Brandon Sanderson - Acélszív.pdf

ACÉLSZÍV BRANDON SANDERSON

Delta Vision Kft. Budapest, 2014

DALLIN SANDERSONNAK, AKI MOSOLYOGVA GYŐZI LE A GONOSZT MINDENNAP

Előhang Tanúja voltam annak, amint Acélszív megsebesül. Tíz évvel ezelőtt történt, nyolcéves koromban. Apámmal elmentünk a First Union Bank Adams Street-i fiókjába. Akkoriban – az Annexió előtt – a régi utcaneveket használtuk. A bank hatalmas épület volt. Egyetlen csarnokból állt, amelyben a mozaikcsempét fehér oszlopok vették körül, és óriási kapuk vezettek az épület mélyére. Két nagy forgóajtó nyílt az utcára és kétoldalt egy-egy hagyományos ajtó. Férfiak és nők áramlottak ki-be, amitől olyan volt, mint egy irdatlan szörnyeteg szíve, ahol lüktet az életet adó vér: az ember és a pénz. Feltérdeltem a számomra túlméretezett széken, és figyeltem az emberek nyüzsgését. Szerettem figyelni az embereket. Az arcok különféle alakját, a frizurák stílusát, a ruhákat, az arckifejezéseket. Akkoriban minden elképesztően változatos volt. Felvillanyozott. – David, légy szíves, ülj le! – kért apám. Nyugodtan mondta, soha nem emelte fel a hangját, csak egyetlenegyszer, anyám temetésekor. Ha elképzelem fájdalmát azon a bizonyos napon, ma is beleborzongok. Morcosan lecsüccsentem. A bank csarnokában sorakozó kis fülkék egyikében ültünk – ezekben foglalkoztak a jelzálogos ügyekkel. Faluk üvegből készült, amitől az ember kevésbé érezte magát bezárva, de így is ijesztőnek tűnt. A falakon apró, fakeretes képek lógtak a bankár családtagjairól, az asztalon egy üvegtálban olcsó selyemcukor, az iratszekrényen pedig váza, amelyben kifakult művirágok kókadoztak. Látszatra kényelmes, de művi otthon. Pont, mint a velünk szemben ülő bankár műmosolya. – Ha több fedezetük lenne… – mormogta a jelzálogos, aztán elvigyorodott. – Minden tulajdonom szerepel azon – mutatott apám az előttünk lévő iratra. Kérges keze volt és napbarnított bőre a szabad ég alatt végzett munkától. Anyám nem hagyta volna, hogy férje egy hivatalos ügy intézésekor munkaruhában jelenjen meg: farmerben és elnyűtt pólóban, rajta képregényhőssel. Legalább a gyérülő haját megfésülte. Ezzel sem törődött annyit, mint más férfiak: „Ritkábban kell fodrászhoz menni, Dave” – mondogatta nevetve, miközben ujjaival beletúrt vékony szálú hajába. Nem mondtam, hogy nincs igaza. Pontosan ugyanannyiszor kell hajat vágatnia, egészen addig, amíg az összes hajszála ki nem hullik. – Kétlem, hogy bármit is tehetnék az ügyben – jelentette ki a jelzálogos. – De ezt már megmondták önnek. – A másik ügyintéző úgy tájékoztatott, hogy elég lesz – kulcsolta össze apám maga előtt hatalmas kezét. Úgy tűnt, aggódik. Nagyon aggódik. A jelzálogos továbbra is csak vigyorgott. Rámutatott az asztalán heverő papírhalomra. – A világ azóta sokkal veszélyesebb lett, Mr. Charleston. A bank úgy döntött, nem vállal kockázatot. – Veszélyesebb? – csodálkozott apám. – Nézze, itt vannak az Idolok… – De ők nem jelentenek veszélyt! – vágta rá apám hevesen. – Az Idolok segíteni jöttek. Jaj, ne, már megint kezdi… A jelzálogos arcára ráfagyott a mosoly, mintha az iménti kijelentéstől lehidalt volna. – Hát nem érti? – kérdezte apám előrehajolva. – Ez nem vészkorszak, hanem egy csodálatos időszak! A jelzálogos kétkedve oldalra döntötte fejét. – Egész véletlenül nem egy Idol pusztította el az előző otthonát? – Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök. Meglátja. El fognak jönni. Én hittem neki. Sokan gondolkodtak akkor hozzá hasonlóan. Még csak két éve, hogy az égbolton megjelent a Vész. A közönséges emberek egy éve kezdtek átváltozni. Idolok lettek… szuperhősök. Akkoriban még reménykedők voltunk. És tudatlanok. – Nos – a jelzálogos az asztalra helyezte a kezét közvetlenül egy kép mellett, amin színes bőrű kisgyerekek mosolyogtak –, sajnálatos módon a biztosító fél nem ért egyet az ön értékbecslésével. Kénytelen lesz…

Tovább tárgyaltak, de engem már nem kötött le a beszélgetés. Figyelmem visszakalandozott a tömegre, hátat fordítottam a tárgyalóknak, és feltérdeltem a széken. Apám túlságosan elmerült az érvelésben ahhoz, hogy leszidjon. Tulajdonképpen végignéztem, ahogy az Idol belép a bankba. Nekem azonnal feltűnt, mások viszont ügyet sem vetettek rá. Állítólag az Idolok olyanok, mint a közönséges emberek, és csak akkor derül fény a kilétükre, ha használni kezdik képességeiket – de ez badarság. Az Idoloknak más a kisugárzásuk. Magabiztosságuk és alig palástolt önelégültségük miatt én mindig kipécéztem őket. Már akkor, kiskölyökként is éreztem, hogy ez az ember gyanús. Laza, fekete öltönyt viselt, alatta világos inget, nyakkendő nélkül. Magas volt és szikár, mégis erős, mint az Idolok általában. Izmos és ruganyos léptű – ezt még a laza ruha ellenére is látni lehetett. A terem közepére ért. Elmosolyodott, és fölvette a zakója zsebéből előhúzott napszemüveget. Aztán felemelte a mutatóujját, és hanyag mozdulattal rámutatott egy arra járó nőre. Aki porrá lett. Ruhája elhamvadt, csontváza pedig hatalmas csattanással zuhant a padlóra. Fülbevalója és jegygyűrűje viszont nem olvadt el: a teremben levő nyüzsgés ellenére jól hallható csörrenéssel hulltak a földre. Csend lett. Mindenkit megdermesztett a rémület. A beszélgetők elhallgattak, csak a jelzálogos prédikált tovább apámnak. Végül a sikoltozás őt is elnémította. Nem emlékszem, mit éreztem akkor. Hát nem különös? Fel tudom idézni a világítást: a hatalmas csillárokat, amelyek szórt fénysugárral töltötték be a termet. Még most is az orromban érzem a frissen felmosott padló citromos-ammóniás szagát. Szinte hallom a velőtrázó sikolyokat, amint az emberek hanyatt-homlok, fejvesztve botladoznak a kapu felé. Legtisztábban mégis az Idol széles – szinte gúnyos – mosolyára emlékszem, ahogy rámutatott az útjába kerülő emberekre, és egyetlen intésével porrá és hamuvá változtatta őket. Megbabonázott. Talán sokkot is kaptam. A széktámlát markolva, kikerekedett szemmel bámultam a mészárlást. Néhányan az ajtó közeléből kijutottak. Aki közel sodródott az Idolhoz, azok számára nem volt menekvés. Rengeteg banki alkalmazott és ügyfél lapult a földön és az asztalok mögé bújva. Különös módon a teremben csend lett. Az Idol úgy állt ott, mintha egyedül lenne, miközben papírfecnik szállingóztak lefelé a mennyezetről, és egy halom csont meg szénfekete hamu hevert a lábainál. – A nevem Holtpont – szólalt meg. – Lehet, hogy nem túl briliáns név. De emlékezetes! – Hangja hátborzongatóan bizalmasnak hatott, mintha csak a barátaival cseverészne egy ital mellett. Sétálgatni kezdett a teremben. – Ma reggel eszembe jutott valami… – kezdte. A helyiség akkora volt, hogy visszhangzott minden szava. – Zuhanyozás közben megszólalt a fejemben egy hang, és azt kérdezte: Holtpont, miért akarsz ma bankot rabolni? Ezalatt hanyagul rámutatott két biztonsági őrre, akik kislisszoltak volna egy oldalfolyosón, közvetlenül a jelzálogfülkék mellett. Porrá váltak: a kitűző, övcsat, fegyver és csont pedig a földre hullt. Hallottam, amint eséskor egymáson csattantak a csontok. Rohadtul sok csont van az emberi testben, sokkal több, mint hinnénk… és irtó nagy mocsok marad utánuk. Fura, hogy a rettenetes látványnak pont ezen a részletén állapodott meg a tekintetem. Tisztán emlékszem rá. Valaki megmarkolta a vállam. Apám bukott le a széke mögé, és próbált engem is lehúzni, hogy az Idol ne vegyen észre. Én viszont megdermedtem, ő pedig nem kényszeríthetett arra, hogy bukjak le, anélkül, hogy ezzel feltűnést ne keltsen. – Hosszú hetek óta tervezem, bizony – folytatta az Idol. – De csak ma reggel értettem meg. Miért? Mégis, miért raboljak bankot? Úgyis megszerzek bármit, amit akarok! Nevetséges! – Beugrott egy pult mögé, amitől az ott lapuló ügyintézőnő felsikított. Alig tudtam kivenni az alakját, úgy összekucorodott a padlón. – A pénz számomra semmit sem ér – jelentette ki az Idol. – Teljesen értéktelen. – Azzal ráemelte ujját a nőre, aki holtan rogyott össze, porrá és hamuvá. Az Idol pörögni kezdett, és ide-oda mutogatott a csarnokban, megölve mindenkit, aki menekülni próbált. Aztán rám szegezte az ujját. Végre érezni kezdtem valamit. Belém hasított a rémület. Mögöttünk koponya vágódott az asztalra, lepattant onnan, és már hamu formájában terítette be a padlót. Az Idol nem rám mutatott, hanem a jelzálogosra, aki pont mögöttem keresett menedéket az asztalánál. Vajon futni próbált? Az Idol visszafordult a pultok mögött reszkető ügyintézők sorához. Apám keze még mindig a vállamba markolt, erősen. Átéreztem aggodalmát, de úgy, mintha energia lenne, amely az ő karjából az én vállamba árad.

Rémület lett úrrá rajtam. Színtiszta, bénító rémület. Összekuporodtam a széken, remegve hüppögtem, és igyekeztem kizárni elmémből az imént látott, iszonyatos halál képeit. Apám elhúzta a kezét. – Ne moccanj! – suttogta. Bólintottam, nem mintha ijedtemben mozdulni akartam volna. Apám körbepillantott. Holtpont éppen az egyik ügyintézővel társalgott. Bár nem láthattam őket, hallottam, ahogy a csontok a földhöz csapódnak. Egyiket a másik után végezte ki. Apám arca elkomorult. Aztán a mellékfolyosó irányába pillantott. Meneküljünk? Nem. Ott haltak meg az őrök. A fülke üvegfalán keresztül megláttam egy kézifegyvert a földön, porral beterítve, egy bordacsonthalom tetején. Apám is azt nézte. Apám, aki ifjúkorában a Nemzeti Gárdában szolgált… Ne csináld! Elöntött a pánik. Apa, ne! Megszólalni viszont nem tudtam. Remegett az állam, amikor megpróbáltam kinyitni a számat, és a fogaim vacogva koccantak össze. Mi van, ha meghallja az Idol? Nem hagyhatom, hogy apa ekkora esztelenséget csináljon! Csak ő maradt nekem. Se otthonom, se családom, se anyám. Mielőtt indulásra készen felemelkedett volna, sikerült előrenyújtanom a karom, és megragadnom őt. Megráztam a fejem, és igyekeztem kitalálni valamit… bármit, ami visszatarthatja. – Kérlek… – suttogtam. – A hősök… te mondtad, hogy eljönnek. Hagyd, hogy ők állítsák meg! – Fiam – súgta vissza apám, és lefejtette karjáról ujjaimat – néha a hősöknek is elkél a segítség. Holtpontra pillantott, majd átkúszott a mellettünk lévő fülkébe. Visszafojtottam lélegzetem, és kikukkantottam a széktámla mögül. Látnom kell. Még így, reszketve, lapulva is látnom kell. Holtpont átugrott a pulton, és a másik felén landolt: a mi oldalunkon. – Ezért nem ér semmit – folytatta az Idol szívélyes hangon, miközben tovább sétálgatott. – A bankrablásból pénzt szereznék, de nincs szükségem pénzen kapható dolgokra – emelte föl gyilkos ujját. – Felfoghatatlan. Szerencsére zuhanyozás közben másra is ráébredtem: határozottan kényelmetlen dolog minduntalan embert ölni, valahányszor szükségem van valamire. Ehelyett inkább rémületet keltek a szívekben, hogy mindenki ismerje az erőmet. Így a jövőben senki nem fogja megtagadni tőlem a kívánságaimat. Azzal a bank másik végében lévő oszlop mögé toppant, ráijesztve egy kisbabáját szorongató anyára. – Igen – ízlelgette a szavakat –, értelmetlen dolog lenne pénzért bankot rabolni, ám az erőfitogtatás… nagyon is fontos. Tehát elkezdtem kivitelezni a gondolataimban megfogant tervet. – Ennél a mondatnál ujját a gyerekre emelte, és gyilkolt. A halálra rémült anya már csak hamut és port ölelgetett. – Hát, nem nagyszerű? Döbbenten bámultam, amint az anya rettegve igyekezett kendőjét magához szorítani, amelyből menthetetlenül hullottak ki a gyermek csontjai. Abban a pillanatban lett minden olyan valóságos. Félelmetesen valóságos. Hirtelen émelyegni kezdtem. Holtpont hátat fordított nekünk. Apám kimászott a fülkéből, hogy felkapja a gazdátlan fegyvert. A közeli oszlop mögött rejtőző két ember viszont éppen ezt a pillanatot választotta, hogy a legközelebbi ajtó felé sprinteljenek. Elrohantak apám mellett, és kis híján fellökték. Holtpont megpördült. Apám ott térdelt, próbálta fölvenni a pisztolyt, csakhogy ujjai közül kicsúszott a hamu borította fém. Az Idol felemelte a kezét…. – Mit keresel te itt? – dörögte mögöttünk egy hang. Az Idol megpördült. Én is. De szerintem mindenki hátrafordult a mély, dörgő hang irányába. Az utcára nyíló kapuban állt. Hátulról világította meg a fény, csak a sziluettjét lehetett kivenni a mögötte ragyogó nap sugaraitól. Bámulatos, herkulesi, tiszteletet parancsoló alak. Tutira láttad már Acélszívet képeken, de biztosíthatlak afelől, hogy azok totál pontatlanok. Nincs olyan fotó, videó vagy festmény, amely őt valósághűen ábrázolja. Éjfekete öltözék. Emberfelettien széles mellkasán ing feszült. Laza, ugyanakkor nem lötyögős nadrágot viselt. A korai Idolok divatjával ellentétben rajta nem volt álarc. Mögötte fenséges, ezüstszín köpeny lobogott. Nem volt szüksége álarcra. Neki nem kellett bujkálnia. Széttárta a karját, és a mozdulattól kitárultak az ajtószárnyak is. A padlón felkavarodott a hamu, repkedtek a papírok. Acélszív pár centimétert fölemelkedett. Köpönyege szétterült. Aztán nekilendült, végig a csarnokon. Karja, akár az acélgerenda, lába, mint egy hegy, nyaka, mint a fák törzse. Mégsem volt otromba vagy aránytalan. Pompás testű lény volt: koromfekete haj, szögletes állkapocs, elképesztő fizikum és több mint két méter tíz centis magasság jellemezte. És a szeme! Az átható, parancsoló, rendíthetetlen szempár! Amint Acélszív méltóságtejesen átsuhant a termen, Holtpont sietve emelte fel az ujját. Acélszív inge egy aprócska ponton megperzselődött, mintha cigarettát nyomtak volna el rajta, de ügyet sem vetett rá. Lelibbent

pár lépcsőfokon, és Holtponttól nem messze lágyan landolt a padlón – hatalmas köpenye csak úgy suhogott körülötte. Holtpont ismét rámutatott, de ezúttal már tombolt a dühtől. Újabb apró sercegés. Acélszív odalépett az alacsonyabb Idolhoz, és föléje tornyosult. Abban a pillanatban megértettem apám reményeit: íme, a hős, akinek mindenki várta az eljövetelét, aki majd ellensúlyozza a többi Idolt és azok gonosztetteit. Ő lesz a megmentünk. Acélszív kinyújtotta a karját, és megragadta Holtpontot, aki túl későn próbált lelécelni – futtában rántotta vissza. A kis Idol napszemüvege a földre esett, ő pedig feljajdult a fájdalomtól. – Kérdeztem valamit! – mennydörögte Acélszív. Maga felé fordította, hogy farkasszemet nézzen vele. – Mit keresel te itt? Holtpont összerándult. Elöntötte a pánik. – Én… én… Acélszív fölemelte másik kezének mutatóujját. – Kicsi Idol, ez a város az én fennhatóságom alatt áll. Az enyém. – Itt hatásszünetet tartott. – Én uralkodom az itt lakókon, nem te. Holtpont oldalra döntötte fejét. Hogy micsoda? – hasított belém. – Látom, erős vagy, kicsi Idol – folytatta Acélszív, mialatt végighordozta tekintetét a csarnokban szerteszét heverő csontokon. – Elfogadom a hódolatodat. Ajánld föl nekem szolgálataidat, vagy meghalsz! Nem hittem a fülemnek. Úgy ledöbbentett, mint Holtpont iménti gyilkosságai. A „Szolgálj vagy meghalsz!” nemsokára Acélszív uralmának alapelve lett. Körbepillantott a bankban, és komor hangon megszólalt: – Mostantól én vagyok a város ura. Engedelmeskedni fogtok! Ez az én birodalmam. Az épületek is az enyémek. Az adóitok hozzám folynak be. Az ellenszegülőkre halál vár. Lehetetlen. Ő nem olyan, mint a többi. Képtelen voltam felfogni, hogy ez az elképesztő lény sem különb a többinél. De nem én voltam az egyetlen. – Ennek nem szabad így történnie – szólalt meg apám. Acélszív megfordult, és láthatóan meglepődött, hogy a teremben kushadó, vinnyogó kutyák egyike fel meri emelni a hangját. Apám fölegyenesedett, és előrelépett, leengedve kezében a fegyvert. – Nem – folytatta –, te nem olyan vagy, mint a többi. Világosan látom. Jobb vagy náluk. – Megindult előre, és az Idoloktól egy méterre megállt. – Te vagy a megmentőnk. A teremben csend lett, csupán a meggyilkolt gyermek hamvait szorongató anya zokogása hallatszott. Kétségbeesve próbálta összegyűjteni a csontokat, hogy egyetlen csigolya se maradjon a földön. Ruháját beborította a hamu. Mielőtt az Idolok reagálhattak volna, kicsapódtak az oldalajtók szárnyai: fekete páncélos férfiak árasztották el a bankot, és a rohamkarabélyokból tüzet nyitottak. Régen a kormány még nem adta fel teljesen. Még küzdöttek az Idolok ellen, próbálták őket alávetni a halandók törvényeinek. A kezdetektől fogva világosan látszott, hogy az Idolok nem értenek a szép szóból és az alkuból. Fegyverrel kell rájuk törni, és csak remélhetjük, hogy a velünk szemben álló Idol nem immúnis a közönséges lövedékre. Apám – egykori katonai reflexeinek hála – azzal a lendülettel elugrott onnan, és a bank bejárata felőli oszlopnak vetette a hátát. Acélszív odafordult, és mosolyogva nézte a felé kilőtt golyókat. Lepattogtak róla, a ruháját megtépázták ugyan, de neki az égvilágon semmi baja nem esett. Az efféle Idolok miatt az Egyesült Államok kénytelen volt kibocsátani a Kapitulációs törvényt, amely az összes Idolt törvényen felül helyezte. A golyózápor azonban nem tett kárt Acélszívben. Sem rakéta, sem tank, még az ember által feltalált legfejlettebb fegyverek sem. Ha elfognák, akkor sem lehetne őt bezárva tartani. A kormány végül természeti csapásnak nyilvánította az Acélszív-típusú lényeket – mint amilyen a hurrikán és a földrengés. Ha meg akarnánk tiltani neki, hogy elvegye, amit kíván, az olyan lenne, mintha a szélnek akarnánk megtiltani, hogy fújjon. Aznap, a bankban saját szememmel láttam, miért nem mernek neki ellentmondani. Acélszív fölemelte a kezét. Ridegsárga energia izzott körülötte. Holtpont Acélszív mögé bújt a golyózápor elől. A nagyobb Idollal ellentétben ő láthatóan rettegett, hogy eltalálják. Nem mindegyik Idol golyóálló, csak a legerősebbek. Acélszív sárgásfehér energiabombát lövellt ki a kezéből, és elporlasztott egy osztagot. Káosz. A katonák menedéket kerestek mindenfelé, miközben füsttel és márványszilánkkal telt meg a levegő. Az egyik katona

rakétát lőtt ki, amely elsüvített Acélszív mellett – aki továbbra is energiával bombázta ellenségeit –, aztán becsapódott a bank hátsó részén sorakozó széfekbe. Lángoló bankjegyek és pénzérmék repültek fel a levegőbe, és landoltak a márványpadlón hatalmas csörrenéssel. Kiáltások. Káosz. Sikolyok. A katonák hamar elestek. Én ott maradtam a széken összegömbölyödve, fülemre szorított kézzel. Fülsüketítő volt a zaj. Holtpont Acélszív fedezékében maradt. Egyszer csak észrevettem, hogy óvatosan fölfelé nyúl, a másik Idol nyaka felé. Fogalmam sincs, mire készült. Biztosan a második képességében bízott: a legtöbb hozzá hasonlóan erős Idolnak ugyanis nem csak egyetlen képesség jutott. Talán meggyilkolhatta volna Acélszívet. Kétlem. De mindegy is, ezt már sohasem tudjuk meg. Lövés dörrent. Olyan fülsüketítő, hogy alig ismertem fel benne a puskalövés hangját. A lőpor leülepedett, és megláttam apámat. Pár lépéssel Acélszív előtt állt, hátát az oszlopnak vetve, és elszánt arckifejezéssel célzott rá. Nem. Nem Acélszívre. A közvetlenül mögötte álló Holtpontra. Aki összerogyott, mert a homlokát átfúrta a golyó. Meghalt. Acélszív villámgyorsan megpördült, és a kis Idolra bámult. Aztán visszafordult, és kezét az arcához érintve apámra emelte tekintetét. Ott, Acélszív arcán, közvetlenül a szeme alatt vércsík húzódott. Először azt hittem, Holtpont vére fröccsent rá. De mikor letörölte, újból kibuggyant a vér. Apám Holtpontra célzott, de a lövedék előbb Acélszív mellett süvített el, és megkarcolta őt. Ez a golyó megsebezte Acélszívet, miközben a katonák lövedékei sorra lepattogtak róla. – Elnézést – szólalt meg apám tapintatosan. – El akarta kapni a nyakad, és én… Acélszív szeme tágra nyílt, felemelte a kezét, és a saját vérét bámulta. Iszonyúan megdöbbent. A mögötte húzódó széfsorra, majd apámra pillantott. A leülepedő füst- és porfelhőben farkasszemet nézett egymással a két alak: a hatalmas, fenséges Idol és az apró hajléktalan, idióta pólóban és kopott farmerben. Acélszív egy szemvillanás alatt előrelendült, és mellkason ütötte apámat, aki nekicsapódott a fehér kőoszlopnak. Csont reccsent, apám szájából dőlni kezdett a vér. – Ne! – üvöltöttem. Saját hangomat is furcsán hallottam, mintha víz alatt lennék. Oda akartam rohanni hozzá, de a félelemtől egyszerűen megkövültem. A mai napig szégyellem a gyávaságomat. Acélszív oldalra lépett, és fölkapta az elejtett fegyvert. Szemében a bosszú tüze égett. Apám mellkasára célzott, és belelőtt a földre hanyatlott férfiba. Így szokta. Acélszív szereti a saját fegyverükkel megölni az embereket. Afféle védjegy ez. Iszonyatos ereje van, képes energiabombákat generálni puszta kézzel. De ha a különleges figyelmet érdemlők meggyilkolására kerül a sor, saját fegyverüket fordítja ellenük. Acélszív végignézte, amint apám leroskad az oszlop lábához, végül odahajította hozzá a fegyvert. Azután nekiállt energiabombákat szórni minden irányba, lángra lobbantva a székeket, falakat – mindent. Egy közeli becsapódástól a székről a padlóra hengeredtem. A robbanástól mindenhol fa és üvegszilánkok cikáztak, amibe belereszketett az egész csarnok. Acélszív néhány szívdobbanás alatt olyan pusztítást vitt véghez, hogy ehhez képest Holtpont gyilkolászása már-már szelídnek tűnt. Az Idol végigsöpört a termen, kidöntötte az oszlopokat, és elpusztított mindenkit, akit észrevett. Fogalmam sincs, hogyan menekültem meg, csak azt tudom, hogy végigkúsztam a fa- és üvegszilánkokkal beterített padlón, a vakolaton és az engem körülvevő portengeren. Acélszív dühödten, méltatlankodva felüvöltött. Alig hallottam, de éreztem, amint a megmaradt ablakok és falak beleremegnek. Ezen a ponton kezdett áradni az Idolból egy energiahullám. Körülötte a padló színt váltott: fémmé alakult át. Az átváltozás egyre csak terjedt, hihetetlen sebességgel hömpölyögve végig az egész csarnokon. Az alattam elterülő föld, a mellettem húzódó falak, a padlón heverő üvegszemesek – minden acéllá változott. Mostanra már mindannyian tudjuk, hogy Acélszív dühe az élettelen tárgyakat acéllá változtatja maga körül, de ugyanez nem érinti az élőket és a közvetlen környezetüket. Mire kiáltása elhalkult, a bank belső terét szinte teljesen acél borította, bár a mennyezet nagy része még vakolat és fa maradt, akárcsak az egyik fal. Acélszív hirtelen a levegőbe emelkedett, áttörte a plafont és az emeleti szinteket, úgy zúgott az ég felé. Apámhoz botladoztam, remélve, hogy ő véget vet a káosznak. Mikor odaértem, láttam, hogy vonaglik, arcát horzsolások borítják, a mellkasán lévő sebből pedig dől a vér. Pánik lett úrrá rajtam. Megragadtam a karját.

Hihetetlen, hogy sikerült megszólalnia, bár olyan halkan, hogy nem hallottam. Addigra már teljesen megsüketültem. Kinyújtotta a kezét, remegve megérintette az államat. Valamit mondott még, de ezt sem hallottam. Könnyeimet a ruhaujjamba törölve húzkodtam a karját, hogy álljon föl, és jöjjön velem. Az egész épület omladozott már. Ekkor vállon ragadott, én pedig könnyes szemmel bámultam vissza. Egyetlen szót szólt, egyetlen szót tudtam leolvasni az ajkairól: – Menj! Megértettem. Fontos dolognak lettünk tanúi az imént: valaki felfedte Acélszív gyenge pontját, valaki, akitől megrémült. Új Idol volt még, kevesen ismerték a városban, igaz, én már hallottam róla. Az a hír járta, hogy gyakorlatilag sérthetetlen. A puskalövés viszont megsebezte, és mindenki tanúja volt, hogy van gyenge pontja. Biztosan nem hagy túlélőket, elvégre meg akarja őrizni a titkát. Könnyek peregtek le az arcomon, gyáva kutyának éreztem magam, amiért otthagyom apámat. Sarkon fordultam, és elrohantam. Az épület remegett a robbanásoktól, a fal megrepedt, a mennyezet itt-ott már beomlott. Acélszív tehát eltökélte, hogy lerombolja a bank épületét. Néhányan a nagykapuhoz futottak – ekkor az Idol fentről sújtott le rájuk. Mások berohantak az oldalkapukon, pedig azok még mélyebbre vezettek a banki labirintusban. Ők végül akkor haltak meg, amikor az épület teljesen összeomlott. Én bebújtam a széfbe. Mondhatnám, hogy a ravaszságom vezetett oda, de nem – egyszerűen csak elállták az utamat. Halványan emlékszem arra, amint bekucorodom egy sötét sarokba, összegömbölyödöm, és sírdogálok, miközben ránk omlik az egész bank. A csarnok nagy részét Acélszív dühe változtatta fémmé, a széf viszont eleve acélból volt, ezért a széfsornál az épület nem omlott és horpadt be úgy, mint máshol. Órákkal később emelt ki a romok alól egy mentős. Kábán pislogtam, alig voltam magamnál, a szabaduláskor szinte megvakított a fény. A helyiség, ahol megtaláltak, részben belesüppedt a földbe, ferdén, de egyébként érthetetlen módon viszonylag sértetlen maradt. Acéllá vált a fal és mennyezetének nagy része is. Az óriási banképület többi szárnya viszont törmelékké porladt. A mentős ekkor a fülembe súgott valamit: – Tégy úgy, mintha halott lennél! – Aztán odacipelt néhány hullához, és leterített egy pokróccal. Sejthette, mit tesz a túlélőkkel Acélszív. Amikor a mentősnő visszament túlélőket kutatni, pánikba estem, és kislisszoltam a pokróc alól. Odakint sötét volt, pedig még csak késő délután lehetett. De megérkezett Éjforgató, és ezzel elkezdődött Acélszív uralma. Odébb támolyogtam, és besántikáltam egy sikátorba. Ezért menekültem meg, aznap másodszor. Néhány másodperccel később ugyanis Acélszív leereszkedett a romok mellé a mentősök reflektorfényei közepette. Magával hozott valakit, egy kontyos, sovány nőt. Később tudtam meg, hogy az Idol neve Törésvonal, akinek a földmozgatás a képessége. Bár nem sokkal ezután párbajra hívta Acélszívet, ebben az időben még őt szolgálta. Egyetlen kézmozdulatától forogni kezdett a föld. Menekülőre fogtam, össze voltam zavarodva, rettegtem, belém hasított a fájdalom. Mögöttem pedig szétnyílt a föld: elnyelte a bank romjait és vele együtt az elesettek hulláit, az ápolásra szoruló túlélőket és még a mentősöket is. Acélszív nem szándékozott nyomot hagyni maga mögött. Több száz méter mély sírt ásatott nekik Törésvonallal, elpusztítva mindenkit, aki tanúja volt a bankban történteknek. Kivéve engem. Akkor éjjel végrehajtotta a Nagy Fémesítést: rettegett hatalma ékes bizonyítékául Chicago nagy részét – az épületeket, közlekedési eszközöket és utcákat – acéllá változtatta. Ebbe beletartozott a Michigan-tó felszíne is, amely fémes-fekete, üvegszerű vidékké vált. Itt építette fel az erődjét. Tisztában vagyok vele – jobban, mint bárki –, hogy a hősök nem fognak a megmentésünkre sietni. Jó Idolok nem léteznek. Ők nem fognak minket megvédeni. A hatalom megront, az abszolút hatalom pedig abszolút megront. Így élünk. Létezni próbálunk, mindezek ellenére. Amikor a Kapitulációs törvényt meghozták, a legtöbb ember feladta a küzdelmet. A ma Szétesett Államoknak nevezett terület egy-két pontján a régi kormányzat még rendelkezik némi hatalommal. Engedik az Idolokat kényük-kedvük szerint cselekedni, miközben igyekeznek életben maradni csonka, megtört társadalomként. A legtöbb térségben káosz uralkodik, és nincs semmiféle törvény.

Néhány Új-Chicagóhoz hasonló városban egyetlen, istenség státuszú Idol uralkodik zsarnok módjára. Acélszívnek sincs riválisa. Köztudott, hogy sérthetetlen. Semmi sem tehet kárt benne: sem lövedék, sem robbanás, sem elektromos áram. Kezdetben más Idolok is próbálták letenni a trónról – például Törésvonal. Mind odavesztek. Mostanában már alig próbálkoznak. Csakhogy létezik valami, ami reménykedésre adhat okot. Minden Idolnak van gyenge pontja. Valami, ami kiiktatja a képességeit, valami, amitől visszaváltozik közönséges emberi lénnyé, még ha egyetlen pillanatra is. Acélszív sem kivétel ez alól, hiszen a bankban történtek ezt bizonyítják. Elmémben rejlik tehát az Idol meggyilkolásának kulcsa. Összefügg a bankkal, a helyzettel, a fegyverrel, vagy apámmal, aki egymaga képes volt bebizonyítani azt, hogy a Főidol sem sérthetetlen. Biztosan sokan hallottatok már az arcán lévő sebhelyről. Nos, legjobb tudomásom szerint én vagyok az egyetlen élő ember, aki tudja, miként szerezte. Tanúja voltam annak, amint Acélszív megsebesül. És garantálom, hogy ez újra megtörténik.

ELSŐ

RÉSZ

1 Lesiettem a lépcsőn, odalent acélkavicsra huppantam, aztán nagy levegőt véve rohanni kezdtem Új-Chicago komor alsó utcáinak egyikén. Tíz év telt el apám halála óta. Azt a végzetes napot pedig csak úgy emlegetik, hogy az Annexió. Laza bőrdzsekit és farmert viseltem, vállamon átvetettem a puskámat. Az utca sötét volt, annak ellenére, hogy az alacsony alsó utcákon még rések és rácsok nyíltak az égre. Új-Chicagóban mindig sötét van. Éjforgató elsők közt tette le a hűségesküt Acélszívnek, s ezáltal legbelső körének tagjává lépett elő. Éjforgató miatt nincs napkelte, és nincs említésre méltó hold sem, csupán a sötétség. Mindig. Mindennap. Ha felnézel az égre, csak a Vészt láthatod, amely fényes, vörös üstökösre vagy csillagra emlékeztet. A Vész egy évvel azelőtt jelent meg, hogy az emberek elkezdtek Idollá változni. Senki sem érti, hogyan és miért világít át a sötétségen. És természetesen azt sem, miért jelentek meg az Idolok, és mi közük van a Vészhez. Futottam tovább, és átkoztam lustaságomat, amiért nem indultam el korábban. Az alsó utca plafonján a kékre festett búrák alatt lámpások hunyorogtak. A szokásos szenny borította az utcát: drogfüggők a sarkon és dílerek vagy sötétebb alakok a sikátorok mélyén. Akadt néhány titokzatos csoport is, akik dolgozni indultak vagy a munkából tértek haza. Vastag kabátban jártak-keltek, összegörnyedve, szemüket a földre szegezve, és arcukat felhajtott gallér takarta el. Az elmúlt évtizedet többnyire hozzájuk hasonló emberek közt töltöttem, az általunk „Üzem”-nek nevezett helyen. Az Üzem részben árvaház volt, részben iskola, de főként az ingyen gyermekmunka kihasználására szakosodott. Ennek révén ételt és tetőt kaptam a fejem fölé az elmúlt tíz év során. Jobb volt, mint az utcán élni – és egy percig sem bántam, hogy megdolgozom a mindennapi betevő falatért. A gyermekmunkát tiltó törvények egy letűnt kor emlékei voltak csupán, amikor az emberek megengedhették maguknak, hogy efféle dolgokkal törődjenek. Átfurakodtam egy csapat munkáson. Egyikük a spanyolra emlékeztető nyelven még visszaszólt. Fölpillantottam, hogy lássam, hol vagyok. A legtöbb kereszteződésben az utcaneveket festékszóróval fújták az acélfalakra. A Nagy Fémesítéskor az Óváros szinte teljes egészében acéllá változott, és acéllá vált a talaj és a sziklák is több tucat vagy több száz méteres mélységben. Uralkodása kezdetén Acélszív a jóságos, de megalkuvást nem tűrő diktátor szerepében tündökölt. Árkászai sok szintnyi alsó utcát ástak ki, és épületeket is emeltek, ezért sokan özönlöttek Új-Chicagóba munkát keresni. Itt kegyetlen az élet, máshol viszont káosz uralkodik: Idolok vívnak egymás ellen háborút mindenféle területekért, miközben különböző félkormányzati és félkatonai szervezetek igyekeznek földhöz jutni. ÚjChicago nem ilyen. Itt lazán kinyírhat egy Idol, akinek nem tetszik a burád, de legalább van élelem, ivóvíz és elektromos áram. Az ember pedig alkalmazkodik. Mindig is ezt tette. Kivéve, aki ellenszegül. Ajaj! A mobilom órájára pillantottam, amit csuklómra csatolva hordtam az alkaromon. Átkozott áramszünet! Levágtam egy újabb utcát, aztán átsprinteltem egy sikátoron. Sötét volt, de tíz év félhomály után az ember hozzászokik ehhez. Alvó, összegömbölyödött csövesek mellett suhantam el, átugrottam egy, a sikátor végén elterülő hajléktalant, végül kiértem a Siegel Streetre, egy széles, jól kivilágított főútra. Itt, a felszín alatt egy szinttel az Árkászok üzlethelyiségeket is kialakítottak. Jelenleg el voltak torlaszolva, és fegyveres őrök álldogáltak előttük. Acélszív rendőrsége elvileg járőrözött az alsó utcákon is, de csak nagyritkán siettek az ember segítségére, csupán a legsúlyosabb esetekben. Acélszív kezdetben hatalmas föld alatti metropoliszról beszélt, amely több tucat szint mélységben fog elterülni. Ez még azelőtt történt, hogy az Árkászok megőrültek volna. Mielőtt Acélszív teljesen lemondott az alsó utcák népével törődés látszatáról. Ezek a felsőbb szintek nem is olyan szörnyűek. Létezik valamiféle szervezettség és néhány otthonnak kivájt barlang. Az itteni plafon fényei felváltva világítottak halványzölden és sárgán. Ha az ember ismerte az adott utca színsémáit, akkor egész ügyesen tájékozódhatott az alsó utcák labirintusában. Legalábbis a felsőbb szinteken. Még a városi nagy öregek is elkerülték az acélkatakombáknak nevezett alsóbb szinteket, ahol könnyű volt eltévedni.

Még két háztömb a Schuster Streetig – villant át az agyamon, amint fölpillantottam a plafon résein a világosabb, csillogó felhőkarcolókra. Két háztömbnyi futás után fölkanyarodtam egy lépcsőre, ahol, persze, eltanyáltam a halovány, pislákoló lámpafényt visszatükröző acéllépcsőkön. Miután kitámolyogtam a fémutcára, rögtön visszahúzódtam a sikátorba. Sokak szerint a felső utcai népek közel sem olyan veszélyesek, mint az alsó utcaiak, de én sohasem éreztem magam biztonságban közöttük. Hogy őszinte legyek, én sehol sem éreztem magam biztonságban, még az Üzemben sem, a többi gyerekkel. De idefent… Itt Idolok élnek. Az alsó utcákon a fegyverviselés mindennapos dolognak számít, de idefent magamra vontam volna Acélszív katonáinak vagy az arra járó Idoloknak a figyelmét. A legjobb rejtve maradni. Lebuktam a sikátorban heverő dobozok mögé, és mélyeket lélegeztem. A mobilon előkerestem a környék sematikus térképét, aztán felpillantottam. Pontosan velem szemben vörös neonbetűs épület magasodott. A Reeve Színház. A főbejáraton kiáramló embertömeget látva megkönnyebbülten sóhajtottam. Pont ideértem a színdarab végére. Mind felső utcai népek: sötét öltönyt viselő férfiak, színes estélyiben virító nők. Néhány Idol is akadt köztük, de a legtöbbjük ember volt. Akik valahogyan megcsinálták a szerencséjüket. Vagy azért lehettek az uralkodó kegyeltjei, mert szívességet tettek neki, vagy egyszerűen csak azért, mert tehetős családba születtek. Acélszív bármit megszerzett, de birodalma közigazgatásának kiépítéséhez szüksége volt az uralkodását támogató emberekre. Hivatalnokokra, a hadsereg tisztjeire, könyvelőkre, kereskedőkre, diplomatákra… A régi diktatúrák krémjéhez hasonlóan nekik is csurrant-cseppent valami Acélszív birodalmában, övék lett a maradék. Tehát majdnem olyan felelősek az elnyomásunkért, mint az Idolok, de én a magam részéről nem neheztelek rájuk különösebben. A mai világban mindenki úgy boldogul, ahogyan tud. Ami az öltözködést illeti, újra divatba jött a régi stílus. A férfiak kalapot hordtak, a nők ruhája pedig úgy nézett ki, mint az amerikai alkoholtilalom időszakában – totális ellentétben a modern acélépületekkel és a Biztonságiak helikoptereinek távoli morajával. A dúsgazdagok hirtelen félreálltak, utat nyitva egy élénkvörös, hajszálcsíkos öltönyt, piros puhakalapot és bordó-fekete köpenyt viselő férfi előtt. Lejjebb húzódtam a dobozok mögé. Az Idolt Véletlennek hívják. Képessége a jövőérzet. Többek közt kitalálta az elvetett dobókocka számát, és megjósolta az időjárás változásait. Ugyanígy megérezte a veszélyt, és ezzel a Főidolok közé avanzsált. Az ilyet nem lehet egyetlen puskalövéssel elintézni. Megérzi a lövedéket, és elugrik előle, mielőtt egyáltalán meghúznád a ravaszt. Képességei olyan kifinomultak, hogy még a gépfegyvertűz elől is kitér, és kiszimatolja a mérgezett ételt és az épületben elrejtett bombát. Főidol. Elképesztően nehéz eltenni láb alól. Véletlen az Acélszív-kormányzat viszonylag magas rangú tisztviselői közé tartozott. Nem volt tagja a legbelső körének, mint Éjforgató, Tűzlény és Konflux, de éppen elég hatalmas volt ahhoz, hogy a legtöbb kis Idol rettegjen tőle. Hosszúkás arca volt és sasorra. Odasétált a színház előtti járdaszegélyhez, és cigarettára gyújtott, miközben a többi kegyúr kilépdelt a nyomában. Két estélyi ruhás nő karolt belé mindkét oldalról. Viszketett a tenyerem. Legszívesebben előkaptam volna a puskámat, és célba vettem volna. Elvégre szadista állat. Azt állítja, képességei akkor működnek legjobban, ha a béljóslás mesterségét űzi: halott élőlények belsőségeiből olvasva jósolja meg a jövőt. Szeretett ehhez emberi belsőségeket használni, és friss anyagból dolgozott. Leküzdöttem a késztetést. Amint elhatározom, hogy lövök, azzal aktiválom a képességét. Véletlennek pedig az égvilágon semmit nem árthat egyetlen magányos orvlövész. Minden bizonnyal úgy vélte, senki nem árthat neki. Ha értesüléseim helyesnek bizonyulnak, a következő órában kellemetlenül pofára fog esni. Rajta! Ez az ideális pillanat a támadásra. Igazam van. Muszáj, hogy igazam legyen! Véletlen mélyet szívott a cigarettából, és odabólintott pár járókelőnek. Nem voltak testőrei. Miért is lettek volna? Minden ujján gyűrű csillogott, pedig a gazdagság nem számít neki. Acélszív törvényei garantálták, hogy bármit elkobozhasson, amit kíván, de ő könnyedén nyer minden kaszinóban, amikor csak kedve szottyan egy kis győzelemre. Semmi sem történt. Tévedtem volna? Pedig olyan biztosra vettem! Bilko általában jól értesült. Az a hír járta az alsó utcákon, hogy a Leszámolók visszatértek Új-Chicagóba, és Véletlent szemelték ki célpontul. Tudomást szereztem az akcióról. Szokásommá… talán küldetésemmé vált a Leszámolók tanulmányozása. Mert én is… Az Idol mellett elsétált egy nő. Magas volt és karcsú, aranyhajú, nagyjából húszéves. Mély kivágású, vörös ruhát viselt. Véletlen még a két szépséggel az oldalán is megfordult utána. A nő habozott, aztán visszapillantott az Idolra. Végül elmosolyodott, és ringó csípővel odament hozzá.

Nem hallhattam, miről beszélnek, de végül a jövevényt választotta a másik kettő helyett. Az belekarolt Véletlenbe, a fülébe súgott valamit, és felkacagott. A két nő mögöttük álldogált keresztbe tett karral, de mukkanni sem mertek. Véletlen nem szereti, ha a nők visszabeszélnek. Ő lesz az! Meg akartam őket előzni, de az utcán ez lehetetlen. Úgyhogy a sikátorokon át kerültem eléjük. Úgy ismertem a környéket, mint a tenyeremet – valójában a színházi negyed térképének tanulmányozása miatt voltam késésben. Az épület mögé lopakodtam, árnyékban maradva, és ismét behúzódtam egy sikátorba. Innen kinézve ugyanazt az utcát láttam más szögből. Véletlen a színház előtti acéljárdán andalgott. A környéket az utcai lámpákról lógó lampionok világították be. A lámpákat ugyanis acéllá változtatta a fémesítés – a vezetékeket és a körtéket egyaránt. Nem működtek, mégis praktikus függesztéket biztosítottak lampionoknak. A pár fénytócsától fénytócsáig lépdelt. Visszafojtott lélegzettel figyeltem őket. Véletlennél tutira van fegyver. Öltönyét úgy szabták, hogy elrejtse a karja alatti dudort, de én így is kipécéztem a pisztolytáskát. Az Idol nem rendelkezett közvetlen támadó képességekkel, de erre nem is volt szüksége. Jövőérzetének hála fegyvere sosem tévesztett célt, akármilyen lehetetlennek tűnt is a célpont. Ha egyszer úgy dönt, hogy megöl, mindössze néhány másodperced marad reagálni, különben véged. Úgy láttam, a nőnél nincs fegyver – persze, nem tudhattam biztosan. Ruhája több helyen kidomborodott. Talán a combjához erősítette? Jobban megnéztem, amikor újabb fénytócsához ért, de a testét bámultam a fegyver helyett. Gyönyörű! Ragyogó szempár, vérvörös ajak, aranyszínű haj, mély dekoltázs… Gondolatban felpofoztam magam. Idióta! Nekem most célom van. A nők pedig bezavarnak az olyanokba, hogy cél. Ezt a nőt egy százéves, vak szerzetes is megbámulná! Mármint, ha nem lenne vak. Elég elfuserált metafora. Erre még gyúrnom kell. A metaforákkal hadilábon állok. Koncentrálj! Fölemeltem a puskámat, nem biztosítottam ki, csak belenéztem a célkeresztbe. Vajon hol lesz a rajtaütés? Az utca számtalan sötét háztömbön vezet keresztül. Csak a lampionok világítják meg néha, mielőtt keresztezi a szórakozónegyed központját, a Burnley Streetet. A nő valószínűleg elcsábítja Véletlent egy klubba. A legrövidebb út pedig ezen a sötét, szinte kihalt utcán vezet keresztül. A néptelen utca jó jel. A Leszámolók ritkán támadnak sűrűn lakott területen. Nem akarnak járulékos veszteséget, ártatlan áldozatokat. Fölfelé fordított puskával végigpásztáztam a felhőkarcolók ablakait. Néhány acéllá vált üvegablakot ismét üvegre cseréltek ki azóta. Vajon figyel valaki odafentről? Évek óta kutatom a Leszámolókat, az egyetlen csoportot, aki ellenáll. Ez a kétes bagázs üldözi, tőrbe csalja és legyilkolja a hatalmas Idolokat. A Leszámolók a valódi hősök. Nem úgy, ahogyan apám képzelte. Nincs szuperképességük vagy jellegzetes öltözékük. Nem képviselik az igazságot, az amerikai álmot vagy efféle badarságokat. Gyilkolnak. Egyik Idolt a másik után. Céljuk, hogy mindegyiket elintézzék, aki törvényen felülinek hiszi magát. Mivel ez többnyire minden Idolra érvényes, sok dolguk akadt. Végigpásztáztam az ablakokat. Vajon hogyan tervezik kinyiffantam Véletlent? Nincs sok lehetőségük. Próbálhatják sarokba szorítani, ahonnan nincs kiút. A jövőérző automatikusan a saját védelmét szavatoló legbiztonságosabb utat választja, de ha olyan helyzetet teremtünk, amelyben minden út a halálba vezet, akkor ő is meggyilkolható. Sakk-matt. Csakhogy ilyen szitut teremteni elég nehéz. Sokkal valószínűbb, hogy a Leszámolók ismerik Véletlen gyenge pontját. Minden Idolnak van legalább egy ilyen – tárgy, lelkiállapot vagy cselekvés – amely kiiktatja képességeit. Nagyot dobbant a szívem. Odafent, a szemközti épület harmadik emeleti ablakában, a távcsövön át észrevettem egy lapuló, sötét alakot. Több részletét nem tudtam kivenni, de valószínű, hogy ő Véletlent követte saját fegyverének célkeresztjével. Ez az! Elmosolyodtam. Végre megtaláltam őket! Rengeteg kutatás és keresés után rájuk leltem! Még izgatottabban fürkésztem a környéket. Az orvlövész a tervezett gyilkosságnak csak az egyik eleme. Izzadni kezdett a tenyerem. Másokat sportesemények vagy akciófilmek hoznak lázba, nekem viszont nincs időm mesterséges izgalmakra. De ez… Meglesni a Leszámolókat bevetés közben, szemtanúja lenni annak, hogy lecsapnak valakire… Életem egyik legmerészebb álma válna valóra, akkor is, ha terveim közt ez még csak a kezdet. Nem úgy terveztem, hogy ölbe tett kézzel nézem végig egy Idol meggyilkolását. Mielőtt leszáll az éj, megpróbálom elérni a Leszámolóknál, hogy beléphessek közéjük. – Véletlen! – közeli kiáltás törte meg a csendet. Sietve leengedtem a puskámat, és a sikátor falához lapultam. Pár pillanattal később egy alak döcögött el a fal mellett. Tömzsi férfi, szmokingban és bő nadrágban.

– Véletlen! – kiáltott utána. – Várj! – A fegyvert vállamhoz szorítva vettem szemügyre a jövevényt a távcsőben. Vajon ez a Leszámolók csapdájának része? Nem. Ő Donny Csavartlabda Harrison, egy jelentéktelen kis Idol, akinek egyetlen különleges képesség jutott: kézifegyverének tára sosem ürül ki. Acélszív kormányzatában testőr és kidobóember. Kizárt, hogy ő a Leszámolók tervének része legyen – Idolokkal nem társulnak. Soha. A Leszámolók gyűlölik az Idolokat. A legalját megölték, de soha nem hagyták volna, hogy csatlakozzanak a köreikhez. Csendben káromkodtam egy sort, közben tovább figyeltem Csavartlabdát, aki utolérte Véletlent és a nőt. Az utóbbi nyugtalannak tűnt, telt ajkát összepréselte, szikrázó szeme pedig összeszűkült. Igen, láthatóan aggódik. Bebizonyosodott, hogy Leszámoló. Csavartlabda magyarázni kezdett valamit, amire Véletlen összevonta a szemöldökét. Mi a fene folyik itt? Újból a nőre összpontosítottam. Különös. Alaposan végigmértem őt. Fiatalabb, mint hittem, talán tizennyolctizenkilenc éves, de van valami a szemében, amitől idősebbnek látszik a koránál. Aggodalmas arckifejezését rögtön felváltotta az erőltetett unalom: intett Véletlennek, hogy folytassák az útjukat. Bármi is a csapda, ezek szerint még messzebbre kell csábítania az utcán. Logikus. A jövőérzőket rohadt nehéz tőrbe csalni. Ha veszélyérzete révén a legkisebb gyanúja támad, lelép. A nő pedig ismeri a gyenge pontját, de valószínűleg nem akarja kihasználni addig, amíg kihaltabb helyre nem érnek. És még akkor sem biztos, hogy sikerülni fog. Véletlennek fegyvere van, és az Idolok gyengeségét híresen nehéz kihasználni. Figyeltem őket. Úgy tűnt, Csavartlabda mondanivalója nem függ össze a nővel. A férfi a színház irányába mutogatott. Ha ráveszi Véletlent, hogy visszamenjen… Sosem fog besétálni a csapdába. A Leszámolók visszavonulnak, eltűnnek, és új célpont után néznek. Én pedig ismét évekig várhatok egy efféle lehetőségre! Nem hagyhatom, hogy így történjen! Mély levegőt vettem, leengedtem a puskát, és átvetettem a vállamon. Aztán kiléptem az utcára, és elindultam Véletlen irányába. Itt az ideje, hogy beadjam jelentkezésemet a Leszámolókhoz.

2 Elindultam tehát az acéljárdán a sötét utcában, egyik fénytócsától a másikig. Valószínűleg égbekiáltó őrültségre szántam el magam. Mint, amikor kétes eredetű húst eszem valami névtelen, alvilági árusnál. De ez még nagyobb őrültségnek tűnik. A Leszámolók óramű pontossággal tervezik meg a támadásaikat. Nem állt szándékomban beavatkozni. Én csak végignézni akartam az akciót, majd rábeszélni őket arra, hogy vegyenek be maguk közé. Azáltal, hogy kiléptem a sikátor árnyékából, minden megváltozott. Felborítottam a tervüket, bármi volt is. Sőt, az is lehet, hogy minden a terv szerint haladt, és számítottak Csavartlabda felbukkanására. De meglehet, hogy nem. Elvégre nem létezik tökéletes terv, még a Leszámolók sem tévedhetetlenek. Néha visszavonulnak, és a célpont életben marad. Jobb elfutni, mint kockáztatni a fogságba esést. Halvány fogalmam sem volt arról, ez most melyik szitu lehet, de muszáj segítenem. Ha elszalasztom a lehetőséget, évekig átkozhatom magam. Mindhárman – Véletlen, Csavartlabda és a démoni szépség – felém fordultak, amint odaértem. – Donny! – kiáltottam. – Szükségünk van rád a Reeve Színházban! Csavartlabda homlokráncolva méregetett engem és a puskámat. Szmokingja zsebébe nyúlt a fegyveréért, de nem húzta elő. Véletlen vörös öltönyében és bordó köpenyében egyszerűen csak fölvonta a szemöldökét. Ha veszélyt jelentettem volna, a képességei figyelmeztetik. De mivel nem terveztem ilyesmit az elkövetkező pár percre, nem szólalt meg a belső riasztója. – Ki vagy te? – tudakolta Csavartlabda. Megtorpantam. – Hogy ki vagyok? A szikrába, Donny! Már három éve dolgozom Spritzernél. Szétrobbanna az agyad, ha lenne névmemóriád? Szívem a torkomban dobogott, de igyekeztem nem kimutatni. Spritzer a Reeve Színház igazgatója. Nem Idol, de Acélszív lekötelezettje – csakúgy, mint minden befolyásos ember a városban. Csavartlabda gyanakodva mért végig, de én jól tudtam, hogy az alja kis gengszterekkel sosem törődik. Dobna egy hátast az információhalomtól, amit tudok róla és Új-Chicago Idoljairól. – Na? – sürgettem. – Jössz? – Te ne merj így beszélni velem, fiú! Mi vagy te, ajtónálló? – Múlt nyáron ott voltam az Edolin rajtaütésnél – fontam össze karomat. – Előléptem, Donny. – Uramnak szólíts, te idióta! – vágott vissza Csavartlabda, és kihúzta a zsebéből a kezét. – Ha csakugyan előléptettek, nem kéne ide-oda loholnod üzenetekkel! Mi a fenének menjek vissza? Spritz azt állította nekem, hogy szüksége van Véletlenre valami kaszinós fogadáshoz. Vállat vontam. – Az okát nem említette, csak azt, hogy téged hívjalak vissza. Azt is mondta, hogy átgondolta, és ne zargasd Véletlent. – Itt a hatalmas Idolra pillantottam. – Spritz talán nem tudott arról, hogy… tervei vannak ma estére, uram. – A nő felé intettem. Hosszú, zavart csend következett. Olyan ideges voltam, hogy remegő kezem még egy sorsjegyet is lekapart volna. Aztán Véletlen felsóhajtott: – Mondd meg Spritznek, hogy ezúttal megbocsátok. Pedig ő aztán tudhatná, hogy én nem vagyok senki számológépe. – Azzal sarkon fordult, odatartotta a karját a nőnek, és elsétált, feltételezve, hogy a szépség is megy utána. Amikor a nő megfordult, hogy kövesse, hosszú szempillái alól még rám pillantott a kék szemével. Elvigyorodtam. Akkor esett le, hogy ha Véletlen bevette, amit mondok, akkor valószínűleg ő is. Tehát ő és a Leszámolók most azt hiszik, hogy Acélszív csatlósai közé tartozom. Mindig ügyeltek arra, hogy ne veszélyeztessék az állampolgárok testi épségét, de külön örültek, ha eltehették láb alól a kidobóembereket és a szolgákat. A szikrába! Kacsintanom kellett volna! Miért nem kacsintottam? Furán nézett volna ki… Sosem gyakoroltam a kacsintást. De el lehet azt rontani? Olyan egyszerű. – A szemedbe ment valami? – érdeklődött Csavartlabda.

– Ööö, igen, szempilla… Elnézést. Khm. Ööö, indulnunk kéne. – Határozottan ideges lettem a gondolattól, hogy a Leszámolók idejében tőrbe csalják Véletlent ahhoz, hogy csodás bonuszként még Csavartlabdát és engem is elintézzenek. Előresiettem a járdán, és beletoccsantam néhány pocsolyába. A sötétben nem párolog úgy az eső, az acélföldbe pedig nem tud beszivárogni. Az Árkászok ástak valamiféle csatornát és az alsó utcákat ventiláló csöveket, de végső őrületük miatt a terv félbemaradt, és sosem fejezték be. Csavartlabda kényelmes tempóban jött utánam. Lassítottam, és hozzá igazítottam lépteimet. Aggódtam, hogy előrukkol valamivel, hogy visszamehessen Véletlenhez. – Mi olyan sietős, kölyök? – mordult fel. A távolban láttuk, amint Véletlen és a nő megállnak, hogy feltérképezzék egymás torkát a nyelvükkel. – Ne bámuld már! – bosszankodott Csavartlabda, és folytatta az útját. – Simán golyót ereszthet belénk anélkül, hogy idenézne, és nem törődne velünk senki. Ez tény. Véletlen elég hatalmas Idolnak számított ahhoz, hogy – amennyiben nem mondott ellent Acélszív terveinek – azt tehessen, amit csak akar. Csavartlabda viszont nem volt sérthetetlen. Ha az ember az ő szintjére süllyed, óvatosnak kell lennie. Acélszívet nem érdekelné, ha egy efféle jelentéktelen kis Idolt véletlenül hátba szúrnak. Elfordítottam róluk a tekintetem, és Csavartlabdához ballagtam. Séta közben cigarettára gyújtott; fölvillant a sötétben a fény, aztán vörösen izzó pontként parázslott az arca előtt. – A szikrába, Spritz! – sóhajtott. – Igazán küldhettél volna saját szolgát Véletlenhez helyettem! Utálom, ha égetnek. – Tudod, milyen ez a Spritz… – legyintettem szórakozottan. – Úgy vélte, ha téged küld, az kevésbé sértené Véletlent, elvégre te is Idol vagy. – Igazad lehet – morogta, és cigarettájába szívott. – Ki a főnököd? – Eddie Macano – neveztem meg Spritz szervezetének egyik beosztottját. Hátrasandítottam a vállam felett. Még javában ismerkedtek. – Ő kérte, hogy rohanjak érted. Személyesen nem tudott jönni, mert próbálja felszedni az egyik csajt, akit Véletlen pattintott le. Szemét, mi? – Eddie Macano? – fordult felém. A cigi vörösen izzó vége narancsszínűre festette döbbent arcát. – Aki két napja esett el, egy az alsó utcaiakkal való összecsapásban? Én is ott voltam… Megdermedtem. Hoppá! Csavartlabda a fegyveréért nyúlt.

3 A marokfegyver óriási előnye a puskához képest, hogy gyorsabb. Meg sem próbáltam fürgébben előrántani a puskámat. Félreugrottam, és rohantam, ahogy a lábam bírta, a legközelebbi sikátor felé. Nem messze tőlünk valaki felkiáltott. Véletlen – futott át az agyamon. – Látott elmenekülni? Nem vetült rám fény, és ő nem nézett hátra. Ez valami más. A csapda… Csavartlabda viszont tüzet nyitott. A kézifegyver hátránya, hogy rohadt nehéz vele célozni. Még a képzett, gyakorlott profik is többször lőnek mellé, mint ahányszor találnak. Ha szépen kitartod magad elé a fegyvert, mint valami idióta akciófilmen, akkor még jobban célt tévesztesz. Pontosan ezt csinálta Csavartlabda is: fegyvere csövéből fény lobbant a sötétben. Egy golyó mellettem csapódott a földbe, majd szikrázva pattant le az acéljárdáról. Befutottam egy sikátorba, és a falhoz simulva kikerültem a hatóköréből – egyelőre. A fal mellett folytatódott a golyózápor. Nem mertem kikukkantani, de hallottam, amint Csavartlabda üvölt és káromkodik. Pánikba estem nem számoltam a lövéseket. Egy ilyen töltény tárban nem lehet több egy tucat golyónál… Csodás! Eszembe jutott a képessége. Annyit lő, amennyit csak akar, a tár soha nem fog kifogyni! Mindjárt befordul a sarkon, én pedig közvetlenül ott állok majd előtte céltáblaként. Nem maradt más választásom, sóhajtva leengedtem a puskát a vállamról, és kézbe vettem. Fél térdre ereszkedtem a sikátor sarkán, és komoly veszélynek téve ki magam, belenéztem a célkeresztbe. Az égő cigarettavég miatt látszott Csavartlabda arca. Ekkor golyó csapódott a falba közvetlenül felettem. Már majdnem meghúztam a ravaszt. – Hagyd abba, pancser! – kiáltott valaki, megzavarva Csavartlabdát. Egy alak szaladt át kettőnk között a félhomályban, pontosan a lövés pillanatában, amitől célt tévesztettem. Véletlen. Amint leengedtem a puskát, fentről lövés dördült. Az orvlövész. Nem messze csapódott a földbe, majdnem eltalálta Véletlent, aki az utolsó pillanatban félreugrott. Az a bizonyos veszélyérzet. Furán futott. Akkor derült ki, miért, amikor beért egy lampion fénykörébe. Bilincs volt rajta, de így is lelépett, úgyhogy a Leszámolók terve nagy eséllyel dugába dőlt. Csavartlabdával hirtelen egymásra néztünk, aztán ő eltűnt Véletlen nyomában – de még eleresztett felém egy sorozatot. Attól, hogy végtelen tölténye volt, nem lett jobb céllövő; mindig célt tévesztett. Feltápászkodtam, és elnéztem arrafelé, amerre a nőt láttam. Nem esett baja? Hangos dörrenés. Csavartlabda felkiáltott, és a földre zuhant. Hirtelen mosolyom ugyanolyan hirtelen elillant, amikor a következő lövés a mellettem lévő falon szikrázott. Átkozódva hátráltam a sikátorba. Egy másodperccel később előttem termett a vörös ruhás nő, kezében apró derringer-pisztollyal, amellyel egyenesen az arcomba célzott. Kézifegyverrel való lövés esetén tíz lépésnél távolabbról még könnyű téveszteni, de kétlem, hogy ez a félméteres távolságra is vonatkozik. Utóbbi esetben a célpont esélyei a nullához konvergálnak. – Várj! – üvöltöttem felemelt kézzel. Hagytam, hogy a puskám szíjánál fogva himbálózzon a vállamon. – Én segíteni akarok! Nem láttad, hogy Csavartlabda rám célzott? – Kinek dolgozol? – tette fel a kérdést. – A Sötétrév Üzemnek, de régen taxiztam is, és… – Pancser – legyintett. A pisztolyt még mindig rám szegezve füléhez emelte a kezét, és megérintette a fülbevalóját, ami valószínűleg összeköttetésben állt egy mobiltelefonnal. – Itt Megan. Tia! Robbants! A közeli robbanástól összerezzentem. – Ez mi volt? – Ez a Reeve Színház volt. – Felrobbantjátok a színházat? – hüledeztem. – Azt hittem, a Leszámolók nem szednek ártatlan áldozatokat! Ettől ledöbbent, de azért a fegyvert nem tette volna le. – Honnan tudod, kik vagyunk? – Idolokra vadásztok. Ki más tenne ilyet?

– De… – Megtorpant, egy kicsit káromkodott, aztán a füléhez emelte a kezét. – Nincs idő. Abraham! Hol a célpont? A választ nem hallottam, de látható elégedettséggel töltötte el. Újabb robbanások rázták meg a környéket. Közben végigmért. Mivel a kezemet még mindig a levegőben tartottam, és látnia kellett, hogy Csavartlabda rám céloz, úgy döntött, nem jelentek veszélyt. Leengedte a pisztolyt, sietve cipője tűsarkához nyúlt, letörte mindkettőt, aztán megragadta a ruhája szegélyét, és letépte magáról… Nagyot nyeltem. Én viszonylag higgadt természetű vagyok, de nem mindennap történik meg, hogy egy sötét sikátorban találom magam egy gyönyörű nővel, aki szinte az összes ruhát önként letépi magáról. A ruha alatt kivágott topot és tapadós bicajos nadrágot viselt. Elégedetten konstatáltam, hogy a jobb combjához tényleg pisztolytáska van erősítve. Mobiltelefonját pedig a pisztolytáskájára csatolta. Félredobta a ruhát, amit úgy szabtak, hogy könnyen letéphető legyen. Izmos, karcsú karja volt. Az előbbi csodálkozó naivitás egy csapásra eltűnt, és átvette helyét a végletekig elszánt arckifejezés. Tettem felé egy lépést, mire egy szempillantás alatt előkapta a pisztolyt, és a homlokomhoz szegezte. Meghűlt bennem a vér. – Kifelé a sikátorból! – parancsolta, és előremutatott. Reszketve engedelmeskedtem, és kisétáltam a nyílt utcára. – Térdre! Kezeket tarkóra! – Én nem… – Kuss! Térdre rogytam, és totál hülyén éreztem magam, kezemmel a tarkómon. – Hardman! – érintette ujját a füléhez. – Ha Nyápic megrezzen, röpíts golyót a fejébe! – De… – kezdtem volna. Ő viszont fürgén elsuhant mellettem, végig az utcán, sokkal gyorsabban, mint magas sarkúban és estélyiben. Ott maradtam egyedül. Rettentő hülyén éreztem magam, térdepelve, miközben borsódzott a hátam a gondolattól, hogy egy orvlövész fegyvere rám szegeződik. Hány ügynöke van a Leszámolóknak errefelé? Elképzelhetetlen, hogy ilyesmit két tucat embernél kevesebbel vigyenek véghez. Újabb robbanás rázta meg a környéket. Miért robbantgatnak, ha így riasztják a Biztonságiakat, Acélszív rendfenntartóit? A szolgák és gengszterek hada más tészta, de a Biztonságiaknál szuperfegyver van. Ráadásul létezik még egy ritkán bevetett páncélos egység is, három és fél méter magas robot energiapáncélzattal. A következő robbanás közelebbről hallatszott, a háztömb másik oldaláról. Valami balul üthetett ki az eredeti tervben, mert Véletlennek nem lett volna szabad elmenekülnie a vörös ruhás nő karmai közül. Megan? Ugye, ezt a nevet mondta? A robbantás lehetett a B terv. De vajon mit akarnak vele elérni? Abban a pillanatban a közeli sikátorból kirohant egy alak, én pedig majdnem felugrottam ijedtemben. De mégsem. Átkozott orvlövész! Azért egy kicsit elfordítottam a fejem… Vörös öltözék, megbilincselt kéz… Véletlen! Ekkor értettem meg a robbanások valódi okát! Vissza akarják űzni – mégpedig errefelé. Véletlen átrohant az út másik oldalára, és pont felém futott. Most pedig Megan – ha ez a valódi neve – bukkant elő ugyanabból az utcából. Ő is felém rohant. Próbálta utolérni az Idolt. De mögötte – a távolban, egy másik utcában – feltűnt egy csoport. Spritz négy öltönyös-géppisztolyos gengsztere. Célba vették Megant. Az utca túloldaláról bámultam, amint Megan és Véletlen elsuhannak előttem. A gengszterek jobb oldalról közeledtek, a nő és az Idol pedig már a bal oldalamon futott. Mindenki ugyanabban a sötét utcában. Rajta! – szuggeráltam a fenti orvlövészt. – Megan nem látja a gengsztereket! Le fogják lőni. Iktasd már ki őket! Semmi. A gengszterek már fölemelték a fegyvert. Izzadság csorgott le a tarkómon. Összeszedtem minden erőmet, fürgén oldalra hengeredtem, előkaptam a puskámat, és célba vettem az egyiket. Mély levegő. Igyekeztem összpontosítani. Végül meghúztam a ravaszt – felkészülve arra, hogy odaföntről fejbe lőnek.

4 A pisztoly olyan, mint a petárda – kiszámíthatatlan. Ha meggyújtasz egy petárdát, és eldobod, sohasem tudhatod pontosan, hová esik, és mekkora kárt okoz. Ugyanez a helyzet, ha kézifegyverrel lő az ember. Az Uzi még rosszabb. Olyan, mint egy petárdasor. Nagyobb valószínűséggel okoz kárt, de akkor is esetlen és kezelhetetlen. A puska viszont elegáns. Az akaratod meghosszabbítása. Célozz, húzd meg a ravaszt, és váltsd valóra! A higgadt profi kezében a jó puska a legbiztosabb fegyver. Az első gengszter földre zuhant a lövésemtől. Egy kicsit oldalra mozdítottam a puskát, és ismét lőttem. A másodiknak is vége. A másik kettő leengedte a fegyverét, és félreugrott. Összpontosítás… Ravaszt meghúzni… Három. A legutolsó már eliszkolt, mire a figyelmem felé fordulhatott volna, és sikerült fedezéket találnia. Tétováztam – borsódzott a hátam – felkészültem arra, hogy az orvlövész bármelyik pillanatban lőhet. De nem lőtt. Hardman ezek szerint megértette, hogy a jófiúkhoz tartozom. Óvatosan felegyenesedtem. Sajnos nem először öltem embert. Nem gyakran történt ilyen, de egyszer-kétszer muszáj volt megvédeni magam az alsó utcákon. Persze ez most más, de nem volt időm átgondolni. Érzelmeimet félresöpörve én is balra fordultam az utcán – mivel nem tudtam, mit tehetnék még –, és iszonyatos iramban száguldottam Véletlen és a Leszámoló nyomában. Az Idol átkozódva egy mellékutca felé vette az irányt. Az utca teljesen kihalt volt. A robbantások és a fegyverropogás miatt mindenki eltűnt a környékről – ami nem volt szokatlan Új-Chicago városában. Megan Véletlen után iramodott, én pedig sikeresen beértem őt. Nagyot nézett, aztán együtt sprinteltünk a mellékutcába, fej-fej mellett az Idol után. – Nyápic! Azt mondtam, maradj! – ordította. – Szerencsére nem maradtam, és megmentettem az életed! – Ezért nem nyírtalak ki! Kopj le! Ügyet sem vetve rá fölemeltem a puskámat, és megpróbáltam futás közben célba venni az Idolt. Elvétettem. Nehéz egyszerre futni és lőni. Rohadt gyors, állapítottam meg bosszúsan. – Ne fáradj! – legyintett a lány. – Úgysem találhatod el. – De lelassíthatom! – vágtam vissza, leengedve a puskát, mikor elrohantunk egy koromsötét, bezárt kocsma előtt. Ideges alakok kémleltek minket az egyik ablakból. – Ha kitér, elvesztheti az egyensúlyát! – Nem sokáig! – Egyszerre kell rálőnünk! Úgy beszorítjuk két lövedék közé, és bármerre hajol el, az egyik eltalálja! Sakkmatt! – Megőrültél? – kiáltotta vissza, amint tovább loholtunk. – Ez szinte lehetetlen! Igaza van. – Hát, akkor használjuk ki a gyenge pontját! Tudom, hogy tudod, hogy mi az… különben nem bilincselted volna meg! – Tárgytalan – felelte, és kikerült egy lámpaoszlopot. – De neked sikerült! Áruld el! Kihasználom! – Pancser! – legyintett megint. – A veszélyérzete csökken, ha vonzónak talál. Szóval, hacsak nem talál téged sokkal vonzóbbnak nálam, akkor tárgytalan! Ó! Ez esetben csakugyan tárgytalan. – Muszáj… – kezdte Megan, de elharapta a szót, és ujját a füléhez érintette, míg futottunk. – Ne! Megcsinálom! Leszarom, hogy a sarkunkban vannak! Próbálják visszahívni – értelmeztem a beszélgetést. Hamarosan megérkeznek a Biztonságiak. Előttünk egy szerencsétlen sofőr hajtott ki, talán éppen a szórakozónegyed felé igyekezve. Az autó iszonyatosat fékezett, Véletlen elévágott, majd jobbra fordult, be egy másik sikátorba, amelyről zsúfoltabb utcákra juthat. Támadt egy ötletem. – Vedd át! – odahajítottam Megannek a puskát, előrántottam tartalék pisztolyomat, és azt is hozzávágtam. – Lőj rá! Lassítsd le! – Mi? – hüledezett. – Ki vagy te, hogy parancsokat osztogass?

– Csináld! – ordítottam vissza, miközben lefékeztem az autó előtt, és feltéptem az ajtaját. – Kifelé! – üvöltöttem a volánnál ülő nőre. A nő értetlenül kikecmergett, és úgy elpucolt, hogy még a slusszkulcsot is bent hagyta. Az Idolokkal teli világban, ahol jogukban állt elbitorolni bármilyen járművet, kevesen akadékoskodnak. Acélszív kegyetlenül bünteti a nem-idol tolvajokat, úgyhogy a legtöbben meg sem próbálkoznának azzal, amit tettem. Megan az autó előtt topogva szitkozódott, de aztán profin fölemelte a puskámat, és lőtt. Jól célzott. Véletlen, aki még a sikátor elején volt, kitért előle jobbra, mert veszélyérzete figyelmeztette. Sejtésem beigazolódott: tényleg eléggé lelassítottuk. Beindítottam a motort. Csinos sportkupé, szinte még új. Kár érte… Ráléptem a gázra. Megannek azt mondtam, régen taxiztam. Ez igaz, pár hónapja tényleg kipróbáltam, közvetlenül azután, hogy végbizonyítványt kaptam az Üzemben. Azt viszont már nem fejtettem ki, hogy csupán egy napig tartott. Elég vacak sofőr vagyok. Sosem tudhatod, mennyire passzol hozzád valami, amíg ki nem próbáltad – apám mindig ezt mondogatta. A taxitársaság sem úgy képzelte, hogy az ő autójukkal vezetek életemben először. De mégis, mikor nyílik alkalom arra, hogy egy magamfajta autóba üljön? Árva vagyok, eddigi életemet többnyire az Üzem tulajdonaként éltem le. A hozzám hasonlók nem keresnek sokat, az alsó utcákon pedig nem férnek el autók. Mindezeknek természetesen köze nem volt ahhoz, hogy a vezetés egy cseppet nehezebben ment, mint vártam. A sötét utcasarkon csikorgott a kerék, tövig nyomtam a gázpedált – nem voltam a helyzet magaslatán –, aztán kidöntöttem egy stoptáblát meg egy utcatáblát. Viszont pár pillanat alatt végigértem a háztömbön, és ismét csikorgó gumikkal befordultam a sarkon. Néhány konténer felborult, amint bevettem a kanyart, de végül sikerült megszelídítenem a járművet. Lefékeztem. A sikátor irányába álltam le a kocsival. Véletlen még mindig ott botorkált – felém tartott. Néha megbotlott a szeméthalmokban, és lassították Megan lövései. Lövés. Véletlen kitért előle, a szélvédőm viszont betört. Golyó repült rajta keresztül, öt centire a halántékomtól. Összeszorult a torkom. Megan lőtt. Zseni vagy, David! Legközelebb alaposabban át kéne gondolnod a terveidet… Gázt adtam, és behajtottam a sikátorba. Pont elég széles volt ehhez – igaz, a bal oldalon szikrákat szórt a visszapillantó tükör, mert egy hangyányit bal felé tartottam. A reflektor rávilágított a vörös ruhás alakra, aki összebilincselt kézzel és lobogó köpennyel loholt felém. Kalapját útközben elvesztette valahol. Szemében félelem csillogott. Mindkét irányból bekerítettük. Sakk-matt! Vagy mégsem. Ahogy közeledtünk egymás felé, ő fölszállt a levegőbe, és emberfeletti pontossággal a szélvédőmön landolt. Leesett az állam. Nem tudtam róla, hogy Véletlennek lenne még szuperképessége. Bár a hozzá hasonlóknak nem igazán van alkalma az ilyenek fitogtatására, mert már kapásból elkerülik a veszélyes szituációkat. A lényeg, hogy a talpa olyan pontosan landolt a szélvédőmön, ahogyan csak egy szuperreflexekkel megáldott ember tud leérkezni. Utána elrugaszkodott, az autó lendületét kihasználva hátraszaltót ugrott, és az üveg ezer darabra tört. Hatalmasat fékeztem, és összepréseltem a szemhéjamat, mielőtt beborított az üveg. Az autó szikrázva leállt. Véletlen elegáns mozdulattal zárta a szaltót. Értetlenül ráztam a fejem. Hát persze, szuperreflex! Így már összeáll a kép. Tudhattam volna! Tökéletes kiegészítője a jövőérző portfoliónak. Az Idol határozottan bölcsen tette, hogy nem verte nagydobra a második képességét. A hatalmasak közül ugyanis többen megértették, hogy egy-két eltitkolt képességgel jobbak az esélyeik Idoltársaik ellen, ha azok el akarnák tenni őket láb alól… Véletlen újra felém iramodott. Ajkát gúnyosan lebiggyesztette. Szörnyeteg. Száznál is több gyilkosságot jegyeztem le, ami a nevéhez fűződik. A tekintetéből ítélve szándékában áll engem is felvenni arra a bizonyos listára. Felszökkent a levegőbe, és célba vette az autó tetejét. Két dörrenés. Az Idol mellkasa szétrobbant.

5 A hulla az autó motorháztetejére csapódott, és felbukkant mögötte Megan, egyik kezében puskával, másikban pisztollyal. A reflektor miatt fényárban úszott. – A szikrába! – sziszegte. – El sem hiszem, hogy tényleg sikerült! Mindkettőből egyszerre lőtt! Két tűz közé szorította. Valószínűleg azért sikerült, mert az Idol éppen a levegőben volt, ahol nehezebben tér ki a golyó útjából. De akkor is. Hihetetlen, hogy Megan így tud lőni! Mindkét kezében fegyverrel, és az egyik puska! A szikrába! – ismételtem meg gondolatban. Kipurcant! Megan levonszolta Véletlen testét az autóról, és megnézte a pulzusát. – Halott – állapította meg. Aztán még két golyót röpített a fejébe. – Biztos, ami biztos. Abban a pillanatban körülbelül egy tucat Spritz-féle, uzis gengszter bukkant föl a sikátor másik végében. Hatalmasat káromkodva ugrottam be a kocsi hátsó ülésére. Megan a motorháztetőre pördült, és onnan a törött szélvédőn át hurrikánként az ülésre. Lebukott, és abban a pillanatban golyózápor árasztotta el a kocsit. Próbáltam kinyitni a hátsó ajtót, de a fal miatt nem ment, túl szűk volt a sikátor. Az Uzi-tűzben szilánkosra tört a hátsó ablak, és szálldosott az ülések tömőanyaga. – A Vészre! Még jó, hogy nem az én autóm! Megan nagyot sóhajtott, aztán elővett valamit a melltartójából. Egy apró hengert, ami egy kis rúzsra hasonlított. Elfordította az alját, várt, amíg elcsitult a lövésáradat, és kihajította a szélvédőn. – Az mi volt? – üvöltöttem a lövedékek zajában. Válaszul akkora robbanást hallottam, amelybe beleremegett az autónk, és szanaszét repültek a sikátor szemétdobjai. Amikor egy pillanatra elhallgatott a fegyverropogás, hallottuk az emberek fájdalmas üvöltéseit. Megan – a puskámat még mindig magánál tartva – visszacsúszott a szakadt ülésre, fürgén kicsusszant a kitört hátsó ablakon, és nagyon gyorsan elfutott. – Hé! – Én is kúszni kezdtem utána, ruhámról hullottak az üvegszilánkok. Kiugrottam, és kirohantam a sikátorból, még éppen idejében térve ki a robbanás túlélőinek újabb golyózápora elől. Istenien céloz, és apró gránátokat hord a melltartójában! – Alig tudtam levakarni képemről az idióta mosolyt. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. A fegyverropogás közepette halk morajlásra lettem figyelmes: az előttünk lévő sarkon befordult egy páncélozott jármű, amely egyenesen Megan felé tartott! Hatalmas volt és zöld színű, óriási reflektorokkal. Pont olyan, mint egy… – Kukásautó? – hüledeztem Meganhez érve. Az anyósülésen ülő marcona, fekete alak kitárta a lánynak az ajtót. – Ez meg kicsoda? – intett felém. Enyhén francia akcentussal beszélt. – Egy pancser! – legyintett a lány, és hozzám vágta a puskát. – De hasznos pancser. Tudja, kik vagyunk, de nem hiszem, hogy veszélyes ránk nézve. Nem éppen briliáns ajánlólevél, de jobb, mint a semmi. Vigyorogva néztem, amint a lány bemászik a kocsiba, a férfi pedig a középső ülésre szorul. – Hátrahagyjuk? – érdeklődött a francia akcentusú fickó. – Nem – szólalt meg most a sofőr, akit nem láttam rendesen, csak az árnyékát. Mély, zengő hangja volt. – Velünk jön. Lelkesen kapaszkodtam föl a kocsira. Talán a sofőr az orvlövész Hardman? Ő látta, milyen ígéretes tehetség vagyok. Vonakodva beljebb csúsztak, hogy én is elférjek. Megan átslisszolt a jármű hátsó ülésére, egy szikár férfi mellé, aki terepszínű bőrdzsekit viselt, és csinos orvlövészpuskát tartott a kezében. Biztosan ő Hardman. Mellette egy kosztümkabátos, középkorú nő gubbasztott, szemüvegben, vállig érő, égővörös hajjal. A kukásautó megindult, jóval fürgébben, mint vártam. Mögöttünk viszont gengszterek rohantak elő a sikátorból, és tüzet nyitottak. Alig érzékeltük, de az igazi veszély még nem múlt el. Felettünk meghallottuk a Biztonságiak helikoptereinek jellegzetes robaját. A Főidolok biztosan errefelé tartanak. – Véletlen? – tudakolta a sofőr. Idősebb volt a többieknél, talán az ötvenes éveiben járhatott. Hosszú, éjfekete ballonkabátot viselt, és elég furcsa látványt nyújtott a kabátzsebébe tuszkolt messzelátó. – Halott – tájékoztatta Megan a hátsó ülésről. – Mi volt a gond? – firtatta.

– Titkolt képesség – sóhajtott a lány. – Szuperreflex. Már rajta volt a bilincs, de meglógott. – És ez a fiú is közbejött – horkant fel a dzsekis, aki tutira Hardman. – Odatolta a képét az akció kellős közepén, ezzel némi gubancot okozva… – Jellegzetes, déli akcentussal beszélt. – Őt később intézzük el – zárta le a témát a sofőr, aki éppen iszonyatos sebességgel vett be egy kanyart. Ettől kissé elszorult a szívem. Aztán elkezdtem az eget fürkészni helikopterek után kutatva. Nemsokára a Biztonságiak is értesülnek arról, milyen objektumot kell keresni, és valljuk be, elég feltűnőt. – Egyetlen lövéssel kellett volna kinyiffantanunk! – jelentette ki a francia akcentusú férfi. – Derringerrel! – Nem ment volna, Abraham – csóválta a fejét a sofőr. – A képességei túl kifinomultak, láthatod: még a vonzalom is csak ennyire volt képes. Először nem törhettünk az életére, csapda kellett, aztán a lövés. A jövőérzőkkel nehéz elbánni. Igaza van. Véletlen remekül megérezte a veszélyt. A Leszámolók valószínűleg úgy tervezték, hogy a lány hozzábilincseli a lámpaoszlophoz. Utána, részlegesen helyhez kötve őt, már könnyebb lett volna célba venni a derringerrel, és lelőni. Ha a lövéssel próbálkoznak először, az Idolt figyelmezteti a veszélyérzete. Minden azon állt vagy bukott, mennyire tartja vonzónak a nőt. – Nem hittem volna, hogy ilyen erős – sóhajtott csalódottan Megan, miközben barna dzsekit és zsebes nadrágot húzott. – Ne haragudj, Prof. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megszökjön. Prof? Valahonnan ismerős ez a név… – Vége! – mondta a sofőr, azaz a Prof, és csikorogva lefékezte a kukásautót. – Járműcsere! Ez lebukott! Kicsapta az ajtót, mi pedig kiugráltunk. – Én… én… – be akartam mutatkozni, de a Profnak nevezett idősebb férfi vészjósló pillantásokat lövellt felém a kukásautó túloldaláról. Befogtam a számat, és nagyot nyeltem. Ahogy ott állt az árnyékban, hosszú ballonkabátban, elszánt arccal és őszülő hajjal, határozottan veszélyesnek tűnt. A Leszámolók még kiráncigáltak egy-két zsák felszerelést a járgány hátuljából – köztük egy masszív gépfegyvert is, ami Abrahamé lett. Lesiettünk néhány lépcsőn, és kibukkantunk az alsó utcákon. Innentől kezdve a csapat útja elég kanyargóssá vált. Viszonylag követhető volt, merre tartunk, amíg le nem vezettek egy hosszú, több szinten átívelő lépcsősoron át az acélkatakombák mélyére. Akinek kedves az élete, messze elkerüli a katakombákat. Mielőtt az alagutakat befejezhették volna, az Árkászok megtébolyultak. A plafonvilágítás alig működött, és a négyzet keresztmetszetű alagutak mérete folyamatosan változott, ahogy haladtunk előre. A csoport szótlanul menetelt az acél átjárókon keresztül. A kabátujjukra csatolt mobilokkal világítottak. Sokszor eltöprengtem már azon, vajon használnak-e mobilt a Leszámolók, és most, hogy kiderült, igen, megnyugodtam, mert én is szoktam használni. Elvégre köztudott, hogy a Bőregér Öntöde semleges, és a hálózatok teljesen biztonságosak. Ha a Leszámolók is használják, ez újabb érv az Öntöde megbízhatósága mellett. Sokáig meneteltünk szótlanul, óvatosan. Hardman többször előrement felderíteni a terepet, Abraham pedig tiszteletet parancsoló gépfegyverével hátul őrködött. Az acélkatakombákban nehéz tájékozódni, mert az ember úgy érzi, metróalagútban van, amelyet építkezés közben félbehagytak, és a patkányok martaléka lett. Mindenütt zsákutcák és alagutak, amelyek nem vezetnek sehová. És természetellenes kanyarok. Néhol elektromos vezetékek lógtak ki a falból – úgy, mint a szétnyiszatolt csirkék artériái. Máshol nem szilárdult meg az acélfal, és kilátszottak a vakolatdarabok, amiket az emberek leszaggattak eladható cucc után kutatva. A fémhulladék Új-Chicagóban semmit sem ér. Hiszen tele van vele az egész város. Rosszarcú kamaszbandák mellett vitt az utunk. Felgyújtott kukáknál melegedtek. Láthatóan nem tetszett nekik, hogy megzavartuk köreiket, de nem szóltak be. Talán Abraham hatalmas gépfegyverének hála, amelynek súlyán kék fényű gravatonika könnyített. Több mint egy órája trappoltunk már az alagútban. Időnként szellőzőnyílások mellett mentünk el – ezek szerint az Árkászok mégiscsak alkottak valamit idelent, ha a legtöbb dolog őrültségnek tűnt is. Legalább van friss levegő. Néha. A Prof ment elöl, és mögötte lobogott hosszú, fekete ballonkabátja. Az egyik sarkon befordulva döbbentem rá: ez egy laborköpeny! Feketére festett laborköpeny! Alatta pedig fekete inget viselt. A Leszámolók nyilvánvalóan el akarták kerülni, hogy kövessék őket, de szerintem már túlzásba vitték. Tizenöt perc elteltével totál elvesztettem a tájékozódóképességemet. A Biztonságiak sohasem merészkednének ilyen mélyre, ez afféle íratlan megállapodás: Acélszív nem vett tudomást az acélkatakombák lakóiról, és ők sem tettek olyasmit, amivel magukra haragíthatták volna. A Leszámolók viszont most megszegték a fegyverszünetet, kinyírtak egy befolyásos Idolt. Mit lép erre Acélszív?

