velük? — kérdezte Yeden nyugtalanul. — Úgy értem, halandóak, nem? — Ezt majd Marsh kideríti — ígérte Kelsier. A lázadó elhallgatott, majd bólintva elfogadta Kelsier válaszát. Valóban megváltozott — gondolta Vin. Olybá tőnt, Yeden sem képes hosszú idın keresztül ellenállni Kelsier karizmájának. — Addig is — folytatta Kelsier —, remélem, Sazed elmondja nekünk, mit tudott meg az Uralkodóról! A terrisi leült, és a kötetet az asztalra tette. — Elmondok nektek mindent, amit tudok, bár kiderült, hogy ez nem az a könyv, amire számítottam. Azt hittem, Vin kisasszony valamilyen ısi vallási szöveget fedezett fel, de a téma sokkal földhözragadtabb. — Földhözragadt? — kérdezte Dockson. — Milyen értelemben? — Ez egy napló, Dockson mester. Olyan feljegyzéseket tartalmaz, amiket látszólag az Uralkodó vetett papírra — vagyis inkább az az ember, akibıl késıbb az Uralkodó vált. Még a minisztériumi tanítások is alátámasztják, hogy a megdicsıülés elıtt az Uralkodó halandó ember volt. Ez a könyv arról mesél, milyen volt az élet, mielıtt az Uralkodó megvívta volna csatáját a Megdicsıülés Kútjánál egy ezredévvel 28

ezelıtt. Fıleg az utazásairól lehet olvasni: leírja azokat a népeket, melyekkel találkozott, a helyeket, ahová ellátogatott, és az útja során tapasztalt megpróbáltatásokat. — Érdekes — jegyezte meg Szellı —, de ez milyen módon válhat segítségünkre? — Még nem tudom biztosan, Ladrian mester — válaszolta Sazed. — Mindenesetre hasznos lehet tudni, hogy mi történt valójában a Megdicsıülés Kútjánál. De ha másért nem is, egy kicsit legalább beleláthatunk az Uralkodó fejébe. Kelsier megvonta a vállát. — A minisztérium szerint fontos. Vin azt mondta, hogy a palotaegyüttes központi részében találta, valamiféle szentélyben. — Ami — jegyezte meg Szellı — persze semmiképpen nem veti fel annak lehetıségét, hogy a könyv esetleg nem eredeti. — Kétlem, hogy hamisítványról lenne szó, Ladrian mester — jegyezte meg Sazed. — Figyelemre méltó mennyiségő részlet található benne, fıleg érdektelen ügyekkel kapcsolatosan, mint például hordárok vagy készletek. Ráadásul az az Uralkodó, akirıl itt szó van, eléggé ellentmondásos személyiség. Ha a minisztérium létre akarna hozni egy könyvet, amit aztán imádhatnak, akkor az abban található uralkodót szerintem isteni természettel ruháznák fel. — Szeretném majd elolvasni, ha végeztél a fordítással, Saz! — jelentette ki Dockson. — És én is — jelentkezett Szellı. — Dorong néhány tanonca írnokként is dolgozik — mond ta Kelsier. Megkérjük ıket, hogy készítsenek mindegyikıtöknek egy-egy másolatot. — Jól jönnek ezek a segédek — jegyezte meg Dockson. A szıke vezér bólintott. — Szóval, akkor hol is tartunk? A csapat elgondolkodott, majd Dockson Vin felé biccentett. — A nemeseknél. Kelsier egy kicsit elfintorodott. — Munkába tudok állni! — szólalt meg gyorsan Vin. — Már majdnem teljesen felépültem. A csapat vezére Sazedre pillantott, aki felhúzta az egyik szemöldökét. İ ellenırizte rendszeresen a lány sebét, és egyértelmően nem tetszett neki a látvány. 29

— Kel — könyörgött Vin —, megırülök! Tolvajként nıttem fel, aki megküzd az ételéért és az alvóhelyért: nem bírom elviselni, ahogy ezek a szolgák körbeudvarolnak. És mellesleg azt is be kell bizonyítanom, hogy hasznára vagyok még a bandának. — Nos — felelte Kelsier. — Részben te is az oka vagy annak, hogy ma idejöttünk. Lesz a hétvégén egy bál, amire... — Elmegyek! — vágta rá a lány. Azonban a vezér felemelte az ujját. — Hallgass meg! Sok mindenen mentél keresztül mostanában, és ez a beépülés veszélyessé válhat. — Kelsier — mondta Vin szárazon. — Az egész életem veszélyben telt. Megyek. A férfi nem tőnt meggyızöttnek. — El kell mennie, Kel! — szólt közbe Dockson. — Egyrészt a nemesség gyanakodni fog, ha nem kezd el ismét bálokra járni. Másrészrıl fontos tudnunk, hogy mi történik. A kémszolgák jelenléte a személyzet között egészen más, mint amikor valaki a helyi történésekrıl hallhat. Ezt te is tudod. — Jól van — egyezett bele végül a szıke ködszerzet. — De meg kell ígérned, hogy nem veszed elı az allomanciát addig, míg Sazed engedélyt nem ad rá! *** Késıbb, az este folyamán Vin még mindig azon tőnıdött, mennyire örül a bál lehetıségének. A szobájában állt, és a különbözı báli ruhákat próbálgatta, amiket Dockson szerzett neki. Mivel arra kényszerült, hogy egy álló hónapon keresztül elıkelı ruhákat hordjon, icipicit kezdte magát kényelmesebben érezni. Nem mintha a ruhák jelentısége megnıtt volna — gondolta, miközben a négy összeállítást tanulmányozta. Az a sok csipke, a megannyi réteg... egy sima ing és nadrág sokkal hasznosabb viselet. Ám a ruháknak mégis volt valami különleges kisugárzása — volt valami a szépségükben, csakúgy mint a kert esetében. Ha csak élettelen portékaként kezelte ıket az ember, mint egy magányos növényt, akkor kevésbé tőntek lenyőgözınek. Azonban amikor arra gondolt, hogy ı is ott lesz a bálon, a ruhák új jelentést kezdtek hordozni. Gyönyörő színekben pompáztak, és ıt is gyönyörővé varázsolták. Egy álarcot 30

mutattak neki, amit az udvari sürgés-forgásban ı fog magára ölteni; éppen ezért a legmegfelelıbbet akarta kiválasztani. Kíváncsi vagyok, Elend Venture ott lesz-e... Nem azt mondta Sazed, hogy a fiatal arisztokraták minden bálra eljárnak? Kezével végigsimította az egyik ruhát. A fekete, ezüsthímzéssel díszített báli holmi jól illett volna a hajához, de valahogy túl sötétnek tőnt. A legtöbb hölgy színes ruhákban jelent meg a bálokon; a halvány árnyalatok visszafogottnak hatottak a férfiak öltönye mellett. Most a sárga darabot vette szemügyre, de azt meg túl feltőnınek találta. A fehéret ugyancsak túlzottan sok díszítés tarkította. Így maradt a piros. A nyakvonal egészen alacsonyra volt szabva — nem mintha sok mutogatnivalója lenne —, de pompás hatást keltett. A vékony selyembıl készült ruha, melynek puffos ujjaiba néhol átlátszó, hálószerő anyag volt varrva, teljesen magával ragadta. És mégis, olyan... kirívónak érezte. Maga elé tartotta, ujjaival végigsimította a finom anyagot, és elképzelte, hogyan festene benne. Hogy jutottam idáig? Egy ilyenben lehetetlenség elrejtızni! Ez a fodrosbodros alkotás nem én vagyok. Ugyanakkor egy része alig várta, hogy újra elmehessen a bálba. A nemeshölgyek mindennapi élete bosszantotta, azonban a múltkori éjszaka emlékei ellenállhatatlanul vonzották. A parketten forgó csodálatos párok; a tökéletes hangulat és zene; a mesés kristályablakok... Már azt sem veszem észre, mikor parfümöt kenek magamra! — döbbent rá rémülten. Egyre jobban kedvelte, hogy illatos fürdıket vehet. Sıt, a szolgák még a ruháit is bepermetezték parfümmel. A jellegzetes illatok azonban könnyen elárulják bujkálás közben. A haja egészen megnıtt, és Renoux fodrásza úgy vágta le, hogy ráomoljon a fülére, és csak egy kicsit kunkorodjon. Mikor tükörbe nézett, magas, nyúlánk alakja ellenére már nem tőnt olyan cingárnak: a rendszeres étkezéstıl szépen kigömbölyödött. Kezdek... elgondolkodott. Nem is tudta, hogy mivé kezd válni. Egyértelmő, hogy nem nemeshölggyé. A nemeshölgyek nem szoktak aggódni, ha nem mehetnek éjszakai portyákra. De Vin, a vásott kölyök sem volt már. Hanem inkább... Ködszerzet. 31

Óvatosan visszatette a gyönyörő, piros ruhát az ágyra, majd átment a szobán, hogy kinézzen az ablakon. A nap hamarosan lemegy, és azt követi a köd — bár, mint ahogy az lenni szokott, Sazed ıröket állít mellé, nehogy engedély nélkül allomanta kiruccanásokra induljon. Nem panaszkodott az óvintézkedésekre. A terrisinek igaza volt: ırzı tekintetek nélkül valószínőleg már rég megszegte volna ígéretét. Mozgást vett észre jobbra: egy homályos alak állt a kertre nézı erkélyen. Kelsier. Vin egy darabig még gondolkodott, aztán elhagyta a szobáját. A lány érkezésére a szıke allomanta megfordult. Vin várt, nem akarta a férfit megzavarni, de az csak mosolygott, a rá annyira jellemzı mosollyal. A lány elırement, és csatlakozott hozzá a vésett kıkorlátnál. Kelsier megfordult, és nyugat felé tekintett — nem a birtokra, hanem annál messzebb. Jóval túl a városon, a kietlen táj felé, amit megvilágítottak a lenyugvó nap sugarai. — Nem szoktad úgy érezni, hogy ez az egész valahogy nincs rendjén? — Nincs rendjén? A férfi bólintott. — A száraz növények, a dühösen vöröslı nap, a füstös, fekete ég. Vin megvonta a vállát. — Hogyan lehetnek ezek a dolgok jók vagy rosszak? Egyszerően ez a dolgok rendje. — Ebben van valami. Azonban a gondolkodásmódod is része ennek a rendnek. A világnak nem így kellene kinéznie. A lány összeráncolta a homlokát. — Honnan veszed? Kelsier benyúlt a mellényzsebébe, és egy kis darab papírt húzott elı. Finom mozdulatokkal kihajtogatta, majd átnyújtotta neki. İ elvette a papírlapot, és óvatosan maga elé tartotta: olyan régi és kopott volt, hogy a győrıdéseknél szinte már elszakadt. Írás nem állt rajta, csak egy régi, elhalványult kép. Valami furcsát ábrázolt — valami növényféleséget, de Vin még sosem látott ilyen növényt. Túlságosan légiesnek tőnt. Nem volt vastag szára, és a levelei is túl törékenynek látszottak. A tetején pedig a növény többi részétıl eltérı színő levelek pompáztak. — Virágnak hívják — mondta a férfi. — A megdicsıülés elıtti idıkben ezek a szirmok növényeken nıttek. Ábrázolásaikkal régi verseket és történeteket díszítettek. Effélékrıl már csak az ırzık és a 32

lázadó bölcsek tudnak. Ezek a szemmel láthatóan gyönyörő dolgok állítólag kellemes illatot árasztottak. — Mint a gyümölcsök? — Valami olyasmit, gondolom. Néhány beszámoló szerint ezek a növények a megdicsıülés elıtt gyümölccsé értek. Vin csendben állt, és homlokráncolva próbálta elképzelni a mondottakat. — Ez a kép a feleségemé, Mareé volt — mondta Kelsier halkan. — Dockson a holmija között találta, miután elkaptak minket. Megtartotta, mert abban reménykedett, hogy visszatérünk. A megmenekülésem után adta ide nekem. A lány ismét a képre pillantott. — Maret lenyőgözte a megdicsıülés elıtti idıszak — egészítette ki a férfi, és még mindig a kerten túli tájat nézte. A távolban a nap elérte a látóhatárt, és még sötétebb vörösbe fordult. — Ilyen dolgokat győjtött, mint ez a papír is: a régi idıkbıl származó képeket és leírásokat. Gondolom, amellett, hogy ónszemő is volt, ez a vonzalom vezetett oda, hogy csatlakozott az alvilághoz és hozzám. İ mutatott be Sazednek, bár akkor még nem tartozott a bandatagjaim közé. Nem vonzotta a tolvajlás. Vin összehajtotta a papírlapot. — És még mindig ırzöd ezt a képet? Azok után... amit veled tett? Kelsier egy pillanatra elhallgatott, majd a lányt fürkészte. — Már megint hallgatóztál, ugye? De semmi baj, hiszen szinte mindenki tud róla. — A távolban lenyugvó nap izzani kezdett, és a vörös sugarak megvilágították a felhıket és a füstöt. — Igen, megtartottam a virágot. Bár nem igazán tudom, hogy miért. De hát... az ember nem szőnik meg szeretni valakit, csak azért, mert elárulta. Éppen ezért esik az árulás olyan rosszul: fájdalommal, csalódottsággal, és dühvel jár... és még így is szerettem. Még most is szeretem. — Hogyan? Hogy lehetsz rá képes? És hogy bízhatsz ezek után bárkiben? Nem tanultál abból, amit elkövetett ellened? A férfi megvonta a vállát. — Úgy gondolom... azt gondolom, ha választanom kellene a között, hogy szerethettem Marét — beleértve az árulását is —, vagy hogy egyáltalán nem ismerem meg, a szerelmet választanám. Kockáztattam és veszítettem, de a kockázat még így is megérte. Ugyanez a helyzet a barátaimmal is. A gyanakvás egészséges 33

érzelem a mi szakmánkban, de csak egy bizonyos határig. Inkább megbízom az embereimben, mint hogy azon aggódjak, mi lesz, ha ellenem fordulnak. — Ez ostobaságnak tőnik. — A boldogság szerinted ostobaság? — kérdezte Kelsier, és a lány felé fordult. — Hol érezted magad boldogabbnak? Velünk, vagy Camon bandájában? Vin elgondolkodott. — Nem vagyok benne biztos, hogy Mare elárult — mondta a férfi, és a naplementét figyelte. — Mindig azt hangoztatta, hogy nem. — İt is elküldték a Bugyrokba, igaz? Ennek nem sok értelme van, ha az Uralkodó oldalán állt. Kelsier a fejét rázta, és továbbra is a távolba bámult. — Pár héttel azután bukkant fel, hogy engem a Bugyrokba küldtek, ugyanis az elfogatásunk után különválasztottak egymástól. Nem tudom, hogy mi történt az alatt az idı alatt, vagy hogy végül miért küldték ıt is Hathsinbe. Az, hogy ıt is odaküldték meghalni, arra utal, hogy talán tényleg nem csapott be, de... Majd Vin felé fordult. — Te nem hallottad az Uralkodót, amikor elkapott bennünket... Megköszönte Marének. Megköszönte, hogy elárult. A szavai kísértetiesen ıszintének hangzottak, és a terv olyan ördögi módon alakult... Nos, ezek után nehéz volt hinni Marének. Azonban mindez nem változtatta meg az iránta érzett szerelmemet, legalábbis lelkem legmélyén így érzem. Majdnem belehaltam, mikor egy évvel késıbb a rabszolgatartók a szemem láttára agyonverték a Bugyrokban. Akkor éjszaka, mikor elvitték a holttestét, valami elpattant bennem. — Megırültél? — Nem, ez egy allomanta kifejezés. Az erınk elıször csak bujkál bennünk, és addig nem kerül felszínre, míg valamilyen sorsdöntı esemény elı nem csalogatja. Valamilyen heves, majdnem halálos érzelem. A filozófusok azt állítják, hogy az ember nem tud uralkodni a fémeken, míg nem látta közelrıl a halált, és el nem taszította magától. — És... velem vajon mikor történt ez? — tőnıdött a lány. A férfi megvonta a vállát. — Nehéz megmondani. Ahogyan te felnıttél, bizonyára bıven akadt lehetıséged arra, hogy benned is elpattanjon az a valami. 34

Aztán szinte magának bólintott. — Az én esetemben akkor éjszaka történt. Egyedül voltam a Bugyrokban; a karom vérzett az aznapi munkától. Mare meghalt, és attól rettegtem, hogy én tehetek róla; hogy a hitem elvesztése megtörte az erejét és az akaratát. Úgy halt meg, hogy tudta, kétségbe vonom a hőségét. Talán ha igazán szerettem volna, soha nem kételkedem benne. Nem tudom. — De te nem haltál meg — mutatott rá Vin. Kelsier megrázta a fejét. — Elhatároztam, hogy valóra váltom az álmait. Olyan világot hozok létre, ahol virágok nınek, ahol a növények zöldek, ahol nem hullik hamu az égbıl... — Itt abbahagyta, majd felsóhajtott. — Tudom, ırült vagyok. — Igazából — szólt a lány halkan —, nem is hangzik olyan ırülten. A férfi mosolygott. A nap eltőnt a látóhatár mögött, és bár a fénye még látszott nyugaton, közben leszállt a köd. Nem egy adott helyrıl érkezett, hanem csak úgy megjelent. Átlátszó, kígyózó, szılıindaszerő csóvákba fejlıdött az égen, és oda-vissza kanyargott. Megnyúlt, táncolt és összeolvadt. — Mare gyerekeket szeretett volna — szólalt meg Kelsier váratlanul. — Mikor tizenöt évvel ezelıtt összeházasodtunk, nem értettem vele egyet. Én akartam lenni minden idık leghíresebb szká tolvaja, és nem volt idım semmi olyasmire, ami lelassított volna. Valószínőleg szerencsés vagyok, hogy nem született gyermekünk. Az Uralkodó megtalálta és megölte volna ıket. De az is lehet, hogy nem, hisz Dox és a többiek is túlélték. Most azonban néha azt kívánom, hogy bárcsak lenne belıle velem valami. Egy gyermek. Egy lány, esetleg, aki Mare sötét haját és makacsságát örökölte volna. Abbahagyta, majd Vinre pillantott. — Nem akarok én lenni a felelıs, ha történik veled valami! Elég volt egyszer. A lány elhúzta a száját. — Nem vagyok hajlandó több idıt ebbe a kúriába bezárva tölteni. — Nem, nem hiszem, hogy kellene. Ha továbbra is megpróbálnánk itt tartani, egy este valószínőleg váratlanul felbukkannál Dorong mőhelyében, úgy, hogy valami butaságot követtél el. Ebben eléggé hasonlítunk, te meg én. Csak... vigyázz magadra! Vin bólintott. — Úgy lesz.

35

Még néhány percig csendben álltak, és nézték a sőrősödı ködöt. Végül Kelsier kiegyenesedett, és megnyújtóztatta a tagjait. — Akárhogy is: örülök, hogy csatlakoztál hozzánk. A lány megvonta a vállát. — Az igazat megvallva én magam is szeretném látni azokat a virágokat.

36

Mondhatnátok, hogy a körülmények hatására hagytam el az ott-honomat. Annyi bizonyos, hogy ha maradok, már rég halott lennék. Akkoriban — a cél nélküli menekülés éveiben, olyan teherrel a vállamon, amit nem értettem — azt reméltem, hogy eltőnök Khlenniumban és névtelenségbe burkolózom. Lassan kezdek rádöbbenni, hogy a névtelenség, mint sok egyéb dolog, örökre elveszett a számomra.

Tizennyolcadik fejezet Végül a piros ruha mellett döntött. Egyértelmően a legmerészebb választás volt, de ez külön jólesett neki. Végül is igazi énjét arisztokratikus megjelenés mögé rejtette, és minél feltőnıbb az a külsı, annál könnyebb elrejtızni mögötte. Egy inas kinyitotta a hintóajtót. Vin vett egy mély lélegzetet — bár a mellkasa nem tudott szabadon mozogni a különleges főzıtıl, amit a kötések elrejtése végett készítettek neki —, aztán elfogadta az inas kezét, és kilépett a kocsiból. Kisimította a ruháját, bólintott Sazed felé, majd csatlakozott a többi elıkelıséghez, akik az Elariel-vár lépcsıje felé tartottak. Az épület némileg kisebb volt, mint a Venture-vár, azonban az Elariel-család láthatóan egy külön bálteremben tartotta az összejöveteleket, míg a Venture-ház egy óriási lovagteremben bálozott. Vin a többi nemeshölgyet figyelte, és úgy érezte, mintha veszített volna egy csöppet a magabiztosságából. A ruhája gyönyörően festett, de a többi nıt az estélyin kívül valami más is megszépítette. Hosszan hullámzó hajuk és határozott fellépésük remekül illett felékszerezett alakjukhoz. Ruháik felsı részét buja idomok töltötték ki, és kecsesen mozogtak a lábuk körül röpködı fodrok felhıjében. Néha alkalma nyílt megpillantani egy-egy hölgy cipıjét is, de azok nem amolyan egyszerő, belebújós lábbelik voltak, hanem egészen magas sarkokkal rendelkezı alkalmi cipellık. — Nekem miért nincs ilyen cipım? — kérdezte halkan, miközben a szınyeggel borított lépcsın haladtak felfelé.

37

— A magas sarkakat meg kell szokni, kisasszony — válaszolta Sazed. — Mivel még csak most tanult meg táncolni, jobbnak láttuk, ha egy ideig a szokásos cipıjét hordja. Vin grimaszolt, de elfogadta a magyarázatot. A tánc említése azonban növelte nyugtalanságát. Még elevenen élt emlékezetében a táncosok könnyed mozgása az elızı bálon. Azt bizonyára nem lesz képes utánozni, hiszen még az alaplépéseket is alig ismeri. Ez most nem számít. Nem engem fognak látni, hanem Valette kisasszonyt, aki még új az udvarban és híján van az önbizalomnak. Ráadásul mindenki úgy tudja, hogy mostanában sokat betegeskedett. Senkinek sem fog feltőnni, hogy nem tud jól táncolni. Ezzel a gondolattal ért fel a lépcsı tetejére, és máris nagyobb biztonságban érezte magát. — Meg kell hagyni, kisasszony — mondta Sazed —, most sokkal kevésbé tőnik idegesnek. Sıt, igazából izgatottnak látszik. Úgy gondolom, Valette kisasszonyhoz ez a viselkedés illik most a legjobban. — Köszönöm — mosolyodott el a lány. A férfinak igaza volt: valóban izgatottan várta a bált. Örült, hogy újra részt vehet a munkában, és annak is örült, hogy újra a nemesek körében foroghat; élvezte a csillogást és kellemet. Beléptek a bálteremnek helyet adó épületbe, a számos alacsony palotaszárny egyikébe, ami a kastély központi egységébıl nyúlt ki. A ház egyik szolgája elvette a stóláját. Vin a küszöbön várta meg, míg Sazed elrendezi az asztalt, és a vacsorát. Az Elariel bálterem sokban különbözött a Venture-kastély fenséges lovagtermétıl. A tompa világítású terem csupán egyetlen emelet magas volt, és bár sok festett üvegablak díszítette, azok mind a tetın helyezkedtek el. A mennyezetrıl apró fényekkel megvilágított, kör alakú rózsaablakok színei ragyogtak. Minden asztalon gyertya égett, és a felülrıl érkezı fény ellenére visszafogott félhomály uralta a termet. Ettıl az egész olyan otthonosnak hatott, bár sok ember volt jelen az eseményen. A helyiséget egyértelmően arra tervezték, hogy rendezvényeknek adjon helyet. A közepén elhelyezkedı, süllyesztett táncparkett több fényt kapott, mint a terem más részei. A parkett körül két sorban álltak az asztalok: az elsı sor csak pár lábnyival volt magasabban, míg a második távolabb, és kétszer olyan magasan helyezkedett el. 38

Egy szolga a szoba szélén álló egyik asztalhoz vezette Vint. İ leült, Sazed felvette szokásos helyét mellette, és várták, hogy a vacsora megérkezzen. — Pontosan hogyan kellene megszereznem az információkat, amire Kelsiernek szüksége van? — kérdezte halkan a lány, és a végignézett a sötét szobán. A felülrıl érkezı mély, kristályos színek mintákat vetítettek az asztalokra és az emberekre. A lenyőgözı hangulat ellenére azonban nehéz volt kivenni az arcokat. Vin azon tőnıdött, Elend vajon ott van-e a bálozók között. — Ma este bizonyára többen felkérik táncolni, kisasszony — magyarázta a terrisi. — Fogadja el a felkérésüket; ez késıbb lehetıséget ad arra, hogy a keresésükre induljon, és elvegyüljön a társaságukban! Nem kell részt vennie a beszélgetésekben; elég, ha figyel. A jövıben néhány fiatalember esetleg megkéri majd, hogy csatlakozzon a társaságukhoz. Akkor majd lehetısége nyílik helyet foglalni az asztaluknál, és minden beszélgetésüket kihallgatni. — Úgy érted, hogy egyetlen férfival üljek egész este? Sazed bólintott. — Ez nem szokatlan. Sıt, akkor este csak azzal a férfival fog táncolni. A lány elhúzta a száját. Azonban nem foglalkozott a témával tovább, inkább újra a termet figyelte. Valószínőleg nincs is itt. Azt mondta, amikor csak teheti, kerüli a bálokat. Még ha itt is lenne, egyedül bujkálna valahol. Puffanás hallatszott. Valaki egy rakás könyvet ejtett az asztalára. Vin az ijedtségtıl felugrott, és megfordult, de Elend Venture odahúzott egy széket, majd kényelembe helyezte magát. Hátradılt, és az egyik falilámpa fényében olvasni kezdett. Sazed összeráncolta a szemöldökét. A lány elnyomott egy mosolyt, és Elendre bámult. Még mindig úgy tőnt, a férfi nem sokat bajlódik a fésülködéssel, és az öltönyét most is kigombolva hordta. A ruházata nem volt viseltes, de nem is kerülhetett annyiba, mint a többieké. Úgy szabták, hogy laza, kényelmes legyen, és ellentmondott a hagyományos, vasalt divatnak. Elend a könyvet lapozgatta. Vin türelmesen várta, hogy észrevegye ıt, de a férfi továbbra is olvasott. Végül a lány felhúzta a szemöldökét. — Elnézést, de mikor adtam engedélyt, hogy az asztalomhoz üljön, Venture nagyúr? 39

— Ne is törıdjön velem! — felelte Elend, és fel sem nézett. — Nagy asztala van: bıven jut hely mindkettınknek. — Kettınknek talán igen, de a könyveknek már nem biztos. Hová fogják a szolgák tenni a vacsorámat? — A balján van még egy kis hely — válaszolta a férfi nyeglén. A ráncok elmélyültek Sazed homlokán. Elırelépett, összeszedte a könyveket, és letette Elend mellé a földre. A nemesifjú még ekkor is olvasott. Kezét felemelve azonban könnyedén gesztikulált. — Látja, ezért nem alkalmazok én soha terrisi szolgát. Kibírhatatlanul hatékony társaság, szavamra. — Sazed aligha kibírhatatlan — válaszolta Vin hővösen. — Jó barát, és valószínőleg sokkal jobb ember, mint amilyen ön valaha is lesz, Venture úr. Elend végre felpillantott. — Elnézést... — mondta ıszinte hangsúllyal. — Kérem, bocsásson meg! A lány bólintott. A férfi azonban újra kinyitotta a könyvet, és olvasni kezdett. Miért ül ide, ha csak olvasni akar? — Mit csinált ezeken a bálokon, mielıtt engem kezdett zaklatni? — érdeklıdött Vin dühös hangon. — Nézze, hogy is zaklathatnám? Úgy értem, komolyan, Valette! Csak itt ülök, és csendben olvasgatok. — Az én asztalomnál. Biztos vagyok benne, hogy tudna magának sajátot szerezni. Hisz ön a Venture-ház örököse. Nem mintha ezt közölte volna velem elızı találkozásunkkor. — Való igaz — felelte Elend. — Arra azonban emlékszem, hogy mondtam önnek, a Venture-család milyen bosszantó társaság. Csak próbálok megfelelni a jellemzésnek. — Ön ötlötte ki ezt a jellemzést! — Nagyon találó is — szólt a férfi, és kicsit mosolygott olvasás közben. A lány haragjában felsóhajtott, és mogorva arcot vágott. Elend kitekintett a könyve mögül. — Csodás ez a ruha. Majdnem olyan gyönyörő, mint kegyed! Vinnek még az álla is leesett a csodálkozástól. Elend pajkosan somolygott, majd visszatért a könyvéhez, de a szeme úgy csillogott, 40

mintha csak azért tette volna a megjegyzést, mert tisztában van azzal, milyen hatást vált ki Vinbıl. Sazed az asztal felé magasodott, és nem palástolta méltatlankodását. Azonban nem szólt egy szót sem. Elend Venture nyilvánvalóan túl fontos személy volt ahhoz, hogy egy egyszerő szolga megfeddje. A lány végre újra meg tudott szólalni. — Hogy lehet az, Venture nagyúr, hogy egy ilyen partiképes fiatalember, mint ön, egyedül jár bálokra? — Ó, nem vagyok egyedül. A családom általában mindig szerez egy vagy két hölgyet, akik csatlakoznak a társaságomhoz. A mai rakomány Stase Blanches kisasszony. Ott ül zöld ruhában az alsó asztalsorban, velünk szemben. Vin abba az irányba nézett, ahol Blanches kisasszony ült. Egy káprázatosan gyönyörő szıke hölgyet látott. A hölgy egyre csak az ı asztala felé pislogott, és próbálta a dühét palástolni. A lány elvörösödött, majd elfordult. — Ööö... nem kellene ott lennie vele? — De, bizonyára — válaszolta Elend. — Csakhogy elmondok önnek egy titkot: az igazság az, hogy nem vagyok igazi úriember. Mellesleg, nem én hívtam meg. Amíg be nem szálltam a hintóba, nem is közöltek velem semmit az asztaltársaságomról. — Értem — mondta Vin összeráncolt homlokkal. — A viselkedésem mindenesetre megvetendı. Sajnos a magatartásom sokszor elítélendı. Vegyük például azt, hogy szeretek vacsoraasztaloknál olvasni. Bocsásson meg egy pillanatra; megyek, és szerzek valami innivalót! Felállt, a könyvet a zsebébe erıszakolta, majd a terem egyik italos asztalához indult. A lány pedig dühösen, ám egyben elragadtatva nézett utána. — Nincs ez így rendjén, kisasszony — figyelmeztette Sazed halkan. — Nem annyira vészes a helyzet. — Csak kihasználja önt, kisasszony. Venture lovag híres formabontó, engedetlen viselkedésérıl. Nagyon sokan nem kedvelik, pontosan azért, mert efféle dolgokat enged meg magának. — Miféléket? — Azért ül önnel, mert tudja, hogy ezzel felbosszanthatja a családját. Ó, gyermekem... Nem akarok fájdalmat okozni, de meg kell értenie az 41

udvar módszereit. Ez a fiatalember nem a szó romantikus értelmében érdeklıdik ön iránt. Egy fiatal, gıgös úrról van szó, aki bosszankodik az atyja által szabott korlátok miatt. Lázad és gorombáskodik. Tisztában van vele, hogy atyja végül megenyhül, ha elég hosszú idın keresztül viselkedik elkényeztetett gyerek módjára. Vin érezte, hogy összerándul a gyomra. Sazednek valószínőleg igaza van. Mi másért keresné Elend a társaságomat? Pontosan az vagyok, akire szüksége van: eléggé alacsony a származásom ahhoz, hogy bosszanthassa velem az apját, azonban nem tapasztaltam még eleget, hogy átlássak a hazugságain. Megérkezett a vacsora, de neki már elment az étvágya. Amikor Elend visszatért, a lány piszkálni kezdte az ételt, a férfi pedig leült, kezében egy serleggel, ami valamilyen kevert italt tartalmazott. Olvasás közben azt kortyolgatta. Vajon hogyan viselkedik, ha nem zavarom meg olvasás közben? — mérgelıdött magában Vin, és eszébe jutottak Sazed tanításai. Egy valódi hölgy nyugodt bájával nekilátott elfogyasztani a vacsoráját. A tálon nem sorakozott túl sok étel — fıleg csak lédús, vajban párolt zöldségek —, és úgy gondolta, minél hamarabb végez vele, annál hamarabb mehet táncolni. Akkor legalább nem kell Elend Venture társaságában tartózkodnia. A fiatal nemes többször is abbahagyta az olvasást, miközben ı vacsorázott, és a könyve fölött rápillantgatott. Egyértelmően azt várta, hogy Vin mondjon valamit, de ı egy árva szót sem szólt. Evés közben mégis megenyhült. Az enyhén zilált, komoly arccal olvasgató Elendet tanulmányozta. Valóban aljas módon irányítani és befolyásolni akarja, ahogyan Sazed mondta? Tényleg az egész viselkedése puszta mesterkedés volna? Bárki elárul — suttogta Reen. — Mindenki elárul. De Elend olyan... valódinak tőnt. İszinte embernek látszott, nem olyannak, aki álarcot visel. És mintha tényleg vágyott volna a társaságára. A lány személyes gyızelemként értékelte, amikor a fiatalember végre letette a könyvet, és ránézett. — Miért van itt, Valette? — kérdezte. — A bálon? — Nem, Luthadelben. — Mert ez mindennek a központja — válaszolta Vin. 42

Elend elhúzta a száját. — Felteszem, így van. De a birodalom túl nagy ahhoz, hogy ilyen kicsi központja legyen. Nem hiszem, hogy képesek vagyunk felfogni, mekkora is valójában. Meddig tartott az idevezetı út? Vint egy pillanatra rémület fogta el, de az eszébe ötlött Sazed tanítása. — Majdnem két hónap a csatornán, néhány pihenıvel. — Jó hosszú idı — méltatta Elend. — Azt mondják, fél évig is eltarthat, míg az ember a birodalom egyik végébıl a másikba utazik. Ám a legtöbben mégis hajlamosak vagyunk csak ennek a parányi fıvárosnak szentelni a figyelmünket. — Én... — a lány elhallgatott. Még annak idején, Reennel, szinte teljesen bejárta a legkisebb Belsı Uradalmat. A többi egzotikus tartományban sosem járt. A központi terület kedvezett a tolvajoknak: érdekes módon az Uralkodóhoz legközelebb volt a legnagyobb a korrupció, nem is beszélve a gazdagok számáról. — És mit gondol a városról? — érdeklıdött a férfi. Vin elgondolkodott. — Piszkos — válaszolta ıszintén. A félhomályban egy szolga érkezett, hogy leszedje az üres tányérokat. — Piszkos és zsúfolt. A szkákkal borzasztó módon bánnak, de gondolom ez így van mindenütt. Elend megbiccentette a fejét, és furcsán nézett rá. Nem kellett volna a szkákat emlegetnem. Ez nem volt nemeshez illı dolog. A férfi elırehajolt. — Úgy gondolja, hogy a szkákkal itt rosszabbul bánnak, mint az ön családi ültetvényein? Én mindig azt gondoltam, hogy itt a városban jobb a soruk. — Ööö... nem vagyok benne biztos. Nem túl gyakran jártam ki az ültetvényre. — Tehát nem sokszor került velük kapcsolatba? A lány megvonta a vállát. — Miért fontos ez? Hiszen csak szkák. — Látja, éppen ez az, amit mindig hajtogatunk. De nem tudom. Lehet, hogy túlzottan kíváncsi vagyok, de engem érdekelnek. Hallotta ıket valaha is egymással beszélgetni? Úgy beszélnek, mint az átlagos emberek? — Micsoda? — döbbent meg Vin. — Persze, hogy úgy. Hogyan másképp beszélnének? — Nos, ismeri a minisztérium tanításait. 43

Nem ismerte. De bizonyosra vette, hogy nem lehet valami túl hízelgı, ha a szkákról van szó. — Általában nem szoktam elhinni, amit a minisztérium tanít. Elend újra félrebiccentette a fejét, és elgondolkodott. — Ön... nem egészen olyan, mint amilyennek gondoltam, Valette kisasszony. — Az emberek nagyon ritkán olyanok, mint amilyennek gondoljuk ıket. — Beszéljen még az ültetvényükön dolgozó szkákról! A lány megvonta a vállát. — Nem különböznek más szkáktól. — Intelligensek? — Néhányan igen. — De nem annyira, mint ön, vagy én, ugye? — tudakolta a férfi. Vin elgondolkodott. Mit válaszolna erre egy nemeshölgy? — Nem, természetesen nem. Hiszen csak egyszerő szkák. De hát miért érdeklıdik ennyire irántuk? Elend csalódottnak látszott. — Nincs különösebb oka — mondta, és hátradılt a székében, majd kinyitotta a könyvét. — Úgy látom, azok a férfiak fel szeretnék kérni. A lány megfordult, és észrevett egy fiatal férfiakból álló csoportot. Távolabb toporogtak, és gyorsan elkapták a tekintetüket, amikor rájuk pillantott. Kisvártatva az egyikük egy asztalra mutatott, majd odament, és felkérte az ott ülı fiatal hölgyet. — Néhány férfi kinézte magának, kisasszony — jelentette be Sazed. — Viszont nem mernek idejönni. Véleményem szerint Venture úr jelenléte elijeszti ıket. Elend felhorkant. — Tudniuk kellene, hogy én minden vagyok, csak ijesztı nem. Vin elhúzta a száját, de Elend folytatta az olvasást. Remek! — gondolta a lány, és visszafordult a fiatalemberek felé. Elkapta az egyikük pillantását, és halványan elmosolyodott. Kicsivel késıbb a fiatal úr odalépett az asztalához. Hivatalos, komoly hangon beszélt. — Renoux kisasszony, a nevem Melend Liese lovag. Volna kedve táncolni? — Szíves örömest, Liese lovag — válaszolta Vin, és elfogadta a legény kezét, aztán felállt az asztaltól. 44

A fiatalember levezette a táncparketthez, és a lány nyugtalansága visszatért. Az egyheti tánctanulás hirtelen kevésnek tőnt. A zene abbamaradt, hogy a párok elhagyhassák a parkettet, és az újak felléphessenek rá. Liese úr is a parkettre vezette ıt. Leküzdötte a félelmét, és emlékeztette magát, hogy úgyis mindenki csak a ruháját és a rangját látja, nem pedig ıt magát. Belenézett Liese lovag szemébe, és meglepı módon aggodalmat látott benne tükrözıdni. A zenekar belekezdett, és a párok újra táncoltak. Liese arcáról lerítt a szörnyülködés. Vin érezte, ahogy a férfi tenyere nedves az verejtéktıl. Nahát, ugyanolyan ideges, mint én! Talán még annál is jobban. Az ifjú fiatalabb volt Elendnél, korban közelebb állt a lányhoz. Nem sok bálon vehetett még részt — mindenesetre nem úgy tőnt, mintha sokat táncolna. Annyira a lépésekre összpontosított, hogy a mozdulatai teljesen szögletesre sikeredtek. Végül is érthetı — döbbent rá Vin, és hagyta, hogy a teste kövesse a terrisi tanította mozdulatokat. — A tapasztaltabb férfiak nem szívesen kérnek fel, míg ennyire újnak számítok. Nem keltem fel az érdeklıdésüket. De akkor Elend miért foglalkozik velem? Csak azért — amint Sazed is mondta —, hogy az apját bosszantsa? De akkor érdekli egyáltalán a véleményem? — Liese lovag — szólította meg partnerét. — Jól ismeri Elend Venture-t? Az ifjú felpillantott. — Ööö... — Ne figyeljen annyira a táncra! — tanácsolta a lány. — Az oktatóm szerint természetesebben megy, ha az ember nem próbálkozik olyan nagyon. Liese elpirult. Az Uralkodóra! Mégis, mennyire kezdı ez a fiú? — Ööö, Venture úr... — kezdte Liese. — Nem is tudom. Nagyon fontos személy. Sokkal fontosabb nálam. — Ne hagyja, hogy a vérvonal elrettentse! — mondta Vin. — Amennyire én látom, egészen ártalmatlan. — Hát, nem is tudom, hölgyem — felelte az ifjú. — A Venture-ház nagy befolyással bír.

45

— Igen, de, Elendrıl ez nem mondható el. Látszólag kedvét leli benne, hogy figyelmen kívül hagyja a társasága tagjait. Mindenkivel így viselkedik? Liese megvonta a vállát, és most, hogy beszédbe elegyedtek, már sokkal természetesebben táncolt. — Nem tudom. Úgy tőnik, ön jobban ismeri, mint én, hölgyem. — Én... — Vin nem folytatta. Úgy érezte, tényleg jól ismeri Elendet — sokkal jobban, mint ahogyan ismernie kellene két rövid találkozás után. De ezt nem nagyon magyarázhatta el táncpartnerének. Azonban talán... Nem azt mondta Renoux, hogy már korábban találkozott Elenddel? — Ó, Elend családi barát — jegyezte meg, miközben a kristályvilágítás alatt pörögtek. — Valóban? — Igen. Nagyon kedves dolog volt a bácsikámtól, hogy megkérte Elendet, vigyázzon rám ezeken a bálokon. És ı nagyon szívesen eleget is tett a kérésnek. Igaz, néha azt kívánom, bárcsak kevesebb figyelmet fordítana a könyveire, és inkább mutatna be néhány embernek. Liese felkapta a fejét, és mintha egy kicsit már kevésbé lett volna bizonytalan. — Ó, ez érthetı. — Igen toldotta meg Vin. — Elend olyan, mintha a bátyám lenne, amióta itt vagyok Luthadelben. Az ifjú elmosolyodott. — Azért kérdezgetek felıle, mert nagyon keveset árul el magáról. — A Venture-család nagyon visszavonultan él mostanában — magyarázta Liese. — Mióta pár hónappal ezelıtt megtámadták a várukat. A lány bólintott. — Sokat tud az esetrıl? Liese megrázta a fejét. — Nekem nem nagyon mesélnek ilyesmiket. — Lesütötte a szemét, és a lábfejét nézte. — Nagyon jól megy önnek a tánc, Renoux kisasszony. Bizonyára sok bálon táncolt a szülıvárosában. — Ez hízelgı, uram. — Nem, komolyan mondom. Nagyon... kecsesen mozog. Vin mosolygott, és elöntötte a magabiztosság. — Igen — ismételte az ifjú, mintegy magának. — Egyáltalán nem olyan, ahogy Shan úrhölgy leírta. — Itt abbahagyta, és az arca egy 46

kicsit megrándult, mintha most döbbent volna rá, hogy mi csúszott ki a száján. — Mi a baj? — érdeklıdött a lány. — Semmi — felelte Liese, és az arca még vörösebb lett. — Sajnálom, nem mondtam semmit! Shan — gondolta Vin. — Meg kell jegyeznem ezt a nevet! Többet is próbált volna kiszedni a fiúból a tánc során, de úgy látszott, a legény túl zöldfülő volt még ehhez. Nem sok információ jutott el hozzá. Annyit azonban megtudott tıle, hogy a feszültség nı a házak között, és bár bálokat továbbra is tartottak, egyre többen nem jelentek meg a politikai riválisaik rendezvényein. Amikor a tánc véget ért, Vin elégedett volt az eredménnyel. Lehet, hogy Kelsier számára nem sok értékes dolgot tudott meg, de rájött, hogy Liese csak a kezdet. Hamarosan fontosabb emberekkel is beszélgethet. Ami azt jelenti — gondolta, miközben az ifjú visszavezette asztalához —, hogy sok-sok bálon kell még részt vennem. Nem mintha a bálok kellemetlenül érintették volna. Fıleg most, hogy egyre magabiztosabban mozgott a táncparketten. Azonban a bálok azt is jelentették, hogy kevesebb ideje lesz kimenni a ködbe. Persze Sazed sem adná hozzá a beleegyezését — sóhajtott belül, de udvariasan mosolygott, amikor Liese meghajolt, és el-ment az asztaltól. Elend addigra már az egész asztalt beterítette a könyveivel; és a falfülkét még több kandeláber világította meg, amiket nyilvánvalóan a többi asztalról csentek el. Nos, legalább a tolvajlás közös vonásunk. A férfi ráhajolt az asztalra, és jegyzeteket készített egy kicsi zsebkönyvecskébe. Fel sem nézett, amikor Vin leült. Sazed pedig nem volt sehol. — Elküldtem a terrisit vacsorázni — jelentette be Elend szórakozottan írás közben. — Nem akartam, hogy megéhezzen, miközben önt odalent pörgetik. A lány felhúzta a szemöldökét, és a könyveket nézte, amelyek teljesen beterítették az asztal lapját. A férfi arrébb tolta az egyik kötetet — egy bizonyos oldalon kinyitva —, és a helyére húzott egy másikat. — Mellesleg milyen volt az elıbb említett pörgés? — kérdezte. — Egészen szórakoztató. 47

— Azt hittem, önnek nem megy a tánc. — Eddig nem ment. De gyakoroltam. Lehet, hogy meglepınek találja, de egy táncterem végében ücsörögve és olvasgatva nem igazán lehet elsajátítani a tánclépéseket. — Ez valamiféle ajánlat? — érdeklıdött Elend, aztán félretette ezt a könyvet is, és elıhúzott egy újabbat. — Nem hölgyekhez illı dolog felkérni egy férfit táncolni. — Ó, a világért sem akarnám kiszakítani a könyvei közül — szúrta oda Vin, és maga elé tette az egyik apró mérető olvasmányt. Elhúzta a száját: a szöveget picike betőkkel zsúfolt sorokkal írták. — Ráadásul, ha önnel táncolnék, az aláásná mindazt az eredményt, amit eddig elértem. A férfi felnézett. — Eredményt? — Igen. Sazednek igaza volt: Liese úr ijesztınek tartja önt, és ezzel együtt engem is ijesztınek talált. Egy fiatal hölgy társas életére nézve rendkívüli veszélyt jelentene, ha minden fiatal férfi elérhetetlennek tartaná csupán azért, mert egy magafajta bosszantó úr úgy dönt, hogy elfoglalja az asztalát. — Szóval... — Szóval azt mondtam, hogy ön csupán bevezet engem az udvari életbe. Ahogy azt egy báty teszi. — Báty? — kérdezett vissza Elend, és összeráncolta a homlokát. — Egy sokkal idısebb fiútestvér — erısítette meg Vin mosolyogva. — Úgy értem, bizonyára legalább kétszer olyan idıs, mint én. — Kétszer... Kérem, Valette, hiszen csak huszonegy éves vagyok! Hacsak ön nem egy nagyon érett tízéves lány, egyáltalán nem vagyok kétszer olyan idıs. — Sosem voltam jó matematikából — felelte a lány könnyedén. A férfi felsóhajtott, és a szemeit forgatta. A közelben Liese a többi fiatalemberrel beszélgetett, és Vin asztala felé mutogatott. Remélhetıleg valamelyikük hamarosan felkéri. — Ismer ön egy Shan nevő hölgyet? — érdeklıdött Vin mintegy mellékesen, miközben várakozott. Meglepetésére Elend felnézett. — Shan Elarielt? — Gondolom, róla van szó. Ki ı? A férfi visszatért a könyvéhez. — Senki.

48

A lány felhúzta a szemöldökét. — Elend, még csak néhány hónapja van közöm az udvarhoz, de még én is tudom, hogy nem lehet hinni az efféle megjegyzéseknek. — Nos... — vallotta be kényszeredetten Elend. — Talán a jegyesem. — Önnek menyasszonya van? — érdeklıdött Vin elkeseredetten. — Nem vagyok benne egészen biztos. Már vagy egy éve semmi sem történt ez ügyben. Látszólag mindenki el is felejtkezett a dologról. Remek! — futott át a lány agyán. Egy pillanattal késıbb Liese egyik barátja jelent meg az asztalnál. Vin, aki örült, hogy megszabadulhat az idegesítı Venture örököstıl, felállt, és elfogadta a fiatal férfi kezét. A táncparkett felé közeledve Elendre pillantott, és észrevette, amint a férfi a könyve felett ıt lesi; de aztán egy egyértelmően közönyt tükrözı mozdulattal vissza is tért elfoglaltságához. *** Vin visszaült az asztalához, és rendkívül kimerültnek érezte magát. Nehezére esett, de megállta, hogy levegye a cipıjét, és megmasszírozza a talpát. Úgy vélte, az hölgyhöz nem illı viselkedés lenne. Óvatosan vörösrezet kezdett égetni, aztán forraszt, hogy megerısítse a testét és némileg megpihenhessen. Majd eloltotta a forraszt, aztán a vörösrezet. Kelsier biztosította afelıl, hogy a vörösréz segítségével senki sem fog rájönni arra, hogy allomanta. İ azonban nem volt olyan biztos ebben. A forrasz miatt ugyanis mozdulatai túl gyorsak lettek, a teste pedig túl erıs. Úgy vélte, hogy egy jó megfigyelı könnyen észreveszi az efféle ellentmondásokat, attól függetlenül, hogy ı maga allomanta-e vagy sem. A forrasz nélkül a fáradtsága is visszatért. Az utóbbi idıben megpróbált egyre kevesebb forraszt égetni. A sebe már olyannyira begyógyult, hogy csak akkor fájt, amikor rosszul fordult. Innen már a saját erejébıl akart felépülni. Bizonyos tekintetben ezen az estén a fáradtsága jót jelentett: hiszen sokat táncolt. Most, hogy a fiatal lovagok csupán egyfajta kísérınek és nem udvarlónak tekintették Elendet, már nem feszengtek, és bátran táncba hívták. İ pedig, hogy véletlenül se tegyen politikai állásfoglalást azzal, hogy valamelyik kérıt visszautasítja, 49

mindegyikükkel táncolt. Néhány hónappal ezelıtt még nevetett volna azon, hogy valaki belefáradhat a táncba. Ugyanakkor elgémberedett talpa, sajgó oldala és fájó lába csak egy részét képezték a kimerültségének. Mindaz az erıfeszítés, amivel megjegyezte a neveket és házakat — nem is beszélve arról, hogy el kellett viselnie táncpartnerei felszínes témáit — szellemileg teljesen kimerítette. Mégiscsak jó, hogy Sazed belebújós cipıt választott magas sarkú helyett! Gondolta hős gyümölcslét kortyolgatva. A terrisi még nem tért vissza a vacsoráról. És Elend sem ült már ott, bár a könyvei még mindig szétszórva hevertek az asztalon. Szemügyre vette a köteteket. Abban reménykedett, hogy ha úgy tesz, mintha olvasna, a férfiak egy kis idıre talán békét hagynak neki. A könyvek felé nyúlt, hogy kiválasszon egy neki tetszıt. De ami a legjobban érdekelte volna — Elend kis, bırkötéső jegyzetfüzete — nem volt a többi között. Ezért felvett az asztalról egy nagy, kék kötetet, és maga elé tette. A nagymérető betők miatt választotta ezt a könyvet — tényleg ennyire drága a papír? Az írnokok nem tudnának kevesebb sort zsúfolni egy lapra? Felsóhajtott, és belelapozott a könyvbe. Hihetetlen, hogy egyesek ilyen vastag könyveket olvasnak. A nagy betők ellenére minden lap tele volt szavakkal. Több napig is eltartana, míg az egészet elolvasná. Reen megtanította a betőkre, hogy megértse a szerzıdéseket, jegyzeteket tudjon írni, és esetleg el tudjon játszani egy nemeshölgyet. Azonban okítása nem terjedt ki az ilyen vaskos szövegekre. Az birodalmi uralkodáspolitika történelmi gyakorlata — állt az elsı oldalon. A fejezetek között ilyeneket lehetett olvasni, mint: „Az ötödik századi kormányzósági program" és „A szká ültetvények felemelkedése". A könyv végére lapozott, mert úgy gondolta, itt találja a legérdekesebb részt. Az utolsó fejezet címe így szólt: „A jelenlegi politikai berendezkedés". Az ültetvényes rendszer eddig sokkal biztosabb kormányzást eredményezett, mint a korábbi módszerek. Az uradalmi struktúra, ahol a tartományi urak parancsolnak az irányításuk alatt élı szkáknak, ám egyben felelnek is értük, olyan életképes környezetet hozott létre, melyben a fegyelmet szigorúan betartatják. 50

Az Uralkodó láthatóan vitatja a rendszer eredményességét az arisztokrácia szabadsága miatt. Ugyanakkor kétségkívül kecsegtetı az a tény, hogy a szervezett lázadások, mondhatni, teljességgel eltőntek: az elmúlt két évszázad során, amióta a rendszer bevezetésre került, semmilyen nagyobb felkelés nem tört ki az öt központi Uradalomban. Ez a politikai berendezkedés azonban természetesen egy nagyobb, átfogóbb teokrácia része. Az arisztokrácia függetlenségét mérsékli az új erıre kapott obligátori végrehajtó hatalom. Egyetlen úr sem helyezheti magát a törvény fölébe, akármilyen elıkelı rangot birtokoljon is. Az inkvizítorok bárkit felkereshetnek, válogatás nélkül. Vin összevonta a szemöldökét. Bár a szöveg hivatalosnak tőnt, a lányt meglepte, hogy az Uralkodó engedélyezte birodalmának ilyen részletes elemzését. Hátradılt a székében, maga elé tartotta a könyvet, de nem olvasott tovább. Túlságosan kimerítette a többórányi palástolt próbálkozás, hogy információkat szedjen ki táncpartnereibıl. Sajnos a politikára már nem maradt ereje. Bár mindent megtett, hogy úgy tőnjön, belemerül olvasmányába, hamarosan megjelent valaki az asztalánál. Felsóhajtott, és felkészült egy újabb táncra. Azonban nem újabb táncos érkezett, hanem egy terrisi szolga. Sazedhez hasonlóan ı is egymást fedı, V alakú szövetcsíkokból álló ruházatot viselt, és szemmel láthatóan rajongott az ékszerekért. — Valette Renoux kisasszony? — érdeklıdött enyhe akcentussal a magas férfi. — Igen — felelte Vin vonakodva. — Az úrnım, Shan Elariel úrnı kívánja, hogy jelenjen meg az asztalánál. Kívánja? Nem tetszett neki a hangnem, és csöppet sem vágyott Elend korábbi jegyesével találkozni. Sajnos azonban az Elariel-ház az egyik legbefolyásosabb családnak számított; nem olyanoknak, akiket csak úgy figyelmen kívül hagyhat az ember. A terrisi várakozóan tekintett rá. — Rendben — válaszolta végül a lány, és olyan kellemmel állt fel a székérıl, amennyire csak tellett tıle. A terrisi odavezette egy asztalhoz nem messze a sajátjától. Többen ültek körülötte: öt nı, akik közül Vin rögtön kiszúrta Shant. Elariel úrhölgy egyértelmően a szoborszerő; hosszú, fekete hajú hölgy volt. 51

Nem vett részt a társalgásban, mégis uralta azt. A karján levendulaszínő karkötık csillogtak, melyek tökéletesen illettek a ruhájához, és lekicsinylı pillantásokat vetett a közeledı Vinre. Sötét szeme áthatóan villogott. A lány úgy érezte, a nı belé lát, a szép ruhája mögé, és észreveszi benne a koszos utcakölyköt. — Bocsássanak meg nekünk, hölgyek! — szólt Shan. A nık azon nyomban engedelmeskedtek az utasításnak, és fenséges sietséggel elhagyták az asztalt. Shan felvett egy villát, majd belekezdett egy kis szelet sütemény aprólékos feldarabolásába és elfogyasztásába. Vin bizonytalanul állt, a terrisi szolga pedig elfoglalta a helyét Shan mögött. — Leülhet — szólt végül Shan. Megint szkának érzem magam — gondolta a lány, miközben helyet foglalt. — A nemesek is így bánnak egymással? — Ön nagyon irigylésre méltó helyzetben van, gyermekem — jelentette ki a sötét hajú nı. — Hogy érti ezt? — Szólítson Shan úrnınek! — folytatta meghívója változatlan hangnemben. — Vagy inkább talán úrnımnek. Majd figyelte Vint, és apró falatkákat harapott a süteménybıl. Végül a lány megszólalt. — Miért gondolja ezt, úrnım? — Mert a fiatalabb Venture úgy döntött, hogy felhasználja önt szánalmas kis játékaiban. Ez pedig azt jelenti, hogy hozzá hasonlóan én is felhasználhatom önt. Vin elhúzta a száját. Ne felejts el a szerepedben maradni! Te vagy a könnyen zavarba hozható Valette. — Nem lenne jobb, ha egyáltalán nem használna fel senki sem; úrnım? — érdeklıdött óvatosan. — Badarság. Még egy olyan kulturálatlan és együgyő teremtés is, mint ön, belátja a fontosságát annak, ha hasznára lehet feljebbvalóinak. — Shan szavai, de még a sértései is mentesek voltak bármiféle indulattól. Egyszerően készpénznek vette, hogy a lány egyetért az elhangzottakkal. Vin kıvé dermedt a döbbenettıl. A nemesek közül senki sem bánt így vele. Persze a nagy házak képviselıi közül eddig csak Elenddel találkozott. 52

— Üres tekintetébıl arra következtetek, hogy tudja, hol a helye — vélte a sötét hajú nı. — Viselje jól magát, gyermekem, és akkor talán csatlakozhat a kíséretemhez. Sokat tanulhat a luthadeli hölgyektıl. — Mint például? — érdeklıdött a lány, és próbált nem csípıs hangon beszélni. — Nézzen magára néha, gyermekem! A haja olyan, mintha valami szörnyő betegségen esett volna át, és oly cingár, szinte lóg önön a ruha. Ha nemeshölgyként kíván élni Luthadelben, akkor a tökéletességre kell törekednie, és nem elégedhet meg ennyivel. — Az utolsó szót úgy ejtette ki, hogy közben lenézıen rámutatott. Vin elvörösödött. Valami furcsa tekintély bujkált a nı megalázó viselkedésében. Elıször az tőnt fel neki, hogy Shan azokhoz a bandavezérekhez hasonlít, akiket élete során megismert. Például Camonhoz. Olyanokra, akik ha megütnek valakit, egyáltalán nem számítanak ellenállásra. Akikkel szembekerülve mindenki tudja, hogy az ellenállás csak ront a helyzeten, hogy csupán felbıszülnek tıle. — Mit akar tılem? — kérdezte a fekete hajú nıtıl. Shan felhúzta a szemöldökét, félretette a villáját, még a süteményét is félbehagyta. A terrisi elvette a tányért, és elsétált vele. — Tehát valóban ilyen ostoba? A lány elgondolkozott. — Mit kíván tılem, úrnım? — Majd a végén elmondom, feltéve, hogy Venture úr úgy dönt, tovább folytatja játékát. — Vin leplezetlen győlöletet látott megvillanni a nı szemében, mikor Elend nevét említette. — Egyelıre elég lesz annyi is — folytatta Shan —, hogy elmeséli nekem a beszélgetésüket. A lány szóra nyitotta a száját, de valami nem volt rendjén. Éppen csak egy kis villanást érzett. Szellı tanítása nélkül még ennyit sem vett volna észre. Egy bábos? Érdekes. A nı megpróbálta elérni, hogy ı szolgálatkésszé váljon. Talán azért, hogy beszéljen? Vin hozzáfogott az Elenddel folytatott társalgás elmesélésébe, de semmilyen érdekes részletet nem akart feltárni. Azonban valami mást is furcsának talált: miközben Shan az érzelmeivel játszott, a szeme sarkából látta, hogy a nı terrisi szolgája visszatér a konyhából. Azonban nem jött vissza Shan asztalához, hanem az ellenkezı irányba tartott. 53

Az ı asztala felé. Megállt mellette, és elkezdett kotorászni Elend könyvei között. Akármit is keres, nem hagyhatom, hogy megtalálja! Váratlanul felállt, ami egyszerre kizökkentette Shant addigi magabiztosságából. A nı meglepve nézett fel rá. — Most jutott eszembe, azt kértem a terrisi szolgámtól, hogy az asztalomnál keressen! Aggódni fog, ha nem talál ott! — Ó, az Uralkodó szerelmére! — motyogta a sötét hajú nemeshölgy az orra alatt. — Gyermekem, igazán nem szükséges... — Sajnálom, úrnım, de mennem kell! Egy kicsit egyértelmőre sikeredett a csel, de ennyit tudott kihozni magából. Pukedlizett, majd elsietett Shan asztalától, magára hagyva a feldühödött nıt. A terrisi nagyon jó volt — mire Vin néhány lépést megtett, a szolga már lenyőgözıen puha léptekkel folytatta útját az úrnıje felé. Vin visszaért az asztalához, és azon tőnıdött, vajon baklövést követett-e el azzal, hogy ilyen durván hagyta ott Shant. De már túl fáradt volt ilyeneken aggódni. Mikor észrevette, hogy a férfitársaság figyeli, gyorsan leült, és felnyitotta Elend egyik könyvét. Szerencsére a terv most jobban sült el. A fiatalemberek végül elszállingóztak, és nem zaklatták Vint, aki a nyitott könyv elıtt pihent. Már nagyon késıre járt, és a terem is kezdett kiürülni. A könyvek — gondolta homlokát ráncolva, majd felkapta a gyümölcslevét, hogy belekortyoljon. — Mit akart velük a terrisi? Végigpillantott az asztalon, hátha észreveszi, hogy mihez piszkált hozzá a szolga, de Elend olyan összevisszaságban hagyta ott az olvasnivalóit, hogy szinte lehetetlen volt megmondani. Azonban megakadt a szeme egy kisebb könyvön, ami egy vaskos kötet alól lógott ki. A legtöbb könyvet a férfi nyitva hagyta egy adott oldalon, és Vin látta, hogy a fiatal Venture vissza-visszatér hozzájuk, és figyelmesen tanulmányozza azokat. Ez a bizonyos könyv azonban becsukva hevert, és ı sem emlékezett rá, hogy Elend egyáltalán kinyitotta volna. Itt feküdt korábban is — felismerte, mert sokkal vékonyabb volt a többinél —, tehát nem a terrisi hagyta itt. Érdeklıdve odanyúlt, és kihúzta az olvasmányt a másik alól. A bırkötéső könyv gerincén az alábbi szöveg állt: „Az Északi Uradalom idıjárásának változásai". Vin elhúzta a száját, és megfordította a 54

kezében tartott a holmit. Nem tartalmazott címlapot, és író sem volt rajta feltüntetve. Rögtön a szöveggel kezdıdött: *** „Ha a Végsı Birodalmat teljes egészében vizsgáljuk, egy bizonyos tényt nem lehet kétségbe vonni. Mivel a nemzet egy önjelölt istenség uralkodása alatt áll, a birodalom riasztó számú, roppant súlyos vezetési hibát szenvedett el. Ezek legtöbbjét sikerült elfedni, és már csak a ferukimisták fémelméiben fedezhetık fel, vagy tiltott szövegek lapjain. Azonban elég a közelmúltba tekinteni, hogy egy-egy efféle baklövést észrevegyünk. Ilyen például a devanex-i mészárlás, a Mélység doktrínájának újraírása, vagy a renatesi népek áttelepítése. Az Uralkodó nem öregszik. Ennyi kétségtelen. Jelen értekezés célja azonban az, hogy bebizonyítsa: birodalmunk ura semmi esetre sem tévedhetetlen. A megdicsıülést megelızı idıkben az emberiség káoszban és bizonytalanságban élt a királyok, császárok és egyéb uralkodók végtelen váltakozása miatt. Azt hinné az ember, hogy egyetlen halhatatlan kormányzó uralma alatt a társadalom végre az állandóság és felvilágosodás gyümölcseit élvezheti. Az Uralkodó legsúlyosabb mulasztása azonban az, hogy a Végsı Birodalomban mindkét lehetıség teljes mértékben hiányzik." *** Vin a lapot bámulta. Néhány szó meghaladta a felfogóképességét, de követni tudta az író gondolatait. Azt írta, hogy... Sietısen becsapta a könyvet, majd visszatette a helyére. Mi lenne, ha az obligátorok észrevennék, hogy Elend ilyen szövegeket birtokol? Oldalra pillantott. Természetesen ott voltak, elvegyülve a tömegben, mint a múltkori bálon, szürke köpenyükben, tetovált arcukkal. Barátai, vagy besúgói az Uralkodónak? Akárhogy is, mindenki kellemetlenül érezte magát a közelükben. Mi dolga van Elendnek egy ilyen könyvvel? Egy olyan hatalommal rendelkezı férfinak, mint ı? Miért olvas az Uralkodót kritizáló szövegeket? Valaki megérintette a vállát, és ı ösztönösen megperdült, aztán forraszt és vörösrezet lobbantott a gyomrában. 55

— Nyugalom... — szólt Elend, majd hátralépett, és felemelte a kezét. — Mondták már, hogy ijedıs, Valette? Vin megkönnyebbülten hátradılt a székében, és eloltotta a fémeket. A férfi a helyéhez ballagott, majd leült. — Élvezte Heberent? A lány kérdın nézett rá, ezért Elend arra a nagyobb, vastag könyvre mutatott, ami még mindig elıtte hevert. — Nem. Unalmas. Csak színleltem az olvasást, hogy a férfiak békén hagyjanak egy kis idıre. A Venture-ház örököse kuncogott. — Lám, lám, az okossága most váratlanul visszaüt. Vin felhúzta a szemöldökét, amikor Elend elkezdte összepakolni a könyveit, és egy oszlopba rendezte ıket az asztalon. Úgy tőnt, nem vette észre, hogy a lány hozzányúlt az „idıjárásos" könyvhöz, és gondosan becsúsztatta az oszlop közepébe. A lány elfordította a tekintetét a könyvekrıl. Valószínőleg nem kellene megemlítenem Shant; addig legalábbis nem, amíg nem beszéltem Sazeddel. — Úgy gondolom, az okosságom hasznomra vált — vágott vissza inkább. — Végül is én azért jöttem a bálba, hogy táncoljak. — Szerintem a táncot túlértékelik. — Nem tarthatja magát örökre távol az udvartól, Venture lovag! Ön az egyik legfontosabb ház örököse. A férfi felsóhajtott, majd kinyújtózott, és hátradılt a székében. — Gondolom, igaza van — válaszolta meglepı ıszinteséggel. — De minél tovább viselkedem így, apám annál bosszúsabb lesz. És már ez magában megéri. — Nem ı az egyetlen, akit megsért. Mi van azokkal a hölgyekkel, akiket sosem kér fel, mert túlságosan lefoglalják a könyvei? — Amennyire emlékszem — felelte Elend, és az utolsó könyvet is elhelyezte a kupac tetején —, valaki éppen azért tett úgy, mintha olvasna, hogy megússza a táncot. Nem hiszem, hogy a hölgyeknek nehezére esne nálam szívélyesebb partnert találni. Vin haragosan nézett. — Nekem tényleg nem okozott gondot, mert új vagyok, és alacsony a rangom. De azt gyanítom, hogy a rangban önhöz közelebb álló hölgyeknek nehéz társat találni, akár szívélyeset, akár másmilyet. Ha jól értelmezem, a férfiak kellemetlenül érzik magukat olyan hölgyek társaságában, akik magasabb ranggal rendelkeznek. 56

Elend hallgatott, egyértelmően valami frappáns válaszon törte a fejét. A lány elırehajolt. — Mi történt, Elend Venture? Miért akar mindenáron kibújni a kötelességei alól? — Kötelességek? — kérdezte Elend, és közelebb hajolt hozzá. Mozdulata komolyságot sugárzott. — Valette, ez nem kötelesség. Ez a bál... nem egyéb, mint szórakozás. Színjáték. Idıpocsékolás. — És a nık? İk is csak idıpocsékolás? — A nık? A nık olyanok, mint... a vihar. Gyönyörőek, ha rájuk néz az ember, és néha még hallgatni is élvezetes ıket, de a legtöbb esetben egyszerően csak terhet jelentenek. Vin érezte, hogy leesik az álla. Majd észrevette a férfi szemében megcsillanó huncutságot, a szája szélén bujkáló mosolyt, és végül ı maga is elmosolyodott. — Csak azért mond ilyeneket, hogy engem provokáljon! A férfi mosolya szétterült az arcán. — Ilyenkor vagyok vonzó. — Felállt, majd gyengéden a lányra nézett. — Ó, Valette. Ne hagyja elhitetni magával, hogy túl fontos. Nem éri meg a fáradságot. Most viszont jó éjszakát kell kívánnom. A jövıben próbálja meg elérni, hogy ne hónapok teljenek el a következı báljáig! A lány mosolygott. — Elgondolkozom rajta. — Kérem, tegyen így! — mondta Elend, majd lehajolt, és felnyalábolta a könyvkupacot. Egy darabig ügyetlenkedett vele, de végül egyensúlyi helyzetbe hozta. Aztán oldalra pillantott, a lányra. — Ki tudja? Talán egyszer még arra is rávesz, hogy táncoljak. Vin mosolyogva bólintott, mire a férfi megfordult, és megkerülte a bálterem második széksorát. Kisvártatva két fiatal nemesúr csatlakozott hozzá. A lány kíváncsian figyelte, ahogy egyikıjük barátságosan megpaskolja Elend vállát és elveszi a könyvek felét. Kedélyesen csevegve mentek tovább hármasban. Nem ismerte az újonnan érkezıket. Elgondolkodva ült, mikor Sazed végre megjelent az oldalsó folyosó felıl, és ı türelmetlenül intett felé. A terrisi sietıs léptekkel közeledett. — Kik azok a férfiak Venture úr társaságában? — kérdezte tıle, és Elend irányába mutatott. Sazed az okuláréja mögött hunyorgott. — Nahát... az egyikük Jastes Lekal lovag. A másik egy Hasting, bár nem ismerem a keresztnevét. — Meglepettnek tőnsz. 57

— A Lekal- és a Hasting-házak mindketten politikai riválisai a Venture-családnak, kisasszony. A nemesek gyakran találkoznak kisebb, bálok utáni összejöveteleken, hogy szövetségeket kössenek... — A terrisi félbehagyta a mondatot, és visszafordult a lányhoz. — Úgy gondolom, Kelsier mester bizonyára szívesen hallana a fejleményekrıl. Ideje visszavonulnunk. — Egyetértek — bólintott Vin, és felállt a székébıl. — A lábam is így gondolja. Menjünk! Sazed bólintott, és elindultak a bejárati ajtó felé. — Miért voltál oda olyan sokáig? — érdeklıdött Vin, miközben arra várt, hogy visszakapja a stóláját. — Többször is visszajöttem, kisasszony, de ön mindannyiszor táncolt. Ezért úgy gondoltam, sokkal hasznosabb, ha a szolgákkal csevegek, ahelyett, hogy az asztal mellett várakoznék. A lány bólintott, elvette a stólát, majd kisétált a bejáraton, le a szınyeggel borított lépcsın, Sazeddel a nyomában. Gyorsan lépdelt: hamar vissza akart érni, hogy elsorolhassa az összes nevet Kelsiernek, amiket megjegyzett; félt, hogy elfelejti a listát. A fordulóban megállt, és várta, hogy egy szolga odahozza a kocsit. Ám ez idı alatt valami furcsát vett észre. Nem messze tıle a ködben zavar támadt. Elırelépett, de Sazed a vállára tette a kezét, és visszatartotta. Egy hölgy nem sétál ki csak úgy a ködbe. Azon volt, hogy vörösrezet és ónt éget, de inkább még várt: a zőrzavar egyre közeledett. Kisvártatva egy ır bukkant fel a ködbıl, és kicsi, kapálózó alakot ráncigált maga után: egy mocskos ruhába öltözött, pernyétıl befeketedett arcú szká fiút. A katona nagy ívben kikerülte Vint, és bocsánatkérıen biccentett felé, miközben az egyik ırkapitány felé vette az irányt. A lány ónt égetett, hogy hallja a beszélgetésüket. — Konyhai fiú — mondta a katona halkan. — Beugrott egy hintóba, és megpróbált kunyerálni a benn ülı nemesúrtól, amikor megálltak, és kinyitották az ajtót. A kapitány csak bólintott. A katona visszahúzta a ködbe a foglyot, és az udvar távolabbi vége felé ráncigálta. A fiú ellenkezett, az ır pedig dühösen morgott, és erısen szorította a foglyát. Vin nézte a két alakot, s közben Sazed keze továbbra is a vállán nyugodott, mintha vissza 58

akarná tartani. Természetesen nem tudott segíteni a fiún. Feleslegesen aggódott Sazed... A ködben, az átlagemberek látótávolságán kívül, a katona elıvette a tırét, és elvágta a fiú torkát. A lány ugrott egyet a rémülettıl, ahogy a gyerek kapálózásának hangja elhalt. Az ır ledobta a testet, majd megfogta az egyik lábánál fogva, és vonszolni kezdte. Vin még akkor is megrökönyödve állt, amikor a hintaja megérkezett. — Kisasszony! — súgta Sazed, de ı meg sem mozdult. Megölték. Néhány lépésnyire onnan, ahol a nemesek a kocsijukat várják. Mintha... a halál teljesen megszokott jelenség volna. Csak egy újabb lemészárolt szká. Mintha egy állattal végeztek volna. Sıt, egy állatnál is kevesebbel. Senki sem vágna le disznót a várudvarban. A testhelyzet, melyben az ır meggyilkolta a fiút, arra utalt, hogy túlságosan idegesítette a szerencsétlen kapálózása ahhoz, hogy jobb helyszínt keressen ehhez. Ha Vinen kívül esetleg látta is valaki a történteket, nem figyeltek fel rá, hanem folytatták a társalgást. Sıt, igazából jobban is ment a csevegés most, hogy a kiáltások abbamaradtak. — Kisasszony! — szólt Sazed ismét, és kicsit megbökte Vint. A lány hagyta, hogy a kocsihoz vezessék, de a gondolatai elkalandoztak. Hihetetlen ellentmondásnak tőnt ez az egész. A jó kedélyő nemesség, a tánc a fényektıl és gyönyörő ruháktól csillogó termekben. Majd halál az udvaron. İket nem érdekelte? Nem tudtak róla? Ez a Végsı Birodalom, Vin! — gyızködte magát, amint a hintó kihajtott a várudvarról. — Ne felejtkezz el a hamuról csak azért, mert láttál egy kis selymet! Ha azok az emberek ott bent tudnák, hogy te is szká vagy, épp olyan könnyedén felkoncolnának téged is, mint azt a szegény fiút. Ez a gondolat kijózanította. Az egész Fellise-be tartó út alatt ez járt a fejében.

59

Kwaan és én teljesen véletlenül találkoztunk — bár gondolom, ı azt mondaná, a „gondviselés" vezetett minket egymás útjába. Azóta sok más terrisi filozófust megismertem. Mindegyikük, kivétel nélkül, nagy bölcsességgel és hatalmas tudással rendelkezik. Olyan férfiak ık, akiknek jelentısége szinte kézzelfogható. Kwaan azonban nem ilyen. Bizonyos tekintetben éppen annyira valószerőtlenül filozófus, mint amennyire én hıs vagyok. Sosem lengte körbe a bölcsesség ünnepélyes varázsa, és vallástudós sem volt. Elsı találkozásunkkor a khlenni könyvtárban valamelyik nevetséges hóbortját kutatta — azt hiszem, azt próbálta meg kideríteni, hogy a fák tudnak-e gondolkodni. Ha az események más fordulatot vettek volna, magam is nevetnék azon, hogy ı volt, aki felfedezte a terrisi próféciák nagy Hısét.

Tizenkilencedik fejezet Kelsier egy másik allomanta lüktetését érezte a ködben. A rezgések úgy öntötték el a testét, mint amikor a tenger hullámai ritmikus egymásutániságban nyaldossák a békés fövenyt. Tompán, de eltéveszthetetlenül követelték ki maguknak a figyelmet. A férfi egy alacsony fal tetején gubbasztott, és a hullámokat figyelte. A fodrozódó, fehér köd most is ugyanolyan egyenletes nyugalommal gomolygott, mint mindig — csak a teste közelében mutatott zavart, ahol a szokásos allomantikus áramlás körbeölelte a végtagokat. Kelsier belehunyorgott az éjszakai sötétségbe, és ónt égetve a másik allomantát kereste. Látni vélt egy guggoló alakot az egyik távoli fal tetején, de nem volt benne biztos, hogy ember. Ugyanakkor felismerte az allomantikus rezgéseket. Amikor a fémeket égetik, azok jellegzetes jeleket bocsátanak ki, ezeket pedig könnyedén beazonosítja az, aki jól ért a bronzhoz. A távolban a férfi ónt égetett, ahhoz a négy másikhoz hasonlóan, akiket Kelsier a Tekiel-vár udvarán érzékelt. Az öt ónszemő egy kört alkotva helyezkedett el, és betolakodók után kutatva ırködtek az éjszakában. A szıke allomanta elmosolyodott. A nagy házak nyugtalanok. Öt ónszemőt felbérelni nem lehetett nagy feladat a Tekiel-ház számára, 60

viszont a nemes allomanták nem sokáig tőrik majd, hogy egyszerő ırködésre használják fel ıket. És ha öt ónszemő ırködött, akkor nagy valószínőséggel néhány martalócot, petákost és ingást is bevetettek. Luthadelen kezdett eluralkodni a riadalom. Az elıkelı családok minden eshetıségre felkészültek, így Kelsiernek nehezére esett rést találni a védelmi rendszereiken. Egyedül dolgozott, és még a ködszerzetek sem mindenhatók. Sikere eddig a rajtaütések meglepetésszerőségének volt köszönhetı; ám öt ónszemő ır mellett komoly kockázat nélkül nem tudott igazán közel kerülni a várhoz. Szerencsére ma éjszaka nem kellett áthatolnia a Tekiel-kastély védvonalán. Ehelyett a vár peremterülete felé lopakodott a fal mentén. Megállt az udvari kút mellett — bronzot égetett, hogy meggyızıdjön róla, nincs más allomanta a közelben —, majd egy bokorcsoporthoz ért, ahol felvett a földrıl egy nagyobb terhet. Nehéznek bizonyult, ezért forraszt égetett, majd felemelte, és a vállára dobta. Egy pillanatra megállt, hallgatózott, aztán a zsákkal a hátán elindult a vár irányába. Késıbb megállt egy nagy, fehérre meszelt kerti lugas mellett, ami egy kicsi, tükrözıdı medence mellé épült. Leemelte a válláról a zsákot, és kiborította a földre a tartalmát — egy friss holttestet. A hulla, aki valaha Charrs Entrone lovag volt, egy jó méternyit gurult, aztán arccal a porban megállapodott. Kétélő tır okozta sebek csillantak meg a hátán. Kelsier egy szká nyomornegyed közelében cserkészte be a félig ittas lovagot. Újra megszabadította a világot egy nemestıl. A bizarr élvezeteirıl hírhedt Entrone-t igazából senki nem fogja hiányolni. Kimondottan élvezte például a vérre menı szká verekedéseket. Élete utolsó estéjét is egy ilyen eseményen töltötte. Entrone, nem véletlenül, éppen a Tekiel-ház egyik fı politikai szövetségesének számított. Kelsier otthagyta a hullát a saját vérébe fagyva. Elıször a kertészek fogják észrevenni, és ha a szolgák tudomására jut a haláleset, a nemesi utasítás sem tud majd gátat vetni a pletykának. A gyilkosság széltében felháborodást kelt, és azonnal az Izenry-házat, a Tekiel-ház riválisát fogják gyanúsítani. Ugyanakkor Entrone gyanús körülmények között bekövetkezett halála a Tekielházat is nyugtalanítani fogja. Ha elkezdenek körbeszimatolni, akkor hamar megtudják, hogy az esti verekedésen Crews Geffenry fogadott Entrone ellenében — az a férfi, akinek a családja egy szorosabb 61

szövetség létrehozásáért folyamodott a Tekiel-házhoz. Crews ismert ködszerzet volt, és ügyes párbajozó. Tehát szárnyra kelnek a pletykák. Vajon az Izenry-ház követte el a gyilkosságot? Vagy netán a Geffenry-ház áll a dolog mögött, akik rá akarnak ijeszteni a Tekiel-házra, miáltal azok rájönnek, hogy érdemes szövetségeseket keresni az alacsonyabb rangú nemesek között? Vagy létezik egy harmadik magyarázat is — talán egy olyan ház követte el a bőntettet, amelynek érdekében áll a végletekig vinni a Tekiel- és az Izenry-házak közti vetélkedést? Kelsier leugrott a kerti falról, és megvakarta az állát az álszakáll alatt. Az nem is igazán számít, hogy a Tekiel-ház kire gyanakszik majd. Az ı célja az volt, hogy kezdjenek el kételkedni és aggódni, hogy bizalmatlanná váljanak és teret engedjenek a félreértéseknek. Ha házak közti háborút akar szítani, a káosz a legerısebb szövetségese. Amikor a háború végre elkezdıdik, minden egyes meggyilkolt nemessel kevesebb lesz azon elıkelık száma, akikkel a szkáknak szembe kell nézniük a lázadás során. Amikor már messzebb került a Tekiel-vártól, eldobott egy érmét, és a háztetıkön kötött ki. Néha eltőnıdött, vajon a tetık alatt élı emberek mit gondolnak, mikor lépéseket hallanak odafentrıl. Tudják vajon, hogy a ködszerzetek fıút gyanánt használják az otthonaikat? Hogy itt fenn ırök és tolvajok háborgatása nélkül tudnak közlekedni? Vagy a rejtélyes kopogást a mindenki által rettegett ködlidércek számlájára írták? Valószínőleg észre sem veszik. Épelméjő emberek már régen alszanak, amikor a köd feltőnik. Egy hegyes tetın landolt, és az egyik kiszögellésbıl elıvett egy zsebórát, hogy megnézze az idıt, majd újra visszadugta — hiszen az óra veszélyes fémbıl készült. Sok nemes viselt fémeket, pusztán feltőnısködésbıl, ostoba hencegésbıl. A szokást közvetlenül az Uralkodótól vették át. Kelsier azonban nem szeretett fémet — órát, győrőt, karkötıt — hordani a testén, és nem is volt rá szüksége. Újból a levegıbe röpítette magát, és a Koromkert, egy szká nyomortelep felé vette az irányt, mely messze a város északi végén helyezkedett el. Luthadel hatalmas, egyre terjeszkedı városában minden évtizedben új negyedek jöttek létre. Éppen ezért a városfal is folyamatosan bıvült, a szkák kemény munkájának köszönhetıen. A 62

korszerő csatornarendszer bevezetésével a kı viszonylag olcsó és könnyen szállítható lett. Nem is értem, miért bajlódik a fallal — villant át az agyán, miközben végigfutott a tetıkön, az óriási építmény mentén. — Ki támadná meg? Mindent az Uralkodó irányít. Már a nyugati szigetek is behódoltak. A Birodalom életét évszázadok óta nem zavarta meg igazi háború. Az alkalomszerő „felkelések" során rendszerint néhány ezer, hegyekben és barlangokban bujkáló emberrıl volt szó, akik csak néha merészkedtek elı egy-egy rajtaütés erejéig. Még Yeden forradalma sem a sereg erejére támaszkodott — a házak közti háborútól és a luthadeli helyırség kivezénylésétıl várták a megoldást. Ha azonban elhúzódó hadjáratra kerül sor, Kelsier húzza a rövidebbet. Az Uralkodó és az acélminisztérium szó szerint milliós csapatot tudna kivezényelni, amennyiben a szükség úgy hozná. Természetesen létezett egy másik terv is. Kelsier errıl nem beszélt; még fontolgatni is alig merte. Valószínőleg alkalma sem volna véghezvinni. De ha mégis lehetıség adódna rá... Közvetlenül a Koromkert elıtt ért földet, és szorosabbra húzta ködköpönyegét, majd magabiztos léptekkel elindult az utcán. A kapcsolattartó egy bezárt bolt küszöbén ült, és csendesen pipázgatott. A szıke ködszerzet felhúzta egyik szemöldökét: a dohány drága luxuscikknek számított Luthadelben. Hoid vagy nagyon szeretett pazarolni, vagy olyan sikeresnek számított, ahogyan azt Dockson mesélte. A kapcsolattartó lassú mozdulattal eltette a pipát, majd felállt. Így sem tőnt sokkal magasabbnak. A hosszú, vékony férfi meghajolt a ködlepte éjszakában. — Üdvözletem, uram! Kelsier megállt elıtte, és karját jó mélyen elrejtette a köpenye alatt. Nem volna szerencsés, ha egy utcai besúgó észrevenné, hogy az ismeretlen „nemest" Hathsinban szerzett sebhelyek tarkítják. — Jókat mondanak rólad — szólalt meg aztán egy gıgös nemes hangján. — Én vagyok az egyik legjobb, uram. Aki ilyen kort él meg, mint te, az tényleg jó lehet. Az urak nem szerették, ha más férfiak is tudtak a titkaikról. Ezért a besúgók nem éltek sokáig. 63

— Tudnom kell valamit, besúgó. Elıször azonban meg kell esküdnöd, hogy senkinek sem beszélsz arról, hogy találkoztunk. — Természetesen, uram — válaszolta Hoid. Feltehetıen még napfelkelte elıtt meg fogja szegni az ígéretét. Ez volt a másik ok, amiért a besúgók nem éltek sokáig. — De itt van még ugyebár a fizetség kérdése. — Megkapod a pénzed, szká! — vágta oda Kelsier. — Természetesen, uram — visszakozott a férfi, és fejével aprót biccentett. — Ha jól emlékszem, a Renoux-házról kívánt információkat kapni... — Igen. Mit lehet tudni róluk? Mely házakkal állnak szövetségben? Mindent tudnom kell! — Igazán nem túl sok tudnivaló van velük kapcsolatban, uram. Renoux nagyúr nagyon új még a környéken, és óvatos férfi. Jelenleg sem szövetségesei, sem ellenségei nincsenek. Nagy mennyiségben vásárol fegyvereket és hadifelszereléseket, de valószínőleg több ház és kereskedı áll vele kereskedelmi kapcsolatban, így mindenki bizalmát elnyeri. Bölcs lépés. Éppen ezért talán feleslegesen sok árut halmoz fel. Ámbátor barátja is lesz bıven. Nem igaz? A ködszerzet felhorkant. — Nem értem, miért kellene ennyiért fizetnem! — Túl sok áruja van, uram — vágta rá Hoid gyorsan. — Csinos kis nyereséget csinálhatna, ha tudja, hogy Renoux veszteségesen szállít. — Nem kereskedı vagyok, szká. Nem érdekel a nyereség, sem a szállítmányozás! Hadd rágódjon el ezen. Most azt hiszi, hogy valamelyik nagy házból származom. Persze ha a ködköpönyegbıl nem erre gyanakodott, akkor nem érdemli meg a hírnevét. — Természetesen, uram — helyeselt Hoid kurtán. — De azért van itt még valami... Ó, most kiderül. Az utca tudja vajon, hogy Renoux-nak köze van a lázadás elıkészületeihez? Ha valaki felfedezte ezt a titkot, akkor ı és bandája komoly veszélybe került. Az informátor halkan köhécselt, és kinyújtotta a kezét. — Micsoda faragatlanság! — csattant fel Kelsier, és egy erszényt dobott Hoid lábához. 64

— Köszönöm, uram! — hangzott a felelet, majd a férfi térdre ereszkedett, és a kezével a földön tapogatózott. — Elnézését kérem, uram! A látásom gyenge, tudja. A saját ujjaimat is alig látom, ha az arcom elé tartom a kezem. Nagyon okos — gondolta a ködszerzet, miközben a férfi megtalálta az erszényt, és eldugta a ruhája alá. A látásával kapcsolatos kijelentés természetesen hazugság volt. Senki sem élne sokáig az alvilágban ilyen hátránnyal. Azonban egy olyan nemes, aki a besúgóját félvaknak hiszi, kevésbé fog félni attól, hogy felismerik. Nem mintha Kelsier maga aggódott volna — Dockson egyik legjobb álruháját viselte. A szakállon kívül egy élethő orrot is felrakott, továbbá megemelte a cipıje talpát, és sminkkel elhalványította a bırét. — Azt mondtad, más is van? Esküszöm, szká, ha ez is valami badarság... — Nem az — jött a válasz hamarjában. — Renoux lovag szövetséget fontolgat az unokahúga, Valette kisasszony, és Elend lovag között. A szıke allomanta elhallgatott. Erre nem számítottam... — Ez butaság. Venture sokkal magasabb rangú úr, mint Renoux. — Látták, ahogy a két fiatal hosszasan elbeszélget egymással a Venture bálon egy hónappal ezelıtt. Kelsier gúnyosan felnevetett. — Hisz errıl mindenki tud! Az semmi különöset nem jelent. — Nem? — kérdezett vissza Hoid. — Azt is tudja mindenki, hogy Elend Venture a barátai elıtt dicsérte a lányt, az amatır filozófus társaság elıtt, akik a Törött Tollban szoktak lézengeni? — A fiatalemberek gyakran társalognak lányokról — hessegette el a kérdést a ködszerzet. — Ez még semmit nem jelent. Kérem vissza az érméket! — Várjon! — hadarta a férfi, és elıször hallatszott nyugtalanság a hangjában. — Van még valami. Renoux és Venture nagyurak titkos üzleteket kötöttek. Micsoda? — Így igaz — folytatta Hoid. — Ez friss információ, alig egy órával ezelıtt hallottam magam is. Kapcsolat van a Renoux- és a Ventureházak között. És valamilyen oknál fogva Renoux lovagnak hatalmában állt megbízni Elend Venture-t, hogy a bálokon felvigyázzon Valette kisasszonyra. — A besúgó lehalkította a hangját. — Még azt is 65

suttogják, hogy Renoux lovag valamiféle nyomást gyakorol a Ventureházra. Mi történt ma este a bálon? — lepıdött meg Kelsier, hangosan azonban csak ennyit mondott: — Ez még mindig nagyon kevés, szká. Semmi konkrétumot sem tudsz mondani, csak ügyetlen elméleteket? — A Renoux-házról valóban nem, uram. Megpróbáltam, de felesleges miattuk aggódnia! Válasszon inkább egy olyan házat, amelyik nagyobb befolyással bír a politikára. Mint például az Elariel-ház... Kelsier elhúzta a száját. Az Elarielek említésével Hoid arra célzott, hogy van valami kis ismeretmorzsája, melyért neki megérné fizetni. Úgy tőnt, hogy a Renoux-ház titkai még nem szivárogtak ki. Ideje volt a beszélgetést más házakra terelni, nehogy az informátornak feltőnjön érdeklıdése a Renoux-ház iránt. — Rendben — egyezett bele —, de ha csak az idımet fecsérelem... — Nem fogja, uram. Shan Elariel úrnı bábos. — Bizonyíték? — Éreztem, amikor az érzelmeimmel babrált, uram. Egy héttel ezelıtt, mikor tőz ütött ki az Elariel-várban, ı csillapította a szolgák indulatait. Azt a tüzet Kelsier gyújtotta. Sajnos azonban nem terjedt tovább az ırtornyoknál. — Mit tudsz még? — Az Elariel-ház nemrégiben engedélyt adott neki, hogy a képességét gyakrabban használja az udvari eseményeken. Tartanak egy házak közti háborútól, ezért rajta keresztül próbálnak meg mindenféle szövetségeket kötni. Jobb kesztyőjében egy vékonyka kis borítékot tart, tele sárgarézreszelékkel. Állítson mellé egy fürkészt az egyik bálon, és meglátja, hogy nem hazudok, uram! Az egész foglalkozásom a hírnevemen múlik. Shan Elariel valóban bábos. Kelsier hallgatott, mintha mélázna. Az információ nem sok hasznot jelentett számára, de hát úgyis a Renoux-házról jött kérdezısködni. Ez pedig már megtörtént. Hoid megdolgozott a pénzéért, akár tudta ezt, akár nem. A ködszerzet elmosolyodott. Most pedig keltek még egy kis zőrzavart. — És mi a helyzet a Shan Elariel és Salmen Tekiel közti titkos viszonnyal? — kérdezte, félvállról megemlítve az egyik partiképes 66

fiatal nemes nevét. — Gondolod, hogy akkor is a képességét használta, mikor elnyerte a fiú kegyét? — Ó, minden bizonnyal, uram — helyeselt Hoid gyorsan. Kelsier látta, ahogy a férfi szemében megcsillan az érdeklıdés szikrája: abban a tudatban volt, hogy épp sikamlós udvari pletykát adtak át neki ingyen. — Talán akkor az is neki köszönhetı, hogy létrejött a múlt héten az Elariel- és a Hasting-ház közötti megegyezés — tőnıdött tovább Kelsier. Persze semmilyen megegyezés nem történt. — Minden valószínőség szerint, uram. — Rendben van, szká. Megdolgoztál a pénzedért. Talán máskor is felkereslek. — Köszönöm, uram — mondta Hoid, és nagyon mélyen meghajolt. A ködszerzet eldobott egy érmét, és újra a levegıben találta magát. Ahogy egy tetın landolt, még épp látta, hogy az informátor az érme után rohan. Természetesen nem esett nehezére megtalálni a pénzdarabot, még „gyenge látása" ellenére sem. Kelsier mosolygott, aztán továbbindult. A férfi nem említette az ı pontatlanságát, de a következı találkáján nem lesznek ilyen elnézıek. Kelet felé vette az irányt, az Ahstrom tér felé. Útközben levette magáról a köpönyegét, majd a mellényét, és elıtőnt rongyos, szakadt ingje. Megállt egy sikátorban, megszabadult a köpenytıl és a mellénytıl, majd kétmaréknyi hamut vett a kezébe az egyik sarokban. A ropogós, sötét pelyheket beledörzsölte a karjába, hogy eltüntesse a sebhelyeit, majd az arcába, és az álszakállba is. Az a férfi, aki másodpercekkel késıbb elıbújt a sikátorból, még csak nem is emlékeztetett arra a nemesre, aki korábban Hoiddal találkozott. A szépen nyírott szakáll most gondozatlan rojtokban lógott az arcából. Néhány gondosan kiválasztott szálat kitépett, hogy foltosnak és betegesnek tőnjön. Még sántikálni is elkezdett, mint akinek béna a fél lába, és odaszólt a tér csendes szökıkútja mellett álló, árnyékba húzódott alaknak. — Uram? — érdeklıdött érdes hangon. — Uram, ön az? Straff Venture nagyúr, a Venture-ház feje még a nemesek közt is zsarnoknak számított. Kelsier két ırt vett ki a sötétben, akik közrefogták a nagyurat; a lovagot látszólag a legkisebb mértékben sem zavarta a köd. Közismert tény volt, hogy ónszemő. Venture határozottan kilépett a sötétbıl, és párbajpálcájával a követ ütögette. 67

— Elkéstél, szká! — csattant fel. — Uram, én... én a sikátorban vártam, ahogyan megbeszéltük. — Semmi ilyesmiben nem egyeztünk meg! — Sajnálom, uram! — habogta Kelsier megint, és meghajolt, majd tovább bukdácsolt. — Sajnálom, sajnálom! A sikátorban voltam. Nem állt szándékomban megvárakoztatni. — Nem láttál minket, jóember? — Sajnálom, uram! A látásom... nem nagyon jó, tudja. Az ujjaimat is alig látom, ha az arcom elé tartom a kezem. — Köszönöm a tippet, Hoid! Venture felhorkant, és átadta a párbajpálcáját az ırnek, majd erısen arcon vágta Kelsiert. İ a földre esett, és az állát fogta. — Sajnálom, uram! — mormogta ismét. — Ha még egyszer megváratsz, a pálcával kapsz — vakkantotta Venture kurtán. Nos, legalább tudom, hová menjek legközelebb, ha egy hullára van szükségem, amit otthagyhatok valaki gyepén. Nagy nehezen feltápászkodott. — Térjünk rá az üzletre. Mi az a fontos hír, amit beígértél? — Az Erikell-házról van szó, uram. Tudom, hogy a múltban ıurasága üzletelt azzal a házzal. — És? — Nos, uram, kijátsszák önt, ami sokba kerülhet uraságodnak. A kardokat és párbajpálcákat feleannyiért adják el a Tekiel-háznak, mint amennyit ön fizet! — Bizonyíték? — Elég a Tekiel-ház új fegyverkészletére pillantani, uram — hadarta Kelsier. — Igazat beszélek. Csak a hírnevembıl élhetek! Ha elveszítem, életem sincs tovább. És nem is hazudott. Vagy legalábbis nem teljesen. Hasztalan lenne olyan információkat szétszórni, amit Venture könnyőszerrel megerısíthet vagy szétoszlathat. Szavainak egy része igaz volt — Tekiel valóban adott egy kis kedvezményt Erikellnek. Persze Kelsier túlzott a mértéket illetıen. Ha jól megy a játék, szakadék keletkezhet a Venture- és az Erikell-házak között, ugyanakkor Venture féltékeny lesz Tekielre. Ha pedig Venture Renoux-hoz jönne fegyverért Erikell helyett... nos, az csak plusz elınyt jelentene. 68

Straff Venture felhorkant. Nagy hatalmú ház volt az övé — hihetetlenül nagy hatalmú —, és egyik iparágra vagy vállalkozásra sem támaszkodhatott kizárólagosan vagyona növelése érdekében. Ilyen pozíciót rendkívül nehezen lehetett kivívni a Végsı Birodalomban, figyelembe véve az Uralkodó adóit és atiumköltségeit. Viszont pontosan emiatt vált Venture értékes eszközzé Kelsier kezében. Ha sikerülne az igazság és fikció megfelelı elegyét elhitetnie a férfival... — Ez egyelıre nincs hasznomra — mondta a nagyúr váratlanul. — Lássuk, mit tudsz valójában, besúgó! Beszélj nekem a Hathsini Túlélırıl! Kelsierben meghőlt a vér. — Hogy mondta, uram? — Azt akarod, hogy fizessek? Akkor beszélj nekem a Túlélırıl! A pletykák szerint visszatért Luthadelbe. — Ezek csak pletykák, uram — vágta rá Kelsier gyorsan. — Sosem találkoztam ezzel a Túlélıvel, de kétlem, hogy Luthadelben lenne. Ha tényleg él még egyáltalán. — Azt hallottam, hogy egy szká felkelést szervez. — Mindig akadnak ırültek, akik forradalomról beszélnek a szkáknak, uram. És mindig akadnak olyanok is, akik megpróbálnak hasznot húzni a Túlélı nevébıl. De nem hiszem, hogy bárki képes túlélni a Bugyrokat. Kérdezısködhetek, ha kívánja, de attól tartok, hogy csalódást okoznék az eredményeimmel. A Túlélı halott — az Uralkodó... nem engedhet meg magának ilyen figyelmetlenségeket. — Igaz — mondta Venture elmerengve. — Ugyanakkor a szkákat nagyon meggyızte az a bizonyos „tizenegyedik fémrıl" szóló híresztelés. Hallottál errıl valamit, besúgó? — Ó, igen — felelte Kelsier, de lepleznie kellett döbbenetét. — Legenda, uram. — Olyan, amirıl én még soha nem hallottam. Pedig én nagyon odafigyelek az ilyen dolgokra. Ez nem „legenda". Egy nagyon okos ember befolyásolja a szkákat. — Nagyon... érdekes következtetés, uram. — Valóban az. És ha a Túlélı feltételezhetıen tényleg meghalt a Bugyrokban, valaki akkor is megszerezhette a hulláját... a csontjait... Több módja is van annak, hogy emberek megjelenését utánozzák. Tudod, mirıl beszélek? — Igen, uram — válaszolta Kelsier. 69

— Tartsd nyitva a szemed! Nem érdekelnek a pletykáid. Errıl a valakirıl... vagy valamirıl... hozz híreket, aki a szkákat vezeti! Akkor majd pénzt is kapsz. Ezzel a nagyúr sarkon fordult a ködben, és intett az embereinek, faképnél hagyva a mélyen a gondolataiba merülı ködszerzetet. Aki nem sokkal ezután megérkezett a Renoux kúriába: a Fellise és Luthadel között kiépített fémút meggyorsította az utazást a két város között. Nem ı helyezte el a bronzrudakat, és nem is tudta, hogy kicsoda. Gyakran gondolkozott el azon, mi lenne, ha összetalálkozna egy másik ködszerzettel, aki az ellenkezı irányba halad. Bizonyára figyelmen kívül hagynánk egymást — gondolta, mi-közben megérkezett a Renoux-kúria udvarára. — Ez egészen jól megy nekünk. A ködön keresztül a lámpákkal megvilágított épületet nézte, és köpenye — melyet a Venture-rel való találkozást követıen visszavett — lágyan csapdosott a nyugodt szellıben. Az üres kocsi azt jelezte, hogy Vin és Sazed már visszatértek az Elariel-kastélyból. A szalonban ültek, és halkan Renoux-val beszélgettek. — Ez valami új divat? — érdeklıdött a lány, amikor Kelsier belépett a szobába. Még nem vette le a ruháját — egy gyönyörő, piros estélyit —, bár nagyon nem hölgyhöz illı pozitúrában ült, maga alá húzott lábbal. A férfi magában mosolygott. Néhány héttel ezelıtt a megérkezése után még rögtön átöltözött volna. Végül mégiscsak hölgyet varázsolunk belıle. Keresett egy széket magának, és pernyétıl fekete álszakállát piszkálta. — Erre gondolsz? Úgy hallottam, a szakáll újra divatba fog jönni. Csak megpróbálom követni a divatot, amennyire lehetséges. Vin felhorkant. — Úgy érted, a koldusok divatját, esetleg. — Hogy sikerült az este? — kérdezte Renoux. A férfi megvonta a vállát. — Mint a többi. Szerencsére úgy látszik, a Renoux-ház még nem vonta magára a figyelmet, bár én magam fejtörést okozok néhány nemesnek. — Ön? — csodálkozott a kúria gazdája. Kelsier bólintott, miközben egy szolga meleg, nedves ruhát hozott, és ı beletörölte az arcát és a karját. Nem tudta eldönteni, a szolgák vajon ımiatta aggódtak, vagy a hamu miatt, ami a bútorokra kerülhet. Mindenesetre letörölte a karját, ezzel felfedve rajta a sápadt, fehér sebhelyeket. Végül nekilátott megszabadulni a szakállától. 70

— Úgy tőnik, a szkák egy részéhez eljutott a „tizenegyedik fém" híre — folytatta. — Néhány nemes is meghallotta a burjánzó pletykákat, és azok, akiknek van magukhoz való eszük, aggódnak. — És ez milyen hatással van ránk? — kérdezte Renoux. A szıke bandavezér megvonta a vállát. — Ellentétes pletykákat indítunk el, hogy a nemesség inkább egymásra figyeljen, és ne rám. Bár eléggé mulatságos volt, mikor Venture lovag arra buzdított, hogy magamról győjtsek értesüléseket. Nagyon össze lehet zavarodni a szerepjátszástól. Nem is tudom, ön hogyan csinálja, Renoux. — Ez vagyok én — felelte egyszerően a megszólított. Kelsier újra megvonta a vállát, és odafordult Vinhez és Sazedhez. — És a ti estétek hogy alakult? — Csalódtam — válaszolta a lány nyersen. — Vin kisasszony úgy viselkedik, mint egy felbosszantott gyermek — mondta Sazed. — A visszafelé úton elmesélt nekem minden titkot, amit a tánc során összegyőjtött. Kelsier kuncogott. — És, nem jók semmire sem? — Sazed már mindegyiket hallotta! — csattant fel a lány. — Órákig pörögtem-forogtam, csicseregtem férfiakkal — és mindezt feleslegesen! — Aligha feleslegesen — nyugtatgatta a szıke allomanta, és leszedegette magáról az álszakáll utolsó darabját is. — Ismeretségeket kötöttél, többen is felfigyeltek rád, és gyakoroltad a csicsergést. Ami pedig az információkat illeti... Nos, egyelıre senki sem fog neked fontos dolgokat elárulni. Várnunk kell egy kicsit. — De mennyit? — Most, hogy már jobban érzed magad, gyakrabban is eljárhatsz a bálokra. Néhány hónap múlva bizonyára lesz elég ismerısöd, hogy számunkra fontos információkat győjts. Vin bólintott, és felsóhajtott. Azonban nem úgy tőnt, mint akinek nagyon ellenére lenne a gyakori bálba járás ötlete. Sazed megköszörülte a torkát. — Kelsier mester, úgy érzem, meg kell valamit említenem. Szinte egész este az asztalunknál ült Elend Venture lovag, bár Vin kisasszonynak sikerült némileg tompítani a lovag fenyegetı jelenlétét az udvar irányába. — Értem — gondolkodott el a bandavezér. — Mit mondtál azoknak az embereknek, Vine Hogy a Renoux- és a Venture-ház barátságban állnak egymással? 71

A lány elsápadt. — Honnan tudod? — Varázshatalmam van — jelentette ki a férfi, és kezével még gesztikulált is hozzá. — Mindenesetre mindenki úgy gondolja, hogy a két ház titkos üzleti megállapodásokat kötött. Alighanem azt hiszik, hogy a Venture-ház fegyvereket halmoz fel. Vin morcos arcot vágott. — Nem állt szándékomban ilyen messzire menni... Kelsier bólintott, és letörölte a ragasztót az álláról. — Az udvar már csak ilyen. A dolgok nagyon hamar kicsúszhatnak az ember kezébıl. Ugyanakkor mindez nem akkora probléma. Azért legközelebb óvatosabban kell bánnod Venture lovaggal! Renoux, látnunk kell, hogyan dolgozzák fel Vin megjegyzéseit. A ház ura bólintott. — Rendben. Majd a bandavezér nagyot ásított. — Nos, ha más nincs, én mennék. Egy este alatt eljátszani egy nemest, majd egy koldust, teljesen kimerített... — Van még valami, Kelsier mester — mondta Sazed. — A bál végén Vin kisasszony látta, amint Elend Venture úr a fiatal Lekallal és Hastinggel együtt hagyja el a termet. Kelsier elgondolkodott, majd összeráncolta a homlokát. — Különös összetételő társaság. — Én is ugyanezt gondoltam — jegyezte meg a terrisi. — Feltehetıen az apját akarja ezzel is bosszantani — töprengett a szıke allomanta. — A nyilvánosság elıtt barátkozni az ellenséggel... — Talán így van — szólt az ırzı. — De nagyon jó barátoknak tőntek. Kelsier bólintott, és felállt. — Nézz ennek utána, Saz! Nagy eséllyel Venture nagyúr és a fia mindenkivel a bolondját járatja. — Úgy lesz, Kelsier mester. Aztán a bandavezér elhagyta a szalont, majd odaadta a köpenyét az egyik szolgának. Ahogy a keleti lépcsısoron haladt a hálója felé, gyors lépéseket hallott. Megfordult, és Vint pillantotta meg, aki felhúzott ruhával szaladt utána, és majd' elesett a lépcsıfokokban. — Kelsier! — kezdte a lány. — Volt még valami a bálon. Szeretném megbeszélni veled. A férfi érdeklıdve nézett rá. Valami, amit még Sazed elıtt sem akar felfedni? 72

— A szobámban — válaszolta. — Mirıl van szó? — kérdezte, mikor bezárta Vin mögött az ajtót. — Elend lovag — kezdte a lány, és a padlót bámulta, kicsit zavartan. — Sazed eleve nem kedveli, ezért nem akartam a többiek elıtt beszélni róla, de valami furcsa dologra bukkantam ma este. — Mire? — érdeklıdött a férfi, és nekidılt a komódnak. — Elend egy halom könyvvel járkált — mondta Vin. Keresztnév — gondolta Kelsier rosszallóan. — Kezd beleszeretni a fiúba. — Mindenki tudja róla, hogy sokat olvas — folytatta Vin —, de néhány könyv... nos, mikor egyedül maradtam, belelapoztam némelyikbe. Jó kislány. Az utca legalább megtanította néhány ösztönös cselekedetre. — Az egyik felkeltette az érdeklıdésemet. A címben az idıjárásról volt szó, de a szöveg a Végsı Birodalomról, és annak hibáiról szólt. A férfi elhúzta a száját. — Pontosan mit olvastál? Vin megvonta a vállát. — Valami olyasmit, hogy mivel az Uralkodó halhatatlan, a birodalomnak fejlettebbnek és békésebbnek kellene lennie. Kelsier elmosolyodott. — „A hamis hajnal könyve". Bármelyik ırzı képes az egész szöveget kívülrıl elmondani. Nem gondoltam, hogy létezik még belıle valódi példány. A szerzı, Deluse Couvre, ennél elítélıbb hangnemő könyveket is írt. Habár az allomanciát nem tartotta elítélendınek, az obligátorok az ı esetében kivételt tettek, és ıt is felakasztották egy kampóra. — Nos — mondta Vin —, Elendnél van egy példány a mőbıl. Úgy gondolom, az egyik nemeshölgy meg akarta kaparintani a könyvet. Láttam, ahogy a szolgája a könyvekkel babrál. — Melyik nemeshölgy? — Shan Elariel. Kelsier bólintott. — A korábbi menyasszonyjelölt. Bizonyára keres valamit, amivel zsarolhatja a Venture fiút. — Szerintem az a nı allomanta, Kelsier. A férfi zavartan bólintott, és az újonnan hallottakon töprengett. — Bábos. Valószínőleg tudta, mit keres a könyvek között. Ha a Ventureörökös olyasmiket olvas, mint A hamis hajnal, és ráadásul van annyira ırült, hogy magánál is hordja... — Ennyire veszélyes? — kérdezte a lány. 73

Kelsier a vállát vonogatta. — Közepesen. Elég régi könyv, és igazából nem buzdít lázadásra... ezért esetleg megúszhatja. Vin értetlenkedett. — Pedig eléggé kritikusnak tőnt az Uralkodóval szemben. Az Uralkodó engedi, hogy a nemesség ilyeneket olvasson? — Nem igazán „engedi". Néha azonban mégis elnézi nekik. A könyvek betiltása nem egyszerő dolog, Vin; minél nagyobb felhajtást csinál a minisztérium egy szöveg körül, annál nagyobb figyelem fogja övezni, és annál több ember akarja majd elolvasni. A hamis hajnal elég unalmas kötet, és azzal, hogy a minisztérium nem tiltotta be, a feledés homályába merült. A lány lassan bólintott. — Mellesleg — folytatta a férfi —, az Uralkodó sokkal elnézıbb a nemességgel, mint a szkákkal szemben. Régen elhunyt barátai és szövetségesei gyermekeinek tekinti ıket, akik annak idején állítólag segítettek neki legyızni a Mélységet. Ezért alkalomadtán eltőri, ha valamelyikük kritikus hangvételő könyveket olvas, vagy kivégez egy családtagot. — Szóval a könyv miatt nem kell aggódni? — kérdezte Vin. Kelsier megvonta a vállát. — Ezt azért nem mondanám. Ha a fiatal Elendnek megvan A hamis hajnal, akkor minden bizonnyal olyan könyveket is birtokol, amelyek viszont valóban teljes mértékben tiltottak. Amennyiben az obligátorok bizonyítékot szereznének errıl, átadnák a fiút az inkvizítoroknak — akár nemes, akár nem. A kérdés csak az, hogyan tudnánk ezt elérni? Ha a Venture-örököst kivégeznék, az egyértelmően politikai zavargáshoz vezetne Luthadelben. A lány látványosan elsápadt. Igen — sóhajtott fel magában a férfi. — Világos, beleszeretett a fiúba. Elıre kellett volna látnom. Bedobni egy fiatal, csinos lányt a nemesek közé? Elıbb-utóbb valamelyik keselyő úgyis lecsapott volna rá. — Nem azért mondtam el, hogy megölethessük, Kelsier! Azt hittem, talán... nos, tiltott könyveket olvas, és jó embernek látszik. Esetleg a szövetségesünk lehetne, vagy valami hasonló. Ó, gyermekem! Remélem nem fáj majd nagyon, amikor megszabadul tıled. Lehetne több eszed is. — Erre ne is számíts! — mondta hangosan. — Lehet, hogy Elend úr tiltott könyvet olvas, de ettıl még nem a barátunk. Mindig is voltak ilyen nemesek: fiatal filozófusok és álmodozók, akik azt hiszik, új 74

eszméket találnak ki. Szeretnek a barátokkal iszogatni, és az Uralkodó ellen morogni, de szívük mélyén megmaradnak nemesnek. Sosem fogják megdönteni a rendszert. — De... — Nem, Vin. Hinned kell nekem! Elend Venture-t nem érdeklik a szkák, vagy mi. Egy nemes azért lesz anarchistává, mert az divatos és izgalmas. — Beszélt a szkákról — mondta a lány. — Tudni akarta, hogy intelligensek-e, és igazi emberek módjára viselkednek-e. — És érdeklıdése együttérzésbıl vagy kulturális tudásvágyból fakadt? Vin elgondolkozott. — Látod, ez a fiú nem a szövetségesünk. Sıt, tisztán emlékszem, amikor azt mondtam neked, hogy tartsd tıle távol magad. Mikor Elend Venture társaságában mutatkozol, az egész tervet és a bandatagokat veszélyezteted. Megértetted? A lány lesütötte a szemét, és bólintott. A férfi felsóhajtott. Miért gyanítom azt, hogy a legkevésbé sem szeretne távol maradni a fiútól? A fenébe is, nincs most idım ezzel bajlódni. — Menj és aludj egyet! Majd késıbb beszélgetünk még errıl.

