Blikk nők romantika (20) 2009,2 - Victoria Matthews - megállmodott szerelem

Victoria Matthews Megálmodott szerelem

Claudia gyönyörű, a munkájában sikeres angol nő, aki kettesben él hétéves kislányával, Pearilel. Egy éjszaka csodálatos álmot lát, melynek főszereplője egy erőt sugárzó, rendkívül vonzó férfi. Claudia néhány nap múlva a munkája kapcsán találkozik a jóképű Chrisszel, és lassan ráébred: ő szerepelt abban a varázslatos álomban! Mindketten érzik, hogy valami egészen különleges alakult ki közöttük, ám Christ a munkája Amerikába szólítja...

A kora reggeli napfény átsejlett a violaszín sötétítőfüggönyökön, és belopózott a hálószobába. Claudia nem nyitotta ki azonnal a szemét, így inkább csak érzékelte, mint biztosan tudta, hogy eljött a reggel. Egy tavaszi reggel. Nem akart még felébredni, tovább szerette volna álmodni azt a furcsa álmot, amely még ott bujkált a gondolataiban. Egy nagyon jóképű idegen, egy fehér, hosszú ujjú fölsőben... A férfi mosolygós, sötétbarna szemeinek pillantása, ahogy beszélt hozzá... De mit is mondott? Igen, emlékszik már, egy egyszarvúról mesélt! Az idegen egy tóparton állt, egy hatalmas, ódon angol ház kertjében, és egy unikornisról tartott előadást. Olyan volt az az épület, mint Claudia nagyszüleinek otthona. Nem is igazán ház, szinte már vár, vagy inkább erődítmény. Itt-ott még kilátszott a fal, bár az építmény nagy részét befedték a futónövények. A dzsungelszerű kert végében egy óriási tó volt. Claudia kislány korában sokszor figyelte, ahogy a hajnali köd gomolyog a víz tükrén, és mindig félt, nehogy valami szörny testet öltsön a párában. Ez a sármos ismeretlen pedig ott állt ennek a háznak a kertjében, a kopott farmerjában, amelyben ellenállhatatlanul szexi volt, és a tó felé mutogatott, ahol a víz tükre felől egy unikornis alakja kezdett kibontakozni. A szavak szinte el sem jutottak a nő tudatáig, ellenben érzett egyfajta, minden kétséget kizáró bizonyosságot, hogy ennek az embernek a közelében biztonságban van. Nem félt, inkább lenyűgözte a látvány. A férfi odament hozzá, és a karjaiba zárta: az ölelése gondoskodó és védelmező volt. Majd kézen fogta őt, és bevezette a házba, amely mintha a saját otthonuk lett volta. Az álomban bizonyosságot nyert a tudat, hogy a tóparton álldogáló két ember szereti egymást, ennek a mesebeli építménynek a falai közt élnek együtt, és igazán boldogok.

Claudia

lustán elmélázott még az egyre távolodó álomfoszlányokon, amelyeket a reggeli napfény lassan teljesen

felitatott.

- Jó reggelt, Mami! - rontott be a szobába Pearl egy hétéves Összes lelkesedésével, végképp kitörölve az álom utolsó nyomait is a nő gondolataiból. - Idebújhatok hozzád még egy kicsit?

- Persze, drágám, gyere csak! - mosolyodott el Claudia, és felhajtotta a paplant, hogy a kislánya befészkelhesse magát. Ez a hajnali, közös lustálkodás szorosan hozzátartozott a reggelek koreográfiájához. Anya és lánya akkor szoktak rá, amikor Pearl apja egyre több időt kezdett szentelni üzleti ügyeinek, és egyre kevesebbet a családjának. A férfi a munkájára hivatkozva a hónapok nagy részét inkább Belgiumban töltötte, és nem londoni otthonukban. Ennek eredményeképpen a család nő-tagjai olyannyira elszoktak a férfi jelenlététől, hogy amikor válásra került a sor, és a kislány apja elköltözött, a hiánya semmivel sem volt erőteljesebb vagy fájóbb, mint azelőtt. így Claudia és Pearl életének új szakasza különösebb változások nélkül, viszonylag zökkenőmentesen vette kezdetét másfél évvel ezelőtt. A kislány apja azóta végleg Belgiumban telepedett le. Pearl néha elrepült hozzá, hogy nála töltsön egy hosszú hétvégét vagy az iskolai szünetek felét. De amikor az édesanyjával kettesben volt, ritkán emlegette az apját. Claudia ezt az apa és lánya között lévő szoros érzelmi kötelék hiányának tudta be. Nagyon sajnálta, hogy nem alakult ki köztük mély kötődés, ugyanakkor látta, hogy ennek híján Pearl könnyebben, kevésbé fájdalmasan tudott túllépni apja elvesztésén és szokta meg új élethelyzetét.

Claudia elsimított egy hosszú, barna hajtincset a lánya szeméből és közölte, hogy ideje készülődni. - Csak még egy kicsit, Mami! - kérte a kislány. - Rendben van. Elkészítem a reggelit, addig pihenj még, de utána öltözés. - Jól van. - mondta Pearl, és fejére húzta a paplant. Claudia a pizsamájára húzott egy pulóvert, mert bár már tavasz volt, az angliai reggelek még hűvösnek bizonyultak. Összefogta hosszú, fekete haját és kiment a konyhába.

A

ház nem túl nagy, de annál barátságosabb volt. Az egyszintes kis ház Northwoodban, London észak-nyugati,

kertvárosi részén helyezkedett el, kazettás ablakokkal és ajtókkal, valamint gyönyörű, bár nem túl nagy kerttel. A konyha amerikai stílus szerint a nappali egyik sarkában kapott helyett. Ablakából rá lehetett látni a ház előtti fenyőre. Claudia imádta ezt a fát. Amikor ideköltöztek, még alig ért a derekáig, de az évek alatt óriásira nőtt, eltakarva ezzel a kilátást az utcáról. A

hatalmas nappali és a konyha volt a ház szíve. A mögöttük húzódó folyosóról nyílt az egyik oldalon Claudia hálószobája és a fürdő, a másik oldalról a mosókonyha, a gyerek- és a gardróbszoba, valamint itt volt a másik fürdő és az előszoba, A házat ügyesen és előrelátóan úgy tervezték, hogy figyelembe vették az égtájakból fakadó adottságokat, illetve a helyiségek rendeltetését. Ebből adódóan a folyton világos nappali déli fekvésű volt, a háló nyugati, a gyerekszoba pedig kelet i. így mindig Pearl lehetett az első, akihez a napsugarak beköszöntek reggel, viszont este, amikor már alvásidő volt, nem zavarta a fény. Ellenben Claudia szobája még este is kapott egy kis napot. Amikor beköltöztek, csak a falakat kellett átfesteni, mert az egész ház halvány homokszínben pompázott, Claudia viszont az élénk és erőteljes színeket szerette, így sikerült aztán az épület minden egyes helyiségét más és más színűre megálmodni, és egy jó meleg kuckót varázsolni belőle. Télen pedig, amikor az ember hosszú heteken át úgysem látja a napot, és minden fakó, szürke és kopár, az otthonuk akkor is egy kellemes, vidám fészeknek bizonyult.

Amikor elkészült a tea és a frissen facsart narancslé, valamint a pirítósok is ott sorakoztak az asztalon, a nő visszament a hálószobába, ahol a lánya még mindig a takaró alatt lustálkodott.

- Kész a reggeli. Kelj fel, drágám! - Jövök! - sóhajtotta Pearl, és kikászálódott az ágyból. A kislány pucér talpainak neszét elnyelte a padlószőnyeg, ahogy a gardróbszobába igyekezett. Miután felkapott valamit, csatlakozott anyjához a nappaliban lévő étkezőasztalnál, és felkucorodott az egyik székre.

-

Nincs kedvem iskolába menni Mami - közölte Pearl, miközben kivett egy pirítóst, rákent némi narancslekvárt és

elkezdte rágcsálni. - Rachel mindig közénk furakodik, amikor Carolinnal beszélgetünk vagy játszunk és mindig kitalál valamit, hogy Carolin rá figyeljen. Miközben 6 nem is szereti Carolint. Bili pedig folyton beszélget óra alatt, zavar mindenkit, és amikor a tanító néni rászól, csak nevet. A múltkor azt mondta, hogy neki mindent szabad, mert az ő apukája fontos ember. Mami! Ha valakinek az apukája fontos ember, akkor annak tényleg mindent szabad?

- Nem, Drágám, szó sincs róla! Attól még neki is figyelnie kellene órán és nem a többieket zavarni. Annak pedig, hogy az apukája mit csinál, az égvilágon semmi köze az iskolához.

- Gondoltam - szomorkodott tovább a kislány. - Carolin azt mondta, hogy a mamája új iskolát keres neki. Olyat, ahol zenét is tanulhat. Tudod, ő nagyon szépen énekel. Nem mehetnék vele én is?

- Az, hogy a barátnőd másik suliba fog járni, még nem ok arra, hogy te is iskolát válts. Az egyetlen hely, ahova szívesen átvinnélek, az a Greenfield Iskola. Az egy sokkal szigorúbb hely, mint ez a mostani, és talán nem engedik meg a gyerekeknek, hogy kinevessék a tanárokat.

- Nekem az is jó lenne! Akkor Bili és a barátai végre békén hagynának. - Megbeszéljük még, kicsim! De most gyorsan fejezd be a reggelidet,

aztán fogmosás és öltözés. Húsz perc múlva

indulnunk kell.

Megitták a maradék narancslevüket, majd Claudia gyorsan elpakolt a konyhában, miközben Pearl már készülődött. Neki mindig sokkal több idő kellett, hogy kiválogassa a megfelelő ruhadarabokat, mint az anyjának. Igazi nő - gondolta magában ilyenkor mindig Claudia.

Amikor mindketten készen álltak, Pearl hozta a hajkefét, hogy az anyja elkészíthesse a frizuráját, majd miután ezzel is végeztek, anya és lánya beültek az autóba, a fekete Freelanderbe, kihajtottak a kertből, majd elindultak az iskola felé. Onnan, miután Pearl kiszállt a kocsiból - lévén már komoly nagylány, akit nem kell bekísérni az épületbe - Claudia a munkahelyére hajtott.

Az Oaktree névre keresztelt épület, amely a Stephen Norton vezetése alatt működő ingatlanügynökségnek adott otthont, Nortwood klasszikus, brit házai közé tartozott. A kétszintes házban nem volt egyetlenegy derékszög sem, ellenben bővelkedett folyosókban, padlószőnyegekben, lépcsőkben, valamint a legváratlanabb helyekről előbukkanó helyiségekben.

Amikor irodává avanzsált, csak kisebb átalakításokat végeztek, így történhetett, hogy bizonyos szobákban apró, rózsaszín virágok virítottak a tapétán fehér drapériákkal övezve, vagy a félköríves ablakmélyedésekben kialakított, az iroda alkalmazottai által csak „pihenőnek" nevezett ülőalkalmatosságokon az ötvenes évek hangulatát idéző, óriás párnák heverésztek.

Claudia leparkolta a dzsipet a ház elé, ahol már két kollegájának az autója is állt, majd belépett az épületbe. Dávidét és Alice-t a konyhában találta: éppen a reggeli kávéjuk elkészítésével foglalatoskodtak.

- Jó reggelt! - köszönt Claudia, mire mindketten hátra kapták a fejüket és üdvözölték a nőt. - Készítsek neked is egyet? - kérdezte Alice, fejével a bögrék felé bólintva. - Inkább egy teát kérnék. - Rendben. Képzeld, úgy néz ki, hogy Dávid mégis részt vehet a Deehan-ház terveinek előkészítésében - közölte Alice, aki képtelen volt bármit is magában tartani.

- Valóban? Hát ez igazán nagyszerű! - mondta Claudia, és várakozásteljesen nézett a fiúra a további részletekért. Dávid építésznek tanult és az ingatlanügynökségben csak részmunkaidőben tevékenykedett. Egyrészt szüksége volt erre a tapasztalatra a későbbi munkájához, másrészt az itt keresett pénzre is. Hetek óta húzódott ez a bizonyos Deehan-ügy, amelyben Dávid nagybátyja volt az építész, és megígérte unokaöccsének, hogy ha megkaparintják a munkát, őt is beveszi az tervek elkészítésébe. Ez Davidnek mindenképpen elismerést jelentett.

- Bizony az! Nagyon büszkék vagyunk rá! - folytatta Alice, mit sem törődve azzal, hogy Dávid talán maga szeretné elmesélni a részleteket.

Claudia és Dávid egyszerre pillantottak sokatmondóan a lányra, jelezvén, hogy most már maradjon csendben. - Ne nézzetek így rám! Jól van, na! Mondd te! - adta meg magát Alice. - Kösz. Tehát a munka a jövő héten kezdődik. Végre sikerült lebonyolítaniuk az adás-vételt, a szerződést tegnap aláírták. Az új tulaj minél előbb el akarja kezdeni az építkezést, ezért a tervekre is mihamarabb szüksége van az engedélyeztetéshez. Az előterveket már előkészítettük, de a munka aprólékos része még hátra van. Alig várom! - hadarta David.

- Gratulálok! Sok sikert a munkához! - mondta Claudia, aki tudta, hogy a fiúnak valóban sokat jelent jelen lenni egy igazi ház igazi terveinek kidolgozásánál.

- Rendben, srácok. Most pedig megyek dolgozni. Valami újdonság, Alice? - kérdezte, miközben kivette a lány kezéből a teáját és az irodája felé indult.

- Igen. Várj csak... Hová is tettem? - botladozott a lány Claudia után, miközben óriási kardigánja zsebeiben turkált. - Na végre, megvan. Új ügyfél. Egy bizonyos Christian Rogers. Azt szeretné, hogy adjuk el a házát.

- Milyen meglepő! Ki gondolta volna?! - De minél gyorsabban. - Már értem. Ez így egészen más. Rendben. A bejárati ajtó hangos csapódása jelezte, hogy Miranda is megérkezett. - Sziasztok! - köszönt az iroda legenergikusabb alkalmazottja, majd

felviharzott a szobájába, ahonnét egy színes

katalógussal tért vissza.

- Tudjátok, mi ez itt? - kérdezte a nyomtatványt lobogtatva, miközben várakozásteljesen tekintett végig a jelenlevőkön. - Nem Miranda, nem tudjuk - felelte Alice. - Lennél olyan kedves és beavatnál minket? - Ez itt a Northwood VilSage Rock katalógusa, tegnap délután sikerült megszereznem. Az új lakónegyed építésének megkezdését a jövő év első felére tervezik. Ha el tudnánk érni, hogy egyike lehessünk az értékesítőirodáknak, már idén megkezdődhetnének a foglalások. Ezek itt a virtuális látványtervek. Nagyon szép lesz, és nagyon drága is. Ami pedig jó sok jutalékot jelent...! - informálta hallgatóságát a nő.

- De hiszen ez nagyszerű Miranda! Steve le lesz nyűgözve. Ha te ki tudnád deríteni, hogy ki a megbízott személy a Városi Tanácsban, aki foglalkozik az üggyel, akkor én elintézem William bácsinál, hogy hozzon össze egy találkozót közte és Steve között. Remélem William bácsi a segítségünkre lesz. Az öreg fickó kiválóan tud lobbizni még most is. Pedig már nem aktív és legalább hetvenéves - mondta Claudia.

- Naná, hogy kiderítem! De ki az a William bácsi? - érdeklődött Miranda. - William bácsi néhai nagyapám legkedvesebb barátja. Minden iskolai szünetet a nagyszüleim házában töltöttem, ahol William bácsi is sokszor megfordult annak idején. Nyolcéves korom óta ismerem, szinte ő volt a második nagyapám. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, bár már egy ideje nem hallottam felőle. De ezek szerint most itt az idő, hogy megkeressem.

- Az remek volna - jelentette ki Miranda. - Ez mind nagyszerű, de ki akar találkozni az új ügyféllel? - terelte át a beszélgetést Alice a napi dolgokra. - Dávid? - Hát... nekem van egy házam és egy lakásom, amit meg kell mutatnom ma, plusz némi adminisztrációm is. A világért sem szeretném túlzsúfolni a napomat - tért ki a fiú a feladat elől.

- Nem, persze, semmiképp, Dávid. Az valóban szörnyű volna... Miranda? - Én nagyon szívesen felvenném az új megrendelést, de rohannom kell

a Városi Tanácshoz, hogy kiderítsem, amit

megbeszéltünk. Gondolom, még bőven időben vagyunk, de azért jobb a dolgok elébe menni.

- Értem. Claudia, te nyerted meg az új kliensünket. De vigasztaljon a tény, hogy a hangja ellenállhatatlan - közölte Alice. - Egy ilyen jó kis hang tulajdonosával még én is szívesen találkoznék, de hát én ugyebár csak a kávét főzöm - emelte magasba bögréjét a lány a nyomaték kedvéért.

Alice volt a cég mindenes asszisztense, aki talán pont a kotnyelességéből adódóan remekül ellátta az irodai feladatokat, de terepre sosem járt ki. Alice tehát odaadta az új ügyfél nevét és telefonszámát tartalmazó dossziét Claudiának, aki letelepedett az egyik „pihenőre", a telefonja után nyúlt, majd Christian Rogers számát tárcsázta. Miközben kicsöngött, a nő résnyire elhúzta az óriási ablak függönyeit és kikukucskált a kertbe. Az egyik fa törzsét beborították az apró, színes házacskák. Annak idején Alice ötlete volt, hogy minden sikeres közvetítés után készítsenek egy mini házat, amely aztán kerüljön fel ama bizonyos fa törzsére. Kedves ötlet volt. Néha, amikor Claudia Pearlt is magával hozta az irodába iskola után, Alice lelkesen vonta be a kislányt is a pici házak készítésébe. Ilyenkor mindig „előre dolgoztak”, ahogy ők mondták.

- Christian Rogers - szólt bele a telefonba egy férfihang. - üdvözlöm. A nevem Claudia Berger, a Wood ingatlanirodából. Úgy hallottam, segítségére lehetnénk a háza eladásában. - Jó reggelt! így igaz. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan visszahívott. A Harrow Roadon lenne egy ingatlanom, amin szeretnék túladni, lehetőleg minél gyorsabban.

- Semmi akadálya. Mikor tudnám megnézni a házat? Házról van szó, ugye? - Igen. Nekem ma kora délután lenne alkalmas, amennyiben ez önnek is megfelel. Úgy egy óra magasságában, mert ebédidőben hivatalosan is el tudok szabadulni az irodából.

- Rendben. Kérhetném a pontos címet? - Harrow Road 115. - Rendben. Ma délután egykor ott találkozunk, - Köszönöm. Várni fogom. Claudia beírta a címet és az időpontot a naptárába, majd nekiállt átnézni az asztalán sorakozó papírokat. Délután fél egy körül Claudia már örült, hogy felállhat az asztala mellől és kinyújtóztathatja elgémberedett tagjait. Nagyjából mindennel végzett, amit erre a délelőttre tervezett, és már csak egy kevés adminisztrációs munkája maradt délutánra, azt majd befejezi, ha visszajött. Azt szerette ebben a munkában, hogy nem kell minden egyes nap nyolc órán

keresztül egy íróasztal mögött ülnie egy szobában, hanem néha kimozdulhat, új emberekkel ismerkedhet meg. Összeszedte hát a cuccait és elindult.

A Harrow Road Northwood külső részén helyezkedett el. Claudia jól ismerte a környéket, így gond nélkül odatalált, viszont a számozásokat azért figyelnie kellett. Akadt itt egy kellemes kis ház - vagyis talán nem is olyan kicsi - amit jártábankeltében már többször is megcsodált, mind szakmai szemmel, mind pedig magánemberként. Perceken belül kiderült, hogy most épp ennek az ingatlannak az értékesítésével bízták meg.

Ahogy

befordult a ház elé, elégedetten konstatálta, hogy leendő ügyfele már megérkezett. Előfordult néha, hogy

meglehetősen sokat várakoztatták, vagy egyszerűen el sem jöttek, arra viszont nem vették a fáradságot, hogy telefonon lemondják a találkozót. Az ilyen és ehhez hasonló esetek szörnyen bosszantották a nőt.

Az

épület gömbölyded, lekerekített formái és a szimmetrikusan kialakított homlokzat kellemesen hatott a márciusi,

délutáni napsütésben. A ház tulajdonosa a parkoló autójától nem messze, a bejárati ajtó előtt ácsorgott, telefonjával a fülén, nyilvánvalóan egy beszélgetésbe mélyedve. Közben automatikus mozdulatokkal az elszáradt leveleket szedegette le ama két óriásbokor egyikéről, amelyek a bejárati ajtót fogták közre. Mikor kész lett a „munkájával", hátralépett, elégedetten megcsodálta a művét, majd becsukta a telefonját és Claudia autója felé indult.

A nő kiszállt a kocsiból, majd bemutatkozás közben örömmel konstatálta, hogy az új ügyfél meglehetősen jóképű. Sötét haja és sötét szemei voltak, a lényéből pedig valami megfoghatatlan nyugalom áradt. És nagyon jó illata volt... De még milyen jó illata!

Chris bevezette Claudiát a házba. A férfi otthona ízléses volt, hatalmas, de nem hivalkodó, Az alsó szinten az óriás nappali, a dolgozószoba, a konyha és az ebédlő kapott helyet, a fölső szinten pedig a hálószobák. Mielőtt egyenként végigjártak volna mindet, Chris az előtérből nyíló ebédlőbe vezette a nőt.

-

Ide nyugodtan lepakolhatja a cuccait - mutatott Chris az étkezőasztalra, amin már így is viszonylag nagy volt az

összevisszaság. Egyértelmű volt, hogy nem a rendeltetésének megfelelően használták: újságok, könyvek, régi fényképek, egy iránytű és ínég számtalan tárgy hevert rajta.

Claudia megszabadult tehát a dossziéjától és a táskájától, de a kabátját magán hagyta, mert a házban elég hűvös volt. A férfi sorra bevezette őt a ház összes szobájába, és nyilvánvaló szakértelemmel ecsetelte azokat a részleteket, amelyek a nőt a munkájából adódóan leginkább érdekelhették. Miközben Claudia követte a férfit és mindent jó alaposan megvizsgált, hirtelen azon vette észre magát, hogy női kéz nyomait kutatja. De úgy feslett a dolog, hogy a jó illatú megbízó egyedül él,

- Jöjjön! Megmutatom a medencét és a szaunát is. - Tehát az is van? - csodálkozott a nő, hiszen ezek Anglia ezen részén nem voltak megszokottak. - Bizony, Nyáron isteni a medence, télen, vagy a borongós őszi napokon pedig a szauna. - Ebben egész biztos vagyok. A nappaliból „L" alakban nyíló helyiségek felülmúlták Claudia elképzeléseit: először a

szauna egy csöppnyi

zuhanyzóval, a falakon apró kék, zöld és fehér mozaikkal, majd a medence nyűgözte le a nőt.

-

Ez elképesztően szép! - áradozott, ahogy kiléptek a kis helyiségből a medencéhez. Az óriási tér egyik fala végig

kinyitható üvegajtóból állt, melynek eredményeképpen nyáron az egészet harmonika módjára, két oldalra ki lehetett tolni, egybenyitva ezzel a medencét a kerttel. A falakat bontott téglából rakták, itt-ott egy-két igazán nagyszerű darab ékeskedett. A medence körül mindenütt növények zöldelltek a fafödém gerendáiról lógó hatalmas kaspókban, valamint a földön. Köztük pedig bambusz pihenőágyakat, asztalokat és foteleket helyeztek el. Itt a hőmérséklet és a páratartalom is határozottan magasabb volt, mint a ház többi részében.

- Szabad? - kérdezte Chris, ahogy lesegítette Claudia kabátját. - Köszönöm - mondta a nő. - Hihetetlen ez a hely! És ez a sok növény...!

-

Egy kedves barátom kerttervező mérnök, a növények az ő unszolására kerültek ide. Úgy tűnik, egész jól érzik itt

magukat, nem utolsósorban pedig meglehetősen kellemes légkört teremtenek - mondta a férfi.

- Igen, azt érzem. Nem bánná, ha itt maradnánk, és itt töltenénk ki a papírokat? - Részemről semmi akadálya. Idehozom a mappáját. - Köszönöm. Ahogy a férfi kiment, Claudia letelepedett az egyik, asztal melletti fotelbe és kényelmesen elhelyezkedett. Kellemes volt a közeg is. és a férfi is. Noha a munkájából adódóan szinte napi rendszerességgel fordult meg mások otthonaiban, ez a ház különösen kedvére való volt. Nem lesz itt semmi gond az eladással - merengett Claudia, majd a gondolataiból a férfi visszaérkezése zökkentette ki.

- Parancsoljon ~ adta át a papírokat tartalmazó dossziét Chris, majd ő is letelepedett egy fotelbe. - Köszönöm. Tehát a szerződések. Amit tudtam, ráírtam, de most szeretném kiegészíteni. Utána alá kellene írnia mind a kettőt, majd az egyiket visszaadni nekem. A másik a magáé lesz. A közvetítési díjunk négy százalék, ezt a foglalóból szoktuk megkapni. Ha ez megfelel önnek, most is csinálhatjuk eszerint.

A férfi csak bólintott és mosolygott. - Majd ha ezzel végeztünk, készítenék néhány képet, amelyeket felrakunk a netre. Este már meg is nézheti, és ha lenne bármi kérése vagy javaslata a dologgal kapcsolatban, hívjon nyugodtan. Adok egy névjegykártyát... - mondta Claudia, és a táskáját keresve ide-oda forgott, majd rájött, hogy az étkezőben hagyta azt. - ...vagyis majd inkább akkor, ha a táskám közelébe kerülök. Megkérdezhetem, hogy miért adja el a házat?

-

Persze. Kiköltözöm az Államokba, úgy tervezem, hogy a nyár elején. Remélem, addig sikerül lebonyolítanunk az

adásvételt, de ha mégsem, akkor sem fogok kétségbe esni, mert ott úgyis csak bérelni szeretnék majd valamit, egy ennél jóval kisebbet. Azt hiszem, ezzel a mérettel kissé túllőttem a célon annak idején.

-

Értem - mondta a nő, és hirtelen valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerítette hatalmába. - Nem feltétlenül

szoktak ilyen gyorsan gazdát cserélni az ingatlanok, de tavasz lévén most meglehetősen aktív a piac. Ez a ház nagyon szép, az irodánk pedig meglehetősen igényes vevőkörrel dolgozik. Akár még sikerülhet is.

- Remélem - jelentette ki bizakodva a férfi. Megbeszélték még az ingatlan árát, illetve egy-két apróságot, majd Claudia elkészítette a fotókat. - Hamarosan jelentkezem, és ha minden jói megy, legközelebb már egy érdeklődővel jövök - búcsúzott a nő az ajtóban. - Várom! Claudia úgy érezte, mintha Chris még mondani akarna valamit, de aztán mégsem tette. Így végül elbúcsúztak, a nő kilépett a házból, beült az autójába és elhajtott.