Végül befordultak egy eddigiekhez hasonló sarkon, amely ezúttal kis, acélba vájt terembe torkollott. Több hasonló helyiség volt a katakombák területén, ahová a kezdetek kezdetén illemhelyet, boltot vagy lakást terveztek. Hardman, az orvlövész lecövekelt az ajtónál. Előkapott egy terepszínű baseballsapkát, rajta valami számomra ismeretlen jelvénnyel, és a fejébe csapta. Uralkodói címerre hasonlított. A másik négy csapattag szembefordult velem. Abraham elővett egy nagy elemlámpát, amely kétoldalt világított, mint valami lámpás, és a földre helyezte. A Professzor összefonta a karját, és kifürkészhetetlen arccal végigmért. A vörös hajú nő gondolataiba mélyedve odaállt mellé. Abraham továbbra is a fegyverét szorongatta, Megan pedig levette a bőrdzsekijét, és felcsatolt egy pisztolytáskát magára. Igyekeztem nem bámulni őt, de mindez lehetetlen volt… mint amikor nem szabad pislogni… azaz pont fordítva. Tétován hátraléptem, mert rájöttem, hogy bekerítettek. Kezdtem azt hinni, hogy befogadtak a csapatba. De a Prof tekintete rádöbbentett, mekkorát tévedtem. Veszélyesnek gondolnak. Nem azért hoztak idáig, mert segítettem, hanem azért, mert nem akarnak szemtanúkat. Fogoly vagyok. Az acélkatakombák mélyéről pedig nem hallatszik fel sem a kiáltás, sem a puskalövés.

6 – Teszteld, Tia! – parancsolta a Prof. Ijedten hátraléptem, és reszketve megmarkoltam a puskámat. A Prof mögött Megan állt a falnak dőlve. A pisztolytáska felcsatolása után visszavette a dzsekit. Valami volt a kezében. A puskám töltényei, azokat nem adta vissza! Elmosolyodott. A puskát hozzám vágta odafent, de a sejtésem beigazolódott: közben kiürítette a tárat, és a fegyver használhatatlan. Elöntött a pánik. Tia, a vörös hajú nő egy fura szerkezettel közeledett felém. Lapos volt és kerek, akkora, mint egy tányér, és az egyik oldalán képernyő villogott. Rám szegezte. – Nem jelez. – Vérvételt! – parancsolta a Prof szenvtelen arccal. Tia bólintott. – Ne kényszeríts minket arra, hogy leteperjünk! – figyelmeztetett. Letekert egy szíjat a szerkentyű oldaláról, amely vezetékkel volt a géphez erősítve. – Egy kis szúrást érzel majd, de nem tesz kárt benned. – Mi ez? – Diszkosz. Diszkosz! A gép, amelyik megmutatja, ki Idol és ki nem! – Azt hittem, diszkosz nem létezik… hogy a képzelet szüleménye. Abraham, kezében az óriási fegyverrel elvigyorodott. Szikár, izmos férfi volt, és iszonyúan nyugodtnak tűnt, ellentétben Tiával és a Professzorral. – Akkor nem jelenthet gondot, barátom! – biztatott francia akcentussal. – Ugyan, mi bajod lehet, ha megszúr egy képzeletbeli szerkezet? Rohadtul megnyugtatott. A Leszámolók profi bérgyilkos csapat, akik Főidolok meggyilkolásával foglalkoznak. Nem maradt más választásom. A nő körbetekerte a karomon a szíjat, mintha csak vérnyomást mérne. Onnan vezetékek tartottak a kezében fogott géphez. A szíj belső oldalán lévő apró doboz megbökött egy kicsit. Tia a képernyőt tanulmányozta. – A fiú biztosan tiszta – jelentette ki, és a Profra pillantott. – A vérvétel sem mutat ki semmit. A Prof bólintott, bár nem látszott meglepettnek. – Rendben van, fiam. Itt az ideje, hogy válaszolj pár kérdésre! Jól gondold meg a válaszaidat! – Oké… – feleltem. Tia lecsatolta a szíjat, én pedig a szúrás helyét dörgöltem. – Honnan tudtad a rajtaütésünk helyszínét? Ki árulta el neked, hogy Véletlen lesz a célpont? – Senki. A Prof arca elkomorult. Mellette Abraham felvonta a szemöldökét, és méregetni kezdte a gépfegyver súlyát. – Tényleg senki! – kiáltottam, és homlokomon izzadság-cseppek jelentek meg. – Jó, annyit hallottam az alsó utcákon, hogy a városban akad dolgotok. – Senkinek nem beszéltünk a célpontról – szólalt meg most Abraham. – Tudtál a jelenlétünkről, de azt honnan tudhattad, melyik Idolt próbáljuk megölni? – Ki mást? – Fiam, a városban több ezer Idol él – köhintett a Prof. – Persze. De legtöbbjük nem méltó a Leszámolók figyelmére. Ti Főidolokat vesztek célba, azokból pedig csak pár száz van Új-Chicagóban. Közülük néhány tucat rendelkezik elsődleges legyőzhetetlenséggel, ti pedig kivétel nélkül ilyenekre vadásztok. – Ugyanakkor nem választanátok túl erős vagy túl befolyásos Idolt sem célpontul, mert úgy gondoljátok, hogy a védelmük áthatolhatatlan. Tehát kiesik Éjforgató, Konflux és Tűzlény, Acélszív legbelsőbb körének szinte minden tagja. Ó, és a barlangbárók többsége is! – Marad körülbelül egy tucat célpont, akik közül Véletlen a legelvetemültebb. Minden Idol gyilkos, de az ő lelkén több ártatlan ember vére szárad, mint bárkién. Ha még hozzávesszük beteges béljóslásmániáját, az szintén olyan kegyetlenkedés, amelynek a Leszámolók véget akarnának vetni. – Nyugtalanul pillantottam körbe, aztán vállat vontam. – Ahogy mondtam: senki nem árulta el, de egyértelmű volt, ki lesz a célpont. A teremben csend lett.

– Hah! – kacagott fel végül az ajtónál álló orvlövész. – Hölgyeim és uraim, úgy vélem, eszerint kezdünk kiszámíthatók lenni! – Mi az az elsődleges legyőzhetetlenség? – érdeklődött Tia. – Elnézést – tényleg nem ismerhetik az általam kitalált terminusokat –, nálam ez olyan Idol-képességek gyűjtőneve, amik miatt nem lehet őket hagyományos módon megölni. Például a regenerálódás, az áthatolhatatlan bőr, a jövőérzet, az öninkarnáció, effélék. A Főidolok rendelkeznek ilyen képességgel, de szerencsére nem hallottam olyanról, akinek kettő is jutott volna. – Tegyük fel – kezdte a Prof –, hogy a célszemélyre csakugyan magadtól jöttél rá. Ez még nem magyarázza, hogyan derítetted ki a csapda helyszínét. – Véletlen minden hónap első szombatján elmegy Spritzer színházába – tártam szét a karomat. – Utána pedig egyéb szórakozás után néz. Ez az egyetlen időpont, amikor egyedül van, és olyan hangulatban, hogy könnyedén tőrbe csalható. A Prof Abrahamről Tiára pillantott. Tia vállat vont. – Nem tudom. – Szerintem igazat mond, Prof – szólalt meg ekkor Megan. Karját keresztbe fonta a mellén, de a kabátját nem cipzárazta össze. Nem kéne bámulnom. A Prof ránézett. – Miből gondolod? – Mert így logikus – felelte. – Ha Acélszív ismerte volna a támadás pontos helyszínét, komolyabbat talált volna ki egy puskával felfegyverzett fiúnál. Amúgy meg… Nyápic tényleg segíteni próbált. Ha úgy vesszük… – Segítettem is. Már rég halott lennél, ha nem léptem volna közbe. Mondd meg neki, Hardman! A Leszámolók zavartan pislogtak egymásra. – Hogy kicsoda? – tudakolta Abraham. – Hardman! – mutattam az ajtónál álló orvlövészre. – Kölyök, az én nevem Cody – nevetett a férfi. – Akkor melyikőtök Hardman? – fakadtam ki. – Megan azt mondta, fölöttem van, rám szegezi a fegyverét, figyeli minden mozdulatom, és… – Elharaptam a szót. Nem is létezett orvlövész! Illetve nem olyan, akit rám állítottak volna. Megan csak kamuzott, hogy nyugton maradjak. Abraham hahotázni kezdett. – Bevetted a láthatatlan orvlövészes mesét, mi? Ott térdepeltél nyápic módon, rettegve, hogy bármikor golyót röpíthetnek a fejedbe? Ezért hív Nyápicnak? Elvörösödtem. – Jól van, fiam – szólalt meg a Prof. – Kegyes leszek, és úgy teszünk, mintha nem láttunk volna semmit. Amint kilépünk azon az ajtón, kezdj el ezerig számolni szépen, lassan… Utána tűnj el innen! Ha követni próbálsz, kinyírunk. – Azzal intett a többieknek. – Ne, várj! – kiáltottam, és a kabátja után kaptam. A másik négy csapattag egyszerre rántotta elő a fegyverét, és célzott a fejemre. Nagyot nyeltem, és visszahúztam a kezem. – Kérlek, várj! – folytattam óvatosabban. – Szeretnék csatlakozni. – Hogy mit akarsz? – kérdezte Tia. – Csatlakozni hozzátok – ismételtem. – Ezért jöttem. Valójában nem is állt szándékomban közbeavatkozni. Csak jelentkezni akartam. – Nincs tagfelvétel – rázta fejét Abraham. A Prof végigmért. – Azért egy kicsit tényleg segített – lépett oda a lány. – És… el kell ismernem, tud lőni. Felvehetnénk, Prof. Fogalmam sincs, hogyan, de lenyűgöztem. Ez már akkora győzelem, mint lelőni Véletlent. A Prof megrázta a fejét. – Fiam, sajnos nem veszünk föl senkit. Most lelépünk, én pedig soha többé nem akarok beléd botlani a rajtaütéseink során. Nem szeretném hírét venni, hogy ugyanabban a városban vagyunk. Te maradj ÚjChicagóban! Mi a történtek után úgysem térünk vissza egy jó darabig. Számukra ezzel minden el van intézve. Megan szinte bocsánatkérően vonta meg a vállát, jelezve, hogy ő megtette, amit az uzis-gengszteres életmentés után elvárhattam köszönetként. A többiek a Prof köré gyűltek, aki elindult kifelé. Hátrahagynak. Bosszúsan és tehetetlenül álltam ott. – Elbuktok… – Suttogtam utánuk halkan.

A Professzor megtorpant. Visszanézett. A többiek már eltűntek az ajtón túl. – Sosem az igazi célpontot választjátok ki – folytattam keserűen. – Hanem mindig a biztosnak látszókat, mint Véletlent. Akiket sarokba szoríthattok, és legyilkolhattok. Szörnyeteg mind, de jelentéktelenek. Sosem az igazi szörnyeteget választjátok, az Idolt, aki megtört és leigázott minket. – Megtesszük, ami tőlünk telik – felelte a Prof. – Mi értelme lenne, ha a halálba rohannánk, amikor egy legyőzhetetlen Idolt próbálunk megölni? – A Véletlen-félék megölésének nincs értelme. Túl sokan vannak, és ha ezentúl is ilyeneket szemeltek ki, senkit sem fogtok elrettenteni. Legfeljebb az idegeikre mentek. Így nem lehet megváltani a világot. – Nem áll szándékunkban. Mi Idolokat ölünk. – Mit szeretnél, fiú, mit tegyünk? – lépett a terembe Hardman, azaz Cody vigyorogva. – Legyen Acélszív a célpont? – Igen! – vágtam rá hevesen, előrelépve. – Változtatni akartok a világ folyásán? Azt akarjátok, hogy rettegjenek tőletek? Akkor őt támadjátok meg! Mutassátok meg az Idoloknak, hogy a bosszú mindenkit utolér! A Prof a fejét csóválta. Elindult kifelé, mögötte suhogott fekete laborköpenye. – Egy éve már meghoztam a döntést, fiam. Olyan csatákat vívunk, amiket esélyünk van megnyerni! Azzal eltűnt a teremhez vezető alagútban, én pedig egyedül maradtam. A hátrahagyott lámpás hűvös fénnyel világította be az acélkamrát. Kudarcot vallottam.

7 Ott álldogáltam a néma, kihalt vájatban a hátrahagyott lámpással. Az akkumulátor lemerülőben volt, de az acélfalak a halvány fényt is visszatükrözték. Ez nem lehet. Minden figyelmeztetés ellenére kiléptem utánuk. Lőjetek le! Távolodó, imbolygó alakjukat hátulról világították meg a mobilok a szűk alagútban. – Senki más nem küzd! – üvöltöttem utánuk. – Senki más nem próbálkozik! Már csak ti maradtatok! Ha ti is rettegtek Acélszívtől, hogy várhatjátok el, hogy az emberek másként gondolkozzanak? A csapat ment tovább. – Fontos, amit tesztek! – ordítottam. – De nem elég! Amíg a leghatalmasabb Idolok biztonságban tudják magukat, semmi sem fog megváltozni! Amíg nem támadtok rájuk, bebizonyítjátok, amit hangoztatnak. A legerősebb Idolok azt tesznek, és azt birtokolnak, amit csak akarnak. Így azt sugalljátok, hogy a hatalmuk jogos. A Leszámolók mentek tovább, ám a Prof mintha tétovázott volna. De csak a másodperc törtrészéig. Mély levegő. Már csak egyetlen dolgot mondhattam: – Tanúja voltam annak, amint Acélszív megsebesül. A Prof megtorpant. A többieknek is földbe gyökerezett a lába. A Prof hátrapillantott. – Micsoda? – Tanúja voltam annak, amint Acélszív megsebesül. – Lehetetlen – súgta Abraham. – Ő abszolút sérthetetlen. – A saját szememmel láttam. – A szívem a torkomban dobogott, és csorgott rólam a veríték, mert sosem mondtam még el senkinek. Ez túl veszélyes titok. Ha Acélszív megneszeli, hogy valaki akkor, a bankban túlélte a mészárlást, megöl. Nincs menekvés, nincs esély, ha azt hiszi, hogy ismerem a gyengeségét. Pedig nem – nem egészen. De van egy tippem, és talán én vagyok az egyetlen, aki ezt elmondhatja magáról. – Hazugságok még senkit sem tettek csapattaggá, fiam – sóhajtott a Prof. – Nem hazudok – néztem határozottan a szemébe –, ez az igazság. Adjatok pár percet, és elmesélem a történetemet. Legalább hallgassatok meg! – Badarság! – legyintett Tia, és belekarolt a Profba. – Menjünk! A Prof nem mozdult, mélyen a szemembe nézett, mintha kutatna valami után. Úgy éreztem, mintha a vesémbe látna, mintha ismerné minden vágyamat és bűnömet. Lassan odaballagott hozzám. – Rendben van, fiam – bólintott. – Kapsz tizenöt percet. – Azzal a bunker felé intett. – Meghallgatom a mondanivalód. Visszabattyogtunk a kis terembe, miközben a többiek értetlenül morgolódtak. Mostanra már kezdtem érteni, ki kicsoda a csapatban. Abraham az óriási gépfegyverrel és bivalyerős karjával egész biztosan a nehéztüzér. Fedezi a csapattársait a Biztonságiak ellen, ha valami közbejönne. Ő szedi ki az infót az emberekből, és ha a helyzet megkívánja, beveti a nehézfegyvert. A vörös hajú, keskeny arcú, választékos beszédű Tia a csapat tudora, aki a ruházatából ítélve nem vesz részt a támadásokban. A Leszámolóknak szüksége van olyasvalakire, aki pontosan ismeri az Idol-képességek működési elvét, és azt, kitől tudható meg a célpont gyengesége. Megan tutira csali – besétál a veszélyes terepre, és a célkeresztbe állítja az Idolt. A teljesen terepszínű Cody orvlövész-puskájával lehet a fedezőtűz. Miután Megan hatástalanítja az Idolok képességeit, Cody lelövi vagy irányított tűz alá veszi őket. A Prof tehát a csapat vezetője – vontam le a következtetést. Vagy második csali, ha szükséges. Őt nem igazán tudtam beazonosítani, pedig a nevével kapcsolatban derengett valami. Újból körbeálltunk a teremben: Abraham érdeklődve figyelte mondandómat, Tia bosszankodott, Cody pedig a falnak dőlve láthatóan jót mulatott, és nyugodtan, keresztbe tett kézzel kémlelte az alagutat. A többiek körbevettek, és vártak. Rámosolyogtam a lányra, akinek az arckifejezése szenvtelenre váltott. Ridegen bámult. Mi változott meg? Mély levegőt vettem.

– Tanúja voltam annak, amint Acélszív megsebesül – ismételtem meg. – Tíz évvel ezelőtt történt, nyolcéves koromban. Apámmal elmentünk a First Union Bank Adams Street-i fiókjába… * Elhallgattam. Utolsó szavaim még visszhangzottak a teremben. És garantálom, hogy ez újra megtörténik. Most mindez számomra is hencegésnek hatott olyan emberek előtt, akik életüket szentelték az Idolokkal való leszámolásnak. Ahogy beszéltem, idegességem elillant. Különös, de megnyugtató érzés szavakba önteni és megosztani az iszonytató eseményeket. Végre nem csak én tudom, amit tudok. Ha meghalnék, másoknak is birtokában van az információ, amit eddig csak én cipeltem teherként. Ha a Leszámolók úgy döntenének, hogy nem mérnek csapást Acélszívre, a tudás akkor is rájuk szállt, és talán valaki valamikor felhasználja. Feltéve, ha elhiszik, amit mondtam. – Üljünk le! – nézett körbe a Prof. A többiek engedelmeskedtek. Tia és Megan kelletlenül, Abraham hűvös nyugalommal. Cody maradt az ajtóban, és őrt állt. Elhelyezkedtem a földön, és az ölembe fektettem a puskámat. Kibiztosítottam, annak ellenére, hogy szinte biztosan nem volt megtöltve. – Nos? – fordult a csapathoz a Prof. – Hallottam erről – ismerte el Tia vonakodva. – Acélszív az Annexió napján a földbe süllyesztette az egész First Uniont. A banknak kiadó irodái voltak az emeleten, de semmi egyéb, csak közigazgatási tevékenységet végző adóellenőrök és könyvelők. A legtöbb tudós, akivel beszéltem, úgy véli, hogy Acélszív a fenti irodák miatt támadt az épületre. – Igen – értett egyet Abraham –, aznap egy rakás épületre lecsapott a városban. A Prof gondolataiba mélyedve bólintott. – Uraim… – kezdtem. Félbeszakított. – Elmondtad, amit mondhattál, fiú. Érezd magad megtisztelve, hogy előtted beszélünk erről. Ne akard, hogy megbánjam! – Ööö, igenis! – Bár azt sosem értettem, miért pont a bankot támadta meg – töprengett hangosan Abraham. – Aha – szólalt meg az ajtónálló Cody –, különös célpont. Miért nyír ki egy csomó könyvelőt, ha aztán a városházán is mészárlást végez? – Mindez nem ok arra, hogy változtassunk a terveinken – csóválta a fejét Abraham. Felém intett, vállán megmozdult az óriási fegyver. – Bizonyosan nagyszerű ember vagy, barátom, de kétlem, hogy a döntéseinket olyan ember információira kéne alapozni, akivel csak az imént hozott össze a sors. – Megan? – pillantott hátra a Prof. – Te mit gondolsz? Ránéztem. Ő távolabb ült a többiektől. Tia és a Prof tűntek a Leszámoló-csapat rangidőseinek. Abraham és Cody gyakran megosztották velük a gondolataikat, afféle jó barátként. De ki ez a lány? – Szerintem őrültség – foglalta össze a véleményét ridegen. Értetlenül pislogtam. Hiszen pár perccel ezelőtt még ő volt a legbarátságosabb! – Eddig pártoltad őt – mosolygott Abraham, mintha csak a gondolataimban olvasna. A lány duzzogva vállat vont. – Az még a képtelen történet előtt volt. Hazudik, hogy bekerüljön a csapatba. Tiltakozásra készen nyitottam ki a számat, de a Professzor egyetlen pillantása elhallgattatott. – Úgy beszélsz, mint aki fontolgatja a csapatbővítést – kacsintott rá Cody. – Prof! – hüledezett Tia. – Ismerem ezt a tekintetet. Emlékezz csak, mi történt Szürkülettel! – Nagyon is jól emlékszem – felelte a Prof, és mélyen a szemembe nézett. – Mi az? – Tia már tűkön ült. – Tud a mentősökről – válaszolta komoran. – A mentősökről? – értetlenkedett az orvlövész. – Acélszív eltüntette a mentősök meggyilkolásának nyomait – suttogta. – Kevesen tudják, mi történt velük és a túlélőkkel, és hogy mi zajlott le aznap a First Union Bankban. A város többi elpusztított épületénél dolgozó mentősöket nem ölte meg. Kizárólag a First Unionnál tevékenykedőket. – Valami tényleg gyanús a banképület elpusztításának körülményeivel kapcsolatban – folytatta. – Tudjuk, hogy az Idol bement, és beszédet intézett az ott lévőkhöz. Máshol nem tett ilyesmit. És az a hír járja, hogy iszonyatosan dühösen lépett ki onnan. Valami történt odabent, erre rájöttem egy ideje. A többi csoportvezető is

tisztában van ezzel, és feltételezzük, hogy dühének oka Holtponttal függ össze. – A Prof egyik kezével a térdén dobolt, miközben töprengve tanulmányozta az arcomat. – Acélszív aznap szerezte a sebhelyét. Senki sem tudja, hogyan. – Én tudom! – böktem ki. – Talán – helyesbített. – Talán – visszhangozta Megan. – Talán igen, talán nem. Prof! A fiú biztosan hallott a gyilkosságokról, tud Acélszív sebhelyéről, és ezekből kitalált egy történetet. Az igazát képtelenség bebizonyítani, mert ha jól mondja, akkor Acélszív és ő az egyedüli szemtanúk. A Prof megfontoltan bólintott. – A lehetetlenséggel határos Acélszívet elpusztítani – szólalt meg Abraham. – Tegyük fel, hogy kitaláljuk, mi a gyengéje. Akkor is ott vannak körülötte az őrei, akik iszonyúan erősek. – Tűzlény, Konflux és Éjforgató – pontosítottam. – Mindegyik megölésére tervet dolgoztam ki, mert azt hiszem, kiderítettem, mi a gyenge pontjuk. Tia összevonta szemöldökét. – Na ne mondd! – Tíz év alatt – suttogtam. – Tíz éven át csak arra készültem, hogy eljussak Acélszívig. A Prof láthatóan a gondolataiba mélyedt. – Fiam – sóhajtott. – Mit is mondtál, hogy hívnak? – David. – Nos, David… Nemrég kitaláltad, hogy Véletlent szemeltük ki. Mit gondolsz, mit teszünk ezután? – Mielőtt leszáll az éj, elhagyjátok Új-Chicagót. Csoportjaitok mindig így tesznek a leszámolás után. Itt persze nincs éjszaka. Pár órán belül felszívódtok, és csatlakoztok a többi Leszámolóhoz. – És melyik Idol lenne a következő célpont? – kérdezte. – Hát… – Gyorsan végigpörgettem magamban a listáimat és elképzeléseimet. – Az utóbbi időben csapataitok nem mutattak különösebb aktivitást a Köztes Mezőkön és a Kalifátusban. Úgy tippelem, hogy a következő célpont az omahai Tüzér vagy a sacramentói Villám, Hóesés bandájának tagja. Cody alig hallhatóan füttyentett. Úgy tűnik, egész jól kitaláltam – ami büdös nagy mázli, mert abszolút nem tudtam biztosan. Az utóbbi időben az esetek negyedében eltaláltam a Leszámolók akcióinak színhelyét. A Prof hirtelen fölállt. – Abraham, készítsd elő a Tizennegyedik Üreget! Cody, intézd el, hogy hamis nyomok vezessenek a Kalifátusba! – A Tizennegyedik Üreget? – döbbent meg Tia. – A városban maradunk? – Igen. – Jon – kezdte a nő, minden bizonnyal a valódi nevén szólítva a Professzort. – Kétlem, hogy… – Nem mondtam, hogy megtámadjuk Acélszívet – emelte fel a kezét. Aztán rám mutatott. – De ha a kölyök kiderítette a következő lépésünket, lehet, hogy más is. Tehát változtatni fogunk a taktikán, azonnal. Pár napig itt táborozunk. Ami pedig Acélszívet illeti… meglátjuk. Legelőször is szeretném még egyszer végighallgatni a történetedet. Még tucatszor. Utána majd eldöntöm, hogyan tovább. Mikor befejezte, odanyújtotta nekem a kezét. Haboztam, végül engedtem, hogy felsegítsen a földről. Mert volt valami a férfi tekintetében, amit alig akartam elhinni. Mintha ugyanúgy gyűlölte volna Acélszívet, mint én. Mindez csupán abban nyilvánult meg, ahogy lebiggyesztett ajakkal kimondta a nevét, szeme pedig szikrázott a név hallatán. Mintha abban a pillanatban megértettük volna egymást. Prof, Professor. PhD. A Leszámolók alapító atyjának neve Jonathan Phaedrus. P… h…d! Ő nem egyszerűen csoportvezető! Nem pusztán egy Leszámoló-csoport főnöke! Ez a férfi itt Jon Phaedrus, a Leszámolók alapítója!

8 – Szóval… – loholtam utána, amint kiléptünk a teremből – hová megyünk most? Hol van a Tizennegyedik Üreg? – Semmi közöd hozzá – felelte. – A puskám töltényeit azért visszakaphatom? – Nem. – És… és ismernem kell esetleg valami… titkos kézfogást vagy ilyesmit? Jelszavakat? Kódokat? Hogy a többi Leszámoló is tudja, hogy közétek tartozom. – Fiam! Nem tartozol közénk. – Tudom, tudom – hadartam –, de nem szeretném, ha egy rajtaütéskor azt hinnék, hogy ellenség vagyok vagy micsoda, és… – Megan – fordult hátra, és az ujjával rám bökött –, szórakoztasd már a kölyköt! Én gondolkozni akarok. – Azzal előrement Tiához, akivel suttogni kezdtek. Megan bosszúsan fogadott. Talán megérdemeltem a lepattintást, elvégre kérdésekkel bombáztam a Professzort, de olyan zavarba jöttem. Hiszen ő Phaedrus, a Leszámolók alapítója! Most, hogy tudtam, ki ő, ráismertem a leírásokból, amiket olvastam róla, pedig kevés ilyen szöveg akadt. Igazi legenda. A szabadságharcosok és orgyilkosok egyaránt istenként tisztelik. Lenyűgözött a lénye, a kérdések egyszerűen csak kiszaladtak a számon. Igazából az a csoda, hogy nem kértem tőle autogramot a puskámra. Viselkedésemmel viszont nem igazán loptam be magam a lány szívébe. Láthatóan bosszantotta, hogy kinevezték bébiszitterré. Cody és Abraham elöl beszélgettek, úgyhogy hátramaradtunk, és szaporán lépdeltünk egymás mellett a komor acél alagútban lefelé. Szótlanul. Hihetetlenül gyönyörű lány. Körülbelül annyi idős, mint én, talán csak egy-két évvel több. De továbbra sem értettem, miért ridegült el tőlem. Talán egy könnyed csevegés majd oldja a feszültséget. – Szóval… ööö… – indítottam –, mióta… dolgozol a Leszámolóknak, meg ilyenek? – Megy ez nekem. – Pont elég ideje. – És volt közöd az utóbbi idők gyilkosságaihoz? Örvényhez? Szivarhoz? Fületlenhez? – Talán. Kétlem, hogy a Professzor örülne, ha megosztanám veled a részleteket. Egy ideig csendben haladtunk tovább. – Hát, tudod, nem vagy valami szórakoztató társaság. – Mi? – A Prof azt kérte, hogy szórakoztass – vigyorogtam rá. – Csak, hogy ne őt nyaggasd a kérdéseiddel. Nem hiszem, hogy a tetteim között van, amit szórakoztatónak tartanál. – Azért ezt nem mondanám… A vetkőzős jelenetet élveztem. A lány rám bámult. – Micsoda? – Fönt, a sikátorban – magyaráztam lelkesen. – Amikor letépted a… Erre olyan rideg pillantást lövellt felém, hogy még egy nagy tűzgyorsaságú, rögzített géppuskacsövet is befagyasztott volna. Vagy egy forró italt. Mármint, lehűtötte volna a forró italt is. Ez jó metafora! Attól tartottam, nem értékelné, ha hangosan kimondanám akkor és ott, ezért inkább csak annyit böktem ki: – Mindegy. – Jobb is – zárta le a vitát. Elfordult, és lépdelt tovább. Kifújtam a levegőt, aztán nevetni kezdtem. – Odafent egy pillanatig azt hittem, le fogsz lőni. – Én csak akkor lövök le valakit, ha a küldetés megkívánja. Te most cseverészni próbálsz. Nagyon nem megy, és ezt nem bántásból mondom. – Hát, kösz. Mereven bólintott. Hát, nem éppen ilyen reakciót vártam egy csinos nőtől, akinek nemrég mentettem meg az életét. Igaz, ő volt a legelső nő, akinek megmentettem az életét, ezért nem volt viszonyítási alapom. De eddig viszonylag kedves volt hozzám, nem? Ezek szerint csak jobban kell tepernem.

– Van olyan, amiről beszélhetsz? – kérdeztem. – A csoportról vagy a többiekről. – Szeretnék témát váltani. Valami olyasmiről beszéljünk, ami nem a Leszámolók titkaira vagy a ruházatomra vonatkozik, ha megkérhetlek. Elhallgattam. Az az igazság, én nem nagyon tudok másról beszélni, mint a Leszámolókról vagy a város többi Idoljáról. Igen, kijártam az Üzem iskoláját, de ott csak alapdolgokat tanítottak. Azelőtt pedig egy évet töltöttem az utcán, az éhhalál szélén tengődve. – Társaloghatnánk mondjuk a városról – csillant fel a szemem. – Jól ismerem az alsó utcákat. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Tizennyolc – feleltem óvatosan. – Keresni fognak majd, hogy hová tűntél? Hiányozni fogsz valakinek? Megráztam a fejem. – Két hónapja lettem nagykorú. Akkor küldtek el az Üzemből, ahol idáig dolgoztam, mert ez a szabály: csak addig dolgozhatunk ott, amíg tizennyolc évesek nem leszünk, utána más munka után kell néznünk. – Egy gyárban dolgoztál? Hány évig? – Kábé kilenc évig – válaszoltam. – Nem is akármilyen gyárban: fegyvergyárban. Mi készítjük a Biztonságiak fegyvereit – büszkélkedtem. Igaz, az alsó utcaiak, főként az idősebbek morgolódnak, amiért az Üzem kihasználja a gyerekeket. Elég idióta érv. Azok az öregek gondolkodnak így, akik még a régi, biztonságos világban gondolkodnak. Csakhogy az én világomban az ember, aki munkalehetőséget ad ételért cserébe, szent. Martha gondoskodott arról, hogy a dolgozók kapjanak ételt, ruhát és védelmet. Még egymástól is, ha a szükség úgy kívánta. – Szeretted? – Fogjuk rá. Nem rabszolgamunka, ahogyan az emberek hiszik. Fizetést kaptunk – magyaráztam. Kevéske fizetést. Martha a bérünk egy részét ugyanis félretette, és akkor adta oda, amikor kikerültünk az Üzem tulajdonából. Mindez elég volt az önálló életkezdéshez és ahhoz, hogy szakmát találjunk. – Mindent összevetve jó volt ott felnőni – sóhajtottam nosztalgikusan. – Ha az Üzem nincs, minden valószínűség szerint sosem tanulom meg kezelni a fegyvereket. A gyerekeknek nem szabad fegyverrel játszani, de ha tehetséges vagy, Martha, a gyártulajdonos szemet huny efölött. A gyerekei közül jó páran a Biztonságiaknál találtak munkát. – De érdekes! Mesélj még! – Hát, az úgy volt… – De mielőtt folytattam volna, rátévedt a pillantásom. Észrevettem, hogy megelőzött, tekintetét előreszegezi, és alig figyel. Csak azért kérdezget, hogy beszéltessen, hogy elkerülje a még tapintatlanabb zargatást. – Hiszen te nem is figyelsz rám! – horkantam föl. – Nekem úgy tűnt, beszélni akarsz – vetette oda kurtán. – Megadtam rá a lehetőséget. A szikrába! Már megint leégettem magam. Elhallgattunk, mentünk tovább, és azt hiszem, ez a leosztás nagyon tetszett neki. – Nem is sejted, milyen hülye helyzetbe kerültem – jelentettem ki egy idő után. Szenvtelenül rám sandított. – Hülye helyzetbe? Nocsak! – Igen, bosszantó: az elmúlt tíz évet a Leszámolók és az Idolok tanulmányozásának szenteltem. Most itt vagyok veletek, és parancsba kaptam, hogy ne kérdezzek fontos dolgokat. Kissé bosszant. – Gondolj valami másra! – Nincs más. Számomra nincs. – Lányok? – Nem érdekelnek. – Hobbik? – Nincsenek. Számomra csak ti léteztek, Acélszív és a feljegyzéseim. – Álljon meg a menet! A feljegyzéseid? – Bizony. Nappal, mialatt az Üzemben dolgoztam, mindig nyitott füllel jártam. A szabadnapjaimon pedig újságokra költöttem azt a kevés pénzemet, vagy külföldi utazók beszámolóira. Összeismerkedtem pár infóbrókerrel is. Éjszakánként feljegyzéseket írtam ezekről, rendszerezni próbálva őket. Eltökéltem, hogy Idolszakértő leszek, és az is lettem. A lány összevonta a szemöldökét. – Tudom, tudom – legyintettem. – Úgy hangzik, mintha nem lenne életem ezen kívül. Nem te vagy az első, aki ezt gondolja. A többiek az Üzemben… – Pszt! – intett le. – Írtál az Idolokról, de mi a helyzet velünk? Mi van a Leszámolókkal?

– Hát, persze hogy rólatok is írtam – tártam szét a karomat. – Miért, talán tartottam volna fejben azt az infóhalmazt? Jó pár jegyzetfüzet megtelt, és bár a többségük puszta feltételezés, én bámulatos tehetséggel szoktam kitalálni dolgokat… – Elkalandoztam. Ekkor esett le, miért ilyen gondterhelt. – Hol tartod őket? – suttogta. – A lakásomban, biztonságban. Hidd el, egyik fickó sem tudott olyan közel férkőzni hozzám, hogy tisztán lássa az arcomat. – Na és az autóból kiráncigált nő? Tétováztam. – Igen, ő láthatott. Talán személyleírást is tud adni. De gondold csak el, ez tutira nem elég ahhoz, hogy lenyomozzanak… Vagy mégis? A lány hallgatott. Tökéletesen elég. A Biztonságiak félelmetesen hatékonyan működnek. Sajnálatos módon akad egy-két incidens a múltamban, például a ronccsá tört taxi esete. Van priuszom. Acélszív pedig elég motivációt ad a Biztonságiaknak ahhoz, hogy kinyomozzák Véletlen halálának minden apró részletét. – Beszélnünk kell a Proffal – jelentette ki Megan, és karon fogva odaráncigált az elöl menetelő társasághoz.

9 A Prof figyelmesen hallgatta a magyarázatomat. – Igen – sóhajtott, mikor befejeztem. – Tudhattam volna, így logikus. Nagy kő esett le a szívemről. Féltem, hogy mérges lesz. – Mi a lakcímed, fiú? – Ditko Place 1532. – Ez volt belevésve az alsó utcák egyik kedélyesebb részén található park előtti acéltáblába. – Kicsi, de egyedül lakom. És mindig kulcsra zárom az ajtót. – A Biztonságiaknak nem kell kulcs – igazított ki a Prof. – Cody, Abraham, menjetek el erre a címre! Vigyetek gyújtóbombát, ellenőrizzétek, hogy ne legyen odabent senki, és robbantsátok fel az egészet! Hirtelen belém hasított egy felismerés, mintha valaki elemre kötötte volna rá az ujjaimat. – Micsoda? – Nem hagyhatjuk, hogy Acélszív birtokába jusson az információ, fiam! – felelte a Prof. – Nem csak a rólunk írtak, a többi Idolról gyűjtöttek sem kerülhetnek hozzá. Ha csakugyan olyan részletes, mint elmesélted, akkor felhasználhatja a környező vidék hatalmas Idoljai ellen. Acélszív már így is túl nagy befolyással rendelkezik. Meg kell semmisítenünk a feljegyzéseidet. – De hiszen az lehetetlen! – kiáltásom visszhangzott a keskeny, acélfalú alagútban. – Egy élet munkája! Tény, hogy nem élek még olyan régóta, de… tíz év fáradságos munkáját megsemmisíteni? Mintha levágnák a fél karomat. Ha már itt tartunk, inkább vágják le a fél karomat! – Fiam, ne húzd ki a gyufát – intett a Prof –, ne játssz az idegeimmel! – Azok az adatok kellenek, fontosak. Miért akarnátok elégetni több száz oldalnyi infót az Idolok képességeiről és lehetséges gyengeségeiről? – Magad mondtad, hogy szóbeszéd alapján írtad őket – Tia keresztbe fonta karját. – Kétlem, hogy tartalmazna olyat, ami előttünk még ismeretlen. – Tudjátok Éjforgató gyengeségét? – fakadtam ki. Éjforgató Acélszív Főidol-testőreinek egyike, akinek erejéből örök sötétség ereszkedett Új-Chicago utcáira. Árnyalak, teljesen testetlen, immúnis a lövedékekre és más fegyverekre. – Nem – vallotta be Tia. – De nem hiszem, hogy te tudod. – A napfény, mert napfényben megszilárdul. Fényképeim is vannak. – Képek arról, hogy Éjforgató materializálódik? – hüledezett. – Azt hiszem, igen. Akitől vettem, nem volt benne biztos, de szerintem ezer százalék. – Hé, öcsi! – szólt oda Cody. – Megvennéd tőlem a Loch Ness-i tavat? Potom pénzért. Csak pislogtam, ő meg elmosolyodott. A Loch Ness valahol Skóciában van, ennyit én is tudok, és talán a Cody sapkáján lévő címer is valami skót vagy angol cucc. Az akcentusa viszont nem passzol. – Prof – fordultam hozzá –, Phaedrus, kérlek! Látnotok kell a tervemet! – A tervedet? – Nem tűnt meglepettnek, hogy kitaláltam a valódi nevét. – Acélszív megölésének tervét. – Kitervelted? – kérdezte a Prof. – Kitervelted, hogyan ölnéd meg az ország legerősebb Idolját? – Hiszen már mondtam… – Azt hittem, azért kiáltottál utánunk, hogy csatlakozhass hozzánk. – Segítségre van szükségem. De nem jöttem üres kézzel: részletesen kidolgozott tervem van, ami sikerülni fog. A Prof megcsóválta a fejét, és szórakozottan elnézett a messzeségbe. Abraham viszont váratlanul felröhögött. – Bírom ezt a fiút! Van benne valami… Un homme téméraire. Biztosan nem veszünk fel újakat, Prof? – Biztosan – legyintett az szenvtelenül. – Legalább egyetlen pillantást vessetek a tervre, mielőtt elégetitek! Könyörgök! – Jon – fordult hozzá Tia –, én szeretném látni azokat a fényképeket. Valószínűleg hamisítványok, de hátha… – Jól van – zárta le a vitát a Prof, és felém hajított valamit: a puskám tárát. – Változik a terv. Cody, vidd el Megant és a fiút a lakásba! Ha a Biztonságiak ott vannak, és úgy látod, megszerezték az adatokat, elpusztítani

mindet! Ha tiszta a terep, visszahozni őket! – Rám nézett. – Amit nem tudtok könnyedén elhozni, azt megsemmisíteni! Megértettétek? – Persze! – felelte Cody. – Köszönöm. – Nem szívesség ez, fiam. Remélem, nem követünk el hibát. Indulás! Nincs sok időnk, nemsokára a nyomodban lesznek! * Mire a Ditko Place közelébe értünk, elcsendesedtek az alsó utcák. Azt hihetnétek, hogy az örök sötétség miatt Új-Chicagóban nincs nappal vagy éjszaka, pedig van. Az emberek általában akkor szoktak aludni, amikor a többség, tehát kialakul egyfajta rutin. Persze létezik egy kisebbség, aki nem szeret engedelmeskedni, még a látszólag jelentéktelen dolgokban sem. Ide tartozom én is. Ha éjszakai életet élek, mindenki más alvóidejében vagyok ébren: ez csendesebb, rejtélyesebb. A plafon lámpái egy távoli órához voltak igazítva, és éjszakánként sötétebbre váltott az árnyalatuk. Alig látható változás ez, mégis megtanultuk észrevenni. Ezért, bár lakhelyem viszonylag felszín közeli, nem nagyon érzékeltünk mozgást az utcán. Mindenki aludt. Megérkeztünk a parkba, az acélból vájt, hatalmas föld alatti üregbe. A tetején lyukak biztosították a szellőzést, a szélén pedig a reflektorokból kékeslila fény áradt. A magas üreg közepén fentről lecipelt sziklahalom hevert, valódi, nem acéllá változtatott sziklából. Volt még itt egy viszonylag jó állapotú, fából készült játszótér is, amit biztosan loptak valahonnan. Napközben nyüzsögnek itt a gyerekek, akik még fiatalok a munkához, vagy tehetős családból származnak, ahol nem kell dolgozniuk. Nénik és bácsik üldögélnek a padokon, beszélgetnek és fonalat gombolyítanak. Megan csendre intett. – A telefonok? – nézett fel. Cody felhorkant. – Ne nézz már madárnak! Le van némítva. Pár másodperces habozás után előhúztam az enyémet a zsebemből, és ellenőriztem. Mázli, némán van! De azért kivettem az akkut, mert sosem lehet tudni. A lány halkan kisurrant az alagútból, és átsétált a parkon az óriási szikla árnyékába. Cody utána. Én az ő nyomában. Lopakodva, a lehető legcsendesebben surrantam végig a zuzmóval borított hatalmas sziklák mellett. Felettünk néhány autó süvített el az úton – láthattuk a plafon nyílásain keresztül. Éjszakai ingázók utaznak hazafelé. Néha még szemetet is hajítottak le ide. Különös, a gazdagok közül rengetegen még mindig átlagos foglalkozást űznek: könyvelők, tanárok, kereskedők, informatikusok. Acélszív információs hálózatát csak a bizalmasai ismerhetik, sohasem láttam például valódi számítógépet, csak mobiltelefonom van. A fenti más világ. Az egykor megszokott munkákat már csak kiváltságosok kaphatták. A többiek gyárakban gürcöltek, vagy bébiszitterkedve kötögettek a parkban. Odalopakodtam a sziklához, és leguggoltam Cody és Megan mögé. Óvatosan végigpásztázták tekintetükkel az üreg két túlsó falát, ahol a lakások sorakoztak: több tucat különböző méretű, acélba vájt kamra. Az építők fémből készült tűzlépcsőket loptak a felső utcai lakatlan épületek mellől, és ezeken át lehetett megközelíteni a kamrákat. – Hol van az otthon, édes otthon? – tudakolta Cody. Rámutattam. – Látod a második szinten jobbra a legszélső ajtót? Az az! – Szép! – hümmentett. – Miből tudsz te ilyen lakást bérelni? – Fesztelenül érdeklődött, mégis kihallottam szavaiból a gyanakvást. Mind gyanakodtak. Bár ezen nem lepődtem meg. – A kutatásaimhoz külön szoba kell – magyaráztam. – Az üzem, ahol dolgoztam, mindig félreteszi a gyerekek bérét, és akkor adja oda nekik évente négy részletben, amikor elérik a tizennyolc éves kort. Ebből egy évig saját szobát bérelhetek. – Csúcs! – jegyezte meg Cody. Fogalmam sincs, elhitte-e, vagy sem. – Úgy látom, a Biztonságiak még nem találtak ide. Talán még nem azonosították a pofádat a személyleírás alapján. Bólintottam. Megan viszont gyanakodva pillantott körbe. – Mi van? – kérdeztem. – Túl egyszerűnek tűnik. Nem hiszem el, ami túl egyszerű…

Végigfürkésztem a falakat: néhány üres kuka és motorbicikli állt a lépcsőhöz láncolva. A fémfalak egy részét kidekorálták a művészi hajlamú falvájászok. Törvény tiltotta, de a nép titokban buzdította őket, mert ez a lázadás egyetlen formája, amelyben még az átlagember is részt vesz. – Hát, malmozhatunk itt a megérkezésükre várva – vakarta a fejét Cody bőrkesztyűs kezével –, de akár be is mehetünk. Utánam, srácok! – egyenesedett fel. Az egyik nagy kukán fény csillant. – Várj! – Dobogó szívvel visszarántottam őt a földre. – Mi van? – tudakolta, leakasztva puskáját a válláról. Gyönyörű fegyver volt: régi, jól karbantartott, hatalmas távcsővel és csúcstechnológiás hátrasiklás-csökkentővel az elején. Sohasem engedhettem volna meg magamnak ilyet. Az olcsók viszont alig működnek, és képtelenség velük célozni. – Ott! – mutattam a kukára. – Nézd csak meg jobban! Cody összevonta a szemöldökét, de követte az ujjamat a tekintetével. Végigpörgettem magamban feljegyzéseim töredékeit. Muszáj visszaszereznem őket! A csillanó fény… illuzionista Idolt jelez. Kicsodát? Hirtelen bevillant a név: Csillámpor! C típusú illuzionista, aki képes saját magát láthatatlanná tenni. – Mégis, mit kéne látnom? – kérdezte bosszankodva Cody. – Lopakodnak a macskák, vagy mi a… – De amint a kuka felfénylett, elhallgatott. Lelapult. – Mi az ott? – Idol – felelte Megan gondterhelten. – A gyengébb illuzionistaképességű Idoloknak néha nehezükre esik fenntartani az illúziót. – A neve Csillámpor – tettem hozzá. – Elég ügyes, összetett képi jelenségeket alkot. Az ereje viszont nem túl nagy, ezért az illúzióit mindig elárulja valami. A legtöbbször fénylenek, mintha csillogna rajtuk valami. Cody a kukára emelte a fegyverét. – Szóval azt állítod, a kuka valójában nem létezik, és valami más rejlik mögötte. Biztonságiak? – Van rá esély. – Le lehet lőni? – faggatott tovább. – Igen, mert nem Főidol. De, Cody, nem biztos, hogy ott van mögötte. – Hiszen most mondtad… – C típusú illuzionista – magyaráztam. – Másodlagos képessége viszont a B típusú személyes láthatatlanná válás. Az illúziók létrehozása és a láthatatlanság gyakran jár együtt: önmagát láthatatlanná tudja tenni, de mást nem, azok köré illúziót bűvöl. Majdnem biztosra veszem, hogy a hamis kuka Biztonsági tiszteket takar, de ha az Idolnak van egy kis esze, és van, akkor ő máshová bújik. Beleborzongtam, mert irtózom az illuzionista Idoloktól. Sohasem tudhatod, hol rejtőznek. Még a leggyengébbek, saját jelrendszerem alapján a D vagy E típusúak is képesek akkora illúziót létrehozni, hogy elrejtsék önmagukat. Ha ehhez még személyes láthatatlanság is társul, az csak hab a tortán. – Oda nézzetek! – súgta Megan, és egy nagyobb mászókára mutatott. Fából készült erőd lehetett. – Látjátok a játszótéri erőd tornyán lévő dobozokat? Megcsillant rajtuk a fény, valaki ott bujkál. – Ott csak egyetlen ember fér el – suttogtam vissza. – Bárki is az, abból a szögből pontosan az én lakásomba lát. Orvlövész? – Valószínű… – bólintott a lány. – Akkor Csillámpor is a közelben lapul. A mászóka és a hamis kukák illúzióját kell figyelnünk, mert a képességeinek nem nagy a hatósugara. – Hogyan csalogassuk elő? – kérdezte Megan. – Szeret beavatkozni a dolgokba… már amennyire fel tudom idézni. Ha rávesszük a Biztonságiakat a pozícióváltoztatásra, az Idol is velük helyezkedik majd, mert parancsol, és őket segítő illúziókat gyárt nekik. – A szikrába! – ciccegte Cody. – Honnan tudod mindezt, öcsi? – Hallhattad… – csóválta fejét a lány. – Ezzel foglalkozik, az egész életét arra tette föl, hogy őket tanulmányozza. Cody megvakarta az állát. Szerintem most értette meg, hogy eddig sem kamuztam. – Ismered a gyenge pontját? – A jegyzeteimben le van írva – törtem a fejemet –, próbálom felidézni. Ööö… az illuzionisták általában nem képesek ellenőrizni, hogy tényleg sikerült-e a láthatatlanná válás. Íriszük átváltoztatásához fény kell, tehát a szemüket kell keresni. Csakhogy az igazán ügyes illuzionisták a szemszínüket is hozzáigazítják a környezetükhöz. De ez nem gyengeség, hanem az illúziókeltés szükségszerű következménye. De mi is az? – A füst! – szaladt ki a számon, de elszégyelltem magam a hangoskodásért. A lány rám bámult. – A gyengesége – folytattam. – Messze elkerüli a dohányosokat és a tüzet. Elég köztudott és abszolút indokolható gyengeség, nem?

– Haha, akkor kezdődjék a robbantás! – vigyorodott el az orvlövész, aki egyszerűen képtelen volt leszállni a témáról. – Hogy micsoda? Ne! – A Prof a lelkünkre kötötte… – Így is megszerezhetjük az infót – érveltem. – Lesben állnak, de csak egyetlen apró Idolt állítottak rám. Ezek szerint keresnek, de nem derítették ki, hogy a Leszámolók állnak a ma esti gyilkosság mögött. Vagy még nem tudják, mi közöm van az egészhez. Tehát még nem ürítették ki a szobámat, akkor sem, ha már betörtek és átkutatták. – Mindez önmagában elég ok arra, hogy a levegőbe röpítsük – vetette közbe a lány. – Bocs, de ha ilyen kevés választja el őket attól, hogy… – Értsd meg! Muszáj bemennünk! Látnunk kell, mibe néztek bele, ha egyáltalán bármibe is, mert abból kiderül, mit tudtak meg. Ha megsemmisítjük a nyomokat, magunk alatt vágjuk a fát. Mindketten gondolkodóba estek. – Megállíthatjuk őket – folytattam –, és ezalatt talán egy Idolt is kinyírhatunk. Csillámpornak rengeteg vér tapad a kezéhez: egy hónapja valaki egyszerűen leelőzte az autóját, mire ő létrehozott egy illúziót, ahol az út fölfelé kanyarodott. A szerencsétlen autós lerepült az autópályáról, és egy lakóépületnek ütközött. Hat áldozat. A kocsiban gyerekek is utaztak. Az Idolokra jellemző az erkölcsi érzék és a lelkiismeret döbbenetes hiánya. Van, akit ez elméleti síkon zavar – tudósokat, gondolkodókat, akiket az Idolok abszolút kegyetlensége foglalkoztat. Vajon azért ölnek, mert a Vész valamiért csak a legnagyobb szörnyetegeket ruházta fel hatalommal? Vagy azért, mert az emberfeletti képességek eltorzítják a személyiséget, és mindenkiből kihozzák a szörnyeteget? A válasz eddig ismeretlen. Engem nem érdekel, én aztán nem vagyok tudós. Igaz, hogy egy focicsapat rajongója is kutat néha a kedvenc csapata után, de nekem édes mindegy az Idolok motivációja. Körülbelül annyira érdekel, mint a focirajongót a labdába rúgás fizikai háttere. Csak egy számít: az Idolokat nem érdekli az emberélet. Szerintük a gyilkosság illő megtorlás enyhébb kihágásokért is. – A Prof nem értene egyet azzal, hogy Idolt öljünk – tétovázott Megan. – Mi nem így szoktuk. Cody elvigyorodott. – Tévedsz; mi így szoktuk, kislány. Nemrég csöppentél közénk, azért nem érted. – A szobámban egyébként tartok egy füstbombát – jegyeztem meg óvatosan. – Mi? – döbbent le Megan. – Minek? – Fegyverraktárban nőttem fel, ahol főleg puskát és kézifegyvert gyártottunk, de más gyáraknak is készítettünk árut. A minőségbiztosítás után visszaküldött kincseket megkaparintottam. – Szerinted a füstbomba kincs? – hüledezett Cody. Csendben dohogtam egy sort. Mégis, mit képzel? Még jó, hogy az! Ki utasítana vissza egy ajándék füstbombát? A lány szája szélén halvány mosoly bujkált. Ő értette, miről beszélek. Én viszont nem értettem őt. Bombát tart a melltartójában és kiváló céllövő, de aggódik a módszerek miatt, amikor alkalom adódik Idolt ölni? Persze, amint észrevette, hogy nézem, megint rideg és távolságtartó kifejezést erőltetett magára. Megbántottam volna? – Ha megszereznénk a füstbombát, felhasználnám Csillámpor képességeinek kiiktatására. Szeret a csapattal maradni, úgyhogy, ha zárt területre csaljuk a katonákat, valószínűleg követni fogja őket. Felrobbantom a bombát, és amikor kirajzolódnak a körvonalai, szépen lepuffantjuk. – Egye fene! – legyintett Cody. – De hogyan oldjuk meg ezt úgy, hogy egyúttal a jegyzeteidet is visszaszerezzük? – Mi sem egyszerűbb. – Nehéz szívvel átpasszoltam a puskámat a lánynak. Elvégre nagyobb eséllyel csalhatok lépre, ha fegyvertelenül közelítek feléjük. – Megkapják, amire várnak: engem.

10 Zsebre tett kézzel lépdeltem végig a lakásom előtti útszakaszon, mialatt az örökké zsebemben tartott szigetelőszalaggal babráltam. A többieknek nem tetszett a tervem, de jobb nem jutott eszükbe. Remélhetőleg teljesítik a rájuk bízott feladatot. A puskám nélkül már-már meztelennek éreztem magam. A szobámban akad egy-két eldugott kézifegyver, de a férfi puskával veszélyes igazán. A kézifegyver nem mindig jelent veszélyt, azzal kevesebb eséllyel lehet eltalálni a célpontot. Megannek mégis sikerült. Sőt, nem közönséges célpontot talált el, hanem ugrás közben egy Főidolt, egyszerre két fegyvert sütve el, az egyiket csípőből. A Véletlennel való küzdelem során kimutatta az érzelmeit: szenvedélyt, dühöt, idegességet. Jó, a két utóbbit irántam, de mégiscsak érzelmek voltak… A győzelmet követő néhány percben pedig mintha valami kapcsolatféle is létrejött volna közöttünk. Az elvégzett munka öröme volt ez – és amikor szót emelt értem a Profnál, az irántam érzett megbecsülésé. Most mindez elillant. Mire véljem ezt a fordulatot? A játszótér végében megtorpantam. Komolyan egy lányon járnak a gondolataim? Nagyjából öt lépés választ el egy Biztonsági alakulat búvóhelyétől, akik valószínűleg rám szegezik automata- és energiafegyvereiket. Idióta! – mondogattam a tűzlépcsőn a lakásom felé baktatva. – Ugye, azért megmotoznak, van-e nálam gyanús tárgy, mielőtt lelőnek? Ugye? Valóságos kínszenvedés volt fölmenni a lépcsőn abban a tudatban, hogy ellenségeim tekintete rám szegeződik. Ezért azt tettem, amit mindig, ha eluralkodott rajtam a félelem: felidéztem haldokló apámat, aki hátát az oszlopnak vetve vérzett el a romos banképületben, miközben én lapultam, és nem segítettem neki. Soha többé nem leszek gyáva! Odaértem a lakásajtóhoz, és egy kicsit babráltam a kulcsokkal. Távoli kaparászást hallottam, de úgy tettem, mintha nem hallanám. A mászóka tetején gubbasztó orvlövész most biztosan célba vesz. Igen, ebből a szögből én is láthattam őt! A mászóka pedig éppen olyan magasan volt, hogy lövése az ajtómon át bejuthatott a lakásomba. Beléptem az egylégterű kis helyiségbe: semmi előszoba, semmi más, csupán egy acélba vájt üreg. Mint az alsó utcák többi lakása. Nincs fürdőszobám és vezetékes vizem, de az alsó utcai viszonyokhoz képest még így is jómódban élek. Egy teljes szoba jut egy emberre? Rendetlenséget tartottam. Gyorslevesek eldobható műanyagtálkái tornyosultak egy rakáson az ajtó mellett, belőlük fűszerillat áradt. A padlón mindenütt ruhák. Az asztalomon egy vödörben kétnapos mosogatólé bűzölgött, mellette egy halom koszos-kopott edény. Nem így ettem. Mindez a látszat kedvéért volt így. Akárcsak a ruhák. Azokat sem hordtam, mert a valódi ruháim – négy, mindig tiszta és kimosott felderítőöltözék – összehajtogatva lapultak a matrac melletti bőröndben a földön. Direkt volt rendetlenség, amely még engem is zavart, mert igazából a rendet szerettem. Tapasztalataim azt mutatják, hogy a hanyagság elaltatja a gyanakvást. Ha a tulaj feljön szimatolni, elképzeléseinek megfelelő látvány tárul a szeme elé: a frissen nagykorúvá érett kamasz egy éven keresztül minden pénzét elszórja, mielőtt valódi felelősség nehezedne a vállaira. Ezért nem is kutatna titkos rejtekhely után. Odasiettem a bőröndhöz. Kicsatoltam, és kivettem belőle a hátizsákomat, ami meg volt tömve váltóruhával, váltócipővel, hideg élelemmel és két liter vízzel. Az egyik oldalzsebben kézifegyver, a másikban füstbomba. Kicipzáraztam a matracot a huzatból, mert odabent rejlett az egész életem. Több tucat, újságkivágásokkal és információmorzsákkal teli mappa. Nyolc jegyzetfüzetet töltöttek meg a feljegyzéseim és kutatásaim, a legnagyobb jegyzetfüzet pedig névmutatóként szolgált. Talán már akkor vihettem volna magammal, amikor elindultam a Véletlen elleni támadást végignézni. Hiszen reméltem, hogy a Leszámolókkal tarthatok. Hosszas vívódás után döntöttem úgy, hogy nem lenne praktikus. Először is, túl nagy helyet foglal – ha muszáj, betuszkolom valamibe, de lelassítana. A második érv, hogy a csomag túlságosan értékes: a kutatás életem értelme, bizonyos elemeinek összegyűjtésekor majdnem kinyírtak. Idolok után kémkedtem, olyan kérdéseket tettem fel, amiket jobb lett volna nem föltenni, és kétes alakokkal üzleteltem mindenféle információért. Büszke voltam a jegyzeteimre, de mégis féltem, mi történhet velük. Végül biztonságosabbnak ítéltem a lakásom rejtekét.

Csizmás lépteket hallottam a tűzlépcsőn. Lepillantva, az alsó utcák legfélelmetesebb látványa tárult elém: felfegyverzett Biztonságiak! A lépcsőfordulóban álltak, kezükben automatafegyver, fejükön fénylő, fekete sisak, mellkasukon, térdükön és karjukon pedig katonai védőpáncél. Hárman voltak. A sisak fekete rostélya takarta a szemüket, csak a szájuk és álluk látszott ki. Sötétben is láttak a halványzölden világító szemvédőnek hála, ami kísérteties, ködgomolyag-mintát írt a sisakra. Vonzotta a tekintetet. Ez volt a cél. Színlelés nélkül, rettegve bámultam az érkezőket, és minden idegszálam megfeszült. – Kezeket fel! – dörögte a parancsnok. Puskáját vállhoz emelte, és rám szegezte. – Térdre, alattvaló! Így hívják a népet: alattvaló. Acélszív nem tartotta fenn a köztársaság vagy a felelős kormányzat látszatát a birodalmában. Itt nincs polgár és nincs elvtárs. Csak birodalmi alattvaló, semmi több… Sietve a levegőbe lendítettem a kezem. – Nem csináltam semmit! – fakadtam ki. – Csak végignéztem! – Kezeket fel! Térdre! – üvöltötte a parancsnok. Engedelmeskedtem. Beléptek a helyiségbe, és gondosan nyitva hagyták az ajtót, hogy beláthasson az orvlövész. Olvasmányaimból tudtam, hogy ezek hárman egy ötfős csapat, az Alakulat tagjai. Három hivatásos katona, egy specialista – ezúttal orvlövész – és egy alacsonyabb rangú Idol alkotja. Acélszív nagyjából ötven ilyen Alakulattal rendelkezik. A Biztonságiakat szinte teljes egészében speciális osztagok alkotják. Ha komolyabb, valóban veszélyes küzdelemre kerül sor, akkor Acélszív, Éjforgató, Tűzlény és Konflux (a Biztonságiak főnöke) személyesen számol le az ellenféllel. A Biztonságiak a város apró-cseprő ügyeiért feleltek, amikkel Acélszív nem kívánt személyesen foglalkozni. De valójában nem volt rájuk szüksége, olyanok voltak, akár egy tömeggyilkos diktátor parkolóőrei. A három katona egyike szemmel tartott, amíg a másik kettő puskatussal szétdúlta a matrac tartalmát. Csillámpor is itt van velük? Láthatatlanul figyel valahonnan? Kutatásaim halovány emlékei és megérzéseim azt súgták, hogy a közelben rejtőzik. Csak remélhettem, hogy a szobában van. Addig nem mozdulhattam, amíg Cody és Megan nem teljesítették a terv rájuk eső részét, úgyhogy feszülten vártam, hogy mindez bekövetkezzen. A két katona füzeteket és mappákat kotort elő a matracot alkotó szivacsrétegek közül. Egyikük belelapozott. – Idolokról szóló adatok, uram! – kiáltott oda az osztagparancsnoknak. – Én csak látni akartam Véletlen és a másik Idol küzdelmét – magyaráztam földre szegezett tekintettel. – Amikor kiderült, hogy szörnyű dolgok történnek, próbáltam elhúzni a csíkot. Azért mentem oda, hogy csodáljam őket, esküszöm! A parancsnok a jegyzetfüzetekbe pillantott. Az engem szemmel tartó katona eközben feszengeni kezdett: hol engem bámult, hol a társait. Torkomban dobogott a szívem a várakozástól. Megan és Cody bármelyik percben támadást indíthatnak, nekem is teljesítenem kell a feladatomat. – Alattvaló, te aztán benne vagy a pácban! – A parancsnok földhöz vágta az egyik füzetet. – Egy Idol, egy fontos Idol halott! – Semmi közöm hozzá! Esküszöm, én… – Hah! – Az osztagparancsnok intett az egyik katonának. – Szedd össze őket! – Uram – szólalt meg ekkor az engem őrző katona –, a fiú valószínűleg igazat beszél. Ledöbbentem. Ez a hang… – Roy? – Pillantottam fel csodálkozva. Egy évvel előttem lett nagykorú, akkor csatlakozott a Biztonságiakhoz. A parancsnok rám bámult. – Ismered az alattvalót? – Igen – bólintott Roy vonakodva. Magas, vörös hajú fiú, mindig jó fejnek tartottam. Asszisztensként dolgozott az Üzemben. Martha rangidős fiúkra bízta ezt a pozíciót, az ő feladatuk volt megakadályozni, hogy a fiatalabb vagy véznább munkásokat piszkálják a nagyok. Lelkiismeretesen dolgozott. – Miért nem említetted ezt eddig? – kérdezte szigorúan a parancsnok. – Én csak… elnézést kérek, uram. Szólnom kellett volna. Mindig is imádta az Idolokat. Egyszer tanúja voltam, hogy átgyalogolt a fél városon, és a zuhogó esőben várakozott, csak azért, mert hallotta, hogy új Idol vonul át a városon. Ha hírét vette az Idolok küzdelmének, elment megnézni őket, még akkor is, ha veszélyesnek ígérkezett.

– Pont az ilyenektől kell megtisztítani az utcáinkat – jelentette ki a parancsnok. – Ezeket gyűjtsd össze! Fiú, te pedig töviről-hegyire elmondod, amit láttál! Ha jól teljesítesz, talán megéled a holnap reggelt. Ám ha… Odakintről puskalövés dördült. A parancsnok arca vérvörös virággá nyílt, ahogy sisakja szétrobbant az őt ért lövedéktől. A hátizsákomra vetődtem. Cody és Megan véghezvitték a feladatot: nesztelenül lefegyverezték az orvlövészt, és úgy helyezkedtek, hogy védhessenek engem. Feltéptem a zsák oldalán lévő tépőzárat, kirántottam a kézifegyvert, és Roy combjába lőttem. A lövedék éppen hogy eltalálta a szuperpáncél hasadékát. Átkozott kis pisztoly! A másik katona Cody lövésétől terült el a földön, az orvlövész addigra már a mászóka tetején foglalhatott helyet. Nem álltam meg ellenőrizni, hogy a harmadik katona is meghalt-e, hiszen még a szobában lehetett Csillámpor – fegyverrel, lövésre készen. Elővettem a füstbombát, és kibiztosítottam. Aztán elhajítottam. Szürke ködfelhő ereszkedett ránk, elárasztva a szobát. Visszafojtott lélegzettel, lövésre készen néztem körbe. A füst ugyanis kiiktatja Csillámpor képességeit. Vártam, hogy kirajzolódjon az alakja. De nem történt semmi. Nincs a szobában! Elnyomtam egy káromkodást, és továbbra is visszafojtva lélegzetem, Royra pillantottam. Mocorogni próbált, kezét a lábára szorítva igyekezett célba venni a puskájával. Átugrottam a füstön, odébb rúgtam a fegyverét, aztán kihúztam a pisztolyát a tokjából, és azt is elhajítottam. Egyik fegyver se lett volna hasznomra, mert a kesztyűjéhez voltak kódolva, a keze viszont a zsebében kotorászott. A halántékára szorítottam a fegyvert, erre kihúzta: telefonálni próbált! Miután a halántékához szegeztem a fegyvert, ledobta a mobilt. – Elkéstél, David – köpött Roy, aztán köhögni kezdett a füsttől. – Konflux rögtön kideríti, mi történik, amint lecsatlakozunk a hálózatról. A többi alakulat már úton van idefelé, kémek figyelték a terepet. Talán már itt is vannak. Visszafojtott lélegzettel végigmotoztam a nadrágját, de több fegyvert nem viselt. – David, neked elment az eszed! – fulladozott Roy. Ügyet sem vetve rá körbenéztem a szobában. Hamarosan muszáj levegőt vennem, a füst viszont elviselhetetlenné vált. Merre van Csillámpor? Talán kint a lépcsőn. Kirúgtam a füstbombát, remélve, hogy ott bujkál. Semmi. Tévedtem a gyengeségét illetően, vagy úgy döntött, mégsem marad az alakulattal? Mi van akkor, ha eközben Megan és Cody mögé settenkedett? Ők nem fogják észrevenni. A földre pillantottam. Ott hevert Roy mobilja. Végül is egy próbát megér… Fölkaptam a telefont, megnyitottam a címlistát, és ott láttam Csillámport is. Idol-nevén. A legtöbben azt használták. Felhívtam. Szinte ugyanabban a pillanatban lövés törte meg a játszótér csendjét. De már nem bírtam levegő nélkül. Kirohantam, lebuktam, és lerúgtam a lépcsőpihenőről a füstbombát. Aztán leszáguldottam a lépcsőn, és közben nagy levegőt vettem. Utána – könnyező szemmel – végigpásztáztam a játszóteret. Cody puskáját vállhoz emelve csakugyan ott térdelt a mászóka tetején. A torony tövében pedig ott volt a lány, aki puskáját rászegezte a lába elé rogyott, fekete-sárga alakra. Íme, Csillámpor. A biztonság kedvéért még egyszer belelőtt a hullába, de a nő már halott volt. Egy Idollal kevesebb.

11 Első dolgom volt, hogy visszaosonjak, és Roy puskáját – amihez már majdnem odakúszott – nagy ívben kirúgjam az ajtón. Aztán lecsekkoltam a másik két katonát: egyikük halott, a másiknak még éppen hogy ver a szíve, de egyhamar ő sem fog fölébredni, az biztos. Gyorsan kellett cselekednem. Előhuzigáltam a jegyzeteimet a matracból, és begyömöszöltem őket a hátizsákba. De megtelt mindössze hat vastag füzettől és a névmutatótól. Rövid töprengés után kikotortam a váltócipőmet. Cipőt vehetek, a jegyzetfüzetek viszont pótolhatatlanok. Így belefért az utolsó kettő, melléjük pedig mappáim Acélszívről, Éjforgatóról és Tűzlényről. Még sietve betettem a Konfluxosat is – ez volt a legvékonyabb, mert a Biztonságiak alattomos főnökéről nagyon kevés információval rendelkezünk. Roy még mindig fuldoklott, bár a füst már kezdett eloszlani. Gyorsan letépte a sisakját. Szürreális élmény az évek óta ismerős arcot az ellenség egyenruhájában viszontlátni. Nem voltunk barátok; nekem nem volt barátom, de azért tiszteltem őt. – Átálltál a Leszámolókhoz? – nyögte felém. Muszáj hamis nyomot hagynom, és elhihetni vele, hogy valaki másnak dolgozom. – Micsoda? – igyekeztem döbbenetet színlelni. – Ne is próbáld eltitkolni, David! Egyértelmű, mindenki tudja, hogy a Leszámolók gyilkolták meg Véletlent. Letérdeltem mellé, kezemben a hátizsákkal. – Jól figyelj, Roy… Ne engedd, hogy meggyógyítsanak! Érted? Tudom, hogy léteznek gyógyító Idolok a Biztonságiak kötelékében. Ha teheted, ne hagyd! – Mi? Miért…? – Jobban jársz, ha a következő csapás idején betegszabadságon vagy, Roy – suttogtam halkan, mégis meggyőzően. – Új-Chicagóban hatalomváltás készülődik. Eljön Fénypont, és legyőzi Acélszívet. – Fénypont? – visszhangozta Roy. – Az meg ki a fene? Odasétáltam a többi mappámhoz, szomorúan elővettem egy palack gyújtófolyadékot, és lelocsoltam az ágyamat. – Idoloknak dolgozol? – hüledezett. – Komolyan azt hiszed, hogy bárki is legyőzheti Acélszívet? A szikrába, David! Tudod te, hány riválisával végzett eddig? – Ezúttal minden másként lesz – mondtam halálosan komolyan, és elővettem a gyufát. – Fénypont győzni fog. – Fellobbant a láng. Több füzetet képtelenség magammal vinni. Azok voltak a tények, cikkek és források a jegyzetfüzeteimben összegyűjtött adatokhoz. Vinni akartam őket, de egyszerűen lehetetlen mindent a táskába gyömöszölni. A gyufa lehullott, az ágy lángba borult. – Az egyik barátod talán még életben van – mondtam a két elesett Biztonsági felé biccentve. Az osztagparancsnok meghalt, de a másik katona csak oldallövést kapott. – Vidd ki innen! És maradj ki ebből, Roy! Veszélyes idők jönnek… Belebújtam a hátizsákba, és kisiettem az ajtón a lépcsőre, ahol Meganba botlottam. – A terved elbukott. – Szerintem bejött – válaszoltam. – Egy Idol halott. – Csak mert rezgőn hagyta a telefonját – vágott vissza, miközben fej fej mellett rohantunk lefelé a tűzlépcsőn. – Ha nem lett volna ilyen gondatlan, akkor… – Szerencsénk volt – ismertem el. – De győztünk. A telefon a mindennapi élet része. Lehet, hogy az emberek üregekben élnek, de szórakozásnak megmaradt a mobil. Cody a játszótéri mászóka tövében, Csillámpor hullája mellett csatlakozott hozzánk. Átnyújtotta a puskámat. – Öcsi – vágott hátba –, nagyszerű voltál! Csak pislogtam. Azt vártam, hogy a lányhoz hasonlóan leugatja a fejem. – A Prof bánni fogja, hogy nem jött el – folytatta, átvetve puskáját a vállán. – Te csörgetted meg, ugye? – Aha. – Csúcs! – vigyorgott Cody, és ismét hátba vágott. Megan közel sem volt ilyen lelkes. Megsemmisítő pillantást vetett Codyra, majd a hátizsákom után nyúlt.

Haboztam. – A puskához mindkét kezedre szükség lesz – magyarázta, miközben már át is vette a táskámat. – Futás! A Biztonságiak már… – Elhallgatott, amikor észrevette az égő helyiségből kikászálódó Royt, aki éppen kivonszolta társát a lépcsőig. Mindez nyomasztott, de csak egy kicsit. Felettünk helikopterek kezdtek körözni, úgyhogy mindjárt érkezik neki a segítség. Átloholtunk a parkon az alsó utcákba levezető alagutak irányába. – Életben hagytad őket? – tudakolta futás közben a lány. – Így hasznosabb – magyaráztam. – Hamis nyomot hagytam. Azt állítottam, hogy egy Idolnak dolgozom, aki párbajra akarja hívni Acélszívet. Remélem, így nem a Leszámolókat fogják üldözni… – Itt kicsit tétováztam. – Egyébként… ők nem az ellenségeink. – Dehogyisnem! – kiáltott vissza. – Nem – jegyezte meg a mellettünk loholó Cody. – Igaza van, kislány: ők nem az ellenségeink. Az ellenségnek dolgoznak, de ők egyszerű emberek. Azt teszik, ami a túléléshez szükséges. – Nem gondolkodhatunk így – jelentette ki Megan, mikor elértünk az alagút elágazásához. Rideg tekintettel mért végig. – Nem kegyelmezhetünk. Ők sem kegyelmeznének nekünk. – Kislány, nem válhatunk olyanokká, mint ők – csóválta a fejét Cody. – Hallgasd csak a Professzort, amikor erről beszél! Ha az Idolok legyőzéséhez azt kéne tennünk, amit ők, akkor küzdelmünk mit sem érne. – Ismerem a véleményét – mondta a lány, és meredten nézett engem. – Nem ő aggaszt. Hanem ez a Nyápic. – Ha Biztonsági osztagparancsnokot kell ölnöm, megteszem – néztem mélyen a szemébe. – Azt viszont nem hagyhatom, hogy a gyilkolászás elterelje a figyelmemet. Célom van: megölöm Acélszívet, ha addig élek is. Csak ez számít. – Hah! – fordított hátat a lány. – Ez nem válasz! – Siessünk lefelé! – mondta Cody, és a mély alagutakhoz vezető lépcső irányába intett. * – A Professzor igazi tudós, öcsi – lelkendezett Cody, miközben a keskeny folyosókon haladtunk az acélkatakombák felé. – A kezdetek kezdetétől tanulmányozza az Idolokat, és feltalált néhány bámulatos szerkentyűt a róluk kiderített infók alapján. Ezért és a vezetékneve miatt hívják Professzornak. Gondolataimba merülve bólintottam. Most, hogy ismét a mélyben lehettünk, Cody felszabadult. Megan viszont feszült maradt. Ő ment elöl, és mobilján jelentett a Profnak a küldetésünkről. Cody fényszóró üzemmódba kapcsolta telefonját, és beakasztotta bal felső kabátzsebébe, én pedig kivettem az enyémből a SIMkártyát, amíg Abraham vagy Tia ki nem kódolja. Ezt Cody is helyeselte. Kiderült, hogy még a Denevér Öntödében sem bíznak. A Leszámolók kizárólag egymással kapcsolták össze a telefonjaikat, az adatátvitelt mindkét fél esetén kódolták, és nem használták a szokásos hálózatokat. Amíg át nem kódolják az enyémet, használom kamerának és fényszórónak. Cody nyugodtan lépkedett előre. A puskát megtámasztotta a tarkóján, és úgy tartotta mindkét karjával, hogy a kézfeje kényelmesen lógott előre. Azt hiszem, sikerült kivívnom az elismerését Csillámpor halálával. – És hol dolgozott a Prof? – kérdeztem információra éhesen. Annyi mendemonda keringett a Leszámolókról, aminek a fele sem volt igaz. – Nem tudom – vallotta be. – Senki sem ismeri a Prof múltját, csak Tia tud valamit, de ő sem beszél. Abe és én már fogadásokat is kötöttünk, hol dolgozhatott a Vész idején. Én biztosra veszem, hogy valami titkos kormányszervnél. – Komolyan? – Tuti – felelte. – Azon sem lepődnék meg, ha a Vészt kiváltó intézménynél dolgozott volna… Az egyik elmélet szerint ugyanis az Egyesült Államok – vagy az Európai Unió – okozta a Vészt egy emberfeletti kísérlet végzésekor. Szerintem ez túlzás. Én mindig is úgy véltem, hogy üstökös, amit bevonzott Földünk gravitációja, de a tudományos hátterére nem tudtam magyarázatot adni. Lehet, hogy egy műhold. Az passzolna Cody elméletéhez. De nem ő az egyetlen, aki összeesküvést sejt a dolog mögött. Az Idolokkal valami nagyon-nagyon nincs rendjén. – Ó, ismerem ezt a tekintetet! – nevetett Cody. – Milyen tekintetet? – Azt hiszed, megzakkantam! – Nem, nem, dehogyis.

– Dehogynem. Sebaj, tudom, amit tudok, még akkor is, ha a Prof a plafont nézi, valahányszor szóba hozom – vigyorgott Cody. – De ez más történet. Ami a Prof munkahelyét illeti, véleményem szerint biztos fegyvergyár volt, elvégre feltalálta a tenzort. – A tenzort? – A Prof nem nézné jó szemmel, hogy erről beszélsz neki – pillantott hátra Megan. – Senki sem engedélyezte, hogy tudomást szerezzen róluk – tette hozzá, és megvetően rám nézett. – Én engedélyezem – mondta higgadtan Cody. – Amúgy is látni fogja, kislány. Te pedig ne oktass ki engem! Megan becsukta száját. Pont erre készült. – A tenzort? – tettem fel újra a kérdést. – A Prof találmányát – bólintott Cody. – Közvetlenül azelőtt vagy azután fejlesztette ki, hogy otthagyta a kutatólabort. Van pár ilyen cucc, találmányok, amik az Idolok elleni küzdelmünk legfőbb részei. A dzseki például ütés- és golyóálló, no meg ott a tenzor. – De mi az? – Egy kesztyű – magyarázta. – Azaz kesztyűnek látszó tárgy. Rezgéseket hoz létre, ami szétporlasztja a szilárd tárgyakat. A legjobban nagy sűrűségű tárgyakon működik: kövön, fémen, különféle fákon. Szétrombolja az anyagot, de az élő szöveteket és az embert sértetlenül hagyja. – Ugratsz? – Sokéves kutatásaim alatt sohasem olvastam ilyen technológiáról. – Dehogy! Használni viszont nehéz. Abraham és Tia bánik vele a legügyesebben, de magad is megtapasztalhatod… a tenzor oda juttat, ahová nem szabadna. Ahová magunk sem hinnénk, hogy eljuthatunk. – Bámulatos! – Ekkor összeállt a kép. Köztudott, hogy a Leszámolók beférkőznek a megközelíthetetlen helyekre is. Mindenféle történetek keringtek saját üregeikben leszúrt Idolokról, akiket őriztek, akik biztonságban hitték magukat. Ez megmagyarázza a Leszámolók csodával határos meneküléseit. A szerkezet, amely porrá zúzza a fémet és követ. Átjuthatsz zárt ajtókon, mit sem törődve a riasztórendszerrel. Eltéríthetsz járműveket. Talán épületeket is lerombolhatsz. Hirtelen megértettem a Leszámolók zavarba ejtő rejtélyeit. Hogyan értek el Napviharig, hogyan tűntek el, amikor Hadüzenet sarokba szorította őket. A behatolást ügyesen kell megoldani, hogy ne hagyjanak egyértelmű, áruló nyomokat maguk után. Már értem, hogyan működik! – De… – ámuldoztam –, miért mondod ezt el nekem? – Mint említettem, öcsi, hamarosan úgyis látni fogod működés közben. Jobb, ha felkészítelek. Egyébként már olyan sokat tudsz rólunk, hogy egy újabb dolog nem oszt, nem szoroz. – Oké – feleltem. Csak később hallottam ki szavaiból a komorságot. Ott lebegett a levegőben: túl sokat tudok róluk, nem fognak szabadon engedni. A Prof lehetőséget adott a távozásra. Én követeltem, hogy vigyenek magukkal. Mostanra vagy sikerült meggyőznöm őket arról, hogy nem jelentek veszélyt vagy megszabadulnak tőlem. Örökre. Nagyot nyeltem, mert kiszáradt a szám. Én akartam, emlékeztettem magam komoran. Tisztában voltam azzal, hogy a csatlakozás egy életre szól, ha egyáltalán sikerül. Ha bevettek maguk közé, már nincs visszaút. – Szóval… – igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy ez az ember, vagy bármely másik csapattag simán dönthet úgy, hogy mindenkinek jobb, ha kipurcanok –, hogyan találta fel a kesztyűt? A tenzort. Sohasem hallottam róla. – Az Idoloktól leste el – magyarázta Cody, és hangja ismét barátságosra váltott. – A Professzor egyszer megosztotta velünk. Az ötlet onnan ered, hogy egy olyan Idolt tanulmányozott, aki ilyesmire volt képes. Tia mesélte, hogy mindez a régmúltban történt, mielőtt összeomlott volna a társadalom. Fogságba vetettek néhány Idolt. Mert nem mindegyik olyan erős, hogy kiszabaduljon a fogságból! Különféle laboratóriumi vizsgálatokat végeztek rajtuk, próbálták kideríteni, hogyan működnek a képességeik. A tenzorok technológiája ezekre az időkre vezethető vissza. Ez még új volt számomra, egy-két részletét csak most kezdtem érteni. Akkoriban, a Vész megjelenése körüli időkben sokat fejlődött a tudomány. Energiafegyverek, fejlett töltő-rendszerek és akkumulátorok, új mobiltechnológia… Ezért működött a miénk a föld alatt erős jellel, jeladótornyok nélkül is. Persze az Idol hatalomátvételkor majdnem mindent elvesztettünk. Amit pedig nem, afölött Acélszív és Idoljai vették át az irányítást. Elképzeltem, hogy a korai Idolokon kísérleteznek. Ezért torzultak el? A kísérletekért állnak bosszút? – Önként vetették alá magukat a kísérleteknek? – tudakoltam. – Hány laboratóriumban folytak vizsgálatok? – Passz – mondta Cody. – Szerintem ez nem fontos. – Miért nem?

Cody megvonta puskás vállát. A sírkamraszerű acélfolyosóban csak a mobil fénye világított. A katakombákban por és pára terjengett. – Tia egyfolytában az Idolok tudományos eredete mellett érvel – folytatta. – Én nem hiszem, hogy tudományosan magyarázhatók. Túlságosan sok dolog mond ellent a tudomány törvényszerűségeinek. Néha eltöprengek, hogy talán azért jelentek meg, mert elbíztuk magunkat. Azt hittük, mindenre találtunk magyarázatot. Hamarosan megérkeztünk. Észrevettem, hogy Megan a mobillal vezetett minket, aminek a kijelzőjén térkép van. Lehidalok! Az acélkatakombák térképe? Fogalmam sem volt, hogy készült ilyen. – Erre – mutatott a falból függönybojtként lelógó vezetékcsomóra. Gyakori jelenség ez errefelé, ahol az Árkászok befejezetlenül hagytak dolgokat. Cody odasétált, és megkopogtatott egy fémlemezt a vezetékcsomó mellett. Pár másodperccel később távoli kopogás hallatszott. – Befelé, Nyápic! – biccentett a lány a vezetékcsomó felé. Nagy levegőt véve előreléptem, és puskámmal félrelöktem a vezetékeket. Mögötte meredeken felfelé ívelő, keskeny alagút kezdődött. Kúsznom kéne? Hátrapillantottam. – Biztonságos – nyugtatgatott a lány. Vajon azért küld előre, mert igazából még mindig nem bízik bennem, vagy azért, mert élvezi, ha szó szerint is kúszathat? Most inkább nem faggattam erről, de nem is hátráltam meg. Elindultam tehát laposkúszásban. Az alagút úgy elkeskenyedett, hogy nem mertem a puskámat a hátamon vinni, mert a fal letörhette vagy elmozdíthatta volna a távcsövét. Úgyhogy jobb kezemben markoltam kúszás közben – biztosan idiótán néztem ki. Az alagút távoli, halványan derengő fénypont felé vezetett, olyan hosszan, hogy a térdem is belefájdult, mire odaértem a fény forrásához. Ott megragadott egy erős kar, és kisegített onnan. Abraham. A férfi terepszínű nadrágot és atlétát viselt, és tényleg kidolgozott izmai voltak. Eddig észre sem vettem, hogy a nyakában ezüstláncon apró medál lóg. A szoba, ahol talpam földet ért, megdöbbentően tágasnak tűnt. Elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen kipakolhassák a csapat felszerelését és néhány hálózsákot – zsúfoltságérzet nélkül. A padlóból nagy fémasztal emelkedett ki, a falból padok, és az asztal körül székek. A faragott falakat bámulva megértettem, hogy mindezt ők vájták ki: tenzorral vésték ki az acélból a szobát, bútorzatot faragtak bele. Elképesztő! Levegő után kapkodva léptem hátra, amíg Abraham kisegítette Megant az alagútból. A kamrának két ajtaja volt, ezek kisebb szobákba nyíltak. Mindenütt lámpások világítottak, és a padlón egy másik, keskeny alagútba futó vezetékeket láttam – leragasztva és gondosan elvezetve az útból. – Behoztátok az áramot? Hogyhogy itt van áram? – Egy használaton kívüli metróvonalhoz kapcsoltuk – felelte kérdésemre Cody, aki éppen akkor kecmergett ki a lyukból. – Csak félig készült el, elfeledkeztek róla. Ennek a helynek még Acélszív sem ismeri minden zegzugát és zsákutcáját. – Íme egy újabb bizonyíték az Árkászok őrültségére – szólalt meg Abraham. – Különösen vezették be az áramot: találtunk teljesen lezárt szobákat, ahol égve hagyták a villanyt, ami éveken át világított odabent. Repaire des fantômes. (szellemek búvóhelye ford.) A Prof előlépett az egyik kis szobából. – Megan elmesélte, hogy visszaszerezted az adatokat, méghozzá szokatlan módszerekkel. – A korosodó, erős férfi még mindig laborköpenyt viselt. – De még hogy! – kiáltotta Cody, és puskáját odalendítette a sarokba. A Prof felhorkant. – Lássuk csak, mit szereztél vissza! Utána eldöntőm, leüvöltöm-e a fejed vagy sem. – A Megan kezében lévő hátizsákért nyúlt. – Igazából – léptem oda – én is… – Te leülsz, fiam! – jelentette ki. – Mi pedig szemrevételezzük ezt. Az egészet. Utána beszélhetünk. Higgadt hangon mondta, de így is felfogtam. Töprengve ültem le az acélasztalhoz, mialatt a többiek hátizsákom köré gyűlve elkezdték végiglapozni az életemet.