75

Nem árnyék. Az a sötét dolog, ami a nyomomban jár, amit csak én látok — nem árnyék. Feketés és áttetszı, de korántsem bír olyan erıs körvonalakkal, mint az árnyak. Testetlen, könnyő és alaktalan. Mintha sötét párából állna. Vagy még inkább: ködbıl.

Huszadik fejezet Vint egyre jobban untatta a Fellise és Luthadel között húzódó táj. Az elmúlt néhány hét folyamán legalább tucatszor tette meg ezt az utat, és kénytelen volt unos-untalan ugyanazokat a barna hegyeket, göcsörtös fákat, és sőrő, gyomos aljnövényzetet nézni. Úgy érezte, mintha már minden egyes bukkanót egyenként ismerne. Számos bálra elment — de ez csak a kezdet volt. A fogadások, beszélgetések és egyéb napi elfoglaltságok ugyanilyen népszerőségnek örvendtek. Egyazon nap gyakran kétszer, sıt háromszor is megtette az utat. A fiatal nemeshölgyeknek látszólag nem akadt jobb dolguk, mint hogy napi hat órán keresztül kocsikban üldögéljenek. Felsóhajtott. A közelben néhány szká egy uszályhajót vontatott Luthadelbe a csatorna melletti ösvényen. Sokkal rosszabb sora is lehetne. Ennek ellenére csalódottnak érezte magát. Még csak dél felé járt az idı, és estig semmi fontos nem történik, így csak egy választása maradt: visszamenni Fellise-be. Folyamatosan azon gondolkodott, hogy mennyivel gyorsabban haladhatna, ha a fémutat használhatná. Vágyott újra a ködben bolyongani, de Kelsier vonakodott újra gyakorolni vele. Azt megengedte, hogy esténként kisurranjon egy rövid idıre, de a bonyolultabb, izgalmasabb ugrásoktól el volt tiltva. Csak azt a kevéske alapmozdulatot ismételgette — fıleg a földön állva vonzott és taszított el kisebb tárgyakat. Egyre jobban zavarta testének gyengesége is. Már lassan több mint három hónapja, hogy az inkvizítor megsebesítette, a tél pedig szinte egyetlen hópehely nélkül múlt el. Mennyi idı kell még, hogy teljesen felépüljön? 76

De legalább eljárhatok a bálokra. Az állandó utazás okozta bosszúság ellenére kezdte élvezni feladatait. Eljátszani, hogy nemeshölgy, sokkal békésebb elfoglaltság, mint a közönséges tolvajlás. Az persze igaz, hogy ha a titka kiderülne, az életével fizetne, de egyelıre úgy tőnt, a nemesség elfogadja. Sıt, táncol, vacsorázik és beszélget vele. Jó élet volt ez — egy kissé unalmas, de amikor végül visszatér az allomanciához, minden a helyére kerül. Errıl rögtön két dolog is az eszébe jutott, ami elkeserítette: elıször is, képtelen volt hasznos értesüléseket győjteni. Egyre jobban bosszantotta, hogy a kérdéseit sorra elhárítják. Ahhoz már elég tapasztalattal rendelkezett, hogy lássa: bıven akad intrika az udvarban, ahhoz viszont még új volt, hogy részesévé váljon a cselszövésnek. Mégis, míg Vint bosszantotta kívülállósága, Kelsier biztos volt benne, hogy a helyzet végül majd megváltozik. A másik zavaró tényt azonban már nem lehetett ilyen könnyen orvosolni. Az elmúlt hetekben Elend Venture úr több bálról is hiányzott, pedig a lány alig várta, hogy lássa. Bár már nagyon ritkán fordult elı, hogy egyedül üljön az asztalánál, hamar észrevette, hogy egyik nemesúr sem rendelkezik azzal a... mélységgel, amivel Elend. Egyikük sem bírt azzal a mulattató észjárással és ıszinteséggel, és a férfi komoly tekintetéhez egyiküké sem volt fogható. A többieket nem érezte valódinak. Elendet igen. Nem úgy nézett ki, mintha kerülné ıt; ugyanakkor annak érdekében sem tett túl sokat, hogy több idıt tölthessen vele. Félreismertem volna? — töprengett, miközben a kocsi begördült Fellise-be. Elendet néha nehéz volt megérteni. Sajnos látszólagos döntésképtelensége nem változtatta meg volt menyasszonya vérmérsékletét. Vin kezdett ráeszmélni, Kelsier miért óvta attól, hogy magára vonja a túlzottan fontos személyek figyelmét. Nagy örömére ritkán akadt össze Shan Elariellel, de amikor találkoztak, a nı minden lehetıséget kihasznált, hogy ıt nevetség tárgyává tegye, megsértse és megalázza. Mindezt nyugodt, arisztokratikus módon. Úgy, hogy viselkedésével érzékeltesse a lánnyal annak alacsonyabb származását. Talán csak túlságosan beleélem magam Valette szerepébe. Valette pedig csupán egy álca: pontosan olyannak kellett lennie, hogy megfeleljen Shan rágalmainak. Azonban a sértések így is fájtak. 77

Megrázta a fejét, és megpróbálta kiverni a fejébıl a nıt, Elenddel együtt. Mialatt utazott, hamuesı hullott a városra, s bár már elállt, az utcákon pernye sodródott, lassú, fekete széllökésekben. Szká munkások jöttek-mentek, dézsákba győjtötték a pernyét, aztán elhordták a városból. Olykor sietniük kellett, hogy kikerüljenek egy arra haladó nemesi fogatot. Egyik sem bajlódott azzal, hogy lelassítson a munkások miatt. Szegény párák gondolta, amikor egy csapatnyi rongyos gyermek mellett haladtak el, akik egy sor nyárfa alatt álltak és az ágakat rázták, hogy a lehulló hamut el lehessen szállítani — hiszen az elképzelhetetlen, hogy a pernye az arra elhaladó nemesek fejére hulljon. A gyerekek kettesével rázták a fákat, amitıl dühöngı, fekete zápor eredt. A munkavezetık pálcával a kezükben jártak fel-alá az utcán, és ellenırizték, hogy mindenki rendesen végzi-e a dolgát. Nem hiszem, hogy Elend és a többiek fel tudják fogni, milyen borzalmas a szkák élete. Csinos várakban élnek, táncolnak, és nem érik fel ésszel az Uralkodó elnyomásának mértékét. Vin látta a nemesség a jó oldalát is — nem úgy, mint Kelsier, aki tiszta szívbıl győlölte ıket. Némelyikük a maga módján egészen kedvesnek mutatkozott. Sıt, a lány néha kezdte úgy érezni, hogy a nemesek kegyetlenkedéseirıl szóló szká történetek túloznak. Viszont amikor olyanokat tapasztalt, mint annak a fiúnak a kivégzése, vagy az imént látott szká gyerekek, gondolkodóba esett. Miért nem tőnik fel mindez a nemességnek? Miért nem értik meg? Felsóhajtott, és elvette a tekintetét a szkákról, miközben a kocsi felhajtott a Renoux-kúria elé. Azonnal észlelte a nagy gyülekezetet a belsı udvaron, így gyorsan magához vett egy új üvegcse fémet, mert attól tartott, hogy az Uralkodó küldött katonákat Renoux letartóztatására. Azonban hamar rájött, hogy a tömeg nem katonákból áll, hanem egyszerő munkásruhába öltözött szkákból. A kocsi behajtott a kapun, és Vin értetlenül állt a látvány elıtt. A szkák lábainál dobozok és kupacba rakott zsákok hevertek — a legtöbbjük teljesen bepiszkolódott a korábbi hamuesıtıl. A munkások sürögtek-forogtak, szekereket rakodtak. A hintó megállt a kastély elıtt. A lány nem várta meg, amíg Sazed kinyitja az ajtót. Egyedül pattant le, magasra tartotta a szoknyáját, majd odaszaladt a munkálatokat felügyelı Kelsierhez és Renoux-hoz. 78

— Innen indítjátok a készleteket a barlangokba? — kérdezte suttogva, amikor elérte a két férfit. — Pukedlizzen, gyermekem! — figyelmeztette Renoux. — Adjunk a külsıségekre, amíg szem elıtt vagyunk. Vin engedelmeskedett, és magába fojtotta bosszankodását. — Természetesen innen — mondta Kelsier. — Renoux-nak muszáj csinálnia valamit azzal a sok fegyverrel és felszereléssel, amit összegyőjtött. Az emberek gyanakodni kezdenének, ha nem látnák, hogy elviteti a készletet. A nemes bólintott. — Azt színleljük, hogy a csatornauszályokon nyugatra, az ültetvényemre küldjük a szállítmányt. Persze a hajók majd megállnak útközben, és máshol teszik le a rakományt — és a csatornamunkásokat is —, mégpedig a lázadók barlangjainál. Az uszályok és néhány emberem azonban folytatják az utat, hogy fenntartsuk a látszatot. — A katonáink nem is tudják, hogy Renoux is benne van a tervben — mosolygott Kelsier. — Azt hiszik, csak egy nemes, akit ugyanúgy csıbe húztam, mint a többit. Mellesleg ez alkalmat ad arra is, hogy megtekintsük a sereget. Eltöltünk egy hetet a barlangokban, azután visszatérünk Luthadelbe Renoux egyik keletre tartó uszályán. Vin elgondolkodott. — „Visszatérünk"? — kérdezte, és hirtelen felrémlett elıtte egy kép: heteket tölt az uszályon, és nap nap után az unalmas tájat nézi. Ez még annál is rosszabb lenne, mint oda-vissza utazgatni Luthadel és Fellise között. A szıke vezér felhúzta a szemöldökét. — Nyugtalannak tőnsz. Vagy úgy! Tehát valaki nagyon élvezi a bálokat és fogadásokat! A lány elpirult. — Csak arra gondoltam, hogy jobb volna itt tartózkodnom. A sok távol töltött idı után, a betegségem miatt... Kelsier feltartotta a kezét, és felnevetett. — Maradsz; Yeden és én megyünk. Seregszemlét kell tartanunk, és Yeden átveszi felügyeletet, amíg Ham visszatér Luthadelbe. A bátyámat is magunkkal visszük, és kitesszük Venniasban, ahol a minisztérium az újoncokat toborozza. Jó, hogy visszajöttél. Szeretném, ha eltöltenél vele egy kevéske idıt, mielıtt elindulunk. Vin összeráncolta a homlokát. — Marshsal? A férfi bólintott. — Marsh míves fürkész. A bronz az egyik legkevésbé hasznos fém, különösen egy ködszerzet számára, de ı azt 79

állítja, hogy tud mutatni néhány alkalmas fogást. Valószínőleg ez az utolsó lehetıség, hogy vele gyakorolj. A lány végigtekintett a nyüzsgı szekérkaravánon. — Hol van? Kelsier elhúzta a száját. — Késik. Úgy látszik, ez családi vonás. — Hamarosan itt lesz, gyermekem — mondta Renoux. Talán addig magához vehetne egy kis frissítıt a házban. Elég frissítıt vettem magamhoz mostanában — gondolta Vin, de uralkodott a türelmetlenségén. Ahelyett, hogy a kúriába ment volna, átsétált az udvaron, és megnézte a rakományt meg a munkásokat, akik szekerekre pakolták a felszerelést, hogy elszállítsák a csatorna rakodópartjára. Az udvart szépen gondozták, és bár a hamut még nem takarították el, a rövidre vágott gyep miatt nem kellett megemelnie a ruháját. Egyébként is: a hamut meglepıen könnyő volt kiszedni a ruhákból. Megfelelı mosással és egy kis drága szappannal még a fehér anyagokból is. A nemesek ezért jelentek meg mindig tiszta, újnak látszó ruhában. Milyen egyszerő is megkülönböztetni a szkákat az arisztokratáktól! Kelsiernek igaza van. Kezdem élvezni, hogy nemeshölgy lehetek. Ugyanakkor nyugtalanságot érzett: az új életstílus vajon milyen változásokat eredményez majd a természetében? Valaha az éhezés és a verések jelentettek gondot számára — most pedig a hosszúra nyúlt kocsiutak és a késın érkezı vacsoravendégek. Mit tesz egy ilyen átalakulás az emberrel? Felsóhajtott, és végiglépdelt a felszerelések között. Néhány doboz fegyvereket rejtett — kardokat, harci botokat és íjakat —, de a szállítmány nagy részét az élelem tette ki. Kelsier szerint egy sereg létrehozása sokkal több gabonát igényel, mint acélt. Óvatosan, nehogy lesodorja a tetejére rakódott hamut, végighúzta a kezét az egyik dobozkupacon. Azt tudta, hogy az árut még aznap elviszi egy uszály, azonban arra nem számított, hogy a csapat vezére is velük tart. Természetesen biztosan nem régen döntött így — még az új, felelısségteljesebb Kelsier is hirtelen hozta meg a legtöbb döntését. Lehet, hogy ez jó tulajdonság egy vezetı esetében. Nem félt új ötleteket megfontolni és felhasználni, függetlenül attól, hogy mikor jutnak az eszébe. 80

Talán meg kellene kérnem, hogy vele mehessek. Mostanában túl sokszor játszottam a nemeshölgyet. A múltkor például azon vette észre magát, hogy egyenes derékkal, mereven ül a kocsiban, pedig senki sem volt vele. Attól félt, hogy elveszíti az ösztöneit — Valette szerepe mostanra már szinte természetesebbnek tőnt, mint Vinként élni. Fellise-t persze nem hagyhatja itt. Megbeszélt egy ebédet Flavine úrnıvel, nem is szólva a Hasting bálról — ez lesz a hónap társasági eseménye. Ha Valette nem menne el, hetekbe kerülne helyrehozni a károkat. És ott volt Elend is. Ha újból eltőnne, a fiú feltehetıen végleg elfelejtené. Már rég elfeledkezett rólad. Az elmúlt három bálon szinte alig szólt hozzád. A feladatodra koncentrálj! Ez is csak egy újabb trükk — egy játék, mint amilyenekkel korábban is volt dolgod. Azért építgeted a hírnevedet, hogy információkat győjts, és nem azért, hogy fiatal nemesekkel ismerkedj és játszadozz. Elszántan bólintott magának. Mellette szká munkások az egyik szekeret pakolták. Megállt egy nagy halomnyi doboz mellett, és figyelte, ahogy a férfiak dolgoznak. Dockson szerint egyre többen jelentkeznek a seregbe. Kezdünk belendülni. Gondolom, terjednek a hírek. Az pedig jó dolog — feltéve, hogy nem terjednek túl gyorsan. Egy darabig még nézte a rakodómunkásokat, és valami furcsát vett észre. Mintha nem is figyeltek volna a munkájukra. Kisvártatva rájött, hogy mi vonja el a figyelmüket. Egyfolytában Kelsier felé pillantgattak, és pusmogtak. Közelebb ment — még mindig a dobozok takarásában —, és ónt égetett. — ... nem, biztosan ı az! — suttogta az egyik férfi. — Láttam a sebhelyeket. — Magas — szólt egy másik. — Hát persze, hogy az. Mit gondoltál? — Beszélt azon a találkozón, ahol toboroztak — mondta egy másik. — Hathsin Túlélıje. — Félelem és tisztelet vegyült szavaiba. A férfiak arrébb mentek, hogy újabb dobozokat hozzanak. Vin elfordította a fejét, majd sétálgatni kezdett a munkások között és tovább hallgatózott. Nem mindegyikük beszélt Kelsierrıl, meglepıen sokan azonban igen. A „tizenegyedik fémre" tett utalásokat is hallott bıven. 81

Tehát errıl van szó. Nem a forradalom jött lendületbe, hanem Kelsier. A férfiak halkan, szinte áhítatos hangon beszéltek róla. Valamilyen oknál fogva Vin ettıl kellemetlenül érezte magát. Soha nem lenne képes ilyesféle pusmogást végighallgatni önmagával kapcsolatban. A szıke ködszerzet azonban természetesnek találta, karizmatikus személyisége pedig valószínőleg csak tovább tüzelte a pletykákat. Kíváncsi vagyok, vajon képes lesz-e veszni hagyni mindezt, ha ennek az egésznek vége? A többi bandatag kétségkívül nem vágyott babérokra, de Kelsiert valósággal éltette vezetıi helyzete. Tényleg engedi majd, hogy a szká forradalom vegye át a birodalom feletti uralmat? Képes bárki is lemondani egy ekkora hatalomról? A lány összevonta a szemöldökét: Kelsier jó ember; bizonyára uralkodónak is megfelelne. Ugyanakkor árulásnak tőnhetne, ha valóban megpróbálná átvenni az irányítást. Mintha megszegné Yedennek tett ígéreteit. Nem szerette volna a férfit ilyen helyzetben látni. — Valette! — kiáltott oda neki a ködszerzet. Mivel kissé rossz volt a lelkiismerete, a kiáltást hallva aprót ugrott. A férfi egy fogatra mutatott, ami éppen akkor gurult be a kúria udvarára. Marsh érkezett meg. Vin a kocsi felé indult, és szinte egyszerre értek oda. Kelsier mosolygott, és a lány irányába biccentett. — Várni kell az indulással — mondta Marshnak. — Ha van egy kis idıd, mutatnál a kölyöknek egy-két dolgot? Bátyja Vin felé fordult. Mindkét fivért ugyanolyan nyúlánk testalkat és szıke haj jellemezte, de Kelsier szebb vonásokkal rendelkezett. Talán csak a mosoly hiánya tette. Marsh felfelé mutatott, a kúria elıteraszára. — Ott várj rám! A lány szóra nyitotta a száját, de valami a jövevény tekintetében arra késztette, hogy inkább ne mondjon semmit. Azokat a régi idıket juttatta eszébe, mikor — még hónapokkal ezelıtt — eszébe sem jutott megkérdıjelezni a feljebbvalói döntését. Megfordult, és a három férfit maga mögött hagyva elindult az épület felé. Rövid, néhány lépcsıfoknyi út vezetett az elıteraszra. Mikor megérkezett, odahúzott egy széket, és kényelembe helyezte magát a fehérre meszelt fakorlát mellett. Természetesen a teraszt már megtisztították a hamutól. Odalent Marsh még mindig Kelsierrel és 82

Renoux-val beszélgetett. Mögöttük és a messzire elnyúló karaván mögött a napsugarak vérszínő fényt vetettek a városon kívül emelkedı kopár dombokra. Még csak néhány hónapja játszom a nemeshölgy szerepét, és máris alacsonyabb rendőnek érzek mindent, ami nincs megmővelve. A Reennel töltött utazások során sosem gondolta azt a dombokról, hogy „kopárak". Ráadásul Kelsier is azt állítja, hogy annak idején az egész terület termékenyebb volt; még a nemesi kerteknél is termékenyebb. Vajon ezt a világot akarta visszaszerezni? Az ırzık el tudják raktározni a nyelveket és vallásokat az elméjükben, de nem volnának képesek létrehozni a régen kihalt növények magjait. Nem tudnák leállítani a hamuesıket sem, vagy elüldözni a ködöt. Vajon a Végsı Birodalom összeomlásával tényleg teljesen megváltozna a világ? Mellesleg az Uralkodónak nincsen elemi joga a földjéhez? Legyızte a Mélységet; legalábbis ı ezt állítja. Megmentette a világot, ami — bár fura és szokatlan módon — az övé lett. Milyen jogon próbálják most ık elvenni mindezt tıle? Vin gyakran elmélkedett efféle kérdéseken, bár aggodalmait nem osztotta meg a többiekkel. Mindannyian elkötelezték magukat Kelsier tervének; néhányan még a látomásában is osztoztak. De a lány ennél vonakodóbb volt. Megtanulta Reentıl, hogy kétkedéssel fogadja a derőlátást. És ha létezett valaha terv, amit illett kétkedéssel fogadni, akkor ez az volt. Azonban saját döntéseit többé már nem kérdıjelezte meg. Tudta jól, miért marad a bandában. Nem a terv miatt; a tagok miatt. Kedvelte Kelsiert. Kedvelte Docksont, Szellıt és Hamet. Még a furcsa kis Koboldot és mániákus nagybátyját is. Ilyen csapattal még sosem dolgozott. És ez elég ok arra, hogy megölesd magad? — hangzott Reen kérdése. Vin elgondolkodott. Mostanság egyre ritkábban hallotta a suttogásokat, de azért nagy ritkán még meg-megszólaltak. A tizenhat év során magába szívott tanításoktól nem lehetett egykönnyen megszabadulni. Marsh hamarosan megérkezett a teraszra. Szúrós tekintettel a lányra pillantott, majd így szólt: 83

— Kelsier nyilván azt kívánja, hogy átvegyek veled egy-két allomantikus fogást. Akkor hát lássunk hozzá! Vin bólintott. Marsh ıt vizslatta. Jóval bıvebb választ várt. A lány csendben ült. Nem csak te fogalmazhatsz tömören, barátom. — Rendben — mondta Marsh, és egyik karját a teraszkorlátra téve mellé ült. Mikor folytatta, a hangja már nem tőnt olyan feszültnek. — Kelsier azt mondja, hogy eddig kevés alkalmad adódott gyakorolni a belsı mentális képességeidet. Így van? Vin ismét bólintott. — Az a gyanúm, hogy sok érett ködszerzet elhanyagolja ezeket a képességeket. Ez pedig hiba. A bronz és a vörösréz talán nem annyira izgalmas, mint a többi fém, viszont nagyon is hasznosak tudnak lenni, ha egy értı ember alkalmazza ıket. Az inkvizítorok is bronzot használnak, az egész míves alvilág pedig a vörösréznek köszönheti túlélését. A két fém közül messze a bronz a kifinomultabb. Meg tudlak rá tanítani, hogyan használd megfelelıen. Ha eleget gyakorolod, amit most fogok mutatni, olyan elınyre tehetsz szert, amivel a legtöbb ködszerzet nem rendelkezik. — Ezek szerint a többi ködszerzet nem tud vörösrezet égetni? — kérdezte a lány. — Mi értelme van megtanulni bronzot égetni, ha egyik ellenfeled sem fogékony a hatásaira? — Látom, hogy máris úgy gondolkozol, mint ık. Nem mindenki ködszerzet, kislány; valójában nagyon, nagyon kevés ember az. És annak ellenére, amit a magadfajták gondolnak, a hétköznapi mívesek is képesek embert ölni. Ha viszont tudod, hogy a támadód nem petákos, hanem martalóc, az nagyon könnyen az életedet is megmentheti. — Értem. — A bronz arra is jó, hogy beazonosítsd a ködszerzeteket. Ha azt látod, hogy valaki fémeket használ, ám nincs a közelben füstös, és mégsem érzed körülötte az allomantikus rezgéseket, akkor biztos lehetsz benne, hogy az illetı vagy ködszerzet, vagy inkvizítor. Mindkét esetben érdemes futásnak eredned. Vin némán bólintott, és az oldalán éktelenkedı seb enyhén lüktetni kezdett. — A bronzégetésnek sok elınye van a vörösrézzel szemben. Az igaz, hogy a vörösrézzel elfüstölheted magad, de ugyanakkor valamilyen 84

szinten meg is vakítod az érzékeidet. A vörösréz miatt lehetetlenség az érzelmeidet erısíteni és tompítani. — De hát ez jó dolog! A férfi félrebiccentette a fejét. — Ó, valóban? És mi járna nagyobb elınnyel? Ellenállni és nem tudni a bábos szándékáról, vagy inkább tudni — a bronz segítségével —, hogy mely érzelmeidet akarja elnyomni? Vin elgondolkozott. — Lehetséges ezt ilyen aprólékosan megfigyelni? Marsh bólintott. — Odafigyeléssel és gyakorlással a legapróbb változásokat is észreveheted az ellenfeled allomantikus stratégiájában. Pontosan be tudod azonosítani, hogy a bábos vagy a zendítı egy személy érzéseinek mely részét akarja befolyásolni. Azt is meg fogod tudni mondani, hogy valaki mikor lobbantja fel fémjeit. Ha nagyon ügyessé válsz, még azt is látni fogod, mikor valakinek kifogyóban vannak a fémkészletei. A lány elgondolkodott. — Kezded már látni az elınyeit — nyugtázta a férfi. — Jó. Akkor most égess bronzot! Vin engedelmeskedett. Azon nyomban két ritmikus dohogást érzékelt a levegıben. A hangtalan rezgések elöntötték a testét, mintha dobütemeket hallana, vagy az óceán hullámai nyaldosnák. A hangok elkeveredtek egymással. — Mit érzel? — kérdezte Marsh. — Olyan, mintha... két különbözı fém égne egyszerre. Az egyik Kelsier felıl, a másik pedig tıled ered. — Jó — szólt a férfi elismerıen. — Látszik, hogy gyakoroltál. — Nem sokat — vallotta be a lány. A férfi értetlenkedve nézett rá. — Nem sokat? Máris képes vagy meghatározni a rezgések eredetét. Ez pedig gyakorlást igényel. Vin megvonta a vállát. — Nekem természetesnek tőnik. Marsh egy darabig szótlanul állt. — Rendben — szólalt meg végül. — A két rezgés különbözik? A lány koncentrált. — Csukd be a szemed! Vonj ki minden zavaró tényezıt! Csak az allomantikus rezgésekre figyelj! Vin így tett. Nem olyan volt, mintha hallgatózott volna — nem teljesen. Ki kellett szőrnie bármiféle jellemzı tulajdonságot a két rezgéssel kapcsolatban. Az egyik mintha... nekicsapódott volna a 85

testének. A másik, egyfajta furcsa érzéssel vegyülve, mintha minden ütemmel a forrás felé húzná. — Az egyik fém vonz, ugye? — kérdezte a férfitól, és kinyitotta a szemét. — Az Kelsieré. Te pedig taszítasz. — Nagyon jó — dicsérte meg Marsh. — Vasat éget, ahogyan utasítottam. A gyakorlásod érdekében teszi. Én pedig, természetesen, bronzot. — Mind így viselkednek? Mármint más-más módon lehet érzékelni a különbözı fémeket? A férfi bólintott. — A vonzó- és a taszítófémeket allomantikus ismertetıjegyük alapján lehet megkülönböztetni. Annak idején eredetileg így csoportosították a fémeket. Például nem intuíción alapul, hogy az ón vonz, míg a forrasz taszít. Nem mondtam, hogy kinyithatod a szemed. A lány becsukta a szemét. — A rezgésekre figyelj! — folytatta Marsh. — Próbáld meg megkülönböztetni a hosszukat! Érzel köztük különbséget? Vin összevonta a szemöldökét. Amennyire csak tudott, koncentrált, de mintha minden összezavarodott volna. Még néhány perccel késıbb is a két rezgés hossza ugyanolyannak tőnt. — Nem érzek semmit — vallotta be leverten. — Helyes — válaszolta száraz hangon a férfi. — Nekem hat hónapnyi gyakorlásba került megkülönböztetni a löketek hosszát — ha neked az elsı próbálkozásra sikerült volna, nagyon alkalmatlannak érezném magam. A lány kinyitotta a szemét. — Akkor miért kérted, hogy próbáljam meg? — Mert gyakorolnod kell. Ha máris meg tudod különböztetni a vonzó, és taszítófémeket... nos, akkor nyilvánvalóan tehetséges vagy. Talán ugyanannyira tehetséges, mint amivel Kelsier dicsekszik. — Szóval mit kellett volna érzékelnem? — Elıbb-utóbb képes leszel kétféle rezgéshosszt érzékelni. A belsı fémek, mint például a bronz és a vörösréz, hosszabb rezgéseket bocsátanak ki magukból, mint a külsık, tehát a vas és az acél. Kellı gyakorlással három mintát is érzékelni fogsz a rezgéseken belül: az egyik a fizikális, a második a mentális jellemzı, a harmadik pedig a két fıbb fémre jellemzı. 86

Rezgéshossz, fémcsoport, és a vonzás-taszítás váltakozása — ha egyszer ezeket megtanulod, pontosan tudni fogod, hogy az ellenfeled melyik fémet égeti. A hosszú rezgés, ami a testednek ütközik és gyors mintával rendelkezik, az a forrasz — a belsı, taszító fizikális fém. — Mire jók ezek az elnevezések? Belsı meg külsı? — A fémek, vagy legalábbis a nyolc alsóbbrendő fém, négyes csoportokba rendezhetı. Minden csoportban két külsı és két belsı fém van — az elsı vonz, a másik taszít. A vassal például olyasvalamit vonzol, ami a testeden kívül esik. Az acéllal — hasonlóképpen — rajtad kívül esı dolgokat taszíthatsz. Az ónnal a bensıdben vonzol valamit, míg a forrasszal magadon belül taszíthatod ugyanazt. — De Kelsier a bronzra és a vörösrézre azt mondta, hogy belsı fémek. Mégis, úgy tőnik, hogy külsı érzeteket befolyásolnak. Hogy a vörösréz segítségével elrejtheted saját tevékenységedet mások elıl. Marsh megrázta a fejét. — A vörösréz nem az ellenfeleket változtatja meg, hanem benned változtat meg valamit, ami hatással van az ellenfeleidre. Ezért tartozik a belsı fémekhez. A sárgaréz ezzel szemben közvetlen módon befolyásolja az ellenfeled érzelmeit — ezért ez külsı fém. Vin a gondolataiba mélyedve bólintott. Majd megfordult, és Kelsier felé pillantott. — Sokat tudsz a fémekrıl, pedig csak míves vagy, ugye? A férfi biccentett. Bár nem úgy nézett ki, mint aki válaszolni kívánna a megjegyzésre. Akkor próbáljunk ki valamit! — villant a lány agyába, és eloltotta a bronzot. Majd lassan vörösrezet kezdett égetni, hogy elrejtse allomanciáját. Marsh nem vette észre, és továbbra is Kelsiert és a karavánt nézte. Elvileg nem tud most érzékelni — gondolta Vin, és óvatosan cinket és sárgarezet égetett. Szellı tanítása szerint finoman körbeölelte Marshot, és hozzányúlt az érzelmeihez. Tompította a férfi gyanakvását és gátlásait, viszont felerısítette a vágyakozását. Elméletileg ettıl meg kellene nyílnia. — Biztos tanultad ezeket valahol — szólt a lány puhatolózón. Bizonyára észreveszi, mit csináltam, és akkor dühös lesz, és... — Elpattant bennem valami, amikor még nagyon fiatal voltam. Azóta pedig sok idım volt gyakorolni. 87

— Mint ahogyan sok más embernek is — mondta Vin. — Megvolt rá az okom. Nehéz lenne elmagyarázni. — Ez mindig így van — mondta a lány, és egy kicsit erısebben égette a fémjeit. — Tudod, Kelsier hogyan viszonyul a nemességhez? — kérdezte a férfi a lányhoz fordulva, jéghideg szemekkel. Vasszemek, épp, ahogy mondták. Aztán bólintott. — Nos, én ugyanúgy érzek az obligátorok iránt — mondta Marsh, és elfordította az arcát. — Bármit megtennék, hogy árthassak nekik. Elvették tılünk az anyánkat. Ekkor pattant el bennem valami, és megesküdtem, hogy elpusztítom ıket. Így hát csatlakoztam a forradalomhoz, és elkezdtem allomanciát tanulni. Az inkvizítorok is használják, így meg kellett ismernem. Megérteni mindent, amit ezzel kapcsolatban lehetett, és a lehetı legjobbá kellett válnom... egyébként te csillapítod az érzelmeimet? Vin összerezzent, és gyorsan eloltotta a fémjeit. A férfi ismét hővös arckifejezéssel fordult vissza felé. Fuss! — gondolta Vin. Majdnem így is tett. Jó volt tudni, hogy a régi ösztönök még mőködnek benne, még ha nem is a felszínen. — Igen — válaszolta alázatosan. — Tényleg jó vagy — ismerte el Marsh. — Sosem jöttem volna rá, ha nem kezdek el zagyvaságokat beszélni. Hagyd abba! — Már abbahagytam. — Jó — nyugtázta a férfi. — Már másodjára befolyásoltad az érzelmeimet. Soha többet ne csinálj ilyet! A lány bólintott. — Másodjára? — Elıször nyolc hónappal ezelıtt az üzletemben. Tényleg. Miért nem emlékeztem rá? — Sajnálom! A férfi megrázta a fejét, és végül elfordult. — Ködszerzet vagy. Ez a dolgod. İ is ugyanezt teszi. — Kelsierre nézett. Néhány másodpercig csendben ücsörögtek. — Marsh? — kérdezte Vin. — Honnan tudtad, hogy ködszerzet vagyok? Akkoriban még csak csillapítani tudtam. A férfi most is a fejét rázta. — A többi fémet is ösztönösen használtad. Aznap forraszt és ónt égettél — nagyon kis mennyiségben, alig 88

észrevehetıen. Valószínőleg a vízbıl és az evıeszközökbıl szedted fel ıket. Soha nem gondolkoztál el azon, hogy miért maradtál életben, amikor oly sokan mások meghaltak? A lány elgondolkodott. Egy csomó verést túléltem. Sok betevı falat nélküli napot, sikátorokban töltött esıs, hamulepte éjszakákat... Marsh bólintott. — Nagyon kevés ember van annyira ráhangolódva az allomanciára, hogy ösztönösen égessenek fémeket. Még a ködszerzetek közül is kevesen teszik. Ez érdekelt benned. Ezért kerestelek fel, és mondtam el Docksonnak a rejtekhelyedet. Most megint piszkálod az érzelmeimet? Vin megrázta a fejét. — Ígérem, nem teszem többet. A férfi összeráncolta a homlokát, és merev tekintettel tanulmányozta. — Olyan szigorú vagy — mondta a lány halkan. — Mint a bátyám. — Közel álltatok egymáshoz? — Győlöltem — suttogta Vin. Marsh elgondolkodott, majd elfordult. — Értem. — Te győlölöd Kelsiert? A férfi megrázta a fejét. — Nem, nem győlölöm. Könnyelmő és beképzelt, de az öcsém. — És ennyi elég? — kérdezte a lány. Marsh bólintott. — Nehezemre esik ezt megérteni — vallotta be Vin ıszintén, majd elnézett a szkák, dobozok és zsákok irányába. — Ezek szerint a bátyád nem bánt jól veled. A lány bólintott. — És a szüleid? Az egyikıjük nemes volt. És a másik? — Az anyám megırült. Hangokat hallott. Olyan súlyos állapotban volt már a végén, hogy a bátyám nem mert egyedül hagyni vele. De persze nem volt más választása... Marsh csendben ült, nem szólt egy szót sem. Hogy fordult ez az egész ellenem? Nem bábos, és mégis annyit kihúzott belılem, amennyit én ıbelıle. Ennek ellenére jólesett végre beszélni minderrıl. Felemelte a kezét, és lustán a fülbevalóját babrálta. — Én magam nem emlékszem rá — mesélte —, de Reen azt mondta, hogy egyszer, amikor hazajött, az anyámat tetıtıl talpig véresen találta. Megölte a csecsemı húgomat. Engem azonban nem bántott, csak adott egy fülbevalót. Reen azt mondta... azt mondta, hogy az ölében tartott, 89

gügyögött, és királynınek nevezett, miközben a húgom holtteste a lábunknál hevert. Reen elvett tıle, az anyám pedig elmenekült. Valószínőleg megmentette az életemet. Részben ezért maradtam a bátyámmal, gondolom. Még akkor is, ha rosszul bánt velem. Megrázta a fejét, és a férfira pillantott. — Nem tudod, micsoda szerencse, hogy ilyen testvéred van, mint Kelsier. — Igazad lehet. Csak... szeretném, ha nem kezelné játékszerként az embereket. Rólam tudják, hogy obligátorokat ölök. De csupán azért meggyilkolni valakit, mert elıkelı... — Marsh a fejét rázta. — Azonban nem csak errıl van szó. Szereti, ha az emberek hízelegnek neki. Ebben volt valami. Azonban Vin valami mást is észrevett a szigorú fivér hangjában. Féltékenységet? Te vagy a báty, Marsh. Te voltál a felelıs te csatlakoztál a forradalomhoz ahelyett, hogy tolvajokkal dolgoztál volna. Bizonyára rosszulesett, hogy Kelsier volt az, akit mindenki kedvelt. — Viszont kezd megjavulni. A Bugyrokban megváltozott. Mare... halála megváltoztatta. Mi ez? — kapta fel a fejét a lány. Itt is lapult valami. Sértettség. Mély sértettség. Több, mint amit egy férfi a sógornıje iránt érez. Hát errıl van szó! Nem „mindenki" kedvelte jobban Kelsiert, hanem egy bizonyos személy. Valaki, akit szerettél. — Akárhogy is... — folytatta Marsh, és a hangja megkeményedett. — A régi önteltséget már maga mögött hagyta. Ez a mostani terve is ırültség, és biztos vagyok benne, részben csak azért találta ki, hogy meggazdagodjon. Mégis... nos, nem volt kötelezı részt vennie a forradalomban. Most megpróbál valami jót tenni. Bár feltehetıleg ez lesz a veszte is. — Miért tartasz vele, ha ennyire biztos vagy a bukásában? — Mert így be tudok jutni a minisztériumba. Az az információ, amit ott begyőjtök, még évszázadokkal a halálunk után is segítségére lesz a forradalomnak. Vin bólintott, és kinézett az udvarra. Vonakodva szólalt meg. — Marsh, szerintem nem mindent hagyott maga mögött. Ahogyan a szkák kezdenek felnézni rá... ahogyan mutatja magát nekik... — Tudom — mondta a férfi. — A „tizenegyedik fém" ötletével kezdıdött. Nem hiszem azonban, hogy aggódnunk kellene. Valószínőleg csak játszadozik, mint mindig. 90

— Azon tőnıdöm, miért megy el a barlangokhoz — morfondírozott a lány. — Most egy hónapig távol lesz az eseményektıl. Marsh megrázta a fejét. — Egy egész seregnyi férfi elıtt szerepelhet. Mellesleg, el kell hagynia a várost. Egyre nagyobb a hírneve, és a nemesek túlságosan is érdeklıdnek a Túlélı iránt. Ha elkezdenek arról pletykálni, hogy egy sebhelyes karú férfi tartózkodik Renoux-nál... Vin egyetértın bólintott. — Most éppen Renoux egyik távoli rokonának a szerepét játssza. És ennek a férfinak el kell mennie, mielıtt valaki kapcsolatba hozza a Túlélıvel. Ha Kel visszatér, nagyon óvatosan kell élnie: a lépcsı helyett csak az ablakot használhatja a kúriához, és a csuklyáját mindig fel kell vennie, ha Luthadelben jár. Marsh itt abbahagyta, és felállt. — A lényeg, hogy elmondtam az alapokat. Most már csak gyakorolnod kell. Ha mívesek közt vagy, érd el, hogy égessenek, és figyeld az allomantikus rezgéseket! Ha újra találkozunk, mutatok még egy-két fogást, de addig nincsen értelme, amíg nem gyakoroltál. A lány bólintott, és a férfi búcsú nélkül kisétált az ajtón. Néhány pillanattal késıbb újra csatlakozott Kelsierhez és Renoux-hoz. Igazából nem is győlölik egymást — futott át Vin agyán, és karját a korláton összefonva nyugtatta. — Milyen lehet ilyen testvéri kapcsolatban élni? Egy kis gondolkodás után arra jutott, hogy a testvérek közti szeretet kicsit olyan lehet, mint az allomantikus rezgéshosszok, amiket éreznie kellett volna. Egyelıre túlságosan ismeretlenek voltak ahhoz, hogy megértse ıket.

91

„Az Örök Hıs nem halandó ember lesz, hanem egy erı. Egy nemzethez sem fog tartozni, egy nı sem mondhatja majd magáénak, és egy király sem végezheti ki. Senkié nem lesz, még önmagáé sem.”

Huszonegyedik fejezet Kelsier csendben ült a hajón, és lassan sodródott a csatornán észak felé. „Olykor elfog az aggodalom, hogy mégsem vagyok az a Hıs, akinek mindenki hisz" — állt a szövegben. *** Milyen bizonyíték áll a rendelkezésünkre? Rég halott emberek szavai, melyeket utólag jövendölésként ítélünk? Még ha el is fogadjuk a próféciákat, azokat csupán ködös értelmezések kötik hozzám. A Nyári Hegy megvédése valóban az a „teher, ami alapján a Hıs kiválasztódik"? Számos házasságom „vértelen kötelékkel" köthetett a világkirályokhoz, ha a megfelelı oldalról nézzük a dolgokat. Tucatnyi hasonló kifejezést lehetne találni életem különbözı eseményeihez. Viszont az is csupán a véletlen mőve lenne. A filozófusok mind próbálnak megnyugtatni: azt állítják, hogy elérkezett az idı, és hogy a jelek is megjelentek. De mi van, ha rossz emberre tettek? Oly sok élet múlik rajtam. Azt mondják, az egész világ jövıje nyugszik a vállamon. Vajon mit gondolnának, ha tudnák, hogy a bajnokot — az Örök Hıst, a megváltójukat — magát is kétségek gyötrik? Lehet, hogy meg sem lepıdnének. Valahogy ez aggaszt a leginkább. Szívük mélyén talán ık is ugyanúgy kételkednek, mint én. Amikor rám néznek, vajon egy szélhámost látnak? Rashek láthatóan így gondolja. Tudom, hogy nem kellene idegeskednem egy egyszerő teherhordó munkás miatt. Ez az ember azonban Terrisbıl való, ahonnan a próféciák származnak. Ki más volna képes észrevenni egy szemfényvesztést, ha nem ı?

92

Mindenesetre folytatom a kijelölt utat, amelyen a jövendölés szerint végzetemre találok: megyek elıre, és közben minduntalan érzem Rashek tekintetét a hátamon. Féltékeny. Gunyoros. Győlölködik. Félek, hogy önteltségem a végén mindannyiunkat elpusztít. *** Letette a könyvecskét a hajóvontatók erıfeszítése következtében enyhén himbálózó fülkében. Örült, hogy a hajókaraván indulása elıtt Sazed adott neki egy lefordított változatot az Uralkodó naplójából. Nem sok egyéb szórakozása adódott ugyanis az út során. Szerencsére a napló lenyőgözte. Lenyőgözte és elborzasztotta. Nyugtalanító volt azokat a szavakat olvasni, melyeket eredetileg maga az Uralkodó vetett papírra. Az Uralkodót kevéssé tartotta embernek, inkább valamiféle... teremtményként gondolt rá. Olyan gonosz erıként, amelyet el kell pusztítani. Ugyanakkor a naplóban megjelenı személy nagyon is halandónak tőnt. Megkérdıjelezett dolgokat, és eltőnıdött események felett. Mély érzéső embernek látszott, sıt még valamiféle jellem is kirajzolódott az írásokból. Bár a legjobb volna nem hagyatkozni ennyire az elbeszélésére — gondolta, és végigfuttatta az ujját a lapon. — Az ember ritkán látja jogosulatlannak a saját cselekedeteit. Mégis, az Uralkodó története eszébe juttatta az egykor hallott legendákat, a szkák suttogta, nemesek által megvitatott, és az ırzık emlékezetében megırzött történeteket. Ezek mind azt állították, hogy a megdicsıülést megelızıen az Uralkodó a legnagyszerőbb ember volt. Közkedvelt vezetı, egy férfi, aki az egész emberiség bizalmát élvezte. Sajnos azonban Kelsier azt is tudta, mi lett a történet vége. A napló hagyatéka a Végsı Birodalom létrejötte. Az Uralkodó nem megmentette az emberiséget, hanem szolgasorba döntötte azt. És egy elsı kézbıl származó beszámolót olvasni — látni, hogy az Uralkodót magát is kétségek gyötörték és legbelül vívódott — csak még tragikusabbá teszi a történteket. Felemelte a naplót, hogy folytassa az olvasást, hajója azonban lassulni kezdett. Kikandikált a fülke ablakán, és végignézett a csatornán. Többtucatnyi férfi vonszolta a négy uszályt és a keskeny, csatornajáró hajókból álló karavánt a kitaposott ösvényen, ami mostanra kisebb 93

országút méretőre nıtt a csatorna mentén. Hatékony módja volt ez az utazásnak, még ha munkaigényes is. Uszályok vontatásával több százszor akkora tömegeket lehetett mozgatni a csatornákon, mint a teherhordás során. Most mégis megálltak. Egy gátat pillantott meg valamivel a hajók elıtt, amely után a csatorna kettéágazott. Akár valami vízi útkeresztezıdés. Végre! Többhetes utazása a végéhez ért. Nem várta meg a hírnököt, hanem egyszerően felmászott a hajó fedélzetére, és kivett néhány érmét az erszényébıl, majd a tenyerébe tette ıket. Ideje, hogy egy kicsit felhívjam magamra a figyelmet — gondolta, és ledobott egy pénzdarabot a hajópadlóra. Acélt égetett, majd kilıtte magát a levegıbe. Ívben haladt felfelé, és gyorsan elérte azt a magasságot, ahonnan teljes egészében láthatta a vontatók hosszú sorát. Egyik részük még a hajókat húzta, a többiek a váltásra vártak. Továbbra is ívben repült, majd, amikor az egyik felszerelésekkel megrakott uszály fölött haladt el, ledobott egy újabb érmét és ereszkedés közben nagyot taszított. A leendı katonák mind felnéztek, és félelemmel teli csodálattal arrafelé mutogattak, ahol Kelsier a csatorna felett lebegett. Ezután forraszt égetett, megerısítette a testét, és lehuppant a karaván vezérhajójának fedélzetére. Yeden meglepetten lépett ki a fülkéjébıl. — Kelsier! Megérkeztünk az elágazáshoz. — Azt látom — felelte a szıke vezér, és visszapillantott a sorban álló hajókra. Az ösvényen álló férfiak izgatottan beszélgettek és mutogattak. Furcsa érzés volt allomantikus mutatványokat csinálni fényes nappal, mindenki szeme láttára. Nem lehetett mit tenni. Ez a látogatás az utolsó esély, és az emberek hónapokon keresztül nem fognak látni. Le kell nyőgöznöm ıket, adnom kell nekik valamit, amibe kapaszkodhatnak, ha ez az egész végre beindul... — Nézzük meg, hogy a barlangokból érkezı csapat ideért-e már! — szólt, miközben visszafordult Yedenhez. — Természetesen — felelte a férfi, és intett egy szolgának, hogy vontassák ki a hajót a csatorna szélére és eresszék le a pallót. A lázadás vezetıje izgatottnak látszott. Kelsier tisztelte benne, hogy igazából lelkiismeretes férfi, még akkor is, ha néha híján volt az erıteljes fellépésnek. 94

Életem nagy részében én épp az ellenkezıjével küszködtem — gondolta a ködszerzet mosolyogva, és Yeden társaságában lesétált a hajóról. — Túlzottan karizmatikus megjelenés, és semmi komolyság. Elhaladtak a csatornamunkások sora mellett. Ham egyik martalóca, aki jelenleg az ı testırparancsnokát játszotta, köszöntötte az újonnan érkezıket. — Elértük az elágazást, Kelsier úr. — Azt látom — ismételte magát a szıke vezér. Elıttük sőrő sorokban nyírfák nıttek és futottak fel a dombok lejtıin. A csatornák kikerülték a fákat: volt ennél jobb falelıhely is a Végsı Birodalomban. Ez a magányos erdı zavartalanul díszeleghetett a tájon. Kelsier ónt égetett és összehúzta a szemét a hirtelen vakítóvá váló napsugarak miatt. Amikor megszokta a fényt, már a részleteket is ki tudta venni. Mozgást észlelt az erdıben. — Ott — szólt, és egy érmét hajított a levegıbe, aztán rátaszított. Az érme elsüvített, majd egy fának ütközött. Az elıre megbeszélt jelre egy kis csoportnyi álcázott férfi bújt elı a fák közül, és elindultak a hamutól szürke tájon a csatorna felé. — Kelsier úr — tisztelgett a legelöl álló, amikor a csapat odaért, — A nevem Demoux kapitány. Kérem, győjtse össze az újoncokat, és jöjjön velem! Hammond ezredes már alig várja, hogy találkozzanak. Demoux „kapitány" fiatal volt még ahhoz, hogy ilyen fegyelmezetten viselkedjen. Alig járt a húszas évei elején. Olyan komolysággal vezette kicsi osztagát, ami önteltségnek tőnhetett volna, ha nem látszik rajta, milyen szakértı kézzel teszi a dolgát. Nála fiatalabb emberek is vezettek már katonákat csatába. Az, hogy én ennyi idıs koromban piperkıc voltam, nem jelenti, hogy mindenki más is úgy viselkedik. Gondolj szegény Vinre! Tizenhat éves, de komolyságát tekintve máris elérte Marsh szintjét. Kerülı úton szelték át az erdıt. Ham utasítása szerint minden csapat más ösvényt használt, nehogy túlságosan kitapossák a gyalogutakat. Kelsier hátrapillantott a mögöttük álló körülbelül kétszáz férfira, és kissé elhúzta a száját. Az általuk kitaposott ösvény még bizonyára sokáig látható lesz, de ezzel nem sokat tudott kezdeni. Ennyi ember mozgását szinte lehetetlenség lenne álcázni. Demoux lelassított, aztán intett, mire osztagának néhány tagja nagy zajjal abba az irányba indult. Vezetıjük katonai fegyelmének a felével 95

sem rendelkeztek. Ennek ellenére Kelsier lenyőgözve állt. Utolsó látogatása alkalmával az emberek söpredék módjára, rendezetlenül mozogtak, mint a legtöbb szká törvényen kívüli. Ham és tisztjei jó munkát végeztek. A katonák egy részen félrehúzták az álcának beállított aljnövényzetet, és egy hasadék tőnt elı a földben. Belül sötétség uralkodott; a csipkés perem kristályos gránitból volt. Nem szokványos, domboldalba vájt mélyedésrıl lehetett szó, hanem egy egyszerő nyílásról, ami egyenesen lefelé vezetett, a föld gyomrába. Kelsier némán álldogált, és a mélybe bámult a fekete, csipkézett szélő nyíláson keresztül. Enyhe borzongás járta át. — Kelsier? — érdeklıdött Yeden összeráncolt homlokkal. — Mi az? — A Bugyrokra emlékeztet. Az a hely is így nézett ki... repedések a földben. A lázadóvezér elsápadt. — Ó, én, hm... A ködszerzet lemondóan intett. — Tudtam, hogy ez következik. Egy éven keresztül mindennap lemásztam azokba a barlangokba, és mindig ki is jöttem. Legyıztem ıket. Nincs hatalmuk felettem. Szavait bizonyítandó, neki is látott leereszkedni az egyik keskeny repedésbe. Pont annyira volt széles, hogy egy nagyobb férfi éppen átférhetett rajta. Ereszkedése közben látta, hogy a katonák — Demoux osztaga és az újoncok is — csendben figyelnek. Szándékosan beszélt olyan hangerıvel, hogy ık is hallhassák a szavait. Hadd lássák a gyengeségemet, és azt is, ahogyan leküzdöm! Bátor gondolatok. Azonban, miután már a felszín alá került, pont mintha újra a Bugyrokban járt volna. Két kıfal közé szorítva, remegı ujjaikkal kutatott a hővös, nyirkos, sötét sziklafalon. Az atiumot csak rabszolgák termelhették ki. Az allomanták bizonyára hatékonyabban dolgoztak volna, viszont ha valaki az atiumkristályok közelében elıvette allomantikus képességeit, teljesen porrá törte az anyagot. Így hát az Uralkodó elítéltekkel dolgoztatott. Arra kényszerítette ıket, hogy másszanak le a hasadékokba. Hogy lefelé másszanak, örökké csak lefelé... Tovább erıltette magát. Ez nem a Hathsin. A repedés nem fog órákig folytatódni, és kristályokkal kirakott mélyedések sem lesznek a falban. Nem kell sebzett, vérzı karokkal benyúlnia a résekbe, atiumgeódák után kutatva. Egy geóda, és egy héttel tovább élhetsz. Élet a 96

rabszolgahajcsár ostorcsapásai alatt. Élet egy kíméletlen istenség uralma alatt. Élet a vörösbe fordult nap alatt. Meg fogom változtatni a dolgok menetét a többiek számára. Jobbá teszem a világot! A mászás nehezen ment, sokkal nehezebben, mint ahogy azt magának is bevallotta volna. Szerencsére a repedés hamarosan barlanggá szélesedett, és fényt pillantott meg odalent. Elengedte magát, és földet ért az egyenetlen talajon, majd rámosolygott a szikla gyomrában várakozó férfiakra. — Micsoda egy átkozott bejáratotok van, Ham! — mondta végül, és leporolta a kezét. Ham mosolygott. - Látnod kellene a mellékhelyiséget. Kelsier felnevetett, és arrébb lépett, hogy utat adjon a többieknek. Számos természetes alagút vezetett ki a barlangból, és egy vékony, felfüggesztett kötéllétra segítette a felfelé jutást. Yeden és Demoux is nemsokára lemásztak a barlangba. Ruhájuk megsérült és bepiszkolódott az ereszkedés során. Egyáltalán nem volt könnyő lejutni. Ugyanakkor pont ez volt a lényeg. — Jó újra látni, Kel! — szólt Ham. Szokatlan volt olyan ruhában látni, aminek nem hiányzott az ujja. Katonai öltözéke egészen hivatalosnak tőnt szögletes vonalvezetésével és az elején található gombokkal. — Hány embert hoztál? — Egy kicsivel többet kétszáznegyvennél. Barátja felhúzta az egyik szemöldökét. — Ezek szerint egyre többen jelentkeznek? — Végre — felelte Kelsier, és bólintott. A katonák eközben sorra potyogtak lefelé, és Ham néhány segítıje odament, hogy eligazgassa az újoncokat és elvezesse ıket egy oldalsó alagútba. Yeden elıresietett, hogy csatlakozzon Kelsier és Ham társaságához. — Ez a barlang csodálatos, Kelsier! Én magam még sosem jártam a barlangokban. Nem csoda, hogy az Uralkodó nem talált még rá az embereinkre. — A barlangrendszer tökéletesen biztonságos — jelentette ki Ham büszkén. — Csupán három bejárat vezet le, és mindegyik ahhoz hasonló repedés, amin keresztül lejöttetek. Megfelelı ellátással és felszereléssel a végtelenségig tudnánk védeni egy támadó had ellen. 97

— Ráadásul — vágott közbe Kelsier —, nem ez az egyetlen barlangrendszer itt a dombok alatt. Még ha az Uralkodó el is határozná, hogy elpusztít bennünket, a serege heteket tölthetne keresésünkkel, és akkor sem találnának ránk. — Csodálatos — méltatta Yeden, majd Kelsiert fürkészte. — Tévedtem veled kapcsolatban, Kelsier. Ez a hadmővelet... ez a sereg... Nos, teljesen lenyőgöztél: ez egy mőremek! A ködszerzet mosolygott. — Valójában igazad volt velem kapcsolatban. Hittél bennem, mikor elkezdtük. Csakis miattad lehetünk most itt. — Való... valószínőleg így van, nem igaz? — így Yeden. — Akárhogy is — folytatta Kelsier —, nagyra értékelem a bizalmad! Gondolom, eltart egy ideig, míg mindenki átjön a repedésen. Megtennéd, hogy eligazgatod itt a dolgokat? Szeretnék néhány szót szólni Hammonddal. — Természetesen — tisztelet, sıt egy kis tömjénezés bujkált a hangjában. Kelsier az alagutak felé biccentett. Ham elhúzta a száját, felkapott egy lámpást, majd kivezette ıt az elsı terembıl. Bementek az egyik oldalsó alagútba, és mikor már hallótávolságon kívül kerültek, Ham megállt, és hátrapillantott. A ködszerzet is megállt, és felhúzta az egyik szemöldökét. Ham az üres terem felé biccentett. — Yeden tényleg sokat változott. — Ezt hozom ki az emberekbıl. — Bizonyára az az ámulatba ejtı alázatosságod az oka. Komolyan mondom, Kel. Hogy csinálod? Ez az ember szó szerint győlölt az elején. Most pedig úgy néz rád, mint egy öcsike, aki bálványozza a bátyját. Barátja megvonta a vállát. — Yeden azelıtt sosem csatlakozott még valóban hatékony csapathoz. Szerintem kezd rájönni, hogy tényleg lehet esélyünk. Kevesebb mint fél év alatt akkora lázadást hoztunk össze, amilyet még sosem látott. Az effajta eredmények még a csökönyösebbeket is megváltoztatják. Hamet azonban nem gyızte meg teljesen. Ám végül csak megvonta a vállát, és továbbindult. — Mirıl akartál beszélni? — Nos, szeretném megnézni a két másik bejáratot is, ha nem gond. 98

A martalóc bólintott, és az egyik oldalsó alagútra mutatott. A többihez hasonlóan ezt a járatot sem emberi kéz vájta ki. Természetesen jött létre, a barlangrendszer részeként. A belsı Uradalomban több száz hasonló föld alatti rendszer terült el, bár a legtöbb közel sem ennyire kiterjedt. És csak az egyikben — Hathsin Bugyraiban — képzıdött atium. — Mindegy, Yedennek igaza van — szólt Ham, miközben átszuszakolta magát egy szők átjárón. — Tökéletes helyet választottál az emberek elrejtésére. Kelsier bólintott. — Évszázadok óta használják ezeket a barlangrendszereket különféle lázadó csoportosulások. Félelmetesen közel helyezkednek el Luthadelhez, az Uralkodó mégsem vezetett soha egyetlen sikeres hadjáratot sem azok ellen, akik itt bujkáltak. Nem vesz tudomást a helyrıl. Gondolom, túl sok vereséget köszönhet a barlangoknak. — Nem kétlem — felelte Ham. — Ez a sok bemélyedés és szők járat: senki sem szeretne ilyen helyen csatázni. — Kiléptek az átjáróból, és egy másik, kisebb barlangba jutottak. Ennek is repedés nyílt a mennyezetén, és halvány napfény szőrıdött át rajta. Egy tíz fıbıl álló osztag állt ırt a teremben, és rögtön éberen figyeltek, ahogy Ham betette a lábát. A szıke vezér elismerıen bólintott. — Mindig tíz ember van beosztva? — Mindhárom bejáratnál. — Jó — mondta Kelsier, és elırement, hogy megnézze magának a katonákat. Ingujját felgyőrte, hogy a sebek látszódjanak, és észrevette, hogy a katonák felfigyelnek. Nem igazán tudta, hogy mit ellenıriz rajtuk, de próbált megfontoltnak és alaposnak tőnni. Megvizsgálta a fegyvereiket — nyolc férfi botot tartott a kezében, kettı pedig kardot. Majd néhány katonát leporolt, bár egyik sem viselt egyenruhát. Végül az egyik katonához fordult, akinek jelvény volt a vállára tőzve. — Kit engedtek ki a barlangból, katona? — Csakis azokat, akik Hammond ezredes pecsétjével ellátott levelet hoznak, uram! — Senki sem kivétel? — Senki, uram! — És ha én szeretnék most azonnal kimenni? 99

A férfi elgondolkozott. — Ööö... — Megállítana! — mondta Kelsier. — Senki sem kivétel, katona! Sem én, sem a kvártélytársa, sem egy tiszt — senki! Ha nincs náluk a pecsét, nem mehetnek. — Igen, uram! — Jól van, katona — nyugtázta a ködszerzet. — Ezredes, ha minden katonája ilyen kiváló, az Uralkodónak jó oka van félni. Az harcosok kicsit kihúzták magukat a dicsérı szavak hallatán. — Csak így tovább, emberek! - biztatta ıket Kelsier, és intett Hamnek, hogy kövesse, mikor kiment a terembıl. — Ez kedves volt tıled — jegyezte meg a barátja halkan. — Hetek óta várják a látogatásodat. Kelsier megvonta a vállát. - Csak azt akartam látni, hogy megfelelıen ırzik-e a bejáratot. Most, hogy már több embered lesz, azt akarom, hogy minden olyan alagúthoz állíts ıröket, amelyek ezekhez a kijáratokhoz vezetnek. Ham bólintott. — Bár egy kicsit túlzásnak tartom. — Tégy úgy, ahogy mondtam, kérlek. Elég egy szökevény vagy egy elégedetlenkedı, és mindenkit beárul az Uralkodónak. Örülök, hogy úgy gondolod, meg tudod védeni ezt a helyet, de ha egy sereg táborozik le a barlang bejáratánál, és ostromgyőrőbe zár benneteket, akkor a seregünknek vége. — Rendben egyezett bele a martalóc. — Akarod látni a harmadik bejáratot is? — Igen. Ham bólintott, és újabb alagút felé vezette barátját. — Ja igen, még valami — szólalt meg Kelsier egy rövid séta után. — Állíts össze száz emberbıl álló csapatokat: olyanokból, akikben megbízol! Küldd ki ıket az erdıbe, hogy járkálják össze a területet! Ha valaki a keresésünkre jönne, nem tudjuk álcázni, hogy egy csomó ember haladt át itt. Amennyiben viszont összezavarjuk a nyomokat, akkor nem tudják követni a csapásirányt. — Jó ötlet. — Tele vagyok ilyen ötletekkel — jelentette ki a ködszerzet, miközben megérkeztek egy újabb, az elızıknél jóval tágasabb terembe. Nem innen nyílt a harmadik bejárat; ezt gyakorlásra használták. Kardot és botot tartó férfiak csoportjai harcoltak benne egyenruhás oktatók 100

felügyelete alatt. A tisztek egyenruhája Dockson ötlete volt. Azt nem engedhették meg maguknak, hogy mindenkinek egyenruhát csináltassanak — túl drága és túlzottan gyanús lett volna. Ha viszont látják egyenruhás vezetıiket, az talán összekovácsolja a katonákat. Ham nem ment tovább, hanem megállt a terem egyik szélében. A katonákat nézte, és halkan megszólalt. — Egyszer beszélnünk kell róla, Kel. A férfiak kezdik katonának érezni magukat, de... Nos, mégiscsak szkák. Egész életükben üzemekben és a földeken dolgoztak. Nem tudom, hogy fog menni, amikor majd igazából helyt kell állniuk a csatamezın. — Ha minden jól megy, nem sok harcolnivalójuk lesz, A Bugyrokat csak pár száz katona ırzi — az Uralkodó nem vezényelhet túl sok embert oda, nehogy felhívja a figyelmet a terület fontosságára. Ezer emberünk könnyőszerrel be tudja venni a Bugyrokat, majd azonnal visszavonulnak, ahogy megérkezik a helyırség. A maradék kilencezer katona esetleg szembekerülhet néhány ırjárattal a nagy házak révén, no meg a palotaırökkel, de elvileg mi leszünk többen. Ham bólintott, bár a tekintetében még mindig bizonytalanság tükrözıdött. — Mi az? — kérdezte Kelsier, és nekidılt az elágazás sima, kristályos falának. — És miután végeztünk velük, Kel? Miután megszereztük az atiumot, és átadtuk a várost meg a sereget Yedennek. Mi lesz azután? — Az már Yedenen múlik. — Le fogják kaszabolni ıket. Tízezer ember nem képes megtartani Luthadelt az egész Birodalommal szemben. — Ennél jobb lehetıséget kínálok nekik — mondta Kelsier. — Ha sikerül egymás ellen fordítanunk a nagy házakat, és meggyengíteni a kormányt... — Talán — válaszolta még mindig kétkedı barátja. — Beleegyeztél a tervbe, Ham — emlékeztette a ködszerzet. — Végig ezt terveztük. Összehozni egy sereget, és átadni Yedennek. — Tudom — felelte a martalóc, és nagyot sóhajtva ı is nekidılt a barlang falának. — Valóban így lehet... Nos, most már másként látom, hogy én vezetem ıket. Lehet, hogy nem nekem való az ilyen feladat. Testır vagyok, nem ezredes. 101

Tudom, hogy érzel, barátom. Én is tolvaj vagyok, nem pedig próféta. Néha viszont azzá kell válnunk, amit a feladat megkíván tılünk. Kelsier Ham vállára tette az egyik kezét. — Jó munkát végeztél. Az izmos férfi elgondolkodott. — „Végeztél"? — Azért hoztam Yedent, hogy átvegye a helyed. Dox és én arra gondoltunk, hogy jobban járunk, ha ı veszi át a sereg irányítását. Így a csapatok hozzászokhatnak, hogy ki a vezetıjük. Mellesleg, szükségünk van rád Luthadelben. Valakinek meg kell látogatni a helyırséget, hogy információkat győjtsön, és te vagy az egyetlen, aki katonai kapcsolatai vannak. — Tehát visszamegyek veletek? A ködszerzet bólintott. Barátja kissé elszontyolodott, de aztán kisvártatva elmosolyodott. — Végre kibújhatok ebbıl az egyenruhából! De gondolod, hogy Yeden meg tud birkózni a helyzettel? — Te magad mondtad, hogy a néhány hónap alatt mennyit változott. És egyébként is kitőnı intézı. Marsh távozása óta jó munkát végzett a forradalomban. — Bizonyára... Kelsier bánatosan megrázta a fejét. — Kevesen vagyunk, Ham! Egyedül benned és Szellıben bízhatok meg, és szükségem van rátok Luthadelben. Tudom, hogy Yeden nem tökéletes az itteni munkára, de a sereg végül mégiscsak az övé lesz; és akkor miért ne irányítsa itt egy kicsit a dolgokat? Mellesleg, legalább valamivel lefoglalja magát; már kezdi érzékenyen érinteni a bandában elfoglalt helye. — Elgondolkodott, aztán elmosolyodott. — Úgy érzem, hogy féltékeny a figyelemre, amit a többieknek szentelek. A martalóc is mosolygott. — Ez aztán a változás! Ismét elindultak, és maguk mögött hagyták a gyakorlótermet. Újabb kacskaringós kıalagútba léptek be, ami enyhén lejtett. Ham lámpása volt az egyedüli fényforrás. — Tudod — szólalt meg az „ezredes" néhány percnyi séta után —, más szépség is rejlik ebben a helyben. Bizonyára te is megfigyelted már, hogy néhanapján tényleg gyönyörő itt lent. Kelsier nem figyelte meg. Séta közben most oldalra pillantott. A barlang faláról lecseppenı ásványok különbözı alakzatokban ereszkedtek alá a plafonról. Vastag álló és függı kıoszlopok alakultak 102

ki, olvadtak össze piszkos jégcsapok gyanánt, és most korlátoszlopként díszítették az alagutat. Az ásványok meg-megcsillantak Hammond lámpájának fényében, és az elıttük vezetı alagút olyan lett, mintha valami olvadt folyó szilárdult volna meg. Nem. Én nem látom benne a szépséget, Ham. Mások láthatnak mővészetet a színes rétegekben és megolvadt kövekben. Kelsier csak a Bugyrokat látta. Végtelen barlangokat, melyek legnagyobb része csak lefelé tart. Kényszerítették, hogy szők réseken fúrja át magát, hogy egyenesen lefelé, a sötétségbe ugorjon, és még lámpát sem kapott, hogy bevilágítsa az útját. Gyakran fontolgatta, hogy nem mászik vissza. De olyankor mindig talált egy holttestet a barlangban. Egy másik rab testét, aki eltévedt, vagy aki egyszerően csak feladta. Ilyenkor végigsimított a csontjaikon, és megígérte magának, hogy ı nem így végzi. Minden héten talált atiumgeódát. Minden héten elkerülte, hogy agyonverjék. Kivéve az utolsó alkalommal. Nem érdemelte meg, hogy életben maradjon — meg kellett volna ölniük. De Mare adott neki egy atiumgeódát, és fogadkozott, hogy ı azon a héten kettıt talált. Már csak akkor jött rá a hazugságra, mikor átadta az atiumot. Másnap Marét halálra verték. A tulajdon szeme elıtt. Akkor este elpattant benne valami, és elıbújtak a képességei. Másnap este elkezdtek hullani az emberek. Nagyon sok ember. A Hathsin Túlélıje. Egy férfi, akinek nem lenne szabad létezni. A szemem láttára halt meg, és még ezután sem tudom eldönteni, elárult-e. Szerelembıl adta azt a geódát? Vagy bőntudatból? Nem, nem látta a szépséget a barlangban. Mások megırülnek a Bugyrokban. Félnek a bezárt helyektıl. Ez vele nem történt meg. Azt azonban tudta, hogy akármilyen csodákat is tartogat a labirintus, akármilyen szép is a kilátás, sosem fogja elismerni. Így nem, hogy Mare halott. Nem szabad többet erre gondolnom — határozta el magát, és a barlang mintha elsötétedett volna körülötte. Oldalra pillantott. — Rendben, Ham. Mondd el, mire gondolsz! — Tényleg? — kérdezte a barátja izgatottan. — Igen — felelte Kelsier kissé megtörten. 103

— Jól van. Akkor halld, hogy mi aggaszt mostanában: a szkák valóban különböznek a nemesektıl? — Hát persze. Az arisztokráciáé a pénz és a föld. A szkáknak nincs semmijük. — Nem gazdasági különbségekre gondoltam, hanem testi különbségekre. Tudod, mit mondanak az obligátorok, ugye? A ködszerzet bólintott. — Nos, az igaz? Úgy értem, tényleg igaz, hogy a szkák egy csomó gyereket szülnek, míg az arisztokráciának nehezen megy a szaporodás? Ezt egyensúlynak hívták. Az Uralkodó elvileg így biztosította, hogy ne szülessen túl sok nemes, akiket a szkáknak el kell tartani, ugyanakkor — a verések és véletlenszerő gyilkosságok ellenére — mindig szülessen elég szká, akik majd élelmet állítanak elı és az üzemekben dolgoznak. — Én ezt mindig csak minisztériumi szóbeszédnek tartottam — felelte Kelsier ıszintén. — Ismertem olyan szká nıt, akinek tucatnyi gyermeke született. Viszont egyetlen fontosabb nemesi családról sem tudok, ahol háromnál több utód lenne. — Ez csak olyan kulturális dolog. — És a magasságbéli különbség? Azt mondják, hogy régen csupán ránézésre meg lehetett különböztetni a szkákat a nemesektıl. Ez azonban valószínőleg a keresztezıdés miatt megváltozott. Mindenesetre a legtöbb szká elég alacsony. — A táplálkozás miatt van így. A szkák nem esznek eleget. — És mi a helyzet az allomanciával? A ködszerzet összehúzta a szemöldökét. — El kell ismerned, hogy itt testi különbségrıl van szó! — erısködött Ham. — A szkákból sosem lesz míves, hacsak nem folyik arisztokrata vér az ereikben öt generációra visszamenıleg. Ez tényleg igaz volt. — A szkák máshogy gondolkoznak, mint a nemesek, Kel. Még ezek a katonák is valahogy olyan visszahúzódóak, pedig ık a bátrabb fajtából valók! Yedennek igaza van az átlagos szká népességgel kapcsolatban: sosem fognak fellázadni. Mi van, ha... mi van, ha mégiscsak valami testi különbség van köztünk? Mi van, ha a nemesek joggal uralkodnak felettünk? 104

Kelsier megdermedt. — Ezt nem gondolhatod komolyan! Ham is megállt. — Azt hiszem... nem. De néha azért eltőnıdöm. A nemeseknek ott van az allomancia, ugye? Talán ık a kiválasztottak. — És ezt ki gondolja így? Az Uralkodó? A martalóc megvonta a vállát. — Nem, Ham — mondta Kelsier. — Nincs rendjén. Ez nincs rendjén. Tudom, hogy nehéz belátni. Olyan régóta nem változik már semmi sem, de valami nagyon nincs rendjén azzal, ahogyan a szkák élnek. El kell hinned! Barátja elgondolkodott, majd bólintott. — Menjünk! — szólt a szıke vezér. — Meg akarom nézni azt a harmadik bejáratot is. *** A hét lassan telt. Kelsier ellenırizte a csapatokat, a kiképzést, az ételt, a fegyvereket, a készleteket, a felderítıket, az ıröket, és szinte mindent, amire csak gondolni tudott. Ami azonban ennél is fontosabb volt, a férfiakat is megnézte magának. Dicsérte és bátorította ıket, és igyekezett minél többször elırukkolni allomantikus képességeivel a szemük láttára. Bár sok szká hallott az allomanciáról, nagyon kevesen tudták, hogy pontosan mire is jó. A nemesi származású mívesek nem szívesen használták mások elıtt a képességeiket. A félvéreknek pedig ajánlatos volt még óvatosabban viselkedniük. A hétköznapi szkák, de még a városi szkák sem tudtak olyan dolgokról, mint például az acéltaszítás, vagy forraszégetés. Mikor azt látták, hogy Kelsier a levegıben repül, vagy természetfeletti erıvel küzd, egyszerően csak az alaktalan „allomantikus mágiának" tudták be. Az egész heti sürgés-forgás alatt azért nem ment ki a fejébıl a Hammel folytatott beszélgetés. Hogy gondolhatja, hogy a szkák alacsonyabb rendőek? — töprengett, miközben az ételét piszkálta a központi barlangban. A hatalmas „terem" akkora méretekkel rendelkezett, hogy az egész, hétezer fıbıl álló sereg elfért benne, bár sokaknak az oldalsó barlangokban, vagy félig az alagutakban kellett ilyenkor elhelyezkedniük. A magas asztal a terem hátsó végében állt, egy megemelt kıképzıdményen. 105

Valószínőleg túl sokat aggódom. Ham hajlamos volt olyan dolgokon eltőnıdni, ami épesző embernek az eszébe sem jutott volna; ez a kérdés is csak ırült filozófiai dilemmái közé tartozott. Igazából úgy tőnt, hogy már rég elfelejtette aggályait. Együtt nevetgélt Yedennel, és jóízően falatozott. Ami Yedent illeti, a lázadók nyakigláb vezére meglehetısen elégedettnek látszott ezredesi egyenruhájában, és az egész hetet azzal töltötte, hogy komoly jegyzeteket készített a sereg mőködésével kapcsolatban, Ham elmondása alapján. Úgy tőnt, lassan és természetesen belerázódik a feladatába. Az igazat megvallva csak Kelsierrıl nem lehetett elmondani, hogy élvezné a lakomát. A vacsora, amit külön erre a célra hozattak uszályokkal, az arisztokrácia mércéjével mérve szerénynek volt mondható, viszont sokkal változatosabb és elıkelıbb volt, mint amihez a katonák hozzászoktak. A férfiak vidáman lármázva élvezték az ételeket meg a kiporciózott világos sörüket, és ünnepelték a pillanatot, amit együtt tölthettek. Kelsier mégis nyugtalankodott. Mit gondoltak vajon, hogy kiért harcolnak? Lelkesedtek a kiképzésekért, de talán ez csak a rendszeres ételnek volt köszönhetı. Vajon tényleg hittek benne, hogy megérdemlik a Végsı Birodalom összeomlását? Vagy ık is úgy érezték, hogy a szkák alacsonyabb rendőek a nemeseknél? Érzékelte a fenntartásaikat. Sokan tudatában voltak a közeledı veszélynek, és csak a szigorú kimenıre vonatkozó szabályok miatt nem szöktek el. Míg nagy örömmel beszéltek a kiképzésekrıl, óvatosan kerülték a végsı feladatukra vonatkozó témákat. Azt, hogy el kell majd foglalniuk a palotát és a városfalakat, aztán vissza kell verniük a luthadeli helyırséget. Nem hiszik, hogy sikerülhet. Növelni kell az önbizalmukat. A rólam szóló pletykák csak a kezdet, de... Oldalba bökte Hamet, aki felé fordult. — Van olyan embered, akivel fegyelmezési gondok adódtak? — kérdezte tıle halkan. A martalóc összehúzta a szemöldökét a furcsa kérdés hallatán. — Akad egypár, természetesen. Gondolom, ekkora létszám esetén mindig vannak olyanok, akiknek eltér a véleménye ebben-abban. 106

— Tudsz valakit konkrétan? Olyat, aki el akart menni? Szükségem lenne valakire, aki ellentétesen gondolkodik a céljainkról. — Vannak néhányan a hajóbörtönön. — És valaki a jelenlévık közül? Lehetıleg olyan, aki egy innen is látható asztalnál ül. Ham egy pillanatig gondolkodott, és a tömeget pásztázta. — A második asztalnál ülı férfi piros köpenyben. Szökésen kaptuk néhány héttel ezelıtt. A kérdéses, nyúlánk testő férfi görcsösen, magába zárkózottan ült a székén. Kelsier megrázta a fejét. — Olyanra lenne szükségem, aki erıteljesebb jellem. Barátja gondolkodva vakargatta az állát. Majd abbahagyta, és egy másik asztal felé biccentett. — Bilg. Az a nagydarab fickó jobbra, a negyedik asztalnál. — Látom — mondta a ködszerzet. Bilg mellényt viselt izmos testén, és egész arcát szırzet borította. — Túl okos, hogy fegyelmet sértsen, de mostanában zavart kelt a háttérbıl. Úgy gondolja, hogy nincs esélyünk a Végsı Birodalom ellenében. Bezárnám, de nem igazán érdemes valakit a félelme miatt megbüntetni. Vagy legalábbis, ha ezt tenném, körülbelül a sereg felét be kellene zárnom. Mellesleg túl jól harcol ahhoz, hogy ostoba módon félredobjam. — Tökéletes lesz — döntött Kelsier, és cinket égetett, majd Bilg irányába nézett. Bár a cink segítségével nem tudott mások elméjében olvasni, arra jó volt, hogy kiválasszon egy személyt a tömegbıl, és csak ıt csillapítsa, vagy serkentse. Úgy, mint amikor a sok fém közül kiválaszt egyet, amihez aztán odahúzza magát. Azonban még így is nehezére esett kiemelni Bilget egy ekkora tömegbıl, ezért inkább az egész asztaltársaságra koncentrált, és kézbe vette az érzelmeiket, késıbbi felhasználás céljából. Aztán felállt. A barlang szépen lassan elcsendesedett. — Emberek, mielıtt itt hagylak benneteket, szeretném még egyszer kifejezni, mennyire nagy hatással volt rám ez a látogatás! — Hangja végigzengett a termen; felerısítette a barlang természetes akusztikája. - Nagyszerő sereg lesz belıletek. Elnézéseteket kérem, amiért elveszem tıletek Hammond ezredest, de hozzáértı katonát hagyok itt 107

cserébe! Sokan ismeritek már Yeden ezredest. Tudjátok, hogy sok éven keresztül vezette a forradalmat. Bízom a képességeiben, hogy segítségetekre lesz a katonává válás útján. Itt elkezdte felkorbácsolni Bilg és a többiek érzelmeit, számítva rá, hogy nem értenek egyet. — Nagy feladatot kérek tıletek — folytatta, de nem nézett Bilgre. — A Luthadelen kívül élı szkáknak, de valójában egyik szkának sincs fogalma róla, hogy mire készültök az érdekükben. Nincsenek tudatában a kiképzéseknek, amin keresztülmentek, sem a csatáknak, amiket megvívni készültök. Ugyanakkor ık fogják learatni azok gyümölcsét. Egy napon hısökként fognak rólatok beszélni. Még erısebben tüzelte Bilg érzelmeit. — A luthadeli helyırség nagyon erıs, de le tudjuk gyızni. Fıleg, ha gyorsan foglaljuk el a városfalakat. Ne felejtsétek el, hogy miért jöttetek ide! Nem csak arról szól az ittlétetek, hogy megtanultok kardot forgatni és sisakot viselni. Olyan forradalomra készülünk, amilyet még nem látott a világ. Arra készülünk, hogy megszerezzük a kormányzást és kiőzzük az Uralkodót. Ne tévesszétek szem elıl a céljainkat! Megállt. Szeme sarkából látta, hogy a Bilg asztalánál ülı férfiak arca elkomorul. Végül a beállt csendben elnyomott suttogást hallott az asztal felıl, ami azonban az akusztikának köszönhetıen elég sok katona fülébe eljutott. Rosszalló tekintettel fordult Bilg felé. Az egész barlangban még nagyobb lett a csend. — Mondtál valamit? — kérdezte tıle. Eljött hát a döntés pillanata. Ellenáll, vagy meghunyászkodik? Az izmos férfi állta Kelsier tekintetét. Ezért ı újabb adag heves érzelmet küldött felé. Meg is lett az eredménye, mert Bilg elvörösödı fejjel felállt az asztal mellıl. — Igen, uram! — csattant fel. — Tényleg mondtam valamit. Azt mondtam, hogy néhányan nem felejtettük el a „célunkat". Mindennap eszünkbe jut. — És miért van ez? — érdeklıdött Kelsier. Az többi asztalnál suttogás kezdıdött; a katonák átadták a hírt azoknak, akik hallótávolságon kívül ültek. Bilg vett egy mély lélegzetet. — Azért, uram, mert azt gondoljuk, hogy a teljes pusztulásba küldesz minket. A Végsı Birodalom serege nem egyenlı egy helyırséggel. Semmit sem jelent, ha bevesszük a 108

falakat. A végén úgyis lemészárolnak minket. Nem lehet néhány ezer katonával megdönteni egy birodalmat. Tökéletes. Sajnálom, Bilg, de valakinek ki kellett mondania, és én ugye nem lehettem az. — Úgy látom, ebben nincs közöttünk egyetértés — mondta hangosan. — Én ugyanis hiszek ezekben a férfiakban, és a céljukban. — Én meg azt hiszem, hogy egy eszeveszett ırülttel állunk szemben! — kiáltotta ekkor Bilg. — És én még nagyobb ırült voltam, mikor lejöttem ebbe az átkozott barlangba. Ha annyira biztos, hogy van esélyünk, akkor miért nem hagyhatja el senki sem a barlangokat? Be vagyunk ide zárva, míg a halálunkba nem küldtök minket! — Ezt sértésnek veszem! — csattant fel Kelsier. — Nagyon jól tudod, hogy miért nem szabad távoznia errıl a helyrıl senkinek sem. De miért is akarnál elmenni, katona? Ennyire buzgón szeretnéd beárulni a társaidat az Uralkodónak? Néhány gyorsan szerzett dobzosra vágysz négyezer életért cserébe? Bilg arca már lángolt a dühtıl. — Sosem tennék ilyet, de azt sem engedem, hogy a halálomba küldj! Ez az egész sereg oda fog veszni! — Ez árulás — jelentette ki a ködszerzet. Majd megfordult, és végignézett a tömegen. — Nem szokás, hogy egy ezredes a beosztottjával harcoljon. Van köztetek olyan katona, aki hajlandó lenne megvédeni a forradalom becsületét? Néhány tucat harcos azonnal felállt. Kiválasztott közülük egyet: alacsonyabb volt a többinél, de az öntudat most is lerítt róla, amire Kelsier már korábban is felfigyelt. — Demoux kapitány! A fiatal katona rögvest elıreugrott. Kelsier a kardja után nyúlt, és odadobta a férfinak. — Értesz a kardhoz, fiam? — Igen, uram! — Valaki hozzon Bilgnek egy fegyvert, és két szegecses mellényt! — Azzal Bilg felé fordult. — A nemesek közt dívik egy hagyomány. Amikor két férfi vitába keveredik egymással, párbajjal oldják meg a konfliktust. Küzdd le a bajnokomat, és szabadon elmehetsz! — És ha ı gyız? — Akkor meghalsz. 109

— Akkor is meghalok, ha maradok — vágott vissza a férfi, és elvette az egyik közelben álló katona kardját. — Elfogadom a feltételeket! Kelsier bólintott, és intett néhány embernek, hogy húzzák arrébb az asztalokat. Így egy üres terület jött létre a magas asztal elıtt. A katonák felálltak, és körben gyülekeztek, hogy láthassák a küzdelmet. — Kel, mit mővelsz? — sziszegte Ham. — Azt, amit tennem kell. — Tenned kell... Kelsier, az a fiú nem ellenfele Bilgnek! Bízom Demoux-ban. Ezért léptettem elı. De nem különösebben jó harcos. Bilg az egyik legjobb kardforgató a seregben! — Az emberek tudják ezt? — kérdezte Kelsier. — Természetesen. Vond vissza! Demoux feleakkora, mint Bilg: hátrányban van karhosszban, erıben és jártasságban. Az az ökör meg fogja ölni! A ködszerzet nem vett tudomást a kérésrıl. Csendben ült, miközben Bilg és Demoux felemelték a fegyvereiket, és két katona rájuk erısítette a mellvértjüket. Miután végeztek, intett az egyik kezével, és a párbaj elkezdıdött. Ham halkan felnyögött. Nagyon rövid küzdelemnek ígérkezett. Mindkét férfinál hosszú kard volt, páncélt alig viseltek. Bilg magabiztosan lépett elıre, és legyintett néhányat a fegyverével Demoux felé próbaképpen. A fiú legalább értett a dologhoz, ugyanis kivédte a csapásokat, viszont eközben képességei is nyilvánvalóvá váltak. Kelsier vett egy mély lélegzetet, és acélt, majd vasat égetett. Bilg lesújtott, viszont Kelsier oldalra lökte a pengét, amitıl Demouxnak elég helye lett ahhoz, hogy elugorjon. A fiú megpróbálkozott egy döféssel, de ellenfele könnyen kivédte. Ezután a nagydarab harcos folyamatos vágásokkal támadta a fiút, amitıl az hátrafelé kezdett bukdácsolni. Demoux megpróbált kiugrani a közeledı kard elıl, de túl lassúnak bizonyult. A penge szörnyő bizonysággal csapott le. Kelsier fellobbantotta a vasat, és közben úgy tartotta magát egyensúlyban, hogy egy lámpa falikarjának húzta magát, majd megragadta Demoux fémszegecseit. Rántott egyet a fiún, mikor az felugrott, és kis ívben hátrarepítette Bilg elıl.

110

Demoux ügyetlenül ért földet, és Bilg kardja belevágódott a kıtalajba. A férfi meglepve nézett fel, és a teremben a csodálat hangja futott végig. Bilg dörmögött, majd a fegyverét a magasba tartva rohamozni kezdett. Demoux kivédte az erıs ütést, ugyanakkor ellenfele egy óvatlan mozdulatát követıen kiütötte a kardot a kezébıl. Majd Bilg újra lecsapott, az ifjú kapitány pedig ösztönösen felemelte egyik kezét védekezésképpen. Kelsier taszított, és ettıl Bilg kardja megállt a levegıben. Demoux felegyenesedett, és a kezét úgy tartotta elıre, mintha pusztán a gondolatával állította volna meg a támadó fegyvert. Mindketten megmerevedtek ebben a pózban. Bilg próbálta elırelendíteni a kardját, Demoux pedig csodálattal és félelemmel méregette a kezét. Majd egy kicsit még jobban felegyenesedett, és kísérletképp megmozdította a kezét. Kelsier tolt, Bilg pedig hátraesett. A hatalmas termető harcos meglepve kiáltott fel, mikor lezuhant a földre. Miután egy pillanattal késıbb újra felállt, a ködszerzetnek már szükségtelen volt felkorbácsolnia az érzelmeit, hogy dühöt váltson ki belıle. Tombolva, üvöltve, két kézzel ragadta meg a kardját, és Demoux-ra rontott. Néhányan egyszerően nem tudják, mikor kell abbahagyni — futott át Kelsier agyán, amikor Bilg lesújtott. Demoux felkészült arra, hogy kikerüli a csapást. Kelsier hirtelen oldalra hajította a fiút. A kapitány megfordult, két kézzel szorította a fegyverét, és Bilg felé suhintott. A ködszerzet a levegıben kapta el a pengét, rántott rajta egy nagyot, majd a fellobbantott vasnak köszönhetıen az acélpenge óriási erıvel elıresüvített. A kardok összecsaptak, és a Kelsier által felerısített csapás kiütötte a kardot Bilg kezébıl. Hangos csattanás hallatszott, és a nagydarab gazfickó egyensúlyát vesztve a földre zuhant. A fegyvere messze repült a kıpadlón. Demoux elırelépett, és a kıvé dermedt Bilg fölé tartotta kardját, majd megtorpant. Kelsier vasat égetett, aztán a kardra koncentrált, hogy megragadja, és lefelé rántsa a halálos csapás érdekében — de Demoux ellenállt. A ködszerzet elgondolkodott. Ennek a férfinak meg kell halnia — gondolta dühösen. A földön fekvı Bilg halkan nyögdécselt. Kelsier 111

most látta csak meg kicsavarodott karját, és az összetört csontokat. Vérzett az egész. Ennyi elég. Elengedte Demoux fegyverét, aki aztán leengedte a kardot, és Bilgre bámult. Majd a szeme elé tartotta a két kezét, csodálkozva nézte, és a karja enyhén remegett. Kelsier felállt, és a terem ismét elnémult. — Úgy gondoljátok, hogy felkészületlenül küldenélek benneteket az Uralkodóval szemben? — kérdezte tılük. — Azt gondoljátok, hogy csak úgy odaküldelek benneteket meghalni? Az igazságotokért harcoltok, katonák! Értem harcoltok. Nem hagylak magatokra benneteket, mikor a Végsı Birodalom katonái ellen indultok. Majd felemelte a kezét a levegıbe, és egy kis fémrudat tartott a magasba. — Már hallottatok róla, ugye? Ismeritek a „tizenegyedik fémrıl" szóló pletykákat, igaz? Nos, a tizenegyedik fém nálam van. És használni is fogom. Az Uralkodó meg fog halni. Az emberek éljenzésben törtek ki. — És nem ez az egyetlen eszközünk — kiáltotta Kelsier. — Katonák, ti olyan képességekkel rendelkeztek, amelyek eddig rejtve voltak! Hallottatok már az ısi, titkos mágiáról, amit az Uralkodó használ? Nos, nem ı az egyetlen! Ünnepeljetek, katonáim, és ne féljetek a közelgı csatától! Inkább várjátok azt! A terem üdvrivalgásban tört ki, és a szıke vezér intett, hogy hozzanak még sört. Majd néhány szolga Bilghez futott, és kisegítették a terembıl. Mikor Kelsier leült, Ham nagyon szúrós szemmel nézett rá. — Nem tetszik ez nekem. — Tudom — válaszolta halkan a ködszerzet. A martalóc akart még mondani valamit, de Yeden odahajolt hozzájuk. — Ez csodálatos volt! Én... Kelsier, nem is tudtam! Mondanod kellett volna, hogy másoknak is át tudod adni az erıdet. Nahát, ilyen képességgel hogyan is veszíthetnénk? Ham a lázadóvezér vállára tette a kezét, és finoman visszanyomta a férfit. — Egyél! — utasította Yedent. Majd Kelsierhez fordult, közelebb húzta a székét, és halkan beszélni kezdett. — Az egész seregemnek hazudtál, Kel. 112

— Nem, Ham — mondta Kelsier halkan. — A saját seregemnek hazudtam. Barátja elgondolkodott, és az arca elkomorult. A ködszerzet felsóhajtott. — Csak részben hazudtam. Nem kell, hogy harcosok legyenek. Csak rémisztıen kell nézniük, amíg mi megszerezzük az atiumot. Azzal meg tudjuk vesztegetni a helyırséget, és akkor az embereinknek nem is kell harcolni. Valójában ezt ígértem nekik. Ham nem válaszolt. — Mielıtt elindulunk — folytatta Kelsier —, válassz ki néhány tucatnyit a legmegbízhatóbb, és legelhivatottabb férfiak közül! Visszaküldjük ıket Luthadelbe, hogy hírt adjanak a többi szkának a ma este történéseirıl. Elıtte persze megesküsznek, hogy senkinek sem mondják el a sereg tartózkodási helyét. — Szóval az egész csak rólad szól? — csattant fel az izmos míves. Kelsier megrázta a fejét. — Néhanapján muszáj olyanokat is megtenned, amit egyébként ízléstelennek tartasz, Ham. Meglehet, hogy öntelt vagyok, de ez az egész most teljesen másról szól. A barátja eltöprengett, aztán visszatért a vacsorájához. Azonban nem evett, csupán a magas asztal elıtt fénylı vértócsát bámulta. Ó, Ham! Bárcsak mindent elmagyarázhatnék neked! Cselszövés cselszövés hátán, és terv a terv mögött. Mindig lesznek újabb titkok.

113

Elıször voltak azok, akik szerint a Mélység nem tartogatott komoly veszélyt, legalábbis nem a számukra. Azonban olyan métellyel járt, ami a szemem elıtt fertızte meg az egész országot. A seregek tehetetlenek vele szemben. A nagy városok is megbénulnak a terhe alatt. A termény tönkremegy, a föld pedig kiszárad. Ez ellen harcolok. Ez az a szörnyeteg, amit le kell gyıznöm. Attól félek, túl sokáig vártam. Mostanra már annyi pusztítást végzett, hogy attól tartok, veszélybe került az emberiség léte. Tényleg eljött hát a világ vége, amit oly sok filozófus megjósolt?

Huszonkettedik fejezet A hét elején érkeztünk Terrisbe — olvasta Vin —, és meg kell, hogy mondjam, gyönyörőnek találom a vidéket. Az északra elterülı hatalmas hegyek — kopasz, hófödte csúcsukkal és erdıköpönyegükkel — figyelı istenekként emelkednek a termékeny, zöld táj fölé. Az én vidékem délen többnyire lapos területekbıl áll, noha, gondolom, nem lenne annyira kietlen, ha néhány hegycsúcs is színesítené. Az itt élık fıleg pásztorok, bár favágókban és gazdálkodókban sincs hiány. Annyi azonban bizonyos, hogy a táj igen idilli. Különös, hogy egy ilyen békés területrıl származnak azok a próféciák és hiedelmek, melyeken most egy egész világrend nyugszik. Kiválasztottunk egy csapat terrisi teherhordót, hogy átsegítsenek bennünket a nehéz hegyi ösvényeken. Nem hétköznapi emberek. A történetek láthatóan igazak. Bizonyos terrisiek olyan képességekkel rendelkeznek, amelyek felkeltették az érdeklıdésemet. Valamilyen módon képesek tartalékolni az erejüket, és másnap felhasználni azt. Mielıtt éjszaka elaludnának, egy órán keresztül fekszenek az ágyukban, és ez idı alatt a kinézetüket tekintve teljesen törékennyé válnak. Mintha egy fél évszázadot öregednének ilyenkor. Azonban másnap, ébredés után ismét felerısödnek. Egyértelmő, hogy erejüknek van valami köze azokhoz a fém nyakláncokhoz és karkötıkhöz, melyeket mindig magukon viselnek. 114

A teherhordók vezetıjét Rasheknek hívják, és eléggé szőkszavú. Mindazonáltal Braches — aki most is olyan tolakodóan kíváncsi, mint mindig — megígérte, hogy kifaggatja, hátha megtudjuk, pontosan hogyan is mőködik ez a csodálatos erıtároló módszer. Holnap elkezdıdik zarándoklatunk utolsó fejezete a terrisi Messzi Hegyekbe. Ott remélhetıleg békére lelek — magam, és szegény országom számára egyaránt. *** Ahogy a naplót olvasta, a lány hamar számos elhatározásra jutott. Elıször is, kitartott amellett, hogy nem szeret olvasni. Sazed nem hallgatta meg a panaszait: azt állította, hogy csak nem gyakorolt eleget. Hát nem látta be, hogy az olvasás aligha a tırhasználathoz vagy az allomanciához hasonló gyakorlati képesség? Ennek ellenére az ırzı utasításai szerint tovább olvasott, mintha csökönyösen bizonyítani akarta volna, hogy képes rá. A napló több szava is fejtörést okozott a számára, és a Renoux-kúria egy eldugott részében folytatta tevékenységét, hogy hangosan felolvashasson magának, hátha így könnyebben fejti meg az Uralkodó furcsa stílusát. A folyamatos olvasás vezette el a második következtetésig: az Uralkodó sokkalta önmarcangolóbb volt, mint amennyire egy istenségnek joga lett volna panaszkodni. Amikor a lapok nem unalmas utazásaival voltak tele, akkor belsı vívódásokkal és hosszas, erkölcsi elveit hirdetı zagyvaságokkal töltötte meg azokat. Vin kezdte azt kívánni, bárcsak soha ne talált volna rá a könyvre. Felsóhajtott, és hátradılt a fonott székben. Az alsó kert felıl kora tavaszi szellı fújdogált. A légfuvallat átutazott a baljára fekvı forrás felett. A levegı kellemesen nedves volt, és a fák árnyékot nyújtottak a délutáni nap elıl. A nemesi létnek még az álnemesi létnek is — megvoltak a maga elınyei. Halk lépéseket hallott maga mögött. A zaj távolról jött, de ı már szokásává tette, hogy mindig égetett egy kis ónt. Megfordult, majd sanda pillantást vetett hátra a válla felett. — Kobold? — szólt meglepve, mikor a fiatal Lestibournes végigsétált a kerti ösvényen. — Mit keresel te itt? A fiú megdermedt és elvörösödött. — Volna a Doxszal jönni, hogy... 115

— Dockson? İ is itt van? — Hátha tud valamit Kelsier felıl! Kobold bólintott, és közelebb lépett. — Fegyvereket, hogy kapjunk, hogy adjunk lenni itt egy idıre. Vin homloka ráncokba szaladt. — Ezt most egyáltalán nem értettem. — Le kellett tennünk néhány még fegyvert — ismételte Kobold, és erılködve próbálta mellızni a tájszólását. — Egy ideig itt kell tárolunk ıket. — Ó! — értette meg a lány, majd felállt, és kisimította a ruháját. — A legjobb lesz, ha odamegyek hozzá. A fiú hirtelen nyugtalanná vált, újra elvörösödött, és ez igencsak gyanús volt. — Van valami más is? Kobold váratlan mozdulattal a mellényzsebébe nyúlt, és kihúzott valamit. Vin válaszul forraszt égetett, de a tárgy csak egy fehér és rózsaszín zsebkendınek bizonyult. A fiú odanyújtotta neki. İ vonakodva elfogadta. — Ezt meg mire fel kaptam? Kobold arca újra fellángolt, aztán megfordult, és elviharzott. Vin megdöbbenve nézte, ahogy a fiú távozik. Lenézett a zsebkendıre. Puha csipkébıl készült, de semmi sem tőnt szokatlannak vele kapcsolatban. Milyen furcsa fiú! — gondolta, és ruhaujjába dugta a zsebkendıt. Felvette a naplót, majd elindult a kerti ösvényen a ház felé. Már annyira megszokta a ruháit, hogy szinte alig kellett odafigyelnie, nehogy az alsóbb rétegeket végighúzza a bokrokon és köveken. Hát, ez már önmagában is értékes képesség — villant át rajta, mikor anélkül sikerült elérnie a kúria kerti ajtaját, hogy akár egyetlen gallyon is fennakadt volna. Kinyitotta a soktáblás üvegajtót, és megállította az elsı útjába kerülı szolgát. — Delton úr megérkezett? — kérdezte, Dockson álnevét használva. A férfi Renoux egyik luthadeli kereskedelmi kapcsolatát játszotta. — Igen, hölgyem — válaszolta a szolga. — Renoux urasággal tárgyal. Vin hagyta, hogy a szolga távozzon. Bizonyára beülhetne közéjük, de nem venné ki jól magát. Valette kisasszonynak semmi keresnivalója sincsen egy kereskedelmi megbeszélésen. Az alsó ajkát rágcsálta gondolkodás közben. Sazed mindig azt mondogatta, hogy vigyázzon a külsıségekre. Remek — gondolta —, várok. Talán Sazed meg tudja mondani, hogy az az ırült fiú mit akart a zsebkendıvel. 116

A felsı könyvtárba tartott, ajkán kellemes, hölgyekhez illı mosollyal, de belül közben azon tanakodott, hogy Renoux és Dockson vajon mirıl beszélhetnek. A fegyverek berakodása csak kifogás volt; Dockson nem személyesen jött volna, hogy ilyen unalmas dolgokat intézzen. Lehet, hogy Kelsiert feltartóztatták. Vagy esetleg Dockson végre hírt kapott Marsh-tól, aki a többi obligátortanonccal hamarosan Luthadelbe érkezik. Dockson és Renoux értem küldhettek volna — gondolta dühödten. Valette gyakran szórakoztatta a vendégeket a nagybácsikájával együtt. Megrázta a fejét. Bár Kelsier teljes értékő bandatagnak nevezte, a többiek nyilvánvalóan még mindig gyermekként kezelték. Barátságosak és elfogadók voltak, de nem akarták maguk közé venni. Minden bizonnyal nem tudatosan tettek így, de ettıl még ugyanolyan zavaró volt a dolog. A könyvtárból fény szőrıdött ki. Sazed bizonyára bent ül, és a napló utolsó oldalait fordítja. A terrisi felnézett, mikor Vin belépett. Majd mosolygott, és tiszteletteljesen bólintott. Most sem visel okulárét — tőnt fel a lánynak. — Korábban miért hordta? — Vin kisasszony — szólalt meg az ırzı, majd felállt, és odahúzott egy széket neki. — Hogy halad a napló tanulmányozásával? A lány lenézett a kezében tartott, lazán összekötött papírlapokra. — Jól, azt hiszem. Nem értem, miért kell ezzel bajlódnom. Adtál egyegy példányt Szellınek és Kelnek is, nem? — Természetesen — felelete a terrisi, és letette a széket az asztala mellé. — Azonban Kelsier mester arra kérte a banda összes tagját, hogy olvassák el a könyvet. Szerintem helyes, hogy így döntött. Minél többen olvassák az oldalakat, annál nagyobb a valószínősége, hogy felfedezzük a benne rejlı titkokat. Vin halkan sóhajtott, kisimította a ruháját, és leült. A fehér és kék színő, gyönyörő darabot nappali viseletnek szánták, de nem sokkal kevésbé volt ünnepélyes, mint azok, amelyeket a bálokon viselt. — Be kell ismernie, kisasszony — gyızködte Sazed, és ı is helyet foglalt —, hogy lenyőgözı a szöveg! Ez a munka az ırzık álma. Olyan dolgokat tanulok a kultúrámról, amiket még én magam sem tudtam! Vin bólintott. — Épp most értem oda, ahol eljutnak Terrisbe. — Remélhetıleg a következı rész kevesebb felszerelésjegyzéket tartalmaz. 117

İszintén megvallva, egy gonosz, sötét istenhez képest nagyon is unalmas tud lenni. — Igen, igen — helyeselt az ırzı, és rá nem jellemzı lelkesedés hallatszott hangjában. — Olvasta már azt a részt, ahol Terrisrıl beszél? Ahol a „zöld termékenység" vidékének nevezi? Az ırzık legendáiban van errıl szó. Terris ma csupán kopár, fagyos pusztaság, ahol szinte semmiféle növény nem él meg. De valaha zöld volt és gyönyörő. Ahogyan a szövegben is áll. Zöld és gyönyörő. Mitıl lenne a zöld gyönyörő? Ugyanolyan furcsa volna, mint a kék vagy bordó növények. Volt azonban valami a naplóval kapcsolatban, ami felkeltette az érdeklıdését — valami, amirıl szokatlan módon sem Sazed, sem Kelsier nem beszélt szívesen. — Most olvastam azt a részt, ahol az Uralkodó felbérel néhány terrisi teherhordót — kezdett bele óvatosan. — Arról ír, miként erısödnek fel ezek az emberek napközben azáltal, hogy hagyják magukat elgyengülni az éjszaka folyamán. A terrisi lelkesedése hirtelen alábbhagyott. — Igen, valóban. — Mit tudsz errıl? Van ennek köze az ırzıkhöz? — Igen. De ennek titokban kell maradnia. Nem mintha ön nem lenne bizalomra érdemes, Vin kisasszony. Azonban minél kevesebben tudnak az ırzıkrıl, annál kevesebb szóbeszéd fog szárnyra kelni velünk kapcsolatban. Az lenne a legjobb, ha az Uralkodó azt hinné, teljes egészében kiirtott bennünket, mint ahogyan az célja is volt az elmúlt ezer év során. A lány megvonta a vállát. — Rendben. Remélhetıleg egy olyan titok sem kapcsolódik a szövegben a terrisiekhez, amiket Kelsier szeretne megkerestetni velünk. Ha mégis, akkor egyáltalán nem fogom észrevenni. Sazed nem felelt. — Na jó — jegyezte meg Vin közönyösen, és átlapozta a még el nem olvasott oldalakat. — Úgy látszik, sokat beszél a terrisiekrıl. Gondolom, nem sok mindenrıl tudok majd beszámolni, ha Kelsier visszajön. — Jó a módszere, kisasszony — méltatta az ırzı lassan. — Még ha egy kissé hatásvadász is. Vin szemtelenül elmosolyodott. 118

— Rendben — mondta Sazed egy sóhaj kíséretében. — Valószínőleg nem lett volna szabad engednünk, hogy ilyen sok idıt töltsön Szellı úrral. — A naplóban szereplı férfiak ırzık? A terrisi bólintott. — Amit ma ırzıknek nevezünk, annak idején sokkal elterjedtebb jelenség volt. Talán még annál is elterjedtebb, mint amennyire ismertek a mívesek a mai nemesség körében. A mi mesterségünket „ferukímiának" hívják, és a segítségével el tudunk raktározni bizonyos testi tulajdonságokat a fémek belsejében. — Ti is fémet égettek? — Nem, kisasszony — felelte Sazed a fejét rázva. — A ferukimisták nem olyanok, mint az allomanták: mi nem égetjük el a fémeinket. Mi raktározásra használjuk ıket. A méretétıl és ötvözetétıl függıen minden egyes fém képes elraktározni bizonyos testi tulajdonságokat. A ferukimisták megırzik ezeket a tulajdonságokat, és egy késıbbi idıpontban elıhívják. — Tulajdonságokat? Mint például az erıt? Az ırzı bólintott. — A szöveg szerint a terrisi teherhordók legyengítették magukat az éjszaka folyamán, és az erejüket a karkötıjükben raktározták el, aztán másnap felhasználták azt. Vin Sazed arcát tanulmányozta. — Ezért hordasz annyi fülbevalót! — Igen, kisasszony — felelte a terrisi, és felhúzta az ingujját. A ruhája alatt, a felkarján vastag vas karpereceket viselt. — Néhány tartalékomat rejtve hordom, de a győrők, a fülbevalók és egyéb ékszerek mindig is hozzátartoztak a terrisi kultúrához. Az Uralkodó egyszer megpróbálta betiltani, hogy a terrisiek fémekhez érjenek, vagy ékszereket hordjanak. Valójában nemesi kiváltsággá akarta tenni a fémek viselését, és ki akarta irtani azt a szkák körébıl. A lány értetlenkedve nézett. — Ez furcsa. Az ember azt hinné, a nemesek nem akarnának fémet viselni, ugyanis akkor sebezhetıvé válnának az allomanciával szemben. — Valóban. Azonban régóta birodalmi szokás az öltözéket fémekkel díszíteni. Gyanúm szerint az Uralkodó vágyával kezdıdött, hogy megtagadja a terrisieknek a fémek megérintésére vonatkozó jogot. İ maga elkezdett fémgyőrőket és karkötıket hordani, a nemesség pedig mindig ıt majmolja. Manapság a leggazdagabbak gyakorta viselnek fémet hatalmuk és büszkeségük jeleként. 119

— Ostobaságnak hangzik. — A divat gyakran pusztán ostobaság, kisasszony. Ettıl függetlenül a terv nem sikerült. A nemesek többsége fémszínőre festett fa ékszereket hord. A terrisieknek pedig sikerült ellenállni az Uralkodó tiltásainak ezen a területen. Egyszerően nem volna praktikus, ha az inasok nem nyúlhatnának a fémekhez. Mindez azonban nem tántorítja el az Uralkodót abbéli céljától, hogy kiirtsa az ırzıket. — Tart a népedtıl, igaz? — És győlöl minket. Nem csupán a ferukimistákat, hanem az összes terrisit. — Sazed a még le nem fordított szövegre tette a kezét. — Remélem, hogy erre a titokra is fény derül! Senki sem emlékszik rá, hogy az Uralkodó miért üldözi a terrisieket, de az a gyanúm, hogy van valami köze ezekhez a teherhordókhoz. A vezetıjük, Rashek, nagyon akaratos embernek tőnik. Az Uralkodó gyakran szól róla az elbeszélésben. — Említette a vallást is. A terrisi vallást. Meg valami próféciákról is írt. Az ırzı megrázta a fejét. — Erre nem válaszolhatok, kisasszony, mivel én sem tudok önnél többet a terrisi vallásról. — De hiszen te győjtöd a vallásokat! Nem ismered a sajátodat? — Így van — válaszolta Sazed komoran. — Ezért hozták létre az ırzıket. Évszázadokkal ezelıtt a népem elrejtette az utolsó néhány terrisi ferukimistát. Az Uralkodó tisztogatása a terrisiek körében kezdett egyre erıszakosabbá válni. Ez még azelıtt történt, hogy bevezette volna a tenyészprogramot. Azokban az idıkben nem voltunk sem inasok, sem szolgák — még szkák sem. Csak arra voltunk jók, hogy pusztítsanak bennünket. Mégis, valami visszatartotta attól, hogy teljesen kiirtsa a népem. Nem tudom, mi. Talán arra gondolt, hogy a népirtás túl enyhe büntetés lenne. Viszont uralkodása elsı két évszázada során sikeresen eltüntette a vallásunkat. Az ırzık szervezete a következı évszázadban jött létre. A tagok célja az volt, hogy megtalálják az elveszett vallást, és emlékezzenek rá a jövı nemzedékek számára. — A ferukímia segítségével? Sazed bólintott, és ujjával megdörzsölte a karján lévı karkötıt. — Ez itt rézbıl készült: ez felelıs az emlékek és gondolatok tárolásáért. Minden ırzı számos hasonlót visel, mind tele tudással: dalokkal, 120

történetekkel, imákkal, történelemmel és nyelvekkel. Számos ırzınek van különleges érdeklıdési területe. Az enyém a vallás. De mindannyian emlékszünk az egész győjteményre. Ha csak egyikünknek is sikerül túlélni az Uralkodó halálát, akkor az emberiség képes lesz felfedezni mindazt, ami egykor elveszett. Elgondolkodott, majd lehúzta ingujját. — Nos, mindent azért talán nem. — A saját vallásod... — szólt halkan Vin. — Nem találtad meg, ugye? Az ırzı megrázta a fejét.— Az Uralkodó arra utal a naplójában, hogy a mi prófétáink vezették el a Megdicsıülés Kútjához, de eddig még ezt sem tudtuk. Miben hittünk? Mit vagy kit imádtunk? Honnan jöttek ezek a terrisi próféták, és hogyan jósolták meg a jövıt? — Sajnálom. — Nem adtuk fel a keresést, kisasszony. Úgy gondolom, végül úgyis megtaláljuk a válaszokat. De ha mégsem, akkor is felbecsülhetetlen szolgálatot teszünk az emberiségnek. Vannak, akik engedelmesnek és alázatosnak tartanak bennünket, de a magunk módján igenis küzdöttünk az Uralkodó ellen. Vin bólintott. — És mi mást tudtok még elraktározni? Erın és emlékeken kívül. Sazed a lányt fürkészte. — Már így is túl sokat árultam el, azt hiszem. Elmondtam tevékenységünk mőködési elvét. Ha az Uralkodó megemlíti ezeket a naplójában, most már érteni fogja. — Látás - mondta Vin, és felkapta a fejét. — Hát ezért hordtál okulárét több hétig is azt követıen, hogy megmentettél! Akkor éjjel jól akartál látni a sötétben, így hát felhasználtad a készletedet. Majd több hétig gyengén láttál, hogy újra feltöltsd a tartalékaidat. Sazed nem válaszolt a megjegyzésre. Felvette a tollát az asztalról, egyértelmővé téve, hogy folytatni szeretné a munkát. — Van még valami, kisasszony? — Ami azt illeti, igen — kapott a szón Vin, és kihúzta a zsebkendıt a ruhája ujjából. — Van fogalmad róla, hogy ez micsoda? — Zsebkendınek tőnik, kisasszony. Vin komoran nézett a férfira. — Nagyon vicces. Túl sok idıt töltöttél Kelsier társaságában, Sazed.