- Na, milyen volt a fincsi hangú új ügyfél? - szegezte Claudiának a kérdést Alice köszönés helyett, amint a nő visszaért az irodába.

- Egész kellemes. - Kellemes? Mi az, hogy kellemes? A hangja alapján inkább dögös. És karizmatikus. Biztos vagyok benne, hogy csak úgy árad belőle a nyers férfierő. Hmm... - játszotta túl a szerepét a lány, és láthatóan felettébb jól szórakozott.

- Alice! Elég! - Jól van, befejeztem. De tényleg! Milyen? Mesélj már! - Nem. - Hát jó - sóhajtotta Alice. - Akkor kérem a papírokat és a fotókat - mondta, miközben kinyújtott kézzel várta az anyagot. - Köszi, drágám!

- Semmiség. Cégünk mindig az ön rendelkezésére áll - kuncogott Alice, majd miközben az irodájába igyekezett, hogy elvégezze az új megbízatással kapcsolatos rutinfeladatokat, még folytatta a megkezdett monológot, de abból már Claudia semmit sem hallott.

Claudia is visszatért a megmaradt papírmunkához, de nem volt alkalma alaposan belemélyedni, ugyanis a főnökük, Steve érkezett meg, és minden kétséget kizáróan beszélni óhajtott a társasággal.

- Ezt hallanotok kell! - kezdte, és letelepedett a régen nappaliként funkcionáló, hatalmas irodájának egyik kényelmes karosszékébe. - Bár tizenöt éve vagyok a szakmában, ilyet még nem láttam.

-

Ne csigázz! Mi történt? - kérdezte izgatottan Miranda, az iroda szószólója, miközben feltornázta magát a főnöke

asztalára, hogy aztán ott ülve hallgassa végig a történetet.

- Délelőtt találkoztam azzal az idős hölggyel, akinek a megbízását csak a volt nejem hosszas unszolására vállaltam el. Az az erőszakos nőszemély tudja, hogy csak igényes ingatlanok értékesítését vállaljuk, erre rábeszélt erre...

- Gondolom, biztos pisztolyt tartott, a halántékodhoz, és azt mondta, hogy ha nem vállalod, meghúzza a ravaszt - vágott közbe Claudia, és mosoly bujkált a tekintetében. - Ugyan már Steve! Mintha téged bármikor is érdekeit volna, mit mondanak vagy akarnak mások.

- Ezt most hagyjuk. De egy vacsora mellett szívesen meghallgatnám a véleményed a témával kapcsolatban - vigyorodott el a férfi.

- Felejtsd el! Nem randizom a főnőkkel. - Nagy kár - sóhajtotta Steve. - Na mindegy. Lényeg, hogy a néni háza valóban siralmasan fest. Belül talán még rosszabb, mint kívül. Az épület egyébként a Kinsley Road környékén van, tudjátok, ahol az a sok romhalmaz is. Tehát, körbevezetett, megmutatott mindent, szép lassan, miközben vagy ezer anekdotát elmesélt. Majd miután ezzel végeztünk, bevezetett a nappaliba, leültetett az egyik ősrégi foteljébe, ami csoda, hogy nem tört össze alattam, majd végre rátérhettünk a papírmunkára. A néni felvette a szemüvegét, hogy elolvassa és aláírja a szerződést, de aztán ahelyett, hogy ezt megtette volna, megkérdezte, hogy nem hagynám-e ott neki mindkét példányt, mert szeretné megmutatni a férjének is.

Itt

Steve hatásszünetet tartott, és valami egészen meghatározhatatlan arckifejezéssel tekintett végig a kollegáin, akik

viszont egyáltalán nem értették, hogy mit is vár tőlük tulajdonképpen.

- Igen. És? - érdeklődött Alice, és úgy meredt a főnökére, mintha az nem lenne teljesen normális - A férje nyolc éve meghalt! Ezt a néni volt olyan kedves több ízben is a tudomásomra hozni

az alatt a maximum

negyven perc alatt, amíg ott voltam.

- Hogy mi? - kérdezett vissza Alice. - Meghalt. - Szegény! - Nem ez a lényeg! Hanem, hogy meg akarja beszélni vele! Úgy éreztem magam, mint aki valami bizarr horror paródiába tévedt. Felállt, odament a kandallópárkányhoz, levett róla egy dobozt, visszaült a helyére, az ölébe vette, megsimogatta, majd elmesélte neki, hogy ki vagyok én, és hogy miért jöttem. Majd rám nézett és a világ leghivatalosabb formájában bemutatott a doboznak. Annak a doboznak, amelyben a férje hamvait őrzi... Értitek?! Te jó ég! Még most is kiráz a hideg. Majd elmesélte, hogy ha bármi említésre méltó történik az életében - és mivel ő hetvenkét éves, ez ugyebár nem túl gyakori akkor fogja a férjét, vagyis a dobozt, berakja valami zacskóba, elviszi sétálni a kedvenc parkjukba, és közben megbeszéli vele a dolgot.

- És a férj válaszol? - kérdezte Alice tágra nyílt, csodálkozó szemekkel. - Most viccelsz, ugye? - kérdezett vissza a főnök a lehető legmegvetőbb hangnemben, ami csak ltelt tőle. - Hűha - kapcsolódott be a beszélgetésbe Claudia. - Ez a legszebb dolog, amit valaha hallottam. - Na, ne csináld! - nézett rá hitetlenkedve Steve,

- Én már itt sem vagyok - közölte Dávid, és kimenekült a szobából. - Ez nekem túl sok. - Pedig elgondolkodtató... - mélázott el Miranda. - Érdemes lenne megvizsgálni, hogy... - de nem fejezte be a mondatot. - Mind megőrültetek? - értetlenkedett Steve. - Hát nem fejeztem ki magam elég világosan? Az idős hölgy egy halotthoz beszélt! Ez teljesen abnormális! A fickó meghalt. Kész, vége, pont. Eltávozott, átköltözött az örök vadászmezőkre, ha úgy jobban tetszik, kilehelte a lelkét. Nem beszél, nem szuszog, nincs jelen. Meghalt, elhamvasztották, vége. Megszűnt létezni.

- Ez akkor is szép történet - mondta Claudia. - Hát nem érted? Itt az a lényeg, hogy a néni szerette a férjét. Szerette annyira, hogy még most, a halála után is adjon a véleményére.

- De hát nincs véleménye! - Steve szinte már kiabált. - Jaj, Steve! Ne legyél már ennyire földhöz ragadt! Kit érdekel, hogy beszél-e vagy sem. Nyilván nem beszél. Hiszen halott.

- Persze. Én is ezt mondtam. - De ott van. Jelen van a néni életében. A mindennapjaiban. Mert szerette. És ez talán túlmutat a halálon is. - Hogy mi? - nézett rá a férfi értetlenkedve. - Miért? Szerinted létezik örök, a halálon is túlmutató szerelem? Ugyan már! Én még a saját feleségemmel sem boldogultam. Pedig az a némber még mindig él. Szerinted, ha most nem sikerült, sikerülne később? - kérdezte a férfi, majd elgondolkodott kissé. - Lehet, hogy meg kellene ölnöm?

- Steve! Ez nem erről szól! De talán hagyjuk is! - Egyetértek. Na jó. Meséljetek! Mi volt az új házzal? - Minden rendben. Alice feltette a weboldalunkra, és a jövő héten megjelenik a helyi lapban. - így van - helyeselt Alice büszkén. - Es az új ügyfél valószínűleg meglehetősen vonzó. - Valóban? - húzta Össze a szemöldökeit a férfi. - Bizony. Ugyanis Claudia nem akart beszélni róla - pletykálkodott a lány. - Mit nem hallok kedvesem! De azért ugye hozzám jössz feleségül? - Ugyan már Steve! Hiszen te még mindig nős vagy! - vetette oda Claudia - Már nem, drágám! - mutogatott Steve roppant büszkén a pucér gyűrűsujjára. - Dehogyisnem! Na viszlát. Megyek a lányomért. De azért élveztem a társalgást. - Hát persze! Én is - motyogta Steve, de már csak inkább magának. - Átkozott asszony! Hogy bízhat rám egy ilyen szellem lakta viskót?! - váltott témát hirtelen

- Tessék? - kérdezte Alice. - Semmi, drágám. Nem neked mondtam - legyintett a főnök lemondóan. Este hét körük miközben Claudia és Pearl a vacsora elkészítésével foglalatoskodott, megszólalt a csengő. Anya és lánya szemöldöküket felhúzva, a „Hát ez meg ki lehet?" arckifejezéssel nézett egymásra, majd a kislány kirohant, hogy ajtót nyisson, és a válla fölött még visszakiabált.

- Majd én kinyitom, mami! Pearl Claudia kedvenc barátnőjével, Amyvel tért vissza, aki mindig szívesen látott vendég volt a házban. Nem csak Claudia, de Pearl is nagyon szerette. Időnként, amikor Claudiának dolga akadt, barátnője szívesen vállalta a gyerekfelügyeletet és remekül szórakozott a kislánnyal. Amy a húszas évei végén járt, de a személyiségéből valami elképesztő gyermeki lendület áradt. Az a fajta ember volt, aki szereti az életet: nem elemezte agyon, nem mélyült bele a problémákba, inkább csak élvezte úgy, ahogy jött. Mindig vidám volt és lelkes, valamint remek társaságnak bizonyult. Ezt nyilván a férfiak is érzékelték, ugyanis folyton körülötte lebzseltek. Rendszerint egyszerre többen is.

- Meglepetés! - mosolygott Amy, mikor meglátta a barátnőjét. - Erre volt dolgom, és gondoltam, beugrom meglátogatni titeket.

- Jól tetted! Mindig örülünk neked! - Kérsz egy teát, Amy? - érdeklődött Pearl, aki roppant gondos házigazda tudott lenni, ha akart. Na persze, nem mindig akart, ezt nála leginkább a vendég személye határozta meg. De Amyt nagyon szerette.

- Kösz, kicsim, de inkább egy óriás limonádét kérnék. Egy olyat, amilyet a múltkor készítettél nekem - válaszolta Amy és letelepedett az egyik székre.

- Rendben - indult a kislány a citrom irányába. - Nézzük csak, mit hoztam nektek! - kezdett

el a táskájában kutakodni Amy, mire Pearl azonnal irányt váltott,

visszasietett hozzá és bekukucskált a táskájába, ahonnan Amy egy üveg bort és egy lila fölsőt halászott elő.

-

Melyiket választod, Pearl? - kérdezte huncut mosollyal, miközben az egyik kezében az italt, a másikban pedig a

ruhadarabot tartotta.

Pearl kikapta a kezéből az új topot, és már ráncigálta is le magáról a pólóját, hogy felpróbálhassa az új szerzeményt. Miután belebújt, rohant a tükörhöz, majd vissza, és két csattanós puszit nyomott Amy arcára, miközben megköszönte az ajándékot.

-

Remekül áll! Magamnak is vettem egy ugyanilyet. Nagyon csini vagy! - közölte Amy, és cinkosán rákacsintott a

kislányra.

- Köszi, Amy! - mosolygott barátnőjére Claudia. - Tudod, ugye, hogy elkényezteted?! - Ugyan! Csak egy póló... A kis társaság csevegett, vacsorázott, nagyokat nevetett, majd miután Pearl ágyba

került, a két barátnő takarókat

csavarva maguk köré kiköltözött a teraszra az üveg borral.

- imádom ezt a teraszt •- mondta Amy. - Valami egészen különleges kisugárzása van ennek a helynek. Annyira nyugodt. - Tudom. Én is szeretem - válaszolta Claudia. - Na, mesélj, mi újság Iannel. - Oh, Ian már a múlté. Nekem valahogy túl megfontolt volt, talán inkább hozzád illett volna. De megismerkedtem egy új pasival!

- Ne viccelj, már megint?! Elképesztő. Ezt hogy csinálod? - Hm... - vonta meg vállát Amy és mosolygott. - Azt nem tudom. De a fickó édes. - Kérem a részleteket! - Adamnak hívják. Tegnap egy rikító zöld teáskancsóval állított be, mert szerinte a virág túl kommersz... - Érdekes lelkivilágra utal. - Nekem tetszett. - Ebben biztos voltam. Te is imádod az abszurd dolgokat. - Bizony! - jelentette ki Amy, nem kis büszkeséggel a hangjában. - Na, de te is mesélj! Mi újág? - Hát... Semmi konkrét. Volt egy furcsa álmom. - Ez valóban nem túl konkrét. Halljam! Így hát Claudia elmesélte a fehér pulcsis, vonzó ismeretlen történetét az egyszarvúval, a házzal és a szerelemmel. - Tudod, az volt az egészben a legfurcsább, hogy mintha nem is álom lett volna, inkább egy másik dimenzió. Érted ezt? Annyira valóságos volt, mint amennyire bármely pillanat, amely megtörténik velünk a mindennapokban. Talán kicsit még annál is valóságosabb. És ami még érdekes volt, hogy mintha tudott volna Pearlről. Pedig az álomban nem volt szó a kislányomról.

-

Talán azért, mert csak olyan férfival állnál szóba, aki elfogadja a lányodat. Vagyis... Átfogalmazom! Bármennyire

szerelmes is lennél, ha a fickó nem felel meg az általad támasztott elvárásoknak, amelyek ahhoz kellenek, hogy a lányodnak bemutasd, annak a szerencsétlennek esélye sem lenne. Lehet, hogy te is szenvednél kicsit, de nyilván Pearl az első.

- Persze,

hogy ő! Mi ketten egy kis csomag vagyunk. Van az a reklám, az egyet fizet, kettőt kap. Hát ez is valami

ilyesmi. Tudod, Amy, miután Pearl apja sem viselkedett soha úgy, ahogy az egy megfontolt, felnőtt férfitől elvárható, én már nagyon odafigyelek arra, hogy kivel állok szóba. Meséltem már azt a történetet, amikor Pearl még viszonylag kicsi volt, és az apjával játszott a szobájában?

- Nem tudom, konkrétan melyikre gondolsz, de hallgatom. - Már egy órája voltak a gyerekszobában, amikor bekukkantottam megnézni, mi ez a csönd. Ahogy belépek, mit látok?! A lányom apja a gyereke ágyán fekszik és alszik. A kislányom pedig, ahogy beléptem, lepisszegett, hogy maradjak csendben, mert azt játsszák, hogy apa a varázslók birodalmában jár, és neki az a feladata, hogy őrködjön, nehogy valaki megzavarja az utazást...

- Micsoda?! - Jól hallottad. Rávette a gyereket erre a lehetetlen játékra, miközben ő aludt. - Roppant elkötelezett apa lehetett. - Annyira, hogy nem is szeretném minősíteni. - És te mit csináltál? - Kijöttem, és a fürdőszobában sírtam két percet. Majd vettem két nagy

levegőt, visszamentem a lányomért,

felöltöztettem és beültettem az autóba. Majd visszarohantam, bevittem a konyhai kis rádiót a gyerekszobába, maximumra csavartam a hangerőt és bekapcsoltam. Nesze neked varázslók birodalma! Majd kimentem Pearlhöz, és elvittem a tóhoz kacsákat etetni. Sosem hittem volna, hogy az ember képes ennyire uralkodni magán. Már a rádiót leszámítva. Mert sajnos az elég sovány vigasz volt. Legszívesebben üvöltöztem volna a gyerek apjával, de arra nem volt időm, nem hagyhattam

Pearlt az autóban várakozni. Aztán egy egész kellemes délutánt töltöttünk a parton. Pedig az elején legszívesebben csak dühöngtem volna, de ezt az ember nem teheti meg, ha gyereke van. Muszáj uralkodnia magán. Furcsa, ahogy ez is része az anyaságnak. Pearlre nyilván nem ragaszthatom rá a rossz hangulatomat, így is mindig érzi, ha valami nem stimmel. Valahogy nagyon Össze vagyunk nőve.

- Jaj, drágám! De a rádió jó húzás volt! - Semmi baj. Annak a kapcsolatnak már hál' Istennek vége. Most majd igyekszem jobban odafigyelni, mielőtt bárkibe is beleszeretnék.

- És ez ennyire tudatosan működik? - Persze! Az érzelmi analfabétákat már messziről kiszagolom. Látod? Annyira odafigyeltem, hogy másfél éve senkibe sem szerettem bele - mondta Claudia mosolyogva.

- Bravó,

hölgyem! Öné az első díj! - vihogott Amy. - Egyébként pedig imádom az Öniróniád. Ad a mondandódnak

valami fanyar, de kétségkívül szórakoztató fennhangot.

- Tudom - húzta ki magát Claudia, és úgy tett, mintha roppant elégedett lenne önmagával. - Nem iszunk egy teát? Kezdek fázni.

- Dehogynem! És miután megfőzted, elmesélhetnéd még azt a valamit, amit titkolsz. - Miről beszélsz? - mosolyodott el Claudia. - Na látod, pontosan erről a mosolyról beszélek! Kíváncsi lennék, mi az oka. - Rendben. De ne számíts semmi komolyra! Nagyjából annyira lesz konkrét, mint az álmom. - Nem baj, ismerem már a világaidat. Lehet, hogy elsőre úgy fest, mintha semmi közük nem lenne a valósághoz, viszont a végén mindig kiderül, hogy mégis.

Claudia megfőzte a teát, visszatért a barátnőjéhez, majd beszámolt a jó illatú, új megbízóról.

- Tudod, az a meglepő az egészben, hogy valóban évek óta senki nem keltette fel az érdeklődésem. Nem is találkoztam olyan férfival, aki akárcsak a külsejével megfogott volna. 0 viszont határozottan vonzó... - folytatta Claudia.

- Akkor hát hajrá! - Tessék? - Azt mondom, hogy szerezd meg! - Határozottan nem. Az ilyesmiről

már leszoktam huszonöt évesen. Meg egyébként is, hol maradnak a klasszikus

szerepek?! A modern gondolkodásmódom ellenére én még hiszek ebben!

- Mégis milyen klasszikus szerepekről beszélsz? - Amy úgy tett, mintha fogalma sem lenne arról, amiről a barátnője beszél. - Gondolod, hogy foglalkozik velük bárki is a huszonegyedik században? Én nem szoktam.

- Azt tudom. Én viszont igen. Néha úgy érzem, a férfiaktól már mindent elvettünk, amit lehetett. Aztán csodálkozunk, hogy nem tudunk rájuk felnézni, vagy nem tudjuk Őket tisztelni. Nekem kell ez! Mintha csupa határozatlan, kontúr nélküli árnyék rohangálna a világban. Legalább a hódító szerepét hagyjuk meg nekik, hátha attól újból lesz színük, vagy legalább körvonalaik!

- Kicsit mintha kiábrándult lennél. - Talán azért, mert kicsit az is vagyok. De azért nem komoly a baj. - Ebben bíztam. Szerintem ezt csak te bonyolítod túl. Nincs

a férfiakkal semmi baj! Édesek, csak néha kicsit

határozatlanok. De ha úgy teszel, mintha te lennél a gyenge nő, akit meg kell menteni, azt imádják. Attól erősnek és nélkülözhetetlennek érzik magukat.

- Te ezt így csinálod, Amy? - kérdezte Claudia, mire a barátnője csak sokatmondón mosolygott. - Talán az a baj, hogy én már nem akarok játszmázni! Az embernek egy válás és egy gyerek után már nincs kedve taktikázni.

- Pedig anélkül nem megy! - Attól tartok, neked van igazad. Ugyanakkor azt gondolom, hogy bizonyos esetekben nincs szükség játékra. Én már valami ilyesmire vágyom azzal együtt, hogy a férfi igenis vállaljon felelősséget! Az nem elég, ha csak jogai vannak. És legyen jelen, legyen része az életünknek, hozzá lehessen bújni esténként, nevessünk nagyokat, beszélgessük át az éjszakákat. Legyen inspiráló, ösztönözzön, és késztessen gondolkodásra. Ugyanakkor legyen könnyed és humoros. Tudjon meglepetést szerezni. Lehessen rá számítani. Szeressen és fogadja e! Pearl t Ha mindez együtt lenne, csodákra lennék képes - mélázott el Claudia.

- Kihagytad a szexet! - Legyen őrületes vele a szex! - Apropó, szex. Azt hiszem, rohannom kell. Adam azt ígérte, hogy ma még felugrik. - Ez az Adam nagyon elszánt! - Az, bizony! - énekelte Amy az összes kislányos bájával, majd összeszedegette

a cuccait, megköszönte az estét,

búcsúzóul megölelte barátnőjét, majd távozott.

Az ír kiskocsma, ahol Chris a barátaival ücsörgött, és ami már évek óta törzshelyükké avanzsált, meglehetősen zsúfolt volt a csütörtök este ellenére. Hétvégén gyakorlatilag be sem lehetett férni, talán pont ezért alakították úgy a barátok, hogy mindig csütörtökönként találkozzanak itt. A nyüzsgés és a hangos beszéd túlharsogta a hangfalakból áradó zenét. Róbert, Victor és Christian már a második kör sörüknél tartottak, és Chris New York-i terveiről beszélgettek.

A

fiúk az egyetemről ismerték egymást, és bár életükben, illetve személyiségükben kevés hasonlóság akadt, mégis

nagyszerűen érezték magukat egymás társaságában. Róbert művészettörténetet tanított a helyi iskolák egyikében. Nős volt, két gyermek boldog édesapja. Nem beszélt feleslegesen, és nem volt szokása ítélkezni. Inkább kérdezett vagy hallgatott és

figyelt, de ha megszólalt, arra odafigyeltek az emberek. Meglehetősen határozott személyiség volt, tudta, mit miért tesz, voltak tervei. Valamint volt humorérzéke, ám Victornak más kissé kevésbé. Ő kerttervező mérnökként tevékenykedett, és imádta a munkáját. Egy-egy megbízás alkalmával mindig újra és újra kiteljesedhetett és elveszhetett a növények világában. Ilyenkor rendszerint hetekig valami furcsa álomvilágban szárnyalt, ahonnét úgy kellett a fiúknak visszaráncigálni őt a földre. Victor roppant szórakoztató volt, és talán pont amiatt, ahogy néha teljesen elvesztette a kapcsolatot a materiális világgal. Bár Róbert tanított művészettörténetet, és ő tervezte, hogy öregkorában, amikor a gyerekek már kirepültek a fészekből, a művészek lezserségének életvitelével, teljes egészében a festésnek szentelheti életét, végre megfeledkezve a pontosságról és szervezettségről, mégis Victor volt az álmodozó, a nagy romantikus. Semmit nem tudott a nőkről, hiszen egész más dimenzióból közelített a párkapcsolatokhoz, mint a többi, ha normálisnak nem is mondható, de legalábbis átlagos ember. Folyton szerelmes volt, és sosem értette, miért nem képes egyetlen kapcsolatát sem hosszabb ideig megtartani. Egy művész lelkével imádta a nőket, akiket mindig más és más virágokhoz hasonlított. A fiúk általában nem is a nők neveit jegyezték meg, inkább a növényekét. „Hogy van Frézia? Még mindig a legváltozatosabb színekben pompázik?" Vagy: „Megszelídítetted már azt a vörös nőt? Mi is volt a neve? Mint annak a szúrós bokornak... Sóska borbolya? Tudod, az, aki annyira undok volt. hogy az égvilágon senki nem értette, mit is látsz benne? A fiúk persze roppant mulatságosnak tartották az ilyen és ehhez hasonló párbeszédeket, és főleg Chris mulatott remekül, amikor Róbert Victort faggatta álcázott komolysággal, aki viszont sosem érzékelte a barátja hangából áradó cinizmust. Ennek ellenére természetesen szerették a barátjukat, de a világért sem hagytak volna ki egyetlen jó poént sem. Ilyenkor Victor komoly védőbeszédbe fogott az adott hölgyet illetően, és körömszakadtáig bizonygatta, hogy a barátai nem látják meg a szépséget a dolgok mögött, valamint, hogy az adott nő lelke annyira bonyolult, hogy elsőre ezért nem érthető.

Christian tőzsdeügynök volt, aki már kezdte megunni a huszonéves lányok könnyedségét, és a londoni éjszakai élet kiszámíthatóságát. Egyetlen szerelme évekkel ezelőtt: elhagyta, mert a férfi helyett a hivatását választotta, és Ausztráliában telepedett le, hogy egy tengerbiológiai kutatóintézet megbecsült tagjává váljon. Chrisnek ezt kissé nehezére esett kihevernie, talán ezért is keveredett mindig inkább könnyed és nem túl tartós kalandokba, ahelyett, hogy elkötelezte volna magát. Ám az elmúlt hónapokban folyamatosan valamiféle hiányérzet gyötörte, amelyet nem tudott sem betölteni, sem pedig megmagyarázni. Ezért amikor lehetőség kínálkozott arra, hogy a New York-i tőzsdén is bizonyítsa rátermettségét, úgy döntött, felszámolja angliai életét, eladja a házát, és a tengeren túlra költözik, hátha az ottani élei. kitölti ezt a megmagyarázhatatlan űrt a lelkében. Victor váltig állította, hogy barátjának szerelem kell, amely majd a megfelelő magaslatokba emeli, és megoldás lesz minden bajára. Róbert közel sem volt ennyire konkrét. Ő nem foglalt állást, de a lelke mélyén néha aggódott Chrisért. Tudta, hogy a barátja az a fajta ember, akinek fontosak a gyökerek, és ezek a gyökerek Londonhoz kötik. Az itteni élet ritmusa, hangjai, ízei, meg az eső is Chrishez tartozott. Ugyanakkor Róbert azt is belátta, hogy a Wall Street komoly és egyszeri lehetőség. Csak remélhette, hogy ha a barátjának az az igazi és saját útja, hogy a munkájában teljesedjen ki, akkor talán előbb-utóbb a magánélete is rendeződik. Mert Róbert ismerte már Christ annyira, hogy tudja, a barátja nem az a fajta férfi, aki örömmel éli le az életét egyedül, társ nélkül. Nyilván vannak ilyenek is. Mind emlékeztek még az egyetemről az egyik évfolyamtársukra, aki azóta már szinte tökélyre fejlesztette az agglegény életformát, és ebben olyan kényelmesen lubickolt, hogy az néha valóban irigylésre méltónak tűnt időről időre voltak barátnői, nem is akármilyenek, de a fickó mindben talált valami kivetnivalót, amely talán mindig inkább kifogás volt, mint valódi ok. Tavaly már-már azt hitték, hogy feladja a tudatosan felépített életet, mert talált egy olyan nőt, akibe veszettül beleszeretett, de aztán rájött, hogy ezért le kellene mondania arról a valamiről, ami mindennél előbbre való volt számára: mégpedig az óriási egójáról. Így hát rövid, és ráadásul nem is túl tisztességes úton megszabadult a nőtől, hogy folytassa a sokak számára érthetetlen, bár elsőre talán vonzónak tetsző életformáját.