12 – Ejha! – füttyentett Cody. – Öcsi, az elején komolyan azt hittem, csak pattogsz! Te tényleg hiperszuper csodabogár és zseni vagy! A széken ülve elvörösödtem. Időközben felbontották a begyömöszölt mappákat, és szétterítették a tartalmukat. Aztán a jegyzetfüzeteim következtek, amiket körbeadogattak, és egyesével tanulmányoztak. Cody elunta, és odatelepedett mellém, hátat fordítva az asztalnak. Hátradőlt, és könyökét az asztallapon nyugtatta. – Ez a dolgom, és eltökéltem, hogy jól fogom csinálni. – Bámulatos! – kiáltott fel Tia, aki törökülésben ült a padlón. Átöltözött farmernadrágba, de most is blúzt és blézert viselt. Rövid vörös frizurája még mindig tartott. Felmutatta az egyik füzetemet. – Kezdetleges beosztást használsz, és nem a szabványos tipológiát, a lista mégis teljes. – Létezik szabványos tipológia? – Többféle rendszer is létezik. Te is alkalmaztál egy-két szakszót, amely a különféle rendszerek sajátja. Például a Főidol szót. Én a magam részéről jobban szeretem a többszintes rendszert használni. Másutt igen érdekes dolgokkal hozakodtál elő, határozottan elbűvölőek bizonyos kifejezéseid, például az elsődleges legyőzhetetlenség. – Köszönöm – hebegtem zavartan. Persze, léteznek Idol-tipologizálási rendszerek, csak nekem nem adatott meg az oktatás és az anyagi háttér ahhoz, hogy elsajátítsam őket. Ezért kitaláltam egyet. Meglepően gördülékenyen ment. Akadtak persze bizarr Idolok, akik nem illettek egyik típusba sem, mégis döbbenetesen sokan hasonlítottak egymásra. Mindig voltak egyéni furcsaságaik, lásd Csillámpor fénylő illúzióit. Ugyanakkor az alapképességeik többnyire igen hasonlóak voltak. – Ezt magyarázd el, kérlek! – mutatott Tia egy másik füzetre. Bizonytalanul csusszantam le a székről, és ültem mellé a padlóra. Rámutatott egy bejegyzés végén szereplő szimbólumra. A bejegyzés egy Erőd nevű Idolról szólt. – Acélszív szimbóluma – magyaráztam. – Erőd olyan képességeket mutat, mint Acélszív. Alaposan szemmel tartom az ilyen Idolokat; ha megölik őket, vagy fény derül a gyengeségükre, mindenképp tudomást kell szereznem róluk. Tia bólintott. – Miért nem vetted egy kalap alá az elmeilluzionistákat és a fotonmanipulátorokat? – Én a képességek korlátaira alapoztam a kategóriákat. – És már lapoztam is fel neki a névmutatót egy bizonyos helyen. Az illúziókeltő Idolok két csoportra oszthatók; az elsőbe tartoznak azok, akik ténylegesen megváltoztatják a fény viselkedését, a fotonokkal alkotva illúziót; a másodikba meg azok, akik a körülöttük lévő emberek agyára hatnak illúzióval. Ők valójában hallucinációt okoznak, nem igazi illúziót. – Itt láthatod. Az elmeilluzionisták hasonló gyengeségekre hajlamosak, mint a többi elmemanipulátor, például a hipnotizőr képességűek vagy az elmeirányítók. A fényt változtató illuzionisták másként működnek, sokkal inkább hasonlítanak az elektronmanipulátorokra. Cody elismerően füttyentett, előhúzta a kulacsát, de fél kézzel továbbra is az asztalnak dőlt. – Öcsi, ideje lenne elbeszélgetnünk arról, jobban is kihasználhatnánk-e a szabadidődet! – Mármint jobban, mint hogy Idolokat öljünk? – vonta föl a szemöldökét Tia. – Azám! – felelte Cody, és meghúzta a kulacsát. – Gondold csak el, mire lenne képes, ha rávenném, hogy sör alapján szortírozza a város összes kocsmáját! – Menj már! – legyintett morcosan a nő, és lapozott a jegyzeteimben. – Abraham – mosolygott Cody –, kérdezd meg tőlem, miért tragikus az ifjú Davidnek, hogy ennyi időt töltött a jegyzetekkel! – Miért tragikus, hogy ilyen kutatást végzett? – tette fel a kérdést a fegyverét tisztogató Abraham. – Fogós, ravasz kérdés – vette át a szót Cody. – Örülök, hogy feltetted. – Részemről az öröm. – Szóval – fordult felém Cody a kulacsát felemelve –, miért gyilkolnál ilyen elszántan Idolokat? – Bosszúból. Acélszív megölte az apámat. Én pedig… – Persze, persze, persze – vágott közbe –, és garantálod, hogy ez újra megtörténik, blablabla. Igazán eltökélt, családszerető gesztus, de én mondom neked, öcsi, mindez nem elég. Szenvedélyesen gyilkolnál, de találtál már okot arra, hogy szenvedélyesen élj? Keress okot az életre! Én így gondolkodom.

Erre nem tudtam mit felelni. Tényleg Acélszív és az Idolok tanulmányozása a szenvedélyem, mert meg kell találnom meggyilkolásának módját. Ha valahol, akkor a Leszámolók közt a helyem, nem igaz? Ők is erre tették fel az életüket… – Cody – fordult felé a Prof –, nincs kedved befejezni a harmadik szobát? – Repülök, Prof! – csapott az asztalra az orvlövész. Visszacsavarta a kulacs kupakját, és kiballagott a szobából. – Ne nagyon figyelj Codyra, fiam! – vette át a szót a Professzor. Visszatette az egyik füzetemet a halom tetejére. – Ugyanezt mondja nekünk is, aggódik, hogy annyira csak az Idolok ölésére koncentrálunk, hogy mindeközben elfelejtünk élni. – Igaza lehet… – jegyzetem meg. – Mert… mert nekem tényleg nem nagyon van életem ezen kívül. – A mi munkánk nem az életről szól. A feladatunk a gyilkolás. Élje az életét az átlagember, leljen benne örömöt, élvezze a napfelkeltét meg a hóesést! A mi dolgunk a leszámolás. Voltak emlékeim a régi világról, elvégre csak tíz éve történt. De nehéz felidézni a napfényes időket, ha örök sötétség vesz körül. Felidézni azt a kort… olyan, mintha apám arcvonásait akarnám elképzelni. Az ember szépen lassan elfelejti az ilyen dolgokat. – Jonathan – csúsztatta vissza Abraham a puskája csövét a fegyverbe –, jól átgondoltad, amit a gyerek mondott? – Nem vagyok gyerek… – mordultam fel. Mindenki rám bámult. Még Megan is az ajtó mellől. – Csak tudatosítani akartam – magyaráztam. – Tizennyolc vagyok, nagykorú, nem gyerek. A Prof áthatóan nézett. Végül meglepetésemre bólintott. – Nem a kor számít. Tény, hogy segítettél két Idolt is megölni, s ez számomra elég meggyőző. Legyen elég a többieknek is. – Jól van, jól van – mondta Abraham szelíden. – Prof, erről már beszéltünk. Komolyan van értelme Véletlenhez hasonló Idolokat gyilkolni? – Mi nem alkuszunk! – jegyezte meg a lány. – Csak mi nem. Ez nagyon is fontos. – Mégis… – folytatta Abraham, és újabb alkatrészt helyezett vissza a puskába – félünk a legerősebbtől. Akkor a zsarnok uralma sosem ér véget. Mert amíg ők nem hullanak el, addig más Idolok sem félnek tőlünk igazán. Acélszívtől, Pusztítótól és Éjkíntól félnek. Ha nem küzdünk az ilyen lények ellen, hogyan remélhetjük, hogy valaha valaki szembeszegül velük? Az acélteremben csend lett. Visszafojtottam a lélegzetem. Szinte ugyanazokat a szavakat használta, mint én az előbb, de az ő nyájas, enyhén akcentusos hangja többet nyomott a latban. A Prof Tiához fordult. Aki felmutatott egy fotót. – Tényleg ő Éjforgató? – kérdezte a nő. – Egészen biztos vagy benne? A kép gyűjteményem legértékesebb darabja: Éjforgató és Acélszív egymás mellett állnak az Annexió napján, közvetlenül azelőtt, hogy a sötétség a városunkra borult. Legjobb tudomásom szerint a fotó páratlan a maga nemében. Egy utca-gyerektől vettem, akinek az apja régi Polaroid géppel kapta le a pillanatot. Éjforgató általában átlátszó, testetlen, áthatol a szilárd tárgyakon, és uralja a sötétséget. Gyakran fordul meg a városban, de mindig testetlenül. Csakhogy ezen a képen materializálódott, éjfekete öltönyt viselt kalappal, ázsiai arcvonásai voltak, és vállig érő haja. Akadt róla még pár képem testetlenül, és az arc mindegyiken ugyanaz volt. – Egyértelműen ő az. – Nem retusált fotó? – faggatott tovább. – Hát… – Hát, bizonyítani nem tudom. – Nem mernék rá megesküdni, de a tény, hogy Polaroid géppel készült, elég valószínűtlenné teszi a hamisítást. Tia, néha biztosan megjelenik, ez a fotó a legjobb nyom, de akad más is: tanúk, akik foszforszagot éreztek, amikor elhaladt mellettük egy férfi, akire illik a leírás. – A foszfor ugyanis jelzi, hogy használja a képességeit. – Tucatnyi forrást találtam, ami bizonyítja. A napfénytől valami megváltozik: gyanítom, hogy azon belül is az ultraibolya sugarak miatt. Ha sugárzás éri, materializálódik. Tia maga elé tartotta a fotót, és eltöprengett. Aztán tovább lapozott Éjforgatóról írt jegyzeteimben. – Jon, úgy vélem, ennek utána kéne járnunk – mondta végül. – Ha van bármi esélye, hogy csakugyan eljuthatunk Acélszívhez… – Eljuthatunk – szóltam –, van egy tervem, sikerülni fog. – Hülyeség – jegyezte meg a falnak támaszkodó Megan, keresztbe font karral. – Színtiszta őrültség! Azt sem tudjuk, mi a gyengesége.

– De kitalálhatjuk – vágtam vissza. – Biztosan menni fog, megvannak a szükséges nyomok. – Ha kitaláljuk is – legyintett Megan –, valójában nincs értelme. Képtelenség átjutni az akadályokon, amik elvezetnek hozzá! Szembefordultam vele, és igyekeztem türtőztetni magam. Az az érzésem támadt, hogy nem azért vitatkozik velem, mert nem ért egyet, hanem azért, mert valami oknál fogva neheztel rám. – Én… – kezdtem volna, de a Prof közbeszólt. – Mindenki utánam! – parancsolta. Összenéztem Megannel, aztán mindannyian követtük őt, amint átsétált a nagyteremből a jobb oldalon nyíló kis szobába. Még Cody is bement a harmadik szobából, ami nem lepett meg, hiszen tutira hallgatózott. Jobb kezén még kesztyűt viselt, amelynek tenyere halványzölden világított. – Elkészült a képalkotó? – fordult felénk a Prof. – Nagyjából – bólintott Abraham. – Elsőként kezdtem összeszerelni. – Letérdelt a földre egy szerkentyű mellé, ahonnan számos vezeték futott a falba. Beindította. A terem minden fémfelülete hirtelen feketére váltott. Megtántorodtam, olyan volt, mintha a sötét semmiben lebegnénk. A Professzor fölemelte a kezét, és mintákat rajzolt a falra, amitől kirajzolódott a város látképe egy hatemeletes épület tetejéről nézve. A sötétben fények csillogtak, Új-Chicago sok száz acélépületének fénye. A régebbi házak kevésbé voltak egységesek, az egykori Michigan-tó felületét beterítő újak viszont modern stílusban épültek, más anyagokból, amiket később szándékosan változtattak acéllá. Az építészet művészetével, mint hallottam, hihetetlen dolgokra képes az ember, ha a lehetőségek adottak. – Íme a világ egyik legfejlettebb városa – mutatott körbe a Prof –, kétségkívül a leghatalmasabb északamerikai Idol uralma alatt. Ha támadunk, iszonyúan nagy a kockázat, és már eleve képességeink határait feszegetjük. Ha most elbukunk, a Leszámolóknak minden bizonnyal öröké vége, megtörténhet a katasztrófa, és leomolhat az emberiség Idolok elleni utolsó védőbástyája. – Hadd mondjam el a tervem! – erősködtem. – Szerintem meggyőző. – Valami azt súgta, hogy a Prof szeretné megtámadni Acélszívet. Ha kifejthetem az álláspontomat, mellém áll. Felém fordult, és a szemembe nézett. – Támadni szeretnél? Rendben van, győzz meg minket! Ne engem – azzal rámutatott az ajtó mellett álló Meganre, aki összefont karral figyelt –, hanem őt!

13 Győzzem meg Megant? Remek, mi sem egyszerűbb! Az utasítást hallva a lány tekintete felnyársalt volna… tulajdonképpen bármit. Igaz, tekintettel nem lehet felnyársalni semmit, de azért nem a legrosszabb metafora, ugye? Megan tekintete a vajat is felnyársalta volna. Őt győzzem meg? Képtelenség. De próbálkozás nélkül nem adhatom fel. Odaléptem a falhoz, Új-Chicago fémen kirajzolódó, homályos körvonalaihoz. – A képalkotó bármit képes megmutatni? – Amit a kémháló lát és hall – bólintott Abraham, ellépve a képalkotótól. – A kémháló? – Zavartan léptem oda a rendkívüli szerkezethez. Úgy éreztem, mintha tényleg fent lennénk a városban egy épület tetején, nem valami kis szobában. Az illúzió nem volt tökéletes: figyelmesebben nézve kivehetőek voltak a szobasarkok, és a közeli tereptárgyaknál nem volt valósághű a háromdimenziós képalkotás. Ám ha nem figyeltem a részleteket, és nem törődtem a szél és illatok hiányával, akár azt is képzelhettem, hogy odafent vagyok. Tényleg a kémháló segítségével alkotják a képet? A kémháló Acélszív városfigyelő rendszere, amellyel a Biztonságiak nyomon követik Új-Chicago lakóinak minden mozdulatát. – Tudtam, hogy figyelnek minket – kezdtem döbbenten –, de nem hittem volna, hogy ennyi kamerával. – Szerencsére – nyugtatott meg Tia – megtaláltuk a módját, hogyan befolyásoljuk, amit a hálózat hall és lát. Úgyhogy ne aggódj amiatt, hogy Acélszív lát minket! Így is kényelmetlenül éreztem magam, de az adott pillanatban nem volt értelme ezen rágódni. Odaléptem a háztető széléhez, és lenéztem az alattunk elterülő utcákra. Néhány autó robogott el, és a képalkotó közvetítette a hangjukat. Kinyújtottam a kezem, és a tenyeremet odatapasztottam a szoba falához, mintha egy láthatatlan dologhoz érnék a levegőben. Elég zavaró élménynek ígérkezik. A tenzorral ellentétben a képalkotótermekről hallottam. Az emberek ugyanis komoly összegeket fizettek képalkotós filmekért. A Codyval való beszélgetésünk után ütött szöget fejembe a gondolat. Vajon illúziókeltő Idoloktól tanultuk el az ilyesmit? – Én… – kezdtem. – Nem – csóválta a fejét Megan. – Ha meg kell győznie, én irányítom a beszélgetést! – Azzal odalépett mellém. – De én… – Hajrá, Megan! – mosolygott a Prof. Morogtam egy kicsit, aztán hátraléptem, hogy ne érezzem úgy, mintha a többemeletes épület széléről bámulnék lefelé. – Minden világos – kezdte Megan. – Egyetlen hatalmas nehézséget kell leküzdenünk, ha ki akarjuk hívni Acélszívet. – Csak egyetlenegyet? – hüledezett Cody. A falnak támaszkodott, de olyan volt, mintha a levegőnek támaszkodna. – Vegyük sorra: emberfeletti izomerő, halálos energiabombák a markából, minden élettelen dolgot képes acéllá változtatni maga körül, parancsol a szélnek, tökéletesen irányítja a repülését… ó, és abszolút nem hat rá sem a golyó, sem a szúrófegyverek, mint ahogy a tűz, a sugárzás, a becsapódás okozta sokk, a fulladás vagy a robbanás sem. Ez minimum… három nehézség, kislány – és feltartotta négy ujját. Megan a plafonra pillantott. – Ez mind igaz – sóhajtott, és visszafordult felém –, mégsem ez a legnehezebb. – Mert a legnagyobb nehézség az, hogy egyáltalán ráleljünk – fejezte be a Prof a gondolatmenetet. Időközben kempingszéket varázsolt elő magának és Tiának, úgyhogy mindketten leültek a kivetített háztető közepére. – Acélszív paranoiás. Úgy intézi, hogy senki se tudja, hol tartózkodik éppen. – Hát ez az! – kiáltott fel Megan, megérintette a képernyőt, és ujjaival irányítani kezdte a képalkotót. Állított az objektíven: eltávolított a várostól, amitől az alattunk elterülő épületek elhomályosultak. Szédültem, felfordult a gyomrom, és a falnak tántorodtam… volna, ha tudtam volna, hol van. Így tapogatózva kerestem kétoldalt, míg rá nem leltem. Hirtelen lefékeztünk a semmi közepén. Acélszív erődje állt előttünk.

Sötét színű, galvanizált acélból épült erődítmény tornyosult a város szélén, a Michigan-tó acéllá változtatott felületén. A minden irányban hatalmas kiterjedésű, hosszú fémépület tornyokkal, hidakkal és rámpákkal mintha a régi, viktoriánus udvarház, a középkori vár és az olajfúrótornyok keveréke lett volna. Vészjósló, vörös fények villogtak az ablakaiban, a kéményekből pedig füst gomolygott – fekete korom a fekete égen. – Állítólag szándékosan emelt labirintusszerű lakhelyet – magyarázta Megan. – Több száz szobája van, mindennap másikban hajtja álomra a fejét, és mindennap máshol étkezik. Valószínűleg még a személyzet sem tudja, hol rejtőzik. – Szikrázó szemmel fordult felém. – Sohasem találjuk meg. Ez a legnagyobb nehézség. A lebegő érzéstől megtántorodtam, pedig a többieknek meg sem kottyant. – Esetleg talán… – kérdeztem liftező gyomorral, kétségbeesve pillantva Abrahamre. Aki fölnevetett, karjával hadonászott egy kicsit, majd visszahúzott minket a közeli épület tetejére. Ott volt egy kis kémény, és amint földet értünk, a kémény lelapult, és kétdimenzióssá vált. Ez nem hologram. Legjobb tudomásom szerint senki sem tud ilyen szintű illúziót kelteni puszta technológiával. Ez hat darab képernyőfelület és némi háromdimenziós képalkotás nagyon fejlett változata. – Remek – sóhajtottam, amikor már biztos talajt éreztem a talpam alatt –, ez nem jelent majd nehézséget. – Mert? – mosolygott a Prof. – Mert nem kell kutatnunk utána – feleltem. – Ő fog eljönni hozzánk. – Mostanában ritkán mutatkozik – legyintett a lány. – Amikor mégis, akkor kiszámíthatatlanul. Hogy a Vészbe képzelted… – Törésvonal? – kérdeztem óvatosan. – Az Idol, aki földbe süllyesztette a bankot azon a végzetes napon, amikor megölték az apámat. Az Idol, aki később párbajra hívta Acélszívet. – Mondasz valamit, David – szólalt meg Abraham. – Acélszív csakugyan előbújt rejtekéről, hogy legyőzze, mikor a nő megpróbálta átvenni az uralmat a város felett. – És amikor Dies Irae ideutazott, hogy párbajra hívja? Acélszív személyesen jelent meg. – Ha emlékezetem nem csal – nézett a távolba a Prof –, az összecsapás alkalmával egy egész városrész megsemmisült. – Jó kis buli az ilyen – jegyezte meg Cody. – Igen – bólintottam. – Képeim is vannak arról a bizonyos küzdelemről. – Tehát azt állítod, meg kell győznünk arról, hogy egy hatalmas Idol érkezett Új-Chicagóba, és ki akarja hívni őt? – tudakolta Megan szenvtelenül. – Hogy majd előbukkan a rejtekhelyéről? Mi sem egyszerűbb. – Nem, nem – néztem szembe velük, hátat fordítva Acélszív sötét, füstölgő erődjének. – Mindez csak a terv első fázisa. Elhitetjük Acélszívvel, hogy egy hatalmas Idol készül kihívni őt. – De hogyan érjük el? – érdeklődött Cody. – Már elkezdtük. Innentől azt terjesztjük, hogy Véletlent az új Idol ügynökei tették el láb alól. Nekiállunk további Idolokat gyilkolni, és igyekszünk azt a benyomást kelteni, hogy ugyanaz a rivális áll mögöttük. Aztán ultimátumot adunk Acélszívnek: ha véget akar vetni követői legyilkolásának, elő kell lépnie a homályból, és harcolnia kell. – El fog jönni. Feltéve, ha elég meggyőzőek vagyunk. A Professzor mondta, hogy paranoiás. Igaza van, csakugyan az, nem tűri, ha megkérdőjelezik a hatalmát. A rivális Idolokkal, ahogy régen Holtponttal is, mindig személyesen küzdött meg. A Leszámolók erőssége az Idolok gyilkolása. Ha rövid időn belül elég Idolt ölünk meg a városban, az fenyegetést jelent rá nézve. Előcsalogatjuk, mi választunk csatateret. Elérjük, hogy ő jöjjön hozzánk, és szépen besétáljon a csapdánkba. – Ez nem fog megtörténni – rázta a fejét Megan. – Elküldi maga helyett Tűzlényt és Éjforgatót. Tűzlény és Éjforgató – a két irtózatosan erős Főidol. Mindkettő Acélszív jobbkeze és személyes testőre. Majdnem olyan veszélyesek, mint ő. – Felfedtem előttetek Éjforgató gyengeségét – emlékeztettem a csapatot. – A napfény, az ultraibolya sugárzás. Fogalma sincs róla, hogy ezt bárki sejtené, úgyhogy felhasználhatjuk a csapdába ejtéséhez. – Nem bizonyítottad be – igazított ki Megan. – Mindössze felfedted, hogy van gyengéje. Minden Idolnak van. Nem tudhatod, hogy tényleg a napfény-e. – Átfutottam a forrásait – szólt közbe Tia. – Tényleg… Úgy tűnik, Davidnek igaza van. Megan összepréselte a száját. Ha így haladok a tervemről való meggyőzésével, akkor nekem lőttek. Nagyon úgy tűnik, hogy mindegy, milyen érvekkel hozakodom elő, nem egyezik bele. Csakhogy… a Professzor által mondottakkal ellentétben talán nem is kell a lány támogatását megszereznem. Figyeltem, hogyan tekint a Profra a többi Leszámoló. Ha ő jó ötletnek tartja, követni fogják. Drukkoltam, hogy meggyőzzék az érveim – akkor is, ha azt állította, Megant kell meggyőznöm. – Mi a helyzet Tűzlénnyel? – folytatta a kihallgatást a lány. – Nem nagy ügy – legyintettem. – Tűzlény ugyanis nem az, akinek látszik.

– Mit jelentsen ez? – A jegyzeteim kellenek a magyarázathoz. A három közül őt a legkönnyebb elintézni, erre mérget vehetsz. A lány erre olyan sértődött arcot vágott, mintha a lelkébe gyalogoltam volna azzal, hogy jegyzetek nélkül meg sem próbálom elmagyarázni. – Mindegy – sóhajtott, aztán egyetlen intésével körbeforgatta a szobát, amitől megint elvesztettem az egyensúlyomat, pedig nem lendített ki semmi. Rám pillantott, ajkán mosoly játszadozott. Jó tudni, hogy egyvalamivel áttörhetek a jégpáncélon. Ha majdnem kidobom a taccsot. Amikor a szoba már nem forgott tovább, felfelé nézve álltunk meg. Minduntalan azt éreztem, hogy visszacsúszom, neki a falnak, pedig csak perspektíva kérdése az egész. Közvetlenül előttünk három helikopter haladt el alacsonyan a város fölött. Fényes, fekete gépek, két-két nagy rotorral, oldalt fehérrel festett Biztonságiak jelvény: pajzs és kard. – Valószínűleg el sem jutunk Tűzlényig és Éjforgatóig – folytatta. – Ezzel kellett volna kezdenem: a Biztonságiak. – Igazad van – mondta Abraham. – Acélszív körül mindig ott vannak a Biztonságiak alakulatai. – Akkor előbb őket intézzük el! – erősködtem tovább. – Elvégre ezt tenné egy rivális Idol: lefegyverezné Acélszív hadseregét, hogy bejuthasson a városba. Ezzel még jobban meggyőznénk, hogy rivális Idol vagyunk. A Leszámolók sosem támadnának a Biztonságiakra. – Nem támadnánk rájuk – helyesbített Megan –, mivel őrültség lenne! – Kissé meghaladja a képességeinket, fiam – szólalt meg a Prof, akit sikerült lenyűgöznöm. Érdeklődve figyelt, tetszett neki Acélszív előcsalogatásának terve. Pontosan erre építenek a Leszámolók: kihasználják az Idolok arroganciáját. Fölemeltem a kezemet, és utánoztam a többiek mozdulatait: előrenyújtottam a karomat, és igyekeztem a képtermet a Biztonságiak főhadiszállására irányítani. A szoba bizonytalanul billegett, mindenféle irányba dülöngélt, átszelte a várost, végül belecsapódott egy épület oldalába. Itt lefagyott, nem bírtam megmozdítani, mert a kémháló nem figyelte a belső teret. Az egész szoba belereszketett az igyekezetembe, mintha a gép kétségbeesve próbálná teljesíteni a parancsomat, de nem tudná, hogyan. Oldalra csúsztam, neki a falnak, aztán leszédültem a földre. – Aú! – Akarod, hogy segítsek? – tudakolta Cody mosolyogva az ajtóból. – Aha, kösz, a Biztonságiak főhadiszállását kérem! Cody intett, kiemelte a szobát, vízszintbe hozta, kipördítette, és a város fölé vitte, míg el nem érkeztünk egy óriási, fekete épülettömbig. Halványan börtönre emlékeztetett, pedig nem valódi bűnözők lakták. Hanem államilag felbujtott bűnözők. Feltápászkodtam, és igyekeztem nem égetni magam többször a csapattagok előtt. Bár ezen a ponton már édes mindegy… – Van egy pofonegyszerű mód, hogy elintézzük a Biztonságiakat – böktem ki. – Konflux kiiktatása. Most először történt, hogy egy ötletem nyomán nem hördültek fel. Még Megan is gondolkodóba esett. Nem messze állt tőlem, összefont karral. Úgy szeretném látni a mosolyát! Sietve elhessegettem a gondolatot. Koncentrálnom kell. Ez nem alkalmas idő arra, hogy egy nő levegyen a lábamról. Azazhogy… még átvitt értelemben sem. – Ti magatok is gondoltatok már erre – kamuztam a szobában körbepillantva. – Véletlent választottátok, de szóba került az is, hogy Konfluxot kéne eltenni láb alól. – Komoly csapást jelentene – bólintott a Cody mellett a falnak támaszkodó Abraham. – Abraham volt az, aki javasolta – mondta a Prof. – Emellett kardoskodott, olyan érveket is említett, mint te: nem teszünk eleget, nem elég fontos Idolokat szemelünk ki. – Konflux nem egyszerűen a Biztonságiak főnöke – folytattam lelkesen, mert úgy láttam, végre mindenki rám figyel. – Ő egy átruházó. – Hogy micsoda? – pislogott Cody. – Szleng szóhasználat – magyarázta Tia. – A mi kifejezésünkkel élve: átvitelező Idol. – Pontosan. – Príma – bólintott Cody. – Szóval, mi ez az átvitelező cucc? – Te mindig a füleden ülsz? – toppantott a nő. – Már megbeszéltük. – Ő akkor is a fegyvereit tisztogatta… – kacsintott Abraham. – Hiába, művészlélek vagyok! – magyarázta Cody. Abraham bólintott: – Művészlélek…

– A tisztaság fél egészség… – sóhajtott Cody. – Húzd már le magad! – morogta Tia, és visszafordult hozzám. – Átruházó – magyaráztam –, tehát olyan Idol, aki a képességeit át tudja ruházni másokra. Konflux két átadható képességgel rendelkezik, mindkettő elképesztően erős. Talán még Acélszívnél is erősebb. – Akkor miért nem ő a főnök? – kíváncsiskodott Cody. – Ki tudja… Talán, mert sérülékeny. Nem tudunk halhatatlan tulajdonságairól. Rejtőzködő típus, senki sem tudja, hogy néz ki. Már több mint fél évtizede van Acélszív szolgálatában, és észrevétlenül irányítja a Biztonságiakat. – Rápillantottam a főhadiszállás épületére. – Iszonyatos energiatartalékokat képes átadni a testéből. Az elektromosságot átvezeti az Alakulatok csapatvezetőihez, ez működteti a páncélos egységeket. Ha ő nincs, az energiapáncéloknak és – fegyvereknek befellegzett! – Nem csupán ezeknek van vége – mondta komoran a Prof. – Ha Konflux meghal, megszűnhet a város áramellátása is. – Micsoda? – Új-Chicago sokkal több energiát használ, mint amennyit termel – magyarázta Tia. – Az a sok, mindig égő villany… rengeteg energia, még a Vész előtt is nehéz lett volna biztosítani. Az új Szétesett Államok nem rendelkezik infrastruktúrával, amely elég árammal látná el a várost, mégis van áram. – Konfluxot használja energiatartalékainak növelésére… – foglalta össze a Professzor – …valahogyan. – Akkor Konflux annál jobb célpont lesz! – Mindezt hónapokkal ezelőtt megbeszéltük – mondta a Prof előrehajolva, állát az ujjain pihentetve. – Úgy döntöttünk, túl veszélyes. Ha sikerülne, magunkra vonnánk a figyelmet, és Acélszív személyesen vadászna le minket. – És ez lenne a célunk – köhintettem. A többieket nem győztem meg. Ha meglépik ezt, és fellázadnak Acélszív uralma ellen, kiadják magukat. Nincs többé rejtőzködés a város különféle alagútjaiban, vagy lövöldözés gondosan kiválasztott célpontokra. Véget érne a csendes lázadás. Ha megölik Konfluxot, nincs visszaút: vagy Acélszív hal meg, vagy a Leszámolókat fogják el, kínozzák meg és végzik ki. A Prof szemébe nézve láttam, hogy nemet fog mondani. Annyival öregebbnek tűnt most, mint amilyennek régen képzeltem. Középkorú, őszes hajú férfi, akinek az arcára van írva, hogy átélte egy kor letűnését, majd tíz éven keresztül kőkeményen dolgozott azon, hogy véget vessen a következő kornak. Az évek óvatosságra intették. Szóra nyitotta volna száját, mikor megszólalt Abraham mobilja. A férfi kivette a telefont a tokból. – Kezdődik a híradó! – mosolygott ránk. Az üzenet! Acélszív naponta üzen az alattvalóinak. – Mutatja a fal? – kérdeztem kíváncsian. – Persze! – felelte. Mobilját a projektor felé fordította, és megnyomott egy gombot. – Igazán nem szüks… – kezdte a Prof. Ám az adás már elkezdődött. Ezúttal Acélszív is szerepelt benne – néha megjelent személyesen, néha nem. Most a vár magas rádiótornyainak egyikén állt, és koromfekete köpenye mögötte lobogott a szélben. Az üzeneteit mind előre felvették, de kideríthetetlen, hogy mikor. Nap nincs az égen, és a város fái sem mutatják az évszakok váltakozását. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés, amikor az ember egyszerűen kitekint az ablakon, és megmondja, milyen napszak van. Vörös fények világították meg, ezúttal alulról. Egyik lábával fellépett az alacsony korlátra, előrehajolt, és végignézett a városon. A birodalmán. Ahogy bámultam őt a hatalmas képernyőn, az előttem lévő falra kivetítve, hirtelen kirázott a hideg. Apám gyilkosa. Zsarnok. A képen nyugodt volt és megfontolt. Hosszú, éjfekete haja lágyan hullott a vállára, emberfelettien izmos felsőtestén ing feszült. Laza, fekete nadrágot viselt, a tíz évvel ezelőtti ruhadarab divatos változatát. A felvétel mintha az eltöprengő, gondterhelt diktátort akarta volna bemutatni – bizonyos kommunista vezetőkhöz hasonlóan, akikről az Üzem iskolájában tanultam. Felemelte a kezét, és áthatóan bámulta az alatta elterülő várost. Tenyerén gonosz, sárgásfehér fény villant, amelyet remekül ellensúlyozott a vérvörös háttér. A kezét körülvevő erő azonban nem elektromosság, hanem színtiszta, nyers energia. Addig csinálta ezt, amíg olyan fényessé nem vált, hogy a kamera nem mutatott mást, csak fényt és az ő árnyékát. Végül előrenyújtotta a kezét, és sárga energiával teli villámot szórt a városra. Egy épületbe csapódott. Átfúrta a falakat, amitől láng és törmelék robbant ki a szemközti ablakokon. Az égő épületből menekültek az emberek. A kamera rájuk közelített, hogy még véletlenül se maradjunk le a látványról. Acélszív tudatni akarta mindenkivel, hogy lakóépületre támadt.

Újabb villámcsapás következett, amitől az épület megdőlt, az egyik oldalon az acél olvadni kezdett, és elhajlott. Még kétszer lőtt a szomszéd épületbe, ahol kigyulladt a belső tér, a falak pedig szétolvadtak az általa kibocsátott őrületes energiától. A kamera visszaállt, és a még mindig fél lábbal a korlátra támaszkodó Acélszívre közelített. Az Idol rezzenéstelen arccal nézte a várost, mialatt az alulról áradó vörös fény megvilágította erős állkapcsát és távolba révedő szemét. Nincs magyarázat arra, miért éppen azokat az épületeket pusztította el, bár lehet, hogy egy későbbi adás alkalmával elmondja a lakók vélt vagy valós bűneit. Vagy nem. Mert Új-Chicagóban kockázatos az élet. Acélszív bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy a családoddal együtt kivégez, minden indoklás nélkül. A város jó oldala, hogy a kockázatok árán olyan helyen élhetsz, ahol van elektromos áram, vezetékes víz, munkahely és élelem. A világ minden táján ritka dolgok ezek. Hátraléptem egy lépést, és odaálltam a falhoz, hogy alaposan szemügyre vehessem az előttem tornyosuló alakot. Rettegést akar kelteni a szívekben – erről szól az egész –, el akarja hitetni velünk, hogy legyőzhetetlen. Régen a tudósok azt is feltételezték, hogy az Idolok az emberi törzsfejlődés egy újabb állomása. Evolúciós áttörés. Én képtelen voltam ezt elfogadni. Ez a lény nem ember. Soha nem is volt az. Acélszív a kamerába nézett, és az ajka körül mosoly játszadozott. Mögöttem szék csikordult az acélpadlón. Megfordultam. A Prof állt fel, Acélszívet bámulta. Mélységes, irtózatos gyűlölettel. Aztán elkapta róla a pillantását, és összetalálkozott a tekintetünk. Ismét lezajlott… a megértés pillanata. Mindketten tudtuk, mit akar a másik. – Nem beszéltél arról, hogyan ölnéd meg – szólalt meg komoran. – Nem győzted meg a lányt. Mindössze annyit bizonyítottál, hogy van egy ingatag, kezdetleges tervszerűséged. – Tanúja voltam annak, amint megsebesül. Valahol bennem rejlik a titok. Ennél jobb esélyetek nem lesz arra, hogy megölhessétek! Föladnátok mindezt? Hátat fordítanátok, amikor lehetőség adódik megölni őt? Farkasszemet néztünk. Hosszan bámultuk egymást. Mögöttem véget ért Acélszív üzenete, és elsötétült a fal. A Profnak igaza van. Akármilyen zseniálisnak tartottam is egykor a tervemet, sok bizonytalan elemet tartalmaz. Hamis Idollal előcsalogatni Acélszívet. Megölni testőreit. Lefegyverezni a Biztonságiakat. Meggyilkolni őt a titkolt gyengeségre alapozva, amely valahol az én emlékeim közt rejtőzik. Csakugyan elég bizonytalan terv. De pontosan ezért kellett rábukkannom a Leszámolókra. Ők képesek ezt megtenni! Ez az ember itt, Jonathan Phaedrus, képes rá! – Cody – fordult hozzá a Prof –, kezdd el tanítani az új fiút a tenzor használatára! Tia, próbáljuk meg lenyomozni Konflux lépéseit! Abraham, kezdjünk el ötletelni, hogyan utánozhatnánk egy Főidolt, már ha egyáltalán lehetséges! Torkomban dobogott a szívem. – Akkor hát kihívjuk? – Igen – bólintott a Prof. – Ha Isten is úgy akarja.

MÁSODIK

RÉSZ

14 – Bánj vele gyengéden! – kérte Cody. – Mint amikor átölelsz egy gyönyörű nőt a nagy fatörzslökés előtti éjszakán… – Fatörzslökés? – fintorodtam el, mialatt az előttem lévő széken heverő acéldarab felé nyújtottam a kezem. Törökülésben ültem a Leszámolók bunkerében, Cody mellettem, hátát a falnak támasztva, kinyújtott lábbal. Egy hete nyírtuk ki Véletlent. – Bizony ám! Fatörzslökés! – vigyorgott. Annak ellenére, hogy tiszta és nagyon erős déli akcentusa volt, mindig úgy beszélt, mint aki Skóciából származik. Gondolom, onnan vándorolt ki a családja, vagy ilyesmi állt a dolog mögött. – Egyfajta sport, amit a hazámban űztünk, még a régi szép időkben. Mi úgy mondjuk: fatörzslökés. Dobálóztunk a fákkal. – Kis facsemetékkel? Dárdákkal? – Nem, nem! A fatörzs olyan széles kell legyen, hogy ha a két karoddal átöleled, az ujjaid nem érhetnek össze. Kitépjük a földből, és olyan messzire hajítjuk, ameddig csak bírjuk! Hitetlenkedve vontam fel a szemöldököm. – Bónuszpont, ha közben kupán vágsz egy madarat. – Cody! – szólt oda Tia, aki elhaladt mellettünk egy papírhalommal a kezében. – Tudod te egyáltalán, mit jelent az, hogy cabar? – A cabar skót gael nyelven annyi tesz: fatörzs. Régen fatörzsből, vagyis rönkökből építettünk házat, és innen ered a faépület, a régen kiskocsmát jelentő kabaré neve. – Mindezt olyan rezzenéstelen arccal adta elő, hogy képtelen voltam eldönteni, komolyan beszél-e vagy sem. – Te akkora egy marha vagy! – Tia leült az asztalhoz, amit telerakott egy csomó részletes, általam felfoghatatlan térképpel. Várostérképek és vázlatok voltak, még az Annexió előtti idők relikviái. – Igazán köszönöm – Cody megemelte baseballsapkája szélét Tia előtt. – Nem bóknak szántam. – Meglehet, hogy nem annak szántad, kislány – mosolyogott. – De a marha szó a szarvasmarha erejére is utal, tehát bivalyerőset jelent, ebből kifolyólag pedig… – Davidnek kéne tanítanod a tenzor használatát! – vágott közbe a nő. – Nem engem zargatnod. – Hé, nyugalom! – hűtötte le a férfi. – Nekem egyszerre is megy a kettő. Hihetetlen képességekkel rendelkezem. – Sajnos egyvalamit nem tudsz: hallgatni – mormogta Tia a térképek fölé hajolva, és lejegyzett valamit. Elvigyorodtam. De még egy hét elteltével sem tudtam hova tenni a Leszámolókat. Azelőtt úgy képzeltem el őket, mint az elitkommandókat – összetartó, egymáshoz hű emberekként. Bár ebben a csoportban is megvolt ez – hiszen Tia és Cody ugratásai többnyire barátinak bizonyultak de én rengeteg önfejűséget véltem észrevenni. Mindenki makacs! A Prof nem is annyira vezető, mint inkább középszintű igazgató. Abraham a technológiáért felelős, Tia kutat, Megan adatokat gyűjt terepen, Cody pedig különféle egyéb tevékenységeket végez. Ahogy ő magyarázta: „kitölti majonézzel a hézagokat”. Akármit is jelentsen ez… Különös őket így látni, emberi valójukban. Bevallom, kissé csalódtam. Isteneim átlagemberek, akik ugyanúgy veszekszenek, röhögnek, és egymás idegeire mennek, mint bárki más. Abraham még horkol is. Hangosan. – Helyes, így néz, aki koncentrál – mondogatta Cody. – Szép munka, öcsi! Éles elme kell ehhez. Összpontosíts! Mint William Wallace! Harcos lélek. – Azzal beleharapott a szendvicsébe. Nem a tenzorra figyeltem, de ezt nem árultam el neki. Fölemeltem a kezem, és azt tettem, amit kért. A vékony kesztyű ujjaitól fémvezetékek futottak a tenyeréig, ahol világoszöld fénnyel kapcsolódtak össze. Amint koncentrálni kezdtem, kezem enyhén a berezgett, mintha a közelben basszus dübörögne – de nagyon nehéz volt összpontosítani a karomban lüktető, fura rezgéssel. Fölemeltem a kezem a fémdarab előtt, ami talán egy csatornacső maradéka lehetett. Hirtelen egyértelművé vált, hogy a rezgéseket el kell taszítanom magamtól, bármit is jelentsen ez. A kesztyűbe épített érzékelők révén a szerkentyű rákapcsolódik az idegpályáimra, és értelmezi az agyamból érkező elektromos ingerületeket. Legalábbis Abraham így magyarázta.

Cody szerint a tenzor csodákra képes, de ne firtassam, hogyan, mert még felbosszantom a manókat, akik a kesztyűben szorgoskodnak, és finommá varázsolják a kávét… Még most sem tudtam semmit szétzúzni a tenzorral, pedig már éreztem, hogy jó úton haladok afelé. Végig összpontosítani kell, biztos kézzel dolgozni, eltaszítani magamtól a rezgéseket. Mintha füstkarikát fújna az ember, mondogatta Abraham. Mint amikor öleléskor árad belőlünk a forróság, merengett Tia. Attól tartok, ezt mindenki a rá jellemző módon magyarázta. Egyszer csak erősen remegni kezdett a kezem. – Nyugi – mosolygott Cody. – Uralkodj magadon, öcsi! Megfeszítettem az izmaimat. – Hohó! Ne túl mereven! – csitított. – Biztos, erős, de nyugodt kézzel! Mintha gyönyörű nőt simogatnál, tudod… Eszembe jutott Megan. Elvesztettem uralmam a kesztyű felett. Zöld színű, füstös energiahullám csapódott ki a kezemből az előttem lévő tárgyakra. A csődarabot nem találtam el, de porrá törtem a szék fémlábát, amin a cső hevert. Amint leülepedett a por, a szék felborult, a rajta lévő fém pedig csörömpölve a padlóra zuhant. – A szikrába! – üvöltött fel Cody. – Öcsi, ünnepélyesen megtiltom, hogy valaha is megsimogass! – Hé, nem azt mondtad, hogy egy gyönyörű nőt simogasson? – érdeklődött Tia. – De, de ha ez történik velük, arra gondolni sem merek, mit tenne egy ronda skóttal! – Sikerült! – ujjongtam, és diadalmasan mutogattam a porrá lett széklábra. – Aha, célt tévesztettél. – Na és? Végre működésbe hoztam! – Itt eltöprengtem. – Ez nem is olyan, mintha tüzet vagy füstöt okádnál. Hanem, mintha… énekelnél… a kezeddel. – Nocsak, ez új! – füttyentett Cody. – Mindenkinek más és más – magyarázta Tia az asztalnál ülve, ahol még mindig a térképeket bújta. Jegyzetelés közben felbontott egy doboz kólát. Tia egyszerűen nem működött kóla nélkül. – A tenzor használata nem a természetes agyműködés következménye, David. Te már kiépítetted az idegpályáidat, ezért újra kell huzaloznod az agyad ahhoz, hogy megtudd, elméd melyik izmát feszítsd meg. Sokszor eltöprengtem azon, mi lenne, ha egy gyerek kezére húznánk tenzort. Vajon ők jobban elsajátítanák a használatát, természetesebben forgatnák, mintha csak egy ötödik végtag lenne? Cody rám sandított, és odasúgta: – A manók! Ne hagyd, hogy félrevezessen, öcsi! Szerintem Tia az ő ügynökük. Az egyik este láttam, amint süteményt készített ki nekik az asztalra. Az a gond, hogy Cody mindezt olyan arccal tudta előadni, hogy magam sem tudtam, mit gondol valójában. A szeme csillogásából ítélve csak hülyéskedett, de olyan rezzenéstelen arccal beszélt… Levettem a tenzort, és átadtam neki. Ő felhúzta, szórakozottan fölemelte a kezét tenyérrel fölfelé, aztán oldalra, majd előre csapott. A tenzor a kézmozgásával együtt rezegni kezdett, amikor pedig abbahagyta, halványzöld füst hullámzott elő belőle, ami belecsapódott a felborult székbe és a csőbe. Mindkettőt egy csapással porrá zúzta a földön. Valahányszor működés közben figyelhettem a tenzort, teljesen elvarázsolt. Hatótávolsága igen korlátozott, legfeljebb pár méter, és nem hat élőlényre, tehát küzdelemben nem sok hasznát venné az ember – porrá törheti az ellenfél fegyverét, de csak ha nagyon közel engedi magához. Ebben az esetben a tenzor felvétele és a koncentráció együtt már nem olyan hathatós, mintha bemosnánk az illetőnek. De a lehetőségek tárháza szinte kimeríthetetlen: átjuthatunk Új-Chicago katakombáin, acéltermekből ki és be, és ha sikerül elrejteni a tenzort, az ember bármilyen kötelékből vagy cellából kiszabadulhat. – Te csak gyakorolj szépen! – mondta Cody. – Tehetséges vagy, és a Prof szeretné, ha ügyesen bánnál ezzel! Szükségünk van még egy csapattagra, aki használni tudja a cuccost. – Miért, nem mindenki képes rá? – csodálkoztam. Cody megrázta fejét. – Megan nem tudja működésbe hozni, Tiának pedig ritkán adódik alkalma, hogy használja. Őrá a háttérben, tudósként van szükségünk, miközben mi magunk bevetésen vagyunk. Ezért többnyire Abraham és én vesszük fel a kesztyűt. – Na és a Professzor? Ő találta fel. Biztos remekül tenzorozik, nem? Cody megcsóválta fejét. – Nem. Nem hajlandó felvenni valami múltbéli, rossz emlék miatt. De erről nem beszél. Talán jobb is, hogy nem. Nem kell mindent tudni. De a lényeg a lényeg: gyakorolnod kell! – Azzal lehúzta a tenzort, és a zsebébe gyűrte. – A régi szép időkben mit megadtam volna egy ilyenért!

A Leszámolók többi cucca is elképesztő. A dzseki afféle kis páncélzatként működik. Cody, Megan és Abraham is viselték, kívülről mind különbözik, belül viszont azonos, bonyolult diódák hálózták be, és alkották a védelmét. A diszkosz, ami megállapítja, Idol-e valaki, vagy sem, szintén a szupertechnológia része. Ezeken kívül még egyetlen szerkezetről hallottam, ezt úgy hívták: kötgép. Diódákkal turbózza fel az emberi szervezet természetes gyógyulási folyamatait. Miközben Cody seprű után nézett, hogy összesöpörje a koszt, nekem az jutott eszembe, hogy mindez mennyire elkeserítő. Ezek a találmányok megváltoztatták volna a világot, ha nem előznek be az Idolok. Egy romba döntött világban mi értelme új találmányoknak? – Milyen volt régen az életed? – kérdeztem Codyt, mialatt a lapátot tartottam. – Mielőtt az történt? Mivel foglalkoztál? – Dobnál egy hátast – vigyorodott el. – Hadd találjam ki! – felvillanyozott, már vártam az anekdotákat. – Profi focista? Hírhedt fejvadász? Kém? – Zsaru – sóhajtott Cody lesújtva, és a porhalomra tekintett. – Nashville-i zsaru. – Micsoda? Komolyan? – Alig tudtam elhinni. Cody bólintott, aztán intett, hogy kidobhatom az első porhalmot a kukába, míg ő felsöpri a maradékot. – Apám is zsaru volt még fiatalkorában, messze, otthon, egy vidéki városban. Nem ismered. Akkor költözött Amerikába, amikor feleségül vette anyámat. Én itt nőttem fel, és sosem voltam a hazámban. Olyan akartam lenni, mint apám, ezért a halála után rendőrakadémiára mentem, és beléptem a seregbe. – Hú! – csodálkoztam, és lehajoltam összesöpörni a maradék port. – Ez nem is olyan vadregényes, mint hittem. – Pedig egymagam lefüleltem egy drogkartellt, akár hiszed, akár nem! – Még szép, hogy elhiszem! – Amikor az elnök meglátogatta a várost, titkosszolgálatának tagjai mind bezabáltak egy rakás romlott muffint, amitől enyhén szólva hasfájást kaptak. Mi akadályoztuk meg az elnök ellen kitervelt gyilkosságot. – Azzal odakiáltott Abrahamnek, aki a csapat egyik lőfegyverével babrált. – Az átkozott csigaevők álltak emögött is! – Nem csigaevő vagyok, hanem kanadai, te barom! – üvöltött vissza Abraham. – Egyik kutya, másik eb! – vigyorodott el Cody, és rám nézett. – Igen, talán mégsem vadregényes. Nem mindig az, de én szerettem. Szeretek jót tenni az emberekkel. Szolgálok és védek. De aztán… – Aztán….? – Az ország összeomlásakor Nashville-t is bekebelezték – folytatta. – A déli régió felett egy ötfős csoport vette át az uralmat. – A Paktum. Valójában hatan vannak, mert van köztük egy ikerpár. – Ó, értem. Mindig elfelejtem, hogy ilyen félelmetesen sokat tudsz ezekről a dolgokról. Szóval átvették a hatalmat, és a rendőrség is őket kezdte szolgálni. Ha nem értettünk egyet, visszaadhattuk a jelvényünket, és visszavonulhattunk. Ezt csinálták a jók. A rosszak maradtak, és mégjobban elfajultak. – És mit csináltál te? Cody végigsimított a derekára erősített tokon, amit öve jobb oldalára csatolva hordott. Olyan volt, mint egy vékony tárca. Levette, és kiemelt belőle egy karcos, de fényesre csiszolt rendőrjelvényt. – Egyiket sem – suttogta. – Megesküdtem: szolgálok és védek. Nem fogok visszavonulni csak azért, mert varázsképességű huligánok parancsolgatnak mindenkinek. Ennyi. Szavaitól kirázott a hideg. A jelvényt bámultam, agyamban pedig elterült az infó, mint serpenyőben a palacsintatészta. Próbáltam kiigazodni ezen a férfin. Összeegyeztetni a poénos, nagyképűen sztorizgató orvlövészt a szolgálatban maradt rendőrtiszt személyiségével. Aki tovább szolgált, miután a városi önkormányzatot szétverték, a környéket lezárták, és őt is megfosztották mindenétől. A többieknek is hasonló lehet a története. Tiára pillantottam, aki kólát szürcsölgetve dolgozott. Vajon mi kényszerítette a mások által reménytelennek kikiáltott küzdelembe? Hogy üldözöttként élje az életét, miközben leszámol azokkal, akiket a törvény ugyan elítélhetne, de érinthetetlennek tart? Mi vonzotta ide Abrahamet, Megant és a Professzort? Codyra pillantottam, aki éppen visszacsukta a jelvénytokot. Valamit még odarejtett a jelvény mögé, egy nő fényképét. De a kép egy részét, a nő szemét és orrát fekete filccel áthúzták. – Ő kicsoda? – Valaki, aki fontos számomra – válaszolta. – De ki? Nem válaszolt, lezárta a témát.

– Jobb nem kérdezni és nem tudni a többiek családjáról – szólt oda Tia az asztaltól. – A Leszámolók jelentős része úgyis holtan végzi, de időnként egyiket-másikat elfogják. Jobban tesszük, ha nem tudunk meg semmit a többiekről, ami alapján veszélybe sodornánk a szeretteiket. – Ó! – Megértettem. – Tényleg logikus. – Ez eddig eszembe sem jutott, hiszen nekem senkim sincs. – Hogy haladsz, Tia? – tudakolta Cody, és odaballagott az asztalhoz. Én is csatlakoztam hozzájuk. Tia mindenféle beszámolókat és könyvelést pakolt szerteszét. – Sehogy – fintorgott, és megdörgölte a szemét. – Olyan ez, mintha valami óriási puzzle-t kéne rekonstruálni egyetlen darabkájából. – Mit csinálsz most? – kíváncsiskodtam. A könyvelésből körülbelül annyit értettem, mint a térképekből. Semmit. – Acélszív aznap sebet kapott – jelentette ki Tia. – Ha jól emlékszel… – Jól emlékszem – bólintottam. – Mert az embernek, ugye, hanyatlik a memóriája – vakkantott közbe Cody. – Az enyém nem, ezzel kapcsolatban nem. Azt a napot nem felejtem soha. Azt is megmondhatom, milyen nyakkendőt viselt a bankár, hányan voltak az ügyfélszolgálatosok, vagy akár a mennyezet mozaikcsempéit is megszámolhatom nektek itt és most. Itt van minden a fejemben. Beleégett. – Értem – nyugtázta Tia. – Nos, ha jól emlékszel, Acélszív a küzdelem első felében sértetlen maradt, csupán a legvégén kapott sebet. Valami történhetett. Minden lehetőséget megfontolok: apáddal, a hellyel, a szituációval kapcsolatos dolgokat. A legvalószínűbb az általad is említett eshetőség, hogy a széfhez van köze. Talán valami a széfből gyengítette, és amikor a robbanástól a széf tartalma kihullott, az hatott rá. – Tehát a banki széf tartalmának nyomait keresed? – Pontosan. Lehetetlen küldetés. A dokumentumok többsége a bankkal együtt a föld alá süllyedt. A nem helyszíni forrásokat minden bizonnyal szerveren tárolták valahol. A First Union rendszergazdája a Dorry Jones nevű cég. A legtöbb szerverük Texasban található, de a főépület nyolc évvel ezelőtt, az Ardra-felkelés idején leégett. – Ettől még fennáll a lehetőség, hogy léteznek papír alapú dokumentumok vagy digitális háttértár egy másik irodában, de az az épület volt a központi irodájuk, tehát erre kicsi az esély. Ezenkívül kutattam patrónuslisták után, gazdag vagy híres személyek után, akikről tudnivaló volt, hogy a bankfiókba járnak, és tárgyaik vannak a széfben. Talán ők tároltak valamit odabent, amiről írnak a dokumentumok. Valami fura kavicsot vagy különleges szimbólumot, amit Acélszív megláthatott. Codyra pillantottam. Szerver? Háttértár? Mi a fenéről beszél Tia? Cody vállat vont. Az itt a gond, hogy szinte bármi lehet Idol-gyengeség. Tia szimbólumokat említett, és igaza van: léteznek Idolok, akik egy bizonyos mintát meglátva elvesztik a képességeiket néhány másodpercre. Másokat az gyengít, ha valamire gondolnak, ha nem esznek bizonyos dolgokat, vagy éppen nem a megfelelő ételt veszik magukhoz. A gyengeségek sokrétűbbek, mint a képességek. – Ha nem oldjuk meg a rejtélyt – folytatta a nő –, a terv további részei is értelmüket vesztik. Veszélyes ösvényre léptünk. Azt sem tudjuk, a legvégső feladatot hogyan visszük végbe. Nagyon aggódom, David. Ha eszedbe jut bármi, akármi, ami nyomra vezethet minket, kérlek, mondd el, ne tartsd magadban! – Úgy lesz – ígértem. – Remek. Most viszont tüntesd el innen Codyt, légy szíves! Hagyjatok koncentrálni! – Igazán meg kéne már tanulnod egyszerre több dologra figyelni, kislány – csóválta a fejét Cody. – Végy példát rólam! – Könnyű baromkodni és rombolni, Cody – mondta a nő. – De helyrehozni a kárt, és kibírni a fent említett baromkodást sokkal, de sokkal nehezebb. Menj, keress magadnak valami elfoglaltságot! Vadássz, asszem, ez a dolgod! – Azt hittem, azt csinálom, ami a dolgom – motyogta a férfi. Aztán odabökött az egyik oldalon egy sorra, ami olyan volt, mint a banki ügyféllisták. Johnson Liberty Ügynökség. – Vidd innen a mocskos mancs… – Tia elhallgatott, amint a névre esett a pillantása. – Mi az? – tudakoltam, mikor én is elolvastam az iratot. – Ez azoknak a listája, akik pénzt tartottak a bankban? – Nem – rázta fejét a nő. – Ez nem ügyféllista. Ez azoknak a listája, akiknek a bank fizetett. Mert ez… – A biztosítótársaságuk! – fejezte be Cody. – Cody, úúúgy utállak! – Tudom, kislány. Fura, mindketten mosolyogva mondták… Tia azonnal átnézte a papírokat, és bosszúsan konstatálta, hogy a férfi összemajonézezte a papírt ott, ahol rámutatott.

Cody a vállamra tette a kezét, és elhúzott az asztaltól. – Ez meg mi volt? – kérdeztem. – A biztosítótársaság – magyarázta. – Azok, akiknek a First Union Bank egy halom pénzt adott azért, hogy biztosítsák a széfben elhelyezett cuccot. – Eszerint a biztosítótársaság… – …napról napra részletes jegyzőkönyvet vezetett a biztosított tárgyakról – fejezte be Cody vigyorogva. – A biztosítótársaságok ügynökei mindent túlságosan komolyan vesznek. Mint a bankárok. Mint Tia, ha már itt tartunk. Ha szerencsénk van, az épület pusztulása után a bank biztosítási követeléssel állt elő. Ez esetben további papírhalmok rejtőznek valahol. – Ügyes! – ismertem el. – Ó, egyszerűen csak jó érzékkel tapintok rá az orrom előtt lévő dolgokra. Hát, igen, éles szemem van. Egyszer elkaptam egy zöld manót… Csodálkozva pislogtam. – Azok nem írek? – De. Cseremanóként volt a skót anyaföldön. Cserébe három fehérrépát és egy lóherét küldtünk az íreknek. Igazit. – Nem valami jó csere. – Ó! Márpedig nekem tetszett, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a manók mesebeli lények, meg minden. Hahó, Professzor! Hogy ityeg a fityeg? – Mint a manód, Cody. Sehogy – vetette oda a Prof. Az egyik kisszobából érkezett a nagyterembe. Egyszer töprengő szobaként utalt rá, abban volt a képalkotó, és a többiek mind távol tartották magukat onnan. – Elrabolhatom Davidet? – Ugyan, Prof, hiszen barátok vagyunk. Mostanra már tudhatnád, hogy ezt kérdezned sem kell… Ismerned kéne csatlósaim szokásos kölcsönzési díját: három font és egy üveg whisky. Nem is tudom, mi volt a sértőbb: hogy a csatlósának nevezett, vagy, hogy ilyen alacsony áron akart kölcsönadni. A Prof ügyet sem vetve rá karon fogott. – Abraham és Megan ma Diamondhoz mennek. – A fegyverkereskedőhöz? – csillant fel a szemem. Említették, hogy nála talán akad olyan eladó gépezet, amellyel a Leszámolók utánozhatják az Idolokat. A kitalált képességnek látványosnak és pusztítónak kell lennie, hogy felkeltse Acélszív figyelmét. – Szeretném, ha csatlakoznál hozzájuk – mondta a Prof. – Hasznos tapasztalat lesz. De engedelmeskedj a parancsoknak! Abraham a főnök. És tudasd velem, ha bárki, akivel találkozol, felismerne téged. – Úgy lesz! – Hozd a puskádat! Hamarosan indultok.

15 – Mi a helyzet a fegyverrel? – kérdezte Abraham, miközben ballagtunk a kereskedő felé. – A bank, a széf tartalma, mindez hamis nyom, nem gondolod? Mi van, ha a fegyver volt különleges, amellyel az apád rálőtt? – A fegyver egy átlagos biztonsági őr kezéből hullott ki – feleltem. – Smith & Wesson M&P kilenc milliméteres, félautomata fegyver volt, nem különleges. – Pontosan emlékszel a fegyver típusára? Az acélfalú alagútban heverő szemétbe rúgtam. – Mint említettem, jól emlékszem arra a napra. És a fegyverekhez is értek. – Tétováztam, aztán bevallottam neki valamit. – Kiskoromban azt hittem, a fegyver volt különleges. Összegyűjtöttem a pénzt, hogy vehessek olyat, de senki nem akart egy kiskölyöknek fegyvert eladni. Pedig azt terveztem, hogy belopózom a várába, és lelövöm. – Belopózol a várába – suttogta Abraham. – Ööö, igen. – És lelövöd. – Tízéves voltam. Több megértést! – Nos, egy ilyen terveket szövögető fiú nemhogy megértést, inkább tiszteletet érdemel. De életbiztosítást nem. – Láthatóan jól szórakozott. – Különös ember vagy te, David Charleston, de az biztos, hogy még különösebb kiskölyök voltál. Elmosolyodtam. Olyan biztatóan barátságos ez a lágyszavú, kimért kanadai a francia akcentusával. Az ember szinte észre sem veszi a vállán lévő óriási gépfegyvert a gránátvetővel. Haladtunk tovább az acélkatakombákon át, ahol még az ilyen felfegyverzettség sem volt különösebben feltűnő. Időnként elhaladtunk csoportok mellett, akik tűzrakások és elcsórt elektromos aljzatba csatlakoztatott fűtőtestek köré gyűltek. Az itteniek többsége hordott magánál rohamkarabélyt. Az elmúlt néhány nap folyamán néhányszor kimerészkedtem a bunkerből, de mindig csak a Leszámolók társaságában. A bébiszittelés idegesített, de érthető. Még nem remélhettem, hogy megbíznak bennem, teljesen nem. Ráadásul – bár ezt soha nem vallottam volna be – nem is akartam egyedül kóborolni az acélkatakombák mélyén. Évekig kerültem ezt a környéket. Az Üzemben meséltek nekünk elkorcsosult népekről, az idelent élő, iszonyatos szörnyetegekről. Bandákról, akik szó szerint szétmarcangolják az elfeledett csarnokokba tévedő szerencsétleneket. Megölik őket, és a húsukból táplálkoznak. Gyilkosok, bűnözők, drogosok. Nem átlagos bűnözők és drogfüggők, mint odafönt az alsó utcákon. Hanem őrülten elkorcsosultak. Talán mindez túlzás. Akik mellett elhaladtunk, veszélyesnek tűntek ugyan, de ellenséges, nem pedig elmebeteg módon. Zord pillantással követték minden egyes mozdulatunkat, amíg ki nem kerültünk látóterükből. Egyedül akartak lenni. A kitaszítottak kitaszítottai voltak. – Miért engedi Acélszív, hogy idelent éljenek? – kérdeztem, mikor elhagytunk egy újabb csoportot. Megan nem válaszolt, előttünk lépdelt egyedül, a saját tempójában. Abraham azonban hátrapillantott a válla fölött a tűz és a köré visszasereglő csoport felé, akik árgus szemekkel figyelték távolodásunkat. – Mindig lesznek hozzájuk hasonlók – jegyezte meg komoran. – Ezt Acélszív is felfogta. Tia úgy véli, éppen számukra hozta létre ezt a helyet. Így mindig tudja, hol vannak. Hasznos dolog tudni, hol gyülekeznek a kitaszítottak. Jobb, ha tudsz róluk, mintha kiszámíthatatlanul gyülekeznek. Ettől kezdtem magam rosszul érezni. Én azt hittem, teljesen kívül kerültünk Acélszív hatósugarán. De lehet, hogy ez a hely sem olyan biztonságos, mint hittem. – Nem tarthat mindig mindenkit rács mögött – elmélkedett tovább Abraham –, ha nincs hozzá egy erős börtöne. Inkább bizonyos fokú szabadságot biztosít azoknak, akik igazán szomjazzák. Ezáltal nem válik belőlük lázadó. Már ha megfelelően teszi mindezt. – A mi esetünkben rosszul tette – suttogtam. – Igen, bizony, hogy rosszul. Folyton hátranéztem menetelés közben. Egyszerűen képtelen voltam elhessegetni a gondolatot, hogy a katakombák korcsai bármikor megtámadhatnak minket. De nem támadtak, még csak nem is… Összerezzentem, mikor észrevettem, hogy néhányuk a nyomunkba eredt.

– Abraham! – suttogtam oda. – Követnek minket. – Igen – nyugtázta. – Előttünk is gyülekeznek már. Az alagút elkeskenyedett. Tényleg ott várakozott egy kétes alakokból összeverődött csoport. Szedett-vedett, guberált ruhát hordtak, mint a katakombák lakói általában. Kezükben bőrbe bugyolált régi puskák és pisztolyok. Szeszélyesen, talán kétnaponta működő fegyvereik voltak, amiket tucatnyi ember használt az elmúlt tíz év folyamán. Mindhárman megálltunk. A mögöttünk lévő csoport utolért és bekerített minket. Az arcuk nem látszott. Nem volt náluk telefon, anélkül pedig koromsötét volt. – Szép kis fegyvered van, barátom – szólalt meg az előttünk gyülekező csoport első embere. Senki nem tett nyíltan ellenséges mozdulatot. A puskacsövüket leengedték. Óvatosan leakasztottam a fegyveremet, miközben szívem a toromban dobogott. De Abraham a vállamra helyezte kezét. Hatalmas gépfegyverét a másik kezében vitte, csöve felfelé mutatott. A Leszámolók dzsekijét viselte, mint Megan – az övé szürke-fehér, magas gallérral és sok zsebbel, a lányé pedig egyszerű, barna bőrdzseki. Mindig rajtuk van a dzseki, ha kilépnek a bunkerből. Bevetésen viszont még nem láttam őket, és fogalmam sem volt, hogy valójában mekkora védelmet nyújtanak. – Maradj nyugton! – mondta Abraham. – De… – Elintézem őket – jelentette ki lenyűgözően higgadt hangon, és egy lépést tett előre. Megan odaállt mellém, kezét a pisztolytáskáján tartotta. Ő sem tűnt nyugodtabbnak nálam, mindketten ideoda pillantgattunk az előttünk és a mögöttünk gyülekezőkre. – Tetszik a felszerelésünk? – érdeklődött udvariasan Abraham. – Hagyjátok itt a fegyvert! – folytatta a gengszter. – Úgy menjetek tovább! – Ennek semmi értelme – csóválta a fejét Abraham. – Ha a fegyveremre fáj a fogad, azt sugallod, hogy az én felszerelésem jobb, mint a tied. Ha küzdelemre kerülne a sor, te veszítenél. Érted? A megfélemlítés nem vezet sehová. – Mi többen vagyunk nálatok, barátom – suttogta a fickó. – Készek vagyunk meghalni. Hát ti? Borzongás futott végig a hátamon. Nem, ők nem azok a gyilkosok, akikről a fenti legendák szólnak. Ők sokkal, de sokkal veszélyesebbek. Farkasfalka. Láttam bennük, a mozdulataikban láttam, amint csoportjaik figyelték az elhaladásunkat. Kitaszítottak, de olyanok, akik összetartanak, hogy eggyé váljanak. Nem egyénként élnek, hanem falkába verődve. Az ilyen csoport számára Abraham és Megan fegyverei növelnék a túlélési esélyt. Akkor is elragadják a fegyvert, ha egy-kettő közben elhullik közülük. Úgy láttam, nagyjából egy tucat férfi és nő lenne hármunk ellen. Bekerítettek minket. Iszonyúan egyenlőtlen lenne a küzdelem, mégis viszketett a tenyerem, hogy lekapjam a puskámat, és lövöldözésbe kezdjek. – Nem támadtatok ránk lesből – folytatta Abraham. – Tehát áldozatok nélkül akarnátok lerendezni a dolgot. Semmi válasz. – Nagylelkűségre vall, hogy felajánljátok nekünk ezt a lehetőséget – folytatta Abraham kedvesen. Volt ebben a férfiban valami különös őszinteség. Bárki mástól ezek a szavak lekezelően vagy szarkasztikusan hangzottak volna, ő mégis hitelesen beszélt. – Már jó párszor átengedtetek minket e területen, amelyről sajátként rendelkeztek. Ezért hálás köszönetem. – A fegyvereket! – ismételte a gengszter. – Nem adom oda – válaszolt Abraham. – Szükségünk van rájuk. Ráadásul, ha átadnánk nektek, pórul járnátok ti is és szeretteitek is. A többiek szemet vetnének rájuk, és megkívánnák a tulajdonotokat. Más bandák igyekeznének megszerezni a fegyvereket úgy, ahogyan ti most tőlünk. – Ezt nem te döntöd el. – Talán nem. Ugyanakkor az irántunk tanúsított tiszteletet szem előtt tartva, lenne számotokra egy ajánlatom. Csak mi ketten párbajozzunk! Így csak egy ember kap lövést. Ha mi nyerünk, békén hagytok, ha ti nyertek, a barátaim átadják nektek a fegyvereiket, a hullámról pedig azt vesztek el, amit akartok. – Ne feledd, hogy az acélkatakombákban vagy! – figyelmeztette a férfi. Társai közül néhányan összesúgtak, ő pedig komor tekintettel rájuk nézett, mielőtt folytatta: – Itt nem alkuszunk! – Különös, mert te is alkut ajánlottál – mondta Abraham nyugodtan. – Megtiszteltél minket. Bízom benne, hogy ismét nagylelkű leszel. Szerintem egy cseppet sem megtisztelő dolog készülődik. Nem azért nem támadtak ránk, mert féltek tőlünk. A fegyvereinket akarják, küzdelem nélkül. Inkább a megfélemlítésre alapoznak. A vezetőjük ekkor váratlanul bólintott.

– Jó, legyen! Áll az alku. – Rögtön felemelte a puskáját, célzott, és lőtt. A lövés Abraham mellkasát érte. Felugrottam, és átkozódva babráltam a puskámmal. Abraham viszont nem esett el. Még csak meg sem rezzent. Még két lövés dörrent a keskeny alagútban. Eltalálták, egyik a lábát, másik a vállát. Óriási gépfegyverével nem is törődve higgadtan az övéhez nyúlt, előkapta kézifegyverét a tokjából, és combon lőtte a gengsztert. A férfi felüvöltött, elhajította vacak puskáját, és sebesült lábát szorongatva a földre rogyott. A többiek túlságosan is ledöbbentek ahhoz, hogy közbelépjenek, bár néhányan idegesen engedték le a fegyverüket. Abraham laza mozdulattal visszatette a pisztolyát. Verejték csörgött le a hátamon. A dzseki remekül működött, talán jobban is, mint képzeltem. De rajtam nincs. Ha a többi gengszter tüzet nyit… Abraham átadta a gépfegyverét Megannek, ő pedig odaballagott, és letérdelt az összerogyott férfihoz. – Kérlek, itt nyomd jó erősen! – utasította barátságosan a férfit, és rámutatott egy pontra a combján. – Jó, remek. Most, ha nem bánod, bekötözöm a sebed. Úgy lőttem, hogy a golyó áthaladjon az izmon, ne fúródjon bele. A gengszter felhördült a fájdalomtól, amikor Abraham elszorította lábán a vérzést. – Barátom, minket nem ölhetsz meg – folytatta, és suttogóra fogta a hangját: – Nem azok vagyunk, akinek gondolsz. Érted? A gengszter bőszen bólogatott. – Bölcsen tennéd, ha a szövetségesünk lennél, nem gondolod? – De, de, de. – Kitűnő – felelte Abraham, és megszorította a kötést. – Naponta kétszer cseréld! Forralt vízzel sterilizáld előtte! – Oké. – Remek! – Abraham fölegyenesedett, visszavette fegyverét, és odafordult a többi gengszterhez. – Köszönöm, hogy átengedtek. Azok zavartan pislogtak, de kettéváltak, és utat nyitottak nekünk. Abraham ment elöl, mi loholtunk a nyomában. Amikor visszanéztem a vállam fölött, azt láttam, hogy a banda körülállja az elesett vezért… – Tök jó voltál! – lelkendeztem, mikor eltávolodtunk. – Nem. Egy csapat rettegő ember védte azt, ami megmaradt… a becsületét. Sajnálom őket. – Rád lőttek. Háromszor. – Az én engedélyemmel. – Miután megfenyegettek minket. – Miután behatoltunk a területükre – egészítette ki Abraham. Ismét Megannek adta a gépfegyverét, és levette a dzsekit, miközben haladtunk tovább. Láttam, hogy az egyik golyó átütötte. Az ingen lyuk tátongott, belőle vér csordogált. – A dzseki nem állította meg az összes golyót? – A dzseki nem tökéletes – magyarázta Megan, miközben Abraham levetette az ingét. – Az enyém például folyton bedöglik. Leálltunk, amíg Abraham zsebkendővel kitisztította sebét, és kiszedett belőle egy fémszilánkot. Ennyi maradt a golyóból, ami a kabátnak ütközve szétforgácsolódott. Egyetlen kis szilánk ért el a bőréig. – Mi van, ha az arcodra céloz? – tudakoltam. – A dzsekiben extra páncél rejlik – magyarázta Abraham. – Nem is annyira a ruhadarab véd, mint inkább az általa létrehozott mező. Az egész testet védelmezi, afféle láthatatlan, ütésálló páncélzat. – Mi? Tényleg? Hihetetlen! – Az bizony. – Abraham némi töprengés után visszavette az ingét. – Bár valószínűleg nem állította volna meg az arcomba lőtt golyót. Úgyhogy szerencsém van, hogy nem oda célzott. – Mint már említettem – köhintett Megan. – A dzseki nem véd tökéletesen. – Láthatóan neheztelt a férfira. – A páncélzat hasznos zuhanáskor vagy becsapódáskor, de a lövedék annyira apró és olyan sebességgel érkezik, hogy a védőpajzs rögtön telítődik. Bármelyik lövés halálos lehet, Abraham. – Egyik sem volt az. – Megsérülhettél volna – jelentette ki Megan szigorúan. – Meg is sérültem… A lány a plafonra nézett, és felsóhajtott. – Súlyosabban. – Mi van, ha tüzet nyitnak, és mindannyiunkat lelőnek? Kockáztattam, és nyertem. Egyébként most azt hihetik, hogy Idolok vagyunk.

– Hát, én majdnem elhittem – vallottam be. – Általában titkoljuk a szerkezeteinket – mondta Abraham, és visszavette a dzsekijét. – Az emberek nem hihetik, hogy a Leszámolók Idolok, mert az aláásná az egész küldetésünket. Jelen esetben viszont úgy vélem, még jól jöhet. A terved megköveteli, hogy a városban elinduljon a szóbeszéd az Acélszív ellen szervezkedő, új Idolokról. Ezek az emberek remélhetőleg segítenek terjeszteni. – Azt hiszem. Ügyes lépés volt, Abraham, de akkor is! Egy pillanatig azt hittem, meghaltál! – Az emberek ritkán akarnak ölni, David – magyarázta kedvesen. – Az egészséges ember alapjában véve nem így gondolkodik. A legtöbb esetben sokat tesz azért, hogy a gyilkosságot elkerülje. Vésd az eszedbe jól, és segíteni fog! – Sok embert láttam gyilkolni. – Igen, és ez mit jelent? Úgy érezték, hogy nincs más választásuk (de ha kapnak más lehetőséget, nagy valószínűséggel elfogadják), vagy nem voltak épelméjűek. – És az Idolok? Abraham megérintette a nyakában viselt, apró ezüst nyakláncot. – Az Idolok nem emberi lények. Bólintottam. Tökéletesen egyetértek. – Hol is hagytuk el a beszélgetés fonalát? – kérdezte Abraham, visszavéve fegyverét Megantől, és lazán a vállára vetette. – Ott, hogy miként sebesülhetett meg Acélszív. Az apád által használt fegyvertől? Elvégre sosem vitted véghez bátor tervedet, hogy egy azonos típusú fegyverrel… hogy is mondtad? Belopózol a várába, és lelövöd? – Nem, idáig nem jutottam el – mondtam zavartan. – Észhez tértem. Ugyanis már nem hiszem, hogy a fegyverhez van köze. Az M&P kilenc milliméteres nem kifejezetten ritka. Biztosan fogtak már rá ilyet. Egyébként pedig életemben nem hallottam Idolról, akinek az a gyengesége, hogy egy bizonyos kaliberű lövedékkel vagy fegyvertípussal lőnek rá. – Talán nem, de sok gyengeségnek nincs értelme. Meglehet, hogy a fegyverkészítő van a dologban. Vagy a lövedék összetétele miatt történt. Rengeteg Idol allergiás bizonyos ötvözetekre. – Igaz. De miben különbözik az a bizonyos lövedék a tárban lévő többi lövedéktől, amit kilőttek rá? – Fogalmam sincs – válaszolta. – De egy eszmefuttatást megér. Szerinted mi okozhatta a gyengeséget? – Valami a széfből, ahogyan Tia gondolja – tűnődtem hangosan, de nem éppen határozottan. – Vagy a szituációval kapcsolatos. Lehetséges, hogy apám kora játszott közre abban, hogy elérte a golyó. Elismerem, hogy fura, de Németországban létezett egy Idol, akin csak pontosan harminchét éves ember ejthetett sebet. Vagy a rá lövő emberek száma? Kereszttűz, egy mexikói Idol gyengesége az volt, ha egyazon pillanatban öten próbálták megölni. – De mindez nem számít – vágott közbe Megan, aki az alagútban egyszer csak szembefordult velünk. – Sohasem fogjátok kitalálni. Gyakorlatilag bármi lehet. Még David meséjével sem fog menni, már ha feltételezzük, hogy nem csak kitalálta. Abrahammel földbe gyökerezett a lábunk. A lány arca elvörösödött, alig tudta visszafogni magát. Egy hétig tartó rideg profizmus után a dühkitörés elég váratlanul ért. Megpördült, és folytatta útját. Abrahamre sandítottam, aki egyszerűen csak vállat vont. Mentünk tovább, de a beszélgetésnek lőttek. Megan meggyorsította lépteit, valahányszor Abraham próbálta utolérni, úgyhogy inkább hagytuk a fenébe. Ő és Abraham is megkapták a fegyverkereskedő koordinátáit, tehát ennyi erővel a lány is mehetett elöl. Ez a bizonyos Diamond valószínűleg rövid ideig tartózkodik csak a városban, és ha éppen errefelé jár, mindig máshol ver sátrat. Több mint egy órája meneteltünk a katakombák szövevényes labirintusában, amikor Megan egy kereszteződésnél intett, hogy álljunk meg. A mobil fénye megvilágította az arcát, amint a Tia által rátöltött térképet böngészte. Abraham is előkapta a mobilját a válltokjából, és ugyanígy tett. – Már majdnem ott vagyunk – előremutatott. – Erre! Az alagút legvégén. – Mennyire bízunk ebben a fickóban? – érdeklődtem. – Semennyire – felelt Megan, aki ismét a szokásos, szenvtelen maszk mögé rejtette érzelmeit. Abraham helyeselt. – Sose bízz a fegyverkereskedőkben, barátom! Mindkét oldalnak szállítanak, és csak ők húznak hasznot abból, ha a konfliktusok a végletekig húzódnak. – Mindkét oldalnak? – Leesett az állam. – Acélszívnek is ad el fegyvert? – Diamond nem ismeri be, ha rákérdezel, de egészen biztosan így van. Még Acélszív is tudja, hogy egy jó fegyverkereskedőt nem ajánlatos bántani. Ha megkínozna vagy kinyírna egy olyan alakot, mint Diamond, ide

be nem tenné a lábát többé fegyverkereskedő. Acélszív hadserege a környező területekhez képest nem rendelkezik fejlett technológiájú fegyverekkel. Persze, az Idol nem kedveli, sosem nyithatna boltot a felső utcákon. Idelent viszont… Acélszív eltűri, amíg a katonái továbbra is vehetnek fegyvert. – Szóval… amit tőle veszünk, arról Acélszív is tud? – Nem, nem – rázta a fejét Abraham. Szórakoztatónak találta a kérdéseimet, mintha végtelenül egyszerű dolgokról faggatnám, mondjuk a bújócska szabályairól. – A fegyverkereskedők hallgatnak az ügyfeleikről – szólalt meg a lány. – Ameddig a kliens él. – Diamond tegnap érkezett a városba – vette át a szót és a vezetést Abraham. – Egy hétig tart nyitva. Ha elsőként érkezünk, szemrevételezhetjük, mit hozott, mielőtt Acélszív emberei látnák a készletet, és így előnyös helyzetbe kerülünk. Diamondnak rendkívüli portékái vannak. Hát, jó. Ezek szerint nem számít, hogy Diamond sáros. Nekem bármilyen fegyver megteszi, ha általa eljuthatok Acélszívhez. Az erkölcsi gátlásaimat hosszú évekkel ezelőtt félretettem. Mire mennénk erkölcsökkel ebben a világban? Elérkeztünk a Diamond boltjába vezető üreg elé. Őröket vártam, teljes fegyverzetben, de csak egyetlen emberi lényt láttam: egy sárga ruhás kislányt. A földre terített pokrócon feküdt, és ezüstszínű tollal képeket rajzolt az előtte fekvő papírlapra. Ránk pillantott, majd elmélyülten csócsálni kezdte a toll végét. Abraham udvariasan átnyújtott neki egy kis memóriakártyát. A kislány egy percig nézegette, aztán hozzáérintette a telefonja oldalához. – Phaedrus küldött – mondta Abraham. – Találkozót beszéltünk meg. – Mehettek – válaszolt a lány, és visszapöckölte neki a kártyát. Abraham elkapta a levegőben, mi pedig folytathattuk utunkat az üregben lefelé. Visszasandítottam a kislányra. – Ő lenne a szigorú őr? – Diamondnál sosem lehet tudni – mosolygott Abraham. – A kulisszák mögött mindig rejtőzik valami új, talán csapda, amit a lány hoz működésbe. Valószínűleg robbanóanyagokkal kapcsolatos. Diamond imádja a bombákat. Befordultunk a sarkon, és kinyílt előttem a mennyország kapuja… – Megérkeztünk – tárta szét a karját Abraham.

16 Diamond boltja nem egy nagy teremből állt, hanem a katakombák hosszú alagútjában terült el. Feltételezem, az alagút másik vége zsákutca, vagy őrök őrzik. A teret fentről lógó hordozható lámpások világították meg. Szinte vakítottak a katakombákban uralkodó sötétség után. A fény villódzott a fegyvereken. Több száz függött az alagút falain: csodálatosan kifényesített acélfegyverek, sötét, hangtompítós, fekete puskák, rohamkarabélyok, marokfegyverek, masszív, elektronnyomásos masinák – mint Abrahamé – gravatonikával, régimódi revolverek, gránátgúlák, rakétakilövők… Csak két fegyver volt az életemben: a pisztolyom és a puskám. A puska hűséges barátnőmmé vált. Három éve ismerkedtünk meg, és rengetegszer rábízhattam magam. Ott volt, ha szükségem volt rá. Harmonikus kapcsolatban éltünk: én vigyáztam rá, ő pedig rám. Diamond kínálatát elnézve viszont úgy éreztem, mintha gyerek lennék. Aki egész életében csak egyetlen kisautóval játszadozott, most pedig feltárul előtte egy Ferrari szalon. Abraham beballagott a folyosóra, de a fegyverekre szinte ügyet sem vetett. Megan követte, én pedig igyekeztem a nyomában maradni, mialatt kapkodtam a fejem, és bámultam a falidíszeket. – Hűha! Mint egy banánfarm, fegyvereknek! – Banánfarm? – fintorgott a lány. – Persze! Tudod, banán, ami lelóg a fáról, meg minden… – Nyápic, szar vagy szóképekből… Elpirultam. Képtár! Képtárhoz kellett volna hasonlítanom: képtár fegyvereknek! Vagy nem. Mert ha így mondom, akkor az azt jelenti, hogy a fegyverek elmennek oda, és szépen látogatják a képtárat. Legyen fegyvergaléria? – Honnan tudod, mi az a banán? – suttogta Megan. Abraham közben kezet fogott egy üres falfelületnél szobrozó, méltóságteljes férfival. Ő volt Diamond. – Acélszív nem importál latin-amerikai árut. – A lexikonokból tudom – legyintettem. Fegyvergaléria bűnöző hajlamúaknak. Ezt kellett volna mondanom! Hatásosan hangzik, nem? – Elolvasgattam őket párszor. Van, amire még emlékszem. – Lexikonokat olvasgattál? – Aha. – Párszor? Haboztam. Most értettem meg, mit mondtam. – Ööö, nem, illetve csak átlapoztam őket. Fegyverek képeit kerestem, én… – Zsenikém… – Megan végigmért, és odament Abrahamhez. Jót mulatott rajtam. Sóhajtva követtem őket, és próbáltam volna elterelni a figyelmét egy vadonatúj metaforával, de Abraham odahívott. – …az új kölyök – intett felém. – David. Diamond biccentett. Élénk színű hawaii inget viselt. Állítólag ilyet hordtak régen a trópusokon. Lehet, hogy innen jutott eszembe az egész banán metafora? Szakállas, hosszú, ősz hajú férfi volt, akinek nemcsak a szája, hanem még a szeme is mosolygott. Elöl kopaszodott egy kicsit. – Ha jól sejtem – fordult Abrahamhez –, az új árura vagytok kíváncsiak. Az izgalmas dolgokra. Gondolom, tisztában vagytok vele, hogy a többi… kuncsaft még nem látta őket! Ti vagytok a legelsők, elsőként válogathattok. – A legmagasabb áron – tette hozzá Abraham az arzenálra pillantva. – Mostanság már a halál is luxus! – Mondja, aki elektronnyomásos Manchester 451-est hord magánál – vigyorgott Diamond –, gravatonikával és gránátvetővel. Csinos kis robbantásra képes, viszonylag kicsi, mégis számtalan módon lőhetsz vele. – Mutasd a kínálatot! – kérte Abraham udvariasan, de némileg idegesen. Esküszöm, a rá lövő gengszterekkel való beszélgetés alatt higgadtabbnak látszott. Különös. – Mutatok nektek pár kincset – bólintott Diamond, és úgy mosolygott, mint egy papagájhal, amiről mindig is azt hittem, hogy olyan, mint a papagáj, pedig még nem láttam igazit. – De mi lenne, ha előbb magatok néznétek körbe? Böngésszetek egy kicsit, aztán szóljatok, mi tetszik! – Rendben van, köszönjük – mondta Abraham, mire Diamond biccentett. Tudtuk a dolgunkat: valami rendkívülit kell keresni, rettenetes, pusztító fegyvert, olyat, hogy egy Idol művének gondolják majd. Mert ha Idolt akarunk utánozni, valami határozottan figyelemreméltóra lesz szükség.

Megan odalépett mellém, és egy gyújtóbombás gépfegyvert tanulmányozott. – Nem is vagyok zseni – súgtam. – Na és? – kérdezte közönyösen. – Nincs azzal semmi gond, ha valaki zseni, mert egy okos ember nagy hasznára van a csapatnak. – Én… én csak… utálom, ha ezt mondják. Egyébként is, ki hallott már olyat, hogy egy zseni kiugrik egy mozgó repülőből, és a levegőben lepuffant egy Idolt, miközben száll a föld felé? – Sohasem hallottam ilyen emberről. – Phaedrus volt az. Vérjuhart ölte meg így Kanada partjainál, három évvel ezelőtt. – A történetet egy kicsit kiszínezték – súgta oda a mellettünk elsétáló Abraham. – Helikopterből történt. Ez is a gondosan kitervelt terv részét alkotta. Most pedig, kérlek, koncentráljatok a feladatra! Elhallgattam, és nekiláttam az arzenál tanulmányozásának. A gyújtóbombás fegyver fenomenális, de nem kifejezetten eredeti, nem elég különleges. Sőt, semmiféle alapfegyver nem elég nekünk, mert ha golyót, rakétát vagy gránátot lő, kapásból kiesik. Olyasmire van szükségünk, ami hasonlít a Biztonságiak energiafegyvereire, és amivel utánozhatjuk egy Idol veleszületett tűzerejét. A folyosón továbbhaladva a fegyverek egyre különösebb formát öltöttek. Lecövekeltem egy csomó bizarr, ártatlan kinézetű tárgy előtt: ásványvizes üveg, mobiltelefon, tollak. Ugyanúgy rögzítették őket a falhoz, mint a fegyvereket. – Ó! Éles szemű fiatalember vagy, David! Összerezzentem. Diamond vigyorgott mögöttem. Hogy tud egy kövér ember ilyen nesztelenül osonni? – Mik ezek? – kérdeztem. – Szupertitkos robbanószerek – büszkélkedett Diamond. Megérintette a fal egy pontját, megnyomott egy gombot, és megjelent rajta egy kép. Nahát, neki is van képalkotója! Kirajzolódott az ásványvizes üveg egy asztalon. Előbukkant egy üzletember, aki a kezében tartott papírokat tanulmányozta, az asztalra helyezte őket, és letekerte a kupakot. Az üveg szétrobbant. Hátraszökkentem. – Ó! – sóhajtott Diamond. – Remélem, értékeled a felvételt, mert ritkán készül jó bemutatófilm a titkos robbanószerek bevetéséről, és ez itt valóban különleges. Megfigyelted, hogyan vágta földhöz a testet, ugyanakkor nem okozott különösebb kárt a környezetében? A titkos robbanószereknél ez fontos szempont, főleg, ha a kiszemelt célpontnál értékes dokumentumok vannak. – Gusztustalan – fordítottam hátat. – A haláliparban vagyunk, fiatalember. – Mármint a filmfelvétel. – Ha megnyugtat, nem volt jó ember – felelte. Kétlem, hogy ez sokat nyomott volna a latban akkor. Nyájasan megérintette a falat. – Varázslatos robbanás történt, és őszintén bevallom, azért is tartok ilyet, mert szeretek ezzel a videóval dicsekedni. Páratlan a maga nemében. – Mind felrobban? – kérdeztem az ártatlannak tűnő tárgyakat méregetve. – A toll a gyújtószerkezet – magyarázta Diamond. – A végét benyomva működésbe lép a mellette heverő radírszerű dolog. Univerzális gyutacs: ha robbanószer közelében van, és bekapcsolják, a legtöbb esetben felrobbantja. Persze, anyagfüggő is, de fejlett érzékelő algoritmussal programozták, ezért a robbanószerek nagy részénél beválik. Csíptesd a fickó melletti kézigránátra, sétálj messzire, nyomd be a toll végét… – Ha az ember odacsípteti a kézigránátra – ért oda hozzánk Megan –, annyi erővel már ki is biztosíthatja a gránátot. Sőt, ami a legbiztosabb, le is lőheti az ellenfelet. – Tényleg nem minden esetben ideális – ismerte el Diamond. – Ugyanakkor szórakoztató. Milyen poénos, ha felrobbanthatod ellenséged robbanószereit, amikor ő a legkevésbé sem számít rá! – Diamond! – kiáltott Abraham a folyosó végéből. – Gyere, mondd el, mi ez! – Ah! Kifinomult ízlésre vall! Attól nagyszerű robbanások várhatók… – motyogta, és elsietett. Végigjárattam a szemem az ártatlannak tűnő, ámde halálos tárgyak hosszú során. Hirtelen rossz előérzetem támadt. Öltem már embert, de becsületes küzdelemben. Fegyverrel a kézben, és csakis azért, mert rákényszerültem. Nincs sok alapelvem, de az egyiket még apám tanította. „Soha ne üss elsőként!” Ám ha visszaütsz, tedd úgy, hogy az illető ne tudjon feltápászkodni egy harmadik ütésre. – Hasznosnak tűnnek – méregette őket Megan összefont karral. – Kétlem, hogy a nagyképű Diamond érti, hogy miért. – Én értem – óvatoskodtam, igyekezve jóvátenni a hülyeségemet. – Videóra venni egy szerencsétlen ember halálát? Totál amatőr dolog.