121

— Tudom — felelte a férfi halk sóhajjal. — Azt hiszem, már megrontott. Ettıl függetlenül nem értem a kérdést. Mi furcsa van ebben a bizonyos zsebkendıben? — Pontosan ezt szeretném én is tudni. Koboldtól kaptam nem sokkal ezelıtt. — Ó, akkor már értem. — Igen? — Nemesi körökben, kisasszony, a fiatal férfiak zsebkendıt adnak annak a hölgynek, akinek komolyan szándékoznak udvarolni. Vin elgondolkodott, majd elborzadva nézett a zsebkendıre. — Micsoda? Ez a fiú teljesen ırült? — Úgy vélem, a legtöbb fiatal férfi ebben a korban többé kevésbé ırült — felelte Sazed mosolyogva. — Ugyanakkor ez aligha történt váratlanul. Nem vette észre, kisasszony, milyen szemmel bámulja önt, amikor belép a szobába? — Egyszerően csak azt gondoltam róla, hogy egy kicsit fura. Mégis, mit vett a fejébe? Sokkal fiatalabb nálam! — A fiú tizenöt éves, kisasszony. Így csak egy évvel fiatalabb önnél. — Kettıvel. Múlt héten töltöttem be a tizenhetet. — Még akkor is, nem olyan sokkal fiatalabb. A lány a szemét forgatta. — Nincs idım vele foglalkozni. — Azt gondolná az ember, kisasszony, hogy örül az adódó alkalomnak. Nem mindenki ilyen szerencsés. Vin hirtelen elsápadt. Te ostoba, hiszen ı eunuch! — Sazed, sajnálom! Én... Az ırzı legyintett. Ez olyasmi, amirıl én sosem tudtam igazán sokat, kisasszony. Talán szerencsés vagyok: a rejtezı életmód nem kedvez a családoknak. Hiszen szegény Hammond úr is hónapok óta él távol a szeretteitıl. — Ham házas? — Természetesen. És azt hiszem, Yeden is. Úgy védelmezik a családjukat, hogy elválasztják ıket a földalatti tevékenységektıl. Ez viszont azzal jár, hogy olykor hosszú idıt kell egymás nélkül tölteniük. — És a többiek? Szellı? Dockson? İk is házasok? — Úgy vélem, Szellı úr egy kicsit túlzottan... magának való ahhoz, hogy családot alapítson. Dockson úr sosem beszélt a szerelmi életérıl, 122

de azt gyanítom, hogy az ı életében is történt valami fájdalmas dolog. Nem szokatlan az ültetvényes szkák körében, gondolom. — Dockson egy ültetvényrıl származik? — kérdezte a lány döbbenten. — Természetesen. Ön sosem beszélget a barátaival, kisasszony? Barátok. Vannak barátaim. Furcsa volt ráeszmélni. — Mindenesetre — tette hozzá a férfi —, most szeretném folytatni a munkámat. Sajnálom, hogy ilyen elutasító vagyok, de már majdnem végeztem a fordítással... — Hát persze — engedett Vin, aztán felállt, és lesimította a ruháját. — Köszönöm. *** Docksonra a második dolgozószobában üldögélve talált rá. Épp egy papírlapra írogatott csendben; mellette az asztalon dokumentumok álltak szépen elrendezett kupacban. A zömök férfi szokványos nemesi ruházatot viselt. Mindig jobban érezte magát az efféle gúnyákban, mint a többiek. Kelsier fess fiatalembernek látszott benne, Szellı makulátlanul tisztának és fényőzınek, de Dockson... ı egyszerően természetesen viselkedett nemesként. Felnézett, amikor a lány belépett az ajtón. — Vin? Sajnálom. Érted kellett volna küldenem. Valami miatt azt hittem, hogy nem tartózkodsz a kúriában. — Manapság tényleg sokat kijárok — válaszolta a lány, és bezárta maga mögött az ajtót. — De ma itthon maradtam. Hallgatni a nemeshölgyek csevegését ebéd közben eléggé bosszantóvá tud válni egy idı után. — El tudom képzelni — mondta Dockson mosolyogva. —Foglalj helyet! Vin bólintott, és bement a szobába. Nyugodt helyiség volt, meleg színekkel és sötét fabútorzattal. Kint még mindig sütött a nap, de Dockson lehúzta a redınyöket, és gyertyafénynél dolgozott. — Van valami hír Kelsierrıl? — kérdezte Vin, miközben helyet foglalt. — Nincs — felelte a férfi, és félretolta a papírlapot. — De ez nem szokatlan. Nem tervezte, hogy sokáig marad a barlangban, így 123

ostobaság lett volna üzenetet küldeni. Allomanta lévén hamarabb visszaérhetett volna, mint egy lovas. Akárhogy is, azt gyanítom, hogy néhány napot késni fog. Végül is Kelrıl van szó, ne felejtsük el. A lány bólintott, aztán egy darabig csendben ült. Sosem töltött annyi idıt a körszakállas férfival, mint Kelsierrel vagy Sazeddel — de még Szellıvel és Hammel is gyakrabban beszélgetett. Pedig Dox kedves embernek tőnt. Nagyon kiegyensúlyozottnak és fölöttébb okosnak. Míg a többiek valamiféle allomanta képességet kölcsönöztek a bandának, addig Dockson értéke abban állt, hogy rendkívül ügyesen szervezett. Amikor valamit be kellett szerezni, mint például Vin ruháit, a férfi ügyelt rá, hogy el legyen intézve. Ha egy épületet kellett kibérelni, felszereléseket megvenni, vagy engedélyt elintézni, akkor is Dockson járt utána ezeknek. İ nem volt szem elıtt, nem tett lóvá nemeseket, nem harcolt a ködben és nem toborzott katonákat. Vin azonban azt gyanította, hogy nélküle az egész banda széthullott volna. Kedves ember — nyugtatta magát. — Nem fogja bánni, ha megkérdezem. — Dox, milyen volt ültetvényen élni? — Hm? Az ültetvényen? Vin bólintott. — Ott nıttél fel, nem? Ültetvényes szká vagy? — Igen. Vagy legalábbis az voltam. Hogy milyen volt? Nem igazán tudom, mit válaszoljak erre. Kemény élet volt, de a legtöbb szkának nehéz az élete. Nem engedték, hogy elhagyjuk az ültetvényt, de még a nyomortanyát sem. Rendszeresebben étkeztünk, mint a legtöbb, utcán élı szká, de ugyanolyan kíméletlenül dolgoztattak, mint bármelyik üzemi dolgozót, ha nem kíméletlenebbül. Az ültetvények különböznek a városoktól. Ott minden lovag a saját maga ura. Elvileg az Uralkodó birtokolja a szkákat, de a nemesek bérlik ki ıket, és annyit ölhetnek meg, amennyit csak akarnak. Az uraknak csak arra kell ügyelniük, hogy sikerüljön betakarítani a terményt. — Olyan... érzéketlennek tőnsz az egésszel kapcsolatban — jegyezte meg a lány. Dockson megvonta a vállát. — Már jó ideje, hogy eljöttem onnan. Nem tudom, hogy az ültetvény annyira szörnyő volt-e. Egyszerően csak ott éltem. Nem ismertünk annál jobbat. Valójában most már tudom, hogy másokhoz mérve a mi urunk eléggé engedékeny módon viselkedett. — Akkor miért jöttél el? 124

A férfi elgondolkodott. — Egy esemény miatt — válaszolta, és a hangjában szomorkás vágyódás bujkált. — Tudod, hogy a törvény szerint az úr bármelyik szká asszonyt ágyba viheti, akit csak megkíván. Vin bólintott. — Csak a dolog végeztével meg kell ölnie a nıt. — Vagy nem sokkal azután — helyesbített Dockson. — Elég gyorsan ahhoz, hogy ne tudjon félvért szülni. — Ezek szerint az urad elvette azt a nıt, akit szerettél? A férfi bólintott. — Nem szoktam errıl beszélni. Nem azért, mert a nehezemre esik, hanem mert nincs értelme. Nem én vagyok az egyedüli szká, aki az urak szenvedélye vagy akár közömbössége miatt elveszítette a szerelmét. Valójában nehéz lenne olyan szkát találni, akinek egy szerettét sem gyilkolta meg az arisztokrácia. Így mennek a dolgok. — Ki volt ez a lány? — Valaki az ültetvényrıl. Mint mondtam, az én történetem nem annyira eredeti. Emlékszem... ahogy a kunyhók között osontam éjszakánként, hogy vele lehessek. Az egész közösség segített nekünk, bújtattak minket a felügyelık elıl. Nem lett volna szabad ugyanis sötétedés után kimerészkednem. Elıször az ı kedvéért mentem ki a ködbe. És míg egyesek bolondnak tartottak, amiért éjszaka elindulok, mások túltették magukat a babonákon, és bátorítottak. Gondolom a romantikus érzelmek megihlették ıket: Kareien és én arra emlékeztettük ıket, hogy van értelme az életnek. Mikor aztán Devinshae lovag elvitte Kareient — a tetemét másnap reggel visszaadták, hogy eltemessük —, valami... meghalt a szká kunyhókban. Másnap este megszöktem. Nem tudtam, hogy létezik-e jobb élet, de képtelen lettem volna maradni. Úgy nem, hogy ott él Kareien családja; úgy nem, hogy Devinshae lovag figyeli a munkánkat... Dockson sóhajtott, és a fejét rázta. Vin végre látott valami érzelmet a férfi arcán tükrözıdni. — Tudod — mondta a férfi —, néha elcsodálkozom, hogy egyáltalán megpróbáljuk. Az a sok minden, amit tettek velünk: a halálesetek, a kínzások, a szenvedés... Az ember azt gondolná, hogy feladtuk a reményt és a szerelem érzését. De nem. A szkák még ezek után is tudnak szeretni. Még most is alapítanak családot, és még most is küzdenek. Úgy értem, itt van a mi esetünk is... Kel ırült kis 125

háborújában harcolunk, és megpróbálunk ellenállni egy olyan istennek, akirıl tudjuk, hogy a végén úgyis lemészárol mindannyiunkat. A lány némán ült, és próbálta felfogni mindazt a szörnyőséget, amit a férfi elmesélt. — Azt hittem, hogy a te urad jóindulatú volt. — Ó, igen. Devinshae lovag nagyon ritkán verette halálra a szkáit, és az öregeket is csak akkor purgálta ki, mikor a lakosság száma már végképp kezelhetetlenné vált. A nemesek közt is kikezdhetetlen a hírneve. Láthattad is valamelyik bálon: mostanában Luthadelben tartózkodik. A tél folyamán, az ültetvényes évszakok között. Vin teljesen ledermedt. — Dockson, hisz ez szörnyő! Hogy engedhetnek maguk közé egy ilyen szörnyeteget? A férfi elfintorodott, majd enyhén elırehajolt, és két karját az asztalra fektette. — Vin, ık mindannyian ilyenek. — Tudom, hogy néhány szká ezt állítja, Dox. De a bálokon megjelenı emberek nem ilyenek. Találkoztam velük, még táncoltam is velük. Sokan közülük jó emberek. Szerintem nem tudják, milyen borzasztó a szkák élete. Dockson furcsán nézett a lányra. — Tényleg ezt kell hallanom tıled, Vine Akkor mit gondolsz, miért harcolunk ellenük? Nem fogod fel, hogy azok az emberek — az összes —, mire képesek? — Kegyetlenségekre, talán — felelte a lány. — És közömbösségre. De nem szörnyetegek, nem mindegyikük. Nem úgy, mint a te korábbi urad. A férfi a fejét rázta. — Akkor nem nyitod ki eléggé a szemed. Egy nemes éjszaka megerıszakolhat és megölhet egy nıt, majd másnap dicsıítik erkölcsös viselkedéséért és jóságáért. A szkákat nem tekintik embereknek. A nemeshölgyek nem is tekintik megcsalásnak, ha az uruk egy szká nıvel bújik ágyba. — Én... — Vin elhallgatott, és kezdett elbizonytalanodni. A nemesi életnek ez volt az a szelete, amivel nem akart szembenézni. A veréseket még talán meg tudta volna bocsátani, de ezt... Dockson ismét a fejét rázta. — Hagyod, hogy rászedjenek! Az efféle dolgok kevésbé feltőnıek a városokban a bordélyházak miatt, de a gyilkosságok igenis megtörténnek. Néhány bordélyház nagyon szegény, nemesi származású nıket alkalmaz. A legtöbb helyen 126

azonban bizonyos idıközönként leölik a szká kéjnıket, hogy megvásárolják az inkvizítorok hallgatását. A lány gyengének érezte magát. — Tudok... a bordélyházakról, Dox. A bátyám folyton azzal riogatott, hogy elad az egyiknek. De csak azért, mert léteznek bordélyházak, nem jelenti azt, hogy minden férfi eljár oda. Egy csomó munkás nem látogatja a szká bordélyházakat. — A nemesek másmilyenek, Vin — mondta Dockson szigorúan. — Szörnyő teremtmények. Mit gondolsz, miért nem emelem fel a hangom, amikor Kel sorra megöli ıket? Mit gondolsz, miért dolgozom vele a kormányzat megdöntésén? Talán meg kellene kérdezned azokat a csinos fiúkat, akikkel táncolni szoktál, hogy hány olyan szká nıvel voltak együtt, akirıl tudták, hogy nem sokkal a dolog megtörténte után meg fognak halni? Mind megtették már, legalább egyszer életük során. A lány a padlót nézte. — Menthetetlenek — fejezte be a férfi, aki nem tőnt annyira szenvedélyesnek a témával kapcsolatban, mint Kelsier. Egyszerően csak... lemondónak látszott. — Nem hiszem, hogy Kel boldog lehet, míg egy is életben van közülük. Kétlem, hogy ilyen messzire kellene mennünk — vagy, hogy képesek vagyunk rá —, de én személy szerint felettébb boldog lennék, ha láthatnám, amint a rendszerük összedıl. Vin csendben ült. Nem lehet, hogy mindannyian ilyenek! Olyan gyönyörőek, olyan elıkelıek. Elend soha nem tenne olyat, hogy lefekszik egy szká nıvel, és aztán megöli... Vagy mégis?

127

Éjjelente csak néhány órát aludtam. Haladnunk kell; annyit utaznunk, amennyit csak bírunk — de amikor végre leteszem a fejem, nem jön álom a szememre. A nap folyamán felgyülemlett, nyugtalanító gondolatok felerısödnek az éjszaka csendjében. És, mindezek felett, folyamatosan hallom a felülrıl jövı dübörgést, a hegyek közül érkezı rezgéseket. Minden egyes ütemmel közelebb kerülök hozzájuk.

Huszonharmadik fejezet — Azt mondják, a Geffenry fivérek halálával Entrone lovag gyilkosságát akarták megtorolni — súgta Kliss úrhölgy halkan. A nı asztaltársasága mögött zenészek játszottak az emelvényen, de már kezdett hajnalodni, és kevés bálozó táncolt. A barátai elhúzták a szájukat a hír hallatán. Hatan voltak, köztük Vin és partnere — egy bizonyos Milen Davenpleu, egy kisebb ház fiatal örököse. — Ugyan már, Kliss! — szólt Milen. — A Geffenry- és a Tekiel-házak szövetségesek. Tekiel miért gyilkolna meg két Geffenry nemest? — Vajon miért? — kérdezte Kliss, és cinkosan elırehajolt, úgy, hogy hatalmas szıke kontya megbillent a feje tetején. A nı sosem mutatott sok érzéket a divat iránt, de elsırangú pletykafészeknek ismerték. — Emlékeztek, amikor Entrone lovagot holtan találták a Tekiel kertben? — kérdezte az úrhölgy. — Nos, egyértelmőnek látszott, hogy a Tekiel-ház egyik ellensége tette. Viszont a Geffenryk már egy ideje szövetségesei akarnak lenni a Tekiel-háznak. Nyilvánvaló, hogy a család egyik csoportja arra gondolt, szívesebben keresnek szövetségest, ha valami történik a Tekiel-házzal. — Azt állítod, hogy a Geffenry-ház szándékosan ölt meg egy Tekiel szövetségest? — kérdezte Rene, Kliss partnere. A férfi elgondolkodva vonta fel bozontos szemöldökét. Az úrhölgy megpaskolta a férfi karját. — Ne aggódj túl sokat emiatt, kedvesem! — tanácsolta, majd érdeklıdve visszatért a társalgáshoz. — Hát nem látjátok? Geffenry azt remélte, hogy ha titokban megöli 128

Entrone-t, meg tudja szerezni a szükséges szövetségest. És akkor így hozzáférhetne a keleti síkságot átszelı Tekiel csatorna útvonalakhoz. — De visszafelé sült el — szólt közbe Milen elgondolkozva. — Tekiel felfedezte a csalást, és megölte Ardous-t meg Callinst. — A múltkori bálon táncoltam párszor Ardous-val — jelentette be Vin. — Most pedig halott, a teste pedig valahol egy szká nyomornegyed mellett fekszik az utcán. — Ó? — kérdezte Milen. — Jó táncos volt? A lány megvonta a vállát. — Nem igazán. — Ez minden, amit kérdezni tudsz, Milen? Egy férfi meghalt, és te csak annyit szeretnél tudni, hogy ıt jobban kedveltem-e nálad. — Nos, most a kukacokkal táncol — vetette oda Tyden, az utolsó férfi a társaságban. Milen szánalmasan felnevetett a csípıs megjegyzésen, de ez még így is több volt annál, mint amit a bemondás megérdemelt volna. Tyden humoros próbálkozásai mindig hagytak valami kívánnivalót maguk után. Az a típus volt, aki otthonosabban érezte volna magát Camon banditái között, mint a nemesek báltermében. Hát persze; Dox szerint legbelül mind ilyenek. Vin gondolatait még mindig a Docksonnal folytatott beszélgetés töltötte ki. Mikor elıször kezdett eljárni a nemesek báljaira — mikor majdnem megölték —, arra gondolt, minden milyen álságos. Hogy felejthette el ezt az elsı benyomást? Hogy engedhette, hogy ennyire befolyásolják? Hogy kezdhette el csodálni pózolásukat, és csillogásukat? Most minden egyes nemesúr derekát ölelı karjától összerezzent, mintha az érintésen át érezné rothadó szívüket is. Milen vajon hány szkát ölt meg? És mi a helyzet Tydennel? Olyannak tőnik, aki szívesen eltöltene egy éjszakát ringyók társaságában. Ennek ellenére tovább játszotta a szerepét. Végre felvette a fekete estélyi ruhát. Úgy érezte, muszáj magát megkülönböztetni valahogy a többi hölgy színesen csillogó öltözékétıl és még csillogóbb mosolyától. Azonban nem kerülhette el a többiek társaságát; végre kezdte elnyerni azt a bizalmat, amire a bandának szüksége volt. Kelsier örülni fog, ha megtudja, hogy a Tekiel-házra kitalált terve bejött, és nem ez volt az egyetlen dolog, amit felfedezett. Tucatnyi apróságot tudott meg, ami mind életbevágóan fontos lehet a bandának. 129

Az egyik ilyen kicsiny részlet a Venture-házzal állt összefüggésben. A család kiterjedt, házak közti háborúra készült, és készleteket halmozott fel. Erre utalt az is, hogy Elend sokkal kevesebb bálon vett részt, mint korábban. Nem mintha Vin bánta volna. Amikor ugyanis megjelent egy-egy estélyen, általában kerülte az ı társaságát, és ı sem igazán szívesen beszélgetett vele. Dockson szavai folyamatosan a fülében csengtek, és úgy érezte, hogy nem tudna udvariasan viselkedni a férfival szemben. — Milen? — kérdezte Rene lovag. — Még mindig azt tervezed, hogy holnap csatlakozol hozzánk egy héjalás partira? — Természetesen — válaszolta Milen. — Nem ezt ígérted legutóbb is? — érdeklıdött Tyden. — Ott leszek! — ígérte Milen. — A múltkor valami közbejött. — És most semmi sem fog közbejönni? — folytatta Tyden a kérdezısködést. — Tudod jól, hogy csak négy játékossal lehet játszani. Ha nem jössz el, akkor megkérhetünk valaki mást... Milen nagyot sóhajtott, majd felemelte a kezét, és oldalra intett vele. A mozdulatra Vin is felkapta a fejét, aki eddig csak fél füllel figyelt a beszélgetésre. Oldalra pillantott, és rémületében majdnem felugrott a székrıl, mert egy obligátort látott az asztaluk felé közeledni. Egészen idáig sikerült elkerülnie az obligátorokat a bálokon. Miután elıször botlott egy fıprelánba néhány hónappal ezelıtt — no meg az azt követı inkvizítori fenyegetés után —, óvakodott a közelükbe menni. Az obligátor feléjük tartott, és hátborzongató módon mosolygott. Lehet, hogy csak a mellkasa elıtt összefont karja, és a szürke ruhaujjába bújtatott kéz tette. Lehet, hogy a szeme körüli tetoválások, melyek az öregedı bırrel együtt ráncosodtak, vagy az, ahogyan Vint méregette. Mindenesetre úgy tőnt, átlát a lány álcáján. Aki ezúttal nem egy egyszerő nemessel került szembe, hanem egy obligátorral. Az Uralkodó szemével és törvényének betartatójával. Az obligátor megállt az asztalnál. Tetoválása mutatta, hogy az ortodoxia kantonjához tartozik, a minisztérium fı államigazgatási szervéhez. A társaságot szemlélte, és halkan megszólalt. — Igen?

130

Milen elıhúzott néhány érmét. — Ígéretet tettem ennek a két embernek, hogy holnap héjalást fogok velük játszani — jelentette ki, majd az érméket az öregedı obligátornak nyújtotta. Ostobaságnak tőnt ilyen miatt odahívni egy obligátort — legalábbis Vin így vélte. Az obligátor azonban nem nevetett, és nem is furcsállotta a dolgot. Egyszerően csak elmosolyodott, és olyan gyakorlott kézzel vette át az érméket, akár valami tolvaj. — Tanúja voltam az ígéretének, Milen lovag. — Na, meg vagytok elégedve? — kérdezte Milen a két másiktól. Azok pedig bólintottak. Az obligátor, anélkül, hogy még egyszer Vinre pillantott volna, elhagyta az asztaltársaságot. A lány halkan kifújta a levegıt, és a távozó alakot figyelte. Mindenrıl tudnak, ami az udvarban történik — eszmélt rá —, ha a nemesség még ahhoz is ıket hívja, hogy ilyen apróságok mellett tanúskodjanak... Minél többet tudott meg a minisztériumról, annál jobban érzékelte az Uralkodó elırelátó gondolkodását, amivel kialakította magának a szervezetet. Jelen voltak minden kereskedelmi szerzıdés megkötésénél; Dockson és Renoux szinte mindennap találkoztak obligátorokkal. A házasságokat, válásokat és földvásárlásokat csak ık engedélyezhették, és a címek öröklését is ık hagyták jóvá. Ha egy eseménynél nem tanúskodott obligátor, akkor az meg sem történt. Hasonlóan, ha nem ık pecsételtek le egy dokumentumot, akkor azt meg sem írták. Vin a fejét rázta, miközben a beszélgetés más irányba terelıdött. Hosszúra nyúlt már az éjszaka, az elméje pedig megtelt mindenféle fárasztó értesüléssel, amiket még le kell jegyzetelnie a hazafelé tartó úton. — Elnézését kérem, Milen lovag! — mondta, és kezét a férfi karjára tette, bár az érintéstıl enyhén megborzongott. — Úgy gondolom, ideje lenne visszavonulnom. — Kikísérem a hintójához — ajánlotta fel Milen. — Nincs rá szükség — utasította vissza az ajánlatot Vin kedvesen. — Szeretnék egy kicsit felfrissülni, és még úgyis várnom kell a terrisi szolgámra. Inkább megyek, és visszaülök az asztalunkhoz. — Rendben — nyugodott bele a férfi, és tiszteletteljesen bólintott. 131

— Menj, ha menned kell, Valette — szólt Kliss. — De akkor sosem fogod megtudni, mit hallottam a minisztériumról. — Mit hallottál? Az úrhölgy szemei csillogtak, és a távozó obligátort nézte. — Az inkvizítorok úgy nyüzsögnek, mint valami rovarok. Már kétszer annyi szká tolvajbandát kaptak el az utóbbi néhány hónapban, mint máskor. Még csak be sem börtönözik ıket a késıbbi kivégzésekig, hanem csak otthagyják a hullákat. — Ezt honnan tudod? — kérdezte Milen hitetlenkedve. Az a fajta karót nyelt nemes volt, akirıl nem lehetett tudni, hogy kihez húz. — Megvannak a saját forrásaim — válaszolta Kliss mosolyogva. — Ma délután is rajtaütöttek egy bandán. Itt nem messze volt a fıhadiszállásuk. Vin ereiben megfagyott a vér. Nem messze báloztak Dorong mőhelyétıl... Nem! Az nem lehet, hogy az ı bandáját kapták el. Dockson és a többiek is túl okosak ahhoz. Még akkor is biztonságban vannak, ha Kelsier nincs a városban. — Alávaló tolvajok! — Tyden szinte köpte a szavakat. — Átkozott szkák! Nem tudják, hol a helyük. Nem elég, hogy ruhát és élelmet kapnak tılünk, még a zsebünket is fosztogatják? — Lenyőgözı, hogy még tolvajként is megélnek — tette hozzá Carlee, Tyden fiatal felesége, szokásos doromboló hangján. — El sem tudom képzelni, milyen tehetetlen ember képes hagyni, hogy egy szká kirabolja. Tyden elvörösödött, és Vin kíváncsian figyelte a változást. Carlee ritkán szólalt meg, és olyankor is csak azért, hogy a férjét piszkálja. Bizonyára már megesett, hogy Tydent kirabolták. Vagy netán valami csalás áldozata lett? Miután elraktározta az információkat késıbbi kutakodás céljára, a lány megfordult, hogy induljon — ezzel a mozdulattal azonban szemtıl szembe találta magát egy újonnan érkezı vendéggel, Shan Elariellel. Elend korábbi menyasszonya tökéletesen nézett ki, mint mindig. Gesztenyebarna haja szinte arany fénnyel csillogott, és gyönyörő alakja emlékeztette Vint saját nyurgaságára. Gıgös modorával, ami még a magabiztos embereket is elbizonytalanította, Shan testesítette meg a 132

legtöbb arisztokrata fejében élı tökéletes nıt. A lány legalábbis kezdte ezt gondolni. A társaság férfi tagjai mind elismerıen biccentettek Shan felé, a nık pukedliztek, és tiszteletüket fejezték ki, hogy egy ilyen fontos személyiség csatlakozik a társaságukhoz. Vin oldalra pillantott, menekülni próbált, de Shan közvetlenül elıtte állt meg. A nı elmosolyodott. — Nahát, Milen lovag! — mondta Vin kísérıjének. — Milyen sajnálatos, hogy az eredeti partnere ma estére lebetegedett! Úgy tőnik, kevés választási lehetısége maradt. A férfi belevörösödött a megjegyzésbe, ami miatt nehéz helyzetbe került. Védje meg Vint, amivel valószínőleg kivívja egy nagyon befolyásos nı haragját, vagy inkább értsen egyet Shannal, amivel viszont megsérti a partnerét? A gyávábbik utat választotta, és elengedte a megjegyzést a füle mellett. — Shan kisasszony! Micsoda öröm, hogy az asztalunknál foglal helyet! — Valóban — felelte a nı édeskésen, a szeme pedig ragyogott az örömtıl, mikor látta, Vin milyen kényelmetlenül érzi magát. Átkozott nıszemély! Már-már úgy tetszett, hogy amikor Shan elunja magát, felkeresi ıt, hogy csupán szórakozásból zavarba hozza. — Azonban — tette hozzá a nı —, attól tartok, nem csevegni jöttem. Talán kellemetlen, de a Renoux gyermekkel lenne dolgom. Megbocsátanak? — Természetesen, hölgyem — szólt Milen, és hátrébb lépett. — Valette kisasszony, köszönöm, hogy a társam volt ma este! Vin bólintott a férfi és a többiek felé, és közben sebesült állatnak érezte magát, akit elhagyott a csordája. Ma este tényleg semmi kedve nem volt Shannal foglalkozni. — Shan kisasszony — szólalt meg, amikor végre kettesben maradtak. — Úgy vélem, az irányomban tanúsított érdeklıdése teljességgel alaptalan. Mostanában szinte semmi idıt nem töltök Elenddel. — Tudom. Úgy tőnik, túlértékeltem a képességeit, gyermekem. Az ember azt hinné, hogy ha végre sikerül egy olyan férfi érdeklıdését elnyernie, aki sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik önnél, akkor nem hagyja csak úgy elillanni. Nem kellene féltékenykednie? — gondolta Vin, és vigyázott, hogy arcizma se ránduljon, mikor érezte, hogy az allomanta Shan 133

hozzápiszkál az érzelmeihez. — Nem kellene győlölnie, amiért elvettem a helyét? Az nem lett volna nemeshez illı megoldás. İ semmi komoly veszélyt nem jelentett: csak pillanatnyi eltévelyedés lehetett. Shannak nem állt érdekében visszaszerezni Elendet; pusztán csak vissza akart vágni a férfinak, aki mellızte. — Egy okos lány olyan helyzetbe hozta volna magát, ahonnan kihasználja az egyetlen adódó lehetıségét — oktatta ki Shan. — Ha azt gondolja, hogy ezek után bármelyik magas rangú nemes egy fikarcnyi figyelmet is fog önre fordítani, akkor nagyon téved. Elend elıszeretettel bosszantja az udvart, és erre most kiválasztotta az udvarban fellelhetı legrusnyább, legormótlanabb nıszemélyt. Ragadja meg a lehetıséget; nem adódik egyhamar hasonló! Vin a fogát csikorgatta a sértésektıl és a bábostevékenységtıl; a nı nyilvánvalóan mővészi szintre emelte az emberek sértegetését. — Na most — folytatta Shan —, azt akarom, hogy meséljen nekem bizonyos szövegekrıl, amelyek Elend birtokában vannak! Tud olvasni, ugye? A lány kurtán bólintott. — Remek. Csak annyi a dolga, hogy megjegyezze a könyvek címét: ne a borítón található címeket nézze, azok gyakran félrevezetıek! Olvassa el az elsı pár oldalt, majd számoljon be nekem a tartalmáról! — És ha ehelyett inkább elmondom Elendnek, hogy mire készül? Shan nevetett. — Kedvesem, nem tudhatja, mire készülök. Mellesleg, egész szépen kezdi kiismerni magát az udvarban. Bizonyára tisztában van vele, hogy a legkevésbé sem lenne kifizetıdı engem elárulni. Ezzel a nı elsétált, mire a közelben ıgyelgı nemesek közül azonnal többen is mellé szegıdtek. Shan csillapító ereje megszőnt, és Vin érezte, ahogy egyre idegesebbé és dühösebbé válik. Voltak olyan idık, amikor egyszerően csak eliramodott volna az ilyen helyzetek elıl; amikor az önértékelése eleve olyan szánalmasan alacsony szinten állt, hogy meg sem hallotta volna a nı sértéseit. Ma éjszaka azonban azt vette észre, hogy valamiféle bosszún, megtorláson töri a fejét. Nyugodj meg! Ez jót jelent. A nagy házak közti csatározás játékszere lettél — az alacsonyabb rendő nemesek minden bizonnyal ilyen lehetıségekrıl álmodoznak. 134

Felsóhajtott, aztán visszatért az üres asztalhoz, ahol korábban Milennel ült. A bál a Hasting-család gyönyörő várában került megrendezésre. A magas, központi vártornyot hat oldaltorony vette körbe, melyek a központi épületbıl indultak ki, és melyeket a várfal tetején körbe lehetett járni. Mind a hét tornyot kanyargó, kígyózó mintában elhelyezett, festett üvegablakok díszítették. A báltermet a széles központi torony tetejébe építették. Szerencsére egy szkák által mőködtetett emelıcsiga révén a vendégeknek nem kellett megtenniük az egész utat felfelé. A bálterem maga nem nyőgözte le Vint annyira, mint egynémely másik csarnok, ahol már korábban megfordult. Boltívekkel szabdalt mennyezet borult az egyszerő, szögletes alaprajzú teremre, és a mennyezet tövében körben festett üvegablakok húzódtak. Fura, hogy az ember milyen könnyen képes belefáradni mindenbe! Talán emiatt követnek el a nemesek ilyen szörnyőségeket. Olyan régóta öldökölnek, hogy már egyáltalán nem zaklatja fel ıket. Megkért egy szolgát, hogy hívja oda Sazedet, majd leült, hogy a lábát pihentesse. Bárcsak Kelsier sietne, és mihamarabb visszajönne a városba! A banda, ıt is beleértve, kevésbé dolgozott olyan eltökélten, ha Kelsier nem volt a közelben. Nem mintha nem akart volna dolgozni; egyszerően arról volt szó, hogy a férfi csípıs megjegyzései és lelkesedése átsegítették a nehezebb pillanatokon is. Lustán felnézett, és a szeme megakadt Elend Venture-ön, aki nem messze csevegett egy kisebb elıkelı társasággal. Megdermedt. Egyik fele — az igazi Vin — el akart rohanni, hogy elbújhasson. Jól elférne az asztal alatt, még ruhástól is. Furamód azonban Valette-fele ezúttal is felülkerekedett. Beszélnem kell vele! Nem Shan miatt, hanem mert meg kell tudnom az igazságot. Dockson túlzott. Az a sok zagyvaság csak túlzás lehetett. Mikor lett ı ilyen bajkeresı? Még akkor is csodálkozott saját eltökéltségén, amikor felállt az asztaltól. Átsétált a termen, és séta közben megigazította fekete ruháját. Elend egyik beszélgetıtársa megkocogtatta a fiatalember vállát, és Vin felé biccentett. A férfi megfordult, mire a két másik visszavonult. — Nahát, Valette! — szólalt meg Elend, mikor a lány megállt elıtte. — Késın érkeztem. Nem is tudtam, hogy itt van. 135

Hazudik. Persze, hogy tudta. Valette nem hagyná ki a Hasting bált. Hogy hozza fel a témát? Hogy kérdezze meg? — Mostanában kerül engem — szólalt meg végül. — Hát, azt azért nem mondanám. Csak sok a dolgom manapság. A házzal kapcsolatos teendık, tudja. Egyébként meg figyelmeztettem, hogy goromba vagyok, és... — itt elhallgatott. — Valette? Minden rendben? Vin most vette észre, hogy szipog, és egy könnycsepp gurult végig az arcán. Ostoba! — gondolta, és Lestibournes zsebkendıjével letörölte a könnycseppet. — Tönkreteszed az arcfestéked! — Valette, hiszen maga remeg! — szólt Elend aggódva. — Jöjjön, menjünk ki a teraszra; szívjon egy kis friss levegıt! A lány hagyta, hogy a férfi kivezesse a zenétıl és beszélgetéstıl zajos terembıl. Kiléptek a csendes, sötét teraszra, ami üresen állt a központi Hasting-torony több kiugró terasza között. Egyetlen, a korlátba beépített kılámpa fénye világított, a sarkokat pedig ízlésesen elrendezett virágok díszítették. A levegıben köd gomolygott, most is ugyanolyan erıvel, mint máskor, viszont a teraszt elég közel építették a toronyhoz, így a kiáradó meleg szétfoszlatta a pamacsokat. Elend oda sem figyelt rá. A többi nemeshez hasonlóan ı is csak az ostoba szkák babonájának tartotta a ködtıl való félelmet — mely véleményét egyébiránt Vin is osztotta. — Szóval, mi ez az egész? — tudakolta a férfi. — Bevallom, tényleg kerültem a társaságát. Sajnálom! Nem érdemelte meg, csak... nos, úgy tőnt, hogy kezd beilleszkedni, és nincs szüksége egy olyan bajkeverıre, mint én... — Volt már valaha szká nıvel? - kérdezte Vin. Elend megdöbbenve elhallgatott. — Hát errıl van szó! Ki beszélt ilyenrıl? — Válaszoljon! — erısködött a lány. A férfi nem felelt. Az Uralkodó szerelmére! Hát igaz! — Üljön le — mondta végül Elend, és hozott egy széket Vinnek. — Igaz, ugye? — kérdezte a lány, miközben leült. — Megtette. Igaza volt Doxnak. Mindannyian szörnyetegek.

136

— Én... — Elend megfogta Vin karját, de a lány elhúzta, és újabb könnycsepp gördült le az arcáról, aztán összemaszatolta a ruháját. Megtörölte a szemét, amitıl bepiszkolódott a zsebkendıje. — Tizenhárom éves koromban történt. Az apám szerint ideje volt, hogy „férfivá" érjek. Nem is tudtam, hogy aztán megölik a lányt, Valette. İszintén mondom, nem tudtam. — És ezután? — folytatta Vin a faggatózást. — Hány nıt gyilkolt meg, Elend Venture? — Egyet sem! Azután soha nem fordult elı, Valette. Soha, miután megtudtam, hogy mi is történt valójában. — Azt várja, hogy higgyek magának? — Nem tudom — vallotta be a férfi. — Nézze, tudom, hogy az udvari nık körében divatos a férfiakat szörnyetegként emlegetni, de hinnie kell nekem! Nem mind vagyunk azok. — Nekem azt mondták, hogy maga az. — Kicsoda? A vidéki nemesek? Valette, ık nem ismernek minket. Féltékenyek, mert szinte az egész csatornarendszer a mi kezünkben van — és talán nem is jogtalanul teszik. Féltékenységük azonban még nem tesz bennünket borzalmas emberekké. — Milyen arányban? Hány nemes mővel ilyen iszonyatot? — Talán úgy az egyharmaduk. Nem tudom pontosan. Nem ezzel a fajtával szoktam tölteni az idımet. Vin hinni akart a férfinak, és ettıl a vágytól még kétkedıbbé kellett volna válnia. De amikor belenézett abba a szempárba, amit mindig is olyan ıszintének látott, elbizonytalanodott. Ez volt az elsı alkalom, hogy Reen suttogásait teljesen félrelökte, és egyszerően csak elhitte Elend szavait. — A harmaduk — ismételte halkan. Milyen sokan! De még mindig jobb, mintha mindenki ezt tenné. Felemelte a kezét, hogy megtörölje a kezét, és Elend a zsebkendıt szemlélte. — Ezt kitıl kapta? — kérdezte kíváncsian. — Egy udvarlómtól. — Tıle hallotta ezeket a dolgokat velem kapcsolatban? — Nem, az valaki más. Azt mondta, hogy az összes nemes — vagyis inkább az összes luthadeli nemes — szörnyő ember. Azt is mondta, hogy az udvarban a hölgyek nem is tekintik megcsalásnak, ha a férjeik egy szká nıvel töltik az éjszakát. 137

Elend felhorkant. - Akkor az informátora nem ismeri eléggé a nıket. Találjon nekem egy olyan nıt, akit nem zavar, ha a férje egy másik nınek csapja a szelet — legyen az szká vagy nemes! A lány bólintott, vett egy mély lélegzetet, és megnyugodott. Nevetségesnek érezte magát... de egyben megbékéltnek is. A férfi a széke mellett térdelt, láthatóan még mindig aggódott. — Ezek szerint az apja benne van az egyharmadban? Elend elvörösödött a gyenge fényben, és a földre szegezte a tekintetét. — Mindenféle szeretıt tart — szká, vagy nemes, nem számít. Még most is sokszor gondolok arra az éjszakára, Valette. Bárcsak... nem is tudom. — Nem az ön hibájából történt, Elend. Csak egy tizenhárom éves fiú volt, aki engedelmeskedett az apjának. A férfi félrefordította a fejét, de Vin így is látta a dühöt és bőnbánatot a szemében. — Valakinek meg kell akadályozni, hogy ez tovább folyjék! szólt halkan, és Vint meglepte a hangjában megbúvó hevesség. Ez a férfi figyelmes. Olyan, mint Kelsier, vagy Dockson. Jó ember. Miért nem látják be? Végül Elend felsóhajtott, aztán felállt, és magának is odahúzott egy széket. Leült, karját a korlátra tette, és ujjaival beletúrt kócos hajába. — Nos — jegyezte meg —, nem ön az elsı hölgy, akit egy bálon megríkatok, de ön az egyetlen, akire ıszintén odafigyelek. Úri képességeim új magaslatokba szárnyaltak. A lány mosolygott. — Nem ön az oka — mondta, és hátradılt. — Csak nagyon... kimerítı hónapok állnak mögöttem. És amikor ezekrıl a dolgokról is tudomást szereztem, már nem volt erım megbirkózni vele. — Tenni kell valamit a Luthadelben eluralkodott romlással szemben! — fakadt ki Elend. — Az Uralkodó észre sem veszi: nem akarja észrevenni! Vin bólintott, és a férfit fürkészte. — És egyébként pontosan miért került mostanában? A férfi erre ismét elpirult. — Úgy gondoltam, elég-új barátra tett szert ahhoz, hogy ne unatkozzon. — Ez mit akar jelenteni? — Nem sok embert kedvelek azok közül, akikkel mostanában tölti az idejét, Valette. Nagyon jól sikerült beilleszkednie a luthadeli társasági életbe, és általában azt látom, hogy a politizálás megváltoztatja az embert. 138

— Ezt könnyő mondani! — csattant fel a lány. — Fıleg, ha valaki a politikai rendszer legtetején helyezkedik el. Ön megengedheti magának, hogy félvállról vegye a politikát; néhányan azonban nem vagyunk ilyen szerencsések. — Gondolom, ez igaz. — Mellesleg — folytatta Vin — ön is ugyanannyira politizál, mint bárki más. Vagy azt próbálja velem elhitetni, hogy kezdeti érdeklıdését irányomban nem az szülte, hogy ellenszegüljön az apjának? Elend feltartotta a kezét. — Rendben, vegye úgy, hogy kellıképpen megbüntetett! Bolond és cserfes voltam. Családi vonás. A lány sóhajtott, majd hátradılt, és könnyáztatta arcán érezte a köd hővös leheletét. A férfi nem volt szörnyeteg; ezt elhitte neki. Ostobaság lehetett így tenni, de Kelsier hatása kezdett megmutatkozni. Egyre jobban bízott a körülötte lévıkben, és Elend Venture-nél senkiben sem akart jobban megbízni. És amikor a férfi nem tartózkodott a közelében, sokkal könnyebben birkózott meg a szkák és nemesek közti kapcsolat szörnyőségeivel. Még ha a nemes férfiak egyharmada gyilkolta is a szká nıket, valamit azért talán érdemes megmenteni az elıkelık rétegébıl. A nemességet nem kellene tisztogatással eltüntetni — ezt a taktikát ık alkalmazták. Vin úgy érezte, tennie kell róla, hogy ez többé ne történhessen meg, függetlenül az illetı vérvonalától. Az Uralkodó szerelmére! Kezdek a többiekhez hasonlóan gondolkodni — mintha azt hinném, hogy meg tudjuk változtatni a világot! Elendre pillantott, aki a kavargó ködnek háttal ült. Mogorvának látszott. Rossz emlékeket idéztem fel benne — gondolta a lány bőntudattal. —Nem csoda, hogy ennyire győlöli az apját. Szerette volna valamivel felvidítani. — Elend — szólalt meg, hogy elterelje a férfi figyelmét. — İk is pont olyanok, mint mi. A férfi meglepıdött: — Hogyan? — Az ültetvényes szkák. Egyszer róluk kérdezett. Féltem, ezért igazi nemeshölgyként válaszoltam. De az ön arcán csalódottság látszott, amikor nem akadt több mondanivalóm. Elend elırehajolt. — Szóval mégiscsak járt a szkák között? Vin bólintott. — Sokszor. Túl sokszor is, ha a családomat kérdezi. Talán ezért is küldtek ide. Néhányukat nagyon jól ismertem — 139

különösen egy idısebb férfit. Elveszített valakit, a szerelmét, egy nemes miatt, aki egy kis éjszakai szórakozásra vágyott. — Az önök ültetvényén? A lány gyorsan megrázta a fejét. — Megszökött, és az apám ültetvényén kötött ki. — És ön rejtegette? — kérdezte a férfi meglepve. — A szökevény szkákat ki szokták végezni! — Megıriztem a titkát. Nem sokáig ismerhettem, de egyet mondhatok, Elend: szerelme olyan erısen lobogott, mint bármely nemesé. Annál bizonyosan erısebb, mint amit a legtöbben itt Luthadelben tanúsítanak. — És a gondolkodásuk? — kérdezte a férfi türelmetlenül. — Lassú az észjárásuk? — Természetesen nem! — vágta rá Vin. — Azt kell gondolnom, Elend Venture, hogy sok szkát ismertem, aki még önnél is okosabb volt. Lehet, hogy nem járnak iskolába, de attól még nagyon is intelligensek. És dühösek. — Dühösek? — Egyesek igen. Azzal kapcsolatban, ahogyan bánnak velük. — Ezek szerint tisztában vannak vele? A köztünk és köztük lévı egyenlıtlenségrıl? — Már hogyne volnának? — kérdezett vissza a lány, és az orrát készült megtörölni a zsebkendıjével. Azonban félúton befejezte a mozdulatot, amikor látta, hogy mennyi festéket kent már rá. — Tessék — mondta Elend és odaadta a sajátját. — Meséljen még! Honnan tud ezekrıl a dolgokról? — Elmondták nekem — válaszolta Vin. — Bíztak bennem. Tudom, hogy dühösek, mert panaszkodtak az életükrıl. És tudom, hogy intelligensek, mert bizonyos dolgokat titkolnak a nemesek elıl. — Mint például? — Mint például a földalatti mozgalom hálózata. A szkák segítik a szökevényeket, hogy azok a csatornákon keresztül egyik ültetvényrıl a másikra utazhassanak. A nemesek pedig nem veszik észre, mert ık sohasem figyelik meg a szkák arcát. — Érdekes. — Ráadásul — folytatta a lány —, itt vannak a tolvajbandák. Azt gondolom, elég okosak lehetnek, ha képesek elrejtızni az obligátorok 140

és a nemesség elıl, miközben a nagy házakat fosztogatják az Uralkodó szeme elıtt. — Igen, errıl tudok. Bárcsak találkozhatnék eggyel, és megtudhatnám, hogyan tudnak ilyen jól elrejtızni! Varázslatos emberek lehetnek. Vin majdnem folytatta, de aztán visszafogta magát. Bizonyára már így is túl sokat mondtam. Elend a lányra nézett. — Ön is varázslatos, Valette. Észre kellett volna vennem, hogy ön nem az a fajta, aki hagyja magát befolyásolni a többiek által. Talán inkább ön lesz hatással rájuk. A lány mosolygott. — De — mondta Elend, és felállt a székébıl — most mennem kell. Igazából egy bizonyos céllal jöttem el ma este: néhány barátommal összeülünk egy kis beszélgetésre. Ez az! Az egyik férfi, akivel Elend korábban találkozott — azok közül, akiket Kelsier és Sazed furcsa társaságnak véltek például egy Hasting sarj volt. Vin is felkelt, és visszaadta a férfinak a zsebkendıjét. Ám Elend nem vette vissza. — Esetleg megtarthatná. Nem pusztán orrtörlésre adtam. A lány lenézett a zsebkendıre. A nemesek zsebkendıt adnak annak a hölgynek, akivel komolyabb szándékuk van. — Ó! — mondta, és visszavette a zsebkendıt. — Köszönöm. Elend mosolygott, és közelebb lépett hozzá. — Az a másik férfi, akárki is az, elınyt szerzett magának az ostobaságom miatt. Azonban nem vagyok annyira ostoba, hogy ne kezdenék versengeni vele. — Ezután kacsintott, kissé meghajolt, és visszasétált a központi bálterembe. Vin várt még egy pillanatig, majd elindult, és becsusszant a teraszajtón. Elend csatlakozott az elızı két férfihoz — egy Lekal- és egy Hasting-örököshöz, a Venture-ök politikai ellenségeihez. Egy kicsit még lézengtek a sokadalomban, majd mind a hárman a terem oldalánál található lépcsı felé vették az irányt. Az a lépcsı egyetlen helyre vezet — gondolta a lány, és visszaosont a terembe. — Az oldaltornyokhoz. — Valette kisasszony? Vin összerezzent, megfordult, és Sazedet látta közeledni. — Indulhatunk? 141

Gyorsan a férfihoz lépett. — Venture lovag éppen most tőnt el azon a lépcsın a Hasting és Lekal barátaival. — Érdekes — állapította meg a terrisi. — És miért... Kisasszony, mi történt a sminkjével? — Nem fontos felelte a lány. — Úgy gondolom, érdemes lenne követnem ıket. — Ez egy másik zsebkendı, kisasszony? Úgy látom, nem vesztegette az idejét. — Sazed, figyelsz te rám? — Igen, kisasszony. Követheti ıket, ha úgy kívánja, de szerintem túl feltőnı volna. Nem tudom, hogy tényleg ez-e az információszerzés legjobb módja. — Nem feltőnıen tenném — mondta Vin halkan. — Hanem allomanciával. De ehhez szükségem van az engedélyedre. Az ırzı elgondolkozott. — Értem. Hogy van az oldala? — Már rég begyógyult. Mintha ott sem lenne az a seb. Sazed felsóhajtott. — Rendben. Kelsier mester egyébként is komolyan újra akarta kezdeni a gyakorlásokat, miután hazajött. Csak... legyen óvatos! Nevetséges dolog ilyet mondani egy ködszerzetnek, tudom, de azért mégiscsak erre kérem. — Azon leszek. A teraszon találkozunk egy óra múlva. — Sok szerencsét, kisasszony! Vin azonnal visszaszaladt a teraszra. Befordult a sarkon, és megállt a kıkorlát elıtt, amelyen túl már csak a köd látszott. A gyönyörő, kavargó üresség. Már túl sok idı telt el — gondolta, aztán benyúlt ruhája ujjába, és elıhúzott egy fémekkel teli üvegcsét. Türelmetlenül felhajtotta, és egy maréknyi fémérmét is a kezébe vett. Ezek után jókedvően a korlátra pattant, és kilıtte magát a sötét ködbe. A szél a ruháját csapdosta. Az óntól felerısödött a látása; a forrasz a testét erısítette fel, és ı a tornyot és a várat összekötı várfal irányába nézett. Az acél lendületet adott neki, miután ledobott egy érmét a sötétségbe. Megrándult, és a levegıben találta magát. A levegı ellenállásától fodrozódott a báli ruhája, amitıl olyan érzése volt, mintha egy köteg anyagot húzna maga után, de az allomanciája elég erıt nyújtott ahhoz, hogy ez ne okozzon gondot. Elend az elıtte magasodó toronyban 142

tartózkodott; fel kellett hát jutnia a torony és a központi épület között futó fal tetejére. Acélt égetett, amitıl egy kicsit még feljebb került, majd egy újabb érmét hajított maga mögé a ködbe. Mikor az érme a falon koppant, a segítségével elırerepítette magát. Túl alacsonyan csapódott neki a célul kitőzött falnak, a sokrétegnyi ruha azonban tompította a becsapódás erejét, és sikerült a felette haladó gyalogjáró szélébe belekapaszkodnia. Egy hétköznapi Vinnek gondot okozott volna felhúznia magát a fal tetejére, de az allomanta Vin könnyedén felkapaszkodott. Fekete ruhájában guggolt, és halkan mozgott a fal tetején. Ide nem állítottak ıröket, de a szemközti torony lábánál fénylett egy kivilágított ırállás. Abba az irányba nem mehetek — gondolta, és inkább felfelé tekintett. A toronyban számos szoba kapott helyet, néhányukban pedig fények égtek. Újra eldobott egy érmét, és fellıtte magát, majd egy ablakvasnak húzva a testét könnyedén megvetette a lábát a kı ablakpárkányon. Az ablaktáblákat bezárták éjszakára, így közel kellett hajolnia, és ónt is égetett, hogy hallja az odabent zajló beszélgetést. — ...a bálok mindig elhúzódnak. Valószínőleg dupla mőszakot kell vállalnunk. İrök. Felugrott, és rátaszított a felsı ablakkeretre. Az megreccsent, amint a lány felrepült a toronyfal mentén. Elkapta a következı ablakpárkányt, és felhúzta magát. — ...nem sajnálom, hogy késtem — hallatszott egy ismerıs hang odabentrıl; Elend hangja. — Ugyanis sokkal vonzóbb, mint te, Telden. Egy másik férfihang felnevetett. — A hatalmas Elend Venture-t végre meghódította egy csinos pofika. — İ több annál, Jastes — felelte a megszólított. — Kedves lány: szká szökevényeknek segített az ültetvényükön. Szerintem jó lenne meghívni közénk. — Az ki van zárva! — szólalt meg egy harmadik. — Nézd, Elend, nem zavar, ha filozofálni akarsz. Sıt, még iszom is veled olyankor. De azt nem hagyom, hogy véletlenszerően kiválasztott emberek csatlakozzanak hozzánk! — Egyetértek Teldennel — mondta Jastes. — Öten bıven elegen vagyunk. 143

— Nézzétek — hallatszott Elend hangja —, nem hiszem, hogy ez tisztességes! — Elend... — mondta valaki lekicsinylıen. — Rendben — váltott témát a Venture-örökös. — Telden, elolvastad a könyvet, amit adtam? — Megpróbáltam — válaszolta Telden. — Egy kicsit vastag. — De jó, nem? — erısködött Elend. — Elég jó — így Telden. — Értem, hogy az Uralkodó miért győlöli annyira. — Redalevin munkái jobbak - vágott közbe Jastes. — Velısebbek. — Nem akarok akadékoskodni — szólalt meg egy ötödik hang —, de ez minden, amit itt csinálni fogunk? Olvasni? — Mi bajod az olvasással? — tudakolta Elend. — Egy kicsit unalmas — válaszolta az ötödik hang. İ az én emberem. — Unalmas? — kérdezett vissza a Venture-örökös. — Uraim, ezek a gondolatok, ezek a szavak; csak ezekbe kapaszkodhatunk! A szerzık tudták, hogy gondolataikért kivégzés vár rájuk. Nem látjátok a szenvedélyüket? — A szenvedélyt igen — mondta az ötödik hang —, de a hasznát nem. — Megváltoztathatjuk a világot — mutatott rá Jastes. — Ketten házak örökösei vagyunk, hárman pedig másodörökösök. — Egy nap mi fogunk irányítani — csatlakozott Elend is. —Ha pedig megvalósítjuk e gondolatokat — a tisztességet, tapintatot és mértéktartást —, még az Uralkodóra is nyomást tudnánk gyakorolni! Az ötödik férfi felhorkantott. — Lehet, hogy te egy fontos ház örököse vagy, Elend, de a többieknek nincs akkora hatalma. Telden és Jastes talán soha nem is fog örökölni, és Kevoux — ne vedd sértésnek, barátom! — sem az az igazán befolyásos figura. Nem tudjuk megváltoztatni a világot. — De azt meg tudjuk változtatni, ahogyan a házaink mőködnek — védte meg magát Elend. — Ha a házak nem civakodnának, esetleg igazi hatalmat szerezhetnénk a kormányon belül, és nem csak bólogatnánk az Uralkodó szeszélyei elıtt. — A nemesség évrıl évre egyre gyengébb — szólt Jastes Elend védelmében. — A szkáink az Uralkodó tulajdonát képezik, csakúgy, 144

mint a földjeink. Az obligátorai döntik el, kit vehetünk el, és miben hihetünk. Még a csatornáink is hivatalosan ıhozzá tartoznak. A minisztériumi orgyilkosok megölik azt, aki kinyilvánítja a véleményét, vagy aki túl sikeres. Ez nem élet így. — Egyetértek — felelte Telden. — Elend locsogása az osztályok közti egyenlıtlenségrıl ostobaságnak hangzik számomra, de belátom annak a fontosságát, hogy szükség lenne egységes ellenzékként felsorakozni az Uralkodó ellenében. — Pontosan — mondta Elend. — Ez az, amit el kell... — Vin! — suttogta egy hang. A lány úgy megijedt, hogy majdnem leesett a párkányról. Nyugtalanul körbenézett. — Fölötted — suttogta a hang. Felnézett, és pont a feje felett Kelsier függeszkedett egy másik ablakpárkányról. Mosolygott, kacsintott, majd az alattuk futó gyalogjáró felé biccentett. Vin visszapillantott Elend szobájába, miközben Kelsier földet ért mellette a ködben. Végül ı is elengedte a párkányt, és követte a férfit, ugyanazt az érmét használva a lassításhoz. — Hát visszajöttél! — szólt késıbb örvendezve. — Ma délután értem vissza. — És mit keresel itt? — A barátainkat ellenırzöm. De úgy tőnik, nem sok változott az elızı alkalom óta. — Elızı alkalom? Kelsier bólintott. — Egypárszor kémkedtem a kis társaság után, mióta beszéltél róluk. De felesleges volt: nem jelentenek ránk veszélyt. Csak néhány nemesi sarj, akik összejönnek, iszogatnak és vitáznak. — De meg akarják dönteni az Uralkodó hatalmát! — Aligha — mondta Kelsier felhorkantva. — Csak azt teszik, amit a nemesek szoktak: szövetségeket kötnek. Nem szokatlan, hogy a következı generáció megszervezi a házak közti koalíciókat, még mielıtt hatalomra kerülnének. — Ez más. — Ó, valóban? — kérdezte Kelsier vidáman. — Már olyan régóta vagy nemes, hogy el tudod dönteni? 145

Vin elvörösödött, a férfi pedig nevetett, és barátsága jeléül átkarolta a lányt. — Na, ne legyél már ilyen! Elég rendes fickóknak látszanak elıkelı származásuk ellenére. Megígérem, hogy egyiküket sem ölöm meg. Rendben? Vin bólintott. — Talán valahogyan felhasználhatnánk ıket. Tényleg nyitottabbnak tőnnek, mint a többiek. Csak nem szeretném, ha csalódnál. Akárhogy is van, csupán nemesek. Lehet, hogy nem tehetnek róla, de ettıl még nem változik meg a természetük. Pont, mint Dockson. Kelsier is a legrosszabbat tételezi fel Elendrıl. De volte neki bármiféle valós oka arra, hogy másképp gondolja? Egy Kelsierés Dockson-féle harc megvívásához talán valóban hatékonyabb — és a léleknek is jobbat tesz —, ha az ellenségünket alapjában véve gonosznak tekintjük. — Mellesleg, mi történt az arcfestékeddel? — érdeklıdött a szıke vezér. — Nem akarok beszélni róla! — fortyant fel a lány, és eszébe jutott Elenddel folytatott beszélgetése. Miért sírtam? Olyan ostoba vagyok! És ahogy kibuggyant belılem az a kérdés a szká nıkkel kapcsolatban... Kelsier megvonta a vállát. — Rendben. Indulnunk kellene; kétlem, hogy a fiatal Venture és bajtársai bármiféle lényeges dolgot megvitatnának. Vin nem mozdult. — Három különbözı alkalommal hallgattam már ki ıket. Összefoglalhatom neked, ha gondolod. — Rendben — törıdött bele a lány, és felsóhajtott. — De azt mondtam Sazednek, hogy a bálon találkozunk. — Akkor lódulj! Ígérem, nem árulom el neki, hogy leskelıdtél, és hogy elégettél egy-két fémet. — Megengedte — védekezett Vin. — Igen? A lány bólintott. — Az én hibám — folytatta Kelsier. — Talán nem ártana, ha hozatnál Sazzel egy köpenyt, mielıtt hazaindulsz. A ruhád csupa hamu. Találkozunk Dorong mőhelyében. Szólj a kocsisnak, hogy Sazedet és téged ott tegyen le, aztán folytassa az útját kifelé a városból! Ezzel 146

fenntarthatjuk a látszatot. Vin ismét bólintott, mire Kelsier kacsintott, leugrott a falról, és eltőnt a ködben.

147

Végül csak az marad, hogy bízom önmagamban. Láttam férfiakat, akik lerázták magukról az igazság és a jóság felismerésének képességét, és nem gondolom, hogy én hozzájuk hasonló volnék. Még meglátom egy gyermek szemében a könnyeket, és fájdalmat érzek a szenvedését látva. Ha ez valaha elvész belılem, akkor tudni fogom, hogy számomra többé nincs megváltás.

Huszonnegyedik fejezet Kelsier már a mőhelyben várta Vint és Sazedet. A férfi Ham, Dorong és Kobold társaságában üldögélt a konyhában egy késı esti ital mellett. — Ham! — kiáltott fel Vin hevesen, mikor a férfi belépett a hátsó ajtón keresztül. — Te is itt vagy! — Ühüm — hümmögött a martalóc boldogan, és felemelte a poharát. — Olyan, mintha örökre elmentél volna! — Nekem mondod? — A férfi hangja komolyan csengett. Kelsier kuncogott, és felállt, hogy megtöltse a poharát. — Ham belefáradt, hogy ezredest játsszon. — Egyenruhát kellett hordanom — panaszkodott a barátja is, és kinyújtóztatta a tagjait. Most a szokásos mellénye és nadrágja volt rajta. — Még az ültetvényes szkáknak sem kell ilyen kínzásokat kiállniuk! — Akkor próbálj meg egyszer estélyi ruhát felvenni — licitált rá Vin, és leült. Leporolta a báli ruhát, és látta, hogy közel sem koszolódott be annyira, mint amennyire gondolta. A feketésszürke hamu egy kicsit még elütött a sötétanyagtól, a szövet pedig enyhén kiérdesedett ott, ahol nekisúrlódott a köveknek, de ezeket alig lehetett észrevenni. Ham felnevetett. — Úgy látszik, igazi nemeshölgy lett belıled, míg oda voltam. — Aligha — morogta a lány, miközben elfogadott egy kupa bort Kelsiertıl. Elgondolkodott, majd ivott egy kortyot. — Vin kisasszony csak szerénykedik, Hammond mester — mondta Sazed, és helyet foglalt. — Egészen ügyesen mozog az udvarban: jobban, mint sok igazi nemes, akiket ismertem. 148

A lány elpirult, és Ham újból felkacagott: — Szerény lettél, Vin? Hol szedtél fel efféle rossz szokásokat? — Biztos, hogy nem tılem tanulta! — vágta rá Kelsier, és a terrisinek is nyújtott egy kupával, de ı tiszteletteljes mozdulattal visszautasította. — Persze, hogy nem tıled ered, Kel — vonta le a következtetést Ham. — Lehet, hogy Kobold tanította neki. Látszólag egyedül ı tudja tartani a száját ebben a bandában. Ugye, kölyök? Kobold elvörösödött, és megpróbált nem nézni Vinre. Valamikor beszélnem kell vele. De... nem ma este. Kelsier visszajött, és Elend nem gyilkos. Ez az éjszaka arra való, hogy pihenjek. Lépések hallatszottak a lépcsırıl, és egy pillanattal késıbb Dockson sétált be a szobába. — Iszogattok? És nekem senki sem szólt? — Elfoglaltnak látszottál — magyarázta Kelsier. — És mellesleg — tette hozzá Ham — tudjuk, hogy túl felelısségteljes vagy ahhoz, hogy ilyen banditák társaságában ivászattal múlasd az idıt. — Valakinek muszáj összetartani a bandát — felelte Dockson könnyedén, és öntött magának a borból. Majd megállt, és Hamre hunyorgott. — Ismerıs nekem az a mellény valahonnan... A martalócnak fülig ért a szája. — Leszakítottam az egyenruhám zakójának az ujját. — Ez nem igaz! — szólalt meg Vin mosolyogva. De az izmos míves önelégülten bólintott. Dockson sóhajtott, majd folytatta az elıbb félbehagyott mozdulatot. — Ham, ezek a dolgok pénzbe kerülnek. — Minden pénzbe kerül — válaszolta a megszólított. — De mi is a pénz tulajdonképpen? A fáradozás elvont fogalmának fizikai megtestesülése. És az, hogy ilyen hosszú ideig viseltem azt az egyenruhát, elég nagy fáradságba tellett a részemrıl. Ezért azt mondom, hogy a mellény és én most kvittek vagyunk. Dockson a szemét forgatta. A központi szobában az üzlet bejárati ajtaja nyílt és csukódott: Szellı érkezett meg, és köszöntötte az ırt álló tanoncot. — Mellesleg, Dox — szólt Kelsier, és a hátával nekidılt egy szekrénynek —, szükségem lesz még több „fáradozásunk fizikai megtestesülésére". Szeretnék kibérelni egy kis raktárat, ahol megtarthatom a besúgókkal való találkozókat. 149

— Ezt esetleg el lehet intézni — mondta Dockson. — Feltéve, ha a Vin ruhatárára szánt költségvetésre odafigyelünk.— Itt abbahagyta, és a lányra pillantott. — Mit történt azzal az estélyivel, ifjú hölgy? Vin elpirult, és kicsit összébb ment a székében. Talán egy kicsit szembetőnıbb, mint gondoltam... Kelsier felnevetett. — Talán hozzá kellene szoknod a piszkos ruhák látványához, Dox. Ma estétıl kezdve Vin újra folytatja ködszerzeti tevékenységét. — Érdekes — szólalt meg Szellı, és belépett a konyhába. — Annyit javasolnék, hogy ezúttal jobb lenne nem három inkvizítorral harcolni egyszerre. — Minden tılem telhetıt megteszek — ígérte a lány. Szellı az asztalhoz lépdelt, és a rá jellemzı méltóságteljes mozdulattal kiválasztott egy széket. A pocakos férfi felemelte párbajpálcáját, és Hamre mutatott vele. — Úgy látom, intellektuális pihenıidım a végéhez ért. Ham elmosolyodott. — Mialatt távol voltam, kiötlöttem néhány fogós kérdést, és megıriztem ıket neked, Szellı. — Meghalok a kíváncsiságtól — felelte Szellı, és pálcáját Lestibournes felé fordította. — Kobold, hozz egy italt! A fiú elszaladt, és hozott Szellınek egy kupa bort. — Milyen kedves fickó! — mondta Szellı, és elvette az italt. — Még allomanciára is alig van szükség az esetében. Bárcsak ti többiek is ilyen alkalmazkodók lennétek. Kobold elhúzta a száját. — Nem dolog szép játszani mást! — Fogalmam sincs, mit mondtál, gyermekem — felelt Szellı. — Így hát úgy teszek, mintha értelmes mondat hagyta volna el a szádat. Kelsier a szemét forgatta. — Italba elveszíteni nem azt, hanem a haragot — mondta. — Vigyázni nélkül semmit. — Harag üli, aki nem elkerüli — értett egyet Kobold egy fejbólintással. — Mit hadováltok ti itt össze? — kérdezte Szellı ingerülten. — Okosság valaha volt — folytatta Kobold. — Nem kívánni, hogy lenni ezt. — Vagy akár valaha lenni, hogy csinálni is — értett egyet Kelsier. — Vagy valaha lenni, hogy kívánni, hogy lenni! — tette hozzá Ham egy mosoly kíséretében. — Okosodni, hogy kívánni, hogy nem lenni. 150

Szellı elkeseredetten fordult oda Docksonhoz: — Drága barátom, azt hiszem, a társaság többi tagja teljesen elveszítette a józan eszét! Körszakállas társuk megrántotta a vállát. Aztán, mintha mi sem lenne természetesebb, így szólt: — Lenni, hogy nem ezt lenni. Szellı döbbenten, szó nélkül ült, mire az egész társaság hahotázásban tört ki. A bábos ingerülten forgatta a szemét, a fejét rázta, és arról motyogott, micsoda gyermeteg dolog volt ez. Vin majd' megfulladt a bortól nevettében. — Mit mondtatok? — kérdezte Docksont, miközben a férfi leült mellé. — Nem igazán tudom — vallotta be amaz. — Egyszerően csak jól hangzott. — Nem hiszem, hogy mondtál bármit is, Dox — jelentette ki Kelsier. — Ó, dehogynem — így Kobold. — Csak értelme nem sok. Kelsier felnevetett. — Ez majdnem mindig igaz. Úgy látom, Dox mondandójának szinte a felét figyelmen kívül lehet hagyni, és még akkor sem maradsz le sokról. Kivéve talán az idınként elhangzó panaszokat, hogy túl sokat költünk. — Hé! — kiáltott fel Dockson. — Még egyszer hangsúlyozom, hogy valakinek muszáj felelısen gondolkozni a csapatban. İszintén, ahogyan ti a dobzosokkal bántok... Vin mosolygott. Dockson szájából még a letolások is kedvesen hatottak. Dorong csendesen ücsörgött a fal mellett, és éppoly zsémbesen nézett, mint mindig, de azért a lánynak sikerült még az ı szája szélén is felfedezni egy enyhe mosolyt. Kelsier felállt, és kinyitott egy újabb üveg bort. Majd megtöltötte a kupákat, és a szká sereg elıkészületeirıl beszélt. A lány pedig... megelégedést érzett. Ahogyan a borát kortyolgatta, észrevette a nyitott ajtót, ami az elsötétített mőhelybe vezetett. Egy pillanatig azt hitte, hogy egy alakot lát az árnyékban — egy halálra rémült, bizalmatlan és gyanakvó lány árnyékát. Rövid haja kócos volt; egyszerő, koszos inge rálógott barna nadrágjára. Vinnek eszébe jutott az a második éjszaka Dorong mőhelyében, mikor kint állt a sötét mőhelyben, és nézte, ahogy a többiek jókedvően beszélgetnek. Tényleg ı lett volna az a lány, aki elrejtızött a hideg sötétség leple alatt és rejtett irigységgel leste a többiek nevetését és 151

baráti összejövetelét, de annyi bátorsága nem volt, hogy maga is csatlakozzon? Kelsier különösen szellemes megjegyzéseket tett, ami nevetésre ösztönözte az egész szobát. Igazad van, Kelsier — gondolta ez az új lány mosolyogva. — Ez tényleg jobb. Azonban még mindig nem vált olyanná, mint a többiek: nem teljesen. Hat hónap nem tudta elhallgattatni Reen suttogásait, és azt sem tudta elképzelni, hogy valaha is képes legyen Kelsierhez hasonlóan megbízni az emberekben. De... annyit végre már megértett, a férfi miért csinálja dolgait úgy, ahogy. — Rendben — szólt a szıke vezér, majd magához húzott egy széket, és fordítva leült rá. — Úgy néz ki, a sereg készen lesz a megfelelı idıre, és Marsh is a helyére került. Most már csak el kell indítanunk a mőveleteket. Vin, mit tudtál meg a bálokon? — A Tekiel-ház sebezhetı. A szövetségesei kezdenek elpártolni mellıle, és keselyők jelennek meg a helyükben. Néhányan azt suttogják, hogy az adósságok és elmaradt bevételek miatt a hónap végéig el kell adniuk a várat is. Nincs már rá esély, hogy fizetni tudnák az Uralkodó váradóját. — Ami azt jelenti, hogy az egyik nagy ház teljes egészében eltőnik a városból — mondta Dockson. — A legtöbb Tekiel nemesnek, a míveseket és a ködszerzeteket is beleértve, ki kell költöznie a külsı ültetvényekre, hogy ott próbálják meg kárpótolni magukat a veszteségekért. — Szép volt — jegyezte meg Ham. Minden nemesi házzal, amit el tudnak ijeszteni a városból, eggyel könnyebb lesz elfoglalni Luthadelt. — Még így is kilenc nagy ház marad a városban — tette hozzá Szellı. — De már nekifogtak éjszakánként kiirtani egymást — vetette ellen Kelsier. — Innen már csak egy lépés a nyílt színi háború. Azt gyanítom, hamarosan kivonulásoknak leszünk a szemtanúi: azok, akik nem hajlandóak megkockáztatni, hogy orgyilkosok áldozatául essenek az uralom fenntartása végett, egypár évre mind elhagyják Luthadelt. — Az erısebb házak azonban nem ijednek meg egykönnyen — ecsetelte tovább a helyzetet Vin. — Még mindig rendeznek bálokat. — Ó, ezt a szokásukat egészen a végéig megtartják majd — nyugtázta a hírt Kelsier. — Az estélyek jó alkalmat kínálnak arra, hogy a szövetségesek találkozzanak, és szemmel tartsák az ellenséget. A házak 152

közti háborúk fıleg politikai természetőek, és ehhez politikai csatatér szükségeltetik. A lány bólintott. — Ham — szólt Kelsier —, figyelnünk kell a luthadeli helyırséget. Még mindig azt tervezed, hogy holnap találkozol a katonai összekötıddel? A martalóc biccentett. — Nem ígérhetek semmit, de jó volna újraépíteni néhány kapcsolatot. Adjatok egy kis idıt, és megtudom, hogy mire készül a katonaság. — Rendben — egyezett bele Kelsier. — Szeretnék vele tartani! — szólt közbe Vin. Kelsier csodálkozva nézett a lányra. — Hammel? Vin bólintott. — Martalóccal még nem gyakoroltam. Ham mutathatna pár dolgot. — Már tudsz forraszt égetni — tiltakozott Kelsier. — Azt már gyakoroltad. — Tudom — felelte a lány. Hogyan tudná megértetni Kelsierrel? Ham kizárólag forrasszal dolgozott, ezért bizonyára többet tudott róla, mint a ködszerzet maga. — Ó, ne nyaggasd már azt a gyermeket, Kelsier! — kelt a védelmére Szellı. — Valószínőleg csak belefáradt a bálokba és az összejövetelekbe. Hagyd, hogy egy kicsit újra az utcakölykök életét élje! — Rendben — egyezett bele a csapat vezére, és a szemét forgatta. Töltött magának egy újabb kupával. — Szellı, a bábosaid hogyan boldogulnának nélküled, ha egy kis idıre elmennél? Az elegáns öltözető férfi megvonta a vállát. — Természetesen én vagyok a leghatékonyabb a csapatban. De kiképeztem a többieket is: nélkülem is nagy hatékonysággal fognak toborozni. Különösen most, hogy a Túlélırıl szóló történetek egyre népszerőbbek. — Most, hogy mondod, errıl sem árt beszélnünk, Kel — szólt közbe Dockson a homlokát ráncolva. — Nem vagyok teljesen meggyızıdve róla, hogy jót tesz az ügynek ez az egész rejtelmesség, ami a nevedet és a tizenegyedik fémet övezi. — Majd késıbb megbeszéljük — felelte Kelsier. — Miért kérdezgetsz az embereimrıl? — akarta tudni Szellı. — Annyira megirigyelted kikezdhetetlen stílusérzékemet, hogy elhatároztad, megszabadulsz tılem? 153

— Így is mondhatjuk — válaszolta a szıke allomanta. — Arra gondoltam, hogy pár hónapon belül felválthatnád Yedent. — Váltsam fel Yedent? — kérdezte. Szellı meglepve. — Úgy érted, hogy én vezessem a sereget? — Miért ne? — kérdezte Kelsier. — Jól tudsz parancsokat osztogatni. — A háttérbıl, drága barátom! — mutatott rá Szellı. — Nem szoktam kiállni a rivaldafénybe. Hiszen akkor ezredes lennék. El tudod képzelni, ez milyen nevetségesen hangzik? — Azért csak gondolkozz rajta! — tanácsolta a csapat vezére. — A toborzás addigra többé-kevésbé befejezıdik, és akkor tudnál a leghatékonyabban dolgozni, ha elmennél a barlangba, Yeden pedig visszajönne, és itt készítené elı a kapcsolatait. Szellı elhúzta a száját. — Gondolom, igazad van. — Ettıl függetlenül — mondta Kelsier, és felállt —, közel sem kaptam elég bort. Kobold, légy oly kedves, és szaladj le a pincébe még egy üvegért, jó? A fiú bólintott, és a beszélgetés könnyedebb témákra terelıdött. Vin hátradılt a székében, élvezte a szeneskályha melegét és a nyugalom érzése töltötte el. Egy kis idıre nem kellett aggódnia, harcolnia, terveznie. Örült a szobában honoló békének. Bárcsak Reen is megismerhette volna ezt az érzést! — gondolta, és szórakozottan a fülbevalóját piszkálta. — Talán akkor máshogy alakulnak a dolgok számára. Mindkettınk számára. Ham és Vin másnap felkerekedett, hogy meglátogassák a luthadeli helyırséget. Miután oly sok hónapon keresztül nemeshölgyet játszott, a lány úgy hitte, furcsa érzés lesz újra utcai ruhát ölteni. Azonban nem így történt. Az igaz, hogy egy kicsit más érzés volt — nem kellett azon aggódnia, hogy egyenesen üljön, vagy séta közben a ruhája ne súrolja a piszkos falakat és a padlót —, mégis, jól érezte magát az egyhangú, unalmas öltözékben. Egyszerő, barna nadrágot húzott, felülre pedig egy laza, fehér inget választott, amit a derekánál betőrt, és erre még rávett egy bırmellényt. A haját, amit még mindig növesztett, feltőzte, és sapka alá rejtette. Az utcán elhaladók biztosan fiúnak nézik majd, bár Ham szerint ez nem sokat számít. 154

És tényleg nem számított. Vin hozzászokott, hogy az emberek megbámulják, és értékelik, de az utcán senki nem vette a fáradságot, hogy ránézzen. A csoszogó szká munkások, az érdektelen, alacsony rangú nemesek, de még a magasabb rangú szkák is — mint például Dorong — átnéztek rajta. Már majdnem elfelejtettem, milyen érzés láthatatlanul élni. Szerencsére a régi beidegzıdések — az, hogy járás közben lefelé nézzen és térjen ki az emberek elıl; a görnyedt testtartás; hogy ne tőnjön ki a tömegbıl — egybıl elıjöttek. Újra Vinné, az utcán élı szkává válni olyan egyszerő volt, mint felidézni egy régen dúdolt dallamot. Valójában ez is csak egy álca — gondolta, miközben Ham mellett haladt. — Csak arcfestéknek most itt van ez a vékony réteg hamu, amit elkentem az arcomon. Az estélyim pedig egy nadrág, amit jól megdörzsöltek, hogy réginek és kopottnak tőnjék. De akkor ki is volt ı valójában? Vin, az utca csirkefogója? Valette, a nemeshölgy? Vagy egyik sem? A barátai közül ismerte-e valaki igazából? És vajon ı tudta-e magáról, hogy kicsoda? — Ó, hogy hiányzott már ez a hely! — sóhajtott Ham, és vidáman lépdelt a lány mellett. Az izmos martalóc mindig vidámnak tőnt. Vin el sem tudta képzelni, hogy tud elégedetlen is lenni. Még annak ellenére sem, amit a sereg vezetésével töltött idırıl mesélt. — Furcsa ez — szólt, és a lányhoz fordult. Nem azzal a megfontolt, csüggedt járással haladt, amivel Vin. Még az sem érdekelte, hogy esetleg kirí a szkák közül. — Gondolom, nem kellene, hogy hiányozzon. Úgy értem, Luthadel a Végsı Birodalom legmocskosabb, legzsúfoltabb városa. Mégis, van benne valami... — Itt él a családod? Ham megrázta a fejét. — Egy kisvárosban laknak Luthadelen kívül. A feleségem varrónı. Az embereknek azt mondja, hogy a luthadeli helyırségben dolgozom. — Nem hiányoznak? — Dehogynem. Nehéz, mert alkalmanként csak néhány hónapot tölthetek velük, de jobb így. Ha esetleg a munkám során megölnének, az inkvizítoroknak nem lenne könnyő dolga felkutatni a családomat. Még Kelnek sem mondtam el, hogy melyik városban élnek. — Gondolod, hogy a minisztérium venne ennyi fáradtságot? — kérdezte a lány. — Úgy értem, ha már úgyis halott vagy. 155

— Míves vagyok, Vin. Ez azt jelenti, hogy az összes leszármazottam ereiben folyik valamennyi nemesi vér. Lehet, hogy a gyermekeim ködszerzetek lesznek, mint ahogy esetleg az ı gyermekeik is. Amikor az inkvizítorok megölnek egy mívest, mindent megtesznek, hogy a családját is kiirtsák. Csak úgy tudhatom ıket biztonságban, ha távol vagyok tılük. — Nem lehetne egyszerően egy idıre mellızni az allomanciádat? Ham megrázta a fejét. — Nem hiszem, hogy megtehetném. — Az erı miatt? — Nem, a pénz miatt — felelt a férfi ıszintén. — A martalócok, vagy ahogy a nemesek szólítanak minket, a forraszöklőek, a legkeresettebb mívesek. Egy hozzáértı martalóc képes kiállni fél tucat hétköznapi ember ellen. Többet tud emelni, többet bír és gyorsabban mozog, mint bármilyen más felbérelt izompacsirta. És ezek a dolgok sokat jelentenek, amikor a bandádat a lehetı legkevesebb emberbıl kell összeállítanod. Elég egy pár petákos úgy öt martalóccal, és kész van az apró, ámde mozgékony sereg. Az emberek sokat fizetnek az ilyesfajta védelemért. Vin bólintott. — Értem, hogy a pénz könnyen kísértésbe ejt mindenkit. — Több mint kísértésrıl van itt szó. A családomnak nem kell zsúfolt szká bérházban élnie, és nem kell az éhezéstıl sem tartania. A feleségem csak azért dolgozik, hogy fenntartsa a látszatot. Szkákhoz képest jól élnek. Amint eleget győjtöttem össze, elköltözünk a Belsı Uradalomból. Léteznek olyan helyek a Végsı Birodalomban, amikrıl egy csomó ember nem is tud: olyan helyek, ahol az ember elegendı pénzzel nemesi körülmények között élhet. Olyan helyek, ahol csak élned kell, és nem kell örökké aggódnod. — Ez csábítóan hangzik. Ham bólintott, aztán megfordult, és egy szélesebb úton elindultak a fı városkapu irányába. — Igazából Keltıl loptam ezt az álmot. Mindig is ezt akarta tenni. Csak remélni tudom, hogy nekem több szerencsém lesz... A lány elhúzta a száját. — Mindenki azt mondja, hogy gazdag volt. Akkor miért nem ment el? — Nem tudom. Mindig jött egy újabb munka: mindig nagyobb, mint az elızı. Gondolom, ha valaki hozzá hasonlóan bandavezér... 156

Túlzottan beleszerethet az ember ebbe az egész játékba. Egy idı után már nem is a pénz számított. Végül a fülébe jutott, hogy az Uralkodó valami felbecsülhetetlen titkot rejteget a szentélyében. Ha Marével együtt nem vágnak bele abba a munkába... De megtették. Nem is tudom... az is lehet, hogy nem élhettek volna boldogan a folytonos aggodalom nélkül. A férfi arcán látszott, hogy a gondolat nem hagyta nyugodni, és éppen egy újabb „problémát" fogalmaz meg a fejében. Gondolom, ha valaki hozzá hasonlóan bandavezér... Túlzottan beleszerethet az ember ebbe az egész játékba. A lány érezte, hogy visszatér korábbi nyugtalansága. Mi lesz, ha Kelsier magának szerzi meg a birodalmi trónt? Közel sem lenne olyan gonosz, mint az Uralkodó, de... ahogy egyre többet olvasott el a naplóból... Az Uralkodó sem zsarnoknak született. Valaha jó ember volt. Jó ember, akinek az élete rosszra fordult. Kelsier más! — erısködött magában. — İ a helyes utat fogja választani. Gondolatban mégis eljátszott a lehetıséggel. Lehet, hogy Ham nem érti, de ı látta a csábítást. A nemesi züllöttség ellenére volt valami részegítı a felsı osztály életében. İt is magával ragadta a szépség, a zene, a tánc. Más vonzotta, mint Kelsiert — ıt nem érdekelték sem politikai játszmák, sem a szemfényvesztés —, de meg tudta érteni, hogy a férfi miért vonakodott elhagyni Luthadelt. Ez a húzódozás elpusztította a régi Kelsiert. Cserébe viszont valami jobb jött létre: egy határozottabb és kevésbé haszonlesı ember. Remélhetıleg. Persze az is hozzátartozik a történethez, hogy a korábbi tervei miatt veszítette el a szerelmét. Vajon ezért győlöli ennyire a nemességet? — Ham? — kérdezte Vin. — Kelsier mindig is győlölte a nemeseket? A férfi bólintott. — De most azért rosszabb a helyzet. — Néha megijeszt. Olyan, mintha mindannyiukat meg akarná ölni, függetlenül attól, hogy kirıl van szó. — Én is aggódom miatta — vallotta be Ham. — Ez az egész tizenegyedik fém ügy is... olyan, mintha valami szentet akarna magából csinálni. — Itt elgondolkozott, és a lányra nézett.— Ne aggódj! Szellı, Dox és én már beszéltünk errıl. Kel elé fogunk állni, és megnézzük, hátha vissza tudjuk fogni egy kissé. Jó szándék vezérli, de hajlamos arra, hogy néha túllıjön a célon. 157

Vin bólintott. Elıttük a szokásos embertömeg sorakozott a városkapuk elıtt, engedélyre várva, hogy kijuthassanak. Csendben elsétáltak a halk gyülekezet — a mólókra kiküldött munkások, a folyóvagy tóparton álló üzemekbe kirendelt férfiak, illetve az utazni vágyó alacsonyabb rangú nemesek — mellett. Mindenki jobban tette, ha alapos okkal akarta elhagyni a várost. Az Uralkodó szigorúan ellenırizte a birodalmon belüli mozgásokat. Szerencsétlenek. Éppen egy szakadt ruhájú gyereksereglet mellett haladtak el. A gyermekek vödröket és keféket cipeltek. Valószínőleg az volt a feladatuk, hogy felmásszanak a falra és lemossák a ködlepte zuzmókat a korlátokról. Elöl a kapuknál egy hivatalnok káromkodott, és kitaszított valakit a sorból. A szká munkás csúnyán elesett, de végül feltápászkodott, és a sor végére csoszogott. Valószínőnek látszott, hogy ha nem jut ki a városból, akkor nem tudja elvégezni a napi munkáját. És egy munka nélkül töltött nap azt jelentette, hogy nem tud étkezési bilétát szerezni a családjának. Vin követte Hamet, és miután elmentek a kapuk elıtt, az egyik városfallal párhuzamos utcán indultak el, melynek végén a lány meglátott egy nagyobb épületegyüttest. Azelıtt sosem nézte még meg magának a helyırség fıhadiszállását; a legtöbb bandatag jó messzire elkerülte. Ahogy azonban közeledtek, lenyőgözte az épület megjelenése: egybıl látszott, hogy védekezésre szánták. A jól megtermett, megerısített építményeket körülölelı falból hatalmas tüskék álltak ki; a kapuknál katonák ırködtek, akik ellenséges tekintettel figyelték az arra járókat. Vin megtorpant. — Ham, hogy fogunk mi ide bejutni? — Ne aggódj! — mondta a férfi, és megállt mellette. — Ismernek a helyırségnél. Egyébként meg nem olyan szörnyő, mint ahogy kinéz: a helyırség tagjai csak kívülrıl tőnnek olyan zavarba ejtıeknek. Gondolhatod, hogy nem éppen közkedveltek. A legtöbb katona odabenn azonban szká — olyan férfiak, akik egy jobb életért cserébe eladták magukat az Uralkodónak. Amikor egy városban szká felkelés dúl, a helyırséget is megtámadják az elégedetlenkedık. Ezért van az épület ennyire megerısítve. — Ezek szerint te ismered ezeket az embereket? Ham bólintott. — Én más vagyok, mint Szellı vagy Kel, Vin: én nem tudok álarcot viselni és megjátszani magam. Én önmagamat adom. 158

Ezek a katonák nem tudják, hogy míves vagyok, de azt igen, hogy az alvilágban dolgozom. Sokat közülük éveken keresztül ismertem: mindig próbáltak becsábítani maguk közé. Általában nagyobb szerencsével járnak az olyanok esetében, mint én, akik eleve a társadalom peremén élnek. — De te éppen arra készülsz, hogy eláruld ıket — mondta a lány halkan, és az út szélére húzta Hamet. — Elárulni? Nem, ez távolról sem árulás. Ezek a férfiak zsoldosok. Azért kapják a fizetséget, hogy harcoljanak, és egy felkelés vagy zendülés esetén ha kell, megtámadják a barátaikat — még a rokonaikat is. A katonák megtanulnak együtt élni ezzel a gondolattal. Lehet, hogy most barátok vagyunk, de ha harcra kerül a sor, egyikünk sem tétovázna: gondolkodás nélkül megölné a másikat. Vin lassan bólintott. Olyan... kíméletlennek tetszett. De az élet már csak ilyen. Reen erre vonatkozó tanításai mégiscsak igazak lehettek. — Szegény fickók! — folytatta Ham, és a helyırség épületére pillantott. — Jól jöttek volna ezek a férfiak. Mielıtt elmentem a barlangba, sikerült beszerveznem azt a néhányat, akirıl gondoltam, hogy fogékony a tervünkre. De a többiek... Nos, ık más utat választottak. Hozzám hasonlóan csak jobb életet szeretnének nyújtani a gyerekeiknek. A különbség abban áll, hogy ık hajlandóak Neki dolgozni, hogy mindezt megvalósítsák. Majd visszafordult a lányhoz. — Szóval szerettél volna ellesni néhány fogást? Vin türelmetlenül bólintott. — A katonák általában megengedik, hogy bunyózzak velük egyet. Nézheted, ahogy küzdök. Égess bronzot, hogy lásd, miként használom az allomantikus erıket! Az elsı és legfontosabb szabály, amit megtanulhatsz a forraszöklözésrıl, az, hogy mikor kell a fémet használni. Észrevettem, hogy a fiatal allomanták hajlamosak folyamatosan fellobbantani a forraszukat, mert azt gondolják, hogy jobban járnak, ha felerısítik magukat. Azonban nem minden esetben érdemes minden sújtásnál a lehetı legerısebben ütni. Az erı a küzdelem jelentıs részét teszi ki, de az összecsapás nem csak ebbıl áll. Ha mindig a legerısebb ütéseddel ütsz, akkor hamarabb kifáradsz, az ellenfeled pedig kiismeri a gyengeségeidet. Egy okos harcos csak a küzdelem legvégén üt a legerısebb ütésével, amikor az ellenfele a 159

leggyengébb állapotába ért. És egy elhúzódó harcban — például egy háborúban — az a katona cselekszik okosan, aki a leghosszabb ideig életben marad. İ diktálja az iramot. Vin bólintott. — De nem fáradsz el lassabban, ha fémeket égetsz? — De igen. Sıt, elég forrasz mellett órákig is lehet harcolni szinte teljes erıbedobással. Csakhogy az ilyen típusú forrasz használathoz sok gyakorlás szükséges, és a végén egyszer úgyis elfogy a fémed. És amikor ez bekövetkezik, a fáradtságba belehalhatsz. Mindegy is. Azt próbálom érzékeltetni, hogy általában jobban jársz, ha megválogatod a forraszhasználatot. Ha a kelleténél több erıt fejtesz ki, elveszítheted az egyensúlyt. Sıt, olyan martalócokat is láttam, akik kizárólag a forraszra támaszkodtak, de elhanyagolták a gyakorlást. A forrasz felerısíti a testi adottságokat, ám a belsı képességeket nem. Ha nem tudod, hogyan kell használni egy fegyvert — vagy ha nem gyakoroltad, hogyan gondolkozz gyorsan egy küzdelemben —, akármilyen erıs is vagy: veszítesz. A helyırséggel meg fıként nagyon óvatosan kell bánnom, mivel nem akarom, hogy kitudódjon míves kilétem. Meg fogsz lepıdni, ez milyen sokszor fontos. Csak figyeld, hogyan használom a forraszt! Nem csak a testi erı miatt lobbantom fel: ha például megbotlok, akkor azonnal helyreállítja az egyensúlyomat. Ha pedig nekimegyek az ellenfelemnek, akkor segít gyorsabban félrehúzódni. Tucatnyi apró fortéllyal segíthetsz magadon, ha tudod, mikor érdemes egy kis lökéssel meglódítani magad. A lány bólintott. — Rendben — mondta Ham. - Akkor induljunk! A szolgálatosoknak majd azt mondom, hogy az egyik rokonom lánya vagy. A korodhoz képest elég fiatalnak látszol, hogy ne gyanakodjanak. Figyelj, amikor harcolok, és utána mindent megbeszélünk! Vin újra biccentett. Odaértek a kapuhoz. Ham intett az egyik ırnek. — Hé, Bevidon! Szabadnapot kaptam. Sertes itt van valahol? — Itt van — felelte a katona. — De lehet, hogy nem jó napot választottál az öklözéshez... Ham felvonta a szemöldökét. — Hogyhogy? Bevidon összenézett az egyik társával. — Menj, szólj a kapitánynak! — utasította a férfit.

160

Egy kis idı után fontoskodó tiszt közelített az egyik oldalsó épület felıl, és integetni kezdett, amint meglátta Hamet. Egyenruháját jó pár színes csík díszítette, vállán pedig aranyszínő fémdarabkák lógtak. — Ham — szólt az újonnan érkezı, majd kilépett a kapun. — Sertes — köszöntötte a martalóc mosolyogva, és kezet fogott a férfival. — Már kapitány vagy, eh? — Múlt hónapban léptettek elı — felelte Sertes egy bólintás kíséretében. Elgondolkodott, majd Vint fürkészte. — Az unokahúgom. Kedves lány. A tiszt bólintott. — Beszélhetnénk egy pillanatra négyszemközt, Ham? A míves megvonta a vállát, és engedte, hogy Sertes a kapu mellett egy eldugottabb szögletbe húzza. Vin allomanta füle azonban hallotta a beszélgetést. Mihez is kezdenék ón nélkül? — Nézd, Ham — kezdte Sertes. — Egy ideig nem jöhetsz öklözni. A helyırség... el lesz foglalva. — Elfoglalva? Hogyan? — Azt nem árulhatom el. De... nos, most igen nagy hasznát vennénk egy magadfajta katonának. — Harcról van szó? — Igen. — Valami komoly dolog lehet, ha az egész helyırség figyelmét felkeltette. A tiszt egy pillanatra elhallgatott, majd még halkabban folytatta. Olyan halkan, hogy Vinnek nagyon erısen kellett összpontosítani, ha hallani akarta: — Lázadás — suttogta Sertes. - Közvetlenül itt, a Belsı Uradalomban. Épp most értesültünk róla. Egy szká lázadókból álló sereg bukkant fel és támadta meg a holstepi helyırséget északon. A lány megborzongott. — Mi? — kérdezte Ham. — Bizonyára az ottani barlangokból bújtak elı. Az utolsó hírünk az, hogy a helyırség kitart — de, Ham, ott csak ezer ember tartózkodik. Sürgısen erısítésre van szükségük, különben a kolosszok nem érnek oda idıben. A valtroux-i helyırség küldött ötezer embert, de nem hagyjuk rájuk a feladatot. Láthatóan valami nagyobb haddal állunk szemben, és az Uralkodó engedélyt adott, hogy mi is segítsünk. 161

Ham bólintott. — Na, mit szólsz hozzá? — kérdezte Sertes. — Igazi harc, Ham! Igazi háborús fizetéssel. Nagy hasznunkra lennél a képességeiddel: azonnal kineveznélek tisztnek, és saját osztagot kapnál. — Még... még gondolkozom rajta — felelte a martalóc, aki nehezen tudta palástolni érzelmeit, és meglepettsége gyanúsnak tőnt Vin számára. Sertes azonban mindezt nem vette észre. — Ne tartson sokáig! — figyelmeztette a tiszt. — Úgy tervezzük, hogy két órán belül elkezdjük a menetelést. — Rendben, benne vagyok — válaszolta Ham, és hangja még mindig tökéletesen meglepettnek tőnt. — Csak hazaviszem az unokahúgomat, meg összeszedek pár dolgot. Visszajövök, mielıtt elindultok. — Jó döntés — mondta Sertes, és a lány látta, ahogy meglapogatja Ham vállát. A seregünk felfedte magát — gondolta Vin szörnyülködve. — Még nem állnak készen! Úgy volt, hogy csendben, gyorsan beveszik Luthadelt — nem pedig egyenesen a helyırségre csapnak le. Le fogják ıket mészárolni! Mi történhetett?

162

Senki nem veszíti életét a kezem vagy az utasításom által úgy, hogy ne kívánnám minden alkalommal, bárcsak volna más választásom. Mégis: megölöm ıket. Miért vagyok ilyen átkozottul realista?