- Hogy áll a házad eladása? - kérdezte Róbert. - Végleg elvetetted azt a lehetőséget, hogy kiadod?

- Azt igen. Mindenképpen meg akarok szabadulni tőle. Ha majd visszajövök New Yorkból, akkor is inkább majd valami kisebbet szeretnék. Ez túl nagy nekem egyedül.

- Mindannyiunk érdekében remélem, hogy nem leszel mindig egyedül - tette hozzá Victor. - Miért is? Talán a terhedre vagyok? - érdeklődött Chris vigyorogva. - Szó sincs róla - igyekezett Victor sürgősen helyrehozni a vélt elszólást. - Csak szeretném, ha végre egyenesbe kerülne az életed. Mint az enyém. - Koszi, de az én életem teljesen jól van így, ahogy van. - Lemaradtunk valamiről, Victor? - érdeklődött Róbert. - Mitől is olyan tökéletes a te életed? Csak nem valami új növény van a láthatáron, akiről majd az elkövetkezendő három percben bebizonyítod nekünk, hogy életed párja?

- Ez most más, fiúk! - mondta Victor sértődötten, és nem vette észre, hogy a barátai remekül szórakoznak. - Nálad mindig az, ha nem tévedek. Ugye, Chris? - kérdezte Róbert. - Bocs, Victor, de kénytelen vagyok elismerni, hogy ez így igaz - veregette meg barátja vállát Chris. - Megosztod velünk a részleteket?

Victor azonnal megfeledkezett az imént elszenvedett sérelmekről, szembefordult a többiekkel, és teljes lelkesedéssel vetette bele magát az élménybeszámolóba.

- Ha esetleg legközelebb is szóba kerülne az említett hölgy, milyen néven szólíthatjuk? - kérdezte Chris. - Rose-nak - válaszolta Victor. - Le vagyok nyűgözve! Egy hús-vér nő, egy virágról elvezne. Árulj el valamit, kérlek! Csak azért volt érdekes a nő, mert ez a neve, ugye? Mondjuk, ha Summernek hívnák, szóba álltái volna vele? Vagy az még határeset? - érdeklődött Róbert.

Victor nyilvánvalóan újra meg volt sértve, de ez nála szerencsére sosem tartott tovább egy-két percnél. - Majd meglátjátok, fiúk. Ez most tényleg más, mint a többi. - Rendben, haver, úgy legyen - mondta Róbert nem túl nagy lelkesedéssel, majd visszaterelte a beszélgetést Chrisre. - Szóval... a házad. Hogy állsz az eladással? - kérdezte Róbert. - Ma megbíztam a Wood ingatlanirodát az értékesítéssel. - Az nem Stephen Nortoné? - folyt bele a beszélgetésbe Victor, aki már nyilván elfelejtette, hogy épp meg van bántva, és átmenetileg nem áll szóba a barátaival.

- Azt nem tudom - válaszolta Chris. - Hozzám egy sötét hajú, meglehetősen csinos nő jött. - A nőt nem ismerem, de szerintem Steve irodájáról van szó. Annak idején én csináltam Oaktree kertjét - tette hozzá Victor.

- Oaktree? - csodálkozott Róbert. - A ház, ahol az iroda van. - Várj csak! Megnézem a névkártyán! - próbálta előhalászni az említett tárgyat Chris. - De igen, az. - Sötét hajú, meglehetősen csinos nő? - nézett barátjára Róbert érdeklődéssel. - Ja. - Ő miért is érdekes számunkra? - érdeklődött Victor. - Számodra biztos nem az, ugyanis nem egy virágról nevezték el - torkollta le Chris. - És számodra? - forszírozta tovább a dolgot Róbert. - Én kiköltözöm New Yorkba. - Nem ezt kérdeztem. - Nem tudlak követni titeket! - panaszkodott Victor, de a fiúk nem foglalkoztak vele. - És mondd, hány éves lehet ez a nő? - érdeklődött Róbert.

- Úgy harminc körül - vágta rá Chris. - Tehát mégiscsak alaposan megnézted. - Persze, hogy megnéztem. Gyönyörű lány, bár valószínűleg fogalma sincs róla. - Vegyük át ezt még egyszer! - mondta Róbert. - Az jó lesz! - szállt be a beszélgetésbe Victor. - Te észrevettél valakit, aki valószínűleg elmúlt húszéves - folytatta Róbert. - Igen. És ezzel most mire próbálsz utalni? - kérdezte Chris. - Az égvilágon semmire - vonta meg a vállát Róbert. - Csak meg vagyok lepve. Ezt már sem Chris, sem pedig Victor nem kívánta kommentálni, viszont rendeltek

még egy kör sört, és nekiálltak

dartsozni, miközben még ejtettek egy-két szót a New York-i tőzsdéről, az ottani lehetőségekről, valamint Chris új, manhattani lakásáról.

Pár nap múlva Chris és Claudia a Harrow Road-i ház előtt várta, hogy az első érdeklődő befusson a megbeszélt kilenc órás időpontra, de a dolog úgy festett, hogy az illető késik. A férfi felajánlotta, hogy készít egy kávét, amíg várakoznak, így bementek a konyhába, és miközben a fekete készült, beszélgettek. Lehet, hogy külső szemlélő számára a beszélgetés normálisnak hangzott, de Claudia néha azon vette észre magát, hogy olyan dolgokat mond, amelyeket nem is akart. Nem azért, mert túl bizalmas vagy személyes lett volna a párbeszéd, épp ellenkezőleg, csupa jelentéktelen semmiség került szóba. Inkább csak úgy beszélt, mintha zavarban volna, pedig nem volt. De néha, amikor az adott mondat elhagyta a száját, ráébredt, hogy nem is azt akarta mondani, ami végül mégis kicsúszott a száján. így aztán kifejezetten megkönnyebbült, amikor az érdeklődő végre - ugyan fél óra késéssel - megérkezett.

A

férfi nem fáradt azzal, hogy bocsánatot kérjen a késésért, inkább csak berontott a házba. Claudia a rutin adta

magabiztossággal vezette őt végig a helyiségeken. Az antipatikus alak igyekezett mindenbe belekötni. Lehet, hogy valaki azt tanácsolta neki, hogy az ilyen viselkedésmóddal lejjebb tornázhatja az árat, de ez egyrészt nem volt igaz, másrészt Claudiában és Chrisben csak erőteljes ellenérzést váltott ki. Ahogy a férfi a nappali ablakait vizsgálgatta, a háta mögött a házigazda sokatmondó pillantásokat küldözgetett a nő felé, azt jelezvén, hogy ennek a fickónak nemhogy eladni nem akarja a házát, de ha lehetséges, szeretné minél hamarabb az ajtón kívül látni. Ez a közös cinkosság mindkettőjüket megmosolyogtatta.

Ahogy

Claudia próbálta a lehető legrövidebbre fogni mondandóját, Chris csodálattal figyelte őt. A profizmus, a

határozottság és a női finomság egyvelege volt az, ami lenyűgözte a férfit. Szeretett volna odalépni mellé, átölelni a vállát, és közösen megküzdeni az arrogáns vevővel. De mivel ezt jelen szituációban nyilván nem tehette, így inkább csak belefűzött a beszélgetésbe egy-két olyan információt, amit egy házát eladni óhajtó házigazda normális körülmények között biztosan nem mondana. Ezekre Claudia is felkapta a fejét, és csodálkozva figyelt. Ilyen volt például a történet a kertben télen talált lábnyomokról, amelyek a kerítésként funkcionáló sűrű növényzet irányából indultak és a medencéig vezettek, és amelyek eredetét azóta sem sikerült kideríteni. Chris ilyen és ehhez hasonló próbálkozásai, amivel a vevőt próbálta elrémiszteni, egyértelműen arra utaltak, hogy a környék nem feltétlenül annyira biztonságos, mint azt sokan gondolják, különösen nem gyerekekkel.

Amint ezáltal a gyerekekre terelődött a szó, az érdeklődő a környékbeli iskolákról kezdett kérdezősködni. Claudia és Chris némileg tanácstalanul nézett egymásra. Claudia, egyrészt a munkájából, másrészt a személyes tapasztalataiból adódóan kezdte aztán sorolni a környékbeli tanintézmények nevét, illetve adott egy rövid összefoglalót az iskolák filozófiájáról

-

Ez mind rendben van, de engem az érdekel leginkább, hogy melyik a legdrágább és legszínvonalasabb iskola a

környéken, ami elérhető távolságon belül van - kérdezte az érdeklődő.

- Az a üreenfield Iskola - válaszolta a nő.

- És mit tudunk a Greenfield iskoláról? - folytatta a kérdezősködést az ügyfél. - Én sajnos nem sokat. Northwoodban ez a legjobb hírű iskola, kiváló tanárokkal. Az oktatási tervük figyelembe veszi az egyéni adottságokat, a humán vagy reál beállítottságot, majd eszerint csoportosítják a gyerekeket. Ahogy hallottam, kiváló a művészettörténet, illetve a kapcsolódó tárgyak oktatása - válaszolta a nő. - Magam is fontolgatom, hogy átíratom oda a lányom.

Tehát anya - gondolta Chris. Egy érett és gyönyörű nő, egy gyermekkel. Furcsa. Leginkább az, hogy az utóbbi tény nem zavarta őt. Hasonló esetben, amint ez kiderült, ő hátat fordított és örökre befejezettnek tekintette a dolgot. De most nem állt szándékában elszaladni, sőt, nagyon is maradni akart. Az, hogy Claudia férjnél lehet, fel sem merült benne.

- A művészettörténet tanár jó volt de már nincs az intézményben. Ahogy hallottam a fickó kapott valami ösztöndíjat és jelenleg külföldön dolgozik. Emellett pedig szinte lehetetlen oda bejutni, hacsak a gyerekek nem ott kezdték az iskolát, de még akkor is rendkívül erős a felvételi - hazudott szemrebbenés nélkül Chris.

- Hát, akkor attól tartok, a maga gyereke sem fog odajárni, angyalom - fordult Claudiához a vevő. A nőnek egy pillanatra óriásira nyíltak a szemei a nyilvánvalóan lekezelő stílustól, és egy percig azt fontolgatta, hogy kikéri magának ezt a hangnemet, de aztán szerencsére ezt Chris tette meg helyette, amiért Claudia nagyon hálás volt.

- Kérem, ne szólítsa „angyalomnak" a hölgyet! Végül is, ha nem tévedek, épp egy hivatalos ügylet lebonyolításának kellős közepén tartunk, és nem a helyi kocsmában szolgál fel önnek sört - mondta Chris, mire Claudia ajka egy hangtalan köszönömöt formált.

- Ne vegye ennyire a szívére! - legyintett az ügyfél. - Rendben. Jelentkezni fogok, amennyiben érdekel a dolog, bár, ahogy mondtam, egy-két átalakításra, illetve felújításra mindenképpen szükség lenne itt, amely véleményem szerint komolyan befolyásolja az árat.

Ahogy Chris becsukta az ajtót a kellemetlen figura mögött, mindketten fellélegeztek. - Ez borzalmas volt. Ennek nem vagyok hajlandó eladni a házamat! Akkor sem, ha ő az egyetlen érdeklődő - szakadt ki Chrísből.

Claudia még mindig nem jutott szóhoz a döbbenettől, csak bólogatott a megjegyzés hallatán. - Ritkán van dolgom ennyire szörnyű alakokkal. Elnézést! A telefonba egész emberinek tűnt - mentegetőzött Claudia. - Nem az Ön hibája! - Azért kösz, hogy megvédett! - Szóra sem érdemes. Legszívesebben azonnal kidobtam volna a házból. - Az talán túlzás lett volna - mosolyodott el a nő. - És mondja, honnan tud ennyit a Greenfield suliról? - Egy barátom tanít ott. Ő az a bizonyos művészettörténet tanár, akiről hallott, és aki természetesen nem ment külföldre ösztöndíjjal - vigyorgott Chris.

- Ravasz trükk volt! - Köszönöm. Igyekeztem megtenni, ami tőlem telt. - Azt észrevettem. De kérem, meséljen még az iskoláról! - Fordítsuk meg a dolgot! - ajánlotta a férfi. - Beszélek a barátommal, és megpróbálom elintézni, hogy találkozhasson egy kompetens pedagógussal, aki megválaszolja az Összes kérdését.

- Igazán hálás lennék. Köszönöm. - Még ne mondjon köszönetet! Egyelőre nem tettem semmit. Hány éves a kislánya? Hát, gondolta Claudia, nemsokára kiderül, hogyan viszonyul a férfi a gyerekkérdéshez. Meg mert volna esküdni rá, hogy Chris vonzódik hozzá, de azt, hogy mennyire, nem tudhatta. Tapasztalatai alapján a férfiak nem szeretik bonyolítani a

helyzetüket egy egyedülálló anyával. Úgy kevesebb a móka, ellenben több a kötöttség. Ezért általában vagy azonnal elrohannak, vagy ha maradnak, akkor elfogadják azokat a ki nem mondott szabályokat, miszerint a gyerekes anyákkal illik tisztességesen bánni. De hát ez természetesen a szituációból is fakad. Hiszen ha az adott férfi felvállal egy olyan kapcsolatot, ahol a másiknak gyereke van, akkor az nyilván mutat egyfajta elkötelezettséget a kapcsolat, illetve az adott nő irányába. Claudia ezért volt kíváncsi Chris reakciójára. Két lehetőség volt. Az egyik, hogy a férfi ezentúl kizárólag a leghivatalosabb oldalát mutatja majd a nő felé, a másik pedig, hogy folytatódik ez az egyenlőre nem pontosan definiálható valami, ami kettőjük között vibrált.

- Hétéves a lányom. Pearl a neve - mondta a nő. - Értem. Akkor próbáljuk meg Pearlt bejuttatni a Greenfield iskolába! - mosolygott Chris. Ennyiben maradtak tehát. Claudia hagyta, hogy Chris kikísérje az autójáig, bár amikor a férfi a kezével az arca felé közelített, nem igen tudta mire vélni a dolgot. Aztán kiderült, hogy a férfi csak valami szöszmöszt szedett le a válláról.

Ahogy

Claudia elhajtott, a férfi még ácsorgott pár percig a kocsifelhajtón, és csak jól érezte magát. Nem akarta

elemezni, ízekre szedni vagy megérteni, ami történik vele, csak hagyta, hogy a jóleső érzés felvidítsa. Végül is minden a legnagyobb rendben volt.

Claudia vezetés közben eltűnődött azon, hogy a férfi miért segít neki. Valódi érdeklődés lenne ez a részéről, vagy csak szimpla jóindulat? Évek óta nem volt hasonló helyzetben, és úgy érezte, nem képes megfelelően értékelni a helyzetet. Ennyire kijött volna a gyakorlatból? Csak Ő képzeli be magának, hogy a férfi érdeklődést mutat iránta, vagy valóban így lenne? Lehet, hogy már elfelejtette venni a jeleket? És ha Chris valóban vonzódik hozzá, akkor az csak amolyan baráti szimpátia, ami neki, mint embernek szól, vagy olyan érdeklődés, amit a férfiak az ellenkező nem irányába tanúsítanak?

Másnap az irodában Claudiát az az üzenet fogadta, hogy a Greenfield Iskola igazgatója örömmel válaszol Pearl és kedves mamája összes kérdésére egy személyes találkozó alkalmával.

- Itt a cetlid - közölte Alice, majd átadta a papírdarabot a nőnek. - Rajta van az igazgató személyes elérhetősége. - Köszönöm, Alice - mondta Claudia. - Árulj el valamit! Mi köze a jó pasinak, Christian Rogersnek ehhez az egész iskolaügyhöz? - érdeklődött Alice. - A tegnapi házmutatás alkalmával az egyik érdeklődő kérdezett rá a környékbeli iskolákra, melynek kapcsán kiderült, hogy Christian egyik barátja a Greenfieldben tanít, és talán hajlandó nekem és Pearlnek segíteni.

- Értem. Hát ez gyors volt. A fickó nagyon elszánt lehet - vigyorgott Alice. - Elszánt? - kérdezett vissza Claudia. - Mégis mire? - Természetesen rád, kedvesem! - válaszolta a lány magától értetődő természetességgel, majd hátat fordított és kivonult a konyhába.

Valóban az lenne? - mélázott el Claudia. Neki csak egy kedves gesztusnak tűnt. Hasonló esetben ő is szívesen segített volna. Na persze nem mindenkinek... Annak az undok fickónak például, aki előző nap a házat megnézte, annak biztos nem. De azért a tény, hogy Chris valóban megtartotta, amit ígért, ráadásul az, hogy ilyen gyorsan tett is az ügy érdekében, jó érzéssel töltötte ei a nőt.

Az

újonnan szerzett információt kihasználva Claudia azonnal tárcsázta a megadott számot, hogy beszéljen az

igazgatóval. A hangjából idősebbnek ítélt úr roppant segítőkész és barátságos volt, amelyből a nő azt a következtetést vonta le, hogy Chris nemcsak, hogy kiderítette barátjától ezt az elérhetőséget, de megkérte, hogy beszéljen is az érdekében a főnökével. Ez talán már valóban egy kicsit több volt annál, mint amit az ember csak úgy kedvességből megtesz valakinek. Claudiának pár percen belül volt egy lefixált időpontja a Greenfield iskola igazgatójával a következő hétre. Ez gyorsan ment gondolta elégedetten, majd Christ tárcsázta, hogy megköszönje a segítséget.

- Christian Rogers - szólt bele a telefonba a férfi.

-

Claudia Berger - mutatkozott be a nő is. - Megkaptam az üzenetét, és szeretném megköszönni, hogy szólt az

érdekemben. Ráadásul ilyen gyorsan.

- Nagyon szívesen! A többi már Pearlön múlik. Örülök, hogy segíthettem - mondta a férfi. - Ez valóban sokat jelent nekünk. Hogyan hálálhatnám meg? - kérdezte Claudia, majd amint ezt kimondta, vágott egy furcsa grimaszt, amely valami olyasmi volt, mintha azt kérdezte volna magától: „ezt most mégis miért mondtam?" Nem, ezt nem is én mondtam, hanem valaki más, aki bennem lakik, és aki egy pillanatra kikerült az irányításom alól - gondolta a nő. Ez a kérdés durván provokatív. Jaj, de kínos. Ezt nem akartam. Vagyis nem így akartam. Mi lesz ebből?

- Hát, ha már így rákérdezett, és nem veszi tolakodásnak, szívesen főznék magának vacsorát. Ha igent mondana, azt betudhatnánk köszönet gyanánt. És ha már itt tartunk, nem bánná, ha tegeződnénk? Utálnék magázódva vacsorázni.

Claudia egy pillanatig habozott, különösen azért, mert a meghívás minden kétséget kizáróan a férfi lakására szólt. De végül aztán beleegyezett.

- Ez talán még belefér - válaszolta Claudia. - És persze, hogy tegeződhetünk. - Nagyszerű. Mit szólna a péntekhez? Úgy nyolc óra magasságában? - Igen, azt hiszem, meg tudom oldani. Majd megkérem a barátnőmet, hogy vigyázzon Pearlre. - Rendben. Annak pedig, hogy az én házamban leszünk, az az egyszerű oka, hogy imádok

főzni. De ha úgy

biztonságosabbnak érzed, felőlem ehetünk máshol is - próbálta Chris meghagyni a nőnek a döntés jogát.

- Szívesen vacsorázom nálad - jelentette ki Claudia, talán egy leheletnyit gyorsabban, mint szerette volna. Miután letették a telefont, Claudia Amyt tárcsázta. Közben kikukucskált az irodájából, hogy megbizonyosodjék arról, a főnöke még nem érkezett meg, és nem veszi zokon, hogy fél órája csak telefonál, és még bele sem nézett az aznapi munkájába. Bár Steve elsősorban eredményorientált volt, és hagyta, hogy a beosztottai a maguk ritmusában dolgozzanak.

A visongó Amyt úgy kellett lecsillapítani, amikor Claudia elmesélte neki a pénteki vacsorameghívást, és megkérte, hogy legyen Pearllel aznap este.

- De hiszen ez egy igazi randi! - mondta lelkesen a lány. - Én inkább csak egy egyszerű vacsorának nevezném. - Hívd, ahogy akarod. Ez akkor is randi. Egyébként pedig mi a baj a randival? - kérdezte a lány. - Semmi. Csak nem szeretem ezt a szót. Mintha kötelezne valamire. Ha nem mondom ki, az olyan, mintha sokkal több szabad terem vagy döntési jogom lenne - felelte a nő.

- Te tudod. Én imádok randizni! Nem szoktam úgy érezni, hogy ezáltal csökkenne a szabad döntési jogom. De mindegy is, lényeg az, hogy meghívott. Örülök! Pénteken munka után megyek hozzátok. Nem kell valami kölcsön? A minap vettem egy cuki, fekete harisnyatartót. Harisnyám is van hozzá! - kuncogott a lány. - Adamre egészen különleges hatással volt, én ilyet még nem tapasztaltam. Pedig elhiheted, láttam már egy s mást. Ez az egyébként visszahúzódó pasi... ~ kezdte volna a lány az alapos élménybeszámoló taglalását, de Claudia közbeszólt.

- Amy! Kérlek, ne részletezd! - szólt rá barátnőjére. - Csak vacsorázni fogunk! Egyébként pedig a harisnyatartó nem egy első vacsorás ruhadarab...

- Jól van, na. Csak gondoltam, hátha ... - Nem, köszi. - Értem. Akkor pénteken találkozunk! - Amy! - Tessék? - Köszönöm, hogy átjössz és vigyázol a lányomra! - hálálkodott Claudia. - Ne viccelj! Bármikor nagyon szívesen. Tudod, hogy imádom.

- Tudom. De tényleg hálás vagyok, hogy ennyit segítesz. - Pénteken találkozunk. - búcsúzott a lány. - Igen, pénteken. Pearl péntek délután már alig várta, hogy Amy megérkezzen. A lány mindig kitalált valami izgalmas programot, amivel nagyszerűen eltölthették az estét. Legutóbb például Amy új, gipszöntéshez használatos sablonokat hozott magával, amelyeket azonnal ki is próbáltak. A megkötött formákat kifestették, majd a hátukra mágnest ragasztva hűtő mágneseket készítettek maguknak, illetve Pearl barátnőinek. Máskor gyöngyöt fűztek, vagy festettek. Amy nagyon tehetségesen rajzolt, és a kislány kérésére őt is szívesen tanítgatta.

Pearl

ezen a délutánon Claudiával muffint sütött, és amint úgy öt óra felé Amy megérkezett, a kislány büszkén

mutogatta neki a süteményeket.

Nagyon ügyesek vagytok! - álmélkodott Amy, és azonnal meg kellett kóstolnia egyet. Közvetlenül utána pedig még egyet. - Hmm. Ez valóban isteni!

- Majdnem az egészet egyedül csináltam! - lelkesedett Pearl. - így igaz - helyesett mosolyogva Claudia. - Én csak a mennyiségeknél

segítettem, a többit valóban Pearl csinálta -

folytatta a nő, miközben megsimogatta a kislánya fejét.

- Akkor hát, kicsim, hagyjuk a mamit készülődni, mi pedig találjunk ki magunknak valami jó kis szórakozást. - Azért három órára nincs szükségem ahhoz, hogy elkészüljek - nézett Claudia a barátnőjére. Amy ránézett az órájára. - Hát igen, talán valóban egy kicsit korán van még. Mindenesetre, ha gondolod, ülj be egy kád habos, illatos forró vízbe, mi addig elpakolunk itt. Ugye, drágám? - nézett Amy Pearlre, aki pedig a leghatározottabban bólogatott.

- Mit fogsz felvenni, mami? - kérdezte a kislány. - Tényleg mami, mit fogsz felvenni? - ismételte meg a kérdést Amy is. - Még nem tudom lányok. Majd kitalálom - mondta Claudia - Tarts nekünk divatbemutatót! - kérte Pearl. - Tessék? - kérdezte az anyja. - Valóban! Ez remek ötlet! - erősítette meg Amy. - És mi majd eldöntjük, hogy melyik a legcsinosabb, és azt viseld este! - javasolta a kislány. Claudia egy kicsit húzódzkodott, de aztán beleegyezett, hogy fürdés után együtt válasszák ki a ruháját. Addig is, amíg a lányok elpakoltak a konyhában, ő a jelenleg olvasott könyvével bevonult a fürdőszobába, hogy úgy tegyen, ahogy Amy javasolta. Majd mikor már elege volt az aromákból, a habból és a könyvből, valamint az ujjai is majdnem ráncosra áztak, befejezte a fürdést, belebújt piros fürdőköpenyébe és csatlakozott a lányokhoz a nappaliban.

- Szerintem ebben menj! - nevetett Amy. - És ügyelj arra, hogy a hosszú combjaid időnként villanjanak ki a köntösből. Tudod, csak a nyomaték kedvéért...

- Remek ötlet! Köszönöm a tanácsot, a köntös nyert. Viszontlátásra! - felelte Claudia. - Mamiiii! Neee! - tiltakozott Pearl, aki egy pillanatig nem tudta mire vélni az imént lezajlott párbeszédet, majd amikor a két nő arckifejezéséből látta, hogy csak vicceltek, ő is nevetni kezdett.

- Na jól van, nézek valami rendes ruhát - közölte Claudia és kiment a gardróbba. Amy odament a DVD-lejátszóhoz, kiválasztott valami igazán pörgős zenét, berakta és elindította. Nemsokára Claudia is előkeveredett az első variációban, amit a lányok pillanatok alatt leszavaztak. így következhetett a második, majd a harmadik ruhaköltemény, amelyeket túl hétköznapinak, illetve egyszínűnek véltek. A többiben is sorra találtak valami kifogásolnivalót,

amelynek határozottan hangot is adtak. Claudia pedig csak mosolygott magában, ahogy figyelte lányát és barátnőjét, amint a nappali kanapéján ücsörögve, egymást túlkiabálva véleményezték az adott összeállítást.

- Hagyd már ezeket a nadrágokat! - mondta Amy! - A nadrág nem elég nőies. Szoknyában menj! - Szerintem is - tette hozzá komoly hangon Pearl, egy hétéves összes szakértelmével. - Értettem - mondta Claudia olyan hangsúllyal, mintha parancsnak engedelmeskedne, majd újra eltűnt a gardróbban. Mikor visszatért egy rövid szoknyában és egy szűk felsőben, úgy tűnt, a lányok végre elégedettek. - Hála Istennek! - játszotta a megkönnyebbültet a nő. - Már kezdtem kifogyni az ötletekből. - Ez dögös! - jelentette ki Amy. - Nagyon csinos vagy, mami! - erősítette meg Pearl is. - Köszönöm. Már csak cipőt kell keresnem. A fekete, bokapántosjó lesz? - Az a nagyon magas sarkú? Tökéletes. Majd ücsöröghetsz benne, a heverőre felhúzott lábakkal, mint egy szexistennő. - Mi az a szexistennő? - kérdezte a kislány. - Majd tíz év múlva elmagyarázzuk - mondta Amy. - Megyek sminkelni, és feltűzöm a hajam - közölte Claudia. Amy odahajolt Pearlhöz, mindkét kezével befogta a kislány füleit, majd így szólt: - Ne merészeld! Hagyd kibontva! A pasik imádják a kibontott hajat. A fejükben ez valahogy Összefügg a szexszel. A te derékig érő, sötét hajad pedig egyenesen erotikus. Különösen attól, amint elképzelik, ahogy beletúrnak. És egyébként is, nem egy üzleti tárgyalásra mész, könyörgöm!