– Mivel robbanószereket árul, a felvétel profizmusról árulkodik. Sejtésem szerint minden fegyver bevetéséről van videója, mivel idelent nem próbálhatjuk ki őket. – Megan, azon a videón felrobbantottak egy embert – csóváltam a fejem. – Iszonyatos, ilyesmit nem lenne szabad mutogatni. Tétovázott, mintha valami nyomasztaná. – Igen, persze – rám emelte tekintetét –, de még nem fejtetted ki, miért idegesít annyira, ha zseninek hívnak. – Megmondtam. Azért nem szeretem, mert izé… én nagyszerű dolgokat akarok véghezvinni. A zsenik pedig… – Nem, nem ezért – mondta hűvösen. A szikrába, gyönyörű szeme van! – Komolyabb dolog nyomaszt, ki kell böknöd. Mert ez gyengeség. – Lepillantott az ásványvizes üvegre, majd sarkon fordult, és elsétált a tárgyhoz, amit Abraham nézegetett éppen. Mi az, egy páncélököl? Megigazítottam vállamon a puskát, és zsebre dugtam a kezem. Mostanában mindenki csak kioktat, pedig azt hittem, az Üzemből való távozással mindez véget ér. Tudhattam volna. Elfordultam Megantől és Abrahamtől, és szemügyre vettem a hozzám legközelebb eső falrészt. Nehezemre esett a fegyverekre koncentrálni, pedig számomra mindig azok voltak a legfontosabbak. A lány kérdése járt a fejemben. Mi a fenéért zavar, ha zseninek hívnak? Aztán odasettenkedtem mellé. – …nem feltétlenül ilyet akarunk – fejezte be a mondatát Abraham. – Pedig hatalmasat robban! – lelkendezett a kereskedő. – Azért zavar, mert akinek vágott az esze, elhurcolták – súgtam nagyon halkan Megannek. Éreztem, hogy engem figyel, de továbbra is a falat bámultam. – Az Üzemben sokan igyekeztek bizonyítani a tudásukat – suttogtam. – Mert iskolába is jártunk ott: fél nap iskola volt és fél nap munka, ha nem rúgtak ki. A rossz tanulókat a tanár simán kipenderítette, és dolgozhattak egy teljes napon keresztül. A suli könnyebb volt, mint az Üzem, ezért sokan igyekeztek jól tanulni. – Az okosak viszont… a tényleg okosak… a zsenik… eltűntek. Felvitték őket a városba. Aki értett a számítógépekhez, a matekhoz és tudott írni, hirtelen felszívódott. Úgy tudom, jó állást kaptak Acélszív propagandaminisztériumában, a könyvelői közt, meg ilyen helyeken. Kiskoromban nevetségesnek tartottam, hogy könyvelőkre is szükség van, pedig rengetegen vannak. Egy birodalomnak sok kell. Megan kíváncsian méregetett. – Szóval te… – Butának tettettem magam – fejeztem be. – Azaz közepesnek, mert a butákat kirúgták a suliból, én viszont tanulni akartam. Tudtam, hogy tanulni akarok, és ezért maradnom kell. Azt is tudtam, hogy ha fölkerülök, nincs többé szabadság. Az Idol sokkal inkább szemmel tartja könyvelőit, mint a gyári munkásait. – Akadtak hozzám hasonló fiúk. A lányok törtetőbbek voltak, de a fiúk, akiket én ismertem, gyakran büszkén hangoztatták, hogy nem jutottak el a felső utcákra, mert ők nem akartak zsenik lenni. Óvatosan kellett cselekednem, mert mindig az Idolokról kérdezősködtem. Elrejtettem a jegyzeteimet, és leráztam azokat, akik értelmesnek gondoltak. – Most már nem köztük élsz. Csatlakoztál a Beszámolókhoz, úgyhogy nem számít. – De. Én nem zseni vagyok, nem okos vagyok, csak kitartó. Az okosak tanulás nélkül oldották meg a nehézségeket, én viszont minden egyes dolgozatra úgy tanultam, mint egy ló. – Mint egy ló? – Tudod, a lovak keményen dolgoznak. Igavonó lovakat láttál már? – Aha, vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam. – Mondom, hogy nem vagyok okos. Az indoklásból kihagytam, hogy azért is kellett sokat tanulnom, mert minden egyes kérdésre pontosan tudnom kellett a választ. Csakis így lehettem biztos benne, hogy pont megfelelő számú kérdést rontok el a középmezőnyben maradáshoz. Hogy elég okosnak tartsanak az iskolához, de figyelemre nem méltónak. – Egyébként – folytattam – az igazán okos emberek azért tanulnak, mert szeretik. Én nem: én utálok tanulni. – Lexikonokat olvastál ki. Többször. – Sokat kutattam az Idolok gyengeségei után, így muszáj volt olvasnom a különböző fémekről, kémiai vegyületekről, elemekről és vegyjelekről. Gyakorlatilag bármi lehet gyenge pont. Erősen reméltem, hogy egyszer csak bevillan valami. Róla. – Szóval minden ide vezethető vissza. – Az életemben minden ide vezethető vissza, Megan – néztem mereven a szemébe. – Minden. Csend lett. Csak Diamond hablatyolását hallottuk. Abraham sokatmondón felém fordult. Csúcs! Ő is hallotta. Pompás!

– Köszönöm, ennyi elég is lesz, Diamond – szólt. – A fegyver mégsem az igazi. A fegyverkereskedő felsóhajtott. – Rendben, de elárulhatnátok vagy adhatnátok tippet, hogy szerintetek mi az igazi. – Különlegeset akarunk – magyarázta Abraham. – Amit még senki nem látott, ugyanakkor pusztító erejűt. – Hát, nem pusztítóval nem szolgálhatok – vigyorgott Diamond. – Különleges…? Lássuk csak… Abraham intett, hogy folytassuk a keresést, és amikor a lány eltűnt, megszorította a karomat. Határozottan erősen. Aztán odasúgta: – Acélszív magához rendeli az okosakat, mivel fél tőlük. Van esze, David. Ő nem ijed meg ilyen fegyverektől, nem effélék okozzák majd a vesztét. Az az ember okozza, aki elég okos és ravasz ahhoz, hogy rést találjon a páncélján. Acélszív tudja, hogy nem ölhet meg minden okos embert, ezért alkalmazza őket. Ha meghal, olyan ember okozza majd a vesztét, mint te. Ezt jól jegyezd meg, David! Elengedte a karomat, és Diamond után ballagott. Figyeltem, amint távolodik, és egy másik fegyverrakáshoz ér. A szavaitól valójában semmi sem változott, de különös módon mégis büszkébben tekintettem végig az előttem sorakozó fegyvereken. Még a gyártmányukat is meg tudom állapítani. Akkor sem vagyok a zsenikéje. De legalább tudom, mi az igazság. Pár percig bámultam a szerkentyűket, és virult a fejem, milyen sokat felismerek. De egyik sem volt eléggé különleges – igazából a puszta tény, hogy be tudtam őket azonosítani bizonyította, hogy nem elég különlegesek. Nekünk olyan kell, amit még soha, senki nem látott. Talán nincs is itt ilyen, tűnődtem. Ha váltakozó a kínálata, lehet, hogy éppen rosszkor jöttünk. Lehet, hogy a zsákjában nem rejlik semmi jó, semmi érdekes, semmi… Egyszer csak furcsa dolgokra lettem figyelmes. Lecövekeltem előttük. Motorkerékpárok! Az alagút túlsó végén három is sorakozott egymás mellett. Először észre sem vettem őket, mert csak a fegyvereket néztem. Kecses, sötétzöld vázú járgányok, oldalukon mintával. Legszívesebben felpattantam, és lelapultam volna rajta a légellenállást csökkentve. Elképzeltem, amint végigszáguldok az utcákon, és erről lövöldözöm. Vészjósló ez a motor, akárcsak egy alligátor. Fürge, fekete alligátor. Nindzsa alligátor? Úgy döntöttem, a lány előtt ezt nem fogom mondani. Fegyvert nem láttam rajtuk, bár kétoldalt érdekes cucc díszítette. Talán energiafegyver? A motorok nem passzoltak Diamond kínálatába, de az is igaz, hogy a fickó ízlése igencsak eklektikus. Megan ellépdelt mellettem, és ujját a motorokra emelve csak annyit mondott: – Nem. – És oda se nézett! – De… – Nincs de! – Ezek csúcsszuper motorok! – Dobbantottam, mintha ezzel meggyőzhetném. A szikrába! Mi kell még? Hibátlan szépségek! – Te még egy szedánt sem tudtál elvezetni, Nyápic! Nem szeretnélek egy gravatonikus járművön látni! – Gravatonikus?! – olvadoztam. Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Nem! – zárta le a vitát Megan. Abrahamre néztem, aki a közelben vizslatott valamit. Rám pillantott, aztán a motorokra, majd elmosolyodott. – Nem. Sóhajtottam. A fegyvervásár ennél jobbnak ígérkezett. – Diamond – intett oda neki Abraham. – Ez mi? A fegyverkereskedő odacsoszogott. – Ó, remek ízlésre vall! Csodásan robban… csodásan… – De amint meglátta, mire mutat Abraham, elnyúlt a képe. – Ó! Az ott? Nos, elég jó, bár nem biztos, hogy kielégíti magas igényeiteket… A kérdéses tárgy egy hatalmas, hosszú csövű puska volt, tetején céltávcsővel. Kicsit hasonlított az AWM-re, az Üzem által a termékek összeszerelésekor modellként használt orvlövészfegyverre. A puskacső viszont nagyobb átmérőjű volt, és fura, sötétzöld-fekete tekercseket láttam az előagy körül. A tölténytár helyén viszont űr tátongott. Diamond felsóhajtott. – Nagyszerű eszköz ez, de mivel törzsvásárlóim vagytok, figyelmeztetlek titeket, hogy nem áll módomban működésbe hozni. – Micsoda? – csodálkozott a lány. – Működésképtelen fegyvereket is árulsz? – Nem erről van szó – magyarázta Diamond, és megérintette a fegyver mögötti falrészt. Lepergett egy film, amelyben egy férfi a vállához emelte a fegyvert, és a távcsövébe nézve lepukkant épületeket vett célba. – Ez az úgynevezett gauss-puska, amit egy lövedékeket lődöző Idolon való kísérletezéskor fejlesztették ki.

– Rick O’Shea – bólintottam. – Ír Idol. – Komolyan így hívják? – suttogta Abraham. – Aha. – Iszonyú – megborzongott. – Csűrnek-csavarnak egy szép francia szót, és úgy megszentségtelenítik, mintha Cody mondaná! Câlice! – Szóval – folytattam – ő az érintésével képes labilissá tenni tárgyakat, amik felrobbannak egy jelentősebb erőhatástól. Voltaképpen megtölti a köveket energiával, eldobja az ember felé, és az áldozat felrobban. Mozgási energiát használó Idol. Még jobban felvillanyozott az a tény, hogy egy Idol képessége alapján fejlesztették ki a fegyvert. Ricky viszont az új Idol-generációhoz tartozik. Ő még sehol sem volt régen, még nem bukkant fel akkoriban, amikor a Leszámolók elmondása alapján bebörtönzött Idolokon végeztek kísérleteket. Vajon ebből az következik, hogy most is zajlanak? Van egy hely, ahol Idolokat tartanak fogva? Nem hallottam erről. – Szóval mi ez a fegyver? – fordult vezetőnk Diamondhoz. – Mint említettem… – ismét bekapcsolta a falat, ahol elkezdődött a film –, ez egyfajta gauss-puska, de ez energiával töltött lövedékkel működik. A robbanószerré alakított golyót miniatűr mágnesek pörgetik őrületes sebességre. A filmen szereplő férfi megnyomott egy gombot, amitől a tekercsek halványzölden világítani kezdtek, meghúzta a ravaszt, kiáradt az energiabomba, ám a fegyver alig siklott hátra. A zöld fénycsóva csíkot rajzolt az égre. Az egyik távoli épület felrobbant, kísérteties, zöld szikrákkal terítve be a levegőt, szinte elferdítve a teret. – Fogalmunk sincs, hogyan működik – ismerte el a kereskedő – vagy miért, de a technológia révén a lövedék bombává alakul. Összeborzongtam. Eszembe jutott a tenzor és a dzseki – a Leszámolók gépezetei. A most általunk használt cuccok többsége az Idolokkal egy időben jelent meg. Vajon felfogtuk ennek a jelentőségét? Alig vagy homályosan ismert szerkezetekre hagyatkozunk, amiket szörnyetegeken való kísérletezés során fejlesztettek ki. Ők sem ismerik a képességeik eredetét. Mintha süketen próbálnánk táncolni a zenére, amit nem hallunk, azután, hogy a zene elhallgatott. Azazhogy… nem. Belezavarodtam egy újabb szóképbe. A fegyverből kiáramló robbanófény viszont határozottan különleges. Mondhatni, gyönyörű. Törmeléket sem nagyon láttam, mindössze vékony, zöld füstréteg gomolygott a levegőben. Mintha az épület közvetlenül energiává alakult volna. Ekkor esett le. – Az aurora borealis! Az északi fény! Erről már láttam képeket. – A pusztítóhatása megfelel – töprengett Megan. – Az épület egyetlen lövéstől is szinte teljesen leomlott. Abraham bólintott. – Talán ez az. Diamond, mit is mondtál az imént? Nem működik? – Briliánsán működik – felelt sietve a kereskedő. – Csakhogy energia kell hozzá. Méghozzá elég sok. – Mégis mennyi? – Ötvenhat kilociklus – mosolygott, aztán óvatosan hozzátette: – Lövésenként. Abrahamnek leesett az álla. – Az sok? – érdeklődött Megan. – Aha. – Elhűlt bennem a vér. – Több ezer átlagos üzemanyagcellának felel meg. – Normál esetben – magyarázta Diamond – vezeték köti össze a saját tápegységével. A kis pusztítónak nem elég egy közönséges fali konnektor. A demófelvételen látott lövéseket generátor segítségével adták le, amellyel több tizenöt centis vezeték kötötte össze – a fegyverre pillantott. – Abban a reményben vásároltam, hogy egy bizonyos ügyféltől megkapom a nagy energiájú üzemanyag-celláinak egy részét, s ezáltal működőképes állapotban adhatom el. – Ki tud a fegyver létezéséről? – kérdezte Abraham. – Senki – felelte. – Közvetlenül a gyártó laboratóriumtól vásároltam, a videókon szereplő ember pedig az én szolgálatomban áll. Sosem dobták piacra. Pontosabban mondva, a kifejlesztői pár hónappal később elhaláloztak… felrobbantak a szerencsétlenek. Megesik az ilyen, ha valaki rendszeresen kompresszorokkal bíbelődik. – Megvesszük! – jelentette ki Abraham. – Ó, csakugyan? – Diamond meglepődött, aztán mosoly suhant át az arcán. – Micsoda… bölcs választás! Biztosan elégedettek lesztek! De ismételten mondom, nem lehet vele lőni, amíg nem találtok megfelelő, saját energiaforrást. Komoly forrást, nagy eséllyel olyat, ami nem hordozható. Világos? – Találunk. Az ára? – Tizenkettő! – vágta rá a kereskedő.

– Senki másnak nem tudod eladni – mondta Abraham –, és nem tudod működésbe hozni sem. Négyet kapsz, köszönjük – azzal elővett egy apró dobozkát. Rákoppintott, és átnyújtotta. – Kérünk egy olyan robbanó tollas készletet is! – böktem ki, mialatt mobilomat a falhoz tartva letöltöttem a gauss-puska használatát. Legszívesebben a motort kértem volna, de az súrolta volna tűrőképességük határát. – Príma – mosolygott Diamond az Abrahamtől kapott dobozkára. Mi a csoda lehet az? – Véletlen benne van? – érdeklődött. – Sajnálatos módon találkozásunk során nem volt idő a lecsapolásra. De négy másik benne van, Üresség is. Lecsapolás? Az meg micsoda? Ürességet tavaly ölték meg a Leszámolók. Diamond felmordult. Fúrta az oldalam a kíváncsiság, mi lehet a dobozban. – És fogadd el ezt is, kérlek! – mondta Abraham, átadva egy memóriakártyát. A kereskedő mosolyogva vette el. – Te aztán tudod, hogyan vegyél le a lábamról, Abraham. Nagyon tudod. – Senki nem szerezhet tudomást a fegyverünkről – mutatott a puskára Abraham. – A puszta létezéséről se beszélj másoknak! – Ugyan, dehogy! – kiáltotta Diamond szinte sértetten. Elment az asztalához egy hagyományos puskatokért, utána pedig leakasztotta fegyverünket a falról. – Mit adtunk neki érte? – kérdeztem Megant halkan. – Az Idolok halálakor a testükben furcsa dolog történik. – Mitokondriális mutáció. – Igen, amikor Idolt ölünk, lecsapoljuk a mitokondriumok egy részét. Az ilyen szerkezeteket építő tudósok pedig felhasználják azokat: Diamond titkos kutatólaboroknak adja el. Halkan füttyentettem. – Hűha! – Bizony – folytatta gondterhelten. – A sejtek pár perc alatt elhalnak, ha nem fagyasztják le őket, ezért nehéz dolog a lecsapolás. Vannak bandák, akik sejtszüretelésre szakosodtak: nem ölik meg az Idolokat, csak vérmintát lopnak, és lefagyasztják. Afféle titkos, értékes valuta ez. Tehát ez történik! Az Idolok tudta nélkül. Most, hogy megtudtam, még jobban nyomasztott. Felfogtuk, mit teszünk? Mit szólnának az Idolok, ha tudnák, hogy a génállományukat adják-veszik a piacon? Idolos kutatásaim során sohasem hallottam erről. Jó Idolkutató holtig tanul. Bizonyos elemekre magamtól is rájöhettem volna, de mégiscsak egy világ rejlik a tapasztalataimon túl. – Mi a helyzet a memóriakártyával, amit Abraham adott neki a végén? – kérdezősködtem tovább. – Amivel lekenyerezte Diamondot. – Robbanásokat tartalmaz. – Ó! Mi mást… – Minek neked a gyújtószerkezet? – Nem tudom – vörösödtem el. – Poénból, mert motort úgysem kapok egyhamar… – Motort sohasem kapsz. – …ezért gondoltam, kunyizok valamit. Erre nem válaszolt. Úgy vettem észre, valamivel felbosszantottam. Már megint. Tényleg nehéz megállapítani, mi veri ki nála a biztosítékot. A profizmusról nagyon egyéni elképzelései vannak… és annak ellentétéről is. Diamond elcsomagolta a fegyvert, és nagy örömömre odatette mellé a robbanó tollat és a hozzá tartozó kis radírkészletet. Fülig érő szájjal vettem át a csomagot. Ekkor fokhagymaszag csapta meg az orromat. Gyanakodva pillantottam körbe. Fokhagymaszag, de mégsem… Mi ez? Fokhagyma? A foszfornak van ilyen szaga! – Baj van – suttogtam. – Itt van Éjforgató.

17 – Képtelenség! – kiáltott fel Diamond a mobiljára pillantva. – Még nem lehetnek itt! Hiszen csak egy-két óra múlva hivatalosak – habozott, de mobilja villogására rögtön a fülében rejlő kis fülhallgatóhoz emelte kezét. Az arca elsápadt. Valószínűleg a kint őrködő kislány jelentette az új látogatók érkezését. – Jaj nekem! – A szikrába! – Megan átvette és felkapta a gauss-puska tokját. – Acélszívvel is ma van találkozód? – fordult hozzá bosszúsan Abraham. – Nem vele – hebegte Diamond. – Ha a kliensem lenne, nem személyesen jönne el. – Éjforgatót küldte! – szimatoltam a levegőbe. – Aha, itt van. Érzitek? – Miért nem figyelmeztettél? – fakadt ki Megan. – Nem beszélek az ügyfeleimről a többi…. – Hagyjuk! – intett Abraham. – Induljunk! – És az alagút bejárattal szembeni végébe mutatott. – Az hová vezet? – Zsákutcába… – suttogta Diamond. – Vészkijáratod sincs? – csodálkoztam. – Rám senki sem támad! Ilyen arzenállal? A Vészre! Ez nem történhet meg! Az ügyfeleim tudják, hogy nem illik idő előtt befutni. – Tartóztasd föl odakint! – javasolta Abraham. – Éjforgatót? – A kereskedő szeme kikerekedett. – Testetlen. A falakon is áthalad, hogy a Vész esne bele! – Akkor akadályozd meg, hogy végigjöjjön a folyosón! – mondta hidegvérrel Abraham. – Vannak itt sötét zugok, elbújunk. – De én nem… – kezdte Diamond. – Vitára nincs idő, barátom! Mindenki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy mindkét oldalnak dolgozol. Kétlem, hogy Éjforgató megértő lenne veled, ha felfedezne minket. Engem felismer, mert már volt szerencsénk egymáshoz. Ha itt talál, mind meghalunk. Megértetted? Diamond holtsápadtan bólintott. – Gyerünk! – Abraham a vállára vetette a fegyverét, és az alagút vége felé iramodott. Megan és én utána. Torkomban dobogott a szívem. Éjforgató felismeri? Miféle múltjuk van ezeknek együtt? A folyosó végében ládák és dobozhalmok hevertek. Tényleg zsákutca, de legalább sötét. Abraham jelezte, hogy rejtőzzünk a dobozok mögé. Innen elláttunk addig a falig, ahol nemrég a fegyvereket méregettük. Diamond ott toporgott, és a kezét tördelte. – Így, ni – suttogta Abraham. Hatalmas gépfegyverét az egyik dobozra tette, és Diamondra irányította. – Tartsd rajta a szemed, David! Csak akkor lőj, ha muszáj. – Éjforgató ellen amúgy sem ér semmit, az elsődleges legyőzhetetlenség miatt nem fog rajta golyó, energiafegyver vagy robbanás – csak a napfény, feltéve, ha az elméletem helyes. – A többiek előtt igyekeztem a tudás látszatát kelteni, de az az igazság, hogy csak a szóbeszédre alapoztam. Abraham belenyúlt a nadrágzsebébe, és előhúzott valamit. Az egyik tenzort! Nagy kő esett le a szívemről. Kiszabadít! – Szóval nem lapulva várjuk meg, míg elmennek? – Hát persze hogy nem – felelte nyugodtan. – Úgy érzem magam, mint patkány a labirintusban. Megan, hívd föl Tiát! Tudnunk kell, hol van a legközelebbi alagút. Én kiásom odáig az utat. Megan sietve bólintott, letérdelt, és kezét a szája elé téve telefonálni kezdett. Abraham beizzította a tenzort, én pedig kihajtottam gépfegyverén a célkeresztet, és lángszóróra állítottam a kapcsolót – mozdulatomra elismerően bólintott. A célkereszten át figyeltem őket. Nagyon jó távcső ez, sokkal jobb, mint az enyém. Van rajta sebességleolvasó, szélsebességmérő és állítható fénykiegyenlítő. Remek kilátás nyílt az új vevőket tárt karokkal és széles mosollyal üdvözlő Diamondra. Minden idegszálam megfeszült. Nyolcan voltak: két férfi és egy kosztümruhát viselő nő, plusz négy Biztonsági katona. Meg Éjforgató. Magas, ázsiai férfi, és csak részben volt jelen. Kivehetetlen, testetlen.

Remekbe szabott öltönyt viselt, és hosszú kabátjában volt valami keleties. Rövid haja volt, és a háta mögött összekulcsolt kézzel járkált fel-alá. Ujjam a ravaszra csúszott. Ez a lény Acélszív jobbkeze, a sötétség forrása, az Idol, aki megfosztotta ÚjChicagót a napfénytől és a csillagoktól. A padlón is ilyen sötétség gomolygott körülötte. Az árnyék felé szállt, és ott összesűrűsödött. Ölni tud vele, a sötét ködből indákat hoz létre, megszilárdítja őket, és ledöfi velük az áldozatát. A testetlenség és a ködalakítás az egyedüli ismert képességei – de ezek döbbenetes tulajdonságok. Áthatol a szilárd tárgyakon, és mint minden testetlen Idol, egyenletesen tud repülni. Koromsötétet teremt egy helyiségben, és azzal a sötétséggel le tudja döfni az áldozatát. És örök sötétséget borít egy egész városra. Sokan gondolják úgy, hogy energiái nagy részét ez emészti fel. Ez a feltételezés mindig nyomasztott. Ha nem azzal lenne elfoglalva, hogy sötétségben tartja a várost, ő is olyan erős lehetne, mint Acélszív. De mindegy, mert hármunkat röhögve legyőzi. Amilyen felkészületlenül ért. Két csatlósa éppen Diamonddal beszélgetett. Bárcsak hallanám, miről! Ekkor eszembe jutott valami. Visszahúzódtam a céltávcsőtől. Bizonyos fegyvereken szokott lenni… Van! Az oldalán lévő gomb bekapcsolta a távcső irányítható hangerősítőjét. Kihúztam a mobil fülhallgatóját, meglengettem a célkereszt chipje mellett, hogy ráálljon, és bedugtam a fülembe. Előrehajoltam, a csapatra állítottam a célkeresztet, és a vevőkészülék már fogta is az adást. – …ezúttal különleges fegyverek érdeklik – magyarázta éppen Éjforgató egyik kegyence. A nő nadrágkosztümöt viselt, és rövid, fekete haját felnyírta. – Uralkodónk attól tart, hogy haderejének alakulatai túlságosan a páncélosokra támaszkodnak. Mit ajánlanál gyorsreagálású alakulatok számára? – E… e… egy és… és… csomó dolgot – dadogta Diamond. A szikrába! Reszket, mint a nyárfalevél! Nem pillantott felénk, de izgett-mozgott, és láthatóan csorgott róla a veríték. Ahhoz képest, hogy alvilági fegyverkereskedelemmel foglalkozik, elég rosszul viseli a nyomást. Diamond a nőről Éjforgatóra pillantott, aki a kezét összekulcsolta a háta mögött. Jegyzeteim szerint Éjforgató ritkán beszélt az üzleti tárgyalásokon, jobban szerette a kegyenceit használni e célra. Japán szokás. A beszélgetés folytatódott, Éjforgató továbbra is egyenes háttal, szótlanul figyelt. Még akkor sem kezdték el nézegetni a falon sorakozó fegyvereket, amikor Diamond utalt rá, hogy lehet. Odavitették vele a fegyvereket, és mindig az egyik segéd vizsgálta meg az árut, és az is kérdezett. Igen praktikus, állapítottam meg, de idegességemben én is izzadtam, és verejték csorgott le halántékomon, így koncentrálhat Diamondra, tanulmányozhatja őt, eltöprenghet, és még beszélgetnie sem kell. – Megvan – suttogta lány. Visszapillantottam, és láttam, amint körbeforgatta a mobilt, de levette a kijelzőfényét. Megmutatta Abrahamnek a Tia által küldött térképet. Nagyon közel kellett hajolnia, hogy bármit is láthasson, mert Megan szinte teljesen elsötétítette a képet. A férfi felszisszent. – Két métert vissza, és egy-két fokkal lefelé. Beletelik pár percbe. – Akkor láss neki! – suttogta Megan. – Segíts közben elkotorni a port! Megan odébb csúszott, Abraham pedig kezét a földre téve beizzította a tenzort. Hatalmas acéllemez porladt szét az érintése nyomán, alagutat hozva létre, amin átmászhatunk majd. Megan kikotorta az acélport, Abraham összpontosított. Visszafordultam, és olyan halkan lélegezve, ahogy csak tudtam, figyeltem a csoportot. A tenzor nem volt zajos, halkan rezgett, remélhetőleg nem tűnt fel senkinek. – …a Nagyúr szerint ez a fegyver pocsék – adott vissza egy géppuskát a szolga. – Csalódtunk a kínálatodban, kereskedő. – Nehézfegyver kell, de nem rakétavető. Azért ez fogós kérdés, én… – Mi volt itt a falon? – szólalt meg ekkor egy halk, kísérteties hang. Olyan volt, mint egy hangos suttogás, enyhén akcentusos, mégis átható. Összeborzongtam. Diamond megdermedt. Kissé följebb emeltem a célkeresztet. Éjforgató a fegyverfal előtt állt, és fölfelé mutatott. Oda, ahol kampók lógtak ki a falból, a gauss-puska hűlt helyére. – Volt itt valami, igaz? – kérdezte, pedig szinte sohasem beszélt közvetlenül senkihez. Rossz ómen. – Ma nyitottál. Már üzleteltél? – Én… én nem beszélek más vevőkről – dadogta Diamond. – Tudhatod. Éjforgató újból felnézett. Abban a pillanatban Megan levert egy dobozt az acélpor kiásása közben. Nem volt hangos, ő észre sem vette, hogy mi történt. De Éjforgató hirtelen felénk fordította a fejét. Diamond követte a tekintetével. Minden idegszálában remegett, úgy vacogott a foga, hogy papírt lehetett volna lyukasztani vele.

– Észrevett az Idol – suttogtam. – Mi? – kérdezte Abraham elmélyülten. – Ti csak… folytassátok… – Fölegyenesedtem. – Maradjatok csendben! Itt az ideje ismét improvizálni.

18 Megan halk sziszegésével nem törődve a vállamra kaptam Abraham fegyverét, és mielőtt visszatarthatott volna, kiléptem a dobozok mögül. Az utolsó utáni pillanatban jutott eszembe, hogy a fülhallgatót kitépjem a fülemből, és elrejtsem. Mikor kiértem az árnyékból, Éjforgató katonái azonnal fegyvert szegeztek rám. Belém hasított a félelem, a védtelenség bizsergető érzése. Utálom, ha fegyvert fognak rám… de azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mentem tovább. – Főnök! – kiáltottam a fegyverre mutatva. – Megjavítottam. A tár most már könnyen kijön. Éjforgató katonái az Idolra sandítottak, mintha várnák a tűzparancsot. Ő összekulcsolta kezét a háta mögött, és fürkésző szemmel végigmért. Észre sem vette, hogy könyöke a falban van, áthatolt a szilárd acélon. Mozdulatlanul tanulmányozott. Az ostobák pedig nem lőttek. Jó jel. Gyerünk, Diamond! – szuggeráltam, miközben próbáltam nem idegesnek látszani. – Ne állj ott, mint egy rakás szerencsétlenség, mondj vala… – A kioldószerkezet rendetlenkedett? – bökte ki a kereskedő. – Nem, főnök! – sóhajtottam fel. – A tár egyik oldalt kissé meghajlott. – Tisztelettudóan bólintottam Éjforgató és a szolgahad felé, majd odamentem, és rátettem a fegyvert a fali tartóra. Szerencsére passzolt. Sejtettem, hogy így lesz, mivel közel azonos méretű, mint a gauss-puska. – Nos, Diamond – folytatta Éjforgató szolgája. – Talán mondhatnál pár szót erről itt. Olyan, mint egy… – Nem – lehelte Éjforgató. – Majd a fiú. Dermedten, holtsápadtan fordultam vissza. – Uram? – Szólj egy pár szót erről a fegyverről! – sziszegte. – Új fiú még – magyarázta Diamond –, nem igazán… – Semmi gond, főnök – nyugtattam meg. – Az ott egy Manchester 451-es. Kész erőmű: ötvenes kaliberű, elektronnyomásos tárakkal, melyek egyenként nyolcszáz lövedéket képesek tárolni. A tűzváltó rendszer egyes lövést, rövid sorozatot és teljes automata sorozatot biztosít. Gravatonikus hátrasiklás-csökkentővel és opcionális szupernagyítós céltávcsővel rendelkezik, van benne vevőkészülék, lőtávolság-kereső és egy távirányítású tüzelési mechanizmus. Ezen kívül tartalmaz egy állítható gránátvetőt, és fel van szerelve páncélátütő gyújtólövedékkel is, uram. Jobb fegyvert keresve sem talál. Éjforgató bólintott. – És ez itt? – mutatott a mellette lévőre a falon. A tenyerem izzadni kezdett. Zsebre dugtam. Az ott egy… izé… igen! – Browning M3919-es, uram. Kevésbé jó fegyver, de remek áron. Szintén ötven kaliberes, de nincs hátrasiklás-csökkentő, gravatonika és elektronnyomás. Valamire ráerősítve kiválóan működik, remek hűtőborda van a puskacsövön, közel nyolcszáz lövést képes leadni egy perc alatt. Egymérföldes hatósugarú, rendkívül pontos fegyver. A folyosón csend lett. Éjforgató fölnézett, aztán csatlósaihoz fordult, és kurtán intett. Ettől majdnem hátrálni kezdtem a félelemtől, de csak megnyugtatta őket. Úgy tűnik, átmentem Éjforgató vizsgáján. – A Manchestert kívánjuk megnézni – jelentette ki a nő. – Pontosan ilyet keresünk, korábban is mondhattad volna. – Kínosnak tartottam, hogy problémák vannak a tárral – szabadkozott Diamond. – Attól tartok, gyakori hiba ez a Manchestereknél, de minden fegyvernek megvan a hátránya. Úgy tudom, ha lereszeled kissé a tár felső peremét, sokkal könnyebben kivehető. Leveszem, hogy megnézhessétek… A társalgás folytatódott, rólam pedig elfeledkeztek. Visszatérhettem volna oda, ahol nem vagyok útban. Próbáljak lelécelni? Gyanús lenne megint visszasétálni az alagút végébe, nem? A szikrába! Attól tartok, sikerült eladnom nekik Abraham puskáját! Remélem, megbocsátja. Ha ő és Megan kijutottak, nekem annyi a dolgom, hogy várok, míg Éjforgató elmegy, aztán utánuk osonok. A várakozás tűnik a legjobb megoldásnak. Azon kaptam magam, hogy Éjforgató hátát bámulom, mialatt csatlósai tovább tárgyaltak. Nagyjából háromlépésnyire lehettem tőle. Háromlépésnyire van tőlem Acélszív három hű csatlósának egyike, a leghatalmasabb élő Idol? Itt van előttem.

Én pedig hozzá sem érhetek. Vagyis, szó szerint sem érhetek hozzá, mivel testetlen. De most átvitt értelemben gondoltam. Amióta a Vész megjelent az égbolton, mindig így volt. Annyira kevesen mertek ellenállni az Idoloknak. Tanúja voltam, amint meggyilkolnak egy gyereket a szülei szeme láttára, de senki sem mert kiállni érte, vagy megálljt parancsolni az Idolnak. Minek? Ugyanúgy megölik őt is. Bizonyos szempontból velem is ez történik most: itt állok mögötte, mégis a menekülésen jár az eszem. Mindenkit önzővé tettek. Összevont szemöldökkel bámultam Éjforgatót. Ezért gyűlöllek titeket. Minden Idolt. Főként Acélszívet. – …szüksége lenne néhány speciális törvényszéki orvos szakértői eszközre is – mondta éppen a szolga. – Tisztában vagyunk azzal, hogy nem a szakterületed. – Új-Chicagóba mindig hozok egyet-kettőt – mosolygott rá a kereskedő. – Kizárólag nektek. Íme, megmutatom, mit! Nem hittem a szememnek és fülemnek. Befejezték a Manchesterről szóló tárgyalást, megvették, és rendeltek belőle még háromszázat. Diamond pedig vígan megkötötte az üzletet, holott a fegyver nem is az övé. Törvényszéki eszközök. Felderengett valami. Diamond odaballagott az asztalához pár dobozért. Észrevett, és intett, hogy távozhatok. – Visszamehetsz a raktárba, és folytathatod a leltárt, kölyök! Itt nincs rád szükségem! Engedelmeskednem kellett volna, de hülye lépésre szántam el magam. – Már majdnem befejeztem, főnök. Maradnék, ha lehet. Még keveset tudok a törvényszéki eszközökről. Megtorpant, és alaposan végigmért. Én igyekeztem a lehető legártatlanabbul nézni, kezemet a kabátzsebembe dugva. A hang a fejemben azt hajtogatta: Hülye vagy, hülye vagy, de nagyon hülye vagy! Viszont mikor hullik az ember ölébe még egy ilyen lehetőség? A törvényszéki eszköz a bűnügyi helyszíneléskor használt szerkezeteket foglalta magába. Én pedig egy icipicit többet tudtam az ilyen dolgokról, mint mondtam. Olvastam róluk. Tudtam, hogy a DNS-t és az ujjlenyomatokat UV-fénnyel keresik. Ultraibolya-sugárzással, ami jegyzeteim szerint Éjforgató gyengesége. – Rendben – fordult vissza Diamond kotorászni. – Csak ne kerülj a Nagyúr útjába! Pár lépéssel hátrébb léptem, és lesütöttem a szemem. Éjforgató ügyet sem vetett rám, csatlósai keresztbe font karral állták körül, Diamond pedig elővonszolt egy rakás dobozt. Kérdezgetni kezdte őket, mire van szükségük, és válaszaikból hamarosan kiderítettem, hogy az új-chicagói kormányzat – Éjforgató, vagy talán Acélszív – nyugtalan Véletlen kivégzése miatt. Kerestek Idoljelző eszközt, de Diamondnál nem volt ilyen. Azt mondta, Denverben hallott erről, de kiderült, hogy semmi valóságalapja – ezek szerint a Leszámolók diszkosza még a Diamond-félék előtt is ismeretlen fogalom. Olyan szerkezetet is kerestek még, amivel pontosan meg lehet határozni a lövedékek és bombák eredetét. Ezt az igényt ki tudta elégíteni – főleg a bombák lenyomozását. Több szerkezetet is előpakolt a kartondobozból és a sztirolhabból, például egy szkennert, amely a keletkezett por vizsgálatával rekonstruálta a robbanóanyag alkotóelemeit. Feszülten várakoztam, közben pedig az egyik szolga kivett egy kétoldalt lezárt, fémbőröndszerű tárgyat, és kinyitotta. Több kisebb dolgot tartalmazott a sztirolhabba ágyazva, amik pontosan úgy néztek ki, mint az olvasmányaimban szereplő törvényszéki készletek. Kis adattár volt a tetején, ami halványan világított a bőrönd kinyitásakor – ez a használati utasítás. A nő unottan lengette meg a mobilját, és letöltötte. Én is odaléptem, és ugyanezt tettem. Furán nézett rám, de azonnal el is feledkezett rólam, és a tárgyakhoz lépett. A szívem majd kiugrott, amint végigböngésztem az utasítás tartalomjegyzékét, és ráleltem a keresett kifejezésre: ujjlenyomat-kereső UV-fény, csatlakoztatott videokamera. Végignéztem az utasítást. Most már csak ki kéne szedni a dobozból… A nő kivett valamit, és alaposan megvizsgálta. Nem ujjlenyomat-olvasó volt, úgyhogy nem is figyeltem. Amikor nem nézett oda, elcsentem az olvasót, mintha csak babrálnék vele, és igyekeztem naiv kíváncsiságot színlelni. Bekapcsolt. Kéken fénylett az eleje, és képernyő volt a hátulja: úgy működött, mint egy digitális kamera, csak éppen ultraibolya fény volt az elején. Úgy működik, hogy az ember rávilágít a tárgyakra, és megörökíti azokat, amiken ujjlenyomat jelenik meg. Hasznos, ha valaki DNS után kutat, mert rögzíti a látottakat. Bekapcsoltam a kamerát is. Amire készülök, lehet, hogy az utolsó cselekedetem lesz. Sokkal kevesebbért is láttam embert meghalni. De Tiának komolyabb bizonyítékra van szüksége, és itt az idő, hogy megszerezzem. Fölkapcsoltam a fényt, és ráirányítottam Éjforgatóra.

19 Éjforgató azonnal megpördült. Lehajtott fejjel oldalra fordítottam az UV-fényt, mintha a szerkentyűt tanulmányozva próbálnám kideríteni, hogy működik. Az volt a cél, hogy úgy tűnjön, mintha véletlenül világítanék rá, miközben ügyetlenkedem. Nem néztem őt. Nem nézhettem őt. Nem tudhattam, a fény megtette-e hatását, de ha igen, és gyanítja, hogy tanúja voltam, akkor végem. De így is végem. Idegölő volt nem tudni a fény hatását, de a szerkezet készített felvételt. Elfordultam Éjforgatótól, és fél kézzel benyomkodtam a gombokat az oldalán, mintha működésre bírnám. Másik, remegő kezemmel ezalatt kipattintottam a memória-kártyát, és tenyerembe rejtettem. Éjforgató még mindig figyelt. Éreztem hátamon a tekintetét. A helyiség elsötétült, az árnyak megnyúltak. Tőlünk kicsit távolabb Diamond javában magyarázta a kezében tartott eszköz használatát. Senki sem vette észre, hogy magamra vontam az Idol figyelmét. Én is úgy tettem, mintha nem tűnt volna fel, pedig szívem a torkomban dobogott, egyre erősebben. Még szerencsétlenkedtem egy sort a leolvasóval, aztán fölemeltem, mint aki végre-valahára kitalálja, hogy működik. Előreléptem, hüvelykujjamat a falhoz nyomtam, visszaléptem, és megnézegettem, milyen, ha UV-fényt vetítek rá. Éjforgató nem mozdult. Azon agyalt, mit tegyen. Ha megöl, akkor megvédi magát, ha észrevettem az UVfény hatását. Megteheti, mondhatja, hogy megsértettem a személyes terét, vagy ferde szemmel néztem rá. A szikrába! Hiszen még ürügyet sem kell keresnie! Elvégre azt tesz, amit akar. Ez viszont számára is veszélyekkel járhat. Valahányszor váratlanul vagy szeszélyesen csapnak le, elindul a gondolatlavina, hogy vajon a gyengeségüket próbálták-e leplezni. Csatlósai látták, amint kézbe veszem a keresőt, ki tudják következtetni az okot. Ezért, hogy biztosra menjen, Diamondot is el kéne tennie láb alól. És a Biztonságiakat. Talán a saját szolgáit is. Csorgott rólam a veríték. Iszonyatos volt ott állni. Még csak nem is fordulhattam szembe vele, ő pedig a meggyilkolásomon törte a fejét. Legszívesebben megpördültem, a szemébe néztem, és leköptem volna, mielőtt megöl. Nyugalom, mondogattam magamnak. Letörölve képemről az elszántságot, odapillantottam, és úgy tettem, mintha csak most venném észre, hogy bámul. Egy tapodtat sem mozdult, a kezét összekulcsolta a háta mögött. A fekete öltöny és a fekete nyakkendő miatt csupa fekete vonal alkotta a sziluettjét. Rezzenéstelen arc, áttetsző bőr. Ami történt, annak nem volt nyoma – már ha egyáltalán történt valami. Mikor rápillantottam, ijedten kezdtem hátrálni, színlelnem sem kellett a félelmet. Éreztem, amint elsápadok. Elejtettem az ujjlenyomat-leolvasót, és halkan felnyikkantam. A szerkezet elrepedt. Káromkodva hajoltam le érte. – Mit csinálsz, te ostoba? – sietett oda Diamond. Nem a kütyü érdekelte, sokkal inkább aggódott, hogy valamivel megsértettem Éjforgatót. – Végtelenül sajnálom, nagyuram. Kétbalkezes, de az összes közül még ő volt a legjobb. Tényleg… Diamond itt elhallgatott, mert az árnyékok egyre nagyobbak lettek, örvényleni kezdtek, és vastag, fekete kötéllé lettek. Ő hátratántorodott, én felegyenesedtem, de a sötétség nem engem fojtott meg, hanem a leesett szerkentyűt emelte föl. A feketeség tócsába gyűlt a földön, kavargott és bugyogott. Éj forgató fölemelte az indáival, és szenvtelen arccal tanulmányozta. Felénk pillantott. Még nagyobb sötétség terült szét körülöttünk, és körbefonta a szkennert is. Egy reccsenés. Minta száz diót törtek volna fel egyszerre. Az üzenet világos: ha zavarod köreimet, te is így jársz! Éjforgató ügyesen palástolta az UV-szkennertől való félelmét és elpusztítását egy fenyegetéssel. – Én… – suttogtam. – Főnök, mi lenne, ha tényleg visszamennék leltárazni, ahogy kérted? – Rögtön azzal kellett volna kezdened! – dohogott Diamond. – Menj! Hátat fordítottam, és oldalamhoz szorított kézzel elsiettem; ott rejlett ugyanis a memóriakártya. Szaporáztam, nem törődve azzal, mit gondolnak. Végül már futottam. A dobozok és az árnyékok viszonylagos menedékéhez érve, a földhöz közel ráleltem a falból kivésett alagútra.

Lefékeztem, mély levegőt vettem, és négykézlábra ereszkedve bekúsztam a nyíláson. Átcsusszantam a két méter hosszú acélon, és kibukkantam a másik végén. Valami karon ragadott, én pedig ösztönösen visszarettentem. Fölnéztem, és már elképzeltem Éjforgató életre hívott árnyait, amint felém nyúlnak, ám megnyugodva láttam az ismerős arcot. – Pszt! – súgta Abraham a karomat szorítva. – A nyomodban vannak? – Nem hiszem – suttogtam. – Hol a puskám? – Ööö… eladtam az Idolnak. Abraham összeráncolta a homlokát, aztán félrevont az alagút egyik oldalára, ahol Megan az én puskámmal fedezett minket. Abszolút profin, ajkát összeszorítva fürkészte a közeli alagutakat. Fényt csak a Megan és Abraham vállára szíjazott mobilok adtak. Abraham bólintott, és szótlanul menekültünk lefelé az alagutakon. A katakombák következő elágazásánál Megan kivette a tokjából az egyik kézifegyvert, és odahajította a puskámat Abrahamnek, pedig én nyújtottam ki érte a kezemet. Bólintott a férfinak, aztán feladatához hűen előresietett az acélfolyosókon. Sokáig mentünk így, szótlanul. Eddig is totál elvesztettem a tájékozódási képességemet, és annyiszor elkanyarodtunk, hogy már azt sem tudtam, merre vannak a felső utcák. – Oké. – Abraham leállt, és visszahívta Megant. – Szusszanjunk egy kicsit, és győződjünk meg róla, nem követnek-e. – Leült az alagút kiszögellésébe, ahonnan láthatta a mögöttünk elterülő részt és a nyomunkba eredőket. Inkább arra a karjára támaszkodott, amelyik oldalán nem kapott golyót. Mellékuporodtam, Megan is. – Váratlan lépésre szántad el magad odafent, David – kezdte Abraham nyugodtan. – Nem volt időm gondolkodni. Megneszelték az ásást. – Igaz, igaz. Utána Diamond még javasolta is, hogy menj, és te mégis maradtál? – Akkor hát… hallottátok? – Nem kérdezném, ha nem hallottam volna. – Elnézett az alagútba. A lányra pillantottam, aki hűvösen végigmért: – Amatőr! Előhalásztam a zsebemből a memóriakártyát. Abraham kétkedve nézte. Ezek szerint nem látták, mit műveltem Éjforgatóval. Beletettem a mobilomba, és letöltöttem az infót. Három érintéssel később elindult rajta az UV-fényes videó. Abraham odahajolt, és még Megan is elfordította a nyakát, hogy láthassa. Visszafojtott lélegzettel figyeltem. Abban sem voltam biztos, hogy a sejtésem beigazolódik. Ha igen, nem tudhattam, hogy egyetlen gyors mozdulattal sikerült-e használható felvételt készíteni. A videofelvételen megjelent a padló, aztán a lencse előtt hadonászó mancsom. Utána Éjforgató! Megdobbant a szívem. Megérintettem a képernyőt, hogy kimerevítse a pillanatot. – Te ravasz kölyök! – mosolygott Abraham. Éjforgató fél teste ugyanis materializálódva jelent meg a kijelzőn. Nehéz volt kivenni, de ott állt. Az UV-fény előtt nem volt áttetsző. A teste mintha besűrűsödött volna. Egy újabb képernyőérintéstől az UV-fény elhaladt, amitől Éjforgató ismét testetlenné vált. Mindössze pár másodperces videó, de éppen elég. – Törvényszéki ujjlenyomat-leolvasó – magyaráztam. – Úgy gondoltam, ez az ideális lehetőség, hogy biztosra tudjunk… – El sem hiszem, hogy kihasználtad a lehetőséget – súgta Megan –, anélkül, hogy bárkitől engedélyt kértél volna. Mindhármunkat kinyírhattak volna. – De nem így történt – zárta le a vitát Abraham. Kivette kezemből a kártyát, és különös tisztelettel tanulmányozta. Aztán felnézett, mintha eszébe jutott volna, hogy eredetileg az alagutat akarta szemmel tartani, hátha a nyomunkban vannak. – Ezt el kell juttatnunk a Professzorhoz, méghozzá azonnal. Szép munka! Indulásra készen felállt, én pedig alig tudtam palástolni az örömömet. Meganhez fordultam, aki ha lehet, még ridegebben és ellenségesebben pillantott rám, mint ezelőtt. Ő is feltápászkodott, és követte a férfit. Hogy a szikrába lehet lenyűgözni ezt a lányt? Megcsóváltam a fejem, és utánuk siettem.

20 Mikor visszaértünk, Cody még küldetésen volt, Tiának kémkedett. A nő intett, hogy a nagyterem hátsó asztalán némi étel várja, hogy elpusztítsák. – Menj, mutasd meg a Profnak a szerzeményedet! – mondta Abraham a raktárba menet. Megan a kaja felé vette az irányt. – Te hová mész? – Új fegyverre lesz szükségem – válaszolta mosolyogva, és eltűnt az ajtóban. Nem szidott le azért, amit a fegyverével tettem, mert belátta, hogy megmentettem a csapatot. Azaz, remélem, így gondolja. Mert azért hallottam a hangjából, hogy fájlalja az elvesztését. Szerette azt a fegyvert. Érthető, hogy miért; nekem sohasem lehetett ilyen nagyszerű fegyverem. A Prof nem volt a nagyteremben. Tia kérdőn nézett rám. – Mit mutatsz a Profnak? – Elmesélem – telepedett mellé Megan. Tia körül az asztalon papírok és a szokásos kólásdobozok hevertek. Úgy láttam, hogy előkerítette a Cody által említett biztosítási dokumentumokat, és már gépre vitte őket. Ha a Prof nincs itt, akkor valószínűleg a dolgozószobájában, a képalkotónál van. Odamentem, és halkan megkopogtattam a falat – az ajtót ugyanis csak függöny helyettesítette. – Gyere be, David! – szólt ki. Tétováztam. Azóta nem jártam ott, hogy megosztottam a csapattal a tervemet. A többiek ritkán mentek be. Ez a Professzor szentélye, és ha beszélgetésre kerül a sor, inkább ő szokott kijönni, mint mások bemenni. Segélykérőn pillantottam Tiára, aztán Meganre, de mindkettejük arcán meglepetést láttam, meg sem mukkantak. Úgyhogy félrehúztam a függönyt, és beléptem a szobába. Elképzeltem, mit ügyködhet odabent a fali képalkotókkal: kihasználja, hogy a csapat feltörte a kémhálót, éppen a város felett repül, figyeli Acélszívet és csatlósait. A látvány közel sem volt ilyen drámai. – Az ott egy palatábla? A Prof hátat fordított a falnak, amelyre éppen krétával írt. Mind a négy fal, még a plafon és a padló is koromfekete volt idebent, és fehér firkákkal volt tele. – Tudom. – Intett, hogy kerüljek beljebb. – Nem valami modern, mi? Megvan a technológiánk ahhoz, hogy bármilyen formában leképezzem azt, amit akarok, én pedig a palatáblát választom. – Megcsóválta a fejét, mintha mulattatná a saját hóbortja. – De így gondolkodom a legkönnyebben. Megszokás, azt hiszem. Odaléptem hozzá. Most már el tudtam olvasni a falra írtakat. Apró, krétaszerű íróvesszőt tartott a kezében, a szerkezet pedig értelmezte az írását, és a falra festette az általa írt szavakat. A függöny visszahullott, eltakarva a nagyterem fényeit. Alig tudtam kivenni a Profot, az egyetlen fénysugár a hat falfelületen világító fehér betűk halovány derengése volt. Úgy éreztem, mintha a világűrben lebegnék, ahol szavak pislákolnak felém, mint a csillagok és galaxisok a távolból. – Ez micsoda? – kérdeztem a plafonra írt sorokra feltekintve. A Prof bizonyos szöveghelyeket elkülönített a többitől, miközben más részeket nyilak és vonalak kapcsoltak össze. Nem igazán tudtam kihámozni az értelmét. A mi nyelvünkön volt… többnyire. De sok szó nagyon apró betűkkel szerepelt, mintha gyorsírással lenne. – A terv – felelte szórakozottan a Prof. Most nem volt rajta sem védőszemüveg, sem laborköpeny. Mindkettő az ajtó melletti halmon hevert. Fekete ingujját könyékig feltűrte. – Az én tervem? – érdeklődtem. Mosolyát halványan fénylő krétavonások világították meg. – Már nem a tiéd. Bár itt-ott vannak nyomai. Ettől teljesen összeomlottam. – De én próbáltam… A Prof rám nézett, és vállamra tette kezét. – Nagyszerű munkát végeztél, fiam. Mindent összevetve. – De mi volt vele a gond? – fakadtam ki. Éveket… az egész életemet a terv kidolgozásával töltöttem, és egészen idáig szentül hittem a terv sikerében.

– Semmi, semmi – felelte a Prof. – Az elképzeléseid megalapozottak. Meglepően azok. Elhitetni Acélszívvel, hogy felbukkant a városban egy rivális, előcsalogatni és rajtaütni. Bár van egy kis bökkenő: nem tudod, mi a gyengesége. – Hát, ez tény… – Tia minden erejével igyekszik megtudni. Ha bárki kiderítheti az igazságot, akkor az ő – mondta, és mielőtt folytatta volna, egy pillanatra elmélázott. – Az igazat megvallva, nem, nem szabadna azt mondanom, hogy nem a te terved. Mert a tiéd, és nem csak nyomokban. Végignéztem a jegyzetfüzeteidet. Nagyon is jól átgondoltad a dolgokat. – Köszönöm. – De azért még van mit tanulnod, fiam – jelentette ki, levette kezét a vállamról, és odasétált a falhoz. Hozzáérintette krétához hasonló íróvesszőjét, és ettől a szoba betűi forogni kezdtek. Nem tűnt fel neki, hogy én ide-oda tántorogtam, amiért szó szerint forgott velünk a szoba. Egyszer csak megjelent egy új szövegeket előtáró fal. – Kezdjük először azzal, hogy Acélszív gyengeségét még nem ismerjük pontosan. Mi a terved második leggyengébb pontja? – Ööö… Éjforgató kiiktatása? De, Prof, mindössze… – Tévedés – ingatta fejét. – Nem ez az. Törtem a fejem. Nem hittem volna, hogy a tervemnek van gyenge pontja. Mindent kigondoltam, és mindent elsimítottam, mint az arctisztító a kamaszok bőrét. – Akkor lássuk csak! – A Prof nagy levegőt vett, felemelte a kezét, és helyet csinált a falon, mintha csak sarat törölne le az ablakról. A szavakat félreseperte, de nem tűntek el, hanem feltorlódtak egymás hegyén-hátán, mintha a falból újabb papírt görgetne ki. A tiszta űr előtt meglengette a krétát, és írni kezdett. – Első lépés: imitáljunk egy hatalmas Idolt. Második lépés: kezdjük el legyilkolni Acélszív fontos embereit, hadd féljen. Harmadik lépés: előcsalogatni őt. Negyedik lépés: megölni őt. Ezáltal visszaállítod az emberiség reményét, és ellenállásra biztatod a népet. Bólintottam. – Van itt egy kis bökkenő – folytatta, és tovább írt. – Ha csakugyan sikerül Acélszívet eltenni láb alól, akkor azt egy hatalmas Idolt imitálva érjük el. Mindenki azt fogja feltételezni, hogy egy másik Idol áll a győzelem mögött. Mit nyerünk ezzel? – Miután megtettük, bejelenthetnénk, hogy a Leszámolók műve volt. A Prof a fejét rázta. – Nem sikerülne. Senki sem hinné el. Azok után nem, ha Acélszívvel is sikerült nagy nehezen elhitetnünk. – Tulajdonképpen fontos ez? – vontam vállat. – Elvégre meghal. – Halkan hozzátettem: – És beteljesedik a bosszúm. A Prof habozott. A kréta sem írt a táblára. – Igen – felelte. – Tény és való. – Te is meg akarod ölni – léptem oda. – Tudom, mert látom a szemedben. – Mint minden Idolt. – Ennél többről van szó. Látom rajtad. Szigorúan rám sandított. – Mindez nem számít. Életbevágóan fontos, hogy tudják, mi állunk emögött. Te magad mondtad: nem ölhetünk meg minden egyes Idolt. A Leszámolók csoportokban működnek. Egyetlen reményünk, az emberek egyetlen reménye, hogy meggyőzzük őket arról, az ellenállás lehetséges. Ennek érdekében pedig Acélszívnek emberi kéz által kell elpusztulnia. – Ahhoz viszont, hogy előmerészkedjen, azt kell hinnie, hogy egy Idol fenyegeti. – Eszerint már te is érted a problémát… – Hát… – kezdem érteni – Akkor nem fogunk Idolt utánozni? – De. Az ötlet tetszik, legalábbis a szikrája. Csupán sorolom a nehézségeket, amiket meg kell oldanunk. Ha ez a … Fénypont megöli Acélszívet, muszáj megtalálnunk a módját, hogy az esemény után meggyőzhessük az emberiséget arról: valójában mi voltunk. Nem lehetetlen, de azért még töprengenem kellett a terven és kibővíteni. – Oké – megnyugodtam. Akkor sínen vagyunk. Hamis Idol… a tervem alapja azért ott van. – Sajnos sokkal nagyobb nehézség is akad – ütögette a krétával a falat. – A terved megkívánja tőlünk, hogy Idolokat öljünk Acélszív kormányzatából, fenyegetve és kicsalogatva őt ezzel. Azt mondod, azért kell ezt tennünk, hogy bizonyítsuk az új Idol érkezését. Csakhogy ez nem fog menni. – Mi? Miért nem?

– Mert ezek a Leszámolók módszerei. Mi vagyunk azok, akik észrevétlenül teszünk el Idolokat láb alól, és nem mutatkozunk. Gyanakodni fog. Egy igazi rivális agyával kell gondolkodnunk. Aki Új-Chicagót akarja, ennél többre vágyik. Akármelyik Idol találhat magának saját várost, ahol uralkodhat, nem nagy ügy. De akinek Új-Chicagóra fáj a foga, annak nagyravágyó, uralkodói ambíciókkal kell rendelkeznie. Azt akarná, hogy Idolok ugorjanak minden füttyentésére. Tehát ha egyiket a másik után nyírjuk ki, annak nincs értelme. Világos? – Maradjanak életben, hogy mögénk állhassanak? – Szép lassan leesett. – Mert minden egyes meggyilkolt Idollal csökken a hatalmunk, amikor elfoglaljuk Új-Chicagót? – Pontosan! Éjforgató, Tűzlény, talán Konflux… nekik halniuk kell. De igen gondosan kell megválasztani, kit ölünk és kit vesztegetünk meg. – De őket nem lehet megvesztegetni. Nem tudjuk őket meggyőzni arról, hogy Idolok vagyunk, legalábbis nem sokáig. – Most értettél meg egy másik problémát. Igaza van. Kiszállt belőlem minden pezsgés, mint az éjszakára kint felejtett szénsavas üdítőből. Hogyhogy nem láttam ezt a hézagot a tervben? – Pont ezen a két problémán dolgoztam eddig – folytatta a magyarázatát a Prof. – Ha Idolt fogunk utánozni… mivel továbbra is úgy vélem, hogy így kell tennünk… bizonyítanunk kell, hogy mindvégig mi álltunk az egész mögött. Így az igazság elterjedhet Új-Chicagóban, és innen az egész Szétesett Államokban. Nemcsak megölnünk kell: filmre is kell vennünk magunkat. Az utolsó pillanatban pedig még egy feladat vár ránk: körbeküldeni tervünk hírét a megfelelő embereknek, hogy tudjanak róla, és kiálljanak mellettünk. Az olyanoknak, mint Diamond, a nem-idol nagyágyúknak, akik befolyásosak, ugyanakkor nem kötődnek közvetlenül a kormányhoz. – Oké, és mi a második probléma? – Ott kell lecsapnunk Acélszívre, ahol a leggyengébb, mindez nem húzódhat el, és nem összpontosíthatunk csupán Idolokra. Egy vagy két komoly csapást mérünk rá, hogy fenyegetve érezze magát, mindezt úgy, hogy azt higgye, egy riválisa akarja átvenni a hatalmat. – Tehát? A Professzor megérintette a falat, amitől a szöveg a plafonról elé került. Rámutatott egy részre, és bizonyos szavak zölden felfénylettek. – Zöld? – mosolyogtam. – Hogy is van ez a régimódi krétaszeretet? – Létezik zöld színű kréta – mordult fel, és bekarikázott egy szót: csatornarendszer. – Csatornarendszer? – hüledeztem, mivel fenségesebb dologra számítottam, nem egy… rakás szarra. A Prof bólintott. – A Leszámolók sosem támadnak létesítményekre, csak és kizárólag Idolokra. Ha a város egyik legfontosabb infrastruktúráját támadjuk meg, Acélszív azt hiheti, hogy nem a Leszámolók szervezkednek ellene, hanem egy másik hatalom. Olyasvalaki, aki célzottan az ő uralmát akarja megdönteni, legyen az városi lázadók csoportja vagy az ő területére behatoló másik Idol. – Új-Chicago két alapelven nyugszik: a rettegésen és az állandóságon. A város… sok más várossal ellentétben… rendelkezik alapvető infrastruktúrával, ezért vonzó az emberek szemében. Az Acélszívtől való rettegés lebénítja őket. – Ismét átpörgette a szavakat a falon, és elővarázsolt egy hálót, amit krétával rajzolt a szemközti falra. Akár egy vázlatos tervrajz. – Ha megtámadjuk a városi infrastruktúrát, gyorsabban áll ki ellenünk, mintha elkezdjük egyesével kinyírni a szolgáit. Acélszív ravasz. Tisztában van vele, miért jönnek ÚjChicagóba az emberek. Ha elveszíti az alapvető szolgáltatásokat, a csatornarendszert, az áramot és a kommunikációs rendszert, akkor elveszíti a városát. Megfontoltan bólintottam. – Vajon miért…? – Hogyhogy miért? Éppen az imént magyaráztam el… – Itt elhallgatott, rám nézett, és összevonta a szemöldökét. – Nem ezt akartad kérdezni. – Vajon miért törődik ezzel? Miért fáradozik ennyit egy város létrehozásáért, ahol az emberek élni akarnak? Mit érdekli őt, van-e élelem, ivóvíz és elektromos áram? Szívtelenül gyilkolássza őket, mégis gondoskodik róla, hogy mindenük meglegyen. A Prof némán álldogált. Aztán megcsóválta a fejét. – Mit ér királynak lenni, ha nincsenek híveid? Eszembe jutott az a bizonyos nap, apám halálának napja. „Ez az én birodalmam!” Amint végiggondoltam, megértettem valamit az Idolokról, amit kutatásaim ellenére eddig nem fogtam föl. – Nem elegendő – suttogta a Prof –, nem elegendő az isteni hatalom, a majdnem halhatatlanság, az, hogy a parancsodnak engedelmeskednek az elemek, és hogy odafönt szállhatsz a levegőben. Nem elegendő, ha

nincsenek híveid. Ha úgy vesszük, az Idolok mit sem érnek az emberek nélkül. Szükségük van olyanokra, aki fölött uralkodhatnak. Muszáj fitogtatniuk a képességeiket. – Gyűlölöm – suttogtam, pedig nem akartam kimondani. Szinte nem is tudatosult bennem a gondolat. A Prof rám bámult. – Mi az? – kérdeztem. – Most te is kezded, hogy a düh nem vezet sehová? – Annyiszor mondogatták már, a legtöbbször Martha. Azt állította, hogy a bosszúvágy felemészt. – Az érzelmeidhez semmi közöm, fiam – fordult el a Prof. – Nem érdekel, miért harcolsz, ameddig hajlandó vagy harcolni. Lehet, hogy a düh felemészt, de inkább tedd tönkre saját magad, mint hogy Acélszív tegyen tönkre! – Itt szünetet tartott. – Egyébként pedig, ha én intenélek nyugalomra, olyan lenne, mintha a kályha hűtené le a sütőt. Bólintottam. Megértett. Ő is ugyanezt érzi. – Mindezek ellenére a terv összeállt – jelentette ki. – A csatorna-elvezetőnél csapunk le, mivel azt őrzik a legkevésbé. Célunk, hogy úgy intézzük, Acélszív egy rivális Idol támadását sejtse mögötte, ne egyszerűen lázadókét. – Miért, olyan rossz lenne, ha az emberek lázadásnak hinnék? – Kezdjük azzal, hogy őt nem csalogatná elő. Ha azt hinné, hogy a nép lázad, kegyetlen bosszút állna rajtuk, én pedig nem tűröm, hogy ártatlanok fizessenek a mi tetteinkért. – De tulajdonképpen nem ez a cél? Hogy megmutassuk másoknak, hogy föllázadhatunk? Jobban meggondolva, végleg kialakíthatnánk itt a főhadiszállásunkat. Ha pedig mi győzünk, átvehetnénk az uralmat a város felett azután, hogy… – Hallgass! Értetlenül bámultam. – Fiam, mi gyilkosok vagyunk – mondta egyszerre halkan és hevesen. – Profi gyilkosok! Verd ki a fejedből, hogy olyan lázadók vagyunk, akik véget vetnek egy rendszernek, és maguk veszik át az új rendszer irányítását. Ha így gondolkodunk, tévesen tesszük. – Másokat akarunk rávenni az ellenállásra. Inspirálni akarjuk őket. De nem szabad magunkhoz ragadni a hatalmat. Az lenne a vég! Gyilkosok vagyunk. Letaszítjuk Acélszívet a trónjáról, és kitépjük a mellkasából a szívét. Azután engedjük, hogy másvalakik döntsenek a város sorsáról. Én nem kérek belőle. Szavainak hevessége – akármilyen szelíden beszélt is – csendre intett. Nem tudtam mit felelni. Talán csakugyan igaza van. Acélszív meggyilkolása a feladat. Erre kell koncentrálnunk. Különös. Ő nem kezdett el papolni, milyen helytelen dolog a bosszú. Mondhatni, ő az első ember, aki nem mondott valami közhelyeset a bosszúról. – Jó, de szerintem a csatorna nem megfelelő célpont. – Te hol kezdenéd? – Az erőműnél. – Túl jól őrzik – kukkantott a jegyzeteibe, és láthattam, hogy az erőmű vázlatát is elkészítette, köré írt jegyzetekkel, Ő is gondolt erre! Teljesen felvillanyozott, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. – Minél jobban őrzik – óvatoskodtam –, annál hatásosabb a felrobbantása. Sőt, elcsórhatnánk egy energiacellát, ha már arra járunk. Diamondtól ugyanis vettünk fegyvert, de üres. Hatalmas energiaforrásra van szükség a működtetéséhez – mobilomat a falhoz tartottam, és feltöltöttem a gauss-puska működéséről készített videót. Az megjelent a falon, félresöpörve a Prof krétarajzait, és elindult. Szótlanul nézte végig, majd bólintott. – Eszerint hamis Idolunk energiaképességekkel rendelkezik majd. – És pontosan ezért pusztítja el az erőművet – magyaráztam. – Témába vág. – Az Idolok szeretik a témákat és a motívumokat. – Kár, hogy az erőmű kiiktatása önmagában nem állítja meg a Biztonságiakat – töprengett a Prof. – Őket közvetlenül Konflux látja el. Csakúgy, mint bizonyos városrészeket, de információink alapján ezt úgy csinálja, hogy az ott tárolt energiacellákat tölti fel. – Elővette az erőműves tervrajzot. – Egy olyan cella képes lenne működésbe hozni a fegyvert: nagyon tömör, több kakaó van benne, mint képzelnénk. Ha felrobbantjuk az erőművet és a cellák maradékát, komoly pusztulást okoznánk a városban – bólintott. – Tetszik. Veszélyes, de tetszik. – Konfluxra ettől függetlenül le kell csapnunk, mert ez még egy rivális Idol esetén is logikus. Először kiiktatjuk az erőművet, majd a rendőri erőket. Kitör a káosz! Különösen mutatós lenne, ha azzal a fegyverrel ölnénk meg Konfluxot, igazi tűzijátékkal. A Prof helyeselt.

– Tovább dolgozom a terven – jelentette ki, és egy kézlegyintéssel eltüntette a videót. Letörölte, mintha krétával íródott volna. Odébb tolt egy másik betűhalmot, és írásra emelte az íróvesszőjét. Aztán megtorpant, és rám bámult. – Mi az? – csodálkoztam. Odament az asztalra tett Leszámoló-dzsekijéhez, és kihúzott alóla valamit. Átadta nekem: egy kesztyűt. Tenzort! – Gyakoroltál? – érdeklődött. – Még fejlődnöm kell. – Kapd össze magad! Gyorsan! Gyenge csapattal nem indulunk útnak, Megan pedig képtelen mozgásra bírni ezeket. Szótlanul elvettem tőle a kesztyűt, és inkább nem kérdeztem meg, ő miért nem veszi fel. Miért nem hajlandó a saját találmányát használni? De mivel Tia óvatosságra intett, hogy ne nagyon kérdezősködjem, ezért csukva tartottam a számat. – Találkoztam Éjforgatóval… – böktem ki a látogatásom valódi okát. – Micsoda? – Arra járt, Diamondnál. Előbújtam, és úgy tettem, mintha az egyik segédje lennék. És… a készletéhez tartozó UV-fényes ujjlenyomat-vizsgálóval megbizonyosodtam a gyenge pontjáról. A Prof kifürkészhetetlen arccal bámult rám. – Mozgalmas délután lehetett. Feltételezem, az egész csapatot veszélybe sodortad ezzel. – Hát… igen. – Inkább tőlem hallja, mint Megantől, aki minden kétséget kizáróan beszámol majd arról, mennyire eltértem az eredeti tervünktől. – Ígéretes tehetség vagy. Kockáztatsz és eredményt is érsz el. Be tudod bizonyítani az imént mondottakat? – Igen. Filmre vettem.. – Lenyűgöző. – Megan nem így gondolta. – Megannek az tetszett, ahogy eddig mentek a dolgok – mondta a Prof. – Egy új tag érkezése mindig felforgatja a csoportdinamikát. Ezenkívül aggódik, hogy rossz fényben tünteted fel. Még mindig zavarja, hogy nem képes működtetni a tenzort. Megan? Aggódik, hogy rossz fényben tüntetem fel? A Prof tutira nem ismeri őt eléggé. – Na, eredj! – jelentette ki. – Azt akarom, hogy kiválóan bánj a tenzorral, mire odajutunk, hogy megtámadjuk az erőművet. Megan véleményével pedig ne törődj… – Nem fogok. Köszönöm. – …az én véleményemmel törődj! Megtorpantam. A Prof ismét elkezdett a falra írni. Hátra sem fordulva, vészjóslón mondta ki a szavakat. – Eredményeket értél el, ugyanakkor kockáztattad az embereim életét. Feltételezem, hogy senki nem sérült meg, azt már említetted volna. Mint már mondtam: ígéretes vagy. De ha a meggondolatlanságod okán egy emberem meghal, abban az esetben, David Charleston, nem a lány miatt fogsz aggódni. Mert nem marad belőled annyi, hogy felismerhető legyél a számára. Nagyot nyeltem, kiszáradt a szám. – Az életüket bízom rád – folytatta a Prof, még mindig írogatva –, rájuk pedig a te életedet. Ne élj vissza ezzel a bizalommal, fiam! Tartsd kordában a hevességedet! Ne azért cselekedj, mert képes vagy valamire, azért cselekedj, mert úgy helyes! Ezt vésd jól az eszedbe, és minden rendben lesz. – Igenis… – suttogtam, és kisiettem a lefüggönyözött szobából.

21 – Hogy haladtok? – kérdezte a Prof a fülhallgatóban. A fülemhez emeltem a kezem. – Remekül – feleltem. Csuklótartómban volt a mobil, amelyet a Leszámolók készülékeire hangoltunk, hogy kívül essek Acélszív kémhálóján. Kaptam dzsekit is, fekete-vörös laza sportdzsekit, amelynek bélésében vezetékek futottak, és a hátába volt varrva egy kis energiacella, amely erős lökés vagy ütés esetén tompító teret hoz létre a viselője körül. A Professzor maga huzalozta össze nekem, és azzal adta át, hogy kisebb zuhanásoktól és robbanásoktól megvéd, de ne kezdjek el sziklákról leugrálni, és ne lövessem pofán magam. Nem mintha bármelyiket is terveztem volna. Büszkén hordtam. Mert soha nem mondták ki hivatalosan, hogy csapattag vagyok, de ez a két változás gyakorlatilag azt jelentette. Persze, a küldetésben való részvétel is erre utalt. A telefonomra pillantottam, amely azt mutatta, hogy csak a Proffal vagyok összeköttetésben. A képernyő egyetlen érintésére vonalban lehettem a csapat összes tagjával, vagy csak egyetleneggyel, illetve kiválaszthattam, ha több taggal akarok beszélni. – Ott vagytok? – kérdezte. – Itt vagyunk. – Egy koromsötét acél alagútban másztunk, fényt csak a kezemben lévő mobil és előttem Megan mobilja bocsátott ki. A lány most sötét farmert, tapadós pólót és kicipzárazott, barna bőrdzsekit viselt. Éppen a plafont vizsgálta. – Prof – suttogtam elfordulva –, biztosan nem lehetnék Codyval a küldetésen? – Tia és Cody a felmentő sereg – válaszolta. – Már megbeszéltük, fiam. – Lehetnék Abrahammel vagy veled is – hátrapillantottam, és még halkabban hozzátettem: – Megan nem igazán csíp engem. – Nem tűröm, hogy a csapatom két tagja közt feszültség legyen – jelentette ki szigorúan. – Megtanultok együtt dolgozni! Megan profi, menni fog. Tényleg profi. Túlságosan is az. A Prof viszont hallani sem akar erről. Nagy levegőt vettem. Részben a feladat miatt vagyok feszült – ez érthető. Egy hét telt el a Professzorral folytatott beszélgetésem óta. A többi Leszámoló is egyetértett velünk, hogy az erőmű megtámadása, és ezáltal egy rivális Idol utánzása a legjobb terv. Elérkezett a nagy nap. Belopakodunk és felrobbantjuk Új-Chicago energiatartalékait. Ez az első igazi, Leszámolókkal közös akcióm. Végre csapattag vagyok. Eszem ágában sincs gyengének mutatkozni. – Minden oké, fiam? – kérdezte a Prof. – Aha. – Rajta! Kezdődhet a visszaszámlálás! Az órámat úgy állítottam be, hogy tíz perc múlva jelezzen. A Prof és Abraham törnek be elsőként az erőmű központi részébe, a komolyabb eszközök rejtekhelyére. Fölfelé haladva bombákat helyeznek el. Tíz perc elteltével Megannel behatolunk, és ellopunk a gauss-puskához egy energiacellát. Tia és Cody érkeznek utolsóként, a Prof és Abraham által kiásott alagúton át. Ők a felmentő sereg: bármikor mozgósíthatók, segítenek, ha szükséges, de egyébként megmaradnak a háttérben. Irányítanak és ellátnak infóval. Megint nagy levegőt vettem. A másik karomra volt erősítve a fekete bőrtenzor, amelyen zöld csíkok világítottak az ujjbegyektől a tenyérig. Megan végig figyelt, amíg odaértem hozzá az alagút végébe, amelyet Abraham ásott ki előző nap. Megmutattam neki, hol tart a visszaszámlálás. – Biztosan menni fog? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában, bár arca nem árult el semmit. – Azóta sokat haladtam a tenzorokkal. – Elfelejted, hogy én is végignéztem, ahogy gyakoroltál. – Codynak már úgyis kellett egy új cipő. Megan felvonta szemöldökét. – Menni fog – léptem az alagútba, ahol Abraham meghagyott egy földből kiálló acélpillért elég alacsonyan ahhoz, hogy felléphessek rá, és onnan elérjem a plafont. Az óra ketyegett. Szótlanul figyeltünk. Magamban elképzeltem néhány társalgásindító mondatot, de valahányszor megszólaltam volna, nem jött ki hang a

torkomon. Mindig Megan rideg tekintetét láttam magam előtt. Ő nem akar beszélgetni, számára a munka a fontos. Mit érdekel ez engem? – tűnődtem a plafonra pillantva. Az első napot leszámítva soha nem mutatott irányomban mást, mint ridegséget és néha megvetést. Mégis… van benne valami különleges. Nem csak azért, mert gyönyörű, nem csak azért, mert apró gránátokat tart a melltartójában – ami tényleg szuper. Az Üzemben is voltak lányok. De mint mindenki, ők is megalkuvók voltak. Ők úgy mondták: élik az életüket, én viszont tudtam, hogy rettegnek. Rettegtek a Biztonságiaktól és attól, hogy az Idolok megölik őket. Megan nem félt semmitől. Soha. Nem hülyítette a férfiakat, nem rebegtette a szempilláit, nem mondott olyat, amit nem gondolt halálkomolyan. Tette, amit kellett, méghozzá profin. Mindezt őrülten vonzónak tartottam. Bárcsak elmondhatnám neki. De úgy éreztem, olyan nehéz kinyögnöm a szavakat, mint üveggolyókat átlökni egy kulcslyukon. – Én… Ekkor szólalt meg a mobilom. – Indulj! – nézett fel. Miközben azt próbáltam bemesélni magamnak, hogy nem jött jókor a félbeszakítás, kezemet a plafon felé nyújtottam, és lehunytam a szemem. Egyre ügyesebb voltam a tenzorral. Még nem annyira, mint Abraham, de már nem volt ciki. Nem mindig. Tenyeremet az alagút plafonjára helyezve elképzeltem egy lökést, de a kezemet nem mozdítottam, és beindult a rezgés. A moraj az izomautók lelkes dorombolására emlékeztetett, mintha most indítottam volna el a motort üresben. A hasonlat Codytól származott, én inkább úgy mondtam volna: száz epilepsziás csimpánzzal megtöltött, billegő mosógépet tartok. Erre büszke voltam. Kezemet mozdulatlanul tartva nyomtam a plafont, közben pedig dudorásztam a tenzor hangját utánozva. Így könnyebben fókuszáltam. A többiek nem dúdoltak, és a kezüket sem mindig kellett a falhoz nyomni. Egyszer majd én is megtanulom úgy, de egyelőre ez is megteszi. A rezgés egyre erősödött, de én sikerrel fogtam össze őket. Egészen addig, ameddig úgy éreztem, a körmeim is lereszelődnek. Visszahúztam a kezem, és valahogy meglöktem a falat. Képzeld azt, hogy egy méhrajt tartasz a szádban, aztán kiköpöd őket úgy, hogy egy irányba nézzenek. Mindezt a tüdőd és az akaraterőd segítségével. Valami ilyesmi. A kezem lehanyatlott, bevezettem a félig zenei rezgéseket a plafonba, ami halkan megrepedt és megremegett. Acélpor hullott a karomra és a földre, mintha lereszelték volna egy hűtőszekrény oldalát. Megan keresztbe font karral, kétkedően figyelt. Felkészültem a szokásos hűvös, közönyös megjegyzésre. Bólintott, aztán kijelentette: – Szép munka. – Hát, sokat gyúrtam a tenzorra. Kedvenc gépem a konditeremben. – Micsoda? – kérdezte, miközben odahúzta a magunkkal hozott létrát. – Mindegy – legyintettem, fölmentem a létrán, és bedugtam fejem a Hetes reaktor alagsorába. Persze még sohasem jártam a város reaktoraiban. A bunkerekre hasonlítanak magas acélfalukkal és acélkerítéssükkel. Acélszív szereti szemmel tartani a dolgokat. Ez a hely nem egyszerűen erőmű, a felsőbb emeletek kormányirodáknak adnak otthont. Mindezt szigorúan körbekerítik, őrzik és figyelik. Szerencsére az alagsort nem kamerázták be, kamerák főként a bejáratok körül voltak. Megan a kezembe nyomta a puskámat, én pedig kimásztam a felettünk lévő helyiségbe. Egy raktárba jutottunk, ahol néhány, mindig égő villanyt leszámítva, amit… mindig égetnek, sötét volt. A falhoz lapultam, és megérintettem a mobil képernyőjét. – Bent vagyunk – suttogtam. – Jó – szólt bele Cody. Elszégyelltem magam. – Bocs, ezt a Profnak akartam. – Jó helyre irányítottad. Ő kérte, hogy figyeljek rátok. Kapcsold be a fülhallgatód videoadását! A fülhallgatóm az a körbetekerhető fajta volt, kis kamerával a fülem felett. Párszor megérintettem a mobilom képernyőjét, ezzel aktiváltam. – Remek! – mondta Cody. – Tiával megálltunk a Prof-féle bejáratnál. – A Prof ugyanis szerette a biztonsági megoldásokat, ezért gyakran hátrahagyott pár embert, akik végrehajtották az elterelő hadműveletet, vagy elvégezték a főcsapat feladatát, ha azok netán csapdába estek. – Itt csend, rend és hullaszag van – folytatta a szokásosnál is erősebb déli akcentusával –, úgyhogy addig is idegesítelek titeket.

– Lekötelezel – sóhajtottam Meganra pillantva, aki akkor mászott ki a lyukon. – Szóra sem érdemes, öcsi. Ne stíröld már Megan pólóját! – De én nem is… – Vicceltem. Csak így tovább! Poén lesz végignézni, ahogy lábon lő, ha rajtakap. Gyorsan elnéztem a másik irányba. Szerencsére úgy tűnt, Cody nem vonta be Megant a kis telefonbeszélgetésünkbe. Azt kell mondjam, kicsit megnyugodtam attól, hogy Cody vigyáz ránk. Megan és én vagyunk a csapat legújabb tagjai… ha valakinek, akkor nekünk szükségünk van irányításra. Megan vitte a hátizsákot, amit telepakoltunk a behatoláshoz szükséges eszközökkel. Kézifegyver volt nála, ami csakugyan hasznosabb közelharcban, mint az én puskám. – Készen állsz? – kérdezte. Bólintottam. – A mai napon mennyi improvizálásra számítsak a részedről? – tudakolta. – Annyira, amennyi szükséges – morogtam, és a falhoz emeltem a kezem. – Ha tudnám, mikor van az ilyesmire szükség, nem is impró lenne, hanem terv. Kuncogni kezdett. – Számodra ez ismeretlen fogalom. – Ismeretlen? És a tervvel teleírt füzetek, amiket a csapat elé tártam? Rémlik valami? Majdnem kinyírtak a visszaszerzésekor. Mereven elfordult, nem nézett rám. A szikrába ezzel a nővel! A fene sem igazodik ki rajta! Megcsóváltam a fejem, és a falra helyeztem a tenyerem. A város erőművét elsősorban biztonsági rendszere miatt tartották bombabiztosnak. Minden bejáratnál és lépcsőházban van kamera. Arra gondoltam, feltörhetnénk a biztonsági kódot, és belenyúlhatnánk a kamerák felvételeibe. A Prof azt mondta, feltörjük, hogy megnézhessük őket, de hogy a betörés álcázása miatt változtassunk rajtuk? Nos, ez ritkán jön be úgy, mint a régi filmeken. Acélszív nem agyalágyult biztonsági őröket bérel fel, ezek itt észrevennék, amikor a film megakad. Egyébként pedig katonák őrzik a bejáratokat. Mi sokkal egyszerűbben maradunk láthatatlanok: elkerüljük a bejáratokat. A legtöbb teremben nem volt kamera, mivel az ott folyó kutatást és kísérletezést még az épületet vigyázó biztonsági őrök elől is eltitkolták. Egyébként pedig teljesen logikus, hogy ha alaposan szemmel tartják a bejáratokat, akkor észreveszik a betolakodókat is. Elvégre hogyan jutnának egyik helyiségből a másikba? Kezemet fölemelve némi koncentráció után másfél méter széles rést ütöttem a falon. Bevilágítottam a mobillal. Sikerült széttörnöm a falhoz támasztott számítógép egy részét, és keresztül kellett verekednem magam egy asztalon, de odabent nem volt senki. Az éjszaka közepén az erőmű többnyire kihalt, és Tia nagyon gondosan tervezte meg az útvonalunkat, hogy a lehető legkisebb valószínűséggel fussunk össze valakivel. Miután átmásztunk, Megan előkotort valamit a zsákból, és odatette a falhoz az általam fúrt rés mellé. Vészjósló, piros fénnyel villogott. Minden általunk vájt rés mellé bombát fogunk tenni, hogy az épület felrobbantásakor ne tudják azonosítani a tenzor hagyta nyomokat. – Mozgás, mozgás! – szólalt meg Cody. – Minden odabent töltött perccel nő az esélye annak, hogy valaki besétál, és feltűnik neki az a sok átkozottul különös lyuk. – Azon vagyok. – Végighúztam az ujjamat a mobil képernyőjén, és előhoztam Tia térképét. Ha még áthaladunk három szobán, eljutunk egy vészlejárathoz, egy lépcsőházhoz, ahol kevesebb a biztonsági kamera. Remélhetőleg azok is kikerülhetők, ha átvágunk bizonyos falakat, és két szinttel feljebb jutunk. Onnan pedig el kell lopakodnunk a központi raktárhelyiségig az energiacellákért. Elhelyezzük a többi bombát, elcsenünk egykét energiacellát, és futás. – Magadban beszélsz? – érdeklődött Megan. Az ajtóra szegezte a tekintetét, és mellmagasságban tartotta a fegyvert, elszánt arccal és rezzenéstelen karral. – Mondd neki, hogy a fülmanók suttognak – javasolta Cody. – Nekem mindig bevált. – Cody van a vonalban – magyaráztam a következő falrészen ügyködve. – Remek háttértudósítást kapok, és közben fülmanókról beszél. Majdnem elmosolyodott. Esküszöm! Egy pillanatra. – A fülmanók totál valóságosak! – méltatlankodott Cody. – Ők működtetik az olyan mikrofonokat is, mint ez itt. Ők súgják neked, hogy edd meg az utolsó süteményt, pedig te jól tudod, hogy az édesszájú Tia kérte volna. Állj! Rácsatlakoztam a biztonsági rendszerre, és valami közeledik a folyosón. Ne mozduljatok! Megdermedtem, és sietve lecsendesítettem a tenzort.