Huszonötödik fejezet Kelsier újabb vizeskulacsot tett a csomagjába. — Szellı, készíts egy listát az összes rejtekhelyrıl, ahol együtt toboroztunk! Menj, és figyelmeztesd ıket, hogy hamarosan foglyok lesznek a minisztérium kezében, akik sokat elárulhatnak! Szellı bólintott, és most az egyszer szellemes megjegyzést sem tett. Mögötte tanoncok jöttek-mentek a mőhelyben. Kelsier utasítása szerint a felszereléseket és készleteket állították össze. — Dox, ez az üzlet egyelıre biztonságos, hacsak közben el nem fogják Yedent. Dorong mindhárom ónszemője ırködjön! Gond esetén meneküljetek a titkos kijáraton keresztül. Dockson tudomásul vette az elhangzottakat és bólintott, majd sietısen utasításokat osztogatott a segédeknek. Az egyik el is indult, hogy figyelmeztesse Renoux-t. Kelsier úgy gondolta, hogy a kúria biztonságban lesz: csak egy uszálykaraván hagyta el Fellise-t, és azok az emberek nem tudták, hogy Renoux része a tervnek. A nemes csak akkor menekül, ha muszáj; az ı eltőnése együtt járna azzal, hogy mind a saját, mind Valette gondosan kialakított álcája lehullana. Kelsier egy maréknyi élelmet tömött még a zsákjába, majd az egészet a hátára dobta. — És velem mi lesz, Kel? — kérdezte Ham. — Ígéretedhez híven visszamész a helyırségbe. Okos döntés volt. Ott is szükségünk van egy informátorra. A martalóc nyugtalanul ráncolta a homlokát. — Most nincs idım, hogy az érzéseiddel foglalkozzak, Ham! — mondta Kelsier. — Nem kell hazudnod. Csak viselkedj természetesen, és fülelj! 163

— Ha egyszer velük tartok, nem fogok a helyırség ellen fordulni. Fülelek, de nem fogom megtámadni azokat, akik azt hiszik, hogy a szövetségesük vagyok. — Rendben — egyezett bele a szıke vezér kurtán. — De ıszintén remélem, arra is találsz majd módot, hogy a saját katonáinkat se öld meg. Sazed! — Igen, Kelsier mester? — Mennyi gyorsaságot tudtál felhalmozni? A terrisi kissé elpirult, és a körülöttük sürgı-forgó számos emberre pillantott. — Talán úgy két-három órányit. Ezt a tulajdonságot nehéz összegyőjteni. — Nem lesz elég — vélte a ködszerzet. — Egyedül megyek. Dox veszi át a helyemet, amíg távol vagyok. Megpördült, majd megtorpant. Vin állt mögötte ugyanabban a nadrágban, ingben és sapkában, amit a helyırségben viselt. Kelsieréhez hasonló csomag csüngött a vállán, és ellentmondást nem tőrıen nézett a férfira. — Nagyon nehéz út lesz, Vin. Soha ehhez hasonlót még nem csináltál. — Nem baj. A szıke vezér bólintott. Kihúzta az utazóládáját az asztal alól, kinyitotta, majd forraszgyöngyöket öntött egy apró erszénybe Vin számára, amit a lány megjegyzés nélkül elfogadott. — Nyelj le ötöt! — Ötöt? — Egyelıre. Ha szükséged van egy további adagra, csak szólj, és abbahagyjuk a futást. — Futást? Hát nem csatornajáróval megyünk? Vin lenézett az erszényre, aztán megragadott egy kupa vizet, és lassan elkezdte lenyelni a gyöngyöket. — Mindig figyelj rá, hogy legyen elég víz a kulacsodban! — javasolta a férfi. — Annyit vigyél, amennyit csak elbírsz. — Ezután otthagyta a lányt, és odalépett Docksonhoz. Kezét barátja vállára tette. — Körülbelül három óra van még napnyugtáig. Ha sietünk, holnap délre ott lehetünk. Dockson bólintott. — Az még talán elég. 164

Talán — gondolta Kelsier. — A valtroux-i helyırség csak háromnapi menetelés Holsteptıl. Egy lovas futár, még ha egész éjjel vágtázott is, két nap alatt nem juthatott el Luthadelbe. Mire odaérek a sereghez... Dockson láthatóan kiolvasta az aggodalmat Kelsier tekintetébıl. — Akárhogy is, a sereggel innentıl kezdve nem tudunk mit kezdeni — állapította meg. — Tudom — ismerte el a szıke vezér. — Csak azért megyek, hogy megmentsem az embereink életét. Ahogy tudok, üzenek. Dockson bólintott. Ezután Kelsier megfordult, és fellobbantott egy kis forraszt. Zsákja azon nyomban könnyőnek tőnt; mintha semmi nem lett volna benne. — Égesd a forraszt, Vin! Indulunk. A lány bólintott, és a férfi rögtön megérezte a felıle áradó pulzálást. — Lobbantsd fel! — utasította, majd elıhúzott két ködköpenyeget, és az egyiket odaadta Vinnek. A másikat felvette, aztán elırement, és kinyitotta a konyha hátsó ajtaját. A vörös nap fényesen ragyogott felettük. A rohangáló bandatagok egy pillanatra megálltak, és figyelték, ahogy a két ködszerzet elhagyja az épületet. A lány elıresietett, hogy Kelsier mellett haladjon. — Ham azt tanította, hogy csak akkor használjak forraszt, amikor valóban szükségem van rá. Azt mondta, jobb, óvatosan bánni vele. A férfi megfordult, hogy szembenézzen a lánnyal. — Ez most nem az az alkalom, amikor ráérünk óvatoskodni. Maradj a közelemben, próbáld meg felvenni a tempót, és nagyon vigyázz, hogy ne fogyj ki a forraszból! Vin bólintott, és hirtelen enyhe nyugtalanság öntötte el. — Rendben — mondta Kelsier, majd vett egy mély lélegzetet. — Induljunk! *** A férfi emberfeletti sebességgel száguldott a sikátorban. Vin nekiveselkedett és követte, aztán kifordultak az utcára. A forrasz lobogva égett a lány szervezetében. Ha ilyen gyorsan fogyasztja, alig egy óra alatt elhasználja mind az öt gyöngyöt. Az utcán számtalan szká munkás és nemesi hintó hemzsegett. Kelsier rá se hederített a tömegre, amikor az utca kellıs közepén folytatta 165

hihetetlen sebességgel az útját. Vin a nyomában egyre erısebben nyugtalankodott. Mibe keveredett? Nem hagyhatom, hogy egyedül menjen! Persze, amikor legutoljára rávette a férfit, hogy magával vigye, félholtan végezte, és egy hónapig nyomta az ágyat. Kelsier a hintók és a gyalogosok között kanyargott: úgy csörtetett végig az utcán, mintha az csak neki lenne fenntartva. A lány amennyire tudta, követte. A talaj elmosódott a lába alatt, és az emberek is olyan gyorsan bukkantak fel a szeme elıtt, hogy az arcukat nem is látta. Néhányan mogorván utána is kiáltottak. Azonban szinte rögtön el is hallgattak. A köpönyegek. Ezért vesszük fel — ezért vesszük fel minden alkalommal. Ha meglátják a köpönyeget, a nemesek is tudják, hogy ki kell térniük az útból. Kelsier megfordult, és egyenesen az északi kapuk felé vette az irányt. Vin mögötte. A férfi nem lassított le, és a sorban állók mutogatni kezdtek. Az ellenırzı pontokon álló ırök is meglepve bámultak. Kelsier ugrott. Az egyik felfegyverezett ır üvöltve a földre zuhant, mert a bandavezér allomantikus súlya ránehezedett, mikor a férfi elrepült a feje felett. Vin vett egy mély lélegzetet, ledobott egy érmét, hogy egy kicsit megemelje magát, majd ugrott. A másik ırt könnyen félretolta az útjából, aki meglepetten nézett fel. Társa a földön vonaglott. A lány a katona vértezetét felhasználva magasabbra röpítette magát. A férfi megtántorodott, de talpon maradt — Vin közel sem volt olyan nehéz, mint Kelser. Átrepült a falon, és a gyalogjárón álló katonák meglepve kiáltoztak. Csak remélte, hogy senki nem ismerte fel. Nem volt valószínő. Bár a sapkája repülés közben félrecsúszott, azok, akik ismerték Valette-et, az udvarban járatos hölgyet, valószínőleg sosem hoznák összefüggésbe egy piszkos, nadrágos ködszerzettel. A szembeszél dühösen csapdosta a köpönyegét. Kelsier a lány elıtt fejezte be az ívet, és elkezdett ereszkedni. Vin szorosan utána. Nagyon szokatlan, sıt természetellenes érzés volt napfényben ködszerzetként repkedni. Ereszkedés közben elkövette azt a hibát, hogy lepillantott. A megnyugtató, kavargó köd helyett a földet látta a lába alatt a messzeségben. 166

Milyen magasan vagyok! — szörnyülködött. Szerencsére annyira nem hagyta el az önuralma, hogy ne lökte volna el magát annak az érmének a segítségével, amit Kelsier használt a földet éréshez. Lelassított, és biztonságosan tette le a lábát a hamuszínő földre. A férfi azonnal a fıút felé vette az irányt. Vin, tudomást sem véve a kereskedıkrıl és az utazókról, követte. Most, hogy már kiértek a városból, azt hitte, Kelsier lassítani fog. De nem. A férfi tovább gyorsított. És a lány rögtön megértette, miért. Kelsier nem sétálva vagy kocogva szándékozott eljutni a barlangig. Az egész utat végig akarta száguldani. Csatornán két hétbe telt az út. İk vajon mennyi idı alatt teszik meg? Gyorsan, eszeveszetten gyorsan haladtak, de lassabban, mint egy vágtázó ló. Egy ló azonban nem bírja ilyen kitartóan a vágtát. Nem érzett fáradtságot futás közben. A forraszra támaszkodott, amitıl csak némi feszülést érzett a testében. Szinte a talpa is alig ért a földhöz, ennyi tartalék forrasszal pedig elég hosszú ideig tudja tartani ezt a sebességet. Beérte Kelsiert, és folytatta az utat. — Könnyebb, mint gondoltam. — A forrasz felerısíti az egyensúlyérzékedet is — magyarázta a férfi. — Máskülönben elbuknál a saját végtagjaidban. — Szerinted mit találunk a barlangban? Kelsier megrázta a fejét. — Ne beszélj! Tartalékold az erıdet! — De egy kicsit sem érzem magam fáradtnak! — Meglátjuk, mit mondasz úgy tizenhat óra múlva — mondta a szıke allomanta, majd tovább gyorsított, ahogy letértek a fıútról, és ráfordultak a Luth-Davn-csatorna mentén húzódó széles, kitaposott ösvényre. Tizénhat óra! Vin kissé lemaradt Kelsier mögött, hogy elég helye legyen futni. A férfi addig gyorsított, míg már szinte ırjítı sebességgel robogtak. Kelsiernek igaza lett: más körülmények között hamar elvétette volna a lépést az egyenetlen talajon. Viszont így, hogy a forrasz és az ón segítették, sikerült a talpán maradnia. Ennek ellenére fokozott figyelmet kellett fordítani az egyensúlyozásra, mivel egyre sötétedett, és a köd is megjelent. 167

Néha a férfi eldobott egy érmét, és átlendítette magát az egyik dombtetırıl a másikra. Azonban többnyire egyenletes sebességgel futottak a csatorna mentén. Órák teltek már el, és Vin kezdte érezni a fáradtságot, amire Kelsier utalt. Megtartotta a sebességét, de valami mást érzett legbelül — ellenállást; pihenés, megállás utáni vágyakozást. A forrasz ereje ellenére a teste kezdte feladni. Arra jól vigyázott, hogy ne fogyjon ki a fémbıl. Ha egyszer kialudna, a fáradtság olyan erıvel törne rá, hogy nem lenne képes újra elindulni. Kelsier azt is meghagyta, hogy nevetségesen sokat igyon, bár nem érzett szomjúságot. Leszállt az éj, és minden elcsendesedett. Az utazók nem merészkedtek ki a ködbe. Éjszakára kikötött csónakok és uszályok, és a csatornán dolgozó férfiak átmeneti táborai mellett haladtak el, ahol a sátrakat közel állították fel egymáshoz, hogy megvédjék magukat a ködtıl. Kétszer ködlidérceket láttak az úton. Az elsıtıl szörnyen megijedt. A férfi ezzel szemben egyszerően csak elszaladt mellette, teljesen figyelmen kívül hagyva a borzalmas, átlátszó, megemésztett emberek és állatok maradványaiból összerakott lényt, amelynek a csontváza éppen akkor formálódott. A szıke vezér csak futott tovább. Az idı mintha elmosódott volna, és a futás teljesen kitöltötte Vin lényét. A mozgás olyan sok figyelmet igényelt, hogy szinte alig tudott az elıtte haladó Kelsierre összpontosítani. Csak rakta egyik lábát a másik elé; a teste még mindig duzzadt az erıtıl, ugyanakkor azonban szörnyen fáradtnak is érezte magát. Minden egyes lépés — akármilyen gyors lépés is — kínszenvedésnek tőnt. Pihenés után sóvárgott. A férfi azonban nem engedélyezett pihenést. Csak futott tovább, amivel ıt is futásra kényszerítette, és egyszer sem lassított. Vin világa idıtlen homállyá változott, ahol csak fájdalom és gyengeség uralkodott. Csupán olyankor lassítottak, ha ittak vagy gyöngyöket nyeltek le — de a futást akkor sem hagyták abba. Olyan volt, mintha... mintha nem tudott volna megállni. Hagyta, hogy a kimerültség elborítsa az elméjét. Csak a lobogó forraszra tudott gondolni. Semmi más nem számított. A világosság meglepte. A napfelkeltével a köd is eltőnt. De Kelsier nem engedte, hogy a világosság megállítsa ıket. Hogyan is tehette volna? Muszáj volt futniuk. Egyszerően... muszáj volt... tovább... futni... 168

*** Meg fogok halni. A gondolat nem most elıször fordult meg a fejében. Valójában folyamatosan ott motoszkált. Úgy csapódott bele az elméjébe, mint valami dögkeselyő. De folytatta. Futott. Utálok futni. Ezért is éltem mindig városban, és nem valahol vidéken. Hogy ne kelljen futnom. Valahol mélyen tudta, hogy ennek a gondolatnak semmi értelme nincsen. Azonban jelenlegi legnagyobb erénye igen távol állt a józan ítélıképességtıl. Kelsiert is győlölöm. Egyszerően nem hajlandó lassítani. Mennyi idı telt már el, mióta a nap felkelt? Percek? Órák? Hetek? Évek? Esküszöm, nem hiszem, hogy... A férfi megállt Vin orra elıtt. A lány annyira meglepıdött, hogy majdnem összeütköztek. Bukdácsolva, ügyetlenül lassított, mintha már minden mást elfelejtett volna a futáson kívül. Megállt, majd zavartan lenézett a lábára. Ez így nem jó. Nem állhatok meg csak így. Mozognom kell. Érezte, ahogy újra mozgásba lendül, de Kelsier megragadta. Küzdött a férfi szorításában; próbált ellenállni. Pihenj! — utasította valami belülrıl. — Nyugodj meg! Már elfelejtetted, hogy mi az, de nagyon jó dolog... — Vin! — kiáltott Kelsier. — Ne oltsd ki a forraszt! Folyamatosan égesd, különben eszméletlenül összeesel! A lány megrázta a fejét, de azt sem tudta, hol van, miközben megpróbálta értelmezni a férfi szavait. — Ón! — mondta Kélsier. — Lobbantsd fel! Most azonnal! Engedelmeskedett. Hirtelen fejfájás fogta el. Már csaknem el is felejtette ezt ez érzést. Majd be kellett csukni a szemét, hogy a napfény ne vakítsa meg. A lába hasogatott, a talpa pedig még rosszabb állapotban volt. Azonban a megannyi hirtelen jött érzéstıl visszaállt a józan ítélıképessége, és pislogva a férfit nézte. — Jobban vagy? Vin bólintott. — Rendkívül kíméletlenül bántál a testeddel — magyarázta 169

Kelsier. — Már órákkal ezelıtt fel kellett volna adnia, de a forrasz miatt nem állt le. Fel fogsz épülni — sıt, még jobban is fog menni az ilyen erıfeszítés —, de most csak égesd folyamatosan a forraszt, hogy ébren tudj maradni! Majd alszunk késıbb. A lány újra bólintott. — Miért... — hangja károgásnak is beillett volna. — Miért álltunk meg? — Hallgasd csak! Vin fülelt. Hangokat... hallott. Kiabálást. Felnézett Kelsierre. — Csata? A férfi bólintott. — Holstep városa körülbelül egy órára van északra, de szerintem megtaláltuk, amiért jöttünk. Gyere! Elengedte a lányt, majd eldobott egy érmét, és átugrott a csatornán. Vin követte, és felszaladtak egy közeli dombra. Kelsier felkúszott a tetejére, és lenézett a túloldalra. Majd felállt, és valami keletre fekvı dolgot bámult. A lány is felért a dombtetıre, és teljes valójában láthatta a távolban folyó ütközetet. Mikor beleszimatolt a szélbe, különféle szagokat érzett. A vér szagát. Az elıttük fekvı völgyben mindenütt holttestek hevertek. A völgy túlsó végén néhányan még mindig harcoltak: a kicsiny, felemás, szedett-vetett göncökbe öltözött csapatot egy sokkal nagyobb, egyenruhás sereg vette körbe. — Elkéstünk — szólalt meg Kelsier. — Embereink bizonyára már végeztek a holstepi helyırséggel, és megpróbáltak visszajutni a barlangba. Valtroux városa azonban csak néhány napnyira van ide, és a helyırsége ötezer fıt számlál. A katonák hamarabb ideértek, mint mi. Vin pislogva, és a fény ellenére ónt égetve figyelte az eseményeket. Látta, hogy Kelsiernek igaza van. A nagyobb sereg birodalmi egyenruhát viselt, és ha a holttestek elhelyezkedésébıl bármire is lehetett következtetni, akkor a sereg rajtaütött a szká katonákon, mikor azok elvonulóban voltak. A lázadók seregének semmi esélye sem volt. Látta, ahogy a szkák a megadás jeleként felemelik a kezüket, de a katonák tovább folytatták az öldöklést. Néhány földmőves még kitartott és harcolt, de szinte ugyanolyan gyorsan el is estek. — Ez mészárlás — hörögte a férfi. — A valtroux-i helyırség bizonyára azt a parancsot kapta, hogy irtsák ki az egész csapatot. — Lépett egyet elıre. 170

— Kelsier! — kiáltott fel Vin, és megragadta a férfi karját. — Mit mővelsz? A szıke vezér visszafordult, és ránézett. — Még vannak odalenn emberek. Az én embereim. — És mit akarsz tenni? Egyedül támadod meg az egész sereget? Milyen céllal? A lázadóid nem tudnak fémet égetni; ık nem tudnak elfutni. Nem tudsz megállítani egy egész sereget! De Kelsier kiszabadította magát a lány szorításából; a lánynak már nem volt annyi ereje, hogy visszatartsa. Megbotlott, és lehuppant a kemény, fekete földre, amitıl mindenfelé hamu szállt fel körülötte. A férfi elindult lefelé a domboldalon, a csatamezı irányába. Vin fél térdre emelkedett. — Kelsier! — szólt. Reszketett a fáradságtól. — Nem vagyunk legyızhetetlenek, ne felejtsd el! A férfi megtorpant. — Nem vagy legyızhetetlen! — suttogta a lány. — Nem tudod mindannyiukat megállítani. Nem mentheted meg azokat az embereket! Kelsier némán, ökölbe szorított kézzel állt. Majd lassan lehajtotta a fejét. A távolban a mészárlás folytatódott, bár már nem sok lázadó maradt. — A barlang — suttogta Vin. — A csapat bizonyára hagyott hátra embereket, nem? Talán ık elmondhatják, hogy a seregünk miért fedte fel magát. Talán a hátrahagyottakat még megmentheted. Az Uralkodó emberei bizonyára fel fogják kutatni a sereg központját — ha nem éppen most is azt teszik. A férfi bólintott. — Rendben. Menjünk! *** Kelsier leereszkedett a barlangba. Ónt kellett segítségül hívnia, hogy valamit is láthasson a sötétségben, ahová csupán a nap visszatükrözıdı, gyönge fénye hatolt le a felszínrıl. Felerısített fülei harsogó zajnak hallották a feje fölött ereszkedı Vin kaparászását. A barlangban azonban... semmi. Se hang, se fény. Ezek szerint a lány tévedett. Senki sem maradt életben. A férfi lassan kifújta a levegıt, és próbált megszabadulni felgyülemlett csalódottságától és dühétıl. Cserbenhagyta embereit a 171

csatamezın. Szomorúan rázta a fejét, és nem figyelt arra, amit a józan esze súgott neki. Dühe még túlzottan élénk lánggal égett. Vin lehuppant melléje; nem volt több erılködı szemének, mint puszta árnyék. — Üres az egész hely — jelentette ki Kelsier, és hangja tompán kongott a barlangban. — Tévedtél. — Nem — hangzott a suttogó válasz. — Oda nézz! A lány egy macska ruganyosságával átszaladt a termen. A férfi utána szólt a sötétben, aztán a fogát kivicsorítva követte az egyik folyosón, a hangok irányában. — Vin, gyere vissza! Nincs itt semmi... Hirtelen megtorpant. Alig észrevehetı, halvány fény derengett a folyosón. Azt a mindenit! Hogy láthatta ilyen messzirıl? Még mindig hallotta, merre halad Vin. A korábbiaknál is jóval óvatosabban folytatta az útját, és ellenırizte a fémkészleteit, mert tartott attól, hogy a minisztérium emberei csapdát állítottak nekik. Ahogy közeledett a fényforrás felé, valaki felkiáltott a félhomályban. — Ki van ott? Add meg a jelszót! Kelsier folytatta az útját, és a fény már láttatni engedett egy hátulról megvilágított, lándzsát tartó alakot. Vin a sötétben, összekuporodva várakozott. Kérdın nézett fel a férfira, mikor az elhaladt mellette. Nem látszott rajta a forrasz fárasztó hatása. Mikor azonban végre megálltak pihenni, a szörnyő kimerültség erıt vett rajta. — Hallom, hogy van itt valaki! — mondta az ır idegesen. Hangja kissé ismerısnek tőnt. — Azonosítsd magad! Demoux kapitány! — döbbent rá Kelsier. — A mi emberünk. Nem csapda hát. — Mi a jelszó? — kérdezte Demoux parancsoló hangon. — Nincs szükségem jelszóra — mondta Kelsier, és kilépett a fényre. Demoux leeresztette a lándzsáját. — Kelsier úr? Hát eljött... akkor ez azt jelenti, hogy a seregünk sikerrel járt? A férfi elengedte a kérdést a füle mellett. — Miért nem az elülsı lejáratot ırzöd? — Azt gondoltuk, hogy védhetıbb állást tudunk biztosítani, ha visszahúzódunk a rendszer belsejébe, uram. Már nem sokan maradtunk. 172

Kelsier visszapillantott a bejárathoz vezetı folyosóra. Vajon mennyi idı még, amíg az Uralkodó foglyul ejt valakit, aki hajlandó beszélni? Végül is Vinnek igaza van — biztonságba kell helyeznünk ezeket az embereket. A lány felegyenesedett, és a két férfi felé tartott, miközben a nyugodt tekintetével a fiatal katonát tanulmányozta. Kelsier folytatta: — Hányan maradtatok? — Úgy kétezren — válaszolta Demoux. — Hibáztunk, uram. Nagyon sajnálom! A szıke vezér visszafordult a katona felé. — Hibáztatok? — Úgy véltük, Yeden ezredes elhamarkodottan cselekszik — magyarázta Demoux a szégyentıl vörös arccal. — Mi hátramaradtunk. Azt gondoltuk, hogy inkább leszünk hőségesek Kelsier úrhoz, mint hozzá. De jobb lett volna, ha a többiekkel tartunk. — A seregnek vége — jelentette ki a szıke ködszerzet kurtán. — Szedd össze az embereidet, Demoux! Most azonnal indulunk! *** Aznap este, a ködben egy fatönk tetején üldögélve, Kelsier végre rászánta magát, és sorra vette a nap történéseit. Kezét maga elıtt összekulcsolva ült, és hallgatta, ahogyan a sereg emberei a lefekvéshez készülıdnek. Szerencsére valaki idejében felkészítette a csapatot a gyors indulásra. Mindenkinek volt tábori ágynemője, fegyvere, és két hétre elegendı élelme. Amint rájön, ki volt ilyen elırelátó, elhatározta, sürgısen elılépteti. Nem mintha sok embernek parancsolhatott volna. A megmaradt kétezer fıs seregben kiábrándítóan nagy számmal képviseltették magukat a túl fiatal, illetve túl öreg katonák — azok, akik elég bölcsek voltak ahhoz, hogy átlássanak Yeden ırült tervén, vagy elég fiatalok, hogy megijedjenek. Kelsier megrázta a fejét. Olyan sok halott! Majdnem hétezer embert sikerült összetoborozniuk a bukás elıtt, de most szinte mindannyian holtan elterülve fekszenek. Yeden láthatóan ki akarta próbálni a sereget azzal, hogy éjszaka megtámadja a holstepi helyırséget. De mi vezethette ilyen ostoba döntés meghozatalára? Én — gondolta Kelsier. — Mindez az én hibám. İ ígért nekik 173

természetfeletti segítséget. İ ajánlotta fel magát, ı tette Yedent bandataggá, és ı beszélt — mintegy félvállról — a lehetetlenrıl. Csoda volt hát, ha Yeden úgy gondolta, hogy képes egyenesen megtámadni a Végsı Birodalmat, miután Kelsier akkora bizalmat szavazott neki? Csoda volt hát, hogy a katonák követték a vezérüket, miután a Túlélı mindenféléket ígért nekik? Most pedig halott emberek vették körbe, és ı felelt a halálukért. A halál nem jelentett nagy újdonságot a számára. És a bukás sem — már nem. De a gyomrát mardosó fájdalomtól nem tudott szabadulni. Igaz, hogy a katonák a Végsı Birodalom elleni harc során vesztették életüket, ami a lehetı legnemesebb halálnem egy szká számára — az a tény azonban, hogy valószínőleg valamiféle Kelsiertıl érkezı isteni védelemre számítva haltak meg... felettébb nyugtalanította. Tudtad, hogy nehéz lesz. Tudtad, hogy milyen terhet veszel a válladra. De mégis, milyen jogon? Még a saját bandája tagjai is — Ham, Szellı és a többiek — úgy gondolták, hogy a Végsı Birodalom legyızhetetlen. İk is a Kelsierbe vetett hitük miatt tették a dolgukat, és azért, mert a bandavezér egy tolvajmunka álcája mögé rejtve tálalta a tervet. Most pedig az az ember, akitıl a munkát kapták, halott. Egy felderítı, aki a csatamezıt ment ellenırizni, többé-kevésbé megerısítette Yeden halálának hírét. A birodalmi katonák lándzsahegyre tőzték a fejét, Ham több tisztjével egyetemben. A munka befejezıdött. Elbuktak. A sereg odalett. Nem lesz már lázadás, senki sem fogja már bevenni a várost. Valaki közeledett. Kelsier felnézett, és azon gondolkodott, hogy egyáltalán lesz-e ereje felállni. Vin összekucorodva feküdt a tuskó mellett, és a kemény földön aludt. Vánkosnak a ködköpönyegét használta. A rengeteg elégetett forrasz hatalmas energiákat rabolt el a lánytól, és ahogy Kelsier pihenıt vezényelt éjszakára, Vin szinte abban a pillanatban összeesett a fáradtságtól. A férfi azt kívánta, bárcsak ı is képes lenne aludni. Csakhogy sokkal nagyobb tapasztalattal bírt a forraszégetés terén. Végül az ı teste is felmondja majd a szolgálatot, de egy darabig még kihúzza. Egy alak jelent meg a ködben, és felé bicegett. A férfi idısnek tőnt, idısebbnek, mint bárki, akit Kelsier toborzott. Bizonyára már korábban csatlakozott a lázadáshoz — egy olyan szká lehet, aki már azelıtt a barlangokban élt, hogy ı kisajátította volna ıket. 174

A férfi kinézett magának egy nagyobb követ Kelsier tuskója mellett, és nagyot sóhajtva leült rá. Lenyőgözı, hogy ilyen idıs kora ellenére valaki még így kitartson. Kelsier gyors iramra kényszerítette a csapatot, hogy mihamarabb a lehetı legmesszebb kerüljenek a barlangrendszertıl. — Az embereid nem fognak nyugodtan aludni — szólalt meg az öreg. — Nincsenek hozzászokva, hogy kimerészkedjenek a ködbe. — Nem sok választásuk maradt — válaszolta Kelsier. Az idıs férfi megrázta a fejét. — Valóban nem, — Egy darabig mozdulatlanul ült, és agg szeme semmilyen érzelemrıl nem árulkodott. — Nem ismersz fel, ugye? A ködszerzet eltőnıdött, majd nemet intett a fejével. — Sajnálom. Én toboroztalak a soraink közé? — Ahogy vesszük. Tresting lovag ültetvényérıl jöttem. Kelsier ajka kissé szétnyílt a meglepetéstıl, majd végül felismerni vélte a férfi kopasz fejét, és fáradt, ám valahogy mégis erıt sugárzó testtartását. — Te vagy az öreg, akivel akkor éjszaka üldögéltem. A neved... — Mennis. Miután megölted Trestinget, behúzódtunk a barlangokba, ahol a lázadók befogadtak. Sokan közülünk végül elmentek, hogy új ültetvény után nézzenek, néhányan azonban maradtunk. Kelsier bólintott. — Ez az egész neked köszönhetı, ugye? — kérdezte, és a tábor felé mutatott. — Az elıkészületek... Mennis megvonta a vállát. — Néhányan, akik nem tudunk harcolni, más elfoglaltságot kerestünk magunknak. A ködszerzet közelebb hajolt az öreghez. — Mi történt, Mennis? Miért tette Yeden? Az idıs férfi csak a fejét rázta. — Általában a fiataloktól várunk könnyelmő lépéseket. Én azonban úgy vettem észre, hogy sokszor az idıskor meggondolatlanabbá teszi az embert, mint amilyen gyerekként lehetett. Yeden... nos, az a fajta ember volt, akit túl könnyen lehetett befolyásolni. Mind a személyed, mind a hátrahagyott hírnév által, amit te hagytál itt neki. Néhány parancsnoka úgy látta jónak, ha a katonák kapnak egy kis gyakorlati képzést is, és elképzelésük szerint egy éjszakai rajtaütés a holstepi helyırségen tökéletesnek bizonyulhatott. De láthatóan nehezebben boldogultak, mint gondolták. 175

Kelsier megrázta a fejét. — Még ha sikerrel is jártak volna, a sereg már úgyis használhatatlanná válik, mivel felfedik magukat. — Hittek benned — szólt Mennis halkan. — Azt hitték, hogy nem bukhatnak el. A ködszerzet felsóhajtott, hátrahajtotta a fejét, és a kavargó ködöt nézte. Lassan kifújta a levegıt, és a lehelete összeolvadt a feje fölött gomolygó áramlatokkal. — Szóval, mi lesz velünk? — kérdezte Mennis. — Szétválasztjuk a sereget, és kis csoportokban mindenki visszatér Luthadelbe, aztán elvegyül a szkák között. Mennis bólintott. Fáradtnak tőnt — kimerültnek —, de mégsem vonult még vissza a küzdelemtıl. Kelsier ismerte ezt az érzést. — Emlékszel az akkori beszélgetésünkre, ott Tresting ültetvényén? — tudakolta az idıs férfi. — Részletekre. Próbáltál meggyızni, hogy ne okozzak bajt. — De nem sikerült. — A bajkeverés szinte az egyetlen dolog, amihez értek. Haragszol azért, amit akkor tettem? Hogy földönfutó lett belıled? Mennis elgondolkozva bólintott. — De bizonyos értelemben köszönettel tartozom a haragnak. Úgy hittem, az életemnek befellegzett: minden reggel úgy ébredtem, hogy nem reméltem, lesz elég erım kimászni az ágyból. De... nos, a barlangban újra megtaláltam életem célját. És ezért hálás vagyok. — Még azok után is, amit a sereggel mőveltem? Mennis felhorkantott. — Ne gondolj túl sokat magadról, fiatalember! Azok a katonák magukat küldték a halálba. Lehet, hogy te voltál a kiváltó ok, de nem te hoztad meg helyettük a döntést. — Ettıl függetlenül nem ez az elsı szká lázadás, amit eltiportak. Közelrıl sem. Bizonyos értelemben sokra vitted: tekintélyes mérető sereget toboroztál össze, és mindenki várakozásán felüli mértékben fel is fegyverezted és kiképezted ıket. Az események egy kicsit gyorsabban történtek, mint tervezted, de büszke lehetsz magadra. — Büszke? — kérdezte Kelsier, és felállt, hogy leküzdje kavargó gondolatait. — Ennek a seregnek az lett volna a dolga, hogy segítsen megdönteni a Végsı Birodalmat; nem az, hogy elessen egy jelentéktelen csatában valami névtelen völgyben, többheti járásra Luthadeltıl. 176

— Megdönteni a... — nézett fel Mennis összevont szemöldökkel. — Tényleg valami ilyesmit terveztél? — Hát persze - válaszolta a ködszerzet. — Mi másért toboroztam volna össze egy ilyen sereget? — A forradalom miatt. Hogy harcoljunk. Ezek a férfiak azért jöttek a barlangba. Nem a gyızelem, vagy a vereség számított, hanem az, hogy végre tegyünk valamit — bármit —, amivel ellenszegülhetünk az Uralkodónak. Kelsier megfordult, és rosszallóan nézett. — Ti az elejétıl kezdve nem hittetek a sereg gyızelmi esélyeiben? — Talán más kimenetele is lehetett volna az egésznek? — kérdezte Mennis, és megrázta a fejét. — Néhányan talán elkezdtek ábrándozni a gyızelemrıl, fiatalember, de az Uralkodót nem lehet legyızni. Egykoron adtam neked néhány tanácsot: azt mondtam, hogy elıvigyázattal válaszd meg, milyen csatában harcolsz. Nos, én arra a következtetésre jutottam, hogy ebben a csatában érdemes volt harcolni. Most pedig hadd adjak egy újabb tanácsot neked, Kelsier, Hathsin Túlélıje! Ismerd fel, hogy mikor érdemes abbahagynod! Eddig mindent jól csináltál; jobban, mint azt bárki is remélni merte volna. Azok a szkák egy egész helyırségnyi katonát öltek le, mielıtt elkapták és lemészárolták ıket. Ez a legnagyobb gyızelem, amit szkák sok évtizede — sıt, talán évszázadok óta — kivívtak. Most itt az ideje, hogy félreállj. Ezzel az öreg tiszteletteljesen bólintott, és sántikálva visszaindult a tábor felé. Kelsier döbbenten állt. A legnagyobb gyızelem, amit a szkák sok évtizede elértek... Pont ez ellen küzdött. Nem csupán az Uralkodó, és a nemesség ellen, hanem az ezerévnyi rossz beidegzıdés ellen. Ezerévnyi élet ellen egy olyan társadalomban, ahol ötezer ember halála „nagy gyızelemnek" számít. Az élet olyannyira reménytelennek tőnt a szkák számára, hogy már a vereség gondolatában is megnyugvásra leltek. — Ez nem gyızelem volt, Mennis — suttogta Kelsier. — Majd én megmutatom, mi a gyızelem! Erıt vett magán, és elmosolyodott. Nem élvezetbıl, és nem is a megelégedettség miatt. Az emberei halála miatt érzett düh ellenére mosolygott; azért mosolygott, mert máshoz sem értett, mint a 177

mosolyhoz. Csak az örökös mosollyal bizonyíthatta az Uralkodónak — és magának is —, hogy nem gyızték le. Nem. Nem fog félreállni. Még nem végzett. Közel sem.

178

NEGYEDIK RÉSZ

TÁNCOSOK A KÖDTENGERBEN

179

Oly nagyon belefáradtam!

Huszonhatodik fejezet Vin az ágyán feküdt Dorong mőhelyében. A feje erısen lüktetett. Szerencsére a fejfájás már enyhült valamicskét. Még mindig emlékezett rá, hogy ébredt azon az elsı borzasztó reggelen: a fájdalom olyan erısen hasított belé, hogy alig tudott gondolkodni, megmozdulni pedig már végképp nem volt ereje. El sem tudta képzelni, Kelsier hogyan képes még mindig küzdeni, hogyan képes seregük megmaradt foszlányait biztonságos helyre vezetni. Annak pedig már több mint két hete. Tizenöt napja is megvan már, és a feje még mindig fáj. A férfi azt állította, hogy a fájdalom jót tesz neki, hogy meg kell ismernie a „forraszbajt", és a testét is meg kell tanítania, hogy ha kell, az elképzelhetetlen határán túl is teljesítsen. Minden tanítása ellenére a lány kételkedett benne, hogy ami ennyire fáj, tényleg „jót" tehet neki. Persze a képesség egyszer még hasznosnak bizonyulhat. Ennyit azért ı is elismert, fıként most, hogy a feje már nem kalapált annyira. İ és Kelsier kevesebb mint egy nap alatt tették meg a csatamezıre vezetı utat. A visszaút azonban már két hétig tartott. Felállt, és kinyújtóztatta elnyőtt tagjait. Még nem egészen egy napja tértek vissza. Kelsier minden bizonnyal egész éjszaka fenn maradt, hogy a többi bandatagnak elmagyarázza a dolgok állását. İ azonban örült, hogy aludni térhetett. A kemény földön töltött éjszakák megértették vele, hogy újabban túlzottan hozzászokott az ágymeleghez. Ásított egy nagyot, aztán újra megdörzsölte a halántékát, felkapott egy köntöst, és a fürdı felé vette az útját. Örömmel nyugtázta, hogy Dorong tanoncai már megengedték a fürdıvizét. Bezárta az ajtót, levetkızött és kényelmesen elhelyezkedett a meleg, enyhén illatosított fürdıvízben. Nem tudott már visszaemlékezni, valaha undorították-e ezek az illatok. Nem kétséges, hogy a parfüm által valamelyest veszít 180

észrevétlenségébıl, de ez csekély árnak tőnt azért, hogy végre megszabadulhasson az út porától és mocskától. Ám a hosszú hajat igen zavarónak találta — megmosta és kifésülte a csomókat —, és azon tőnıdött, az udvari hölgyek vajon hogyan szívelhették a hátukon végigomló hajtömeget. Vajon mennyi idıt kellett a szolgálójuk társaságában fésülködéssel és cicomázkodással tölteniük? Az ı haja még a vállát sem verte, de máris győlölettel gondolt arra, hogy esetleg tovább kell növesztenie. Ugrás közben az arca körül repkedne és a szemébe csapódna, nem is beszélve arról, hogy ellenségeinek elsırangú kapaszkodót nyújtana. Miután végzett a fürdıvel, visszatért a szobájába, kényelmes öltözékbe bújt, aztán nekivágott a lépcsınek. A mőhelyben tanoncok nyüzsögtek és az emeleten házvezetınık dolgoztak, de a konyhából semmilyen zaj nem szőrıdött ki. Dorong, Dockson, Ham és Szellı némán fogyasztották reggelijüket. Mind felpillantottak, amint Vin belépett a helyiségbe. — Mit bámultok? — vetette oda a lány morcosan, és megállt az ajtóban. A fürdı némileg enyhítette a fejfájást, de a tarkója alig észrevehetıen még mindig lüktetett. A négy férfi egymásra nézett. Ham szólalt meg elıször: — Éppen a terv állását vitattuk meg; most, hogy mind a megbízónk, mind a seregünk odaveszett. Szellı felhúzta az egyik szemöldökét. — Állását? Érdekesen fogalmazol, Hammond. Én úgy mondtam volna, hogy „tarthatatlanságát". Dorong egyetértıen felmordult, és a négy férfi újra a lány felé fordította a fejét, láthatóan a véleményére várva. Miért érdekli ıket annyira, hogy én mit gondolok? — futott át az agyán, miközben helyet foglalt az egyik széken. — Kérsz valamit enni? — kérdezte Dockson, majd felállt. — Dorong házvezetıi készítettek néhány paraszttekercset... — Sört — felelte Vin. Dockson megtorpant. — De hát még dél sincsen. — Sört. Most. Kérlek. — A lány elıredılt, majd két karját csigalassúsággal összefonta az asztal tetején, és a fejét alkarjára támasztotta. Hamnek még volt képe felkuncogni. — Forraszbaj? 181

Vin bólintott. — El fog múlni. — Ha elıbb bele nem pusztulok — nyögte a lány. Ham újra felgöcögött, de jókedve igen erıltetettnek tőnt. Dox a lány kezébe nyomott egy korsót, majd lopva a többiekre pillantott. — Nos, Vin, mit gondolsz? — Nem tudom — sóhajtott a lány. — A sereg volt az egész terv központi része. Szellı, Ham és Yeden minden idejüket toborzással töltötték, és Dockson meg Renoux a készleteken dolgoztak. Most, hogy a katonák nincsenek többé... Nos, így már csak Marsh maradt, meg a minisztériumi ügyei, és Kel támadásai a nemesség ellen. És ránk egyikhez sincsen szükség. A banda feleslegessé vált. A szobára néma csend borult. — Olyan kiábrándítóan hangzik az ı szájából... — foglalta össze Dockson. — A forraszbaj ezt teszi az emberrel — jegyezte meg Ham. — Egyébként is, ti mikor értetek vissza? — szegezte nekik a kérdést Vin. — Múlt éjszaka, amikor te aludtál — felelte Ham. — A helyırség korán hazaküldött minket, így nem kellett kifizetniük a zsoldot. — Tehát még mindig odakinn vannak? — kérdezte Dockson. Ham bólintott: — És a seregünk megmaradt embereire vadásznak. A luthadeli helyırség felmentette a Valtroux-csapatokat, akik elég sok veszteséget szenvedtek a harcban. A luthadeli csapatok többi része még sokáig nem tér vissza: felkelıket keresnek. Úgy tőnik, több osztag levált a fı hadtestünkrıl, és még a csata kezdete elıtt elmenekültek. A beszélgetés újra némaságba fulladt. Vin csendben kortyolta a sörét; inkább csak dühében, mint abbéli hitben, hogy jobban fogja magát érezni tıle. Néhány perccel késıbb léptek zaja hallatszott a lépcsı felıl. Kelsier viharzott be a konyhába. — Jó reggelt mindenkinek! — köszöntötte ıket a megszokott derős hangulatban. — Ma is tekercs van? Dorong, igazán felvehetnél néhány ötletesebb házvezetınıt. — A megjegyzés ellenére megragadott egy hengeres paraszttekercset, és hatalmasat harapott belıle, aztán elégedetten elmosolyodott, és töltött magának egy kis italt. A bandája némán hallgatott. Az emberek egymásra pillantgattak. A szıke vezér nem ült le, hanem a konyhaszekrénynek dılve falatozott. 182

— Kel, beszélnünk kell! — szólalt meg végül Dockson. — A seregnek vége. — Igen — felelte Kelsier két harapás között. — Észrevettem. — A munkának is vége tehát — vette át a szót Szellı. — Szép próbálkozás volt, de elbuktunk. A vezér abbahagyta a rágást, aztán tekercsét leeresztve összeráncolt szemöldökkel meredt a bábosra: — Elbuktunk? Ezt meg honnan veszed? — A hadseregnek vége, Kel — ismételte meg Ham. — A sereg csak a tervünk egyik részét képviseli. Ez most kissé hátravet minket, az igaz, de... az azért túlzás, hogy végünk van! — Az Uralkodó szerelmére, ember! — kiáltott rá Szellı. — Hogy állhatsz itt ilyen hányavetin és vigyorogva, miközben az embereink meghaltak? Még csak nem is érdekel? — De érdekel, Szellı — felelte Kelsier ünnepélyes hangon. — De ami történt, megtörtént. Tovább kell lépnünk. — Pontosan! Tovább ebbıl az ırült „munkából"! Ideje kiszállni. Tudom, hogy nem tetszik, amit mondok, de ez az igazság. Kelsier letette a tányérját. — Engem ne csillapíts, Szellı. Soha ne merészelj engem csillapítani! A bábos enyhén nyitott szájjal megdermedt. — Rendben — mondta végül. — Nem fogom ellened fordítani az allomanciát, csak az igazság erejét. Tudod, mit gondolok? Azt gondolom, hogy te soha nem is akartad megszerezni azt az atiumot. Csak felhasználsz minket. Vagyont ígértél, hogy csatlakozzunk hozzád, de igazából soha nem akartad, hogy meggazdagodjunk. Ez az egész csak rólad szól: a valaha élt leghíresebb bandavezérré akarsz lenni! Ezért terjeszted ezeket a híreszteléseket, ezért toborzol mindenfelé. Te már voltál gazdag — és most legendává akarsz válni. Szellı elhallgatott, és szúrós szemmel nézett Kelsierre. Amaz karját összefonva állt, és a csapatot nézte. Többen nem állták a pillantását: szégyennel teli, lesütött tekintetük elárulta, hogy ık is egyetértenek Szellıvel. Vin is közéjük tartozott. A csend sokáig tartott még, és mindenki arra számított, hogy Kelsier ellenkezni próbál. A lépcsın újra lépések hangzottak fel, és Kobold berobbant a konyhába. — Szedjék magát, urak, és fel az utcára jöjjenek fel! Csoportosulnak, Szökıkút tér! 183

Kelsier jottányit sem lepıdött meg a fiú bejelentésén. — Gyülekeznek? A Szökıkút téren? — kérdezett vissza Ham lassan. — Ezek szerint... — Gyerünk! — szólt a szıke vezér, és felegyenesedett. — Menjünk, nézzük meg! *** — Nem szívesen megyek, Kel — szólt Ham. — Van oka annak, hogy mindig kerültem a felhajtást. Kelsier rá sem hederített. A banda élén lépdelt, melynek minden tagja — még Szellı is — hétköznapi szká öltözéket és köpönyeget viselt. Szemerkélni kezdett a hamu, és a könnyő pillék úgy szánkáztak alá az égbıl, mint valami láthatatlan fáról hulló levelek. Hatalmas szká csoport zárta el az utcát. A legtöbbjükön látszott, hogy a környezı üzemek és gyárak dolgozói. Vin csak egyetlen olyan okot ismert, amiért a munkásokat kieresztik a gyárakból és engedik, hogy az utcán lıdörögjenek. Kivégzések. Soha nem ment el még egy kivégzésre sem. Elméletileg a város minden lakójának kötelezı volt megjelenni — akár nemes, akár szká — , azonban a tolvajbandák jobb szerettek észrevétlenek maradni. A távolból zengı harangok az eseményre hívtak, és obligátorok álltak az utcákon. Olyanokat kerestek a gyárakban, üzemekben, házakban, akik nem engedelmeskedtek a harangszó hívásának, és az ilyenekre halálbüntetést róttak ki. Ilyen sok embert összegyőjteni az utcán nagy vállalkozásnak számított, de az obligátorok bánásmódja hathatós bizonyítékkal szolgált az Uralkodó hatalmára. Az utcák egyre jobban benépesültek, miközben Vin csapata a Szökıkút tér felé közelített. Még a tetık is tele voltak, és egyre több ember özönlötte el az utcákat. Mindenki közelebb akart kerülni a látványossághoz. Nem fognak elférni — gondolta a lány. Luthadel nem olyan volt, mint a többi város: lakossága jóval meghaladta azokét. Még ha csak a férfiak jöttek volna el, ennyi ember egyszerően nem nézhette végig a kivégzéseket. S mégis özönlöttek. 184

Részben az esemény kötelezı volta miatt, részben azért, mert addig sem kellett dolgozniuk, de — ahogy Vin sejtette — nem utolsósorban azért is, mert mindben ott munkált valami beteges kíváncsiság. Ahogy a tömeg egyre nagyobbra és nagyobbra duzzadt, Kelsier, Dockson és Ham nekiláttak, hogy átverekedjék magukat a nézelıdık között. A szkák egy része bánatos képet vágott, de a legtöbbjük szolgalelkő, kifejezéstelen arccal álldogált. Kelsier láttán néhányan meglepıdtek, mások izgatottak lettek, bár a tolvajvezér ezúttal a ruhaujjába rejtette sebeit. Az emberek elızékenyen utat adtak neki. Végül a csapat elérte a teret körülvevı épületek külsı peremét. A szıke allomanta kiválasztott egyet, majd arrafelé bólintott, és Dockson nekiiramodott. Egy férfi megpróbálta útját állni a kapuban, de Dockson a tetıre mutatott, és csábítón megcsörgette a pénzes erszényét. Néhány perc múlva már az egész tetı az övék volt. — Dorong, füstölj el minket! — kérte csendesen Kelsier, mire a göcsörtös arcú kézmőves bólintott, és egykettıre eltüntette a csapatot a bronzot égetı fürkészek érzékei elıl. Vin leguggolt a tetı peremére, és kezét a kıpárkányra téve vizslatta az alattuk húzódó teret. — Mennyi ember van itt...! — Egész életedben városban éltél — mondta a mellette álló Ham. — Biztosan nem idegen neked a tömegek látványa. — Igen, de... — Hogyan magyarázza el? A gomolygó, összezsúfolt embertömeghez foghatót még soha nem látott. A végtelen szkátenger nyúlványai minden fıtérre vezetı utcát megtöltöttek. A lány azon tőnıdött, egyáltalán hogyan kapnak levegıt. Az elıkelık a tér közepén foglaltak helyet, a szká katonáktól külön. A központi szökıkút lábánál ültek egy emelvényen, mely külön udvaron helyezkedett el, és úgy másfél méterrel a tér fölé magasodott. Üléseket ácsoltak a nemesség számára, és az elıkelık úgy terpeszkedtek ott, mintha csak valami színházi elıadáson vagy lóversenyen lennének. A szolgák napernyıket tartottak uruk feje fölé a szemerkélı hamu ellen, de a hamuesı ezúttal olyan ritkás volt, hogy a legtöbben egyáltalán nem foglalkoztak vele. A nemesek mellett álltak az obligátorok: a közönséges tisztviselık szürkében, az inkvizítorok feketében. Láttukra Vin megborzongott. A nyolc hórihorgas inkvizítor egy teljes fejjel magasodott a többi obligátor fölé. De a sötét ruhás teremtményeket nem csupán az öltözékük 185

különböztette meg egyszerőbb fivéreiktıl. Az acélinkvizítorok jellegzetes, rideg viselkedésükkel is elkülönültek tılük. A lány úgy döntött, hogy inkább az átlagos obligátorokat veszi szemügyre. A legtöbben büszkén és gıgösen álldogáltak hivatalos gúnyájukban, mely annál finomabb anyagból készült, viselıjük minél magasabb tisztet töltött be. Vin ónt égetett és hunyorgott, aztán mintha felismert volna egy ismerıs arcot. — Ott — mutatott le a térre. — Az ott az apám. Kelsier felkapta a fejét. — Hol? — Az obligátorok elıtt áll. Az az alacsony férfi, arany vállszalaggal. A szıke vezér elhallgatott. — Az ott az apád? — kérdezte végül. — Ki? — kérdezte Dockson szintén hunyorítva. — Nem látom az arcukat. — Tevidian — felelte Kelsier. — A nádorprelán? — kérdezte Dockson, és hangja mélységes döbbenetet tükrözött. — Mi? — kérdezett vissza a lány. — A kicsoda? Szellı lágyan kuncogott. — A nádorprelán, kedvesem, a minisztérium vezetıje. Az Uralkodó legfontosabb és leghatalmasabb obligátora. Gyakorlatilag még az inkvizítoroknál is nagyobb hatalma van. Ennek hallatára Vin kıvé meredt. — A nádorprelán — motyogta magában Dockson, és a fejét rázta. — Ez egyre jobb! — Nézzétek! — mondta hirtelen Kobold, és a tömegre mutatott. A szkák megmozdultak. A lány úgy gondolta, olyan közel vannak egymáshoz, hogy már moccanni sem tudnak. Kitőnt, hogy tévedett. Az emberek lassan félrehúzódtak, és a központi emelvény felé vezetı széles folyosót képeztek. Hogyan vehették rá ıket...? Aztán hirtelen megérezte. Nyomasztó bénulás vett rajta erıt, mintha súlyos paplant terítettek volna az arcára, hogy kiszorítsák belıle a levegıt, hogy elvágják a cselekvıképességét. Azonnal vörösrezet égetett. De még a fém ellenére is meg mert volna esküdni rá, hogy az Uralkodó bábos tevékenységét érzi, mint azelıtt a palotánál. Érezte, hogy egyre közelebb jön, és lassan minden akaraterıt, minden vágyat, minden érzelmet kiszorít belıle. 186

— Közeledik... — suttogta Kobold, és lekuporodott a lány mellé. Két hatalmas testő fehér csıdör vontatta, fekete hintó jelent meg az egyik utcában, és lassan gördült végig a szkák széles folyosóján, az elháríthatatlan végzet érzetét árasztva magából. Vin látta, hogy a kocsi több embert is érint, és gyanította, hogy ha valaki a kerekek alá esne, a fogat még csak nem is lassítana, hanem egyszerően halálra tiporná a szerencsétlent. A szkák egy kicsit még jobban magukba roskadtak, miközben az Uralkodó közelebb ért. Látható hullám futott végig a tömegen: a nagy erejő tompítás hatására vállukat leeresztették és lábukat megrogyasztották. A suttogások és csevej háttérzaja is elnémult, és a hatalmas térre valószerőtlen csend borult. — Milyen erıs! — mondta Szellı. — Én a legjobb formámban is csak néhány száz embert tudok csillapítani. De itt tízezrek vannak! Kobold elnézett a tetık fölött. — Kedvem volna mélybe hullik. Csak elenged a tetıt és... Egyszer csak elhallgatott, majd megrázta a fejét, mintha mély álomból ébredne. Vin a homlokát ráncolta. Valami megváltozott. Próbaképpen kioltotta a vörösrezet, és rádöbbent, hogy már nem érzi az Uralkodó tompító hatását. A borzalmas nyomás érzete — a lélektelenség és üresség — furamód eltőnt. Kobold felpillantott, és a többi bandatag is egy kicsit jobban kiegyenesedett. A lány körbepillantott. A téren álló szkákon semmilyen változás nem látszott. Aztán tekintete megtalálta Kelsiert. A bandavezér egyenes háttal állt, és mereven a közeledı kocsit nézte; arcán az összepontosított figyelem erıfeszítése tükrözıdött. Zendíti az érzelmeinket! — döbbent rá Vin. — Ellensúlyozza az Uralkodó hatását. Látható volt, hogy a férfi keményen küzd azért, hogy kis csoportjukat megvédje. Szellınek igaza van. Hogyan harcolhatnánk valami ilyesmi ellen? Az Uralkodó egyszerre százezer embert tart a hatása alatt. De Kelsier nem adta fel. A próba kedvéért Vin is meggyújtotta a vörösrezet, aztán cinkkel Kelsier segítségére sietett a körülöttük állók zendítésében. Olyan érzése volt, mintha valami súlyos és megmozdíthatatlan falat akarna odébb húzni. Valahogyan azonban 187

mégis volt értelme, mert a férfi arcán látszott, hogy kissé megkönnyebbült, és hálás pillantást vetett a lányra. — Nézzétek! — mondta Dockson, aki nyilvánvalóan nem vette észre a néma harcot, ami körülötte zajlott. — A börtönszekerek! — Az Uralkodó hintója mögött közeledı tíz, rácsokkal ellátott, hatalmas szekérre mutatott. — Felismered a foglyokat? — kérdezte Ham. — Nem én látok van — válaszolta Kobold. — Bácsikám, tényleg égetıdsz, ugye? — Igen. Égetem a vörösrezet — felelte Dorong ingerlékenyen. — Biztonságban vagy. Egyébként is elég messze vagyunk az Uralkodótól ahhoz, hogy amúgy se nagyon számítson. Túl nagy a tér. Kobold bólintott, aztán láthatóan ónt égetett. Egy pillanattal késıbb megrázta a fejét. — Nem én ismerek senkit fel. — Nem minden toborzáson voltál ott, Kobold — mutatott rá Ham. — Igaz — felelte a legény. Furcsa kiejtése megmaradt, de látszott rajta, hogy próbál szabályosan beszélni. Kelsier közelebb lépett a peremhez, és kezével leárnyékolta a szemét. — Látom a foglyokat, de egyiket sem ismerem fel. Ezek nem a mi katonáink. — Akkor meg kik? — Fıként nık és gyerekek — felelte a szıke vezér. — A katonák családjai? — folytatta a találgatást az elborzadt Ham. Kelsier megrázta a fejét. — Azt kétlem. Biztosan nem töltötték az idıt azzal, hogy azonosítsák a halottakat. A martalóc értetlenül a szemöldökét ráncolta. — Véletlenszerően szedték össze ıket, Hammond — világosította fel Szellı a barátját egy csendes sóhaj kíséretében. — Példát statuálnak velük: kivégzik ıket, hogy megbüntessék a lázadó szkákat. — Még csak ezt sem jelenthetjük ki — szólt közbe Kelsier. — Kétlem, hogy az Uralkodó tudja, vagy egyáltalán érdekli ıt, hogy a legtöbb embert Luthadelbıl toboroztuk. Valószínőleg csak azt feltételezi, hogy valami vidéki lázadásról van szó. Mindössze arra akar emlékeztetni mindenkit, hogy ki irányítja a birodalmat. Az Uralkodó fekete hintaja felgördült egy emelvényre. A baljós fogat pontosan a tér közepén állt meg, de maga az Uralkodó nem szállt ki. 188

A rabszekerek is megálltak, majd egy csapat obligátor és katona nekilátott, hogy kiszállítsa a foglyokat. A fekete hamu tovább hullott az égbıl, amint a rabok elsı csoportját feltaszigálták a központi emelvényre. Egy inkvizítor irányította a munkálatokat, és az alig-alig ellenkezı raboknak mutogatott, hogy az emelvény négy sarkán álló, tálszerő szökıkutaknál gyülekezzenek. Négy rabot térdre kényszerítettek — minden szökıkútnál egyet —, és négy inkvizítor felemelte obszidiánbaltáját. A négy fejsze lesújtott, és a négy ember feje levált a testükrıl. Katonák tartották a torzókat, amíg a vér a tálakba fröcskölt. A szökıkutak vize vörösen kezdett csillogni, ahogy a vér a magasba szökkent. A katonák félrelökték a holttesteket, aztán négy újabb embert kényszerítettek a helyükre. Kobold a rosszulléttel küzdve elfordította a fejét. — Miért... miért Kelsier nem tesz valamit? Hogy embereket mentse meg, úgy értem? — Ne légy ostoba! — válaszolta Vin. — Nyolc inkvizítor van odalenn, nem is beszélve az Uralkodóról. Kelsiernek elment volna az esze, ha ilyesmit tervezne. Bár nem lennék meglepve, ha nem fordult volna meg a fejében... — fejezte be a gondolatot Vin, és eszébe ötlött, amikor a férfi egyedül akart nekirontani egy egész hadseregnek. Oldalra pillantott. A kéményt elfehéredett ujjakkal szorító bandavezéren látszott: csak nagy nehezen tudja megállni azt, hogy lerohanjon és véget vessen a kivégzéseknek. Kobold eltántorgott a tetı egy olyan részére, ahol anélkül tudott háborgó gyomrán könnyíteni, hogy az epe az emberek fejére hullott volna. Ham halkan felnyögött, és még Dorong is gyászos képet vágott. Dockson komor arccal figyelte az eseményeket, mintha a lefejezéseket végignézni valamiféle gyászszertartás volna. Szellı csak a fejét rázta. Kelsier azonban... Kelsier dühös volt. Az arca elvörösödött, izmai pattanásig feszültek, szeme lángokat szórt. Négy újabb ember lehelte ki a lelkét, köztük egy gyermek. — Ez a mi igazi ellenségünk — jelentette ki a szıke vezér dühösen, és végigmutatott a téren. — Nincs irgalom, ezt nem lehet félbehagyni! Ez nem pusztán egy egyszerő munka, amit félre lehet dobni, amikor utunkat állja néhány váratlan nehézség. További néggyel nıtt a mártírok száma. 189

— Nézzétek meg ıket! — kiáltotta Kelsier, és a nemesekkel telezsúfolt lelátókra mutatott. A legtöbb unottan üldögélt, de volt, akik egyenesen élvezték az elıadást. A lefejezések közben odafordultak társaikhoz, és tréfákat mondtak egymásnak. — Tudom, hogy megkérdıjelezitek a döntéseimet — folytatta a szıke allomanta a csoport felé fordulva. — Úgy gondoljátok, hogy túlzottan elutasító vagyok a nemességgel kapcsolatban, és hogy élvezem, ha megölhetem ıket. De tekintsetek végig azokon a nevetgélı piperkıcökön, és mondjátok a szemembe, hogy nem érdemlik meg a halált! Én csupán igazságot teszek. Eközben négy másik ember is odaveszett. Vin ón segítségével gyorsan végigpásztázta az emelvényeket. Elend hasonló korú fiatalemberek társaságában ült. Egyikük sem nevetett, és nem ık voltak az egyetlenek. Igaz, ami igaz, a nemesek nagy része könnyedén vette az eseményeket, de volt egy kisebbség, aki elborzadt arccal ült. Kelsier így folytatta: — Szellı, te az atiumról kérdeztél. İszinte leszek veled: soha nem ez volt a fı célom. Azért győjtöttem össze ezt a csapatot, mert meg akartam változtatni a dolgok állását. Elraboljuk az atiumot — hiszen szükségünk lesz rá, hogy támogathassuk az új kormányzatot —, de a munka nem arról szól, hogy én, vagy bármelyikünk meggazdagodjon. Yeden halott. İ volt az egyetlen kifogásunk: az árnyékában jót tehettünk úgy, hogy közben tolvajszerepünket játszottuk. Ez mostanra semmivé lett. Feladhatjátok, ha akarjátok. Kiszállhattok. De ez semmin nem változtat. A harc tovább folytatódik. Újabb emberek halnak meg. Csak annyit tesztek, hogy szemet hunytok felette. Négy további ártatlan fogoly ért borzalmas véget. — Itt az idı, hogy befejezzük a színjátékot! Ha cselekedni akarunk, ıszintének kell lennünk magunkkal szemben. Be kell ismernünk, hogy most már nem a pénzrıl van szó. A cél az, hogy véget vessünk ennek az iszonyatnak! — A vöröslı szökıkutakra mutatott, melyek még azoknak a szkáknak is egyértelmő jeleket küldtek, akik túl messze álltak ahhoz, hogy lássák, mi történik. — Én folytatom a harcot — folytatta a csapat vezére halkan. — Tisztában vagyok vele, hogy néhányan nem tartotok igazi vezetınek. Úgy érzitek, hogy csak hírnevet akarok szerezni magamnak a szkák 190

körében. Azt suttogjátok, hogy én akarok lenni az Uralkodó. Azt hiszitek, hogy saját magamat fontosabbnak tartom a birodalom megdöntésénél. Elhallgatott, és Vin látta, hogy Dockson és a többiek bőnbánó szemmel pillantanak rá. Kobold, még mindig fehér arccal, visszatért közéjük. Négy újabb ember adta némán az életét. — Tévedtek — folytatta Kelsier csendesen. — Bíznotok kell bennem. Amikor belefogtunk a terv megvalósításába, biztosítottatok a támogatásotokról, függetlenül attól, milyen veszélyesnek tőnt. Nem érdekes, hogy állnak a dolgok, nem érdekes, milyen borzalmasan kevés esélyünk maradt, folytatnunk kell a küzdelmet! Négy további rab ért véres véget. A banda lassan Kelsier felé fordult. A ködszerzet érezte, hogy már feleannyira sem kell ellensúlyoznia az Uralkodó érzelmi tompítását, bár már Vin is kioltotta a cinkjét. Talán... talán mégis lehetséges, amit mond — gondolta a lány. — Ha valaha létezett ember, aki legyızheti az Uralkodót, Kelsier az. — Annak idején nem a képességeitek alapján választottalak benneteket — folytatta a bandavezér —, bár képességeknek sem vagytok híján. Mindegyikıtöket külön választottalak ki, mert tudtam, hogy lelkiismeretesek vagytok. Ham, Szellı, Dox, Dorong... mind híresek vagytok az ıszinteségetekrıl, sıt mit több: jólelkőségetekrıl. Tudtam, hogy ha a tervet sikerrel akarjuk végrehajtani, olyan emberekre lesz szükségem, akik valóban törıdnek másokkal. Nem, Szellı. Ez nem a dobzosokról vagy a dicsıségrıl szól. Háború zajlik — egy háború, ami ezer esztendıvel ezelıtt kezdıdött, és aminek most véget akarok vetni. Mehettek, ha úgy kívánjátok. Tudjátok, hogy én engedlek titeket elmenni; nem kérdezek, és nem büntetek. Azonban — tette hozzá, és tekintete hirtelen megkeményedett —, ha maradtok, meg kell ígérnetek, hogy többé nem vitatjátok a szavamat. A munkával kapcsolatban megfogalmazhatjátok az aggodalmaitokat, de azt többé nem tőröm, hogy rólam mint vezetıtökrıl, a hátam mögött sustorogjatok. Ha maradtok, akkor engem követtek! Értve? Tekintetét egyesével belefúrta minden bandatag tekintetébe. Mindegyikük bólintott. 191

— Nem hiszem, hogy valaha is vitattuk volna a szavadat, Kel — mondta Dockson. — Csak... aggódtunk, és nem alaptalanul. A hadsereg nagy szerepet játszott a tervünkben. Kelsier észak felé, a fı városkapu felé biccentett. — Mit látsz arrafelé a távolban, Dox? — A városkaput? — És mostanában észrevettél rajta valami különöset? Dockson megvonta a vállát. — Semmit. Egy kicsit kevesen ırzik, de... — Miért? — vágott szavába a ködszerzet. — Miért ırzik kevesen? A körszakállas férfi elgondolkodott. — Mert a helyırség nincs a városban? — Pontosan. Ham azt mondja, hogy a helyırség még hónapokig kergetheti a seregünk maradványát a városon kívül, és csak tíz százalékuk maradt itt. Nem véletlen, hiszen a helyırség nem szokott lázadókat megállítani. Luthadel talán védelem nélkül maradt, de hát Luthadelt soha senki nem támadja meg. Eddig legalábbis még soha senki nem próbálta. A csapattagok csendes pillantásokat váltottak, és tekintetükben megcsillant a felismerés. — A város elfoglalására irányuló tervünk elsı részét sikerrel végrehajtottuk — mutatott rá Kelsier. — A helyırség elhagyta Luthadelt. Sokkal nagyobb árat fizettünk, mint amire számítottunk; sokkal nagyobbat, mint kellett volna. Az Elfeledett Istenek nevében azt kívánom, a katonáink bár ne vesztek volna oda. Sajnos ezt most már nem tudjuk megváltoztatni. A lázadás még nem ért véget. Luthadel elsıdleges rendfenntartó serege elhagyta a várost. Ha valóban kitör egy házak közötti háborúskodás, az Uralkodónak nehéz dolga lesz, ha meg akarja akadályozni. Feltéve, hogy egyáltalán akarja. Valamilyen oknál fogva minden száz évben a háttérbe vonul, és hagyja, hogy az elıkelık megküzdjenek egymással. Talán rájött, hogyha egymásnak ereszti ıket, legalább ıt magát békén hagyják. — De mi lesz, ha visszatér a helyırség? — kérdezte Ham. — Ha úgy lesz, ahogyan gondolom — felelte Kelsier —, az Uralkodó hagyja, hadd keressék szétszóródott seregünk nyomát még néhány hónapig, és ezáltal szabaddá válik az út a nemesség elıtt, hogy egy kicsit kiengedjék a gızt. Csak hát sokkal több van a háttérben, mint az 192

Uralkodó azt sejtené. Amikor kitör a házak közti háború, mi a káosz leple alatt elfoglaljuk a palotát. — És milyen sereggel, drága barátom? — kérdezte Szellı. — Még mindig vannak csapataink. És idınk is van még, hogy további embereket toborozzunk. Óvatosnak kell lennünk. A barlangokat többé nem használhatjuk, így a városban kell elrejteni a csapatokat. Ennélfogva csak kevesebb katonánk lehet. Mindazonáltal ez akkor már nem fog gondot jelenteni, ugyanis a helyırség végül visszatér a városba. Emberei jelentıségteljesen egymásra néztek. Vin azon tőnıdött, a férfi vajon mit érthetett a legutóbbi állítása alatt. — Pontosan, Kel — jegyezte meg óvatosan Ham. — Visszatérnek, és nekünk nem lesz elég emberünk, hogy megküzdjünk velük. — De a miénk lesz az Uralkodó kincstára — mosolyodott el Kelsier. — Mit is mondasz mindig azokról a helyırségiekrıl, Ham? A martalóc egy pillanatra nem értette, de aztán ı is elmosolyodott. — Hogy alapvetıen zsoldosok. — Elvesszük az Uralkodó pénzét. És ezáltal a hadserege is a markunkba kerül. Ez sikerülhet, uraim! Tehetünk róla, hogy sikerüljön! A csapat önbizalma láthatóan megnıtt. Vin azonban visszafordult a tér felé. A szökıkutak olyan vörösen szöktek az égbe, hogy most már úgy tetszett, teljesen vérbıl valók. Az Uralkodó emelvényérıl, koromfekete hintójából nézte az eseményeket. A kocsi ablakai nyitva álltak, és az ón segítségével Vin megpillantotta odabenn egy sötét alak körvonalait. Ez a mi valódi ellenségünk! Nem a helyırség, nem az inkvizítorok. Az az ember. A naplóíró. Meg kell találnunk a módját, hogyan gyızhetjük le, máskülönben minden egyéb értelmét veszíti.

193

Azt hiszem, rájöttem, Rashek miért neheztel rám olyannyira. Nem hiszi, hogy egy magamfajta kívülálló — egy idegen — valóban az Örök Hıs lehet. Meg van gyızıdve róla, hogy valamilyen módon becsaptam a filozófusokat, és hogy jogtalanul viselem a Hıs ékszereit. Rashek szerint csak egy tisztavérő terrisi lehet a Hıs. Érdekes módon győlölete egyre eltökéltebbé tesz. Be kell bizonyítanom neki, hogy alkalmas vagyok a feladatra.

Huszonhetedik fejezet A levert csapat aznap este visszatért Dorong mőhelyébe. A kivégzések órákig tartottak. Sem vádemelés nem történt, sem magyarázatok nem hangzottak el a minisztérium vagy az Uralkodó részérıl. Csak kivégzés kivégzés után. Mikor a foglyok elfogytak, az Uralkodó és obligátorai elhagyták a teret. Csupán egy halom holttestet hagytak maguk mögött az emelvényen. A szökıkutak vize vérvörösen szökött a magasba. Miközben Kelsier csapata visszatért a konyhába, Vin rádöbbent, hogy a fejfájás már nem zavarja annyira. A fájdalom... eltörpült a feladat mellett. Az egyik gondos szolgáló vászonkendıvel letakarta az asztalon álló paraszttekercseket, de senki egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. — Rendben — kezdte Kelsier, és elfoglalta szokásos helyét a konyhaszekrénynél. — Tervezzünk! Mi legyen a következı lépés? Dockson a szoba egyik sarkából papírokat hozott magával, és helyet foglalt. A helyırséget kiiktattuk. Most a nemességre koncentrálhatunk. — Szó szerint — értett egyet Szellı. — Ha tényleg néhány ezer emberrel akarjuk elfoglalni a kincstárat, valamivel el kell terelni a palotaırök figyelmét, és a nemességnek sem szabad engedni, hogy elvegye tılünk a várost. A házak közti háború ennélfogva kiemelt jelentıséget nyer. Kelsier bólintott. — Én is pontosan így gondolom. — De mi történik, amikor a viszály alábbhagy? — vetette közbe Vin. — Szembe kell majd szállnunk a gyıztes házakkal. 194

A szıke vezér a fejét rázta. — Én nem úgy tervezem, hogy a házak közötti viszálykodás valaha is véget ér. Egyhamar biztosan nem. Az Uralkodó parancsol és a minisztérium rendet tart az alattvalói között, de az elıkelık azok, akik valóban munkára fogják a szká sokaságot. Tehát ha elég nemesi házat sikerül megsemmisítenünk, a kormányzat talán magától is összeomlik. Az egész Végsı Birodalommal nem szállhatunk szembe — ahhoz túl nagy. De talán darabokra törhetjük, és a részeket egymás ellen fordíthatjuk. — Pénzügyi nyomást kell gyakorolnunk a nagy házakra — lapozgatott Dockson a papírjai közt. — Az arisztokrácia elsısorban pénzügyi intézmény, és a források hiánya bármelyik házat hamar szegénységbe döntheti. — Szellı, lehet, hogy a te álneveidet is fel kell használnunk — mondta Kelsier. — Eddig fıként én egyedül dolgoztam a házak közötti háborún, de hogyha azelıtt meg akarjuk roppantani a várost, mielıtt a helyırség visszatérne, meg kell sokszoroznunk az erıfeszítéseinket. Az elegáns öltözető férfi felsóhajtott: — Rendben. Csak arra ügyeljünk, hogy olyanok ne ismerjenek fel, akik valaki másnak hisznek! Bálokra nem mehetek, de alkalmi látogatásokat tehetek bizonyos házaknál. — Dox, neked is ugyanez lesz a feladatod — fordult a barátjához Kelsier. — Magam is rájöttem. — Mindkettıtöknek elég veszélyes lesz — figyelmeztette ıket a ködszerzet —, de a gyorsaság most mindennél többet ér. Továbbra is Vin lesz a fı kémünk, és hamarosan hamis híreket kell majd terjesztenie. Bármit, amitıl a nemesség elbizonytalanodik. Ham bólintott. — A legjobb, ha a legfelsı osztályra összpontosítjuk a figyelmünket. — Így van — helyeselt Szellı. — Ha a leghatalmasabb házakat gyengének tudjuk láttatni, ellenségeik gyorsan lecsapnak majd. Miután ezek már összeomlottak, az emberek csak azután jönnek majd rá, hogy valójában ezek a házak vitték a hátukon az egész gazdaságot. A szobában mindenki elhallgatott, és a fejek Vin felé fordultak. — Mi az? — kérdezte a lány. — A Venture-házról beszélnek, Vin — világosította fel Dockson. — Az a legnagyobb hatalommal bíró család. 195

Szellı bólintott. — Ha a Venture összeomlik, az egész Végsı Birodalom megérzi az utórezgéseket. A lány egy darabig csendben ült. Aztán megszólalt: — De nem mind rossz emberek. — Talán így van — felelte Kelsier. — Azonban Straff Venture nagyúr bizonyosan az, és a családja magas pozíciót foglal el a Birodalomban. A Venture-háznak vesznie kell, és te már bizalmas viszonyban vagy az egyik legfontosabb tagjával. Azt hittem, azt akarod, hogy tartsam távol magam Elendtıl — gondolta Vin felháborodva. — Csak tartsd nyitva a füled, gyermekem! — javasolta Szellı. — Hátha beszél neked a fiú a ház pénzügyeirıl. Találd meg nekünk a gyenge pontjukat, és mi elvégezzük a többit. Elend pont az efféle játékokat győlöli a legjobban — gondolta a lány. Azonban a kivégzések még mindig élénken éltek az emlékezetében, és azoknak véget kellett vetni. Mellesleg pont Elend mondta, hogy nem szívelheti az apját, sem a családját... Talán... talán lehet ott valami. — Meglátom, mit tehetek — felelte. Kopogtak a bejárati ajtón, és az egyik tanonc kinyitotta. Nem sokkal késıbb a szká köpönyegbe öltözött Sazed lépett be a konyhába. Kelsier az órára pillantott. — Korán jöttél, Saz. — Szokásom, Kelsier mester — felelte a terrisi. Dockson felhúzta a szemöldökét. — Ezt a szokást más is a magáévá tehetné. A csapat vezére felhorkantott. — Ha az ember mindig idıben érkezik, az azt jelenti, hogy soha nincsen fontosabb dolga. Saz, mi van az emberekkel? — A várakozásoknak megfelelıen jól vannak. De örökké nem rejtızhetnek a Renoux-raktárakban. — Tudom — felelte Kelsier. — Dox, Ham, dolgozzatok ezen a problémán! Kétezer ember maradt a seregbıl. Juttassátok be ıket Luthadelbe. Dockson megfontoltan bólintott: — Megtaláljuk a módját. — Azt kívánod, hogy tovább képezzük ıket? — kérdezte Ham. A ködszerzet bólintott. — Akkor osztagonként kell elrejtenünk a katonákat — mondta. — Nincs annyi lehetıségünk, hogy egyesével képezzük ki ıket. Mondjuk, 196

néhány száz katona lehetne egy csapatban. A nyomornegyedekben elrejtızhetnének — közel egymáshoz. — Gondoskodni kell róla, hogy egyik csapat se ismerje a másikat — főzte hozzá Dockson —, és arról sem szabad tudniuk, hogy még mindig a palotát akarjuk megtámadni. Ha ilyen sokan tartózkodnak majd a városban, megvan az esélye, hogy az obligátorok elkapják egyiket-másikat. Kelsier bólintott. — Mondjátok azt minden csapatnak, hogy ık az egyedüli különítmény, ami nem oszlott fel, és csak a biztonság kedvéért tartottuk egyben ıket. — Azt is mondtad, hogy a toborzást folytatni kell. A vezér bólintott: — Legalább kétszer ennyi katonát akarok összegyőjteni, mielıtt megkíséreljük bevenni a palotát. — Az nehéz lesz — felelte Ham —, tekintve a seregünk vereségét. — Milyen vereséget? — vágott vissza Kelsier. — Mondjátok el az újoncoknak az igazat. Azt, hogy a hadseregünk sikeresen kiiktatta a helyırséget. — Bár a legtöbben meghaltak közben — kötötte az ebet a karóhoz Ham. — Ezt a részt átugorhatjuk — így Szellı. — Az emberekben felgyülemlett a harag a kivégzések miatt. Azzal megfoghatjuk ıket. — Ham, a következı hónapokban a toborzás lesz a fı feladatod — foglalta össze Kelsier. — Az nem túl sok idı — felelte Ham —, de meglátom, mit tehetek. — Jó — zárta le a szıke vezér. — Saz, megjött a levél? — Megjött, Kelsier mester — felelte az ırzı, majd kihúzott egy összehajtott papírost a köpenye alól, és átadta a bandavezérnek. — Mi volna az? — kérdezte Szellı kíváncsian. — Marsh üzenete — felelte Kelsier, miközben széthajtogatta a levelet, és a tartalmát vizsgálgatta. — A városban van, és hírekkel szolgálhat nekünk. — Miféle hírekkel? — így Ham. — Azt nem említi. — A ködszerzet megragadott egy paraszttekercset. — De pontosan megadta, hol kell vele találkoznom ma éjszaka. — Azzal felvette az egyik szká köpönyeget. — Szétnézek a helyszínen, mielıtt besötétedne. Velem jössz, Vin? A lány bólintott, és felállt. 197

— Ti addig gondoljátok tovább a tervet! Két hónapon belül olyan feszültséget akarok ebben a városban, hogy amikor az ár elindul, még az Uralkodó se tudja visszatartani. *** — Van valami, amit nem mondasz el nekünk, igaz? — érdeklıdött Vin, és elfordult az ablaktól. Kelsierre pillantott: —A terv valami titkos része... A férfi a lányra nézett a sötétben. Marsh választott találkahelye a Ferdetelep — a legszegényebb szká nyomornegyed — egyik elhagyatott háza volt. Kelsier kiválasztott egy másik romos épületet a találkahellyel átellenben, és Vinnel a felsı emeleten várakoztak, az utcát figyelve. — Miért kérded ezt? — szólalt meg végül. — Az Uralkodó miatt. — A lány az ablakkeret rothadó fáját piszkálta. — Ma éreztem a hatalmát. Nem hiszem, hogy a többiek is; vagy legalábbis nem úgy, ahogy egy ködszerzet képes rá. De tudom, hogy te is érezted. — Újra felpillantott, és tekintete találkozott a Kelsierével. — Még mindig ki akarod csalogatni a városból, mielıtt megpróbáljuk elfoglalni a palotát, igaz? — Cseppet se aggódj az Uralkodó miatt! — felelte a férfi. —A tizenegyedik fém segítségével legyızhetem. Vin összevonta a szemöldökét. Odakint a nap vérvörös lángok közepette bukott alá. Hamarosan a köd is leszáll. A megállapodás szerint Marsh nem sokkal azután érkezik. A tizenegyedik fém — villant át az agyán, és eszébe ötlöttek a többiek kétségei. — Valódi? — kérdezte Kelsiert. — A tizenegyedik fém? Persze, hogy valódi. Hisz mutattam neked, emlékszel? — Nem erre gondoltam. A legendák... valódiak? Vagy hazudtál róluk? A férfi felé fordult, és enyhén összeráncolta a homlokát. — Ami a szíveden, az a szádon, Vin. — Tudom — felelte a lány. 198

Kelsier jól ismert mosolya szétterült az arcán. — A válasz: nem. Nem hazudtam. A legendák mind igazak, bár eltartott egy darabig, míg rájuk leltem. — És az a fémdarab, amit nemrégiben mutattál nekünk, tényleg a tizenegyedik fém? — Úgy hiszem — bólintott a férfi. — De nem tudod, hogyan kell használni. Kelsier elhallgatott, aztán megrázta a fejét: — Nem tudom. — Hát ez biztató. A szıke vezér vállat vont, aztán megfordult, és kinézett az ablakon. — Még ha nem is fedem fel idıben a fém titkát, kétlem, hogy az Uralkodóval olyan nehéz volna elbánni, mint hiszed. Hatalmas allomanta, de ı sem tud mindent — ha tudna, mára már halottak lennénk. Nem is mindenható — ha az volna, nem kellett volna azt a sok szkát kivégeztetnie, hogy megfélemlítse a várost. Nem tudom, mi ı. Valószínőleg inkább ember, mint isten. A napló szavai... azok egy hétköznapi ember gondolatai. Valódi hatalma a seregeibıl és vagyonából ered. Ha megfosztjuk ezektıl, semmit sem tehet, hogy megmentse összeomló birodalmát. Vin homlokán összeszaladtak a ráncok. — Lehet, hogy nem isten, de... valami nagyon más, Kelsier! Ma még úgy is éreztem az érintését, hogy vörösrezet égettem. — Az lehetetlen — rázta meg a fejét a férfi. — Ha így volna, az inkvizítorok akkor is képesek lennének felderíteni az allomanták tevékenységét, ha füstös is van a közelben. Ha így volna, nem gondolod, hogy már régen levadászták volna a szká ködszerzeteket? Vin vállat vont. — Tudod, hogy az Uralkodónak nagy a hatalma — mondta Kelsier — , és úgy hiszed, hogy akkor illik is érezned valamit az erejébıl. Ezért hát érzed is. Talán igaza van. — A lány újabb darabot kapart le az ablakkeretbıl. — Végül is már sokkal régebb óta allomanta, mint én. Ugyanakkor azonban tényleg éreztem valamit. Vagy csak képzeltem? És az az inkvizítor, aki majdnem megölt: valami módon a sötét és az esı ellenére is rám talált. Tehát ı is érzékelt valamit, nem? 199

Annyiban hagyta a dolgot. — A tizenegyedik fémre visszatérve: nem próbálhatnánk ki, hogy megnézzük, mire képes? — Nem olyan egyszerő — ismerte el Kelsier. — Emlékszel, amikor azt mondtam, soha ne égess olyan fémet, ami nincsen a tíz között? Vin bólintott. — Egy másféle fém égetése akár halálos is lehet — folytatta a férfi. — Még a rossz ötvözet használata is megbetegíthet. Ha nincsen igazam a tizenegyedik fémmel kapcsolatban... — Meg is ölhet — fejezte be a lány. Ezúttal Kelsier bólintott. Tehát nem is vagy olyan biztos a dolgodban, ahogyan mutatod. Egyébként már kipróbáltad volna. — Ezt akarod kideríteni a naplóból — jött rá Vin. — Tudni akarod, hogyan kell használni a tizenegyedik fémet! Kelsier bólintott: — Attól tartok, ebbıl a szempontból nem volt szerencsénk. Eleddig a napló még csak nem is említi az allomanciát. — A ferukímiát igen — jegyezte meg Vin. Kelsier a fél vállával falnak támaszkodó lányt nézte. — Tehát Sazed mesélt róla? Vin lesütötte a szemét. — Hát... rávettem. A férı halkan kuncogott. — Kíváncsi vagyok, mit szabadítottam rá a világra azzal, hogy megtanítottalak az allomanciára. Persze az én mesterem rólam is ezt mondta annak idején. — Aggodalmai helyesnek bizonyultak. — Persze, hogy helyesnek. A lány elmosolyodott. Odakinn a nap már majdnem lement, és áttetszı ködfoltok jelentek meg a levegıben. Szellemek gyanánt lebegtek és egyre nagyobbra híztak. Az éjszaka megérkeztével mindenre kiterjesztik majd a hatalmukat. — Sazednek nem sok ideje volt rá, hogy meséljen a ferukímiáról — kezdte Vin óvatosan. — Mire jó az? — Izgatottan várt, és félt, hogy Kelsier átlát a hazugságán. — A ferukímia minden ízében belsı folyamat — magyarázta a férfi könnyed hangnemben. — Majdnem ugyanazokat a képességeket nyújtja, mint amit mi a forraszból és ónból nyerünk — erıt, kitartást, élesebb látást —, de minden tulajdonságot külön kell tárolni. Más képességeket is fel lehet erısíteni a segítségével, olyanokat, amikben az 200

allomancia hatástalan: emlékezetet, testi gyorsaságot, tiszta gondolkodást, és még néhány különös képességet is, mint a valós súly vagy valós kor megváltoztatása. — Tehát hatalmasabb tudomány, mit az allomancia? — kérdezte a lány. Kelsier vállat vont. — A ferukímiának nincsenek külsı tulajdonságai. Nem lehet vele érzelmeket manipulálni, és nem jó acélvonzásra vagy vashúzásra sem. Azonban a legnagyobb hátránya az, hogy minden képességet a saját testedbıl kell kinyerni. Kétszerte erısebb akarsz lenni? Elıtte több órán át feleolyan gyengének kell lenned, hogy összegyőjthesd az erıd. Ha gyorsan akarsz gyógyulni, hosszú idıt betegen kell töltened. Az allomanciában a fémek adnak energiát: általánosságban addig csinálhatjuk, amit csinálunk, amíg el nem fogy a fém. A ferukímiában a fémek csupán tárolóeszközök — a valódi erıforrás a test maga. — Tehát akkor valaki csak fogja magát, és ellopja egy másik ferukimista tárolófémjeit, igaz? — kérdezte Vin. — Ez nem így megy. A ferukimisták csak olyan tárolófémekkel tudnak dolgozni, amit saját maguk hoztak létre. — Vagy úgy... A férfi bólintott. — Tehát a válasz nem. Nem gondolom, hogy a ferukímia hatalmasabb, mint az allomancia. Mindkettınek megvannak az elınyei és hátrányai is. Például az allomanta csak egy meghatározott hıfokra lobbanthatja a fémet, ezért ereje véges. A ferukimistákra nem vonatkozik ez a korlát. Ha egy ferukimista elég energiát halmozott fel ahhoz, hogy kétszer olyan erıs legyen egy órán keresztül, háromszor erısebb is lehet egy rövidebb idıtartamig, ha úgy kívánja — akár négyszer, ötször, vagy hatszor erısebb is még rövidebb idıkre. Vin összevonta a szemöldökét. — Ez elég nagy elınynek hangzik. — Igaz — felelte Kelsier, azzal a köpönyege alá nyúlt, és kivett egy fiolát, melyben több atiumgyöngy úszkált. — Azonban nekünk van ilyenünk. Nem számít, hogy milyen erıs egy ferukimista: akár ötször vagy hatszor is erısebb lehet egy egyszerő embernél — ha elıre tudom, mit akar tenni, legyızhetem. A lány bólintott. — Tessék. — A férfi kihúzta a dugót, és az üvegcsébıl kihalászott egy kis gyöngyöt. Elıvett egy másik fiolát is, melyben a szokásos alkoholos 201

oldat lötyögött, és beledobta az atiumot, majd átnyújtotta Vinnek. — Fogd! Még szükséged lehet rá. — Ma éjszaka? — vette át a férfitól a fiolát. Amaz bólintott. — De hát csak Marshsal találkozunk. — Meglehet — felelte Kelsier —, de talán az obligátorok elfogták, és levelet írattak vele. Talán követték vagy azóta már foglyul ejtették és megkínozták, hogy megtudják a találkozó helyét. Marsh nagyon veszélyes helyre épült be — képzeld el, hogy egy bálon vagy, csak éppen nem elıkelık, hanem obligátorok és inkvizítorok vesznek körül. Vin megborzongott. — Értem, mire akarsz kilyukadni. — Eltette a fiolát. — Tudod, valami nincs rendben velem. Már arra sem nagyon gondolok, hogy mennyit ér ez az anyag. Kelsier nem válaszolt azonnal. — Én pedig pont az értékét nem tudom kiverni a fejembıl — tette hozzá aztán csendesen. — Én... — A lány elhallgatott, és a férfi kezét nézte. Kelsier az utóbbi idıben leginkább hosszú ujjú inget és kesztyőt viselt; mert a hírneve veszélyessé tette, hogy sebeit mutogassa a nyilvánosság elıtt. Vin azonban tudta, hogy ott vannak. Mint több ezernyi, egymásra halmozott, apró, fehér karcolás. — Akárhogy is — folytatta a férfi. — A naplóval kapcsolatban igazad volt. Reméltem, hogy megemlíti a tizenegyedik fémet. De az allomanciáról még csak szó sem esik a ferukímiáról szóló részekben. A két tudomány sok tekintetben hasonlít. Azt hinné az ember, hogy a napló írója vette a fáradságot, és összehasonlította ıket. — Talán aggódott, hogy valaki más is elolvassa a könyvet. Nem akarta felfedni, hogy allomanta. Kelsier egyetértın bólintott. — Talán így volt. Az is elképzelhetı, hogy akkor még nem bújt elı a képessége. Akármi is történt azokban a terrisi hegyekben, hısbıl zsarnokká változtatta. Talán még az erejét is elrabolta. Nem tudjuk meg, amíg Sazed nem végez a fordítással. — Közel jár a végéhez? A férfi bólintott: — Már csak kevés van hátra, és remélhetıleg abban található minden fontos részlet. Egyelıre elég csalódott vagyok ezzel a szöveggel kapcsolatban. Az Uralkodó még azt sem árulja el az olvasónak, hogy milyen küldetésre indult azokba a hegyekbe. Azt 202

állítja, hogy a világ megmentésére tesz kísérletet, de lehet, hogy csak a nagyzási hóbort miatt irkál ilyesmit. Nekem nem tőnt nagyzolónak. Ellenkezıleg, inkább szerénynek, ami azt illeti. — Mindenesetre — folytatta Kelsier —, ha egyszer az utolsó részek is készen lesznek, többet fogunk tudni. Odakinn egyre sőrősödött a sötétség, és Vin feljebb csavarta az ónt, hogy jobban lásson. Az ablakon kívül húzódó utca egyszeriben kivilágosodott, és az ón az árnyékok és fények furcsa, jellegzetes keverékét vetítette a szeme elé. Legbelül tudta, hogy sötét van, de ennek ellenére látott. Nem úgy persze, mint a nappali fényben — minden tompábban csillogott —, de azért mégis látott. A férfi ránézett a zsebórájára. — Mennyi ideje van még? — kérdezte a lány. — Még fél óra — hangzott a válasz. — Feltéve, hogy pontosan jön. És ezt igencsak kétlem. Végül is az én testvérem... Vin bólintott, és összefonta a karját, könyökével pedig a törött ablakpárkányra támaszkodott. Az atiumgyöngy apró volta ellenére önbizalmat adott. Gondolatban megtorpant. Az atiumról eszébe jutott valami fontos. Valami, ami már sokszor elgondolkodtatta. — Soha nem tanítottál meg a kilencedik fémre! — fordult vádlón Kelsier felé. Amaz vállat vont. — Mondtam, hogy nem valami lényeges. — Mégis, mondd el: mi az? Gondolom, az atium valamilyen ötvözete. A férfi megrázta a fejét. - Nem. Az utolsó két fém nem illeszkedik a másik nyolc rendszerébe. A kilencedik az arany. — Arany? — a lány nem hitt a fülének. — Ennyi? Már régen kipróbálhattam volna! Kelsier huncutul felnevetett. — Ha akartad volna. Az aranyégetés egy kissé... kellemetlen élmény. Vin összehúzta a szemét, aztán visszafordult az ablakhoz, és ismét az utcát nézte. Majd meglátjuk — gondolta. — Úgyis kipróbálod, nem igaz? — mosolygott a férfi. A lány nem válaszolt. A bandavezér felsóhajtott, aztán zsákjába nyúlt, és kivett egy aranydobzost meg egy fiolát. — A legjobb, ha ilyened van — magasra 203

tartotta a fiolát. — Ám ha magadnak szerzed meg az aranyat, elıször csak egy kis darabot égess: úgy kiderítheted, színtiszta-e, vagy legalább azt, hogy helyesen ötvözték-e. — Mi történik, ha nem az? — Majd megtudod — ígérte Kelsier, és reszelni kezdte az érmét. — Emlékszel a fejfájásra, amit a forraszbajtól kaptál? — Igen? — A rossz minıségő fém még annál is kellemetlenebb élményt nyújt. Sokkal kellemetlenebbet. Minden városban vannak olyan fémárusok, akik porított fémeket tartanak az allomanták számára. Ezeknek a kereskedıknek alapvetı, hogy tiszta legyen a portékájuk: nem szívesen néznek szembe egy fejfájós ködszerzettel. Abbahagyta az érme csiszolgatását, aztán egy kendıre összeszedte az aranyreszeléket. Egyet az ujjára tett, és lenyelte. — Ez jó anyag — szólt kisvártatva, és odaadta a lánynak a kendıt. — Gyerünk, próbáld ki! De ne felejtsd el, hogy a kilencedik fémmel különös élményben lesz részed. Vin bólintott, és váratlan aggodalom jelent meg a szívében. Soha nem fogom megtudni, milyen, ha nem próbálom ki személyesen. — Azzal a szájába dobta a porszerő aranyreszeléket, majd kevés vízzel leöblítette. Új fémtartalék jelent meg benne; különbözött a már ismert kilenctıl. Felpillantott Kelsierre, nagy levegıt vett, és égetni kezdte az aranyat. Egyszerre két helyen volt. Látta önmagát, de ugyanakkor a másik nı szemén keresztül is látta elsı önmagát. Egyik önmaga különös asszony volt, aki a jól ismert lányból lett. A lány óvatos volt — olyan, aki soha nem égetett volna ismeretlen fémet egyetlen férfi ígérete alapján —, ez az asszony viszont ostoba: már sok mindent elfeledett, ami oly sokáig segítette az életben maradásban. Mások által elıkészített italokat ivott, Idegenekkel ismerkedett. Nem figyelte folyamatosan a környezetében lévıket. Még mindig óvatosabb volt, mint a legtöbben, de már sokat veszített merevségébıl. A másik önmaga az volt, akit titokban győlölt. Egy gyermek. Mármár a véznaságig menıen sovány, magányos, győlölködı és bizalmatlan. Senkit nem szeretett, és senki sem szerette ıt. Mindig azt mondogatta magának, hogy mit bánja ı... hogy úgysincs miért élni... De mégis kellett lenni valaminek. Az élet nem lehetett olyan szánalmas, 204

amilyennek látszott. És mégis igaz volt: semmi más nem várta ezen az életen kívül. Vin volt mindkettı. Két helyen állt egyszerre, két testben mozgott, egyszerre érezte magát lánynak és nınek. Tétován, bizonytalanul kinyújtotta a kezét, és megérintette a másik önmaga arcát. Egy pillanatra elállt a lélegzete, de a látomás váratlanul a semmibe veszett. Hirtelen megrohanták az érzelmek; a jelentéktelenség, a zavar érzése. A helyiségben egy szék sem volt, így egyszerően fogta magát, és leguggolt a padlóra, hátát a falnak támasztotta, és átölelte felhúzott térdét. Kelsier odalépett hozzá, lehajolt, és a kezét a vállára tette. — Semmi baj... — Mi volt ez? — suttogta Vin. — Az arany és az atium komplementerfémek, akár a többi fémpár. Az atium lehetıvé teszi, hogy beleláss a közeljövıbe. Az arany hasonlóképpen mőködik, csak éppen a múltat láthatod általa. Vagy pontosabban egy másfajta önmagadat mutatja meg: egy olyat, ami akkor lettél volna, ha a dolgok másképpen alakulnak a múltban. A lány beleborzongott az érzésbe, hogy egyszerre két embernek érezte, hogy duplán látta magát. Kísérteties élmény volt. Teste még mindig rázkódott, és az elméjében sem stimmelt minden... Szerencsére az érzés lassan alábbhagyott. — Legközelebb szólj, hogy hallgassak rád! — mondta a férfinak elhaló hangon. — Legalábbis amikor az allomanciáról beszélsz. Kelsier kuncogott. — Megkíséreltem addig halogatni a dolgot, ameddig csak lehetett. De hát egyszer úgy is ki kellett próbálnod. Majd túl leszel rajta. Vin bólintott: — Már... majdnem el is múlt. De nem látomás volt, Kelsier, hanem a valóság! Megérintettem az arcát, ı pedig az enyémet. — Lehet, hogy nagyon valóságosnak tőnt — felelte a férfi —, de csak káprázat volt. Én legalábbis semmit sem láttam. — Az atiumos látomások sem csupán érzékcsalódások — vetette ellen a lány. — Az árnyékok tényleg azt mutatják meg, amit a másik fog tenni. — Való igaz — válaszolta Kelsier. — Nem is tudom. Az arany olyan furcsa fém. Nem hiszem, hogy valaki is érti-e igazán, mire képes. Az én mesterem, Gemmel, azt mondta, az aranyárnyék olyan ember, aki nem 205

létezik, de létezhetett volna. Az, aki lehettél volna, ha bizonyos dolgokban másképpen döntesz. Persze Gemmel kicsit félnótás volt, így nem tudom, mennyit lehet elhinni a szavaiból. Vin bólintott. Nem valószínő, hogy a közeljövıben ennél többet tud meg az aranyról. Nem szándékozott újra aranyat égetni, hacsak rá nem kényszerül. Tovább üldögélt a földön, és hagyta, hogy érzelmei visszarendezıdjenek, miközben a férfi visszament az ablakhoz. Végül a lány felemelte a fejét. — Itt van? — kérdezte, és feltápászkodott. Kelsier bólintott. — Akarsz itt maradni és pihenni? Vin megrázta a fejét. — Rendben — felelte a bandavezér, és óráját, reszelıjét, meg egyéb fémtárgyait az ablakpárkányon hagyva így szólt: — Gyerünk! Nem az ablakon keresztül távoztak — Kelsier nem akart feltőnést kelteni, bár a Ferdetelep ezen része annyira elhagyatott volt, hogy Vin nem is értette, a férfi miért aggasztja magát ilyenek miatt. Egy megbízhatatlan lépcsın keresztül hagyták el az épületet, aztán némán átvágtak az utcán. A Marsh által választott ház még annál is romosabb volt, mint ahol eddig rejtızködtek. A bejárati ajtó hiányzott, bár a lány látta a maradványait a padlót borító szemét között. A helyiség portól és koromtól bőzlött, és neki el kellett nyomni egy tüsszentést. A hangra a szoba túlfelén álló férfi megpördült. — Kel? — Én vagyok — szólalt meg Kelsier. — És Vin is itt van. Amint a lány közelebb ért, látta, hogy Marsh hunyorog a sötétben. Különös volt figyelni a férfit és tudni, hogy az igazából nem látja ıt: Marsh számára Vin és Kelsier nem voltak többek puszta árnyaknál. Az épület túlfele már régen leomlott, és a köd olyan szabadon áramlott a helyiségben, mint odakinn. — Minisztériumi tetoválásod van! — kiáltott fel a lány, amint megnézte magának Marshot. — Persze — válaszolta a férfi, jól ismert, száraz hangján. — Azelıtt csináltattam, mielıtt találkoztam volna a karavánnal. Csak ezzel játszhattam el, hogy újonc vagyok. A tetoválás nem takarta el az egész szemét, de a minta félreérthetetlen volt: Marsh egy alacsony rangú obligátor szerepébe bújt. Sötét vonalak húzódtak a szeme körül, melyek villámnyalábok 206

formájára irányultak kifelé, az arc felé. Ezekhez egy-egy, sokkal vastagabb, vörös színő vonal csatlakozott, melyek a két orcáján futottak lefelé. Vin felismerte a mintát: az inkvizíciós kanton obligátorának vonalai voltak. Marsh nem egyszerően beépült a minisztériumba; abból is a legveszélyesebb részleget választotta. — De most már örökké meglesz — mutatott rá Vin. — Olyan jól ismert jelek ezek, hogy bárhová mész, vagy obligátorként, vagy csalóként tekintenek rád. — Ezen át kellett esnie ahhoz, hogy beépülhessen — mondta csendesen Kelsier. — Nem számít — szólalt meg Marsh. — Amúgy sem ért túl sokat az életem ezelıtt. Nézzétek, sietnünk kell! Hamarosan meg kell jelennem valahol. Az obligátorok élete mozgalmas, és csak néhány percem van. — Rendben — válaszolta az öccse. — Gyanítom, hogy a beépülés könnyen ment, igaz? — Könnyen — felelte Marsh kurtán. - Valójában túlságosan is. Talán feltőnıen. Feltételeztem, hogy hátrányban leszek, mivel nem kaptam meg az ötéves oktatást, amit a többi újonc. Olyan pontosan válaszoltam minden kérdésre, ahogy csak tudtam, és precízen végzem a dolgomat. De úgy tőnik, még így is többet tudok a minisztériumról, mint néhány tagja. Ezeknél a zöldfülőeknél mindenképpen alkalmasabb vagyok a feladatra, és ezt a prelánok is észrevették. Kelsier elnevette magát. — Mindig is túlteljesítettél. Marsh halkan felhorkantott. — Akárhogy is... a tudásommal — nem is beszélve fürkészképességeimrıl — máris kiváló hírnevet szereztem magamnak. Bár abban nem vagyok biztos, hogy ennyire fel akarom kelteni a prelánok figyelmét. A kitalált háttértörténetem elég törékeny mesévé vékonyodna, ha egy inkvizítor kóstolgatna. Vin összeráncolta a homlokát. — Elárultad nekik, hogy míves vagy? — Persze, hogy elárultam. A minisztérium — különös tekintettel az inkvizíciós kantonra — buzgón toborozza a nemesi származású fürkészeket. A tény, hogy én az vagyok, elég ahhoz, hogy ne tegyenek fel felesleges kérdéseket a múltamról. Már annak is örülnek, hogy nekik dolgozom, pedig egy kicsit idısebb vagyok, mint a legtöbb újonc. — Mellesleg — szólt Kelsier a lányhoz fordulva —, azért is el kellett mondania nekik, hogy míves, mert így több titkos minisztériumi 207

szektába is bejárása lehet. A magasabb rangú obligátorok mind valamilyen mívesek. A saját fajtájukat kedvelik maguk körül. — Amire jó okuk van — hadarta Marsh. — Kel, a minisztérium sokkal nagyobb hatalommal bír, mint gondoltuk. — Mire gondolsz? — Hasznát veszik a míveseiknek — felelte a tetovált arcú férfi. — Jó hasznukat veszik. Hadiszállásaik vannak az egész városban. Csillapítóállomásoknak nevezik ıket. Mindegyikben néhány minisztériumi bábos ül, akiknek az az egyedüli feladata, hogy tompító hatást fejtsenek ki maguk körül, hogy lenyugtassa és elnyomja a környéken élı emberek érzelmeit. A szıke allomanta felszisszent. — Hány ilyen hely van? — Több tucat — felelte a bátyja. — Fıként a város szkák által lakott kerületeiben. Tudják, hogy legyızték a szkákat, de gondoskodni akarnak róla, hogy ez így is maradjon. — A fészkes fenébe! — kiáltott bosszúsan Kelsier. — Mindig is úgy tartottam, hogy a luthadeli szkák sokkal jobban meghunyászkodnak, mint a máshol élık. Nem csoda, hogy ilyen sok gondunk volt a toborzással. Az emberek érzelmeit folyamatosan csillapítják! Marsh bólintott. — És a minisztériumi bábosok nagyon jók, Kel. Jobbak, mint Szellı. Egész nap csak ezt csinálják, minden egyes nap. És mivel semmi különösebbet nem akarnak elérni, csak azt, hogy kiiktassák a végletes érzelmeket, nagyon nehéz észrevenni is ıket. Minden csapatban van egy füstös, aki elrejti ıket, és egy fürkész, aki az arra járó allomanták után nyomoz. Gondolom, az inkvizítorok innen kapják a legtöbb fülest — a mi fajtánk legtöbb tagja van olyan körültekintı, hogy ne égessen semmit, amikor tudják, hogy obligátor van a környéken, de a nyomornegyedekben hanyagabbak. — Össze tudsz nekünk állítani egy listát ezekrıl az állomásokról? — kérdezte Kelsier. — Tudnunk kell, hol vannak azok a fürkészek, Marsh! Bátyja bólintott. — Megpróbálom. Most éppen egy ilyen állomásra tartok. Mindig éjszaka váltanak ırséget, hogy minden tevékenységük titokban maradhasson. A felsı vezetés érdeklıdik irántam, és megengedik, hogy látogassam az állomásokat, és megismerkedjek a mőködésükkel. Meglátom, mit tehetek a lista ügyében. Kelsier bólintott a sötétben. 208

— Csak... csak semmi meggondolatlant ne csinálj az információval, rendben? — kérte Marsh. — Óvatosnak kell lennünk, Kel! A minisztérium már jóideje titokban tartja ezeket az állomásokat, és most komoly elınyre tettünk szert azzal, hogy tudunk róluk. Ne vesztegessük el! — Nem fogjuk — ígérte az öccse. — Na és mi a helyzet az inkvizítorokkal? Róluk mit sikerült megtudni? Marsh egy darabig hallgatott. — İk... különösek, Kel. Nem tudom... Mintha minden allomantikus képességük meglenne; gondolom; egykor ködszerzetek voltak. Mást nem nagyon tudok róluk. Kivéve talán azt, hogy ık is öregszenek. — Valóban? — kérdezte Kelsier nagy érdeklıdéssel. — Tehát nem halhatatlanok? — Nem. Az obligátorok azt mondják, hogy néha elıfordulnak inkvizítorváltások. Azok a teremtmények nagyon hosszú életőek, de végül ık is meghalnak, és újakat kell toborozni a nemesek körébıl. İk is emberek, Kel, csak... megváltoztatták ıket. Öccse bólintott. — Ha öregkorukban meghalnak, akkor valószínőleg annak is van módja, hogyan lehet megölni ıket. — Én is úgy vélem. Meglátjuk, mit találok róluk, de ne nagyon reménykedj! Az inkvizítoroknak nem sok dolguk akad a közönséges obligátorokkal. Politikai feszültség húzódik a két csoport között. A fıprelán az egyház feje, de az inkvizítorok úgy gondolják, nekik kellene a helyében lenni. — Érdekes — tőnıdött Kelsier. Vin szinte hallotta, ahogy a férfi agyának fogaskerekei beindulnak az új értesülések hatására. — Most azonban mennem kell! — fejezte be Marsh. — Egész idáig futnom kellett, és már így is elkések a találkozómról. A szıke ködszerzet bólintott, és Marsh sötét obligátori öltözékében elindult a romokon és a szeméten keresztül. Amint elérte az ajtónyílást, Kelsier utána szólt: — Marsh! A férfi megfordult. — Köszönöm! — folytatta a testvére. — Sejtem, mennyire veszélyes ez a számodra... — Nem érted csinálom, Kel. De azért értékelem a háládat. Amint meglesz az információ, megpróbálok újabb levelet küldeni. 209

— Légy óvatos! Marsh beleveszett a ködbe. Kelsier néhány pillanatig még némán álldogált a beszakadt mennyezető szobában, és a bátyja után nézett. Errıl sem hazudott — gondolta Vin. — Tényleg törıdik a fivérével. — Menjünk! — szólalt meg végül a férfi. — Vissza kell térnünk a Renoux-kúriába. A Lekal-ház néhány napon belül bált rendez, és neked is meg kell rajta jelenned.

210

A társaim néha azt vetik a szememre, hogy túl sokat aggódom és túl sokat kérdezek. Azonban míg megkérdıjelezem, hogy valóban a Hıs vagyok-e, van valami, amiben soha nem kételkedtem: küldetésünk jó céljában. A Mélységet el kell pusztítani. Én személyesen láttam és éreztem. A név, amit mi adtunk neki, túl gyenge és nem írja le teljességében ezt a borzalmat. Valóban mély és kifürkészhetetlen — de ugyanakkor iszonytató is. Sokan nem látják rajta, hogy gondolkodó lény, de én érzékeltem az elméjét néhány alkalommal, amikor személyesen küzdöttem meg vele. A Mélység a pusztítás, ırület és romlás teremtménye. Elpusztítaná a világunkat, de nem gonoszságból vagy ellenségességbıl, hanem egyszerően azért, mert ı a Mélység.

Huszonnyolcadik fejezet A Lekal-vár bálterme olyan volt, mint egy piramis belseje. A táncparkett derékmagasságú emelvényen kapott helyet a terem közepén, és az asztalok négy hasonló emelvényen álltak körülötte. A pódiumok közötti árkokban szolgák sürögtek: ételt vittek a vacsorázó elıkelıségeknek. A piramis alakú terem belsı falán négy szinten erkély futott végig. Mindegyik szint egyre közelebb volt a csúcshoz, és mindegyik egy kicsit jobban benyúlt a táncparkett fölé. Bár a fı báltermet jól megvilágították, az erkélyeket magukat leárnyékolták a fölöttük elhelyezkedı további épületrészek. Az elrendezés arra szolgált, hogy az erkélyek legfeltőnıbb része, a festett ablakok, megfelelıen láthatóvá váljanak. A Lekalok azzal dicsekedtek, hogy míg más nemeseknek talán nagyobb ablakaik voltak, az övéik büszkélkedhettek a legaprólékosabb kidolgozással. Vin kénytelen volt beismerni, hogy valóban lenyőgözıek. Már olyan sok festett üvegablakot látott az elmúlt hónapokban, hogy kezdte ıket természetesnek venni. A Lekal-vár ablakai azonban a legtöbbet túlszárnyalták. Mindegyik apró ablak a 211

mértéktelenségig finom részletekkel bíró színcsoda volt: egzotikus állatokkal, távoli, káprázatos tájképekkel, híres nemesek büszke arcképeivel. Köztük ott voltak persze a megdicsıülést megörökítı, kötelezı képek is. Vin most már egyre könnyebben felismerte ezeket, és meglepve azonosította a jeleneteken a naplóban olvasott részleteket: a smaradgzöld dombokat, a meredek hegyoldalakat és a csúcsokból áradó, halvány, hullámszerő vonalakat. A mély, sötét tavat. És... azt a nagy feketeséget. A Mélységet. A pusztító, kaotikus teremtményt. Legyızte - gondolta. — De hát mi is volt a Mélység? Talán a napló utolsó bejegyzései választ adnak a kérdésre. Megrázta a fejét, és elhagyta az alkóvot fekete ablakával együtt. Végigsétált a második erkélyen tiszta fehér ruhájában, amit szkáként annak idején soha nem tudott volna elképzelni magán. A hamu és korom túlzottan részei lettek az életének, és nem hitte, hogy valaha is volt elképzelése a makulátlan fehér színrıl. Ez a tudat még csodálatosabbá tette a szemében a ruhát. Remélte, hogy soha nem veszíti el az emlékeket; a múltbéli élet érzetét. Ezek segítségével sokkal inkább értékelte mindazt, amije most volt. Nem úgy, mint a nemesség nagy része. Áldozatra lesve folytatta útját az erkélyen. Szikrázó fény hullott a padlóra a hátulról megvilágított ablakokból. A legtöbb ablakocska apró alkóvokból világlott elı, így az erkély padlóján sötét és színes foltok váltakoztak. Nem állt meg, hogy a többi üvegét is áttanulmányozza, hisz elsı báljain annak idején sokszor megtette már. Ezen az estén egyéb jellegő feladata akadt. Zsákmányát a keleti erkélyen, félúton találta meg. Kliss éppen egy csoporttal beszélgetett, így Vin megállt, és úgy tett, mintha egy ablakot nézegetne. A csoport fokozatosan feloszlott — az emberek csak kevés idıt voltak képesek együtt tölteni az úrhölggyel. Az alacsony nı elindult felé. Amikor közelebb ért, ı megfordult, mintha csak véletlenül tenné: — Kliss kisasszony! Egész este nem is láttam! A nı lelkes arccal fordult feléje, hiszen örült, hogy végre valakivel pletykálkodhat. — Valette kisasszony! — közelebb totyogott. — A múlt héten nem járt Cabe nagyúr bálján! Remélem, nem újból betegség vett erıt önön? 212

— Nem — felelte Vin. — Aznap este a nagybátyámmal vacsoráztam. — Ó! — nyugtázta Kliss csalódottan. A betegség kiújulása érdekesebb pletykának tőnt. — Hát ezt örömmel hallom! — Állítólag érdekes hírei vannak Tren-Pedri Delouse úrnıvel kapcsolatban — tapogatózott a lány óvatosan. — Én magam is érdekfeszítı újságot hallottam felıle nemrégiben. —A nıre pillantott, és tekintetével azt üzente, hogy szívesen kicserélne néhány értesülést. — Csak nem? — harapott rá a csalira Kliss — Nos, én azt hallottam, hogy nem is érdekli annyira az Aime-házzal való frigy, bár az atyja felhívta a figyelmét, hogy hamarosan esküvıre kerül sor. Tudja, kedvesem, milyenek azok az Aime fiúk... Fedren legalábbis még bohócnak is rossz. Vin belül felsóhajtott. A nı csak beszélt és beszélt, és már arra sem emlékezett, hogy neki magának is volt valami mondanivalója. Nos, ravaszsággal annyira megyek ennél a nınél — futott át az agyán —, mint ha egy szkának fürdıvíz illatosító olajat akarnék eladni. — Ez felettébb érdekes! — szakította félbe a szóáradatot. — TrenPedri talán azért habozik, mert hallotta, hogy az Aime-ház milyen kapcsolatokkal bír a Hasting-családnál. Kliss egy pillanatra elgondolkodott: — Milyenekkel? — Nos, hisz mindannyian igen jól tudjuk, mit tervez a Hasting-ház... — Tudjuk? — kérdezte a nı. Vin úgy tett, mintha zavarba jönne. — Ó, talán még nem köztudott. Kérem, Kliss kisasszony, felejtse el amit mondtam! — Felejtsem el? — válaszolt a nı. — Már el is felejtettem. No, de most már folytassa, nem hagyhat itt a történet közepén! Mit akart mondani? — Igazán nem kellene elárulnom. Csak egy apróság, amit véletlenül hallottam a nagybátyámtól. — A nagybátyjától? — kérdezte Kliss, és egyre izgatottabb lett. — Mit mondott? Tudja, hogy bennem megbízhat. — Nos — kezdett bele a lány —, azt mondta, hogy a Hasting-ház visszaköltözteti forrásait a Déli Uradalom-beli ültetvényeire. Nagybátyámat ez igencsak jókedvre derítette. Hasting visszakozott néhány szerzıdésbıl, és a nagybátyám remélte, hogy ı kaphatja meg ezeket.