- Értem. Öltözzek nőnek. - Igen! És viselkedj is úgy! Nyugodtan engedd el magad! A lányod rendben lesz velem, te pedig csak érezd jól magad! - Rendben, De most már elveheted a kezed. - Jaj, bocs - kapta el a kezét Amy Pearl füléről, aki kicsit sértődöttnek tűnt az előbbi atrocitás miatt. Miután Claudia elkészült, és a lányok jóváhagyását is megkapta, indulni készült. Megpuszilta a lányát, aki már

a

kádban ült, majd elbúcsúzott Árnytól is.

- Figyelj! Tudom, hogy csak vacsorázni mész, de azért fogadj meg egykét jó tanácsot! Akár egyetértesz velem, akár nem, a férfiak ösztönlények. Hiába tűnnek roppant intellektuálisnak vagy civilizáltnak, nem azok, ezt nyugodtan hidd el nekem! Egy combfix, egy vörösre festett száj, egy csipkés bugyi, egy kellemes illat vagy egy gyengéd mozdulat teljesen megbabonázza őket. Mint ahogy bizonyos dolgok minket is. De ez nem baj, csak tudd, hogy így van. Egy randin a legkevésbé sem a fejükkel gondolkoznak. És miért baj, hogy a nőt is látják bennünk, és nem csak az egyéb szerepeinket? Ha úgy adódik, élj nyugodtan a comb kivillantos trükkel!

- Hogy mivel?! ~ Tudod, amikor valamiért fel kell nyúlni és a szoknyád kicsit feljebb csúszik, Lehet, hogy a mozdulatot magát nem is tudatosítják magukban, de az élmény rögzül a fejükben. És hat rájuk.

- Köszi, Amy! Majd igyekszem szem előtt tartani mindezt. De azt hiszem, most már inkább megyek. - Érezd jól magad! - Úgy lesz. Ahogy Claudia leparkolt Chris háza előtt, még mindig Amy szavai kavarogtak a fejében. Főleg a combos trükk. Na persze! - gondolta. De aztán az is megfordult a fejében, hogy mi van akkor, ha a barátnőjének van igaza, és a férfiak valóban inkább ösztönlények, mint megfontolt, tudatos teremtményei a világnak. Nem tudta eldönteni, hogy Amy tud ennyire sokat a férfiakról, és őt felejtették-e el informálni az évek során arról, hogyan is működik az ellenkező nem, avagy a barátnője egyszerűsíti le a férfiak működését ennyire, és becsüli le az ésszerűségüket. Vajon neki, Claudiának van igaza, hogy az

ellenkező nem jeles képviselői átlátnak a szitán, és csak jót nevetnek magukban az időközönként bevetett női ravaszságokon? Bár, ha számba vette Amy és saját „referenciáit" a témával kapcsolatban, be kelleti látnia, hogy Amy az, aki több sikert könyvelhet el ezen a téren.

Mikor

a nő kiszállt a kocsijából, Chris már az ajtóban várta. Annyi férfias vonzerő áradt belőle, hogy Claudiának

nehezére esett nem mondani semmit. És a feneke, amikor megfordult, hát az valami eszeveszettül szexis volt... Hűha! Lehet, hogy Amynek mégis igaza van, és mi mind tényleg kizárólag ösztönlények vagyunk? Pokolba az ép ésszel! Teret a hormonoknak! Hadd működjenek, hadd reagáljanak a látványra, illatokra, mozdulatokra, hanglejtésekre! Jaj, Istenem! gondolta a nő. Már most ilyeneken agyalok, pedig még be sem mentem a házba!

De nyilvánvalóan ennek pillanatokon belül eljött az ideje. - Le vagyok nyűgözve! - mondta a nő, ahogy körbepillantott a nappaliban. Kevés férfinak volt érzéke ahhoz, hogy a saját otthonát barátságossá

és hangulatossá varázsolja. A kandallóban

ropogott a tűz, mely egyszerre hatott a nő több érzékszervére is. A kellemes melegség, a fahasábok ropogása, valamint a tűznek az a legkevésbé sem meghatározható illata lengte körül őket. Itt-ott még világított egy-két gyertya, valamint olyan zene szólt, amelyet Claudia még sosem hallott, de határozottan hangulatosnak találta.

- Ez volt a cél - vigyorgott Chris. Egyéb, hasonló esetben egy ilyen

megjegyzést kísérő vigyor, valamint a nyilvánvaló előkészület láttán Claudia

valószínűleg azonnal elmenekült volna, de jelen pillanatban ez volt az utolsó, ami eszébe jutott. Talán mert nem érezte mesterkéltnek a dolgot. Inkább úgy tűnt, ez mind valahogy a férfihez tartozik, és nem valami erőltetett buzgólkodás, amely kizárólag arra hivatott, hogy őt elkápráztassa.

- Bort? - kérdezte Chris. - Igen. Köszönöm. A vacsora, amely a férfi szakácsművészetét dicsérte, kitűnő volt. Az este tiszteletére Chris elpakolta a rengeteg, oda nem illő apróságot az étkezőasztalról, leszámítva az iránytűt.

- Erre miért van szükség? - kérdezte a nő, az ominózus tárgyra mutatva. - Vitorlázom, ahhoz kell. Bár manapság már nem igazán használjuk.

A hajókban ott van a beépítet iránytű, vagyis

kompasz. Amióta létezik GPS, már a kompasz is leginkább csak ellenőrzésre szolgál, vagy arra, hogy ha bármely oknál fogva gond lenne a műholdas összeköttetéssel. Ezt az iránytűt még a nagybátyámtól kaptam, amikor elkezdtem vitorlázni. Azt mondta, azért adja, hogy mindig tudjam, merre van haza. Az öreg fickó nem volt egy érzelgős fajta, ezért nem is ragozta túl a témát, inkább, miután közölte ezt, megveregette a hátam és meghívott ebédelni. Azóta őrzöm ezt az iránytűt. Bármikor, ha kimegyek a vízre, magammal viszem, amolyan kabala gyanánt Most is azért van itt, mert a jövő hétre megbeszéltünk a fiúkkal egy vitorlázást. Ha gondolod, és van kedved, tarts velünk?

- Köszönöm, meggondolom - hárította el egyelőre Claudia a meghívást. Vacsora után, miközben betelepedtek a nappaliba, Chris épp az unokaöccséről

mesélt, melynek kapcsán felmerült

Pearl is. Claudia nem akarta részletezni a válását, így elintézte annyival, hogy túl fiatalon ment férjhez és szült gyereket, amikor még szinte fogalma sem volt arról, mit is akar az élettől, egy társtól, vagy akár saját magától. Aztán, elmondása szerint, ahogy ez egyre jobban körvonalazódott, úgy kezdték el mindketten felismerni, hogy tulajdonképpen semmi keresnivalójuk egymás mellett.

- És milyen a kislányod? - Meglehetősen határozott jellem. - Akár az anyja? - kérdezett vissza Chris.

- Tulajdonképpen igen, de az apjára is hasonlít. Amy szokta kérdezni tőlem, amikor dühöngök Pearl makacssága miatt, hogy ilyen génekkel mégis mire számítottam?! Tudod, ha Pearl egyszer valamit a fejébe vesz, attól nem tágít. Még alig volt hároméves, amikor a szájfényeket el kellett dugdosni előle a házban, mert ha megkaparintott egyet, többé nem lehetett visszaszerezni. Állt a tükör előtt és kenegette a kis száját, ami persze csillogott-villogott. Egy hároméves esetében ezt kissé túlzásnak tartottam, annak ellenére, hogy lány, és nyilván már ebben a korban kialakulnak a későbbi viselkedésmintái. A nagyobb baj inkább az volt, hogy bárhova ment, elkérte másokét is, majd nem lehetett tőle visszaszerezni. Mostanában ugyanez a helyzet az éppen kedvenc dolgokkal. Rájuk szokik, és el kell telnie bizonyos időnek, hogy ne érdekelje, de addig az égvilágon semmi más nem tereli el a figyelmét. A későbbiekben nagyon oda keli majd figyelnem a drogokra! - mondta Claudia inkább viccesen, mint komolyan.

- Akkor jól dugd el a házban! - válaszolta Chris, és ezen mindketten jót nevettek. Bár valójában a férfi egy percig sem hitte, hogy Claudia az a fajta nő, akivel az ilyen viccelődés helyénvaló volna. Egyegy hasonló megjegyzés talán megállta a helyét a huszonévesekkel való könnyed flörtöknél, de nem most. Chris, ahogy ezt felismerte, kezdte belátni, hogy ez a nő teljesen más hatással van rá, mint az eddigi lányok általában, és ezzel - még ha nem is volt rémisztő - egyelőre nem tudott mit kezdeni. Claudiát muszáj volt komolyan venni! Áradt belőle egyfajta elegancia, barátságos volt, de kissé távolságtartó is. Ha az ember eldöntötte, hogy szeretni fogja, imádni kellett, tisztelni és becsülni! És tilos volt megbántani!

Beszélgettek Róbertről és Victorról, valamint Claudia mesélt Amyről. Chris konkrét történeteket idézett fel a fiúkkal együtt töltött időkről, Claudia, Amyt leszámítva, inkább általánosan jellemezte a többi barátját, vagy talán magát a kapcsolatot.

- Számomra minden barátságnak megvannak a maga szabályai - kezdte a nő. - Régen észre sem vettem, és talán néha szenvedtem attól, ahogy működött, vagy épp nem. De ma már tudom, hogy mindegyiknek megvan a maga koreográfiája, amelyet ha nem tartok be, csak hallgatást kapok cserébe. Van, ahol nem beszélhetek a spiritualitásról, mert nem értenék meg. Van, ahol kénytelen vagyok beismerni a saját hibáimat, hogy cserébe őszinteséget kapjak. Van, ahol megértésre találok, de új információkra nem. Van, ahol minden egyes beszélgetésbe olyan értékek szövődnek, amelyeket igazi kincsként kezelhetek, és amelyek megerősítenek, vagy inspirálnak a továbbiakban. Van, ahol lehet együtt gondolkodni. Van. ahol elfogadnak úgy, ahogy vagyok, minden hibámmal és értékemmel együtt. Van, ahol a nőiességem nyer igazolást akkor is, ha épp rettentő fáradt vagy megviselt vagyok. Van, ahol a hűség és az együtt eltöltött évek számítanak. Van, ahol mindig egy kicsit tovább kell gondolnom a dolgokat, mert nem kapom meg a kész válaszokat előre. Van olyan, amely abszolút időszakos és karmikus. Kizárólag akkor beszélünk és találkozunk, ha dolgunk van egymással. Van olyan, ahol leginkább Önmagam lehetek. Mind, mind egy drágakő. Egy-egy apró kincs. Érdekes és értékes emberi kapcsolatok. Mindegyiknek más helye és más szerepe van az életemben. Néha elégek bennük, függök tőlük, nem létezhetek nélkülük. Néha még így sincs kit felhívni. Talán mert bár barátságok, nem pótolhatják bizonyos hiányzó részleteit az életemnek. De hiszen nem is ez a szerepük...

- Hűha - mondta Chris. - Ez szép volt! Nagyon szép. És nagyon érzékeny is. - Örülök, hogy tetszett - mondta a nő egy huncut mosollyal a szája szegletében, akarattal túljátszva a szerepét, majd úgy ítélte, ideje könnyedebb vizekre evezni. - Szétnézhetek a könyvespolcodon? - kérdezte, de már állt is fel, hogy odamenjen az említett bútorhoz, majd akkurátusan végigfutatta pillantását a könyveken.

Örömmel konstatálta, hogy a férfi könyvtárában akad egy-két olyan darab, amely neki is megvolt otthon. Talált a férfi munkájával, illetve hobbijával kapcsolatosakat , egy-két filozófiai jellegűt, gyöngyszemeket a nagyoktól, valamint olyan kötet is, amelyet szívesen elolvasott volna. Miközben mazsolázott a könyvek között, örömmel osztotta meg Chrisszel az ide vonatkozó gondolatait.

Aztán meglátta azt a bizonyos könyvet a legfelső polcon,

amelyet hetek óta kutatott az antikvárium polcain, eddig

sikertelenül, és amelyhez most nyújtózkodnia kellett, hogy elérje. Talán félig tudatosan, félig tudattalanul felnyúlt a könyvért, melynek hatására rövid szoknyája feljebb csúszott. Ekkor átfutott a fején, hogy ha most megkérdezné bárki is, miként függ össze az erotika a könyvek szeretetével, ő valószínűleg azt válaszolná, hogy így.

Hirtelen hátra kapta a fejét, elfogva ezzel Chris tekintetét, amint őt figyelte. A férfi a földön ült, egyik lábát felhúzva, átkarolva, és csak nézte őt. Nem egy vadászó hím pillantásával, nem is az éhes férfiéval. Inkább amolyan kissé magába révedt, kissé félrehúzódva figyelő és hallgató, tanulmányozó tekintettel. És a szemei... Azok a sötét szemek, amelyek nyilván sok nőt tartottak már a hatásuk alatt, mosolyogtak. Azt üzenték: „örülök, hogy itt vagy". A nő pedig örült, hogy itt lehetett.

Chris

feltápászkodott és levette azt a bizonyos Fallaci-könyvet a polcról, majd Claudia felé nyújtotta. A nő

megköszönte, letelepedett vele a földre és nézegetni kezdte. Átfutotta az írást a hátsó borítón, beleolvasott az elejébe. A férfi pedig csak ült mellette némán, és figyelte azt a gyermeki lelkesedést, azt a tiszteletet, amit Claudia nyilvánvalóan tanúsított a könyv iránt, valamint figyelte saját magát is. Rég nem érezte magát ilyen jól. Töltött még bort mindkettőjük poharába, majd miután kortyolt egyet a sajátjából és letette a kandalló mellé, közelebb húzódott a nőhöz, aki még mindig a könyvbe mélyedt. Chris úgy érezte, Claudia egy másik világban jár, és szerette volna őt visszahozni ide, ebbe a közös jelenbe. Vissza a kandallóhoz, a zenéhez, saját magához. Egész finoman a nő nyakához közelitett és megcsókolta. Claudia, feleszmélve a gondolataiból, rámosolygott a férfira egy „itt vagyok, vissza-jöttem-mosollyal, már ha egyáltalán létezik ilyen, majd behunyta a szemét és csak hagyta, hogy az érintés, a zene, a hangok, a fények, az illatok magukkal sodorják.

Chris újra megcsókolta a nő nyakát, majd olyan finoman, hogy az már majdnem csiklandós volt, a fülcimpáját, az állát, az arcát, a szája csücskét, majd a száját is. Ezer apró csók volt ez, borzongató és édes. Az első csók, amelynek bár mindig kicsit több jelentőséget tulajdonítunk, mint kellene, mégis meghatározó és talán feledhetetlen.

Így telt el ez az egész este. Kicsit mámorosan, kicsit magukról megfeledkezve, New Yorkot kizárva, egymás életével, harcaival, gondolataival, emlékeivel ismerkedve, Diana Krall aláfestő zenéjét hallgatva, a másik csókját ízlelgetve. Majd hajnali háromkor, arra eszmélve, hogy a kandallóban kialudt a tűz, egy öleléssel elbúcsúzva...

Másnap egész délelőtt csörgött Claudia mobilja. Április lévén az ingatlanpiac dübörgött, az iroda alkalmazottai már ismerték a jelenséget. A tavaszi és az őszi időszak különösen fokozta a vásárló-, illetve eladókedvet. Ahogy beköszöntött a jó idő, és az emberek kimerészkedtek otthonaikból, mintha kedvet kaptak volna lakásterveik megvalósításához is. Télen ehhez valahogy túl hideg volt, nyáron pedig sokan elutaztak, így nem volt szabad kapacitásuk arra, hogy ilyesféle dolgokkal foglalkozzanak. Ősszel aztán, amikor már kinyaralták magukat, visszatértek a munkába, újra elkezdődött az iskola, és mindenki felvette a jól megszokott ritmust, ismét ráértek az ingatlanügyeikkel foglalkozni. Természetesen télen és nyáron is akadtak költözni vágyók, de a statisztika mégis azt mutatta, hogy az őszi és tavaszi időszak a legintenzívebb.

Chris házára Claudia aznap három időpontot egyeztetett. - Mondd, a hatékonyság, amivel dolgozol, fordítottan aránylik az éjszaka, alvással eltöltött órákhoz? - kérdezte a férfi, amikor a nő telefonon keresztül beszámolt neki.

Claudiának mosolyt csalt az arcára az előző este közvetett felemlegetése, de csak annyit felelt, hogy egy profi nem engedheti meg magának, hogy a kevés pihenés hatással legyen a munkájára.

- Ezzel abszolút egyetértek - helyeselt Chris, majd másra terelte a szót. - Ma éjjel el kell repülnöm. Ha mondjuk velem ebédelnél, adnék egy kulcsot a házhoz, hogy a távollétemben is meg tudd mutatni az érdeklődőknek.

Nem is tudtam, hogy elutazol - gondolta a nő, de hangosan csak annyit mondott, hogy persze, szívesen vele ebédek Egy óra múlva már egy kedves és barátságos kis étteremben ücsörögtek.

- Hogy is van ez a költözés? - kérdezte Claudia, miközben az étlapot tanulmányozta. - Most van április közepe. Mikorra tervezed pontosan, hogy átteszed a bázisodat a tengeren túlra?

-

Június második hetében kezdek a kinti irodában. Úgy gondoltam, hogy előtte pár nappal érkeznék New Yorkba -

válaszolt a férfi komoly arccal. A nő nem ismerte még annyira, hogy tudja, ez mit jelent nála.

- Értem - nyugtázta Claudia a kijelentést, és újra az étlapba mélyedt. Miután rendeltek, Chris mesélt a Wall Street lehetőségeiről. Arról, hogy ez mit jelent számára, hogy szinte véletlenül adódott a lehetőség, valamint hogy ha ezt most kihasználja, és pár évet New Yorkban tölt, utána bárhol a világon kap munkát. Nem is akármilyet.

- Egyébként pedig azt tervezem, hogy még ötvenéves korom előtt nyugdíjazom magam. Addig pedig Össze kell szednem annyi tapasztalatot és pénzt, hogy a megszerzett tudásom kamatoztatásával úgy fektessem be a pénzem, hogy az kényelmes megélhetést biztosítson öreg napjaimra. Akkor pedig talán veszek egy hajót és kiköltözöm a vízre. Esetleg. Bár ez még nem biztos.

Claudia

ismerte az ilyen és ehhez hasonló történeteket. Egy tökéletesen kidolgozott életterv, amely általában nem

enged teret a változásnak. Irigyelte a férfit ezért a határozott elképzelésért Bár mintha hiányzott volna belőle valami, aminek pedig talán helyet kellett volna hagyni.

Eszébe jutott egy régi szerelme, aki ugyanilyen öntudatos és határozott tervet álmodott meg magának, de valahogy mégis kirekesztett belőle mindent, ami értelmes, emberi. A nő akkor lelkesen hallgatta párja elképzeléseit: szinte ott volt az állomásokon, ahogy azok a férfi fejében logikusan követték egymást, látta, érezte mindet. És rettentően kirekesztettnek érezte magát. Most pedig nem tudta eldönteni, hogy amit Chris mond, az ugyanezt a kirekesztettséget váltja-e ki belőle, vagy csak egy picit csalódott, hogy neki egy ilyen tervben még egy mellékszerep sem jut. Ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy a férfiak mindig inkább az egészet látják, miközben a nők hajlamosak elmerülni a részletekben. Még egy olyan nőről sem hallott, aki ilyen megmásíthatatlan bizonyossággal meg tudta volna mondani, hol lesz húsz vagy harminc év múlva. Talán a nőknek nem is ez a dolguk, nekik a mindennapokat kell megszervezniük. Bár nyilván mindenki életében van egy alapvető irányvonal, feltéve, ha van olyan szerencsés, hogy valóban tudja, mit akar. A többit pedig rábízza a véletlenre, Claudia hitte, hogy megfelelő döntésekkel és kellő odafigyeléssel mindenki rálelhet a saját útjára, mert akkor az élet jelzései irányjelzőként szolgálnak a továbbiakban.

Ebéd közben még beszélgettek fontos és lényegtelen dolgokról is. Chris, amikor már nem New York volt a téma, olyan felszabadult volt, mint egy gyerek. Mintha valami komoly súlytól szabadult volna meg, ahogy mesélt a gyerekkoráról, az utazásairól, az életről. Claudia érdeklődve hallgatta ezeket a történeteket és együtt nevetett a férfival. Jól esett kicsit visszaszökni a múltba, miközben az ember teljes egészében és örömmel lehetett ott a jelenben is.

Búcsúzásnál

Chris Claudia kezébe adta a kulcsát, a szemébe nézett és láthatóan nagyon igyekezett, hogy valami

frappánsat mondjon.

-

Annyira próbálok valami igazán szellemeset, ugyanakkor komolyat mondani, de nem nagyon megy. így kénytelen

vagyok annyival beérni, hogy arra kérlek, vigyázz a házamra.

- Úgy lesz - ígérte a nő. - Felhívhatlak? - kérdezte Chris, és olyan sóvárgó szemekkel nézett a nőre, hogy annak egy pillanatra beleremegett a lelke.

- Persze, hogy felhívhatsz! - mosolygott Claudia. - Egy hét múlva itt vagyok. Addig is vigyázz magadra! - Te is! És jó utat! - búcsúzott a nő. Micsoda igazságtalanság, hogy mindig annak könnyebb, aki elmegy. Még ha csak egy hétre is.

Az elkövetkező napokban határozottan úgy festett a dolog, hogy a férfi minden alkalmat megragad a beszélgetésekre. Claudia telefonon beszámolt a házzal kapcsolatos fejleményekről, de azt kihagyta a beszámolókból, mikor az egyik házmutatás alkalmával azon vette észre magát, hogy próbálja az érdeklődő házaspárt lebeszélni vásárlási szándékáról.

- Csodálatos ez a medence! - ámuldozott az érdeklődő házaspár hölgy tagja. - Valóban az - erősítette meg Claudia. - Említette, hogy pici gyerekei vannak, ugye? Ha gondolják, le lehet engedni a vizet és fel lehet tölteni a medencét földdel, majd esetleg befüvezni, hogy ezzel még több teret kaphasson a kert. így nem kell azon aggódniuk, hogy az apróságok egy óvatlan pillanatban belepotyognak a vízbe. Az előző ügyfél épp egy ilyen tervet fontolgat.

A nő csodálkozó szemekkel nézett rá. - Ha ezt a házat választjuk, semmi esetre sem szeretnénk megszabadulni a medencétől - mondta, és úgy nézett Claudiára, mintha az nem lenne teljesen normális. - Csodálatos lehetőségeket nyújt. Az ikreket így nem kellene külön babaúszásra járatni, hanem otthon lehetne őket tanítgatni. Akkor, amikor kedvünk tartja.

- Vagy szervezhetnénk egy-két medencés bulit a barátainkkal - tette hozzá a férj lelkesen. A férfi Claudia megítélése szerint az a típus volt, aki egy ilyen ominózus parti alkalmával egész biztos többet iszik a kelleténél, majd ennek hatására az első adandó alkalommal a vízben köt ki.

- Feltétlenül - nézett rá a felesége megrovóan, enyhe gúnnyal a hangjában, de nyilvánvaló volt, hogy az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket a férj gyakorlottan elengedi a füle mellett.

- Megnézhetnénk újra a hálószobákat? - kérte a feleség. - Természetesen, jöjjenek! Ide, a lépcsők közé talán kissé nehéz lesz elhelyezni a baba biztos, leesés gátló megoldásokat, de semmiképp sem lehetetlen - mondta Claudia, de ez megint egy olyan mondat volt, amelyet három másodperccel ezelőtt még nem állt szándékában mondani. Csak úgy kicsúszott a száján.

- Meg tudjuk oldani. Ugye, drágám? - kérdezte a nő határozottan a férjétől. - Természetesen, édesem. Bármit - válaszolta a férj automatikusan. - Ez nagyszerű - mondta Claudia, és felvette legbájosabb hivatalos mosolyát. A nyilvánvalóan lelkes érdeklődők újra megtekintették a hálószobákat, majd távoztak. Claudia pedig, miután kikísérte őket, csak ácsorgott Chris házának ajtajában és teljes idiótának érezte magát.

Ebből

elég! - határozta el. Nem hagyhatom, hogy a Chris iránt érzett vonzalmam, vagy bármi is legyen ez, ilyen

erőteljes hatással legyen a munkámra. Profi vagyok. Úgy is fogok viselkedni.

Három nappal az elhatározás után, és egyel Chris tervezett visszaérkezése előtt a lelkes érdeklődők azt az üzenetet hagyták az irodában, hogy Chris háza mellett döntöttek. Egészen megmagyarázhatatlan módon az árból nem is akartak alkudni, de a lehetséges beköltözés konkrét dátuma annál inkább érdekelte őket. Minden ellentétes, rejtett szándék ellenére úgy látszott, potenciális vásárlókká váltak.

- Mikor tudsz kiköltözni Chris? - kérdezte Claudia a férfit, mikor felhívta telefonon. - Az ügyfelek roppant elszántnak és türelmetlennek tűnnek. A feleség nyilvánvalóan beleszeretett a házadba.

- Megbeszélhetnénk ezt otthon, miután hazajöttem? - odázta el a választ a férfi. - Holnap este érkezem. Addig tudnád húzni az időt?

- Persze. - Kösz. Vasárnap este lenne kedved találkozni velem, és személyesen megbeszélni a részleteket? - Szívesen. - Rendben. Hívlak még - mondta Chris, majd letette a kagylói.