– Aha, a szomszédos helyiségbe mentek, ahol már égett a villany. Valószínűleg ült már bent valaki, de a felvételeken nem kivehető. Lehet, hogy most úsztatok meg egy rázós szitut. Vagy inkább megúsztátok, hogy aztán jó néhány másikat kelljen megúsznotok. – Mi legyen? – Codyval? – csodálkozott Megan. – Cody, vond be őt is! – kértem kétségbeesetten. – Úgy akarsz a dekoltázsáról beszélni, hogy ő is vonalban van? – tudakolta Cody ártatlanul. – Nem! Én… nem is arról beszéltem! – Rendben. Megan, valaki van a szomszéd szobában. – Opciók? – kérdezte higgadtan. – Kivárhatunk, de már égett bent a villany. Tippem szerint egy éjjeli bagoly dolgozik még mindig. Megan a vállához emelte a fegyvert. – Ööö… – dadogtam. – Ne tedd! – figyelmeztette Cody. – Tudod, mit mond ilyenkor a Prof: akkor ölj őrt, ha muszáj. Senki mást ne ölj meg! – A terv alapján ráadásul beindítjuk a riasztót, ezáltal az épületet a bombák felrobbanása előtt evakuálják. – Nem muszáj beléjük golyót ereszteni… – suttogta Megan szenvtelenül. – Mi mást tennél, kislány? – mondta Cody. – Leütöd őket, és majd ott hevernek, mikor felrobban az épület? Erre nem tudott mit mondani. – Oké – jelentette ki Cody. – Tia most tájékoztatott, hogy létezik másik út: fel kéne másznotok a liftaknán. – Csodás! – sóhajtott Megan. Visszasiettünk a legelső terembe, oda, ahova érkeztünk. Tia új térképet és tenzorpontokat küldött a mobilomra, én pedig azok alapján munkához láttam. Ezúttal egy kicsit idegesebben. Vajon most is véletlenszerűen ott sertepertélő tudósokba és dolgozókba ütközünk? Mi lesz, ha valaki rajtakap? Mi lesz, ha az illető csak ártatlan gondnok? Életemben először éreztem úgy, hogy jobban félek attól, amit talán tennem kell, mint attól, ami velem történhet. Határozottan kellemetlen helyzet. Amit művelünk… gyakorlatilag terrorizmus. De mi vagyunk a jó fiúk, mondogattam magamnak, ahogy rést ütöttem a falon, és előreengedtem Megant. Viszont minden terrorista azt hiszi, hogy ő a jó. Fontos küldetésünk van, de mit számít ez egy takarítónő családjának, ha véletlenül megöljük? Amint átsiettem a következő sötét szobán – ezúttal egy laboratóriumon, ahol csak kémcsövek és más üvegek fénylettek –, nem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól. Úgyhogy Acélszívre összpontosítottam. Iszonyatos, gyűlöletes mosolyára. Amint ott áll, az apámtól elbitorolt fegyverrel a kezében, és rászegezi az alantas emberi lényre. Siker. Ha erre gondolok, minden mást elfelejtek. Persze, még nem tudom mindenre a választ, de legalább a célomat ismerem. Bosszú. Kit érdekel, ha belülről felemészt, és kiüresedem? Ha ezzel erőt ad ahhoz, hogy jobbá tegyem mások életét, kit érdekel? A Prof érti. Én is. Különösebb incidens nélkül jutottunk el a liftaknáig a körülötte lévő raktáron keresztül. Nagy rést ütöttem a falba, Megan bedugta fejét, és felnézett a magas, sötét aknában. – Szóval azt mondod, van felfelé út, Cody? – Persze! Oldalt vannak kapaszkodók. Minden liftaknába szerelnek ilyeneket. – Úgy látszik, Acélszívnek erről nem szóltak az építészek – néztem be Megan mellett. – A falak totál simák. Se létra, se semmi. Kötél vagy kábel sincs. Cody elkáromkodta magát. – Akkor vissza az egész, irány a másik út? – kérdezte Megan. Végigjárattam a tekintetemet a falakon. A sötétség végtelennek tűnt felettünk és alattunk is. – Megvárhatjuk a liftet… – A liftben kamera van – intett Cody. – Akkor a tetején utazunk. – De előtte figyelmeztetjük a benne utazókat, ugye? – tudakolta a lány. – Várunk olyat, amiben nincs senki – mondtam. – A liftek az esetek felében üresjáratok, először hívni kell őket. – Rendben – válaszolt Cody. – A Professzoréknál akadt egy kis bökkenő, várniuk kell, amíg megüresedik a szoba, hogy áthaladhassanak. A Prof üzeni, hogy öt percetek van liftre várni. Ha addig nem történik semmi, terv lefújva. – Jó – suttogtam, és belém hasított a kétségbeesés.

– Lefuttatok nekik néhány szemléltetőképet – folytatta Cody. – Kilépek a veletek való beszélgetésből egy kis időre, de hívhattok, ha kell. A liftet figyelem. Ha megindul, szólok. – A vonal kattant, Cody hullámhosszt váltott, mi pedig várakoztunk. Szótlanul üldögéltünk, és feszülten figyeltük a lift hangját, hátha megindul. Persze, Cody úgyis előbb szúrja ki a videón, mint mi. – Gyakran… gyakran történik ez? – törtem meg a csendet pár perc üldögélés után. A liftakna oldalába rést fúrtam kettőnknek, és oda húzódtunk be mindketten. – Mi? – kérdezte. – Hát, hogy várakozni kell. – Többször, mint hinnéd – bólintott. – A munkánk kulcsa az időzítésben rejlik. A jó időzítéshez pedig rengeteget kell várakozni. – A kezemre pillantott. Akkor tudatosult bennem, hogy az ujjaimmal idegesen pöckölöm a falat. Nagy nehezen abbahagytam. – Ülsz – folytatta egy kicsit kedvesebben –, és vársz. Újra és újra végiggondolod magadban a tervet. Aztán többnyire úgyis dugába dől. Gyanakodva néztem fel. – Mi van? – kérdezte. – Amit az imént mondtál. Az jár az én fejemben is. – Na és? – Ha a terv többnyire úgyis dugába dől, akkor miért ellenzed annyira, amikor improvizálok? Ajkát összeszorította, nem válaszolt. – Nem, nem – folytattam. – Itt az ideje, hogy őszinte legyél velem, Megan. Nemcsak a küldetéssel, hanem mindennel kapcsolatban. Mi történt veled? Miért viselkedsz úgy, mintha gyűlölnél? Te álltál ki értem először, amikor csatlakozni akartam. Az elején elismerően nyilatkoztál rólam, a Prof talán meg sem hallgatta volna a tervemet, ha nem mondtad volna, amit mondtál. Azóta viszont úgy viselkedsz, mintha elefánt lennék az éttermedben. – A micsodámban? – Elefánt… az éttermedben. Izé… aki felzabálja az összes kaját. Aki felbosszant. Meg minden. – Különleges vagy, David. – Aha, persze, minden reggel beveszem a különleges pirulát. Ide figyelj, Megan, nem hagyom, hogy eltereld a szót! Úgy érzem, amióta a Leszámolókkal vagyok, valami nagyon idegesít téged velem kapcsolatban. Ki vele, mi az! Miért fordultál így ellenem? Elfordult. – A pofám az oka? – faggattam. – Mert csak erre tudok gondolni. Elvégre a Véletlenes ügy után totál mellettem álltál. Talán a pofám miatt van. Szerintem nincs túl nagy pofám, ami az átlagpofákat illeti, de elég hülyén néz ki, amikor… – Nem a pofád miatt – vágott közbe. – Nem is hittem, de muszáj, hogy szóra bírjalak. Mondj már valamit! – Mert pokolian dögös vagy, és fel nem foghatom, mi történt kettőnk közt. Szerencsére ez utóbbit már nem mondtam ki hangosan. Sőt, a szememet sem vettem le az arcáról, hátha Cody figyel minket. Hallgatott. – Na? – toppantottam. – Letelt az öt perc! – jelentette ki a mobiljára pillantva. – Nem adom fel ilyen könnyen, úgyhogy… – Letelt az öt perc – jelentkezett be Cody váratlanul. – Bocs, gyerekek! A tervnek lőttek. A lifteket nem használja senki. – Akkor küldj egyet… – motyogtam. Cody felnevetett. – Lehet, hogy belenyúlunk a biztonsági cuccaikba, öcsi, de attól még messze vagyunk, hogy az épület szerkezeteit irányíthassuk. Ha Tia idáig jutna, akkor belülről is felrobbanthatnánk az épületet, akár egy szimpla túlhevítéssel. – Ó! – Felnéztem a koromsötét aknába. Mint egy hatalmas, felfelé nyúló torok… Amin fel kell másznunk… tehát mi vagyunk a… Rossz hasonlat, rossz, rossz, rossz. Enélkül is összerándult a gyomrom. Eszem ágában sincs meghátrálni. Felettünk Acélszív elpusztításának útja. Alattunk pedig még több várakozás és még több tervezgetés. Évek óta tervezgetek.

– Jaj, ne… – szólalt meg a lány. – Mi az? – kérdeztem elmélázva. – Ugye, nem fogsz megint improvizálni? A tenzort viselő kezemmel benyúltam az aknába, odanyomtam a falhoz, és enyhén megrezegtettem. Abraham megtanította, hogyan bocsássák ki különféle erősségű rezgéseket, és azt is mondta, hogy az igazi mesterek úgy képesek váltogatni a rezgéseket, hogy mintákat és alakokat is tudnak a céltárgyba vésni. Jó erősen támasztottam a falat, és éreztem, amint a kesztyű vibrálni kezd. De nem csak a kesztyű. Az egész tenyerem. Az elején megzavart, úgy éreztem, mintha én hoznám létre az erőteret, nem a kesztyű… Mert a kesztyű csak az ütést segít alakítani. Nem vallhatok kudarcot! Ha mégis, a hadművelet lefújva. Ettől paráznom kellett volna, de mégsem így történt. Rájöttem, hogy valami furcsa okból kifolyólag szorult helyzetekben sokkal higgadtabban viselkedem, mint egyébként. Acélszív apám fölé hajol. Lövés dördül. Most nem hátrálhatok meg. A kesztyű rezgeti, a falból egy kis por hullott a kezem köré. Ujjaimmal kitapogattam a művet. – Kapaszkodó? – suttogta Megan, odavilágítva telefonjával. – Mi? Komolyan? – döbbent le Cody. – Kapcsold be a kamerát, kislány! – Egy pillanattal később füttyentést hallottunk. – David, titkolod a tehetségedet. Nem hittem volna, hogy ilyen magas szintű dolgokra vagy képes. Magam is ezt javasoltam volna, ha sejtettem volna, hogy ilyet tudsz. Kicsit odébb tettem a kezem, és egy második fogantyút véstem az első mellé, közvetlenül a bejárati rés mellett. Aztán még kettőt a lábamnak, végül kilendültem a bejárati résből az aknába, úgy, hogy kezem és lábam az általam készített fogantyúkba helyeztem. Kinyújtottam a kezem fölfelé, és bevéstem még egy párat. Feljebb másztam, puskámat a vállamra vetve. Lefelé nem néztem, folytattam a következő párral és így tovább. Tenzorral mászni és vésni egyáltalán nem egyszerű dolog, de sikerült úgy alakítanom a kis fogódzkodókat, hogy mindegyik elején magas kis peremet hagytam, ezáltal könnyebb volt belekapaszkodni. – Lehetséges, hogy a Professzor és Abraham még várjanak egy kicsit? – suttogta Megan alattam. – David jó tempóban halad, de körülbelül még tizenöt percbe telik a feljutás. – Tia kiszámolja – válaszolta izgatottan Cody. – Oké, elindultam David után – suttogta Megan különös, tompa hangon. Lepillantottam: sálat tekert az arca köré. Tényleg! A lehulló por! Nem akarja belélegezni! Okos! Én nehezen tudtam elkerülni, hogy ne szívjam be, pedig acélport lélegezni nem éppen jó ötlet. Abraham szerint a tenzorból származó por nem olyan veszélyes, mint amilyennek hinné az ember, de ez esetben mégsem tartottam egészségesnek. Úgyhogy innentől minden egyes rés kivájásakor lehajtottam a fejem és visszafojtottam a lélegzetem. – Le vagyok nyűgözve – csendült fel a fülemben egy hang. A Professzor! Majdnem hátratántorodtam a döbbenettől, de szerencsére csak majdnem: nem lett volna jó vége. Biztos rácsatlakozott a képrögzítőnkre, és látta a fülhallgatóm kamerájával készülő felvételt. – Stabil, jól megformált rések. Csak így tovább! Hamarosan úgy bánsz majd a tenzorral, mint Abraham. Codyt talán már le is pipáltad. – Olyan aggodalmas a hangod… – szuszogtam két vésés között. – Nem aggódom, David. Meg vagyok lepve. – Muszáj volt – nyögtem a telefonba, miközben felhúzódzkodtam egy újabb szintre. A Prof egy pillanatig nem szólt semmit. – Csakugyan. Figyeljetek! Ugyanezen az úton nem mehettek vissza. Túl sokáig tartana, másfelé kell kijutnotok. Tia mindjárt lenyomozza, merrefelé. Várjátok meg a legelső robbanást! – Értettem – válaszoltam. – És… David… – szólt vissza a Prof. – Igen? – Szép munka! Mosolyogva húztam fel magam. Folytattuk az utunkat fölfelé a liftaknában. Rettegtem, hogy a lift egyszer csak megindul lefelé, bár ez esetben is húsz centiméterre lett volna tőlünk, ugyanis az aknának ezen az oldalán egy létrának volt hely. Csak éppen nem tették oda. Acélszív is ugyanazokon a filmeken nőtt fel, mint mi, mosolyodtam el keserűen, mikor végre elhagytuk a második emeletet. Már csak egy emelet van hátra.

Hirtelen egy pittyenést hallottam. Ránéztem a csuklómra csatolt mobilra. Valaki lecsatlakoztatta a többieket a beszélgetésről. – Nem tetszik, amit a csapatunkkal tettél – szólt bele Megan tompa hangon. Lenéztem rá. Rajta volt a felszereléssel teli hátizsák, orrát és száját eltakarta a sál. Áthatóan nézett fel rám, szeme halványan visszatükrözte a karjára csatolt mobil fényét. Gyönyörű szempár fürkészett a sál leple alól. Mögötte pedig hatalmas, tátongó mélység. Hű! Elszédültem, és megtántorodtam. – Pancser! Figyelj oda! – Te szólítottál meg! – suttogtam, és visszafordultam. – Hogy érted, hogy nem tetszik, amit a csapattal tettem? – Mielőtt felbukkantál, azt terveztük, elhagyjuk Új-Chicagót… – hangzott alattam. – Kinyírjuk Véletlent, aztán elhúzzuk a csíkot. Miattad maradtunk itt. Másztam tovább. – De én… – Fogd már be, most az egyszer hallgass végig! Elhallgattam. – Azért csatlakoztam a Leszámolókhoz, hogy Idolokat öljek, olyanokat, akik megérdemlik. – Itt elhallgatott, majd folytatta: – Az egész Szétesett Államokban Új-Chicago az egyik legbiztonságosabb, legstabilabb város. Szerintem nem szabadna megölnünk a vezetőjét, és nagyon nem tetszik, ahogyan rávetted a csapatot, hogy a te magánháborúdat vívják ellene. Igen, brutális lény, de hatékonyabb más Idoloknál. Nem érdemli meg a halált. Szavaitól ledöbbentem. Nem szabad megölnünk Acélszívet? Nem érdemli meg a halált? Hiszen ez őrültség! Ezúttal nem néztem le. – Most már beszélhetek? – kérdeztem egy újabb kapaszkodó vésése közben. – Oké, ki vele! – Megőrültél? Acélszív zsarnok. – Igen. Elismerem. De hatékony zsarnok. Gondolkozz csak: mit csinálunk éppen? – Felrobbantjuk az erőművet. – És szerinted hány városban vannak még erőművek? – tudakolta. – Van egyáltalán fogalmad róla? Szótlanul másztam tovább. – Portlandben nőttem fel – folytatta. – Tudod, mi történt ott? Természetesen tudtam, de meg sem mukkantam. Szörnyűség. – Az Idolok közti bandaháborúk következtében a város romokban áll – hangja megenyhült –, nem maradt semmi, David. Az égvilágon semmi. Oregon átokfölddé vált, eltűntek a fák is. Nincsenek erőművek, nincs csatornahálózat vagy élelmiszerbolt. Ez történt volna Új-Chicagóval is, ha nem lép közbe Acélszív. Folytattam az utamat felfelé, mialatt a hátamon lassan csorgott a veríték. Felidéztem a lányban lezajlott változást: akkor hidegült el tőlem, mikor először beszéltem Acélszív megbuktatásáról. Akkor viselkedett velem a leggonoszabbul, mikor eredményeket értünk el. Amikor elcsentük a terveimet, és amikor rájöttem Éjforgató gyengeségére. Nem az improvizációk miatt neheztel, hanem a szándékaim miatt. Amiért sikerrel vettem rá csapatát Acélszív meggyilkolására. – Nem akarok olyan dolgok okozója lenni, amik Portlandben történtek – folytatta. – Acélszív csakugyan rettenetes. De csak annyira, amennyit még ki lehet bírni. – Akkor miért nem lépsz ki? – csodálkoztam. – Miért vagy még itt? – Mert Leszámoló vagyok – jelentette ki. – Nem feladatom, hogy ellentmondjak a Profnak. Végzem a dolgomat, Nyápic. Jól végzem. De ezúttal úgy vélem, hibát követünk el. Már megint az általa kitalált gúnynevemen szólít. Bár ez jó jel, mert csak akkor szokta használni, ha kevésbé pipa. Szinte kedveskedően hatott. Mondjuk, kitalálhatott volna valami kevésbé cikit. Például… Idolölő. Az olyan vadregényesen hangzik, nem? Az út további részét szótlanul tettük meg. Megan visszaállította a hullámhosszt, ami arra utalt, hogy a beszélgetésünket befejezettnek tekintette. Talán jobb is így… fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Hogy hiheti, hogy Acélszív uralma alatt élni jó dolog? Eszembe jutott az Üzemben dolgozó többi gyerek és az alsó utcák népe. Igen, nagy részük szintén így gondolkodik: annak tudatában telepedtek le itt, hogy Acélszív szörnyeteg, de Új-Chicagóban még mindig jobb az élet, mint más városokban. Csakhogy ők voltak a megalkuvó réteg… Megan nem ilyen! Ő tettre kész, elképesztő és tehetséges! Hogy gondolkodhat úgy, mint ők? A világról alkotott elképzeléseimet most alapjaiban rengette meg… mármint, amit azt hittem, hogy tudok a világról. A Leszámolók különlegesek, nem?

Mi van, ha igaza van? – A szikrába! – kiáltott Cody a fülembe. – Mi az? – Baj van, gyerekek! Az aknát… Abban a pillanatban közvetlenül felettünk kitárult a liftakna harmadik emeleti ajtaja. Két egyenruhás őr lépett a széléhez, és lebámult a sötétségbe.

22 – Én mondom, valami neszezett odalent – csóválta a fejét egyikük lefelé pillantva, mintha egyenesen átnézett volna rajtam. A liftaknában koromsötét volt, sötétebb, mint amilyenre nyitott ajtókkal számítottam. – Én nem látok semmit – hümmögött a másik, akinek még sokáig visszhangoztak a szavai. Ekkor az első őr lecsatolta az elemlámpát az övéről. A szívem a torkomban dobogott. Elvesztünk! Kezemet a falhoz nyomtam, nem tehettem mást: a tenzor rezegni kezdett, én pedig koncentrálni próbáltam, bár iszonyúan nehéz volt úgy, hogy felülről figyelnek. Felkapcsolta az elemlámpát. – Látod? Hallod? – Úgy hangzik, mint a kazán moraja – vont vállat a második. A falhoz tapasztott kezem rezgése csakugyan hasonlított egy gép hangjára. Nem hagytam abba. Az elemlámpa fénye levilágított az aknába. Majdnem elvesztettem az uralmam a rezgések felett. Képtelenség, hogy nem vettek észre ekkora fényben. Iszonyúan közel vannak. – Semmi sincs odalent – morrantott a második. Micsoda? Felnéztem. Bár alig volt köztünk távolság, nem vettek észre. Totál összezavarodtam. – Hmm… – tűnődött a másik őr –, pedig én most is hangokat hallok. – Biztosan… az izé – zárta le a vitát a másik. – Ó! Persze! Az első őr szépen visszatuszkolta az elemlámpát az övébe. Hogyhogy nem vett észre? Egyenesen rám világított. Mindketten hátraléptek, és visszacsukták az ajtót. A Vész tüzére! Komolyan nem vettek észre, sötét volt? A tenzor ekkor félresiklott… Egy kis üreget akartam a falba vájni, hogy elbújhassunk előlük, ha netán arra kerülne a sor, de mivel nem a vésésre koncentráltam, túl nagy faldarabot szedtem ki magam előtt, és volt-nincs kapaszkodó! A vájat széléhez kaptam, és éppen hogy sikerült megtartani az egyensúlyomat. Óriási porzuhatag hullott rám, aztán odalent Meganre is. Az üreg széléhez lapulva lepillantottam: láttam, amint fölfelé bámul, port pislog ki a szeméből, és… a fegyvere után nyúl? A Vészre! – futott át az agyamon. Az ezüstporral behintett sál mögött a szeme szikrákat szórt. Soha senki szemében nem láttam még ilyesfajta szikrát, rám még nem néztek így. Mintha tapintható lett volna a gyűlölet. A keze még mindig az oldalára erősített fegyvert szorította. – M…Megan? Megtorpant. Fogalmam sincs, mi történt, de egy szempillantás alatt véget ért. A lány pislogott, vonásai kisimultak. – Figyelj oda a porlasztásra, Nyápic! – sziszegte, és letörölte a port az arcáról. – Oké! – bekukkantottam az üregbe, aminek a szélében megkapaszkodtam. – Nahát! Ez egy szoba! – Odavilágítottam a mobillal, hogy a fényben alaposabban szemügyre vehessem. Apró szoba volt: az egyik oldalon néhány rendezett asztal számítógép-terminálokkal, a másikon pedig iratszekrények sora. Két ajtó nyílt ide – az egyik masszív, számkódos páncélajtó. – Megan, ez tutira valódi szoba, és kihaltnak tűnik. Gyere! – felhúzódzkodtam, és bemásztam. A kúszásból hátrafordulva segíteni akartam neki kijutni az aknából a szobába. Tétovázva fogadta el a kezem, és miután kihúztam, szó nélkül továbbment. Ezek szerint megint kezdődik a szokásos ridegség, egy kis aljassággal megspékelve. Muszáj volt leülnöm a szobát a liftaknával összekötő üreg elé, mert képtelen voltam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy különös dolognak voltam tanúja. Kezdjük azzal, hogy az őrök nem vettek észre. Ezek után a lány megnyílt előttem, aztán fél perc múlva ismét bezárkózott. Megbánta volna az őszinteséget? Aggódik amiatt, hogy elárulom a Professzornak az Acélszív meggyilkolásával kapcsolatos álláspontját? – Hová lyukadtunk ki? – szegezte nekem a kérdést. A szoba olyan kis belmagasságú volt, hogy még neki is le kellett hajolnia, hát még nekem. Letekerte magáról a sálat, amiről fémpor hullott a padlóra, aztán elfintorodott, és nekilátott leporolni a ruháját is.

– Gőzöm sincs – feleltem a mobilomra küldött Tia-féle térképet fürkészve ez a szoba ugyanis nem szerepel a térképeken. – Alacsony mennyezet, kóddal ellátott páncélajtó. Nagyon rejtélyes – jegyezte meg, és hozzám vágta a hátizsákot. – Tegyél bombát az üreghez! Én addig felderítem a terepet. Előszedtem egy bombát, mialatt ő feltörte a nem kóddal záródó ajtót, és kinyitotta. Amikor odatettem a szerkezetet a kivésett üreg mellé, feltűnt, hogy a padlónál a falból vezetékek állnak ki. Követtem őket, és éppen egy padlódeszka felfeszítésén szenvedtem, mikor a lány visszatért. – Még két ilyen szobát láttam. Kihaltak, kicsik, és a liftakna mellé épültek. Gyanítom, hogy ez a kazánház és a lift javítására szolgáló cuccok helye, ők viszont szobákat alakítottak ki, amelyek még az épület tervrajzán sem szerepelnek. A többi emelet közt is van hézag? Ott is szobák rejlenek? – Ide nézz! – mutattam a felfedezésemre. Mellém térdelt, és alaposan szemügyre vette a falból kiálló vezetékeket. – Robbanószerkezet. – Ezt a szobát úgy tervezték, hogy kellő időben felrobbanthassák. Durva, mi? – Amit itt rejlik, nagyon fontos lehet. Olyannyira, hogy inkább felrobbantanak egy erőművet, mintsem hogy kiderüljön. Azonnal a számítógépekre pillantottunk. – Miben mesterkedtek ti ketten? – szólalt meg fülünkben Cody hangja. – Találtunk egy szobát, és… – magyaráztam volna lelkesen. – Haladjatok tovább! – vágott a szavamba. – A Prof és Abraham őrökbe futottak, és kénytelenek voltak kinyírni őket. A hulláikat elrejtették, de a többi őr nemsokára a keresésükre indul. Ha szerencsénk van, néhány percig nem tűnik fel senkinek, hogy ők már nem cirkálnak a folyosón. Átkozódva turkálni kezdtem a zsebemben. – Mit keresel? – érdeklődött Megan. – A Diamondtól szerzett univerzális gyutacsot. Tudni akarom, működik-e. – Remegett a kezem, amint a zsebemből előhalászott szigetelőszalaggal a padló alatt talált bombákra ragasztottam a kis, kerek gyutacsot. A toll alakú gyújtószerkezetet is magamnál hordtam. – A Tia-féle térkép alapján – mondta a lány –, csak két szobára vagyunk a raktártól, ahol az energiacellákat tárolják, de egy kicsivel alatta. Összenéztünk, és rögtön kettéváltunk, hogy átvizsgáljuk a titkos szobát. Nincs sok időnk, de muszáj kiderítenünk, mit rejtettek ide. Megan kinyitogatta az iratszekrényeket, és átnézett egy csomó mappát. Én azonnal nekiestem az íróasztalfiókoknak. Az egyikben memóriakártyák voltak. Felmutattam őket a lánynak, és beletuszkoltam a táskába. Ő a mappákat tömködte bele, és átkutatott még egy asztalt, miközben én a falra tapasztott kezemmel rést ütöttem a megfelelő helyen. Mivel a titkos szoba félúton helyezkedett el a két emelet között, nem tudhattuk biztosan, hol található az épület többi részéhez képest. Tehát lyukat fúrtam arrafelé, amerre menni akartunk, nagyon közel a plafonhoz. Egy harmadik emeleti helyiség padlószintje tárult elém. Aha, szóval átfedés van a rejtett szoba és a harmadik emelet között! A térképre pillantva már remekül be tudtam tájolni a titkos szobát. Az alaprajzon ugyanis nagyobb volt a liftakna, mint valójában, és rajzoltak még oda egy nem létező szerelő-aknát, ami megmagyarázta a fogódzkodók hiányát. Az építők azt hitték, a szerelőaknából lehet karbantartani a liftet, de nem sejtették, hogy ennek a helyére titkos szoba kerül. Megannel átmásztunk a harmadik emeleti szobába vezető lyukon. Átsiettünk a konferenciateremhez hasonlító szobán, aztán egy másikon, amely ellenőrző pont lehetett. A falat porlasztva eljutottunk a célunkig: a hosszúkás, alacsony mennyezetű raktárhelyiségbe, ahol az energiacellákat tárolták. – Bent vagyunk – súgta a lány Codynak, amint végre bekúsztunk. A szoba tele volt polcokkal és rajtuk különféle elektromos szerkezetekkel, de nekünk egyik sem kellett. Szétváltunk, és nekiláttunk a keresgélésnek. – Remek! – biztatott minket Cody. – Biztosan itt rejtőznek valahol a kis energiacellák. Tenyérnyi átmérőjű hengereket keressetek, olyan magasakat, mint egy bakancs! Néhány hatalmas, gondosan lelakatolt tárolószekrényt vettem észre a szemközti falnál. – Itt lehetnek – intettem Megannek. Odamentem, a tenzorral seperc alatt leszedtem a lakatot, és mire mellém ért, feltéptem az ajtót. Az egyikben egy csomó, szépen egymásra pakolt zöld hengert találtam. Mint egy miniatűr söröshordó és egy autóakkumulátor keveréke. – Ó, az energiacellák! – sóhajtott fel Cody. – Kezdtem azt hinni, hogy nincsenek ott. Mázli, hogy hoztam magammal négylevelű lóherét a hadműveletre.

– Négylevelű lóherét? – fintorgott Megan a táskájában kutakodva. – Bizony! A jó öreg skót anyaföldről! – Cody, a négylevelű, a legjobb esetben is ír, nem skót lóhere. – Persze – vágta rá habozás nélkül –, ír fickót kellett kinyírnom érte. Előhúztam az egyik cellát. – Nem is olyan nehéz, mint hittem. Tutira van bennük elég kakaó a gauss-puska működtetéséhez? Az a szerkezet sok energiát fogyaszt. – Ezt Konflux töltötte fel – magyarázta Cody a fülemben. – Nagyságrendekkel erősebb bárminél, amit mi készíthetünk vagy vehetünk. Ha ez nem működik, akkor semmi. Hozzatok annyit, amennyit csak bírtok! Tényleg nem volt olyan nehéz, mint hittem, de elég ormótlan alakja volt. Megan hátizsákjából kiszedtük a maradék felszerelést, és előkotortuk belőle a kisebb hátizsákot. Négy cellát sikerült a zsákomba gyömöszölni, Megan pedig áttette a többi eszközünket – pár gyújtószerkezetet, néhány kötelet és némi lőszert – az ő kicsi zsákjába. Laborköpenyt is hoztunk az álcázáshoz. Ezeket elöl hagytam, mivel gyanítottam, hogy szükség lesz rájuk a meneküléskor. – A Prof és Abraham hogy haladnak? – tudakoltam. – Kifelé tartanak – felelte Cody. – És mi hogyan jutunk ki innen? A Prof azt mondta, ne a liftaknán keresztül menjünk. – Megvannak a laborköpenyek? – Naná! – válaszolta a lány. – De amint kilépünk a folyosóra, videofelvétel készül az arcunkról. – Ezt a kockázatot vállalni kell – vágta rá Cody. – Az első robbanásig még van két perc. Felöltöttem a laborköpenyt, aztán leguggoltam, és Megan rám adta az energiacellákkal teli zsákot. Nehéz volt, de viszonylag könnyedén tudtam benne mozogni. Megan is felvette az övét. Jól állt neki. Mint minden. Hátára vette a könnyebb zsákot, aztán szúrós pillantást vetett a puskámra. – Szétszedhető – magyaráztam, és már húztam is ki az agyat, meg a tölténytárat. A biztonság kedvéért bebiztosítottam, végül darabokban betömtem a zsákjába. A köpenyre a Hetes reaktor jelét hímeztük, és mindkettőnknél volt hozzáillő, hamis jelvény. Ezzel az álcával be nem juthattunk volna, mert a biztonsági rendszer szigorúbb ennél, de káoszban segít kijutni – elvileg. Fülsüketítő robbanás rázta meg az épületet. Az első robbanás. Főként az épület kiürítése volt a célja, nem a károkozás. – Rohanjatok! – üvöltötte Cody. Szétporlasztottam az ajtón a lakatot, és kifutottunk a folyosóra. Minden ajtón emberek kukkantottak ki. Még ezen az éjszakai órán is sokan maradtak ezen a szinten. Kék overallos takarítószemélyzet, de főleg laborköpenyes kutatók. – Bomba! – igyekeztem rémületet színlelni. – Valaki megtámadta az épületet! Azonnal kitört a pánik, és minket is magával sodort az épületből kiözönlő emberek tömege. Mintegy harminc másodperc elteltével Cody egy felsőbb emeleten felrobbantotta a második bombát. A padló megremegett, a folyosón rohanó emberek sikoltva meredtek a plafonra. Emberek tucatjai szorongattak aktatáskát és kisebb számítógépeket a kezükben. Valójában még semmi okuk nem volt a pánikra. A legelső bombákat üres szobákban robbantottuk föl, és ügyeltünk rá, hogy az épület ne ezektől omoljon össze. Négy bevezető bomba robban, amiket úgy helyeztünk el, hogy a civileket kiterelje az erőműből. Ezután kezdődnek a valódi robbanások… Végigsiettünk a folyosókon, le a lépcsőkön, mindvégig lehajtott fejjel. Valami szokatlan vett körül. Rohanás közben villant be. Tisztaság! A padló, a falak és a szobák… túl tiszták! Befelé jövet sötét volt, nem láthattam, de világosban már igen. Az alsó utcákon sohasem volt ekkora tisztaság. Nem tetszik ez nekem, hogy minden ilyen makulátlanul tiszta. Futás közben az is egyértelművé vált, hogy az épület túl nagy ahhoz, hogy minden dolgozó ismerje a másikat. Igaz, a józan ész szabályai és kutatásaink azt diktálták, hogy a biztonsági őrök rendelkeznek minden dolgozó biztonsági felvételekkel ellenőrzött portfoliójával. De senki sem igazoltatott minket. Az őrök többsége együtt menekült kifelé a hömpölygő tömeggel, ugyanúgy rettegve a robbanástól, mint mindenki más. Ettől kissé megnyugodtam. Csoportunk már az utolsó lépcsőkön rohant lefelé az előcsarnokba. – Mi folyik itt? – üvöltött ekkor egy biztonsági őr. Felemelte a puskáját, ránk célzott, és elállta a kijáratot. – Mi történik itt? – Idol! – sikoltott Megan levegő után kapkodva. – Zöldruhás! Láttam, amint energiabombákat dobált ide-oda az épületben!

A harmadik robbanásba belereszketett az épület, majd ezt követte még egy sor kisebb. A többi lépcsőházból és a földszinti folyosókról is özönlöttek az előcsarnokba. Az őr káromkodott, aztán szégyen a futás, de hasznos alapon rohanni kezdett. Idolokkal nem szállhat szembe, sőt bajba kerülhet, ha megteszi, még akkor is, ha az illető Acélszív ellenfele. Az átlagember nem hívja ki maga ellen a sorsot, punktum. A Szétesett Államokban ez a legszentebb törvény. Kiözönlöttünk az épületből az előtte elterülő udvarra. Visszapillantva láttam, hogy füst gomolyog a hatalmas erőműből, és a felső ablaksoron több kis robbanás villan a zöld különféle árnyalataiban. A Prof és Abraham igazán kitettek magukért. Kész tűzijátékot rendeztek! – Idol! – sikított fel mellettem egy nő. – Nincs értelme ellenállni… Meganre mosolyogtam, és csatlakoztunk a telek körüli fal kapuit döngető embertömeghez. Az ottani őrök eleinte próbálták elállni a kijáratot, de a következő robbanáskor kitárták a nagykaput. Mi pedig követtük a város sötét utcáira kirohanó többieket, magunk mögött hagyva a füstölgő romokat. – A biztonsági kamerák még jeleznek – tájékoztatott mindenkit Cody. – Az épületben még tart az evakuálás. – Várunk a legutolsó robbantással – mondta nyugodtan a Prof. – Jöjjenek a röpiratok! Mögöttünk tompa pukkanás hallatszott. Tudtam, hogy most szórják a felsőbb emeletekről a városra az új Idol érkezését hirdető röpiratokat. Fénypontnak neveztük el, az én választásom alapján. A lapokon Acélszívet kihívó propagandaszöveg állt: Fénypont átvenni készül a város feletti hatalmat. Megannel oda kellett érnünk az autóhoz Cody tűzparancsa előtt. A vezetőülésre másztam, de a lány ugyanazon az ajtón átjött utánam, és odatuszkolt az anyósülésre. – Én akarok vezetni! – Hé, Nyápic! A múltkor egyetlen háztömbnyi út során összetörtél egy kocsit! – Beindította a motort. – Ha emlékezetem nem csal, kidöntöttél két táblát, és menekülés közben felborogatott kukák szegélyezték az utunkat. – Ajka körül mosoly játszadozott. – Nem az én hibám – magyaráztam vidáman, hátranézve a koromsötét éjszakában füstölgő Hetes reaktorra. – A kukák esedeztek, hogy borítsam fel őket! A rohadékok! – Kezdődik a pirtiparti! – hangzott a fülünkbe Cody figyelmeztetése. Robbanássorozat rázta meg az épületet, amelyhez – gondolom – hozzájárultak az általunk rögzített bombák is. Az erőmű megremegett, az ablakból lángnyelvek csaptak ki. – Ó! – szomorodott el Cody. – Még csak össze sem omlott… – Mindez épp elég – jelentette ki a Professzor. – Behatolásunk nyomait eltüntettük, és az erőmű nem fog egyhamar üzemelni. – Hát, jó – sóhajtott fel Cody, akinek a hangjából tisztán kivehető volt a csalódottság. – Csak azt reméltem, drámaibban fejezzük be. Előkotortam zsebemből a tollgyutacsot. Tutira nem lesz hatása, mert az általunk falhoz rögzített bombák már biztosan felrobbantották a padlóra tett társaikat, de egy próbát megér. Benyomtam a toll végét. Az ezután következő robbanás körülbelül tízszerese volt az előzőnek. Az autónk is belerezgett, a városra törmelék hullott: por és sziklapermet. Megannel egyszerre pördültünk hátra, még éppen idejében ahhoz, hogy lássuk, amint az épület elképesztő robajjal összeomlik. – Ejha! – kiáltott Cody. – Oda süssetek! Biztosan az energiacellák! Megan rám nézett, aztán a tollra, végül felsóhajtott. Pillanatokkal később már a kiérkező tűzoltóautókkal és mentősökkel ellentétes irányban száguldottunk az utcákon a Leszámolókkal megbeszélt találkozóhely felé.

HARMADIK

RÉSZ

23 Nagyokat nyögve húztam fel a kötelet a mélyből, egyik kezemet a másik után rakva. A csiga minden egyes mozdulatnál panaszosan megcsikordult, mint egy kínpadra vont, szerencsétlen egér, akinek szorosabbra húzzák a köteleit. Az emelőt a Leszámolók bunkere előtti alagútban állítottuk fel, az egyetlen lehetséges ki- és bejáratnál. Öt napja intéztük el az erőművet. Azóta lapultunk, és készültünk a következő rajtaütésre: Konflux megölésére, és ezáltal a Biztonságiak lefegyverzésére. Abraham visszatért üzemanyag-beszerző körútjáról. Ez azt is jelentette, hogy a csapat tenzorspecialistájából ismét visszafokoztak ingyen dolgoztatott gyerekké. Húztam, vontam, izzadtam, mint a ló, és már a pólóm is átázott. Aztán felbukkant a mélységből a láda, amit Megan leakasztott, és a bunkerbe gördített. Ezután visszaengedtem a kötelet, a görgős deszkalap és a kötél lehullott az alagút mélyére, ahol Abraham újabb készletet pakolt egy következő ládába. – Nem szeretnél felváltani? – törölgettem a homlokomat. – Nem – mosolygott Megan. Rátolta a ládát egy gördíthető kocsira, és begurította a raktárba a többihez. – Egészen biztos? – dörzsölgettem fájó karomat. – Remekül csinálod, testépítésnek sem utolsó – jelentette ki. Elhelyezte a ládát, leült egy székre, lábát az asztalra tette, és limonádét szürcsölgetve olvasni kezdett a mobilján. Érthetetlen. Megőrjít ez a lány. – Vedd úgy, hogy lovagias vagy – tette hozzá elmélázva, és lapozott a képernyőn. – Megkíméled a védtelen nőt a nehéz munkától, meg minden. – Védtelen? – bukott ki belőlem, de Abraham azonnal szólt, hogy húzhatom. Nekiálltam ismét gürizni. Bólintott. – Elméletben. – Hogy lehet valaki elméletben védtelen? – Az ilyesmit nem könnyű elérni – magyarázta limonádét iszogatva –, csak látszatra könnyű. Mint az absztrakt művészet. Felmordultam: – Absztrakt művészet? – Bizony. Tudod, hogy van ez: egyetlen fekete ecsetvonás a vásznon, aztán ráfogják, hogy valaminek a metaforája, és a végén eladják dollármilliókért! – Ilyen nincs! Mosolyogva pillantott rám. – Már hogyne lenne?! Te sosem tanultál a suliban az absztrakt művészetről? – Az én iskolám az Üzem volt. A számtan alapjai, olvasás, foci, töri. Másra nem jutott idő. – Na de azelőtt? Mielőtt eljött a Vész? – Hagyjál már, nyolcéves voltam, és a chicagói gettóban éltem. Főleg azt tanultam, hogyan kell elkerülni a bandákat és életben maradni a suliban. – Ezt tanultad nyolcévesen? A suliban? Vállat vontam, és visszatértem a munkához. Láthatóan felzaklatta, amit mondtam, de engem is, amit ő mondott. Az ember csak nem ad ki ennyi pénzt ilyen primitív dolgokért! Vagy mégis? Totál összezavarodtam. A Vész előtti idők népe fura egy bagázs lehetett. Felhúztam a következő ládát, ő azonnal ugrott érte, és tolta is el. Kétlem, hogy tudott így olvasni, de mégsem zavarták a megszakítások. Figyeltem, amint nagyokat kortyol az én poharamból. Valami történt közöttünk, amióta a liftaknában rájött az őszinteségi roham. Sok szempontból fesztelenebbül viselkedett körülöttem – amit nem egészen értettem. Nem inkább zavarban kéne lennie? Tudom, hogy nem ért egyet a küldetésünk céljával. Számomra ez sarkalatos pont. De az is igaz, hogy vérbeli profi. Úgy véli, nem kell megölni Acélszívet, mégsem hagyja ott a Leszámolókat vagy kéri áthelyezését egy másik csoportba. Nem tudom, hány van még rajtunk kívül, az ilyesmit csak Tia és a Prof tudja, de biztosan volt legalább egy. Mindegy is, a lényeg, hogy Megan velünk maradt, és nem hagyta, hogy az érzelmei vezessék a munkahelyén. Nem ért egyet azzal, hogy Acélszívnek halnia kell? Sebaj, azok alapján, amiket kiszedtem belőle, hisz az Idolok elleni küzdelemben. Mint egy katona, aki szerint X csata haditerve nem jó ötlet, mégis hű a feletteseihez, és ugyanúgy harcol.

Tiszteltem érte. A szikrába! Egyre jobban belezúgtam. Az utóbbi időben nem volt hozzám kedves, de nyíltan ellenséges vagy rideg sem. Így végre bevethettem csábítási trükkjeimet. Ha lettek volna. Megan a helyére tolta a ládát, én pedig arra vártam, hogy Abraham felszóljon, mikor húzhatom fel a következőt. Abraham viszont kidugta a fejét a kürtőből, aztán nekiállt szétszedni az emelőt. A vállán lévő lőtt seb szépen begyógyult, hála a Leszámolók kötgépének, amitől elképesztően hamar múlnak a sérülések. Ezt a szerkezetet alig ismertem, bár Cody mesélt róla. Úgy nevezte: „a trió utolsó darabja”. A Leszámolók kezében háromféle lenyűgöző találmány összpontosult a Professzor tudós napjaiból: a tenzor, a dzseki és a kötgép. Azok alapján, amiket Abrahamtől megtudtam, a Prof feltalálta a találmányait, majd kicsempészte őket a laborból, ahol régen dolgozott. Ezután kezdett el harcolni az Idolok ellen. Abraham szétszedte az emelő utolsó darabjait is. – Készen is vagyunk? – csodálkoztam. – Bizony ám. – De én több ládát számoltam. – A többi nem fér át az alagúton – magyarázta Abraham. – Cody majd elfuvarozza őket a hangárba. Így hívták a helyiséget, ahol a járműveik parkoltak. Voltam már odabent, hatalmas üreg, benne néhány autó és egyetlen teherautó. Közel sem volt olyan biztonságos, mint a bunker, mivel összeköttetésben kellett lennie a felső utcákkal, tehát nem lehetett az alsó utcákon. Abraham odaballagott a bunkerbe gördített tucatnyi ládához, és a fejét vakargatva végighordozta rajtuk a tekintetét. – Akár ki is pakolhatunk. Elvégre van még egy órám. – Mielőtt? – léptem oda mellé. Csend. – Az elmúlt pár napban sokat voltál távol… Még nagyobb csend. – Nem fogod kiszedni belőle, merre kószál, Nyápic – vetette oda az asztalnál sziesztázó Megan –, de jobb, ha hozzászoksz az ilyesmihez. A Prof gyakran bízza meg őt titkos küldetésekkel. – De… – Ez bántott. Azt hittem, kiérdemeltem a csapat bizalmát. – Ne szívd mellre, David! – vigasztalt Abraham, és egy feszítővassal nekiesett a ládáknak. – Ez nem bizalom kérdése. Bizonyos dolgokat muszáj titokban tartanunk még egymás előtt is, arra az esetre, ha az egyikünk foglyul esne. Acélszívnek megvannak a maga kis módszerei arra, hogy kiszedje az ember titkait. Csakis a Professzor tudhat mindannyiunk minden lépéséről. Jogos. Talán ezért nem tudhatok a többi Leszámoló csoportról. De nem tehetek róla, akkor is felforrt az agyvizem. Abraham kinyitott egy újabb ládát, én pedig unott mozdulattal a zsebembe nyúltam, előhúztam a tenzort, és szétporlasztottam pár láda tetejét. Abraham felvonta a szemöldökét. – Mi van? – sóhajtottam. – Cody a telkemre kötötte, hogy gyakoroljak. – Remekül bánsz vele – mondta, majd az egyik általam kibontott ládából előhúzott egy fűrészporral borított almát, amit nem volt könnyű letisztítani. – Határozottan ügyes vagy, de olykor egy feszítővas sokkal jobb szolgálatot tehet, nem gondolod? A ládákat pedig néha szeretnénk újra felhasználni. Sóhajtva bólintottam. Iszonyú ez a teher. Az erőműbe való bejutáskor érzett hatalmat nehéz elfelejteni. Rést ütöttem a falakon, kapaszkodókat porlasztottam, az akaratom formálta a fémet. Minél többször használtam a tenzort, annál inkább mozgatta a fantáziámat, hogy még mi mindenre lennék vele képes. – Fontos – folytatta Abraham –, hogy ne hagyjuk hátra magunk után a szerkezet nyomait. Képzeld csak el, mi lenne, ha mindenki ismerné! Teljesen más világban élnénk, számunkra sokkal nehezebb körülmények közt. Csalódottan bólogattam, és eltettem a tenzort. – Sajnálom, hogy Diamondnál nem tudtuk eltüntetni a rést. Abraham a pillanat törtrészéig tétovázott, majd annyit mondott: – Igen. Én is. Segítettem kipakolni a készleteket. Megan is csatlakozott, hihetetlenül hatékonyan. Egyfolytában tanácsokat osztogatott, hogy hova tegyük a különféle élelmiszereket. Abraham zokszó nélkül követte az utasításait, pedig a lány csak nemrég volt a csapatnál. A kipakolás felénél tarthattunk, amikor a dolgozószobából elősétált a Professzor. Elmélyülten lapozgatta mappájában a papírokat. – Kiderült valami, Prof? – érdeklődött Abraham.

– Most az egyszer hasznunkra vált a szóbeszéd – jelentette ki a mappát Tia asztalára hajítva. – Az egész város arról beszél, hogy új Idol érkezett Acélszívet párbajra hívni. Mármint a város fele erről beszél, a másik fele pedig a pincében reszket, és várja, hogy elvonuljon a feje felett a küzdelem. – Hiszen ez nagyszerű! – kiáltottam. – Igen… – mondta, de gondterheltnek tűnt. – Mi a baj? – kérdeztem. Megpöcögtette a mappát. – Tia mondta nektek, mi volt az erőműből elcsent memóriakártyákon? Kíváncsiságomat leplezve ráztam a fejem. Vajon megosztja velünk? Akkor kitalálhatom, miben sántikált Abraham az utóbbi pár napban. – Propaganda – mondta a Prof. – Feltételezzük, hogy Acélszív kormányzatának titkos propagandaminisztériumára bukkantatok. A visszahozott mappák sajtóközleményeket, elindítandó pletykák vázlatait és Acélszív tetteinek történetét tartalmazzák. A legtöbb csak kitalált, legalábbis Tia szerint. – Nem ő lenne az első uralkodó, aki dicső múltat fabrikál magának – jegyezte meg Abraham, és tovább rendezgette a fal végébe vésett polcon a csirkekonzerveket. – Miért tenne ilyet Acélszív? – töröltem le az izzadságot a homlokomról. – Hiszen… gyakorlatilag halhatatlan. Nem kell erősebbnek látszania annál, amilyen. – Mert arrogáns – felelte Abraham. – Ezt mindenki tudja. A szeméből, beszédeiből és tetteiből sugárzik az arrogancia. – Így van – bólintott a Prof. – Pontosan ezért különös a talált propagandaanyag. Ezek a történetek ugyanis nem fényezni akarják. Ha mégis, akkor rendhagyó humorú Idollal van dolgunk. A többségük az általa elkövetett támadásokról szól. Meggyilkolt emberek, lerombolt épületek, kisvárosok, amiket állítólag eltörölt a föld színéről. Mindez valójában nem történt meg. – Pletykát terjeszt arról, hogy lakott városokat rombol le? – aggódott Megan. – Nagyon úgy tűnik – mondta a Prof. Beállt közénk, és segített kipakolni a ládák tartalmát. Meglepő módon a Prof jelenlétében Megan abbahagyta a parancsolgatást. – Annyi bizonyos, hogy valaki még nagyobb szörnyetegnek akarja beállítani őt, mint amilyen. – Lehet, hogy lázadó csoportra bukkantunk – csillant fel a szemem. – Erősen kétlem – mondta a Prof. – Egy kormányépület belsejében? Ilyen biztonsági rendszer mellett? Egyébként az elmondásotokból ítélve az őrök tudtak a titkos szobáról. A történetek többségéhez iratanyag is tartozik. Ezeken szerepel, hogy Acélszív eszelte ki őket, és még azt is elismerik, hogy kitalált történetekről van szó, amiket kitalált tényekkel szükséges alátámasztani. – Kérkedett – morrant fel ismét Abraham – és mindenfélét kitalált. Ezért most a minisztériumának kell minden ilyen tervet valóságként feltüntetni, különben hülyének nézik. A Prof bólintott. Elkeseredtem. És én még azt hittem, valami fontosra bukkantunk! Találtunk egy Acélszív fényezésére szakosodott részleget, amely még gonoszabbnak akarja láttatni, vagy mi a Vész… – Ezek szerint Acélszív nem is akkora szörnyeteg, mint amilyen imázsra vágyik? – töprengett Abraham. – Éppen elég gonosz, nem igaz, David? – fordult felém a Prof. – Több mint tizenhétezer ember vére szárad a lelkén – feleltem elmélázva. – Rengeteg ártatlan emberé, nem lehet minden eset csak kitalált. – Ó, nem is. Szörnyű és aljas. És ezt mindenkivel tudatni is akarja. – Akkor is különös – jegyezte meg Abraham. Beletúrtam a sajtosládába, kiszedtem a papírba csomagolt tömböket, és bepakoltam őket a szoba túlsó felén kialakított hűtőverembe. A Leszámolók egy rakat olyat kaját megengedhettek maguknak, amiket én eddig sohasem. Sajtokat és friss gyümölcsöt. Új-Chicagóba az élelmiszereket többnyire importálták, mert itt koromsötét uralkodott, és nem termett zöldség vagy gyümölcs. Acélszív pedig gondosan szemmel tartotta a várost körülvevő gazdaságokat. Fura. Idelent hozzászoktam a drága étkekhez, elképesztően hamar. – Prof – az üregbe tettem egy sajtgurigát –, gondolkoztál már azon, hogy Új-Chicagónak esetleg rosszabb lesz Acélszív nélkül, mint vele? Megan szúrós pillantást lövellt felém a szoba másik feléből, de én rá sem hederítettem. Nem foglak elárulni, ne meresztgesd már a szemed! Egyszerűen kíváncsi vagyok. – Valószínűleg rosszabb lesz – felelte. – Eleinte legalábbis. A város infrastruktúrája minden bizonnyal összeomlik. Élelmiszerhiány lesz. Ha egy erős személy nem lép a helyére és állítja vissza a Biztonságiakat, elkezdődik a fosztogatás. – De…

– Bosszút akartál, fiam? Nos, ez az ára. Nem foglak illúziókba ringatni. Igyekszünk nem bántani az ártatlanokat, de amikor az Idol meghal, mi leszünk a szenvedés okozói. Lerogytam a hűtő mellé. – Megfordult ez a fejedben? – tudakolta Abraham, elővette a nyakláncát, és ujjaival végigsimította. – A sokéves tervezgetés során, amíg előkészítetted a gyűlölt Idol meggyilkolásának tervét, gondoltál arra, mi lesz a várossal? Elvörösödtem. Megráztam a fejem. Mert nem. – Akkor mitévők legyünk? – Folytatjuk – jelentette ki a Prof. – Az a dolgunk, hogy levágjuk a fertőzött testrészt. Csak ezután kezdődhet el a gyógyulás… az elején fájdalmas gyógyulás. – De… A Prof ekkor rám emelte a tekintetét, én pedig végtelen kimerültséget, a hosszú-hosszú ideje küzdők fáradtságát láttam benne felcsillanni. – Helyesen teszed, ha erre is gondolsz, fiam. Töprengj! Aggódj! Forgolódj álmatlanul az éjszakában, rettegj ideológiád halálos áldozataiért! Jót fog tenni, ha felismered a küzdelem árát. – De figyelmeztetnem kell téged: válaszokat nem lelsz majd sehol. Nem létezik helyes ösvény. Vagy behódolsz a zsarnoknak, vagy káosz és szenvedés vár. Én az utóbbit választottam. Mardossa is a lelkem. Ha viszont nem küzdünk, vége az emberiségnek, és lassacskán az Idolok birkáivá válunk. Rabszolgák és szolgák leszünk… az idők végezetéig. – Ez nemcsak bosszúról vagy leszámolásról szól, hanem fajunk túléléséről is. Arról, hogy az ember uralkodjon a saját sorsán. Én magam a szenvedést és a bizonytalanságot választottam a talpnyalás helyett. – Mindez szép és jó – szólalt meg a lány –, hogy „magadnak választhattál”. De, Prof, nem csak magadnak választasz. Az egész városban mindenki helyett hozol döntést. – Így van – felelte ő, és föltett a polcra egy másik konzervet. – Csakhogy – folytatta Megan – ők nem dönthetnek a saját sorsukról. Vagy Acélszív uralja őket, vagy teljesen magukra vannak utalva… legalábbis addig, ameddig fel nem bukkan egy másik Idol, és újból át nem veszi a hatalmat. – Akkor leterítjük őt is – suttogta a Professzor. – És vajon meddig? Hányat ölnél meg? Nem állhatsz minden Idol útjába, Prof. Mindig jönne egy újabb. Gondolod, hogy Acélszívnél jobb lesz? – Elég legyen, Megan! – zárta le a vitát a Prof. – Réges-rég megvitattuk ezt, és meghoztam a döntést. – Új-Chicago a Szétesett Államok egyik legjobb városa az életszínvonal szempontjából – folytatta a lány, ügyet sem vetve a Prof szavaira. – Talán olyan Idolokra kéne koncentrálnunk, akik rosszul vezetik a városaikat, olyan városokra, ahol rosszabb az élet. – Nem – mondta a Prof, kissé ércesebb hangon. – Miért nem? – Mert pontosan ezzel van a baj! – kiáltott. – Mindenki rajong, hogy nagyszerű Új-Chicagóban élni. De nem, Megan, nem az. Minden viszonylagos. Igen, léteznek nyomorultabb vidékek, de ameddig ez a pokol az ideálunk, addig nem jutunk egyről a kettőre. Nem hagyhatjuk, hogy elhitessék velünk, hogy ez a normális! A szobában csend lett. Megan láthatóan ledöbbent a Prof kitörésén. Elkeseredve ültem vissza. Hát, rohadtul nem így képzeltem el az egészet. A dicső Leszámolók, az Idolok igazságosztói. Meg sem fordult a fejemben, hogy mekkora lelki teher nehezedik rájuk, hogy vannak vitáik, hogy itt ez a bizonytalanság. Persze, láttam rajtuk azt a rettegést, amit én is éreztem az erőműben, mikor belém hasított, hogy talán rosszabbra fordítjuk az emberek sorsát. Hogy esetleg ugyanolyan szörnyetegek vagyunk, mint az Idolok. A Prof hátat fordított nekünk, és egy sokatmondó gesztussal távozott. Hallottam a függöny suhogását, ahogy visszavonul a szentélyébe. Megan követte a tekintetével. Arca vörös volt a dühtől. – Semmi baj, Megan – szólt halkan Abraham. Ő megőrizte hidegvérét. – Minden rendben lesz. – Hogy mondhatsz ilyet? – csattant fel a lány. – Nem kell minden Idolt legyilkolni. Érted? – suttogta, miközben fekete markában szorongatta a láncra akasztott aprócska medált. – Csupán ki kell tartanunk egy ideig. – Nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre, Abraham – rázta a fejét. – Most nem! – Azzal sarkon fordult, és kisietett. Átmászott az acélkatakombákba vezető alagútba, és eltűnt. Abraham felsóhajtott. Hozzám fordult. – Sápadtnak látszol, David. – Ettől felfordult a gyomrom – vallottam be. – Én meg voltam róla győződve, hogy… hogy ha valaki tudja a válaszokat, akkor azok a Leszámolók.

– Téves elképzeléseid voltak velünk kapcsolatban – sétált oda hozzám. – Tévedsz a Proffal kapcsolatban is. Ne a hóhértól kérdezd, miért hull le a pallos! A Prof a társadalom helyett hóhér, az emberiségért harcol. Az újjáépítők mások. – Téged ez nem zavar? – csodálkoztam. – Nem kifejezetten – ismerte el, és visszacsatolta a medált. – De én akkor is reménykedem, amikor a többiek nem. Végre szemügyre vehettem az általa viselt medált. Apró, ezüst, rajta díszes H betű. Mintha valahonnan ismerős lett volna a szimbólum. Apámra emlékeztetett. – Te a Hűek közé tartozol… – suttogtam döbbenten. Hallottam már róluk, de sohasem találkoztam velük. Az Üzemben földhözragadt realistákat neveltek, nem álmodozókat. A Hűek pedig egytől egyig álmodozók. Abraham bólintott. – Hogy hiheted még mindig, hogy eljön a jó Idolok ideje? Hiszen már eltelt tíz év. – Tíz év nem olyan hosszú idő – felelte. – Az idő végtelen folyamát tekintve nem az. Az emberiség az időhöz mérve még nem régi faj. Eljönnek a hősök. Lesznek még nem gyilkos Idoljaink, akik nem gyűlölnek és nem uralkodnak. Megvédenek minket. Idióta! Ez volt az első reakcióm, ám azonnal lelkiismeret-furdalásom támadt. Abraham nem idióta. Bölcs férfi, legalábbis eddig így gondoltam. De… mindezek után hogy hiheti, hogy eljönnek a jó Idolok? Ugyanez a logika ölte meg az apámat. Az is igaz, hogy így van mit remélnie. Mi rossz van abban, ha azt képzeli, hogy hősi Idolok egy csoportja eljön és megvált minket? Abraham megszorította a vállamat, rám mosolygott, aztán elballagott. Feltápászkodtam, és láttam, hogy a dolgozószobába megy a Professzor után. A többiek sohasem tettek volna ilyet. Halk pusmogás szűrődött ki. Megráztam a fejem. Először arra gondoltam, pakolok tovább, aztán rájöttem, hogy nincs hozzá lelkierőm. Kipillantottam a katakombákba vezető alagút irányába, egy hirtelen ötlettől vezérelve kimásztam, és elindultam megkeresni a lányt.

24 Megan nem ment messzire. Az alagút legvégén találtam rá, ott üldögélt egy halom régi ládán, a bunker közelében. Óvatosan léptem oda. Gyanakvó pillantással fogadott. De rögtön megenyhült, visszafordult, és tovább bámulta a sötétséget. A telefonja világított. Letelepedtem mellé a ládákra, de nem szóltam semmit. A tökéletes mondatra vártam, és – mint mindig – képtelen voltam megfogalmazni. Az a gond, hogy alapjában véve egyetértettem a Proffal, de emiatt lelkiismeret-furdalásom támadt. Nem voltam elég jól tájékozott ahhoz, hogy megjósolhassam, mi történik ÚjChicagóval vezetője meggyilkolását követően. Azt tudtam biztosan, hogy Acélszív gonosz. Nincs bíróság, hogy elítélje, de nekem jogom van igazságot szolgáltatni amiatt, amit velem és a szeretteimmel tett. Úgyhogy csak ültem, és törtem a fejem, mit mondhatnék, amivel nem bántom meg, de mégsem hangzik idiótán. Ez nehezebb volt, mint hittem. Talán ezért mondom végül mindig azt, ami eszembe jut. Mert ha én gondolkodni kezdek, akkor soha semmi nem jut az eszembe. – Csakugyan szörnyeteg – törte meg a csendet a lány. – Tudom, hogy az. Utálom, amikor úgy tűnik, mintha védeném. Csak azt nem tudom, hogy a meggyilkolásával jót teszünk-e az emberiségnek, amit próbálunk megvédeni. Bólintottam. Értettem, de tényleg. Szótlanul üldögélve hallgattuk az alagútba szűrődő, távoli zajt, amit eltorzított az acélkatakombák bizarr labirintusa és akusztikája. Néha vízzubogás hallatszott, mert errefelé vezettek a város csatornái. Máskor esküdni mertem volna, hogy patkányok neszeznek, bár fel nem foghattam, miből táplálkoznak idelent. A föld is morajlott. – Mik ők, Megan? – kérdeztem. – Gondolkoztál már ezen? – Mármint az Idolok? – kérdezte. – Az emberek sokféle elméletet kitaláltak már. – Tudom. De te mit gondolsz? Nem válaszolt azonnal. Az emberek sokféle elméletet kitaláltak már, és a legtöbben örömmel fejtik ki a véleményüket. Az Idol az emberi egyedfejlődés következő állomása. Ez vagy az az istenség küldte büntetésként. Földönkívüliek. Titkos kormányzati kísérlet eredményei. Vagy kamu az egész, és szerkezetekkel színlelik a képességeiket. A legtöbb elmélet nem állja meg a helyét a tényekkel szemben. Olyan is történt, hogy átlagemberek változtak Idollá, tehát nem földönkívüli idegenekről vagy effélékről beszélünk. Éppen elég megtörtént esetet ismerünk, ahol családtagokon mutatkoztak a jelek. A tudósok sem értik az Idolok genetikai hátterét, de tény, hogy én sem. A többségük azonban mostanra már halott, vagy nagy hatalmú Idoloknak dolgozik. Szóval a találgatások legjava hülyeség, de ettől még ugyanúgy terjednek, és terjedni fognak ezután is. – Azt hiszem, ez valamiféle próbatétel – sóhajtott Megan. Homlokráncolva megkérdeztem: – Mármint hitbeli próbatétel? – Nem, nem a hitet teszi próbára, vagy ilyesmi. Minket. Mit tennénk mi a hatalommal. Az iszonyatos hatalommal. És mit tenne velünk a hatalom. Hogyan boldogulnánk vele. Felszisszentem. – Ha az Idolok hűen tükrözik, mit tennénk a hatalommal, akkor jobb, ha nem kaparintjuk meg. A lány elhallgatott. Pár pillanat múlva fura zajra lettem figyelmes. Valaki fütyült. Hátrafordultam, és meglepődve láttam az alagútban felénk sétáló Codyt. Egyedül, gyalog jött, tehát az ételládákat görgető eszközt a hangárban hagyta. Fegyverét a vállára vetette. Fején baseballsapka díszelgett, amelyre rá volt hímezve állítólagos skót klánjának címere. Megemelte előttünk. – Üdv! Traccsparti? – vigyorgott, aztán a mobiljára pillantott. – Már teaidő lenne? – Teaidő? – kérdeztem. – Sohasem láttalak teázni. – Mert én ilyentájt halrudacskákat és egy zacskó chipset eszem. Ez amolyan brit szokás. Ti, amcsik ezt nem érthetitek. Valamiért lenézőnek éreztem a kijelentését, de háttértudás hiányában nem firtattam tovább. – Miért lógatjátok az orrotokat? – ült mellénk a ládára. – Mint ifjú prémvadászok az esős napokon. Azta! Én miért nem tudok ilyen hasonlatokkal előállni? – Összeszólalkoztam a Proffal – sóhajtott Megan. – Már megint? Azt hittem, már lerendeztétek egymás közt. Most éppen mi volt az oka?

– Nincs kedvem kifejteni. – Jogos, jogos – bólintott Cody, aki elővette vadászkését, és nekiállt a körmét vagdosni. – Éjforgató kimerészkedett a városba. Az emberek mindenfelől jelentik, hogy átsuhan a falakon, bűnözők barlangjaiban ólálkodik, és lecsap a kisebb Idolokra. Mindenki tűkön ül. – Haladunk – mondtam. – Eszerint Acélszív komolyan vette a fenyegetést. – Talán – tűnődött Cody. – Talán. Arról még nem nyilatkozott, amit a kihívásba írtunk. Éjforgató rengeteg ártatlanhoz tört be. Lehet, hogy Acélszív megneszelte, hogy valaki a bolondját járatja vele. – Lehet, hogy meg kéne ölni Éjforgatót? – kérdeztem. – A gyengeségét már tudjuk. – Nem rossz ötlet – bólintott Cody, miközben előhalászott egy hosszúkás, vékony tárgyat az övtáskájából. Odadobta. – Ez mi? – UV-s elemlámpa – kacsintott. – Sikerült rábukkannom egy boltra, ahol árultak ilyet és megfelelő izzót, amiből tettem az elemlámpába, és szereztem még párat. Jobb félni, mint megijedni, és felkészülten várni Éjforgató támadását. – Miért, gondolod, hogy idejön? – Előbb vagy utóbb elér az acélkatakombákig. Lehet, hogy már meg is érkezett. A védett bázis mit sem ér, ha úgy dönt, átsuhan a falakon, és megfojt minket álmunkban. A kedélyes gondolattól kirázott a hideg. – Végre küzdhetünk – folytatta, és elővett egy második elemlámpát, Megannek. – De attól tartok, még nem készültünk fel eléggé. Nem ismerjük Acélszív gyengeségét. Mi van, ha hajlandó kiállni Fénypont ellen? – Tia kideríti – válaszoltam –, sok nyomra bukkant már a banki széf tartalmára vonatkozóan. – És Tűzlény? – tudakolta Cody. – Még el sem kezdtük tervezni, vele hogy bánunk el. Tűzlény szintén az uralkodó Főidol testőre. Megan kíváncsian rám nézett, mit válaszolok. – Tűzlénnyel nem lesz gond – jelentettem ki. – Ugyanezt mondtad, amikor a mézesmadzagot először húztad el előttünk. De nem említetted, miért. – Tiával már megbeszéltük. Tűzlény nem az, akinek látszik – ebben majdnem biztos vagyok. – Gyertek, elmagyarázom! Cody kétkedően felvonta a szemöldökét, de követett, amint visszakúsztam az alagútba. A Prof már ismerte a jegyzeteim tartalmát, bár nem biztos, hogy sikerült meggyőznöm. Tudom, hogy Tűzlényről és Éjforgatóról külön megbeszélést akar, de először arra vár, hogy Tia rájöjjön valamire, mielőtt elkapatjuk magunkat. Ha Tia nem találja ki Acélszív megölésének módját, akkor úgyis minden mindegy. Persze, erre gondolni sem mertem. Most adjuk fel, csupán azért, mert nem ismerjük a gyenge pontját? Mintha sorshúzás lenne, ki kapja az Üzem egyetlen cukorkáját, és a melletted lévő számot húznák ki a kalapból. De amúgy mindegy, mert valaki már beosont a cukorkáért, elcsente, és senki nem kap semmit… még az enyveskezű sem, mert végül kiderül, hogy nem is volt cukorka. Vagy valami ilyesmi. Ezen a metaforán még finomítani kell. Odavezettem Codyt az alagút felső végében lévő dobozhoz, amelyben a jegyzeteim rejlettek. Pár percig lapozgattam őket, aztán észrevettem, hogy Megan is utánunk jött. Kifürkészhetetlen arccal bámult minket. Megtaláltam a tűzlényes mappát, odavittem az asztalhoz, és kirakosgattam néhány fotót. – Mit tudtok Tűzlényről? – Tűzidol – kezdte Cody a képre mutatva. A lángokból álló alak körül izzott és hullámzott a forróságtól a levegő. Az arcvonásait egyik fotó sem tudta megörökíteni, mivel áthatolhatatlan lángok alkották. Igazából minden általam mutatott fotón úgy vakított a fény, hogy teljesen eltorzította a képet. – Közönséges Idol-képességekkel rendelkezik – csatlakozott Megan. – Lánggá válik, és szinte mindig tűz alakban mutatkozik. Tud repülni, tűzlabdát dobni, és manipulálni a meglévő lángokat. Intenzív hőmezőt hoz létre maga körül, amely képes a puskagolyót is megolvasztani. Bár lehet, hogy akkor sem tennének benne kárt, ha nem olvadnának el. Alap tűzidol portfolió. – Túlságosan alap – jelentettem ki. – Minden Idolnak vannak furcsaságai. Nincs két ugyanolyan képesség portfolió. Legelőször ez keltette fel a gyanúmat. És íme a másik nyom… – Megkopogtattam a fotósorozatot. Mindegyik Tűzlény-kép máskor készült, általában Acélszívvel és kíséretével. Éjforgató gyakran járt küldetésben, Tűzlény viszont mindig Acélszív mellett fő-fő testőrködött. – Látjátok? – Mit? – kérdezte Cody. – Ezt itt – mutattam az egyik képen a testőrök mellett álló alakra. Nyúlánk, borotvált arcú férfi, szűk öltönyben, sötétített napszemüvegben és olyan széles karimájú kalapban, amely árnyékot vetett az arcára.

Rámutattam a másik fotóra: ott volt ugyanez az ember. A harmadikon is. A negyediken is. Az arcát minden képen nehéz volt kivenni, egyik sem őrá fókuszált, a kalap meg a napszemüveg pedig takarta vonásait. – Valahányszor Tűzlény megjelenik, ott van ez a férfi – jelentettem ki. – Gyanús. Ki ez, és mit csinál? Megan elfintorodott. – Mire akarsz kilyukadni? – Figyelj! Jól nézd meg! – Volt egy öt fotóból álló sorozatom, amit pár másodperc alatt, gyors egymásutánban lőttek el. Acélszív átrepül a városon, és mögötte vonulnak talpnyalói. Néha csinál ilyet. Bár mindig úgy tesz, mintha fontos dolga lenne, gyanítom, hogy csak reprezentáció. A kíséretében ott volt Éjforgató és Tűzlény, a földtől körülbelül három méterre. Alattuk autók kavalkádja haladt katonai konvojként. Az arcokat nem lehetett kivenni, de sejtettem, hogy a gyanús alak köztük rejtőzik. Öt kép. Ebből négyen az Idol trió egymás mellett száll. Ám az egyiken, a sorozat közepén, Tűzlény alakja elhomályosul és átlátszóvá válik. – Tűzlény is tud testetlen lenni, mint Éjforgató? – tippelt Cody. – Nem – ráztam a fejem. – Tűzlény nem létezik. Cody nagyokat pislogott. – Hö? – Nem létezik. Azazhogy… nem abban az értelemben, mint mi gondoljuk. Tűzlény egy végtelenül összetett és végtelenül ravasz illúzió! Gyanítom, hogy a fotókon látott öltönyös-kalapos személy a valódi Idol. Illúziókeltő. Képes a fény manipulálásával képeket alkotni. Akárcsak Csillámpor, de jóval magasabb szinten. A valódi Tűzlény és Acélszív együtt hoznak létre egy hamis Idolt… Úgy, ahogyan mi Fénypontot. A fotókon dekoncentrált pillanatnak lehetünk tanúi, amikor a valódi Idol nem figyelt az illúziójára, amitől az homályossá vált, és jóformán semmivé lett. – Egy hamis Idol? – legyintett Megan. – Ugyan, mi értelme? Acélszívnek nincs szüksége ilyesmire. – Acélszívnek furán jár az agya – mondtam. – Higgy nekem! Fogadjunk, hogy közeli szövetségesei után én ismerem őt a legjobban. Arrogáns, ahogyan Abraham is mondta, de paranoiás is. A legtöbb tette a hatalom megtartására irányul, arra, hogy megregulázza az embereket. Mégis váltogatja a hálótermeit. Miért teszi? Hiszen nem fog rajta semmi. Paranoiás, retteg, hogy valaki rájön a gyengeségére. Lerombolt egy egész bankot, hátha valaki megneszelte, hogyan kapott sebet. – Azért ezt sokan megtennék – jegyezte meg Cody. – Azért, mert az Idolok között sok a paranoiás. Gondold csak el! Micsoda pofára esés lenne az orgyilkosoknak, ha olyan Idol megölésére készülnek, aki valójában nem is létezik! Ha minden idejüket Tűzlény meggyilkolásának kitervelésével töltik, de szembesülnek egy illuzionistával! Égés! – De mi is égünk, ha igaz, amit mondasz – tűnődött Cody. – Nehéz az illuzionistákat legyőzni. Utálom, ha már a saját szememnek sem hihetek. – Az illuzionista Idol sem magyaráz mindent – szólt közbe Megan. – Egy csomó olyan esetről tudunk, amikor Tűzlény lövedéket olvasztott. – Tűzlény eltüntette ezeket, mikor elérték az illúziót, aztán illuzórikus olvadt lövedékeket hullatott a földre. Később a csatlósokkal szórattak szét valódi olvadt lövedékeket, bizonyíték gyanánt. – Elővettem egy másik képpárt. – Bizonyítékom van arra, hogy ezt csinálják. Nagy rakás dokumentációt gyűjtöttem erről, Megan. Szívesen odaadom esti olvasmánynak. Tia is egyetért velem. Újabb képeket kotortam elő. – Itt van például ez! Fotók arról, hogy Tűzlény felgyújt egy épületet. Ezeket én magam készítettem. Látjátok, hogyan szórja a tüzet? Ha közelebbről megnézitek a következő képet, látszik, hogy másnap a falakon lévő égésnyomok nem esnek egybe a Tűzlény által kibocsátott fénycsóvákkal. A valódiakat munkások készítették az éjszaka leple alatt. Arra az éjszakára rajtuk kívül mindenkit kitiltottak a területről, úgyhogy nem tudtam őket lekapni, de a másnapi bizonyíték világos. Megan gondterheltnek látszott. – Mire gondolsz? – érdeklődött Cody. – Amit mondtál, David – felelte. – Az illuzionisták nehéz esetek. Nagyon remélem, nem ilyennel állunk szemben. – Nem hiszem, hogy nehéz eset – nyugtattam meg. – Sokszor végiggondoltam már, és a hírneve ellenére nem tűnik különösebben veszélyesnek. A nevéhez nem kapcsolódik egyértelműen haláleset sem, és csak ritkán bocsátkozik küzdelembe. Biztosan azért, mert ügyel arra, nehogy fény derüljön a kilétére. Minden adat itt van a mappában. Annyi a teendő, hogy amint Tűzlény megjelenik, az illúziókeltőt kell lelőni, ezt a férfit, és az illúziói mind eltűnnek. Nem okozhat gondot.

– Igazad lehet az illúziókat illetően – tűnődött Cody, elnézegetve a fotókat. – De az illúziókeltő személyében már nem vagyok biztos. Ha Tűzlény csakugyan olyan ravasz, miért nem válik láthatatlanná az illúzió létrehozásakor? – Lehetséges, hogy nem tud. Nem minden illuzionista képes rá, még a legerősebbek sem mindig. – Itt elgondolkodtam egy kicsit. – De igazad van. Nem tudhatjuk biztosan, ki hozza létre a hamis Tűzlényt, de továbbra sem hiszem, hogy ő nehézséget jelentene. Csupán annyi a dolgunk, hogy ráijesztünk és csapdát állítunk, felfedve a hamis illúziót. Amikor a lebukás veszélye fenyegeti, biztosan menekülőre fogja. Azok alapján, amiket tudok róla, elég gyáva alaknak tűnik. Cody elgondolkodva bólintott Megan viszont megrázta a fejét. – Szerintem nem veszed elég komolyan – mondta dühösen. – Ha Acélszív csakugyan becsapott mindenkit, Tűzlény veszélyesebb, mint gondolnánk. Valami nem tetszik nekem az egészben. Szerintem még nem állunk készen erre. – Persze, mert te csak kifogásokat keresel, hogy lefújhassuk a küldetést… – fakadtam ki. – Én nem ezt mondtam. – Nem is kell, mert… De félbeszakított az alagút bunker felőli végében mozgó alak. Tia bukkant fel poros térdű, kopott farmerben és Leszámoló-dzsekijében. Fülig ért a szája. – Megvan! A szívem majd kiugrott a helyéről. Mintha megrázott volna az áram! – Acélszív gyengesége? Megvan? – Nem – felelte, de a szeme ragyogott az örömtől. – Ami elvezet a válaszhoz. Megtaláltam. – Mit, Tia? – toppantott Cody. – A bank széfjét!

25 – Amikor elmesélted a történetedet, David, szöget ütött a fejembe a gondolat – folytatta Tia, miközben mögötte loholt az egész csapat, lefelé az acélkatakombák alagútjaiban. – Minél inkább beleástam magam a bank ügyeibe, annál kíváncsibbá váltam. Fura dolgokra bukkantam. – Fura dolgokra? – csodálkoztam. Sietős tempóban haladtunk. Cody ment elöl, Abraham volt a sereghajtó. Gyönyörű gépfegyverét hasonlóval helyettesítette, csak ezen kevesebb volt a csodakütyü. Biztonságban éreztem magam, hogy ő őriz minket. A keskeny alagutakban a gépfegyver halálos bárkire, aki közelít felénk, mert a falakról a bowlingpálya két oldalához hasonlóan visszapattannának a lövedékek. Abraham pedig egyetlen gurításból, játszva tarolná le a bábukat. – Az Árkászok – magyarázta a mellettem lépkedő Prof – sem áshatták fel a néhai bank alatti területet. – Bizony – folytatta lelkesen Tia – hiszen kaotikusan dolgoztak, Acélszív nem nagyon adott nekik utasítást. Az alsó katakombák káosza is ezt bizonyítja: az őrültségük miatt nehéz volt irányítani őket. De egyetlen parancsot ők sem szeghettek meg: tilos volt a bank alatti területre merészkedni. Mindez fel sem tűnt volna, ha nem meséled el a történetedet. Azt, hogy mire Törésvonal befutott, Acélszív már acéllá változtatta a csarnok nagy részét. A nő ereje két részre oszlik, és… – Igen! – Nem tudtam palástolni a lelkesedésemet. – Miután én kimenekültem, Acélszív Törésvonalat kérette oda a bank lerombolására. – Tudom. Kettős erő: két másodszintű erőből hozott létre egy első szintűt. Tia elmosolyodott. – Belekukkantottál az osztályozási rendszerrel foglalkozó jegyzeteimbe? – Gondoltam, világosabb, ha ugyanazt a terminológiát használjuk. Nem nagy ügy váltani. Megan rám nézett, és mosoly játszadozott az ajka körül. – Mi van? – kérdeztem. – Zsenikém! – Nem vagyok zse… – Fiam, koncentrálj a feladatra! – mondta a Prof, és szigorúan a csillogó szemű, vigyorgó Meganre pillantott. – Szeretem, ha valaki zseni. – Én sem mondtam, hogy nem – rántott vállat a lány. – Csak érdekel, ha valaki másnak tetteti magát, mint ami. Mindegy. Tia terminológiájával élve Törésvonal első szintű Idol volt, a halhatatlanság képessége nélkül. Ez hatalmassá, mégis sebezhetővé tette. Tudhatta volna. Pár éve, amikor megpróbálta átvenni Új-Chicago felett az uralmat, esélyei a nulla felé közelítettek. Elég az hozzá, hogy esetében összeadódott több kis képesség, és ezáltal létrejött egy nagyobb, komolyabb erő. A nő képes volt megmozgatni a nem túlságosan kemény talajt, a közönséges kavicsot és humuszt pedig homokká változtatta. Ami földrengetésnek tűnt, valójában a talaj porhanyósítása és a föld megmozgatása volt. Akadtak valódi földrengető Idolok is, de különös módon erejük gyengébbnek, kisebb hatásfokúnak mutatkozott. Az erősebbek városokat pusztítanak el, de nem tudnak egyetlen épületre vagy egy bizonyos csoportra fókuszálni. A lemeztektonika túlságosan is monumentális erejét kapták, és ez nem tette lehetővé a pontosságot. – Hát, nem érted? – kérdezte Tia. – Acélszív fémesítette a bank csarnokát, falait, mennyezetének nagy részét és a padlót. Törésvonal ezután tette porhanyóssá alatta a földet, és csak ezután süllyesztette el. Sejtésem szerint talán, esetleg… – Még odalent van, amit keresünk? – suttogtam. Befordultunk a katakombák egyik folyosóján. Tia előrement, és odébb tolt pár koszos kartondobozt, ami mögött alagút tárult elénk. Már eléggé kikupálódtam ahhoz, hogy megértsem: tenzor műve. A tenzor – hacsak másként nem alakították – mindig kör keresztmetszetű alagutat vájt, az Árkászok által ásott négyzetessel vagy négyszögletűvel ellentétben. Az acélba fúrt alagút enyhén lejtett. Cody előrement, hogy világítson a lámpájával. – Tia, már sejtem, miben mesterkedtetek Abrahammel az elmúlt hetekben. – Több felől is meg kellett közelítenünk – magyarázta a nő –, mert nem tudtam, milyen mélyre süllyedt a csarnok és mennyire maradt egyben szerkezetileg. – M… megmaradt? – szaladt ki a számon döbbenten.

– Bizony! – kiáltotta. – Észveszejtő! Gyertek, nézzétek! – Azzal bevezetett minket egy alagútba, amely elég magas volt ahhoz, hogy fölegyenesedjünk benne mind, Abraham kivételével. Megtorpantam. Várták, hogy kövessem őket, úgyhogy elszántam magam, és odaléptem Tiához. A többiek a nyomunkban. Fényt a világító mobilok adtak. Nem, mégsem. Előttünk is világlott valami alig láthatóan a félhomályban, Tia karcsú alakja körül. Végül egy üreghez értünk, és beléptem az emlékeimbe. Tia fényt gyújtott a sarkokban és az asztalokon. Mindez kísérteties hangulatot árasztott a nagy, komor teremben, nem világosságot. A helyiség kissé megdőlt, padlózata egyik irányba lejtett, és ez a perspektíva tovább fokozta a szürreális atmoszférát. Az alagút bejáratánál lecövekeltem. Pontosan olyan volt, ahogy emlékeztem rá. A csarnok úgy maradt meg, ahogyan bennem élt. Feltornyosuló oszlopok – idelent acélból –, szétszórt íróasztalok, pultok és törmelék. A padlómozaik formája is látszott. De márvány és drágakő helyett mindenütt az acél ezüstös egyenárnyalata uralkodott, itt-ott homorú és domború szoborformákkal. Szinte alig volt por, csak néhány szemcse kavargott lomhán a levegőben, fényudvart varázsolva Tia lámpásai köré. Ekkor tudatosult bennem, hogy el sem mozdultam az alagút torkolatából, így végül beléptem a terembe. A szikrába! Összeszorult a szívem. A puskámat markolásztam, pedig tudtam, hogy nincs veszély. Elöntöttek az emlékek. – Jobban meggondolva – magyarázott tovább Tia, bár én csak fél füllel hallottam –, meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy így megmaradt. Törésvonal ereje földpárnát hozott létre a csarnok süllyedésekor, Acélszív pedig az egész földet fémmé változtatta. Az épület többi helyisége összeomlott a bank megtámadásakor, és megsemmisült az építmény elsüllyedtével. A csarnok és a hozzá tartozó széf azonban éppen Acélszív képességének hála őrződött meg. Véletlenül pont a főbejáraton keresztül közelítették meg a bankot. Egykor széles, gyönyörű ajtó állt itt, amely ezer darabra forgácsolódott a golyózáportól és energialövedéktől. A padlót mindkét oldalon acéltörmelék és Holtpont áldozatainak acélcsontjai borították. Végigmentem azon az úton, amelyen Acélszív érkezett az épületbe. Ott sorakoznak a pultok. Csak bámultam ki a fejemből. Azoknál dolgoztak a tisztviselők. Az egyik oldal szétrombolva. Akkor, régen, a romokon átkúszva értem el a széfig. A felette lévő mennyezet összetört és behorpadt, de a széf már az Idol beavatkozása előtt acélból volt. Ha jobban meggondoljuk, tényleg a fémesítő képesség segíthetett megőrizni a széf tartalmát. – Törmelék főként a beomlott mennyezetről hullott – folytatta Tia, és hangja visszhangzott a hatalmas csarnokban. – Abrahammel kitakarítottunk, amennyire lehetett. A repedt falakon és mennyezeten át nagyon sok por áramlott be, ami megtöltötte a csarnok széf feletti részét. Itt tenzort használtunk, aztán lyukat vágtunk a padló sarkába, amely az épület alatti kis ficakba nyílt, és… lesöpörtük a port. Három lépést tettem a padlón lefelé. Itt, a terem közepén csatázott Acélszív és Holtpont. Ez az én birodalmam! Ösztönösen balra pördültem. Az oszlop mögött észrevettem annak a nőnek a kuporgó holttestét, akinek gyermekét a karjai közt ölték meg. Megborzongtam. Mostanra acélszobor lett. Ő mikor halt meg? És hogyan? Nem emlékszem. Talán egy eltévedt lövedéktől? Nem változott volna acéllá, ha nem halott. – Valójában a Nagy Fémesítés őrizte meg a csarnokot – jelentette ki Tia ünnepélyesen –, amikor Acélszív a városban mindent acéllá változtatott. Ha nem teszi, a por teljesen belepi a helyet. Sőt, a padló megállapodásakor lezuhant volna a mennyezet. De a fémesítés révén a teremben maradt dolgok acéllá lettek, és körülötte a föld is. Afféle időkapszulát alkotott: a csarnok megőrződött, mint egy kis buborék a befagyott tó közepében. Odalépdeltem a védett jelzálogos fülkéhez, ahol régen elrejtőztem. Ablakai mostanra átlátszatlanná váltak, de beláttam a nyitott, kerek lyukon. Bementem, és végighúztam az ujjaimat az íróasztalon. Sokkal nagyobb fülkére emlékeztem. – A beadott biztosítási papíroknak nem lett következménye – folytatta. – Kártérítési igényt nyújtottak be az épületre, „földrengés” ürügyén. A bank sem gondolhatta komolyan, hogy ezért fizet a biztosító. Képtelenség! Persze, az Idolok körül akkoriban sok volt a bizonytalanság. Emiatt kezdtem el kutatni a bank elpusztításáról szóló iratanyagot. – Ez vezetett ide? – kérdezte Cody hangja a sötétből. Körbejáratta tenyerét a falak mentén. – Igazából nem. Csupán azt jelezte, hogy valami bűzlik. Valamit rejtegetnek! Nem találtam semmit a biztosítási kárfelmérő papírokban, sem listákat a széf tartalmáról. Acélszív ügynökei már lecsaptak ezekre, és eltüntették az infót. Megértettem, hogy az iratokból sosem tudhatok meg semmit, mivel alaposan eldugta a dokumentációt. Egyetlen lehetőség maradt: felkutatjuk a bankot, amiről az Idol szentül hiszi, hogy végképp elsüllyedt a föld alá.