213

— Visszaköltözteti... — ízlelgette a hírt a másik nı. — Nos, ezt bizonyosan nem tennék, hacsak nem azt tervezik, hogy elhagyják a várost is. — És ki hibáztatja ıket? — kérdezte Vin csendesen. — Úgy értem, ki akar a Tekiel-ház sorsára jutni? — Ki is? — szajkózta Kliss. Szó szerint remegett az izgalomtól, hogy minél hamarabb elmondhassa valakinek a híreket. — Akárhogy is — folytatta a lány —, ez nyilván csak amolyan szóbeszéd... Kérem, senkinek ne mondja el, amit most hallott! — Persze, persze — így Kliss. — Öhöm... elnézését kérem! Megyek, csöppet felfrissítem magam. — Hogyne — felelte Vin, és elégedetten nézte, amint a nı elsiet a lépcsı felé. Majd elmosolyodott. A Hasting-ház természetesen semmiféle elıkészületeket nem tett. Az egyik legerısebb család lévén nem valószínő, hogy valaha is el akarnának költözni a városból. Azonban Dockson a mőhelyben éppen olyan dokumentumokat hamisított, amelyek a megfelelı helyekre eljutva bizonyíthatják, amit Vin az imént mondott. Ha minden jól megy, hamarosan az egész város számít majd a Hasting-ház visszavonulására. Szövetségeseik ennek alapján terveznek majd, és talán maguk is elkezdenek kiköltözni. A fegyvereket keresık ezután más helyeken kutakodnak, félve attól, hogy Hasting többé nem szolgál jó szerzıdésekkel, ha egyszer elköltözik. Amikor azonban mindenki várakozása ellenére sem költöznek, határozatlannak fognak tőnni. A szövetségeseik megfogyatkoznak, bevételük megcsappan, és könnyen meglehet, hogy ık lesznek a következı ház a sorban, amelyik összeomlik. Ám viszonylag könnyő volt a Hasting-ház ellenében munkálkodni. Arról voltak híresek, hogy mindenre nevetséges ürügyeket találtak. Az emberek hamar elhiszik majd, hogy valóban titokban akarták elhagyni a várost. Továbbá a Hastingok jelentıs kereskedelmi erıvel bírtak — tehát fennmaradásuk nagyban függött a szerzıdéseiktıl. Az ilyen, nyilvánvaló bevételi forrással bíró házaknak volt egy magától értetıdı gyengesége is: Hasting nagyúr keményen dolgozott, hogy az elmúlt évtizedekben kiterjessze befolyását, és ezáltal a forrásait is a végsıkig kimerítette. 214

Más házak sokkal biztosabb lábakon álltak. A lány felsóhajtott, és a terem túlsó oldalán elhelyezkedı hatalmas órát nézve visszafelé sétált az erkélyen. A Venture-házat nem lesz ilyen könnyő eltüntetni. A szerencsének köszönhetıen maradt olyan hatalmas, amilyen volt, és bár néhány szerzıdés is kötıdött a nevükhöz, nem függtek annyira tılük, mint más családok. Venture elég vagyonnal és befolyással rendelkezett ahhoz, hogy még egy kereskedelmi válság is csak felületesen érintse. A Venture-ház szilárdsága egyébként is hasznosnak bizonyult — Vinnek legalábbis. A háznak nem voltak nyilvánvaló gyengeségei, így legalább a banda nem csalódik ıbenne, ha nem talál módot a tönkretételére. Végül is nem kellett mindenáron megsemmisíteni a Venture-házat. Mindössze annyi elıny származott volna belıle, hogy gyengülésükkel a terv is simábban megy. Akármi is történjék, ı biztosra akart menni: nem hagyhatja, hogy a Venture-ök a Tekiel-ház sorsára jussanak. Az utóbbi tagjai — kiknek hírneve csorbát szenvedett és pénzügyeik kifordultak a sarkukból — megpróbáltak visszavonulni a vidékre, és a gyengeség eme utolsó jele már túl sok volt a kormányzat számára. A Tekiel-ház nemeseinek egy részével merénylık végeztek, mielıtt elköltözhettek volna, a többit pedig csatornajáró hajóik kiégett romjai közt találták meg: láthatóan rablótámadásnak estek áldozatul. Vin azonban egy olyan útonálló bandáról sem tudott, amelyik ennyi elıkelıt ölne meg egyszerre. Kelsier még mindig nem volt képes rájönni arra, melyik ház áll a gyilkosságok hátterében, de úgy tőnt, a luthadeli arisztokráciát nem is érdekli a tettes. A Tekiel-ház hagyta magát elgyengíteni, és semmi nem számított visszataszítóbbnak a nemesség szemében egy olyan nagy háznál, amelyik nem képes magát fenntartani. A csapat vezérének igaza lett: bár az arisztokrácia csoportjai gyakran összejöttek bálok alkalmával, és ott az etikettnek megfelelıen viselkedtek, mindeközben csak arra vártak, hogy akár szemtıl szembe nekitámadhassanak a másiknak, ha érdekük úgy kívánta. Akárcsak a tolvajbandák. Az elıkelık valóban nem sokban különböznek azoktól, akikkel együtt felnıttem. A légkört még fenyegetıbbé tette a sok udvariaskodás. A látszat mögött összeesküvések, merényletek, és — ami a legfontosabb — ködszerzetek tevékenysége rejlett. Nem véletlen, hogy a legutóbbi 215

bálokon mindig nagyszámú ırséggel találkozott: vértben vagy anélkül járták a termeket, udvarokat. A rendezvények most már erıfitogtatásra is szolgáltak. Elend biztonságban van. Annak ellenére, amit a családjáról gondol, sikeresen megvetették a lábukat a luthadeli hierarchiában. És ı az örökös: megvédik a gyilkosoktól. Azt kívánta, bárcsak gondolatai meggyızıbben hangzottak volna. Tudta, hogy Shan Elariel forral valamit. A Ventureház talán biztonságban van, de Elend maga néha eléggé... feledékeny tudott lenni. Ha Shan személyesen törne Elend életére, a Venture-ház talán nem szenvedi meg annyira, de ı bizonyosan. — Valette Renoux kisasszony! — szólalt meg valaki a háta mögött. — Úgy hiszem, elkésett. Vin megpördült, és megpillantotta Elendet, aki a tıle balra elhelyezkedı alkóvban lebzselt. A lány elmosolyodott, és az órára pillantva rádöbbent, hogy valóban néhány perccel korábbra ígérte magát. — Úgy tőnik, kezdem felvenni néhány barátom rossz szokását — szólt, miközben belépett a falfülkébe. — Nos, azt nem mondtam, hogy ez rossz dolog — mosolygott a férfi. — Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy egy hölgynek már-már kötelessége, hogy kissé megvárassa az úriembert. Jót tesz az uraknak, ha engedelmeskedniük kell egy hölgy szeszélyeinek. Anyám legalábbis mindig így mondta. — Úgy tőnik, bölcs asszony — felelte Vin. Az alkóvban éppen két ember fért el. Szemben állt Elenddel; az erkély balra nyílt, a csodálatos, levendulaszín ablak jobbra; a lábujjuk majdnem összeért. — Hát, nem is tudom... — mondta erre Elend. — Végül is hozzáment az apámhoz. — És ezáltal beházasodott a Végsı Birodalom leghatalmasabb házába. Ennél jobb döntést nem hozhatott volna. Kivéve, persze, ha az Uralkodónál próbálkozik. Legutoljára azonban azt hallottam, hogy ı nem partiképes. — Kár — felelte Elend. — Talán kevésbé volna levert, ha lenne egy asszony az életében. — Az attól függ, milyen asszonyról beszélünk. — A lány oldalra pillantott, amint udvaroncok kis csapata sétált el mellettük. — Tudja, 216

Elend, talán nem ez a legjobb találkahely. Az emberek furcsán néznek ránk. — Ön lépett be ide hozzám — mutatott rá a férfi. — Nos igen, de nem gondoltam arra, hogy valami pletyka is felütheti a fejét. — Hadd üsse! — húzta ki magát Elend. — Mert szereti bosszantani az apját? A fiatalember megrázta a fejét. — Ez többé már mind nem érdekel, Valette. — Tett egy lépést elıre, miáltal még közelebb kerültek egymáshoz. Vin érezte a leheletét. Egy pillanatig némán állt, mielıtt megszólalt volna. — Azt hiszem, most megcsókolom. A lány enyhén megborzongott. — Nem hiszem, hogy valóban ezt kellene tennie. — Miért nem? — Mennyit tud rólam? — Kevesebbet, mint szeretnék — felelte a férfi. — Kevesebbet, mint amennyit kellene — helyesbített Vin, és a szemébe nézett. — Akkor hát mondja el... — Nem tehetem. Most nem. Elend csak állt egy darabig, aztán aprót biccentett, és hátrébb húzódott. Kilépett az erkélyre. — Akkor hát... sétálunk egyet? — Igen — felelte a lány megkönnyebbülve, de egyben kicsit csalódottan is. — Így lesz a legjobb — folytatta a fiatalember. — Ez az ablakfülke teljességgel alkalmatlan az olvasáshoz. — Meg ne próbálja... — kezdte Vin, és a fiú zsebét nézte, melybıl könyv dudorodott ki. — Olvasson, amikor valaki mással van, és nem velem! — De hát így kezdıdött a kapcsolatunk! — És könnyen így is érhet véget — figyelmeztette a lány, majd belekarolt. Elend elmosolyodott. Ók voltak az egyedüli pár az erkélyen. Odalenn táncosok pörögtek lassan a halk zene ritmusára. 217

Az egész olyan békésnek tőnik. Mégis, egy pár napja még ugyanezen emberek többsége tétlenül nézte, ahogyan a szemük láttára asszonyokat és gyermekeket fejeznek le. Érezte Elend karját a magáén, érezte a férfiból áradó meleget. Kelsier azt mondta, azért mosolyog olyan sokat, mert a világ minden örömét ki akarja használni — meg akarja ízlelni a boldogság pillanatait, melyek olyan ritkának számítottak a Végsı Birodalomban. Elend mellett sétálva Vin úgy érezte, kezdi megérteni a szıke vezér szavait. — Valette... — kezdte a férfi lassan. — Igen? — Azt akarom, hogy hagyja el Luthadelt. — Micsoda? Elend megállt, és a lány felé fordult. — Sokat gondolkodtam ezen. Lehet, hogy ön nem veszi észre, de a város kezd nagyon veszélyessé válni. — Tisztában vagyok vele. — Akkor azt is tudja, hogy egy kis háznak, melynek nincsenek szövetségesei, jelenleg nincs keresnivalója a Belsı Uradalomban. A nagybátyja rendkívül bátor volt, hogy idejött, és megpróbálja megvetni a lábát, de rossz idıpontot választott... Azt hiszem, a dolgok nagyon hamar kicsúsznak az irányítás alól. Amikor ez megtörténik, az élete veszélybe kerülhet. — A nagybátyám tudja, mit csinál. — Ez most más, Valette! — folytatta a fiú. — Egész házak omlanak össze. A Tekiel-családot nem rablók mészárolták le; a Hastingek mőve volt. És nem ez lesz az utolsó ilyen eset, mielıtt ennek az egésznek végre vége. Vin elhallgatott, és ismét Shanra gondolt. — De maga biztonságban van, igaz? A Venture-ház nem olyan, mint a többi. Szilárd alapokon nyugszik... A férfi megrázta a fejét. — Mi még sérülékenyebbek vagyunk, mint a többiek. — De hát az óriási vagyon... — lepıdött meg a lány. — Nem függnek a szerzıdésektıl... — Lehet, hogy nem látszanak a szerzıdések, Valette, de attól még ott vannak. Jól játsszuk a szerepünket, és a luthadeli családok azt hiszik, több rejlik a háttérben, mint amennyit megmutatunk. Azonban az 218

Uralkodó adói... Nos, az egyetlen módja annak, hogy ilyen hatalmunk legyen ebben a városban, a bevételünk. Titkos bevételre teszünk szert. Vin összeráncolta a homlokát, miközben Elend közelebb hajolt, és halkan odasúgta: — A családom bányássza az Uralkodó atiumját. Onnan ered a vagyonunk. Ezért hát a stabilitásunk teljesen az Uralkodó kénye-kedvétıl függ. Nem szereti magának megszerezni az atiumot, de rendkívüli haragra gerjed, ha a szállítmány nem érkezik meg. Tudj meg többet! — súgták a lánynak az ösztönei. — Ez a titok az, amire Kelsiernek szüksége van. — Ó, Elend — suttogta —, igazán nem kellene ennyi mindent elmondania nekem... — Miért nem? — kérdezte a férfi. — Megbízom önben. Nézze, meg kell értenie, milyen veszélyes a helyzet! Mostanában gond van az atium szállítmányokkal. Azóta... Nos, pár éve valami történt. Azóta minden megváltozott. Az apám nem tud eleget tenni az Uralkodó kvótáinak, és a legutóbb még az is megtörtént, hogy... — Micsoda? — Nos — tétovázott Elend, és úgy tőnt, nemigen tudja, hogyan is mondja el, ami bántja. — Legyen elég annyi, hogy hamarosan nagyon rosszul állhat a Venture-ház szénája. Az Uralkodó függ az atiumjától, Valette: fıként azon keresztül irányítja a nemességet. Egy atium nélküli ház nem tudja magát megvédeni a ködszerzetekkel szemben. Azáltal, hogy nagy készletet halmoz fel, az Uralkodó irányítja a piacot, ésırült vagyont szerez. Úgy pénzeli a seregeit, hogy hiánycikké teszi az atiumot, és elképesztı összegekért ad át egy-egy adagot. Ha többet tudna az allomancia gazdasági vonatkozásairól, kedvesem, bizonyára az egészbıl többet értene. Ne aggódj! Többet értek, mint gondolnád. És most már annál is sokkal többet, mint kellene. A fiatalember megállt, és kellemesen elmosolyodott, amint egy obligátor elhaladt mellettük az erkélyen. A hivatalnok végigmérte ıket, és tetovált arcán látszott, hogy láttukra valamin elgondolkodik. Amint odébbállt, Elend visszafordult Vinhez. — Azt akarom, hogy hagyja el a várost! — ismételte meg. — Az emberek tudják, hogy felfigyeltem magára. Remélhetıleg azt gondolják majd, hogy csak azért teszem, hogy apámat dühítsem, de megpróbálhatják felhasználni. A nagy házak minden további nélkül eltiporják az ön egész családját, csak 219

hogy azon keresztül a markukba kaparinthassanak engem és apámat. Mennie kell! — Majd... meggondolom — felelte vonakodva a lány. — Nincs sok idı gondolkodni! — figyelmeztette a férfi. —Azt akarom, hogy azelıtt menjen, mielıtt túlzottan belekeveredik a város zavaros ügyeibe. Már így is jobban belekeveredtem, mint hinnéd. — Mondtam, hogy meggondolom — így Vin. — Nézze, Elend, azt hiszem, inkább maga miatt kellene aggódnia. Azt hiszem, Shan Elariel valamilyen csapásra készül ön ellen. — Shan? — kérdezett vissza a Venture-ház örököse, és a szemén látszott, hogy jól mulat a feltételezésen. — De hisz ı veszélytelen. — Nem hiszem. Óvatosabbnak kellene lennie! A férfi felnevetett. — Nézzen ránk... mind a ketten próbáljuk meggyızni a másikat arról, milyen elkeserítı a helyzet, de közben egyikünk sem hajlandó hinni a másiknak. A lány elmosolyodott. Elend felsóhajtott. — Nem hallgat rám, igaz? Tehetek bármit, amivel rábírom, hogy elhagyja Luthadelt? — Most nem — felélte Vin csendesen. — Nézze, Elend, nem élvezhetnénk egyszerően az együtt töltött idıt, amíg lehet? Ha a dolgok úgy folytatódnak, ahogyan most vannak, sokáig nem lesz alkalmunk beszélni. A fiatalember elgondolkodott, aztán bólintott. A lány látta rajta, hogy még mindig zavarja valami, de végül visszatért mellé, és hagyta, hogy Vin finoman újra a karjába fonja az övét. Így sétálgattak egy darabig némán, amíg a lány fel nem figyelt valamire. Levette ujjait a férfi karjáról, és ehelyett megfogta a kezét. Elend rápillantott, és értetlenül ráncolta a homlokát, miközben a lány megkopogtatta a győrőt az ujján. — Tényleg fém — szólt meglepetten. Neki nem ezt mondták. A férfi bólintott. — Valódi arany. — És nem aggódik az... — Az allomanták miatt? — fejezte be a kérdést Elend. Vállat vont. — Nem tudom... soha nem kellett foglalkoznom velük. Maguk nem viselnek fémeket az ültetvényeken? Vin megrázta a fejét, és megkopogtatta az egyik hajcsatját. 220

— Festett fa — árulta el. A férfi bólintott. — Valószínőleg jobban teszik. De minél több idıt tölt Luthadelben, annál inkább rá fog döbbenni, hogy kevés dolog van itt, amit bölcsen teszünk. Az Uralkodó fémgyőrőket visel, ezért hát a nemesség is így tesz. Vannak filozófusok, akik azt mondják, ez mind része a nagyszabású tervének. Hogy azért visel győrőket, mert tudja, hogy az elıkelık utánozni fogják, és ez hatalmat ad az inkvizítorainak Felettünk. — És ön egyetért ezzel? — tudakolta a lány, majd újra a karjába fonta a kezét, miközben tovább sétáltak. — Úgy értem, a filozófusok véleményével. Elend megrázta a fejét. — Nem — mondta halkabban. — Az Uralkodó... ı egyszerően csak dölyfös. Egyszer olvastam olyan ısi harcosokról, akik páncél nélkül indultak csatába, hogy megmutassák, milyen bátrak és erısek. Itt is így van ez, azt hiszem, bár sokkal burkoltabban. Azért visel fémet, hogy kérkedjen a hatalmával, hogy megmutassa, mennyire nem fél — mennyire nem érzi fenyegetettnek magát — attól, amit vele tehetnénk. Nocsak — tőnt fel Vinnek. — Dölyfösnek nevezte az Uralkodót. Talán rávehetem, hogy áruljon el egy kicsit többet... A férfi megtorpant, és az órára pillantott. — Attól tartok, nincs túl sok idınk ma este, Valette. — Tudom - válaszolta a lány. — Találkoznia kell a barátaival. — Partnerére pillantott, és megpróbálta lemérni a meglepetését. A fiatalember nem tőnt túlzottan meglepettnek. Mindössze felhúzta az egyik szemöldökét, és kijelentette: — Így van. Ön nagyon jó megfigyelı. — Nem kell hozzá túl sok figyelem — felelte Vin. — Mindig, amikor a Hasting, Venture, Lekal, vagy Elarial várban vagyunk, ön ugyanazokkal az emberekkel mutatkozik. — Az ivócimboráim — mosolygott Elend. — Valószerőtlen csoport a mai politikai hangulatban, de rajtuk keresztül jobban bosszanthatom az apámat. — És mivel foglalkoznak ezeken a találkozókon? — érdeklıdött a lány. — Legfıképp filozófiáról diskurálunk — vallotta be a férfi. — Elég unalmas bagázs vagyunk, ami nem meglepı, ha valaki ismer 221

bennünket. A kormányzatról társalgunk, meg politikáról... az Uralkodóról... — Mi van vele? — Nos, egy-két dolog nem tetszik nekünk, amit a Végsı Birodalommal mővelt. — Tehát meg akarják dönteni a hatalmát! — így Vin. Elend furcsán nézett rá: — Megdönteni? Honnan veszi ezt, Valette? Hisz ı az Uralkodó: ı az Isten! Nem tehetünk ellene semmit. — Elfordult, miközben folytatták a sétát. — Nem... Én és a barátaim, mi csak úgy gondoljuk, a Végsı Birodalomnak egy kicsit másként kellene kinéznie. Most nem változtathatjuk meg a dolgokat, de talán egy napon — feltéve persze, hogy túléljük a következı néhány évet — olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy befolyással lehetünk az Uralkodóra. — Mit akarnak elérni nála? — Nos, vegyük azokat a kivégzéseket, melyek pár napja történtek. Nem értem, mire voltak jók. A szkák fellázadtak. Megtorlásul a minisztérium találomra kivégeztetett néhány száz embert. Mi másra volt ez jó, mint hogy még jobban feldühítette a lakosságot? Legközelebb még nagyobb lázadást szerveznek. Akkor az Uralkodó majd még több embert fejeztet le? Meddig mehet ez? Amíg egyáltalán nem maradnak szkák? A lány elgondolkodva sétált a fiatalember mellett. — És maga mit tenne, Elend Venture? — Aztán hozzáfőzte: — Ha maga kormányozná a birodalmat. — Nem tudom — vallotta be Elend. — Sok könyvet elolvastam már. Olyanokat is, amelyeket nem lett volna szabad. Denem találtam egyszerő válaszokat. Azonban abban egészen biztos vagyok, hogy a lefejezések nem oldanak meg semmit. Az Uralkodó már nem mai legény; azt hinné az ember, hogy alkalmasabb módszerekkel is rendelkezik. De akárhogy is, késıbb folytatjuk a beszélgetést... — Lelassított, megfordult, majd a lány szemébe nézett. — Már itt az idı? A férfi bólintott. — Megígértem, hogy találkozom velük, és bizonyos értelemben számítanak rám. Mondhatnám nekik, hogy késni fogok... Vin megrázta a fejét. — Menjen csak, és iszogasson a barátaival! Nekem úgyis beszélnem kell egy-két emberrel. — Vissza kellett térnie; Szellı és Dockson órákat töltött a hazugságok kiagyalásával, amiket 222

még el kellett terjesztenie, és várni fogják Dorong mőhelyében a bál után. Elend elmosolyodott: — Talán nem kellene ön miatt aggódnom. Ki tudja? Az ön politikai manıvereinek köszönhetıen lehet, hogy hamarosan a Renoux-ház lesz hatalmon a városban, és én mindössze az alantas koldus szerepét játszhatom. Vin is mosolygott, mikor a fiatalember meghajolt, majd — miután rákacsintott — a lépcsı felé indult. A lány lassan odasétált az erkély korlátjához, aztán lepillantott a táncolókra és vacsorázókra. Tehát mégsem forradalmár. Kelsiernek megint csak igaza volt. Vajon nem unja már, hogy mindig igaza van? Mindennek ellenére nem tudott haragudni Elendre. Nem mindenki volt olyan bolond, hogy azt higgye, megdöntheti az Uralkodó hatalmát. Már az a tény, hogy gondolkodik, kiemelte a többi nemes közül. Jó ember: olyan, aki egy, a bizalmára méltó asszonyt érdemelt volna. Szerencsétlenségére neki csak ı jutott. Tehát titokban a Venture-ház bányássza az Uralkodó atiumját. Biztosan ık irányítják Hathsin Bugyrait is. Rémisztıen kényes helyzetben lévı háznak tőntek. A bevételeik teljes mértékben az Uralkodó elégedettségétıl függtek. Elend úgy gondolta, hogy tud magára vigyázni, de Vin aggódott érte. A férfi nem vette elég komolyan Shan Elarielt — efelıl biztos volt. Megfordult, és határozottan elindult a földszint felé. Könnyedén megtalálta Shan asztalát; az asszony mindig egy nagy csoport nemeshölgy társaságában ült, és úgy pöffeszkedett a körükben, akár egy úr az ültetvényén. Vin megtorpant. Hívás nélkül még soha nem közelítette meg a nıt. Valakinek azonban meg kellett védenie Elendet, hisz ı láthatóan túl óvatlan volt, hogy vigyázzon magára. Közelebb lépett. Shan terrisi szolgája kifejezéstelen tekintettel vizslatta a közeledı lányt. Ez a férfi annyira különbözött Sazedtıl! Nem volt meg benne az a... lelkesedés. Olyan arcot vágott, mint valami faragott szobor. A hölgyek egy része helytelenítı tekintetet vetett felé, de a legtöbbjük — Shant is beleértve — egyszerően figyelemre sem méltatta.

223

Tétován álldogált az asztal mellett, és arra várt, hogy a beszélgetés fonala megszakadjon. Hiába várt. Végül egyszerően csak közelebb lépett Shanhoz. — Shan úrnı? — szólította meg a nıt. A nemeshölgy fagyos pillantást vetett rá. — Nem küldettem önért, vidéki csitri. — Igen, de találtam néhány olyan könyvet, amit ön... — Többé nincsen szükségem a szolgálataira! — jelentette ki Shan, és elfordult. — Elend Venture-rel egyedül is megbirkózom. Most pedig legyen jó kislány, és hagyjon nekem békét! Vinnek földbe gyökerezett a lába. — De a terve, asszonyom... — Azt mondtam, hogy már nincs szükségem magára! Azt hiszi, durva voltam önnel? Az akkor volt, amikor jóban voltunk. Próbáljon meg most feldühíteni! A lány szinte összezsugorodott a nı megalázó tekintete elıtt. Shan... undorodott. Dühös volt. Féltékeny talán? Biztosan rájött. Rádöbbent, hogy nem csak játszom Elenddel. Tudja, hogyan érzek iránta, és nem bízza többé rám a titkait. Elhátrált az asztaltól. Úgy tőnik, más módszert kell kieszelnie, hogy Shan tervei mögé lásson. *** Annak ellenére, amit gyakran hangoztatott, Elend Venture nem tartotta magát durva férfinak. Inkább amolyan... szónokló filozófusfélének. Szerette a beszélgetés fonalát olyan irányba terelni, hogy beszélgetıtársai válaszaiból lemérhesse, mit gondolnak. Mint a régi nagy gondolkodók, ı is a határokat feszegette, és szokatlan módszerekkel kísérletezett. Persze az is hozzátartozik az igazsághoz — vizsgálgatta pálinkás kupicájának tartalmát —, hogy a legtöbb régi filozófust végül árulás miatt kivégezték. Nem a legjobb példaképek. Az esti politikai kör véget ért, és barátaival visszatért a Lekal-vár úri társalgójába, a bálteremmel szomszédos, kisebb helyiségbe. A berendezés mélyzöld színben pompázott; a kényelmes fotelek kiváló helyszínt biztosítottak volna az olvasáshoz, amennyiben kicsit jobb hangulatban van. Jastes vele szemben ült, és elégedetten pöfékelt a 224

pipájából. Jó volt látni, hogy a fiatal Lekal olyan nyugodt. Az elmúlt néhány hét nagyon megterhelte. Házak közti háború. Minı borzalmas idızítés. De miért pont most? Olyan jól mentek a dolgok... Telden újratöltött kupával tért vissza egypár perccel késıbb. — Tudod — kezdte Jastes —, hogy a szolgák bármelyike hozott volna neked egy új italt? — Jólesett kinyújtóztatni a lábamat — huppant le Telden a harmadik fotelbe. — És visszafelé jövet nem kevesebb, mint három nınek tetted a szépet — vágott vissza Jastes. — Számoltam ám! Telden mosolygott, és az italát szopogatta. A hórihorgas fiatalember soha nem „ült" — minden ülıalkalmatosságban olyannyira elnyúlt, amennyire csak lehetett. Telden mindennemő helyzetben nyugodtnak tudott mutatkozni. Feltőnı öltönyei és divatos hajviselete pedig mindig irigylésre méltóan jó megjelenést kölcsönöztek neki. Talán nekem is több figyelmet kellene ilyesmire fordítanom — futott át Elend agyán. — Valette ezzel a hajjal is elvisel, de talán jobban tetszene neki, ha valamilyen frizurát nyíratnék bele... Gyakran tervezte, hogy ellátogat egy fodrászhoz vagy szabóhoz, de egyéb dolgok mindig lekötötték a figyelmét. Beleveszett a tanulmányaiba; túl sokáig olvasott, aztán elkésett a találkáiról. Minden alkalommal. — Elend feltőnıen csendes ma este — jegyezte meg Telden. Más úriemberek is üldögéltek a félhomályos társalgóban, de a fotelek messze estek egymástól, így a helyiség magánbeszélgetésekre is alkalmassá vált. — Mostanában sokat látom ilyennek — főzte hozzá Jastes. — Ó, igen... — ráncolta a homlokát Telden. Elend elég jól ismerte már ıket, hogy értsen az utalásból. — Nem értem, miért kell mindenkinek ezt csinálnia? Ha valami mondanivalótok van, miért nem bökitek ki? — Ez a politika lényege, barátom — felelte Jastes. — Nemesemberek vagyunk, ha nem vetted volna észre. A Venture-ház örököse a szemét forgatta. — Legyen: kimondom, amit gondolok — folytatta Jastes, és ujjait végigfuttatta a haján. Elend biztosra vette, hogy az ideges szokás 225

hozzájárult a fiatalember korai kopaszodásához. — Mostanában sok idıt töltesz a Renoux lánnyal. — Ezt egyszerő megmagyarázni: az a helyzet, hogy kedvelem. — Helytelen, Elend! — rázta a fejét Telden. — Helytelen. — Miért? — kérdezte a fiatal Venture. — Te magad gyakran hagyod figyelmen kívül az osztálykülönbségeket, Telden. Láttam, hogyan flörtölsz a szolgálólányokkal. — De én nem vagyok a házam örököse. — Valamint — tette hozzá Jastes —, ezek a lányok megbízhatóak. A családom alkalmazza ıket, ismerjük a házukat, a hátterüket, a kötıdéseiket. Elend összeráncolta a homlokát. — Mit akarsz ezzel mondani? — Valami nincsen rendjén azzal a lánnyal — bökte ki Jastes. A legény újra normálisan viselkedett; a pipa visszakerült a tartójába az asztalra. Telden bólintott. — Túl hamar közel került hozzád. Akar valamit. — Mire gondoltok? — kérdezte a Venture-örökös, és kezdett elege lenni a beszélgetésbıl. — Elend, Elend... — mondta Jastes. — A játékból nem szállhatsz ki annyival, hogy nincsen kedved játszani. Úgyis megtalál. Renoux éppen akkor költözött be a városba, amikor a házak között nıni kezdett a feszültség, és egy ismeretlen leszármazottat hozott magával, egy fiatal lányt, aki azonnal elkezdett udvarolni Luthadel legfontosabb és legpartiképesebb fiatalemberének. Cseppet sem találod ezt furcsának? — Valójában — bólintott Elend — én közeledtem elıször. Akkor is csak azért, mert elvette az olvasóhelyemet. — De be kell látnod: gyanús, hogy milyen gyorsan rád akaszkodott — mondta Telden. — Ha romantikára adod a fejed, Elend, egy dolgot meg kell tanulnod: játszhatsz a nıkkel, ha akarsz, de nem engedheted ıket túl közel magadhoz! Ott kezdıdik a baj. Elend megrázta a fejét. — Valette nem olyan. A másik kettı jelentıségteljes pillantást váltott, aztán Telden megvonta a vállát, és újra az italára fordította a figyelmét. Jastes felsóhajtott, felállt, és nyújtózkodott: — Akárhogy is, most már mennem kell. — Még egy italt? — csábította Telden.

226

Jastes megrázta a fejét, és ujjait végigfuttatta a haján. — Tudod, hogy vannak a szüleim a bálokkal; ha nem megyek ki, és nem búcsúzom el legalább néhány vendégtıl, hetekig fognak vele nyúzni. Azzal a fiatalember jó éjszakát kívánt a barátainak, és visszaindult a bálterem felé. Telden az italát szopogatta, és Elendet nézte. — Nem rá gondolok! — fortyant fel a Venture-ház sarja. — Akkor mire? — A ma esti találkozóra. Nem nagyon tetszett, amilyen irányt vett a társalgás. — Ugyan már! — legyintett a nyakigláb legény. — Már majdnem olyan fárasztó kezdesz lenni, mint Jastes. Mi történt azzal a fiúval, aki azért járt el a találkozókra, hogy lazítson és a barátaival legyen? — Az a fiú aggódik — válaszolta Elend. — A barátai hamarabb kerülhetnek a házaik élére, mint gondolták, és attól fél, hogy még egyikük sem áll készen erre. Telden felhorkantott. — Ne légy már ilyen hatásvadász! — Mosolygott, és rákacsintott a szolgálólányra, aki az üres poharakért jött. — Van egy olyan érzésem, hogy ez az egész hamarosan lecseng. Néhány hónap múlva visszagondolunk rá, és azon fogunk csodálkozni, mire fel volt a nagy izgalom. Kale Tekiel soha többé nem gondol vissza semmire. A beszélgetés abbamaradt, és Telden nemsokára exkuzálta magát. Elend tovább üldögélt, majd kinyitotta a Társadalom követeléseit, hogy folytatja az olvasást, de nem tudott összpontosítani. A kupicát forgatta az ujjai között, de nem is nagyon ivott belıle. Vajon Valette elment már? Megpróbálta megtalálni a lányt a találkozó után, de úgy tőnt, ı is valami magánbeszélgetésen vett részt. Túlzottan érdeklıdik a politika iránt. Helytelenül teszi... De talán csak féltékeny. A lány még csak néhány hónapja csöppent bele az udvari életbe, és máris jobban értett a dolgokhoz, mint ı. Olyan vakmerı volt, olyan bátor, olyan... érdekes. Nem illett bele egyik udvari sablonba sem, amiket annak idején megtanítottak Elendnek. Lehet, hogy Jastesnek mégis igaza van? Annyi bizonyos, hogy különbözik más nıktıl, és ı maga mondta, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok róla. Számőzte a gondolatot a fejébıl. Az igaz, hogy Valette másnak tőnt, de a maga módján olyan ártatlannak is. İ lelkesnek látta, tele meglepetéssel és kurázsival. 227

Aggódott érte: a lány nyilvánvalóan nem volt tisztában vele, Luthadel milyen veszélyes is lehet. A politika nem állt meg a báloknál és kicsinyes pletykáknál. Mi történne, ha valaki egy ködszerzetet küldene, hogy intézze el ıt és a nagybátyját is? Renoux-nak nem voltak jó kapcsolatai, és az udvaroncok a fülük botját sem mozdítanák, ha Fellise-ben történne néhány merénylet. Valette nagybátyja vajon megtette a szükséges elıkészületeket? Aggasztották egyáltalán az allomanták? Elend nagyot sóhajtott. Valahogyan rá kell vennie a lányt, hogy elhagyja a környéket. Ez az egyetlen lehetıség. *** Mire a hintója megérkezett a Venture-várhoz, Elend rájött, hogy túl sokat ivott. Elindult felfelé a lakosztályába, és alig várta, hogy bedılhessen a puha, meleg ágyba. A hálójába vezetı elıcsarnok azonban az apja dolgozószobája mellett húzódott. Az ajtó nyitva állt, és a kései óra ellenére fény áradt ki odabentrıl. Elend megpróbált halkan lépni a szınyeggel borított padlón, de a lopakodás soha nem ment neki igazán. — Elend? — szólt ki az apja. — Gyere be! A fiatalember alig hallhatóan felsóhajtott. Straff Venture nagyúr elıtt nem sok minden maradhatott titokban. Ónszemő volt; olyan éles érzékekkel bírt, hogy bizonyára azt is hallotta, amikor a kocsi megérkezett a várkastély elé. Ha most nem beszélek vele, a nyakamra küld valami szolgát, aki addig nyaggat, míg végül le nem jövök hozzá. Elend megfordult, és benyitott a dolgozószobába. Az apja a székében ült, és csendesen beszélgetett TenSoonnal, a Venture kandrával. A fiatalember még mindig nem szokott hozzá a teremtmény új testéhez, mely hajdan a Hasting-ház egyik szolgájáé volt. Amikor a lény megfordult, és ránézett,Elend megborzongott. A kandra meghajolt, majd csendben elhagyta a szobát. Elend nekidılt az ajtófélfának. Straff széke egy könyvespolc elıtt állt. A fiatalember meg volt róla gyızıdve, hogy apja még soha egyik könyvet sem olvasta. A szobát két lámpa világította meg, melyeknek ernyıjét úgy állították be, hogy csak kevés fényt szórjanak. — Elmentél ma a bálba — kezdte a ház feje. — Mit tudtál meg? 228

Elend megdörzsölte a homlokát. — Hogy hajlamos vagyok kicsit a pohár fenekére nézni... Straff nem nevetett a viccen. Maga volt a tökéletes birodalmi nemes: magas, széles vállú, mindig személyre szabott zakóban és mellényben. — Megint találkoztál azzal a... nıvel? — kérdezte. — Valette-tel? Igen. Bár nem olyan sokáig, mint szerettem volna. — Megtiltottam, hogy beszélj vele. — Emlékszem — felelte a fiatalember. Straff arckifejezése elkomorult. Felállt, és odalépett az íróasztalához. — Ó, Elend — kezdte. — Mikor növöd már ki végre ezt a gyerekes viselkedést? Nem gondolod, hogy tudom: csak azért viselkedsz ostobán, hogy engem bosszants? — Valójában az az igazság, apám, hogy már egy ideje kinıttem a „gyerekes viselkedésbıl". Kiderült, hogy természetes hajlamaim még jobban bosszantanak téged. Bárcsak tudtam volna errıl korábban: megspórolhattam volna az erıfeszítést gyermekkoromban. Apja helytelenítın felhorkantott, majd feltartott egy levelet. — Ezt Staxlesnek diktáltam pár órával ezelıtt. Elfogadom benne Tegas nagyúr holnapi ebédmeghívását. Ha valóban a nyakunkon a házak közti háború, tudnom kell, vagyunk-e olyan helyzetben, hogy elpusztítsuk a Hastingeket, amilyen gyorsan csak lehet. Tegasban erıs szövetségesre lelhetünk. Van egy lánya. Szeretném, ha vele étkeznél a holnapi ebéden. — Majd megfontolom — kopogtatta meg a fejét Elend. — Nem tudom, holnap reggel milyen állapotban leszek. Túl sok volt a pálinka, emlékszel? — Ott leszel, Elend. Ezúttal nem kérem. A fiatalember elhallgatott. Egy része vissza akart vágni az apjának, szembe akart szállni vele; nem azért, mert annyira érdekelte, hol ebédel másnap. Valami sokkal fontosabb dolog okán. A Hasting-ház a második leghatalmasabb család a városban. Ha szövetségre lépünk velük, együtt megmenthetjük Luthadelt a káosztól. Ezt tették vele a könyvek. Lázadó taknyosból filozófussá alakították. Sajnos túl sokáig játszotta a bolond szerepét. Csoda-e, hogy Straff nem vette észre a változást a fián? Elend maga is csak most kezdett ráébredni. Apja haragosan nézett rá, és ı elfordította a tekintetét. 229

— Meggondolom — felelte. Straff egy legyintéssel útjára bocsátotta, és hátat fordított. Elend, aki megpróbálta megmenteni megtépázott büszkeségét, nem hagyta annyiban. — Apám, nem is kell aggódnod a Hastingek miatt. Úgy tőnik, hogy megpróbálnak meglógni a városból. — Micsoda? — fordult vissza a férfi. — Ezt meg hol hallottad? — A bálon — felelte könnyedén Elend. — Nem azt mondtad, hogy semmi érdekes nem történt? — Ilyet soha nem említettem. Egyszerően csak nem volt kedvem megosztani veled. Venture nagyúr összeráncolta a homlokát. — Nem is tudom, miért hallgatlak tovább... bármi, amit mondanál, eleve érdektelen. Én próbáltalak politikára taníttatni, fiú, igazán! De most... Nos, mindenesetre remélem, hogy elıttem halsz meg, mert a házunk sivár idık elé néz, ha te valaha is átveszed az irányítást. — Többet tudok, mint gondolod, apám. Straff elnevette magát, aztán visszaült a székébe. — Kétségem sincs efelıl, fiú. Még egy asszonyt sem tudsz rendesen ágyba vinni. Legutoljára, amikor megpróbáltad, magam kellett, hogy elvigyelek egy bordélyházba. Elend elvörösödött. Csak nyugalom! — gondolta. — Szándékosan hozza fel, mert tudja, mennyire szégyellem. — Menj aludni, fiú! — intett Straff. — Siralmasan festesz. Elend álldogált még egy darabig, aztán kilépett a folyosóra, és csendesen felsóhajtott. Ez a különbség közted és köztük — mondta magának. — Azok a filozófusok forradalmárok voltak: az életükkel játszottak, de te még az apáddal sem mersz szembeszállni. Fáradtan elslattyogott a lakosztályáig, ahol különös módon egy szolga várta. Elend a homlokát ráncolta. — Mi az? — Elend nagyúr, vendége van — jelentette be a férfi. — Ilyen kései órán? — Jastes Lekal az, uram. Elend félrebiccentette a fejét. Mi a nyő...? 230

— Feltételezem, a szalonban vár? — Igen, uram — válaszolta a szolga. Bánatosan elfordult a hálójától, és visszament a folyosóra. Jastes türelmetlenül várta. — Jastes? — szólította meg Elend fáradtan. — Remélem, valami nagyon fontos hírt hoztál... A fiatalember tétován csoszogott egy darabig, és még a szokásosnál is idegesebbnek látszott. — Mondd már! — kérte Elend, akinek kezdett elfogyni a türelme. — A lányról van szó... — Valette-rıl? — Elend nem hitt a fülének. — Azért jöttél, hogy Valette-rıl beszéljünk? Ilyenkor? — Jobban kellene bíznod a barátaidban! — bökte ki Jastes. A Venture-örökös türelmetlenül horkantott: — Bízni a te nıkrıl alkotott ismereteidben? Ne haragudj meg, de inkább nem tenném. — Követtettem, Elend! — bukott ki Jastesbıl. Elend nem hitt a fülének: — Micsoda? — Ráállítottam valakit a hintójára. Pontosabban mondva valakit odaállítottam a városkapuhoz. Nem volt a fogatban, amikor az kihajtott a városból. — Mit beszélsz? — Elend ráncai elmélyültek. — A lány nem ült a hintóban — ismételte meg Jastes. — Míg a terrisi elıvette a papírjait, hogy megmutassa az ıröknek, az emberem odalopakodott a kocsihoz, és belesett az ablakán. Senki nem ült a hintóban. — Addigra már biztosan letette valahol a városban. Kém, valamelyik másik házból. Azért küldték, hogy rajtad keresztül az apád után kémkedjenek. Tökéletes nıt találtak, hogy elcsábítson téged: sötét hajú, titokzatos, és nem a szokványos politikai körökbıl való. Eléggé alacsony származásúnak tették meg ahhoz, hogy botrányos legyen, ha felkeltené az érdeklıdésedet. Aztán rád küldték. — Jastes, de hát ez nevetsé... — Elend! — vágott közbe a barátja. — Mondd el még egyszer: hogyan találkoztatok elıször? Barátja elgondolkodott. — Az erkélyen állt. — A te olvasósarkodban. Mindenki tudja, hogy oda szoktál elvonulni. Véletlen egybeesés lenne csupán? 231

Elend lehunyta a szemét. Nem! Valette nem lehet része mindennek! — Ugyanakkor azonban egy másik gondolat fészkelte be magát a fejébe: — Beszéltem neki az atiumról! Hogyan lehettem ennyire ostoba? Nem lehetett igaz. Nem lehet, hogy ilyen könnyen rászedték. De... kockáztathatott? Rossz fia volt az apjának, az igaz, de áruló az nem. Nem akarta, hogy a Venture-ház összeomoljon. Egy nap ı akarta irányítani, hogy talán lehetısége nyíljon megváltoztatni egy s mást. Elköszönt Jastestıl, majd elgondolkodva visszavonult a szobájába. Túl fáradt volt, hogy házpolitikáról gondolkodjon. Azonban amikor lefeküdt, nem jött álom a szemére. Végül felkelt, és egy szolgáért küldetett. — Mondd meg az apámnak, hogy van egy ajánlatom a számára! Elmegyek a holnapi ebédre, ahogyan kívánja. — Elhallgatott, és némán állt hálóköntösében az ajtónyílásban. — Cserébe — szólt végül — mondd meg neki, hogy kölcsönkérem néhány kémét. Követtetni akarok valakit.

232

A többiek úgy gondolják, hogy ki kellett volna végeztetnem Kwaant az árulásáért. Az igazat megvallva valószínőleg itt helyben megölném, ha tudnám, hová tőnt. Akkor azonban egyszerően nem tudtam megtenni. A férfi olyan volt nekem, mintha az apám lett volna. A mai napig nem tudom, miért változtatta meg a véleményét, és hirdette, hogy mégsem én vagyok a Hıs. Vajon miért fordult ellenem, miért bélyegzett csalónak a Világhozók Konklávéja elıtt? Jobb szerette volna, ha a Mélység gyız? Még ha nem is én vagyok az igazi — ahogyan Kwaan is állítja —, jelenlétem a Megdicsıülés Kútjánál még mindig jobb, mint ha a Mélység gyızedelmeskedne.

Huszonkilencedik fejezet Most már nincsen sok hátra — olvasta Vin. *** A táborunkból látszik a barlang. Néhány órába beletelik még, míg felmászunk oda, de tudom, hogy ez az a hely. Valahogyan érzem... A fejemben lüktet. Olyan hideg van. Meg mernék esküdni rá, hogy maguk a sziklák is jégbıl állnak, és a hó helyenként olyan mély, hogy alagutat kell ásnunk benne. A szél szüntelen süvölt. Aggódom Fedikért. Nem ugyanaz az ember, mióta az a ködlény megtámadta. Félek, letántorog egy sziklaoromról, vagy elnyeli az egyik jeges szakadék. A terrisiek azonban bámulatosan szívósak. Örülök, hogy magunkkal hoztuk ıket, mert más teherhordók nem élték volna túl az utat. Olyan, mintha nem éreznék a hideget; különös anyagcseréjük szinte emberfeletti erıvel vértezi fel ıket az elemek tombolása ellen. Lehet, hogy korábban hıt raktároztak el a testükben azért, hogy most felhasználhassák? Nem hajlandók beszélni a képességeikrıl, és biztos vagyok benne, hogy ezért Rashek a hibás. A többi teherhordó úgy tekint rá, mint vezérükre, bár nem hiszem, hogy teljesen ı irányítaná ezeket az embereket. Mielıtt megsebesítették, Fedik attól félt, hogy a terrisiek itt 233

hagynak minket a jég között. Én azonban nem hiszem, hogy így lesz. A terrisi próféciák jóvoltából vagyok itt, és ezek az emberek nem mondanak ellent a vallásuknak csak azért, mert egy közülük nem szimpatizál velem. Végül kérdıre vontam Rasheket. Természetesen nem akart szóba állni velem, de kényszerítettem rá. Amikor megeredt a nyelve, elmondta, hogy győlöli Khlenniumot és a népemet. Úgy gondolja, hogy csaknem rabszolgasorba döntöttük az ı fajtáját, és hogy a terrisiek ennél sokkal többet érdemelnek. Hogy az övéinek kellene „uralkodniuk" természetfeletti képességeik miatt. Félek a szavaitól, mert látok bennük némi igazságot. Tegnap az egyik teherhordó felemelt egy hatalmas kısziklát, aztán könnyedén félrehajította az útból. Soha életemben nem láttam még ilyen mutatványt. Ezek a terrisiek veszélyesek lehetnek. Talán nem bántunk velük igazságosan. Azonban a Rashek-féle embereket jól szemmel kell tartani, hiszen azt az elképesztı elképzelését táplálja magában, hogy az összes Terrisen kívül élı ember az ı elnyomására törekszik. Olyan fiatal még ahhoz, hogy ilyesfajta harag eméssze. Rémesen hideg van. Amikor ennek az egésznek vége lesz, olyan helyen szeretnék élni, ahol egész évben meleg az idı. Braches mesélt egy helyrıl: néhány délre fekvı szigetrıl, ahol hatalmas hegyek okádnak örök tüzet. Milyen lesz majd, ha mindennek vége szakad? Újra hétköznapi emberré válok. Egy jelentéktelen emberré. Milyen szépen is hangzik: még a meleg napsugaraknál és szélcsendnél is jobban vágyom rá. Oly nagyon fáraszt, hogy én vagyok az Örök Hıs; fáraszt, hogy minden városban vagy fegyverrel, vagy fanatikus imádattal fogadnak. Fáraszt, hogy olyasvalamiért szeretnek vagy győlölnek, amit egy csapat öregember szerint teszek majd végül. Azt akarom, hogy elfelejtsenek. A névtelenségnek örülnék leginkább. Ha valaki e sorokat olvassa, tudja meg: a hatalom súlyos teher. Mindenáron menekülni kell a láncai közül. A terrisi próféciák azt írják, hogy hatalmamban áll megmenteni a világot. Arra is utalnak azonban, hogy egyszer az elpusztítására is képes leszek. Képes leszek arra, hogy szívem minden óhaját teljesítsem. Olyan hatalom birtokosa leszek, mely egy élı embernek sem adathatna meg. 234

Azonban a filozófusok figyelmeztettek, hogy ha e hatalommal a saját hasznomat szolgálom, az önzésem elıbb-utóbb megrontja azt. Hát embernek való teher ez? Ellenállhat-e bárki ilyen kísértésnek? Most még erısnek érzem magam, de mi történik, ha majd hozzáférek ehhez az erıhöz? Megmentem a világot — ez nem vitás —, de vajon a hatalmat érintetlenül tudom-e hagyni? Ilyen és efféle félelmek gyötörnek, midın jeges tollal firkálok a világ újjászületése elıtti estén. Rashek figyel. Szemében győlölet villog. A barlang odafenn vár és lüktet. Az ujjaim reszketnek. Nem a hidegtıl. Holnap minden eldıl. *** Vin érdeklıdve lapozott egyet. A könyvecske utolsó oldala azonban üres volt. Visszalapozott, és újra elolvasta az utolsó sorokat. Hová tőnhetett az utolsó bejegyzés? Sazed még bizonyára nem fejezte be az utolsó rész fordítását. A lány felállt, és nagyot nyújtózott. Egy ültı helyében olvasta el a napló legutóbbi fejezetét, és ez még ıt is meglepte. Elıtte terültek el a Renoux-kúria kertjei: a gondozott ösvények, a vaskos ágú fák, na meg a csendes patakocska, mely mellett olyannyira szeretett olvasni. A nap alacsonyan járt, és a levegı lehőlt. Visszaindult a kanyargós gyalogúton a kastély felé. A hideg ellenére nemigen tudott elképzelni még olyan helyet, mint amit az Uralkodó leírt. Látott már havat a távoli hegycsúcsokon, de még ritkán tapasztalt hóesést, és akkor is csak jeges kása hullott az égbıl. Nap nap után ilyen tömegő havat látni, a lavináktól rettegni... Egy része azt kívánta, bárcsak a saját szemével tapasztalhatna ilyeneket. Nem érdekelte a veszély. Bár a napló nem írta le az Uralkodó teljes útját, néhány csodálatos részlet — mint az északi jégmezık, a hatalmas fekete tó, a terrisi vízesések — megragadta a lány képzeletét. Bárcsak több részletet közölne arról, a dolgok hogyan néznek ki! — gondolta bosszankodva. Az Uralkodó túl sok idıt töltött az aggodalmaskodással. Ennek ellenére, furamód, a szavai különösen... ismerısnek csengtek. Alig-alig tudta összeegyeztetni a naplóírót azzal a sötét teremtménnyel, aki oly sok halált hozott el a világba. Mi 235

történhetett a Megdicsıülés Kútjánál? Mi változtathatta meg ennyire? Tudnia kellett! Odaért a házhoz, majd Sazed keresésére indult. Újra ruhát viselt, és most már az is furcsa érzés volt, ha a bandatagok nadrágban látták. Menet közben rámosolygott Renoux nagyúr inasára, és buzgón fellépdelt a könyvtár felé vezetı fı lépcsısoron. A terrisi nem volt ott. A kis íróasztal üresen várakozott, a lámpa nem világított, és a tintatartó szárazon állt. Akárhol is van, a maga érdekében jobban teszi, ha a fordításon dolgozik! Visszament a lépcsın, és az ırzı után kérdezısködött, mire egy szolgálólány a konyha felé irányította. Vin összevonta a szemöldökét, és végigcsattogott a hátsó folyosón. Talán torkoskodik? Sazedet egy kis csoport szolgáló körében találta. Az egyik asztalon jegyzék állt, és a terrisi arra mutogatott, közben halkan duruzsolt. Nem vette észre ıt. — Sazed? — szólt a lány. A férfi megfordult, és enyhén meghajolt: — Igen, Valette kisasszony? — Mit csinálsz? — Renoux nagyúr kamráját ellenırzöm. Bár tudom, hogy ön mellé rendeltek ki, továbbra is az úr szolgája vagyok, és amikor nincsen egyébirányú elfoglaltságom, el kell végezni a feladataimat. — Mikor folytatod a fordítást? Sazed félrehajtotta a fejét. — A fordítást, kisasszony? Hisz azt már befejeztem. — Akkor hol van az utolsó rész? — Önnek adtam oda — válaszolta az ırzı. — Nem, nem adtad. Ez a rész azzal az éjszakával végzıdik, mielıtt bemennek a barlangba. — Az a vége, kisasszony. Addig tart a napló. — Micsoda? — lepıdött meg a lány. — De hát... A terrisi a többi szolgára pillantott. — Azt hiszem, errıl négyszemközt kellene beszélnünk. — További utasításokkal látta el ıket, a jegyzékre mutogatott, aztán odabólintott Vinnek, hogy kövesse. Kilépett a konyhából, és a kert felé tartott. A lány egy pillanatra még döbbenten állt, aztán a férfi után sietett. — De hát nem lehet így vége, Saz! Nem tudjuk meg belıle, hogy mi történt! 236

— De feltételezhetjük. — A terrisi a kerti ösvényen sétált. A keleti kert nem nyújtott olyan fényőzı látványt, mint a Vin által látogatott hely; leginkább csak sima, barna fő és apró bokrok tarkították. — Mit feltételezhetünk? — kérdezte a lány. — Nos, azt, hogy az Uralkodó megtette, amit kellett a világ megmentéséhez, hiszen most mindannyian itt vagyunk. — Így lehetett — bólintott Vin. — De aztán minden bizonnyal magáévá tette az erıt. Csak ez történhetett: nem bírt ellenállni a kísértésnek, és önzı módon használta fel a hatalmát. De miért nincsen több naplóbejegyzés? Miért nem számol be a további eredményeirıl? — Talán a hatalom olyannyira megváltoztatta... — felelte a terrisi. — Vagy lehet, hogy úgy érezte, nem kell mást leírnia. Elérte a célját, és mellékesen halhatatlanná vált. Nem érdemes naplót írni az utókornak, ha az ember örökké él. — Csak olyan... — a lány kétségbeesetten összeszorította a fogát. — Csak olyan kiábrándító, hogy így ér véget a történet! A terrisi szórakozottan elmosolyodott. — Vigyázzon, kisasszony! Ha túlzottan rákap az olvasásra, még a végén tudós válik önbıl! Vin megrázta a fejét. — Akkor nem, ha az összes könyvnek ilyen a vége! — Ha valamelyest megnyugtatja, nem ön az egyetlen, aki csalódott a napló tartalmával kapcsolatban. Nem sok minden van benne, amit Kelsier fel tudna használni. Az biztos, hogy a tizenegyedik fémrıl semmit nem mesél. Kicsit bőntudatom van, mert talán én húztam a legtöbb hasznot a naplóból. — De a terrisi vallásról sem árult el túl sokat. — Nem sokat — értett egyet Sazed. — Ám ıszintén mondom, a „nem sok" még így is több, mint amit eddig tudtunk. Csak az az egy aggaszt, hogy talán nem lesz lehetıségem továbbadni, amit megtudtam. A fordítás egy példányát elküld-tem valahová, ahol ırzıtestvéreim és nıvéreim biztosan megtalálják. Kár lenne, ha ezek az értesülések a sírba szállnának velem együtt. — Nem fognak! — biztatta a lány. — Nahát, kisasszonyom hirtelen milyen derőlátó lett! — Az én terrisim meg okoskodó lett! — vágott vissza Vin. — Mindig is az volt — mosolyodott el halványan Sazed. — Egyrészt ezért nem vált be mint szolga. Urai szemében legalábbis. 237

— Akkor azok az urak bolondok voltak. — A lány ıszintének tőnt. — Én is így gondoltam, kisasszony — felelte a terrisi. — Most azonban vissza kellene térnünk a házba. Nem lenne jó, ha a kertben látnának minket, amikor leszáll a köd. — Úgyis újra kijövök. — A kastélyszolgák közül sokan nem tudják, hogy ön ködszerzet, kisasszony — mutatott rá Sazed. — Azt hiszem, nem ártana megırizni a titkot. — Tudom — fordult meg Vin. — Gyerünk vissza! — Bölcs döntés. Egypár pillanatig egymás mellett sétáltak, és némán élvezték a keleti kert csendes békéjét. A füvet gondosan nyírták és szép sorokba rendezték, és a sorokat az itt-ott elhelyezett bokrokkal hangsúlyozták. A déli kert, patakocskájával, fáival és egzotikus növényeivel látványosabb lehetett, de a keletinek is megvolt a helye: az egyszerőség nyugalma áradt belıle. — Sazed! — szólalt meg Vin csendesen. — Igen, kisasszony? — Minden meg fog változni, igaz? — Pontosan mire gondol? — Mindenre — mondta a lány. — Még ha nem is leszünk mind halottak egy éven belül, a bandatagok más munkákon fognak dolgozni. Ham visszatér a családjához, Dox és Kelsier valami új kalandot terveznek majd, Dorong pedig egy másik csapatnak adja ki a mőhelyét... Még ezek a kertek is, amikre annyit költöttünk, még ezek is valaki máséi lesznek. A terrisi bólintott. — Mindaz, amit mond, valószínő, kisasszony. Bár, ha minden jól megy, Luthadel egy idı múlva már a szká forradalom kezében lesz. — Talán — felelte Vin. — De még úgy is... a dolgok nem maradnak ugyanazok. — Ilyen az élet, kisasszony. A világnak változni kell. — Tudom — sóhajtott a lány. — Csak hát... Nos, az az igazság, hogy szeretem ezt a mostani életemet, Sazed. Szeretek a csapattal lenni, és szeretek Kelsierrel gyakorolni. A hétvégeken szeretek bálba járni és Elenddel találkozni, és szeretek veled a kertben sétálni. Nem akarom, 238

hogy mindez megváltozzon! Nem akarok visszatérni az egy évvel ezelıtti életemhez. — Nem kell visszatérnie — bátorította az ırzı. — A dolgok jó irányba is változhatnak. — De nem fognak. — Vin hangja keserő volt. — Már most is romlanak. Kelsier arra utalgat, hogy a tanulásom lassan a végéhez ér. Amikor a jövıben gyakorolok, egyedül kell tennem. Elend pedig — nos, ıneki fogalma sincs, hogy szká vagyok. Továbbá a munkám lényege, hogy elpusztítsam ıt és a családját. Még ha a Venture-házat nem is saját kezőleg döntöm végromlásba, mások majd megteszik helyettem. Shan Elariel tervez valamit, de még nem sikerült pontosan kiderítenem, mit. És ez csak a kezdet. A Végsı Birodalommal nézünk farkasszemet. İszintén, úgy érzem, hogy bukásra vagyunk ítélve; nem látom, hogyan lehet másként. Harcolni fogunk, teszünk valami jót, de sokat nem változtathatunk a dolgok állásán, és azok, akik túlélik az összecsapást, egész életükben menekülhetnek az inkvizíció elıl. Minden megváltozik, Sazed, és én semmit sem tehetek ellene! A terrisi kedvesen elmosolyodott: — Akkor, kisasszony — mondta csendesen —, egyszerően élvezze, amije van! Úgy gondolom, a jövı meglepetést tartogat az ön számára is. — Meglehet — fogadta el a lány, de a hangja szemernyi meggyızıdésrıl sem árulkodott. — Ó, remélnie kell, kisasszony! Talán kiérdemelt egy kis jószerencsét. A megdicsıülés elıtt például élt egy nép; az astalsik. Azt tartották, hogy születésekor minden ember bizonyos mennyiségő balszerencsét örököl. Így hát, minden szerencsétlenséget áldottnak tekintettek, hiszen azután az életük csak jobbra fordulhatott. Vin felhúzta a szemöldökét: — Kicsit ostoba hitnek tőnik. — Nem értek egyet — felelte Sazed. — Az astalsik civilizációja igen fejlett volt. Eredményesen ötvözték a tudományt a vallással. Úgy gondolták, hogy a különbözı színek különbözı szerencsetípusokat jelölnek, és igen részletesen írták le a fény és a színek tulajdonságait. Tılük tudjuk, hogy számos dolog hogyan nézhetett ki a megdicsıülés elıtt. Volt egy színskálájuk, melynek segítségével képesek voltak leírni a legmélyebb kék ég színét, és sokféle zöld árnyalatot is. 239

Mindenesetre én úgy érzem, hogy a szerencsérıl alkotott elképzeléseik a legfelvilágosultabbak. Számukra a szegénység annak a jele volt, hogy hamarosan jószerencse éri az embert. Önnek megfelelı gondolkodás volna, kisasszony. Még elınyt is húzhatott volna belıle, hogy tudja, a szerencsétlenségek sorozata egyszer véget ér. — Nem is tudom... — felelte a lány kétkedın. — Hogyha a balszerencse mennyisége korlátozott, akkor a jószerencsének ugyanúgy korlátozottnak kell lenni, nem? Amikor valami jó történne, mindig azon aggódnék, hogy elhasználom a jószerencsémet. — Hmm. — Az ırzı elgondolkodott. — Azt hiszem, az nézıpont kérdése, kisasszony. — Hogy lehetsz ennyire derőlátó, Sazed? Te is és Kelsier is. — Nem tudom, kisasszony. Talán az életünk könnyebb volt, mint az öné. Vagy talán csak ostobák vagyunk. Vin elhallgatott. Továbbsétáltak az épület felé a kanyargó ösvényen, de nem siettek túlzottan. — Sazed — kezdte a lány —, amikor megmentettél, aznap éjszaka az esıben... ferukímiát használtál, nem igaz? Az ırzı bólintott. — Így volt. Az inkvizítor annyira önre összpontosított, hogy sikerült mögé lopakodnom, aztán leütöttem egy kıvel. Többszörösen felerısítettem magam, és úgy nekihajítottam a falnak, hogy számos csontja eltört. — Ennyi? — kérdezte Vin. — Csalódottnak tőnik, kisasszony. — Sazed elmosolyodott. — Valami látványosabbra számított? A lány bólintott. — Csak annyi, hogy... olyan nagyon hallgattál eddig a ferukímiáról. Ezért az egész sokkal titokzatosabbnak tőnt. A terrisi sóhajtott. — Igazán semmit nem akarok titkolni ön elıl, kisasszony. A ferukímia különleges jellemzıjét — az emlékek eltárolásának és felidézésének képességét — már biztosan ki is találta. A többi nem nagyon különbözik a forrasz és ón nyújtotta képességektıl. Néhányuk egy kissé különlegesebb — nehezebbé teszi a ferukimistát, vagy megváltoztatja a korát —, de kevés harcászati hasznuk van. — Megváltoztatja a korát? — kapta fel a fejét Vin. — Fiatalabbá tud tenni? 240

— Nem valóságosan, kisasszony — felelte Sazed. — Ne felejtse el, hogy a ferukimista a saját testébıl veszi az erejét. Például néhány hét alatt olyannyira megöregítheti magát, hogy önmagánál tíz évvel idısebbnek néz ki, aztán mindezen éveket visszafordíthatja, és tíz évvel fiatalabbnak látszhat. Ám a ferukímiában mindig ügyelni kell az egyensúlyra. A lány elgondolkodott. — Számít az, hogy milyen fémet használ? Mint az allomanciában? — Bizony. A fém határozza meg, hogy mit lehet elraktározni benne. Vin bólintott, majd továbbsétált. — Sazed, kaphatnék egy darabot valamelyik fémedbıl? — kérdezte végül. — Fémembıl, kisasszony? — Valamit, amit ferukímiai raktározásra használsz. Megpróbálom égetni. Talán felhasználhatom a benne rejlı erıt. Az ırzı kíváncsian hunyorított. — Próbált már valaki ilyesmit azelıtt? — firtatta a lány. — Biztos, hogy nem új gondolat, kisasszony, de ıszintén szólva, nem jut eszembe konkrét példa. Talán ha végigtallóznám a vörösréz elmém emlékeit... — Miért nem próbáljuk ki most? — lelkesedett Vin. — Van valamid, ami az alapfémek egyikébıl készült? Valami, amiben nem tároltál túl értékes dolgokat. Sazed eltőnıdött, aztán megfogta egyik hosszúra nyújtott fülcimpáját, és kivett egy olyan fülbevalót, amilyet a lány is viselt. A fülbevaló hátsó rögzítı kapcsát átnyújtotta Vinnek. — Tiszta forrasz, kisasszony. Szerény mennyiségő erıt tároltam el benne. A lány bólintott, aztán lenyelte az apró fémdarabot. Végigtapogatta allomantikus készleteit, de a kis darabka nem különbözött a többitıl. Próbaképpen forraszt égetett. — Érez valamit? — kérdezte a terrisi. Vin a fejét rázta. — Nem igazán... — Elgondolkozva elhallgatott. Valami mégiscsak volt ott, valami más... — Mi az, kisasszony? — kérdezte a terrisi, és a hangja szokatlan kíváncsiságról árulkodott. — Érzem... érzem az erıt, Sazed. Nem nagyon tudom megragadni, de meg mernék esküdni, hogy van bennem egy másik tartalék, ami csak akkor jelenik meg, amikor a te fémedet égetem. 241

Az ırzı a szemöldökét ráncolta. — Nem tudja megragadni? Mintha... Mintha látna egy árnyszerő fémtartalékot, de az erı forrását nem érné el? A lány bólintott. — Honnan tudod? — Ilyen érzés az, amikor az ember egy másik ferukimista fémjeit akarja felhasználni. — Sazed felsóhajtott. — Gyaníthattam volna, hogy így lesz. Azért nem éri el az erıt, mert nem az öné. — Ó! — szólt Vin. — Ne szomorodjon el, kisasszony! Ha az allomanták el tudnák lopni a népem erejét, arról már tudnék. Okos gondolat, annyi szent. — Megfordult, és a házra mutatott. — A hintó megérkezett. Még a végén elkésünk a találkozóról. Vin bólintott és megszaporázták a lépteiket. *** Fura — gondolta Kelsier, amint átlopódzott a Renoux-kúria elsötétített udvarán. — Lopva kell bejutnom a saját házamba, mintha valami nemesi várat próbálnék megtámadni. Azonban ezzel a hírnévvel nem nagyon volt más választása. Már Kelsier, a tolvaj is eléggé felismerhetı volt; hát még Kelsier, a szká népvezér! Ez persze nem tartotta vissza attól, hogy éjszaka zőrzavart szabadítson a városra, de óvatosabbnak kellett lennie. Egyre több család vonult ki Luthadelbıl, és a nagy házak kezdtek megijedni. Egyrészrıl így könnyebb volt manipulálni ıket, másrészrıl viszont a váraik körül való szaglászás nehézkesebbé vált. Ehhez képest a Renoux-kúriát szinte senki sem ırizte. Voltak persze ırök, de ködszerzetek nem. Renoux-nak egyszerő életvitelt kellett követnie: a túl sok allomanta feltőnt volna. Kelsier az árnyékok között osont, és óvatosan megkerülte az épület keleti szárnyát. Aztán eldobott egy érmét, és felhúzta magát Renoux saját erkélyére. Könnyedén megérkezett, és bekukucskált az üvegajtókon. A sötétítık be voltak húzva, de kivette Dockson, Vin, Sazed,Ham és Szellı körvonalait, akik Renoux asztala körül álltak. A nemes maga a terem túlsó végében álldogált, és nem ütötte bele az orrát a tárgyalásba. A szerzıdése szerint el kellett játszania Renoux nagyurat, de nem kívánt a kelleténél jobban a terv része lenni. 242

Kelsier megrázta a fejét. Egy merénylı túl könnyen bejutna ide. Vinnek Dorong mőhelyében kell töltenie az éjszakákat. A nemes miatt nem aggódott; egy kandrának nem kellett merénylık tırétıl tartania. A ködszerzet halkan kopogott az üvegen, mire Dockson kinyitotta az ajtót. — És belépıjére mindenki kıvé dermed! — kiáltotta Kelsier, miközben besuhant a helyiségbe, és hátradobta ködköpönyegét. Dockson felhorkantott, és bezárta az ajtót. — Csoda egy jelenés vagy, Kel! Fıként a térdeden lévı koromfoltokkal. — Kicsit kúsznom kellett ma éjszaka — válaszolta a barátja, majd legyintett. — Van egy használaton kívüli árok, pont a Lekal-várfal alatt. Ki hinné, hogy ilyen védelmi réseket hagynak? — Nemigen kell aggódniuk a ködszerzetek miatt — vetette közbe Szellı az íróasztaltól. — A ködszerzetek legtöbbször túl büszkék ahhoz, hogy négykézlábra ereszkedjenek. Azon is meg vagyok lepıdve, hogy te képes voltál ilyesmire. — Hogy én túl büszke volnék a térden kúszáshoz? — kérdezte Kelsier. — Ostobaság! Egyenesen azt mondhatnók, hogy mi ködszerzetek túl büszkék vagyunk ahhoz, hogy ne legyünk túl szerények kúszni... egyfajta emelkedett módon, persze. Dockson a szemöldökét ráncolta, és az asztalhoz közelített. — Kel, ennek nincsen semmi értelme! — Nem kell, hogy értelme legyen annak, amit mi, ködszerzetek beszélünk! — vágott vissza Kelsier eltúlzott dölyffel, majd: — Mi ez? — A bátyádtól jött — válaszolta a körszakállas bandatag, és az asztalra terített nagy térképre mutatott. — Délután érkezett egy törött, üreges asztallábban, amit az ortodoxia kantonja javíttatott meg Doronggal. — Érdekes. — Kelsier a térképet tanulmányozta. — Gondolom, a csillapítóállomások listája, igaz? — Az bizony — felelte Szellı. — Micsoda felfedezés! Még soha nem láttam ilyen részletes, gondosan megrajzolt térképet a városról. Nemcsak a harmincnégy állomás mindegyikét mutatja, hanem az inkvizítorok tevékenységének helyszíneit is, valamint a kantonok által megfigyelt helyeket is. Eddig nem nyílott alkalmam, hogy közelebbrıl megismerkedjem a testvéreddel, de ez az ember nyilvánvalóan egy lángész! 243

— Szinte hihetetlen, hogy van valami köze Kelhez, mi? — kérdezte Dockson vigyorogva. Egy jegyzetfüzet volt elıtte, és jegyzéket készített a csillapítóállomásokról. A nevezett felhorkant. — Lehet, hogy Marsh a lángész, de én vagyok a jóképőbb! Mik ezek a számok? — Inkvizítori razziák és az idıpontjaik — felelte Ham. — Köztük van a Vin-féle rejtekház is. Kelsier bólintott: — Hogy a fenében sikerült Marshnak ellopnia ezt? — Nem lopta — magyarázta Dockson írás közben. — Egy jegyzetet is küldött a térképpel. Úgy tőnik, maguk a fıprelánok adták neki. Nagyon elégedettek voltak a munkájával, és azt akarták, hogy nézze át a várost és javasoljon új csillapítóállomásokat. A minisztérium nyilvánvalóan aggódik a házak közti háború miatt, és ki akarnak küldeni néhány további bábost, hogy csillapítsák a kedélyeket. — Vissza kell juttatnunk a térképet a megjavított lábban!— mutatott rá Sazed. — Ha ma estére végeztünk, megkísérlem lemásolni, olyan gyorsan, ahogyan csak sikerül. És vonásról vonásra megtanulod, miáltal minden ırzı emlékévé teszed — gondolta Kelsier. — Közeleg a nap, hogy abbahagyod a tanulást, és elkezdesz tanítani, Saz. Remélem, a néped készen áll! Majd megfordult, és a térképet tanulmányozta. Pont olyan lenyőgözı rajz volt, ahogy Szellı mondta. Marsh bizonyára rendkívüli veszélyt vállalt azzal, hogy elküldte nekik. Felesleges veszélyt... de az információ fontos. Mihamarabb vissza kell küldeni! Holnap reggel, ha lehetséges. — Mi ez? — kérdezte Vin, és egy pontra mutatott a térképen. A lány nemesi öltözéket viselt. Egyrészes ruhát, mely nem sokban különbözött egy díszes báli ruhától. Kelsier elmosolyodott. Még emlékezett rá, amikor Vin ijesztıen festett ruhában, de mostanra már nagyon megkedvelte a holmikat. Még mindig nem pont úgy mozgott, mint valami elıkelı házból származó hölgy. Megvolt benne a báj— de a ragadozók ruganyos bája, és nem az udvarhölgyek erıltetett kecsessége. Mégis, a ruha illett rá, és ehhez a szabó képességeinek semmi köze sem volt. Ó, Mare! — gondolta Kelsier. — Mindig is akartál egy lányt, akit megtaníthatsz arra, hogyan kell a nemeshölgyek élete és a tolvajlét határán mozogni. Kedvelték volna egymást: mindkettıben bujkált valami 244

elrugaszkodás a megszokottól. Ha a felesége még mindig élne, talán taníthatna Vinnek egy s mást arról, hogyan kell nemeshölgyként viselkedni. Egy-két olyan dolgot is, amiket még Sazed sem tud. Persze, ha Mare még élne, én nem csinálnám ezt. Nem merném. — Nézd! — mutatta Vin. — Az egyik inkvizítori dátum új: tegnapi! Dockson Kelsierre pillantott. Elıbb-utóbb úgyis el kellett volna mondani neki... — Az Theron csapata volt — bökte ki a szıke vezér. — Egy inkvizítor tegnap este megtámadta ıket. A lány elsápadt. — Ismernem kéne ezt a nevet? — kérdezte Ham. — Theron csapata része volt a bandának, akik Camonnal együtt megpróbálták lóvá tenni a minisztériumot — világosította fel Vin. — Ez azt jelenti... hogy valószínőleg a nyomomban vannak. Az inkvizítor felismerte éjszaka, amikor behatoltunk a palotába. Tudni akarta, ki az apja. Szerencse, hogy azok az embertelen teremtmények még a nemességet is megrémítik. Egyébként a lányt nem küldhetnénk el több bálra. — Theron csapata... — kezdte a lány. — Ugyanaz történt, mint a múltkor? Dockson bólintott. — Senki sem élte túl. Kényelmetlen csend következett. Vin úgy nézett ki, mint aki menten rosszul lesz. Szegény gyermek! Kelsier együtt érzett vele, de szinte semmit sem tehettek azon kívül, hogy folytatják, amit elkezdtek. — Rendben. Hogyan akarjuk felhasználni a térképet? — Rajta vannak a minisztérium jegyzetei a házak védelmérıl — mondta Ham. — Az hasznos lehet. — Az inkvizítorok razziáinak azonban semmi felismerhetı mintája nincsen — jegyezte meg Szellı. — Valószínőleg ott csapnak le, ahová az információik elvezetik ıket. — A csillapítóállomások környékén nem nagyon tevékenykedhetünk — jelentette ki Dox, és letette a tollát. — Szerencsére Dorong mőhelye egyik állomáshoz sincsen túl közel. A legtöbb a nyomornegyedekben van. — Többet is kell tennünk annál, hogy elkerüljük az állomásokat! — vetette ellen Kelsier. — Fel kell készülnünk rá, hogyan lehet kiiktatni ıket. 245

Szellı összevonta a szemöldökét. — Ha ezt tesszük, túl óvatlanul és túl hamar megjátsszuk az összes kártyánkat. — De gondoljatok arra, micsoda csapást mérhetnénk a rendszerre! — figyelmeztetett Kelsier. — Marsh azt mondta, legalább három bábos és egy fürkész található minden ilyen állomáson. Az összesen százharminc minisztériumi míves: bizonyosan az egész Belsı Uradalomban toboroztak, hogy összeszedjenek ennyit. Ha egyszerre sikerülne kiiktatni az összest... — Ennyit soha nem tudunk mi magunk megölni — szólt közbe Dockson. — De tudnánk, ha a seregünk többi részét is bevetnénk — vetette ellen Ham. — Tele vannak velük a nyomornegyedek. — Jobb ötletem van — jelentette be Kelsier. — Felbérelhetünk más tolvajbandákat. Ha lenne tíz csapatunk, és mindegyiket ráállítanánk három állomásra, néhány órán belül megszabadíthatnánk a várost a minisztériumi bábosoktól és fürkészektıl. — De meg kellene beszélnünk az idızítést — szólt Dockson. — Szellınek igaza van. Ha ennyi obligátorral akarunk végezni egy este alatt, akkor jelentıs mértékben el kell köteleznünk magunkat. Az inkvizítorok nem várnak sokáig, hogy megtorolják a tettet. Kelsier bólintott. Igaz, Dox. Az idızítés mindennél fontosabb. — Megtennéd, Dox? Találd meg a legmegfelelıbb csapatokat, de várj, amíg meg nem állapodunk egy idıpontban. Dockson bólintott. — Jó — nyugtázta a vezér. — Katonákról lévén szó, Ham, mi a helyzet a sereggel? — A helyzet jobb, mint amit vártam. — válaszolta a férfi. — Átmentek a kiképzésen a barlangokban, és most hellyel-közzel képzetteknek mondhatóak. Továbbá ık a sereg „hőségesebb" felének tartják magukat, mivel nem mentek hadba Yedennel az akaratod ellenére. A bábos felhorkant. — Így is lehet mondani, ha valaki figyelmen kívül hagyja azt az apró tényt, hogy a sereg háromnegyede elveszett egy taktikai baklövés miatt. — Jó emberek, Szellı! — Ham hangja határozott volt. — Hasonlóképp azokhoz, akik odavesztek. Ne beszélj róluk így! Ettıl 246

függetlenül aggaszt, hogy hogyan tudjuk elrejteni ıket. Már nem kell sok hozzá, és egyik csapatukat felfedezik. — Ezért nem tudja egyik sem, hogy hol rejtızik a többi — nyugtatta meg Kelsier. — Valamit el kell mondanom a katonákkal kapcsolatban— mondta Szellı, miközben leült Renoux dolgozószékébe. — Értem, miért kell Hammondot elküldeni a katonákhoz, de ıszintén szólva nem látom értelmét, hogy én és Dockson is meglátogassuk ıket. — Az embereknek tudniuk kell, kik a vezetıik. Ha Hammel történik valami, át kell venni valakinek a parancsnokságot. — Miért nem te leszel az? — érdeklıdött Szellı. — Bízzatok bennem! — mosolygott Kelsier. — Így a legjobb. A bábos a szemét forgatta. — Bízzunk benned... Mást sem teszünk. — Akárhogy is — folytatta a csapat vezére —, Vin, mi újság a nemesség háza tájáról? Felfedeztél valami fontosat a Venture-ökrıl? A lány tétovázott, majd így szólt: — Nem. — De a jövı heti bál a Venture-várban lesz, nemde? — kérdezte Dockson. Vin bólintott. Kelsier a lányt nézte. Egyáltalán elmondaná, ha tudna valamit? Vin tekintete találkozott az övével, de semmit sem tudott kiolvasni belıle. Ez az átkozott lány túl jól hazudik. — Rendben — nyugtázta. — Tartsd nyitva a szemed! — Úgy lesz — ígérte Vin. *** Fáradtsága ellenére Kelsier nem tudott elaludni. Sajnos nem barangolhatott a folyosókon. Csak bizonyos szolgák tudtak róla, hogy ott tartózkodik, és meg kellett húznia magát, most, hogy hírneve nıttön-nıtt. Hírneve. Sóhajtva nekidılt az erkélykorlátnak, és a ködöt figyelte. Érdekes módon tettei még ıt magát is aggasztották. A többiek nem kérdezgették — ı akarta így —, de zavarta ıket növekvı ismertsége. Így a legjobb. Nem biztos, hogy szükségem lesz minderre, de ha mégis, örülni fogok, hogy vettem a fáradtságot. 247

Lágy kopogás hallatszott az ajtó felıl. Kíváncsi arccal megfordult, és azt látta, hogy Sazed dugja be a fejét az ajtónyíláson. — Elnézésedet kérem, Kelsier mester, de egy ır jelentette, hogy látott az erkélyen. Attól félt, esetleg felfeded magad. Kelsier sóhajtott, de elhátrált az erkélyrıl, bezárta az ajtót és elhúzta a sötétítıt. — Nem nagyon bírom a névtelenséget, Saz. A foglalkozásomhoz képest elég rosszul tudok bujkálni. A terrisi mosolygott, és kihátrált a szobából. — Sazed! — szólt utána a ködszerzet, és a magas férfi megtorpant. — Nem tudok aludni. Van valami új ajánlatod számomra? A terrisi széles mosollyal belépett a szobába. — Természetesen, Kelsier mester. Mostanában úgy gondoltam, hogy hallanod kellene a bennetek Igazságairól. Igen jól állna neked. A bennetek magas fokú fejlettséget értek el, és a déli szigeteken éltek. Bátor hajósok és nagyszerő térképészek voltak: a Végsı Birodalom néhány használatban lévı térképét még a bennet felfedezık készítették. A vallásukat úgy alkották meg, hogy hónapokig tengeren lévı hajókon is lehessen gyakorolni. A kapitány egyben papi funkciót is betöltött, és senki nem lehetett parancsnok, amíg nem részesült teológiai oktatásban. — Valószínőleg nem került sor sok zendülésre — jegyezte meg Kelsier. Sazed mosolygott. — Jó vallás volt, Kelsier mester. A felfedezésre és tudásra összpontosított. Ezeknek az embereknek a térképkészítés szent feladat volt. Úgy hitték, hogy ha egyszer megismerik, megértik és katalogizálják az egész világot, mindenki végsı békében és harmóniában élhet majd. Sok vallás tanít efféléket, de kevesen gyakorolták úgy, mint a bennetek. A szıke allomanta homlokát ráncolva a falnak dılt. — Béke és harmónia — mondta lassan. — Nem igazán kellenek most, Saz. — Vagy úgy. Kelsier felnézett a mennyezetre. — Mesélnél megint a... a vallákról? — Persze — felelte a terrisi, és odahúzott egy széket az íróasztalhoz. — Pontosan mit szeretnél tudni? Kelsier megrázta a fejét. — Nem tudom. Sajnálom, Saz! Fura hangulatban vagyok ma. 248

— Mindig fura hangulatban vagy. — Halovány mosoly játszott az ırzı ajkán. — De érdekes szektáról kérdeztél. A vallóké minden más hitnél tovább élt az Uralkodó birodalmában. — Ez érdekel — mondta Kelsier. — Meg kell értenem, mitıl tartottak ki ilyen sokáig, Saz. Mitıl voltak képesek ilyen sokáig harcolni? — Gondolom, ık voltak a legeltökéltebbek. — De hát vezetıik sem voltak! Az Uralkodó még az elsı hódítása alatt leölette az egész valla egyházi tanácsot. — Ó, nagyon is voltak vezetıik, Kelsier mester! Halottak voltak, az igaz, de attól még vezetıknek számítottak. — Egyesek szerint a ragaszkodásuknak semmi értelme nem volt — vetette közbe a ködszerzet. — A valla vezetık halála meg kellett volna, hogy törje a népet, de csak még eltökéltebbé tette ıket a küzdelmük folytatásában. Sazed megrázta a fejét. — Az emberek sok mindent kibírnak. Gyakran akkor a legerısebb a hitünk, amikor a leggyengébbnek kéne lennie. Ilyen a hit természete. Kelsier bólintott. — Továbbiakat is akarsz tudni a vallákról? — Köszönöm, nem, Saz. Csak valakinek emlékeztetnie kellett, hogy voltak olyanok, akik még a legreménytelenebb helyzetben sem adták fel a küzdelmet. Sazed bólintott, és felállt. — Értem, Kelsier mester. Akkor hát, jó éjszakát! A ködszerzet szórakozottan bólintott, és a terrisi elhagyta a szobát.

249

A terrisiek nagy többsége nem olyan elvetemült, mint Rashek. De azt látom, hogy egy bizonyos szintig hisznek neki. Ezek egyszerő emberek — nem filozófusok és tudósok —, és nem értik meg, miért hirdetik a saját próféciáik, hogy az Örök Hıs idegenföldi lesz. Csak azt értik, amit Rashek elmagyaráz nekik — hogy ık minden kétséget kizáróan felsıbbrendő nép, és hogy „uralkodniuk" kellene, nem pedig szolgálni. Az efféle szenvedély és győlölet tüzében még a jó emberek is eltévelyedhetnek.

Harmincadik fejezet Vin csak akkor döbbent rá, milyen az igazi fenség, amikor visszatért a Venture bálterembe. Annyi várban járt már, hogy fel sem tőnt neki a csillogás. Ám a Venture-várral kapcsolatban volt valami különleges; valami, amit a többi kastély is el akart érni, de sohasem sikerült. Mintha a Venture-ház lett volna a szülı, a többi pedig az ı figyelmes gyermeke. Minden kastély gyönyörőnek tetszett a lány szemében, de fel sem merülhetett a kérdés, melyik a legszebb. A hatalmas Venture-csarnok, melyet mindkét oldalon masszív oszlopok szegélyeztek, ezúttal még annál is nagyszerőbbnek tőnt, mint amilyen általában volt. Vin nem tudott rájönni, miért. Ezen tőnıdött, miközben arra várt, hogy az egyik szolga elvegye a kendıjét. A festett üvegablakok mögött ugyanazok a mészkıfények világítottak, mint máshol, és ezernyi fényszilánkkal szórták be a termet. Az oszlopok alatt makulátlanul tiszta asztalok álltak. A csarnok végén lévı kis erkély és Venture nagyúr azon elhelyezkedı asztala ugyanolyan királyi látványt nyújtott, mint mindig. Majdnem hogy... túl tökéletes — ráncolta a homlokát a lány. Minden kissé túlzónak látszott. Az asztalterítık még a szokásosnál is fehérebbek és vasaltabbak voltak. A szolgák egyenruhája még a megszokottnál is rendezettebbnek tetszett. Az ajtóknál a szokásos katonák helyett páragyilkosok álltak, kezükben fegyver helyett 250

fapajzsok. Mindent összevéve úgy nézett ki, mintha a szokványos Venture-tökéletesség most még tökéletesebb volna. — Valami nincsen rendjén, Sazed! — súgta oda a terrisinek, amikor az asztalát elıkészítı szolga tovalibbent. — Mire gondol, kisasszony? — kérdezte a hórihorgas szolgáló, aki a lány széke mögött állt. — Túl sokan vannak itt — mondta Vin, miközben rádöbbent, hogy elsısorban ez zavarja. Mostanában az elıkelık nem nagyon jártak el a bálokra. Mégis úgy tőnt, hogy a Venture-ház által szervezett rendezvényen mindenki képviseltette magát. Mégpedig a legszebb ruhájában. — Valami nagyon gyanús — tette hozzá csendesen. — Van itt valami, amirıl nem tudunk. — Igen... — mondta halkan Sazed. — Én is érzem. Talán korán el kellene osonnom a szolgák reggelijére. — Jó ötlet — felelte Vin. — Én pedig kihagyom a vacsorát ma este. Kicsit késın érkeztünk, és úgy néz ki, az emberek már elkezdtek csevegni. Sazed elmosolyodott. — Mi olyan mulatságos? — kérdezte a lány. — Emlékszem még arra az idıre, amikor a világért sem hagyta volna ki a vacsorát, kisasszony. — Örülj neki, hogy soha nem próbáltam meg étellel teletömni a zsebemet ezeken a bálokon! — fújt Vin. — Hidd el, nagy volt a kísértés. Most pedig indulj! Sazed bólintott, és a szolgák vacsorája felé vette az irányt. A lány végigtekintett a beszélgetı csoportokon. Hála az égnek, Shannak se híre, se hamva. Sajnálatos módon, Klisst sem látta, így hát valaki mást kellett választania. Rámosolygott Idren Seerisre, Elariel egyik kuzinjára, akivel már több ízben táncolt. A férfi merev fıhajtással üdvözölte, és a lány csatlakozott a társasághoz. Vin kurta mosollyal köszöntötte a többieket; a három nıt és egy urat. Futólag ismerte ıket, és egy ízben táncolt már Yestal nagyúrral is. Azonban ezen az estén mind a négyen hővösen tekintettek rá. — Már jó ideje nem jártam a Venture-várban! — kezdte, belecsusszanva a vidéki lány szerepébe. — Majd' elfelejtettem, milyen nagyszerő! 251

— Való igaz — felelte az egyik hölgy. — Bocsássanak meg... szerzek magamnak valami italt! — Önnel tartok — tette hozzá egy másik, és mindketten elhagyták a társaságot. Vin homlokráncolva nézte, amint távoznak. — Ó — kezdte Yestal —, úgy látom, megérkezett a vacsoránk. Jön, Triss? — Természetesen — felelte az utolsó hölgy, és csatlakozott a nemesúrhoz. Idren megigazította az okuláréját, és egy félig ıszinte, bocsánatkérı pillantás kíséretében távozott. Vin kıvé meredve állt. Ilyen fagyos fogadtatásban az elsı báljai óta nem részesült. Mi folyik itt? — tőnıdött egyre zaklatottabban. — Shan mőve volna? Lehetséges, hogy egy egész táncteremnyi embert ellenem fordított? Nem. Ennek nem volt semmi értelme. Túl sok energiájába került volna. Ráadásul nem csak maga körül érzékelt furcsa történések. Minden nemes olyan... más volt ezen az estén. Késıbb egy második csoporttal is megpróbálkozott, még az elızınél is rosszabb eredménnyel. Amint odalépett hozzájuk, a társaság tagjai látványosan kerülték a tekintetét. Olyannyira nem érezte magát odavalónak, hogy elmenekült, és szerzett magának egy kupa bort. Útközben észrevette, hogy az elsı — Yestal- és Idren-féle — kompánia pontosan ugyanannyi taggal újra összeállt. Megállt a keleti erkély alatt, és a tömeget figyelte. Nagyon kevesen táncoltak, mind régi párok. A csoportok az asztaloknál sem nagyon keveredtek. Bár a bálterem tele volt, úgy tőnt, a jelenlévık nagy része látványosan kerül mindenki mást. Jobban meg kell néznem magamnak ezt az egészet! A lépcsı felé indult. Rövid mászás után a táncparkett fölött húzódó hosszú, folyosószerő erkélyen találta magát. A jól ismert kék lámpások lágy, bánatos fénnyel vonták be a kıfaragásokat. Megtorpant. Elend kedvenc búvóhelye a legszélsı oszlop és a fal között helyezkedett el, egyetlen lámpa fényében. Szinte az összes Venture bált olvasással töltötte; nem szívelhette a velük járó pompát és felhajtást. Elend rejtekhelye azonban üresen tátongott. Megközelítette a korlátot, aztán kihajolt, és megnézte magának a hatalmas terem 252

túlvégét. A házigazda asztala az erkéllyel egy szinten állt, és Vin megdöbbenve látta, hogy Elend az apjával vacsorázik. Micsoda? Nem hitt a szemének. A fél tucat bálon, amit a Venturevárban töltött, soha egyszer sem látta, hogy a férfi a családja asztalánál ülne. Odalenn ismerıs, színes ruhás alakot pillantott meg, aki a tömegen keresztül közelített. Leintegetett Sazednek, de a férfi már nyilvánvalóan észrevette. Miközben arra várt, hogy a terrisi felérjen hozzá, ismerıs hangot hallott az erkély végébıl. Megfordult és észrevett egy tömzsi asszonyt, akit eddig nem látott a bálteremben. Kliss egy kis csoport alacsonyabb rangú úrral beszélgetett. Tehát itt van. Talán ı majd szóba áll velem. Sazed ért oda hamarabb, fellépett a lépcsırıl, és erısen lihegett. — Kisasszony! — szólt halkan, miközben mellé lépett az erkély korlátjánál. — Sazed, te nem vettél észre valamit? Ez az egész bál olyan... kísérteties. Mindenki olyan rideg. Mintha nem is bálon volnánk, hanem temetésen. — Találó hasonlat, kisasszony. Lemaradtunk egy fontos bejelentésrıl. A Hasting-ház nem tartja meg szokásos bálját ezen a héten. Vin összeráncolta a homlokát. — Na és? Hiszen korábban is maradtak már el bálok. — Az Elariel-ház is lemondta az övét. Általában a Tekiel következne, de ık megszőntek. A Shunah már korábban bejelentette, hogy egyáltalán nem tartanak több bált. — Mit beszélsz? — Úgy tőnik, kisasszony, hogy egy idıre ez az utolsó ilyen jellegő rendezvény... talán egy nagyon hosszú idıre. A lány végigtekintett a terem fenséges ablakain, melyek alatt különálló — már-már ellenséges — csoportok álldogáltak. — Tehát errıl van szó! Véglegesítik a szövetségeiket. Mindenki leghatalmasabb barátainak és támogatóinak társaságában mutatkozik. Tudják, hogy ez az utolsó bál, így hát eljöttek; de tisztában vannak vele, hogy nincs már idı politizálni. — Nagyon úgy tőnik, kisasszony. — Mindenki védekezı magatartást vett fel — mondta Vin. — Visszahúzódtak a falak mögé, úgymond. Ezért nem akar senki beszélni 253

velem: a Renoux-ház túlzottan semlegessé vált. Én egy klikkhez sem tartozom, és rosszkor próbálnék meg találomra hazárdírozni a különbözı politikai hatalmakkal. — Kelsier mesternek tudnia kell errıl, kisasszony — jelentette ki Sazed. — Ma éjszaka ismét besúgónak akarta álcázni magát. Ha nem ismeri a helyzetet, az komolyan ronthat a hitelén. Mennünk kellene. — Nem — felelte a lány, és a terrisi felé fordult. — Nem mehetek. Mindenki más marad. Mind úgy gondolták, hogy fontos megjelenniük, és addig nem hagyhatom el a várat, amíg ık nem teszik. Az ırzı bólintott. — Rendben. — Menj te, Sazed! Keríts egy fogatot és mondd el Kelnek, hogy mi történt! Maradok még, hogy a Renoux-ház ne tőnjön olyan gyengének. A férfi tétovázott. — Nem... nem is tudom, kisasszony. Vin a szemét forgatta. — Nagyra értékelem a segítségedet, de nem kell a kezemet fognod! Sokan jönnek ezekre a bálokra úgy, hogy nem figyeli ıket a szolgájuk. Sazed felsóhajtott. — Legyen, kisasszony. Visszatérek, miután megtaláltam Kelsier mestert. Vin bólintott és búcsút intett a férfinak, mire az visszatért a kılépcsın a terembe. A lány a korlátnak dılt Elend helyén, és Sazedet figyelte, míg a terrisi el nem tőnt a kapu mögött. Most mitévı legyek? Még ha találnék is valakit, akivel beszélhetek, semmi értelme nem volna pletykákat terjeszteni. Hirtelen rettegés tört rá. Ki gondolta volna, hogy így fogja élvezni a nemesek frivol szórakozásait? Az élményeket megkeserítette a tudat, hogy ezek az elıkelık milyen borzalmakra képesek, de mégis... volt benne valami álomszerő élvezet. Járhat-e még ilyen bálokon valaha? Mi lesz Valette-tel, a nemeshölggyel? Lehet, hogy örökre félre kell tennie a ruhákat és arcfestéket, és vissza kell változnia Vinné, a zsebtolvajjá? Kelsier új birodalmában valószínőleg nem lesznek bálok, és ez talán nem is lesz olyan rossz dolog. Milyen jogon táncol ı, miközben a szkák éheznek? Mégis... úgy tőnt, hogy a várakkal, táncosokkal, ruhákkal és ünnepélyekkel együtt valami gyönyörőség is végleg kivész a világból. Sóhajtott, aztán elhagyta a korlátot, majd végigpillantott a saját ruháján. A mélykék, csillámló báli ruha alsó szegélyén körkörös fehér 254

minták futottak körbe. Az estélyinek nem varrtak ujjat, de a kék selyemkesztyő egészen a könyöke fölé ért. Régen még rendkívül idegesítınek találta volna az öltözéket. Most azonban egyenesen elbővölte. Szerette, ahogy kebelben teltnek mutatja, ugyanakkor kihangsúlyozza a felsıteste törékenységét. Imádta, ahogyan derékban elkeskenyedik, és onnan lassan teljes harangformává szélesedik. A harang járás közben lágyan susogott. Hiányozni fog neki — mindegyik ruhája hiányozni fog. De Sazednek igaza volt: az események sodrát nem lehetett megállítani; csak a pillanatnak élhetett. Nem hagyom, hogy úgy üljön azon az emelvényen, mintha én nem is léteznék — határozta el. Sarkon fordult, és végigsétált az erkélyen, útközben odabiccentve Klissnek. Az erkély folyosóban ért véget, mely — ahogyan ı is sejtette — a házigazda asztalának fenntartott párkányra kanyarodott ki. Álldogált a folyosón egy darabig, és onnan nézett kifelé. Urak és úrhölgyek ültek királyi öltözékekben, Straff Venture nagyúr dicsfényében sütkéreztek, és élvezték, hogy az asztalánál étkezhetnek. Vin várt, hátha felkelti Elend figyelmét, mire végül az egyik vendég felfigyelt rá, és oldalba bökte az örököst. A fiatalember meglepve fordult meg, és amikor észrevette a lányt, enyhén elvörösödött. İ lopva intett neki, mire Elend exkuzálta magát, és otthagyta az asztalt. Vin visszalépett a kıfolyosóra, hogy négyszemközt beszélhessenek. — Elend! — szólította meg a fiatalembert, amint az megjelent a folyosón. — Az apáddal vacsorázol! A férfi bólintott. — Ez a bál különösen alakul, Valette, és az apám ragaszkodott hozzá, hogy viselkedjek a formaságoknak megfelelıen. — Mikor beszélhetünk? — Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmunk. A lány a homlokát ráncolta. A férfi olyan visszafogottnak tőnt. Szokásos viseletes, győrött zakóját divatosra cserélte. Még a haját is megfésülte. — Elend? — lépett egyet elıre. A férfi felemelte a kezét. — A dolgok megváltoztak, Valette. Nem lehet — gondolta a lány. — Még nem lehet vége, még nem! 255

— A „dolgok"? Milyen „dolgok"? Mirıl beszél? — Én a Venture-ház örököse vagyok, és veszélyes idık járnak. A Hasting-ház ma délután elveszített egy egész hajókaravánt, és ez csak a kezdet. Egy hónapon belül a házak nyíltan háborúban állnak majd egymással. Ezeket a dolgokat többé nem tagadhatom, Valette. Ideje, hogy megváltozzak. Nem jelenthetek mindig terhet a családom számára. — Az odáig rendben van — felelte Vin. — Attól még nem kell... — Valette! — vágott a szavába Elend. — Ön is teher. Nagy teher. Nem fogok hazudni; nem állítom, hogy soha nem kedveltem; így volt, és az érzelmeim továbbra sem változtak. Azonban mindig is tudtam — ahogyan ön is —, hogy ez nem lehet több futó kalandnál. Az az igazság, hogy a családomnak nagy szüksége van most rám, és ez jelenleg önnél is fontosabb. A lány elsápadt. — De... A férfi hátat fordított, hogy visszatérjen az asztalhoz. — Elend — szólt Vin csendesen —, kérem, ne fordítson hátat nekem! Amaz megtorpant, aztán visszanézett. — Tudom az igazságot, Valette. Tudom, hogy hazudott, és nem az, akinek mondja magát. Nem érdekel — nem vagyok dühös, vagy csalódott. Az igazság az, hogy már régen sejtettem. Játszik... Mint mi mindannyian. — Megállt, aztán megrázta a fejét. — Mint én magam is. — Elend? — A lány kinyújtotta a kezét. — Ne kényszerítsen arra, hogy nyilvánosan megszégyenítsem, Valette! Vin megtorpant, és zsibbadás vett rajta erıt. Aztán végigömlött rajta a harag, és még ahhoz is túl dühös volt, hogy a lankadtság a hatalmába kerítse. Dühös volt és... halálra rémült. — Ne menjen el! — suttogta. — Ne hagyjon el még ön is! — Sajnálom — felelte a fiú —, de találkoznom kell a barátaimmal. Jól éreztem magam önnel. Azzal otthagyta a lányt. Vin a sötétedı folyosón álldogált. Egész testében reszketve visszakanyarodott az erkélyre. Jobbra pillantott, és látta, ahogyan Elend búcsút int a családjának, és visszatér a hátsó folyosón a vár lakószárnyába. Nem teheti ezt velem! Nem pont ı. Nem pont most... 256

Egy hang szólalt meg legbelül, egy hang, amit már majdnem elfelejtett. Persze, hogy elhagy — suttogta Reen. — Persze, hogy eldob magától. Egyszer mindenki elárul majd, Vin. Mit tanítottam neked? Nem! — gondolta kétségbeesetten. — Csak a politikai feszültség miatt van! Ha ennek az egésznek vége lesz, meggyızöm, hogy térjen vissza hozzám... Én soha nem tértem vissza hozzád — folytatta Reen. — İ sem fog. A hang olyan valóságosnak tőnt. Mintha a bátyja mellette állt volna. Vin nekidılt az erkélykorlátnak. A vasrács megtartotta, erıt adott neki. Nem fogja hagyni, hogy a férfi elpusztítsa! Az utca sem tudta megtörni: nem hagyja, hogy egy önzı nemesember megtegye. Ezt hajtogatta magának. De Elend viselkedése akkor miért fájt még az éhezésnél is jobban? Miért fájt még Camon veréseinél is jobban? — Nicsak, Valette Renoux! — szólította meg egy hang a háta mögül. — Kliss! — üdvözölte a nıt. — Most nincs kedvem társalogni. — Vagy úgy? — A nı nem tágított. — Elend Venture végül eltaszította magától? Egyet se aggódjon, gyermekem: hamarosan megkapja, ami neki jár. Vin homlokráncolva megfordult, mert megütötte a fülét Kliss furcsa hangsúlya. A nı nem hasonlított régi önmagára. Olyan... magabiztosnak tőnt. — Átadnál egy üzenetet a nagybátyádnak, kedvesem? — kérdezte Kliss könnyedén. — Mondd el neki, hogy egy magafajta ember, akinek nincsenek szövetségesei, talán nehezen szerez értesüléseket az elkövetkezı hónapok alatt. Ha szüksége van információra, küldessen értem! Sok érdekes dolgot tudok. — Ön informátor? — a felismerés egy pillanatra még a fájdalmát is elnyomta. — De hiszen ön egy... — Ostoba pletykafészek? — fejezte be a nı. — Persze, hogy az vagyok. Elképesztı dolgokat tudhat meg az ember, ha mindenki csak az udvar legcserfesebb perszónájaként ismeri. A legkülönfélébb nyilvánvaló hazugságokkal jönnek hozzám — mint amikkel ön traktált a múlt héten a Hasting-házzal kapcsolatban. Miért akarná, hogy ilyen valótlanságokat terjesszek? A Renoux-ház netalántán rá akarja tenni a kezét a fegyverpiacra a házak közötti háború alatt? Vagy épp a Renouxház áll a legutóbbi Hasting-karaván elleni támadás mögött? 257

Kliss szeme csillogott az élvezettıl. — Mondd meg a nagybátyádnak, hogy szívesen hallgatok mindarról, amit tudok... egy aprócska fizetségért cserébe! — Ön egész végig a bolondját járatta velem — szólt Vin döbbenten. — Persze, kedvesem. — A nı meglapogatta a lány karját. — Errıl szól az udvari élet. Végül majd ön is megtanulja — ha életben marad. Most pedig legyen jó kislány, és adja át az üzenetemet! Kliss megfordult, és cikornyás, csiricsáré ruhája hirtelen fényőzı öltözéknek tőnt Vin szemében. — Várjon! - szólt utána. — Mit mondott az elıbb? Hogy Elend úgyis megkapja, amit érdemel? — Hm? — fordult vissza a nı. — Ja, igen... Shan Elariel mesterkedéseirıl kérdeztél, nem igaz? Shan? A lány érezte, egyre jobban elönti a nyugtalanság. — Mit tervez? — Ez, gyermekem, egy nagyon drága titok. Elmondhatnám... de hát mit is tudna ajánlani érte? Egy magamfajta jelentéktelen házból való nı fenn kell, hogy tartsa magát valahogyan. Vin levette a nyakából zafír nyakékét, az egyetlen ékszert, amit viselt. — Itt van. Fogja! Kliss töprengı arckifejezéssel vette el a nyakláncot. — Hm, igen. Nagyon szép. — Mit tud? — förmedt rá a lány. — A fiatal Elend lesz a házak közti háború elsı Venture-áldozata, attól tartok. — A nı egy erszénybe tömte a nyakéket. — Sajnálatos dolog. Olyan jó fiúnak tőnik. Talán túl jónak is. — Mikor? — kérdezte Vin követelızı hangon. — Hol? Hogyan? — Mennyi kérdés, és csak egyetlen nyaklánc... — húzta a szót lustán Kliss. — Most csak ennyim van! — válaszolta a lány az igazságnak megfelelıen. Az erszényében csak fémnyesetek voltak, amivel acéltaszítani lehetett. — De hát nagyon értékes titok az, mint már említettem! — folytatta a nı. — Azzal, hogy elmondom, a saját életem is... Elég volt! — gondolta Vin dühösen. — Ostoba arisztokrata játékok!