A British Airways New York-i járata május 11-én este 19.45-kor szállt le London Heathrow nemzetközi repülőterén. Chris Amerikában töltött napjait alaposan meghatározta Claudia hiánya, ezért sokszor még hálás is volt, hogy a rengeteg teendője - ha csak órákra is, de - lekötötte a figyelmét. Mivel az elmúlt hetet folyamatos szervezéssel, tárgyalásokkal és jövés-menéssel töltötte, amikor megközelítőleg nyolc órával ezelőtt felszállt a Londonba induló gépre, meglehetősen kimerült volt. Ennek hála, kisebb megszakításokkal sikerült hat órát aludnia a fedélzeten, amely a túlnyomásos kabinban mintha sokkal többnek tűni volna. Mire leszálltak, egyértelműn körvonalazódott a fejében a gondolat, hogy meglepi Claudiát, annak ellenére, hogy csak másnapra beszéltek meg találkozót. Chris, miután átverekedte magát az óriás reptéren, az utasok tömegén és a vámvizsgálaton, taxiba vágta magát, és rohant haza, hogy ledobálja a cuccait, a nála lévő dokumentációkat, majd lezuhanyzott magára ráncigálta az első, kezébe kerülő ruhadarabokat, beült az autójába és elindult. Vagyis csak indult volna, de amint sebességbe tette az autót és kikanyarodott a kocsifelhajtón, tudatosult benne, hogy nem tudja a nő címét. Ezen jót mosolygott, majd előkotorta a telefonját, és Claudia számát tárcsázta.

- Szia drága! Leszálltam, Beugorhatnék hozzád? - kérdezte. - Most azonnal? - kérdezett vissza a nő. - igen. Már ha nem zavarok. Vagy ha nem terveztél mást ma estére ~ mondta a férfi, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán kissé eltúlozta ezt a ma esti látogatást. Lehetséges, hogy a nőnek egész más programja van, és ki kellett volna várnia holnapot. De hát erre képtelen lett volna...

- Gyere nyugodtan. - Rendben, most indulok itthonról. Megmondanád, hol is laksz? Ez a kérdés Claudiát is megmosolyogtatta, de aztán bediktálta a címet. Miközben türelmetlenül várta a férfi érkezését, Claudia úgy döntött már nem érdekli sem a költözés, sem a házeladás, viszont; majd megőrül, hogy végre lássa a férfit. Chris távollétében volt ideje épp eleget gondolkozni azon, hogy érdemes-e belevágni egy olyan kapcsolatba, amely időkorlátok közé van szorítva. Majd miután belátta, hogy egész mást mond a józan esze és egész mást a szíve, úgy döntött, egyszerűen hagyja magát sodródni az eseményekkel, és nem kínlódik olyan kérdések megválaszolásával, amelyekre úgysem lehet ésszerű választ adni. Ha két hetük van, hát két hetük van, ha egy hónap, hát legyen úgy.

Mivel Pearl az egyik osztálytársánál aludt, ezért az égvilágon senkit sem zavart, amikor Chris gyakorlatilag berontott az előszobába, és egyetlen szó nélkül kezdte el szinte felfalni Claudiát. Csókolta, ahol érte, miközben a saját és a nő ruháit cibálta le és dobálta szanaszét a lakásban. Helyismerete nem lévén, először a gardróbba tévedtek be ebben az Öntudatlan összefonódásban, majd tudatára ébredvén a ténynek, nevetni kezdtek.

- Ne segíts! - mondta a férfi, egyértelműen arra utalva, hogy magától szeretné megtalálni a kivezető utat. - Nem is! - nevetett a nő. Chris felemelte Claudiát, aki átkulcsolta a lábait a férfi derekán, és hagyta, hogy az bevigye őt a nappaliba. Itt Chris a heverőre fektette a nőt, majd most már sokkal finomabban, kapkodás nélkül, lehámozta magukról a maradék ruhát, hogy aztán a szobában szanaszét dobálhassa azokat.

Egy viszonylag instabil állólámpa lassú zuhanás után, tompán puffant a földön, ahogy az egyik ruhadarabot már nem volt képes tovább egyensúlyozni a lámpaernyőjén, bár ezt a szerelemben összefonódott pár meg sem hallotta. Ok teljes odaadással, kizárólag egymással voltak elfoglalva.

Az lágy érintések, csókok, mozdulatok mind-mind hordoztak valami olyasfajta, egészen különleges varázslatot, amelyek kizárólag az első együttlétek velejárói lehetnek, és amelyek egy különleges valóságba emelték a szerelmeskedő párt. Ahogy Chris óvatos ujjai végigjárták a nő testét, érzékelték, majd elraktározták az ebből adódó rezdüléseket. A nő teljes egészében átadhatta magát a férfinak, mert a másikon érzett egy olyan fajta bizonyosságot, melyből valódi és feltétel nélküli odaadás

következhetett. Ahogy az ölelés beszélt és az ajkak némák maradhattak, a két ember tökéletes egésszé olvadhatott Össze. Valamivé, ami több volt, mint ők maguk külön-külön.

Történt itt valami nagy csoda, ami alapjaiban rengette meg a két szerelmes életet. Egy lusta vasárnap hajnal volt, egy összeölelkezett férfival és nővel. Szép pillanat...

Meri volt értelme. Mert mindenképpen többet jelentett, mint az öntudatlan összefonódásban hempergő testek játéka, vagy a boldogtalanságtól megcsömörlött életek közönye, mint a huszonévesek elvadult és felemésztő lendülete, vagy az öregségbe való beletörődés. Ok ketten szabadok voltak. Máshogy, mint az emberek többsége, valahogy igazabbul és élettel teltebben. Hűen önmagukhoz, nem megalkudva, hazugságok közt. S bár ott lebegtek a múltban megharcolt csaták, ott volt a jövő is.

Ahogy kora reggel Claudia átfordult a másik oldalára, majd úgy helyezkedett, hogy teste hozzásimuljon az alvó férfi alakjához, felébresztette Christ. Nem végérvényesen és visszavonhatatlanul, csak éppen hogy. A férfi magához tért egy pillanatra, a karját lustán átvetette a no derekán, majd arcát belefúrta kedvese nyakába. Halványan érzékelte, hogy világos van, de nem volt még kedve felébredni. Legszívesebben örökké így maradt volna, ebben az ágyban, ezzel a nővel, ebbe az ölelésbe veszve. Egy pillanatra magához szorította Claudiát, majd lassan visszacsúszott az alvás édes Öntudatlanságába.

Mivel Amerika keleti partján még csak hajnal lehetett, amikor Angliában már délelőtt, mikor Claudia felébredt, Chris az időeltolódás miatt még mélyen aludt. A nő halkan kibújt a férfi mellől, kiosont a hálószobából, felrakta a teavizet, majd elkezdte akkurátusan összeszedegetni az előző este szétdobált ruhadarabokat.

Egy kék és egy zöld zokni hevert a kanapén, egész nyilvánvalóan nem egy pár, de minden bizonnyal a férfié. A nő elmosolyodott. Chris nyilván rohant hozzá előző este, és nem vette észre, hogy különböző színű zoknikat húzott. Egy kopott farmert és egy fehér pólót talált az elhasalt állólámpa alatt. Claudia elgondolkodott. Valami jelentősége mintha lenne ezeknek a ruhadaraboknak, de hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy mi. A saját melltartója a tévé tetején, valamint a többi, előző este viselt gönc a legbizarrabb helyeken szintén megmosolyogtató volt.

Claudia

egy pillanatra leült a nappali kanapéjára, kezében az összeszedegetett ruhákkal és csak mosolygott. Aztán

hirtelen megérezte Chris pulcsijának az illatát, és belefúrta az arcát a ruhadarabba. Ez volt a világ legjobb illata. Ezt érezte előző éjszaka is Chrisen, valahol a füle mögött, a nyakán. Ez az illat már az élet megszületése előtt is létezett, ebben a nő egészen biztos volt. Ez lehetett minden illatok ősapja. Mély, határozott, magával ragadó, domináns és erős. Mint a falkavezér oroszlánnak, mint a hadvezéreknek, mint ama bizonyos hímnek, aki képes kifordítani sarkaiból a világot. Talán magának az „Y" kromoszómának az illata. Jó alaposan bele kellett szimatolni a férfi bőrébe, hogy az ember érezze. De amikor ez megtörtént, az inger szélsebesen kúszott végig az idegsejteken, villámok és elektromos kisülések milliói közepette, és Claudia felismerte. Nem a jelenből, nem a régmúltból, hanem valami évmilliókkal ezelőtti létezésből. Arra gondolt, hogy e nélkül nem születhetett volna meg az élet. Amikor kitalálták a férfit, és sok különböző vegyületből, konkrét, illetve kézelfoghatatlan elemből kikeverték, ebből az illatból is csöpögtettek bele. Nem túl sokat, nehogy könnyű legyen a felismerés. Nehogy az ember azt mondhassa, téged ismerlek valahonnan, ezt biztosan tudom, mert emlékszem rád, hiszen ismerem az illatod. Van benned valami abból az őselemből, ami nélkülözhetetlen a létezéshez, és ami rettentően intenzív és követelőző. Nem. Talán szándékosan rejtették el annyira, hogy ne legyen egykönnyen hozzáférhető. Pedig azt gondolnánk, a nyakon nagyon is „szem előtt" van. Mégsem volt. Talán mert ahhoz, hogy érezni lehessen, annyira közel kellett menni a másikhoz, hogy az már szinte összetartozásnak számított. Ettől az illattól tudnak a nők hihetetlen butaságokat csinálni, örök életre szóló érzelmeket megélni, gyerekeket szülni, rabszolgává lenni, hisztérikus függőségben élni. Ez az illat veszi el az eszüket, mert a legmélyebb és legérzékenyebb ponton hat. Ott, ahol nincs védelmi rendszer. A nő pedig csak kapkodja a fejét, nem érti, mi történik vele, félelemmel éli meg, ahogy az irányítás kicsúszik a kezei közül... Közben valami sokkal alapvetőbb veszi át az irányítást, ami felett a nőnek nincs hatalma.

Miközben

Claudia ezeket végiggondolta, valami kielégíthetetlen szomjúsággal szagolt bele újra és újra a fehér

pulcsiba. Képtelen volt betelni vele. Úgy érezte örökre megmenekült és örökre elveszett.

Mire elkészült a tea, Chris is magához tért és csatlakozott Claudiához. Jó reggelt kívánt, megölelte a nőt, és leült mellé. Claudiának akadt emlékei a múltból, amikor egy ilyen közös, reggeli teázás kínosra sikeredett. De most ennek a leghalványabb jelét sem fedezte fel. Az, ahogyan Chris és ő együtt kortyolgatták reggeli italukat, a legtermészetesebb dolog volt a világon. Mintha az idő nem is létezett volna, és ők elbújva a nagyvilág elől lebeghettek ebben a rendhagyó reggeli együttlétben.

- Mi ez a kis csomag? - kérdezte Claudia arra a dobozra mutatva, amit az előszobából hozott be, még mielőtt a férfi felébredt volna.

- Pearlnek hoztam - válaszolta a férfi. - Ajándék a messzi világból. - Ez igazán kedves tőled. Elárulod, hogy mi van benne? - Persze. Egy unikornis. Claudia egy pillanatra megszédült, ahogy a korábbi álomképek villámként végigcikáztak a fejében. Az álma, a hajnali ködből kibontakozó egyszarvú alakja, a szerelem és biztonság érzése, az ódon, borostyánnal benőtt ház és egy férfi... A nő automatikusan a kanapé felé kapta a tekintetét, ahol az összegyűjtött ruhák feküdtek. A farmer és a fehér fölső. Hirtelen összeállt a kép! De hiszen akkor...Chris az! Vele volt ott álmában a tóparti háznál! 0 maga volt a szerelem! Ő ölelte és óvta.

- Valami baj van? - kérdezte a férfi, Claudia arcát tanulmányozva. - Mintha kísértetet láttál volna. - Nem. Minden a legnagyobb rendben. Sőt, azt hiszem, jobb már nem is lehetne - mosolygott a nő. Miután Chris elment, Claudia a gondolataiba mélyedt. Ha valóban Chris az, akivel boldog

lehet, akkor hogyan

lehetséges az, hogy a férfi elköltözik? Lehet, hogy ő felismerte élete szerelmét, és tudja, hogy milyen helyet foglalhatna el az életében, de vajon Chris mit gondol vagy érez? Claudia tudta, hogy hallgatnia kell. Egyébként sem mondhatjuk azt senkinek, hogy „én már tudom ki vagy te, és mi a szereped az életemben". Az ember nem mondhat ki mindent, a férfinak erre magától kell rájönnie.

Claudia a mobilja után nyúlt és Amy számát tárcsázta. A lány szinte azonnal felvette a telefont. - Szia, Amy! Ezt nem fogod elhinni. Chris az! - hadarta Claudia. - Tessék? - Amy hangján érezni lehetett, hogy nem igazán érti a dolgot. - Az álombéli pasi. Chris! - Milyen álom? - Amit pár hete meséltem. Az egyszarvúról, a nagyszüleim házáról és a veszettül jóképű idegenről. - Ja igen, emlékszem. De hogyhogy ő az? Honnan tudod? Vagyis... akkor miért nem ismerted fel már a legelején, amikor először találkoztatok?

- Tudod, milyenek az álmok! Vagy nem emlékeztem a férfi arcára, vagy talán nem is ő volt az. - De akkor most mitől vagy benne ennyire biztos? - Mert tegnap Chris beállított egy fehér pulóverben, és hozott Pearlnek egy unikornist ajándékba New Yorkból. - Komolyan mondod? Azt a mindenit! De várj csak! Azt mondod, Chris tegnap átment este? - Bizony, át. - És? - érdeklődött Amy. - Mi és? - kérdezett vissza Claudia, úgy téve, mintha nem értené, hogy a barátnője mire akar kilyukadni. - Együtt aludtatok? - Igen. Néhány pillanatig csak Amy visongását lehetett hallani a vonal másik végéről.

- Hát ez már nagyon rád fért! És milyen volt? - Veszettül jó! - hangzott Claudia válasza, és az ő hangja is néhány oktávval magasabb volt a megszokottnál. - Jaj, drágám! Ez isteni! - Én is azt hiszem. Egy kicsit hagyom magam lebegni ebben az állapotban, és próbálok nem gondolni New Yorkra. - Jól teszed! Tart, ameddig tart. Addig is élvezd ki minden percét! - Úgy lesz - ígérte Claudia, majd a lányok elbúcsúztak, és kezdetét vehette a nap. Bár Claudiának először nem állt szándékában a férfit bemutatni a lányának, később mégis magától értetődő természetességgel jött el ennek is az ideje, Pearl az egyszarvú révén már hallott Chrisről, így amikor napokkal később a férfi meglátogatta őket az otthonukban, volt mihez kapcsolni a személyét.

Chris a találkozás alkalmával nem próbált azonnal beférkőzni a kislány kegyeibe, inkább visszahúzódott, és kivárta, amíg Pearl kezd közeledni hozzá. A férfi először csak figyelt és jelen volt, időt hagyva ezzel arra, hogy a gyermek megszokja a jelenlétét. Majd a délután folyamán, ahogy mindhárman közösen beszélgettek és tettek-vettek a kertben, Pearl egyre közlékenyebb lett. Elmesélte Chrísnek, hogy lakik náluk a kerti kisház mögött egy süncsalád, és ha az ember alkonyatkor csöndben várakozik és figyel, előbb-utóbb előkerülnek. így történt, hogy Pearl és Chris a késő délutánt a kisház mögött töltötte, hátha meglátják a sündisznókat Annak, hogy nem jártak sikerrel, nem volt túl nagy jelentősége. Pearl láthatóan nagyon élvezte, ahogy Chrisnek különböző utasításokat osztogatott a lesben állás ideje alatt, a férfi pedig egy kisdiák lelkiismeretességével igyekezett ezeket pontosan végrehajtani.

A következő hetekben szinte nem volt olyan nap, hogy anya és lánya ne találkozott volna Chrisszel. A férfi és a kislány fantasztikus könnyedséggel barátkoztak össze és találták meg a közös hangot. Chris észrevétlenül olvadt bele a mindennapjaikba, emellett rendkívül mókás figurának bizonyult, és Pearl ezt fölöttébb szórakoztatónak találta. Sok közös programot, kirándulást szerveztek, játszottak, beszélgettek és főztek. Amikor a férfi időről időre beállított több zacskónyi, a vacsorához szükséges alapanyaggal, Claudia mindig ki volt zárva a konyhából, ellenben Pearl aktívan részt vehetett az alkotásban.

Ahogy közeledett a nyár és a levegő is egyre melegebb lett, Chris felajánlotta, hogy csapjanak egy medencés bulit a házában. Meghívta Robertet a feleségével és a gyerekekkel, Amyt, Victort, valamint még egy-két olyan barátot is, akiknek szintén voltak gyerekeik. A kerti parti remekül sikerült. A gyerekeket a nap végén alig lehetett kiimádkozni a medencéből. Napközben is csak annyi időre jöttek ki a vízből, míg bekaptak pár falatot. Este a felnőttek a kertben húst és zöldségeket grilleztek, majd vacsora után még beszélgettek, miközben a gyerekek csapatostul valami teljességgel meghatározhatatlan játékba kezdtek, amelynek valószínűleg alapszabálya volt a minél több rohangálás és a minél hangosabb lárma.

Claudia

ez alkalomból találkozott először Chris barátaival, így amikor egyik hétvégén Chris vitorlázni hívta őt

Robertekkel, már ismerősként köszönthettük egymást. Pearl szombaton és vasárnap az apjával volt, Roberték gyermekei pedig a nagyszülőknél, így a napot négyesben tölthették.

Chris Róberttel és Marry-Ann-nel korán reggel érkezett Claudiáért, hogy aztán több órás autókázás után az egyik dél angliai kikötőben birtokba vehessék a családi hajói.

- Miért pont Julié? - kérdezte Claudia, amint meglátta a vitorlás oldalára festett betűket. - Még az apám nevezte el a hajót. Az édesanyját hívták így - felelte a férfi. - Értem - nyugtázta a nő a kijelentést majd mindannyian felmásztak a fedélzetre. - A kis iránytűdet elhoztad? - fordult a nő a barátjához. - Naná! - mondta a férfi egy kacsintás kíséretében, és a nyomaték kedvéjért elővette az említett eszközt a rövidnadrágja zsebéből, majd miután megmutatta Claudiának, akkurátusan vissza is gyömöszölte ugyan oda.

A

verőfényes, május végi nap már fenn szikrázott az égen, amikor Julié komótosan kiúszott a csöppnyi kikötőből

Claudia Marry-Anne-nel letelepedett a hajó végébe, ahol nem volt útban Chrisnek és Róbertnek, az összeszokottnak látszó legénység eme két tagjának, majd örömmel adták át magukat a nap élvezetének.

- Általában nem szoktam Róberttel tartani, amikor Chrissel vitorlázni mennek, ezért azon ritka alkalmakkor, amikor ez megtörténik, mindig elcsodálkozom a látványon - törte meg a csendet Marry-Ann.

- Ezt hogy érted? - fordult a nő felé Claudia. - Róbert itt valahogy más... Elnézem, ahogy

a jól kiszámított mozdulatai követik egymást, ahogy hajolgat, kötöz,

csomóz, egy-egy szót odakiabál a barátjának, és mintha nem is ő maga lenne. Annyira felszabadult. És olyan szexis a feneke! - mosolygott Marry-Anne.

- Én ugyebár nem olyan rég ismerem a férjedet, és nekem most is ugyanolyannak tűnik, mint az előző alkalommal, de ezt hiszem, értem, mire gondolsz. Talán a megváltozott körülmények miatt van. Otthon hagyhatták a „fontos vagyok", „apa vagyok", „megfontolt vagyok" szerepeiket. Itt a hajón, illetve a nyílt vízen mintha más szabályok vonatkoznának mindenkire. Nem kell senkinek megfelelni, az egyetlen, ami fontos, vagy amire figyelniük kell, az a hajó, a szél és saját maguk. Nincs sietség, semmi sem kötelező, arra mennek, amerre akarnak. Az irányítás száz százalékban és kizárólag az övék - válaszolt Claudia.

- Igen, valami ilyesmire gondoltam - mélázott el Marry-Ann, továbbra is szigorúan a férje fenekére tapasztva szemeit. Marry-Anne és Róbert szemmel láthatóan jól éltek együtt. Odafigyeltek egymásra és tisztelettel viseltettek egymás iránt. Claudia elnézte a nőt, ahogy a résnyire nyitott szemhéjai alól figyeli a férjét, és egy pillanatra őszinte csodálatot érzett. Könnyű az embernek egy kapcsolat elején rendkívül lelkesnek, szerelmesnek, figyelmesnek és odaadónak lennie, de mindezt megtartani az évek elteltével, az már valóban művészet, de legalábbis komoly odafigyelést igényel. Persze, hiszen ezek még mindig szerelmesek! Nahát! Ha valami, akkor ez valóban irigylésre méltó.

A

fiúk rutinosnak látszó mozdulatokkal irányították a hajót, de a kezdeti aktivitás után, amikor már a nyílt vízen

vitorláztak, lelassultak a dolgok. Itt már volt idő egyszerűen csak élvezni a kirándulást. Róbert a kormánynál állt, Chris pedig Claudia felé közelített.

-

Gyere, mutatok valamit - nyújtotta a férfi a kezét kedvese felé, hogy felsegítse Marry-Ann mellől, majd a hajó

legelejére vezette, és közvetlenül a vitorlás orrában telepedett le, majd jelezte a nőnek, hogy kövesse példáját. Caludia odaült mellé, annyira közel, amennyire ez lehetséges volt, majd várakozásteljes és kérdő tekintettel nézett rá.

- Mit kellene látnom? - Figyelj! Ha behunyod

a szemed, majd résnyire újra kinyitod és elnézel a távolba, a nap irányába, de csak annyira

magasra, hogy még lásd a vizet is, akkor mintha összeolvadna a horizont, és nem lenne se ég, se föld, se víz, minden csak valami meghatározhatatlan színű fény lenne. Valami gyönyörű, csillogó és ugrándozó fény. Amikor gyerek voltam, sokat játszottam ezt.

Claudia ügy tett, ahogy Chris javasolta. Megszűntek a kontúrok, és a fények egymásba folytak. Mintha nem is lett volna jelentősége annak, hogy mi a víz, a levegő, a nap vagy a szél, hanem ez a sok elem mind eggyé olvadhatott össze. De talán nem is a látvány, hanem az ehhez kapcsolódó lelkiállapot volt igazán lenyűgöző. Claudia nagyon picinek érezte magát egy olyan közegben, ahol a dolgok tökéletesen rendben vannak a maguk módján. Ennek részévé lehetett olvadni azzal a bizonyossággal, hogy az ember nyugodtan kiadhatja az irányítást a kezéből, hiszen a természet úgyis jobban tudja, mit kell tennie, illetve, hogy mikor, minek kell következnie. Claudiát hirtelen hatalmába kerítette az érzés, miszerint ha hagynánk, hogy az embereket körülvevő világ irányítson a sok millió éves szabályok szerint, talán boldogabbak lehetnénk.

Megpróbálta

ezt elmondani Chrisnek, de nem volt biztos abban, hogy ez maradéktalanul sikerült is. Ugyanakkor

látott a férfi arcán valamit, amit talán békének értelmezett, és akkor úgy ítélte, hogy a férfi mindezt talán sokkal jobban és sokkal régebb óta tudja, mint ő maga.

-

Mutatok mást - mondta a férfi. - Ha kinézel a hajó legelejére, le a vízhez, láthatod, ahogy a vitorlás belehasít a

hullámokba. Ez mindig ugyanolyan és mindig más. Én órákig képes vagyok ezt figyelni. Nézd az apró vízcseppeket, ahogy ugrándoznak, felcsapódnak a hajótestre, majd visszacsurognak a tengerbe. Figyeld a fehér fodrokat és a hullámokat, amelyeket a hajó kelt! Annyi különböző irány és mozgás egyszerre, de valahogy mégis egységes. Ha pedig a távolba tekintesz, kicsit messzebb Julie-tól, rajta felejtheted a szemed a sok ezer szikrázó ponton, ahogy a nap megcsillan a vízen. Ezt is imádom! Lenyűgöz a víz végtelen nyugalma, hangja, illata. Már gyerekkoromban is így volt ez. Órákat tudtam eltölteni a vízen a kis gumicsónakomban anélkül, hogy unatkoztam volna. Csak ringatóztam, eveztem, sütkéreztem. De ha bárki is megkérdezte volna, mivel telt az a pár óra, semmiről nem tudtam volna beszámolni. Még a gondolataimról sem. Talán nem is voltak gondolataim. Csak úgy voltam, része lehettem a természetnek. Mint egy szín, folt vagy alak egy festményen. Nem lehet meghatározni, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik. Egybefolynak, befogadják egymást. Amikor hajózom, csöndben vagyok, és elengedem magam, akkor érzem ezt. Mintha én magam is részévé válnék a víznek, a szélnek, a levegőnek. Szinte én magam vagyok mindez. Fantasztikus érzés. Róberttel erről nem sokat beszélgettünk, de sejtem, hogy ő is hasonlóan gondolkodik, mert ha ketten vagyunk, nem sokat társalgunk a hajón. A parton már igen, de az más. A nyílt vízen mintha a hangok megzavarnák azt, ami tökéletessé teszi az élményt. Talán pont az eggyé olvadást. Ehhez kell a mérhetetlen csend. Érted ezt? - nézett a férfi Claudiára.

- Talán. Azt hiszem. - Tudod, ezért nem

szoktuk a család női tagjait magunkkal hozni. Bizonyos kivételektől eltekintve ők előbb-utóbb

elunják magukat, és ritkán képesek csak úgy lenni. Ide pedig csak az jöhet, akinek erre meg van a képessége - nevetett a férfi. - Nekem a vitorlázás rendkívül pihentető. Talán azért, mert ha itt vagyok, nem gondolkozom. Itt az összes szárazföldi probléma jelentőségét veszti, mert ha foglalkoznék is velük, akkor sem lennék képes azokat az itteni szabályrendszer alapján megítélni. Mintha két különböző szabályrendszer létezne, ami már szinte más dimenzió. Ezért sosem találkoznak, egyszerűen nincs közös nevező. Azt hiszem, talán épp azért, mert a természet rendje és szabályai sokkal bölcsebbek, mint azok, amelyeket: mi a hétköznapi életünkben alkalmazunk. Bár ebben az összefüggésben azt is meg lehetne vizsgálni, mi a normális, és mi nem az. De amit most mondok, az mintha egybevágna azzal, amit az előbb te említették

- Igen, ilyesmire gondoltam, bár most csak ámulok, ahogy te ezt konkrétan meg tudtad fogalmazni. Nem hiszem, hogy én erre képes lettem volna.