– És a feltevése még jogos is lenne – töprengett Cody. – Hiszen tenzor vagy az Árkászok Idol-képessége nélkül szinte lehetetlen eljutni idáig. Tizenöt méter tömör acélon át? – tárta szét a karjait. Az Árkászok egykor közönséges emberek voltak, akiket egy Vésnök nevezetű Idol ruházott fel különleges képességgel. Konfluxhoz hasonlóan ő is átvitelező volt. Az Árkászok azonban nem sokáig örvendezhettek. Bizonyos Idol-képességek nem valók emberi kézbe. Ott álltam a fülkében. A jelzálogos csontjai az íróasztal mellett hevertek a földön, törmelékkel körülvéve. Minden fémmé változott. Nem akartam látni, de muszáj. Muszáj… Megfordultam. Egy pillanat alatt lepergett előttem a múlt. Apámat láttam magam előtt, aki elszántan, vállához emelt fegyverrel készült arra, hogy megvédjen egy szörnyeteget. Robbanások, üvöltések, por, sikolyok és tűz mindenütt. Rettegés. Pislogva, reszketve tántorodtam neki a fülke rideg acélfalának. A csarnokban ódon porszag terjengett. De én mintha vérszagot is éreztem volna… A rettegés szagát. Kiléptem a fülkéből. Odasétáltam, ahol egykor Acélszív állt egy közönséges pisztollyal a kezében, karját apám felé nyújtva, és meghúzta a ravaszt. Lövés dördült. Felidéződött bennem a hang is, bár lehet, hogy csak elmém csalóka játéka volt. Addigra megsüketített a számtalan robbanás. Az oszlop mellé térdeltem. Mindent beborított az ezüstös törmelék, de ott volt nálam a tenzor. A többiek csak beszéltek tovább, én viszont ügyet sem vetettem rájuk, szavaik tompa mormogássá halkultak a háttérben. Fölhúztam a tenzort, kinyújtottam a kezem, és a lehető legóvatosabban elkezdtem szétporlasztani a törmelék darabjait. Gyorsan végeztem: nagy részét a mennyezet egyetlen darabja töltötte ki. Szétszedésekor meghűlt az ereimben a vér. Ott feküdt. Az oszlopnak dőlve, fejét oldalra hajtva ott feküdt halott apám. A golyó ütötte seb belefagyott ingének acélgyűrődéseibe. A szeme nyitva. Mint valami szobor, egy hihetetlen részletességgel kidolgozott szobor, amelyen tisztán látszanak még a pórusok is. Megkövülten bámultam, még a karom is úgy maradt a levegőben. Tíz év eltelte után is szinte összeomlottam az ismerős arc látványától. Sem apámról, sem anyáról nem volt fényképem. A túlélés után nem mertem hazamenni, pedig Acélszív nem tudhatta, ki vagyok. Csak hát sokkos állapotban voltam, és a paranoia is ott munkált bennem. Az arcát látva mindez feltört belőlem. Apám… olyan természetesnek tűnt. Holott jó pár éve semmi sem volt természetes. Egy természetes ember, akit nem érdemelt meg a világ. Magam köré vontam a karomat, és le nem vettem pillantásom az arcáról. Képtelen voltam megtenni. – David… – hallottam magam mellett a Prof hangját. Letérdelt mellém. – Az apám… – suttogtam. – A küzdelembe halt bele. Acélszívet védte. Most itt vagyok én, és próbálom meggyilkolni azt, akit ő védelmezett. Hát, nem különös? A Prof nem felelt. – Ha úgy vesszük – folytattam – mindez az ő hibája. Holtpont hátba akarta támadni Acélszívet. – De megölni nem tudta volna. Holtpont nem sejthette, milyen hatalmas Idollal van dolga. Akkoriban még senki sem. – Lehet, hogy így van. De apám akkor is ostobaságot csinált. Képtelen volt elhinni, hogy Acélszív gonosz. – Apád jóhiszemű ember volt – suttogta a Prof. – Ez talán ostobaság, de semmiképpen sem hiba. Hős volt. Szembeszállt Holtponttal, és megölte őt. Egy olyan Idolt, aki kénye-kedve szerint gyilkolászott. Ha ezáltal megmentette Acélszív életét… nos, Acélszív egészen addig nem vitt végbe szörnyűségeket. Apád nem láthatott a jövőbe. Nem retteghetsz úgy a jövőtől, hogy amiatt ne merj cselekedni! A halott szemébe néztem, és mereven bólintottam. – Íme, a válasz – suttogtam. – Íme, a válasz a kérdésre, amin Megannel vitatkoztatok. – Az ő válasza nem ez – súgta a Prof. – Ez az enyém. És talán a tiéd. – Azzal megszorította a váltamat, majd visszament a többi Leszámolóhoz, akik a széf körül gyülekeztek. Sohasem gondoltam volna, hogy viszontlátom apámat. Aznap, mikor ajkával a menekülésre buzdító szavakat formálta, úgy éreztem, gyáván elmenekültem. Tíz éven keresztül csupán egyetlen érzelem vezérelt: a bosszúvágy. Be akartam bizonyítani, hogy nem vagyok gyáva. És most tessék! Apám acélszemébe nézve rá kellett jönnöm, hogy ő nem a bosszúval foglalkozna. Ettől függetlenül, persze, ő is meggyilkolná az Idolt, ha lenne rá lehetősége. Azért, hogy véget vessen a mészárlásnak. Mert néha a hősöknek is elkél a segítség.

Feltápászkodtam. Abban a pillanatban értettem meg, hogy az egész bankszéf és a tartalma hamis nyom. Nem abban rejlik az Idol gyengesége. A dolog nyitja az apám vagy valami, ami vele kapcsolatos. Egyelőre otthagytam a holttestet, és odaballagtam a többiekhez. – …igen gondosan nyissuk ki a széfeket! – utasította őket éppen Tia. – Nehogy tönkretegyük, ami odabent rejlik. – Attól tartok, ennek semmi értelme. – A kijelentésemre minden szempár rám szegeződött. – Nem hiszem, hogy a széf tartalma okozta. – Te magad mondtad, hogy Acélszív belenézett a széfbe a robbanást követően! – csodálkozott Tia. – Az ügynökei pedig mindent megtettek azért, hogy lecsapjanak az itt található dolgok listáira, és eltüntessék azokat. – Szerintem még ő sem érti, hogyan sérült meg – tártam szét a kezem. – Rengeteg Idol van, aki az elején nem ismeri saját gyengeségét. Titokban elintézte, hogy emberei összegyűjtsenek és elemezzenek minden adatot, amiből kiderítheti. – Mi van, ha meg is találta? – vakkantott Cody. Elcsodálkoztam. – Emberek, ha rájött volna, hogy a széf tartalma életveszélyes rá nézve, szerintetek létezne még ez a csarnok? Mindenki elhallgatott. Nem, biztosan nem. Ha így lett volna, felkutatja és elpusztítja, akármilyen nehézségekbe ütközik is. Egyre biztosabb lettem abban, hogy nem egy tárgy miatt sérült meg, hanem az adott szituációban rejlik a megoldás. Tia elborult arccal nézett előre. Lehet, hogy nem bánta volna, ha mindezt a soknapos ásatás előtt említem. De tehetek én róla, ha senki sem mondta, min ügyködik? – Nos… – szólalt meg a Prof –, most átkutatjuk ezt a széfet. David elmélete is megfontolandó, ugyanakkor az is, hogy itt található az őt gyengítő tárgy. – Van itt egyáltalán bármi értékes? – kérdezte kiábrándultan Cody. – Elvégre minden tiszta acél. Fogalmam sincs, hogyan kell felismerni az összeforrt cuccokat. – Olyan is akad, ami eredeti formájában maradt ránk – biztatta Megan. – Sőt, az a valószínűbb. A fém leszigeteli az Idol fémesítő képességét. – Hogy mi van? – pislogott Cody. – A fém leszigeteli a fémesítő képességet – vettem át a szót. – A fémesítés afféle hullám, amely áthatol az anyagon és átváltoztatja a nem fémeket. Ahogyan a hanghullám a levegőben, vagy a vízgyűrűk a tavon. Ha fémet ér, különösen vasat vagy acélt, akkor megáll. A többi fémre hat, de lassabban halad bennük a hullám. Az acél viszont teljesen megállítja. – Tehát ezek a széfek… – lépett hozzájuk közelebb Cody. – …megőrizték a bennük rejlő tárgyakat – fejezte be Megan, és ő is odalépett mellé. – Látni fogjuk, hogy egy részük a fémesítő hullám hatalmas ereje miatt átalakult. De azt hiszem, találunk dolgokat, főleg azért, mert a széf is fémből van, és elsődleges szigetelőként funkcionált. – Hátrapillantott, és észrevette, hogy őt bámulom. – Mi van? – Zseni. Rá nem jellemző módon elpirult dühében. – Érdekel Acélszív. Mivel a városba jöttünk, elmélyedtem a képességei tanulmányozásában. – Ó, én egy szóval sem mondtam, hogy ez rossz lenne – legyintettem a széfhez lépve, és felemeltem a tenzort. – Csak kimondtam, ami tény. Soha nem élveztem még ennyire, hogy szinte felnyársal a szemével. A Prof felnevetett. – Jól van! – mondta. – Cody, Abraham, David, porlasszátok szét a széfek elejét, de vigyázzatok a tartalmukra! Tia, Megan és én nekilátunk kihúzogatni őket, és átböngésszük a tartalmukat, hátha találunk valami érdekeset. Munkára fel! Ez eltart majd egy kis ideig…

26 – Hűha! – Cody végighordozta a tekintetét egy halom ékszeren és drágakövön. – Ha más értelme nincs is, legalább gazdagok lettünk! Még sok ilyen kudarcot szeretnék az életben! Tia szúrós szemmel nézett rá, és tovább vizsgálta az ékszerhalmot. Mi négyen a Professzorral együtt körbeültük az egyik fülke íróasztalát. Megan és Abraham őrt álltak, figyelték a bank alagút felőli bejáratát. A csarnokban ünnepélyes hangulat uralkodott: tiszteletet parancsoló terem volt, ez tény. Azt hiszem, a többiek is átérezték, mert halkan, visszafogottan beszéltek. Kivétel Cody. Egy óriási rubintot méregetve hátra akart dőlni a székével, de az acél széklábak a padlóhoz forrtak. – Egykor gazdaggá tettek volna, Cody – dorgálta Tia –, most viszont nehezen tudnád eladni. Igaza van. Az ékszerek mostanság semmit nem érnek. Akadnak ugyanis Idolok, akik drágaköveket képesek létrehozni. – Meglehet, de az arany mindig értékes marad – vakarta meg a fejét Cody. – Mondjuk, fogalmam sincs, miért. Megenni nem lehet, az emberek többségét pedig a kaja hozza lázba. – A szokás hatalma – mondta a Prof. – Nem rozsdásodik, könnyen alakítható, nehéz hamisítani. Kevés Idol gyárt aranyat, egyelőre. Az embereknek pedig kereskedniük kell valahogy, főleg városok és királyságok közt. – Ujjai közt egy aranyláncot tartva kijelentette: – Codynak tulajdonképpen igaza van. – Ne mondd! – csodálkozott Cody. A Prof bólintott. – Akár kihívjuk Acélszívet, akár nem, az itt talált arany már önmagában több évig eltartja a Leszámolókat. Tia kinyitotta jegyzetfüzetét az asztalon, és szórakozottan kopogtatni kezdte a tollheggyel. A többi fülke asztalára szépen felsorakoztattuk a széfek tartalmát. A talált tárgyak közel háromnegyede épen maradt. – A többségük végrendelet – kezdte Tia, és felnyitott egy kólát. – Vannak letéti igazolások, útlevelek, jogosítványmásolatok… – Szóval egy egész városra való hamis embert tudnánk kamuzni! – ásított Cody. – Milyen poén! – A második legnagyobb csoportot – folytatta Tia, ügyet sem vetve Codyra – a fent említett ékszerhalom alkotja, amely egyszerre értékes és értéktelen. Ha köztük rejlik, ami Acélszívre hatott, akkor a nagy számok törvénye alapján ez a legvalószínűbb csoport. – De nem az – böktem ki. A Prof nagyot sóhajtott. – David, tudom, mit gondolsz… – Gondoljátok csak el! – magyaráztam. – Az ékszer nem lenne logikus. Acélszív nem támadott más bankra, és nem tett olyasmit, sem közvetlenül, sem közvetetten, ami megtiltaná az embereknek az ékszerviselést az ő jelenlétében. Az ékszerviselés az Idolok körében is elég nagy népszerűségnek örvend. Ehhez be kellene tiltania. – Egyetértek – mondta Tia –, de csak részben. Lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket. Acélszív híresen ravasz. Mi van, ha titokban betiltotta egy bizonyos kő behozatalát? Utánanézek ennek, de attól tartok, Davidnek lesz igaza. Ha tárgy hatott rá, akkor inkább valami családi ereklye. – Azokból mennyit találtunk? – érdeklődött a Prof. – Több mint háromszázat – szisszent fel Tia. – A legtöbb bizsu vagy lényegében értéktelen emléktárgy. Közülük bármi lehetett… elméletileg. De azt sem zárhatjuk ki, hogy a teremben lévők egyikénél volt a tárgy. Vagy, ahogyan David gondolja, a helyzettel függ össze. – Az Idolok esetében igen ritka, hogy hétköznapi dologhoz való közelség okozza a gyengeségüket – magyaráztam. – Hacsak egy bizonyos széfbeli tárgy nem sugárzott fényt vagy hangot, ami elérhetett hozzá. Egyébként aligha tárgy okozta. – Azért csak nézzük át a tételeket, Tia! – kérte a Prof. – Lehet, hogy összefüggésre bukkanunk Acélszívnek a városban elkövetett tetteivel kapcsolatban. – Mi a szitu a sötétséggel? – tudakolta Cody. – Amit Éjforgató hozott ránk? – Aha – bólintott Cody. – Mindig is gyanúsnak tartottam ezt a sötétségmániát. – Ez valószínűleg Éjforgató miatt van – mondtam. – Nem akarja, hogy napfény érje, és ezáltal materializálódjon. Nem lennék meglepve, ha ez is kettejük megállapodásának részét képezné. Ez az egyik ok,

amiért Éjforgató hajlandó Acélszív alatt szolgálni. A kormányzat biztosítja az infrastruktúrát, hogy kompenzálja az örök sötétséget: van élelmiszer, elektromos áram, bűnmegelőzés… – Aha, világos – kacsintott Cody. – Éjforgatónak sötét kell, de ez nem működne a megfelelő város nélkül. A skót dudásnak is kell háttérváros, amely támogatja a hegytetőről dudálást. – Skót dudás? – hökkentem meg. – Jaj, ne kezdd már megint! – nyöszörögte Tia, arcát a kezébe temetve. – Skót dudás! – bólintott. Értetlenkedve pislogtam. – Te nem hallottál még a skót dudáról? – Codynak leesett az álla. – Skót duda, skót szoknya, skót vörös hónaljszőr! – Ööö… fúj! – Hát, ez már több a soknál! – kiáltotta Cody. – Acélszívnek halnia kell, hogy az ifjúság újra megfelelő oktatásban részesüljön! Hiszen ez sértő a szülőföldemre nézve! – Remek! – morrantott a Prof. – Örülök, hogy találtunk megfelelő indokot – babrált szórakozottan az asztalon. – Mi a gond? – érdeklődött Tia, aki láthatóan jól ismerte a Professzor minden mozdulatát. – Egyre közeleg a végső összecsapás ideje. Ha így folytatjuk, előcsaljuk, de nem tudjuk majd legyőzni. Az asztalnál ülők ledöbbentek. Felnéztem a magas mennyezetre. A szoba rideg, fehér fényei nem jutottak el a távolabbi sarkokba. Hideg volt és csend. – Mikor tudnánk legkésőbb visszalépni? – Hát – töprengett a Prof –, kihívhatjuk párbajra Fényponttal, legfeljebb nem jelenünk meg. – Ez már önmagában véve poén – kuncogott Cody. – Kétlem, hogy gyakran ejtik pofára. – Rosszul reagálna a megszégyenítésre – intette a Prof. – A Leszámolók egyelőre csak idegesítik és zavarják. Csupán háromszor csaptunk le a városban, és egyetlen kiemelkedő kormányzati személyt sem öltünk meg. Ha megfutamodunk, eddigi tetteink napvilágra kerülnek. Abrahammel gondoskodunk megfelelő bizonyítékokról, hogy tudassuk az emberekkel: mi álltunk emögött. Csakis így érhetjük el, hogy a győzelmet, már ha győzünk, ne valami Idolnak tulajdonítsák az ember helyett. – Tehát, ha meghátrálunk… – kezdte Cody. – Acélszív számára világossá válik, hogy Fénypont hamis, és a Leszámolók mesterkedtek a megölésén – fejezte be Tia. – Igen, de az Idolok többsége így is, úgy is ki akar nyírni minket. Lehet, hogy ez nem változtat a dolgon. – Lesz ez még így se… – mondtam a mennyezetet bámulva. – Megölte a mentősöket, Cody. Paranoiás. Célzottan fog levadászni minket, ha a tervünkre fény derül. A puszta gondolat, hogy próbáltuk megölni… és kutattuk a gyengeségét… Nem fogja ölbe tett kézzel nézni a dolgot. Az árnyak imbolyogni kezdtek. Odanéztem, és Abrahamet láttam közeledni. – Prof, kérted, hogy szóljak, ha letelt az idő. A Prof mobiljára pillantott, majd bólintott. – Itt az ideje visszatérni a bunkerbe. Mindenki kapjon fel egy zsákot, és töltse meg a talált tárgyakkal! Odafent tovább válogatjuk őket, nyugodtabb körülmények közt. Felkeltünk. Cody még kedvesen megsimította a halott bankigazgató acéllá vált kobakját, aki pont ennek a fülkének a falához dőlve lehelte ki a lelkét. Amint kimentek, Abraham az asztalra helyezett valamit. – Ez a tiéd. Egy kézifegyvert. – Nem szoktam ajánd… – Itt elhallgattam. Ismerős szerkezet. A fegyver… amit apám kapott fel a földről. – Az apád melletti törmelék között találtam – tette hozzá. – A fémesítéstől a markolata is acéllá lett, de a többi alkatrésze eleve acélból volt. Kivettem a tárat, kitisztítottam a töltényűrt és a szánt, és a ravasz is várakozásaimnak megfelelően működik. Persze, nem bízom benne teljesen, ameddig a bázison még egyszer nem ellenőriztem, de nagy eséllyel jó fegyver válik belőle. Magamhoz vettem. Ez a fegyver ölte meg az apámat. Iszonyú érzés viselni. De a legjobb tudomásom szerint ez az egyetlen fegyver, amely megsebezte Acélszívet. – Nem tudhatjuk, köze van-e a fegyvernek ahhoz, hogy golyó érte – mondta ki a gondolataimat Abraham. – Eszembe jutott, hogy érdemes lenne kiásni. Szétszedem, kitisztítom, és ellenőrzőm a töltényeket is. Működnie kell, bár lehet, hogy ki kell cserélni a lőport, ha a hüvely nem szigetelte a fémesítés ellen. Ha mindez kész, viheted! És ha alkalom adódik, megpróbálhatod lepuffantani! Köszönetképp bólintottam, aztán elfutottam, hogy összeszedjem a zsákmány engem megillető részét.

* – A dudaszó a legfenségesebb zene, amit emberi fül csak hallhat – magyarázta Cody lelkesen, miközben visszafelé lépdeltünk a bunker irányába. – Az erő, törékenység és csoda harmonikus összefonódása! – Mintha turmixgépben döglődő macskák nyivákolnának… – súgta nekem Tia. Cody vágyakozva felsóhajtott. – Úgy bizony, Tia, mennyei muzsika… – Mit is mondtál egyszer? – torpantam meg. – A dudakészítéshez… ki kell nyiffantani egy kicsi sárkányt, ami természetesen egy abszolút létező, nem mesebeli lény, mert ma is él a Skót-felföldön? – Pontosan – bólogatott vígan Cody. – Fontos, hogy kicsi legyen! A nagyok veszélyesek, bizony ám, és a hólyagjuk nem alkalmas dudakészítésre. Magadnak kell legyőznöd; aki dudás akar lenni, maga öli meg a sárkányt. A nagykönyvben ez áll. – Utána pedig – idéztem fel – ki kell nyisszantani a hólyagot, és rátenni… a mit is? – Egyszarvú faragott szarvából lesznek a sípok. Mert lehetne akár kevésbé ritka alapanyagból, mondjuk elefántcsontból is. De egyszarvúból kell lennie, ha olyannak akarod, amilyennek megénekelték a bárdok. – Cody meg a skót dalok! – sóhajtott Tia. – Mily’ fenséges szavak! – lelkesedett. – Természetesen erről rögtön eszembe jut egy rakás skót szó. A dal úgy hangzik füleimnek, mint Dál Riata, a kora-középkori hatalmas skót királyság neve. Sőt, ha már itt tartunk, az egyik legismertebb skót dudára írt dal pontosan ebből a korból származik: Abharsair e d’a chois e na Dùn Èideann… – Ab…ha…micsoda? – hebegtem összevissza. – Abharsair e d’a chois e na Dùn Èideann – ismételte könnyedén. – Bűbájosan költői, de a mi nyelvünkön nem hangzik jól, mert… – Skót gael nyelven ez annyit tesz: az ördög Edinburghba ment – súgta oda nekem Tia, elég hangosan ahhoz, hogy Cody is hallhassa. A férfi most az egyszer köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. – Te tudsz skót gaelül, Tia? – Ó, nem én! De amikor legutóbb mesélted, utánanéztem a jelentésének. – Ööö… nocsak! – Igen. A te fordításod némi kívánnivalót hagy maga után. – Jól van, na! Mindig tudtam, hogy eszes nő vagy! Igazad van. – Köhintett egyet. – Jé, nézzétek! Hát, nem megérkeztünk a bázishoz? Majd legközelebb befejezem a történetet! – Az előttünk haladók beléptek a bunkerbe, Cody odasietett hozzájuk, és Megannel együtt bement. Tia a fejét rázva lépdelt mellettem az alagútban. A végén lemaradtam, és megigazítottam a bejáratot eltakaró vezetékeket és zsinórokat. Felkapcsoltam a rejtett mozgásérzékelőt, amely odabent jelzett, végül bemásztam én is. – …fogalmam sincs, Prof – mondta éppen Abraham jellegzetes, lágy hangon. – Egyszerűen fel nem foghatom, miért. – Egymás mellett lépdeltek visszafelé, és végigsugdosták az utat. Próbáltam odamenni, hogy halljam őket, de Tia sokatmondón a vállamra tette a kezét, és visszatartott. – Nos? – fonta össze a karját Megan, amint összegyűltünk a nagyasztal körül. – Mi történt? – Abrahamnek nem tetszik a közhangulat alakulása – válaszolta Prof. – A közvélemény ugyanis nem hiszi el a mesénket Fénypontról – magyarázta Abraham. – Rettegnek. Az erőművet ért támadás hatására a városban időről időre elsötétítés lesz. Én annak sem látom jelét, hogy Acélszív bevette a dolgot. Biztonságiak cirkálnak az alsó utcákon, Éjforgató pedig a városban. Informátoraimtól azt hallom, hogy Acélszív egy lázadó csoport után kutat, nem rivális Idolra gyanakszik. – Akkor őrületesen nagyot robbantunk – Cody összefonta karját, és a bunker falának dőlt. – Nyírjunk ki egykét Idolkát! – Nem – csóváltam a fejem, felidézve a Professzorral folytatott beszélgetésünket. – Összpontosítanunk kell! Nem ölhetünk Idolokat véletlenszerűen, úgy kell gondolkodnunk, mintha valaki a város felett igyekezne átvenni az uralmat. A Prof bólintott. – Minden egyes alkalommal, mikor Fénypont nem mutatkozik, Acélszív egyre gyanakvóbb lesz. – Feladjuk? – vágott közbe Megan alig palástolt lelkesedéssel. – Közel sem – jelentette ki a Prof. – Még dönthetek úgy, hogy meghátrálunk, ha nem derítjük ki biztosra a gyengeségét. De ott még nem tartunk. Folytatjuk a tervet, ám nagyot kell alkotnunk, lehetőleg úgy, hogy Fénypont is megmutatkozzon. Sarokba kell szorítanunk Acélszívet, kiprovokálni a haragját, és előcsalogatni őt.

– Mindezt hogyan? – érdeklődött Tia. – Itt az idő, hogy kinyírjuk Konfluxot. És lefegyverezzük a Biztonságiakat.

27 Konflux. Voltaképpen ő Acélszív uralmának az alapja. Titokzatos szerzet. Még Tűzlényhez és Éjforgatóhoz képest is. Nincsenek róla jó minőségű fényképeim. Az a kevés, amiért drágán megfizettem, homályos és pontatlan. Azt sem tudhattam, valóságosak-e. Teherautónk döcögve haladt Új-Chicago komor, sötét utcáin. Odabent alig volt oxigén. Az anyósülésre szorítottak, Megan vezetett. Cody és Abraham hátul lapultak. A Prof előttünk haladt, egy másik autóban, Tia pedig a bázisról támogatott minket: figyelte a városi utcák kémhálózatát. Hideg napra virradtunk, az autóban bedöglött a fűtés, de Abrahamnek nem volt ideje megjavítani. A Prof szavai motoszkáltak a fejemben. Már terveztük Konflux megölését, de végül mindig elvetettük az ötletet, mert túl veszélyesnek találtuk. A terveink még megvannak. Most sem kevésbé veszélyes a dolog, de ráléptünk erre az ösvényre. Miért ne haladnánk rajta tovább? Vajon ő valódi? Ösztöneim azt súgták, igen. Tűzlény esetében minden jel arra mutatott, hogy kitalált, de Konfluxnál minden valós Idolra utalt. Erős, ugyanakkor sérülékeny Idolra. A Prof szerint Acélszív utasítgatja Konfluxot, és sohasem hagyja huzamosabb ideig egy helyen. Bizonyos minta szerint mozog. Páncélozott limuzinban szokott utazgatni, hat testőrrel és két motorkerékpáros kísérővel. Ha nyitva tartjuk a szemünket, és megvárjuk ezt a konvojt, lecsaphatunk rá az utcán, mikor egyik pontból a másikba halad át. Akadtak árulkodó nyomok. Acélszív erőművekkel együtt sem rendelkezik olyan mennyiségű elektromos árammal, amely a város működtetéséhez szükséges, valahogyan mégis megoldja az üzemanyagcellák feltöltését. A gépesített páncélos egységek nem cipelnek magukkal energiaforrást. A legtöbb helikopter sem. Nyílt titok, hogy ezeket az egységeket magas rangú Biztonságiak működtetik. Mindenki tudja. Vagyis létezik egy átruházó, aki akkora energiát képes létrehozni, amely járműveket hajt, üzemanyagcellákat tölt fel, és a város egy részét is lángba boríthatja. Hihetetlen erővel rendelkezik, mégsem különb, mint Éjforgató vagy Acélszív. A legerősebb Idolok ugyanis változtatni tudják az általuk kifejtett erőhatást. A teherautó megdöccent, és én szorosabban markoltam a fegyvert. Nem tettem a vállamra, nem biztosítottam ki, lefelé tartottam a csövét, az ajtó felé. Rejtve, de kéznél. Sohasem lehet tudni. Tia ma kipécézte azt a bizonyos limuzinkonvojt, úgyhogy összekaptuk magunkat. Megan vezeti az autót a kereszteződésig, ahol összefutunk Konfluxékkal. A lány amúgy is szikrázó szeme ma különös fénnyel égett. Nem félelem ez. Talán csak… aggodalom? – Úgy gondolod, hogy rosszul tesszük, amit teszünk? – szegeztem neki a kérdést. – Világosan megmondtam – felelte higgadtan, szemét le nem véve az útról. – Acélszívet nem kéne letaszítani a trónról. – Most konkrétan Konfluxról beszélek – folytattam. – Feszült vagy, máskor nem szoktál ilyen lenni. – Azt gondolom, nem tudunk róla eleget – jelentette ki. – Nem kéne rajtaütnünk olyan Idolon, akiről még fényképünk sincs. – Te ma valamiért nagyon feszült vagy. A lány vezetett tovább, markolta a kormányt, és a tekintetét előreszegezte. – Semmi gond – igyekeztem megnyugtatni. – Én is úgy érzem magam, mint a zabkásából öntött tégla. Amikor kimondtam, rám bámult, lassan fölvonta a szemöldökét. Az autóban csend lett. Aztán hirtelen hangos kacagásban tört ki. – Hé, nem érted! – kiáltottam. – Pedig tök logikus! Figyelj! A tégla elvileg erős, nem igaz? De ha az egyiket titokban zabkásából öntik, a többi téglának pedig fogalma sincs erről, akkor az a bizonyos kis tégla rettegni fog, hogy ő gyenge, a többiek meg erősek. Ha beépítik a falba, széttoccsan, és úgy végzi, hogy zabkása alapanyaga összekeveredik a téglák közé kent malterrel… Megan nevetőgörcsöt kapott, magyarázatom végére pedig már fulladozott a röhögéstől. Én mondtam volna tovább, de átragadt rám is. Azt hiszem, sohasem hallottam még nevetni őt úgy istenigazából. Nem kuncorászni, nem lebiggyesztett ajakkal heherészni, hanem szívből felkacagni. Mire összeszedte magát, könnyezett a szeme. Mázli, hogy ezalatt nem ütköztünk neki egy lámpaoszlopnak. – David – sóhajtott, és letörölte könnyeit – ez a legnevetségesebb dolog, amit valaha is hallottam. A legképtelenebb, legelrugaszkodottabb baromság!

– Ööö… – A szikrába! – fújta ki a levegőt. – De jólesett! – Komolyan? Bólintott. – Akkor… vegyük úgy, hogy ez volt a célom. Mosolyogva, csillogó szemmel nézett rám. A feszültség még megmaradt, de valamelyest azért enyhült. – Oké! Elvégre a rossz vicc is egyfajta művészet, nem? Akkor miért ne lehetne művészet egy rossz metafora? – Pontosan erről beszélek. – Ha ez mestermű, akkor te valódi mester vagy! – Hát – kezdtem –, ez azért így nem egészen igaz, mert a metaforának van értelme. Akkor legyek inkább mesterlövész vagy valami… – Itt tétováztam. – Igazából ennek is van értelme… a szikrába! Nehéz szándékosan elrontani egy metaforát! Ez igazságtalanság! – Minden rendben ott elöl? – szólalt meg Cody a fülünkben. A teherautó hátulja ugyanis fémfallal volt elválasztva a vezetőfülkétől, mint a limuzinokban. Volt rajta kis ablak, de Cody lusta volt megmozdulni. – Minden oké – válaszolt a lány. – Csak nyelvi párhuzamokról értekeztünk. – Téged úgysem érdekelne – tettem hozzá. – Skótokról nincs szó. – Hát, igazából – lelkesedett Cody – a skót anyaföld eredetileg… Megannel egyszerre néztünk össze, nyúltunk a mobilunkhoz, és némítottuk el. – Tudasd velünk, ha befejezte, Abraham – szóltam bele. Abraham a vonal másik végén felsóhajtott. – Cseréljünk helyet! Most nekem is nagy kedvem lenne elnémítani őt. Sajnálatos módon ezt megnehezíti, hogy mellettem ül. Felnevettem, aztán a lányra néztem. Még mindig mosolygott. A látványtól pedig úgy éreztem, valami nagy tettet hajtottam végre. – Megan – jelentkezett be Tia –, maradj a pályán! A konvoj letérés nélkül halad az útvonalon. Mintegy tizenöt perc múlva találkoztok. – Vettük. Odakint utcai lámpások hunyorogtak, akárcsak a mellettünk elsuhanó épülettömbök ablakaiban – részleges elsötétítés volt. Eddig még nem kezdtek el fosztogatni. Biztonságiak rótták az utcákat, az emberek pedig rettegtek tőlük. Az egyik kereszteződésben egy gépesített páncélos alakot pillantottam meg, amint éppen bemasírozott egy mellékutcába. Három és fél méter magas, karján gépfegyvernél is nagyobb szerkezettel. Ötfős Biztonsági alakulat kísérte. Az egyik katonánál feltűnő, figyelmeztetésül vérvörösre festett energiafegyvert vettem észre – pár lövése elegendő ahhoz, hogy felrobbantson vele egy épületet. – Mindig is szerettem volna egy ilyen páncélost irányítani! – sóhajtottam, mikor elhagytuk őket. – Nem valami nagy szám – jegyezte meg a lány. – Te már irányítottál ilyet? – döbbentem meg. – Aha. Alig van odabent levegő, és lassan reagál a parancsra – eltűnődött. – Bár elismerem, hogy egyszerre két forgótáras fegyverből tüzelni katartikus élmény. – Nocsak! A végén még átpártolsz a kézifegyvertől a puskához? – Kizárt – simogatta meg a fegyvertokját. – Mi van, ha közelharcba kerülök? – Akkor leütöd őket puskatussal! Ha messzebb vannak, jól jön egy olyan fegyver, amelyikkel lőni is lehet. Egy darabig az utat nézte, aztán megvetően rám sandított. – A puska elsütése túl hosszú ideig tart. Nem elég… spontán. – Mondja, akinek böki a csőrét az improvizáció. – Csak, ha te improvizálsz. Az más, ha én teszem. Egyébként pedig nem minden kézifegyver pontatlan. Lőttél te már MT 318-assal? – Csinos modell – bólintottam. – Ha kézifegyvert kéne választanom, megfontolnám. Az a baj, hogy olyan gyengécske. Ennyi erővel már kézből is hajigálhatnám a lövedékeket, ugyanannyi kárt tennék az ellenfélben. – Ha jó céllövő vagy, nem számít a fegyver megállító ereje. – Ha jó céllövő vagy – kezemet ünnepélyesen a szívem fölé tettem –, alapból puskával lősz. A lány felszisszent. – És milyen kézifegyvert választanál, ha választanod kéne? – Jennings .44-et. – Egy Tűzköpőt? – hüledezett. – Azok olyan pontatlanok, mintha egy marék lövedéket hajítanál a tűzbe!

– Igaz, de úgyis csak akkor használnék kézifegyvert, ha valaki közvetlenül előttem áll. Lehet, hogy nincs lehetőségem második lövésre, és gyorsan akarom leteríteni az ellenfelet. Ebben a fázisban nem számít a pontosság, hiszen közel van. Megan felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Reménytelen eset vagy, hogy elhiszed ezt a sok maszlagot. Pontosan ugyanolyan remekül lőhetsz kézifegyverrel, mint puskával. Kisebb lőtávolságon belül ugyanolyan hatékony. De mivel a kezelése nehezebb, csak vérprofik használnak kézifegyvert. Puskával bánni minden pancser tud! – Most csak ugratsz. – Nem, nem, és mivel nálam van a kormány, én döntöm el, mikor fejeztük be a vitát. – De… de ez hülyeség! – Nem az – jelentette ki. – Csupán zabkásából öntött tégla. – Mi lenne – szólalt meg Tia a fülünkben –, ha egyikőtöknél puska lenne, a másiknál meg kézifegyver? – Á, nem érted – mondtuk egyszerre. – Nem ez a lényeg. – Mindegy – sóhajtott fel, majd szolid kólaszürcsölés hallatszott. – Tíz perc. – Hangjából kivehető volt, hogy elege van a vitánkból. De nem láthatta, hogy közben vigyorgunk, mint a vadalma. A szikrába, bírom ezt a lányt! Rápillantottam. Láthatóan azt hitte, hogy diadalmaskodott. Lenyomtam a gombot, amely mindenkit kiléptetett a beszélgetésből. – Ne haragudj… – hallottam a saját hangomat. Megan fölvonta szemöldökét. – Azért, amit a Leszámolókkal tettem – fejeztem be. – Amiért mindent másként alakítottam, mint ahogyan te akartad. Amiért belerángattalak. Vállat vont, és lenyomta a saját lenémító gombját. – Már túltettem magam rajta. – Mi változott meg? – Kiderült, hogy túlságosan bírlak ahhoz, hogy utáljalak, Nyápickám – rám szegezte a tekintetét. – Aztán nehogy a fejedbe szálljon! Ó, én nem a fejemért aggódom! A szívem viszont más tészta… azaz… nem tészta. Villámcsapásként ért a dolog. Komolyan kimondta ezeket a szavakat? Mielőtt pocsolyává olvadozhattam volna, megcsörrent a mobilom. A Prof próbált felhívni. Sietve kapcsoltam vissza. – Hé, ti ott! Figyelem! – A hangja gyanakvónak tűnt. – Vonalakat visszakapcsolni! – Igenis, uram! – vágtam rá rögtön. – Nyolc perc – mondta Tia. – A konvoj most fordult balra Frewantonnál. Ti forduljatok jobbra a következő keresztutcánál, akkor találkoztok velük! Megan innentől a vezetésre figyelt, ezért, hogy lekössem magamat, néhányszor újból átgondoltam a tervet. Nem fogjuk túlbonyolítani – mondta a Professzor. – Semmi extra. Konflux sebezhető. Valódi cselszövő, szervező és irányító, de nincs ereje, ami megvédhetné. A gépkocsikísérethez közeledve fékezünk, Abraham a diszkosz segítségével kideríti, hogy a hatalmas Idol csakugyan az autóban ül-e. A teherautó bevág a konvoj elé, mi kicsapjuk a hátsó ajtókat, és kilép odabentről Cody, álruhában. Felemeli a kezét, Abraham pedig elsüti mögötte a gauss-puskát. A kavarodásban remélhetőleg úgy fog látszani, mintha a kezéből csapott volna le a villám. Aztán megrohamozzuk az egész limuzinkonvojt, kő kövön nem marad, és elhúzzuk a csíkot. A túlélő motoros őrök majd elregélik, mi történt. Sikerülni fog. Remélhetőleg. Ha Konflux már nem tudja átruházni a képességeit a magas rangú Biztonsági katonákra, a gépesített páncélos egységek, energiafegyverek és helikopterek nem működnek többé. Az üzemanyagcellák lemerülnek, és végképp kifogynak a város energiaforrásai. – Közeledünk – súgta fülünkbe Tia –, a limuzin Beaglenél jobbra fordult. Prof, legyen béta-formáció! Majdnem biztos, hogy a lakónegyedek felé tartanak, tehát ráfordulnak a Finger Streetre. Megan, te jó irányba tartasz. – Értettem – mondta a Prof. – Arra megyünk. Elsuhantunk egy kihalt, régen talán parknak nevezett terület mellett. Onnan lehetett megállapítani, hogy acéllá változott fagyott gyomok és lehullott ágak borították. Csak a holt részek változnak, Acélszív az élőkre nem hat. Sőt, az általa kibocsátott hullám az élő szövet körüli anyagban elakad. Az ember ruhája például nem alakul át, de talpa alatt a föld igen.

A szokásos furcsaság az Idol-képességekkel kapcsolatban. Egy dolog a sok közül, amire nincs tudományos magyarázat. Tudományos szempontból a holt és az élő szövet ugyanis egy darabig igen hasonló. De az egyikre ható, szokatlan Idol-képesség a másikat érintetlenül hagyja. Leheletemtől bepárásodott az ablak, amint a játékra már nem alkalmas játszóteret bámultam. A gyomok szúrós fémdarabkák lettek. Acélszív acélja nem rozsdásodott, de törékeny volt, éles sorjákat hagyott. – Oké – jelentette ki a Prof pár perc elteltével. – Megérkeztem. Fölmászom az épület külső falán. Megan, ismételd el a vészforgatókönyvet! – Nem lesz semmi vész! – hallottam Megan hangját fülemben és magam mellett egyszerre. – Valami mindig történik – morogta a Prof. Szuszogott mászás közben, bár a gravatonikus heveder segítette. – Ismételd! – Amennyiben te vagy Tia megadjátok a jelszót – darálta Megan a szöveget –, visszavonulunk és szétszóródunk. Te eltereled a figyelmüket, mi négyen a teherautóban két csoportra oszlunk, különböző irányokban eltűnünk, és találkozunk a gamma találkozási ponton. – Na, én itt vesztettem el a fonalat – böktem ki. – Hogy a szikrába fogunk kétfelé menekülni, ha csak egy autónk van? – Meglepetés vár a hátsó ülésen, öcsi! – vigyorgott Cody, akit a Professzorral és a többiekkel együtt szintén bekapcsoltam. – Szinte kívánom, hogy valami balul üssön ki. Látni akarom bevetésen! – Te csak ne reméld! – korholta Tia. – De azért vedd számításba! – tette hozzá a Prof. – Paranoiás vénember! – jelentette ki Tia. – Beletrafáltál – mondta a Prof tompa hangon, talán, mert éppen akkor guggolt le, kezében a rakétavetővel. Azt hittem, Cody lesz odafent az orvlövészpuskájával, de a Prof úgy vélte, legyen valami erősebb, ha Biztonságiakról van szó. Diamond büszke lett volna ránk. – Közeledtek, Megan – mondta Tia. – Pár perc múlva találkoztok. Tartsátok a sebességet, mert a limuzin a szokásosnál gyorsabban halad. – Gyanakodnak? – csodálkozott Cody. – Bolondok lennének, ha nem tennék – suttogta Abraham, – Valami erősen azt súgja, Konflux mostanában különösen óvatos. – Megéri kockáztatnunk – szólt közbe a Prof –, de legyetek óvatosak! Bólintottam. Mivel a városban mindenütt áramkimaradások voltak, a Biztonságiak lefegyverzésével kitörne a káosz. Mindez rákényszerítené Acélszívet arra, hogy megjelenjen, és szigorúan elejét vegye a fosztogatásnak és lázongásnak. Ezáltal felfedné magát. – A többi Idoltól sohasem félt – gondolkodtam hangosan. – Most kiről beszélsz? – kérdezte a Prof. – Acélszívről. Fenntartás nélkül kiáll Idolok ellen. De nem szereti személyesen lecsillapítani a lázongásokat. Erre valók a Biztonságiak. Mind ez idáig azt feltételeztük, hogy azért, mert nem akar apró-cseprő ügyekkel foglalkozni. Mi van, ha ennél többről van szó, ha kereszttűz miatt van? – Az kicsoda? – kérdezte Abraham. – Ez nem egy Idol neve. Eszembe jutott, mi van, ha Acélszív attól retteg, hogy véletlenül eltalálják. Mi van, ha ez a gyengesége? Apám megsebezte, de nem rá célzott. Mi van, ha csak akkor tesz kárt benne lövedék, ha másra céloznak? – Meglehet… – tűnődött Tia. – Koncentrálnunk kell – jelentette ki a Prof. – David, egyelőre tedd félre ezt az ötleted! Még visszatérünk rá! Igaza van. Hagyom, hogy gondolataim elkalandozzanak, akárcsak egy matekpéldákkal foglalkozó nyúl, aki nem figyel a rókára. De ha igazam van, a szemtől szembeni küzdelem nem jelent rá veszélyt! Sértetlenül került ki az Idolokkal való harcokból. Ő a nagyszabású ütközetektől fél, ahol sok az eltévedt lövedék. Kezd összeállni a kép. Pofonegyszerű, mint majdnem minden Idol-gyengeség. – Lassítsatok egy picit! – súgta Tia. Megan engedelmeskedett. – Már itt is vannak… Fényes, fekete autó kanyarodott ki az előttünk elterülő, sötét útszakaszra. Ugyanarra tartottak, mint mi. Kétoldalt motorkerékpárok. Biztonságosabb így, de nem eléggé. A Leszámolók Konflux megölésére irányuló eredeti terve miatt tudtuk, hogy a konvoj az övé. De azért ellenőrizzük diszkosszal is.

Követtük a limuzint. Totál le voltam nyűgözve, mert bár nem tudtuk, hová tartanak, Tia és Megan pontosan úgy időzítették az egészet, hogy a limuzin kanyarodott a mi utcánkba, nem pedig fordítva, és így alig volt gyanús. Az én feladatom, hogy nyitva tartsam a szemem, és ha netán rosszul sül el valami, tüzet nyissak, hogy Megan vezethessen tovább. Elővettem egy kis messzelátót a zsebemből, az ablakhoz lapultam, és alaposan szemügyre vettem az előttünk haladó limuzint. – Helyzetjelentést kérek! – szólalt meg a Prof. – Eddig minden oké – feleltem. – A következő lámpánál melléjük érünk – mondta Megan. – Feltűnés nélkül. Készülj, Abraham! Visszacsúsztattam a távcsövet a zsebembe, és igyekeztem megőrizni a hidegvéremet. A következő lámpához zöldnél értünk oda, úgyhogy Megan követte a limuzint, tisztes távolból. Az utána következő lámpa éppen pirosra váltott, még a limuzin előtt. Bal oldalról, lassan odaértünk mellé. – Biztosan Idol van mellettünk – suttogta Abraham a kocsi hátuljából. Aztán halkan füttyentett. – Mégpedig erős. Nagyon erős. A diszkosz jelez. Mindjárt mondok többet is. Az egyik motoros végignézett rajtunk. A Biztonságiak egyensisakját viselte, hátára géppisztoly volt erősítve. Meresztgettem a szemem, hátha meglátom Konfluxot a limuzin ablakában. Mindig is tudni akartam, hogy néz ki. De a sötétített hátsó ablakon nem lehetett belátni. Amint megindultunk, egy pillanatra megláttam az anyósülésen ülő utast, aki valahonnan ismerősnek tűnt. Rám pillantott, aztán elnézett a semmibe. Nadrágkosztüm, rövid, fekete, felnyírt haj… Ez Éjforgató segédje, aki Diamondnál tolmácsolt. A Biztonságiak kötelékébe tartozhat, logikus, hogy a limuzinban utazik. De valami nem stimmel. Tekintetünk összetalálkozott, biztosan felismert! Mi van akkor, ha felismert, mégsem lepődött meg? A lámpa zöldre váltott, beletapostunk a gázba, és ekkor hasított belém: – Prof, ez csapda! Ugyanabban a pillanatban Éjforgató suhant ki a limuzin tetőablakán. Karját szétterjesztette, ujjaiból pedig a sötétség húrjai meredeztek a komor éjszakába.

28 Kevesen láttak Főidolt hatalma kiteljesedésében, amikor minden képességét felmutatva, teljes valójában és dicsőségében mutatkozik meg, és kizárólag düh és bosszúvágy vezérli. Ragyog. A levegő szikrázik, mintha áramot vezettek volna bele. Megnyugszik a szívdobogás, a szél sem fúj. Éjforgató megjelenésével harmadszorra láttam ilyet. Beborította az éjszaka. Forgott és örvénylett körülötte a sötétség. Arca sápadt volt és áttetsző, szeme fénylett, ajkát lebiggyesztette a gyűlölettel vegyes megvetés. Mintha isten lenne, aki még szövetségeseit is nehezen tűri, és egyetlen célja a pusztítás. A látvány teljesen megbabonázott. – A Vészre! – kiáltott Megan. Rátaposott a gázra, és próbált manőverezni az autóval, hogy kikerülje az Éjforgató felől közelítő árnyakat. Úgy kúsztak felénk, akár a kísértetek ujjai. – Küldetés lefújva! – kiáltott Tia. – Menekülni! Már késő volt. Éjforgató a gravitációra és a légellenállásra fittyet hányva süvített felénk. Úgy siklott egyik autótól a másikig, akár egy kísértet. Valójában nem ő a veszélyes, hanem a sötét indák. A teherautó nem tudta kikerülni őket, tucatjával nyúltak felénk. Leküzdöttem a félelmet, és a puskáért nyúltam. A jármű óriásit döccent, megpördült, és a felfelé kúszó sötétség ujjai megmarkolták az autót. Mekkora idióta vagyok! – futott át az agyamon. Elengedtem a puskát, turkálni kezdtem a kabátzsebemben. Az UV-lámpa! Reszkető kézzel kapcsoltam be, és egyenest Éjforgató pofájába világítottam, aki elhúzott az ablak mellett. Fejjel előre haladt. A mozdulat hatott. Bár számomra az elemlámpa fénye haloványnak tűnt, az Idol arca egy pillanat alatt elvesztette varázsát. A szeme már nem fénylett, a feje körül eltűntek az árnyak. A láthatatlan fénysugár úgy csapott szét a sötét indák közt, mint lézerfény a birkanyájban. UV-fényben már egyáltalán nem hasonlított istenségre. Törékeny volt és emberi. Végtelenül meglepődött. Próbáltam lelőni, fegyveremhez kaptam, de a puska túl nagy volt, apám kézifegyvere pedig a hónom alá volt felcsatolva, ahol nem értem el, ha az elemlámpát is tartanom kellett. A másodperc törtrészéig farkasszemet néztünk. Szemében szörnyű rémület tükröződött. Majd egy pillanat alatt tovasuhant, kikerülve a teherautónkat. Úgy tűnt, bár nem esküdtem volna meg rá, mintha alacsonyabban szállt volna azután, hogy fény érte. Mintha az összes képessége meggyengült volna. Aztán eltűnt egy mellékutcában, és vele együtt az autót körülvevő árnyak is. Valami azt súgja, ezután az elrettentés után nem tér vissza egyhamar. Ekkor géppuskatűz ropogása szakította félbe elmélkedésemet. Fémes golyózápor csapódott a teherautónk oldalába. Hatalmasat káromkodva lebuktam, mielőtt betört volna felettem az ablaküveg. A motorosok nyitottak tüzet. Még lelapulva is tanúja lehettem a rettegett látványnak, amint előttünk, egy felhőkarcoló mögül fényes, fekete Biztonsági-helikopter emelkedik a magasba. – A Vészre, Tia! – sikított Megan, félrerántva a kormányt. – Hogyhogy nem vetted észre? – Fogalmam sincs! Én… Hosszú, füsttel megtoldott fénycsóva hasított át az égbolton a helikopter oldalába. Az megbillent, oldalát lángok nyaldosták, az égből hamu hullott alá. A rotorja leállt, végül zuhanni kezdett. Rakétavető! A Professzor! – Csak semmi pánik! – szólalt meg higgadtan a Prof. – Urai vagyunk a helyzetnek. Cody, Abraham, kettéválásra felkészülni! – Prof… – kezdte Abraham. – Úgy vélem, alábecsül… – Még négy helikopter közeleg! – figyelmeztetett Tia. – A limuzin útvonala menti raktárépületekben rejtőztek. Nem tudhatták, pontosan hol lesz a rajtaütés. Az első volt hozzátok legközelebb… és én próbáltam… Megan! Mi a fenét csinálsz? A helikopter már irányíthatatlanná vált, egyik oldalából dőlt a füst, az oldalára billent, pörgött, és zuhant lefelé – közvetlenül az előttünk elterülő útszakaszra. Megan viszont nem kanyarodott el. Beletaposott a gázba, előrehajolt, és őrült iramban száguldott a teherautóval egyenesen a helikopter felé.

Minden idegszálam megfeszült, hátracsapódtam, és pánikba esve ragadtam meg a kapaszkodót. Elment az esze! Tiltakozásra nem maradt idő. Beborítottak minket a lövedékek, az utca egyetlen füstgomolyaggá sűrűsödött. Megan egyenest a helikopter alá tartott, amely eget-földet rengető robajjal csapódott a talajba. Valami beakadt az autónk tetejébe, éktelen hanggal fém csikordult a fémen, aztán kifaroltunk, bele egy téglaépület falába, amely letarolta az autó felém eső oldalát. Csattanás, szikrák, káosz. Az ajtóm kiszakadt. Centiméterekre tőlem tégla fúródott az autó acéljába. Egyetlen végtelen hosszú pillanattá sűrűsödött az egész. Végül, egy másodperccel ezután teherautónk csikorogva lefékezett. Reszketve felsóhajtottam. Teljesen beterítettek az üvegszilánkok, ezer darabra tört a szélvédő. A vezetőülésen Megan mélyet lélegzett, és őrült vigyorral az arcán, tágra nyílt szemmel felém fordult. – A Vészre! – Ránéztem az ő oldalán lévő visszapillantó tükörre, ahol még látszottak az égő helikopter maradványai. Pontosan azután csapódott az útra, hogy mi elzúgtunk alatta, és ezzel elállta a motorosok és üldözőink útját. – A Vészre, Megan! Fenomenális vagy! A lány szélesen elmosolyodott. – Minden oké odabent? – érdeklődött, és bekukkantott a teherautó kis ablakán át a hátsó részbe. – Úgy érzem magam, mint akit kicentrifugáztak – hörrent fel Cody. – Asszem, skót énem a talpamba süllyedt, az amerikai pedig a fejembe szállt! – Prof! – szólalt meg Abraham – A diszkoszt Éjforgató szökése után is bekapcsolva hagytam, hogy Idolokat keressen. Kusza jeleket kaptam, de tény, hogy abban a limuzinban ült még egy Idol, sőt, talán egy harmadik is. Én ezt nem értem… – Én igen! – kiáltott föl Megan, aki sietve kicsapta az ajtót, és kipattant a kocsiból. – Tényleg Konfluxot vitték, de nem tudták, biztosan lecsapunk-e rájuk. Biztos, ami biztos, felkészültek. A kocsiban ült, ezt érzékelted, Abraham. Sőt, talán van egy harmadik Idol is, óvintézkedésként. Fürgén kikapcsoltam a biztonsági övemet, illetve kikapcsoltam volna, ha az autónak azt az oldalát nem darálta volna le egy téglafal. Összeborzongtam, és inkább kikászálódtam Megan oldalán. – Hé, ti ott! Siessetek! – sürgetett a Professzor, akinél háttérzajt hallottunk: felbőgött egy motor. – A többi helikopter lassan utolér titeket, a motorosok pedig átfésülik a környéket. – Szemmel tartom őket – mondta Tia. – Egy percetek lehet… – Éjforgató merre tart? – kérdezte a Prof. – David elijesztette az UV-fénnyel! – vágta rá Megan, mialatt kitárta a teherautó hátsó ajtaját. – Ügyes! – mondta a Prof. Elégedetten vigyorogva léptem oda a kocsink hátuljához. Cody és Abraham éppen akkor toltak ki egy nagy ládát. A bepakolást nem láttam, az a hangárban történt. Cody sötétzöld dzsekit és napszemüveget viselt, ezt az öltözetet találtuk ki Fénypontnak. Tekintetemet a láda tartalma vonta magára: három, zölden csillogó-villogó motorkerékpár! – A motorok Diamondtól! – ujjongtam. – Mégis megvettétek?! – Még szép! – mosolygott Abraham, végigsimítva az egyik fényes, méregzöld felületét. – Ilyen csinos darabot csak nem hagyunk ott. – De… nekem azt mondtátok, nem szabad! Abraham nevetni kezdett. – Híre ment sofőrtehetségednek, David. – Egy rámpát húzott ki a teherautó hátuljából, és az egyik motort Meganhez gurította. A lány ráült, beindította. Elénkzöld, ovális alakzatok gyúltak ki a kerék oldalán. Már Diamondnál feltűnt. Gravatonika. Talán azért, hogy könnyebbé tegye a kerékpárt? A gravatonika nem tudja levegőbe emelni a dolgokat, csupán a hátrasiklás csökkentésére vagy nehéz tárgyak légiesebbé tételére használatos. Abraham legurította a következőt. – Eredetileg még neked is jutott volna, David – magyarázta Cody, aki sietve kiszedegette a felszerelésünket, köztük a diszkoszt is a teherautó hátuljából –, de az autó közben valamiért összeroncsolódott… – Amúgy sem tudta volna leelőzni a helikoptereket – jegyezte meg a lány. – Az egyik motoron majd ketten leszünk. – David, ülj mögém! – mondta Cody. – Kapd fel a zsákot, öcsi! Merre vannak a sisakok? – Tempósabban! – kiáltotta Tia sürgetően. Odarohantam a Cody által kért hátizsákhoz. Cefetül nehéz volt. – Hadd vezessek én! – emeltem rá könyörgő tekintetem. Megan rám sandított, aztán a fejébe csapta a sisakját. – Két utcatáblát taroltál le egyetlen kanyar bevételekor.

– Kicsi táblák voltak! – vettem a hátamra a zsákot, és Cody motorja felé indultam. – Komoly nyomás nehezedett rám! – Ne mondd! – mosolygott a lány. – Olyasmi, mint most? Ööö. Szépen belesétáltam a verbális csapdába. Cody és Abraham felbőgette a motorokat. Csak három sisak volt nálunk. Én nem kértem, mert abban reménykedtem, hogy a Leszámoló-dzseki is megteszi. Ám mielőtt Codyhoz érhettem volna, dübörögve előbukkant a fejünk felett az egyik helikopter, a mellékutcából pedig kiszáguldott egy Biztonsági páncélautó, lövésztornyán gépfegyveressel, aki rögtön tüzet nyitott. – A Vészre! – ordított fel Cody, egy szempillantás alatt gázt adott, és hűlt helyére lövedékek sora csapódott. Én az autóroncs mögött a földre vetődtem. – Ide! – üvöltött rám Megan, aki a legközelebb volt hozzám. – Most! Lapos kúszásban siettem oda, fellendültem mögé, átkaroltam a derekát, ő pedig felpörgette a motort. Amikor elrepesztettünk a sikátorok felé, kirobogtak a Biztonságiak motorosai egy mellékutcából. Cody és Abraham azonnal eltűntek szem elől. Én szorosan átöleltem a lányt, és azt kívántam, bárcsak kevésbé őrült körülmények közt tehetném ugyanezt… Cody hátizsákja közben folyton a hátamhoz csapódott. A puskám ott maradt a kocsiban! Elszorult a szívem. A nagy felfordulásban elfeledkeztem róla. Csak Cody hátizsákjára figyeltem és a legközelebbi motorra. Szörnyű érzés. Mintha egy barátot hagytam volna cserben. Kirobbantunk a sikátorból, onnan pedig befordultunk egy sötét utcára. Megan beletaposott a gázba, és az egész már-már nevetségesnek tűnt. Olyan erővel csapott az arcomba a szél, hogy muszáj volt szorosan odasimulnom a hátára. – Hová megyünk? – üvöltöttem. Még jó, hogy a telefon és fülhallgató megmaradt. Amúgy nem hallottam volna, de így a fülemben felcsendült a hangja: – Van egy tervünk! Mindannyian más irányba tartunk, aztán egy adott ponton találkozunk! – De ti rossz irányba mentek! – sikoltott a fülünkbe Tia. – És Abraham is! – Hol a limuzin? – kérdezte Abraham, de még a közvetlenül a fülembe érkező hangját is alig lehetett hallani a széltől. – Felejtsd el a limuzint! – parancsolta a Prof. – Elintézném Konfluxot! – erősködött. – Nem – jelentette ki a Prof. – De… – Vége – zárta le a vitát. – Visszavonultunk. Visszavonultunk! Megan bukkanóra hajtott, amitől majdnem lecsúsztam az ülésről, de aztán sikerült megkapaszkodnom. Elmém próbálta feldolgozni a hallottakat. Ha egy Idol tényleg le akarná győzni Acélszívet, nem futna meg a Biztonságiak elől. Egymagában könnyedén elintézne néhány osztagot. Azáltal, hogy meghátráltunk, elárultuk, kik vagyunk. Acélszívet soha többé nem tudjuk előcsalogatni. – Ez esetben tennék valamit – folytatta Abraham. – Mielőtt elhagyjuk a várost, okozzunk némi kárt! A fél Biztonsági szolgálat a nyomunkban lohol, a limuzint nem őrzik, nálam pedig akad egy-két kézigránát. – Jon, hadd próbálja meg! – kérlelte Tia. – Már úgyis katasztrofálisan leszerepeltünk. Legalább egyetlen dologban tegyünk kárt, ami Acélszív tulajdona! Az utcai lámpák homályában kizárólag annyit érzékeltem, hogy mögöttünk motorosok közelednek. Óvatosan hátrasandítottam a vállam felett. A Vészre! A sarkunkban vannak! Reflektoraik bevilágították az egész utat. – Nem fog sikerülni – válaszolta neki a Prof. – A Biztonságiak a nyomodban vannak. – Majd eltereljük a figyelmüket! – szólaltam meg. – Mi van??? – hökkent meg a lány. – Mit csinálunk? – Köszönöm – sóhajtott fel Abraham. – A Negyedik utca és a Nodell kereszteződésében találkozunk, próbáljátok meg elterelni a figyelmüket! Megan izgett-mozgott, megpróbált hátrafordulni, és a szemembe nézni a sisakvédőn át. – Te csak vezess szépen tovább! – mondtam. – Barom – jelentette ki, majd befordult a következő sarkon. De nem lassított le! Felordítottam, iszonyatos halálfélelem lett úrrá rajtam. A motor szinte párhuzamosan haladt a talajjal, végigcsúszott az úton, de az oldalán fénylő gravatonikának hála nem borult fel. Félig csúszva, félig robogva vettük be a kanyart, mintha kipányvázva forognánk egy cölöp körül.

Ahogy felegyenesedtünk, az üvöltésem is elhalt. Mögöttünk robbanás rázta meg az acél útszakaszt. Hátrapillantottam, a hajam lobogott a szélben. Az egyik fekete Biztonsági motornak nem sikerült lelassítania a kanyarban, füstölögve kenődött fel az acélépületre. A gravatonikájuk nem működött úgy, mint a miénk – amennyiben volt nekik egyáltalán. – Hány motor van még? – üvöltötte Megan. – Hármat látok… és még kettőt! Összesen öt! – Elképesztő… – mormogta a lány. – Mégis, hogy a szikrába képzelted, hogy eltereljük a figyelmüket Abrahamről? – Mit tudom én! Improvizálj! – A közeli utcákat elbarikádozták! – suttogta Tia a fülünkbe. – Jon, helikopter közeleg a Tizenhetedik utca felől! – Közeledem. – Mit csinálsz? – érdeklődtem a Proftól. – Titeket próbállak életben tartani – felelte higgadtan. – A szikrába! – szitkozódott Cody – A Nyolcadik utcán barikád. Elfordultam a marstoni sikátor irányába. – Ne! – kiáltott Tia. – Ott akarnak tőrbe csalni, fordulj vissza! A Moulton Streeten át lejuthatsz az alsó utcákra. – Vettem – jött a válasz. Megannel iszonyatos sebességgel hajtottunk rá egy széles útra, és egy pillanattal később Abraham motorja manőverezett elénk a mellékutcából a földdel szinte párhuzamosan – csak a gravatonika akadályozta meg a felborulását. Őrület! A motor szinte az oldalán haladt, a kerekei pörögtek, és szikrákat szórt felfelé. A gravatonika ugyanis csökkenti a lendületet, ezáltal megmarad a kerék úttartása, és a motor is pörög tovább. Esküszöm, ilyet még én is tudnék vezetni! Nem nagy ügy. Mintha az ember százharminc kilométer per órás sebességgel csúszna be a kanyarba egy banánhéjon. Gyerekjáték. Ismét hátrapillantottam. Már legalább egy tucat fekete ruhás motoros üldözött minket, de túl gyorsan száguldottunk ahhoz, hogy megkockáztassanak egy-egy lövést, mindenki a vezetésre koncentrált. Talán ezért is mentünk ilyen eszeveszetten gyorsan… – Páncélozott egység! – kiáltott Tia. – Közvetlenül előttetek! Meglepődni sem volt idő. Az egyik három és fél méter magas, két lábon járó gyilkológép dübörgött az utcába, és mindkét forgótáras fegyveréből tüzet nyitott. Lövésekkel terítette be a környező acélépületek falát, amitől szikrák repkedtek mindenfelé. Nyakamat behúzva, összeszorított fogakkal figyeltem, amint Megan a motort szinte megsarkantyúzva, egy hosszú, gravatonikus csusszanással lerántott minket a földre, szinte azzal párhuzamosan, és ezáltal kitért a golyók elől. A szél belekapott a dzsekibe, és szikrák repkedtek előttem mindenfelé, úgyhogy alig láttam kétoldalt az óriási acéllábakat, amikor átzúgtunk a páncélos két lába között. A következő sarkon Megan egyetlen vad rántással újra egyenesbe hozta a motort. Abraham kitért a páncélos elől, de a kerékpárjából így is füst gomolygott. – Megsebesültem. – De azért egyben vagy? – kérdezte aggódva Tia. – A dzsekinek hála – morrantott. – Megan – súgtam oda a lánynak. – Rosszul néz ki. – És csakugyan, Abraham lassított, fél kezét az oldalára szorította. A lány odapillantott, majd hirtelen visszahajtott az útra. – Abraham, a következő kanyarnál térj ki jobbra, az első sikátorba! Elég messze vannak még ahhoz, hogy ne vegyék észre! Mi megyünk egyenesen, és elcsaljuk őket! – Keresni fognak – szabadkozott. – Ez így… – Tedd, amit mondtam! – parancsolta Megan. Abraham nem tiltakozott többet. Folytattuk az utunkat, bár lassítanunk kellett, nehogy leelőzzük. Észrevettem, hogy vércsíkot húz maga után, a motorját pedig szitává lőtték. Kész csoda, hogy még működik! A sarokra érve Abraham jobbra fordult, és berobogott a sikátorba. Megan megrugdosta a járművet, fülünk mellett a szél süvöltéssé fokozódott, és egyenesen száguldottunk végig a sötét utcán. Megkockáztattam egy hátrapillantást, amitől majdnem elvesztettem Cody hátizsákját, mert elkezdett lefelé csúszni a vállamról. Egy pillanatra fél kézzel el kellett engednem Megant, hogy utánakapjak, ettől viszont majdnem leszédültem az alattunk elterülő acélra. – Vigyázz! – ordította le a fejemet. – Jó! – Zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni, mert a kapkodásban úgy láttam, mintha közvetlenül mögöttünk robogna egy, a miénkhez hasonló, zöld, gravatonikus motor.

Visszanéztem. Úgy látszott, hogy a Biztonságiak bekapták a horgot, és minket követnek, nem Abrahamet. Reflektoraiktól fényárban úszott az utca, sisakjuk visszatükrözte az utcai lámpák fényét. A látni vélt fantommotorosnak viszont se híre, se hamva. – A szikrába! – kiáltott a fülünkbe Tia. – Megan! Elbarikádozták a környező utcákat, főként az alsó utcai lejáratokat! Rájöttek, hogy arrafelé menekülünk! Az égbolton távoli robbanás fényére lettem figyelmes, és rögtön utána füstöt húzó helikoptert vettem észre. De egy másik fekete helikopter is felénk tartott – fényei villództak a sötét, komor égen. A lány beletaposott a gázba. – Megan! – szólt a nő aggodalmasan. – Egyenesen a barikád felé tartasz. A lány nem válaszolt. Éreztem, amint teste megfeszül a szorításomban. Előrehajolt, és szinte sugárzott róla a lendület. – Megan! – Már én is észrevettem az előttünk felsorakozó Biztonságiak reflektorfényeit. Autók, furgonok, teherautók. Katonák tucatjai és egy páncélozott egység. – MEGAN! – ordítottam a fülébe. Megborzongott, aztán káromkodott egy sort, és félrekapta a kormányt, mielőtt tűz alá vették volna az utcát körülöttünk. Bekanyarodott egy sikátorba, ahol a fal egy centiméterre volt a könyökömtől, majd a következő utcára, aztán nagy ívben kikanyarodott onnan, mindenfelé szikrákat szórva. – Én már megmenekültem – suttogta Abraham csalódottan. – A motort itt hagyom. Eljutottam az egyik vészlejárathoz. Nem vettek észre, de utánam katonák érkeztek, és letelepedtek a lépcsőkön. – A szikrába! – morgott Cody. – Közben azért lehallgatod a Biztonságiak rádióadását, Tia? – Igen – felelte a nő. – Teljes a káosz. Úgy vélik, totális támadás éri a várost, mivel a Prof odafentről egyfolytában lövi ki a helikoptereiket, ti pedig szétszéledtetek a szélrózsa minden irányába. A Biztonságiak azt hiszik, több tucat, esetleg több száz lázadó ellen harcolnak. – Remek – nyugtázta a Prof. – Cody, biztonságban vagy? – Még párat le kell ráznom. Végül körbe-körbe haladtam. – Ekkor elgondolkodott egy kicsit. – Tia, a limuzin merre jár? Még az utcákon? – Acélszív erődje felé száguld. – Micsoda véletlen! Én is pont arrafelé tartok! Melyik utcán? – Cody… – jelentkezett be vészjóslón a Prof. A társalgás többi részét már nem hallottam, megszakította a fegyverropogás. A másodperc törtrészéig láttam a járgányokat és a géppisztolyból tüzelő motorosokat. Lassítanunk kellett, mivel a lány egy nyomornegyedbe érkezett, ahol az utcák sokkal keskenyebbek voltak, de ő ugyanúgy cikázott ide-oda. – Megan, az a környék veszélyes! – figyelmeztetett Tia. – Rengeteg arrafelé a zsákutca. – Az ellenkező irányban viszont csak zsákutca van! – vágott vissza. Úgy tűnt, magához tért a különös transzból, amikor majdnem belehajtott a barikádba. – Nehéz lesz arrafelé navigálni titeket… – sóhajtott Tia. – A következő utcánál jobbra próbálkozzatok! Megan igyekezett a mondott irányba tartani, ám hirtelen elénk vágott egy motoros, aki fél kézzel markolt géppisztolyából lövedékekkel borított be minket. A lány dühösen lassított, hogy a katona elénk kerüljön, majd behajtott balra, egy sikátorba. Ott kis híján közelebbi ismeretségbe kerültünk egy kukával, amit végül ügyesen kikerült. Tippem szerint több mint harminc kilométer per órával mehettünk. Harminc kilométer per órával? Egy keskeny sikátorban, miközben céltáblának használnak minket? Tiszta őrület! Másfajta őrület… Ekkora sebességnél fél kézzel is tudok kapaszkodni, miközben a hátam közepén ugrál Cody hátizsákja. Egyébként is, rég lehajíthattam volna a terhem, hiszen azt sem tudom, mi… Megtapogattam a zsákot, és hirtelen eszembe jutott. Óvatosan maga elé húztam, Megan és közém. Térdemmel szorítottam a motort, elengedtem a lány derekát, és kicipzáraztam a hátizsákot. A gauss-puska! Alakra mint egy közönséges rohamkarabély – vagy kicsit hosszabb –, az oldalához csatlakoztatva az egyik energiacella-szerzeményünk. Előhúztam. Cellával együtt súlyos volt, de még így is megmarkolható. – Megan! – üvöltött Tia. – Barikád! Közvetlenül előttetek! Amint befordultunk egy újabb sikátorba, a fegyver majdnem kicsúszott a kezemből. Megan után kaptam fél kézzel. – Ne! – Tia már sikított. – Ne csináld! Így… A sikátorba utánunk fordult egy motoros. Fejem fölött golyó süvített el. Az előttünk elterülő, keskeny kis utca falban végződött. A lány fékezni próbált.

Ösztönösen cselekedtem. Két kézzel megmarkoltam a fegyvert, hátrahajoltam, és Megan válla fölé emeltem a csövét. Aztán belelőttem a falba.

29 Az utunkat álló fal egyetlen zöld energiavillámmá változott. Megan próbált kifarolni, és lefékezni a motorral. Átestünk a zölden kavargó füstön, gumink alatt kavics csikordult, kicsúsztunk az utca másik oldalára, végül megálltunk. A lány teste megfeszült, felkészült az ütközésre. Most megkövülten bámult előre. A Biztonságiak motorosa azonban máris előtört a füstfelhőből. Átlendítettem a fegyvert hátrafelé, és kilőttem alóla járművét, amitől a motor egy villanás alatt zöld energiává lett, elporladt, a rajta ülő katona egy részével együtt. A törzse tovább-bucskázott. Fantasztikus fegyver! Semmi hátrasiklás, a céltárgy elporlad, nem szétrobban, ettől alig maradt törmelék, ugyanakkor vakító fénnyel tündököl, és őrülten sok füstöt hagy hátra. Megan hátrafordult, és rám villantotta a mosolyát. – Ideje volt, hogy hasznossá tedd magad! – Indulás! – kiáltottam, mert a sikátorból motorhangok szűrődtek ki. Megan felbőgette a motort, aztán olyan sebességgel, hogy liftezni kezdett a gyomrom, megindult a nyomortanya keskeny utcáin. Miközben vezetett, egyszerűen képtelen voltam hátrafordulni, és lőni. Ezért fél kézzel a derekát fogtam, és a vállán nyugtattam a fegyvert, gondosan visszahajtva a távcsövet. Kirobogtunk egy sikátorból… egy barikád felé. Rést ütöttem egy kamionon, és biztos, ami biztos alapon lábon lőttem egy páncélozott egységet. Katonák futkostak szerteszét, kiáltoztak, és néhányan lődözni próbáltak, mialatt átrepesztettünk az általam lőtt nyíláson. A páncélozott egység összeomlott. Megan behúzott az egyik sötét sikátorba, de még hallottuk mögöttünk a kiáltásokat és a sűrű anyázást, mivel az üldöző motorosokat feltartóztatta a zűrzavar. – Szép munka! – mondta Tia ismét nyugodt hangon. – Azt hiszem, innen már el tudlak juttatni titeket az alsó utcákra. Lesz előttetek egy régi alagút, ami egy csatornaárokból nyílik. Néhol lehet, hogy át kell törni a falat. – Azt hiszem, a falakat még eltalálom – feleltem. – Ha nem mozognak. – Csak megfontoltan, fiam! – figyelmeztetett a Prof. – Az a fegyver úgy vedeli az energiát, mint Tia a dobozos kólát. Az energiacella egy kisvárosnak elég, de ennek a fegyvernek a legjobb esetben is csak egy tucat lövésre való energiát biztosít. Abraham, hallasz minket? – Hallak. – A vészlejáratban vagy már? – Igen. Bekötöztem a sebem, semmi komoly. – Azt majd én döntöm el! Már majdnem ott vagyok. Cody, jelentést kérek! – Látom a limuzint – szólt Cody a fülünkbe, amint Megan befordult a következő sarkon. – Az üldözőimet nagyjából leráztam. Van nálam tenzor, gránátot hajítok a limuzinra, azután leásom magam az alsó utcákig. – Szó sem lehet róla! – mondta a Prof. – Az ásás hosszú időt venne igénybe, mert nagy a szintkülönbség. – Ott egy fal! – kiáltott fel Tia. – De már nincs! – kiáltottam vissza, amint rést ütöttem a sikátor végén található falrészen. Egy hátsó kertbe érkeztünk, ahol rést lőttem a következő kertbe. A lány jobbra fordult, aztán átrobogott a két ház közötti igen szűk átjárón. – Balra! – utasított Tia, amint kiértünk az utcára. – Prof – szólalt meg Cody. – Itt a limuzin, rajtaüthetnék. – Cody, kétlem… – Bevállalom a lövést, Prof. Abrahamnek igaza van: Acélszív ezután üldözni fog minket. A lehető legnagyobb kárt kell tennünk a csapataiban, amíg lehet. – Rendben van. – Jobbra fordulj! – mondta Tia. Jobbra fordultunk. – Most átküldelek titeket egy nagy épületen – folytatta a nő. – Gondoljátok, hogy menni fog? Mellettünk golyózápor csapódott a falba. Megan dühösen még lejjebb lapult a motoron. Én izzadt markomban szorongattam a fegyvert, és háttal az ellenségnek iszonyatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Hallottam mögöttünk a motorberregést. – Nagyon rátok szálltak – suttogta Tia. – Rengeteg egységet mozgósítanak arrafelé, és… a Vészre! – Mi az?

– Elment a kép – suttogta Tia. – Gond van, Cody? – Nem unatkozom – morrantott. Újabb puskalövéseket hallottunk a hátunk mögött, és ezúttal eltalálták a motort. Kifaroltunk, Megan pedig szitkozódott. – Az épület, Tia! – kiáltottam. – Merre van az épület? Odabent lerázzuk őket. – Jobbra a második keresztutca – felelte. – Az utca végén. Elhagyatott bevásárlóközpont, mögötte kezdődik a csatorna. Kerestem más útvonalat is, de… – Jó lesz! – jelentette ki Megan. – David, készülj az épület nyitására! – Kész vagyok! – Megigazítottam a fegyvert, bár most, hogy gyorsítottunk, sokkal nehezebbnek ígérkezett. Befordultunk a sarkon, és megláttuk az utca végén tornyosuló, hatalmas, négyszögletes épületet. Halványan emlékeztem még a Vész előtti idők bevásárlóközpontjaira: afféle bekerített piacok. Megan egyenesen a falnak tartott, én pedig gondosan célba vettem, és átlőttem a főbejárat acéllá változtatott ajtószárnyait. A füstön át bejutottunk az elhagyatott épület sötétjébe. A reflektor fénye mindkét oldalon üres üzlethelyiségeket világított meg. Az épületet réges-rég kifosztották, de maradt áru a polcon, mert acéllá vált ruhának az ember nem veszi hasznát. Megan ügyesen cikázott ide-oda a folyosókon, és egy álló mozgólépcsőn följutottunk a második emeletre. Odalent visszhangzott a minket üldöző Biztonsági motorok zaja. Tia nem tudott további útbaigazítást adni, de Megan láthatóan tudta, mit csinál. Az emeletről célba vettem az üldözőinket. Csak az előttük húzódó padlót találtam el, amelyből kivált egy óriási darab. Többen kifaroltak, mások fedezéket keresve széledtek szét. Egyikük sem volt olyan vagány motoros, mint Megan. – Fal, előttünk! – figyelmeztetett. Szétlőttem, utána rápillantottam a puska oldalán az energiaszint-mérőre. A Profnak igaza volt, gyorsan merül. Már csak egy-két lövésünk maradt. Kirobbantunk a nyílt utcára. A motor oldalán felpörgött a gravatonika, hogy tompítsa földet érésünket az egy emelettel lejjebb lévő utcán. Rendesen odacsapódtunk így is. A motor nem ilyenekre van kitalálva. Felszisszentem, amikor a hátsó felem és a lábam odavágódott. Megan egy szempillantás alatt egyenesbe hozta a járművet, és a bevásárlóközpont mögötti keskeny sikátor irányába zúgott. Feltárult előttünk az árok nyílása. Ha elérünk odáig… Váratlanul fényes, fekete Biztonsági helikopter emelkedett fel előttünk a nyílásból, miközben az oldalára szerelt forgótárasokból záporozott a lövedék. Az esélytelenek nyugalmával emeltem fel két kézzel a gauss-puskát. Mélyet sóhajtottam. Megan lelapult, a motor a csatorna peremének ütközött, a helikopter pedig tüzet nyitott. A pilótafülke üvegén át még a pilóta sisakját is láthattam. Lőttem. Gyakran álmodoztam arról, hogy egyszer majd hihetetlen dolgokat viszek véghez. Elképzeltem, amint csatlakozom a Leszámolókhoz, harcolok az Idolok ellen, és tényleg teszek valamit, nem csak képzelgek. Ezzel a lövéssel végre megadatott a lehetőség. A levegőben farkasszemet néztem egy száztonnás halálosztóval, és meghúztam a ravaszt. Telibe találtam a fülkét, szétporlasztva azt és a pilótát is. Egy röpke pillanatra úgy éreztem, mintha Idol lennék. Isten. Aztán lezuhantam a motorról. Pedig, ha szabadesésben esem egy hatméteres szakadékba, két kézzel egy fegyvert és nem a motort markolva, mindez nem is olyan váratlan végkifejlet. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy boldogan szálltam a levegőben – elkészültem, hogy kitöröm a lábam vagy még rosszabb történik. De az a lövés… megérte. Földet éréskor nem sokat éreztem, annyira gyorsan történt. Pár másodperccel azután csapódtam a földbe, hogy egyáltalán tudatosult bennem a zuhanás. Reccsenést hallottam, fülsüketítő robbanást, végül iszonyatos hőséget éreztem. Elterültem a földön, szemem előtt kavarogtak a tárgyak. Nem messze a lángoló helikopter roncsait láttam. Mozdulni sem tudtam. Megan rázogatni kezdett. Köhögtem, hanyatt fordultam, és megláttam őt. Letépte a sisakját, úgyhogy az arca is látszott. Az a gyönyörű arca. Mintha komolyan aggódott volna – ezen elmosolyodtam. Az ajka mozgott. Csengett a fülem, próbáltam a szájáról olvasni, és alig hallottam, hogy azt mondja: – …fel, pancser! Kelj fel! – Nem szabad rázogatni azt, aki magasból zuhant le… – suttogtam. – Mi van, ha eltört a gerincem? – A fejed fog betörni, ha nem szeded össze magad rögtön!

– De… – Idióta! A dzsekid felfogta az ütést. Rémlik valami? Azért viseljük, hogy ne essen bajunk. Tudod, ellensúlyozza azt az ostobaságot, ha mindkét kézzel elengedsz ugratás közben! – Nem akartalak elengedni… – mormogtam. – Soha… Nagyot nézett. Hoppá! Ezt csak gondoltam, ugye? Nem mondtam ki, ugye? A dzseki. Megmozgattam a lábujjaimat, felemeltem mindkét karomat. Pajzsként fogta fel a zuhanást. De… még mindig a nyomunkban vannak! A Vészre! Tényleg pancser vagyok! Feltérdeltem, aztán engedtem, hogy a lány felsegítsen a földről. Köhécseltem párat, de egyre jobban összeszedtem magam, úgyhogy elengedtem őt, és biztos léptekkel mentem a motorhoz. Megan puhán tette le földet éréskor. – Várj! – pillantottam körbe. – Hová esett a… A gauss-puska darabokban hevert az acélszikla körül, ahova zuhant. Elszomorodtam – bár az is igaz, hogy többé nem vehettük volna hasznát. Már nem imitálhatunk vele Idolt, hiszen a Biztonságiak szeme láttára sütöttem el. Nagy kár ezért a csodás fegyverért. Főleg, miután a teherautóban felejtettem a saját puskámat. Kezd szokásommá válni a dolog. Megan mögé ültem, ő felhúzta a sisakját. Szerencsétlen motor elég meggyötörtnek tűnt: karcolások, horpadások és törött szélvédő. Az egyik gravatonikai egység, a jobb oldali, tenyérnyi ovális már nem világított úgy, mint a másik. De beindult, felbőgött a motor, és roboghattunk vele tovább az árokban, a széles alagút felé, amely látszólag a csatorna-rendszerbe vezetett. Ám Új-Chicagóban nem minden az, aminek látszik – főleg a Nagy Fémesítés és az alsó utcák kora óta. – Hé, ti ott! – suttogta fülünkbe Cody, mert csodával határos módon a mobilom és a fülhallgatóm nem hullott ki a zuhanáskor. – Valami bűzlik. Valami rohadtul bűzlik. – Cody! – szólt bele Tia. – Merre vagy? – A limuzinnak annyi. Kilőttem az egyik kerekét, ettől kapásból a falnak hajtott. Hat katonát kellett kinyírnom ahhoz, hogy a közelébe érjek. Megannel eközben beértünk a csatorna alagútjába, ahol egyre sötétebb lett körülöttünk minden, és a talaj is lejtett rendesen. A hely ismerősnek látszott, úgy tippeltem, hogy a Gibbons Street-i alsó utcákra visz, amely viszonylag lakatlan környék. – És Konflux? – tudakolta a Prof. – Nem a limuzinban ült! – Talán az egyik lelőtt Biztonsági tiszt az – mondta Tia. – Nem, nem – helyesbített Cody. – Megtaláltam… a csomagtartóban volt. A vonalban egy pillanatra csend lett. – Biztosan ő az? – kérdezte a Prof. – Ööö, nem. Lehet, hogy egy másik Idolt szállítottak összekötözve. Mindenesetre a diszkosz szerint a fickó elképesztően erős. Csak hát elvesztette az eszméletét. – Lelőni! – adta ki az utasítást a Prof. – Ne! – kérte Megan. – Elfogni! – Szerintem a lánynak igaza van – helyeselt Cody –, ha össze tudták kötözni, annyira nem lehet erős. Vagy erről van szó, vagy kiütötték, kihasználva a gyengeségét. – Mi viszont nem ismerjük a gyengeségét – intette a Prof. – Vess véget a szenvedéseinek! – Nem lövök le egy eszméletlen lényt, Prof – mondta Cody. – Még akkor sem, ha eszméletlen Idolról van szó. – Akkor hagyd ott! Elkeseredve hallgattam ezt a párbeszédet. Az Idoloknak halniuk kell. Mindnek! De ez miért eszméletlen? Mit tettek vele? Vajon tényleg ő Konflux? – Jon – szólalt meg most Tia –, hasznát vehetjük, mert ha csakugyan Konflux, talán elárul egy-két dolgot. Felhasználhatjuk Acélszív ellenében, vagy a menekülésünkért cserébe. – Annyira azért nem lehet veszélyes… – szóltam a vonalba. Nocsak, vérzik az ajkam, biztosan akkor haraptam rá, mikor lezuhantunk. Most, hogy jobban magamhoz tértem, tudatosult bennem, hogy sajog a lábam és nyilall az oldalam. A dzseki nagy szolgálatot tett, de messze nem volt tökéletes. – Jól van – sóhajtott a Prof. – Hetes vészlejárat, Cody. Ne a bunkerbe hozd! Aztán hagyd ott megkötözve, bekötött szemmel, felpeckelt szájjal! Ne beszélj hozzá! Együtt kell majd dűlőre jutnunk vele.

– Okés! – lelkesedett Cody. – Meglesz! – Megan és David! – folytatta. – Ti pedig… Ennyit hallottam csak, mielőtt újabb golyózáporba kerültünk. A motor, az ütött-kopott motor kifarolt és az oldalára dőlt. Pontosan arra az oldalra, ahol már nem működött a gravatonika…

30 Gravatonika nélkül pedig ugyanaz történt, mint amikor egy közönséges motor hatalmas sebesség mellett váratlanul kifarol. Határozottan kellemetlen élmény. Én azonnal lepördültem. Kicsúszott alólam a kerékpár, amint lábam odacsapódott a földhöz, és visszarántott a súrlódás. A lánynak nem volt ekkora szerencséje, ő a motor alá szorult, melynek teljes súlya a földhöz préselte. Végül nekivágódott az alagút acélfalának. A csatorna beleremegett. A lábamba beléhasított a fájdalom. Amikor már nem gurultam tovább, és nem forgott a világ körülöttem, felfogtam, hogy életben vagyok. Elég meglepő. Az alkóv árnyékából két Biztonsági lépett elő, teljes fegyverzetben. Apró, halovány fények gyúltak ki az alagút végén. A fénynél láthattam nyugodt arckifejezésüket. Esküszöm, hallottam az egyikük nevetését a sisak rejtekében – mintha mondott volna valamit a társának az adóvevőn keresztül. Feltételezték, hogy mindketten meghaltunk, vagy legalábbis harcképtelenné váltunk ekkora ütközéstől. A Vészbe! Fejembe szállt a vér. Gondolkodás nélkül kirántottam a karom alatt hordott pisztolyt – a fegyvert, mely megölte apámat –, és közvetlen közelről négy lövést adtam le rájuk. Nem mellkasra, hiszen ott páncélt viseltek. Ilyenkor nyakra célzunk. Mindketten a földre zuhantak. Szaggatottan fellélegeztem, a fegyvert tartó kezem remegett. Megdörgöltem a szemem: kész csoda, hogy eltaláltam őket. Megannek igaza lehet a kézifegyverekkel kapcsolatban. Nyögdécselve ültem fel. Leszámoló-dzsekim elrongyolódott. Varrása mentén füstölögtek vagy teljesen kilógtak a védőréteget képező diódák. A lábamon csúnya seb éktelenkedett. Nagyon fájt, de nem volt mély, fel tudtam állni, igaz, csak sántikálva. Fogjuk rá. A fájdalom… rohadtul nyomorult érzés! Megan! Hasított belém hirtelen, de amilyen hígagyú vagyok, nem csekkoltam, halottak-e a katonák. Azonnal odatámolyogtam, ahol a lány a kipördült motorral a falnak csapódott. Itt csak a mobilom világított. Odébb löktem a roncsot, és ott találtam alatta a társamat. Dzsekije még az enyémnél is rosszabb állapotban volt. Nincs jól. Nem mozog, a szeme csukva, a sisakja széthasadt és félig lecsúszott a fejéről. Arcán vér csordogál. Ajka holtsápadt. A karja fura szögben kitekeredett, és egész oldala lábtól törzsig tiszta vér. Döbbenten térdeltem mellé, amint mobilom ridegkék fénye egyre szörnyűbb sebeket fedezett fel a testén. – David… – Tia hangja szólalt meg halkan a mobilomból, ami megmaradt a dzsekimre csatolva, a helyén. Kész csoda, hogy működött. A fülhallgatót elvesztettem. – David… Megant nem tudom elérni. Mi történt? – Megan eszméletlen – feleltem tompán. – A telefonjának annyi, biztosan széttört. – A dzsekijére volt erősítve, ami tönkrement. Lélegzik? Muszáj kiderítenem! Odahajoltam, és próbáltam a mobil kijelzőjét a szája elé tartani. Aztán eszembe jutott, hogy pulzus is létezik a világon… Totál sokkos állapotban vagyok, nincsenek értelmes gondolataim. De ha nincsenek értelmes gondolataim, akkor hogy gondolhatom, hogy nincsenek értelmes gondolataim? A nyakához nyomtam az ujjam. A bőre nyirkosnak érződött. – David! – szólalt meg Tia hirtelen. – David, a Biztonságiak hullámhosszán nagyon nagy a nyüzsgés. Ismerik a koordinátáitokat. Több egység indult ellenetek, páncélozott és gyorsreagálású egyaránt. Futás! Van pulzusa! Alig érezhetően, de van. – Életben van! – kiáltottam izgatottan. – Megan él! – Ki kell jutnod, David! Ha megmozdítom, azzal csak rosszat teszek, de ha otthagyom, akkor biztosan. Ha elfogják, megkínozzák és kivégzik. Lehúztam ütött-kopott dzsekimet, és elszorítottam vele a lábam. Valami volt a zsebében. Kihúztam. A tolldetonátor és a gyújtókupak! Pillanatnyi örömmámorban úszva hozzáerősítettem az egyik kupakot a motor üzemanyagcellájához. Hallottam valahol, hogy ezeket fel lehet robbantani, ha az ember tudja, mit csinál. Én nem tudtam, de jó ötletnek tűnt – az egyetlen ötletnek. Fogtam a mobilt, és felcsatoltam a csuklópántomra. Aztán nagy levegőt vettem, teljesen lelöktem Meganről az összeroncsolódott motorkerékpárt, amelynek első kereke teljesen letörött, és fölemeltem a lányt.