258

Cinket és sárgarezet égetett, majd hatalmas adag érzelmi allomanciával rontott rá Klissre. Minden érzelmet elnyomott, a félelmet kivéve, aztán nagyot rántott rajta. — Mondd el! — morgott rá. A nınek a lélegzete is elállt, és úgy remegett, hogy álltó helyében majdnem összerogyott. — Egy allomanta! Nem csoda, hogy Renoux magával hozott egy ilyen távoli unokatestvért Luthadelbe! — Beszélj! — szólt fenyegetın Vin, és közelebb lépett. — Túl késı! Már nem segíthetsz rajta! — mondta Kliss. — Soha nem adnék el olyan titkot, amelyet ellenem fordíthatnak. — Mondd el! — Elariel allomantái még ma este meggyilkolják — suttogta a nı. — Lehet, hogy már halott. Akkorra tervezték, amikor Elend visszatér a lakosztályába. De ha bosszúra szomjazol, akkor Straff Venture nagyurat kell keresned. — Elend apját? — lepıdött meg a lány. — Persze, te ostoba gyermek! — mondta Kliss. — Venture nagyúr semmit sem szeretne jobban, mint hogy a ház címét fia helyett az unokaöccsének adhassa. Csak annyit kell tennie, hogy elmozdítja ırhelyükrıl a fiatal Elend szobája tetején álló katonákat. Így az Elarielmerénylık bejuthatnak a várba. És mivel a merénylet a szánalmas kis filozófiai kör találkozóján történik, Venture úr egyszerre megszabadul egy Hastingtıl és egy Lekaltól is. Vin megpördült. Tennem kell valamit! — Persze — tette hozzá a nı kuncogva, és talpra állt — Venture nagyúr is meg fog lepıdni. Hallottam, hogy a te Elendednek a birtokában van néhány roppantmód különleges könyv. A fiatal Venture jobban is vigyázhatna, hogy miket mesél az ifjú hölgyeknek. Vin visszafordult a mosolygó Kliss felé. A nı rákacsintott. — Titokban tartom, amit megtudtam rólad, gyermekem. Csak gondoskodj róla, hogy holnap délutánig megkapjam a fizetségemet! Egy hölgynek ennie is kell valamit — és amint látod, nekem sok táplálékra van szükségem. Ami a Venture-házat illeti... nos, én a helyedben távol tartanám magamat tılük. Shan merénylıi elég nagy kavarodást fognak okozni ma este. Nem lepıdnék meg, ha a fél udvar a fiú szobájában kötne ki, 259

hogy megnézze, mi volt az a nagy felhajtás. Ha az udvar meglátja azokat a könyveket nála... Nos, legyen elég annyi, hogy az obligátorok egy darabig rátapadnak a Venture-házra. Kár, hogy Elend addigra már halott lesz. Már jó régen nem volt nemesi kivégzésünk! Elend lakosztályába! — gondolta kétségbeesetten a lány. — Ott lesznek! Megpördült, és ruhája szegélyét felemelve végigrohant az erkélyen a folyosó felé. — Hová mész? — kérdezte Kliss meglepve. — Meg kell állítanom ıket! A nı felnevetett. — Már mondtam neked, hogy túl késı. A Venturevár nagyon régi építmény, és az urak szárnyába vezetı folyosók igencsak kacskaringósak. Ha nem tudod az utat, órákra eltévedhetsz. Vin segélykérın körbepillantott. — Mellesleg, gyermekem — tette hozzá Kliss, és elfordult, hogy továbbálljon —, nem éppen most taszított el az a fiú? Mivel tartozol neki? A lány megtorpant. Igaza van. Mivel tartozom neki? A válasz nem sokat váratott magára. Szeretem. A gondolattal az elhatározás is megérkezett. Nekiiramodott, Kliss nevetésével a háttérben. Meg kellett próbálnia. Belépett a folyosóra, és továbbsietett a sötét útvesztı belseje felé. A nı szavai azonban hamarosan igaznak bizonyultak: a félhomályos, keskeny, kıfalú járatokat semmi sem különböztette meg egymástól. Most már biztos, hogy nem ér oda idıben! A tetı! — gondolta. — Elend szobájának bizonyosan van erkélye! Kell egy ablak! Végigrohant egy folyosón, aztán lerúgta a cipıjét és lehúzta a harisnyáját, majd olyan gyorsan futott, ahogyan csak a ruhában tudott. Szinte eszét vesztve kereste a megfelelı ablakot, amin átférne. Berobbant egy szélesebb folyosóra, mely a pislákoló fáklyáktól eltekintve üres volt. A folyosó végén masszív, levendulaszínő rózsaablak állt. Jó lesz! Acélt lobbantva rátaszított egy vaskos vasajtóra a háta mögött, és feldobta magát a levegıbe. Egy pillanatra elırerepült, de aztán óriási erıvel lökött egyet az ablak vaspántjain. 260

Nagyot zökkenve megállapodott a levegıben. Az üres folyosón függött, és a forraszt lobogtatva megakadályozta, hogy összeroppanjon az erık kereszttüzében. A hatalmas rózsaablak fıként üvegbıl állt. Vajon mennyire lehetett erıs? Hamarosan kiderült, hogy túlzottan is. Vin felnyögött az erıfeszítéstıl. Hallotta, ahogy a kicsavarodó vasajtó sarokvasai egyenként elpattannak a háta mögött. Add... meg... magad! — gondolta dühösen, és acélt lobbantott. Kıszilánkok repkedtek az ablak körül. Aztán hatalmas roppanással a rózsaablak kiszakadt a falból, és eltőnt az éjszakában. A lány kilıtt a nyíláson. A hővös köd körülölelte. Finoman rántott egyet a helyiségben lévı vasajtón, nehogy túl messzire kerüljön a vártól, aztán hatalmasat lökött a leesett ablakon. A roppant, sötét üveges ablak a lába alatt, a levegıben forgott és a ködöt hasította, miközben egyre távolodott tıle. Felfelé haladt, a tetı irányába. Az ablak épp akkor ért földet iszonyú robajjal, amikor Vin a szélben vadul lobogó ruhában átrepült a tetıperem fölött. Nagy dübbenéssel érkezett meg a bronztetıre, és leguggolt. A lábujjai és a tenyere alá simuló hővös fém megnyugtatta. Ónt lobbantott, és az éjszakai sötétség szertefoszlott. Semmi különöset nem vett észre. Bronzot égetett, és Marsh tanítása szerint allomantákat keresett vele. Nem talált senkit. A merénylık füstöst hoztak magukkal. Nem kutathatom át az egész épületet! — esett kétségbe. Hol lehetnek? Aztán különös módon megérzett valamit. Egy allomantikus lüktetést valahol az éjszaka leple alatt. Halovány, rejtett érzet volt, de épp elég ahhoz, hogy követni tudja. Vin nekiiramodott a tetın, ösztöneire hallgatva. Futás közben forraszt lobbantott, és megragadta a ruháját a nyakkivágásnál, aztán egyetlen rántással letépte magáról. Kivette a rejtett zsebbıl pénzes zacskóját és fioláit, majd futás közben letépte magáról az alsószoknyát és a hozzá varrott hosszúnadrágot is, és az egészet félredobta. Azután a főzıje és kesztyője következett. Ez alatt már csak egy ujjatlan, fehér, nıi inget, és fehér rövidnadrágot viselt. Eszeveszetten rohant. Az nem lehet, hogy elkéstem! 261

A ködbıl emberalakok bukkantak elı a távolban. Egy ferde tetıablak körül álltak, olyan körül, amilyen mellett ı is elszaladt. Az egyik emberalak az ablak felé mutatott; és kezében fegyver villant. Vin felkiáltott, és eltaszította magát a tetırıl. Az ívelt repülés után pont a meglepett társaság közepette ért földet, és kettészakítva a könnyő anyagot rögvest feldobta érmés zacskóját a levegıbe. Pénzdarabok repültek mindenfelé, és visszaverték az alant húzódó ablakból kiáramló fényt. Amint a csillámló érmeesı lefelé hullott körülötte, a lány pedig rátaszított. A pénzdarabok úgy zümmögtek, akár valami méhraj, és mindegyik érme jól kivehetı járatot fúrt a ködbe. A körülötte állók felkiáltottak, amint az érmék húsba csapódtak, és több sötét alak a földre zuhant. Mások azonban nem rogytak össze. A pénzérmék egy része messzire repült, amikor láthatatlan allomanta kezek eltaszították ıket. Négyen maradtak talpon: ketten ködköpönyeget viseltek, és egyikük ismerısnek tőnt Vin számára. Shan Elariel! Vinnek még a köpönyeget sem kellett látnia ahhoz, hogy megértse. Ez volt az egyetlen oka, hogy egy Shanhoz hasonlóan fontos asszony jelen legyen a merényletnél. Ködszerzet volt. — Te? — kérdezte döbbenten Shan. Fekete nadrágot és inget viselt, sötét haját hátrakötötte, és ködköpönyegét már szinte divatosan viselte. Két ködszerzet — gondolta Vin. — Ez nagyon nem jó. Majd lebukva az egyik támadó párbajpálcája elıtt odébb iszkolt. Csúszni kezdett a tetın, aztán rántott egyet, megállt, és egyik kezét a hideg bronzon nyugtatva megpördült. Kinyújtotta a kezét, és magához vonzotta azt a pár érmét, ami nem repült szerteszét az éjszakába. — Öljétek meg! — vakkantotta Shan. A két férfi, akiket Vin leterített, nem halt meg: nyögdécselve feküdtek a tetın. Az egyikük bizonytalanul lábra állt. Martalócok. A másik kettı bizonyára petákos. Mintha csak az igazát bizonyítandó tenné, az egyik férfi megpróbálta ellökni Vintıl a fémes üvegcséjét. Szerencsére nem volt benne elég fém, hogy jó horgonyt képezzen a támadó számára, és a lány könnyedén megfogta. Shan újra az ablak felé fordította a figyelmét. Ne is álmodj róla! — gondolta Vin, és újra nekilendült. 262

A petákos figyelmeztetıleg felkiáltott, mire ı feléje lıtt egy érmét. Az ellenséges míves persze visszalıtte, de a lány megtámasztotta magát a tetın, és acéllobbantással rátolt a pénzre. Saját acéltaszítása következtében — mely most az érmén keresztül a tetıre lehorgonyzott Vinre irányult — a férfi kilıtt a levegıbe. Felkiáltott, és eltőnt a sötétben. Egy közönséges míves nem tudta visszahúzni magát a tetıre. A másik petákos megpróbálta megszórni a lányt pár érmével, de ı könnyedén kivédte a támadást. Sajnálatos módon a férfi nem volt olyan bolond, mint a társa, és rögvest eleresztette az fémdarabokat. Azonban hamar kiderült, hogy nem tudja meglıni ıt. Akkor meg miért... Ekkor a másik ködszerzet elıugrott a párafátyol mögül, és Vin kénytelen volt félregurulni a levegıben suhogó üvegkések elıl. Éppen hogy megúszta, és forraszt lobbantott, hogy meg tudjon állni. A sebesült martalóc mellett érkezett talpra, aki láthatóan gyenge lábakon állt. Újabb forraszlobbantással Vin a vállával mellkason taszította a férfit, aki kezét vérzı oldalán tartva, megtántorodott, majd elbotlott, és egyenesen belezuhant a tetıablakba. A vékony, festett üveg betört, és a lány ónnal élesített füle meglepett kiáltásokat hallott odalentrıl, amint a martalóc földet ért. Vin felpillantott, és gonoszul a döbbent arcú Shanra mosolygott. Mögötte a másik ködszerzet — egy férfi — átkozódni kezdett. — Te... te...! — köpte a szavakat a sötét ruhás nı, és a szeme szikrákat szórt. Vedd észre a figyelmeztetést, Elend, és menekülj! Itt az ideje, hogy eltőnjek innen. Két ködszerzettel nem szállhatott szembe egyszerre. A legtöbb, gyakorlással töltött estén még Kelsiert sem tudta megverni. Acélt lobbantva hátralıtte magát. Shan határozott arccal elırelépett, és egy taszítással Vin után repült. A fenébe! — mérgelıdött a lány, és megpördült a levegıben, majd arra a tetıperemre húzta magát, ahol betörte a rózsaablakot. Alant apró alakok szaladgáltak, és lámpások villantak a ködben. Venture nagyúr bizonyosan azt gondolta, hogy a fia mostanra már halott. Hogy meg fog lepıdni!

263

Vin újra a levegıbe ugrott, és kilıtte magát a ködös semmibe. Hallotta, ahogy a két ködszerzet földet ér mögötte, aztán ık is elrugaszkodnak. Ez egyre rosszabb! — gondolta elkeseredve, miközben belefúrta magát a ködbe. Sem érméi nem maradtak, sem a tırei nem voltak nála. És két gyakorlott ködszerzet loholt a nyomában. Vasat égetett, és pánikszerően valami horgonyt keresett a sötét éjszakában. Jobb kéz felıl egyszer csak megjelent egy lassan mozgó, kék vonal. Rántott egyet a vonalon, és megváltoztatta a repülése irányát. Lefelé fordult, és a Venture-birtok fala sötét árnyékként jelent meg a lába alatt. Egy szerencsétlen ır mellvértje volt a horgony, aki a fal tetején feküdt, és ırülten kapaszkodott a mellvédbe, nehogy Vin vonzóereje felrántsa a levegıbe. Lábbal elıre csapódott bele a katonába, aztán pörögve fel-repült a levegıbe, és végül a hideg kıre érkezett. Az ır összerogyott, aztán felkiáltott, és kétségbeesetten megragadta a követ, amint egy újabb allomantikus erı megrántotta a mellvértjét. Sajnálom, barátom! — Azzal Vin lerúgta a férfi kezét a mellvédrıl, és a katona nyomban felrepült a levegıbe, mintha valami feszesre nyúlt pányvával rántották volna fel. A sötétbıl összeütközı testek zaja hallatszott, és a lány látta, amint két ernyedt emberalak hullik alá a Venture-várudvarba. Elmosolyodott, és végigszaladt a fal mentén. Remélem, Shan volt az! Nagyot ugrott, és a kaputorony tetején ért földet. A vár körül emberek gyülekeztek, és beszálltak a hintójukba, hogy mihamarabb elmenekülhessenek. Tehát a házak háborúja elkezdıdött. Nem hittem, hogy én leszek, aki hivatalosan kirobbantja. A ködbıl egy alak repült feléje. İ felkiáltott, és forraszt lobbantva félreugrott. Shan lobogó ködköpönyeggel, gyakorlott mozdulattal ért földet a kaputorony tetején. Mindkét tırét kirántotta, és a szemében harag lángolt. Vin továbbszökkent, legördült a toronytetırıl, és az alsó fal tetejére érkezett. A két ır meglepetten lépett hátra. Nem értették, hogy a félmeztelen lány honnan pottyant közéjük. Shan a mögöttük lévı falra érkezett, és egy taszítással Vin irányába repítette az egyik ırt. A férfi 264

kétségbeesetten felkiáltott, amint a lány is rátaszított a mellvértéjére, de — a katona sokkal nehezebb lévén — Vin hátraesett. Rávonzotta magát a férfira, nehogy lezuhanjon, és az ır belecsapódott a falba. İ könnyedén ért földet mellette, és megragadta a katona elguruló harci botját. Shan villogó tırökkel támadott, és neki újra hátrább kellett ugrania. Nagyon jól harcol! Kétségbeesett: nem sokat gyakorolt a tırrel, és most azt kívánta, bárcsak jobban kérlelte volna Kelsiert annak idején. Megsuhogtatta a botot, de azelıtt még soha nem használt ilyesmit, és rohama nevetséges hatást keltett. A sötét ruhás nı feléje csapott, és a lány arcán lángok futottak végig. Döbbenten leejtette a botot, és odanyúlt. Vér folyt le az ujjai között. Hátratántorodott, és látta, hogy Shan arcán gonosz mosoly jelenik meg. Aztán eszébe jutott az üvegcse, ami még mindig nála volt, amit még Kelsier adott neki. Atium. Nem bajlódott azzal, hogy kivegye a fiolát az övébıl. Acélt égetve fellökte a kis üvegcsét a levegıbe, aztán vas segítségével megrántotta az atiumgyöngyöt. A fiola széttört, és a gyöngy Vin felé repült. Elkapta a szájával, és lenyelte a golyócskát. Shan megtorpant. Aztán, mielıtt Vin bármit tehetett volna, ı is lenyelte saját fiolája tartalmát. Persze hogy neki is van atiumja! De mennyi tartaléka volt? Kelsier nem adott neki túl sokat, csak körülbelül fél percre elegendı adagot. Ellenfele mosolyogva elırelendült, hosszú, fekete haja végiglobogott a levegıben. Vin összeszorította a fogát. Nem maradt más választása. Atiumot égetett. Shan testébıl azon nyomban tucatnyi fantom ugrott elı. Meddı ködszerzetpárbaj kezdıdött, melynek a végén az veszít, akinek a készlete hamarabb elfogy. Nem lehetett elmenekülni egy olyan ellenfél elıl, aki pontosan tudja, mit fogsz tenni. Hátratántorodott, és a nın tartotta a szemét. A nemeshölgy lopakodó léptekkel elırébb osont; árnyai ırült táncot jártak, áttetszı buborékot képezve körülötte. Nyugodtnak tőnt. Biztonságban tudta magát. Bıven van atiumja — döbbent rá Vin, miközben érezte, ahogy a saját készlete lassan leég. — El kell menekülnöm! 265

Hirtelen egy árny hatolt keresztül a mellkasán. Éppen akkor hajolt félre, amikor a valódi nyílvesszı — melynek, úgy tőnt, nincs hegye — átsüvített a levegın ott, ahol az imént állt. A kaputorony felé pillantott, és látta, hogy a katonák felhúzzák az íjaikat. Szitkozódva végigtekintett a ködön. Miközben ezt tette, elkapta Shan mosolyát. Alig várja, hogy leégjen az atiumom. Azt akarja, hogy fussak. Tudja, hogy utolér. Shan meglepetten nézte, ahogyan Vin elırelendül. Fantomnyílvesszık száguldottak körülötte, és beleolvadtak a tetıbe; egy pillanattal azelıtt, hogy valódi párjuk a kövön koppant volna. Átbújt két nyílvesszı között; atiummal felerısített elméje pontosan tudta, hogyan mozgassa a testét. Érezte, ahogyan a nyilak közvetlenül mellette suhognak. A nı meglengette a tıreit, de a lány félrehajolva kikerülte az elsı csapást, aztán a másodikat az alkarjával védte ki, miáltal a tır mélyen a bırébe vágott. Ahogyan megpördült, a vére végigrepült a levegın, és minden egyes csepp áttetszı atiumárnyakat lıtt ki. Forraszt lobbantva gyomron vágta Shant. A nı felnyögött a fájdalomtól, és enyhén meggörnyedt, de nem veszítette el az egyensúlyát. Az atium már majdnem teljesen elfogyott! — gondolta Vin kétségbeesetten. — Csak néhány másodpercem maradt. Kioltotta az atiumját, és felfedte magát. Shan gonoszul elmosolyodott, majd guggolásból lassan felegyenesedett; jobb kézben tartott tırét magabiztosan lengette. Mivel feltételezte, hogy Vin kifogyott az atiumból, védtelennek hitte. Abban a pillanatban a lány elégette az atium utolsó darabkáját. Ellenfele összezavarodva megtorpant, és ezzel elınyhöz juttatta ıt, miközben egy fantomnyíl szelte a ködöt a közelükben. Vin elkapta a nyílvesszıt — az egyenetlen fafelület végigdörzsölte a bırét —, aztán belevágta Shan mellkasába. A szár eltört a kezében, és mindössze néhány centi állt ki a sebbıl. A nı hátratántorodott, de nem esett el. Átkozott forrasz! Vin kirántott egy kardot az egyik ájult katona kardhüvelyébıl. Fogát összeszorítva elırelendült, mire a kábult Shan feltartotta a kezét, hogy taszítson egyet a kardon. 266

A lány elengedte a fegyvert, melyet csak figyelemelterelésre használt, és ugyanabban a pillanatban beledöfte a letört nyílszár másik felét a nı mellkasába, a párja mellé. Shan ezúttal összerogyott. Megpróbált felállni, de az egyik szárvég komoly sérülést okozhatott a szíve körül, mert arca elsápadt. Egy pillanatig küzdött még, aztán élettelenül hanyatlott a kıre. Vin mélyeket lélegzett, és az arcán csorgó vért törölgette. Csak akkor vette észre, hogy sebesült karja tovább rontja az összhatást. Mögötte a katonák további vesszıket illesztettek az íjaikra. Visszapillantott a vár felé, gondolatban búcsút intett Elendnek, majd kilıtte magát az éjszakába.

267

Vannak, akik amiatt aggódnak, vajon az utókor emlékezni fog-e rájuk. Nekem nincsenek ilyen félelmeim; még ha a terrisi próféciákat nem nézzük is, én olyan zőrzavart, háborúskodást és ugyanakkor reményt hoztam ebbe a világba, hogy valószínőleg soha nem felejtenek el. Egy dolog azonban aggaszt: hogy mit fognak rólam mondani. A történészek úgy értelmezik a múltat, ahogyan nekik tetszik. Ezer év múlva vajon úgy emlékeznek majd rám, mint aki hatalmas gonosztól szabadította meg az emberiséget, vagy úgy, mint egy zsarnokra, aki gıgjében odáig ment, hogy megpróbált legendát szıni a személye köré?

Harmincegyedik fejezet — Nem is tudom... — mondta Kelsier, és mosolyogva vállat vont. — Szellı elég jó közegészségügyi miniszter lenne. A csoport felkacagott, míg a bábos rosszallóan pillantott a bandavezérre. — Igazán nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy mindig én vagyok minden tréfa célpontja. Miért kell kiszúrnotok magatoknak az egyetlen valamirevaló méltósággal bíró embert? — Azért, drága barátom — kezdte Ham, Szellı kiejtését utánozva —, mert köztünk neked van a legnagyobb méltósegged. — De kérlek... — ellenkezett Szellı, miközben Kobold majdnem összeesett a nevetéstıl. — Ez tényleg kezd gyermeteggé válni. Ezt már csak a fiú találta viccesnek, Hammond. — Katona vagyok — emelte fel a kupáját Ham. — Szellemességeid lepattannak rólam. Ahhoz túlzottan nehéz a felfogásom. Kelsier kacagott, és a konyhaasztalnak dılt. Az éjszakai munka egyik hátránya az volt, hogy nem lehetett ott az esti találkozókon Dorong konyhájában. Szellı és Ham a korábbi stílusban folytatták, Dox az asztal végénél jegyzékeket és jelentéseket olvasott, Kobold pedig Ham mellett ült, és megpróbált a legjobb képessége szerint részt venni a társalgásban. Dorong a sarokban kuporgott, és olykor elmosolyodott; egyébként pedig általában élvezte, hogy fenyegetı arckifejezésekkel ijesztgetheti a többieket. 268

— Indulnom kellene, Kelsier mester! — mondta Sazed, miközben az órára pillantott. — Vin kisasszony már bizonyára készen áll az indulásra. A szıke allomanta bólintott. — Én magam is felkerekedem. Még nekem is... Ekkor kivágódott a külsı konyhaajtó. Vin állt a ködben, és mindössze alsóruhát viselt: egy vékony fehér inget és nadrágot. Mindkettı csupa vér volt. — Vin! — kiáltott fel Ham, és felpattant. A lány arcán hosszú, vékony vágás éktelenkedett, és egyik karján kötést viselt. — Jól vagyok — mondta fáradtan. — Mi történt a ruháddal? — kérdezte Dockson követelızı hangnemben. — Erre gondolsz? — kérdezte Vin, és a magasba tartott egy szakadt, koromfoltos, kék rongyot. — Útban volt. Sajnálom, Dox. — Az Uralkodó nevére, te lány! — kiáltott Szellı. — A csudába a ruhával! Mi történt veled? Vin megrázta a fejét, és becsukta maga után az ajtót. Kobold arca élénkvörösbe fordult, amint meglátta a lány öltözékét, Sazed pedig azonnal odalépett, hogy megnézze a sebet az arcán. — Valami rosszat tettem... — mondta Vin. — Én... hát... megöltem Shan Elarielt. — Mit csináltál? — így Kelsier, és a terrisi csendesen ciccegett, miközben lebontotta a kötést a lány karján. Vin arca enyhén összerándult, ahogy Sazed a sebet vizsgálgatta. — Ködszerzet volt. Megküzdöttünk, és én nyertem. Megölt egy képzett ködszerzetet? — döbbent meg a csapat vezére. — Hisz csak alig nyolc hónapja gyakorol! — Hammond mester — szólt az ırzı. — Idehoznád kérlek a gyógyító táskámat? Ham bólintott, és felállt az asztaltól. — Valamit fel is kéne kapnod magadra! — javasolta Kelsier. — Szegény Koboldnak menten megáll a szíve. — Mi a baj ezzel? — mutatott magára a lány. — Nem sokkal lengébb, mint amiket tolvajként viseltem. — Ez alsónemő, Vin — mondta Dockson. — És? 269

— Ez az egész dolog lényege — kezdte Dockson. — A fiatal hölgyek nem szaladgálnak alsónemőben, akkor sem, ha az hasonlít a rendes ruházatra. A lány vállat volt, miközben Sazed átkötözte a karját. Kimerültnek tőnt. És nem csak a harctól. Mi történhetett még azon a bálon? — Hol küzdöttél ezzel az Elariellel? — kérdezte Kelsier. — A Venture-váron kívül — felelte Vin, és lesütötte a szemét. — Azt hiszem, néhány ır meglátott. Lehet, hogy az elıkelık is. Nem tudom. — Ez gondot jelenthet — mondta Dockson. — Persze az arcseb elég feltőnı, még festékkel is. Igazán, ti allomanták... soha nem aggódtok, hogy vajon hogy fogtok kinézni ezeknek a verekedéseknek a másnapján? — Igazából arra összpontosítottam, hogy életben maradjak, Dox — védekezett a lány. — Csak azért panaszkodik, mert aggódik érted — jegyezte meg Kelsier, miközben Ham visszajött a táskával. — Mindig ezt csinálja. — Mindkét seb azonnali varrást igényel, kisasszony — szólt Sazed. — A karján lévı, azt hiszem, csontot ért. Vin bólintott, mire a terrisi bedörzsölte a karját fájdalomcsillapítóval, aztán nekilátott. Nem sok fájdalom tükrözıdött a lány arcán: nyilván forraszt égetett. Kimerültnek tőnik — gondolta Kelsier. Olyan törékenynek látszott: egy csupa kéz és láb teremtésnek. Hammond köpenyt terített a vállára, de Vin túlzottan fáradt volt; szinte észre sem vette. És én rángattam bele ebbe az egészbe. Persze jobban is vigyázhatott volna magára. Sazed végül befejezte ténykedését, aztán új kötést tett a sebre. Majd az arcon lévıvel folytatta. — Miért kellett megküzdened egy ködszerzettel? — kérdezte Kelsier. — El kellett volna futnod! Nem tanultál semmit az inkvizítorokkal való harcunkból? — Anélkül nem szabadulhattam volna, hogy ne fordítsak hátat neki — mondta Vin. — Mellesleg több atiumja volt, mint nekem. Ha nem támadok, levadászott volna. Addig kellett lecsapnom rá, míg mind a kettınknek egyenlı esélyünk volt. — De hogyan keveredtél bele ebbe az egészbe egyáltalán? — tudakolta a vezér. — Megtámadott? 270

A lány a lábujjára szögezte a tekinteté. — Én támadtam elıbb. — Miért? Vin csak ült egy darabig, miközben Sazed az arcán dolgozott. Aztán végül így szólt: — Azért ment oda, hogy megölje Elendet. Kelsier elkeseredetten sóhajtott. — Elend Venture-t? Te az életedet — meg a tervet és a mi életünket — kockáztattad azért az ostoba fiúért? A lány felemelte a fejét, és haragosan nézett a bandavezérre. — Igen! — Mi ütött beléd? — vonta felelısségre a férfi. — Elend Venture nem ér ennyit. Vin mérgesen felállt, Sazed pedig elhátrált tıle, miközben a köpeny a földre hullott. — Elend jó ember! — Nemesember! — Te is az vagy! — vágott vissza a lány. Dühösen a konyhára és a csapatra mutatott. — Mit gondolsz, mi ez az egész, Kelsier? Szerinted szká élet ez? Mit tud bármelyikıtök is a szkák életérıl? Arisztokrata ruhákban jártok; éjszaka cserkészitek be az ellenséget; teljes vacsorát, italokat fogyasztotok az asztalnál a barátokkal? Ez nem a szkák élete! Lépett egyet elıre, és haragosan nézett a férfira. Az meglepetten pislogott. — Mit tudsz te errıl az egészrıl, Kelsier? — ismételte Vin. — Utoljára mikor aludtál sikátorban, mikor reszkettél a hideg esıben, mikor hallgattad egy koldus köhögését, tudván, hogy a betegsége hamarosan elviszi? Mikor kellett éjszaka éberen hallgatóznod, attól rettegve, hogy a bandatagok megerıszakolnak? Térdeltél valaha egy bandatársad mellett, késsel a kezedben, üres gyomorral, azt kívánva, bárcsak lenne merszed megölni, hogy elvehesd a kis darab kenyerét? Valaha összegömbölyödtél a bátyád elıtt, miközben az folyamatosan ütlegelt, és közben még hálásnak érezted magad, mert legalább volt valaki, aki odafigyelt rád? A lány elhallgatott és a bandatagok némán bámultak rá. — Ne beszélj nekem a nemesekrıl! — fakadt ki. — És ne jelents ki dolgokat olyanokról, akiket nem ismersz! Te nem szká vagy, hanem egy nemes, nemesi cím nélkül! Azzal megfordult, és kiviharzott a helyiségbıl. Kelsier döbbenten nézte, és hallgatta, ahogy a lány léptei végigdübögnek a lépcsın. Kıvé meredve állt, miközben meglepetten érezte, hogy a bőntudattól elvörösödik az arca. 271

És most az egyszer semmi okos nem jutott az eszébe. *** Vin nem a szobájába ment. Felkapaszkodott a tetıre, a sötét éjben csendesen kavargó ködbe. Leült a tetı sarkára, és majdhogynem meztelen hátát nekivetette a kıperemnek. Fázott, de nem érdekelte. A karja is fájdogált, de a legtöbb helyen el volt zsibbadva. Belül azonban nem érezte elég zsibbadtnak magát. Összefonta karját a térde elıtt, és a ködöt nézte. Nem tudta, mit gondoljon; még kevésbé azt, hogy mit érezzen. Nem kellett volna nekitámadnia Kelsiernek, de minden ami történt... a harc, Elend árulása... egyszerően minden reményét romba döntötte. Kellett, hogy haragudhasson valakire. Csak magadra haragudhatsz — hallotta Reen hangját. — Te vagy az, aki közel engedted ıket magadhoz. Most pedig mind el fognak hagyni. A fájdalom nem akart elmúlni. Ült és reszketett, miközben hullottak a könnyei, és azon tőnıdött, hogyan omolhatott össze minden ilyen hirtelen. Halk nyikordulással kinyílt a csapóajtó, és Kelsier feje jelent meg a nyílásban. Ó, a fenébe! Nem akarok most beszélni vele. Megpróbálta letörölni a könnyeit, de csak azt érte el, hogy végigkarmolta a frissen varrott sebet az arcán. A férfi bezárta maga mögött az ajtót, és büszkén megállt elıtte a gomolygó ködben. Nem érdemelte mindazt, amit mondtam. Egyikük sem. — A köd olyan megnyugtató, nem? — kérdezte kisvártatva. Vin bólintott. — Hogy is mondtam neked egyszer? A köd megvéd, erıt ad... elrejt... Lepillantott a lányra, aztán leguggolt elé, és átnyújtott egy köpenyt. — Vannak olyan dolgok, amik elıl nem rejtızhetsz el. Tudom, mert én is megpróbáltam. A lány elfogadta a köpönyeget, aztán a vállára terítette. — Mi történt ma éjszaka? — kérdezte Kelsier. — Úgy értem, valójában mi történt? — Elend megmondta, hogy többé nem akar velem lenni. 272

— Vagy úgy! - biccentett a férfi, és leült a lány mellé. — Ez azelıtt, vagy azután volt, hogy megölted a jegyesét? — Elıtte. — És te mégis megvédted? Vin bólintott, és alig hallhatóan szipogott. — Tudom, ostoba vagyok. — Nem ostobább, mint mi mindannyian — sóhajtott fel a bandavezér. Kitekintett a ködbe. — Én is szerettem Marét, még azután is, hogy elárult. Semmi sem változtatta meg az érzéseimet. — És ezért fáj annyira — folytatta a lány, visszaemlékezve Kelsier korábbi szavaira. Azt hiszem, végre megértettem. — A szeretetünk nem múlik el azáltal, hogy a szeretett fél megbánt minket — mondta a férfi. — Bár bizonyosan könnyebb lenne elviselni a fájdalmat. A lány újra elkezdett szipogni, és Kelsier atyai mozdulattal átölelte. İ közelebb húzódott hozzá, és megpróbált a férfi melegében megszabadulni a fájdalomtól. — Szerettem ıt, Kelsier — suttogta. — Elendet? Tudom. — Nem Elendet — mondta Vin. — Reent. Újra és újra megvert, káromkodott, szitkozódott, ordítozott velem. Azt mondta, hogy el fog árulni. Mindennap arra gondoltam, mennyire győlölöm. És mégis szerettem. Még mindig szeretem. Annyira fáj, ha arra gondolok, hogy elment, bár mindig is mondta, hogy egyszer megteszi. — Ó, gyermekem — vonta közelebb a férfi. — Sajnálom! — Mindenki elhagy — suttogta a lány. Az anyámra alig emlékszem. Tudod, megpróbált megölni. Hangokat hallott a fejében, és a hangok megölették vele a kishúgomat, aki még csecsemı volt. Valószínőleg én lettem volna a következı, de Reen megállította. Akárhogy is, elhagyott. Aztán Reenhez csapódtam. De ı is elment. Szeretem Elendet, de neki sem kellek már. — Felnézett Kelsierre. — Te mikor mész? Mikor hagysz el? A férfi bánatosnak tőnt. — Nem tudom, Vin... Nem tudom. Ez a munka... a terv... A lány a szemébe nézve próbálta kifürkészni a férfi titkait. Mit rejtegetsz elılem, Kelsier? Mi lehet ennyire veszélyes? Újra megtörölte a szemét, elhúzódott a férfitól, ostobának érezte magát. 273

Kelsier a fejét rázta. — Nézd, most összevérezted a szép, mocskos álbesúgó jelmezemet! Vin elmosolyodott. — Legalább egy része nemesi vér. Elég jól elintéztem ezt a Shant. A szıke vezér kuncogott. — Tudod, tényleg igazad volt velem kapcsolatban. Nem nagyon hagyok esélyt a nemességnek, nem igaz? A lány elvörösödött. — Kelsier, nem kellett volna ennyi mindent mondanom! Jó emberek vagytok, és a tervetek... nos, pontosan értem, mit akartok tenni a szkákért. — Nem, Vin — rázta a fejét Kelsier. — Amit mondtál, mind igaz. Nem vagyunk valódi szkák. — De ez jó dolog — ellenkezett a lány. — Ha közönséges szkák lennétek, nem lenne elég tapasztalatotok vagy bátorságotok, hogy ilyesmit tervezzetek. — Lehet, hogy a szkáknak nem sok tapasztalatuk van — vélte a férfi —, de bátorságból náluk sincs hiány. A seregünk veszített, az igaz, de hajlandók voltak arra, hogy szinte minden kiképzés nélkül megtámadjanak egy nagyobb haderıt. Nem, a szkákban megvan a bátorság. Csak a lehetıség hiányzik. — Akkor neked épp a köztes helyzeted nyújtott lehetıséget, Kelsier. És ezt arra használtad fel, hogy szká lényeden segíts. Ha ezzel nem érdemelted ki a szká címet, nem tudom, mivel lehetne. A bandavezér elmosolyodott. — Érdemes vagyok arra, hogy szká legyek? Ez tetszik. Ettıl függetlenül azért lehet, hogy kevesebbet kellene foglalkoznom azzal, melyik elıkelıt öljem meg, és egy kicsit többet azzal, melyik földmőves szkán segítsek. Vin bólintott, és összehúzta magán a köpenyt, miközben a ködöt nézte. Megvéd... erıt ad... elrejt... Már régóta nem érezte úgy, hogy rejtızködnie kellene. De most, azután, amiket odalent mondott, azt kívánta, bárcsak elillanhatna, akár egy ködpamacs. El kell mondanom neki. Ezen áll vagy bukik a terv. Mély levegıt vett. — A Venture-háznak van egy gyenge pontja, Kelsier. A férfi felkapta a fejét. — Valóban? Vin bólintott. — Az atium. İk biztosítják a bányászatát és szállítását. Ebbıl ered a bevételük. 274

A férfi egy pillanatra elgondolkozott. — Hát persze! Így tudják kifizetni az adókat; ezért olyan hatalmasak... Az Uralkodónak kell valaki, aki helyette intézi a dolgokat... — Kelsier? — kérdezte Vin. A férfi visszanézett rá. — Ne... ne tégy semmi olyat, amit nem szükséges, rendben? A szıke ködszerzet összevonta a szemöldökét. — Nem ígérhetek ilyet, Vin. Megpróbálok kitalálni valami más megoldást, de ahogyan jelenleg a dolgok állnak, a Venture-háznak el kell buknia. — Értem. — Azért örülök, hogy elmondtad. Bólintott. És most én is elárultam ıt. Azért megnyugtatta a tudat, hogy nem bosszúból tette. A férfinak igaza volt: a Venture-ház hatalmát meg kellett törni. Fura módon a ház említése jobban felzaklatta Kelsiert, mint ıt magát. A férfi csak ült, és a ködöt bámulta, különös, keserédes kifejezéssel az arcán. Szórakozottan megvakarta a sebeket a karján. A sebek — gondolta a lány. — Nem a Venture-házra gondol, hanem a Bugyrokra. A nıre. — Kelsier? — szólt hozzá. — Igen? — A szemén látszott, hogy gondolatban még mindig valahol... máshol jár. — Nem hiszem, hogy Mare elárult. Elmosolyodott. — Kedves tıled, hogy ezt mondod. — Nem. Komolyan gondolom. Az inkvizítorok vártak rátok, amikor a palota közepére értetek, igaz? A férfi bólintott. — Ránk is vártak — mondta a lány. Kelsier megrázta a fejét. — Te és én megküzdöttünk néhány ırrel. Zajt csaptunk. Amikor Marével mentem be, mindent csendben csináltunk. Egy évig terveztük a behatolást: lopakodtunk, óvatosak voltunk. Valaki csapdát állított nekünk. — Mare allomanta volt, igaz? — kérdezte Vin. — Lehet, hogy egyszerően megérezték a jöttötöket. A férfi megrázta a fejét. — Volt velünk egy füstös. Redd. Az inkvizítorok ott helyben megölték. Sokszor gondoltam arra, hogy ı lehetett az áruló, de úgy nem áll össze a kép. Redd addig az éjszakáig nem is tudott a tervrıl. Csak Mare tudott eleget — idıpontokat, 275

feladatokat. Mellesleg az Uralkodó megjegyzése is elárul valamit. Te nem láttad ıt, Vin. Mosolyogva megköszönte Marének. İszinteség volt a szemében. Azt mondják, az Uralkodó nem hazudik. Miért is tenné? Nincsen szüksége rá. A lány csendesen üldögélt, és azon töprengett, amit a férfi mondott. — Kelsier... — kezdte lassan. — Azt hiszem, az inkvizítorok akkor is kiszúrják az allomanciát, ha vörösrezet égetünk. — Lehetetlen. — Ma éjszaka én is megtettem. Átfúrtam magam Shan vörösrézfelhıjén. Így értem oda Elendhez idıben. Kelsier összeráncolta a szemöldökét. — Bizonyosan tévedsz. — Már korábban is megtörtént. Éreztem az Uralkodó érintését az elmémen, akkor is, amikor vörösrezet égettem. És esküszöm, hogy az az inkvizítor, aki rám vadászott, megtalált, pedig nem lett volna szabad neki. Mi van, ha mégis lehetséges? Mi van, ha a vörösrézzel való rejtızködés nem csak a vörösréztıl függ, hanem attól, milyen erısek a képességeid? A férfi eltőnıdött. — Végül is van benne valami. — Akkor Mare talán nem is árult el! — vonta le a következtetést Vin lelkesen. — Az inkvizítorok rendkívül erısek. Azok, akik rátok vártak, talán egyszerően csak megérezték az égetett fémeket. Tudták, hogy egy allomanta próbál meg bejutni a palotába. Aztán az Uralkodó megköszönte neki, mert ı volt az, aki miatt megtaláltak benneteket. İ égette az ónt, ami elvezette ıket hozzátok! Kelsier összezavarodva ült. Megfordult ültében, hogy a lánnyal szemben legyen. — Csináld! Mondd meg, milyen fémet égetek! Vin behunyta a szemét, és bronzot lobbantva figyelni, tapogatózni kezdett, ahogyan Marsh tanította. Emlékezett saját kísérleteire is, arra, hogyan figyelt a Szellı, Ham, Kobold által küldött hullámokra... Megpróbálta meghallani az allomancia sistergı lüktetését. Megpróbálta... Egy pillanatig azt hitte, hall valamit. Valami nagyon különöset: lassú lüktetést, mintha egy távoli dob döngött volna, egy egyetlen korábban érzett allomantikus ritmusra nem hasonlító ütem. De nem Kelsier felıl 276

jött, hanem... távolabbról. Erısebben koncentrált, megpróbálva kivenni az irányát. Hirtelen azonban, ahogy összpontosított, valami más elterelte a figyelmét. Egy ismerısebb ritmus, ami a férfi felıl áradt. A merész és gyors ütemet alig hallotta meg a saját szívdobogása mellett. Kinyitotta a szemét. — Forrasz! Forraszt égetsz! Kelsier meglepetten pislogott. — Lehetetlen! — suttogta. — Újra! A lány becsukta a szemét. — Ón — mondta kisvártatva. — Most pedig acél: amint kimondtam, rögtön váltottál. — Az ördögbe! — Igazam volt — nyugtázta Vin önelégülten. — Még vörösrézen keresztül is ki lehet tapintani az allomantikus erıket! Gyengén lüktetnek, de csak összpontosítás kérdése... — Vin! — vágott közbe Kelsier. — Nem gondolod, hogy az allomanták már mind próbálkoztak ilyesmivel? Nem gondolod, hogy ezer év alatt valaki csak rájöhetett volna, hogyan kell átlyukasztani egy vörösrézfelhıt? Még én is megpróbálkoztam vele annak idején. Órákig koncentráltam és megpróbáltam behatolni a mesterem vörösrézfelhıje mögé. Hiába. — De... — kezdte a lány. — De miért...? — Bizonyára az erıtıl függ, mint mondtad. Az inkvizítorok erısebben tudnak taszítani és vonzani, mint a közönséges ködszerzetek. Talán olyan erısek, hogy valaki más fémjein is felül tudnak kerekedni. — Csakhogy... — tiltakozott Vin — én nem vagyok inkvizítor. — De erıs vagy. Erısebb vagy, mint kellene lenned. Ma éjszaka megöltél egy érett ködszerzetet. — Szerencsével — ismerte be a lány, és elvörösödött. — Fortéllyal. — Az allomancia nem más, mint fortélyok sorozata. Nem... Van benned valami különös. Már az elsı napon észrevettem, amikor leráztad magadról érzelmi mesterkedéseimet. A lány elpirult. — Ez nem lehet. Talán csak többet gyakoroltam bronzzal, mint te. Nem tudom, csak... — Vin — bizonygatta a férfi —, még mindig túlzottan rejtızködı vagy! Jó vagy ebben, ez nyilvánvaló. Ha ez az oka, ami miatt átlátsz a vörösrézfelhıkön... nos, nem tudom. De tanulj meg büszkének lenni 277

magadra, kölyök! Ha valamit is taníthatok neked, az az, hogy bízz önmagadban! A lány elmosolyodott. — Gyerünk! — szólt a férfi, és feltápászkodott, aztán odanyújtotta a kezét neki, hogy felsegítse. — Sazed egész éjszaka duzzogni fog, ha nem hagyod, hogy összevarrja azt a sebet az arcodon, és Ham majd megırül, annyira hallani akarja a verekedés részleteit. Egyébként jól tetted, hogy ott hagytad Shan testét a Venture-várnál. Amikor az Elarielek megtudják, hogy holtan találták a Venture-ház területén... Vin engedte, hogy a férfi felhúzza, de félve pillantott a csapóajtó felé. — Nem is tudom... Hogyan mehetek most le közéjük? Kelsier felnevetett. — Cseppet se aggódj, kedvesem! Ha nem mondanál egyszer-kétszer valami bolondságot, nem is illenél ebbe a csoportba. Na menjünk! A lány tétovázott, aztán hagyta, hogy a férfi levezesse a konyha melegébe. *** — Elend, hogyan vagy képes még ilyenkor is olvasni? — dorgálta barátját Jastes. A Venture-örökös felnézett a könyvbıl. — Megnyugtat. Jastes felhúzta az egyik szemöldökét. A fiatal Lekal türelmetlenül ült a hintóban, és ujjaival a kartámaszon dobolt. A sötétítı félig el volt húzva; egyrészt azért, hogy elrejtse Elend olvasólámpásának fényét, másrészt pedig azért, hogy kizárja a ködöt. Bár Elend soha nem vallotta volna be magának, a kavargó köd nyugtalanította. A nemeseknek elméletileg nem kellett volna félni az ilyesmitıl, de ez nem változtatta meg a tényt, hogy a köd mély és homályos tömegétıl a hideg futkosott a hátán. — Az apád szörnyen dühös lesz, amikor visszamész — jegyezte meg Jastes, még mindig a karfán dobolva. Elend megvonta a vállát, bár a megjegyzés megijesztette. Nem az apja miatt, hanem amiatt, ami ma éjszaka történt. Kiderült, hogy allomanták kémkedtek utána és a barátai után. Miféle értesüléseket szerezhettek? Megtudták, milyen könyveket olvas? 278

Szerencsére az egyikük megbotlott, és átesett a tetıablakon. Azután az egész este zőrzavarba fulladt — a katonák és a bálozók egyaránt fejetlenül szaladgáltak. Elend elsı gondolata a könyvekre irányult: a veszélyesebbekre, amelyek miatt — ha az obligátorok megtalálnák ıket — komoly bajba keveredhetett volna. Így hát a felfordulás közepette az összeset behányta egy zsákba, és követte Jastest a palota oldalsó vészkijáratához. Talán végletes döntés volt egy fogaton kiszökni a várkastély területérıl, de megdöbbentıen könnyőnek bizonyult. Annyi kocsi gördült ki a felfordulásban a kapun, hogy egyetlen ember sem gondolt arra, esetleg Elend maga is Jastes fogatában ül. Mostanra már valószínőleg az egész felhajtás alábbhagyott — mondogatta magában. — Az emberek rájönnek, hogy a Venture-ház nem próbálta meg megtámadni ıket, és hogy nem fenyegeti ıket valódi veszély. Csak valamiféle óvatlan kémek... Mostanra már neki is illett volna visszatérnie. Azonban a kastélytól való kényelmes távolléte kiváló alkalmat kínált arra, hogy találkozzon egy másik kémcsapattal. Ám ezúttal ı maga küldte ıket. Kopogtak az ajtón, és Jastes nagyot ugrott az ijedtségtıl. Filc mászott be a kocsiba, a Venture-ház egyik fıkéme, és bajuszos fejét tiszteletteljesen Elend, aztán Jastes felé biccentette. — Nos? — kérdezte Jastes. Filc a fajtája puha mozdulataival lehuppant az ülésre. — Az épület kívülrıl asztalosmőhely, uram. Az egyik emberem hallott már a helyrıl: egy bizonyos Cladent mester vezeti, aki igen tehetséges szká asztalos. Elend összevonta a szemöldökét. — Miért jött ide Valette szolgája? — Úgy gondoljuk, hogy az üzlet csak álca, uram. Már azóta figyeljük a helyet, mióta idáig követtük a szolgát, ahogyan parancsolta. Azonban nagyon óvatosnak kellett lenni, mert több megfigyelıállás is el van rejtve az épület tetején és felsı emeletein. Elend ráncai tovább mélyültek. — Szokatlan elıvigyázatossági intézkedések egy közönséges mőhely esetében. Filc bólintott. — De ez még korántsem minden, uram. Sikerült feljuttatnunk az egyik legjobb emberünket az épület tetejére — és nem nagyon láttak meg —, de meglehetısen nehéz hallani, hogy mi történik odabenn. Az ablakokat leszigetelték, hogy ne jöjjön ki a hang. 279

Újabb furcsa óvintézkedés. — Mit jelenthet mindez? — kérdezte Elend. — A földalatti mozgalom egyik búvóhelye lehet, uram. És nagyon jól van álcázva — felelte Filc. — Ha nem tudtuk volna, hogy mit keresünk, soha nem vesszük észre a jeleket. Azt gyanítom, hogy az emberek odabenn — még a terrisi is — egy szká banda tagjai. Egy nagy múltú és ügyes csapaté. — Egy szká tolvajbanda tagjai? — kérdezte Jastes. — Valette kisasszony is? — Valószínő, uram. Elend nem jutott szóhoz. — Egy... szká... tolvajbanda? — ismételte döbbenten. Miért küldenék el az egyik tagjukat a bálokra? Talán valami csalásban mesterkednek? — Uram — folytatta Filc —, kívánja, hogy rájuk törjünk? Elég emberem van, hogy az egész csapatot elintézzük. — Nem — felelte Elend. — Hívja vissza az embereit, és senkinek se beszéljen arról, amit ma éjszaka látott! — Igen, uram — felelte Filc, és elhagyta a hintót. — Az Uralkodó szerelmére! — sóhajtott Jastes, amint a hintó ajtaja becsukódott. — Nem csoda, hogy nem tőnt valódi nemeshölgynek. Nem a vidéki neveltetése tette. Közönséges tolvaj! Elend elgondolkodva bólintott, mert nem tudta, mit is mondjon. — Bocsánatkéréssel tartozol — folytatta Jastes. — Igazam volt vele kapcsolatban, nemde? — Talán — válaszolta a barátja. — De... egy dologban tévedtél. Nem kémkedni jött utánam, hanem ki akart rabolni. — Tehát? — El... kell ezen gondolkodnom. — Elend megkopogtatta a fogat oldalát, jelezve, hogy a kocsis indíthat. Hátradılt, és a hintó ismét a Venture-vár felé gördült. Valette nem az volt, akinek mondta magát. Ám erre már korábban is felkészült. Nemcsak Jastes szavai miatt gyanakodott rá, hiszen Valette maga sem tagadta az ı vádjait aznap este. Nyilvánvalóan hazudott neki. Szerepet játszott. Elend az eszével tudta, hogy dühösnek kellene lennie, és valahol mélyen fájt az árulás. De elsısorban megkönnyebbülést érzett. 280

— Min gondolkodsz? — kérdezte Jastes, miközben barátja arcát nézte. A barátja megrázta a fejét. — Napok óta olyan aggodalomban vagyok a szavaid miatt, Jastes, hogy alig élek. Azt hittem, Valette valamiféle áruló. — De hát az is, Elend! Megpróbált átverni! — Igaz — felelte a Venture-örökös —, de legalább nem valami másik ház küldte a nyakamra. A hetek óta tartó intrikák, politizálás és rágalmazás közepette egy egyszerő rablás üdítıen hangzik. — De hát... — Csupán pénz, Jastes. — A pénz igen sokat számít némelyikünknek, Elend! — Nem annyira, mint Valette. Az a szegény lány... mindez idı alatt bizonyára végig azon aggódott, hogyan fogja beteljesíteni szemfényvesztı tervét. Jastes csak ült, aztán megrázta a fejét. — Elend, csak te vagy olyan estement, hogy megnyugszol, ha valaki lopni akar tıled! Emlékeztetnem kell téged, hogy a lány mindvégig hazudott neked? Lehet, hogy összemelegedtél vele, de kétlem, hogy az érzései ıszinték. — Talán igazad van — ismerte be a barátja. — Azonban... nem is tudom. Úgy érzem, mintha ismerném ezt a lányt. Az érzelmei... egyszerően túl ıszintének, túl valóságosnak tőnnek ahhoz, hogy hamisak legyenek. — Kétlem... felelte Jastes. Elend megrázta a fejét. — Nincsen még elég információ a birtokunkban ahhoz, hogy ítélkezzünk. Filc azt gondolja, hogy tolvaj, de egy ilyen bandának más indoka is kell, hogy legyen, ha bálokra küldi a lányt. Talán csak informátor. Vagy tényleg tolvaj: azzal a különbséggel, hogy engem soha nem akart meglopni. Sok idıt töltött a többi elıkelıséggel is. Miért tette volna, ha én vagyok a célpontja? Valójában, jobban meggondolva, velem igen csekély idıt töltött, és soha nem közeledett felém kedveskedın. Elhallgatott, és felelevenedett elıtte a Valette-tel való találkozása, a történés, mely mindkettıjük életét szörnyen felforgatta. Elmosolyodott, és megrázta a fejét. — Nem, Jastes. Több van a háttérben. Valami egyszerően nem stimmel vele kapcsolatban... 281

— Ha... ha te mondod, El — válaszolta barátja homlokráncolva. Elend kiegyenesedett, mert valami hirtelen az eszébe jutott. Egy gondolat, ami hirtelen minden Valette-tel kapcsolatos találgatást háttérbe szorított. — Jastes — mondta —, a lány egy szká! — És? — És én bedıltem neki! Mindketten bedıltünk neki. Tökéletesen játszotta az arisztokrata szerepét. — Egy gyakorlatlan arisztokratáét talán. — Egy valódi szká tolvajjal volt dolgom! — folytatta Elend. — Gondold csak meg, miket kérdezhettem volna tıle! — Miket? — Hát, hogy milyen szkának lenni — felelte izgatottan a fiatalember. — De nem is ez a lényeg, Jastes! Az orrunknál fogva vezetett minket! Ha nem tudunk megkülönböztetni egy szkát és egy nemeshölgyet, akkor lehet, hogy a szkák nem iskülönböznek olyan nagyon tılünk! És ha nem különböznek tılünk, milyen joggal bánunk velük úgy, ahogyan tesszük? Jastes vállat vont. — Elend, azt hiszem, nem jó szemszögbıl közelíted meg a kérdést. A házak közti háború kellıs közepén vagyunk. Elend szórakozottan bólintott. Olyan kemény voltam vele ma este. Talán túl kemény... El akarta hitetni a lánnyal, hogy többé semmit sem akar tıle. Egy része ıszintén jött, hiszen saját aggodalmai bizonyítást nyertek, és többé nem bízhatott Valette-ben. Akárhogy is, azt akarta elérni, hogy a lány hagyja el a várost. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha megszakít vele minden kapcsolatot, amíg a házak közti háború véget nem ér. De most, hogy kiderült, nem elıkelı születéső, semmi nem indokolja, hogy elmenjen. — Elend? — szólította meg Jastes. — Egyáltalán figyelsz te rám? A Venture-örökös felpillantott. — Azt hiszem, valamit nagyon elrontottam ma este. El akartam kergetni Valette-et Luthadelbıl. De most úgy érzem, ok nélkül bántottam meg az érzéseit. — A fészkes fenébe! — hördült fel barátja. — Ma éjszaka allomanták hallgattak ki minket. Nem fogod fel, mi történhetett volna? Mi van, ha úgy döntenek, nem csak kémkednek utánunk, hanem meg is ölnek? 282

— Igen, igazad van. — Elend oda sem figyelve bólintott. — Az a legjobb, ha Valette így is-úgy is elhagyja a várost. Az elkövetkezı napokban bárki, aki közel áll hozzám, veszélyben van. Jastes elhallgatott, mert barátja szavai egyre jobban feldühítették. Végül felnevetett: — Reménytelen eset vagy! — Megteszem, ami tılem telik — felelte Elend. — Azonban komolyra fordítva a szót: ne aggódj! A kémek felfedték magukat, és valószínőleg el is kergették ıket, ha nem estek fogságba. Most már tudjuk, Valette miféle titkokat rejteget, így egy lépéssel elıtte járunk. Eléggé termékeny este volt! — Ilyen derőlátón is lehet nézni a dolgokat... — Még egyszer mondom: megteszek minden tılem telhetıt. — Azért nagyobb biztonságban érzi majd magát, ha visszaér a Venture-várba. Talán ostobaság volt ellopózni a palotából, mielıtt hallotta volna a történések részleteit, de akkor nem igazán gondolkodott ésszerően. Mellesleg már megbeszélte a találkozót Filccel, és a káosz tökéletes lehetıséget nyújtott arra, hogy elillanjon. A kocsi lassan megállt a Venture-kapu elıtt. — Menned kellene — szólt az örökös, és kicsusszant a hintó ajtaján. — Vidd a könyveket! Jastes bólintott, aztán megragadta a zsákot, és elköszönt tıle, mielıtt behajtotta volna az ajtót. A Venture-ház örököse megvárta, amíg a kocsi elhajt, aztán megfordult, és gyalog tette meg a maradék utat a várig. A meglepett kapuırök gond nélkül beengedték. A várudvar még mindig meg volt világítva. A várkastély bejáratánál már testırök várták, és elıreléptek, hogy fogadják. És körülvegyék. — Uram, az apja... — Igen — sóhajtott Elend. — Gondolom, azonnali hatállyal a színe elé kell vinnetek. — Igen, uram. — Akkor elıre, kapitány! Beléptek az épület oldalában lévı úri bejáraton. Straff Venture nagyúr a dolgozószobájában állt, és egy csapat tiszttel társalgott. Elend látta a sápadt arcokból, hogy kemény szidást kaptak, az apja talán még veréssel is fenyegetızött. Nemesek voltak, így Venture nem végeztethette ki ıket, de elıszeretettel élt a kegyetlenebb fegyelmezési módszerekkel. 283

Venture úr kezének egyetlen mozdulatával elküldte a katonákat, aztán ellenséges arccal fordult oda Elendhez. A fia a homlokát ráncolta, és figyelte, amint a katonák elhagyják a helyiséget. Minden egy kicsit túlzottan... feszültnek tőnt. — Nos? — kezdte Venture nagyúr. — Nos, micsoda? — Merre jártál? — Ja, volt egy kis dolgom — felelte Elend könnyedén. Venture nagyúr felsóhajtott. — Rendben. Sodord csak veszélybe az életedet, ha akarod, fiú. Kár, hogy az a ködszerzet nem kapott el... megspórolhatott volna nekem egy adag idegeskedést. — Ködszerzet? — Elend nem hitt a fülének. — Milyen ködszerzet? — Az, amelyik meg akart ölni! — csattant fel Venture. Elend csak pislogni bírt. — Tehát... nem kémek voltak? — Ó, korántsem! — mosolyodott el Straff, bár a mosoly némileg gonoszra sikeredett. — Egy egész merénylıcsapat, akiket azért küldtek, hogy végezzenek veled, meg a barátaiddal. Az Uralkodó nevére! — Elend most döbbent rá, milyen ostobaságot követett el azzal, hogy egyedül elszökött. — Nem gondoltam, hogy a házak közötti háború ilyen gyorsan ilyen erıszakossá válik. — Honnan tudjuk, hogy ködszerzet volt? — tudakolta, amikor egy kissé összeszedte magát. — Az ıreinknek sikerült megölni — felelte Straff — menekülés közben. Elend hitetlenkedve nézett: — Egy ködszerzetet? Az ıröknek? — Az íjászok terítették le. Úgy tőnik, meglepték. — És aki beesett az ablakomon? — kérdezte Elend. — Halott. Eltört a nyaka. Elend elkomorodott. A férfi még élt, amikor én szedtem a sátorfámat. Mit titkolsz elılem, apám? — A ködszerzet olyasvalaki, akit én is ismerek? — Mondhatni — felelte az apja, miközben elhelyezkedett a székében. — Shan Elariel. — Nem nézett fel, miközben ezeket a szavakat mondta. Elend ereiben megfagyott a vér. Shan? Eljegyezték egymást, és soha, egyszer sem említette, hogy allomanta. Ez tehát bizonyára azt jelentette, hogy... 284

Hogy egész végig beépített emberként mőködött. Talán az Elariel-ház tervezte, hogy megöli Elendet, miután egy Elariel unoka beleszületik a Venture-ház címébe. Igazad van, Jastes. Nem kerülhetem el a politikát úgy, ha nem veszek róla tudomást. Már sokkal régebb óta a része vagyok, mint tudtam volna róla. Az apja nyilvánvalóan elégedett volt magával. Az Elariel-ház magas rangú tagját holtan találták a Venture-birtokon, miután megpróbálta megölni az örököst. Ilyen gyızelemmel a háta mögött Venture napokig kibírhatatlanul fog viselkedni. Elend sóhajtott. — Elfogtunk valakit élve? Straff megrázta a fejét. — Az egyik az udvarra esett, amikor megpróbált elmenekülni. El is tőnt: lehet, hogy az is ködszerzet volt. Egyet holtan találtunk a tetın, de nem tudjuk, hányan voltak még a csapatban. — Elhallgatott. — Mi a baj? — Elend észrevette a zavart apja tekintetében. — Semmi — legyintett könnyedén Straff. — Az ırök azt állítják, láttak egy harmadik ködszerzetet is, aki az elsı kettıvel küzdött. De kétlem, hogy a jelentések igazak volnának... Ez a harmadik állítólag nem a mieink közül való volt. Elend eltőnıdött. Egy harmadik ködszerzet, aki a másik kettıvel küzdött... — Talán valaki megtudta, hogy merénylet készül, és megpróbálta megakadályozni. Venture nagyúr felhorkant. — Miért akarna valaki más ködszerzete megvédeni téged? — Talán csak meg akartak menteni egy ártatlant a biztos haláltól. Apja nevetve a fejét rázta. — Ostoba tökfilkó vagy, fiú. Tudod, ugye? Elend elvörösödött, aztán elfordult. Nem úgy tőnt, mintha Straff akarna még valamit is közölni, így hát kiment a szobából. A lakosztályába nem mehetett a betört ablak és az ırök miatt, így hát a vendégszoba felé indult, és odahívott egy csapat páragyilkost, hogy figyeljék az ajtaját és az erkélyt — a biztonság kedvéért. Lefekvéshez készülıdött, és a beszélgetésen tőnıdött. Az apjának valószínőleg igaza volt a harmadik ködszerzettel kapcsolatban. Egyszerően nem így mőködtek a dolgok. De... így kellene mőködniük. Lehetne így mőködniük, talán... Oly sok mindent szeretett volna csinálni. Az apja azonban még egészséges volt, és a hatalmához képest fiatal. İ még évtizedekig nem 285

veheti át a helyét, ha egyáltalán elél addig. Azt kívánta, bárcsak elmehetne Valette-hez, bárcsak elmondhatná neki, mi bántja. A lány megértené ıt. Valamilyen oknál fogva mindig jobban megértette ıt, mint mások. És a tetejébe még szká is! Nem tudott felülemelkedni ezen a gondolaton. Annyi kérdés zsongott a fejében, annyi minden, amit meg akart tudni tıle. Késıbb — gondolta, és bemászott az ágyba. — Most a házat kell egyben tartani! Errıl nem hazudott Valette-nek. Gondoskodnia kellett róla, hogy a családja túlélje a házak közti háborút. És azután... nos, talán megbocsáthatják egymásnak a hazugságokat és szemfényvesztést.

286

Bár a legtöbb terrisi haragot érez, ha Khlenniumra gondol, a harag mellett, az irigység is jócskán megjelenik. Hallottam, a teherhordók milyen csodálattal beszélnek a khlenni katedrálisokról, a lenyőgözı, festett üvegablakokról, a hatalmas csarnokokról. A khlenni divatot is bámulják: a városokban sok fiatal terrisi csinos szabású, úri öltözékre cseréli a szırmét és állatbırt.

Harminckettedik fejezet Egy szokatlanul magas épület állt Dorong mőhelyétıl kétutcányira: magasabb volt, mint a környezı házak. Vin úgy gondolta, valamiféle bérház lehet, melybe szká családokat zsúfoltak. İ maga még soha nem járt odabenn. Leejtett egy érmét, és a levegıbe lıtte magát a hatszintes épület fala mentén. Könnyed huppanással érkezett meg a tetıre, és a sötétben guggoló alak ijedtében felugrott. — Csak én vagyok — suttogta neki, majd halkan keresztüllopakodott az enyhe lejtéső tetın. Kobold rámosolygott a sötétben. A csapat legjobb ónszemőjeként rá osztották a legfontosabb ırségeket. Mostanában kora este látta el feladatát. A nagy házak közötti viszály valószínősíthetıen ebben az idıben fordulhatott át tényleges csatározásba. — Még mindig csinálják? — kérdezte Vin csendesen, és fellobbantott ón segítségével végigpásztázta a várost. A távolban valami fényesség csillámlott, amely különös ragyogást kölcsönzött a ködnek. A fiú bólintott, és a fény felé mutatott: — Hasting-vár. Elariel katonái este támadni. Vin jelezte, hogy tudja. A Hasting-vár elpusztítása már a levegıben lógott egy ideje — a múlt héten vagy fél tucat támadást intéztek ellene különbözı házak. A Hastingek szövetségesei visszavonultak, a pénzügyeik romokban hevertek: csak idı kérdése volt, a ház mikor bukik el. Furamód egyik család sem támadott nappal. A háború titokban folyt, mintha az elıkelık nem akarták volna felbosszantani az Uralkodót 287

azzal, hogy fényes nappal harcolnak. Mindent éjszaka intéztek, a köd leple alatt. — Akarná ezt volt egészet — szólalt meg Kobold. A lány hallgatott, majd megszólalt: — Kobold, nem tudnál egy kicsit... érthetıbben beszélni? A fiú egy távoli, sötét épület felé biccentett. — Az Uralkodó. Mintha harcolást akarná. Vin bólintott. Kelsiernek igaza volt. A minisztérium vagy a palota nem nagyon kelt ki a házak közti háború ellen, és a helyırség sem siet túlzottan, hogy visszatérjen Luthadelbe. Az Uralkodó már számított a viszályra, és hagyja, a háborúskodás olyan irányt vegyen, amilyet csak akar. Mint valami futótőz, ami, ha hagyják tombolni, letarolja és megújítja a mezıt. Csak ez alkalommal, ha az egyik tőz kialszik, újabb kezdıdik: Kelsier támadása a város ellen. Feltéve, hogy Marsh megtudja, hogyan lehet legyızni az acél-inkvizítorokat. Feltéve, hogy el tudjuk foglalni a palotát. És persze feltéve, hogy Kelsier talál valami módot az Uralkodó kiiktatására... Megrázta a fejét. Nagyra tartotta a férfit, de egyszerően nem hitte, hogy mindez sikerülhet. A helyırség még nem ért vissza, de a jelentések szerint már közel járt, talán egykét hétnyire. Voltak nemesi házak, melyek összeomlottak, de nem szabadult el az az általános zőrzavar, amire Kelsier számított. A Végsı Birodalom megfeszült, de ı kételkedett benne, hogy sikerül megtörni. Azonban nem ez volt a lényeg. A csapat bámulatos ügyességgel provokálta ki a házak közötti háborút; már három teljes ház megszőnt létezni, és a többi is komolyan meggyengült. Az arisztokrácia még évtizedekig nem fog talpra állni. Lenyőgözı munkát végeztünk — határozott magában Vin. Még ha nem is támadjuk meg a palotát, vagy amennyiben a támadás elbukik, akkor is csodálatos dolgot értünk el. Marsh minisztériumi információival és Sazed fordításával a forradalom új és hasznos értesülések birtokába jut az ellenállás folytatásához. Nem egészen errıl álmodott Kelsier: nem dıl össze a Végsı Birodalom. Azonban ez is döntı gyızelemnek számított — olyan, amelybıl a szkák évekig erıt és bátorságot nyerhettek. Abban a pillanatban a lány meglepetten jött rá, hogy büszkének érzi magát, amiért részese lehetett mindennek. A jövıben talán segíthet 288

elindítani egy valódi lázadást, egy olyan helyen, ahol a szkákat nem nyomják el ennyire. Ha egyáltalán létezik ilyen hely... — Kezdte megérteni, hogy a szkák nem csak Luthadel és a csillapítóállomások miattolyan szolgalelkőek. Minden más is közrejátszott ebben: az obligátorok, a folytonos robot az üzemekben és az ültetvényeken, az ezeréves elnyomás alatt kialakult gondolkodás. Nem véletlen, hogy a szká felkelések mindig ilyen kisméretőek voltak. Az emberek tudták — vagy azt hitték, hogy tudják —, hogy a Végsı Birodalom ellen nem harcolhatnak. Még ı is — aki pedig magát „felszabadult" tolvajnak tartotta — ugyanebben hitt. Kelsier ırült, vakmerı terve kellett hozzá, hogy meggyızze az ellenkezıjérıl. Talán ezért adott olyan nemes célokat a bandának: tudta, hogy csak valami igazán nagy kihívás döbbenti rá ıket arra, hogy valóban ellenállhatnak. A fiú rápillantott. A lány jelenlétében még mindig nagyon félénken viselkedett. — Kobold — szólt Vin —, tudod, hogy Elend megszakította a kapcsolatát velem. A fiú bólintott, és a fülét hegyezte. — De — folytatta a lány bánatos hangon — még mindig szeretem. Sajnálom, Kobold, de így van! A fiú újra magába roskadt. — Nem veled van a hiba — folytatta Vin. — Tényleg nem. Egyszerően csak arról van szó... nos, az ember nem választhatja meg, kit szeret. Hidd el, vannak olyanok, akiket jobb lett volna nem szeretni! Nem érdemelték meg. Kobold bólintott. — Értem. — Azért megtarthatom a kendıt? A fiú vállat vont. — Köszönöm — mondta Vin. — Sokat jelent nekem. Kobold felemelte a fejét, és a ködbe bámult. — Nem én bolond vagyok. Tudtam... hogy megtörténik nem fog. Látok dolgokat. Dolgokat sokféle. A lány a fiú vállára tette a kezét. Látok dolgokat... Mi mást is mondhatna egy ónszemő? — Régóta vagy allomanta? — kérdezte tıle. 289

Kobold bólintott. — Pattant meg, amikor voltam ötéves. Alig is emlékszem. — És azóta gyakorolsz az ónnal? — Leginkább — felelte a fiú. — Jó nekem dolog volt. Látni, hallani, érezni volt. — Van valami tanácsod, amit megoszthatnál velem? — kérdezte Vin reménykedve. A tetıperemen ülı fiú elgondolkodva lóbálta a lábát a levegıben. — Az ónégetés... egyáltalán látásról nem szól. Szól nem látásról pont! A lány a szemöldökét ráncolta. — Mit akarsz ezzel mondani? — Amikor égetek — folytatta Kobold —, minden jön. Sokféle minden. Elterelik itt is, ott is. Ha akarok erıt, mindkettı elterelést nem figyelek. Ha jó akarsz lenni az ónégetésben — próbálta Vin olyan szabatosan fordítani magában a fiú szavait, ahogyan csak tudta —, meg kell tanulnod nem odafigyelni a zavaró tényezıkre. Az ónégetés nem arról szól, hogy mit látunk, hanem, hogy mit sikerül kizárni. — Érdekes — mondta hangosan, eltöprengve. Kobold bólintott. — Amikor köd látok, és házak látok, és fa tapintok, és patkányok hallok odalenn. Egy kiválasztok, és nem hagyom, összezavarodjak hogy. — Jó tanács — vélte Vin. A fiú bólintott, miközben egy tompa puffanás hallatszott mögülük. Mindketten hasra vágták magukat, de aztán felhangzott Kelsier kuncogása, aki feléjük sétált a tetın. — Tényleg ki kell találnunk valami jobb jelzést, amikor közeledem. Minden alkalommal, mikor beugrom az egyik kémfészekbe, attól félek, hogy valaki leszédül a tetırıl ijedtében. A lány felállt és leporolta a ruháját. Ködköpönyeget, inget és nadrágot viselt. Már napok múltak el a szép ruhák nélkül. Csak jelképesen jelent meg néha a Renoux-kúriában. Kelsier túlzottan féltette a merénylıktıl, és nem hagyta sokáig ott tartózkodni. Legalább Kliss hallgatását megvásároltuk — villant át az agyán. A borsos ár még mindig bosszantotta. — Itt az idı? — érdeklıdött. A férfi biccentett. — Már majdnem. Valahol meg akarok állni útközben. 290

Vin bólintott. Második találkozójuk színhelyéül Marsh egy olyan helyet választott, amit elméletileg a minisztériumnak kellett felderítenie. Tökéletes helyszín volt: Marsh hivatalosan lehetett távol, hiszen tudvalevıleg allomanta tevékenység után kutatott a környéken. Jó ideig egy bábos is vele tart, de úgy gondolta, az éjszaka közepén lesz egy jó órája egyedül. Nem sok idı ahhoz, hogy kilopózzon a megfigyelıhelyrıl, de arra elég, hogy két óvatos ködszerzet beugorjon hozzá. Elbúcsúztak Koboldtól és eltaszították magukat a tetıtıl, bele az éjszakába. Azonban nem sokáig repülhettek háztetırıl háztetıre, mert Kelsier vezetésével leereszkedtek az utcára, majd az erınlétük és fémjeik megırzése érdekében gyalog folytatták útjukat. Fura — gondolta Vin, és eszébe jutott az elsı éjszaka, amikor Kelsier az allomancia fogásaira tanítgatta. — Már nem is rémítenek meg az üres utcák. A kockakövek nedvesek voltak a ködpárától, és a kihalt utca vége eltőnt a ködfátyol mögött. A sötét, néma és magányos helyen még a háború sem változtatott. A várakat támadó katonák nagyobb osztagokban járták a várost, gyors és hatékony csapással próbálván meg áttörni az ellenséges ház védelmi vonalain. Ám az éjszakai város üressége ellenére a lány jól érezte magát az utcákon. A köd ott volt vele. — Vin — szólította meg Kelsier séta közben — meg akarom köszönni. A lány a fenséges ködköpönyegbe burkolózott, magas és büszke férfi felé fordult. — Megköszönni nekem? De mit? — Amit Marérıl mondtál. Sokat gondolkoztam arról a napról... meg róla. Nem tudom, azon képességed, hogy átlátsz a vörösrézen, mindent megmagyaráz-e, de... nos, ha választani lehet, szeretném úgy hinni, hogy Mare mégsem árult el. Vin mosolygott. A férfi gyászosan megrázta a fejét. — Ostobán hangzik, nem igaz? Mintha mindezen évek alatt csak egy indokra vártam volna, hogy beadjam a derekamat az önámításnak. — Nem tudom — felelte a lány. — Egyszer valaha bolondnak tartottalak volna, de... hát ilyen a bizalom, nem? Önkéntes önámítás. Ki kell zárnod a fejedbıl a hangot, amely árulásról sutyorog, és reménykedned kell benne, hogy a barátaid nem akarnak ártani neked... 291

Kelsier felkacagott. — Nem hiszem, hogy ettıl most jobban érzem magam, Vin. A lány megrántotta a vállát. — Nekem úgy tőnik, van értelme. A bizalmatlanság ugyanannak az éremnek a másik oldala. Nem tartom furcsának, hogy ha két feltételezés közül lehet választani, az ember a bizalmat választja. — De nem te, igaz? — kérdezte a férfi. Vin vállat vont. — Már magam sem tudom. Kelsier várt. — Ez a te Elend barátod... Van rá esély, hogy csak azért akart elriasztani magától, hogy elhagyd a várost, igaz? Talán a javadat akarta. — Talán... — felelte a lány. — De valahogy mégis másként viselkedett... másként nézett rám. Tudta, hogy hazudok neki, de nem hiszem, hogy rájött volna, szká vagyok. Valószínőleg valamelyik másik ház kémjének hitt. Akárhogy is, ıszintének tőnt, amikor meg akart szabadulni tılem. — Talán azért hitted így, mert már magadat is meggyızted róla, hogy el fog hagyni. — Én... — Vin elhallgatott, és a nedves, hamuval borított utcát bámulta. — Nem tudom... És mindez a te hibád, tudod? Régen mindent értettem. Most minden összekavarodott bennem. — Igen. Elég rendesen összezavartunk. — A férfi elmosolyodott. — Nem úgy tőnik, mintha bőntudatod lenne miatta. — Nincs is — felelte Kelsier. — Egy hangyányi sincs. Ó, itt is vagyunk! Megállt egy széles épület — valószínőleg egy másik szká bérház — elıtt. Odabentrıl nem jött fény, a szkák nem engedhették meg maguknak, hogy lámpaolajat vásároljanak, és a vacsora elkészítése után mindig eloltották az épület központi tőzhelyét. — Ez az? — kérdezte Vin bizonytalanul. A férfi bólintott, és könnyedén bekopogott az ajtón. A lány meglepetésére valaki belülrıl óvatosan kinyitotta, és egy szká arca kukucskált ki a ködbe. — Kelsier úr! — szólt a férfi halkan. — Mondtam, hogy egyszer meglátogatom — mosolygott a bandavezér. — A mai este megfelelı alkalomnak tőnt. 292

— Jöjjön be, jöjjön csak! — tárta szélesebbre az ajtót a férfi. Hátrébb lépett, nehogy a ködpamacsok hozzáérjenek. Kelsier és Vin beljebb lépett. A lány már azelıtt is járt szká bérházakban, de még egyik sem tőnt ilyen... nyomasztónak. A füst és a mosdatlan testek szaga hatalmas erıvel tört rá, és ki kellett oltania az ónt, nehogy öklendezni kezdjen. Egy kis szénkályha gyér fényében emberek aludtak a földön, szorosan egymás mellett. A szobából rendesen kiseperték a hamut, de még így is fekete foltok piszkolták be a ruhákat, a falakat, az arcokat. Kevés berendezést látott odabenn, takarókról nem is beszélve, amikbıl alig jutott az alvóknak. Én is így éltem — borzadt el. — A tolvajbandák gyakran ugyanilyen zsúfolt búvóhelyeken húzták meg magukat; néha még zsúfoltabbakon. Ez volt... az én életem. Az emberek felébredtek, amikor látták, hogy látogatójuk érkezett. Kelsier felhajtotta a ruhaujját, és a sebek még a parázs fényében is jól látszottak. Élesen elkülönültek a bırétıl: csuklóján indultak és a könyöke fölé értek; kanyarogtak, keresztezték egymást. Az emberek azonnal izgatott suttogásba kezdtek. — A Túlélı... — Itt van... — Kelsier, a Köd Ura... Na, ezt még én sem hallottam. Vin felhúzta a szemöldökét. Hátramaradt, amint a férfi mosolyogva a szkák közé lépett. Azok csendes izgalommal köré győltek, megérintették a karját és a köpönyegét. Voltak, akik csak álltak, és tiszteletteljesen nézték. — Azért jöttem, hogy elhintsem a remény magvait — kezdte Kelsier csendesen. — A Hasting-ház ma éjszaka összeomlott. Csodálkozó moraj futott végig a szkákon. — Tudom, hogy sokan a Hasting kovácsmőhelyekben és acélüzemekben dolgoztatok. És ıszintén mondom, nem tudom, hogy a ház bukása mit hoz a számotokra. De legyen ez gyızelem mindannyiunknak! Embereitek egy darabig nem halnak meg a kohókban vagy a munkavezetık korbácsaitól. A kis tömeg susogott-zúgott, végül valaki hangosabban kimondta, ami aggasztotta ıket: — Most, hogy vége a Hasting-háznak, honnan szerzünk élelmet? 293

Milyen rémültek... — gondolta Vin. — Én soha nem voltam ilyen... Vagy mégis? — Küldök egy szállítmány ételt — ígérte Kelsier. — Egy darabig elég lesz. — Olyan sokat tettél értünk... — szólalt meg egy másik szká. — Ugyan — felelte a ködszerzet. — Ha meg akarjátok hálálni, egyenesedjetek ki egy kicsit jobban! Ne féljetek annyira. Le lehet gyızni ıket! — A hozzád hasonlók legyızhetik — suttogta egy asszony.— De mi nem... — Egyszer nagyot csodálkozol majd — felelte Kelsier, miközben a szkák utat adtak a szülıknek, akik odahozták gyermekeiket. Úgy tőnt, mindenki személyesen akarja bemutatni a fiát neki. Vin vegyes érzelmekkel nézte az eseményeket. A csapat is fenntartással kezelte vezérük egyre erısödı hírnevét, bár tartották a szavukat, és egy szót sem szóltak. Tényleg úgy tőnik, hogy törıdik velük — gondolta Vin, miközben a szıke allomanta karjába vett egy kisgyermeket. — Nem úgy néz ki, mintha csak játszana. İ ilyen. Szereti az embereket. Szereti a szkákat. De inkább hasonlít szülıre, aki a gyermekeivel törıdik, mint valakire, aki a vele egyenrangúakkal beszélget. Olyan rossz ez? Végül is egyfajta apafiguraként szolgált a szkák számára. Olyan nemesúr volt, akit mindig is szerettek volna maguknak. És mégis: Vin nem tudta leküzdeni kényelmetlen érzését, amint a kevéssé megvilágított, koszos arcok és imádattal teli szemek megmentıjük felé fordultak. Kelsier végül elbúcsúzott a csoporttól, mondván, hogy várják valahol. A lánnyal együtt elhagyták a zsúfolt szobát, és kiléptek az áldott, tiszta levegıre. A férfi nagyokat hallgatott, miközben Marsh új csillapítóállomása felé tartottak, bár a járása élénkebb lett. Végül Vin fel kellett tennie a kérdést: — Gyakran látogatod meg ıket? A férfi bólintott. — Éjszakánként legalább egy-két házba betérek. Megszakítja egyébirányú munkálkodásom unalmas egyhangúságát. A nemesek legyilkolását és a hamis híresztelések terjesztését. Igen, a szkákat meglátogatni valóban felüdülésnek tőnhet.

294

A találkahely néhány utcányira volt. Amint közelebb értek a házhoz, Kelsier megállt egy ajtónál, és hunyorgott a sötétben. Végül egy ablakra mutatott, amelybıl halovány derengés szőrıdött ki. — Marsh azt mondta, égve hagyja a lámpást, ha a többi obligátor elment. — Ablakon vagy lépcsın? — érdeklıdött a lány. — Lépcsın. Az ajtónak nyitva kellene állnia, és az egész épület a minisztériumé. Üres lesz. Kelsier nem tévedett. Az épület nem árasztotta az elhagyatott házak dohszagát, de az alsó szinteket láthatóan senki sem használta. Vinnel fürgén felkapaszkodtak a lépcsın. — Remélem, Marsh megosztja velünk a minisztérium álláspontját a házak háborújával kapcsolatban! — dörmögte a férfi, miközben felértek a legfelsı emeletre. Lámpás fénye pislákolt az egyik helyiségbıl, és Kelsier belökte az ajtót. — Remélhetıleg a helyırség nem jön vissza egyhamar. Szeretném, ha a háború folytatódna egy... Ekkor megtorpant az ajtóban és kıvé meredt, elállva Vin útját. A lány azon nyomban forraszt és ónt égetett, és leguggolt, támadók nyomát fürkészve. Semmit nem hallott vagy látott. Csend honolt az épületben. — Nem... — suttogta Kelsier. Aztán a lány meglátta a sötétvörös patakocskát, mely körbefolyta Kelsier lábát. Kis tócsába győlt, aztán elkezdett végigcsöpögni a lépcsın. Ó, az Uralkodó nevére...! Kelsier betámolygott a szobába. Vin követte, de már tudta, hogy mit fog találni. A megnyúzott és megcsonkított holttest a helyiség közepén feküdt. A fejet valaki vagy valami kilapította: alig lehetett felismerni, hogy valaha egy emberhez tartozott. A falakat összespriccelte a vér. Egy testben tényleg ennyi vér van? Pont olyan volt, mint annak idején Camon búvóhelyén — csak itt egyetlen áldozat feküdt. — Inkvizítorok — suttogta. A férfi a vérrel mit sem törıdve térdre rogyott Marsh teteme mellett. Felemelte az egyik kezét, hogy megérintse a bırétıl megfosztott arcot, de nem fejezte be a mozdulatot. Keze megállt a levegıben. — Kelsier! — sürgette Vin. — Még friss... az inkvizítor a közelben lehet! 295

A férfi nem mozdult. — Kelsier! — vakkantotta a lány, mire a bandavezér megrázkódott, és hátranézett. A tekintete találkozott Vinével, és a férfi nehézkes mozdulatokkal talpra állt. — Ablak — mondta a lány, és keresztülfutott a szobán. Azonban megpillantott valamit a fal mellett álló kis asztalon, és megtorpant. Egy fa asztalláb volt az. Megragadta, aztán már el is érték az ablakot. Kelsier még egyszer hátrafordult, végignézett a szobán, aztán kiugrott az éjszakába. Viszlát, Marsh! — gondolta Vin bánatosan, és követte. *** — „Azt hiszem, az inkvizítorok gyanakszanak rám" — olvasta Dockson. Az asztallábban talált papírlap tiszta fehér volt, nem szennyezte be a vér, ami Kelsier térdén és Vin köpönyegének szélén éktelenkedett. A Dorong konyhájában ülı Dockson folytatta: — „Túl sok kérdést tettem fel, és tudok egy levélrıl, amit annak a korrupt obligátornak küldtek, aki a történet szerint kiképzett újonccá. Azt hittem, fényt derítek a titkokra, melyeket a forradalom mindig is tudni akart: hogyan toborozza a minisztérium a ködszerzeteket, és hogyan csinál belılük inkvizítorokat? Miért erısebbek az inkvizítorok, mint az egyszerő allomanták? Milyen sebezhetı pontjuk van, ha akad ilyen egyáltalán? Sajnos semmi ilyesmit nem tudtam meg — bár az alsó minisztériumi szintek politizálását elképesztınek találom. Olyan, mintha az obligátorok nem törıdnének a külvilággal, csak a presztízzsel, amit úgy érhetnek el, ha minél gyorsabban és sikeresebben hajtják végre az Uralkodó parancsait. Az inkvizítorok azonban mások. Sokkal hőségesebbek az Uralkodóhoz, mint a közönséges obligátorok, és talán ez az oka a két csoport közötti feszültségnek. Mindenesetre úgy érzem, már közel járok. Van valami titkuk, ez bizonyos, Kelsier! Egy gyenge pont. A többi obligátor is errıl suttog, bár ık sem tudják, mi volna az. Félek, hogy már így is túl régóta szimatolok. Az inkvizítorok követnek, figyelnek, kérdezısködnek rólam. Így hát megírom neked ezt a levelet. Talán felesleges az aggodalmam. Talán nem." 296

Dockson felpillantott. — Ennyi olvasható benne... Kelsier szokásos helyén, a konyha túlvégében állt, a szekrénynél. Testtartásából azonban ezúttal mindennemő légiesség hiányzott. Karját összefonta, fejét lehajtotta. Hitetlenkedése, gyásza látszólag eltőnt egy másik érzelem takarásában — egy olyanéban, mely gyakran parázslott a tekintetében, fıként, amikor a nemesekrıl beszélt. Vin önkéntelenül megborzongott. Hirtelen felfigyelt a férfi ruházatára; a sötét ködköpönyegre, a hosszú ujjú, fekete ingre, a koromfekete nadrágra. Az éjszakában az öltözék a rejtızködést szolgálta. A világos helyiségben a sötét színek azonban ijesztı külsıt kölcsönöztek a ködszerzetnek. Kelsier kihúzta magát, és a szoba megtelt feszültséggel. — Mondjátok meg Renoux-nak, hogy mentse az irháját! — szólalt meg halkan, de hangja olyan kemény volt, mint az acél. — Felhasználhatja a megbeszélt történetet — azaz, hogy a házak közti háború miatt visszavonul a családi birtokára —, de holnapra tőnjön el! Küldjetek mellé egy martalócot és egy ónszemőt testırnek, de mondjátok meg neki, hogy a csatornajáró hajóit hagyja el a várostól egynapi hajóútra, és térjen vissza hozzám. Dockson tétovázott, aztán Vinre és többiekre pillantott. — Rendben... — Marsh mindent tudott, Dox — mondta Kelsier. — Megtörték, mielıtt megölték volna; ez a módszerük. Hagyta, hogy a szavak a levegıben lógjanak. Vint különös borzongás járta át. A rejtekhely nem volt többé biztonságos. — Akkor hát irány a második hely? — kérdezte Dockson. — Csak te és én tudjuk, hol van. A szıke vezér keményen bólintott. — Mindenki tőnjön el ebbıl a mőhelybıl, a tanoncok is! Tizenöt percen belül. Találkozunk a rejtekhelyen két nap múlva. Dockson felnézett a barátjára. — Két nap múlva? Kel, mit tervezel? A ködszerzet odasétált az ajtóhoz. Kitárta, beengedve a ködöt, aztán visszapillantott a csapatra. A tekintete olyan kemény volt, akár az inkvizítorok szemcövekei. — Olyan helyen találtak el, aminél jobban semmi nem fáj. Én ugyanezt teszem velük. 297

*** Walin némán küszködve, tapogatózva haladt elıre a sötét barlangjáratokban. Olyan repedéseken préselte át a testét, amik szinte túl kicsik voltak egy ember számára, de ı csak ment tovább, ujjaival keresve az utat, rá sem hederítve a bırét borító ezernyi karmolásra és vágásra. Nem állhatok meg! Nem... Maradék józan eszével tudta, hogy ez az utolsó napja. Hat napja sikerült utoljára. Ha hetedjére sem jár sikerrel, meghal. Tovább kell menni... Túl mélyen volt a földfelszíntıl ahhoz, hogy lássa a napfényt, legyen az bár egy aprócska, visszaverıdött napsugár. De fény nélkül is tudta, merre kell mennie. Csak két irány létezett idelenn: felfelé és lefelé. Az oldalirányú mozgásnak nem volt értelme, így arrafelé nem is figyelt. Nem tévedhetett el, ha folyamatosan lefelé haladt. Mindeközben ujjaival a követ tapogatta, és szokatlan keménységet keresett, ami kristályokra utalna. Ezúttal nem térhet vissza, addig nem, míg meg nem találja... Nem állhatok meg... Az „idı", mint olyan, értelmét veszítette a barlangokban. Általában felmászott aludni — bár a felszínen munkavezetık várták korbáccsal, ık ırizték az ételt is. Keveset adtak; éppen annyira volt elég, hogy életben maradjon, de az éhezésnél még ez is jobbnak bizonyult. Amikor túl sok idıt töltött odalenn, éhezett. Tovább kell... Egyszer csak minden ízében megdermedt. Éppen egy szők repedésen próbált meg tekeregve átnyomakodni, de az ujjai — melyek folyton tapogatóztak, még akkor is, mikor alig volt eszméleténél — megakadtak valamin. A keze remegett az izgalomtól, miközben ujjait végigfuttatta a kristályrügyeken. Igen, ez volt az: a széles, kör alakú mintázat a sziklafalon; a peremen kisebb kristályokkal, melyek fokozatosan nagyobbodtak a kör közepe felé haladva. A kör alakú minta közepén a kristályok befelé hajlottak, zsebhez hasonló üreget képezve a falban. Ott az éles, recés kristályok hosszúra nıttek; akár valami kıragadozó fogai. 298

Walin nagy lélegzetet vett, az Uralkodóhoz imádkozott, és benyomta a kezét az ökölnyi, kerek nyílásba. A kristályok beleharaptak a karjába, és hosszú, keskeny sebeket vágtak a bırén. A fájdalommal mit sem törıdve erıltette tovább a karját, egészen könyékig, és közben ujjaival folyamatosan keresgélt... Ott van! A fürkészı ujjak megtalálták az apró követ a nyílás kellıs közepén: a kristályok titokzatos cseppjeibıl képzıdött követ. Egy hathsini geódát. Mohón megragadta; karját újból végigszántották a kristályok, miközben kihúzta a lyukból. Félve szorította a kis kıgömböt, és zihált az örömtıl. Újabb hét nap. További hét napig élhet. Mielıtt az éhség és a fáradság tovább gyengíthette volna, megkezdte hosszú és fáradságos útját felfelé. Üregeken és repedéseken préselte át magát, a sziklafal kiálló részeibe kapaszkodva haladt elıre. Olykor balra vagy jobbra kellett araszolnia, míg megtalálta a barlangmennyezetben nyíló átjárókat, de mindig megtalálta ıket. Valójában csak két irányt kellett ismerni: csupán lefelé és felfelé haladhatott. Félve fülelt a többiek mozgására. Látott már olyat, hogy egy felszín felé tartót megöltek fiatalabb társai, abbéli reményben, hogy ellophatják a geódáját. Szerencsére most nem hallott senkit. Idısebb ember volt — elég idıs ahhoz, hogy tudja: soha nem kellett volna ételt lopnia az ültetvény urától. Talán kiérdemelte a büntetését. Talán megérdemelte, hogy Hathsin Bugyraiban érje a vég. De nem ma — gondolta, és már érezte a tiszta levegı édes illatát. Odakinn éjszaka volt. Nem érdekelte. A köd már nem zavarta, és a veréseket is egykedvően tőrte. Egyszerően túlzottan elfáradt ahhoz, hogy bármi felkeltse az érdeklıdését. Elkezdett kimászni a sziklahasadékból, a több tucat hasonló gödör egyikébıl, melyek a Hathsin Bugyrainak nevezett lapos völgyben vezettek a mélybe. Ám hirtelen megdermedt. Egy férfi állt fölötte az éjben. Hatalmas köpönyeg takarta, melyet mintha fecnikre szaggattak volna. A férfi Walinra nézett; néma erı feszült benne, ahogyan ott állt sötét ruházatában. Aztán az idegen kinyújtotta a kezét, és megragadta ıt. 299

Walin önkéntelenül is vissza akart bújni az üregbe, de a férfi kihúzta. — Eredj! — parancsolta a gomolygó ködben. — A legtöbb ır halott. Győjts össze annyi rabot, amennyit csak tudsz, és menekülj el innen! Van nálad geóda? Walin hátrébb húzódott, és öklét a melléhez szorította. — Jó — mondta az idegen. — Törd fel! Találsz benne egy kis darab fémet. Add el az alvilágban, akármilyen városba is sodor a sors! Eleget kapsz érte, hogy évekig gond nélkül megélj belıle. Most pedig siess! Nem tudom, mennyi idıd van, míg a vészjelzés megszólal. A rab zavarodottan tántorgott. — Ki... ki vagy te? — Én az vagyok, ami te is leszel hamarosan — felelte a jövevény, és közel lépett a hasadék pereméhez. Fekete köpenye szalagjai fodrozódtak körülötte, és belevesztek a ködbe. Walin felé fordult: — Egy túlélı. *** Kelsier lepillantott, és a sziklában nyíló mély sebet figyelte. Hallgatta, amint a rab eliszkol a sötétben. — És íme: visszatértem — suttogta. A sebhelyek lángoltak a karján, és régi emlékek rohanták meg. A hónapok, míg hasadékokon kellett magát keresztülnyomnia, a kristálykések, melyek felhasították a karját, a geóda keresésével töltött napok... egyet, csak egyet, hogy tovább élhessen... Tényleg képes visszamenni azokba a szők, néma járatokba? Újra visszatérni a sötétségbe? A szeme elé emelte a karját, és megnézte a sebhelyeket, melyek még mindig fehéren világítottak. Igen. Az álmaiért muszáj. A hasadék fölé állt, és kényszerítette magát, hogy bemásszon. Aztán ónt égetett. Azonnal ropogó hangot hallott odalentrıl. Az ón megvilágította az alatta húzódó szakadékot. Bár a hasadék kiszélesedett, közben el is ágazott, és kanyargós járatok tartottak minden irányba. Járatok, alagutak, barlangok. Máris látta az elsı kristályos atiumüreget — illetve ami maradt belıle. A hosszú, ezüstös kristályok repedten és törötten meredeztek.

300

Bármilyen, közelben égetett fém hatására az atiumkristályok meghasadtak. Az Uralkodó ezért alkalmazott rabszolgákat, és nem allomantákat, hogy kitermeljék a fémet. Most jön az igazi próbatétel — gondolta, és mélyebben be-nyomakodott a hasadékba. Vasat égetett, és azonnal több kék vonalkát látott, melyek lefelé, további atiumüregekbe mutattak. Bár a lyukakban valószínőleg nem volt atium, a peremükön növı kristályok halványkék vonalakat eresztettek magukból. Nyomokban ezek is tartalmazták az értékes fémet. Kelsier az egyik vonalra koncentrált, és finoman rántott rajta. Ónnal felerısített füle azonnal meghallotta, hogy valami eltörik odabenn az üregben. Elmosolyodott. Már majdnem három éve, hogy a Marét agyonverı munkavezetık véres holtteste fölött álldogált, mikor rájött: vas segítségével képes megtalálni a kristályüregeket. Akkoriban nemigen értette allomanta képességeit, de a terv már akkor megformálódott a fejében. A bosszú terve. A terv nıttön-nıtt, és sokkal többet magába olvasztott, mint amit eredetileg szándékozott tenni. Azonban az egyik kulcsfontosságú részét elzárta elméje egyik kis zugában. Megtalálhatta a kristályüregeket. És összetörhette ıket az allomancia segítségével. Az egész Végsı Birodalom egyetlen atiumbányájában. Megpróbáltatok elpusztítani, Hathsin Bugyrai — gondolta, miközben mélyebbre mászott a hasadékban. — Itt az idı, hogy visszaadjam a szívességet.

301

Már közel járunk. Különös módon itt a magasban mintha meg-szabadultunk volna a Mélység nyomasztó érzetétıl. Elég régen volt már, hogy utoljára így éreztem magam. A Fedik által felfedezett tó alattunk fekszik, látom a sziklaperemrıl. Innen fentrıl még kísértetiesebb a maga üveges — majdhogynem fémes — csillogásával. Szinte azt kívánom, bárcsak engedtem volna Fediknek, hogy mintát vegyen a vizébıl. Talán a tó iránti érdeklıdés miatt dühödött fel a minket követı ködlény is. Talán ezért volt... hogy megtámadta és megsebesítette ıt láthatatlan késével. A támadás furamód megnyugtatott. Legalább valaki más is látta. Ezek szerint nem vagyok ırült.

Harmincharmadik fejezet — Akkor tehát vége? — érdeklıdött Vin. — Úgy értem, a tervnek. Ham vállat vont. — Ha az inkvizítorok megtörték Marshot, akkor mindent tudnak. Vagy legalábbis eleget. Tudják, hogy meg akarjuk támadni a palotát, és hogy mindezt a házak közti háború hátterében tesszük. Az Uralkodó most már soha nem hagyja el a várost, és biztosan nem vesszük rá, hogy kiküldje a palotaırséget. Nem jól állnak a dolgok, Vin... A lány csendben ült, és a hallottakat emésztette. Ham keresztbe tett lábbal ült a piszkos padlón, és a hátát a téglafalnak támasztotta. A pótrejtekhely, egy háromhelyiséges pince levegıje hamutól és portól bőzlött. Dorong tanoncai elfoglaltak maguknak egy szobát, bár Dockson az összes többi szolgálót elküldte, mielıtt a rejtekházba jött volna. Szellı a szoba másik végében állt. Idınként undorodó pillantásokat vetett a piszkos földre és poros székekre, de aztán úgy döntött, hogy inkább nem ül le. A lány nem értette, a bábos miért aggasztja magát: úgyis lehetetlen lesz tisztán tartani az öltönyét, ha — gyakorlatilag — egy földbe vájt lyukban kell élnie. 302

Szemmel láthatóan nem csak Szellı bánta az önként vállalt fogságot: Vin hallotta, amint Dorong több segéde morgolódik, hogy inkább vitte volna el ıket a minisztérium. Mégis, a két nap alatt, amit eddig a pincében töltöttek, mindenki bent maradt a rejtekházban, kivéve, ha nagyon szükséges volt elhagynia azt. Megértették a veszélyt: Marsh minden bandatag személyleírását és álnevét kiadhatta. Szellı megrázta a fejét: — Uraim, talán ideje lenne összerámolni ezt az egész hadmőveletet! Megpróbáltuk, még úgy is, hogy az eredeti tervünk — azaz, hogy csapatot győjtünk — füstbe ment. Azt kell, hogy mondjam, bámulatosan jó munkát végeztünk. Dockson felsóhajtott. — Nos, annyi bizonyos, hogy nem élhetünk tovább a tartalékainkból. Fıleg, ha Kelsier minden pénzünket a szkáknak adja. — A helyiség egyetlen berendezési tárgyát képezı asztal mellett ült. Legfontosabb nyilvántartásait, jegyzeteit és szerzıdéseit csinos halmokba rakta maga elıtt. Összeszedett minden papírt, ami gyanúba keverhette volna a csapatot, vagy elárulhatott volna valamit a tervrıl. Szellı bólintott. — Én személy szerint nagyon várom a változást. Mindez jó volt, szép volt, meg effélék, de kissé kimerítı Kelsierrel dolgozni. Vin összevonta a szemöldökét. — Ki akarsz szállni a csapatból? — Az a következı munkától függ — felelte a bábos. — Nem olyanok vagyunk, mint a többi banda, amiket valaha is megismerhettél. A saját kedvünkre dolgozunk, és nem azért, mert valaki úgy utasít. Általában kifizetıdı, ha megválogatjuk, mibe szállunk be. Sokat lehet nyerni, de ugyanakkor nagy a veszteség kockázata is. Ham elmosolyodott, és összefonta a karját a tarkója mögött, teljességgel fittyet hányva a piszokra. — Néha elcsodálkozom, hogy kerültünk bele ebbe a munkába. Nagyon magas a kockázat, de a pénz annál kevesebb. — Igazából olyan kevés, hogy nincs is — jegyezte meg Szellı. — Most már soha nem kaparinthatjuk meg azt az atiumot. Kelsier szavai az emberszeretetrıl és a szkák megsegítésérıl szépek és jók, de titokban mindig abban reménykedtem, hogy végül csak megfújjuk azt a kincset. — Igaz — mondta Dockson, és felpillantott a jegyzeteibıl. — De megérte egyáltalán? Mindaz, amit elértünk? Szellı és Ham elgondolkodtak, majd bólintottak. 303

— És ezért maradtunk - tette hozzá Dockson. — Kel maga mondta, hogy azért minket választott, mert tudta, hogy mi messzebbre is elmegyünk, hogy megvalósítsuk a kitőzött célt. Ti jó emberek vagytok — még te is, Szellı. Hiába ráncolod úgy a szemöldököd! Vin elmosolyodott a jól ismert párbeszéd hallatán. Marshot nem szőntek meg gyászolni, de ezek az emberek tudták, hogyan kell továbblépni. Ebben tényleg nem különböztek a szkáktól. — A házak közti háború — kezdte Ham lustán, miközben magában mosolygott. — Szerintetek hány nemes halt meg? — Több száz — felelte Dockson anélkül, hogy felnézett volna. — Mindet a saját fajtája ölte meg. — Bevallom, hogy voltak kétségeim ezt az egész fiaskót illetıen — jegyezte meg Szellı. — De a fejetlenség, amit a kereskedelemben okoz, nem is beszélve a kormányzatban bekövetkezı zőrzavarról... Igazad van, Dockson. Tényleg megérte. — Így van! — utánozta Ham Szellı beképzelt hangját. Hiányozni fognak — gondolta Vin bánatosan. — Talán Kelsier magával visz a következı munkájára is. A lépcsı megreccsent, és a lány ösztönösen árnyékba húzódott. A repedt ajtó kinyílt, és egy ismerıs, fekete ruhás alak jött be rajta. Ködköpönyegét a karján átdobva hozta, és arca iszonyúan kimerültnek látszott. — Kelsier! — ugrott fel Vin, és a férfi felé indult. — Üdv mindenkinek! — köszöntötte ıket a férfi fáradtan. Ismerem ezt a fáradtságot — gondolta Vin. — Forraszbaj. Hol járhatott? — Késtél, Kel. — Dockson fel sem nézett a könyveibıl. — Nem törekszem a pontosságra. Egyedül csak talán a következetlenségre. — Kelsier ledobta a köpenyt a földre, kinyújtózott, aztán leült. — Hol van Dorong és Kobold? — Dorong a hátsó szobában alszik — válaszolta Dockson. — Kobold Renoux-val van. Gondoltuk, azt szeretnéd, hogy a legjobb ónszemő vigyázzon rá. — Jó ötlet — mondta a szıke vezér, és nagyot sóhajtott. Becsukta a szemét, majd nekidılt a falnak. — Szegény barátom! — szólalt meg Szellı. — Borzasztóan festesz. — Nem olyan rémes, mint amilyennek látszik. Nem siettem túlzottan visszafelé. Még aludtam is néhány órát. 304

— Jó, jó, de merre voltál? — kérdezte Ham nyomatékkal. — Betegre aggódtuk magunkat, hogy valami... nos, valami baromságot csinálsz. — Igazából — tette hozzá Szellı — biztosra vettük, hogy valami nagy ostobaságot csinálsz. Csak azt találgattuk, mennyire nagy ez az ostobaság. Nos tehát, bökd ki! Megölted a nádorprelánt? Többtucatnyi elıkelıt? Leloptad a köpenyt az Uralkodó hátáról? — Elpusztítottam Hathsin Bugyrait — válaszolta csendesen Kelsier. A szobára döbbent csend borult. — Tudjátok — szólalt meg végül Szellı —, az ember azt hinné, hogy mára megtanultuk nem alábecsülni ezt a fickót... — Elpusztítottad Hathsin Bugyrait? — kérdezte Ham. — Hogyan lehet egyáltalán elpusztítani Hathsin Bugyrait? Csak egy halom repedés a földben! — Nos, nem a bugyrokat magukat — magyarázta Kelsier —, hanem a kristályokat, amik az atiumgeódákat termelik. — Mindet? — Dockson elképedt. — Mindet, amit találtam: több száz üreget. Sokkal könnyebb volt lejutni oda most, hogy allomanta vagyok. — Kristályokat? — Vin zavartan pislogott. — Atiumkristályokat — magyarázta Dockson. — Azokban képzıdnek a geódák, belsejükben az atiumgyönggyel. Bár nem hiszem, hogy bárki is tudja, hogyan történik az atiumképzıdés. Kelsier bólintott. — A kristályok miatt van, hogy az Uralkodó nem küldhet le a bányába egyszerően allomantákat, akik összeszednék az atiumgeódákat. A kristályok az allomancia hatására összetörnek, és évszázadokig tart, míg visszanınek. — És a hosszú évszázadok alatt nem képzıdik atium — tette hozzá Dockson. — És te... — Vin nem fejezte be a kérdését. — Nagyon úgy néz ki, hogy véget vetettem a Végsı Birodalom atiumbányászatának a következı két-háromszáz évre. Elend. A Venture-ház. Övék a bánya. Mit tesz majd az Uralkodó, amikor megtudja, mi történt? — Te ırült! — lehelte Szellı tágra nyílt szemmel. — Az atium az egész birodalmi gazdaság alapja. Az Uralkodó annak segítségével irányítja a nemességet. Talán nem jutunk el a kincstárába, de ennek 305

végül ugyanaz lesz az eredménye. Te istenverte holdkóros... Te istenadta zseni! Kelsier savanyúan elmosolyodott. — Mindkét bókot köszönöm. Az inkvizítorok lerohanták már Dorong mőhelyét? — Az ırszemeink semmi ilyesmit nem észleltek eddig — felelte Dockson. — Jó — nyugtázta a szıke vezér. — Talán nem sikerült megtörniük Marshot. Reméljük, talán azt sem tudják, hogy a csillapítóállomások bajban vannak. Most pedig, ha nem bánjátok, aludni mennék. Holnap sok terveznivalónk lesz. A csapat nem válaszolt. — Tervezni...? — kérdezte végül Dockson. — Kel... mi azon gondolkodtunk, hogy talán itt az idı kilépni az egészbıl. Háborút szítottunk a házak között, és te éppen most bénítottad meg a birodalom kereskedelmét. Mivel a búvóhelyünk — és a tervünk — nem biztonságos többé... Hát, nem igazán várhatod el, hogy ennél többet is tegyünk, igaz? Kelsier mosolyogva feltápászkodott, és a hátsó szoba felé indult. — Holnap beszélünk. *** — Mit gondolsz, Sazed, mit tervez? — kérdezte Vin a pince tőzhelye mellett ülve, miközben a terrisi a délutáni ételt készítette. Kelsier átaludta az egész éjszakát, és még ekkor sem ébredt fel. — Igazán fogalmam sincsen, kisasszony — válaszolta Sazed, és a levest kóstolgatta. — Bár ez a pillanat tőnik a legalkalmasabbnak a Végsı Birodalom elleni ostromhoz: a város rendje igen gyenge lábakon áll. A lány tőnıdve üldögélt. — Gondolom, a palotát még így is el tudnánk foglalni. Kel mindig is ezt akarta megcsinálni. De ha az Uralkodót figyelmeztették, a többiek biztosan nem tartják elképzelhetınek. Továbbá nemigen van elég katonánk. Ham és Szellı nem tudták befejezni a toborzást. A terrisi vállat vont. — Talán Kelsier az Uralkodóval kapcsolatban talált ki valamit — töprengett Vin. 306

— Talán. — Sazed... te legendákat győjtesz, igaz? — kérdezte a lány. — İrzıként sok mindent győjtök. Történeteket, legendákat, vallásokat. Amikor fiatal voltam, egy másik ırzı elmesélte nekem minden tudását, hogy elraktározhassam, és aztán én is hozzátehessek. — Hallottál valaha errıl a „tizenegyedik fémrıl", amirıl Kelsier folyton beszél? A férfi meglepıdött. — Nem, kisasszony. Az még nekem is új volt. — De megesküszik rá, hogy igaz — folytatta Vin. — És én valami miatt hiszek neki. — Nagyon is lehetséges, hogy léteznek olyan legendák, amiket még én sem hallottam. Ha az ırzık mindent tudnának, akkor nem volna értelme mindig tovább kutakodni... A lány bólintott, bár még mindig nem volt biztos a dolgában. Sazed tovább kavargatta a levest. Olyan... méltósággal csinált mindent. Még akkor is, amikor ilyen alantas cselédmunkát végzett. Inasöltözékében fızött, fittyet hányva arra, milyen egyszerő szolgálatot teljesít éppen. Könnyedén vette át a cselédek helyét. A lépcsı felıl lépések hallatszottak, és Vin felkapta a fejét. — Mi a baj, kisasszony? — érdeklıdött a terrisi. — Valaki jön lefelé. — A lány elindult az ajtó felé. Az egyik tanonc robbant be a szobába — Vin úgy emlékezett, Tasenek hívják. Lestibournes helyére állt az ırségben. — Emberek gyülekeznek a téren! — Tase a lépcsı felé mutogatott. — Mi a baj? — kérdezte Dockson, aki elıjött a másik szobából. — Emberek vannak a Szökıkút téren, Dockson úr. Az a hír járja az utcán, hogy az obligátorok további kivégzéseket terveznek. Megtorlás a Bugyrokért — gondolta a lány. — Ez nem tartott sokáig. Dockson arca elsötétült. — Menj, ébreszd fel Kelt! *** — Nézni akarom! — Kelsier elıjött a szobából, és egyszerő szká öltözetben álldogált a tőzhely mellett. Vin gyomra összerándult. Újra?