- Nekem csak több az idekint szerzett tapasztalatom. Ez minden - mosolygott a férfi. - De elmesélek inkább egy kedves történetet. Ez is a vitorlázás és a víz szeretetét hivatott igazolni, de egy más megközelítésben. Gyerek voltam még, amikor a nagybátyám elkezdett vitorlázni tanítani. Ennek az is szerves részét képezte, hogy mindig velem mosatta le a fedélzetet. De én nem bántam. Délután a kikötőben, hajómosás közben mindig figyeltem az embereket. Alapvetően azt hiszem, minden vitorlázó hasonlít egymáshoz. Gondolom, a tevékenység szeretete köt össze bennünket. Jó volt nézni, ahogy a hajón vacsoráznak, beszélgetnek, nevetnek. Hallgatni a sirályokat, figyelni, ahogy az emberek jönnek-mennek a kikötőben. Ennek is van egyfajta hangulata. De amit mesélni szeretnék, az más. Egyszer, amikor a nagybátyám és az egyik barátja kihajóztak, engem is magukkal vittek. Ez persze többször is előfordult, de az a bizonyos eset meghatározó volt. A fickó úgy döntött, úszik egyet. A szabály az, hogy egyvalakinek mindig a hajón kell maradnia, arra az esetre, ha bármi történne, valamint azért, hogy segítsen a másiknak kimászni a vízből. Tehát a nagybátyám barátja a vízben volt, de nem a lehorgonyzott hajó mellett. Nem, az nem lett volna elég izgalmas. Az úszó hajó végéhez erősített kötélen húzatta magát hanyatt fekve a vízen. Ez már önmagában is kellemes élmény, de ő még kért egy sört is. A nagybátyám a vitorlás oldalához hajolt és berakott a vízbe egy

sörösdobozt, ami egész pontosan a fickó kezébe érkezett. Ő kinyitotta és lassan kortyolgatta, miközben, ismétlem, húzatta magát a vízben. Akkor azt gondoltam, hogy ez igen! Ez az élet! Akkor még nem voltam abban a korban, hogy kipróbáljam a dolgot, de az élmény rögzült, és megfogadtam, hogy amint tehetem én is megteszem.

- És úgy lett? - kérdezte a nő. - Természetesen - felelte a férfi elégedetten. - Na és milyen volt? - Még jobb, mint amilyennek korábban hittem - terült szét egy széles mosoly Chris arcán, - Úgy gondolom, hölgyem, most már mindent elmondtam, amit a vitorlázásról tudni érdemes. Az egyéb vonatkozó részleteket, mint a szakszavak, illetve a technikai részletek, úgysem ennyire érdekesek, hacsak nem akarsz megtanulni vitorlázni.

- Még fontolgatom - nevetett a nő. - De azt hiszem, egyelőre beérem ennyivel. Köszönöm. Bár amennyit eddig láttam belőle, illetve hallottam róla, az már így is lenyűgöző. Sőt, mondhatnám, meglehetősen vonzó.

Róbert szakította félbe a párbeszédet, ahogy feléjük közeledett. - Ebéd a szigetünkön? - kérdezte. - Remek ötlet - felelte Chris, majd Claudiához fordult. - Nem messze innen van egy nagyszerű hely. Arra gondoltunk,

ott ehetnénk valamit. Egyrészt nem sokan ismerik,

másrészt kizárólag hajóval közelíthető meg. Igazi eldugott kis zug. A fickó, aki vezeti az éttermet, nyárra mindig kiköltözik a szigetre a feleségével. Egy idős házaspár, nincsenek gyerekeik, ezért nem kell az iskolai szünetekhez sem alkalmazkodniuk. Ők a legszabadabb emberek, akiket ismerek. Néha komolyan azon gondolkozom, hogy nekem is valami hasonlót kellene csinálnom. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, mit keresek a számok világában. Talán nekem is inkább ki kellene költöznöm egy ilyen szigetecskére, halászgatni, vagy Isten tudja, mivel foglalkozni. Akkor kelni, amikor a nap, élvezni a nyugalmat, csevegni azokkal, akik oda vetődnek, alkalmazkodni az apály és dagály támasztotta követelményekhez.

- Tényleg, hogyan kapcsolódik össze egy olyan mesterségesen kreált világ, mint a tőzsde a szabadsággal? A kötöttség, a pontos időzítés, szemben a civilizált élet viszonylagos kizárásával?

- Fogalmam sincs. Gondolom sehogy. Talán épp ez a baj, vagyis ettől jó. Az embernek viszonyítási alapot ad - mélázott el a férfi, majd felpattant, és odament Róberthez, hogy segítsen neki a hajó irányításában, valamint nem sokkal később a kikötésben.

A sziget, amely első látásra lakatlannak tűnt, nem volt túl nagy. Chris és Róbert gyakorlott mozdulatokkal irányították Julie-t a kikötőbe, ahol több vitorlás, illetve egy-két motorcsónak is horgonyzott. Miután elhagyták a fedélzetet és beljebb sétáltak, kiderült, hogy a távolból azért nem volt felfedezhető az élet nyoma, mert a kis éttermet nem a parton, hanem kicsit távolabb, a sziget belsejében építették meg. A sziklás partot egyik helyen a kikötő, másik helyen egy homokos rész törte meg. Hamarosan kiderült, hogy a homokos partszakasz az étterem része. A vendéglőnek semmi köze nem volt az Angliában megszokott épületekhez, minthogy nem is volt ez igazi épület, inkább csak egy amolyan nyitott megoldás, amely a sűrű növényzetben bújt meg, és amelynek tetejét hatalmas oszlopok tartották. Középen a bárpult helyezkedett el, valamint egy zárt rész - amit Claudia konyhának sejtett körülötte asztalok. Az egész annyira hangulatos volt, hogy az embernek kedve lett volna napokat eltölteni itt. Bár a hely maga nem hasonlított egyetlen távol-keleti, tengerparti étteremhez sem, a hangulata valahogy mégis ezt idézte. Úgy látszik, ezt Marry-Ann is így gondolta, ugyanis azonnal közölte, hogy ő mindenekelőtt koktélozni szeretne a parton. Mivel a május végi, délutáni nap erőteljesen sütött és már a nyarat idézte, ennek senki nem látta az akadályát.

Amíg a fiúk elmentek, hogy beszerezzék a megfelelő italokat, a két nő letelepedett a homokba, közvetlenül a partra, annyira közel a vízhez, hogy az minden egyes hullámzásnál szinte érintette a lábukat. A gyerekekről kezdtek beszélgetni.

- Ismered azt a védőnőt, aki úgy néz ki, mint egy Barbie baba? - kérdezte Marry-Ann, aki a legápoltabb nő volt, akivel Claudia valaha is találkozott. Kellemesen gömbölyű testalkatú, nagyon bájos és vidám. Az a fajta nő, aki imádja az életet, a gyerekeit, a férjét. Első látásra olyannak tűnt, aki sosem jön ki a béketűréséből, még akkor sem, ha a gyerekek a feje tetejére állítják a házat, aki minden este háromfogásos vacsorát főz, és akinek mindenkihez van egy kedves szava. Aki pontosan ráérez arra, hogy a férjének épp milyen hangulata van, és ennek tükrében koordinálja a dolgokat az est további részében. Aki irigylésre méltóan jól érzi magát a bőrében. Olyannyira, hogy az ember szinte szeretne ő lenni, hogy ugyanolyan jól érezhesse magát.

- Nem hiszem - válaszolta Claudia. - Kellene? - Nem. Nyilván nem. De ha már sokkhatásokról beszélünk, hát ő abszolút beleillik a képbe. Claudia várakozásteljesen nézett a nőre, aki lelkesen belekezdett a történetbe. - Miután Look megszületett, ő jött ki hozzánk. Hozzátartozik a történethez, hogy a terhesség alatt harminc kilót híztam. Nem tudom, hogyan sikerült, ezek szerint ennyit ettem. Bár ez akkor is rengeteg. Lényeg, hogy miután hazamentünk a korházból, akkor tudatosult bennem, hogy mekkora vagyok. Valahogy, amikor az ember várandós, nem látja a hasától, hogy mekkorára nőtt a feneke. Otthon vagyunk tehát Róberttel, mint két esetlen, első gyerekes szülő. Én kissé lomposan. Tudod, amikor az emberre már ráférne egy hajmosás, meg egy tiszta póló, mégpedig egy olyan, amit még nem büfizett le a gyerek, és nincs hányásszaga. De akkor, abban az új helyzetben még nincs rutinod, hogy akkor kell fogat mosni, zuhanyozni vagy aludni, amikor az egyetlen újszülötted alszik, vagy épp tíz percig nyugton van. Erre megjelenik a védőnő, az Ötcentis, vörösre festett körmeivel, a negyven kilójával, a push up melltartójában, egy nagyon kivágott és nagyon szűk pólóban, a magas sarkú cipőjében, tökéletes frizurával és sminkkel. A szempilláin annyi festék volt, hogy azon csodálkoztam, hogyan volt képes nyitva tartani őket. A csípője meg maximum húsz centi átmérőjű volt.

Marry-Ann

Claudia felé fordulva, a kezeivel mutatta az említett átmérőt, ami nagyjából akkora volt, mint egy

tizenhárom éves gyereklány csípője.

- Felháborító volt. Hogy van képe így beállítani egy napokban szült nőhöz? - tette fel a költői kérdést Marry-Ann, és alig bírta visszafogni a nevetést. - Az egész jelenség az én személyem és nőiességem brutális kicsúfolása volt. Azóta megszoktam, hogy így néz ki, de akkor iszonyú sokk volt. Legszívesebben rohantam volna hajat mosni, miközben pedig ott őrködtem a gyerekágy mellett, nehogy a hosszú karmaival hozzá merjen érni a gyermekemhez, mert akkor valószínűleg üvöltöttem volna, közvetlenül azután, hogy rácsapok a tökéletesen manikűrözött kezére.

Marry-Ann és Claudia nem bírta tovább visszafogni a nevetést. Ott ültek a homokban és hangosan hahotáztak a bizarr történeten, amely pont az abszurditásából adódóan volt ennyire vicces. Claudia jelen pillanatban nem bírta elképzelni, bogy Marry-Ann bármikor is annyira elhanyagolt lett volna, ugyanakkor a saját emlékei felidézése után nagyon is el tudta! Addig, amíg az ember nem szül gyereket fel sem merül benne, hogy egy fogmosás komoly előkészületeket igényel, nemhogy egy hajmosás. És fölsőt sem cserél az ember óránként, mert az apró csemetéje bármelyik pillanatban újra lebüfizheti. - Majd Bomba Barbie védőnő - folytatta a történetet Marry-Ann, amint újra képes volt beszélni a nevetéstől - odament Róberthez, hogy „apuka így-" és „apuka úgy..", miközben „apukának" persze majd kiestek a szemei, amitől ismét erőt vett rajtam az elhatározás, hogy a majdnem háromszoros súlyommal azonnal kipenderítem a házból azt a szemérmetlen nőszemélyt, mert ez már valóban mindennek a teteje! Azt nyilván említenem sem kell, hogy neki persze nem volt gyereke. Ilyenkor mindig megfordul a fejemben, I hogy mégis mitől hiszik magukat hitelesnek. - Mi olyan mulatságos? - kérdezték a fiúk, miközben a hosszú poharakat átnyújtották a hölgyeknek, és letelepedtek melléjük a homokba. - A kedvenc védőnőnkről meséltem Claudiának - nevetett Marry-Ann, majd a szájához emelte a szívószálat és belekortyolt a Mojitójába.

- Te jó ég! Az a nő valóban egy jelenség. Kár, hogy a gondosan megfestett és felöltöztetett külsőségek alatt semmi sem lakik - nyilatkozott Róbert, Chris pedig csak értetlenül nézett.

- Majd elmesélem - mondta neki Claudia. - Édes történet. - Oké Egyébként pedig mit szólnátok egy ebédhez a tenger gyümölcseiből? A társaság egyetértett, így, miután megitták az italaikat, megrendelték a legváltozatosabb tengeri lakókból álló ételeket. Amikor a rákocskák is megérkeztek, Claudia és Marry-Ann kérdő tekintettel néztek a férfiakra. - Nem mondjátok komolyan, hogy ezeket nyersen esszük! - De nem ám! Ezt nekünk kell megsütni - mutatott Chris a kicsit távolabb álló sütőre. A homokban felállított kerti sütőhöz hasonlatos alkalmatosság alatt égett a tűz, és a mellette álló csapat már épp szedelőzködött. Claudia, Marry-Ann, Róbert és Chris a helyükre költözött, és a fiúk nekiálltak a grillezésnek. Szemmel láthatóan nem először csinálták.

- Komolyan lenyűgöző! - állapította meg Claudia. - Ezt meg tudnám szokni. - Ezt én is - csatlakozott Marry-Ann. - Nem költözünk ide? - kérdezte férjét. - Dehogynem, drágám! A gyerekek halásznának, te megfőznéd, amit fogtak,

én meg hoznám a festőállványomat és

festegetnék. Ha Gauguin megtehette, én miért ne tehetném? Igaz, ez nem Tahiti, de mit számít. Én legalább nem felejteném egy-két földrésszel arrébb a családomat.

- Ez igazán kedves tőled! - mondta Marry-Ann. - Ebbe a buliba mi is beszállunk! - csatlakozott Chris. - Feltéve, ha te is egyetértesz - nézett Claudiára. - Mindenképpen - mosolygott Claudia. - Semmi akadályát nem látom. Közben elkészültek a rákocskák is, amelyek a vörös és gömbölyű hátukkal valódi ínyencségnek tűntek. Újabb italok érkeztek, újabb történetek, hangos kacagások. Ez a pár óra a szigeten, ebben a valódi felszabadultságban, tökéletes élmény volt. Egyike azoknak a napoknak, amelyekre visszagondolva az embernek mindig mosolyogni támad kedve. De lassan közeledett az este, így a fiúk úgy döntöttek, ideje visszaindulni.

Miközben hazafelé tartottak., már majdnem teljesen besötétedett, és a hőmérséklet is esett pár fokot. A szél viszont szinte alig fújt, melynek eredményeképpen olyan tökéletes csönd honolt a vízen, hogy minden apró csobbanást hallani lehetett. A tiszta égbolton szikráztak a csillagok. Gyönyörű volt a látvány. Mintha az egész világon csak ők négyen léteztek volna, ezen a hajón. Úgy tűnt, a mélykék ég védelmezőn és puhán körbeöleli őket.

Chris Claudia háta mögé lépett, átölelte őt és belecsókolt a nyakába. Claudiát megborzongatta a férfi borostás arcának érintése. Tökéletes pillanat volt.

Ahogy

a kikötő fényei már tisztán kivehetőek voltak, Claudiába belehasított a jóleső tudat, hogy még nem kell

elbúcsúzniuk egymástól. Még nincs vége a napnak, még nincs vége a hétvégének. Még legalább másfél napig kizárólag egymásnak élhetnek, úgy, hogy az égvilágon semmi mással nem kell foglalkozniuk. Szabadok. Heverészhetnek a nappaliban, borozgathatnak, beszélgethetnek, teázhatnak a kertben, a délelőtti napsütésben, majd visszabújhatnak az ágyba, és végigszerelmeskedhetik a délutánt. Kiélvezhetik a kizárólag kettesben töltött idő minden pillanatát.

Claudia szembefordult a szerelmével,

átölelte a nyakát és valami olyat suttogott a fülébe, melynek hatására a férfi

arcán először meglepetés tükröződött, majd egy széles mosoly terült szét.

- Sietnünk kell, srácok! - közölte Chris Robertekkel, majd irdatlan tempóban nekiállt a kikötés előkészítésének. - Mi van veled? - nézett barátjára Róbert értetlenül. - Jól vagy? - De még mennyire, haver. - Mire föl ez a sietség"?

- A barátnőm valami olyasmit szeretne tenni velem, ami felülmúlja az eddigi legerotikusabb vágyaimat, úgyhogy jobb lesz, ha sietünk haza, különben félő, képtelen leszek visszafogni magam, és hagyni, hogy a kocsiban csinálja velem, amit akar, miközben titeket kiraklak valami út menti pihenőnél - súgta Chris Róbertnek.

- Inkább ne! - nevetett a másik és csatlakozott az előkészületekhez. Julié és legénysége befutott a kikötőbe, majd az ezt követő tíz percen belül a két pár már a kocsiban ült. A motor felbőgött, az autó fényszórói pedig belehasítottak a sötétségbe. Chris gyorsan, de biztonságosan vezetett. Ahogy visszatértek Northwoodba, előbb kirakták Robertet és Marry-Annet, majd Claudia házához hajtottak, ahol a férfi, miután leállította az autót, kivágódott a kocsiból, átment a másik oldalra, kisegítette szíve hölgyét, majd már lassítva a tempón, bevitte a házba, ahol végre teljesülhetett a vágyott ígéret.

A csodálatos hétvége hangulata még ott lebegett az álmos hétfő reggelben, amikor Claudiában tudatosodott, hogy Chris költözésének napja egyre közeledik. Nem értette, miért jutott ez épp most eszébe. Próbálta elűzni a zavaró gondolatot, de nem járt sikerrel. Tudta, hogy az ingatlaniroda jogásza már rég elkészítette a szerződést, aminek aláírását Chris - különböző kifogásokra hivatkozva - egyre csak halogatta. Claudiában ez gyötrő bizonytalanságot, ugyanakkor reményt is ébresztett. Szerette volna, ha a férfi végre eldönti, megy vagy marad, és ezt vele is közli, mert ebben a bizonytalanságban várni a legkevésbé sem volt az, amire a nő vágyott.

Claudia és Amy a teraszon ücsörögtek borospoharaikkal a kezükben egy május végi estén és élvezték a kellemes időt. Majd Amy hirtelen az asztalra csapta poharát és morcosan közölte:

- Dühös vagyok. - Miért? Mi történt? - kérdezte a barátnője. - Adam cége kapott egy új megbízást. - És ez zaklatott fel ennyire? - kérdezte Claudia

egy halvány mosoly kíséretében, majd némi iróniával hozzátette: -

Szörnyű lehet.

- Ez még nyilván nem volna az. Inkább az bosszant fel, hogy ennek kapcsán megismerkedett egy nővel, aki az egyik külsős, megbízott cégük grafikusa. Múlt szerdán megbeszéltük Adammel, hogy együtt ebédelünk. Bementem az irodába, és ez a nőszemély gátlástalanul ott sertepertélt körülötte. Akkor nem szóltam semmit, de amikor este hazaértem, rákerestem a neten. Van róla néhány kép, és számos munkáját is megtaláltam. Legszívesebben elkezdtem volna csapkodni a billentyűket. Profi a nő, elképesztően jól rajzol. Egész más stílusban, mint én, de kénytelen vagyok elismerni, hogy jó. Ez pedig határozottan zavar. Tudod, Adamnek néha rajzoltam ezt-azt. Egy „Jó reggelt”-cetlit, amit az asztalán hagytam, amikor tőle indultam dolgozni, vagy csak egy vázlatos hangulatábrát egy szalvétára. Semmi komoly, de azért jók voltak. Örült nekik. Ő egy érzékeny fickó, aki értékeli az ilyesmit. Nyilván nem kis szívecskék voltak, s bár nem is impresszionista festmények, de azért művészet, a maga módján. Adam szereti a rajzaimat, s bár én csak amatőr vagyok, szoktunk erről beszélgetni, és mindig bátorít, hogy fejlesszem a képességeim. Gyakoroljak, mélyedjek el a témában, vagy keressek megjelenési lehetőségeket. Esetleg egy mesekönyv illusztrációt vagy bármi mást, ami testhez álló volna. Erre most itt van ez a nő, aki ugyanúgy a rajzait használja fegyverül, mint én. Lehet, hogy butaságnak hangzik, de ha rajzoltam Adamnek, mindig úgy éreztem, hogy az valami különleges. Olyan, amivel még inkább a lelkéhez férkőzhetek, és ami csak és kizárólag én vagyok. Erre jön ez a nőci, aki szemmel láthatóan odavan a pasimért - bár talán Adamnek ez még fel sem tűnt -, és kezét-lábát töri, hogy felhívja magára a figyelmet.

~ Nem lehet, hogy ez csak paranoia, és csak beleképzeled magadnak? - kérdezte Claudia. - Lehet. De ezt egy nő megérzi. Talán még találkoznunk sem kellett volna, hogy tudjam, így van. De most, hogy láttam, egészen biztos vagyok benne. Én pedig nem vagyok hajlandó odaadni neki Adamet. Nem és kész! 0 az enyém! Azt akarom, hogy én legyek az egyetlen olyan kapcsolata, aki rajzol, Nem engedem, hogy egy ilyen okos, de számító és szeretethiányos

nő besettenkedjen a világába. Enyém az a hely, amire pályázik, és nem osztom meg vele, mert semmi keresnivalója ott. Oda kizárólag én tartozom, egyedül én. Jó pár hónapomba telt, mire beférkőztem oda, és már épp kényelmesen hátradőltem, és elengedtem magam azzal a tudattal, hogy itt végre biztonságban vagyok. Erre jön valaki, aki pontosan tudja, hogy a képeket eszközként használhatja ahhoz, hogy Adam közelébe jusson. Komolyan remélem, hogy Adam észre sem vette. Mármint úgy, mint: nőt. Egyébként szörnyen néz ki, mintha a nyolcvanas évekből felejtették volna itt, és nyilvánvalóan évek óta nem volt pasija. Mellesleg ez nem is csoda. Így ránézésre az a típus, akinek fogalma sincs arról, mitől jó a szex. Tudod, aki képtelen lenne beállítani a pasijához egy szál kabátba csomagolva, ami alatt csak valami fölöttébb szexi fehérnemű van, és azt mondani, hogy meglepetés, majd egy hatalmasat hemperegni a földön. Akár az előszobában.

-

Kösz, Amy, most már sejtem miről beszélsz - szólt a barátnőjére Claudia, mielőtt az végképp belement volna a

részletek ecsetelésébe.

- A józan eszem tudja, hogy minden embernek más helye van Adam életében, és hogy sokan elférünk. De az alantas énem ezt nem így látja, nem így érzékeli. Lakik bennem egy őrjítő szakmai, és valószínűleg női féltékenység is, amit nincs kedvem leküzdeni. Hagyom dühöngeni, hadd tomboljon szegény. Ha szembeállítom ezt a két nőt egymással, nem hiszem, hogy nőként ő győzne. De elég okosnak tűnik, és ezt is utálom benne, mert Adam erre is fogékony. Azóta egyébként mindig megnézem a munkáit. Szinte átüt rajtuk az igyekezete. Utálom!

- Drágám! Nem hiszem, hogy emiatt aggódnod kellene! Adam csüng rajtad! A múltkor is olyan lelkesedéssel figyelt téged, hogy háromszor kellett rászólnom, mire meghallotta, amit mondok. Én nem félnék a helyedben, egyébként pedig szerintem nagyszerűen rajzolsz. Ez a te saját stílusod, és valóban tehetséges vagy! Ne gyötörd magad, de azért fogadj meg egy jó tanácsot!

Adamnek még véletlenül se említsd a nőt! Tilos, érted?! Tudod, mindig a nők jelölnek ki - mondta Claudia. - Hogy érted azt, hogy a nők jelölnek ki? - Úgy, hogy ha a pasinak esze ágában sem volt egy bizonyos nővel kikezdeni, de te felhívod rá a figyelmét, akkor meg fogja fontolni. Az, hogy te becsmérlően vagy magasztalóan beszélsz arról a bizonyos személyről, teljesen mindegy. Lényeg, hogy felhívtad rá a figyelmét, és elhiheted, legközelebb, amikor találkozik vele, alaposan oda fog rá figyelni. Áttanulmányozza, talán épp a te szempontjaid alapján. Úgyhogy ne tedd! Higgy nekem! Adam imád téged.

- Remélem, igazad van - mondta Amy nem túl sok meggyőződéssel a hangjában, és látszott rajta, hogy még mindig dühöng. Aztán vett egy nagy levegőt, kifújta, töltött magának még egy kis bort és megkérdezte Claudiát, nála mi újság.

- Nálam minden rendben. A vitorlázás fantasztikus volt! - válaszolta a barátnője. - Összességében arra emlékeztetett, amikor még nagyon fiatal voltam és randiztam egy fiúval. Azt kérte, meséljek el mindent magamról. Akkor úgy éreztem, hogy megint újra elmondhatnék mindent, de az a sok poros történet már olyan színtelen és unalmas. Mert én abban az időben csak egy képlékeny, alakítható személyiség voltam. Azt szerettem volna, ha a fiú olyan dolgokat mutat, amelyeket még sosem láttam. Tudott gitározni. Szerettem volna megkérni, hogy játsszon nekem. Szerettem volna rendhagyó élményeket szerezni. Meg akartam ismerni az életét, és eldönteni mi tetszik belőle, és mi nem. Megszeretni részeket belőle, azokat magamévá tenni. Ami nem tetszik, azt pedig meghagyni neki, és tiszteletben tartani. Mint egy kisgyerek, aki akkor fedezi fel az életet, apránként, lassan. Én akkor végig szerettem volna járni ezt az utat, akartam, hogy magával vigyen, és ne hagyjon elveszni a saját személyiségem bonyolult labirintusában. A részévé akartam olvadni. Tanulni tőle. Színekre vágytam, zöldre, sárgára, pirosra, narancssárgára, kékre. És élményekre, amelyeket még sosem tapasztaltam azelőtt. Ilyen volt a vitorlázás. Új, más, rendhagyó és maradandó. Chris valóban kézen fogott és mutatott egy, az ő életében komoly jelentőséggel bíró részletet. De nem csak, hogy megmutatta, hanem meg' is osztotta velem. Nem csak bekukkanthattam, hanem a részese is lehettem. Nagy különbség. Talán kissé az ő szemével láthattam. Furcsa, hogy az ember megismerkedik valamivel, ami aztán magától értetődő természetességgel és könnyedséggel válik a részévé. Imádtam.

- A vitorlázást vagy Christ? - kötekedett Amy. - Mindkettőt. Az ízét. az illatát, a melegét, a nyugalmát. Amy most már valóban nem tudta eldönteni melyikről van szó, de nem kérdezett vissza újra. Inkább másra terelte a szót.

- És mi lesz veletek? Biztos, hogy elköltözik? - Nagyon úgy tűnik. Bár az adásvételt még nem bonyolítottuk le. Folyton valami kifogást talál, hogy húzza az időt, és ne kelljen aláírnia a szerződést. Attól tartok, a vevők lassan elvesztik a türelmüket. Bár egyenlőre még kitartanak. De ebből a helyzetből azért még nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni. Próbálok a jelenben jól lenni, azt megélni, annak örülni, kiélvezni. Igyekszem ellesni Christől, hogyan kell ezt csinálni. Úgy fest a dolog, ő ebben profi. Néha elszomorodom, ha belegondolok, mi lesz, ha elmegy, máskor pedig valami megmagyarázhatatlan ígéret lebeg a levegőben...