A lecsúszó, széthasadt sisak csörömpölve hullott a földre. A feje a vállamra hanyatlott. Nehezebb volt, mint hittem… de az ember már csak ilyen: kicsi és tömör. Úgy döntöttem, ezt inkább nem mondom el neki. A vállamra vettem, és bizonytalan léptekkel elindultam az alagútban lefelé. Bizonyos távolságra egymástól apró, sárga lámpások lógtak a plafonról, de még egy alsó utcákon nevelkedett embernek is alig elegendő fény derengett a tájékozódáshoz. Hamarosan sajogni kezdett a vállam és a hátam, de mentem tovább, egyik lábamat a másik után vonszolva. Lomhán, bambán. Akárcsak a gondolataim. – David… – hallottam a Prof suttogássá halkult, mégis erőteljes hangját. – Nem fogom itt hagyni – sziszegtem összeszorított fogakkal. – Azt én sem akarnám – nyugtatott meg. – Előbb kérnélek arra, hogy fordulj szembe velük, és hagyd, hogy a Biztonságiak mindkettőtökre golyózáport zúdítsanak. Milyen megható. – De nem ez fog történni, fiam. Mert közeleg a felmentősereg. – Mintha már hallanám is. – Végre-valahára elértem az alagút végére. Egy kisebb, alsó utcai kereszteződéshez vezetett. Épületek sehol, mindenütt csak acélutak. A város ezen részét nem ismertem valami jól. Itt a plafonon nem voltak lyukak, mint azon a helyen, ahol volt szerencsém felnőni. Jobb felől kiáltozás hangja szűrődött felém, mögöttem pedig csörömpölés hallatszott: acéllábak az acéltalajon. Még több kiáltozás. Ráleltek a motorra. A falnak dőlve áthelyeztem a vállamon Megan súlypontját, és benyomtam a robbanó toll végét. Megnyugodva hallottam az üzemanyagtartály robbanását. Hangosabb kiáltások követték. Lehet, hogy néhányan otthagyták a fogukat. Ha szerencsém van, azt hiszik, hogy valahol a roncs közelében bújtam el, és onnan hajítottam gránátot. Felemeltem a lányt, és a kereszteződésnél elfordultam balra. Vére átáztatta a ruhámat. Mostanra már lehet, hogy halott… Jobb nem gondolni erre. Egyik láb, másik láb. Közel a segítség. A Prof megígérte. A Professzor nem hazudik. Jonathan Phaedrus, a Leszámolók alapítóatyja, akivel megértjük egymást. Ha van valaki, akiben bízhatok, az ő. Jó öt percig vonszolhattam magam és a lányt, amikor hirtelen utamat állta valami. Az előttem elterülő alagút… acélfalban végződik! Zsákutca! Hátrapillantva a vállam felett elemlámpákat és mozgást érzékeltem. Arra sincs kiút. Széles alagút vett körül: húsz lépés átmérőjű kör, húsz lépés magasan. Régi gépek hevertek a földön az abbamaradt építkezésről, de a fosztogatók ezeknek nagy részét már elhordták. Néhány téglarakás és salakdomb. Építkezés lehetett mostanság errefelé. Ezek mögé talán elbújhatok. Odabotorkáltam, lefektettem Megant a legmagasabb halom mögé, aztán kézi vezérlésűre állítottam a mobilomat. A Prof és a többiek csak akkor hallanak, ha megérintem a képernyőt, de így nem fedik fel a búvóhelyemet, amikor hívni próbálnak. Lekuporodtam a téglarakás mögé. Engem nem fedezett egészen, de jobb, mint a semmi. Sarokba szorítva, fegyvertelenül, menekülési útvonalak… Hogy én micsoda idióta vagyok! Beletúrtam nadrágom becipzározott zsebébe. A tenzor! Diadalmasan előhúztam. Talán leáshatok az acélkatakombákig, vagy oldalirányba, egy biztonságos utat keresve. De felhúzáskor vettem észre, hogy elszakadt. Elszorult szívvel bámultam. A zuhanáskor megsebesült lábamon volt a nadrágzsebemben, és földet éréskor kiszakadt a tartó alsó része. Hiányzott róla két ujj, összetört a gravatonika, és apró vezetékek lógtak ki belőle, mint az ósdi horrorfilmek kocsányon lógó zombiszemei. Visszaülve kis híján keserűen felkacagtam. A Biztonságiak már a folyosón voltak. Üvöltés. Léptek. Reflektorfény. Közelednek. A telefonom halványan felvillant. A leghalkabbra véve a hangot megérintettem a képernyőt, és odahajoltam. – David! – suttogta Tia elképesztően halkan. – David, merre vagy? – Az alagút végéhez értem – suttogtam vissza, a mobilt közel tartva a számhoz –, miután balra fordultam. – Balra? Hiszen az zsákutca! Próbálj… – Tudom… – feleltem. – A másik irányban katonák gyülekeztek. – A földön fekvő Meganre pillantottam. Ellenőriztem a pulzusát. Még volt neki. Megnyugodva hunytam le a szemem. Nem mintha ez sokat számítana. – A Vészre! – sziszegte Tia. Puskalövés dörrent, amitől összerezzentem, mert azt hittem, rám lőnek. De nem. A vonal másik végén lőttek. – Tia? – suttogtam.

– Rám találtak – súgta vissza. – Miattam ne aggódj! Kitartok. David, muszáj… – Hé! Te ott! – üvöltött fel egy hang a folyosóról. Lebuktam, de a téglarakás csak akkor rejtett volna el teljesen, ha zsákként elterülök a földön. – Valaki ott lapul! – üvöltött újra a hang. A Biztonságiak vakító reflektorfénye imbolygott felém, ami többnyire a rohamkarabély tartozéka. A mobilom felfénylett. Megérintettem. – David – szólt bele kifulladtan a Prof –, használd a tenzort! – Elszakadt – súgtam. – A zuhanáskor elszakadt. Csend. – Akkor is próbáld meg! – Prof, nem működik. – Kilestem a téglák mögül. Rengeteg katona gyűlt össze a folyosó másik részén, közülük többen térdelő pozícióban, vállhoz emelt fegyverrel. Felém céloztak, és szemüket le nem vették a távcsőről. Lapultam. – Rajta! – parancsolta a Prof. Sóhajtva földre tapasztottam a kezem. Lehunyt szemmel sem volt egyszerű koncentrálni. – Kezeket fel, lassan lépjetek előre! – ordított egy hang a folyosóról. – Ha nem jöttök elő, kénytelenek leszünk tüzet nyitni. Igyekeztem kizárni a külvilágot. A tenzorra és a rezgésekre figyelni. Egy pillanatig mintha éreztem volna valamit: mély, erős, halk dübörgést. Mégsem. Hülyeség. Mintha csupán egy üdítős palackkal akarnám átlyukasztani a falat. – Ne haragudj, Prof. A tenzornak vége. – Megnéztem apám fegyverének tárát. Öt lövedék maradt. Öt értékes lövedék, amely talán képes megölni Acélszívet. Ezt már sohasem fogom megtudni. – Lassan kifutunk az időből! – kiáltott a katona. – Tarts ki! – mondta a Prof. Ilyen halkra állítva még az ő hangja is gyengének hatott. – Inkább Tiának segíts! – jelentettem ki, mert elszántam magam. – Neki nem esik baja – nyugtatott meg. – Abraham már közeleg, ráadásul úgy építettük a bunkert, hogy számítottunk a támadásra. Lezárhatja a bejáratot, és úgy várja majd a segítséget. David, tarts ki addig, míg odaérek! – Gondoskodom róla, hogy ne fogjanak el élve. A Leszámolók biztonsága fontosabb számomra, mint a saját életem. – Eközben Megan övéből előszedtem az ő fegyverét is, és kibiztosítottam. SIG Sauer P226, .40 kaliberes… jó kis fegyver. – Közeledem, fiam – suttogta lágyan a Prof. – Tarts ki! Óvatosan kinéztem. A katonák fegyvert szegezve nyomultak előre. Biztosan élve akarnak. De legalább kinyírhatok közülük párat, mielőtt golyót eresztenek belém. A lány fegyverét kitartva ellőttem egy gyors sorozatot. A kívánt hatást elértem: a Biztonságiak szétszóródtak minden irányba, hogy fedezéket keressenek. Páran visszalőttek, amitől szilánkok pattogtak le az automata fegyverek tüzében szétrobbanó téglákról. Hát, ennyit arról, hogy élve akarnak elkapni. Csorgott rólam a veríték. – Szar dolog így meghalni, ugye? – szóltam oda Megannek, amint lebuktam, és egy közelebb merészkedő katonára lőttem. Azt hiszem, az egyik golyó áthatolt a páncélon, mert sántítva ugrott pár rozsdás hordó fedezékébe. Megint lelapultam, miközben fülembe csengett a rohamkarabélyok ugatása. Tűzijáték konzervdobozban. Ami az igazat megvallva nem is áll olyan messze a valóságtól. Kezdek magamra találni! Még egy keserű mosolyt is megeresztettem, miközben kivettem az üres tárat Megan fegyveréből, és beletettem egy telit. – Bocsáss meg, amiért cserbenhagytalak! – fordultam a mozdulatlan test felé. Lélegzete egyre halkabbá vált. – Te megérdemelted volna az életet, én nem. Próbáltam még egy sorozatot kilőni rájuk, de a fegyverropogás visszakényszerített a fedezékembe, mielőtt egyetlen lövést is leadhattam volna. Lihegve letöröltem az arcomon csorgó vért. A felrobbant törmelék ezek szerint felhasította. – Bevallom… – súgtam oda a lánynak –, már a legelső nap beléd zúgtam. Nagy hülyeség, mi? Szerelem első látásra. Micsoda közhely! – Kilőttem három lövedéket, de a katonák már láthatóan kevésbé rezeltek be. Rájöttek, hogy csak egy emberrel állnak szemben, akinél kézifegyver van. Talán csak azért vagyok még életben, mert elintéztem, hogy a motor felrobbanjon, ők pedig tartanak egy esetleges robbanástól. – Azt sem tudom, szerelemnek hívják-e az ilyesmit – folytattam, és újratöltöttem. – Szerelmes vagyok? Vagy csak beléd bolondultam? Hiszen kevesebb, mint egy hónapja ismerjük egymást, és te az idő nagy részében

magasról leszartál. De a Véletlennel való küzdelem napján, és az erőműben úgy tűnt, mintha lenne köztünk valami… Nemt’om… Valami megfoghatatlan. Valami, amit mindig is szerettem volna. Ekkor ránéztem a sápadt, mozdulatlan alakra. – Azt hiszem, ha mindez egy hónappal ezelőtt történik, otthagylak a motor mellett. Mert mindenáron Acélszíven akartam bosszút állni. Három lövés dördült. A téglarakás megremegett, mintha a Biztonságiak át akarnák törni, hogy eljussanak idáig. – És ez megijeszt – suttogtam, de nem néztem rá. – Ezért köszönöm neked, amiért elérted, hogy Acélszíven kívül mással is törődjek. Fogalmam sincs, szerelmes vagyok-e beléd. De bármi is ez az érzés, évek óta ez a legerősebb, ami bennem él. Úgyhogy köszönöm. – Vadul kilőttem még egy sorozatot, de visszahúzódtam, amikor egy golyó súrolta a karomat. A tár kiürült. Sóhajtva tettem le Megan fegyverét, és felvettem apámét. Ráemeltem. Az ujjam mintha lebénult volna a ravaszon. Megváltás. Jobb a gyors halál, mint a lassú kínzás, aztán a kivégzés. Próbáltam felkészülni arra, hogy meghúzzam a ravaszt. A szikrába! Miért ilyen gyönyörű? Nem a vérrel borított oldala volt felém. Kibomlott aranyszín haja, sápadt bőre és lehunyt szeme olyanná tették, mintha csak aludna. Meg tudom tenni? A lövöldözés abbamaradt. Óvatosan kikukkantottam a leomló téglahalom mögül. Két óriási alak dübörgött a folyosóra. Ezek szerint páncélozott egységek érkeztek. Kicsit még büszke is voltam, amiért ekkora nehézséget jelent a legyőzésem. A Leszámolók által ma okozott káosz és az Idol szolgái közt végzett pusztítás révén túllőttünk a célon. Egy húszfős osztagot és két páncélozott egységet mozgósítottak egyetlen pisztolyos ember ellen. – Itt az idő. Meghalunk – suttogtam. – Azt hiszem, hatásosabb lesz, ha kézifegyverrel lövöldözök egy három és fél méter magas energiapáncélos alakra. Drámaibb. Nagy levegőt vettem. A sötét folyosón bekerítettek a meggörnyedve közelítő Biztonságiak. Lassan felegyenesedtem, ezúttal a Meganre fegyvert fogó kezem sem reszketett. Lelövöm, aztán felállok, és a katonák céltáblája leszek. Felfénylett a telefonom. – Tűz! – parancsolta a katona. Ekkor váratlanul beomlott a plafon. Tisztán láttam. A folyosóra szegeztem a tekintetem, nem Meganre. Nem akartam nézni, amint lelövöm. Tisztán láttam, amint a plafon kör alakban fekete porrá változik, és hatalmas, szétporlasztott acéloszlopként hullik alá. Mint egy hatalmas dugasz, amit kihúztak, árad belőle a homok, és köd gomolyog. A levegő kitisztult. Ujjam megrezzent, de a ravaszt nem húztam meg. A porfelhőből előlépett a föntről érkezett alak. Fekete, vékony laborköpenyt viselt, sötét nadrágot, fekete bakancsot, szemén pedig védőszemüveget. A Professzor jött el értünk, mindkét kezén tenzorral, amelyek kísérteties, zöldes fénnyel vették körül. A katonák tüzet nyitottak a folyosó teljes széltében. Ő felemelte, és előrenyújtotta fénylő, tenzoros kezét. Szinte éreztem a szerkezet rezgéseit. A golyók félúton szétrobbantak, és összemorzsolódtak a levegőben. A Professzorig csak acélszilánkok értek el, amik körülbelül annyit ártottak neki, mint valami koszfelhő. Százával borították be őt, és körülötte a földet. Ami nem találta el, a levegőben robbant szét a villámfénytől. Most értettem meg, miért van rajta védőszemüveg. Feltápászkodtam. Leesett az állam, azt sem érzékeltem, hogy fegyvert tartok a kezemben. És én még azt hittem, hogy jól bánok a tenzorral! Így elpusztítani a lövedékeket… ez számomra felfoghatatlan. A döbbent katonákat nem engedte felocsúdni meglepetésükből, és amennyire láttam, nem viselt fegyvert. Egyszerűen kiugrott a porból, és feléjük iramodott. A páncélozott egységek tüzelni kezdtek, de a forgótárassal, mintha nem hinnének a szemüknek, és úgy gondolnák, megoldás lehet a nagyobb kaliberű fegyver. Amikor ismét tüzet nyitottak, a Prof újfent szétzúzta tenzorával a lövedékeket. Végigcsúszott a poros földön a Biztonságiak felé. Állig felfegyverzett férfiakra támadt puszta kézzel! Nem hittem a szememnek. Földhöz vágott egy katonát, akinek sisakja még a támadás előtt porrá lett. Szétporlasztja a páncélt, mielőtt lecsap! Elegáns mozdulattal küzdött két katonával: az egyiket gyomorszájon vágta, a másiknak a könyökével húzott be elég rendesen. Szétporlasztott páncélok pora szállt a levegőben.

Egyszer csak visszapördült, és az acélkamra falába csapta az öklét. A fém porrá lett, lehullott, ő pedig valami hosszúkás, vékony tárgyat rántott elő onnan. Egy kardot! Az acélból vájta ki egy végtelenül pontos tenzormozdulattal. A Professzor acélvillanások közepette harcolt a szétszóródott katonákkal. Néhányan próbálták lelőni, mások fémbottal támadtak rá, ám ő ugyanolyan fesztelenül robbantotta szét azokat is, mint a golyókat. Fél kézzel a kardot forgatta, a másikkal pedig szinte láthatatlan ütésekkel porlasztotta semmivé a fémet és a kevlárt. Aki túl közel merészkedett, arról leolvadt a sisak és a páncél, porként hullott a földre, aztán ide-oda csúszkáltak és botladoztak rajta. Az erős ütések nyomában spriccelt a vér, és a Biztonságiak egymás után estek el. A Prof mindössze néhány másodperce tört be az alagútba, de máris harcképtelenné tett több tucat katonát. Az egyik páncélozott egység előrelendítette vállra szerelt energiaágyúját, ám a Prof rögtön ott termett, ráugrott egy téglarakásra, majd gyakorlott mozdulatokkal, meggörnyedve suhant feléjük az acélpor felhőjén át. Előrenyújtotta a karját, és átütötte a páncélos egység lábát, amelyből hátul por gomolygott elő. Teljesen átfúrta. Megállt. Fél térdével megtámaszkodott a földön. A páncélozott alak összeomlott, a robaj visszhangzott az alagútban. A Prof odaugrott, és ugyanígy tett a második egységgel is. Amikor visszahúzta a karját, a láb megroggyant, és az egész hatalmas csattanással oldalra dőlt. Ezalatt kék-sárga fénycsóvát irányzott lefelé, amitől a talaj egy része beomlott. Az egyik vakmerő Biztonsági megrohamozta az elhullott páncélozott egységeken taposó Professzort. De ő föl sem emelte a kardját, csak félrehajolt és előrelendítette az öklét. Ámultan láttam, hogy keze a katona arcához közelít, és a sisak elporlad a mozdulata nyomán. Az ember szörnyethalt. Az alagútban csend lett. Szikrázó acélszilánkok szállingóztak a fényben, mint odakint az éjféli hó. – Az én nevem – szólalt meg ekkor a Prof dörgő hangon –, Fénypont! Tudassátok az uratokkal, hogy végtelenül felbosszantott, amiért a szolgáihoz kellett lealacsonyodnom! Sajnos az enyéim ostobán viselkedtek, és még a legegyszerűbb parancsot sem tudták végrehajtani. – Mondjátok meg az uratoknak, hogy a kertelés és köntörfalazás ideje lejárt! Ha nem hajlandó velem kiállni szemtől szemben, akkor végigpusztítom ezt a várost, míg meg nem találom őt! – Oda sem pillantva haladt el a megmaradt katonák előtt. Aztán hátat fordított nekik, és elindult felém. Minden idegszálam megfeszült. Azt hittem, hátbatámadják. De nem tették. Reszkettek. Ember nem harcol Idol ellen. Ha mást nem, ezt megtanultuk, belénk verték. A Prof megállt előttem, de az arcát nem láthattam, mert mögötte volt a fényforrás. – Elképesztő voltál… – suttogtam. – Hozd a lányt! – Hihetetlen, hogy te… A Prof rám emelte a tekintetét. Most végre láthattam az arcvonásait. Összeszorított száj, lángoló szemek. Megvetést olvastam ki szeméből, és a látványtól hátrahőköltem. Remegett, és a keze ökölbe szorult, mintha egy szörnyeteget fogna vissza. – HOZD A LÁNYT! Engedelmesen bólintottam, zsebre vágtam a fegyvert, és a hátamra vettem Megant. – Jon! – suttogta Tia a Prof mobiljába. Az enyém lenémítva maradt. – Jon, a katonák visszavonultak a bunker elől. Mi történt? A Prof nem válaszolt. Meglengette a tenzort, amitől szétporladt előttünk a talaj. A por úgy pergett le az alattunk sebtében kialakított kis alagútba, mint homokórában a homok. Követtem őt a lejáraton keresztül. Kijutottunk.

NEGYEDIK

RÉSZ

31 – Abraham, még több vért kérek! – sürgölődött Tia. Abraham pedig, vértől átázott szorítókötéssel a karján, rögtön sietett is a hűtőszekrényhez. A lány ott feküdt az acélból kivésett konferenciaasztalon, a bunker nagytermében. A földön papírhalmok és Abraham cuccai hevertek, oda söpörtem le őket, aztán tehetetlenül, kimerülten és rettegve húzódtam félre. A Prof a bunker végébe ásta az alagutat, mivel Tia fémlapokkal lezárta az első bejáratot, és különleges gyújtóbombát helyezett oda. A felét sem fogtam fel annak, amit Tia Megannel művelt. Bekötözte, és próbálta összevarrni a sebeit. Csakhogy Megannek belső sérülései voltak, ami láthatóan jobban aggasztotta Tiát, mint az őrületes vérveszteség. Láttam a lány arcát. Felém fordították. Angyalszeme lehunyva. Tia szinte minden ruháját letépkedte róla, ettől láthatóvá vált, mennyire súlyosak a sebei. Nagyon. Különös, az arca mégis nyugodt maradt. Megértettem őt. Hiszen én is elkábultam. Lépésről lépésre cipeltem vissza a bunkerbe. Teljes homályba veszett az az idő. A fájdalom, félelem, kínok és szédelgés homályába. A Prof egyetlenegyszer sem ajánlotta fel a segítségét. Többször kis híján hátrahagyott. – Tessék – adta át Abraham a következő tasak vért. – Akaszd oda! – intett neki Tia, mert éppen elfoglalt volt, Megan másik oldalán ügyködött. Véres sebészkesztyűjén visszatükröződött a fény. Átöltözni sem volt ideje. Hétköznapi ruhája (a blúz, a kardigán és a farmernadrág), tele lett vérfoltokkal. Minden erejét összeszedve koncentrált a feladatra, de hangjában hallatszott a pánik. Telefonja lassan pittyegett. Még orvosi műszereket is tartalmazott: Tia csak rátette Megan mellkasára, és megállapította a szívverést. Időnként odébb tolta a mobilt, és gyors hasi ultrahangot készített. Agyam még gondolkodni tudó részét lenyűgözte a Leszámolók felkészültsége. Fogalmam sem volt arról, hogy Tia képzett sebész, és hogy vért és orvosi műszereket rejt a hűtő. De ennek nem lett volna szabad megtörténnie, pislogtam, és észre sem vettem, hogy a szemem könnyezni kezd. Megan kiszolgáltatottan, meztelenül fekszik az asztalon. Az erős Megan. Nem kéne egy kis lepedővel letakarni, míg tart a műtét? Azon kaptam magam, hogy feltápászkodom, és lepedő után nézek, amivel letakarhatnám. Legalább a szemérmesség látszata legyen meg. Aztán felfogtam, milyen ostoba ötlet. Hiszen most minden másodperc számít, életbevágóan fontos, nem tolakodhatok oda. Megzavarnám Tiát. Visszaültem. A lány vére engem is beborított. De már nem éreztem vérszagot. Hozzászokott az orrom. Muszáj, hogy felépüljön, hasított belém kábultságomban. Elvégre megmentettem, visszacipeltem, muszáj jobban lennie. Muszáj. – Ez nem történhet meg – suttogta lágyan Abraham. – Hiszen ott a kötgép… – Nem mindenkire hat – rázta a fejét Tia. – A Vészre, nem tudom, miért! Bár tudnám! Meganre sosem hatott igazán. A tenzorral is gondjai voltak. Ne beszéljetek már a gyengeségeiről! – üvöltöttem magamban. Megannek alig dobogott a szíve. Hallottam a Tia mobilja által felerősített, lassú pittyegést. Váratlanul feltápászkodtam ülőhelyemről, és elindultam a Prof dolgozószobája felé. Cody nem tért vissza a bunkerbe, ő valahol a foglyul ejtett Idolt őrzi az utasításoknak megfelelően. A Prof viszont itt van a szomszéd szobában. Megérkezésünkkor azonnal elvonult, vissza sem nézett. Sem rám, sem a lányra. – David! – sikított Tia. – Mit csinálsz? – Én… én… – dadogtam a szavakat keresve. – Megkérdem a Professzort, ő majd segít, ő megmenti, ő tudni fogja, mit kell tennünk. – Jon nem tehet semmit – jelentette ki Tia. – Ülj vissza, de most rögtön! A szigorú parancs észhez térített kábulatomból. Letettem a hátsómat, és tovább bámultam Megan lehunyt szemét, mialatt Tia halkan mormogva műtötte őt. Mormogásának ritmusa megegyezett a lány szívdobbanásának ritmusával. Abraham félreállt, és tehetetlenül figyelte. Én a szemét néztem, a békés, nyugodt arcot. Aztán a pittyenések ritkulni kezdtek… és abbamaradtak. A telefon nem jelzett többet. Csend lett. Megkaptuk a súlyos választ. A nemlét adathalmazát.

– De hát… – csorogtak a könnyeim – én elcipeltem őt idáig, Tia. – Sajnálom. – Kezét az arcához emelte, és vérfoltot dörzsölt a homlokára. Aztán felsóhajtott, és kimerülten nekiroskadt a falnak. – Tégy valamit, kérlek! Ez nem parancs, hanem könyörgés. – Megtettem, amit tudtam – válaszolta. – Megan meghalt, David. Csend lett. – Iszonyú sebeket kapott – folytatta –, és te megtettél minden tőled telhetőt. Nem a te hibád. Az igazat megvallva, az sem biztos, hogy azonnali ellátással életben maradt volna. – Én… – kezdtem, de kiszállt a fejemből minden gondolat. Függönysuhogás hallatszott. A Prof jelent meg az ajtónyílásban. Azóta leporolta a ruháját. Tisztán és méltóságteljesen állt ott. Szöges ellentétben velünk. Szeme Meganre tévedt. – Meghalt? – tette föl a legszörnyűbb kérdést. Hangja megértőbbnek hatott, de még mindig nem olyan volt, mint általában. Tia bólintott. – Szedjétek össze, amit lehet! – jelentette ki, és átvetette vállán a hátizsákját. – Hátrahagyjuk a bunkert. Veszélyessé vált. Tia és Abraham bólintott, mintha előre sejtették volna a parancsot. Abraham megállt, kezét egy pillanatra a lány vállára helyezte, meghajolt, és megérintette a nyakában lógó kis medált. Aztán elsietett összeszedni a felszerelését. Én kivettem Megan hálófelszereléséből egy pokrócot – lepedőnk ugyanis nem volt –, és gyöngéden ráterítettem. A Prof figyelt, és már majdnem megtiltotta ezt a vérlázító szörnyűséget, de végül nem szólt semmit. A lány válla alá gyűrtem a takarót, de a fejét szabadon hagytam. Nem értem, miért szokás eltakarni a halottak arcát. Csakis az marad meg olyannak, amilyen volt. Megérintettem az arcát, és még meleg volt a bőre. Ez nem történhet meg! – mondogattam magamnak kábán. – A Leszámolók nem vallanak kudarcot. Sajnos elárasztották agyamat a tények – az általam gyűjtött valóság. A Leszámolók is kudarcot vallanak. A tagjaik közül sokan haltak meg. Ezt kutattam és tanulmányoztam egész életemben. Megtörténik. Megannel viszont nem lett volna szabad megtörténnie! Muszáj kegyelettel gondoskodnom a holttestéről, futott át az agyamon. Lehajoltam, hogy felvegyem. – A holttest ott marad! – mondta a Prof. Úgy tettem, mintha nem hallanám, de megéreztem a vállamon a kezét. Könnyek közt pillantottam fel a szigorú, dühös, szikrázó szempárba. Megenyhült, amint ránéztem. – Ami történt, megtörtént. A bunkert felgyújtjuk, s ez illő temetés lesz neki. Egyébként pedig a holttestet cipelve lassabban haladnánk, meg is ölhetnének. A katonák valószínűleg még szemmel tartják az első bejárat alagútját, és bármelyik pillanatban rálelhetnek az új résre, amin át hátulról bejutottunk. – Itt szünetet tartott. – Fiam, ő már halott. – Jobban kellett volna sietnem – suttogtam, Tia szavaival nem is törődve –, akkor megmenthettem volna. – Haragot érzel? – kérdezte a Prof. – Én… – Felejtsd el a bűntudatot, fiam, és próbáld meg felfogni… Acélszív tette ezt vele. Ő a célpontunk. Erre koncentrálj! Gyászolni nincs időnk, csak bosszút állni! Megkövülten bólintottam. Sokan azt gondolnák, ez nem helyes érvelés, de nálam bevált. Igaza van: ha búsulok és gyászolok, kinyírnak. Kell valami, ami kiüti ezeket az érzelmeket. Valami erős. Az Acélszív iránt érzett dühöm segít. Megfosztott az apámtól, most pedig Megantől is. Valami azt súgja, ameddig csak él, mindig el fogja venni tőlem a szeretteimet. Gyűlölöm. És ebből a gyűlöletből fogok táplálkozni. Igen! Menni fog! Bólintottam. – Szedd össze a jegyzeteidet! – intett a Prof. – Aztán pakold össze a képalkotót! Tíz perc múlva indulunk, és mindent felégetünk magunk mögött. * Belenéztem az új alagútba, amit a Prof az imént ásott ki. A végében vörös fénnyel égett a lány halotti máglyája. Abraham még az acélt is megolvasztotta volna. Ilyen messziről is éreztem a hőt. Ha a Biztonságiaknak sikerül bejutniuk a bunkerbe, csupán port és hamut találnak. Elvittünk mindent, amit tudtunk, Tia még eldugott néhány dolgot egy Abraham által kivésett, rejtett üregbe a közeli folyosón. Egy hónapon belül másodszor néztem végig, amint az otthonom a lángok martalékává válik.

Ezúttal viszont odaveszett valaki, akit nagyon szerettem. El akartam búcsúzni tőle suttogva, vagy legalábbis gondolatban. De nem tudtam az érzéseimet szavakba önteni. Egyszerűen… nem hittem el, hogy ez történik. Sarkon fordultam, és elindultam a sötétben a többiek után. Egy órával később még mindig sötét folyosókon meneteltünk – leszegett fejjel, hátunkon a zsákunkkal. Annyira kimerültem, hogy már gondolkozni sem tudtam. Különös… eddigi forrongó gyűlöletem mostanra szinte elpárolgott. Rossz csere volt Megant ismét gyűlöletre cserélni. Mozgásra lettem figyelmes, Tia várta meg, hogy felzárkózzam. Vérfoltos ruháit fürgén átvette, még mielőtt elhagytuk a bunkert, és engem is rábeszélt ugyanerre. Kezet is mostam, de a körmöm alatt ott maradt az alvadt vér. – David! – szólított meg. – Fáradtnak tűnsz. Vállat vontam. – Akarsz róla beszélni? – Róla nem, nem… most még nem. – Jól van. Valami másról? – Valamiről, ami eltereli a figyelmedet? Ezt sugallta a szeme. Talán jót tenne. Mindössze annyi a gond, hogy az egyetlen dolog, ami ezen kívül érdekel, ugyanolyan nyomasztó. – Miért haragszik rám a Professzor? – suttogtam csüggedten. – Majd szétvetette a düh, amikor a felmentésünkre sietett. Végtelenül nyomasztott. Amikor mobilon beszéltünk, még biztatott és elszánt volt. Utána viszont… mintha egy teljesen más ember lett volna. Még most is ezt érzem rajta. Egyedül lépdelt a csoport elején. Tia követte a tekintetemet. – Nos, a Professzornak kellemetlen tapasztalatai vannak a tenzorral, David. Gyűlöli felhúzni. – De… – Nem haragszik rád – rázta meg a fejét –, és nem dühös azért, mert a megmentésedre kellett sietnie, akármennyire is úgy tűnik. Önmagára haragszik. Most ne zavarjuk! – Lenyűgözően bánik a tenzorral, Tia. – Tudom – suttogta. – Láttam már tenzorral. Van néhány dolog, amit nem érthetsz, David. Van, hogy a régi tetteink megismétlésekor felidéződik bennünk a régi énünk, és ez nem mindig jó érzés. Bevallom, tényleg nem teljesen fogtam fel a dolgot. Viszont tény, hogy nem álltam szellemi teljesítőképességem tetőfokán. Végül elértük az új üreg bejáratát, amely sokkal kisebb volt, mint a bunker: csupán két szűk termünk lesz majd. Cody elénk jött. Visszafogottan, suttogva beszélt, biztosan tájékoztatták a történtekről. Segített az új bunker egyik termébe cipelni a felszerelést. Konflux, a Biztonságiak vezére idebent raboskodik. Ostobaság azt hinni, hogy fogva tarthatjuk? Ez is csapda? Remélem, a Prof és Tia tisztában vannak azzal, mit tesznek. Abraham úgy dolgozott, hogy megfeszítette sebesült karját. A kötgép kis diódái fénylettek a bicepszén, és már behegedt a golyó nyoma. A szerkentyű egyetlen éjszaka leforgása alatt begyógyítja, és reggelre már gond nélkül mozgathatja a karját. Pár nap múlva csak egy apró sebhely marad. Amikor átnyújtottam hátizsákomat Codynak, és átmásztam az alagúton a felső terembe, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a lányon a dióda sem segített. Semmi sem segített rajta. Az elmúlt tíz évben sok embert vesztettem el. Új-Chicagóban kegyetlen az élet, különösen az árvák élete. De apám halála óta egy veszteség sem érintett ilyen mélyen. Ha úgy vesszük, ez jó dolog, mert azt jelenti, hogy újra megtanultam szeretni. Most viszont iszonyatos érzés volt. Beértünk az alagútból az új bunkerbe, és a Prof rögtön ránk parancsolt, hogy aludjunk. Azt akarta, hogy pihenjünk, mielőtt az elfogott Idollal foglalkoznánk. Eligazgattam a hálózsákomat. Ő még beszélt valamit Codyval és Tiával arról, hogy adjanak nyugtató injekciót a fogolynak, hogy eszméletlen maradjon. – David – suttogta Tia –, megsebesültél. Felcsatolom a kötgépet, hogy… – Megmaradok – sóhajtottam fel. Majd holnap! Jelenleg semmi sem érdekel. Lehajtottam fejemet a hálózsákra, arcomat a fal felé fordítottam, és nem tartottam vissza a könnyeimet többé.

32 Körülbelül tizenhat órával később az új bunker padlóján ülve egy tál mazsolával megszórt zabpelyhet eszegettem. A lábamon és az oldalamon diódák fénylettek. A táplálóbb ételeket hátra kellett hagynunk, csak az itteni bunkerbe rejtett élelmiszerek maradtak meg. Leszámoló-társaim nem zargattak. Ami engem is meglepett, mivel nem ismertem Megant olyan régóta, mint ők. És nem is volt köztünk szinte semmi – akkor sem, ha az utóbbi időben kissé megkedvelt. Ha úgy vesszük, furcsán hatott rám a halála. A fiú, aki belezúgott. Persze, ettől még fájt. Iszonyúan fájt. – Hé, Prof! – szólalt meg a laptopját bámuló Cody – Ezt látnod kell, haver! – Haver? – csodálkozott a Prof. – Az ereimben ausztrál vér is csörgedezik – magyarázta. – Apám nagyapja negyedrészt ausztrál volt. Már régóta ki akartam próbálni a stílusát. – Fura szerzet vagy te, Cody – csóválta a fejét a Prof. Többé-kevésbé újra magára talált, bár egy kicsit komorabban viselkedett. A többiek úgyszintén. Még Cody is. Egy csapattag elvesztése nem valami kellemes élmény, bár úgy sejtettem, számukra nem ez az első alkalom. A Prof a képernyőre pillantott, és felvonta a szemöldökét. Cody kétszer is rámutatott. – Mit találtatok? Cody kifordította a laptopot. Székek híján a hálózsákokon ültünk. Az új bunker kisebb volt, számomra mégis üres. Nem töltötte ki elég ember. A képernyőn kék alapon egyszerű fekete betűkkel ez állt: MONDJ IDŐT ÉS HELYSZÍNT! OTT LESZEK! – Ez az üzenet jelenik meg Acélszív összes, sok száz szórakoztatócsatornáján. Minden bekapcsolt mobilon és városszerte az összes infóképernyőn. Valami azt súgja, hogy vette az adást – vigyorgott Cody. A Prof elmosolyodott. – Remek. Átengedi nekünk a helyszínválasztás jogát. – Mindig ezt csinálja – mondtam a zabpelyhet bámulva. – Törésvonal is választhatott. Acélszív ezzel azt sugallja, hogy a város úgyis az övé. Nem számít, ha te próbálsz előnyös terepet választani magadnak, mert így is, úgy is meg fog ölni. – Utálok a sötétben tapogatózni – morgolódott Tia a szemközti sarokban, adattára társaságában. Annak hátuljába csatlakoztatta a mobilját, így a képernyőn megjelent a telefon kijelzője. – Felfoghatatlan! Hogy a csodába jöttek rá, hogy feltörtem a videokameráikat? Mindenhonnan kizártak, minden rést betömtek. Fogalmam sincs, mi folyik a városban. – Találunk megfelelő helyet, ahova kitesszük majd a saját kameráinkat – nyugtatta meg a Prof – Nem kell sötétben tapogatóznod, mire szemtől szemben állunk vele, Tia. Meglátod… Abraham telefonja megcsörrent. Felkapta. – A mozgásérzékelők szerint a foglyunk mocorog. – Nagyszerű! – A Prof feltápászkodott a földről, és a kisebb terem bejárata felé pillantott. Itt raboskodott a fogoly. – Egész nap erre a pillanatra vártam. – Amikor megfordult, elkaptam a tekintetét, és egy villanásnyi bűntudatot véltem felfedezni benne. Sietve ellépdelt mellettem, és nekiállt parancsokat osztogatni. A kihallgatás során közvetlenül ráirányítjuk a fényt a fogolyra, Cody mögötte áll majd, és pisztolyt szegez a fejéhez. Mindenki védőfelszerelést visel. Én kaptam a tartalékból egy fekete bőrdzsekit, amely pár számmal nagyobb volt. A Leszámolók nekiláttak az előkészületeknek: Cody és Tia beléptek a szobába, majd a Professzor is követte őket. Én még betömtem a számba egy adag zabpelyhet, de észrevettem, hogy Abraham is a nagyszobában sertepertél még. Odajött és letérdelt hozzám. – David, élj! – suttogta. – Éld az életed! – Azt teszem – morogtam teli szájjal. – Nem. Hagyod, hogy Acélszív vegye birtokba az életedet. Ő irányítja minden lépésedet. A saját életedet éld! – Aztán meglapogatta a váltamat, mintha ezzel minden el lenne intézve, és intett, hogy kövessem a kisszobába. Nagyot sóhajtva feltápászkodtam, és utánamentem.

A fogoly idős, sovány, kopaszodó, sötétebb bőrű férfi – talán hatvanéves lehetett. Ide-oda forgatta a fejét, igyekezett kitalálni, hol van, pedig szeme-szája be volt kötve. Így, székhez láncolva egy cseppet sem tűnt veszélyesnek. De sok, ártalmatlannak tűnő Idol egyetlen gondolatfoszlánnyal is tud ölni. Konfluxnak elvileg nincs ilyen képessége. Mondjuk, elvileg Véletlennek sem volt kifinomult szuperreflexe. Ráadásul azt sem tudjuk biztosan, ki ül velünk szemben. Komolyan elgondolkodtatott a dolog – ami jó, mert addig sem Megan halálán járt az eszem. Abraham egyenesen a fogoly arcába irányította a vakító reflektort. Az Idoloknak általában kell egy adott látómező ahhoz, hogy a képességüket használni tudják, úgyhogy ennek nagyon is alapos indoka volt. A Prof intett Codynak, az levágta a rab szeméről és szájáról a kendőt, mögé lépett, és egy aljas .357-est szegezett a halántékához. A fogoly hunyorogva pillantott körbe. Aztán előrehajolt a széken. – Ki vagy te? – kérdezte a Prof, aki úgy állt a fényben, hogy arcvonásai ne látszódjanak. – Edmund Sense – válaszolta az, majd visszakérdezett: – És ti kik vagytok? – Semmi közöd hozzá! – Nos, a vendégszereteteteket élvezem, ezért úgy vélem, igenis sok közöm van hozzá. – Kellemes hangon, enyhén indiai akcentussal beszélt. Idegesnek tűnt, a szeme ide-oda cikázott. – Idol vagy…? – folytatta a Prof. – Igen – felelte Edmund. – Úgy neveznek: Konflux. – Acélszív Biztonsági alakulatainak a feje – tette hozzá a Prof. Mi hallgattunk, ahogy megbeszéltük, nehogy megsejtse, hányan vagyunk a szobában. Edmund fölnevetett. – Feje? Hát, így is mondhatjuk – hátradőlt, és lehunyta a szemét –, bár pontosabb kifejezés lenne azt mondani, hogy a szíve. Vagy, ha úgy tetszik, az eleme. – Miért voltál az autó csomagtartójában? – Mert éppen szállítottak. – Te pedig sejtetted, hogy támadás éri a limuzint, ezért elrejtőztél a csomagtartóban? – Fiatalember – mosolygott Edmund kedvesen –, ha el akartam volna rejtőzni, szerinted összekötözöm magam, bekötöm a szemem, és felpeckelem a számat? A Prof nem válaszolt. – Bizonyítékra vágysz, mert nem hiszel nekem – sóhajtott az Idol. – Nos, nem szeretném, hogy kínzással szedjétek ki belőlem. Van esetleg nálatok olyan szerkentyű, ami lemerült? Aminek alacsony az akkuszintje? A Prof oldalra pillantott. Tia előhalászott a zsebéből egy elemlámpát. A Prof bekapcsolta: nem világított. Töprengett egy kicsit, végül intett, hogy mindenki hagyja el a szobát, Cody maradt csak, Edmundra szegezett pisztollyal. Mi, többiek – a Proffal együtt – a nagyszobába vonultunk. – Ha túltölti, robbanást idézhet elő – csóválta a fejét. – Bizonyítékot kell találnunk arra, kicsoda – suttogta Tia. – Ha egyetlen érintéssel feltölti, akkor ő Konflux. Vagy egy nagyon hasonló képességű Idol. – Vagy valaki, akire Konflux átruházta az erejét – köhintettem. – A diszkosz igen erős Idolt jelez – mondta Abraham. – Kipróbáltuk már Biztonságiakon, akiket Konflux ruházott fel a képességével, de náluk nem jelzett. – Mi van, ha ez egy másik Idol? – kérdezte Tia. – Akinek Konflux átadta néhány képességét, hogy elhitesse velünk, ő az? Most ártalmatlannak tetteti magát, de mikor nem számítunk rá, ellenünk fordítja a képességeit. A Prof lassan nemet intett. – Kétlem. Az túl ravasz és veszélyes lenne. Miért gondolnák, hogy végül elraboljuk őt? Ott helyben is megölhettük volna, ahol ráleltünk. Véleményem szerint ez a férfi az, akinek mondja magát. – De akkor miért utazott a csomagtartóban? – kérdezte Abraham. – Erre majd ő adja meg a választ – mondtam. – Eddig sem volt nehéz eset. – Éppen ez teszi gyanússá – aggodalmaskodott a nő. – Túl könnyű eset. – Könnyű? – hüledeztem. – Megan meghalt, hogy elkaphassuk ezt a fickót! Hallani akarom, mit tud! A Prof rám sandított, miközben az elemlámpát nyomogatta. Végül bólintott. Abraham fából faragott, hosszú botot hozott. Hozzáerősítettük a lámpát, visszamentünk a szobába, a Prof pedig a botnál fogva hozzáértette az elemlámpát Edmund arcához. Rögtön világítani kezdett. Edmund hatalmasat ásított; és fészkelődve próbált kényelmesebb pozíciót találni a kötelékeiben. Mikor a Prof visszahúzta az elemlámpát, az még mindig világított. – Feltöltöttem nektek egy akkumulátort – szólalt meg az Idol. – Kérhetnék cserébe egy italt…?

– Két évvel ezelőtt – léptem előre a Prof parancsa ellenére – júliusban, Acélszív egy nagyszabású tervének voltál a része. Melyiknek? – Az időérzékem nem a legjobb… – kezdte a férfi. – Nem nehéz felidézni. A város lakói nem tudnak róla, de Konfluxszal akkor valami furcsa dolog történt. – Nyáron? Hmm… az volt, amikor kicsempésztek a városból? – Elmosolyodott. – Ó, már emlékszem a napfényre! Tankokat kellett neki feltöltenem. Acélszív akkoriban indított támadást Diadal, a detroiti Idol ellen, aki elvágta élelmiszer-szállító útvonalait, és ezzel magára vonta a haragját. Konflux részvételét a legnagyobb titokban tartották. Alig tudott róla valaki. A Prof összeszorított szájjal figyelt engem, de nem törődtem vele. – Edmund, mikor érkeztél a városba? – A Vész utáni negyedik esztendő tavaszán. A Vész után négy évvel! Összeállt a kép! Mindenki azt hitte, Konflux öt évvel a Vész után csatlakozott Acélszívhez, amikor a Biztonságiak először vetettek be gépesített páncélozott egységeket, és amikor véget ért a korábbi évek energiahiánya. Az általam gondosan összegyűjtögetett források alapján azonban Acélszív először nem bízott benne, és majdnem egy éven át nem használta fontos hadműveletekhez. Jól megnéztem ezt a lényt, és hirtelen összeállt a fejemben egy csomó minden a róla írtakkal kapcsolatban. Miért nem látni soha? Miért szállították így? Miért lengi körül rejtély? Nem csak a sebezhetősége miatt. – Te fogoly vagy! – Persze hogy az! – legyintett a Prof, ám Konflux lassan bólintott. – Nem úgy értem – fordultam a Profhoz. – Konflux mindig is az volt fogoly. Acélszív nem a segédjeként tartja, hanem energiaforrásként. Konflux nem a feje a Biztonságiaknak, ő szimplán egy… – …töltő – fejezte be szomorúan Edmund. – Rabszolga. Nyugodtan mondhatjátok, megszoktam. Értékes rabszolga vagyok, ami némileg irigylésre méltó pozíció. Attól tartok, hamarosan ránk talál, és mindegyikőtöket megöl, amiért elraboltatok. – Összevonta a szemöldökét. – Sajnálom, mert szívből utálom, ha miattam gyilkolnak. – Egész idő alatt… – kiáltottam fel. – A szikrába! Acélszív nem engedte, hogy kitudódjon, amit Konfluxszal művel. Új-Chicagóban az Idolok olyan státuszt élveztek, mintha szentek volnának. Minél erősebbek voltak, annál több joggal rendelkeztek – ez képezte a kormányzat alapját. Hierarchikus rendszerben éltek, mivel tisztában voltak azzal, hogy a rendszer legalján is sokkalta hatalmasabbak egy átlagembernél. És tessék! Itt van előttünk egy Idol, aki rabszolga! Csupán erőmű. Ennek komoly következményei lehetnének Új-Chicago lakóira nézve. Acélszív tehát hazudik. Mondjuk, ki van itt meglepve? Azok után, amiket tett, ez semmiség. De akkor is van jelentősége. Vagy egyszerűen csak kétségbeesve keresek bármit, ami elvonja a figyelmem Megan haláláról? – Vond vissza! – parancsolta a Prof. – Tessék? – csodálkozott Edmund. – Mit vonjak vissza? – Átruházó vagy, átvitelező Idol. Vond meg a képességedet azoktól, akiknek odaadtad. A páncélozott egységektől, a helikopterektől és az erőművektől! Minden egyes embertől, akire átruháztad! – Ha megteszem – hüledezett Edmund –, Acélszív nem fog repesni az örömtől, amikor rám talál. – Az igazat mondd neki! – mennydörgött a Prof. Fölemelte a fegyverét, és a puskacső előtűnt a fényben. – Ha megöllek, az energiád eltűnik. És nem félek megtenni. Vond vissza a képességed, Edmund! Utána tárgyalhatunk. – Rendben van – bólintott az Idol. És ezzel ki is hunytak Új-Chicago fényei…

33 – Az igazat megvallva én nem tartom magam Idolnak – magyarázta Edmund, miközben áthajolt a dobozokból és deszkákból összetákolt asztalszerűségen, amelyet étkezéskor ültünk körül. – Egy hónappal az átalakulásom után fogtak el, és onnantól fogva erőműnek használtak. Az első tulajom egy Bástya nevű Idol volt, aki, mi tagadás, elég kegyetlenül bánt velem, miután kiderült, hogy nem tudom átruházni rá a képességemet. – Mit gondolsz, miért nem? – kérdeztem egy mócsingon rágódva. – Nem tudom – emelte maga elé a kezét. Szeretett gesztikulálni beszéd közben. Figyelni kellett, nehogy véletlenül egy nindzsaütéssel orrba vágjon, mikor a finom curry dicséretét zengi. Ennyire volt veszélyes. Persze, Cody mindvégig a közelben maradt, és a puskáját is a keze ügyében tartotta, de az Idol egy pillanatig sem viselkedett fenyegetően. Tulajdonképpen határozottan szimpatikus volt – már amikor nem emlegette gyászos végünket, amit Acélszív hoz ránk. – Mindig is így volt – folytatta, és a kanalával rám mutatott. – Csak közönséges emberekre tudtam átruházni a képességeimet, érintés útján. Idoloknak sohasem tudtam átadni, pedig próbáltam. A Prof éppen kajás dobozokat cipelve haladt el mellettünk. Ezt hallva megtorpant, és Edmundhoz fordult. – Mit mondtál az imént? – Idoloknak nem tudom átadni a képességeimet – vont vállat. – Bizony, így van ez. – Annak sem, aki maga is átruházó? – tudakolta a Prof. – Még nem hozott össze a sors másik átruházóval – tárta szét a karját Edmund. – Ismered a mondást: ritka, mint az átruházó. Ha voltak is a városban ilyenek rajtam kívül, Acélszív nem engedett a közelükbe. Őt egy cseppet sem zavarta, hogy nem tudom neki átadni a képességet. Szerintem kifejezetten örült, hogy engem használhatott erőműnek. A Prof gondterhelt arccal elballagott. Edmund kérdőn nézett rám: – Ez meg mi volt? – Gőzöm sincs – feleltem. – Nos, a történetemre visszatérve, Bástyának nagyon nem tetszett, hogy a képesség megmaradt az én birtokomban, úgyhogy átpasszolt egy Hőálló nevű Idolnak. Micsoda hülye név már az, hogy Hőálló! – Van rosszabb is. El Bronz Bivaly. – Komolyan létezik ez a név? Bólintottam. – Los Angelesben élt. Ő már halott, de lehidalnál attól a rengeteg ostoba névtől, amit az Idolok kitaláltak maguknak. A kozmikus erő nem feltétlenül jár együtt magas intelligenciahányadossal… vagy stílusérzékkel. Majd egyszer elmesélem neked a Nagy Pipi nevű Idol esetét. – Hékás, ez nem is hangzik olyan szörnyen! – vigyorodott el. – Mondhatni, önismeretre vall, megmosolyogtató. Szívesen találkoznék olyan Idollal, aki érti a tréfát. Én éppen egy ilyennel beszélgetek. Beszarás. – Hát, nem sokáig virult a feje. Azt hitte, briliáns név, de aztán… – Mi történt aztán? – Mondogasd egymás után többször, gyorsan! Szájával szavakat formált, és hirtelen elvigyorodott. – Nocsak, nocsak… Ejnye! Kábán megráztam a fejem, és tovább csócsáltam a mócsingot. Mégis, mire véljem ezt az Idolt? Ő nem az a hős, akire Abraham és apám várt. Közel sem. Edmund elsápad, valahányszor szóba kerül Acélszív legyőzése, és olyan félénk, hogy minduntalan engedélyt kér véleménye kifejtése előtt. Nem. Ő nem az a hős, aki kivívja az emberiség jogait. Mégis… legalább olyan nagyformátumú lény. A sztereotípiákat ilyen mértékben meghazudtoló Idollal még sohasem találkoztam, sohasem olvastam vagy hallottam ilyesféléről. Edmund nem nagyképű, nem gyűlölködik, és nem néz le másokat. Felfoghatatlan. Gondolkodóba ejtett. Ez jutott nekem? Rábukkanok egy Idolra, aki nem akar sem megölni, sem rabszolgává tenni? Egy idős, kedélyes indiaira, aki cukorral issza a tejet… – Ha jól sejtem, meghalt valakid… – bökte ki váratlanul gondolataim tárgyát. Szinte felnyársaltam a tekintetemmel.

– Miből gondolod? – csattantam fel. – Pontosan emiatt. És azért, mert a csapatodban mindenki úgy jár-kel körülötted, mintha tojáshéjakon lépkedne, nehogy felzaklasson. A szikrába! Micsoda metafora! Tojáshéjakon lépkedni! Jó lesz megjegyeznem! – Ki volt az illető hölgy? – tudakolta. – Honnan veszed, hogy lány? – Az arckifejezésed elárulja, fiam – mondta, majd elmosolyodott. Erre nem feleltem, részben azért, mert próbáltam megállítani az emlékáradatot. Megan, amint engem bámul. Rám mosolyog. Aztán felkacag, csupán pár órával a halála előtt. Idióta vagyok. Csupán néhány hete ismertem. – Én megöltem a feleségemet – mélázott el Edmund. Hátradőlt és a plafont bámulta. – Baleset történt: véletlenül áram alá vettem a konyhapultot is a mikróval együtt. Őrület, nem igaz? Pedig mindössze egy burritót akartam felolvasztani. Sarának ezért kellett meghalnia. – Rákönyökölt az asztalra. – Remélem, a tiéd nemesebb célokért áldozta az életét! Attól függ, mit sikerül elérnünk ezután. Otthagytam az asztalnál üldögélő Edmundot, és intettem Codynak, aki a falnál állva remekül álcázta magát láthatatlan testőrnek. Aztán beballagtam a szobába, ahol Tia, a Prof és Abraham körbeülték az adattárat. Majdnem elindultam megkeresni Megant, mert valahogy az motoszkált bennem, hogy ha a többiek odabent vannak, ő biztosan őrt áll a bunker bejáratánál. Megőrültem. Csatlakoztam tehát a többiekhez, és Tia válla fölött lestem a felnagyított mobilképernyős adattárat. Üzemanyagcelláról működött, amit még az erőműből csentünk el. Edmund képességeinek visszavonásával az egész városban elment az áram – az acélkatakombák itt-ott kilógó vezetékeit is beleértve. A kijelzőn megjelent egy ódon acél lakópark. – Nem tetszik – csóválta fejét a Prof, és a képernyő sarkára mutatott. – A mellette lévő épületben laknak. Nem fogok leszámolni egy Főidollal ott, ahol a szomszédos épületben, ilyen közel emberek sertepertélnek. – Mi lenne, ha az erőd előtt küzdenétek? – érdeklődött Abraham. – Arra igazán nem számít. – Kétlem, hogy bármire is számítana – mondta Tia. – Egyébként Cody eközben felderítőútra ment, és kiderítette, hogy már elkezdődött a fosztogatás. Acélszív az erőd közelében gyűjtötte össze a Biztonságiakat. Már csak gyalogsága maradt, de az épp elég. Képtelenség lenne az erődnél előkészíteni a terepet. Pedig muszáj ezt tennünk, ha le akarjuk győzni. – A Soldier’s Field… – suttogtam. Minden szempár felém fordult. – Nézzétek! – Ellapoztam Tia várostérképét. Az eddig használt, valós idejű kamerák felvételeihez képest primitívnek tűnt. A kijelzőn régi, nagyjából kihalt városrész jelent meg. – A régi focistadion. Senki sem lakik a közelében, és nincs mit kifosztani sem arrafelé, úgyhogy tutira nem lesz ott senki. A tenzorokkal eláshatunk odáig egy közeli alsó utcáról, így szépen, csendben felkészülhetünk, és aggódnunk sem kell, hogy kémkednek utánunk. – Nyílt terep? – vakarta meg a fejét a Prof. – Szívesebben hívnám ki valami régi épületben, ahol összezavarhatjuk, és több oldalról támadhatunk. – Az itt is menni fog – érveltem tovább. – Szinte biztos, hogy a pálya közepén száll le. Tegyünk egy mesterlövészt a legfelső sorokba, és ássunk magunknak a stadion üléseihez vezető rejtekalagutakat, kötelekkel felszerelve. Összezavarjuk őt és a szolgáit, ha váratlan helyeken ásunk. Az emberei nagy részének ismeretlen ez a terep. Kevésbé ismert, mint egy közönséges épületegyüttes. A Prof megfontoltan bólintott. – De még nem adtunk választ a legfontosabb kérdésre – figyelmeztetett Tia. – Mindannyiunknak ez jár a fejében, mondjuk ki tehát hangosan! – Acélszív gyenge pontja… – suttogta Abraham. – Eddig zökkenőmentesen haladtunk – folytatta a nő. – Addig szorongattuk, míg elértük, hogy igent mondjon a párbajra. Remekül bekeríthetjük a stadionban. De mi értelme mindennek? – Fordulóponthoz érkeztünk – szólalt meg a Prof. – Jól gondoljátok meg! A tét magas. Most még visszaléphetünk. Természetesen tragikus végkifejlet, ha mindenki számára kiderül, hogy mi próbáltuk megölni, és mi is kudarcot vallottunk. Körülbelül olyan rossz hatással lenne az emberiségre, mint amilyen jót tenne a halála. Az emberek azt hinnék, az Idolok legyőzhetetlenek, ha mi sem merünk kiállni ellene. – Ezek után Acélszív személyesen gondoskodna arról, hogy egytől egyig levadásszon minket. Ő nem adja fel egykönnyen. Akármerre vinne az utunk, figyelnünk és rettegnünk kéne miatta. Bármerre járnánk. Nem ismerjük a gyengeségét, biztosan nem. Talán legjobb lenne visszalépni, amíg lehet.

– Na és, ha nem tesszük? – kukkantott be Cody. – Akkor a terv szerint haladunk tovább. Megteszünk mindent a megöléséért, és David emlékei alapján kipróbáljuk az összes lehetséges megoldást. Csapdát állítunk fel a stadionban, amely egyesíti ezeket a lehetőségeket, és támadunk. Kétségkívül ez minden küldetésem közül a legbizonytalanabb vállalkozás. Lehetséges, hogy az egyik tippünk bejön, de valószínűbb, hogy egy sem fog, mi pedig ott állunk szemtől szemben a világ leghatalmasabb lényével. Akkor biztos halál vár ránk. Mindenki elhallgatott. Nem. Így nem végződhet a küldetésünk! – Próba szerencse – törte meg a csendet Cody. – Davidnek igaza van. Mindvégig igaza volt. Ha lopva gyilkolásszuk az Idolokat… nem változik meg a világ. Adott egy lehetőség. Meg kell ragadnunk! Nagy kő esett le a szívemről. Abraham bólintott. – Jobb meghalni, ha lehetőségünk nyílik legyőzni őt, mint megfutamodni. Tia és a Prof összenéztek. – Te is ezt akarod, ugye, Jon? – kérdezte Tia. – Vagy kiállunk ellene, vagy örökre befellegzett a beszámolóknak – bólintott. – Életünk hátralévő részében menekülnünk kéne. Mindazok után, amiket véghezvittünk, a lelkiismeretem sem hagyna nyugodni, ha megfutamodnék. Bólintottam. – Meg kell próbálnunk. Meganért… – Ezt kissé groteszknek tartaná – jegyezte meg Abraham. Mindenki rá pillantott, mire vállat vont. – Ő volt az egyetlen, akinek nem tetszett a küldetésünk. Sejtem, mit szólna ahhoz, ha a küldetés legvégét az ő emlékének ajánlanánk. – Te aztán tudod, mivel legyél ünneprontó, Abe! – hümmögött a Prof. – Nem az igazság ünneprontó – magyarázta Abraham enyhe akcentusával. – Hanem a látszatra elfogadott hazugság. – Mondja, aki hiszi, hogy jó Idolok fognak megmenteni minket! – legyintett a Prof. – Uraim! – vágott közbe Tia. – Abbahagyni! Ha jól értem, mindannyian egy véleményen vagyunk. Megpróbáljuk, akármilyen képtelenség is. Megpróbáljuk meggyilkolni Acélszívet, bár gőzünk sincs arról, mi a gyenge pontja. Kivétel nélkül mindenki bólintott. Muszáj. – Nem Meganért teszem – böktem ki végül. – De részben miatta is. Ha mártírhalált kell halnunk azért, hogy az emberekhez is eljusson a küzdelem híre, ám legyen! Prof, szerinted a kudarcunk elkeseríti majd az embereket. Én nem így gondolom. Szerintem történetünket hallva megértik, hogy más lehetőség is van, mint az Idolok uralmának engedelmeskedni. Talán nem mi öljük meg Acélszívet. De még ha elbukunk is, mi leszünk halálának kiváltó okai. Majd egyszer. – Azért te csak ne vedd olyan biztosra a bukást! – intett. – Ha úgy gondoltam volna, hogy a biztos halálba rohanunk, nem mentem volna bele a kezdet kezdetén. Mint említettem, nem kívánom egyetlen óvatos tippre alapozni a reményeinket, ezért mindent megpróbálunk. Tia, mit súgnak az ösztöneid? – Valami a banki széfből – felelte. – Egy különleges tárgy. Bár tudnám, melyik! – Magaddal hoztad őket, amikor otthagytuk a régi bunkert? – A különlegesebbeket igen. A többit begyömöszöltem az oldalába vésett üregbe, onnan elhozhatjuk őket. Legjobb tudomásom szerint a Biztonságiak még nem akadtak rá. – Elhozzuk és kirakosgatjuk őket ide – mondta a Prof, rámutatva a stadion acélfüvére, mely egykor még talaj volt. – Davidnek igaza van, valószínűleg itt ér majd földet. Nem kell feltétlenül tudnunk, mi okozta a gyengeségét, egyszerűen csak felhalmozzuk, úgy használjuk őket. Abraham helyeselt. – Tetszik a terv. – Szerinted miben rejlik a gyengesége? – fordult felé a Prof. – Én arra tippelek, hogy David apjának fegyvere vagy az abban lévő golyó okozta. Elvégre minden fegyver páratlan a maga nemében, különleges. Talán a fém összetételében rejlik a válasz. – Ezt könnyedén kideríthetjük – mondtam. – Nálam lesz a fegyver, és amint lehetőségem adódik, lelövöm. Kétlem, hogy sikerül, de attól még simán megpróbálom. – Nagyon helyes – bólintott a Prof. – Szerinted, Prof? – érdeklődött a nő.

– Véleményem szerint az számított, hogy David apja a Hűek közé tartozott – suttogta, nem nézve Abrahamre. – És akármilyen bolondok is, jólelkű bolondok. Abraham és társai másként vélekednek a világról, mint mi. Ezért lehetséges, hogy mivel David apja másként tekintett rá, meg tudta sebezni őt. Elgondolkodva dőltem hátra. – Nos, nem esik nehezemre rálőni – szólalt meg Abraham. – Sőt, ha már itt tartunk, szerintem mindegyikünknek meg kell próbálnia. Csakúgy, mint minden mást, ami eszünkbe jut. Minden szempár felém fordult. – Én továbbra is azt gondolom, hogy a kereszttűz sebezte meg – feleltem. – Szerintem csak olyasvalaki tehet kárt benne, akinek nem áll szándékában megsebezni őt. – Ezt már nehezebb elintézni – mondta Tia. – Ha csakugyan így van, egyikünk sem tudja megsebezni, mert mindannyian a halálát kívánjuk. – Így igaz – mondta a Prof. – De az elmélet nem hülyeség. Úgy kell intéznünk, hogy a saját katonái véletlenül eltalálják. – Ahhoz el kell őket hoznia magával – mondta Tia. – Most, hogy meggyőztük egy rivális Idol felbukkanásáról, nagy valószínűséggel csak Éjforgatót és Tűzlényt hozza el. – Nem – szóltam közbe –, katonákkal érkezik majd. Fénypont bevetette a szolgáit, ezért ő is így készül, megbízza saját katonáit az efféle zavaró tényezők kiiktatásával. Bár egyedül akar kiállni Fénypont ellen, szemtanúkra lesz szüksége. – Egyetértek – mondta a Prof. – Katonái minden bizonnyal parancsba kapják, hogy ne avatkozzanak bele a harcba, amíg rájuk nem lőnek. Mi majd gondoskodunk róla, hogy szükségét érezzék a tűzharcnak. – Ez esetben el kell terelnünk a figyelmét, ameddig megszervezzük a kereszttüzet – jegyezte meg Abraham, majd töprengve folytatta: – Pontosabban: a kereszttűzben kell elterelni a figyelmét. Mert ha megszimatolja, hogy egyszerű katonák kerítették be, akkor elszáll, és hagyja, hogy a Biztonságiak intézzék el az ügyet. – Abraham a Professzor felé fordult. – Fénypontnak tehát mutatkoznia kell. Ő bólintott. – Tudom. – Jon… – Tia aggódva szorította meg a Prof karját. – Meg kell tennem – felelte. – Ezenkívül még ki kell találnunk, hogyan intézzük el Éjforgatót és Tűzlényt. – Mondom, hogy Tűzlénnyel nem lesz gond – nyugtattam meg –, hiszen… – Tudom, hogy nem az, akinek látszik, fiam – mondta a Prof. – Elfogadom, de küzdöttél te már valaha illuzionista ellen? – Aha! Codyval és Megannel! – Az gyenge volt – legyintett a Prof. – De legalább sejted, mire számíthatsz. Tűzlény erősebb. Sokkal erősebb. Szinte azt kívánom, bár lenne sima tűzidol. Tia egyetértőn bólintott. – Tűzlény igenis fontos. Rejtjelezve kell beszélnünk, hátha illúziómásolatot hoz létre a csapattagokról megtévesztésünkre. Figyelnünk kell az esetleges hamis falakra, hamis, minket megtévesztő Biztonsági alakulatokra és effélékre. – Mit gondoltok, felbukkan egyáltalán Éjforgató? – érdeklődött Abraham. – Úgy hallottam, David UV-fényes epizódja után úgy inába szállt a bátorsága, mint a nyúlnak, akire lecsap a sólyom. A Prof Tiára és rám pillantott. Vállat vontam. – Lehet, hogy nem. Tia bólintott: – Rajta nehéz kiigazodni. – Ettől függetlenül felkészülünk – folytattam. – Persze, nem bánom, ha ezúttal távol marad. – Abraham! – fordult felé a Prof. – Kérlek, szerelj össze egy-két UV-reflektort a tartalék energiacellákból! Mindenkinél legyen majd! Elhallgattunk. Attól tartok, hirtelen mindenki ugyanarra gondolt. A Leszámolók az alaposan átgondolt hadműveletek hívei, olykor hetekig vagy hónapokig készülődnek. Most pedig a világ legerősebb Idoljainak egyikét igyekszünk kinyiffantam mindössze néhány emléktárggyal és lámpával felszerelkezve. Mégis meg kell tennünk. – Még valami – tette hozzá Tia – ki kell találnunk egy működőképes visszavonulási tervet, amennyiben a fentiekkel kudarcot vallanánk… A Prof láthatóan nem értett egyet. Az arca elkomorult. Tudta, hogy ha a fentiek közül egyik ötlettel sem sikerül eltenni az Idolt láb alól, kevés esélyünk marad a túlélésre.

– A legjobb lenne egy helikopter – szólalt meg Abraham. – Konflux nélkül ugyanis a Biztonságiak földhöz vannak kötve. Ha felhasználunk egy energiacellát vagy rávesszük Konfluxot arra, hogy beindítson egy helikoptert… – Nagyszerűen hangzik – mondta Tia –, de figyelemelterelésre van szükség. – Hmm, Diamondot még őrizzük – szólalt meg Abraham. – Vegyünk tőle robbanószereket… – Micsoda? – leesett az állam. – Az őrizetünk alatt áll? – Abraham és Cody a kis epizód estéjén elfogták őt – magyarázta félvállról a Prof. – Nem kockáztathattunk, hogy kifecsegje, amit látott. – Hiszen… te magad mondtad, hogy ő soha… – Meglátta a tenzorral ásott vészkijáratot, és összekapcsolódtatok Éjforgató gondolataiban. Ha egy bevetés során felismernek téged, rögtön elfogják Diamondot. Az ő érdekében is történt, nemcsak miattunk. – És… mit csináltatok vele? – Jól megtömtük finom ételekkel – sóhajtott –, aztán megvesztegettük, hogy lapuljon. Határozottan nyugtalanította az az összetűzés. Szerintem még örült is, hogy elfogtuk. – Itt tétovázott. – Megígértem neki, hogy láthatja működés közben a tenzort, ő pedig cserébe a négy üregünk egyikében hajlandó átvészelni a nehéz időket. Kusza gondolatokkal dőltem a falnak. A Prof nem mondta ki nyíltan, de a szavaiból megértettem, hogy a tenzorok ismerete megváltoztatja a Leszámolók módszereit. Még ha legyőzzük is Acélszívet, valamit elvesztettünk. Soha többé nem surranhatunk be észrevétlenül sehová. Az ellenségeik számítanak majd erre, őrködnek és felkészülten várnak minket. Miattam ért véget egy korszak. Nem hibáztattak, de én képtelen voltam elnyomni magamban a bűntudatot. Mintha én hoztam volna a buliba a romlott halat, és mindenki miattam okádna egy héten keresztül… – Azt javaslom – kezdte Abraham, Tia adattárának kijelzőjét megérintve –, hogy ássunk üreget tenzorral a pálya alatt, és felette hagyjunk öt-tíz centiméter acélréteget. Aztán helyezzünk bombát az üregbe! Ha úgy hozná a sors, hogy menekülnünk kell, akkor felrobbantjuk ezt, kiiktatunk pár katonát, és kihasználva a zűrzavart és füstöt, lelépünk. – Már ha Acélszív nem üldöz tovább vagy lövi le a helikoptert a levegőben – jegyezte meg a Prof. Csend lett. – És én vagyok az ünneprontó… – sóhajtott Abraham. – Bocs. Tegyünk úgy, mintha valami álszent dolgot mondtam volna az igazságosztásról. Abraham elmosolyodott. – A terv kivitelezhető – folytatta a Prof. – De nem árt, ha valamiféle elterelő bombát is felrobbantunk, mondjuk az erődben, hogy elvonjuk a figyelmét. Abraham, ezt rád bíznám. Tia, tudnál Acélszívnek válaszolni olyan hálózaton át, hogy ne nyomozhasson le? – Minden bizonnyal. – Nos, Fénypont így válaszol: ÁLLJ KÉSZEN A HARMADIK NAP ÉJSZAKÁJÁN! A HELYSZÍNRŐL IDEJÉBEN TÁJÉKOZTATLAK! Tia bólintott. – Három nap? – csodálkozott Abraham. – Az nem valami sok idő. – Igazából nincs mit készülni – nyugtatta meg a Prof. – Ha több időt mondunk, az gyanús, mert talán már ma estére készült, így viszont menni fog. A Leszámolók bólintottak, és nekiláttunk felkészülni a végső küzdelemre. Én idegesen ültem vissza a földre. Végre-valahára farkasszemet nézhetek Acélszívvel. Még így, ezzel a tervvel is lehetetlen küldetésnek tűnik. De most megadatik a lehetőség.

34 A rezgések a szívemig hatoltak. Mintha belerezgett volna a lelkem is. Mélyet lélegezve, gondolataimmal alakítottam a hangot, aztán előrelendítettem a tenyerem, és kibocsátottam rajta a zenét. Ezt a zeneszót csak én hallottam, csak én parancsoltam neki. Kinyitottam a szemem. Előttem az alagút egy része finom porfelhővé vált. Felvettem a maszkom, bár a Prof továbbra is azzal nyugtatott, hogy a por nem olyan ártalmas az egészségre, mint hinném. A telefonom erős fénye bányászlámpaként felcsatolva világított a homlokomról. Az acélba vájt, keskeny alagút nagyon szűk volt, de mivel egyedül voltam, még éppen hogy elfértem benne. A tenzor, mint mindig, Meganre emlékeztetett – arra a napra, amikor együtt hatoltunk be az erőműbe. Eszembe jutott a liftaknás jelenet, amikor olyan dolgokat osztott meg velem, amiket mással aligha. Később rákérdeztem Abrahamnél, tudta-e, hogy a lány portlandi. Meglepődött. Azt mondta, Megan sosem beszélt a múltjáról. Az acélport vödörbe söpörtem, leengedtem az alagútban, és kiborítottam. Még párszor megismételtem ezt, aztán újra felkaptam a tenzort. Ezalatt a többiek elszállították lentről a port. Nagyjából egy métert ástam, aztán a mobilomra pillantva ellenőriztem, hol tartok. Kicsit feljebb Abraham három másik alagutat vájt, és ezzel kialakított egy háromszöget – Így azokhoz viszonyítva, pontosan ki tudtam ásni ezt a negyediket. Még egy kicsit jobbra kell haladnom, aztán felfelé venni az irányt. Legközelebbi főidolos ütközetem helyszínéül olyat választok, amelyhez eleve közel épültek az alsó utcák. A csapat többi tagja támogatta Abraham javaslatát, hogy robbanószereket helyezzünk el a pálya alatt. Ezenkívül akartak még a pálya széléhez felvezető titkos folyosókat is. Tutira jól jönnek majd, amikor szemtől szemben állunk Acélszívvel, de kiásni őket elég gyötrelmes munka. Már majdnem megbántam, hogy ilyen ígéretesen bánok a tenzorral. De csak majdnem. Azért iszonyúan jó érzés a szilárd acélt puszta kézzel porlasztani. Nem értettem úgy számítógépes rendszerek feltöréséhez, mint Tia, nem voltam olyan ügyes felderítő, mint Cody, és nem értettem olyan jól a gépek megbuherálásához, mint Abraham. De így megtaláltam a helyem a csapatban. Ahogy tovább tűnődtem a falak szétporlasztásán, azt sem felejtettem el, hogy a Prof erejéhez képest az enyém egy rizsszemmel ér fel. Még csak nem is duzzadt rizsszemmel. Tulajdonképpen csak azért tűnök jónak e szerepben, mert a Prof nem hajlandó felhúzni a tenzort. Ez némileg aláásta az önbizalmamat. Ekkor eszembe jutott valami: a kezemet fölemelve egybegyűjtöttem a tenzor rezgéseit. Hogyan is csinálta a Prof azt a kardot? A falra ütött, ugye? Próbáltam az ütést utánozni, öklömet az alagút falához csapkodva, gondolatban odairányítva a tenzor energiáit. Hát, kard nem lett belőle. A falrepedésből lepergett többmaréknyi acélpor, és leesett egy hosszúkás, bunkó alakú acél, ami leginkább egy óriási, buci sárgarépára hasonlított. Ha úgy vesszük, kezdetnek nem is rossz. Lehajoltam, hogy felvegyem a művemet, ám ekkor imbolygó fényt vettem észre az alagút végében. Gyorsan belerúgtam a répát a porkupacba, és folytattam a munkát. Nemsokára felbukkant mögöttem a Professzor. – Hogy haladsz? – Még nagyjából egy méter kell. Aztán kivésem a bombák rejtekhelyét. – Remek. Próbálj hosszúkás, keskeny üregeket létrehozni! Fölfelé kell terelnünk a robbanást, nem lefelé, az alagútba. Bólintottam. Az a célunk, hogy ingataggá tegyük az üreg plafonját, amely közvetlenül a Soldier’s Field középpontja alatt lesz. Ezután Codyval óvatosan beékeljük a robbanószereket, és a bomba az általunk kívánt irányba fogja kifejteni hatását. – Csak így tovább! – biztatott a Prof. – Én elsöpröm a keletkező port. Hálásan bólintottam, amiért még több időt tölthetek a tenzorral. Ez éppen Codyé. Ő adta nekem, mert az enyém totál szétcincálódott. A Professzortól csak nem kérhettem el az övét, pofátlanság lett volna. Egy ideig csendben dolgoztunk: én acéldarabokat vájtam ki, ő pedig elkotorta a port. A répaszerű képződményre bukkanva fura pillantást lövellt felém. Remélem, a félhomályban nem látszott, hogy elvörösödöm.

Végül a mobilom figyelmeztetett, hogy már majdnem a megfelelő mélységnél tartok. Vállmagasságban óvatosan hosszúkás rést formáltam, belenyúltam, és nekiláttam apró üreget létrehozni benne, hogy oda tömködhessük a robbanószereket. A Prof éppen visszatért egy üres vödörrel, és szemrevételezte a művemet. A telefonjára pillantott, fel a plafonra, majd egy pici kalapáccsal megkopogtatta a fémet. Bólintott. Én nem hallottam semmi különbséget. – Prof! Szerintem a tenzor tutira ellentmond a fizika törvényszerűségeinek. – Komolyan? Szóval nem természetes dolog puszta kézzel elporlasztani a szilárd fémet? – Ez nem vicc. Sokkal kevesebb porrá lesz, mint amennyi alkotta. Mintha leülepedne, és kevesebb helyet foglalna, mint szilárd acél formájában. Pedig ez csak akkor lehetséges, ha a sűrűsége nagyobb, mint az acélnak, ami lehetetlen. A Prof felmordult, és töltötte az újabb vödröt. – Az Idolokkal kapcsolatban olyan sok felfoghatatlan dolog van – folytattam, kisöpörve pár marék port a frissen vájt lyukból. – Például a képességeik – itt elbizonytalanodtam. – Főleg a képességeik! – Kétségkívül – morrantott, és folytatta a vödör megpakolását. – Bocsánatkéréssel tartozom, fiam, amiért úgy viselkedtem veled. – Tia elmagyarázta – próbáltam sietve megnyugtatni. – Azt mondta, rossz élményed kötődik hozzá. Valami tenzorral kapcsolatos rossz élmény. Megértem, semmi baj. – De baj. Ez történik, ha felveszem a tenzort. Én… Tia összefoglalta a lényeget. Múltbeli élmények. Bocsánatot kérek a viselkedésemért, melyre nincs mentség, különösen, ha figyelembe vesszük, min mentél keresztül. – Semmiség. Mármint, ahogy viselkedtél. – A többi kész horror. Próbáltam nem gondolni arra a végtelen menetelésre egy haldokló lánnyal a karomban. Egy haldoklóval, akit nem tudtam megmenteni. Előrenyújtottam tenzoros kezem. – Lenyűgöző voltál, Prof. Nemcsak akkor kéne használnod a tenzort, amikor szembekerülünk Acélszívvel, hanem kábé mindig. Képzeld csak el… – Kuss! Meghűlt bennem a vér. Hangjától megállt bennem az ütő. A Prof hangosan zihálva vette a levegőt, és lehunyt szemmel az acélporba markolt. – Ne beszélj erről, fiam! Nincs rám jó hatással. Kérlek! – Rendben – bólintottam óvatosan. – Csak… ha teheted, fogadd el a bocsánatkérésemet… – Persze, persze, elfogadom. Erre bólintott, és folytatta a munkát. – Kérdezhetek valamit? Nem említem a… tudod, mit. Közvetlenül nem. – Rajta, ki vele! – Hát, az van, hogy… feltaláltad ezeket a dolgokat. Ezeket a nagyszerű dolgokat. A kötgépet, a dzsekit. Abraham elmondásából ítélve már akkor, amikor a Leszámolókat alapítottad. – Így van. – Miért nem alkotsz nekünk újakat? Valami más Idol-képességen alapuló fegyvert. Ha eladod a tudást a Diamond-féléknek, ő továbbadja a tudósoknak, akik elkészítik majd az ilyen szerkentyűket. Gondolom, te is olyan sikerre vinnéd, mint ők. Miért adod el a tudást, miért nem használod te magad? A Professzor pár percig csendben dolgozott, aztán odasétált hozzám, és segített kikotorni a port a készülőiéiben lévő üregből. – Jó kérdés. Kérdezted már Abrahamet vagy Codyt? Felsóhajtottam. – Cody manókról meg tündérekről regél, amiket az írek loptak az őseitől. Nem hiszem, hogy komolyan beszél. – Nem is. Élvezi az emberek reakcióját, ha ilyeneket mond. – Abraham szerint azért nem, mert nem áll a rendelkezésedre laboratórium, mint régen. A megfelelő eszközök híján pedig nem tudsz új technológiát létrehozni. – Abraham igen bölcs ember. És hogy vélekedsz te? – Ha megtaláltad a módját, hogy szükség esetén robbanószert, motort vagy akár helikoptert vegyél vagy lopj, akkor simán lehetne laboratóriumod is. Biztosan más oka van. A Prof leporolta kezét, és felém fordult. – Jól van, értem ám, mire akarsz kilyukadni. Feltehetsz egy kérdést a múltammal kapcsolatban. – Mindezt úgy adta elő, mintha ajándék lenne. Afféle… bűnért való vezeklésként.

Utálatosan viselkedett velem, részben a múltjában történt esemény miatt, és most cserébe nekem adja annak a múltnak egy darabkáját. Ajánlata teljesen felkészületlenül ért. Elvégre, mit akarok tudni? Megkérdezzem, hogy találta fel a tenzort? Megkérdezzem, mi történt, amiért nem akarja felvenni? Úgy tűnik, felkészült ezekre a kérdésekre. Nem akarok neki szenvedést okozni. Ha ennyire mélyen érinti, akkor nem. Én sem szeretném, hogy valaki felmondassa velem a Megannel kapcsolatos emlékeimet. Úgy döntöttem, ártatlan kis kérdést teszek fel. – Ki voltál? – tudakoltam. – Mármint a Vész előtt. Mi volt a foglalkozásod? A Prof láthatóan megrökönyödött. – Ezt kérdezed? – Igen. – Biztosan tudni akarod? Persze, bólintottam. – Általános iskolai fizikatanár. Már éppen nevetésre nyitottam a számat, de hanghordozása miatt gyanút fogtam. – Komolyan? – kérdeztem kétkedve. – Komolyan. Az iskolát lerombolta egy Idol… éppen óra volt. – A falat bámulta, és alig tudta elfojtani az érzelmeit. Szenvtelen arckifejezést öltött. És én még azt hittem, hogy ártatlan kis kérdés lesz. – De a tenzor… és a kötgép – tettem hozzá gyorsan –, azokat valamikor egy laborban fejlesztetted ki, igaz? – Nem – rázta a fejét. – A tenzor és a kötgép nem az én találmányaim. A többiek csak hiszik, hogy én találtam fel őket. Pedig nem így van. A felismerés megdöbbentett. A Prof megfordult, hogy felvegye a vödröket. – Az iskolában a gyerekek hívtak Profnak. Rajtam ragadt a név, pedig nem vagyok professzor. Még egyetemre sem jártam. Véletlenül kerültem oda fizikatanárnak. Valójában tanítani szerettem. Legalábbis akkoriban, amikor még hittem, hogy az képes dolgokat megváltoztatni. Azzal elindult visszafelé az alagútban, én pedig egyedül maradtam a gondolataimmal. – Kész! Megfordulhatsz! Megfordultam, és megigazgattam a hátamon cipelt hátizsákot. Felettem a létrán egyensúlyozó Cody levette hegesztőszemüvegét, majd letörölte homlokát. Csupán pár órája véstem ki a pálya alatti üreget. Codyval aztán órákig ásogattunk további kis alagutakat szerteszét a stadion alatt. Végül Cody ponthegesztett a megfelelő helyeken. Nemrég fejeztük be az orvlövész rejtekhelyét és a küzdelem kezdetén az én lövészállásomat. Közvetlenül félpályánál, a stadion nyugati oldalán alakítottuk ki, a harmadik üléssor elején, az első szinten. Hogy fentről ne látszódjék, tenzorral kis üreget vájtam a padlóba, és hagytam a tetején pár centi fémréteget. Magam előtt, a fejemnek és a vállamnak nagyjából hatvan centimétert. A sorok elején lévő alacsony korlátba rést ütöttem, hogy azon át célozhassak a puskával. Cody létráról behelyezte az összehegesztett fémszerkezetet az általam kivájt üreg aljára. Elégedetten bólintott. Reméljük, megtart, míg ott lapulok az orvlövészállásban. Abban az ülésszektorban ugyanis a padló túl vékony ahhoz, hogy az üregbe bújhassak, és elrejtsen, ezért kellett pluszban a fémszerkezet. – És most hogyan tovább? – kérdeztem a létráról lemászó Codyt. – Kiássuk a menekülési útvonalat odafent a harmadik szinten? Cody átvetette vállán a hegesztőszerszámokat, és jól megropogtatta a gerincét. – Abraham üzeni, hogy innentől már egyedül is befejezi az UV-reflektorok felállítását. A pályát aláaknázta, úgyhogy szüksége lenne odalent is egy hegesztőre. A következő üreggel egyedül is boldogulsz. A létracipelésben még segítek. Egyébként remek munka ez a vájat, öcsi! – Jé, megint öcsi lettem? Mi történt a haverral? – Megvilágosodtam – felelte Cody, mialatt összecsukta és hóna alá csapta a létrát. – Az ausztrál őseim… – Igen, mi van velük? – megfogtam a létra végét, és együtt vittük az első széksorokból a stadion belseje felé. – …eredetileg Skóciából jöttek. Ha tehát abszolút hiteles akarnék lenni, skót akcentussal kéne beszélnem az ausztrált. Folytattuk utunkat a lelátók alatti koromsötét részen, amely leginkább egy hosszú, kanyargós folyosóra emlékeztetett. Azt hiszem, az ilyet hívták régen körfolyosónak. A következő menekülési útvonal alsó vége a folyosóvégi mellékhelyiség volt. – Ausztrál-skót-tennessee-i akcentussal… – javítottam ki. – Elmélyültél már benne? – Isten ments! – kiáltott. – Nem estem a fejem lágyára, öcsi! Csak egy kicsit.

Mosolyogva néztem végig a pályán. – Akkor hát… tényleg megküzdünk vele? – De még mennyire, hogy! Abrahammel húsz dolcsiban fogadtunk, hogy győzni fogunk! – Mert… el sem tudom hinni. Tíz éven át erről a napról álmodoztam, Cody. Fél életemben. Most pedig itt vagyok. Egyáltalán nem így képzeltem, de eljutottunk idáig. – Büszke lehetsz magadra. A Leszámolók több mint fél évtizede ugyanazt művelték: semmi újat, semmi igazán váratlant, semmi extra kockázatot nem vállaltak. – Itt megvakarta a bal fülét. – Néha átfutott az agyamon, hogy ez nem vezet sehová. De odáig sohasem jutottam el, hogy összegyűjtsem érveimet a változtatás mellett. Egy kívülállónak kellett minket észhez térítenie. – Acélszív megtámadása észhez térítés? – Azért nem totális őrültségre vettél rá minket… Nem szándékoztad ellopni Tia kóláját. Letettük a létrát a mellékhelyiség előtt, Cody pedig elsétált lecsekkolni a szemközti fal bombáit. Azokat elterelő hadműveletnek szántuk. Abraham majd felrobbantja őket, ha eljön az ideje. Némi habozás után elővettem egy radírgyutacsot. – Mi lenne, ha tennék oda egy ilyen apróságot? – tudakoltam. – Ha esetleg másvalakinek kell a bombákat felrobbantani. Cody a fejét vakargatva tanulmányozta a gyutacsot, és nagyon is értette a célzást. Akkor kell másvalakinek felrobbantani a bombákat, ha Abrahamet megölik. Erre persze gondolni sem akartam, de Megan halála után… Bevallom, sokkal sebezhetőbbnek tűntünk, mint azelőtt. – Tudod, mit? – kérdezte, és átvette tőlem a gyutacsot. – Ahol csakugyan elkél a tartalék, az a pálya alatti bombák részlege. Azok felrobbantása a legfontosabb, elvégre az fedezi a menekülésünket. – Aha… – Megengeded, hogy odategyem, mielőtt lezárom? – kérdezte. – Ha a Professzor is rábólint. – Ő is a vészmegoldások híve – mosolygott Cody, zsebébe csúsztatva a gyutacsot. – Tartsd a kezed ügyében a híres-neves tolldetonátort! De rá ne ülj véletlenül! Visszaballagott a pálya alá ásott alagútba, én pedig fogtam a létrát, becipeltem a mosdóba, és munkához láttam. Beleöklöztem a levegőbe, majd kitértem a lehulló acélpor elől. Tehát így csinálta a Prof. – gondoltam az ujjaimat hajlítgatva. A kardos mutatványt még nem sajátítottam el, de egyre jobban ment az öklömmel levegőbe lökés és a porlasztás. Úgy kell alakítani a tenzor hanghullámait, hogy kövessék a kezem mozdulatát, és ezáltal körülöleljék. A megfelelő mozdulattól a hullám az öklöm folytatásává válik. Mint amikor átbokszolok a füstön, és az követi a kezem vonalát. A kezemet rázogatva elmosolyodtam: végre rájöttem! Ideje volt… sajgott minden ujjam. Végül egy kevésbé elegáns tenzorlökéssel befejeztem a menekülési útvonalat. A létra tetejéről nyújtózkodva kivéstem a szélét, kinéztem rajta, és megláttam a koromsötét eget. Szeretném egyszer a napot látni. Odafent mindig sötétség van. Sötétség és a Vész. A messzeségben, mégis közvetlenül fölöttünk lángol, mint egy rémisztő, vörös szempár. Feljebb másztam a létrán, és kiléptem a harmadik szint padlójára. Hirtelen eszembe jutott egy szürreális emlékfoszlány: valahol itt ültem akkor is, amikor egyetlenegyszer a stadionban voltam. Apám összespórolt annyit, hogy jegyet vegyen nekünk. Arra már nem emlékszem, kijátszott, de a számban érzem a tőle kapott hamburger ízét. Emlékszem, ahogyan szurkolt és izgatottan kiáltozott. Leguggoltam az ülések közt, mert sosem lehet tudni. Acélszív kémhelikopterei valószínűleg most nem működnek, hogy a város áram nélkül maradt, de talán az embereivel figyelteti a környéket, és kutat Fénypont után. Bölcs dolog elrejtőzni, amennyire csak lehet. Hátizsákomból kötelet halásztam elő, egy acélszék lába köré tekertem, aztán visszacsusszantam a lyukon, le a létrán, egészen a második szint alatti mosdókig. A lelógó kötél gyorsabb menekülési útvonalat jelent, mint a létra. Úgyhogy elraktam a létrát és üres hátizsákomat az egyik vécébe, majd kibattyogtam az ülésekhez. Abraham már várt. Izmos karját keresztbe fonta, és elgondolkodva dőlt neki az alsó üléssor egyik székének. – Jól sejtem, hogy az UV-lámpák a helyükön vannak? – kérdeztem. Abraham bólintott. – Még gyönyörűbb lett volna a stadion saját reflektoraival. Felnevettem. – Hát, kíváncsi lennék, hogyan lehelsz életet a foglalatba forrt acél villanykörtékbe!