307

— Te döntöd el, hogy jössz vagy sem. — A férfi sokkal jobban nézett ki a hosszúra nyúlt pihenés után. Kimerültsége eltőnt, és jellegzetes ereje, melyet Vin is ismert, visszaköltözött a helyére. — A kivégzés valószínőleg válasz arra, amit a Bugyroknál tettem — folytatta Kelsier. — Végignézem azoknak az embereknek a halálát, mert közvetve én okoztam. — Nem a te hibád, Kel — csitította Dockson. — Mindannyiunk hibája — jelentette ki a csapat vezére egyszerően. — Ettıl nem lesz rosszabb, amit teszünk. Azonban ha mi nem volnánk, ezeknek az embereknek nem kellene meghalniuk. Én személy szerint úgy gondolom, hogy a legkevesebb, amit tehetünk, az, ha tanúi leszünk a haláluknak. Kinyitotta az ajtót, és elindult felfelé a lépcsın. Lassan az egész csapat követte, bár Dorong, Sazed és a tanoncok a rejtekházban maradtak. Vin is fellépdelt a dohszagú lépcsın, és csatlakozott a többiekhez az egyik szká nyomornegyed közepén álló, mocskos utcán. Hamu hullott az égbıl, lassú, lusta pelyhekben. Kelsier erıteljes léptekkel tartott az utca másik vége felé, míg a többiek — Ham, Dockson, Vin és Szellı — utána siettek. A rejtekház nem esett messze a Szökıkút tértıl. Kelsier azonban az úti céljuktól néhány utcányira megállt. Tompa szemő szkák vonultak el mellettük, vállukkal horzsolva a csapat tagjait. A távolban harangok zengtek. — Kel! — szólt Dockson. Kelsier félrebiccentette a fejét. — Vin, hallod ezt? A lány becsukta a szemét, aztán ónt lobbantott. Összpontosíts! Ahogy Kobold mondta: vágj át a csoszogáson és duruzsoláson. Fülelj be a záródó ajtók zaja és az emberek légzése mögé... Hallgasd... — Lovak — mondta aztán, és letompította ónját. Kinyitotta a szemét. — És szekerek. — Szekerek — ismételte a szıke vezér is, és elindult az utcaszegély felé. — A rabszekerek. Errefelé jönnek. Felnézett a köröttük tornyosuló épületekre, aztán megragadott egy ereszcsatornát, és nekilátott felfelé mászni a falon. Szellı a szemét forgatta, és oldalba bökte Docksont, aztán az épület homlokzata felé biccentett, de Vin és Ham forrasz segítségével könnyedén követték Kelsiert a tetıre. 308

— Ott — mutatott a messzeségbe Kelsier. Vin alig tudta kivenni az elrácsozott rabszekereket, melyek a tér felé gördültek. — Kel — szólt Ham óvatosan. — Mit tervezel? — Nem vagyunk messze a tértıl — szólt a bandavezér lassan. — És az inkvizítorok nincsenek a szekereken. A palotából jönnek majd ki, ahogy a múltkor is tették. A rabokat nem ırizheti több, úgy száz katonánál. — Száz katona elég sok, Kel — tiltakozott Ham. De ı mintha meg sem hallotta volna. Még egy lépést tett elıre, és megközelítette a tetı peremét. — Véget vethetek ennek... Megmenthetem ıket. Vin mellélépett. — Kel, lehet, hogy nincsen sok ır a rabokkal, de a tér csak néhány háztömbnyire van innen. Zsúfolásig van katonákkal, az inkvizítorokról nem is beszélve! Ham — váratlan módon — nem sietett a lány segítségére. Megfordult, és Docksonra meg Szellıre nézett. Dox vállat vont. — Mind megırültetek? — kérdezte idegesen a lány. — Várjunk egy pillanatra! — hunyorgott Szellı. — Nem vagyok egy ónszemő, de nincsenek azok a rabok túl jól öltözve? Kelsier megdermedt, aztán durva káromkodás kíséretében, váratlan mozdulattal leugrott a tetırıl. — Kel! — kiáltott utána Vin. — Mi a...? — aztán elhallgatott, és csak pislogott a vörös napfényben közeledı szekerekre. Ónnal élesített szemével mintha felismert volna valakit az egyik szekéren. Koboldot. — Kelsier, mi folyik itt? — szólongatta Vin a férfit, miközben utána loholt az utcán. Amaz egy kicsit lelassított. — Renoux-t és Koboldot láttam az elsı kocsin. A minisztérium minden bizonnyal rajtaütött Renoux csatornakaravánján. A többi szekér a szolgákat és a kúria ıreit viszi. A csatornajáró karaván. A minisztérium nyilván tudta, hogy Renoux nem igazi nemes. Marsh ezek szerint mégis beszélt. Mögöttük Ham robbant ki az utcára. Szellı és Dockson lassabban követték. — Gyorsan kell cselekednünk! — Kelsier újra elızı tempójára váltott.

309

— Kel! — Vin megragadta a férfi karját. — Kelsier! Nem mentheted meg ıket! Túl jól ırzik a szekereket, és a város közepén vagyunk, fényes nappal! Megöleted magad! A férfi megállt, és szembefordult a lánnyal. A szemébe nézett, de pillantása csalódottságról árulkodott. — Nem érted, mirıl szól ez az egész, ugye, Vin? Soha nem is értetted. Egyszer hagytam, hogy megállíts, a csatamezı mellett. Most nem hagyom. Ezúttal tehetek is valamit. — De... Kelsier lerázta karjáról a lány ujjait. — Még sokat kell tanulnod a barátságról, Vin. Remélem, egy nap rájössz, mi mindent nem tudsz még! Aztán nekiiramodott. Ham egy másik irányba száguldott a lány mellett, és befúrta magát a tér felé tartó szká tömegbe. Vin értetlen arccal álldogált a szemerkélı hamuban, amikor Dockson odaért hozzá. — Ez az egész ırültség! — motyogta a lány. — Ezt nem tudjuk megcsinálni, Dox! Nem vagyunk legyızhetetlenek. Dockson megszívta az orrát. — De nem is vagyunk védtelenek! Szellı jelent meg mögöttük, és lihegve egy mellékutcára mutatott. — Arra... Olyan helyre kell mennünk, ahonnan látom a katonákat! Vin hagyta, hogy magunkkal rángassák, és aggodalmába hirtelen szégyenérzet keveredett. Kelsier... *** Kelsier elhajított egy pár üres Fiolát, miután tartalmukat már ledöntötte a torkán. Az üvegcsék megcsillantak a levegıben, majd összetörtek a macskaköveken. Aztán a férfi átszaladt egy sikátoron, és kiért egy kísértetiesen üres fıutcára. A szekerek feléje gördültek; egy kisebb téren jártak, két szők utca keresztezıdésében. Mindegyik téglatest alakú jármőre rácsokat erısítettek, és mind tele volt emberekkel, akik mára már csak távolról tőntek ismerısnek. Szolgákkal, katonákkal, cselédekkel — néhányuk lázadó, mások közönséges emberek. Egyikük sem érdemelt halált. 310

Már így is túl sok szká halt meg — gondolta a férfi, és fellobbantotta a fémjeit. — Több százan. Több ezren. Több százezren. Ma nem. Többé nem. Ledobott egy érmét, és feltaszította magát a levegıbe. A katonák felkapták a fejüket, és felfelé mutogattak. Kelsier pont közöttük ért földet. Egy pillanatnyi csend állt be, és a katonák meglepetten megfordultak. A ködszerzet közöttük guggolt. Hamupillék hullottak az égbıl. Aztán taszított. Hatalmas kiáltással lobbantotta fel az acélt, és kifelé taszítva felállt. Az allomantikus erı robbanása a mellvértjüknél fogva repítette el a katonákat. A tucatnyi embert úgy emelte a levegıbe, mint egy kupac hamut. A szerencsétlenek egyenesen társaiknak, vagy a házak falainak repültek. Az emberek kiáltoztak. Kelsier megpördült, és nekitaszította magát egy csoport katonának. Az egyik szekér felé repült, belecsapódott az oldalába, aztán fellobbantva az acélt, kezével megragadta a kocsi fémajtaját. A rabok meglepetten húzódtak hátra a rácstól. Kelsier forraszerısített izmokkal mindenestül kitépte az ajtót, aztán egy csapat közelítı katonához vágta. — Futás! — mondta a raboknak, aztán leugrott, és puhán földet ért az utcán. Megpördült, és ekkor szemben találta magát egy magas, barna öltözékő alakkal. Megtorpant, majd hátrább lépett; a magas férfi levette a csuklyáját. Alóla vascövekekkel átszúrt szempár tőnt elı. Az inkvizítor elmosolyodott, és Kelsier futó lábak hangját hallotta a környezı sikátorokból. Többtucatnyi láb hangját. Több százét. *** — Átkozottak! — káromkodott Szellı, miközben a katonák elárasztották a teret. Dockson berántotta a bábost egy sikátorba. Vin az árnyékok közé lapulva követte ıket, miközben a katonák kiáltásait hallgatta. — Mi van? — kérdezte a lány. — Egy inkvizítor! — felelte Szellı, és a Kelsier elıtt álló magas alakra mutatott. 311

— Micsoda? — egyenesedett fel Dockson. Ez csapda! — döbbent rá a lány mellékutcákból katonák özönlöttek a térre. Kelsier! Tőnj el onnan!

elborzadva.

Különbözı

*** Kelsier rátaszított egy elesett ırre, és a levegıben hátrabucskázott az egyik rabszekér fölött. Guggolásban ért földet, és az új osztagot figyelte. Sokukon nem volt páncél, és kezükben botokat tartottak. Páragyilkosok! Az inkvizítor felrepült a szállingózó hamuval teli égbe, majd nagy huppanással ért földet Kelsier elıtt. A teremtmény elmosolyodott. Ugyanaz az arc. Ezzel az inkvizítorral már volt dolgom, a palotában. — Hol van a lány? — szólalt meg a szörnyeteg csendesen. Kelsier nem felelt, hanem inkább megkérdezte: — Miért csak egyedül jöttél? A lény mosolya kiszélesedett. — Én nyertem a sorshúzást. A ködszerzet forraszt lobbantott, és félreugrott, amikor az inkvizítor elıhúzott két obszidiánszekercét. A téren egyre több katona gyülekezett. A szekérbıl emberek kiáltoztak neki. — Kelsier! Kelsier úr! Kérlek, segíts! Csendesen szitkozódott, miközben az inkvizítor lesújtott rá. Kinyújtotta a kezét, felrántotta magát az egyik rabokkal megtöltött szekérre, és elrepült egy csapat katona feje fölött. Földet ért, és a maradék utat futva tette meg a kocsiig, melynek foglyait ki akarta szabadítani. Azonban amint odaért, a szekér megrázkódott. Épp idıben pillantott fel ahhoz, hogy észrevegye az acélszemő szörnyeteget, aki a jármő tetejérıl vigyorgott le rá. Hátralökte magát, és érezte a feje mellett elsuhanó balta szelét. Puhán ért földet, de azon nyomban félre kellett ugrania, amint egy csapat katona támadásba lendült körülötte. Repülés közben az egyik szekérhez rántotta magát, hogy lehorgonyozza a testét, és a távolból megrántotta a korábban kiszakított vasajtót. A nehéz, rácsos alkalmatosság felröppent a földrıl, és nekicsapódott az osztagnak.

312

Az inkvizítor hátulról támadott. A még mindig bukdácsoló vasrács pont Kelsier elıtt állapodott meg a kockaköveken, így a bandavezér rátaszított, és villámsebesen kilıtt az ég felé. Vinnek igaza volt! — gondolta dühösen. A lába alatt az inkvizítor természetellenes szemével követte a röptét. — Ez ostobaság volt. Az utcán az egyik osztag körbevette a szkákat, akiket kiszabadított. Menekülnöm kellene. Meg kellene próbálnom lerázni. Már korábban is sikerült. De nem volt rá képes. Ezúttal nem tehette meg. Túl sokszor adta már be a derekát. Ha mindent elveszít is, a rabokat ki kell szabadítania. Ekkor, amint lefelé tartott, észrevett egy csoportot, akik megrohamozták a keresztutat. Fegyvereket viseltek, de egyenruha nem volt rajtuk. Ham! Tehát ezért tőntél el. *** — Mi történik? — kérdezte Vin aggódva, és a nyakát nyújtogatta. A lobogó köpönyegő Kelsier eközben a levegıbıl visszahullott a csata kellıs közepébe. — Az egyik saját osztagunk! — mutatta Dockson. — Minden bizonnyal Ham hozta el ıket. — Hányan vannak? — Néhány százas csoportokban szállásoltuk el ıket. — Akkor tehát kisebbségben vannak. A férfi bólintott. A lány felállt. — Én is odamegyek. — Szó sem lehet róla! — vetette ellen Dockson keményen, és megragadta a köpönyegét. — Nem akarom, hogy megismétlıdjön, ami a legutóbb történt. — De hát... — Kelnek nem lesz semmi baja — nyugtatta a férfi. — Addig kitart, amíg ki nem szabadítja a rabokat, aztán elmenekül. Csak figyelj! Vin hátralépett. Mellette Szellı magában motyogott. — Igen, nagyon féltek... Ezt hangsúlyozzuk ki; minden mást eltörlünk. Meg vagytok rémülve. Egy 313

inkvizítor és egy ködszerzet küzd egymással. Ebbe nem akartok beleavatkozni... Vin a térre pillantott, és látta, hogy az egyik katona eldobja a botját, és menekülıre fogja. Másképp is lehet harcolni — döbbent rá, majd letérdelt Szellı mellé. — Mit segíthetek? *** Kelsier ismét kitért az inkvizítor csapásai elıl, miközben Ham csapata megütközött a birodalmi katonák osztagával, és elkezdték átvágni magukat a rabszekerek felé. A roham elterelte a többi katona figyelmét, akik felettébb örültek, hogy nem kell beleavatkozniuk az inkvizítor és a ködszerzet párbajába. Oldalra pillantva észrevette, hogy a szkák elkezdenek betódulni a kis utcákra. A csata felkeltette a szökıkutas téren gyülekezık figyelmét. Újabb birodalmi osztagok próbálták átverekedni magukat a tömegen, hogy a bejussanak a kis keresztútra, de a többezres szká tömeg komolyan lelassította a haladást. Az inkvizítor lesújtott, és ı kitért. A lény láthatóan egyre jobban feldühödött. Balról Ham emberei áttörtek és elérték az egyik rabszekeret, aztán feltörték a zárat és kiszabadították a foglyokat. Ham többi katonája lefoglalta a birodalmi csapatot, amíg a foglyok elmenekültek. Kelsier elmosolyodott, és a dühös inkvizítorra pillantott. A teremtmény halkan felmordult. — Valette! — kiáltott fel egy hang. A szıke allomanta döbbenten megfordult. Jól öltözött nemesember nyomakodott át a katonák között a harc irányába. Kezében párbajpálcát tartott, és testi épségét két folyamatosan ostromlott testır védte. Nem esett sok bántódása, hiszen a harcoló felek egyike sem mert minden további nélkül agyonütni egy nyilvánvalóan nemesi származású férfit. — Valette! — kiáltotta újra Elend Venture. Odafordult az egyik katonához, és ráförmedt: — Ki mondta, hogy megtámadhatják a Renoux-ház hajókaravánját? Ki adott erre engedélyt? 314

Nagyszerő! Kelsier fél szemmel az inkvizítort nézte. A teremtmény győlölködı, eltorzult arccal viszonozta a pillantását. Győlölj csak nyugodtan! Csak addig kellesz, amíg Ham kiszabadítja a rabokat. Aztán az orrodnál fogva vezetlek el innen. Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és csak úgy, mellékesen, lefejezett egy arra szaladó, menekülı szolgálót. — Nem! — ordított a ködszerzet, amint a tetem az inkvizítor lábához rogyott. A lény megragadott egy újabb áldozatot, és felemelte a baltáját. — Rendben! — szólt Kelsier, miközben elindult a szörnyeteg felé, és kihúzott két üvegcsét az övébıl. — Engem akarsz? Na gyere! Az inkvizítor elmosolyodott, és félrelökte a foglyul ejtett asszonyt, aztán felé mozdult. A bandavezér ujjával lepattintotta a dugókat, és mindkét fiola tartalmát egyszerre felhajtotta. Fémek lobbantak fel a mellkasában, és a haragjával együtt lángoltak. A testvére meghalt. A felesége meghalt. Családja, barátai, a hısök. Mind halottak. Rá akarsz venni, hogy bosszút álljak? Nos, ha bosszút akarsz, megkapod! Néhány méternyire megállt az inkvizítor elıtt. Ökölbe szorított kézzel embertelen taszításra lobbantotta acélját. Körülötte a katonákat mind hátravetette a roppant erı hulláma, mely összeütközött a fémvértjükkel. A birodalmiakkal, foglyokkal és lázadókkal telezsúfolt tér kis körben kiürült az inkvizítor és Kelsier körül. — Akkor hát rajta! — szólt a ködszerzet.

315

Soha nem akartam, hogy nevem hallatára rettegés költözzön az emberek szívébe. Ha valaha megbántam valamit, az az, hogy elhintettem a rettegés magvait. A rettegés a zsarnokok eszköze. Sajnos, amikor a világ sorsa forog kockán, mindenféle eszköz megengedett.

Harmincnegyedik fejezet Halottak és haldoklók borították a kockaköveket. Szkák torlaszolták el az utcákat. A foglyok segítségért kiáltoztak, és Kelsier nevét ismételgették. A füstbe burkolózó nap közönyös lángokkal perzselte az utcákat. És hamu hullott az égbıl. Kelsier forraszt lobbantva nekiiramodott, és elıhúzta atıreit. Atiumot égetett, ahogyan az inkvizítor is — és valószínőleg mindkettıjüknél volt egy hosszabb verekedésre való. A ködszerzet kétszer belehasított a forró levegıbe, aztánaz inkvizítor felé csapott. A két karjából csak két elmosódott folt látszott. A lény atiumárnyékok ırült tánca közepette lebukott, aztán meglendítette az egyik fejszéjét. Kelsier felugrott — a forrasz hatására embertelen magasságba —, és épp a halálos csapást mérı fegyver fölött haladt el. Kinyújtotta a kezét, majd megtaszított egy a háta mögött álló csoport katonát, miáltal elırerepült. Mindkét talpát megtámasztotta az inkvizítor arcán, aztán hatalmasat rúgott, és egy hátraszaltóval ellökte magát tıle. A szörnyő teremtmény botladozva hátrahanyatlott. Miközben Kelsier a föld felé érkezett, maga felé húzott egy katonát a földrıl, miáltal hatalmasat rándult a levegıben, és röpte lelassult. A katona azonban Kelsier felé repült. A két férfi egymás felé tartott a levegıben. A ködszerzet vasat lobbantott, és tıle jobbra egy birodalmi osztag felé húzta magát, miközben még mindig maga felé vonta az elızı katonát. İ elkanyarodott, de a katona — aki még mindig úgy repült felé, 316

mintha valami láthatatlan kötéllel lett volna hozzákötve — széles ívet írt le a levegıben, akár holmi vasgolyó egy lánc végén. Aztán a szerencsétlen katona belecsapódott a botladozó inkvizítorba, és mindketten nekizuhantak az egyik üresen álló szekér rácsainak. A katona eszméletlenül rogyott a földre. Az inkvizítor lepattant a vasketrecrıl, és térdre esett. Vércsík csorgott az arcán és tetoválásán, de ennek ellenére mosolyogva felnézett. Felállt, és egy cseppet sem szédelgett. Kelsier csendben szitkozódva ért földet. Az inkvizítor ekkor hihetetlen lendülettel, két rácsánál fogva megragadta az üres vasketrecet, és az egészet leszakította a szekérvázról. A fészkes fenébe! A teremtmény megpördült, és Kelsier felé hajította a masszív vasketrecet, aki alig néhány méterre állt tıle. Nem volt idı félreugrani, és ha ellöki magát a ketrectıl, egyenesen beleütközik a háta mögött álló épületbe. A hatalmas vaskalitka egyenesen felé tartott. İ — testét acéltaszítással irányítva — felugrott és becsusszant a pörgı ketrec nyitott ajtaján. Odabenn megfordult, és minden irányban taszítóerıt fejtett ki, így képes volt pont a fémketrec közepén tartani magát, miközben az ormótlan szerkezet nekicsapódott a falnak és lepattant róla. Majd gördült néhányat a földön, aztán továbbcsúszott. Amikor megállt, Kelsier lehuppant a ketrec tetejének belsı falára. A rácsokon keresztül látta, hogy az inkvizítor a harcoló tömegek mögül figyeli ıt, és testét vibráló, táncoló atiumfelhı veszi körbe. A lény elismerése jeléül biccentett feléje egyet. Kelsier hatalmas kiáltással taszított, s közben fellobbantotta a forraszt, nehogy összeroppantsa magát. A ketrec szétpattant: darabjai és rácsai szerteszét repültek. A ködszerzet megrántotta a háta mögött maradt ép rudakat, az elıtte lévıket pedig eltaszította, és valóságos fémlavinát röpített az inkvizítor felé. A teremtmény felemelte az egyik kezét, és gyakorlott mozdulattal eltérítette a fémlövedékeket. Kelsier azonban a saját testével követte azokat: jól irányzott acéllökettel az inkvizítor felé röpítette magát. A teremtmény félreugrott, egy szerencsétlen katona páncélját használva 317

horgonyként. A férfi felordított, amikor egy ismeretlen erı elrántotta a saját párbajától, de hangja megszakadt, amikor az inkvizítor felugrott a levegıbe, és ugrásával a férfit belenyomta a földbe. Kelsier egy csapat katonára taszítva lelassított, és a repülı inkvizítort figyelte. Mögötte a ketrec teteje visszaesett a földre, kıdarabokat és téglaszilánkokat lıve a levegıbe. A szıke allomanta rátolt, és az inkvizítor után röpítette magát. Hamupelyhek száguldottak el mellette. Elıtte a szörnyeteg megfordult és valamit kiválasztott a földön, aztán rántott rajta egyet. Azon nyomban irányt váltott, és most már Kelsier felé tartott. Ha szembıl ütközünk, az jár rosszabbul, akinek a fejében nincsen vascövek. Kelsier pánikszerően odarántotta magát egy katonához, és pályája lefelé megtört, így az inkvizítor rézsútosan elrepült a feje felett. İ forraszt lobbantott, aztán nekicsapódott a katonának, akit maga felé rántott. Mindketten megpördültek a levegıben. Szerencsére nem Ham embere volt az illetı. — Sajnálom, pajtás! — mondta neki, mintha csak egy tea mellett társalogna a férfival, majd félretaszította magát. A katona ellıtt mellıle, és végül nekiszáguldott egy épület falának, miközben Kelsier arra használta a testét, hogy átrepüljön a csatamezı fölött. Odalenn Ham fı csapatteste elérte az utolsó rabszekeret. Sajnos azonban egyre több birodalmi katona nyomakodott át a száját tátó szká tömegeken. Az egyik ilyen osztag egy íjászkülönítmény volt, obszidiánhegyő nyilakkal felfegyverezve. Kelsier lefelé indult. Az íjászok nekikészültek, és egyértelmőnek látszott, hogy egyenesen a harcolók közé akarnak tüzelni. Sokakat megölnek a sajátjaik közül is, de támadásuk halálosabbik részét a menekülı rabok kapják. A ködszerzet lehuppant a macskakıre. Kinyújtotta a karját, és magához vonzott néhány szétszóródott vasrudat a megsemmisített szekér rácsai közül. A lövészek megfeszítették íjaikat, de Kelsier már az atiumárnyékaikat figyelte. Aztán elengedte a rácsokat, és enyhén félrelökte magát, csak annyira, hogy a vasdorongok pont a katonák és a menekülık között repüljenek el. Az íjászok tüzeltek. 318

Kelsier megragadta a rudakat, majd acélt és vasat lobbantva nagyot taszított az összes egyik végén, míg a másik végüket maga felé rántotta. A dorongok megpördültek a levegıben, és azon nyomban elkezdtek forogni, akár valami pokoli szélmalmok. A dühösen pörgı vasrudak a legtöbb kilıtt nyilat kivédték. Végül nagyot csöngve estek le a földre a szétszóródott nyilak közé. Az íjászok tátott szájjal nézték, amint Kelsier ismét félreugrik, és könnyedén megrántja a rácsok maradványait, az arca elé röpítve ıket. Aztán megtaszította a rudakat, és egyenesen az íjjakkal felfegyverzett katonák felé hajította ıket. A férfiak kiáltozva haltak szörnyő halált, de Kelsier elfordult, és szemével valódi ellenségét kereste. Hol bujkálhat? Végigtekintett a kaotikus téren. Mindenfelé emberek harcoltak, menekültek vagy haldokoltak — mindegyikük atiumárnyéka ott vibrált a szemében. Ebben az esetben azonban az árnyak csak arra voltak jók, hogy megkettızzék a csatatéren tartózkodó emberek számát, és súlyosbítsák a zőrzavar érzését. Egyre több katona érkezett. Ham számos embere elesett már, a többi pedig nekifogott visszavonulni — szerencsére elég volt elhajítaniuk a fegyvert, és onnantól könnyedén beleolvadhattak a szká tömegbe. Kelsier az utolsó rabszekér miatt aggódott, melyben Renoux-t és Koboldot is fogva tartották. Az irány, amerrıl Ham csapatai érkeztek, azt sugallta, hogy végig kell menniük a szekerek mentén, amennyiben el akarják érni az utolsót. Ha elıször Renoux-t akarnák kimenteni, a többi öt szekeret érintetlenül kell hagyniuk, és nem tudnak segíteni a foglyokon. Ham nyilvánvalóan nem akarta elhagyni a csatateret, míg Kobold és Renoux ki nem szabadulnak. És míg Ham harcolt, a lázadó katonák kitartottak. Nem véletlenül hívták a forraszöklőeket egyben martalócoknak is: semmi finomságot nem alkalmaztak a harc közepette. Ham nyers erıvel és sebességgel támadott, félrehajítva az útjából az ellenséges katonákat, és könnyed csapásokkal leterítve soraikat, miközben ötven emberbıl álló csapatát az utolsó szekér felé vezette. Amikor elérték a kocsit, hátralépett, és nekitámadt egy támadó birodalmi csapatnak, miközben emberei letörték a lakatot. Kelsier büszkén elmosolyodott, de tekintetével még mindig az inkvizítort kereste. Emberei kevesen voltak, de az ellenséget láthatóan 319

meglepte a szká lázadók eltökéltsége. A ködszerzet emberei a számos hátrány ellenére szenvedélyesen küzdöttek, és ebben legalábbis elınyre tettek szert. Ez történik, ha az ember végre meggyızi ıket, hogy harcoljanak. Mindegyikükben ez rejtızik. Csak olyan nehéz a felszínre hozni... Renoux kilépett a szekérbıl, aztán félreállt, és figyelte, ahogyan szolgái szaladnak, amerre látnak. Hirtelen egy jól öltözött férfi ugrott oda a nemeshez, és megragadta a gallérjánál fogva. — Hol van Valette? — vonta kérdıre Elend Venture fenyegetı hangon. Kelsier tisztán hallotta a fiatalember kétségbeesett szavait. — Melyik szekérben volt? Kölyök, most már tényleg az agyamra mész! — gondolta magában a szıke allomanta, miközben a szekerek felé iramodott, katonákat lökve félre az útjából. Az inkvizítor egyszer csak megjelent: egy halom birodalmi teteme mögül ugrott elı. Az egyik kocsi tetején landolt, és huppanása megrázta az egész szerkezetet. Mindkét kezének karomszerő ujjaiban egy-egy obszidiánszekercét tartott. Pillantása találkozott Kelsierével, és a lény elvigyorodott. Aztán leugrott a szekérrıl, és egyik baltáját belevágta Renoux hátába. A kandra szeme tágra nyílt, és összerándult. Az inkvizítor ezután Elend felé fordult. Kelsier nem tudta, vajon a teremtmény felismeri-e a fiatalembert. Talán azt hitte, a Renoux-család egy tagja. Talán nem is érdekelte. A ködszerzet csak egy röpke pillanatig tétovázott. Az inkvizítor felemelte a baltáját, hogy lesújtson. Vin szereti! Acélt lobbantott, és addig hevítette, míg a mellkasa már úgy lángolt, mint maguk a hamuhegyek. A háta mögött álló katonákra taszított, akiket hátralökött az erı, majd az inkvizítor felé száguldott. Éppen akkor robbant neki a lénynek, amikor az lecsapni készült. Az elejtett balta nagyot csörrent a kövön. Kelsier a nyakánál fogva megragadta az inkvizítort, és mindketten a földre estek. A ködszerzet forrasszal felerısített ujjai roppant erıvel szorították a lény nyakát. Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és megragadta Kelsier két karját, hogy szétfeszítse ıket. Marshnak igaza volt. Félti az életét. Tehát meg lehet ölni. 320

A teremtmény lélegzete elakadt; a fémcövekek néhány centire meredtek Kelsier arcától. A ködszerzet látta, ahogy Elend Venture hátratántorodik. — A lány jól van! — hörögte a szıke vezér összeszorított foggal. — Nem volt rajta a Renoux-uszályokon. Eredj! Elend bizonytalanul álldogált, aztán megjelent az egyik testıre. A Venture-ház örököse hagyta, hogy a harcos elrángassa onnan. El sem hiszem, hogy éppen most mentettem meg egy nemes életét! Remélem, legalább megköszönöd, te lány! Az inkvizítor lassan szétfeszítette a kezeit. Újra mosoly terült szét ocsmány arcán. Milyen hihetetlenül erıs! A teremtmény végül hátrataszította ıt, aztán egy katona felé rántotta magát, és végigcsúszott a macskakövön. Nekiszáguldott egy holttestnek, majd hátraszaltóval talpra állt. Nyaka vöröslött Kelsier szorításától, húscafatok lógtak róla, de mindezek ellenére mosolygott. A ködszerzet rátaszított egy katonára, és magát is felrepítette. Jobbra pillantott, és látta, amint Renoux nekitámaszkodik egy szekérnek. Kelsier elkapta a kandra pillantását, és enyhén bólintott. A nemes baltával a hátában, sóhaj kíséretében lehanyatlott a földre. — Kelsier! — ordított Ham a tömeg feje fölött. — Menj! — válaszolta ı. — Renoux halott! Ham odapillantott a holttestre, és bólintott. Visszafordult emberei felé, és parancsokat harsogott. — Túlélı — hörögte ekkor egy reszelıs hang. Kelsier megpördült. Az inkvizítor ruganyos, forrasz erısítette léptekkel masírozott felé, atiumárnyékok felhıjében. — Hathsin Túlélıje! — folytatta a lény. — Párbajt ígértél! Hány szkát kell még megölnöm? A ködszerzet fellobbantotta a fémjeit. — Nem mondtam, hogy végeztünk! — Aztán elmosolyodott. Félt, minden tagja sajgott, de ugyanakkor érdekes módon felvillanyozottnak érezte magát. Énjének egy része egész életében arra buzdította, hagyja a menekülést és végre harcoljon. Mindig is kíváncsi volt rá, vajon sikerülne-e megölnie egy inkvizítort. *** 321

Vin kétségbeesetten próbált átlátni a tömeg fölött. — Mi az? — faggatta Dockson. — Azt hiszem, Elendet láttam. — Itt? Ez kicsit furán hangzik, nem gondolod? A lány elpirult. Bizonyára. — Mindenesetre megpróbálok jobban körülnézni. — Azzal kezét a sikátor falára tette. — Légy óvatos! Ha az az inkvizítor meglát... Vin bólintott, és felkúszott a téglafalon. Amikor elég magasra ért, végigpásztázta a keresztutat, ismerıs arcokat keresve. Docksonnak igaza volt: Elendet sehol sem látta. A leszakított tetejő szekér az oldalára borulva feküdt. A lovak megbokrosodva tapodtak; beszorultak a harcolók és a szká tömegek közé. — Mit látsz? — kiáltott fel neki Dox. — Renoux-nak vége! — hunyorított Vin. — Mintha balta lenne a hátában. — Lehet, hogy nem halt meg - mondta Dockson titokzatosan. — Nem nagyon ismerem a kandrákat. Kandrákat? — Na és a rabok? — folytatta a kérdezısködést a férfi. — Mind kiszabadultak. A ketrecek üresek. Dox, rengeteg szká van itt! — Úgy tőnt, mintha a Szökıkút tér egész nézıserege leözönlött volna a kis keresztezıdésbe. A terület kissé mélyebben feküdt, és Vin látta, amint a felfelé lejtı többi utcán minden irányban több ezer szká tolong. — Ham kijutott! Nem látom se élve, se holtan. Kobold is eltőnt! — És Kel? — sürgette Dockson. A lány elhallgatott, majd kisvártatva így felelt: — Még mindig az inkvizítorral harcol. *** Kelsier fellobbantotta a forraszát, és megütötte az inkvizítort, vigyázva, nehogy hozzáérjen a lény szemébıl kitüremkedı lapos fémhasábokhoz. A teremtmény megtántorodott, mire a ködszerzet belemártotta az öklét a gyomrába. Az inkvizítor felmordult, aztán végigvágott Kelsier arcán, és egyetlen ütéssel leterítette. 322

A férfi megrázta a fejét. Mi kell ahhoz, hogy megöljek egy ilyen szörnyeteget? Feltápászkodott, és elhátrált. Az inkvizítor egyre közeledett felé. A katonák egy része behatolt a tömegbe Hamet és embereit keresve, de sokuk egy helyben állt. Még soha nem látták allomanták párbaját, bár már hallottak ilyen suttogva továbbadott mendemondákat. A katonák és a földmővesek egyaránt kıvé meredve álltak, és csodálattal vegyes borzadállyal figyelték az eseményeket. Erısebb, mint én vagyok. — Kelsier aggódva nézte az inkvizítort. — De az erı még nem minden. Kisebb fémforrások felé nyúlt, és elrántotta ıket a gazdájuktól — sisakokat, szép acélkardokat, pénzes erszényeket, tıröket —, aztán mindet az inkvizítor felé hajította, gondosan vezetve az acéltaszítások és vasrántások irányát. Atiumját égve hagyta, hogy minden egyes tárgy ezernyi tekeredı atium szellemképet tükrözzön az inkvizítor szemébe. A szörnyő teremtmény némán átkozódott, miközben kivédte a felé repülı töméntelen fémtárgyat. Kelsier azonban ellenfele saját lökéseit használta fel, és minden tárgyat visszarántott az inkvizítor felé, így a fegyverek folyamatos felhıben hullámoztak a lény körül. Aki egyszer csak nagyot taszított, és minden tárgyat egyszerre lökött el magától, mire Kelsier elengedte ıket. Amint azonban az inkvizítor abbahagyta a taszítást, a ködszerzet is visszarántotta a fegyvereket. A birodalmi katonák győrőt képeztek a harcoló felek körül, és Kelsier most ıket használta, hogy a mellvértekre taszítva elıre-hátra repüljön a levegıben. A gyors helyváltoztatások folyamatos mozgásban tartották, és az inkvizítor teljesen összezavarodott. A ködszerzet oda irányíthatta a repülı fémtárgyakat, ahová csak akarta. *** — Tartsd a szemed az övcsatomon! — kérte Dockson, miközben enyhén remegı kézzel kapaszkodott a lány mellett. — Ha leesnék, ránts fel, rendben? Vin bólintott, de nem figyelt Doxra. Kelsiert nézte. — Kel elképesztıen ügyes! A szıke vezér úgy mozgott elıre-hátra a levegıben, hogy a lába egyszer sem érintette a talajt. Taszításainak és vonzásainak 323

engedelmeskedve fémtárgyak zümmögtek körülötte. Olyan gyakorlattal irányította ıket, hogy olybá tőnt, mintha élılényeket idomítana. Az inkvizítor dühösen taszította el ıket, és láthatóan nem tudta mindegyiket nyomon követni. Alulbecsültem Kelsiert. Azt feltételeztem, hogy kevesebb képességgel bír, mint a mívesei, mivel túl sokat vállalt egyszerre. De egyáltalán nem arról volt szó. Ez az ı különleges képessége: a rántások és taszítások szakértı irányítása. És a vas meg az acél használatát személyesen tanította meg nekem. Talán mégis tudta, mit csinál. *** Kelsier valóságos fémörvény közepén pörgött és forgott. Minden alkalommal, amikor valami leesett a földre, ı felrántotta. A tárgyak egyenes vonalban repültek, de ı folyamatosan mozgott, egyik helyrıl a másikra taszította magát, és a levegıben tartotta a fegyvereket, idırıl idıre az inkvizítor felé lövögetve ıket. A lény összezavarodott. Megpróbált felfelé kiszabadulni a tárgyak hálójából, de a ködszerzet ilyenkor nagyobb tárgyakat repített a fejéhez, és az inkvizítornak el kellett taszítani azokat, miáltal elveszett az ugrás lendülete. Aztán egy vasrúd arcon találta. A teremtmény tántorogni kezdett, és vér csorgott végig az arcára rótt tetoválásokon. Majd egy acélsisak csapódott az oldalába, és hátralökte. Kelsier gyors egymásutánban fémdarabokat kezdett el lövöldözni az inkvizítor irányában, és érezte, ahogyan haragja nıttön-nı. — Te voltál, aki megölte a testvéremet? — ordította, és nem várta meg a választ. — Ott voltál, amikor engem elítéltek? Az inkvizítor feltartotta a kezét, hogy eltaszítsa a feléje zümmögı fémeket. Hátrafelé botladozott, és hátát nekitámasztotta a felfordított szekérnek. Kelsier hallotta, amint felmordul, és hirtelen lökéshullám vonult végig a tömegen, mely felborította a katonákat, és szerteszéjjel repítette Kelsier fegyvereit. A ködszerzet elengedte a fémeket. Elıreiramodott, egyenesen az összezavarodott inkvizítor felé, útközben felkapva egy meglazult utcakövet. 324

A lény feléje fordult, és ı üvöltve meglendítette a követ. A haragja még talán a forrasznál is jobban megsokszorozta az erejét. Pont a szemén találta el az inkvizítort, és a lény feje hátracsapódott, nagyot csattanva a felfordított szekér alján. Kelsier újra lecsapott, aztán megint: üvöltve kalapálta a lény arcát. A teremtmény felvonyított fájdalmában, és karomszerő ujjaival a ködszerzet felé kapott, aztán megmoccant, mintha elıre akarna ugrani. Ám nem tudott mozdulni: a feje hozzáragadt a szekér deszkáihoz. A tarkójából kiálló cövekeket Kelsier támadása mélyen beleverte a fába. A férfi mosolyogva hallgatta a lény fájdalomüvöltését, aki eszeveszetten próbált elszabadulni a szekértıl. Kelsier oldalra pillantott, és egy tárgyat keresett, melyet néhány perce még a földön látott. Félrerúgott egy halottat, és felkapta a kırıl az obszidiánbaltát, melynek durván pattintott pengéje megcsillant a vörös napfényben. — Örülök, hogy rábeszéltél erre a párbajra — mondta csendesen. Aztán két kézzel meglendítette a fejszét, és a fokát az inkvizítor nyakán keresztül egyenesen beleállította a fába. A test ernyedten hullott a kockakövekre. A szekér fájába szúrodott fej ott maradt, a körbetetovált, természetellenes szemüreg vakon meredt a térre. Kelsier szembefordult a tömeggel, és hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. A teste sajgott a tucatnyi vágástól és zúzódástól, és észre sem vette, hogy a köpönyegét valahol elhagyta. Dacosan nézett szembe a katonákkal. Jól látszott sebhelyes karja. — Hathsin Túlélıje! — suttogta egyikük. — Megölt egy inkvizítort... — így egy másik. Aztán elkezdıdött a kántálás. A környezı utcákban tolongó szkák a nevét kiáltozták. A katonák döbbenten vették észre, hogy körülvették ıket. A jobbágyok elkezdtek benyomulni a térre, Kelsier pedig érezte a mindent elsöprı haragot és reményt, ami belılük áradt. Talán nem is úgy végzıdik, ahogy gondoltam... — merengett gyızedelmesen. — Talán nekem sem kell... Aztán megérkezett. Mint egy felhı, mely eltakarja a napot; mint amikor hirtelen vihar keveredik egy csendes éjszakán; mint két erıs ujj, melyek kioltanak egy gyertyát. Egy láthatatlan kéz elfojtotta a szkák ébredezı szenvedélyét. A Kelsier által ébresztett tőz még túl ismeretlen volt számukra. 325

Pedig már közel jártam... Fekete hintó állt a domboldalon, aztán lassan legördült a Szökıkút térrıl. Az Uralkodó megérkezett. *** Vin majdnem eleresztette a téglafalat, amikor a hullám elérte. Fellobbantotta a vörösrezet, de — mint máskor — így is érezte az Uralkodó kutató érintését. — Az Uralkodó! — nyögte Dockson, bár Vin nem tudta megmondani, hogy átokként vagy egyszerően csak megállapította. A szkák, akik azért tódultak be az utcákra, hogy végignézzék a párbajt, félrehúzódtak, hogy utat adjanak a sötét kocsinak. Az emberek folyosóján gördült le a hullákkal borított térre. A katonák hátrahúzódtak, és Kelsier ellépett a felborult szekértıl. Kiállt a közeledı fogat útjába. — Mit csinál? — kérdezte a lány, és Dockson felé fordult, aki nekitámaszkodott egy kiálló kınek. — Miért nem menekül? Ez nem valami egyszerő inkvizítor! Ez ellen nem lehet harcolni! — Ez az, Vin — felelte a férfi, és tátott szájjal bámulta az eseményeket. — Erre vár már régen. Végre esélye adódik szembeszállni az Uralkodóval. Alkalma nyílik, hogy bebizonyítsa a legendákat. A lány visszafordult a tér felé. A kocsi megállt. — De... — kezdte csendesen. — A tizenegyedik fémet... magával hozta? — Bizonyára. Kelsier mindig azt mondta, hogy az Uralkodó az ı feladata. Hagyta, hogy mi többiek a nemesség, a helyırség, a minisztérium ellen harcoljunk. De ezt a feladatot... ezt mindig ı tervezte végrehajtani. Az Uralkodó kilépett a hintóból, és Vin forraszt égetve elırehajolt. Az Uralkodó pont úgy nézett ki, mint... Egy ember. Fekete és fehér egyenruhát viselt, akár valami nemes, de a nemesi öltönyszabás vonalai nála túlzó mértéket öltöttek. A kabát egészen a lábáig ért, és ı uszályként húzta maga után, ahogyan lépett. A 326

mellénye nem színes, hanem koromfekete volt, bár fényes, fehér mintázatok tették hangsúlyossá. Ahogyan Vin korábban is hallotta emlegetni, az ujján győrők csillogtak, hatalma szimbólumaként. Olyan sokkal erısebb vagyok nálatok — közvetítették a győrők —, hogy akár fémet is viselhetek. Az Uralkodó magas, koromfekete hajú, jóképő és magabiztos fiatalember volt. Még annál is fiatalabb, mint Vin gondolta; még Kelsiernél is ifjabb. A holttesteket kerülgetve végigsétált a téren; miközben katonái visszanyomták a szkákat. Hirtelen kis csapat robbant ki a katonák sorai közül. Lázadók szedettvedett vértjét viselték, és az ıket vezetı férfi ismerısnek tőnt. Vin Ham egyik martalócát ismerte fel benne. — Ezt a feleségemért! — kiáltotta a harcos, és egy lándzsával megrohamozta az Uralkodót. — Kelsierért! — ordította a másik négy. Ó, ne! — rebegte magában a lány. Az Uralkodó azonban rájuk sem hederített. A lázadók vezetıje dacosan ordított egyet, aztán belevágta a lándzsáját a fekete-fehér öltözékes alak mellkasába. Az Uralkodó tovább lépkedett, és elment a katona mellett. A lándzsa teljesen átdöfte a testét. A lázadó megtorpant, aztán elvette egyik társa lándzsáját is, és ezt is beledobta az Uralkodó hátába. İ továbbra sem vett róla tudomást, mintha a férfiak — fegyvereikkel egyetemben — még a megvetésére sem volnának méltók. A lázadók vezetıje hátratántorodott, aztán megpördült, amint társai ordítozni kezdtek egy inkvizítor baltájának csapásai alatt. Hamarosan a vezetı is csatlakozott hozzájuk, és az inkvizítor még néhány pillanatig ujjongva aprította a tetemeket. Az Uralkodó továbbment, és a testébıl két lándzsa állt ki — de mintha észre sem vette volna azokat. Kelsier várakozott. Rongyos koldusnak nézett ki szakadt szká öltözékében. Mégis büszkén állt ott. Nem görnyedt kétrét az Uralkodó bábos hatalma elıtt. Az Uralkodó néhány méterre tıle megállt, olyan közel, hogy az egyik lándzsa vége majdnem hozzáért a ködszerzethez. Fekete hamu szállingózott a két férfi körül; a pernyék táncot lejtettek az enyhe szellıben. A térre borzalmas csend borult — még az inkvizítor is 327

befejezte irtózatos munkáját. Vin elırehajolt, és veszélyesen ingott a durva téglafalon. Csinálj valamit, Kelsier! Használd a fémet! Az Uralkodó a halott inkvizítorra pillantott. — Ezeket nagyon nehéz pótolni. — A lány ónnal élesített füle könnyedén meghallotta a különös kiejtéssel kimondott szavakat. Még ebbıl a távolságból is látszott, ahogyan Kelsier elmosolyodik. — Egyszer már megöltelek — folytatta az Uralkodó, és visszafordult a férfi felé. — Megpróbáltál — felelte Kelsier, és a hangja büszkén, határozottan végigzengett a téren. — De nem tudsz megölni, zsarnok. Azt képviselem ugyanis, amit te soha nem tudtál megölni, akármilyen erısen próbáltad is. Én vagyok a remény. Az Uralkodó megvetıen felhorkantott. Mintegy mellékesen felemelte a kezét, és visszakézbıl olyan pofont kevert le Kelsiernek, hogy a reccsenés végigvisszhangzott a téren. A ködszerzet megtántorodott és megpördült; szájából vér spriccelt, miközben a tér kövére rogyott. — NEM! — kiáltott fel Vin. Az Uralkodó kitépte az egyik lándzsát a testébıl, aztán belevágta Kelsier mellkasába. — Kezdıdjenek a kivégzések! — hangzott a parancs, majd visszafordult a hintaja felé, miközben a testébıl kitépte a második lándzsát is, és félredobta. Ezután kitört a teljes zőrzavar. Az inkvizítor utasítására a katonák a tömeg felé fordultak, és rájuk támadtak. A fıtérrıl további inkvizítorok jelentek meg fekete szırő paripákon. Ébenfekete szekercéik megcsillantak a délutáni fényben. A lány az egésszel mit sem törıdött. — Kelsier! — sikoltotta. A férfi teste ugyanúgy hevert ott, ahol összerogyott, mellkasából kiállt a lándzsa, és körülötte skarlátvörös vér győlt egyre terjedı tócsában. Nem. Nem. NEM! A lány leugrott az épületrıl. Nekitaszított néhány embernek, majd átrepült a mészárlás fölött. A különös módon kiürült tér közepén ért földet — az Uralkodó elment, az inkvizítorok pedig a szkákat kaszabolták. Kelsier bal arcából szinte semmi nem maradt. A jobb oldal azonban... a jobb arca mosolygott, és egyetlen halott szeme a vörös-fekete égbe bámult. Lágy hamupihék hullottak rá. 328

— Kelsier, ne...! — Vin arcán könnyek patakzottak. Megbökdöste a férfi testét, szívverést keresett. Semmit sem érzett. — Azt mondtad, téged nem lehet megölni! — kiabálta zokogva a lány. — Mi lesz a terveiddel? Mi lesz a tizenegyedik fémmel? Mi lesz velem? A férfi nem mozdult. Vin alig látott a könnyektıl. Lehetetlen. Mindig azt mondta, hogy nem vagyunk legyızhetetlenek... de az nem rá vonatkozott. Hanem rám. Nem Kelsierre. İ tényleg legyızhetetlen volt. Legyızhetetlennek kellett volna lennie. Valaki megragadta a karját, és ı felkiáltott. — Ideje indulni, kölyök! — mondta Ham. Egy pillanatra Kelsierre nézett, és meggyızıdött róla, hogy halott. Aztán elrángatta a lányt. Vin gyengén küzdött, de különös bénulás vett rajta erıt. Valahol mélyen megszólalt Reen hangja. Látod, én megmondtam, hogy elhagy. Figyelmeztettelek. Én megígértem...

329

ÖTÖDIK RÉSZ

EGY ELFELEDETT VILÁG HÍVEI

330

Tudom, mi történik, ha nem jó döntést hozok. Erısnek kell lennem; nem szabad magamhoz vennem a hatalmat. Mert láttam, mit okozhat, ha megteszem.

Harmincötödik fejezet Velem dolgozhatsz — mondta annak idején Kelsier. — Csak egyet ígérj meg: hogy bízni fogsz bennem! Vin a ködben függött mozdulatlanul, és a köd úgy áradt körülötte, mint egy csendes folyó. Elıtte, felette, mellette, alatta. Teljesen körbevette. Bízz bennem! — mondta neki a férfi akkor. — Megbíztál bennem annyira, hogy leugorj a városfal tetejérıl, és én elkaptalak. Most is bíznod kell bennem! Elkaplak. Elkaplak... Olyan érzés volt, mintha a semmi közepén lebegne. A ködfelhık közepében. Mintha maga is belılük volna. Ó, hogy irigyelte a ködöt! A szürkén gomolygó semmi nem gondolkodott. Nem aggódott. Nem fájt neki semmi. Megbíztam benned, Kelsier. Tényleg megbíztam — de te nem kaptál el. Megígérted, hogy a csapatodban nincsen árulás. Akkor ez micsoda? Miért árultál el? Némán függött, és kioltotta az ónt, hogy jobban lássa a ködfelhıket. Az enyhén nedves pamacsok hővösen cirógatták a bırét. Akár egy halott ember könnyei. Miért fáj még mindig? Vin az égre bámult. Miért fáj olyan nagyon? Mit is mondtál nekem, Kelsier? Hogy soha nem értettem meg? Hogy még sokat kell tanulnom a barátságról? Na és te? Még csak nem is szálltál vele szembe. Lelki szemével újra látta a férfit. Az Uralkodó egyetlen megvetı csapással leterítette. A Túlélı úgy halt meg, mint mindenki más. Hát ezért esett annyira nehezedre megígérni, hogy soha nem hagysz el? 331

Azt kívánta, bárcsak... eltőnhetne. Elsodorná a pára. Köddé válna. Egyszer szabadságról álmodozott, és aztán azt hitte, megtalálta. Rosszul hitte. Ez nem szabadság: lyuk tátongott a bensıjében. Mint annak idején, amikor Reen elhagyta. Mi a különbség? Legalább Reen ıszinte volt hozzá. Mindig azt mondta, hogy elhagyja, és úgy is tett. Kelsier végig hitegette, bizalomra és szeretetre buzdította, de Reen mindig ıszintébb volt. — Nem akarom tovább csinálni — suttogta bele a ködpamacsokba. — Vigyetek el! A ködfelhık azonban nem feleltek. Játékosan és közömbösen kavarogtak tovább. Örökösen változtak — s mégis mindig ugyanolyanok maradtak. — Kisasszony? — szólította egy bizonytalan hang. — Kisasszony, ön az odafenn? Vin felsóhajtott, és ónt égetve, majd az acélt kioltva leereszkedett. A ködköpönyege lobogott, miközben alászállt, aztán némán földet ért a rejtekház tetején. Sazed nem messze állt, az ırszemek által használt acéllétra mellett. — Mi az, Saz? — kérdezte tıle fáradtan, és markába vonzotta a három pénzérmét, melyek horgonyként támasztották, akár három lába a sámlit. Az egyik érme hajlott és görbe volt: Kelsier és ı ezt a pénzt használták abban a bizonyos játékos párbajban, megannyi hónappal ezelıtt. — Sajnálom, kisasszony! — felelte Saz. — Egyszerően csak nem tudtam, hová tőnt. A lány vállat vont. — Különös a mai éjszaka: olyan csendes — szólt a terrisi. — Gyászéjszaka. — Kelsier halálát követıen száz meg száz szkát mészároltak le, és azok maguk közül is több százat tapostak halálra, miközben megpróbáltak elmenekülni az utcákról. — Vajon a halála ért valamit? — kérdezte a lány csendesen. — Valószínőleg sokkal kevesebb emberéletet tudtunk megmenteni, mint amennyi odaveszett. — Nem egyszerően odaveszett, kisasszony: gonosz emberek vették el ıket. — Ham gyakran megkérdıjelezi, vajon a „gonosz" létezik-e egyáltalán. 332

— Hammond úr szeret mindenféléket megkérdıjelezni — felelte Sazed —, de a válaszok létezését még ı sem tagadhatja. Léteznek gonosz emberek... ahogyan jók is. Vin megrázta a fejét. — Félreismertem Kelsiert. Nem volt jó ember, csak egy hazug. Soha nem is volt terve az Uralkodó legyızésére. — Talán nem — válaszolta az ırzı. — De az is lehet, hogy igen, csak éppen nem adódott alkalma véghezvinni. Vagy talán csak nem ismerjük a terv minden részletét. — Úgy beszélsz, mintha még mindig hinnél benne. — A lány megfordult és kisétált a lapos tetı peremére. Végignézett a csendes, sötétbe borult városon. — Hiszek is, kisasszony. — De hogyhogy? Hogyan hihetsz benne? Sazed megrázta a fejét, és a lány mellé lépett. — Véleményem szerint a hit nem csak igaz idıkre és szép napokra való dolog. Mire jó a hit, ha az ember feladja a küzdelmet, miután vereséget szenvedett? Vin a homlokát ráncolta. — Könnyő olyasvalakiben vagy valamiben hinni, aki vagy ami mindig gyızedelmeskedik, kisasszony. De a vereség... nos, abban valóban nehéz hinni. Annyira nehéz, hogy valódi érték van benne. A lány megrázta a fejét. — Kelsier nem érdemli meg a hitet. — Ezt nem mondja komolyan, kisasszony. — A férfi megırizte a hidegvérét. — Csak azért dühös, mert fáj, ami történt. — Igenis, hogy komolyan gondolom! — vágott vissza Vin, és érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. — Nem érdemli meg a hitünket. Soha nem érdemelte. — A szkák másként gondolják. A Túlélırıl szóló legendák gyorsan terjednek. Hamarosan vissza kell térnem ide, hogy összegyőjtsem ıket. A lány nem értette. — Kelsierrıl akarsz történeteket győjteni? — Természetesen — felelte a terrisi. — Hisz győjtöm a vallásokat. Vin felhorkantott. — De ez nem vallás, Sazed. Ez Kelsier. — Nem értek egyet. A szkák szemében Kelsier vallási jelentıségő figura. — De hiszen mi ismertük ıt! Nem volt próféta, és isten sem. Csak egy hétköznapi ember. — A legtöbbjük csupán egyszerő ember — felelte az ırzı csendesen. 333

A lány a fejét rázta. Egy percig némán álltak, és az éjszakai ködöt nézték. — Na és a többiek? — kérdezte végül. — Azon tanakodnak, hogyan tovább. Úgy hiszem, külön-külön akarják elhagyni Luthadelt, és megpróbálnak más városokban menedéket keresni. — És... te? — Nekem északon van dolgom, a szülıhazámban, az ırzık hazájában: meg kell osztanom másokkal mindazt, amit tudok. Mesélnem kell testvéreimnek és nıvéreimnek a naplóról, fıként az ısünkre, Rashekre vonatkozó részekrıl. Azt hiszem, sok tanulság rejlik a történetben. Elhallgatott, és a lányra pillantott. — Ezt az utat egyedül kell megtennem, kisasszony. Az ırzık rejtekhelyét senki nem ismerheti meg. Még ön sem. Persze. Tudhattam volna, hogy neki is el kell mennie. — Visszajövök! — ígérte Sazed. Persze, hogy visszajössz. Mint a többiek. A csapatban egy idıre úgy érezhette, hogy fontos valakinek, de mindig is tudta, hogy ez egyszer véget ér. Ideje volt visszatérni az utcára. Várta a magány. — Kisasszony — kérdezte lassan Sazed —, nem hall valami furcsát? A lány vállat vont. De... ı is hallotta a hangokat. Homlokráncolva a tetı másik végéhez sétált. A hangok egyre erısödtek, és most már ón nélkül is hallhatók voltak. Kikukucskált a tetı pereme mögül. Egy csoport szká férfi — talán úgy tízen lehettek — álldogált az utcán. Tolvajbanda volna? — gondolta Vin, miközben Sazed mellé lépett. Az utcán álldogálók száma közben nıttön-nıtt. Egyre több szká hagyta el a házát, és lépett ki félénken az utcára. — Gyertek — mondta az egyikük, aki a csoport élén állt. — Ne féljetek a ködtıl! A Túlélı talán nem pont a Köd Urának nevezte magát? Talán nem azt tanította, hogy nem kell félnünk tıle? A köd megvéd, és biztonságot nyújt. Erıt ad! Minthogy egyre több és több szká hagyta el az otthonát különösebb következmények nélkül, a csoport egyre duzzadt. — Menj, hívd a többieket! — mondta Vin. — Jó ötlet! — A férfi elindult a létra felé. 334

— Barátotok, gyermeketek, apátok, anyátok, feleségetek és szeretıtök — folytatta a szká, miközben meggyújtott egy lámpást és magasra tartotta —, mind halottak. Nem egészen félórányi útra fekszenek innen. Az Uralkodóba még annyi tisztesség sem szorult, hogy eltakarítsa a mészárlás nyomait! A tömeg egyetértın felmordult. — Még ha meg is történik valaha — folytatta a férfi —, az Uralkodó vajon saját kezőleg ássa meg a sírokat? Nem! Mi ássuk meg ıket! Kelsier úr maga tanította nekünk. — Bizony így volt! — értett egyet néhány férfi. A tömeg egyre sokasodott, és ezúttal már nık és fiatalok is csatlakoztak a férfiakhoz. A létra csörgése jelezte Ham jöttét. İt hamarosan Sazed, aztán Szellı, Dockson, Kobold és Dorong követte. — Kelsier úr! — jelentette ki a szká férfi. Mások is lámpásokat gyújtottak, és egyre több kis fény világította meg a ködpamacsokat. — Kelsier úr ma értünk harcolt! Megölt egy halhatatlan inkvizítort! A tömeg újra helyeslın felmordult. — De aztán meghalt! — kiáltotta valaki. Csend borult az utcára. — És mi mit tettünk, hogy segítsünk neki? — kérdezte hirtelen a vezetıjük. — Sokan voltunk ott: több ezren. Segítettünk? Nem! Tétováztunk, miközben ı értünk harcolt. Bambán hagytuk elbukni. Végignéztük, ahogyan meghal! Vagy mégsem halt meg? Mit is mondott a Túlélı? Azt, hogy az Uralkodó soha nem tudja megölni! Kelsier a Köd Ura! Most is itt van velünk! A lány a többiekhez fordult. Ham lélegzetvisszafojtva figyelte, mi történik. Szellı vállat vont. — Ez az ember bolond. Vallási fanatikus. — Bizony mondom, barátaim! — kiáltotta rekedt hangon a férfi. A tömeg egyre duzzadt; most már számtalan lámpás gyúlt az éjben. — Igazat beszélek! Kelsier, az Úr megjelent nekem ma éjszaka! Azt mondta, hogy most már mindig velünk lesz! Újra cserbenhagyjuk tehát? — Nem! — hangzott a válasz több tucat torokból. Szellı újra csak a fejét rázta: — Nem hittem, hogy van bennük ennyi kurázsi. Kár, hogy ilyen kevesen... — Ez meg micsoda? — kérdezte Dox. Vin megfordult. A távolban fény tört magának utat a ködben. Mintha... fáklyafény lett volna. Aztán keletre, egy szká nyomornegyed 335

felıl megjelent egy másik. Majd egy harmadik. Egy negyedik. Perceken belül úgy tőnt, mintha az egész város felragyogott volna. — Te ırült lángész...! — suttogta Dockson. — Mit mondasz? — ráncolta a szemöldökét Dorong. — Végig itt volt a szemünk elıtt, és mi nem vettük észre — folytatta Dox. — Az atium, a hadsereg, a nemesség... nem ezt a munkát tervezte Kelsier. Ez itt! Ez volt az ı munkája! A csapatnak nem az volt a feladata, hogy megdöntse a Végsı Birodalmat... ahhoz túl kicsik vagyunk. Egy egész város lakossága azonban... — Azt akarod mondani, hogy szándékosan csinálta? — kérdezte Szellı. — Mindig ugyanazt a kérdést tette fel nekem — szólalt meg Sazed a háttérbıl. — Mindig azt kérdezte, hogy mitıl van a vallásoknak akkora hatalma. Minden alkalommal ugyanazt válaszoltam neki... — A terrisi rájuk nézett, és félrebiccentette a fejét. — Megmondtam neki, hogy a hívık szenvedélyt éreznek valamilyen ügy iránt. Valami... vagy valaki iránt. — De nekünk miért nem mondta el? — tiltakozott Szellı. — Mert tudta — felelte Dox csendesen —, tudta, hogy nem egyeznénk bele. Tudta, hogy meg kell halnia. A bábos megrázta a fejét. — Ezt nem eszem meg. Miért bajlódott volna velünk annyit? Ezt egymaga is véghezvihette volna. Miért bajlódott velünk annyit...? — Dox — fordult oda a férfihoz Vin. — Hol van az a raktár, amit Kelsier kibérelt? Ahol az informátoraival találkozott? Dockson elgondolkodott. — Nem messze innen. Kétutcányira. Azt mondta, hogy a búvóhelyhez közel keresett helyet. — Mutasd az utat! — indult a lány a tetıperem felé. Az egybegyőlt szkák tovább kiáltoztak, és minden egyes kiáltás hangosabb volt az elızınél. Az egész utca fényárban úszott; a pislákoló fáklyák tündöklı felhıvé változtatták a ködöt. Dockson ment elöl, és a csapat többi tagja követte. A nagy, lerobbant raktárépület gyászosan gubbasztott a nyomornegyed ipari részén. Vin a bejárathoz lépett, aztán forrasz segítségével letörte a lakatot. Az ajtó lassan kinyílt. Dockson magasra tartotta a lámpását. A fény csillogó fémhalmokra hullott. Fegyverekre. Kardok, balták, botok és sisakok csillámlottak a lámpás fényében — egy elképesztı, ezüstös arzenál. 336

A csapat döbbenten meredt a csarnokra. — Ez hát a magyarázat — szólt a lány. — Azért kellett neki a Renouxálca, hogy ilyen mennyiségő fegyvert vásárolhasson. Tudta, hogy a lázadóknak szükségük lesz ezekre, ha el akarják foglalni a várost. — De akkor miért toborzott hadsereget? — kérdezte Ham. — Az is csak figyelemelterelés volt? — Gondolom... — Tévedés — szólalt meg egy hang odabentrıl. A szó végigvisszhangzott a hatalmas raktárcsarnokon. — Sokkal többrıl volt szó. A csapat rémülten kémlelte a sötétet, és Vin fellobbantotta a fémjeit. Aztán rájött, honnan ismeri a hangot. — Renoux? Dockson magasabbra emelte a lámpást. — Mutasd magad, teremtmény! Sötét alak mozgott árnyékról árnyékra haladva a terem végében. Amikor megszólalt, a hangját nem lehetett félreismerni. — A hadseregre azért volt szükség, hogy egy felkészült magot biztosítson a lázadók csapatai számára. A terv ezen részét... meghiúsították az események. Azonban ti másra is kellettetek. A nemesi házaknak el kellett bukniuk ahhoz, hogy őr támadjon a politikai felépítményben. A helyırségnek el kellett hagynia a várost, hogy a szkákat ne mészárolják le. — Az egészet kitervelte, a legapróbb részlettıl kezdve — szólt Ham, csodálattal a hangjában. — Tudta, hogy a szkák nem fognak felkelni. Olyan régóta elnyomásban élnek, és elhitették velük, hogy a testük és lelkük az Uralkodóé. Értette, hogy soha nem fognak fellázadni... amíg nem ad nekik egy új istent. — Pontosan — szólt Renoux, és közelebb jött. A fény megcsillant az arcán, és Vin meglepetten felsikkantott. — Kelsier! — kiáltotta! Ham megragadta a vállát. — Óvatosan, gyermekem! Ez itt nem Kelsier. A lény a lány szemébe nézett. Kelsier arcát viselte, de a szeme... a szeme valahogyan másképpen csillogott. És a szıke allomanta jellegzetes mosolya is hiányzott. Az egész arc üres volt. Halott. — Sajnálom — mondta a teremtmény —, ez része volt a tervnek. Kelsier ezért szerzıdött velem: magamra kellett öltenem az alakját, 337

miután meghalt, azután meg kellett jelennem a követıinek, hogy hitet és erıt adjak nekik. — Mi vagy te? — kérdezte Vin borzadállyal a hangjában. Renoux-Kelsier ismét a lányra pillantott, aztán az arca csillámlani és reszketni kezdett, majd lassan áttetszıvé vált. A lány láthatta a csontokat a kocsonyás bır alatt. Pont olyan volt, mint egy... — Ködlidérc vagy! — Kandra — mondta a teremtmény, és bıre visszaváltott emberi színére. — Egy... kifejlett ködlidérc, mondhatni. Vin háborgó gyomorral fordította el a fejét, mert a lény azokra emlékeztette, amik annak idején a köd leple alatt követték. Dögevık — mondta akkor Kelsier... Dögevık, akik a halott élılények testébıl táplálkoznak, ellopják a csontvázukat és kinézetüket. A legendák, úgy látszik, még annál is igazabbak, mint gondoltam. — Ti is részei voltatok ennek a tervnek — folytatta a kandra. — Mindannyian. Azt kérdezitek, mire kellett neki egy egész csapat? Erkölcsös emberekre volt szüksége, olyanokra, akik másokkal jobban törıdnek, mint a pénzzel. A hadseregek és tömegek elébe helyezett benneteket, és hagyta, hadd gyakoroljátok a vezetést. Felhasznált mindannyiótokat... de egyben kiképzést is kaptatok. A lény Docksonra nézett. — Bürokrata. — Aztán tekintetét Szellıre és Hamre emelte. — Politikus. Hadvezér... Egy új, születendı nemzetnek a ti egyéni képességeitekre van szüksége. — A kandra egy odébb álló asztalra erısített papírlap felé biccentett. — Azon mindent feladatot megtaláltok. Nekem dolgom van. Sarkon fordult és elindult, de aztán megállt Vin mellett, és feléje fordította azt a nyugtalanító módon Kelsierre hasonlító arcát. Ám nem olyan volt, mint Renoux vagy Kelsier. Teljesen szenvedélytelennek tőnt. Kis erszényt nyújtott át a lánynak. — Megkért, hogy ezt adjam át neked. — Az erszényt Vin tenyerébe ejtette, aztán továbblépkedett. A csapat tagjai elhúzódtak elıle, miközben elhagyta a raktárat. Szellı indult elıször az asztal felé, de Ham és Dockson megelızték. A lány belepillantott az erszénykébe. Félt attól, hogy mit fog benne találni. Aztán elıresietett, és csatlakozott a többiekhez. A papírlap egy várostérkép volt, melyet láthatóan a Marsh által küldött példányról másoltak. A tetején üzenet állt. 338

*** Barátaim, sok feladat áll még elıttetek, és gyorsan kell cselekednetek! Meg kell szerveznetek a raktárban található fegyverek elosztását, aztán ugyanezt kell tennetek két másik hasonló helyen a többi nyomornegyedben. Egy oldalhelyiségben lovakat találtok. Azokkal gyorsabban megy majd a munka. Ha szétosztottátok a fegyvert, biztosítanotok kell a városkapukat, és le kell verni a helyırség itthon maradt csapatait. Szellı, ezt a te különítményed fogja elvégezni — elıször rohamozzátok meg a helyırséget, hogy aztán nyugodtan biztosíthassátok a kapukat. Négy nagy ház továbbra is katonai erıt jelent a városban. Bejelöltem ıket a térképen. Ham, a te csapataid feladata lesz ezeket kiiktatni. Nem akarjuk, hogy a miénken kívül más fegyveres erı tartózkodjon a városfalakon belül. Dockson, húzódj a háttérbe, amíg az elsı csapások megtörténnek! Egyre több és több szká jön majd a raktárakba, amint elterjed a harcok híre. Szellı és Ham csapataiban ott lesznek a kiképzett katonáink, és — remélem — az utcai szkák is. Gondoskodnod kell róla, hogy az utcai szkák is megkapják fegyvereiket, hogy Dorong aztán megtámadhassa magát a palotát. A csillapítóállomásokat mostanra már mind hatástalanítottuk: Renoux elvitte a megfelelı parancsokat orgyilkos csapatainknak, mielıtt idehozott volna benneteket. Ha van rá idıtök, küldjétek oda Ham néhány martalócát, hogy megbizonyosodjatok az állomások elestérıl. Szellı, a te bábosaidra a szkák körében lesz szükség: bátorságot kell önteni beléjük. Ennyi az egész. Jó kis munka volt, nem igaz? Amikor visszagondoltok rám, ezt ne felejtsétek el, kérlek! Ne felejtsetek el mosolyogni. Most pedig induljatok! Uralkodjatok bölcsen. *** A város térképe szegletekre osztotta Luthadelt, és a különbözı részeket a csapattagok nevével jelölte meg. Vin észrevette, hogy Sazed és ı kimaradt a tervbıl. — Visszamegyek ahhoz a csoporthoz, akiket a háznál hagytunk — morogta Dorong. — Idehozom ıket, és felfegyverkezünk. — Azzal elsántikált.

339

— Dorong? — szólt Ham a távolodó férfi után. — Ne vedd sértésnek, de... hogyan lett belıled is hirtelen katonai vezetı? Mit tudsz a háborúzásról? Dorong gıgösen felhorkantott, aztán felhúzta a nadrágszárát, és megmutatta a hosszú, kanyargó sebhelyet, ami a vádliján és combján futott végig, és amely nyilvánvalóan a sántítása oka is volt. — Mit gondolsz, ezt hol szereztem? — kérdezte, aztán továbbment. Ham csodálkozva fordult vissza a többiekhez. — Nem hiszem el, hogy ez történik velünk... Szellı megrázta a fejét. — És én még azt hittem, tudok egy s mást az emberek manipulálásáról... Ez... ez elképesztı. A gazdaság az összeomlás határán van, és a fennmaradó nemesség hamarosan csatákban megy majd egymásnak a nyílt mezıkön. Kel megmutatta, hogyan öljük meg az inkvizítorokat — elég csak elkapni és lefejezni ıket. És ami az Uralkodót illeti... Minden szem Vin felé fordult. İ lenézett a kezében tartott erszényre, és kinyitotta. Egy kisebb zsák került elı, ami dugig volt atiumgyöngyökkel. Azután pedig egy kis fémdarab, melyet valaki egyszerően papírba csomagolt. A tizenegyedik fém. Széthajtogatta a papírt. A következı állt rajta: *** Vin, a te eredeti feladatod az lett volna ma éjszaka, hogy belopózol a legmagasabb rangú nemesemberekhez, és megölöd ıket. De meggyıztél, és én elhittem: talán megérdemlik, hogy életben maradjanak. Soha nem sikerült rájönnöm, ez az átkozott fém hogyan mőködik. Biztonságosan égethetı — nem okoz sérülést —, de úgy tőnik, semmi haszna. Ha ezt a levelet olvasod, akkor minden bizonnyal nem sikerült használnom az Uralkodóval szemben. De nem is hiszem, hogy ez számít. Az embereknek kellett valami, amiben hihetnek, és csak így adhattam meg nekik. Kérlek, ne haragudj rám, amiért elhagytalak! Már így is túléltem a számomra kiszabott idıt. Annak idején, évekkel ezelıtt nekem kellett volna meghalnom Mare helyett. Már régóta készen állok a halálra. A többieknek szüksége van rád. Te vagy most a csapat új ködszerzete, és meg kell védened ıket az elkövetkezı hónapokban. A nemesek merénylıket küldenek majd újdonsült királyságunk uralkodói ellen. Viszlát! Mesélek rólad Marének. Mindig is akart egy lányt. 340

*** — Mit ír, Vin? — kérdezte Ham. — Azt... hogy nem tudja, hogyan mőködik a tizenegyedik fém. Sajnálja... nem tudta, hogyan kell megölni az Uralkodót. — Ezúttal egy egész városnyi emberünk áll készen arra,hogy megküzdjön vele — mutatott rá Dox. — Komolyan kétlem, hogy mindannyiunkkal végezni tudna. Ha nem tudjuk megölni, akkor egyszerően megbilincseljük, és tömlöcbe vetjük. A többiek bólintottak. — Rendben! — folytatta Dockson. — Szellı és Ham: el kell jutnotok azokba a raktárakba, és ki kell osztanotok a fegyvereket. Kobold, menj, és hozd ide a segédeket! İk fogják vinni az üzeneteket. Gyerünk! Mindenki a dolgára sietett. Hamarosan a korábban látott szkák berobbantak a raktárba, és magasra tartott fáklyákkal, döbbent arccal meredtek a fegyverekre. Dockson hatékony volt: néhány jövevényt kinevezett elosztónak, másokat pedig a barátokért és családokért küldetett. Az emberek elkezdtek felfegyverkezni. Mindenki sürgöttforgott, Vint kivéve. A lány Sazedre pillantott, aki visszamosolygott rá. — Olykor csak várnunk kell, kisasszony — mondta a terrisi. — Akkor rájöhetünk, mi is volt, amiben mindvégig hittünk. Volt egy mondás, amit Kelsier úr felettébb kedvelt. — Mindig lesznek újabb titkok — suttogta Vin. — De, Saz, mindenkinek van dolga, engem kivéve. Eredetileg nemeseket kellett volna megölnöm, de Kelsier már ezt sem kérte tılem. — Félre kell állítani ıket — felelte Sazed —, de nem mindenáron megölni. Az ön szerepe talán abban állt, kisasszony, hogy rávilágítson erre az igazságra? A lány a fejét rázta. — Nem. Többet kell tennem, Saz. — Csalódottan megragadta az üres erszényt. Valami megzörrent benne. Belekukkantott, és észrevett az alján egy másik papírosdarabot, amit addig nem látott. Kivette, és óvatos mozdulatokkal széthajtotta. Az a rajz volt, amit Kelsier mutatott neki — a virág képe. Mare mindig magánál tartotta, és egy olyan jövırıl álmodott, amelyben a nap nem volt vörös, ahol a növények zölden pompáztak... 341

Felnézett. Bürokrata, politikus, katona... Van azonban még valami, amire minden királyságnak szüksége van. Egy jó orgyilkosra. Megfordult, kivett az övébıl egy fémmel teli fiolát, felhajtotta a tartalmát, aztán a folyadékkal lenyelt még néhány atiumgyöngyöt is. Odalépett a fegyverhalomhoz, és kiválasztott egy nyilakkal teli kis tegezt. Kıhegyő nyílvesszık meredtek benne. Nekilátott letörni a nyílhegyeket, és csak úgy háromcentinyi fanyelet hagyott meg nekik. Eldobálta a tollas szárakat. — Kisasszony? — kérdezte Sazed aggódó hangon. Vin elsétált mellette, és tovább turkált a fegyverek között. Megtalálta, amit keresett: egy ingszerő vértet, melyet nagy, egymásba kapcsolódó fémgyőrőkbıl alkottak. Egy tırrel és forrasz erısített ujjakkal kilazított néhányat. — Kisasszony, mit csinál? A lány odasétált egy nagy ládához, amelynek a tetején porított fémeket látott. Megtöltötte az erszényét többmaréknyi forraszporral. — Aggaszt az Uralkodó — mondta, miközben kivett egy reszelıt a dobozból, és lekapart egy keveset a tizenegyedik fémbıl. Megállt egy pillanatra, farkasszemet nézett az ismeretlen, ezüstös színő fémmel, aztán lenyelte a reszeléket, és kulacsából utána öntött egy kis vizet. Egy-két apró darabkát még a pótfioláiba is tett. — A forradalom minden bizonnyal megbirkózik vele — vélte a terrisi. — A szolgái nélkül nem olyan erıs. — Tévedsz. — Vin felállt és az ajtó felé indult. — Erıs, Saz. Kelsier nem érezte a hatalmát, legalábbis nem úgy, ahogy én. İ nem tudta, amit én tudok. — Hová indul, kisasszony? — kérdezte az ırzı a háta mögül. A lány megállt az ajtónyílásban, és megfordult. A köd körbeölelte. — A palotaegyüttesben van egy katonák és inkvizítorok által ırzött terem. Kelsier kétszer is megpróbált bejutni. — Visszafordult a sötéten kavargó köd felé. — Ma éjszaka kiderítem, mit ıriznek annyira.

342

Rájöttem, hogy hálás vagyok Rasheknek győlölködéséért. Jó, ha nem felejtem el, hogy vannak, akik irtóznak tılem. Nem népszerőséget vagy szeretetet keresek ugyanis: tisztem az emberiség jövıjét biztosítani.

Harminchatodik fejezet Vin csendesen lopakodott Kredik Shaw felé. A láthatár lángokban állt a háta mögött: a köd visszaverte és szétszórta az ezernyi fáklya fényét. Mintha az egész városra ragyogó kupola borult volna. És a fény sárga színben pompázott; annak idején Kelsier azt mondta, a napnak pont ilyen színőnek kellene lennie. Négy ır várakozott a palota kapujánál — ugyanannál a kapunál, ahol egykor a férfival együtt próbált meg behatolni —, és idegesen figyelték a közeledtét. İ lassan, némán lépett a ködtıl nedves macskakövön, ködköpönyege ünnepélyesen surrogott a testén. Az egyik katona harciasan feléje mutatott lándzsájával, mire Vin megállt közvetlenül a férfi elıtt. — Ismerlek titeket — mondta nekik. — Az üzemekben, a bányákban, a kohókban tengettétek életeteket. Tudtátok, hogy egy nap megölnek benneteket, és a családotok éhen hal. Így hát bőntudattól gyötörve, de önként csatlakoztatok az Uralkodó testırségéhez. A négy férfi zavartan pillantott egymásra. — A hátam mögött ragyogó fény — folytatta a lány — egy hatalmas szká felkelés fénye. Az egész város fellázadt az Uralkodó ellen. Nem hibáztatlak benneteket a döntésetekért, de változás közeleg. A felkelıknek sok hozzátok hasonlóan képzett katonára van szüksége. Menjetek, és csatlakozzatok hozzájuk! A Túlélı terén gyülekeznek. — A... Túlélı terén? — kérdezte egyikük. — Azon a téren, ahol a mai napon megölték Hathsin Túlélıjét. A négy férfi bizonytalan pillantásokat váltott.

343

Vin finoman felzendítette az érzelmeiket. — Nem kell többet együtt élnetek a bőntudattal. Végül az egyik katona elırelépett, és letépte az Uralkodó jelvényét az egyenruhájáról, aztán határozott léptekkel elindult az utcák sötétje felé. A többi három elgondolkodott, majd mindannyian követték. Nyitva állt Vin elıtt az út a palotába. Végigsétált a folyosón, aztán elment az ırök szobája mellett, miként azelıtt tette. Anélkül haladt el egy csapat beszélgetı katona elıtt, hogy bármelyiküket is bántotta volna, majd belépett a helyiség mögötti elıcsarnokba. A háta mögött az ırök felocsúdtak meglepetésükbıl, és riadót fújtak. Kirobbantak a folyosóra, de Vin felugrott, és a lámpaállványokat megtaszítva végigszáguldott a járatban. A férfiak hangja egyre messzebbrıl hallatszott. Tudta, hogy még futva sem érhetik utol. Megérkezett a folyosó végére, és ott lobogó köpönyeggel, puhán földet ért. Aztán határozottan, bárminemő sietség nélkül folytatta útját a palota belseje felé. Nem kellett sietnie. Hisz úgyis várták már. Végigment a boltíves folyosón, és belépett a kupolás központi terembe. Ezüst falfestmények sorakoztak a falakon, parázstartók égtek a sarkokban, a padlót ébenfekete márványlapok borították. Két inkvizítor állta útját. İ csendesen átlépdelt a termen. Egyenesen a csarnokban álló kisebb épület felé tartott. — Oly régóta keresünk már — szólalt meg az egyik inkvizítor csikorgó hangján —, és végül magad jössz el hozzánk. Másodjára. A lány úgy ötlépésnyire a bizarr páros elıtt megállt. Mindketten fél méterrel magasodtak föléje; arcukon magabiztos mosoly játszadozott. Vin atiumot égetett, aztán fellendítette a két kezét a köpönyege alól, és kétmaroknyi nyílhegyet szórt a levegıbe. Acél lobbantásával nagyot taszított a fémgyőrőkre, melyeket elızıleg lazán a nyílhegyek végén maradt, törött szárcsonkokra húzott. A vezetı inkvizítor visszataszító hangon felkuncogott, majd felemelte egyik kezét, és megvetıen a lövedékekre taszított. A lökés leszakította a győrőket a nyílszárakról, és a fémdarabok irányt változtattak. Maguk a nyílhegyek azonban folytatták útjukat — már nem lökte ıket hátulról az acéltaszítás ereje, de még mindig halálos lendülettel repültek. 344

Az inkvizítor meglepetten kinyitotta a száját, de kiáltani már nem maradt ideje, mert két tucat nyílhegy csapódott belé. Nem egy lövedék teljesen áthatolt a testén, és hangos koppanással pattantak le a szemközti kıfalról. A másik inkvizítor a lábába kapta a lövést. A fı inkvizítor görcsösen rángatózva összerogyott. A másik hörögve támolygott sérült lábán, de állva tudott maradni. Vin elıreiramodott, és fellobbantotta forraszát. A teremtmény megmozdult, hogy elállja az útját, de a lány benyúlt a köpenye alá, és nagy maroknyi forraszport szórt felé. Az inkvizítor összezavarodva megtorpant. Az ı „szeme" a porból semmi mást nem látott, csak vékony, kék vonalak felhıjét, melynek mindegyike egy-egy apró fémszemcsére mutatott. Ilyen nagyszámú fémdarabka pedig szinte vakító kék fényt bocsát ki magából. A lény dühösen megpördült, miközben Vin elszaladt mellette. Majd taszított egyet a poron, de miközben szétfújta, a lány elıkapta az egyik üvegtırét, és a férfi felé hajította. A kék vonalacskák és atiumárnyak zőrzavaros felhıje közepette az inkvizítor nem vette észre a tırt, és az combon találta. A teremtmény recsegı hangon szitkozódva hanyatlott a padlóra. Jó, hogy mőködött — futott át Vin agyán, miközben átugrott a másik inkvizítor teste fölött. — Nem voltam benne biztos, hogy az ı szemüket is elvakítja majd. Teljes súlyát nekivetette az ajtónak, és forraszt lobbantott, hogy az inkvizítor továbbra se tudja megcélozni a testén viselt fémeket. Nem fordult vissza, hogy megküzdjön a lényekkel, mert emlékezett, hogy mennyi fejfájást okozott Kelsiernek gyilkos ellenfele. A behatolás célja nem az volt, hogy öljön, hanem hogy információkat szerezzen, aztán elszeleljen. Betaszította a kis épület ajtaját, és majdnem elbotlott egy szınyegben, amit valamilyen egzotikus prémbıl készítettek. Homlokráncolva végigpásztázta a termet, hátha megpillant valamit, amit az Uralkodó hagyott ott. Itt kell lennie! — gondolta elkeseredetten. — Találnom kell valami módot arra, hogyan ölhetem meg, hogyan nyerhetjük meg ezt a csatát. Arra számított, az inkvizítorokat lefoglalja a sebesülésük ténye, amíg ı kideríti az Uralkodó titkát és elillan. 345

A teremnek csak egyetlen kijárata volt — az, amin ı is bejött. A csarnok közepén tőzhely égett. A falakat különös holmik borították: a legtöbbrıl prémek függtek, melyekre fura mintákat festettek. Néhány régi festményt is látott, melyeknek színe már elhalványult, vászna megsárgult. Gyorsan, sietve kutatott a szobában, hátha talál valamit, amit fegyverként használhat az Uralkodó ellen. Azonban sajnos semmi arra érdemes nem ötlött a szeme elé. A szoba idegennek, és egyben jelentéktelennek tőnt. Mondhatni kényelmes és otthonos volt, akár egy dolgozószoba vagy búvóhely. Különös tárgyak és díszek ékesítették — egy soha nem látott állat szarva, meg pár fura, széles és lapos talpú lábbeli. A hely olyan volt, akár valami harácsoló rágcsáló odúja, egy emlékekkel és relikviákkal telezsúfolt üreg. Egyszer csak valami megmozdult a szoba közepén. A tőzhely mellett forgószék állt, amely most lassan körbefordult, és egy fonnyadt, töpörödött öregember nézett farkasszemet Vinnel. A kopasz, májfoltos bırő vénség a hetvenes éveiben járhatott. Gazdag, sötét ruházatot viselt, és haragosan meredt a lányra. Ennyi — gondolta Vin. — Nem sikerült. Semmit sem találtam. Itt az ideje, hogy eltőnjek innen. Ám amint éppen azon volt, hogy megpördül és eliszkol, durva kezek ragadták meg hátulról. Szitkozódva próbált szabadulni, miközben lepillantott támadója véres lábára. Még forrasszal sem lett volna szabad, hogy rá tudjon állni. Megpróbálta kicsavarni magát a szorításból, de az inkvizítor erıs kézzel fogta. — Mi ez itt? — kérdezte az öreg parancsoló hangon, és felállt a karosszékbıl. — Sajnálom, Uralkodóm! — felelte válasz helyett az inkvizítor. Uralkodó? De hisz a saját szememmel láttam ıt! Fiatal ember volt! — Öld meg! — legyintett az aggastyán. — Uram — folytatta az inkvizítor. — Ez a gyermek... különösen érdekes példány. Megtarthatom egy idıre? — Miért olyan érdekes? — kérdezte az öreg, és nagyot sóhajtva visszaült a székébe. — Kérvényt kívánunk benyújtani, Uralkodóm — felelte a teremtmény —, az ortodoxia kantonjával kapcsolatban. — Már megint? — kérdezte a vénember fáradtan. 346

— Kérlek, uram! — felelte az inkvizítor. Vin tovább küzdött, forraszt lobbantva. A szörnyő lény azonban lefogta a két karját, és rúgkapálással sem ért el semmit. Hihetetlenül erıs! — gondolta elkeseredetten. Aztán eszébe jutott. A tizenegyedik fém. Az ismeretlen erı, mely a bensıjében nyugodott, melynek rejtélyes képességét magához vette. Felpillantott az öregre. Remélem, mőködik! Égetni kezdte a tizenegyedik fémet. Semmi sem történt. Kétségbeesetten tekergett az inkvizítor szorításában, és a csüggedés úgy hatalmasodott el rajta, mint ha jeges vízbe merült volna alá. Aztán megpillantotta azt a másikat. Épp az Uralkodó mellett állt. Honnan kerülhetett oda? Nem látta bejönni. A tömött szakállú férfi meleg, prémszegélyő gyapjúöltözéket viselt, mely nem számított éppen elıkelı viseletnek, de jó minıségőnek látszott. A férfi némán állt ott, és... elégedettnek tőnt. Arcán boldog mosoly ült. Vin félrebiccentette a fejét. Volt valami különös ebben a férfiban. Az arca nagyon hasonlított Kelsier gyilkosáéra, azonban ez itt idısebb volt, és... sokkal élettelibb. A lány oldalra pillantott. Egy másik ismeretlen férfi is állt a szobában, egy fiatal nemesember. Öltönyébıl ítélve kereskedı lehetett — egy felettébb vagyonos kereskedı. Mi folyik itt? A tizenegyedik fém kihunyt. Mindkét jövevény úgy elillant, mint ha szellemek lettek volna. — Rendben — egyezett bele a vén Uralkodó, és újra felsóhajtott. — Megadom, amit kértek. Néhány órán belül találkozunk. Tevidian már audienciát kért a palotán kívül. Meg akar tárgyalni egy s mást. — Vagy úgy... — szólt az inkvizítor. — Igen... jó, ha eljön. Nagyon jó. Vin tovább vergıdött, miközben a teremtmény a földre teperte, aztán felemelte a kezét. Valamit tartott a markában, de a lány nem látta, mi az. A lény lecsapott, és az ı fejébe fájdalom hasított. A forrasz ellenére minden elsötétült elıtte. *** 347

Elend az északi kapunál talált rá az apjára, a Venture-vár egyik kisebb bejáratánál, mely azonban csak a fenséges nagyteremmel összehasonlítva tőnt egyszerőbbnek. — Mi folyik itt? — kérdezte követelı hangon tıle, miközben magára kapta a felöltıjét. Haja összevissza állt. Venture nagyúr testırparancsnokai és csatornamesterei körében állt. Katonák és szolgák szaladgáltak a fehér-barna elıteremben; láthatóan nagyon meg voltak rémülve. Straff meg sem hallotta fia kérdését; egy küldöncöt szólított magához, aztán megparancsolta, hogy lóhalálában siessen a keleti csatornakikötıhöz. — Apám, mi ez az egész? — ismételte meg Elend. — Szká felkelés — vágta oda a férfi. Micsoda? — Elend alig hitt a fülének. Venture eközben újabb katonaosztagot szólított magához. — Lehetetlen! Szká felkelés, Luthadelben... Ez elképzelhetetlennek tőnt. Hiszen nincs is meg bennük a bátorság ilyesmihez. Végül is csak... Szkák. Valette is Szká — döbbent rá. — Meg kell tanulnom elvonatkoztatni a nemesi gondolkodásmódtól. Ki kell nyitnom végre a szemem! A helyırségnek se híre, se hamva nem volt: a városon kívül kergettek valamiféle másik lázadó csoportot. A szkákkal azonban végignézették azokat a borzalmas kivégzéseket egy hete, nem is beszélve a mai mészárlásról. Túlfeszítették a húrt. Temadre megjósolta. Csakúgy, mint fél tucat másik politikai gondolkodó. Megírták, hogy a Végsı Birodalom nem tarthat örökké. Akár egy isten áll az élén, akár nem, az emberek egy napon fellázadnak... Most pedig pontosan ez történik. És én megélhetem! De... rossz oldalon állok. — Miért vannak itt a csatornamesterek? — kérdezte. — Elhagyjuk a várost — hangzott Venture nagyúr tömör válasza. — Elhagyjuk a várat? — Elend nem hitt a fülének. — Ez nemeshez illı viselkedés? Straff felhorkant. — Ez nem a vitézségrıl szól, fiú, hanem a túlélésrıl. A szkák már a kapuknál ölik a helyırség itthon maradt tagjait. Nem áll szándékomban megvárni, míg a nemeseknek is fejét veszik! — De hát... 348

Apja megrázta a fejét. — Ettıl eltekintve is mennünk kell. Pár napja... valami történt a Bugyroknál. Az Uralkodó nem fog örülni, ha megtudja. — Hátrébb lépett, és intett a csatornamesterek fıparancsnokának. Szká felkelés? — Elend még mindig nem tért magához meglepetésébıl. — Mit is mondott Temadre? Hogy ha a szkák egyszer valóban fellázadnak, rögvest fékevesztett mészárlásba fognak. Minden nemesember élete onnantól kezdve veszélyben forog. Azt is megjövendölte, hogy a lázadást gyorsan leverik, de több ezren vesznek oda. Több tízezren. — Nos, fiú, menj és készülıdj! — Nem megyek veled. — Elend maga is meglepıdött a válaszán. Venture nagyúr a szemöldökét ráncolta. — Micsoda? Elend felpillantott az apjára. — Nem megyek, apám. — Ó, dehogyisnem! — És rávillantotta a fiúra egyik jól ismert haragos pillantását. Elend az apja szemébe nézett. De a férfi tekintetébıl látszott, hogy nem Elend épségéért aggódik. A harag sütött a szemébıl: a fiúra volt dühös, aki ellent mondott neki, az apjának. És különös módon Elend egyáltalán nem érezte úgy, hogy meg kellene hunyászkodnia. Valakinek véget kell vetni ennek. A lázadás jóra is fordulhat, de csak ha a szkák nem ragaszkodnak hozzá, hogy leöljék szövetségeseiket. És pontosan ez a nemesség szerepe — szövetségre kell lépniük a köznéppel az Uralkodó ellenében. İ a mi ellenségünk is. — Apám, komolyan beszélek. Én maradok. — A fészkes fenébe, fiú! Meddig akarsz még bosszantani? — Ez nem a bálokról és vacsorákról szól, apám. Valami sokkal fontosabbról. Straff nagyúr meglepıdött. — Semmi pimasz megjegyzés? Semmi komédiázás? Elend megrázta a fejét. Venture nagyúr váratlanul elmosolyodott. — Akkor hát maradj! Jó ötlet. Valakinek képviselnie kell a házat a városban, míg én összegyőjtöm erıinket. Igen... nagyon jó ötlet. Elend eltőnıdött, és a szemöldökét ráncolva figyelte az apja arcán szétterülı mosolyt. Az atium — azt akarja, hogy én bukjak el ıhelyette. És 349

még ha az Uralkodó nem is végez velem, apám arra számít, hogy a lázadásban végleg odaveszek. Akárhogy is, megszabadul tılem. Mindig alulmaradok vele szemben. Straff halkan elnevette magát, és sarkon fordult. — Legalább hagyj itt nekem néhány katonát! — A nagy részüket itt hagyom — válaszolta Venture. — Egy hajót is elég nehéz lesz kijuttatni a városból ebben a kavarodásban. Sok szerencsét, fiú! Add át jókívánságaimat az Uralkodónak. — Újra felnevetett, és elindult felnyergelt paripája felé. Elend némán állt a csarnokban. Hirtelen minden figyelem rá irányult. Az ırök és szolgák kétségbeesett pillantásokkal illették, amint rádöbbentek, hogy a vár ura cserbenhagyta ıket. Most... én parancsolok — gondolta Elend döbbenten. — Mitévı legyek? Odakinn a köd ezernyi lángnyelv fényétıl ragyogott. A katonák közeledı szká hordáról kiáltoztak. Kilépett a kapuba, és végigtekintett a kinti zőrzavaron: A csarnok elnémult mögötte; a rémült emberek kezdtek rádöbbenni helyzetük reménytelen voltára. Elend csak állt némán, majd hirtelen megpördült. — Parancsnok! — kiáltotta. — Szedd össze az embereidet és a megmaradt szolgákat — egyetlen lélekrıl se feledkezz meg —, aztán menjetek egyenesen a Lekal-várba! — A Lekal-... várba, uram? — Jobban védhetı hely — magyarázta Elend. — Továbbá, nekünk kevés emberünk van. Ha nem maradunk együtt, végünk. Felajánljuk a segítségünket a Lekal-családnak, cserébe a védelmükért. — De... uram — akadékoskodott a katona —, a Lekalok az ellenségei! Elend bólintott. — Azok, de valakinek meg kell tennie az elsı lépést. Mozgás! A férfi tisztelgett, aztán a dolgára szaladt. — És, parancsnok! — szólt utána. A katona megtorpant. — Válassz ki öt embert a legjobb katonáid közül! İk lesznek a testırségem. Neked pedig átadom az irányítást. Az öt embernek és nekem ugyanis dolgunk akad. — Uram? — kérdezte a parancsnok, aki már semmit sem értett. — Miféle dolguk? Elend visszafordult a köd felé. — Feladjuk magunkat. 350

*** Vin nedvességre ébredt. Köhögött, felnyögött, és érezte, amint éles fájdalom hasít a tarkójába. Kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett. Valaki lelocsolta egy vödör vízzel. Azonnal forraszt és ónt égetett, hogy teljesen magához térjen. Durva kezek ragadták meg, majd a levegıbe emelték. Újra köhögnie kellett, amint az inkvizítor a szájába erıltetett valamit. — Lenyelni! — parancsolta a teremtmény, és megcsavarta a kezét. A lány felkiáltott, és megpróbált ellenállni a fájdalomnak, de hiába. Végül feladta, és lenyelte a fémdarabot. — Most pedig égesd! — utasította az inkvizítor, és még jobban megcsavarta a karját. Vin ellenállt, miközben letapogatta az ismeretlen fémet a bensıjében. Lehet, hogy használhatatlan fémet akar vele égettetni, egy olyat, amitıl rosszul lesz — vagy, ami még rosszabb, megöli. De hát egyszerőbb módja is van annak, hogy megöljenek egy rabot. A fájdalom már olyan elviselhetetlen volt, hogy úgy tőnt, a karja menten kiszakad a helyébıl. Végül engedett a kínzásnak, és elégette a fémet. Minden egyéb fémkészlete azonnal semmivé lett. — Nagyon jó — csikorogta az inkvizítor, és leejtette a földre. A kı nedves volt; a kamra közepén álló tócsában összegyőlt a vödörnyi víz, amit ráborítottak. A teremtmény megfordult, és elhagyta a cellát, becsapva maga után a rácsos ajtót. Végül eltőnt a terem túlvégében álló ajtó mögött. Vin négykézlábra tápászkodott, aztán felült, a karját masszírozta. A fémjeim! — sikoltotta gondolatban. Mélyre nyúlt, de nem talált semmit. Egyetlen fémet sem érzett odabenn, még azt sem, amelyiket pillanatokkal azelıtt nyelt le. Mi a fene volt ez? Egy tizenkettedik fém? Talán az allomancia korántsem olyan véges, mint Kelsier és a többiek vélték? Mély levegıt vett, és megpróbált megnyugodni. Volt valami... ami folyamatosan nekinyomult az érzékeinek. Az Uralkodó jelenléte. Érezte, bár nem olyan erısen, mint annak idején, amikor Kelsier meghalt. Ennek ellenére nem volt vörösreze, nem tudott elrejtızni a majdhogynem mindenható kéz érintése elıl. Érezte, hogy a gyász 351

eltompítja az érzékeit... mintha egy hang azt suttogná, feküdjön csak le a kıre, és adja fel az egészet... Nem! Ki kell jutnom! Erısnek kell maradnom! Erınek erejével lábra állt, és körülnézett. Börtöne inkább hasonlított ketrecre, mint cellára. Három falat rácsok erısítettek, és semmilyen berendezési tárgyat nem látott — még csak gyékényszınyeget sem, vagy egyéb alvó alkalmatosságot. Levetkıztették; csak az alsónemőjét hagyták rajta. Bizonyára azért, hogy meggyızıdjenek, nincsen nála semmilyen egyéb fém. Körbepillantott. Egy hosszú és keskeny helyiségben állt, melynek csupasz kıfalai között az egyetlen berendezési tárgy a sarokba tett szék volt. Ha találnék egy kis darabka fémet... Keresgélni kezdett. Ösztönösen vasat próbált meg égetni, és várta, hogy a kék vonalak megjelennek — de természetesen nem volt nála vas, amit égethetett volna. Ostoba próbálkozására csak a fejét rázta, de ez is csak azt mutatta, hogy mennyire hozzászokott az allomanciához. Vaknak érezte magát. Nem égethetett ónt sem, hogy jobban hallja a hangokat. Nem égethetett forraszt, hogy felvértezze magát a sajgó karjából és fejébıl áradó fájdalom ellen. És bronzot sem égethetett, amivel más allomanták után kutathatott volna. Semmi. Semmije sem maradt. Korábban allomancia nélkül is tudtál élni — mondta magának szigorúan. — Most is menni fog. Ennek ellenére cellája csupasz padlóját fürkészte, hátha mégis rábukkan egy elejtett tőre vagy szögre. Semmit sem talált, így figyelmét a rácsra fordította. Azonban semmilyen módszer nem jutott eszébe, amivel akár csak egy apró lemezkényi vasra is szert tudott volna tenni. Milyen sok fém van itt! És egyiküket sem tudom használni! Visszaült a földre, összekuporodott a kıfal mellett, és csendesen remegett nedves ruhájában. A kinti sötétbıl néha-néha kis ködpamacs áramlott be a cella ablakán keresztül. Mi történt a forradalommal? Mi lett a barátaival? Úgy tőnt, mintha a köd odakint a szokásosnál kicsit fényesebben csillogott volna. Lámpások fénye az éjszakában? Ón nélkül érzékei túl erıtlenek voltak ahhoz, hogy megtudja. Mire is számítottam? — gondolta elkeseredetten. — Azt hittem, sikerrel járhatok ott, ahol Kelsier elbukott? İ tudta, hogy a tizenegyedik fém hasznavehetetlen. 352

Volt valami hatása, az igaz — de nem ölte meg az Uralkodót. Vin csak ült, gondolkodott, és megpróbálta kitalálni, hogy mi is történt. Valami ismerısnek tőnt abban, amit a tizenegyedik fém megmutatott neki. Nem azáltal, amit a látomások megmutattak; ismerıs érzés kerítette hatalmába, amikor a fémet égette. Arany. Amikor a tizenegyedik fémet égettem, olyan érzés fogott el, mint amikor Kelsier megmutatta az aranyat. Lehetséges, hogy a tizenegyedik fém valójában nem is „tizenegyedik"? Az arany és az atium párosítása mindig is furcsának tőnt neki. Az összes többi fémpárt a hasonlóság alapján alkották: egy alapfémbıl és annak ötvözetébıl, ahol a két fém ellentétes tulajdonsággal bírt. A vas vonz, az acél taszít. A cink vonz, a sárgaréz taszít. Ezt eddig mind logikusnak látta. Minden logikusan mőködött, kivéve az arany és az atium esete. Mi van akkor, ha a tizenegyedik fém valójában az atium vagy az arany ötvözete? Ez esetben... az arany és az atium valójában nem is egy pár. Különbözı dolgokra képesek. Hasonlítanak egymáshoz, de mégis különböznek. Olyanok, mint... Mint a többi fém, amelyek nagyobb négyes egységekre oszlanak. Mint például a testi tulajdonságokat befolyásoló fémek: a vas, az acél, az ón és a forrasz. A szellemi fémek: a bronz, a vörösréz, a cink és a sárgaréz. És... az idıt befolyásoló fémek: az arany és ötvözete, no meg az atium, és annak ötvözete. Ez azt jelenti, hogy létezik még egy, felfedezésre váró fém — talán azért, mert az atium és az arany túl értékes ahhoz, hogy különbözı ötvözeteket készítsenek belıle. De mit ért ezzel a tudással? Az elmélete szerint a tizenegyedik fém az arany ellentétes fémje lehet — az a fém, amelyik Kelsier elmondása szerint az összes közül a legkevésbé értékes. Az arany saját énjét mutatta meg neki — vagy legalábbis önmaga egyik olyan változatát, ami elég életszerőnek tőnt ahhoz, hogy megérintse. Ugyanakkor csak azt látta, mivé válhatott volna, ha a múltja másképp alakul. A tizenegyedik fém is valami hasonlót mővelt: ahelyett, hogy megmutatta volna Vin múltját, hasonló képeket idézett fel más emberek életébıl. Ez pedig... semmiféle segítséget nem jelentett a számára. Min változtat, ha tudja, hogy mi válhatott volna az 353

Uralkodóból? A mostani változatot kell legyıznie, azt a zsarnokot, aki a Végsı Birodalom felett uralkodik. Egy alak jelent meg az ajtóban — csuklyás, fekete köpönyegbe burkolózott inkvizítor. Arca rejtve maradt, de cövekszemő arca kilátszott a csuklya alól. — Itt az idı — csikorogta a teremtmény. Egy másik inkvizítor is megjelent az ajtóban, és kulcsokat húzott elı, hogy kinyissa Vin ajtaját. A lány idegei megfeszültek. Az ajtó kinyílt, ı pedig felugrott, és nekiiramodott. Mindig ilyen lassú voltam forrasz nélkül? — gondolta kétség-beesetten. Az inkvizítor megragadta a karját, mikor elhaladt mellette. A lény mozdulatai semmiféle érzelmet nem tükröztek; szinte közömbösen viselkedett, és Vin hamar rájött, hogy miért. Két keze természetfeletti gyorsasággal mozgott, amihez képest saját testének mőködése még lomhábbnak tőnt. Felemelte ıt, csavart rajta egyet, és könnyedén megtartotta. Gonosz vigyorra húzta a száját, és elıbukkantak undorítói ragyái is. Olyan sebhelyek, mint a... Nyílhegy ütötte sebek — gondolta rémülten. — Máris begyógyultak volna? Hogy lehet ez? Küzdeni próbált, de gyenge, forrasztól megfosztott teste nem vehette fel a versenyt az inkvizítor erejével. A teremtmény az ajtónyílás felé cipelte, mire a másik inkvizítor hátralépett, és a csuklyája alól elıtüremkedı cövekszemmel méregette a lányt. Bár az, amelyik felkapta ıt, visszataszítóan vigyorgott, ennek a másiknak az ajka tökéletesen egyenes vonalba húzódott. Mikor elhaladt mellette, Vin a másodikként érkezı inkvizítor felé köpött, és nyálával éppen eltalálta az egyik kiálló cöveket. Foglyul ejtıje kihurcolta a terembıl, és egy keskeny folyosón folytatták útjukat. A lány segítségért kiabált, bár tisztában volt vele, hogy sikolyai — már csak a Kredik Shaw méreteit tekintve is teljesen hiábavalók. De legalább felidegesítenie sikerült az inkvizítort, mert az megcsavarta a karját. — Csend legyen! — kiáltott rá, mikor ettıl fájdalmában felnyögött. Vin elhallgatott, és inkább az épületre koncentrált. Feltehetıen a palota egyik alacsonyabban fekvı szárnyában jártak; a folyosók túl hosszúak voltak a tornyokhoz vagy bástyákhoz képest. Díszítésben 354

nem volt hiány, de a termek ennek ellenére használaton kívül álltak. Makulátlanul tiszta szınyegek futottak a padlón, a bútorokat pedig még csak morzsa vagy karcolás sem csúfította. Az volt az érzése, hogy a falfestményekre ritkán esik emberi lény pillantása; még azok sem csodálják, akik gyakran fordulnak meg ezekben a termekben. Végül az inkvizítorok egy lépcsıfeljáróhoz értek, és elindultak felfelé. Ez az egyik torony lesz. Minden egyes felfelé vezetı lépéssel egyre jobban érezte az Uralkodó jelenlétét. Már a puszta gondolata is eltompította érzékeit és megfosztotta akaraterejétıl. Csak a zsibbadtság és a magányos fásultság maradt. Elernyedt az inkvizítor szorításában; többé nem küzdött. Felemésztette az összes energiáját, hogy megküzdjön az Uralkodó lelket sorvasztó hatásával. Hamarosan kiértek az alagútszerő lépcsıfeljáróból, és az inkvizítorok egy nagy, kör alakú terembe vitték, ahol — az Uralkodó bábos tevékenysége és a nemesek váraiban tett látogatások ellenére — egyetlen pillantással felmérte a környezetét. A látvány semmihez sem volt fogható. A terem hatalmas, zömök henger belsejére emlékeztetett. Az egyetlen, megszakítatlan körben futó fal üvegbıl készült. A hátulról érkezı fények miatt a terem kísértetiesen derengett. Az üveg különbözı színekben játszott, de a színek nem álltak össze jelenetekké. Inkább úgy nézett ki, mint ha egyetlen darabból faragták volna, és mintha az árnyalatok maguktól olvadtak volna össze hosszú, vékony sávokban... Akár a köd — csodálkozott Vin. — Színes ködfolyamok, amelyek körbefolyják az egész termet. Az Uralkodó a terem közepén ült egy megemelt trónuson. Nem az öreg Uralkodó volt — egy fiatalabb változat. Az a jóképő férfi, aki megölte Kelsiert. Egy csaló? Nem, érzem a jelenlétét, mint ahogyan az elızı erejét is éreztem. A két férfi egy és ugyanaz. Ezek szerint megtudja változtatni a kinézetét? Fiatalként tőnik fel, mikor vonzónak akar látszani? Szürke köpönyeges, szemük körül tetoválást viselı obligátorok kis csoportja beszélgetett a terem hátsó végében. Hét inkvizítor várakozott a teremben, akár holmi vasszemő árnyak. Az ıt kísérı két lénnyel 355

együtt kilencen voltak. Ragyás arcú foglyul ejtıje átadta egy másik inkvizítornak, aki ugyanolyan erıs marokkal szorította. — Vágjunk bele! — szólalt meg az Uralkodó. Az egyik obligátor elırelépett, és meghajolt. A hideg futott végig a lányon, mikor rájött, hogy ismeri ezt az embert. Tevidian nádorprelán! — Rémülten nézte a vékony, kopaszodó férfit. — Az... apám. — Uram — kezdte Tevidian —, bocsáss meg, de nem értem. Egyszer már megvitattuk ezt a kérdést! — Az inkvizítorok elmondása szerint új részletek merültek fel — szólt az Uralkodó fáradt hangon. Tevidian Vint méregette, és zavartan ráncolta a homlokát. Nem tudja, ki vagyok. Sosem tudta, hogy van egy gyermeke. — Uram — folytatta Tevidian, és levette a szemét a lányról. — Nézz ki az ablakodon! Nincs jobb dolgunk, mint errıl tárgyalni? Az egész város a lázadók kezére került! Szká fáklyák világítják meg az éjszakákat: már a ködbe is kimerészkednek! Zendülésük közben istenkáromló szózatokat zengnek; megtámadják a nemesek várait! — Hadd csinálják — válaszolta az Uralkodó nemtörıdöm hangsúllyal. Kimerültnek tőnt. Erıt sugárzott, ahogy ott ült a trónján, de testtartása és hangja valahogy mégis kimerültségrıl árulkodott. — Na de, uram! — csattant fel Tevidian. — A nagy házak sorra esnek el! Az Uralkodó elutasítóan intett. — Jót tesz nekik, ha egykét évszázadonként megtisztulnak. Erısíti a bizonytalanságot, és megakadályozza, hogy az arisztokrácia túlságosan gıgössé váljon. Általában hagyom, hogy ostoba háborúságok során öljék le egymást, de a lázadások is segítenek. — És... ha a szkák bejutnak a palotába? — Akkor majd elbánok velük — felelte az Uralkodó halkan. — Ne faggass errıl többet! — Igenis, uram — fejezte be Tevidian, aztán meghajolt, és visszament a helyére. — Tehát — fordult oda az Uralkodó várakozó inkvizítoraihoz —, mi az, amirıl szólni kívántatok?