Amy kérdőn tekintett a barátnőjére. - Mondok egy példát - folytatta Claudia. - Valamelyik reggel, a sok apró felhőből már sejteni lehetett, hogy aznap végre kap egy esélyt az oly régóta áhított napsütés, és kissé talán felmelegíti a lelkeket a sok esős nap után. Egész délelőtt autóztam a városban és határozottan élveztem a dzsip dinamikáját, az útfekvéséből adódó stabilitását és az erejét. Hangosan szólt a zene és teljesen betöltötte a kis kocsit. A dallama lágy volt. Nem lassú vagy gyors, egyszerűen lágy. Magával ragadó, könnyed, itt-ott elsöprő. Legszívesebben felpattantam volna a hangok hátára, és hagytam volna, hogy a szél elrepítsen minket messze. Mindegy volt, hogy merre. A város színei belevesztek a nap erőteljes ragyogásába, és fekete-fehérré egyszerűsítették a színeket. Feltettem a napszemüvegem, ami által még nyilvánvalóbbá vált ez a kizárólagos kettősség. Szinte egy másik világba csöppentem. Mintha a múlt elevenedett volna meg. Az autók is a hatvanas évek modelljeit idézték. Mindenki a maga tempójában vezetett, de a forgalom nyüzsgése olyan harmonikus sietség volt, amelynek jól esett a részese lenni. Gyors volt, de nem türelmetlen. Nem a mai nap volt, nem a mai világ. Hirtelen egy sokkal nyugodtabb és élhetőbb időszak volt ez, ahol helye van mindennek, ahol még létezik egyensúly. Beengedtem a jól eső bizonyosságot, hogy a dolgok rendben vannak a maguk módján. Hogy lesz még alkalmunk Chrisszel egyé válni a mindennapok biztonságában, és hogy semmi másról nem fognak szólni a napok, kizárólag édes, de azért fontos apróságokról. Nem fogunk súlyos terheket cipelni. Nevetni fogunk, mezítláb sétálni, álmodozni, sokat beszélgetni, vacsorát főzni és megcsodálni a növényeket a kertben.

- Én kívánom neked, hogy így legyen! - kommentálta Amy az elhangzottakat. - Időnként az az érzésem, hogy képes vagy ráérezni bizonyos eseményekre. Remélem ez is ilyesmi.

- Én is. Ugyanakkor néha komolyan elszomorodom. Nekem kell a szerelem, és az ebből adódó biztonságérzet. Ha ez a része az életemnek rendben van, minden más is jól megy. Erőt ad, tudok belőle táplálkozni. Mit kezdek majd akkor, ha Chris elmegy? Tudod, Amy, amíg nem ismertem őt, nagyszerűen megvoltam egyedül a kislányommal. Minden ment a maga útján, méghozzá jói. De ez a szerelem egy másik dimenzióba emelt, amely újabb lehetőségeket tárt fel. Chris jelenléte az életemben inspirál, energiát ad, amolyan katalizátorként funkcionál. Sokkal hatékonyabb vagyok a munkámban, új ötleteim vannak. Félek, hogy mindez eltűnik, ha elmegy. Ami majd marad, az elég lesz arra, hogy rendesen működtessem az életem, de eme plusz töltés hiányában a képességeim újra visszacsúsznak a „csak" megfelelő szintre, amivel már nem leszek elégedett, hiszen már megtapasztaltam egy magasabb színvonalat. El kellene tudnom vonatkoztatni, és nem bizonyos dolgok létének vagy nem létének alárendelnem magam.

- Én is így gondolom. De tudom, hogy ez nem könnyű. - Nem. Nem az. Chris vészhelyzeti kupaktanácsot hívott össze a fiúkkal

a szokásos kocsmában. Tudta, hogy mennie kell, mert így

döntött, ugyanakkor beleszeretett Claudiába, és furcsa mód Pearl személye is annyira beleillett a helyzetükbe, hogy szinte ő

maga is meglepődött. Nem akart ezen siránkozni egész este, inkább csak megerősítést várt a barátaitól, vagy talán egy olyan elejtett megjegyzést, amellyel igazolhatja magát, vagy amely esetleg erőt ad az utolsó lépések megtételéhez.

- Victor hívott, hogy késik egy kicsit - közölte köszönés helyett Róbert, amint feltornázta magát a pult előtt sorakozó székek egyikére, majd azzal a lendülettel rendelt magának egy sört.

- Rendben - nyugtázta Chris a kijelentést, majd meredten nézte, ahogy a gyakorlott pultos a sörcsapból a barátja poharába csapolja a kért italt.

- A feleségemnek nagyon tetszett a barátnőd - folytatta Róbert, szándékosan szó nélkül hagyva a Chrisből áradó mélabút. - Azt mondta, kevés olyan nőt ismer, akinek a társaságában ilyen fesztelenül viselkedhet. Claudia nagyon kedves és mély érzésű, ugyanakkor szórakoztató is.

- Tudom - mormogta Chris, még mindig maga elé bámulva. - Kár, hogy olyan pasija van, aki el fogja hagyni - tette hozzá némi öngúnnyal.

Róbert

ezt nem kívánta kommentálni, így a két barát egy ideig csak szótlanul ücsörgött, ki-ki a maga sörét

kortyolgatva. Húsz perc elteltével befutott Victor is.

- Bocs a késésért - mentegetőzött. - Akadt még egy kis munkám. - Semmi gond. - válaszolta Róbert. - Nem maradtál le semmiről, - Mikor indulsz? - nézett érdeklődve Chrisre Victor. - Valóban. Mikor is? - érdeklődött Róbert is. - Június közepén. - És mi van a házaddal? Eladtad már végre? - El. Csak még nem írtam alá a szerződést. - Miért nem? - kérdezte Victor. - Valóban. Miért is nem? - ismételte meg azt a kérdést Róbert is, halvány iróniával a hangjában. - Volt: egy-két fontosabb elintéznivalóm. Még nem jutottam hozzá - felelte Chris, - Ez elég gyenge kifogás - közölte Róbert inkább a korsójára bámulva. - Te dilemmázol? - kérdezte Victor, őszinte meglepődéssel a hangjában. - Bizony, Victor. A barátunk minden jel szerint azt teszi - válaszolta meg a kérdést Róbert. - Claudia miatt? - Úgy ám. - Fölöttébb szórakoztató hallgatni, ahogy a jelenlétemben rólam beszéltek. Tényleg, fiúk!

De folytassátok csak

nyugodtan! Mintha itt sem lennék -mondta Chris.

- Akkor maradj! Én egész biztos nem hagynám itt Rose~t. - Itt nem erről van szó, Victor! - mondta Chris. - Pedig nekem nagyon úgy tűnik - közölte határozottan Victor. - Akkor megosztanád velünk, hogy miről? - nézett Róbert Chrisre. - Csak nincs jó napom. Ennyi az egész. - Miért költözöl el, ha szereted? - erőltette tovább Victor. - Ne m érted, ugye? Itt nem a kettő között kell dönteni. A költözés, New York, a tőzsde nem kérdés. Gondolom, ezt nem is kell magyaráznom. A Wall Street nagyszerű lehetőség számomra. Claudiával kétségtelenül nagyon kellemes időszakot tudhatunk magunk mögött. Csak épp az időzítés miatt nem vagyok túl boldog.

- Ezt nem egészen értem - közölte Victor. - Ezen nem vagyunk meglepve - szúrta közbe Róbert.

- Benned komolyan egy pillanatig sem merült fel, hogy inkább maradnod kéne? - kérdezte Victor Christ. - Nem, haver. Nem. A hős szerelmes szerepköre, aki az imádott nőért mindent feláldoz, az inkább te vagy, nem én. - Bizony - húzta ki magát Victor nyilvánvaló büszkeséggel. - De azért elmagyarázhatnád, miért is olyan szörnyű ez. - Nem az, csak én nem hiszem, hogy egy másfél hónapja tartó kapcsolat elég ok lenne arra, hogy befolyásolja

a

döntésem, illetve a jövőm.

- Akkor miért nem örülsz, hogy mehetsz? - Örülök. Nem látod?! - felelte Chris a lelkesedés teljes hiányával, és némileg talán erőteljesebben is, mint szerette volna. - Látjuk. Majd szétvet a boldogság...! - jelentette ki kissé gúnyosan Róbert. - Fiúk! A tőzsde az életem. Ez a mostani lehetőség az, amiről mindenki álmodozik, akinek valaha köze volt a pénzpiachoz. Szeretem csinálni. Jó vagyok benne. Sajnálom, hogy Claudiát nem előbb ismertem meg, vagy nem majd New Yorkban, mert nyilván szeretem ezt a nőt, de az én életem másról szól. Egyszerűen másfelé vezetnek az útjaink. Örülök, hogy az élete része lehettem egy rövid időre, hogy megajándékozott a szerelmével, de én képtelen vagyok ennek alárendelni az életemben jelenlevő egyéb, számomra fontos dolgokat. Nem is hiszem, hogy kellene. Ez most így alakult. Nekem sem jó, de így döntöttem, és ha ettől kicsit kevésbé vagyok szórakoztató, mint egyébként, hát sajnálom.

- Majd megpróbáljuk kezelni a dolgot - próbálta oldottabbá tenni a komoly hangulatot Róbert. - De azért egy valamit még mindig nem értek. Miért nem írtad még alá a szerződést?

- Már mondtam. Más teendőim adódtak, amelyek elsőbbséget élveztek. ~ Aha... - kommentálták a fiúk, nem túl sok meggyőződéssel. - Miért néztek így rám? Mit akartok? Mit mondjak? - vesztette el a türelmét Chris. - Nem tudom, haver, csak épp nem tűnsz túl boldognak - válaszolta Róbert. - Bocsássatok meg egy percre - közölte Chris, miközben lemászott a magas bárszékéről, majd eltűnt a tömegben. - Szerintem maradnia kéne - mondta Victor Róbertnek. - Azt sejtettem, hogy te így gondolod. Ami engem aggaszt, hogy én még sosem láttam őt ilyennek. Teljesen odavan a nőért, és Claudia is őérte! Láttad volna őket vitorlázás közben, még Marry-Ann is észrevette, milyen jól kijönnek egymással. Amit pedig az én feleségem lát, az valóban úgy igaz. Chris az elmúlt tíz évben nem viselkedett így senkivel. Ismered az eddigi kapcsolatait... - Victor bólintott. - Az összes csak könnyed kis kikapcsolódás volt ehhez képest. Már amennyire én ezt meg tudom ítélni. Ez most más, de attól tartok, erről neki fogalma sincs. Ezt is besorolja abba a sablonos kategóriába. Ezért nem fontolta meg komolyan, hogy maradjon-e. De látod, azt a nyomorult házeladási szerződést csak nem írta még alá! Talán érzi, hogy itt most többről van szó, mint egy futó mókáról. De ez nyilván nem tudatos.

Ugyanakkor értem, hogy menni akar, hiszen nem adhatja fel mindazt, araiért idáig dolgozott, Én sem tenném. - De azért London mégsem a világ vége, itt is dolgozhatna! Mert mi van, ha elmegy New Yorkba? Sok öltönyös pénzhajhász. Na és? Itt talán valamiről szólna is az élete... - mondta Victor.

- Lehel. De ezt azért ne mondd neki! - kérte Róbert. - Hadd döntse el ő, hogy mi a fontos. - Csak megemlítem neki. - Azt mondtam, ne tedd! - nézett határozottan Victorra Róbert. - Jól van, na. - Alaposan kibeszéltetek, fiúk? - tért vissza Chris. - Mindenesetre megtettük, ami tőlünk telt - mondta Róbert. - És jutottatok valamire? - Hát, ami azt illeti... - kezdte volna Victor, de Róbert félelmetesnek szánt pillantást vetett felé. - írd alá végre azt a szerződést, és csapjunk egy jó kis estét, mielőtt elmész! - mondta Róbert a barátjának.

- De... - próbált közbeszólni Victor. - Semmi de, Victor! Hadd menjen, ha menni akar! - Kösz, fiúk. Darts? - nézett a barátaira Chris. - Feltétlenül - mondta Róbert, így átverekedték magukat

a kocsma túloldalára, hogy figyelmüket a kedvelt játéknak

szenteljék.

Másnap délelőtt Claudia és Miranda a Northwood Village Rock témában találkozott William bácsival, ezért amikor Chris minden elszántságát összeszedve bement az irodába, hogy végre aláírja a szerződést, csak Alice-t találta ott.

- Miben segíthetek? - kérdezte az asszisztens a férfit. - Christian Rogers vagyok, és a Harrow Road-i ingatlan adásvételi szerződését kellene aláírnom. Már amennyiben ez még aktuális, és a vevők nem álltak el a szándékuktól.

- Máris utánanézek - mondta a lány mosolyogva. Hellyel kínálta Christ, majd a saját irodájából felhívta a vevőket, illetve előkereste a szerződést.

- Úgy fest a dolog, hogy még tartják az ajánlatukat - mosolygott a lány, miután visszatért, majd odanyújtotta a papírokat Chrisnek. - A vevők csak délután tudnak bejönni, de Ön attól még' most is aláírhatja. A szerződés két hete kész van. Komolyan örültek, hogy végre elszánta magát - csacsogott a lány.

- Értem. Én is örülök - mondta Chris, nem túl sok meggyőződéssel a hangjában, majd aláírta, amit kellett, megköszönte a segítséget és távozott

Az ajtóban majdnem összeütközött Steve-vel, elnézést kért, és elment. - Sosem találod ki, ki volt ez! - lelkesedett Alice, ahogy megjárta főnőkét. - Ne csigázz! - kérte Steve, komolyabb lelkesedés híján. - Christían Rogers! - közölte a lány, mintha valami óriási titkot árult volna el. - Es mégis ki az a Christían Rogers, Alice? - A kedvenc alkalmazottad pasija. - Hogy ki? - Claudia új barátja. - Vagy úgy. A fickó, akinek úgy kellett könyörögni, hogy legyen olyan kedves és adja már el végre a házát? - Az bizony. - Na és? Mit keresett itt? Elszánta magát? Alice válasz helyett meglobogtatta a papírokat Steve orra előtt. - Na végre! Akkor ezen Is túl vagyunk - sóhajtott Steve. - Min vagyunk túl? - kérdezte a belépő Claudia, aki épp ekkor érkezett vissza Mirandával. - A Harrovv Road-i ház eladásán - felelte Alice. - Értem - mondta a nő, majd szó nélkül bevonult az irodájába. - Lemaradtam valamiről? - nézett Steve a többiekre, mert nyilvánvaló volt, hogy valami nem síimmel Claudiával. - A fickó azért adta el a házát, mert elköltözik Angliából - magyarázta hallgatóságának Alice. - Gondolom, Claudia most nem túl boldog.

- Honnan vagy te ilyen jól informált, drágám? - csodálkozott Steve. - Ez a dolgom - felelte büszkén a lány. - Értem. Az más - nyugtázta Steve, aki egy pillanatra kísértést érzett, hogy bemenjen Claudiához, de aztán meggondolta magát és Mi randához fordult, hogy az új lakóparkkal kapcsolatos fejleményekről érdeklődjön.

Claudia becsukta az irodája ajtaját, leült az asztalához és az égvilágon semmit nem érzett. Chris aláírta a szerződést, vagyis Chris költözik. Nagyjából két hét múlva. Tudta, hogy szinte kötelezően kellene most szomorúnak lennie, de nem volt az. Tisztában volt vele, hogy ez a pillanat előbb-utóbb elérkezik, de a végén az embert ez mindenképpen felkészületlenül éri. Hiszen hogyan is lehetne felkészülni arra, hogy valakit, aki fontos nekünk, végül mégis elvesztünk? Talán ez az érzéketlenség valamiféle védekezési mechanizmus az ember részéről. Először is nem illik összeomlani egy munkahelyen, másodszor pedig az érzelmi kirohanások késleltethetőek. Mint egy balesetnél, amikor valaki segít, elsősegélyt nyújt, majd amikor már minden sebesült viszonylag rendben van, vagy a mentők is megérkeztek és átvették az irányítást, akkor elájul a sokkhatástól. De amikor helyt kell állni, jelen van és megteszi a legtöbbet, ami tőle telik. Claudia a kezébe vette a mobilját és a férfit tárcsázta.

- Gratulálok a ház eladáshoz! - közölte, amint Chris beleszólt a telefonba. - De gyorsan terjednek a hírek. - Alice-nek hála. ~ Roppant lelkes munkatárs. - Valóban az. Egy ideig mindketten hallgattak, majd a nő megszólalt: - Nem szeretném ezt tovább húzni. Döntöttél, mész, fejezzük be, búcsúzzunk el. Utána mindenki élheti tovább a saját életét.

Chrisnek megfordult a fejében, hogy megkérdezi, nem lehetnének-e együtt az elutazásáig, de Claudia hangja annyira határozottan csengett, hogy úgy döntött, mégsem teszi.

- Rendben van. Ahogy akarod. - Ahogy én szeretném, vagy

szerettem volna, az némileg más. Én a jelen körülményekből adódó legideálisabb

megoldásról beszélek.

- Értem. A holnap estét meg tudod oldani? - Igen. A holnap este jó lehet. Beszélek Amy-vel, megkérem, hogy vigyázzon Pearlre, és még visszahívlak. - Várni fogom. Chris és Claudia egy helyi, hangulatos kis étterembe beszélte meg a találkozót, de aztán Chris telefonált, és valami teljesen érthetetlen okra hivatkozva megmásította a helyszínt.

Claudia - bár úgy ítélte, a nyilvános hely jobban illett volna az alkalomhoz - beleegyezett, hogy este a férfi otthonában találkozzanak. Mivel Chris bútorai részét képezték az adásvételnek, a ház így, a személyes tárgyak hiánya adta kopárság ellenére is abszolút használható volt.

Amy indulás előtt Claudia házának ajtajában, megölelgette barátnőjét, de ezúttal nem látta el általa hasznosnak ítélt tanácsokkal. Talán ezért volt Amy igazi barátnő. Ha tehette, csevegett és sziporkázott, de amikor hallgatni kellett, megérezte, és nem beszélt. A lány örömmel vállalta Pearl felügyeletét aznap estére. Amikor Claudia mögött becsukódott az ajtót, a nő hallotta, ahogy a lányok nevetgélve belefognak valami nyilván roppant mulatságos tevékenységbe, ugyanis a visongás hangfoszlányai még akkor is hallatszottak, mikor beszállt az autójába.

Chris indiai vacsorát hozatott és akkurátusan megterített a nappaliban, a földre. Egy Mexikóból hozott, rendkívül színes és hatalmas lepel szolgált térítőként, a heverő díszpárnái pedig puffként. Könnyed dzsesszt választott zenének, gyertyákat gyújtott és kinyitott egy üveg vörösbort. Mire Claudia megérkezett, minden készen állt arra, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Chris nem szerette a drámákat, sosem volt szokása a könnyes búcsúzás, de ennek a mai estének valahogy mégis meg akarta adni a módját.

A nőt meglepetésként érte ez a készülődés, nem számított ekkora felhajtásra. Talán szeretett volna gyorsan túlesni ezen az ésszerű okokból szükségesnek tartott szakításon, ami most egyre nehezebbnek tűnt. Érkezéskor kapott egy amolyan Chris féle ölelést, amelytől mindig úgy érezte, hogy az egész világot jelenti, majd a kandalló elé kucorodtak, amelyben, a nyárra való tekintettel, ezúttal nem ropogtak fahasábok.

Amint letelepedtek a földre, Chris egy pohár bort nyújtott át Claudiának. Mindketten tudták, hogy semmi értelme úgy kezdeniük ezt a beszélgetést, ahogy azt az illendőség kívánná, hanem kezdhetik bárhonnan.

- Még nem tudom, hogy rád fogok-e gondolni, amikor majd kinyitok egy üveg bort, pedig valószínűleg úgy lesz - mondta a férfi, mintha csak egy, az imént megszakított beszélgetést folytatnának. - Vagy amikor a rádióban meghallok egy olyan zenét, amit veled hallgattam. S bár akkor mindig annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy oda sem figyeltünk a dal szövegére, én mégis tudni fogom, hogy ez a muzsika valahogy hozzád kapcsol. Ha belebújok abba a pólóba, amit te viseltél legutóbb, amikor itt voltál. Vagy ha tortillát készítek majd, és sajnálni fogom, hogy neked sosem készítettem, pedig imádtad volna, hiszen szerettél jókat enni bizonyos alkalmakkor, ugyanakkor képes voltál órákig csak sárgarépát rágcsálni, miközben dolgoztál. És, hogy ez a sok minden mind összekeveredik bennem egyetlen Claudiává, akit szinte kizárólag én ismerek, és senki más, és már majdnem féltékeny vagyok a szemekre, amelyek látni fognak téged, s bár tudom, hogy én másképp döntöttem, és hogy apró és jelentéktelen részletek ezek, de mégis van súlyuk. Hiányozni fognak az okos gondolataid, vagy azok a megjegyzéseid, amelyekkel öntudatlanul is segítettél túljutni a holtponton, ha valamiben megakadtam. A megérzéseid, a vidámságod, talán még azok a pillanatok is, amikor szomorú voltál. Hiányozni fog, ahogy egymásra tudtunk hangolódni úgy, ahogy még soha senkivel azelőtt. Tudod, a múltkor lila, vagy talán kék lett a szám, amikor azt a vörösbort iszogattam, amit a minap együtt választottunk. És ahogy kézmosás közben belenéztem a tükörbe, és láttam a lilára festett ajkaimat, nevettem. Nem magamon, inkább azon, hogy te ezt mulatságosnak tartanád. Nem azon, ahogy kinevetnél, hanem ahogy átéreznéd, hogy ez mókás. Csak mert rendhagyó, vagy valami ilyesmi. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy nem érinthetlek meg többé, vagy nem aludhatok veled - mondta a férfi szomorkásán.

-

Nekem tudod, hogy mi fog leginkább hiányozni? - kérdezte a nő. - A beszélgetéseink, és az, ahogy mindent meg

tudtunk beszélni. Még ezt a szakítást is. Hát nem elképesztő?! A napokban hagymalevest főztem. Szerettem volna, ha megkóstolod, csak mert neked még sosem főztem hagymalevest. Tudom, hogy ízlett volna. Nemrég támadt egy jó kis gondolatom, de akkor még fel tudtalak hívni és elmondani neked. Mondd, mi lesz, ha nem foglak tudni felhívni és elmondani, amit gondolok? Legyen az akár csak egy érzés, egy gondolat, a hagymaleves, egy katicabogár, aki beköltözött a házba, vagy bármi más - nézett Claudia könnyektől csillogó szemmel Chrisre.

- De azért ügye most nem fogsz sírva fakadni egy soha meg nem főzött hagymaleves miatt? - próbálta Chris elviccelni a dolgot, bár tökéletesen tisztában volt a helyzet komolyságával. De nem akarta, hogy a nő elkezdjen sírni.

- Nem, dehogy - szipogott Claudia - De ha valaha bármi olyan gondolat felmerül benned, amelyet muszáj megosztanod velem, írj egy mailt! - javasolta a férfi.

- Én nem mailt akarok írni! Én azt akarom, hogy légy mellettem, és el tudjam mondani neked! Az e-mailek azoknak valók, akik szeretnek távolságot tartani. Én azt szeretem, ha úgy mesélhetek, hogy a másik ott van. Jelen van. Érted?

- Persze, hogy értem. Csak nem akarom kizárni annak lehetőségét, hogy megosztd velem a gondolataid! - Pedig ha elmész, márpedig úgy fest, hogy valóban elmész, akkor ne kívánd tőlem, hogy ilyeneket

legyek. Akkor

kénytelen leszek folytatni az életem nélküled, bármennyire is nem akarom. Talán egy picit még szenvedek majd, de aztán be kell látnom, hogy az élet megy tovább. Ezt sokszor olyan kegyetlennek érzem, néha mégis örülök neki. Talán sok nyomorúságtól megkímél. Például az olyan estéktől, mint a múltkori. Épp nagyon szenvedtem attól, hogy döntésképtelen vagy, amikor tudatosult bennem, hogy úgy viszem magammal ezt a szerelmet, mint valami terhet, mint egy még meg nem

született gyermeket, amit azért kétségkívül érdemes hordani. Próbáltam nem nagyon beleéli magam, próbáltam elrejteni, nehogy mások észrevegyék. Valahogy nem engedhettem meg magamnak, hogy szeresselek, hiszen talán úgyis elmész. Mint, ahogy látod, valóban így lett! Pedig nagyon könnyű lenne téged szeretni. Tudod, ugye? Néha komolyan szenvedtem ez alatt a rejtett teher alatt. Aznap este, mielőtt lefeküdtem, még bementem Pearlhöz megpuszilni a homlokát, és gyönyörködni benne, ahogy alszik, és akkor, mielőtt kijöttem a szobájából, szinte elsöpört ez a kín. Egy pillanatra nem tudtam lélegezni sem. Megbénított, szinte beleremegett az egész testem. És tudod, Chris, egy-egy ilyen pillanat néha annyira végtelen. Kérek még egy kis bort! - tartotta a poharát a nő. - Ma hadd legyek egy kicsit mértéktelen!

- Legyél! - mosolygott a férfi. - Tudod, most lehetek az. Most,

hogy otthon hagytam az összes megfontoltságomat - válaszolta a nő, de szemmel

láthatóan egész máshol járt.

Chrisnek

kedve lett volna odamenni hozzá, átölelni, megcsókolni, valahogy visszahúzni ebbe a lét időbe, ebbe a

közösen eltöltött estébe. Olyan távolinak tűnt.

- Gyere velem! Gyertek velem Pearllel! - kérte Chris, bár tudta, hogy nemleges választ kap. - Tudod, hogy nem mehetünk. Én itt akarok élni. Én itt akarok jól élni! Ezenkívül ide köt a munkám, a lányom iskolája, az otthonunk. És szeretem Londont, Amerikában sosem lennék otthon. És utálom az akcentusukat, mint ahogy ők is az enyémet. Nem, sajnálom, nem mehetek - meredt maga elé Claudia.

- Ugye, tudod, hogy nem a te hibád? - nézett Claudiára Chris nagyon komolyan. - Az, hogy elmész? Hogy a munkád, illetve az önmegvalósítás fontosabb, mint én vagyok? Hogy másfelé vezetnek az útjaink? Persze, hogy tudom, Chris. Bár néha kissé nehezemre esik elfogadni. De azt hiszem, nincs ezzel semmi baj. Felnőttek vagyunk, ismerjük a saját értékrendünket, tudjuk, hogy mi fontos nekünk, és mi nem az. Hogy mi tesz boldoggá minket. Tudunk megfontoltak lenni. Nem, Nincs ezzel semmi baj! - mondta a nő, bár a meggyőződés mintha hiányzott volna a hangjából. - Pár éve még nem értettem volna, miért mész el. De ma már talán értem. Nem mondom, hogy jólesik, de legalább el tudom fogadni. Mint ahogy azt is, hogy ha így kell lennie, hát annak nyilván oka van. Én már nem akarom megerőszakolni a dolgokat, inkább csak hagyom, hogy az élet folyjon a maga medrében. Majd meglátjuk, mi lesz holnap. Tudod, én régen próbáltam mindent nagyon tudatosan megtervezni, irányítani, majd kézben tartani. Ma már nem akarom. Talán egy gyerek és egy válás után az ember belátja, hogy nem minden rajta múlik, valamint, hogy bizonyos dolgokat igenis el kell engedni ahhoz, hogy visszakaphassunk valami sokkal jobbat. Mostanában megpróbálom eszerint élni az életem. így nem feltétlenül jobb vagy rosszabb, mindenestre kezelhetőbb.