Egy ideig ott álldogáltunk mindketten, és néztük a csatamezőt. Telefonomra pillantva megállapítottam, hogy kora reggel van. Acélszívet reggel öt órára tervezzük idehívni. A katonái remélhetőleg kimerültek lesznek attól, hogy egész éjjel járművek és erőpáncél nélkül próbálták elejét venni a fosztogatásoknak. A Leszámolók meg amúgy is éjszaka tevékenykednek. – Tizenöt percünk van a tervezett kezdésig – jegyeztem meg. – Cody befejezte a hegesztést? A Prof és Tia a helyükön vannak? – Cody befejezte a hegesztést, és támadó pozícióba helyezkedett. A Prof bármelyik pillanatban megérkezhet. Sikerült beszerezniük egy helikoptert, amelynek működtetését Edmund Tiára ruházta át. Tia a városon kívül parkol vele, hogy ne árulja el a koordinátáinkat. Ha rosszul alakulnak a dolgok, ide fogja irányítani, és a pályán végigsöpörve felvesz minket, mielőtt felrobbantjuk a bombákat. A lelátókról füstfelhő lövell majd ki, fedezve menekülésünk útját. Szerintem a Professzornak van igaza. Acélszívet nem lehet helikopterről elintézni vagy meglógni előle. Ez a végső leszámolás. Legyőzzük itt és most – vagy mind meghalunk. A mobilom felfénylett, és egy hang szólt a fülembe: – Elfoglaltam a pozícióm – tájékoztatott a Prof. – Tia is felkészült. – Egy pillanatig habozott, aztán még hozzátette: – Vágjunk bele!

35 Mivel a pozícióm a harmadik üléssor elején volt, felegyenesedve, a korláton kihajolva könnyedén szemügyre vehettem volna a lejjebb elterülő székeket. Rögtönzött kis üregemből mindezt nem tehettem meg, a pályát viszont remekül beláttam. Elég magasan rejtőztem ahhoz, hogy láthassam a stadionban történteket, és lehetőségem nyílt arra is, hogy apám fegyverével Acélszívre lőhessek. Gyorsan odajutok majd a kötélen lecsúszva, a lyukon keresztül. Kétrét görnyedve igyekszem hozzá közelebb férkőzni, ha úgy adódik. Kábé olyan lesz, mintha egy oroszlánt próbálnék becserkészni… egy vízipisztollyal. Összekucorodtam a helyemen, és vártam. Bal kezemen a tenzor, jobbom a pisztolyt markolta. Codytól kaptam egy puskát – ezt egyelőre magam mellé tettem. Hirtelen tűzijáték festette meg az eget. A stadion tetejének négy pontján óriási fénynyaláb lövellt az égre. Fogalmam sincs, honnan szerválta Abraham a gyönyörű, méregzöld színű petárdákat, de kétség sem fér hozzá, hogy ezt a jelet észreveszik és felismerik. Itt az idő. Vajon eljön az Idol? A tűzijáték fénye kezdett kihunyni. – Mozgást látok – szólt Abraham a fülünkbe, kissé franciásan hangsúlyozva a szótagokat. Övé a felső orvlövész-pozíció, Codyé pedig az alsó. Cody jobban ki van téve a lövedékeknek, mert Abrahamnek messzebb kell elhelyezkednie, a küzdőtéren kívül. Hiszen az ő feladata a reflektorok távirányítása és stratégiai fontosságú bombáink felrobbantása. – Ó, igen, közelednek! Biztonsági teherautók. Acélszívnek egyelőre semmi nyoma. Visszatettem a tokjába apám fegyverét, és közelebb vontam magamhoz a puskát. Az a baj, hogy túlságosan is újnak éreztem. A puska legyen ismert, kézre álló, szeretett, régi társ! Akkor remélheted, hogy megbízható. Akkor tudhatod, hogyan lő, mikor tömődik el, mennyire pontos a távcsöve. A puska olyan, mint a cipő: akkor a legrosszabb, mikor vadonatúj. Mégsem támaszkodhatok egy pisztolyra! Azzal még egy tehervonatot sem találnék el, nemhogy kisebb tárgyakat! Mindenképpen közelebb kell férkőznöm az Idolhoz, ha próbát akarok tenni a fegyverrel. Úgy döntöttünk, előbb Abraham és Cody tesztelik a többi elméletet, azután megkockáztatjuk, hogy én kerüljek közelebb Acélszívhez. – Megállnak a stadionnál – tudósított tovább Abraham. – Szem elől tévesztettem őket. – Én látom őket, Abraham – vette át a szót Tia. – Hatos kamera. – Mert bár a városon kívül üldögélt egy helikopterben, Edmund képességeivel felruházva ellenőrizhette a kémlelő és a csatát megörökítő kameraberendezést. – Látom már! Tényleg kiözönlenek a stadion köré. Azt hittem, egyenest bejönnek ide, de mégsem. – Remek! – örvendezett Cody. – Így könnyebb lesz kereszttüzet előidézni. Ha egyáltalán felbukkan Acélszív. Remény és félelem munkált bennem egyszerre. Ha nem jön, az azt jelenti, nem tekinti Fénypontot valódi fenyegetésnek. Így sokkal könnyebben elmenekülhetnénk a városból. A hadműveletnek annyi, de nem mondhatjuk, hogy meg sem próbáltuk. Egy kicsit erre vágytam… Ha Acélszív mégis eljön, és mindannyiunkat megöl, a Leszámolók vére az én lelkemen szárad, amiért erre az ösvényre tereltem őket. Régebben ez eszembe sem jutott, most viszont bűntudatom támadt. Kilestem a focipályára, de nem láttam az égvilágon semmit. Hátrapillantottam a fenti lelátó irányába. A sötétségben mozgást vettem észre. Csak annyit, mint az arany csillanása. – Emberek! Azt hiszem, valaki van idefent. – Lehetetlen – mondta Tia –, szemmel tartom az összes bejáratot. – Én pedig láttam valamit. – Tizennégyes kamera… tizenötös… David, nincs odafent senki. – Nyugalom, fiam! – szólt a Prof, aki a pálya alá ásott alagútban rejtőzött, és csak akkor mutatkozik majd, amikor Acélszív. Arra a döntésre jutottunk, hogy addig nem robbantunk bombákat odalent, amíg az összes módszert be nem vetettük a legyőzésére. A Professzor felhúzta a tenzort. Láttam rajta, hogy a pokolba kívánja. Mialatt várakoztunk, Tia és Abraham élőben tudósítottak a Biztonságiak hadmozdulatairól. A gyalogság körbevette a stadiont, elálltak minden általuk ismert kijáratot, és lassan szivárogni kezdtek befelé. Lövészeket állítottak fel a lelátók több pontján, de egyikünket sem vették észre. A stadion óriási, mi pedig ügyesen

elrejtőztünk. Hiába, rengeteg izgalmas búvóhelyet találunk, ha ott tudunk alagutakat ásni, amely mások számára áthatolhatatlannak hitt terület. – Kapcsoljatok rá a hangszórókra! – kérte a Prof. – Megvan – tájékoztatta Abraham. – Nem azért jöttem, hogy férgeken tapodjak! – harsogott a Prof. Az elhelyezett hangszóróknak hála az egész stadion visszhangozta a hangját. – Hatalmas Acélszív, ezt nevezed te bátorságnak? Bosszantásomra elküldöd ide a játék pisztolyos talpnyalóidat? Merre vagy, Új-Chicago uralkodója? Ennyire rettegsz tőlem? A stadionban csend lett. – Látjátok, hogyan sorakoztak fel a katonák a lelátókon? – kérdezte Abraham a telefonon. – Igen gondosan helyezkedtek el, hogy ne találhassák el egymást az esetleges kereszttűzben. Nem lesz könnyű az Idolt kereszttűzbe csalogatni. Néha hátrasandítottam a vállam felett, de a mögöttem lévő sorokban több mozgást nem láttam. – Hah! – sóhajtott Abraham. – Megérkezett! Hát, itt van! Látom, ahogy közelít a levegőben! Tia halkan füttyentett: – Gyerekek! Kezdődik a buli! Felemelt puskával várakoztam, és a távcsövével fürkésztem az eget. Aztán észrevettem a sötétben közeledő, fényes pontot. Szép lassan kibontakozott a stadion közepe felé suhanó három alak. Éjforgató amorf alakjában lebegett, mellette pedig földet ért Tűzlény, a lángoló emberforma, akinek alakja beleégett a retinámba. Acélszív közöttük landolt. Megállt bennem az ütő. Döbbenten figyeltem őket. A bank elpusztítása óta eltelt évtizedben alig változott. Ugyanaz az arrogáns arckifejezés, ugyanaz a tökéletesre fésült haj, emberfelettien kidolgozott és izmos test, amelyet körüllengett az a bizonyos fekete-ezüst köpeny. Ökle halványsárga fénnyel égett, és füstfelhő szállt föl belőle. A hajába mintha ősz szálak is vegyültek volna. Az Idolok felett lassabban száll el az idő, mint a közönséges emberek esetén, de azért ők is öregszenek. Acélszív körül örvénylett a szél, felkavarva az ezüstös talajt borító acélport. Megkövültén bámultam, le sem tudtam venni róla a tekintetemet. Apám gyilkosa. Hát, itt van! A pálya közepére szórt – ügyködéseinket leplezendő, szeméttel vegyített – széfes kacatokat nem vette észre. A tárgyak körülbelül olyan közel voltak hozzá, mint a bankban történtek során. Puskám ravaszára szorított ujjam megrándult, pedig nem is tudatosult bennem, hogy a ravaszt fogom. Elhúztam onnan. Szeretném holtan látni, de nem az én kezem által fog meghalni. Nekem rejtve kell maradnom. Az én feladatom a pisztollyal rálőni, de ehhez egyelőre még túl messze van tőlem. Ha most lövök, és nem ér célt, felfedem a rejtekhelyemet. – Azt hiszem, tényleg kezdődhet a pirtiparti! – suttogta Cody. Ő adja le az első lövést, hogy kipróbálja a széf tartalmára alapozott elméletét, és azért, mert az ő állásából legkönnyebb visszavonulni. – Jóváhagyom – mondta a Prof ünnepélyesen. – Cody, tűz! – Átkozott! – sziszegte Cody az Idolra szegezve a tekintetét. – Lássuk hát, megérte-e felhalmozni ezt a rakás kacatot! Lövés dördült.

36 Acélszív arcára közelítettem a távcsővel. Esküszöm, a saját szememmel láttam, amint a golyó a halántékát érte. Meglibbentette a haját. Cody eltalálta, de a lövedék egy karcolást sem ejtett. Acélszív meg sem rezzent. A Biztonságiak azonnal akcióba léptek, kiáltozó emberek igyekeztek megállapítani, hogy honnan érkezett a lövés. Ügyet sem vetettem rájuk, Acélszívre koncentráltam. Elvégre csak ő számít. Eldördült még néhány lövés. Cody biztosra akart menni, hátha csak elvétette. – A szikrába! – sziszegte. – Egyik lövést sem láttam, de legalább egy tutira talált! – Látta valaki, talált-e a lövés? – kérdezte türelmetlenül a Prof. – Célba talált, igen – mormogtam, szememet a távcsőre szorítva. – De nem tett kárt benne. Hallottam, amint Tia csendben anyázik egy sort. – Cody, tűnés onnan! – sürgette Abraham. – Ráleltek a rejtekhelyedre! – Kettes fázis – jelentette ki a Prof feszült, ámde szilárd hangon. Acélszív hetykén megfordult, és szikrázó ököllel végignézett a stadionon. Olyan volt, mintha csak a birodalmát szemlélné. A kettes fázisban Abraham majd igyekszik elterelő hadművelettel kereszttüzet előidézni. Az ő lövészállását a lehető legtovább titokban akarjuk tartani, hogy a robbanások beindításával káoszt hozzon létre a Biztonságiak sorai közt. – Abraham – szólalt meg a Prof –, láss neki a… – Éjforgató mozgásba lendült! – vágott közbe Tia. – Tűzlény is! Nagy nehezen visszahúztam a távcsövet. Tűzlény lángcsóvaként lobbant a körfolyosó egyik bejárata irányába, a lelátók alá. Éjforgató fölfelé suhant. Egyenesen az én pozícióm felé tartott. De hiszen ez lehetetlen! Honnan tudhatná… A Biztonságiak elkezdtek az állásaikból lődözni. De nem Cody állását lőtték, a lelátó más részeit célozták. A másodperc törtrészéig zavartan pillantottam körbe. Ameddig szét nem lőtték az első, rejtett UV-reflektorunkat. – Lebuktunk! – üvöltöttem hátrálva. – Kilövik a reflektorokat! – A szikrába! – kiáltott Tia, miközben sorra robbant szét a többi reflektor is a Biztonságiak lövései nyomán. – Képtelenség, hogy mindegyiket megtalálták! – Valami bűzlik – suttogta Abraham. – Kezdődjön az első elterelő robbanás! – Miközben a stadion alatt megremegett a föld, puskámat a vállamra vetve kimásztam az üregből, és felrohantam a lépcsőn a széksorok közt. Odalent a fegyverropogás szinte semmi volt ahhoz képest, amit pár nappal ezelőtt az alagútban hallottam. – Éjforgató mögötted van, David! – sikoltott Tia. – Tudta, hol bújtál el! Biztosan figyeltették a terepet! – Az nem lehet – töprengett Prof. – Akkor már korábban beavatkoztak volna, nem gondoljátok? – Acélszív mit csinál? – lihegte Cody futás közben. Csak fél füllel figyeltem rájuk. Futottam a menekülési útvonalon, hátra sem néztem. A körülöttem lévő székek árnyai hosszabbodni kezdtek, és hosszúkás, ujj alakú indák kapdostak felém. Sőt, valaki szikrákat szórt az előttem elterülő lépcsősorra. – Biztonsági mesterlövész! – szólt Tia. – Célba vett téged, David! – Kiiktatva – jelentette ki Abraham, és bár nem hallottam ki a fegyverropogásból az ő lövését, több golyó nem süvített felém. De lehet, hogy ezzel Abraham felfedte a rejtekhelyét. A szikrába! Vészesen alakulnak a dolgok. Megragadtam a kötelet, és szerencsétlenkedtem egy sort az elemlámpával. Az árnyak életre keltek, és egyre közelítettek felém. Bekapcsoltam a lámpát, és a lyuk körül tekergőző indákra irányítottam, hogy elpusztítsam őket, aztán fél kézzel átfogva a kötelet, lecsúsztam. Szerencsére az UV-fény pontosan úgy hatott Éjforgató árnyaira, mint magára az Idolra. – Nem ráztad le – figyelmeztetett Tia. – Még mindig… – Mi? – lihegtem, miközben tenzoros kezemmel a kötelet markolva, lábammal lassítottam a csúszást. Átcsusszantam a harmadik és a második szint közti nyílt téren. A súrlódástól felforrósodott a tenyerem, de a Prof váltig állította, hogy a tenzor kibírja, és nem fog elszakadni.

A második szinten átcsúszva leérkeztem a mosdók plafonjához. Elém tárult az éjsötét körfolyosó. Itt voltak régen a hot dog árusok bódéi, meg a többi büfé. Akkoriban a falak is üvegből voltak, de most már acélfal mind, és ettől az embernek bezártságérzete támad. Olyanná vált, mint egy raktárépület. A kihalt stadion hatalmas területén zajló lövöldözés alig hallatszott ide. Elemlámpám szűrőjén át halovány, ridegkék UV-fény áradt. – Éjforgató belesüllyedt a lelátóba – suttogta Tia. – Eltűnt a szemem elől, valószínűleg elbújik a kamerák elől. Aha, szóval ez nem csak nekünk jutott eszünkbe. A szívem a torkomban dobogott. Engem keres, bosszút esküdött. Tudja, hogy én vagyok az, aki felfedte a gyengeségét. Reszkető kézzel forgattam körbe a lámpát minden irányba. Éjforgató bármelyik pillanatban lecsaphat. Igaz, tisztában van vele, hogy UV-fény van nálam, és nem félek használni. Remélem, ez távol tartja. Kivettem apám pisztolyát is a tokjából. Fél kezemben az elemlámpát tartottam, a másikban a fegyvert, új puskámat pedig a vállamon. Muszáj továbbmennem: ha sikerül előtte maradnom, lerázhatom. Kivésett vészjárataink behálózták a mosdókat, irodákat, öltözőket és a büfés pultokat. Az UV-lámpa alig bocsátott ki szabad szemmel látható fényt. De nem hiába vagyok vérbeli alsó utcai, nekem ennyi is elég. Tény, hogy különös lidércfénnyel világított minden fehér tárgyra, és aggódtam is, hogy ez áruló jel lehet. Kapcsoljam le, és haladjak tapogatózva? Nem. Ez az egyetlen fegyverem Éjforgató ellen. Nem fogok a sötétben tapogatózni, ha éppen egy Idol készül megfojtani az árnyaival. Folytattam az utamat a kriptaszerű folyosókon. Muszáj… Egyszer csak megdermedtem. Mi mozog ott az árnyak közt? Ráirányítottam az elemlámpát. A Nagy Fémesítéskor acéllá vált, földhöz forrt, elhajigált szemét, a sorterelők, és néhány poszter. Aztán egy kísérteties, fehér színben pompázó, új szemétdomb. Mit nem vettem észre? Előttem a fényben női alak rajzolódott ki. Gyönyörű haj: gyanítottam, hogy normál fényben aranyszínű lenne. Lenyűgözően tökéletes, UV-fényben kék arc – akár egy művészi jégszobor. Telt idomok és ajak. Hatalmas szem. Ismerős szempár. Megan.

37 Mielőtt földbe gyökerezhetett volna a lábam, körülöttem kúszni kezdtek az árnyak. Félreugrottam a felém döfködő eleven dárdák elől, csak hűlt helyemet találták el. Éjforgató látszólag az árnyakba lehelt életet, ám valójában a bőrén kipárolgó, fekete köd sűrűsödött sötétségbe, és azt irányította. Egy-két indát még pontosan vezérelt volna, de ő általában a sok gyenge inda mellett döntött. Talán, mert úgy rémisztőbbnek hatott. Ennyi inda irányításától nehézkessé vált, gyakorlatilag csak megragadni, fojtani vagy döfködni tudott velük. Az összes sötét folt dárdává alakult körülöttem, és az én véremet szomjazták. Ide-oda ugrálva próbáltam kitérni előlük, végül már a földön hengergőztem, hogy elkerüljek egy komolyabb támadást. Nem valami csodás élmény hasra vetődni egy acélpadlón. Amikor feltápászkodtam, eléggé sajgott a csípőm. Átszökkentem az acél sorterelőkből képződött akadályon, miközben szakadt rólam a veríték. Elemlámpámmal minden gyanús árnyra rávilágítottam. Persze, nem lehetett egyszerre több irányba világítani, és muszáj volt pörögnöm, nehogy hátulról ledöfjenek az indák. Alig figyeltem a Leszámolók fülembe hangzó üzeneteit, túlságosan lekötött, hogy elkerüljem az indák általi halált. A hallottakból ítélve úgy tűnt, teljes a káosz. A Prof felfedte a rejtekhelyét, hogy magára vonja Acélszív figyelmét. Abrahamet megtalálták, mert elárulta az engem megmentő lövés. Ő és Cody menekülőre fogták, és éppen a Biztonságiak katonáival küzdöttek. A stadiont robbanás rázta meg. Úgy zúgott végig benne a hang, mint szívószálban a szottyadt kóla. Levágódtam a legutolsó acél sorterelőre, és eszeveszettül, egymás után intéztem el a fénycsóvával a felém kúszó sötétség dárdáit. Megan eltűnt onnan, ahol állt. Már-már elhittem, hogy a képzeletem játéka. Majdnem. Ez így nem mehet tovább! – gondoltam, mialatt egy fekete dárda úgy belém szúrt, hogy csak a dzsekipáncél védte ki. Éreztem a felkúszó fájdalmat az átdöfött ruhaujjon keresztül. A kesztyű diódái felkapcsolódtak. Ez nagyságrendekkel gyengébb darab, mint amit előzőleg viseltem. Talán csak minta. Nem meglepő, hogy a következő döfés átszakította a dzsekit, és feltépte a bőrömet. Átkozódtam, és rávilágítottam egy újabb, tintaszerű, olajos feketeségre. Éjforgató hamarosan legyőz, ha nem változtatok taktikát. Ravaszabbul kell küzdenem. Éjforgató biztosan lát engem, ha elérnek a dárdái, tehát a közelben kell lennie. Különös, a csarnok üresnek látszik. Megbotlottam – és ez megmentett attól, hogy egy dárda a fejembe fúródjon. Idióta vagyok! Hiszen Éjforgató képes átlibbenni a falakon. Nem kell nyílt téren küzdenie, elég, ha kikukkant egy sarkon. Mindössze annyit kell tennem, hogy… Ott van! Homloka és szeme egy pillanatra előbukkant a szemközti fal mögül. Az igazat megvallva, elég bugyután nézett ki. Mint kisgyerek az uszoda mélyvizében, aki azt hiszi, hogy láthatatlan, mert csak a feje látszik. Rávilágítottam, és egyúttal megpróbáltam rálőni. Sajnos időközben kezet váltottam: jobbal használtam a lámpát, aminek folytán a ballal lőttem… Említettem már a pisztolyról és a pontosságról alkotott elméletemet? Mellélőttem. Valljuk be: szánalmasan. A stadion felett cirkáló madarakat is hamarabb lelövöm, mint Éjforgatót. De az UV-lámpa bejött. Nem tudtam, mi történik, ha egy tárgyon való átsuhanás közben tüntetem el képességét. Úgy tűnik, meg nem ölte, mert az arcát visszarántotta a falon át, de a teste körvonalazódott. Fogalmam sincs, mi lehet a falon túl, mivel a pályával szemközti oldalon voltunk már. Akkor odakint van? Mégsem állhatok le megkeresgélni a mobilom térképén. Ehelyett egy közeli standhoz rohantam, mert abban ástunk lyukat lefelé, a szintek között. Ha mozgásban vagyok, míg ő odakint kuksol, remélhetőleg elveszíti a nyomaimat, mire újra vissza mer kukkantani. Beugrottam a stand pultja mögé, és leereszkedtem a lyukon. – Emberek – suttogtam mászás közben a telefonba –, Megant láttam. – Hogy micsoda? – kérdezte Tia. – Láttam Megant. Életben van. – David – szólalt meg Abraham. – Ő meghalt. Mindannyian tudjuk. – Tényleg láttam őt! – Tűzlény – magyarázta Tia. – Tűzlény akar megőrjíteni.

Iszonyú csalódottság lett úrrá rajtam az alagútban. Hát, persze! Illúzió. De valami akkor sincs rendjén. – Nem tudom – sóhajtottam. – A szeme olyan élettel teli volt, kétlem, hogy az illúzió ilyen részletes, ilyen… élethű. – Az illuzionisták nem sokra mennének, ha nem tudnának élethű alakokat létrehozni – magyarázta Tia. – Muszáj… Abraham, ne balra! A másik irányba fordulj! És ha már úgyis arra jársz, hajíts el egy gránátot, légy szíves! – Kösz – hallottam Abraham lihegését. Robbanást hallottam, kettőt, másodszorra a mikrofonjából. A stadion közelebbi része megremegett. – A harmadik fázis egyébként kudarcba fulladt. Rálőttem Acélszívre, nem sokkal azután, hogy felfedtem magam. Semmi eredménye. A Professzor elmélete jelentette a harmadik fázist: hogy a Hűek tudják megölni. De ha Abraham lövedéke lepergett róla, akkor ez sem vált be. Már csak két ötletünk maradt: az egyik az enyém, a kereszttűz. A másik pedig, hogy apám fegyvere vagy annak lövedéke jelent rá veszélyt. – Hogy bírja a Prof? – kérdezte Abraham. – Még bírja – felelte Tia. – Acélszívvel küzd – tette hozzá Cody. – Csak keveset láttam belőle, de… a szikrába is! Most lekapcsolódom! Észrevették. Lebuktam a keskeny alagútba. Muszáj rendszerezni a gondolataimat. Behallatszott a fegyverropogás és néha egy-két robbanás. – A Prof eltereli az Idol figyelmét – suttogta Tia de még nincs tudomásunk bizonyosan kereszttűzben elsütött lövésről. – Rajta vagyunk a témán – biztatta Abraham. – A következő osztagot magam után csalom a folyosón, Cody pedig elintézi, hogy a pályán keresztül rálőjenek. Sikerülnie kell. David, hol vagy most? Lehet, hogy szükség lesz egy-két elterelő robbantásra a te térfeleden rejtőző katonák kiiktatásához. – A második standlyukban – válaszoltam. – Mindjárt kibukkanok a földszinten, a medvénél. Utána nyugat felé indulok. – A medve egy óriási plüssfigurát takart, a régi fociszezon egyik kabalafiguráját. Mostanra ez is a földhöz forrt, minden más tárggyal együtt. – Értettem – felelte Abraham. – David – folytatta Tia –, ha illúziót láttál, akkor Éjforgató és Tűzlény is a te nyomodban van. Ez egyrészt nagyszerű… mert Tűzlényről eddig nem sejtettük, merre jár. Számodra viszont kevésbé nagyszerű, mert két erős Idollal kéne megmérkőznöd. – Higgyétek el, nem illúzió volt – ismételtem, miközben a fegyvert és az elemlámpát is próbáltam a kezemben tartani. A zsebembe túrtam… szigetelőszalag! Apám szokta mondogatni, hogy mindig legyen az embernél szigetelőszalag. Ahogy felnőttem, folyamatosan elámultam a tanács hasznosságán. – Valóságos volt, Tia. – David, gondolkozz! Mégis, hogy kerülhetne oda? – Passz! Talán… valahogyan felélesztették? – Felperzseltük magunk után a bunkert. A teste elhamvadt. – DNS maradhatott. Lehet, hogy van olyan Idol, aki képes feléleszteni a holtakat, meg minden. – Durkon paradoxona, David. Kétségbeesve keresel magyarázatot. A szigetelőszalaggal a puskám csövére erősítettem az elemlámpát, de nem a tetejére, mert a távcsőbe bele akartam nézni. A fegyver súlya ettől elég egyenetlenül oszlott el, ide-oda dülöngélt, de még mindig jobban jártam ezzel, mint a pisztollyal. Azt visszatettem a tokjába. Durkon paradoxonának emlegetésével Tia arra a tudósra utalt, aki hajdanán rengeteget tanulmányozta az Idolokat, és sokat agyalt róluk. Durkon azt állította, hogy mivel az Idolok ellentmondanak a fizikai törvényszerűségeknek, gyakorlatilag minden lehetséges. De kikötötte, hogy ne keressünk minden kis furcsaság mögött Idolt vagy Idol-képességet, mert ez a fajta gondolkodás gyakran tévútra vezet, és nem ad választ a kérdéseinkre. – Hallottál valaha olyan Idolról, aki feltámasztotta a holtakat? – kérdezte. – Nem – ismertem el. – Gyógyítók vannak, de feltámasztani nem tudtak senkit. – És nem te magad mondtad, hogy valószínűleg illuzionistával állunk szemben? – De. Mégis, honnan tudhatnák, hogyan nézett ki Megan? Miért nem inkább Cody vagy Abraham alakjában próbálnak megtéveszteni? Valaki olyanról, akiről tudják, hogy itt van. – Konflux megtámadásakor készült róla videó – magyarázta Tia. – Arra használják, hogy felkavarjanak, és az őrületbe kergessenek. Éjforgató kis híján megölt, mialatt a fantom Megant bámultam.

– Igazad volt Tűzlényt illetően – folytatta. – Amint a tűzidol kikerült a Biztonságiak látóköréből, eltűnt a videóimról is. Megtévesztésre szánt illúzió volt, másvalaki a valódi Tűzlény. David, azért játszadoznak veled, hogy Éjforgató könnyedén elintézhessen. Muszáj megértened! Ne hagyd, hogy a remény elhomályosítsa az ítélőképességedet! Igaza van. Milyen kár, hogy igaza van! Megtorpantam az alagútban, próbáltam egyenletesen venni a levegőt, és megnyugodni. Szembe kell néznem a valósággal: Megan halott. Acélszív talpnyalói hülyítenek; ez felbosszantott. Sőt: feldühített. De ezáltal felmerül egy újabb kérdés: miért kockáztatják Tűzlény felfedését? Miért engedik, hogy elillanjon, eltűnjön a szemünk elől, holott sejthetik, hogy bekameráztuk a terepet? Miért keltenek Megan-illúziót? Mindez felfedi Tűzlény valódi képességét. Összeborzongtam. Tudják! Tudják, hogy le akarjuk győzni őket, ezért nem is tettetnek. Tudták, hová helyeztük el az UV-reflektorokat, és ismerték néhányunk búvóhelyét! Valami nagyon nincs rendjén… – Tia, szörnyű gyanúm tá… – Befognátok végre? – dörgött a vonalba a Professzor érdes hangja. – Koncentrálnom kell! – Jól van, Jon – nyugtatta meg Tia kedvesen. – Remekül csinálod! – Szikrákat! Hülyékkel vagyok körülvéve! Felhúzta a tenzort – villant belém. Mintha másik személyiséggé változna általa. De nincs időm ezen agyalni. Csak reméltem, hogy megéljük a bocsánatkérését. Felhalmozott acéldobozok mögött kecmeregtem ki a lyukból, és a folyosót fürkésztem az elemlámpával felturbózott puskámmal. A puszta véletlen mentett meg a haláltól. Látni véltem valamit a távolban, és odapördültem, hogy rávilágítsak. Ugyanabban a pillanatban három sötét dárda döfött felém. Az egyik a dzseki hátát szúrta át, és sebet ejtett rajtam, de ha egy centivel is beljebb fúródik, már a gerincemet éri. Döbbentem fordultam meg. Az üreges csarnokban, nem messze tőlem Éjforgató állt. Rálőttem. Semmi sem történt. Átkozódva, puskámat vállhoz emelve kúsztam közelebb, miközben utat vágott előttem az UV-fény. Az arcán sátáni vigyor terült szét, amikor meghúztam a ravaszt. Semmi. Befuccsolt volna az UV-fény? Totál hidegzuhanyként ért, bevallom, pánikba estem. Tévedtem a gyengeségét illetően? Ha eddig működött, most mi a f… Éppenhogy kivédtem egy dárdasereget, mert megpördültem. A fény azonnal eloszlatta mindet, tehát mégis működik. Akkor meg mi folyik itt? Illúzió, te idióta pancser! Hányszor kell még tudatosítanom magamban? Végigpásztáztam a falakat. Hát, persze! Az egyik sarokból egy szempár szegeződött rám. Visszahúzódott, mielőtt lőhettem volna, és a sötétben ismét mozdulatlanság honolt. Verejtékezve, arra a bizonyos pontra fókuszálva várakoztam tovább. Talán megint kikukkant. A hamis Éjforgató bambán lebegett a jobb oldalamon. Tűzlény is a közelben van valahol. Le is lőhetne. Miért nem teszi? Éjforgató ismét kilesett. Rálőttem, de rögtön visszahúzódott, és a golyó lepattant a falról. Ezután tutira más irányból támad majd, állapítottam meg, és rohanni kezdtem. Futás közben azért biztos, ami biztos alapon puskatussal jól fejbe kólintottam a hamis Éjforgatót… A sejtésem beigazolódott: átsuhant rajta, a jelenés pedig megremegett, mint egy odavetített kép. Robbanás hallatszott. Abraham szitkozódott a fülemben. – Mi az? – tudakolta Tia. – A kereszttűz sem jött be! – kiáltott Cody. – Elértük, hogy rengeteg katona lőjön egymásra a füstfelhőn keresztül, és nem tudták, hogy a kellős közepén ott van Acélszív. – Legalább egy tucat lövés érte – vette át a szót Abraham. – Ez az elmélet is dugába dőlt. Ismétlem, a másvalakinek szánt lövedék sem árt neki! A Vészre! Én pedig olyan biztosra vettem! Fogcsikorgatva rohantam tovább. Elbukunk! Értelmetlenné válik a hajsza! – Attól tartok, muszáj megerősítenem az elhangzottakat – jelezte Cody. – Láttam a golyók becsapódását, és meg sem kottyant neki. – Itt tétovázott. – Prof, olyan vagy, mint egy gép! Gondoltam, megemlítem… Ő válaszul felmordult. – David, hogy haladsz Éjforgatóval? – érdeklődött Tia. – A négyes fázis következne. Lőj rá apád fegyverével! Ez az utolsó esélyünk. – Hogy haladok? Hát, szarul. Igyekszem kijutni, amint lehet. – Loholtam tovább a hatalmas, ülések alatt húzódó körfolyosón. Ha kijutok innen, talán elkaphatom Éjforgatót, idebent ugyanis túl sok lehetősége van elbújni.

Használd az eszedet! Ott várt a lyuk tetején, ahol kimásztál. Biztosan lehallgatták a beszélgetéseinket, onnan ismerik ilyen alaposan a felállást. De ez lehetetlen. A telefonbeszélgetéseket nem lehet lehallgatni. A Denevér Öntöde titkosítja őket. A Leszámolók pedig saját hálózattal rendelkeznek. Várjunk csak… Megan telefonja még a mi hálózatunkra van csatlakoztatva. Említettem a Profnak és a többieknek, hogy zuhanáskor elveszett? Feltételeztem, hogy széttört. De ha mégsem… Akkor kihallgatták a felkészülésünket. Utaltunk rá telefonon, hogy Fénypont hamis? Törtem a fejem, próbáltam felidézni az elmúlt három nap beszélgetéseit, de hiába. Talán igen, talán nem. A Leszámolók mindig elővigyázatosan fogalmaznak a hálózaton át, biztos, ami biztos. További töprengéseimnek a csarnokban elém tűnő alak vetett véget. Lassítottam, és a puskámmal célba vettem őt. Vajon ezúttal mivel próbálkozik Tűzlény? Újabb Megan-illúzió állt előttem! Farmernadrágot és szűk, piros blúzt viselt – de Leszámoló-dzsekit nem –, aranyhaját vállig érő copfba fogta össze. Elhaladtam a jelenés előtt, de óvatosan, felkészülve arra, hogy közben esetleg Éjforgató hátba támad. A lány üres szemmel nézett rám, meg sem mozdult. Hogyan találjam meg Tűzlényt? Valószínűleg láthatatlan. Nem biztos, hogy van ez a képessége, de logikusnak tűnik. Hogy lehetne egy láthatatlan Idolt felfedni? Hallgatózni kell, vagy teleszórni a levegőt liszttel, kosszal, porral… vagy használjam esetleg a tenzort? Homlokomon gyöngyözött a veríték. Gyűlölöm azt, amikor valaki figyel, de én nem láthatom őt. Most mitévő legyek? Eredeti tervem az lett volna Tűzlénnyel, hogy felfedem a titkát, és elijesztem, mint Éjforgatót a Konflux-esetnél. Ez kilőve. Tudja, hogy már forró nyomon vagyunk, ezért egytől egyig ki akarja nyírni a Leszámolókat, hogy megtartsa a titkát. Szikrázó Vész! Megan kísértete elfordította a fejét, és a nyomomba eredt, mikor a helyiség sarkait készültem ellenőrizni, és neszezésre fülelni. Az illúzió összeráncolta a homlokát: – Ismerlek téged – suttogta. Megan hangján. Beleborzongtam. Csak egy nagy hatalmú illuzionista képes hangot adni a jelenései szájába! Tisztában vagyok ezzel. Miért is lepődtem meg? De ez az ő hangja! Honnan ismeri Tűzlény a lány hangját? – Igen… – folytatta, és elindult felém. – Tényleg ismerlek. Valahonnan… valami nyápic dolog miatt. – A szeme összeszűkült. – Most pedig meg kell ölnöm téged. Nyápic? Honnan tudhatna erről az epizódról Tűzlény? Hívott így Megan valaha a telefonban? Akkor még nem hallgatóztak, vagy mégis? A puska távcsövén át szemügyre vettem… az illúziót… Megant? Éjforgató bármelyik pillanatban lecsaphat rám. Nem szabadna itt toporognom, de nem futhatok el. Lépdel felém. Arrogáns arckifejezéséből ítélve azt hiszi, övé a világ. Megan is szokott így viselkedni, de itt ennél többről van szó. A tartása magabiztosabb, még ha az ajkát döbbenten szorította is össze. Tudnom kell. Muszáj. Leengedtem a puskát, és odaugrottam hozzá. Menekülni akart, de én fürgébb voltam, és sikerült a karját megragadnom. Valódi! A következő pillanatban a körfolyosó felrobbant körülöttünk.

38 Fulladozva gurultam végig a földön. Csengett a fülem, mellettem szeméthalmok égtek. Pislogtam néhányszor, hogy a tűz képe eltűnjön a retinámról, aztán megráztam a fejem. – Ez meg mi volt? – köhögtem. – David! – szólalt meg Abraham. – Mi robbant fel? – kérdeztem rekedten, és feltápászkodtam. Körbepillantottam a csarnokban. Hol lehet Megan? Nem látom sehol. Valódi. Éreztem a karját. Eszerint nem illúzió, ugye? Vagy elment az eszem? – A Vészre, David! – kiáltott Abraham. – Úgy volt, hogy az alagút másik végében leszel! Azt mondtad, nyugat felé indulsz! – Éjforgató elől menekültem az ellenkező irányba. Tényleg pancser vagyok, Abraham, ne haragudj! A puskám. Hol a puskám? Az agy a közeli szeméthalom alatt hevert. Kihúztam. A többi része nem jött utána. A szikrába! Az utóbbi időben nem megy nekem ez a fegyvermegóvás! A maradékát nem messze találtam meg. Talán még működik, de agy híján célra tartás nélkül leszek kénytelen lőni. Az elemlámpa viszont rajta maradt, és világított is, úgyhogy felkaptam a porból. – Milyen állapotban vagy? – kérdezte aggódva Tia. – Kissé kába vagyok, de minden rendben, nem voltam olyan közel. Legfeljebb egy kis agyrázkódást kaptam. – A körfolyosón felerősödik a robbanás – vágott közbe Abraham. – A Vészre, Tia! Kezd kicsúszni a dolog a kezünk közül! – Pokolba veletek! – hörögte a Prof. – David most rögtön jöjjön ide a fegyverével együtt! – Segítek, öcsi! – súgta Cody. – Légy résen! Ekkor bevillant valami. Ha Acélszív és emberei csakugyan lehallgatják a csatornáinkat, akkor annak hasznát is vehetem. Őrlődtem az ötletem és Megan felkutatása között. Mi van, ha megsebesült? Biztosan itt lapul valahol, és a csarnokban egyre több a leomló törmelék. Muszáj odamennem, hátha… Nem. Nem fog csapdába csalni! Lehet, hogy Tűzlény vette fel Megan álarcát, hogy megőrjítsen. – Oké! – feleltem. – Tudod, hol vannak a negyedik bombapozíció melletti mosdók? Ott bújok el, ott várlak téged. – Értettem. Elrohantam, remélve, hogy bárhol van is Éjforgató, összezavarta a robbanás. A Codynak említett mosdókhoz érve nem mentem be. Nem messze a helyiségtől üreget vájtam a padlóba. Viszonylag jól elbújhatok benne, és rálátok a folyosó többi részére – és azon belül a mosdókra is. Mély üreget ástam, belebújtam, és a Professzor tanácsai alapján magamra söpörtem a port álcázásként. Hamarosan úgy néztem ki, mint a rókalyukban rejtőző katona. Lenémítottam a telefonomat, és fél puskámat a por felső rétegébe temettem, hogy az elemlámpát még takarja. Szememet a mosdó ajtajára szegeztem. A folyosón csend lett. Csak az égő hulladék világított. – Van itt valaki? – kiáltott egy hang a folyosón. – Meg… megsebesültem. Minden idegszálam megborzongott. Megan! Csapda, ez biztosan csapda! Fürkésztem a félhomályt. És ott, a folyosó másik végén lévő törmelékhalomban észrevettem egy kilógó emberi kart. Acéldarabok és lehullott gerendák borították. A kar megvonaglott, a csuklón vér folydogált a padlóra. Jobban megnézve arcot és felsőtestet is láttam az árnyékban. Úgy látszik, csak most tért magához. A robbanástól egy rövid időre biztosan elvesztette az eszméletét. Beszorult, megsérült, muszáj odamennem, muszáj segítenem neki! Ám mielőtt kiugrottam volna, mégis visszakuporodtam. – Segítség! – sírdogált. – Valaki… segítsen rajtam! Meg sem moccantam. – Ó, a Vészre! Ez az én vérem? – kapálózott tovább. – Nem érzem a lábam… Szorosan lehunytam a szemem. Hogyan csinálja? Azt sem tudom, mikor hihetek a saját szememnek. Tűzlény műveli ezt – mondogattam magamnak. Megan csak látomás.

Tágra nyitottam a szemem. Éjforgató emelkedett ki a mosdó előtti padlóból. Zavartnak tűnt, mintha odabent már keresett volna engem. Megrázta a fejét, lépdelni kezdett a folyosón, és ide-oda pillantott közben. Az igazi Éjforgatót látom vagy csak az illúzióját? Mi igaz ebből az egészből? A stadiont újabb robbanás rázta meg, odakint tompult a fegyverropogás. Valamit tennem kell, különben Cody belesétál Éjforgató karjaiba. Az Idol összefont karral lecövekelt a folyosó közepén. Megszokott hidegvérének nyoma sem volt, elég zaklatottnak tűnt. Megszólalt: – Itt lapulsz valahol, ugye? Meg merjem kockáztatni a lövést? Mi van, ha illúzió? Ha felfedem magam, kinyír a valódi Éjforgató. Lassan megfordultam, és végigpásztáztam a falakat meg a padlót. Csak a közeli árnyékból kinyúló sötét indákat láttam. Olyanok voltak, mint a zsákmányt kereső, tétova vadállatok. Felmérték a terepet. Ha csakugyan Tűzlény álcázza magát Megannek, akkor a megölésével vége az illúzióknak is. Megmarad a valódi Éjforgató, bárhol is bujkál éppen. De meglehet, hogy a sebesült lány totális illúzió. A szikrába! Lehet, hogy még a gerenda is csak látszat! Elvégre egy távoli robbantástól miért omlana le? Mi van, ha Tűzlény vette magára Megan álarcát, és intézte úgy, hogy érintéskor valódinak érezzem? Felemeltem a fegyvert, és célba vettem a véres arcot. Zakatoltak a gondolataim, és zúgott a fejem. Ezt a zúgást még Éjforgatónak is hallania kell, annyira fülsüketítő. Mire lennék képes azért, hogy holtan lássam Acélszívet? Képes lennék megölni Megant? Nem valódi, az egyszerűen képtelenség! De mi van, ha mégis? Szívem a torkomban dobogott. Visszafojtottam a lélegzetemet. Homlokomon kiütközött a veríték. Végül döntöttem: kiugrottam a rókalyukból, bal kezemben az előrevilágító puska, jobb kezemben a kézifegyver. Mindkettővel lőttem. Éjforgatóra, nem Meganre. Azonnal megpördült, amint fény érte, és félelemtől kikerekedett szemmel követte a belefúródó lövedék útját a levegőben. Száját rettegve tátotta ki, hátából spriccelni kezdett a vér. A hátából, amelynek előtűntek körvonalai. Elesett. Amint kikerült az elemlámpám hatósugarából, ismét áttetszővé vált. Aztán a padlóra zuhant, és belesüllyedt. Félig. Mellkasa vérzett, a száját nyitotta-csukta, és lassan megszilárdult. Mintha drámaian ráközelítene egy kamera, félig belesüppedt az acélpadlózatba. Kattanást hallottam, és azonnal hátrapördültem. Megan állt ott, fegyverrel a kézben – kedvencével, egy P226os kézifegyverrel. A törmelék alá szorult lány egy szempillantás alatt eltűnt a gerendákkal együtt. – Sosem kedveltem – jelentette ki szenvtelen hangon, Éjforgató hullájára sandítva. – Szívességet tettél. Hihető tagadhatóság, meg minden. Mélyen a szemébe néztem. Én ismerem ezt a szempárt. Biztosan ismerem. Fogalmam sincs, mi történik itt, de tutira ő áll előttem. Sosem kedvelte? – A Vészre! – futott ki a számon. – Te vagy Tűzlény! Mindig is te voltál! Nem válaszolt. Szeme a fegyvereimre tévedt, a csípőmhöz szorított puskára és a másik kezemben tartott kézifegyverre. Szempillája megrebbent. – Tűzlény nem férfi! – hüledeztem. – Tűzlény egy tűzlány… azaz nő! – A szemem kikerekedett. – A liftaknában… akkor, amikor az őrök kis híján észrevették minket, azért nem láttak semmit, mert illúziót hoztál létre. Még mindig a fegyvereimet bámulta. – Amikor pedig a motoron menekültünk – folytattam –, varázsoltál mellénk egy Abraham-illúziót, mintha ő is velünk jönne. Így elcsaltuk az üldözőinket, és nem vették észre az igazi Abraham eltűnését. Ezt a motorvillanást láttam mögöttünk, miután ő már lecsatlakozott. Miért bámulja ennyire a fegyvereimet? – De a diszkosz… a diszkoszt rajtad is lefuttatták, és nem mutatta, hogy Idol vagy. Várj csak! Illúzió volt az is. A gép azt mutatta, amit akartál. Acélszív tudta, hogy a városba Leszámolók érkeznek, és beépített téged téglának. Te csatlakoztál hozzájuk utoljára, te voltál a második legújabb tag, te nem akartad megtámadni Acélszívet! Azt mondtad, hiszel az uralmában. A lány finoman megnyalta az ajkát, aztán suttogott valamit. Úgy tűnt, egy mukkot sem hallott abból, amit mondtam. – A szikrába! – sziszegte. – El sem hiszem, hogy tényleg sikerült!

Mi van? – Két tűz közé szorítottad… – folytatta suttogva –, hihetetlen… Két tűz közé szorítottam? Éjforgatót? Mi a fenéről beszél? Rám nézett, és akkor ugrott be. Az egyik legelső beszélgetésünket ismétli: miután lelőtte Véletlent. Akkor ő szorított a csípőjéhez puskát, és szorongatott kézifegyvert a kezében. Ahogyan én most. A látvány felidézett benne valamit. – David… – szólalt meg. – Ez a neved. Úgy emlékszem, elég bosszantó alak vagy… – Most jut eszébe, ki vagyok? Elvesztette volna az emlékezetét? – Hát, kösz – dadogtam. Újabb robbanás a stadionban, mire ő hátrasandított. Bár a fegyverét ugyanúgy rám szegezte. – Kit szolgálsz, Megan? – Magamat – vágta rá rögtön, de utána a fejére szorította a másik kezét, mint aki vívódik. – Valaki elárult minket Acélszívnek – folytattam –, figyelmeztette, hogy lecsapunk Konfluxra, és tudatta vele, hogy feltörtük a város kameráit. Ma pedig valaki kihallgatott minket, és felfedte előtte a tervünket. Te voltál az! Bámult rám, és egy szóval sem tagadta. – Az illúziód megmentette Abraham életét. És megölted Véletlent. Azt még elhiszem, hogy Acélszív engedélyezi egy alantas Idol meggyilkolását, hogy elnyerhesd a mi bizalmunkat. Véletlen amúgy is kegyvesztett volt már. De miért árulsz el minket és segítesz Abrahamnek megmenekülni? – Nem tudom – suttogta –, én… – Le akarsz lőni? – tettem fel a kérdést, és a fegyverre emeltem tekintetemet. Habozott. – Ostoba! Te aztán tényleg nem értesz a nőkhöz, Nyápic! – és mintha meglepődött volna saját szavain, oldalra döntötte fejét. Aztán leengedte a fegyvert, sarkon fordult, és elrohant. Követnem kell őt! – gondoltam, és tettem egy lépést előre. Odakintről hatalmas robbanás hallatszott. Nem! Elfordítottam a tekintetem a menekülő alakról. Ki kell jutnom, és segítenem kell a többieknek! Elfutottam Éjforgató acélba alámerült, merev hullája mellett, akinek a mellkasából még szivárgott a vér, és loholtam a pályára nyíló legközelebbi kijárathoz. Ami számomra nem kijárat, hanem bejárat a küzdőtérre.

39 – Találd meg azt a fiút, Cody, és lődd agyon helyettem! – üvöltött a Prof a fülembe, amint visszakapcsoltam a telefont. – Visszavonulunk, Jon – hadarta Tia egy időben a Prof szavaival. – Úton vagyok a helikopterrel, három perc, és megérkezem. Abraham hamarosan indítja az elterelő hadműveletet. – A pokolba Abrahammel! – köpött a Prof. – Végigcsinálom és kész! – Egy Főidolt nem győzhetsz le, Jon! – csitította a nő. – Azt teszek, amit akarok! Én… – itt elakadt a szava. – Kikapcsoltam a beszélgetésből – tájékoztatott minket Tia. – Baj van, túl messzire ment. Muszáj visszacsalogatnunk valahogyan, különben elveszítjük. – Elveszítjük? – hökkent meg Cody. A háttérben közeli lövedékek becsapódását hallottam, ugyanazokat, amelyek előttem visszhangzottak a széles folyosón. Rohantam tovább. – Később elmagyarázom – súgta Tia jellegzetes hangján, ami azt jelentette: később kimagyarázom. Ott! Elöl! Halvány fényt vettem észre a folyosó végén. Kint is sötét volt, de nem koromsötét, mint a stadion alagútszerű belső tereiben. A fegyverropogás felerősödött. – Visszavonulunk – ismételte Tia. – Abraham, kérlek, indítsd be a föld alatti robbantást, amint szólok! Cody, megtaláltad Davidet? Vigyázz, Éjforgató a nyomodban lehet. Azt hiszi, hogy kipurcantam, amiért nem jelentkezem! – Itt vagyok! – mukkantam meg. – David… – Tia hallhatóan megnyugodott. – Hogy állsz? – Éjforgató halott – jelentettem, miközben elértem a pályára vezető folyosót, amelyen át a csapatok kivonulni szoktak. – Az UV-fény bejött. Azt hiszem, Tűzlény is eltűnt. Azt hiszem… sikerült a férfit elijesztenem. – Micsoda? Hogyan? – Később elmagyarázom. – Te tudod – mondta a nő. – Körülbelül két percünk van hátra a visszavonulásig. Érd el Codyt! Az elém táruló látványtól a szavam is elakadt. A Soldier’s Field. Biztonsági katonák hullái hevertek mindenütt, akár a szerteszórt törmelék. Itt-ott tűz égett és füst szállingózott a sötét ég felé. Vörös jelzőfények villogtak, amiket a katonák helyeztek el a tájékozódás érdekében. A széksorokból és a földből hatalmas részek hiányoztak, az egykor ezüstszín acélt pedig elfeketült villámok nyomai borították. – Ti aztán nem kíméltétek a berendezést – suttogtam. Megpillantottam Acélszívet. Vicsorogva lépdelt végig a pályán, és fénylő kezét előretartva egyik lövést a másik után adta le. A Prof éppen az egyik kispad mögött suhant el. Lángcsóvák süvítettek mellette, de ő játszi könnyedséggel ugrott odébb és tért ki előlük. A stadion oldalában átment egy falon, melyet tenzorral porlasztott szét. Acélszív tombolt dühében, és lövésekkel árasztotta el a porlasztott lyukat. A Prof egy szempillantás alatt kirobbant egy másik falból – körülötte mindenütt acélpor. Előretartott kezéből egy sor éles tőr hasított az Idol irányába, melyeket minden valószínűség szerint acélból vájt ki. De leperegtek róla. A Professzor is elérte tűrőképessége határait: felbosszantotta, hogy nem tudja megsebezni az Idolt. Ami engem illet, én lehidaltam a képességein. – És folyamatosan ezt csinálta? – hüledeztem. – Bizony – felelte Cody. – Mondom: mint egy gép! Végigpásztáztam a jobb oldalt, és megláttam Codyt egy törmelékhalom mögött. A puskájával célba vette az első szint üléseinél lévő Biztonságiakat, akik robbanásvédő pajzsok mögé egy óriási gépfegyvert állítottak fel. Cody emiatt nem tudott mozdulni, és ezért nem jutott el hozzám. Visszatettem a kézifegyveremet a tokjába, és lecsavartam az elemlámpát a puska agyáról. – Uraim, mindjárt érkezem – jelentette Tia. – Ne próbálkozzatok többet az Idol megölésével! Minden fázis törölve. Addig kell megragadnunk az alkalmat a menekülésre, amíg lehet! – Kétlem, hogy a Prof így vélekedne – jegyezte meg Abraham. – A Professzort bízzátok csak rám! – kiáltott Tia. – Jól van! Hová fogsz… – Emberek! – vágtam közbe sietve. – Vigyázzatok, mit mondtok! Az a gyanúm, hogy lehallgatnak minket. – Hiszen az lehetetlen! – hüledezett Tia. – A mobilhálózatunk biztonságos.

– Akkor viszont kevésbé, ha valaki megkaparintotta az egyik telefont – figyelmeztettem. – Lehet, hogy Acélszív megtalálta a lány mobilját. A vonalban csend lett. – A szikrába! – sziszegte a nő. – Micsoda sült bolond vagyok! – Aha, kezd összeállni a kép! – füttyentett Cody két lövés közben. – Azt a mobilt… A Cody mögötti épületrész falánál ekkor megmoccant valami. Átkozódva emeltem fel a puskám maradékát… de tus nélkül célozni iszonyúan nehéz. Abban a pillanatban húztam meg a ravaszt, amikor kiugrott a fegyveres. Nem találtam el. Ő viszont tüzet nyitott Codyra. Akitől nem jött többé hang. Láttam, amint felspriccel a vér. Ne, ne, ne! Feléiramodtam. Ismét lőttem, ezúttal a katona vállát találva el. Nem hatolt át a páncélján, de elfordult Codytól, és észrevett engem. Lőtt. Felemeltem tenzoros bal kezemet, szinte ösztönösen. Ezúttal nehezebb volt dallamot előcsalni belőle – fogalmam sincs, miért. Mégis sikerült! Áramlani kezdett. Tenyeremben dobbanást éreztem, utána acélpor hullott. Hihetetlen dolgot műveltem… felszikrázott a tenzor. Egy pillanattal később lövés dördült, és a katona elesett. Abraham bukkant fel mögötte, a fal túloldaláról. Odafentről viszont tüzet nyitottak ránk. Levágódtam a földre, a fedezék mögé. Ott feküdt Cody, és tágra nyílt szemmel kapkodott levegő után. Több lövés érte: három a lábát, egy a gyomrát. – Fedezz minket! – utasított Abraham, aki gézt vett elő, és bekötözte Cody lábát. – Tia! Cody súlyosan megsebesült. – Itt vagyok! – felelte. A káoszban nem is hallottam a helikoptert. – Új mobilcsatornát hoztam létre mindannyiunknak, közvetlen eléréssel. Már akkor ezt kellett volna tennünk, amikor Megan telefonja elveszett. Abraham, visszavonulunk. Most! Kinéztem a romhalmaz mögül. Katonák özönlöttek a lelátókról, egyenesen felénk. Abraham laza mozdulattal előkapott az övéből egy gránátot, és a körfolyosóba hajította, ha netán valaki próbálna odasettenkedni mögénk. Robbanás, üvöltés. A fegyveremet Cody puskájára cseréltem, és azonnal tüzet nyitottam a közeledőkre. Néhányan fedezékbe menekültek, mások viszont vakmerően törtettek tovább. Tudták, hogy a készleteink kimerülőben vannak. Lőttem, de a puska csak kattogott: Codynak már alig volt lövedéke. – Tessék! – Abraham ledobta mellém az óriási rohamkarabélyt. – Tia, merre vagy? – A ti pozíciótokhoz közel – válaszolta. – A stadionon kívül. Vonuljatok vissza, aztán kifelé! – Viszem Codyt! – jelentette ki Abraham. Cody mozgásképtelen volt, de még így, szorosan lehunyt szemmel is folyamatosan káromkodott. Bólintottam Abrahamnek, hogy fedezem a menekülést. Felkaptam az óriási rohamkarabélyt – az igazat megvallva mindig vágytam arra, hogy lőhessek ezzel a gyönyörűséggel. Nagyon hálás fegyver. Alig érezhető a hátrasiklás, és a puskatest sokkal légiesebb, mint hinné az ember. Az elején lévő állványra helyeztem, és szabadjára eresztettem automata üzemmódban. Több tucat sorozat szaggatta szét a támadni próbáló katonákat, mialatt Abraham hátul kimenekítette Codyt. A Prof és Acélszív küzdelme viszont még nem ért véget. Lelőttem egy újabb katonát, mert Abraham nagy kaliberű lövedéke simán átütötte a katonai páncélt. Minden egyes lövésnél éreztem, amint a törzsemre csatolt kézifegyver az oldalamhoz ütődik. Ezt – az Acélszív megölésére irányuló utolsó tippünket – még nem próbáltuk ki. Ekkora távolságból képtelenség eltalálni. Tia pedig már döntött: kimenekít minket, mielőtt megpróbálhatnánk. Lefújta a hadműveletet. Kinyírtam még egy katonát. A stadion beleremegett, ahogy az Idol tűzcsóvákat dobált a Professzorra. Nem vonulhatok vissza most, akárhogy döntött is Tia, muszáj kipróbálnom a kézifegyvert. – Megérkeztünk a helikopterhez, David – jelentkezett Abraham. – Ideje lelépned. – A negyedik fázist még nem próbáltam ki. – Feltérdeltem, és ismét tüzet nyitottam a felém nyomuló katonákra. Az egyik gránátot hajított felém, de én már visszahúzódtam. – A Prof is itt van. – Visszavonulunk – nyomatékosított Tia. – Vissza! A Prof a tenzorral fog megszökni. – Acélszívvel szemben nem győzhet – erősködtem. – Komolyan elfutnátok anélkül, hogy kipróbáltuk volna ezt? – Végigsimítottam a fegyvertokon. Tia hallgatott. – Megpróbálom – jelentettem ki. – Ha szorul a hurok, ti meneküljetek! – Azzal visszarohantam a pályáról a lelátók alatti körfolyosóra. A kezemben Abraham rohamkarabélya, nyomomban a kiáltozó katonák. Acélszív és a Prof errefelé tartottak. Csupán annyit kell tennem, hogy fedezéket keresek, és megközelítem őt annyira, hogy rálőhessek. Akár hátba is lőhetem.

Sikerülni fog. Sikerülnie kell! Csakhogy a katonák nem akartak lekopni. Abraham fegyverén van gránátvető. De van-e hozzá lőszer? Azt robbanás előtt kéne kilőni, de használhatom a távirányítású tolldetonátort és a radírgyutacsot ahhoz, hogy felrobbantsak egyet. Nincs szerencsém. A fegyverből kifogyott a gránát. Átkozódtam, de utána észrevettem a távirányítású tűzvezérlés kapcsolóját. Vigyorogva álltam meg, visszafordultam, letettem a földre a fegyvert, és beékeltem egy acéltömbbe. Bekapcsoltam a távirányítást, és rohantam, ahogy a lábam bírta. Őrületes golyózápor zúdult a mögöttem elterülő folyosóra. Lehet, hogy alig tesz kárt bennük, de nekem mindössze egy szusszanásnyi időre van szükségem. Hallottam, amint a katonák kiáltoznak egymásnak: – Fedezékbe! Ennyi elég lesz. Újabb kijárathoz értem, és kisprinteltem a körfolyosóról a csatamező kellős közepére. Füst gomolygott a talaj foltjaiból. Acélszív ütései a becsapódás után elhamvasztották a tárgyakat, még azokat is lángra lobbantva, amik éghetetlenek. Felemeltem a pisztolyt. Egy röpke pillanatra átfutott az agyamon, mit szól majd Abraham, amikor megtudja, hogy a fegyverét hátrahagytam… már megint. Megláttam az Idolt. Háttal állt nekem, a Prof elterelte a figyelmét. Futottam, ahogy csak tőlem telt, át a füstfelhőkön, a törmelékek közt szökellve. Acélszív a közeledtemre lassan megfordult. Láthattam a parancsoló, arrogáns szempárt. A markában energia lángolt. Lefékeztem a kavargó füst közepén, és reszkető kézzel ráemeltem a fegyvert. A pisztolyt, amely megölte az apámat. Az egyetlen fegyvert, amely az előttem álló szörnyetegen valaha is sebet ejtett. Három lövés dördült.

40 Mindegyik talált. És mindegyik úgy pergett le az Idolról, akár a tankra hajított kavics. Leengedtem a pisztolyt. Acélszív felemelte energiától lángoló kezét, és a tenyerét felém fordította. Minden mindegy. Vége. Mindent megpróbáltunk. Nem derítettük ki a titkát. És már nem is fogjuk. Kudarcot vallottunk. Energialövedéket irányított felém, de legbelsőbb énem még most sem tudott megbékélni azzal, hogy tétlenül szemléljem ezt. Félreugrottam, az ütés pedig mellettem csapódott a földbe, olvadt fémet spriccelve szerteszét. A talaj beleremegett, én is elveszettem az egyensúlyomat, és a földre zuhantam. Amikor a lendület már nem repített tovább, felpillantottam. Acélszív előrelépett. Köpenye a Professzor támadásaitól itt-ott elszakadt, de egyébként egy karcolás sem esett rajta. Fölém hajolt, és előrelendítette a kezét. Bevallom, Acélszív fenséges jelenség. Még akkor is, ha felkészültem rá, hogy ő végez velem. Lobogó, ezüstfekete köpeny, mely a szakadásoktól még valódibbnak tűnt. Klasszikus, négyszögletes arcvonásait bármelyik védőjátékos megirigyelhette volna. Kidolgozott, izmos test, de nem testépítő módra. Túlzás nélkül állíthatom: maga a megtestesült tökéletesség. A keze lángolt, miközben végigmért. – Ó, igen – szólalt meg. – A gyerek a bankból. Döbbenten pislogtam. – Mindenre és mindenkire emlékszem! – figyelmeztetett. – Meglepődtél? Elvégre isten vagyok, gyermek. Én nem felejtek. Rég halottnak hittelek. Elvarratlan szál vagy. És én gyűlölöm az elvarratlan szálakat. – Megölted az apámat – suttogtam. Hülyeség, de egyszerűen ez jutott eszembe. – Sok apát megöltem – bólintott. – És anyát, fiút, leányt. Jogomban áll. A keze egyre fényesebben világított. Felkészültem arra, ami történni fog. Ekkor támadta hátba a Professzor. Ösztönösen oldalra hengeredtem, amint ők ketten a földre zuhantak. A Prof kerekedett fölé. Megperzselődött, szakadt és véres ruhája ellenére. Karddal vívott, amellyel Acélszív arcába suhintott. Az Idol kacagva fogadta a fegyvert – az arcának ütközve elhajlott a penge! Azért beszélt hozzám, hogy előcsalja a Profot! Az a célja, hogy… Acélszív kinyújtotta a karját, és ellökte őt, amitől hátrarepült. A látszólag apró lökéstől jó háromméternyit szállt a levegőben, és zuhanáskor nagyot nyekkent a földön. Feltámadt a szél, és az Idol azzal a lendülettel álló helyzetbe emelkedett. Végül a levegőbe szökkent, és mikor földet ért, fél térdre ereszkedve, öklével a Prof arcába csapott. Körülötte mindent elborított a vér. Üvöltve tápászkodtam fel, és a Professzor felé rohantam. Vagyis csak szerettem volna. Ha a bokám engedelmeskedik, ám ehelyett pofára estem. A fájdalom könnyein keresztül láttam, amint Acélszív újra lecsap. Vér. Minden vérvörös. A Főidol felegyenesedett, és megrázta véres kezét. – Különleges voltál, kicsi Idol – nézett az elesett Professzorra. – Úgy hiszem, mindenki másnál többet bosszantottál. Odaakúsztam, és megpillantottam Phaedrust. Koponyája bal oldala szétroncsolódott, szeme pedig kifejezéstelenül meredt a semmibe. Meghalt. – David! – szólalt meg ekkor a fülemben Tia. Lövéseket hallottam a vonal túloldalán. A Biztonságiak megtalálták a helikoptert. – Menjetek… – suttogtam. – De… – A Prof halott. Én is. Menjetek! Csend. A zsebemből előkotortam a tolldetonátort. A pálya közepén vagyunk, Cody az alattunk rejlő robbanószerekre tette a gyutacsot. A levegőbe röpítem az Idolt, bármi áron. Biztonsági katonák rohantak az Idolhoz, és jelentették neki, mi folyik odakint. Hallottam a felszállni készülő helikopter robaját. És Tia sírását.

Odakuporodtam, és letérdeltem a Professzor holtteste mellé. Apám előttem haldoklott, ott térdeltem mellette is… és elfutottam. Ezúttal nem leszek gyáva! Fölemeltem a tollat, és ujjamat a gombjára helyeztem. Én belehalok a robbanásba, Acélszív nem. Ő rengeteg robbanást túlélt már. De néhány katonát magammal ránthatok a sírba. Megéri. – Nem! – intett a katonáknak. – Majd én elintézem. Ez itt… különleges. Csodálkozva bámultam rá. Elküldte a Biztonságiakat. Mögötte a messzeségben, a stadion horizontja és a luxus-páholyok felett valami fura dologra lettem figyelmes. Értetlenül ráncoltam a homlokomat. Világosság? Onnan nem jöhet fény. A város nem arra van. A városnak egyébként sem ilyenek a fényei. Vörös, narancs és sárga… Mintha lángolna az égbolt. Igyekeztem átlátni a füstfelhőn. Napfény! Éjforgató halott. Felkel a nap. Acélszív megpördült, hátratántorodott, és kezét a szeme elé kapta. Csodálkozva tátotta ki száját, aztán fogcsikorgatva becsukta. Felém fordult. A szeme lángolt a dühtől. – Éjforgatót nem lesz egyszerű pótolni – hörögte. A pálya közepén térdepelve nem bírtam levenni a szememet a fényről. A csodásan ragyogó, megfoghatatlan hatalomról. Létezik az Idoloknál is hatalmasabb erő: az élet, a szeretet és a természet ereje. Acélszív elindult felém. Ahol gonosztevők élnek, felbukkannak a hősök. Apám hangját hallom. El fognak jönni. Az Idol fölemelte fénylő kezét. Fiam, néha a hősöknek is elkél a segítség. Akkor értettem meg. Elmém megvilágosodott, mint a felkelő nap égető sugara. Bevillant. Leesett. Oda sem nézve emeltem fel a földről apám fegyverét. Megigazítottam kezemben, majd Acélszívre emeltem. Az megmerevedett, és rám bámult. – Mit jelentsen ez? Remegő, bizonytalan kézzel fogtam rá a fegyvert. Hátulról megvilágította a nap. – Idióta – csóválta a fejét, megragadta kezemet, és összeroppantotta a csontjaimat. Alig éreztem a fájdalmat. A fegyver az acélföldön koppant. Az Idol fölé tartotta a kezét, a levegő örvényleni kezdett, és a fegyver fölemelkedett, egyenesen az ő markába. Rám fogta. A szemébe néztem. Ott állt a tündöklő ragyogással körülvett gyilkos. Így elnézve csak árnyék. Sötétség. Semmi a valódi fényben. Az emberiség – még az Idolok is – eltűnnek majd a föld színéről. Lehet, hogy egy kis féregnek tart, ám az univerzum végtelen rendszerében ő is az. Csak az arcán van egy ezüst sebhely. Az egyetlen tökéletlenség a testén. Egy olyan embertől kapta, aki hitt benne. Ajándék egy olyan embertől, amilyen ő sohasem lehet, akit ő sohasem érthet. – Aznap gondosabban kellett volna eljárnom. – Apám nem félt tőled – suttogtam. Acélszív összerándult, miközben a fejemhez szorította a fegyvert, és én ott térdeltem előtte véresen. Említettem már, hogy szereti az ellenség saját fegyverét használni? Ez is a sablon része. Szél kavarta fel a füstöt körülöttünk. – Íme, ez a titkod – suttogtam. – Sötétségbe kényszerítesz minket. Rettenetes képességeiddel dicsekszel. Ölsz, engeded az Idoljaidat ölni, és saját fegyverét fordítod az ember ellen. Hamis híreket terjesztesz a kegyetlenkedéseidről. Mintha nem tudnál olyan gonosszá válni, amilyen lenni szeretnél. Rettegést akarsz gerjeszteni… Acélszív szeme kikerekedett. – …mindezt azért, mert csak olyan ember árthat neked, aki nem fél tőled. Ilyen ember viszont nem létezik, ugye? Gondoskodsz erről. Még a Leszámolók is félnek, a Prof is, én is. Mindannyian félünk tőled. Szerencsére én mégis tudok valakit, aki nem fél, és soha nem is félt. – Nem tudsz te semmit! – sziszegte. – Minden tudok… – Elmosolyodtam. Ő pedig meghúzta a ravaszt. A kakas rácsapott a töltény köpenyére, a töltet berobbant, és kisiklott a halált hozó lövedék. A csőben pedig beindította azt, amit odarejtettem. Egy apró, törékeny tollat, melynek végén gomb található, és amely pont belefért a fegyver csövébe. A tolldetonátort, amely a talpunk alatti bombákkal van összekötve. A lövedék benyomta a tollvéget.

Esküszöm, hogy láttam magam előtt a robbanást kibontakozni. Minden szívdobbanás mintha örökké tartott volna. Tűzörvény tört felfelé, és az acéllá vált talaj papírként perzselődött szét. A megtestesült vörös iszonyat a napfelkelte békés hátterében. A lángok elérték az Idolt és körülötte mindent. Sikolyra tátotta a száját, teste szétszakadt. Lefoszló bőr, lángoló izmok és égő belsőségek. Az égre emelte a tekintetét, aztán felemésztette őt a lába előtt megnyíló, dühöngő vulkán. Abban a szikrányi másodpercben lehelte ki lelkét minden Idolok legerősebbike, Acélszív. Csak annak a keze által pusztulhatott el, aki nem félt tőle. Ő húzta meg a ravaszt. Tehát ő lett a robbanás okozója. És arrogáns, önelégült vigyorából ítélve Acélszív nem félt önmagától. Talán ő volt az egyetlen ilyen élőlény a földkerekségen. A lassított felvételszerű pillanatban nem maradt időm mosolyogni, de éreztem a mosolyt, mielőtt nyaldosni kezdtek volna a lángok.

41 Vörös, narancs és fekete színeket láttam magam előtt. A tűz és a pusztítás falát. Bámultam, míg el nem tűnt. Sötét sebhely maradt utána a földön: a robbanás epicentruma egy öt lépés széles kráter körül. Végignéztem, és mégis élek? Bevallom, ez volt életem legmeglepőbb pillanata. Mögöttem felnyögött valaki. Amikor odanéztem, a Professzor ült fel. Ruháját vér borította, és akadt rajta pár horzsolás, de a koponyája most teljesen épnek tűnt. Rosszul mértem volna fel a sérüléseit? A kezét előrenyújtotta, tenyérrel kifelé. A tenzor szétrongyolódott. – A szikrába! – sóhajtott. – Még pár centiméter, és én sem tudtam volna megállítani! – A markába köhögött. – Mázlista vagy, hallod-e! Amíg beszélt, az arcán folyamatosan forrtak össze és gyógyultak be a sebek. Ő is Idol! – nyilallt belém. A Professzor energiapajzsot hozott létre, hogy megállítsa a robbanást. Lassan feltápászkodott, és körbenézett a stadionban. Látva, hogy feláll, a megmaradt Biztonságiaknak is inába szállt a bátorságuk. Úgy tűnik, eszük ágában sem volt részt venni abban, ami következik. – Mi… – dadogtam – mióta? – A Vész óta – felelte a nyakát ropogtatva. – Komolyan azt hitted, hogy egy közönséges ember eddig kitart a vele való küzdelemben? Persze hogy nem. – A találmányaid sem igaziak, ugye? – Lassan kezdtem megérteni. – Átruházó Idol vagy! Átruháztad a képességeidet. Védelmet a dzseki alakjában, gyógyulást a kötgéppel, és pusztítást a tenzorral! – Fogalmad sincs, miért tettem! – hördült fel. – Szánalmas kis… Feljajdult, kezét a fejéhez kapta, és fogcsikorgatva felordított. Rettegve tántorodtam hátra. – Nehéz küzdeni ellene – sziszegte –, mert minél többet használod, annál inkább… Ááá! – Letérdelt, és a fejét fogta. Néhány percig nem szólalt meg, én pedig békén hagytam, nem tudtam, mit mondhatnék. Mikor felemelte fejét, úgy tűnt, ismét ura önmagának. – Átruházom, mert… mert ha én használom, ilyenné válok. – Küzdj ellene, Prof! – böktem ki, mert úgy éreztem, ezt kell mondanom. – Láttam, amint ezt teszed. Jó ember vagy. Ne hagyd, hogy felemésszen! Bólintott, és mélyeket lélegzett. – Add a kezed! – mondta, és kinyújtotta a jobbját. Tétovázva nyújtottam oda ép kezemet, a másik össze volt zúzva. Miért nem érzek fájdalmat? Biztosan a sokk miatt. Eleinte nem éreztem semmit, de a Professzor egyre erősödött. Sérült kezem gyógyulni kezdett, és összeforrtak a csontjaim. Pár másodperc múlva már be tudtam hajlítani a kezemet, és tökéletesen mozgott. – Muszáj elosztanom köztetek – magyarázta. – Úgy látszik, titeket nem jár át úgy, mint engem. Ha mindet egyetlen emberre ruháznám, akkor az illető átalakulna. – Ezért nem tudta használni Megan a tenzort. És a kötgépet. – Tessék? – Ó, bocsánat! Nem tudhatod… Megan is Idol. – Micsoda? – Ő Tűzlény – jelentettem ki, kissé visszahőkölve. – Illúziós képességével csapta be a diszkoszt. De nálad a diszkosz… – Tiával úgy csináltuk, hogy az én esetemben ne riasszon. – Legyintett. – Hamis negatívat jelez. – Ó! Biztosan Acélszív küldte Megant, hogy épüljön be a Leszámolók közé. De Edmundtól hallottam, hogy ő például nem tudja más Idolokra átruházni a képességeit… Úgyhogy… hát, igen. Ezért nem tudott a tenzorral bánni. A Prof a fejét csóválta. – Amikor Edmund ezt mondta a bunkerben, magam is eltöprengtem. Sohasem próbáltam Idolnak adni a képességeimet. Tudhattam volna… Megan… – Nem tudhattad. A Prof lassan beszívta és kifújta a levegőt, majd bólintott. Aztán rám pillantott. – Minden rendben, fiam. Ne aggódj! Ezúttal gyorsabban múlik el. – Itt tétovázott egy kicsit. – Azt hiszem…

– Csak nyugodtan. A levegőben robbanóanyagok szaga terjengett: lőpor, füst és égő hús szaga. Az egyre világosodó napfényt visszatükrözték a körülöttünk lévő acélfelületek. Vakított, pedig még nem is kelt fel egészen a nap. A Prof úgy bámulta a napfényt, mintha eddig fel sem tűnt volna neki. Elmosolyodott, és egyre inkább emlékeztetett a régi önmagára. Kiballagott a pálya közepére, és odasétált valamihez a törmelékhalomban. Megan személyisége is megváltozott, amikor bevetette a képességeit. A liftaknában, a motoron… különös volt. Pimasz, arrogáns, gonoszkodóbb. Ezek az epizódok gyorsan elmúltak, de alig használta a képességeit, ezért kevésbé hatottak rá. Ha ez csakugyan így van, akkor a Leszámolókkal töltött idő alatt – mikor vigyáznia kellett, hogy a lebukást elkerülendő ne használja őket – nem lehettek rá hatással a képességei. Emberivé alakították őt azok, akik közé be kellett épülnie. A Professzor visszatért, és a kezében tartott valamit: egy szénfeketére égett koponyát. A koromréteg alatt fém csillant. Acélkoponya? Felém fordította. A jobb arccsontban kis vájat volt, mint egy golyó ütötte nyom. – Húha! – vettem át. – Ha a golyó elért az arccsontig, akkor a robbanás miért nem ártott a csontjainak? – Gyanítom, hogy a robbanás beindította fémesítőképességét. A halála pillanatában megmaradt testrészek, illetve bizonyos csontok acéllá változtak. Kissé légből kapott ötletnek tűnt, de az Idoloknál sosem lehet tudni. Furcsa dolgok történnek körülöttük, különösen a haláluk pillanatában. Amíg én a koponyát fogva töprengtem, a Prof felhívta Tiát. Fél füllel sírdogálást hallottam, örömujjongást, aztán rövid duruzsolást, aminek az lett a vége, hogy visszafordultak értünk a helikopterrel. Felnéztem, majd önkéntelenül is elindultam a stadion belsejébe vezető folyosó irányába. – David! – szólt utánam a Prof. – Mindjárt visszajövök! – nyugtattam meg. – Valamit ott felejtettem. – A helikopter pár perc múlva leszáll. Javaslom, hogy ne várjuk meg a Biztonságiak érkezését, amikor a szemük elé tárul, mi történt. Futásnak eredtem, ő pedig nem tartott vissza. Amint bezárult mögöttem a sötétség, felkapcsoltam mobilom legerősebb fényét, hogy megvilágítsa a magas, barlangszerű folyosót. Elsiettem Éjforgató acélba süppedt hullája mellett. Odamentem, ahol Abraham beindította a robbanást. Lassítottam. Bekukkantottam a standok mögé, meg a mosdókba is. Alig van időm, elment az eszem? Mégis, mit képzeltem, mi lesz? Eltűnt. Már rég… Hangokat hallok! Döbbenten fordultam meg a folyosó homályában. Igen, ott! Elindultam abba az irányba, ahol egy nyitva maradt acélajtót láttam. Egy portásfülkeszerű helyiségbe vezetett. Már majdnem kivehettem a szavak értelmét is. Ismerős hang. Nem Megané, hanem… – Te megérdemelted volna az életet, én nem – mondta a hang. Aztán távolinak ható fegyverropogás következett. – Bevallom, hogy már a legelső nap beléd zúgtam. Nagy hülyeség, mi? Szerelem első látásra. Micsoda közhely! Ismerős hang, mert az enyém! Lecövekeltem az ajtóban, és úgy éreztem, mintha egy álomba csöppentem volna, ahol visszahallom a saját szavaimat. A szavaimat, amiket Megan holttestét védelmezve ejtettem ki a számon. Végighallgattam az egész jelenetet, egészen a legvégéig. – Fogalmam sincs, szerelmes vagyok-e beléd – mondta akkor a hangom. – De bármi is ez az érzés, évek óta ez a legerősebb, ami bennem él. Úgyhogy köszönöm. A felvétel megállt. Aztán újraindult az elejétől. Beléptem a kis terembe. Megan a sarokban ült a földön, és a kezében tartott mobilt bámulta. Jöttömre lehalkította, de nem nézett fel a kijelzőről. – Titokban videó- és hangfelvételt készítek – suttogta. – Kamera van beültetve a bőrömbe, a szemem fölé. Akkor indul be, ha sokáig lehunyom a szemem, vagy ha a szívritmusom nagyon lelassul vagy felgyorsul. Az adatokat elküldi az egyik rejtekhelyemre. Miután már meghaltam néhányszor, elkezdtem így csinálni. Mindig összezavar a reinkarnálódás. Segít, ha végignézem, mi történt a halálom előtti percekben. – Megan, én… – Mit is mondhatnék? – Megan a valódi nevem – folytatta. – Nem groteszk? Úgy éreztem, megoszthatom a Leszámolókkal, mert az a személy, aki voltam, már halott. Megan Tarash. Sosem volt Tűzlényhez semmi köze. Ő ember volt. Fölpillantott. A kijelző fényében láttam, hogy a szemében könnyek csillognak. – Végigcipeltél… – suttogta. – Megnéztem azután, hogy újjászülettem. Akkor nem értettem, amit tettél. Azt hittem, akarsz tőlem valamit. Most viszont valami mást fedeztem fel a tetteidben.

– Mennünk kell, Megan! – mondtam, és tettem felé egy lépést. – A Prof érthetőbben elmagyarázza majd, mint én. Most csak gyere velem! – Az elmém is megváltozik – suttogta. – A halálom után egy nappal újjászületek a fényből. Egy véletlenszerű helyen, nem ott, ahol a testem fekszik, nem ott, ahol meghaltam, hanem valahol arrafelé. Mindig máshol. Most… a történtek után nem érzem úgy, hogy önmagam lennék. Nem az vagyok, aki lenni akarok. Nem értem. Minek hiszel, David? Minek hiszel, ha a saját gondolataid és érzelmeid gyűlölni látszanak téged? – A Prof majd… – Állj! – emelte fel kezét. – Egy… lépést… se… tovább! Hagyj magamra! Át kell gondolnom. Előreléptem… – Állj! – Elhalványultak a falak, és körülöttünk lángok csaptak fel. A padló behorpadt, émelyegni kezdtem, és hátratántorodtam. – Velem kell jönnöd, Megan! – Ha még egy lépést teszel, fejbe lövöm magam – mondta, és a mellette heverő pisztoly után nyúlt. – Megteszem, David. A halál számomra semmit sem jelent. Többé már nem. Felemelt kézzel hátrálni kezdtem. – Át kell gondolnom – mormogta, és újból a mobilra pillantott. – David – hangzott fel a fülemben a Professzor hangja. – David, indulunk, most rögtön! – Ne használd a képességeidet, Megan! – figyelmeztettem. – Kérlek! Muszáj megértened, hogy azok változtatnak át! Ne használd őket pár napig! Rejtőzz el, és kitisztul az elméd! A kijelzőt bámulta. A hangfelvétel újraindult… – Megan… Ekkor, fel sem tekintve rám szegezte a fegyvert. Könnyek csorogtak le az arcán. – David! – kiáltott a Professzor. Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem a helikopter felé. Mi mást tehettem volna?

Utóhang Tanúja voltam annak, amint Acélszív megsebesül. Hallottam a halálsikolyát. Tanúja voltam az elhamvadásának. Láttam a pokolban égni – és én voltam a gyilkosa. Tény, hogy a detonátort az ő keze indította be, de nem érdekel, sohasem érdekelt, melyikünk keze vetett véget az életének. Én intéztem így. A koponyája nálam van bizonyítékul. Letekintettem a helikopter üléséből a nyitott ajtón át, hajamba belekapott a szél, amint emelkedni kezdtünk. Cody rohamtempóban gyógyult a hátsó ülésen – Abraham legnagyobb döbbenetére. Én viszont tudtam, hogy a Prof ráruházta gyógyító erejének legjavát. Az Idol-öngyógyító képességeknek hála ez majdnem mindenből kikúrálta volna Codyt, ha még lélegzik a képesség átvitelekor. Felszálltunk a lángoló, sárga napkorong előtt, és diadalmasan magunk mögött hagytuk a felperzselt, leégett, szétrobbantott stadiont. Még apám mesélte egyszer, hogy a csatában elesett katonák – férfiak és nők – emlékére nevezték el Soldier’s Fieldnek. Most pedig a Vész utáni idők legfontosabb csatájának helyszíne lett. Ennél megfelelőbb nevet keresve sem találhattunk volna. A város fölé emelkedtünk, amely egy évtized után először ébredt valódi napfényre. Az emberek kiözönlöttek az utcákra, és bámultak felfelé. Tia, a pilótánk, fél kezét a Professzor karján nyugtatta, mintha még most sem tudná felfogni, hogy él. A Prof az ablakon bámult kifelé… vajon ugyanarra gondol, mint én? A város nem menekült meg. Még nem. Acélszív halott, de jönnek majd más Idolok. Képtelen vagyok elfogadni, hogy pont most hagyjuk magára az emberiséget. Leszámoltunk Új-Chicago vezérével. Felelősséggel tartozunk. Nem fogom átengedni otthonomat a káosz uralmának. Többé már nem. A Leszámolók kedvéért sem. A feladatunk nem csupán az Idolok elleni küzdelem. Valami sokkal többről van szó, és ez a valami talán összefügg a Professzor és Megan személyiségével. Az Idolok nem legyőzhetetlenek. Néhányan közülük meg is menthetők. Egyelőre nem tudom, hogyan. De addig próbálkozom, míg megtaláljuk a választ, vagy meghalunk. Elmosolyodtam, amint elhagytuk a város légterét. A hősök eljönnek… mi pedig besegítünk nekik. Mindig azt hittem, hogy apám halála lesz életem legmeghatározóbb élménye. Most, Acélszív koponyájával a kezemben rádöbbentem, hogy nem a bosszúvágy hajtott és nem is a jóvátétel. Nem a halála miatt küzdöttem. Hanem az álmaiért.

Köszönetnyilvánítás Jó régóta ülök már ezen a könyvön! Első szikrája egy könyves turné során pattant ki a fejemből, valamikor… te jó ég, 2007-ben? Ilyen hosszú idő alatt, az évek folyamán egy sereg ember véleményezte a művet. Remélem, nem hagyok ki senkit! Tehát: köszönet bűbájos szerkesztőmnek, Krista Marinónak a projekt elképesztően ügyes irányításáért. Csodálatos találékonysága és remek szerkesztése révén a könyv a döcögős kezdetektől eljutott egészen a letisztult kiadványig. Itt említendő meg az a gazember James Dashner is, aki volt olyan kedves, hogy felhívta Kristát, és bemutatott neki. Tapsom szól még a következőknek: Michael Trudeau-nak (aki remek nyomdai előkészítést végzett) és a Random House-tól Paul Samuelsonnak, Rachel Weinicknek, Beverly Horowitznak, Judith Hautnak, Dominique Ciminának és Barbara Marcusnak. Christopher Paolini úgyszintén véleményezte a könyvet, és segítséget nyújtott. Mint mindig, most is nagyon köszönöm ügynökeimnek, Joshua Bilmesnek, aki nem röhögött annyira, amikor beszéltem neki erről a könyvről, a könyvről, amelybe az akkori húsz másik feladatom helyett készültem belefogni, és Eddie Schneidernek, akinek munkaköri leírásába tartozik, hogy mindannyiunknál elegánsabban öltözködjön, és olyan neve legyen, aminek írását minden egyes köszönetnyilvánításkor ellenőriznem kell. Ami az Acélszív filmes frontját illeti (csapataink harcban állnak), köszönet Joel Gotlernek, Brian Lipsonnak, Navid McIlhargeynek és az emberfeletti Donald Mustardnek. Hálám üldözze segédszerkesztőmet, a fenomenális Peter Ahlstromot, aki a legelső találkozástól kezdve a könyv rajongótáborába tartozik. Szerkesztői szempontból ő az első, aki megkaparinthatta a szöveget, és sikerének nagy része neki köszönhető. Nagyon nem szeretnék elfeledkezni kiadói csapataimról az Egyesült Királyságban, Írországban és Ausztráliában. Köztük van John Berlyne és John Parker a Zeno Agencytől; Simon Spanton és újságíró brit pótanyukám, Jonathan Weir a Gollancztól. Idol-képességekkel rendelkeznek még az olvasás és véleményezés (vagy lelki támogatás) területén: Dominique Nolan (a Dragonsteel hivatalos hiper-szuper fegyverszakértője), Brian McGinley, David West, Peter (ismét!) és Karen Ahlstrom, Benjamin Rodriguez és Danielle Olsen, Alan Layton, Kaylynn ZoBell, Dan „Én-Már-Előtted-írtam-Posztapokaliptikusat” Wells, Kathleen Sanderson Dorsey, Brian Hill, Brian „Lassacskán-Tiszteletdíjat-Követelek, Brandon” Delambre, Jason Denzel, Kalyani Poluri, Kyle Mills, Adam Hussey, Austin Hussey, Paul Christopher, Michelle Walker és Josh Walker. Szuper csapat vagytok! Végül, mint mindig, köszönettel tartozom szerető feleségemnek, Emilynek és három pusztító kisfiamnak, akik állandó inspirációk arra nézve, mekkora rombolást végezhetnek az Idolok egy városban. (Vagy nappaliban.) Brandon Sanderson

Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomdai előkészítés: Ádám Krisztina Nyomtatta és kötötte a NestPress Kft. Felelős vezető: Fekete Iván Megjelent 2014-ben, Budapesten 28 ív terjedelemben