356

A sebhelyes inkvizítor elırelépett. — Uralkodóm, azzal a kéréssel fordulunk hozzád, hogy a minisztérium vezetését vedd el ezektıl a... férfiaktól, és bízd inkább az inkvizítorokra! — Ezt már megvitattuk — mondta az Uralkodó. — Rád és a testvéreidre fontosabb feladatok elvégzése vár. Túlságosan értékesek vagytok, mintsem hogy egyszerő adminisztrációs tevékenységekben pazaroljátok el a tehetségeteket. — Pedig — folytatta az inkvizítor — azzal, hogy hétköznapi emberekre bíztad a minisztérium vezetését, akaratlanul is engedted, hogy megtelepedjen a korrupció és a bőn szent palotád szívében! — Gyenge érvek! — köpte oda Tevidian. — Túl gyakran mondogatsz hasonlókat, Kar, de soha nem tudsz semmit sem bizonyítani. A Karnak nevezett lassan megfordult, és félelmetes vigyorát megvilágította az ablak felıl érkezı hullámzó, színes fény. Vin megremegett. Ez a vigyor már majdnem olyan felkavaró volt, mint az Uralkodó csillapító hatása. — Bizonyítékot akarsz? — érdeklıdött az inkivzítor. — Akkor hát mondd meg nekem, nádorprelán, felismered ezt a lányt? — Ugyan már, persze, hogy nem! — felelte Tevidian felháborodottan. — Mi köze lenne egy szká lánynak a minisztérium kormányzásához? — Minden — válaszolta Kar, és Vinhez fordult. — Ó, igen... minden. Áruld el az Uralkodónak gyermekem, hogy ki az apád! A lány próbált elhátrálni, de az Uralkodó allomanciája végzetes erıvel nehezedett rá és az inkvizítor keze túl erısen szorította... — Nem tudom — ennyit sikerült kipréselnie összeszorított fogsora között. Az Uralkodó kissé felkapta a fejét, felé fordult, és elırehajolt. — Az Uralkodónak nem hazudhatsz, gyermekem — mondta Kar halk, érdes hangon. — Évszázadok óta létezik, és olyan módon alkalmazza az allomanciát, ahogy más halandó nem képes rá. A szívverésedbıl olvas, és a szemeden keresztül látja az érzéseidet. Pontosan érzékeli, hogy mikor hazudsz. Tudja... ó, igen. Pontosan tudja. — Sosem ismertem az apámat — állította Vin csökönyösen. Ha az inkvizítor meg akart tudni valamit, akkor annak titokban tartása tőnt a legjobb ötletnek. — Egyszerő utcakölyök vagyok. 357

— Egy ködszerzet utcakölyök? — kérdezett vissza Kar. — Nahát, ez felettébb érdekes. Nem igaz, Tevidian? A nádorprelán megdermedt, és a ráncok tovább mélyültek a homlokán. Az Uralkodó lassan felállt, lelépdelt emelvénye lépcsıin, és Vin felé tartott. — Igen, uram — bólintott Kar. — Az ı allomantikus erejét érezted korábban. Tudod, hogy érett ködszerzet, ráadásul hihetetlenül erıs is. Ennek ellenére azt állítja, hogy az utcán nıtt fel. Miféle nemesi ház hagy magára egy ilyen gyermeket? Hiszen ahhoz, hogy ezzel az erıvel rendelkezzen, rendkívül tiszta vérvonalból kell származnia. Legalább az egyik szülıje nagyon elıkelı kell, hogy legyen. — Mire célzol? — kérdezte Tevidian haragosan, és elsápadt. Az Uralkodó mindkét férfit figyelmen kívül hagyta. Végigsétált a csillámló padló áramló színein, és megállt Vin elıtt. Milyen közel van! Csillapítása olyan erıteljesen hatott rá, hogy már félelmet sem érzett. Csak egyetlen érzelemre volt képes: mély, mindent elsöprı, szörnyő sajnálatra. Az Uralkodó finom mozdulattal a kezébe vette a lány arcát, és félrehajtotta a fejét, hogy belenézhessen a szemébe. — Ki az apád, gyermekem? — kérdezte halkan. — Én... — Kétségbeesés munkált benne. Fájdalom, bánat és halálvágy. Az Uralkodó közel húzta magához Vin arcát, és belenézett a szemébe. Ebben a pillanatban a lány megtudta az igazságot. Látta az Uralkodó egy részét; érzékelte az erejét. Isteni erejét. Nem aggódott a szká felkelés miatt. Miért is kellene aggódnia? Ha akarná, egyedül, saját kezőleg mészárolhatna le mindenkit a városban. Vin tudta, hogy ez az igazság. Lehet, hogy idıbe telne, de az idık végezetéig öldökölhetne, fáradhatatlanul. Nincs szüksége, hogy bármiféle felkelés rettegésben tartsa. Soha nem is volt rá szüksége. Kelsier szörnyő, szörnyő hibát vétett. — Az apád, gyermekem... — ismételte meg az Uralkodó, és kérdése úgy nehezedett rá, mint valami lelkét nyomasztó súly. Akarata ellenére kezdett el beszélni. — A bátyám... azt mondta, hogy az a férfi ott az apám. A nádorprelán. — Könynyek csordultak le az arcán, bár miután az Uralkodó elfordult tıle, már nemigen emlékezett, hogy miért is sírt. 358

— Hazugság, uram! — mondta Tevidian, és hátrálni kezdett. — Nem tud ı semmit! Csak egy ostoba gyermek. — Mondd meg az igazat, Tevidian! — parancsolta az Uralkodó, és lassan az obligátorhoz sétált. — Összefeküdtél valaha szká nıvel? A nádorprelán elıször nem válaszolt. Végül kibökte: — Betartottam a törvényt! Minden alkalommal megölettem ıket. — Hazudsz — mondta az Uralkodó, és meglepettnek tőnt. — Nem vagy biztos benne. Tevidian láthatóan reszketett. — Úgy... úgy hiszem, minddel végeztem, uram. Volt... volt egy, akivel esetleg túl engedékeny lehettem. Elıször nem tudtam róla, hogy szká. A katona, akit küldtem, hogy ölje meg, túl elnézı volt, és futni hagyta. De végül rátaláltam. — Mondd csak — folytatta az Uralkodó, — született ennek a nınek gyermeke? A teremben néma csend honolt. — Igen, uram — felelte a nádorprelán. Az Uralkodó lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Visszafordult a trónja felé. — A tiétek — vetette oda az inkvizítoroknak. Hat közülük azonnal átszaladt a termen; üdvrivalgásban törtek ki, és köpenyeik alól obszidiánkéseket húztak elı. Tevidian felemelte a két karját, és felüvöltött, mikor az inkvizítorok, átadva magukat kegyetlenségüknek, nekiestek. Vér buggyant fel minden alkalommal, amikor tırüket a haldokló testbe mártották. A többi obligátor hátrébb húzódott, és szörnyülködve figyelték az eseményeket. Kar hátramaradt, és a Vint fogva tartó inkvizítorral együtt némán mosolygott. Egy harmadik is kimaradt az öldöklésbıl, bár a lány nem értette az okát. — Az állításod beigazolódott, Kar — szólt az Uralkodó, aki újból kimerülten ült a trónján. — Úgy látszik, túlságosan megbíztam az... emberek engedelmességében. Nem követtem el hibát. Soha nem követtem el még hibát. Azonban itt az ideje, hogy a dolgok megváltozzanak. Győjtsd össze a fıprelánokat és hozasd ide ıket — keljenek ki az ágyukból is, ha muszáj! Tanúi lesznek, amikor átadom a minisztérium feletti uralmat és hatalmat az inkvizíció kantonjának. Kar vigyorgó szája még szélesebbre húzódott. — A félvér gyermeket el kell pusztítani. 359

— Természetesen, uram — felelte Kar. — Bár... néhány kérdést szeretnék még feltenni neki elıtte. Tagja volt egy szká mívesekbıl álló csoportnak. Ha a segítségével rábukkanunk a többiekre... — Rendben — válaszolta az Uralkodó. — Végül is ez a feladatod.

360

Van-e csodálatosabb a napnál? Gyakran nézem, ahogy felbukkan a láthatáron. Álmatlan éjszakáimból sokszor ébredek még hajnal elıtt. Minden alkalommal, amikor megpillantom megnyugtató sárga fényét, egy kicsit mindig eltökéltebb, reménykedıbb leszek. Bizonyos tekintetben a napfénynek köszönhetem, hogy még nem adtam fel.

Harminchetedik fejezet Kelsier, te átkozott bolond! — gondolta Dockson, miközben jegyzeteket firkált az asztalra tett térképre. — Miért csatangolsz el örökké, és hagyod rám a rendezetlen dolgaidat? Azonban tudta, hogy csalódottsága nem valódi érzésekbıl fakad — egyszerően csak így tudta távol tartani gondolatait Kel halálától. A módszer mőködött. Kelsier része a tervben, a látomásai, a karizmatikus vezetıi képességei, mind odalettek. Most Dockson következett. Fogta barátja eredeti elképzelését, és megváltoztatta. A káoszt kezelhetı szinten tartotta, és a legjobb felszereléssel látta el a legbiztosabbnak tőnı embereket. Különítményeket indított, hogy elfoglalják a stratégiailag fontosabb pontokat — az étel- és vízraktárakat —, mielıtt az általános lázadás lecsaphatna rájuk. Röviden, azt tette, ami mindig is a feladata volt: valóra váltotta Kelsier álmait. A terem elejébıl lárma hallatszott, és Dockson felkapta a fejét, mikor egy futár rontott be hozzá. A férfi egyenesen feléje tartott, a raktár közepébe. — Milyen hírt hoztál? — kérdezte Dockson a jövevénytıl. A futár a fejét rázta. Fiatal, birodalmi egyenruhába öltözött férfi volt, de levette a zekéjét, hogy kevésbé legyen feltőnı. — Sajnálom, uram — szólt halkan. — Egy ır sem látta kijönni Vint, és... nos, egyikıjük azt állítja, hogy látta, amint a palota föld alatti börtöne felé vonszolják. — Ki tudjátok szabadítani? — kérdezte Dockson. A Goradel nevő katona elsápadt. Nem sokkal korábban még az Uralkodót szolgálta. Dockson valójában nem is tudta igazán, mennyire 361

bízhat meg benne. Viszont, mivel korábban a palota ırségéhez tartozott, olyan helyekre tudott beférkızni, ahová más szká nem. Korábbi társai nem tudták, hogy idıközben átállt a másik oldalra. Feltéve, hogy tényleg átállt. De hát az események túl gyorsan pörögtek ahhoz, hogy efféléken rágódjon. Dockson úgy döntött, hogy kihasználja a lehetıséget. Úgy határozott, az ösztöneire hagyatkozik. — Nos? — ismételte meg a kérdést. Goradel megrázta a fejét. — Egy inkvizítor tartotta fogva, uram. Nem tudtam kiszabadítani. Nem lett volna meg hozzá a hatalmam. Nem... Dockson felsóhajtott. Átkozott, ostoba lány! Lehetett volna több esze is. Kelsier túlzottan nagy hatással volt rá. Távozásra intette a katonát, majd felnézett, amikor besétált Hammond, vállán egy törött markolatú, hosszú kardot nyugtatva. — Vége — szólalt meg a martalóc. — Elariel vára most esett el. Bár úgy látszik, Lekal még mindig tartja magát. Dockson bólintott. — Hamarosan szükségünk lesz az embereidre a palotában. Minél hamarabb bejutunk, annál nagyobb eséllyel tudjuk megmenteni Vint. Noha az ösztönei azt súgták, túl késı lesz már, hogy segíthessenek. A fı erıket összegyőjteni és megszervezni órákat vesz igénybe. A palota ostromában egymás után akarta bevetni a seregeket. Igazság szerint ebben a pillanatban nem engedhette meg magának, hogy embereket különítsen el egy mentési küldetésre. Kelsier minden bizonnyal a lány után eredt volna, de Dockson nem ment bele ilyen ırültségekbe. Ahogy mindig is mondta: muszáj, hogy a bandában valaki ésszerően lássa a dolgokat. A palota nem az a hely, amit gondos elıkészületek nélkül meg lehetne támadni; Vin bukása is jól bizonyítja ezt. Most csak magára számíthat. — Összeszedem az embereimet — jelentette ki Ham, majd bólintott, miközben eldobta a fegyverét. — Viszont szükségem lesz egy új kardra. Dockson felsóhajtott. — Ilyenek vagytok ti, martalócok! Mindig eltörtök valamit. Akkor menj, és nézz szét, hátha találsz egy újat! Ham elindult. — Ha látod Sazedet — kiáltott utána Dockson —, mondd meg neki, hogy... 362

Elhallgatott, mert a figyelmét elvonta egy csapat szká lázadó, akik egy vászonzsákkal letakart fejő fogollyal masíroztak be a terembe. — Mi ez? — kérdezte tılük. Az egyik lázadó könyökkel oldalba vágta a rabot. — Azt hiszem, valami fontos ember, uram. Fegyvertelenül jelent meg nálunk, és azt kérte, hogy vigyük el hozzád. Aranyat ígért cserébe, ha megtesszük. Dockson felhúzta a szemöldökét. A felkelı közlegény lehúzta a csuklyát, és ott állt elıttük Elend Venture. A körszakállas míves pislogott a meglepettségtıl. — Maga itt? Elend körbenézett. Nyugtalansága ellenére mindent összevéve bátran tartotta magát. — Ismerjük egymást? — Nem egészen — válaszolta Dockson. A fenébe is. Most nincs idım rabokkal foglalkozni. Mégis, a Venture fiú... Szükségük lesz kapcsolatokra a nagy hatalmú nemeseknél, ha a harcoknak egyszer vége szakad. — Azért jöttem, hogy fegyverszünetet ajánljak — jelentette be Elend Venture. — Micsoda? — kérdezte Dockson. — A Venture-ház nem fog ellenállást tanúsítani — magyarázta a nemesifjú. — És talán a többi nemesnél is el tudom érni, hogy hallgassanak rám. Rettegnek: nincs értelme legyilkolni ıket. Dockson felhorkant. — Én pedig nem igazán hagyhatom, hogy ellenséges fegyveres erık garázdálkodjanak a városban. — Ha kiirtják a nemességet, nem sokáig húzzák! — figyelmeztetett Elend. — Mi irányítjuk a gazdaságot: a birodalom összeomlik nélkülünk. — Valami ilyesmi lenne a lényege ennek az egésznek — felelte Dockson. — Nézze, nem sok idım van... — Muszáj meghallgatnia! — kiáltotta Elend Venture kétségbeesetten. — Ha a felkelés zőrzavarral és vérontással indul, végül el fog bukni! Tanulmányoztam az efféle eseteket, és tudom, mirıl beszélek! Miután a kezdeti konfliktus veszít az erejébıl, az emberek más pusztítanivaló után néznek. Maguk között fognak ellenségeket keresni. Irányítás alatt kell tartania a seregeket! Dockson nem szólt egy szót sem. Elend Venture bolond és piperkıc hírében állt, de most valahogy... ıszintének látszott.

363

— Segítek önnek — ajánlotta az arisztokrata. — Hagyja békében a nemesek várait, az erıit összpontosítsa inkább a minisztériumra és az Uralkodóra: az igazi ellenségre. — Figyeljen — felelte Dockson —, visszahívom a seregeinket a Venture-vártól. Valószínőleg nincs értelme ellenük harcolni most, hogy... — A katonáimat a Lekal-várhoz irányítottam — vetette ellen Elend. — Hívja vissza az embereiket az összes nemes várától. Nem fogják oldalba támadni magukat. Inkább elbújnak a falak mögött, és aggódnak a sorsuk miatt. Ebben talán igaza van. — Meggondoljuk... — Dockson elhallgatott, mert észrevette, hogy Elend már nem figyel rá. Ezzel aztán átkozottul nehéz társalogni! A fiatalember furán meredt Hammondra, aki éppen egy új karddal tért vissza. Elend elfintorodott, majd a szeme kikerekedett. — Önt ismerem! Ön mentette meg Renoux lovag szolgáit a kivégzéstıl! Hirtelen támadt buzgósággal fordult újra Docksonhoz. — Ezek szerint ismeri Valette-t? İ is megmondhatja, hogy hallgasson rám! Dockson és Ham összenéztek. — Mi az? — tudakolta Elend. — Vin... — kezdte Dockson. Valette... néhány órával ezelıtt elment a palotába. Sajnálom, fiam. Minden bizonnyal most az Uralkodó egyik börtöncellájában tartják fogva. Feltéve, hogy még egyáltalán életben van. *** Kar visszatuszkolta Vint a cellába. A lány a földre esett; gurulás közben alsóruhája megcsavarodott a teste körül; a feje nekicsapódott a cella falának. Az inkvizítor elmosolyodott, majd bevágta az ajtót. — Köszönöm neked — mondta a rácsokon keresztül. — Segítettél elérnünk valamit, aminek már régen itt volt az ideje. Most, hogy az Uralkodó által kifejtett nyomás egy kissé enyhült, Vin felnézett a férfira. 364

— Sajnálom, hogy Bendal nem lehet ma itt — folytatta Kar. — Évekig üldözte a bátyádat, és közben esküdözött, hogy Tevidian egy szká félvér apja. Szegény Bendal... bárcsak az Uralkodó meghagyta volna nekünk a Túlélıt, akkor bosszút állhatnánk rajta. A lányra nézett, és megrázta cövekszemő fejét. — De mindegy is. A végén tisztázta magát. Mindannyian hittünk a bátyádnak, de Bendal... még akkor sem volt meggyızve. És végül rád talált. — A bátyámnak? — kérdezte Vin, és nagy nehezen feltápászkodott. — İ árult el engem? — Elárult téged? — kérdezte Kar hitetlenkedve. — Miközben haldoklott, váltig állította, hogy te már réges-régen éhen vesztél! Éjjelnappal ezt kiáltozta, miközben a minisztérium emberei kínozták. Az inkvizítorok kínzása okozta fájdalom igen embert próbáló... de ezt te is hamarosan megtapasztalhatod. — Újra elmosolyodott. — Elıször azonban hadd mutassak neked valamit! Néhány ır meztelen, megkötözött alakot vonszolt be a terembe. A verések nyomát viselı, vérzı férfi a kıpadlóra zuhant, mikor betuszkolták a Vin melletti cellába. — Sazed? — kiáltotta a lány, és a rácsokhoz sietett. A terrisi kábultan feküdt, míg a katonák egy kıpadlózatba süllyesztett fémkarikához láncolták a kezét és a lábát. Olyan súlyos mértékő ütlegelést szenvedett el, hogy alig volt magánál, és testét semmiféle ruhadarab nem borította. Vin elfordult a férfi meztelenségét látva, de nem annyira gyorsan, hogy ne vehette volna észre a lábai között lévı sebhelyet — egy vágás nyomát —, ott, ahol a férfiasságának kellett volna lennie. Minden terrisi szolga eunuch — mondta neki egyszer Sazed. Azt a sebet nem most szerezte, de az ütések nyomai, a vágások és horzsolások frissek voltak. — Téged keresve szökött be a palotába; úgy találtunk rá — folytatta Kar. — Láthatóan aggódott a biztonságod miatt. — Mit tettetek vele? — kérdezte Vin alig hallhatóan. — Ó, nagyon is keveset... eddig — válaszolta Kar. - Talán nem érted, hogy miért beszéltem neked a bátyádról. Talán bolondnak tartasz, ha bevallom, hogy a bátyádban elpattant valami, mielıtt kiszedtük volna a titkát. Ugyanakkor nem vagyok annyira bolond, hogy ne ismerjek be 365

egy tévedést. El kellett volna húznunk a kínzását... hagynunk kellett volna, hogy hosszabb ideig szenvedjen. Ez valóban hiba volt. Gonoszul vigyorgott, és Sazedre pillantott. — Ezt a hibát nem követjük el újra, gyermekem. Nem, ezúttal más taktikát választunk. Végig fogod nézni, ahogy a terrisit megkínozzuk. Nagyon oda fogunk figyelni, hogy a fájdalma sokáig tartson, és minden pillanatát érezze. Ha elmondod nekünk, amit tudni akarunk, abbahagyjuk. A lány szörnyülködve megremegett. — Ne... kérem...! — Ó, igen — mondta Kar. — Miért is nem tőnıdsz el egy kicsit, hogy vajon mit fogunk vele tenni? Az Uralkodó elrendelte, hogy legyek jelen, de most mennem kell, hogy hivatalosan is átvegyem a minisztérium feletti hatalmat. Elkezdjük, amint visszajöttem. Azzal megfordult, és fekete köpönyege végigsúrolta a padlót. Az ırök a nyomában. Valószínőleg az elıterembe tartottak, hogy elfoglalják az ırhelyüket. — Ó, Sazed! — sóhajtott Vin, és térdre ereszkedett a cella rácsai mögött. — Nahát, kisasszony! — szólalt meg Sazed meglepıen tiszta hangon. — Mit is mondtunk az alsóruhában szaladgálásról? Ha Dockson úr most itt lenne, bizonyára megszidná. A lány megdöbbenve pillantott fel. A terrisi rámosolygott. — Sazed! — mondta Vin halkan, és abba az irányba nézett, amerre az ırök kimentek. — Te eszméletednél vagy? — Nagyon is — felelte a férfi. Nyugodt, erıs hangja éles ellentétben állt meggyötört testével. — Úgy sajnálom...! — szabadkozott a lány. — Miért követtél? Maradnod kellett volna. Miért nem hagytál magamra, ha már úgyis ilyen ostobaságra készültem? Az ırzı felé fordította összetört arcát. Az egyik szeme bedagadt, de a másikkal egyenesen Vin szemébe nézett. — Kisasszony — mondta ünnepélyesen —, megesküdtem Kelsier mesternek, hogy vigyázok az ön biztonságára. Egy terrisi nem tesz könnyelmő fogadalmakat. — De... tudnod kellett volna, hogy el fognak kapni — tiltakozott Vin, és szégyenében a földet nézte. — Tudtam, kisasszony. De hiszen, milyen más módon érhettem volna el, hogy ide hozzanak, az ön közelébe? 366

A lány felnézett. — Ide hozzanak... a közelembe? — Igen, kisasszony. Azt hiszem, egyvalami közös a minisztériumban és a saját népemben. Mindkét fél alábecsüli, mi mindent sikerülhet véghezvinnie. Ekkor becsukta a szemét, és a teste megváltozott. Mintha leeresztett volna. Az izmok elgyengültek és összementek. A hús lógott a csontokon. — Sazed! — kiáltott fel Vin, és nekifeszülve a rácsoknak próbálta elérni a szolgát. — Minden rendben, kisasszony — mondta a terrisi halk, ijesztıen gyenge hangon. — Csak szükségem van egypár pillanatra, hogy... összeszedjem az erımet. Összeszedjem az erımet. A lány csendben maradt, kezét leengedte, és az ırzıt nézte. Lehet, hogy... Olyan gyengének látszott — mintha valami elszívná az erejét; az izmait is akár. És talán valahol máshol... raktározta volna el... Sazed szeme felpattant. A teste újra felvette a régi formáját. Aztán az izmok elkezdtek visszanıni. Valójában olyannyira, hogy lassan a terrisié szemlátomást túlszárnyalta Ham testi erejét is. A tagbaszakadt, izmos Sazed rámosolygott Vinre. Ezután könnyőszerrel eltépte a kötelékeit, és felállt. A lány hatalmas, emberfeletti izmokkal rendelkezı férfit látott maga elıtt, aki teljes mértékben különbözött a korábban megismert csendes, hórihorgas tudóstól. Az Uralkodó beszélt az erejükrıl a naplójában — jutott eszébe. — Azt írta, hogy az a Rashek nevő ember egymaga emelt fel egy sziklatömböt, és dobta félre az útból. — De hiszen megfosztottak minden ékszeredtıl! — mondta Vin. — Hová rejtetted a fémet? A terrisi mosolygott, és megragadta az ıket elválasztó rácsot. — Ellestem öntıl egy fogást, kisasszony: lenyeltem! — Majd kitépte a rácsot a helyérıl. Vin a szomszédos cellába futott, és átölelte a férfit. — Köszönöm! — Hát persze — felelte amaz, és gyengéden odébb tolta a lányt. Ezután hatalmas tenyerével cellájának ajtajára csapott, amitıl az recsegve kidılt. — Siessen, kisasszony! Biztonságban kell tudnom önt. 367

Kisvártatva megjelent a két ır, aki Sazedet bedobta a cellába. Kıvé dermedtek, amikor egy monstrumot láttak a gyenge férfi helyett, akit korábban úgy helyben hagytak. Az ırzı feléjük ugrott, kezében a Vin cellájának rácsából kitépett rúddal. A ferukímia azonban láthatóan csak erıt kölcsönzött testének, gyorsaságot nem. Nehézkesen mozgott, így az ırök segítségért szaladtak. — Jöjjön hát, kisasszony! — biztatta Sazed a lányt, és ellökte a rácsot. — Az erım nem tart sokáig; a fém, amit lenyeltem, nem volt elég nagy, hogy elég ferukímiai erıt raktározzon. Még a beszéd is fárasztotta, máris elkezdett összemenni. Vin kisurrant mellette a cellából, és futásnak eredt. A szomszédos ırterem egész kicsi volt, csak két szék fért el benne. Az egyik alatt azonban talált egy köpönyeget, amibe az egyik ır vacsoráját bugyolálták. Felkapta a köpenyt, és Sazedre terítette. — Köszönöm, kisasszony. Vin bólintott, aztán az ajtóhoz lépett, és kilesett rajta. A terembıl nyíló nagyobb helyiség üresen állt, és két folyosó nyílt belıle — az egyik jobbra kanyarodott, a másik pedig vele szemben folytatódott, aztán eltőnt a félhomályban. A tıle balra esı fal mentén faládák sorakoztak, és a terem közepén egy nagy asztal állt. A lány reszketni kezdett, mikor meglátta az odaszáradt vért és az asztal mellett sorakozó éles eszközöket. Itt végezzük mindketten, ha nem vagyunk elég gyorsak. Intett a terrisinek, hogy kövesse. Azonban rögvest kıvé dermedt, amikor egy csapatnyi katona jelent meg a távolabbi folyosón, élükön az egyik már ismert ırrel. Halkan átkozódni kezdett. Korábban is meghallhatta volna jöttüket, ha van nála egy kis ón. Hátrapillantott. Sazed lomhán lépkedett az ırök termében. Ferukímiai ereje elpárolgott, a katonák pedig jól helybenhagyták, mielıtt belökték a cellájába. Így most alig tudott járni. — Siessen, kisasszony! — kiáltotta, és elıremutogatott. — Fusson! Még mindig van mit tanulnod a barátságról, Vin — hallotta Kelsier suttogó szavait. — Remélem, egy nap rájössz, hogy mit jelent... Nem hagyhatom itt. És nem is fogom! 368

Nekiiramodott. Felkapott két kínzókést az asztalról, melyeknek csillogó, kifényesített acélpengéje felragyogott az ujjai között. Felpattant az asztal tetejére, majd jókora ugrással a katonák elıtt termett. Bár allomanciára nem támaszkodhatott, mégis repült. A több hónapnyi gyakorlás megtette a hatását, még fémek nélkül is. Földet érés közben kését az egyik meglepett katona nyakába döfte. Egy kicsit nagyobb erıvel érkezett meg, mint tervezte, de sikerült kikerülnie egy másik fegyverest, aki szitkozódott, és feléje sújtott. A kard nagyot csendült a háta mögötti kıfalon. İ megpördült, és újabb katonát támadott meg. Mindkét combját felhasította, mire a férfi fájdalmában hátratántorodott. Túl sokan vannak! Legalább kéttucatnyian jöttek ellene. Megpróbált nekirontani egy harmadiknak is, de valamelyikük meglendítette a botját, és az oldalába vágott vele. A lány felnyögött a fájdalomtól, és ahogy az ütés erejétıl az oldalára huppant, a kés kiesett a kezébıl. Most nem volt kéznél a forrasz, hogy enyhítse az esés fájdalmát. Csattanva zuhant a kıpadlóra, és kábultan a falhoz gurult. Küszködve próbált felkelni, de sikertelenül. Azt is csak homályosan érzékelte, hogy nem messze tıle Sazed összecsuklik. Megint megkísérel felhalmozni magában egy kis erıt, de erre bizonyára már nem marad elég ideje. A katonák hamarosan nekiesnek. Legalább megpróbáltam, futott át Vin agyán, amikor újabb csapat csörtetését hallotta a jobb oldali folyosóról. Legalább nem hagytam magára. Gondolom... gondolom, Kelsier errıl beszélt. — Valette! kiáltotta egy ismerıs hang. Döbbenten nézett fel, amikor Elend és hat katonája berontott a terembe. A férfi nemesi öltözéket viselt, ami nem igazán az ı méretére volt szabva, és egy párbajpálcát szorongatott a kezében. — Elend? — kérdezte hitetlenkedve. — Jól van? — tudakolta az ifjú Venture aggódva, és odalépett hozzá. Ekkor észrevette a minisztérium katonáit, akik kissé zavarba jöttek, hogy egy nemessel találják szemben magukat, de még így is sokkal nagyobb számban voltak jelen. — A lányt magammal viszem! — jelentette ki Elend. Szavai bátran zengtek, de nyilvánvaló volt, hogy nem rendelkezik katonai kiképzéssel. Fegyverként egyetlen 369

párbajpálcát tartott magánál, és páncélt sem viselt. A katonái közül öten a Venture-ház vörösében pompáztak, a vezetıjük azonban a palotaırség egyenruháját viselte. Vin rájött, hogy valahonnan ismeri a férfit. Hiányzott a jelzés a zekéje válláról. Az a katona — gondolta elképedve —, akit sikerült átállítanom a másik oldalra... A minisztériumi ırök tisztje eközben láthatóan döntött. Kurtán intett, figyelmen kívül hagyva Elend utasítását, és a katonái elkezdtek bearaszolni a terembe, hogy körbefogják Elend embereit. — Valette, sietnie kell! — kiáltotta Elend, és felemelte párbajpálcáját. — Jöjjön, kisasszony! — mondta Sazed. Odaért a lányhoz, és segített neki talpra állni. — Nem hagyhatjuk magukra ıket! — tiltakozott Vin. — Muszáj! — De te eljöttél értem. Ezt kell tennünk Elenddel is! A terrisi megrázta a fejét. — Az más volt, gyermekem. Tudtam, hogy meg tudom menteni. De itt már nem segíthetünk. A részvétnek megvan a maga bája, de a bölcsességet is meg kell ismerni. Vin hagyta, hogy talpra állítsák, miközben Elend katonái engedelmesen megpróbálták útját állni a minisztériumi pribékeknek. A Venture-örökös a férfiak élére állt, láthatóan mindenre elszántan. Kell, hogy legyen kiút! — gondolta a lány kétségbeesetten. — Kell, hogy... És akkor meglátta. Magára hagyva csücsült az egyik faládában a fal mentén. Ismerıs, szürke szövetdarab, egyetlen kilógó rojttal. Kiszabadította magát Sazed szorításából, és hallotta, hogy a háta mögött a minisztériumi katonák támadásba lendülnek. Elend felkiáltott, és fegyverek csattantak egymásnak. Kidobálta a felsı ruhadarabokat, a nadrágját és ingjét a ládából. Alattuk, a láda alján megtalálta a ködköpönyeget. Becsukta a szemét, és benyúlt a köpönyeg oldalzsebébe. Az ujjai megakadtak egy üvegcsén, aminek a dugója még mindig a helyén volt. Kihúzta a fiolát, és az összecsapás irányába fordult. A minisztérium katonái éppen hátráltak. Két emberük sebesülten feküdt a földön, viszont Elend három emberét is leterítették. Szerencsére a terem kicsiny mérete nem engedte, hogy teljesen körülvegyék a Venture-ıröket. 370

Elend verejtékben úszott, karja vérzett, párbajpálcája pedig darabokra törve hevert a földön. Kivette a kardot annak az eszméletlen férfinak a kezébıl, akit az imént levágott, és a fegyvert immár gyakorlatlan kezében tartva, újult erıvel vetette magát a küzdelembe. — Tévedtem, kisasszony — mondta Sazed gyengéden. — Elnézést... kérek. A lány elmosolyodott. Kipattintotta a fiola dugóját, és egy szuszra felhajtotta az üvegcse tartalmát. Testét szinte azonnal hatalmas energia árasztotta el. Tüzek égtek, fémek tomboltak, és az erı úgy tért vissza legyengült, törıdött testébe, akár a lemenı nap vörös sugarai. A fájdalom eltörpült az új érzések mellett, a szédülés eltőnt, a szoba kivilágosodott; még a köveket is valódibbnak érezte a talpa alatt. A katonák újra támadtak, Elend pedig eltökélten, ugyanakkor reménytelenséget sugárzó testtartásban felemelte a kardját. Teljesen megdöbbent, amikor Vin átrepült a feje felett. A lány a katonák közepette ért földet, és hatalmasat taszított az acéllal. Mindkét oldalán fegyveresek csapódtak a falba. Az egyikük feléje lendített egy vívóbotot, de ı megvetıen kiverte azt a támadója kezébıl, aztán öklével olyan erıvel vágott az arcába, hogy a katona feje hangos reccsenéssel hátracsavarodott. Vin még a levegıben elkapta a botot, és megpördült, majd lesújtott vele az Elendet támadó katona fejére. A bot ezer darabra tört, és a szilánkok az összerogyó holttesttel együtt záporoztak a földre. A többi katona üvölteni kezdett és menekülıre fogta, mikor a fiatal ködszerzet további két osztagot taszított halálos erıvel a falnak. Az utolsó fegyveres, aki a teremben maradt, rémülten megfordult, amikor Vin lerántotta a sisakot a fejérıl. Aztán a lány olyan erıvel lıtte vissza a férfi felé a páncéldarabot, hogy az a palotaır mellkasába csapódott. A katona kirepült a folyosóra, és belecsapódott menekülı társaiba. A lány izgatottan kifújta a levegıt, és feszült izmokkal állt a földön fekvı, nyögdécselı férfiak között. Értem már, Kelsier miért vált a rabjává ennek. — Valette? — Elend döbbenten bámult rá. Vin felugrott, vidáman megölelte a férfit, erısen belekapaszkodott, és arcát a nyakába fúrta. — Visszajöttél! — suttogta. — Visszajöttél, visszajöttél, visszajöttél... 371

— Öhöm, igen. És... látom, ködszerzet vagy. Ez felettébb érdekes... Tudod, az ilyeneket már csak merı udvariasságból is el szokta mondani az ember a barátainak. — Sajnálom — dünnyögte Vin, és még mindig nem engedte el a férfit. — Nos, igen — mondta az, és a hangja furán csengett. — Izé... Valette? Mi lett a ruháddal? — Ott van a földön — válaszolta a lány, és felnézett a fiatalemberre. — Elend, hogy találtál rám? — A barátod, egy bizonyos Dockson úr, azt mondta, hogy a palotában tartanak fogolyként. És, nos, ez a remek fiatalember itt — Goradel kapitány, azt hiszem, ez a neve —, történetesen a palota katonája volt, és ismerte az idevezetı utat. A segítségével, és mivel nekem is van valamiféle nemesi rangom, sikerült egészen problémamentesen bejutnom az épületbe, és akkor sikítozást hallottunk innen a folyosóról... És, ööööö, izé, Valette... vissza tudnál bújni a ruháidba? Ez így egy kissé... zavarba ejtı. Vin a férfit nézte, és mosolygott. — Rám találtál. — Bár nem sokra mentem vele — mondta Elend savanyú képpel. — Úgy tőnik, nem sok hasznát vetted a segítségünknek... — Nem az számít. Visszajöttél. Eddig soha senki nem jött vissza értem. A fiatalember lepillantott a lányra, és a homlokát ráncolta. Sazed közeledett, kezében Vin öltözékével és köpenyével. — Kisasszony, mennünk kell! Elend bólintott. — A városban most sehol sem biztonságos tartózkodni. A szkák lázadnak! — Elhallgatott, és a lányra nézett. — De, hm, gondolom, ezzel már tisztában vagy. A lány bólintott, és végre elengedte a férfit. — Segítettem megszervezni a lázadást. De a veszéllyel kapcsolatban igazad van. Menj Sazeddel! İt sokan ismerik a lázadók vezetıi közül. Nem fognak bántani, ha ı kezeskedik érted. Mindkét említett kérdın nézett rá, miközben Vin felhúzta a nadrágját. A zsebében megtalálta az anyjától kapott fülbevalót. Visszatette a fülébe. — Menjek Sazeddel? — kérdezte Elend. — De mi lesz veled? A lány felvette bı külsı ingét, majd felpillantott a mennyezetre. A köveken keresztül is érezte az Uralkodó jelenlétét. Ott ült. Maga a 372

megtestesült hatalom. Így, hogy közelrıl látta, tisztában volt az erejével. A szká felkelésnek semmi esélye, míg az Uralkodó életben van. — Van még egy feladatom, Elend — mondta, és elvette a ködköpönyeget a terrisitıl. — Gondolja, hogy le tudja gyızni, kisasszony? — kérdezte Sazed. — Meg kell próbálnom. A tizenegyedik fém mőködött, Saz. Láttam... valamit. Kelsier meg volt gyızıdve, hogy a fém elárulja a titkot. — De hát... az Uralkodó, kisasszony... — Kelsier az életét adta a felkelésért — vágott a szavába Vin szigorúan. — Tennem kell róla, hogy sikerrel végzıdjön. Nekem ez a feladatom a csapatban. Kelsier nem volt vele tisztában, de mostanra rájöttem. Meg kell állítanom az Uralkodót. — Az Uralkodót? — kérdezte Elend döbbenten. — Nem, Valette! Az Uralkodó halhatatlan! A lány megragadta a fiatalember fejét, és magához húzta, hogy megcsókolhassa. — Elend, a te családod szállította az atiumot az Uralkodónak. Tudod, hogy hol tartja? — Igen — válaszolta a Venture-örökös teljesen összezavarodva. — A gyöngyöket egy kincsesházban tartja, innen keletre. De... — Meg kell szerezned az atiumot, Elend! Az új kormányzatnak szüksége lesz az általa elérhetı vagyonra és hatalomra, ha vissza akarja verni az ellene seregeket toborzó nemeseket. — Nem, Valette — tiltakozott a férfi a fejét rázva. — Biztonságban akarlak tudni. A lány rámosolygott, aztán Sazedhez fordult. A terrisi bólintott. — Nem is akarsz lebeszélni? — kérdezte tıle a lány. — Nem — felelte Sazed halkan. — Attól félek, hogy igaza van, kisasszony. Amíg az Uralkodót nem gyızik le... Nos, nem fogom megállítani, kisasszony. Viszont jó szerencsét kívánok! Visszajövök, és segítek, amint a fiatal Venture urat biztonságos helyre vittem. Vin bólintott, rámosolygott a nyugtalankodó Elendre, majd ismét felnézett. A fáradt csüggedéssel lüktetı sötét erıre. Vörösrezet égetett, és félresöpörte az Uralkodó csillapító hatalmát. — Valette... — szólalt meg Elend halkan. A lány visszafordult. — Ne aggódj! Azt hiszem, tudom, hogyan ölhetem meg. 373

Ilyen és efféle félelmek gyötörnek, midın jégbe fagyott tollal firkálok a világ újjászületése elıtti estén. Rashek figyel. Szemében győlölet villog. A barlang odafenn vár és lüktet. Az ujjaim reszketnek. Nem a hidegtıl. Holnap minden eldıl.

Harmincnyolcadik fejezet Vin a levegıben száguldott a Kredik Shaw felett. A bástyák és tornyok úgy magasodtak körülötte, mint valami lesben álló árnyszörnyeteg agancsának ágai. A fekete, nyílegyenes és baljóslatú csúcsok valamilyen oknál fogva Kelsiert juttatták az eszébe, ahogyan a férfi holtan feküdt az utcán, egy obszidiánhegyő lándzsával a mellkasában. A köd tekergızött és gomolygott, miközben átfúrta magát rajta. Még mindig vastag masszává sőrősödve lebegett a város felett, de az ón segítségével már derengést észlelt a láthatáron. Közelgett a hajnal. Alatta egy másik, egyre nagyobb kiterjedéső fényforrás világított. İ belekapaszkodott az egyik vékony toronyba, hagyta, hogy a lendület megforgassa a csúszós fém körül, és szemügyre vette az alant elterülı várost. Több ezernyi fáklya világított az éjszakában. A fények összeolvadtak és elvegyültek, akár megannyi világító rovar. Hatalmas hullámokba rendezıdve a palota felé tartottak. Az ırségnek nincs esélye ekkora erıvel szemben. Viszont ha bejutnak a palotába, a szkák megpecsételik a sorsukat. Oldalra fordult, ujjaival a ködpárától hővös toronytetın. Mikor utoljára a Kredik Shaw tornyai között szökellt, vérzett, és alig volt eszméleténél. Akkor Sazed sietett a segítségére, de most nem fogja tudni megmenteni. Nem messze tıle észrevette a trónteremnek helyet adó tornyot. Nem volt nehéz kiszúrni; máglyák győrője vette körül, bevilágítva az egyetlen darabba öntött, színes üvegfalat, hogy fényt juttasson be az odabent tartózkodóknak. Érezte az Uralkodó jelenlétét odabentrıl. 374

Egypár pillanatot várt még. Reménykedett, hogy azután támadhat, miután az inkvizítorok már elhagyták a termet. Kelsier úgy hitte, a tizenegyedik fém a kulcs. Neki is volt egy ötlete. Beválhat. Be kell válnia. *** — Ezennel — hirdette ki az Uralkodó ünnepélyes hangon — az Inkvizíció kantonja átveszi a kormányzói feladatokat a minisztérium felett. A korábban Tevidiannak címzett kérdéseket mostantól fogva Karnak kell feltenni. A trónteremben mindenki hallgatott; a magas rangú obligátorokat felkavarták az éjszakai események. Az Uralkodó intett a kezével, jelezve, hogy a győlésnek vége. Végre! — gondolta Kar. Felemelte a fejét; a szemcövekek lüktettek, mint mindig, és fájdalmat okoztak — de ma este az öröm fájdalmát lüktették. Az inkvizítorok két évszázada vártak, intrikáltak, a háttérbıl éltették a korrupciót, viszályt szítottak az alacsonyabb rangú obligátorok körében. És végre sikerült. Többé már nem kell meghajolniuk az alsóbbrendő népség utasításai elıtt. Megfordult, rámosolygott a minisztériumi papokra, és közben pontosan tudta, egy inkvizítor pillantása milyen kényelmetlenséget képes okozni. A látását elveszítette — azt az érzékét legalábbis, amit korábban látásnak nevezett —, de valami sokkal értékesebbet kapott cserébe: az allomancia feletti kifinomult uralmat, mellyel pontosan kivehette a körülötte lévı világ legapróbb részletét is. Majdnem minden tartalmazott fémet — a víz, a kı, az üveg... még az emberi test is. Ezek a fémek annyira szórványosan léteztek, hogy az allomancia nem igazán volt képes befolyásolni ıket. És a legtöbb allomanta valóban nem is érzékelte ezeket. Kar inkvizítorszeme azonban ezeket a halovány vonalkákat is látta — a kék csíkok láthatatlanul szeltek keresztbe-kasul mindent, de az inkvizítorok számára ezek rajzolták meg a világot. Az elıtte felsorakozó obligátorok tömegét csoszogó, kék vonalak tömegeként érzékelte. Az érzelmeik — szorongásuk, dühük, és félelmük — mind megmutatkozott a testtartásukban. Szorongás, düh és félelem... milyen 375

édesek így hárman együtt. Kar mosolya fáradtsága ellenére is tovább szélesedett az arcán. Túl régóta virrasztott már. Az inkvizítor életmód kiszipolyozza a testet, ezért gyakran kellett pihennie. Testvérei már elkezdtek kiszivárogni a terembıl; a pihenıszobák felé tartottak, melyek szándékosan a trónteremhez közel épültek. Azonnal álomba zuhannak majd: a korábbi, délutáni kivégzések és az éjszaka izgalmai miatt rettentıen fáradtak voltak. Kar azonban még akkor sem mozdult, miután az obligátorok és az inkvizítorok is elhagyták a termet. Hamarosan csak ı és az Uralkodó maradtak. Egy olyan teremben, amit öt hatalmas parázstartó világított meg. A külsı tüzeket a szolgák lassanként eloltották, és az üvegfal fokozatosan elsötétült. — Végre megkaptad, amit akartál — szólt az Uralkodó halkan. — Talán végre nyugtot hagysz nekem ebben a kérdésben. — Igenis, Uralkodóm! — hajolt meg Kar. — Úgy gondolom, hogy... Furcsa zaj hallatszott odafentrıl: egyetlen halk kattanás. Az inkvizítor felnézett, és a homlokát ráncolta. Apró fémkorong pattogott végig a padlón, és végül megállt a lábánál. Felkapta az érmét, majd felpillantott a hatalmas üvegfalra, és észrevette a kicsiny lyukat, ahol az üveg betört. Micsoda? Többtucatnyi újabb érme zúgott keresztül az ablakon, apró lyukakat hagyva maguk után. Fémes csörgés és üvegcsörömpölés zengett a teremben. Kar meglepetten lépett egyet hátrafelé. Az ablak egész déli szakasza szilánkosra repedt, aztán óriási robajjal beomlott a trónterembe. Ugyanabban a pillanatban egy repülı test lendült be a csarnokba. Színes üvegcserepek pörögtek a levegıben, és szóródtak szanaszét az apró, csapdosó ködköpönyegben száguldó alak nyomában. A fény megcsillant a fekete tırökön. A lány guggolva ért földet, kissé megcsúszott az üvegdarabokon, és a köd hullámozva áramlott a terembe a mögötte keletkezett nyíláson keresztül. A testét körülölelı allomantikus örvény-lés hatására a köd egyre beljebb gomolygott. Egyetlen pillanatra még így guggolt a ködben, mintha az éjszaka hírnöke volna. Aztán elıreugrott, és egyenesen az Uralkodó felé tartott. 376

*** Vin a tizenegyedik fémet égette. Az Uralkodó múltbéli énje ugyanúgy jelent meg elıtte, mint korábban: akárha a ködbıl nıtt volna ki, közvetlenül a trónszék mellett. Az inkvizítorral nem törıdött. A teremtmény, szerencsére, lassan reagált: Vin már félúton járt az emelvényre vezetı lépcsın, amikor a szörnyetegnek eszébe jutott, hogy üldözıbe kellene vennie a lányt. Az Uralkodó azonban némán ült, és szinte közömbös kifejezéssel figyelte Vint. A mellkasába fúródott két lándzsát szinte meg sem érezte — villant át rajta, és az utolsó lépcsıfokot szökellve tette meg. Nincs félnivalója a tıreimtıl. És pontosan ezért nem is állt szándékában megtámadni velük az Uralkodót. Ehelyett felemelte a tıröket, és egyenesen a múltbéli alak szívébe döfte ıket. A tırök célba találtak — és úgy hatoltak át a férfin, mintha az ott sem lett volna. Vin elırebukott, egyenesen keresztülesett a látomásbéli alakon, aztán kis híján lecsúszott az emelvényrıl. Ezután megperdült, és újra lecsapott az alakra. A tırök újra átszúrták a testet, de semmiféle sebesülést nem okoztak. Még csak meg sem remegett. Az arany képmásomat meg tudtam érinteni — gondolta a lány csalódottan. — Ezt miért nem tudom? Itt nyilvánvalóan valami más történt. Az árnyék mozdulatlanul állt, tudomást sem véve a támadásáról. Azt hitte, ha megöli az Uralkodó múltbéli alakját, akkor talán jelenlegi énje is vele hal. Sajnos azonban a múltbéli Uralkodó éppolyan megfoghatatlannak bizonyult, mint egy atiumárnyék. Kudarcot vallott. Kar rárontott, erıteljes inkvizítorujjai a vállánál ragadták meg a lányt, és a lendület egyben le is taszította ıket az emelvényrıl. Legurultak a hátsó lépcsın. Vin felnyögött, és forraszt égetett. Már nem ugyanaz az erıtlen lány vagyok, akit fogolyként tartottál itt! Eltökélten jókorát rúgott a férfiba, amikor földet értek. 377

Az inkvizítor felmordult. Vin rúgása feldobta a levegıbe, minek következtében elengedte a lány vállát is. A szörnyeteg magával rántotta a ködköpönyeget, de Vin gyorsan talpra ugrott, és odébb szaladt. — Inkvizítorok! — üvöltötte az Uralkodó, majd felállt. — Ide hozzám! A lány felsikoltott; a kiáltás éles fájdalommal hasított óntól felerısített fülébe. Ki kell jutnom innen! — gondolta botladozva. — Valami mást kell kitalálnom, hogy meg tudjam ölni... Kar hátulról ismét derékon ragadta. Ezúttal teljesen átfogta a két karjával, és kegyetlenül szorította. Vin felkiáltott fájdalmában; forraszt égetett, ellenállt, de az inkvizítor minduntalan talpra kényszerítette. Egyik karját kígyóügyességgel fonta a lány torka köré, míg a másikkal Vin saját karját szegezte a háta mögé. İ dühödten hadakozott, próbálta magát kiszabadítani a szorításból, de a lény túl erısen tartotta. Egy ajtókilincs felé indított hirtelen acéllökéssel megpróbálta ledobni magáról a halálos ölelést, de a horgony túl gyengének bizonyult, így Kar szinte meg sem moccant. A szorítás mit sem enyhült. Az Uralkodó halkan nevetett, és visszaült a trónjára. — Karral szemben nem sok esélyed lehet, gyermekem. Sok-sok évvel ezelıtt katonaként szolgált. Tudja, hogyan kell úgy megtartani valakit, hogy az ne tudjon kiszabadulni az ölelésbıl, akármilyen erıs is. Vin nem adta fel a küzdelmet, és levegı után kapkodott. Ám az Uralkodó szavai igazul csengtek. Megpróbálta a fejével megütni a teremtmény arcát, de az inkvizítor erre is fel volt készülve. Hallotta a szuszogását; gyors lélegzése már-már... szenvedélyrıl árulkodott, miközben ıt fojtogatta. Az üvegfal tükrében látta, hogy mögöttük kinyílik az ajtó. Egy másik inkvizítor lépett be a terembe. Szemcövekei világítottak a torz tükörképben; sötét köpenye lágyan fodrozódott. Ennyi — jutott egyszerre az eszébe, és az egész olyan valótlannak tőnt. Csak nézte a padlón örvénylı ködöt; egyre több áramlott be az összetört üvegfalon keresztül. Furamód nem ölelte körbe, mint máskor — mintha valami eltaszította volna a gomolygó felhıket. Az ı szemében ez volt bukásának végsı bizonyítéka. Sajnálom, Kelsier! Cserbenhagytalak.

378

A másik inkvizítor odalépett a társához, majd kinyújtotta a karját, és megragadott valamit Kar háta mögött. Aztán mintha valamit kiszakított volna onnan. Vin azon nyomban a földre esett, és levegı után kapkodott. Odébb gördült, és a forrasz segítségével hamarosan már nem is érezte a fájdalmat. Kar föléje magasodva egyensúlyozott, majd erıtlenül oldalra dılt, és elnyúlt a földön. A másik inkvizítor mögötte állt, és egy nagy fémcövekhez hasonló dolgot tartott a kezében — ahhoz hasonlót, mint amilyet a szemében is viselt. A lány Kar mozdulatlan teste felé pislogott. Köpenye hátsó része elszakadt, és láttatni engedett egy véres lyukat a lapockái között. Pont akkorát, amekkorában elfér egy fémcövek. A teremtmény sebhelyes arca elfehéredett. Élettelenül feküdt. Egy újabb cövek! — csodálkozott Vin. — A másik inkvizítor kiszakította Kar hátából, és ettıl meghalt. Ez hát a titok! — Micsoda? — üvöltötte az Uralkodó, és olyan lendülettel állt fel, hogy a trónszék felborult. A kıtrónus lebucskázott a lépcsın, és szilánkosra törte a márványt. — Árulás! A sajátjaim árulnak el! Az inkvizítor az Uralkodó felé szaladt, és futás közben a csuklyája hátracsúszott, így Vin egy pillantást vethetett a lény kopasz fejére. A szemébıl kiálló cövekek és a koponyája hátsó részén kibújó, iszonytató fémhegyek ellenére volt valami ismerıs az újonnan érkezett szörnyeteg arcában. A tar fej és a szokatlan öltözet dacára mintha Kelsiert látta volna maga elıtt. Nem! — döbbent rá. — Nem Kelsier az. Marsh! Marsh kettesével szedte az emelvényre vezetı lépcsıfokokat, és egy inkvizítor természetfeletti sebességével mozgott. Vin feltápászkodott, és megpróbált megszabadulni a halálos szorítás fájdalmától. Meglepetésén azonban még annál nehezebben tudta túltenni magát. Marsh tehát élt! Marsh inkvizítor. Az inkvizítorok nem azért nyomoztak utána, mert sejtettek valamit. Be akarták sorozni maguk közé! Most meg úgy tőnt, mintha az Uralkodóval akarna megküzdeni. Segítenem kell neki! Talán... talán ı tudja a titkot, 379

hogyan lehet megölni az Uralkodót. Végül is, arra is rájött, hogyan lehet elpusztítani az inkvizítorokat! Marsh elérte az emelvény tetejét. — Inkvizítorok! — mennydörögte az Uralkodó. — Hozzám! Azonban rögvest megdermedt, amikor észrevette a nyitott ajtó mögött fekvı fémcövekek halmait. Olyan cövekekét, amilyeneket Marsh az imént szakított ki Kar hátából. Körülbelül hét ilyen hevert a padlón. Marsh elmosolyodott, és az arcán megjelenı kifejezés kísértetiesen hasonlított Kelsier vigyorára. Vin elérte az emelvény alját, majd egy érme segítségével felrepítette magát a tetejére. Ám az Uralkodó haragjának rémisztı ereje félúton elkapta és eltaszította. A gyász és düh táplálta fullasztó nyomás úgy szakította át a lány vörösrézfelhıjét, mint valami fizikai erı. Elakadt a lélegzete és fellobbantotta a vörösrezet, de még úgy sem volt képes eltávolítani az Uralkodó fekete ujját az érzelmeibıl. Az Uralkodó visszakézbıl megütötte a tántorgó Marshot, körülbelül úgy, ahogyan Kelsiert is megölte. Szerencsére azonban az újdonsült inkvizítor még idejében lebukott. Az Uralkodó mögé perdült, és hátulról megragadta a kényúr fekete, köntösszerő öltözékét, majd rántott egyet a ruhán, és a hátsó öltések mentén széthasította a szövetet. Ezután megdermedt, de cövekszeme semmilyen érzelemrıl sem árulkodott. Az Uralkodó megfordult, könyökét Marsh hasába vágva, amitıl a férfi átrepült a termen. Majd az Uralkodó megfordult, és Vin láthatta, amit Marsh is látott. Semmi különöset. Egy átlagos, izmos emberi hátat. Az inkvizítorokkal ellentétben az Uralkodó nem viselt cöveket a hátában. Ó, Marsh... — gondolta a lány egyre erısödı szomorúsággal. Okos próbálkozás volt, sokkal okosabb, mint az ı ostoba kísérlete a tizenegyedik fémmel, azonban ugyanolyan kudarccal végzıdött. Marsh feje hangos reccsenéssel csapódott neki a padlónak, aztán a teste továbbcsúszott a kövön, és a távolabbi falnál megállapodott. Mozdulatlan rongydarabként feküdt az óriás üvegfal elıtt. — Marsh! — kiáltotta Vin, majd a levegıbe rúgta és a férfi felé taszította magát. Ám ahogyan felröppent a földrıl, az Uralkodó bágyadtan felemelte az egyik kezét. 380

A lány érezte, ahogyan valami... hatalmas nekivágódik a testének. Olyan volt, akár egy, a gyomrában lévı fémekre irányuló acéltaszítás, ami persze nem lehetett. Kelsier azt tanította, hogy egyetlen allomanta sem képes hatást kifejteni a másik által lenyelt fémekre. Azt is mondta azonban, hogy egyetlen allomanta sem képes befolyásolni egy másik, vörösrezet égetı mester érzelmeit. Egyszer csak az emelvény körül heverı érmék tíz meg tíz gyilkos sugárban lövelltek szét. Az ajtók kiszakadtak a vasalásukból, és szilánkokra morzsolódva kirepültek a folyosókra. Hihetetlen, de még az üvegcserepek is megremegtek, és elindultak a padlón, mintha el akarnának menekülni a trónustól. Az emberfeletti erı félrelökte Vint, és azzal fenyegetett, hogy kiszakítja a fémeket a gyomrából. Nekivágódott a padlónak, és kis híján eszméletét vesztette. Kábultan feküdt, és csak egy dologra tudott gondolni: Micsoda iszonytató erı! Koppanásokat hallott. Az Uralkodó elhagyta a trónust, és feléje közeledett. Csendesen lépett, és közben letépte szakadt talárját és ingjét. Az ujjain és csuklóin csillogó ékszereket kivéve, deréktól felfelé lemeztelenedett. A lány észrevette, hogy felkarjának bırén átszúrva vékony karpereceket visel. Okos — gondolta Vin, miközben tántorogva talpra állt. — Így nem lehet letépni ıket. Az Uralkodó szomorúan megrázta a fejét, és léptei nyomán szétvált a törött ablakból beáramló, hővös ködpára. Olyan erısnek látszott: felsıtestén izmok dagadtak; szép arcán higgadtság tükrözıdött. A lány érezte, ahogyan a nagy hatalmú allomanta megráncigálja az érzelmeit; még a vörösrézfelhıje sem nagyon rejtette. — Mit hittél, gyermekem? — kérdezte az Uralkodó halkan. — Engem akartál legyızni? Hát holmi közönséges inkvizítor vagyok én? Szerinted az erım silány utánzat csupán? A lány fellobbantotta a forraszt. Aztán megfordult és nekiiramodott: azt tervezte, hogy felnyalábolja Marsh testét, és a terem másik végében kitör az ablakon keresztül. Az Uralkodó azonban hirtelen ott termett. A forgószelet is megszégyenítı sebességgel mozgott. Vin magasra lobbantotta a 381

forraszt, de még úgy sem tudott elfutni elıle. A zsarnok már-már unottan kinyújtotta a kezét, megragadta a vállát, és visszarántotta. Aztán úgy nekihajította a terem egyik tartópillérének, mintha csupán valami rongybaba volna. Vin tekintetével kétségbeesetten fürkészte a csarnokot, horgonyt keresve, de az Uralkodó már régen eltávolította az összes fémtárgyat a trónterembıl. Hacsak... Megrántotta az Uralkodó egyik karperecér, az egyik olyat, ami nem volt a bırébe fonva. A zsarnok azon nyomban felcsapta a karját és hárította a vonzást, miáltal a lány esetlenül megpördült a levegıben. Újabb hatalmas löketet küldött felé, és messzire taszította. A lány gyomrában lévı fémek megremegtek, a földön fekvı üvegcserepek megzörrentek, és anyja fülbevalója kiszakadt a fülébıl. Megpróbált megfordulni a levegıben, hogy lábbal érjen földet, de óriási sebességgel egy kıoszlopnak csapódott, és ezúttal a forrasz sem segített. Visszataszító roppanást hallott, és a fájdalom lándzsája beledöfött jobb lábszárába. A padlóra rogyott. Nem maradt annyi akaratereje, hogy odanézzen, de a felsıtestében érzett kín tudatta vele: törött lába fura szögben lóg alóla. Az Uralkodó újra a fejét rázta. Vin rádöbbent, hogy a szörnyő teremtmény nem fél ékszereket viselni. A képességeit és erejét ismerve egy halandó sem volna olyan ostoba, hogy az Uralkodó saját ékszereit használja horgonyként — ahogyan ı tette. Hiszen amaz annál könnyebben irányítja ellenfele ugrásait. Az Uralkodó közelebb lépett; törött üvegcserepek roppantak el a talpa alatt. — Azt hiszed talán, hogy most elıször próbálnak megölni, gyermekem? Égetéseket és lefejezéseket is túléltem már. Leszúrtak, feldaraboltak, összetörtek és megfosztottak a végtagjaimtól. Egyszer régen még meg is nyúztak. Aztán Marsh felé fordult, és tovább ingatta a fejét. A lány elızı különös érzése visszatért. Az Uralkodó fáradtnak tőnt. Talán kimerültnek is. Nem a teste — az még mindig ugyanolyan izmos volt —, hanem az egész megjelenése. Vin megpróbált talpra állni, és megtámaszkodott a kıpillérben. — Én vagyok Isten — mondta ekkor az Uralkodó. Milyen nagyon különbözik a naplóból megismert, szerény férfitól! 382

— Istent nem lehet megölni — folytatta amaz. — Istent nem lehet legyızni. Ez a ti forradalmatok... azt hiszed, nem láttam még ilyet? Azt hiszed, nem semmisítettem meg egész hadseregeket puszta kézzel? Mit kell tennem, hogy többé ne kérdıjelezzétek meg a hatalmamat? Hány évszázadon keresztül bizonyítsam erımet, hogy ti, ostoba szkák, meglássátok az igazságot? Hányótokat kell még megölnöm? A lány felsikkantott, mert rossz irányba mozdította a lábát. Fellobbantotta a forraszt, de könnyek öntötték el a szemét. Lassan kifogyott a fémekbıl. Hamarosan leég a forrasz, és anélkül nem képes eszméleténél maradni. Nekirogyott az oszlopnak, de az Uralkodó allomanciája mindennél erısebben nyomult neki. A lábában lüktetı kín egészen elkábította. Túl erıs. Igaza van. İ Isten. Mit is képzeltem? — Hogyan merészelted? — kérdezte az Uralkodó, miközben felemelte Marsh ernyedt testét a padlóról. A férfi halkan felnyögött, és próbálta felé fordítani a fejét. — Hogyan merészelted? — kérdezte ismét az Uralkodó követelızı hangon. — Azok után, amit adtam neked? A halandók fölé emeltelek! Úrrá tettelek! Vin felnézett. Egy emlék tört utat magának a fájdalom és a reménytelenség felhıjén keresztül. Egyre csak... Egyre csak azt hajtogatja, hogy a népének uralkodni kellene... Mélyre nyúlt, és kitapintotta a tizenegyedik fémbıl megmaradt utolsó tartalékot. Elégette, és könnyes szemmel figyelte, amint az Uralkodó egy kézzel magasra emeli Marshot. Az Uralkodó múltbéli énje megjelent a zsarnok mellett. Egy prémbe és csizmába öltözött, szakállas, izmos férfi. Nem arisztokrata; nem mindenható császár. Nem hıs, még csak nem is harcos. Egy hegyi életmódra berendezkedett férfi. Egy pásztor. Vagy talán... teherhordó. — Rashek — suttogta Vin. Az Uralkodó felé pördült, és az arcán riadalom tükrözıdött. — Rashek — ismételte meg a lány. — Ez a neved, nem igaz? Nem te vagy, aki a naplót írta. Nem te vagy az a hıs, akit küldtek, hogy megvédelmezze az embereket... csak a hıs szolgája. A teherhordó, aki végig győlölettel tekintett rá. 383

Elhallgatott, aztán újrakezdte. — Meg... megölted — suttogta. — Tehát ez történt akkor éjszaka! Ezért ért véget a napló olyan hirtelen! Megölted a hıst, és elfoglaltad a helyét! Te mentél el helyette a barlangba, és magadhoz ragadtad a hatalmat! De... ahelyett, hogy megmentetted volna a világot, az egészet az uralmad alá hajtottad! — Nem tudsz te semmit! — mennydörögte az Uralkodó, fél kézzel tartva Marsh bágyadt testét. — Nem tudhatod, hogyan történt! — Győlölted — folytatta Vin. — Úgy gondoltad, hogy egy terrisit kellett volna hısnek választani. Nem bírtad elviselni, hogy az országodat elnyomó vidékrıl származó kiválasztott teljesíti be néped jövendöléseit. Az Uralkodó felemelte a kezét, és a lány hirtelen úgy érezte, mintha elképzelhetetlen súly nehezedne a mellkasára. A gyomrában megtaszított fémek azzal fenyegettek, hogy a kıoszlophoz rántják. Felkiáltott, ellobbantva utolsó adag forraszát, és erısen küszködött, hogy eszméleténél maradjon. Az ablakon beáramló és a padlón végigkúszó köd körbelengte a testét. Odakintrıl távoli lárma ütötte meg a fülét. Mintha emberek tömege ujjongott volna. Mintha örömkiáltások harsantak volna. Mintha valaki biztatná odakintrıl. Mit számít? Ismerem az Uralkodó titkát, de mit érek vele? Mire megyek azzal, hogy teherhordó volt? Szolga? Terrisi? Ferukimista? Fájdalomtól elhomályosult szemmel az Uralkodóra pillantott, és a szeme megakadt a zsarnok felkarján átszúrt fémgyőrőkön. Fémkarikák... Tehát? Tehát hat rájuk az allomancia. Miért viselne ilyet? Állítólag erıfitogtatásból. Mert nem aggódott, hogy mások megtaszíthatják vagy magukhoz vonzhatják a fémjeit. Vagy legalábbis ezt híresztelte. De mi van akkor, ha a többi fém, amit viselt — a győrők, karkötık, a divat, amit a nemesség is átvett — valójában csak figyelemelterelésre szolgál? Hogy az emberek ne a felkarján körbekígyózó pántokra figyeljenek. Valóban ilyen egyszerő a megoldás? — gondolta, miközben az Uralkodó ereje lassan összeroppantotta. A forrasz már majdnem elfogyott. Alig tudott gondolkodni. Ennek ellenére vasat égetett. Az Uralkodó át tudott hatolni a vörösrézfelhın. Ahogyan ı maga is. Valahogyan hasonlítottak egymásra. Ha az 384

Uralkodó képes volt egy ember testében lévı fémekre hatni, akkor ı szintúgy. Fellobbantotta a vasat. Kék vonalak jelentek meg a levegıben, és az Uralkodó győrőire és karpereceire mutattak. A karjába főzött pántokra nem. Vin összpontosítva tovább táplálta a vaslángot, és olyannyira rátaszított, amennyire csak tellett tıle. Forraszát lobogásban tartotta, nehogy összetörjön a teste, és valahogyan azt is érezte, hogy már nem lélegzik. A rá nehezedı nyomástól már nem tudta kitolni a mellkasát. A köd körbegomolyogta; táncot járt az allomantikus erı hatására. Haldoklott, és ezt ı is tudta. Már a fájdalmat is alig érezte. Lassan fulladozott. Elméjével megragadta a gomolygó ködöt. Két új vonal jelent meg. Felsikoltott, és olyan erıvel vonzott, ahogyan még soha életében. Még magasabbra lobbantotta a vasat, és az Uralkodó saját taszítása adta meg a végsı löketet. Még erısebben húzza a két karperecet. A bensıjében keveredı harag, keserőség és kín elegendı volt, hogy attól a pillanattól csak a vonzásra összpontosítson. Kifogyott a forrasz. Megölte Kelsiert! A karperecek kiszakadtak. Az Uralkodó fájdalmában felordított, de Vin csak nagyon távolról hallotta. A súly hirtelen legördült a mellkasáról, és a lány levegıért kapkodva a padlóra hanyatlott. Minden összefolyt a szeme elıtt. A véres karperecek nagyot koppantak a földön, aztán végigcsúsztak a márványon, és megállapodtak a lába elıtt. Felpillantott; ónnal élesítette a látását. Az Uralkodó azon a szent helyen állt, ahol eddig is; két karjából csöpögött a vér; szeme elkerekedett a rémülettıl. Eleresztette Marshot, és a kettészakadt karpántok felé iramodott. Azonban a lány egy utolsó erıfeszítéssel a messzeségbe lıtte ıket. Az Uralkodó iszonyodó arccal megpördült, és tehetetlenül nézte, amint a karperecek kirepülnek a törött ablakon. A nap megjelent a távoli horizonton. A karpántok megcsillantak a vörös fényben, mielıtt lefelé, a város felé vették volna az útjukat. — Nem! — bömbölt az Uralkodó, és az ablakhoz lépett. Izmai egyszeriben elsatnyultak, mintha leeresztenének, ugyanúgy, ahogyan Sazed teste tette. Haragosan visszafordult Vin felé, de arca 385

többé nem egy fiatalember arca volt. Középkorú lett, és fiatal vonásai megereszkedtek. Újabb lépést tett az ablakon túl tátongó őr felé. Haja megıszült; ráncok képzıdtek a szeme körül, akár valami finom pókháló. A következı lépése már sokkal bizonytalanabbra sikeredett. Reszketni kezdett az öregkor súlya alatt, a háta meggörbedt, a bıre megnyúlt, haja elvesztette a tartását. Aztán a padlóra zuhant. A lány hátradılt, és megpróbálta csillapítani a fejében lüktetı kínzó fájdalmat. Sokáig feküdt ott. Képtelen volt gondolkodni. — Kisasszony! — szólította valaki. Sazed állt mellette. Verejték csorgott a homlokáról. A szájához tett valamit, és Vin érezte, amint ismeretlen folyadék csorog le a torkán. Nyelt egyet. A teste rögtön tudta, mi a teendı. Önkéntelenül forraszt lobbantott. Aztán az ón következett, és az érzékek hirtelen áradása magához térítette. Levegı után kapkodva nézett fel az ırzı aggódó arcára. — Óvatosan, kisasszony! — szólt a terrisi, és a lány lábát vizsgálgatta. — Eltört a csont, de úgy látom, csak egy helyen. — Marsh — rebegte Vin elhaló hangon. — Marshsal törıdj! — Marshsal? Sazed kérdın nézett a lányra. Aztán észrevette a padlón éledezı inkvizítort. — Az elfeledett istenek szerelmére! — kiáltott fel a terrisi, és rögtön odaszaladt. Marsh nagyot nyögött, és felült. Egyik karjával átfogta a hasát. — Az meg... micsoda...? A lány tekintetét az aszott testre vetette. — İ az. Az Uralkodó. Halott. Sazed kíváncsian arrafelé hunyorított. Barna köntöst viselt, és egyszerő, fából faragott dárdát tartott a kezében. Vinnek a feje is belesajdult, amikor arra gondolt, a terrisi milyen szánalmas fegyverrel érkezett egy olyan teremtmény ellen, mely csaknem megölte ıt és Marshot. Persze bizonyos értelemben mi is ugyanolyan gyengék vagyunk. Nekünk kellene most holtan feküdnünk ott, nem pedig neki. Lehúztam a karpereceit. Miért? Miért sikerül olyanokat cselekednem, amikre addig csak ı volt képes? Miért vagyok más, mint a többiek? 386

— Kisasszony — kezdte lassan a terrisi. — Nem halt meg. Azt hiszem, még él. — Micsoda? — ráncolta össze a szemöldökét Vin. Még gondolkodni is nehezére esett. Késıbb bıven lesz idı, hogy választ kapjon a kérdéseire. Sazed igazat mondott. A vénség nem halt meg. Igazából már nem is feküdt: szánalomra méltó mozdulatokat tett a padlón. A törött ablak felé kúszott, amelyiken karpántjai kirepültek. Marsh szédelegve talpra állt, és türelmetlenül elhessentette magától az ırzı segítı kezét. — Hamar rendbe jövök. Vizsgáld meg a lányt! — Segíts fel! — szólt Vin. — Kisasszony, ne mozogjon! — kérlelte a terrisi az egészségéért aggódva. — Kérlek, Sazed! A hórihorgas alak felsóhajtott, és odanyújtotta neki a lándzsát. — Támaszkodjon erre. — A lány megfogta a fegyver végét, és a terrisi felsegítette. Vin ránehezedett a lándzsanyélre, aztán Marsh és Sazed nyomában odasántikált az Uralkodóhoz. A csúszó-mászó alak eközben elérte a terem szélét, és a kitört ablakon át a várost nézte. A lány léptei alatt üvegszilánkok ropogtak. A nép újra ujjongásba kezdett odalent. Nem látta ıket; sem azt, hogy mit ünnepelnek. — Hallgasd! — szólt Sazed. — Te, aki istenünknek hitted magad. Hallod, hogyan ujjonganak? Az öröm hangjai nem neked szólnak: a nép soha nem éljenzett téged. Új vezért találtak maguknak ma este, és újra felfedezték régi büszkeségüket. — Az... obligátoraim... — suttogta az Uralkodó. — Az obligátoraid hamar elfelejtenek — vette át hirtelen a szót Marsh. — Errıl én gondoskodom. Az inkvizítorok pedig halottak. Saját kezőleg végeztem velük. Az egybegyőlt prelánok azonban tanúi voltak, ahogyan átadod a hatalmat az inkvizíció kantonjának. Egyedüli inkvizítorként maradtam Luthadelben. Mostantól én vagyok az egyházad feje. — Nem... — lehelte az Uralkodó. Marsh, Vin és Sazed egy emberként nézte az aggastyánt. Odalent a hajnali napsugarak egy emelvény elıtt gyülekezı, hatalmas embertömegre estek, akik tiszteletük jeléül magasra tartották 387

fegyvereiket. Az Uralkodó lepillantott a sokaságra, és bukása végzetes erıvel tudatosult benne. Felnézett az ıt legyızı kis csoportosulásra. — Nem értitek! — zihálta. — Nem tudjátok, mit teszek az emberiségért. Igenis az istenetek voltam; akkor is, ha nem láttátok. Azzal, hogy megöltök, romlást hoztok a fejetekre... Vin Marshra és Sazedre pillantott. Mindkét férfi lassan bólintott. Az Uralkodó köhögésben tört ki, és mintha abban a pillanatban még tovább öregedett volna. A lány rátámaszkodott Sazedre, és összeszorította a fogát, mert a fájdalom újra belehasított a lábába. — Üzenetet hoztam neked egy közös barátunktól — mondta csendesen a múmiának. — Azt akarta, hogy tudd: nem halt meg. İ elpusztíthatatlan. İ maga a remény. Azzal felemelte a lándzsát, és keresztüldöfte az Uralkodó szívét.

388

Néhanapján különös béke árasztja el a bensımet. Azt hihetné az ember, hogy mindazok után, amit láttam — mindazok után, amit elszenvedtem —, a lelkem nem több, mint a gyász, zavar és fájdalom kusza forgataga. És a legtöbbször valóban így is van. Azután azonban mindezt felváltja a béke érzete. Megérint, mint ahogyan most is, amikor a hajnal zavartalan fényében végigtekintek a jégbe fagyott szirteken és üveghegyeken. Elborít a fenséges napfelkelte ragyogása, és tudom, hogy soha semmi és senki nem lesz hozzá fogható. Ha valóban léteznek a jövendölések; ha valóban létezik az Örök Hıs, akkor tényleg hihetek az elmémben suttogó hangnak, és van valami, ami irányítja lépteimet. Valami figyel; valami törıdik velem. Nagyon szeretném azt hinni, hogy a békésen elsuttogott szavak igazak. Ha elbukom, jön valaki más, hogy befejezze a mővemet.

Epilógus — Egyedül az a következtetés tőnik helyénvalónak, Marsh mester — mondta Sazed —, hogy az Uralkodó egyszerre volt ferukimista és allomanta. A szká nyomornegyed peremén elhelyezkedı épület tetején Vin elfintorodott. Törött lábát — melyet a hőséges terrisi sínbe tett — lelógatta a tetırıl, és a levegıben himbálta. Végigaludta a nap nagy részét, ahogyan állítólag Marsh is, aki épp mellette állt. Sazed elvitte Vin megmenekülésének hírét a banda többi tagjának. Úgy tőnt, a többiek nem vesztek oda az összecsapásokban, és ezért a lány hálás volt nekik. Azonban egyelıre még nem találkozott velük: Sazed pihenésre biztatta. És egyébként is, a többiek minden erejükkel azon dolgoztak, hogy felállítsák Elend új kormányát. — Ferukimista és allomanta — ismételte Marsh eltőnıdve. Az inkvizítor gyorsan felépült: míg Vin testét mindenütt zúzódások, horzsolások és vágások borították, a férfi törött bordái mintha máris meggyógyultak volna. Lehajolt, és egyik karját a térdén nyugtatva kibámult a városra. Szeme helyén fémcövek ült. 389

Hogyan lát így egyáltalán? — morfondírozott a lány. — Igen, Marsh mester — magyarázta Sazed. — Tudod, a ferukimisták képesek többek között fiatalságot raktározni. Elég haszontalan tulajdonság, hisz ahhoz, hogy az ember egy évvel fiatalabbnak tőnjön és úgy is érezze magát, életének egy részét egy évvel idısebb testben kell eltöltenie. Az ırzık gyakran álcázásra használják ezt a tulajdonságot, váltogatva a korukat, hogy lóvá tegyenek másokat és elrejtızzenek. Ezen túl nem sok haszna van. Ha azonban a ferukimista egyben allomanta is, képes elégetni saját fémkészleteit, és tízszeresére növelheti a bennük elraktározott erıt. Vin kisasszony annak idején megpróbált elégetni néhány fémet, amit én adtam neki, de nem jutott közel a bennük elzárt erı forrásához. Amennyiben azonban az ember maga építi fel a tartalékokat, aztán elégeti azokat... Marsh összeráncolta a homlokát. — Nem tudlak követni, Sazed. — Elnézésed kérem. Talán egy kissé nehéz megérteni ezt az allomancia és ferukímia elméletében való jártasság nélkül. Lássuk csak, hogyan tudnám elmagyarázni? Mi a fı különbség az allomancia és ferukímia között? — Az allomanták fémekbıl veszik az erejüket — válaszolta az inkvizítor —, míg a ferukimisták a saját testükbıl. — Pontosan — helyeselt Sazed. — Sejtésem szerint az Uralkodó ötvözte a két módszert. Felhasználta az egyik ferukímiai tulajdonságot — saját korának megváltoztatását —, de allomanta hatalma révén egyben fel is erısítette azt. A saját maga által összegyőjtött ferukímiai tartalékot elégetve gyakorlatilag létrehozott egy új allomantikus fémet — egy olyat, ami égetés során megfiatalította. Ha az elméletem helytálló, ily módon határtalan fiatalságra tehetett szert, mivel a legnagyobb erejét a fémbıl merítette, nem pedig saját testébıl. Csak annyit kellett tennie, hogy olykor egy kis idıt öreg testben tölt, mialatt elegendı ferukímiai tartalékot állít elı ahhoz, hogy aztán elégesse és fiatal maradhasson. — Tehát — szólt közbe Marsh — a tartalékai égetésével még annál is fiatalabb kort érhetett el, mint amilyen kiinduláskor volt? — Azt kell, hogy higgyem, azt a fiatalságot egy másik ferukímiai tartalékban tárolta — magyarázta Sazed. — Nos, az allomancia elég látványos mesterség: az erejét lobbanások közepette lehet 390

felszabadítani. Az Uralkodó nyilván nem akarta egyszerre felhasználni az összes fiatalságot, így egy kis darab fémben tárolta, amit folyamatosan, lassan csapolhatott. — A karperecekben? — Igen, Marsh mester. Azonban a ferukímia csökkenı hozadékkal mőködik: például, ha a ferukimista egy hétköznapi ember erejének kétszerese helyett a négyszeresét akarja elérni, az arányos erımennyiségnél jóval többre van szüksége. Az Uralkodó esetében ez azt jelentette, hogy egyre több és több felhalmozott fiatalságot kellett felhasználnia ahhoz, hogy ne öregedjen. Amikor Vin kisasszony elvette tıle a karkötıket, azért öregedett olyan elképesztıen gyorsan, mert a teste megpróbált visszatérni az eredeti állapotába. A lány csak ült a hővös esti szellıben, és a messzeségbe tekintett, a Venture-vár felé. A kastélyt kivilágították: még egy nap sem telt el, és Elend máris találkozókat tartott a szkák és nemesek vezetıivel, hogy létrehozzák az új nemzet törvényeit. Vin csendesen üldögélt, és a fülbevalóját babrálta. A padlón találta meg a trónteremben, és amint elszakadt fülcimpája hegesedni kezdett, visszatette a lyukba. Nem tudta pontosan, miért is tartja meg. Talán azért, mert ez volt az egyetlen dolog, ami Reenhez kötötte, no meg anyjukhoz, aki annak idején megpróbálta megölni. Vagy egyszerően csak azért, mert olyasmikre emlékeztette, amikre nem lett volna szabad, hogy képessé váljon. Sokat kellett még tanulnia az allomanciáról. A nemesség ezer éven keresztül egyszerően elhitte az inkvizítorok és az Uralkodó dogmáit. Miféle titkokat rejtegettek még? Milyen további rejtélyes fémekrıl tudtak? — Az Uralkodó — szólalt meg végül. — Az Uralkodó tehát igazából nem volt halhatatlan. Így isten sem lehetett, ugye? Egyszerően csak szerencsésnek mondhatta magát: minden olyan allomanta, aki egyben ferukimista is, képes lett volna arra, amire ı. — Így lehetett, kisasszony — helyeselt a terrisi. — Talán ezért rettegett annyira az ırzıktıl. Vadászott a ferukimistákra, mert tudta, hogy a képesség öröklıdik, ahogyan az allomancia is örökletes tulajdonság. Ha a terrisi vérvonal valaha is keveredett volna a nemességével, olyan gyermek születik, aki ellenszegülhet a hatalmának. 391

— Ezért vezette be a faji intézkedéseket — vetette közbe Marsh. Sazed bólintott. — Meg akart bizonyosodni arról, hogy a terrisiek soha nem keverednek a lakossággal, nehogy továbbadják ferukímiai képességeiket. Az inkvizítor megrázta a fejét. — Micsoda borzalmakat mővelt a saját népével! És mindezt azért, hogy fenntarthassa a hatalmát. — Csakhogy — vetette ellen homlokráncolva Vin —, ha az Uralkodó ereje az allomancia és ferukímia keverékébıl származott, mi történhetett a Megdicsıülés Kútjánál? Mi volt az az erı, amit a napló írója — akárki is legyen az — talált ott? — Nem tudom, kisasszony — felelte Sazed csendesen. — Az elméleted nem magyaráz meg mindent — folytatta a lány a fejét rázva. Nem beszélt nekik saját különös képességeirıl, de arról igen, mit tett az Uralkodó a trónteremben. — Olyan hatalmas volt, Sazed. Éreztem ıt! Képes volt megtaszítani a testemben lévı fémeket! Talán felerısíthette ferukímiai képességeit azáltal, hogy elégette a tartalékait, de hogyan rendelkezett ilyen roppant allomantikus hatalommal? Az ırzı felsóhajtott. — Attól tartok, az egyedüli személy, aki választ tudna adni erre a kérdésre, ma reggel meghalt. Vin elhallgatott. Az Uralkodó olyan titkokat birtokolt aterrisi vallásról, amiket Sazed népe évszázadokon át kutatott. — Sajnálom. Talán nem kellett volna megölnöm. A terrisi megrázta a fejét. — Az öregkor elıbb-utóbb úgyis végzett volna vele. Helyesen cselekedett, kisasszony. Így legalább feljegyezhetem, hogy az Uralkodóval egy elnyomásban élı szká végzett. A lány elvörösödött. — Feljegyzed? — Természetesen. Még mindig ırzı vagyok, kisasszony. Tovább kell adnom mindent: a történelmet, az eseményeket és a nagy igazságokat. — De rólam... nem írsz le mindent, ugye? — Valamilyen furcsa oknál fogva zavarta a gondolat, hogy történeteket szınek majd tetteirıl. — Én a helyében nem aggódnék túlzottan, kisasszony — folytatta Sazed mosolyogva. — A testvéreim és én eléggé elfoglaltak leszünk. Oly sok mindent kell helyreállítanunk, oly sok mindent kell elmesélnünk a világnak... Kétlem, hogy sietnünk kellene a részletekkel. 392

Elraktározom a történteket, de egy idıre megtartom magamnak, ha úgy kívánja. — Köszönöm — biccentett Vin. — Az a hatalom, amit az Uralkodó a barlangban talált — töprengett Marsh —, talán csak maga az allomancia. Hisz te mondtad, hogy nincsenek adataink allomantákról a megdicsıülés elıttrıl. — Nagyon is lehetséges — így Sazed. Rendkívül kevés legenda szól az allomancia eredetérıl, és szinte mindegyik megegyezik abban, hogy az allomanták elıször „a köddel együtt jelentek meg". A lány a gondolataiba mélyedt. Mindig úgy hitte, hogy az allomanták kedvenc napszakukról, az éjszakáról, kapták a „ködszerzet" címet. Soha nem feltételezte, hogy szorosabb kapcsolat van a kettı között. A köd igenis tevékenyen válaszol az allomantikus rezgésekre. Gomolyogni kezd, ha allomanta van a közelben. És... mit is éreztem a legvégén? Olyan volt, mintha kinyertem volna valamit a ködbıl. Akármit is tett, azóta sem sikerült megismételnie. Az inkvizítor felsóhajtott, és felállt. Még csak néhány órája volt ébren, de máris fáradtnak tőnt. Enyhén lógatta a fejét,mintha nem bírná tartani a súlyos cövekeket. — Marsh... fáj? — kérdezte a lány. — Úgy értem, a cövekek. Marsh egy pillanatra elhallgatott. — Igen. Lüktet mind a tizenegy. A fájdalom valahogyan kapcsolatban áll az érzelmeimmel. — Tizenegy van? — döbbent meg Vin. Az inkvizítor bólintott. — Kettı a fejemben, nyolc a mellkasomban, egy pedig a hátamban: az tartja össze a többit. Csak így lehet megölni egy inkvizítort — el kell választani a felsı cövekeket az alsóktól. Kelsier a lefejezést használta, de sokkal egyszerőbb kirántani a középsı fémet. — Azt hittük, meghaltál — mondta a lány. — Amikor megtaláltuk a testedet és a vért a csillapítóállomáson. Marsh bólintott. — Szólni akartam, hogy túléltem, de az elsı napon minden lépésemet közelrıl figyelték. Nem gondoltam, hogy Kel ilyen hamar megejti az ellencsapást. — Mi sem — szólt közbe Sazed. — Egyikünk sem sejtette. — Tényleg megtette, igaz? — hitetlenkedett az inkvizítor, és ámulva ingatta a fejét. — Az a kurafi! Két dolgot soha nem bocsátok meg neki. Az elsı az, hogy ellopta dédelgetett álmomat a Végsı Birodalom megdöntésérıl, és meg is valósította azt. 393

Vin várt. Aztán megkérdezte: — És a második? — Hogy közben megölette magát. — Ha szabadna megkérdeznem, Marsh mester — fordult felé érdeklıdve Sazed —, kié volt az a tetem, amit Vin kisasszony és Kelsier mester találtak a csillapítóállomáson? Az inkvizítor elnézett a város felett. — Valójában több tetem is volt ott. Az inkvizítorok teremtése... meglehetısen véres folyamat. Nem szívesen beszélnék róla. — Hogyne — hajtotta meg a fejét a terris. — Te azonban — így Marsh — mesélhetnél errıl a lényrıl, amit Kelsier bérelt fel, hogy Renoux bırébe bújjon. — A kandráról? Attól tartok, még mi ırzık is keveset tudunk róluk. A ködlidércekhez van közük; talán a kandra és a ködlidérc éppen hogy egy és ugyanaz, csak az elsı lény a második kifejlettebb alakja. Rossz hírüknek köszönhetıen szeretnek rejtızködni, bár a nemesi házak olykor felbérlik ıket különféle feladatokra. A lány összehúzta a szemöldökét. — Akkor meg Kel miért nem használta fel a kandrát arra, hogy az felvegye az alakját, és meghaljon helyette? — Ó, vagy úgy... — sóhajtott az ırzı. — Tudja, kisasszony, ahhoz, hogy egy kandra megtestesítsen valakit, elıször fel kell falnia a halott húsát és magába kell olvasztania a csontjait. A kandrák olyanok, akár a ködlidércek: nincsen saját csontvázuk. Vin belereszketett abba, amit hallott. — Visszajött — szólalt meg Marsh. — A lény már levetkızte a fivérem képmását — másikat öltött magára —, de visszatért, és téged keresett, Vin. — Engem? A férfi bólintott. — Valami olyasmivel állt elı, hogy Kelsier rád hagyta a szerzıdést, mielıtt meghalt. Úgy hiszem, most benned látja a gazdáját. A lány megborzongott. Az a... Az a valami megette Kelsier testét. — Nem akarom, hogy itt ólálkodjon — felelte. — El fogom zavarni. — Csak lassan a testtel, kisasszony! — intette óvatosságra Sazed. — A kandrák drága szolgának számítanak; atiummal kell nekik fizetni. Ha Kelsier meghosszabbította a szerzıdést, könnyelmőség volna 394

elfecsérelni a szolgálatait. A kandrák hasznos szövetségesekké válhatnak az elkövetkezı hónapokban. Vin megrázta a fejét. — Nem érdekel. Nem akarom, hogy körülöttem legyen. Miután azt tette. A hármas elhallgatott. Végül Marsh ismét felállt, és felsóhajtott. — Akárhogy is, bocsássatok meg, de meg kell jelennem a várban: az új király megkért, hogy én képviseljem a minisztériumot a tárgyalásokon. — Nem értem, miért lehet a minisztériumnak beleszólása a dolgokba — így a lány. — Az obligátorok még mindig nagy hatalommal rendelkeznek, kisasszony — felelte Marsh helyett Sazed. — Azonkívül nincsen náluk hatékonyabb és jobban képzett bürokrata erı az egész Végsı Birodalomban. İfelsége bölcsen teszi, ha megpróbálja ıket maga mellé állítani, és ebben Marsh mester segítségét kéri. Az inkvizítor megvonta a vállát. — Természetesen amennyiben képes leszek helyreállítani az ortodoxia kantonja feletti irányítást, a minisztérium... igencsak megváltozik az elkövetkezı néhány évben. Lassan és óvatosan rendelkezem majd, de mire végzek, az obligátoroknak nem is fog feltőnni, hogy mit veszítettek. A többi inkvizítor azonban gondot jelenthet. Vin bólintott. — Hányan vannak Luthadelen kívül? — Nem tudom. Nem lehettem túl sokáig tagja a rendnek, mielıtt megsemmisítettem. Azonban a Végsı Birodalom igen nagy hely volt. Azt rebesgetik, hogy húsz inkvizítor lehet a birodalomban, de soha senkitıl nem sikerült megtudnom a valódi számokat. A lány biccentett a távozó Marshnak. Csakhogy az inkvizítorok — bár igen nagy veszélyt jelentettek — kevésbé izgatták most, hogy tudta a titkukat. Valami más jobban aggasztotta. Nem tudjátok, mit teszek az emberiségért. Igenis az istenetek voltam; akkor is, ha nem láttátok. Azzal, hogy megöltök, romlást hoztok a fejetekre... Ezek voltak az Uralkodó utolsó szavai. Akkor azt gondolta, hogy „amit az emberiségért tett", az a Végsı Birodalom. Azonban most már nem volt benne olyan biztos. Az aggastyán szemében ugyanis nem büszkeség ült, amikor kimondta ezeket a szavakat, hanem... rettegés. — Saz? — szólította meg a lány a terrisi ırzıt. — Mi az a Mélység? Mit kellett a napló Hısének legyıznie? 395

— Bárcsak tudnánk, kisasszony! — felelte a férfi. — De nem jött el, igaz? — Úgy tőnik, nem. A legendák egyetértenek abban, hogy ha a Mélységet nem állították volna meg, a világ maga is elpusztult volna. Természetesen a mesék talán túloznak. A Mélység talán csak maga az Uralkodó, és a Hıs csatája csupán a lelkiismeret vívódását jelenti. Választania kellett, hogy uralja a világot, vagy hagyja szabadon lélegezni. Vin azonban nem hitte, hogy ilyen egyszerő a válasz. Több volt a dolog mögött, ezt biztosan érezte. Nem tudta elfelejteni azt a félelmet az Uralkodó szemében. Azt a rettegést. Nem azt mondta, hogy „tettem"; hanem, „teszek". Ezt a szót használta. „Nem tudjátok, mit teszek az emberiségért." Eszerint akármi is volt az, amit cselekedett, egészen halála pillanatáig cselekedte. Romlást hoztok a fejetekre... Megborzongott az esti levegıben. A nap lenyugodni készült, és a félhomály csak jobban kiemelte a kivilágított Venture-várat, Elend jelenlegi fıhadiszállását. Az új király késıbb talán beköltözik a Kredik Shaw-ba. Még nem döntött róla. — Menjen oda hozzá, kisasszony! — biztatta a terrisi. — Látnia kell, hogy ön jól van. Vin nem válaszolt azonnal. A várost nézte, a sötétedı ég elıterében ragyogó várat. — Te ott voltál, Sazed? — kérdezte a lány. — Hallottad a beszédét? — Igen, kisasszony — felelte a terrisi. — Amikor felfedeztük, hogy nincsen atium a kincstárban, Venture nagyúr ragaszkodott hozzá, hogy segítségért menjünk. Hajlottam rá, hogy egyetértsek vele — egyikünk sem harcos, és még mindig híján voltam ferukímiai készleteimnek. Nincsen atium — gondolta a lány. — Ennyi küzdelem, és a végén egy morzsányit sem találtunk. Mit csinált vele az Uralkodó? Vagy... valaki más ért oda hamarabb? — Amikor Elend mester és én megtaláltuk a sereget — folytatta az ırzı —, a felkelık a palotaıröket kaszabolták. Néhányuk megpróbálta megadni magát, de a lázadók nem engedték. Igazán... felkavaró látvány volt, kisasszony. Az ön Elendje... neki sem tetszett, amit látott. Amikor kiállt a szkák elé, azt hittem, hogy ıt is egyszerően felkoncolják. — Sazed megállt, és enyhén félrehajtotta a fejét. — De... 396

amiket mondott, kisasszony... az általa megálmodott új kormányról... micsoda szavakkal ítélte el a vérontást és zőrzavart... nos, kisasszony, attól tartok, nem tudom hitelesen visszaadni. Bárcsak nálam lettek volna a fémelméim, hogy minden egyes szavát pontosan felróhattam volna. Felsóhajtott, és a fejét rázta. — Attól függetlenül, úgy gondolom, hogy Szellı úr sokat segédkezett neki lecsillapítani a felkelıket. Az egyik csoport felfigyelt Elend mesterre, azután a másik is, és így tovább. Nos, jó dolog, hogy végül egy nemesi sarj lett az új király. Elend mester a törvényesség fényét hozta el a forradalomnak, és azt hiszem, hogy ha ı áll az élen, a nemesség és a kereskedık is jobban támogatnak majd minket. Vin elmosolyodott: — Kel haragudna most ránk. Annyit dolgozott ezen a terven; mi meg fogtunk egy elıkelıt, és a trónra ültettük. A terrisi megrázta a fejét. — Na igen, csakhogy ne veszítsük szem elıl a dolog fontosabb vetületét: nem egyszerően egy nemesembert ültettünk a trónra. Egy jó embert ültettünk oda. — Egy jó embert... — ismételte a lány. — Igen. Az utóbbi idıben megismertem néhányat... *** Vin a Venture-vár tetején térdelt, a köd leple alatt. Sínbe tett lábbal nehézkesebben mozgott, ezért, ha tehette, inkább allomantikus erıt fejtett ki. Csak arra kellett vigyáznia, hogy kivételesen puhán érjen földet. Leszállt az éj, és a köd körülölelte a testét. Megvédte, elrejtette, erıt adott neki... Elend Venture az asztalánál ült egy tetıablak alatt, amit azóta sem üvegeztek be, hogy Vin keresztülhajított rajta valakit. A férfi nem látta az odafenn kuporgó lányt. És ki hibáztathatná? Ki láthatta volna meg a ködszerzetet a saját elemében? A lány bizonyos szempontból olyan volt, mint a tizenegyedik fém által elıhívott árnyképek. Testetlen. Mint valami, ami lehetett volna... Lehetett volna...

397

Épp elég erıfeszítést igényelt kibogozni az elmúlt napok eseményeit, így Vin nem látott neki, hogy megértse az érzelmeit, melyek még kuszábbnak tőntek. Nem kereste fel Elendet. Nem volt rá képes. Lepillantott a lámpás fényénél ülı férfira, aki jegyzeteket firkált egy kismérető könyvbe. Aznapi találkozói állítólag jól sikerültek; úgy tőnt, mindenki elfogadja királyának. Csakhogy Marsh suttogva bevallotta Vinnek: elsısorban politikai érdek lapul a különbözı csoportok támogatása mögött. A nemesség bábnak látta Elendet, akit irányíthat, a szká vezetık között pedig máris felütötte a fejét a széthúzás és pártoskodás. Hiába: Elend végre lehetıséget kapott, hogy megalkossa a törvénykönyvet, amirıl régóta álmodott. Létrehozhatta tökéletes nemzetét, átültethette a gyakorlatba az oly régóta tanulmányozott filozófiai elméleteket. Lesznek akadályok, és Vin azt gyanította, hogy az új világ sokkal valóságosabbra sikerül majd, mint a férfi idealista vágyálmai. De ez mind nem számított. Jó király válik belıle. Persze az Uralkodóhoz képest még egy kupac hamu is jó királynak számítana... Be akart menni Elendhez, beugrani a meleg szobába, de valami visszatartotta. Túl sokat fordult mostanában a szerencséje, és a változások zavaros özöne próbára tette az érzelmeit. Nem volt benne bizonyos, hogy tovább akarja csinálni. Nem tudta, hogy valójában Vin vagy Valette-e, vagy hogy egyáltalán melyikük lenne szívesebben. Érezte a köd közelségét, és hallgatta az éjszakai feketeség néma csendjét. A köd felruházta erıvel, megvédte és elrejtette... még akkor is, ha ezek egyikére sem vágyott. Nem vagyok rá képes. Neki nem rám van szüksége. Az csak illúzió volt; egy álomkép. Én az árnyékok közt nevelkedett gyermek vagyok; a lány, akinek egyedül kell maradnia, míg világ a világ. Nem érdemlem meg mindezt. Nem érdemlem meg ıt. Vége. Ahogyan elıre megjósolta, minden változóban volt. Valójában soha nem vált volna belıle jó nemeshölgy. Ideje, hogy visszatérjen a régi énjéhez. Az árnyak közé. Nem való neki a bálok és fogadások pompája. Ideje, hogy elrejtızzön a világ szeme elıl.

398

Megfordult, és indulni akart, nem törıdve a könnyekkel. Úgy döntött, hogy elhagyja a férfit. Csüggedten végigsántikált a fémtetın, és eltőnt a ködben. De aztán... Miközben haldoklott, azt állította, hogy te már réges-régen éhen vesztél. A zőrzavar közepette már majdnem elfeledte az inkvizítor szavait. Most azonban feltolult az emlék, és megállásra kényszerítette. A köd megnyugtatóan, csábítóan gomolygott körülötte. Reen mégsem hagyta el. Elfogták az inkvizítorok, akik Vint, ellenségük törvénytelen gyermekét keresték. Megkínozták. És ı úgy halt meg, hogy engem védelmezett. Reen nem árult el. Mindig azt ígérte, hogy megteszi, de végül másként lett. Távolról sem volt tökéletes fivér, de attól függetlenül szerette ıt. Suttogást hallott. Reen hangja szólt elméje legmélyérıl. Fordulj vissza! Mielıtt meggyızhette volna magát az ellenkezıjérıl, visszabicegett a törött ablakhoz, és bedobott egy érmét a szobába. Elend kíváncsian megfordult, meglátta az érmét, és félrebiccentette a fejét. A lány a következı pillanatban már odabent volt; taszítással lassította az esést, és sértetlen lábára érkezett. — Elend Venture — szólt, miközben felállt. — Valamit már régen szeretnék elmondani. — Megállt, és nagyokat pislogott, hogy megszabaduljon a könnyeitıl. — Túl sokat olvasol. Fıként hölgyek társaságában. A férfi elmosolyodott, hátralökte a székét, és magához szorította. A lány lehunyta a szemét; egyszerően csak élvezte az ölelés melegét. És rádöbbent, hogy mindig is csak erre vágyott.

399

ARS ARCANUM A mő járulékos részei és jegyzetei angolul a www.randonsanderson.com oldalon olvashatóak.

Megjegyzés: a külsı fémeket dılt betővel, a taszító fémeket pedig félkövérrel szedtük.

400

ALLOMANCIA SZÓSZEDET ACÉL (KÜLSİ FIZIKÁLIS TASZÍTÓFÉM): Az acélt égetı személy áttetszı, kék vonalakat észlel, melyek a közelben lévı fémforrásokra mutatnak. A vonalak mérete és fényessége jelzi a fémforrás kiterjedését és közelségét. Acél égetésével mindenféle fémforrás fellelhetı, nem csak az acélé. Az allomanta mentális erejével képes megtaszítani ezeket a vonalakat, és a fémeket ellökni magától. Az acélt égetı míveseket petákosoknak nevezzük.

BÁBOS: Olyan míves, aki sárgarezet éget.

BRONZ (BELSİ MENTÁLIS TASZÍTÓFÉM): A bronzot égetı személy képes érzékelni más, a közelben allomanciát gyakorló mívesek ténykedését. A fémeket égetı allomanták dobütemhez hasonlatos „allomantikus rezgéseket" bocsátanak ki, amiket csak a bronzot égetı személy észlel. A bronzot égetı míveseket fürkészeknek nevezzük.

CINK (KÜLSİ MENTÁLIS TASZÍTÓFÉM): A cinket égetı személy képes felkorbácsolni más emberek érzelmeit, különbözı szenvedélyeket ébresztve bennük. Az ilyen allomanta azonban nem tud olvasni mások gondolataiban vagy érzelmeiben. A cinket égetı míveseket zendítıknek nevezzük.

FORRASZ (BELSİ FIZIKÁLIS TASZÍTÓFÉM): A forraszt égetı személy képes felerısíteni teste fizikai képességeit, miáltal erısebbé, kitartóbbá és ügyesebbé válik. A forrasz javítja az egyensúlyérzéket és felgyorsítja a sebgyógyulást is. A forraszt égetı míveseket forraszöklőeknek vagy martalócoknak nevezzük. 401

FORRASZÖKLŐ: Olyan míves, aki forraszt éget. FÜRKÉSZ: Olyan míves, aki bronzot éget. FÜSTÖS: Olyan míves, aki vörösrezet éget. INGÁS: Olyan míves, aki vasat éget. MARTALÓC: Olyan míves, aki forraszt éget. ÓN (BELSİ FIZIKÁLIS VONZÓFÉM): Az ónt égetı személy érzékei a fém által felerısödnek. Az ilyen allomanták messzebb látnak és jobb a szaglásuk. Tapintásuk is kifinomultabbá válik, mellékhatásként pedig képesek áthatolni a ködön, miáltal éjszaka még annál is távolabbra látnak, mint akár magasabb rendő érzékeik engednék. Az ónt égetı míveseket ónszemőeknek nevezzük. ÓNSZEMŐ: Olyan míves, aki ónt éget. PETÁKOS: Olyan míves, aki acélt éget. SÁRGARÉZ (KÜLSİ MENTÁLIS VONZÓFÉM): A sárgarezet égetı személy képes csillapítani, tompítani mások érzelmeit, és ezzel kiválasztani egyet, amit késıbb manipulálhat. Egy jó allomanta ért hozzá, hogyan tompítson el minden érzelmet egyetlen indulat kivételével, és így kénye-kedve szerint irányíthatja egy személy hangulatát. A sárgaréz azonban nem teszti lehetıvé, hogy az allomanta 402

olvasson a gondolatokban vagy megismerje a kiválasztott személy érzelmeit. A sárgarezet égetı míveseket bábosoknak nevezzük. VAS (KÜLSİ FIZIKÁLIS VONZÓFÉM): A vasat égetı személy számára áttetszı, kék vonalak jelennek meg, melyek a közelben lévı fémforrásokra mutatnak. A vonalak mérete és fényessége jelzi a fémforrás kiterjedését és közelségét. A vas égetésével mindenféle fémforrás fellelhetı, nemcsak a vasé. Az allomanta mentális erejével képes megrántani ezeket a vonalakat, és a fémeket magához vonzani. A vasat égetı míveseket ingásoknak nevezzük. VÖRÖSRÉZ (BELSİ MENTÁLIS VONZÓFÉM): A vörösrezet égetı személy láthatatlan felhıt bocsát ki, amely elrejti a benne tartózkodókat a fürkészek elıl. Amíg az allomanta ezen a „vörösréz felhın" belül tartózkodik, bármilyen kívánt fémet égethet, és nem kell attól félnie, hogy az ellenséges mívesek bronz segítségével megtalálják. Mellékhatásként a vörösrezet égetı személyen nem fog az érzelmi allomancia (a csillapítás vagy zendítés). A vörösrezet égetı míveseket füstösöknek nevezzük. ZENDÍTİ: Olyan míves, aki cinket éget.

403

Kiadja a Delta Vision Kft. Felelıs kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai elıkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. — 290487 Felelıs vezetı: Pogány Zoltán igazgató Megjelent 2009-ben, Budapesten 24 ív terjedelemben

404