- Ezt

tudom. A sodródásról én is tudnék mesélni. Ezt csináltam hosszú évekig. Csak én inkább önvédelemből, mint

tudatosan - mélázott el a férfi. - Mit szólnál, ha vacsoráznánk?

- Persze. Chris felszolgálta a vacsorát a szőnyegen, ami különlegesen rendhagyónak bizonyult. Az indiai konyha intenzív ízei valahogy illettek az alkalomhoz.

Claudia megpróbálta kiélvezni a rendelkezésükre álló időt, és lehetőség szerint jól érezni magát. Ebben az estében is volt valami azokból az apró újdonságokból, amelyek annyira különlegessé tették a találkozásaikat, hogy az már szinte giccsesnek hatott. De amikor a nő összehasonlította ezeket az együttléteket az eddigi kapcsolataival, valóban be kellett látnia, hogy nyilvánvalóan többről volt szó, mint egy kellemes estéről. És ezt nem magyarázhatta kizárólag a szerelemmel. Volt már szerelmes máskor is, de a Chrisszel való kapcsolata egyikre sem hasonlított. Talán, mert vele lehetett valóban önmaga. Igazi nőnek érezte magát, mert Chris elhitette vele, hogy mennyire vonzó. Jó anya volt, mert Chris szeretete mintha jobb emberré, és ezáltal türelmesebb és odaadóbb szülővé tette volna. Lelkes volt a munkájában, mert megvolt benne az a tűz, ami életének erre a területére is kihatott. Tudott jó barátnő lenni, mert nem nyűgösen vagy bezárkózva teltek az esték, hanem

felszabadultan és könnyeden. Valahogy összességében lett jobb ember. Vagy legalábbis az eddigi tulajdonságok és képességek jobban láthatóvá váltak, hangsúlyosabbak lettek. Chris ezt hozta ki belőle, és ő rettegett, hogy mi marad, ha a férfi már nem lesz a közelében. S bár erőteljesen próbált arra koncentrálni, hogy ezeket az eddig rejtett képességeket ezután is ugyanilyen intenzitással használja és élje meg, mint Chris jelenlétében, néha mégis félt, hogy mi lesz, ha ez nem így történik majd.

- Elbúcsúzhatok Pearltől? - kérdezte a férfi, kizökkentve ezzel Claudiát a gondolataiból. - Persze. Hogy szeretnéd? - Ha neked is megfelel, holnap elmennék érte az iskolába. Róberttel is megbeszéltem egy találkozót, és a kislányt is magammal vinném. Szerintem nem baj, ha megismerkednek, így legalább lesz egy ismerős arc az új iskolában, amikor Pearl majd elkezd odajárni.

- Rendben. De kérlek, hozd be az irodába hatra. Annyi idő elég lesz? - Igen. Biztosan. - Köszönöm a vacsorát. Mennem kell, Chris. Nem akarom ezt tovább

húzni. Hívnál nekem egy taxit? Majd Amyt

megkérem, hogy holnap ugorjon be az autómért.

- Persze - mondta a férfi, aztán habozott egy darabig, majd miután úgy tűnt. összeszedte a bátorságát, megkérdezte: Nem aludnál velem? Utoljára?

- Nem lenne jó ötlet. Sajnálom. így hát Claudia összeszedte a

cuccait és elindult. Amikor Chris kikísérte őt, elkezdett a táskájában kotorászni, a

lakáskulcsát keresve, de nem találta.

- Jaj, Istenem. Ez nem lehet igaz. A kulcsom. - Amy be tud engedni, nem? - Hajnali két óra van! Nem csengethetem ki őt az ágyból. Frászt kapna, és Pearl is. Ez roppant kínos. Várj! Megnézem, hátha az autóban hagytam. Nagyon bánnám, ha vissza kellene jönnöm.

A nő tehát kiszaladt a kocsifelhajtó végén parkoló dzsipig, kinyitotta azt, és megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy a kulcsai megvannak. Közben megjött a taxi is. Becsukta a saját autóját, Chris felé fordult, ujjai közt csörgetve a kulcsot jelezte, hogy a keresett darab megkerült. Esetlenül búcsút intett a férfinak, aki szintén nem jött közelebb, csak ugyanúgy integetett, majd a nő beugrott a taxiba és eltűnt a nyirkos, londoni hajnalban. Útközben még az járt a fejében, hogy rendesen el sem búcsúztak. Talán sajnálta, talán így volt a legjobb.

A búcsút követő időszak Claudia és Chris számára is embert próbáló volt. A másnap reggel volt talán a legnehezebb. Ahogy Pearl bekucorodott Claudia mellé az ágyba, a nő erősen küzdött, hogy mosolyogni tudjon, és így kívánjon jó reggelt a kislányának. Próbált nem sírni, mert nem akarta, hogy a lánya elbizonytalanodjon vagy megijedjen a könnyek láttán, de ez a tudatos és erőltetett tartás egészen pontosan csak addig tartott, míg le nem ültek reggelizni. Claudia először próbálta elrejteni a könnyeit, mindenféle ravasz trükkökhöz folyamodva, mintha csak az orrát törölgetné, vagy a szemeit dörzsölné, de a szomorúság olyan erőteljesen tört ki belőle, hogy egy idő után feladta és nem küzdött tovább. Mielőtt Pearl rákérdezhetett volna, elmondta neki, hogy nagyon szomorú, mert az a barátja, akivel előző nap találkozott, örökre elutazik, és sosem látja viszont, és mivel nagyon szereti, ez fáj neki.

Pearl azt válaszolta, hogy megérti, hiszen az ő apukája is elutazott, és csak ősszel jön legközelebb. Őrület, ahogy a gyerekek ennyire pontosan be tudnak azonosítani érzelmeket, és adott esetben még hasonló példát is találnak a saját életükből Claudia azt az elvet vallotta, hogy kicsiket is be lehet avatni a szomorúságba, éppúgy, mint a vidámságba, azzal a feltétellel, hogy az ember nem támasznak használja őket, mert azt a terhet nyilván nem viselnék el, és nem is ők erre a megfelelő emberek. De mint ahogy a szomorúság is része az életnek időnként, azt is meg lehet, sőt talán meg is kell mutatni nekik.

A reggeli készülődés annyi tudatos odafigyelést igényelt, mint szinte még soha. A nő úgy érezte, a szomorúság olyan mélyen áthatja, hogy ha nem koncentrál rendkívül tudatosan a reggel minden apró mozzanatára vagy akár a saját mozdulataira, akkor a világ darabokra hullik. Eddigi tapasztalataiból jól tudta, hogy a nehézségekkel vagy a szomorúsággal együtt lehet élni, miközben az élet ugyanúgy folytatódik tovább. Ilyenkor az ember fejében, illetve lelkében időnként megjelenik az érzés, vagy folyamatosan jelen van egy bizonyos hangulat, de attól még ő maga képes ugyanúgy működni tovább. Most viszont a fájdalom olyannyira átvette az irányítást fölötte, mintha egy teniszmeccs egyik játékosaként a küzdelem kellős közepén kellett volna egyetemi szintű matekpéldákat megoldania. A kettő egyszerűen nem ment együtt. Muszáj volt tehát a kapacitásait a rutinfeladatokra összpontosítania ahhoz, hogy elindítsa Pearlt az iskolába, ezzel egyidejűleg pedig kizárni minden mást a fejéből. Ez a mostani bánat egyszerűen túl nagy teret követelt ahhoz, hogy az ember megússza egy kis mosogatás közbeni mélabúval.

A reggeli esőt és szürkeséget lassanként áttörték a nap vidám sugarai, amelyet Claudia annyira oda nem illőnek érzett. Számára ennek ebben a pillanatban nem volt létjogosultsága, neki ez most a gyász időszaka volt, nem a vidámságé.

Mikor aztán egyedül maradt, lévén aznap Pearlt a barátnője édesanyja vitte iskolába, letelepedett az egyik fotelbe és csak némán meredt maga elé. Nagyobb térre volt szüksége, ezért kiment a teraszra, de a nyugtalansága visszakergette a házba. Tett-vett, jött-ment a lakásban. Keresett valamit, de nehéz lett volna megfogalmazni mi is az. Veszett és értelmetlen kínlódás volt ez. Egyfajta harc a magánnyal, az élettel.

Aztán ahogy teltek, múltak a napok, ő egyedül maradt ezzel az értelmezhetetlen ürességgel a lelkében, amelyet nem bírt betölteni egy barátnőzős este Amyvel, a Pearllel való bensőséges együttléteik, egy beszélgetés, egy telefonhívás vagy a munka. Ez a megfoghatatlan, de kétségkívül és idegesítően jelenlevő hiányérzet mindig más és más alakban voltjelen. Időről időre felbukkant. Ott bujkált a szemekben, amelyeket szeretett. Ott csillogott egy-egy reggeli könnycseppben. Ott ólálkodott minden sarokban.

S bármennyire is próbálta nem kudarcként megélni a Chrisszel való szakítását, azért mégiscsak kudarc volt. Mint ahogy John Updike szerint, kudarc minden szerelmi történet, amely nem végződik házassággal. Akárhogy értelmezzük is a házasságot. Akár papírforma, akár a puszta összetartozás szerint.

És

volt, hogy ez a gyötrelem egyik pillanatról a másikra eltűnt, mintha sosem létezett volna. Az élet pedig

folytatódhatott tovább. Érthetetlen. Az egyik percben még szinte tapinthatóan és mások számára is érzékelhetően lengte körül a szomorúság úgy, hogy a külvilág hangjai és képei is kívül rekedtek, majd a másik pillanatban ott ragyogott az élet összes ígérete.

Chris is szenvedett, ő a maga módján próbálta elűzni a bánatot: sokat

futott. És amikor ezt tette, rendszeresen eszébe

jutott Victor egy megjegyzése, amit egyik kedvenc filmjéből idézett, miszerint a futás arra jó, hogy az ember testében ne maradjon víz a könnyeknek. Ezen kívül Chris teniszezett, lovagolt és vitorlázott. De mindezt olyan erőbedobással, mintha az élete múlott volna rajta. Az adott sportban résztvevő partnerek pedig egy idő után szinte már Önvédelemből visszavonultak, mert a férfi rettentő energiái kezdtek rémisztővé válni. Eg'y alkalommal Chrisnek majdnem sikerült összetörnie Julie-t:, a vitorlást, mert nem volt hajlandó tudomásul venni a képességei határát, és addig feszítette a húrt, amíg majdnem totális megsemmisülésbe vitte a hajót.

Róbert és Victor a háttérből aggódva figyelték barátjuk ezen életvitelét,

és amikor már úgy ítélték, hogy a dolgok

valóban kezdenek veszélyessé válni, azt fontolgatták, hogy beszélnek vele. De Chris rendszeresen kitért a próbálkozások elől arra hivatkozva, hogy minden a legnagyobb rendben van körülötte.

Voltak tiszta pillanatai, amikor belátta, hogy amit csinál, az abnormális és felesleges. Igyekezett szem előtt tartani a tényt, hogy ő döntött úgy, elköltözik, valamint, hogy nem kíván egy halálra ítélt távkapcsolattal próbálkozni egy olyan nővel,

aki mindent érdemel egy kapcsolatban, és nem csak valami részleges és igen ritka jelenlétet. Ilyenkor képes volt a munkájára koncentrálni, elvégezni az utazással kapcsolatos utolsó simításokat, vagy épp leülni egy könyvvel és olvasni.

Néha még kifejezetten lelkes volt a jövőjét illetően. Bár, amikor egyik nap a benzinkútnál meglátott egy ugyanolyan dzsipet, mint Claudiáé, eszeveszett sebességgel rontott be a shopba, hátha ott találja a nőt, aki persze nem volt jelen. Egy idős, bohókás bácsi ballagott ki az egyébként üres boltból, feltűnően kacsázó járásával, odament az autóhoz, beszállt, majd elhajtott. Chris pedig csak nézett utána, majd hangosan közölte magával, hogy ebből elég. Megrázta a fejét, vett egy nagy levegőt és elment anélkül, hogy tankolt volna.

Otthon

bedobálta az egyetlen bőröndjébe az utolsó, az utazáshoz szükséges darabjait, lévén a többi csomagját már

napokkal ezelőtt feladta, átöltözött és sietett a fiúkkal találkozni a szokásos kocsmába, egy búcsúsörözésre.

Chris ott álldogált a londoni Heathrow reptér ötös termináljának huszonnyolcas beszállító kapujánál, az egyik hatalmas üvegablaknak dőlve, a beszállókártyáját szorongatva, és roppant nyomorultul érezte magát. Egyrészt meglehetősen másnapos volt a fiúkkal, az előző este elfogyasztott, nem kis mennyiségű alkoholtól, másrészt komolyan megviselte az a sok változás, ami rövid időn belül történt vele. Mindemellett pedig - s bár ezt sosem vallotta volna be-, ha nem is félt, de ódzkodott a repüléstől.

Elnézegette

az ablakon túl, távolban guruló repülőgépeket, és mint mindig, most is rácsodálkozott, hogy hogyan

képesek ezek az óriási gépmadarak a gravitációra fittyet hányva a levegőbe emelkedni. Hiába volt tisztában a jelenség fizikájával, ezt valahogy akkor sem tartotta normálisnak.

A távolban a Quantas egyik piros-fehérre festett gépe igyekezett az állóhelye felé, amelyről a férfinak eszébe jutott az Ausztráliába költözött exbarátnője. Amikor elutazott, Chris hetekig tépelődött azon, hogy vajon mindent megtett-e azért a kapcsolatért. Magát hibáztatta a soha ki nem mondott szavakért, a nem kihasznált lehetőségekért, kettejük kudarcáért. Határozottan szenvedett. Olyannyira, hogy az elkövetkezendő években képtelen volt bárkit is valóban közel engedni magához, a sérülés bizalmatlanná és kiábrándulttá tette. Abban az időben ő még nem volt képes valóban és száz százalékosan elköteleznie magát valaki mellett, hiába éltek együtt. Neki még kellett az élet, a maga összes meglepetésével és lendületével. A barátokkal, a vitorlázással, a tengerrel, és a talán magának sem bevallott szabadsággal. Chris nem tudott volna, vagy talán nem is akart felelősséget vállalni. Ő még vidáman ellubickolt volna abban a stagnáló kapcsolatban évekig, anélkül, hogy a dolgot mindkettőjük szabad akaratából, örömmel emelték volna egy magasabb szintre. Egy olyan szintre, ahol akár egy családnak is helye lett volna. Nem, erre a férfi még messze nem volt kész. Talán a lány megérezte ezt, és inkább elmenekült. Nagyjából a világ végére, viszonylag gyorsan, őrült fájdalmat okozva ezzel a férfinek.

Chrisben most tudatosodott, hogy rábukkant valami fontosra, ami jelen élethelyzetéhez igenis kapcsolódik, de hirtelen nem tudta, mi az. Próbálta visszapörgetni a gondolatait, hogy újra lejátszva azokat, ráleljen a keresett információra. A lány..., a szabadság..., az elmulasztott lehetőség..., a felelősségvállalásra való képtelenség... Itt lesz valahol. Talán épp a felelősségvállalással van kapcsolatban, igen. 0 akkor nem vállalt felelősséget, és az ebből adódó következmények meggyötörték. Jelen helyzetben pedig ő teszi ugyanezt egy olyan nővel, akit pedig igenis szeret, és akit végre beengedett a jól megfontoltan felépített védelmi falak mögé. Hasonló nyomorúságot okozott a nőnek, mint amit annak idején ő maga érzett a régi kedvese miatt, Vagyis most duplán vétkes. Nemcsak, hogy nem vállal felelősséget de még el is szökik.

De hát mi is az a rettegett felelősségvállalás? Szeretni valakit annyira, hogy higgyünk a közös boldogság lehetőségében, És ha hiszünk, hát el tudjuk-e kötelezni magunkat a másik irányába. Ami pedig nyilván felelősségvállalással is jár, de amint az ember felismerte nemcsak a nehézségeket, hanem a lehetőségeket is emögött. valamint biztos a másikban, akkor mintha ez az egész már nem is tűnne olyan pokoli tehernek. Sőt! Akkor mintha az egész dolog átfordulna egy megkönnyebbült bizonyosságba. Annak a bizonyosságába, hogy ha felelősséget vállalunk valakiért, akkor az a valaki hozzánk tartozik. Vele lehetünk, amikor csak akarunk. Hozzá bújhatunk éjszaka, megmelegedhetünk a mosolyánál, átbeszélgethetünk estéket

anélkül, hogy utána el kellene búcsúznunk egymástól. Segít boldogulni az anyagi világban, miközben mi az álmainkat kergetjük. Hazamehetünk hozzá. Ha fáradt, mondhatjuk neki, hogy „te csak pihenj, majd én folytatom!". Lehet ő az inspirációnk, a barátunk, a szeretőnk, a szerelmünk.

Te jó ég! - gondolta Chris. A barátom, a szerelmem, a szeretőm! De hiszen ez Claudia. , - Uram! Lenne kedves? - mosolygott rá az utaskísérő. - A beszállókártyáját! - és a Chris kezében levő papírdarabra mutatott.

Chris,

mint aki álomból ébred, most eszmélt csak rá, hogy utastársai mind elfogytak mellőle, és már csak

másodmagával árválkodik a helyiségben.

- Ha lenne szíves! - ismételte meg unottan a lány. - Nem utazom! - jelentette kí a férfi megmásíthatatlan eltökéltséggel, melynek hallatára a sokat látott alkalmazott csak türelmesen sóhajtott egyet.

-

Higgye el, uram, minden rendben lesz! Ez az egyik legbiztonságosabb géptípus. Kérem, szálljon be! Csuknánk a

kapukat - próbálkozott a nő a valószínűleg már többször bevált módszerrel, miközben olyan arckifejezéssel meredt a férfira, mintha az gyengeelméjű lenne.

Chris arca minden bizonnyal hasonlított a repüléstől rettegőkére, s bár jelenleg valóban más tudatállapotban volt, mint egyébként, és ez akár lehetett volna rettegés is, mégsem volt hozzá semmi köze.

- Mennem

kell - jelentette ki a férfi, és nem törődve a nő értetlen tekintetével, valamint azzal, ahogy még mondani

próbált valamit, hátat fordított neki és kiviharzott a folyosóra.

Az egymás után következő mozgójárdákon végigrohanva kereste a kijutás lehetőségét, de csak újabb és újabb beszállító kapukat látott. Nem adom fel! - gondolta. Ezúttal nem.

Végül sikerült elcsípnie egy egyenruhást, aki útba igazította. Újabb tíz perc loholás, valamint a reptér legkalandosabb helyeinek megismerése után végre meglátott egy szabadsággal kecsegtető „Kijárat" feliratot. Itt azonban még közel sem volt vége a reptéri megpróbáltatásoknak, de már legalább az érkező szinten járt. Végigverekedte magát a több tucat csomagkiadó szalagon, majd a bőröndökkel megpakolt trolikat ráérősen tologató, érkező utasok közt szlalomozva azonosította a kijáratot. Reptéri kalandjai befejezése gyanánt még majdnem fellökött egy komótosan közlekedő utazót a kijáratban, akivel épp egy időben érkeztek a fotocellás ajtóhoz. Chris elnézést kér, majd folytatta útját. Kiért a reptér előtt hosszú sorokban várakozó taxikhoz, majd bevetette magát az első kocsi hátsó ülésére. Bemondta Claudia címét, bár fogalma sem volt róla, hogy a nő otthon van-e egyáltalán. De hát mindegy is volt. Ha üres lesz a ház, hát addig vár majd, amíg haza nem érkeznek.

A

sofőr komótosan elindult, lelkiismeretesen ügyelve arra, hogy szigorúan betartson minden közlekedési szabályt,

különös tekintettel a sebességkorlátozásokra. Christ olyannyira irritálta ez a vánszorgás, hogy majd megőrült. Egyébként sem szeretett lassan autózni. Ha nem sietett sehová, akkor is gyorsan vezetett.

- Nem tudna egy kicsit gyorsabban hajtani? Kérem! A sofőr egy grimasszal nyugtázta a kérést, majd egy leheletnyivel növelte a sebességet, de így is óráknak tűnt, mire beértek Northwoodba. Chris adrenalin szintje az egeket verdeste, mire végre megálltak a nő háza előtt. Mivel Claudia mindig' a kertben parkolt az autójával, a férfi nem tudhatta azonnal, hogy otthon találja-e őt. Kifizette a taxist, majd megnyomta a csengőt a kerítésen.

Istenem! Add, hogy itthon legyen! - fohászkodott a férfi, bár úgy tervezte, hogy ha ez még' sincs így, hát letelepszik a kocsifelhajtó mellett tanyázó sziklára, és vár. Akármeddig.

A

garázsbehajtó komótosan kinyílt, mivel a ház lakói, főleg kényelemből, inkább ezt használták, mint kulccsal a

kezükben kijöttek volna kapui nyitni.

Chris eddigi lendületét megcáfolva,

óvatosan kukucskált be az egyre szélesebbre nyíló kapuszárnyak között. A nap

lemenő sugarai a szemébe tűztek és szinte elvakították. Kis időbe telt, míg a narancsos fényben ki tudta venni a lépcsőn álldogáló alak körvonalait. Egyelőre minden, amit látott, inkább fény volt, mint valóság. A kert összes növénye, a kövek, a faháncs szőnyeg a napozóágyak alatt, az óriás fenyő a terméskőből kirakott kerti kisház előtt, a lépcsőfokok és a tetején várakozó alak egytől-egyig úgy ragyogott, mint a színpadon, hátulról megvilágított szereplők. Az alkonyi nap fáradt, sárgás burokba vonta őket, amelytől úgy tűnt, mintha az aurájuk vált volna láthatóvá.

- Chris? - kérdezte a fénylő alak hitetlenkedéssel vegyes szomorúsággal, Claudia hangján. - Claudia, hát te vagy az? - kérdezett vissza a férfi. - Miért, mégis kire számítottál? - hangzott kissé cinikusan. - Persze, hogy rád, csak nem tudtam, hogy itthon talállak-e. - Chris! Mit keresel itt? - kérdezte a nő, és hangjában annyi fájdalom csendült ki, hogy Chrisnek belesajdult a szíve. - Claudia! Én tévedtem. Vagyis, csak nem vettem észre, hogy te vagy az. - Hogy mi vagyok én? - a nő hangja keményen csengett. - Hogy te vagy az! Te vagy az, akivel le akarom élni az életem! Akihez haza akarok jönni, aki mellett ébredni akarok minden áldott reggel. Aki felvidít, ha szomorú vagyok, akiről gondoskodhatok. És nem csak rólad, hanem Pearlről is. Nevetni akarok veletek, vacsorát készíteni, része lenni az életeteknek. Pearlért menni az iskolába, ha te sokáig dolgozol, kinyitni egy üveg bort este, amikor ő már alszik, és átbeszélgetni az egész éjszakát. Megváltani a világot, szerelmeskedni veled, megcsókolni téged, amikor csak akarlak. Es néha csak hallgatni együtt, és hagyni, hogy teljes legyen a csönd. Nem mozdulni, nem beszélni, csak lenni. Nyáron mezítláb sétálni a tengerparton, vitorlázni, és együtt vacsorázni azon a kis szigeten, ahol együtt voltunk.

- És mi lesz a munkáddal? Mi lesz New Yorkkal? - érdeklődött: a nő. - Pokolba New Yorkkal! Majd találok másik munkát Londonban. Rájöttem, hogy nem az a lényeg. A lényeg te vagy! Én csak veled szeretnék lenni! És tudom, hogy nem lesz mindig könnyű, hiszen sosem az. De talán, ha adunk egymásnak annyi szabadságot, megértést és figyelmet, amennyire szükségünk van, akkor működni fog. Éri vállalom, tiszta szívemből mondom. Én mindig kibúvókat kerestem, mert egyrészt nem akartam sérülni, másrészt képtelen voltam egy kapcsolatot teljes egészében felvállalni. De most ezt nem érzem tehernek! Ez most a világon az egyetlen olyan dolog, amelyre valóban vágyom. És tudom, hogy ez bután hangzik, de valóban így van, Claudia! Én nem bírok nélküled élni! Én jókedvű leszek, ha meglátlak. Nekem kell, hogy érezzem az illatod, hogy átölelhesselek éjszaka. Nekem kellenek az okos megjegyzéseid, amikor megakadok valamiben, és lehet együtt gondolkodni. És keli az a lelkesedés és lendület, ami te magad vagy, és amiről talán nem is tudsz. Mindig akkor viselkedsz így, amikor szinte észre sem veszed! Én imádom ezt! És én hajlandó vagyok cserébe bármit megadni neked, hogy boldoggá tegyelek.

Chris hirtelen elhallgatott. Még mindig nem látta Claudia arcát. Most vette csak észre, hogy miközben beszélt, ugyan bement a kapun, de még mindig ott álldogált az udvaron. Közelebb lépett. Közel annyira, hogy végre lássa a nő arcát. Claudia sírt. Chris átölelte. Érezte, ahogy a nő teste megrázkódik a karjaiban. Majd mikor végre beszélni tudott, kibontakozott az ölelésből, megtörölgette a szemeit, szembenézett a férfival és szipogva azt mondta:

-

Chris! Ez volt a legszebb vallomás, amit valaha hallottam! Talán pont azért, mert azt mondtad, nem lesz mindig

könnyű. Hát persze, hogy nem. De talán pont attól van mindennek, amit mondtál, súlya, mert ezzel tisztában vagy. De hát ki szereti a könnyű dolgokat?! - próbált nevetni a nő, miközben megsimogatta Chris arcát. - Csináljuk! Próbáljuk meg! - majd hirtelen elkomorodott az arca. - De mondd, barátocskám! Most, hogy eladtad a házad, vagyis helyesbítek, most, hogy eladtam a házad, hol fogsz lakni?

A férfi ránézett az abszolút komolynak tetsző arcra, és hirtelen nem tudta, mit feleljen. Valahogy úgy képzelte - már ha az elmúlt órákban körvonalazódott érzései között egyáltalán bármit is konkrétan elképzelt hogy ennek az égvilágon semmi jelentősége. Most hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. A nő nem volt az a típus, aki ilyen apróságokon fennakad. Ránézett hát Claudiára, hátha a szemeiből kiolvashatja a választ. Látta, hogy a nő mosolyog. Ez az a bizonyos huncut mosoly volt, amit imádott.

- Gyere velem! - hívta a nő. - Pearlnek biztos lesz egy-két építő javaslata arra vonatkozóan, hogyan szoríthatnánk egy kis helyet neked.

Chris átfogta a nő derekát és bevezette a házba. Az ajtó puha kattanással csukódott be mögöttük. A nap pedig - még mielőtt átadta volna helyét az éjszakának - az utolsó sugaraival még megvilágított egy magasan repülő gépet az égen, majd eltűnt a northwoodi dombok mögött.