Blikk Nők Romantika (16) 2008.3 Lilian Rogers Rendezd át a szívemET.doc

LILIAN ROGERS RENDEZD

ÁT A SZÍVEMET!

Rita Becksnek, a fiatal, csinos és tehetséges jogásznak munkát ajánl egy tekintélyes londoni ügyvédi iroda. Rita kapva kap az alkalmon, hogy végre kicsit eltávolodhasson túl aggodalmaskodó szüleitől, így elfogadja az állást. Ráadásul Londonban él legjobb barátnője, Lydia is, aki Rita érkezése után rögtön párt akar találni a magányos ügyvédnőnek. Ám míg Lydia a kedves, visszafogott és becsületes Low-t favorizálja, addig Rita életébe belép a döglesztően jóképű, ám rendkívül rossz hírű lakberendező zseni, John Livingstone...

1. FEJEZET - A mindenit! - sziszegte a fogai között Rita Becks, miközben egyet szökkent az ijedtségtől, amikor néma üzemmódra állított mobiltelefonja megrezegtette magát a legújabb divat szerint készült kiskosztümje belső zsebében. - Elnézést - nézett bocsánatot kérő németjuhász kutya módjára a döbbent arccal álló és rá bámuló vámos nőre. Nagy nehézségek árán előkaparta a bőszen ugrándozó ördögi, ám annál csinosabb, aprócska kis készüléket. Szépen ívelt szemöldöke bosszúsan szaladt össze, amint elolvasta a kijelzőn villogó betűket. Vett egy nagy levegőt, azután megadóan megnyomta a zöld gombot. - Igen, anyu!? - Jaj, Rita, az isten szerelmére, olyan sokára vetted fel. Minden rendben? - hallatszott a vonal túlsó végéről az aggódó női hang. - Igen, persze anyám, minden rendben. Persze, hogy nem vettem föl, hiszen a repülőgépen ültem. Biztosan tudom, hogy te is utaztál már efféle alkalmatosságon, így abban is teljesen bizonyos vagyok: tudnod kell, hogy egy ilyen járművön kifejezetten tilos mobiltelefont használni! - mondta idegesen, majd, miután észlelte, hogy anyja rosszallóan felsóhajt, eldöntötte, hogy rátesz még egy lapáttal, és megleckézteti alkalmatlankodó szülőjét. - Nem történt semmi különös, azt leszámítva, hogy egy elvetemült bűnöző eltérítette a gépet, és két órát keringtünk London felett, mire sikerült a biztonságiaknak leteríteni a terroristát. Képzeld, engem használt túsznak, de szerencsére a hajam szála sem görbült, mivel te otthon rózsafűzért szorongatva imádkoztál értem - hadarta egy szuszra, majd eltartotta magától a telefont, és kezét a szája elé rakva hangosan kuncogni kezdett, anyja kapkodó lélegzetét hallva. Mit sem törődött azzal, hogy a szerencsétlen reptéri alkalmazott úgy néz rá, mint egy elmebetegre, aki megszökött a pszichiátriáról. - De, na de... - dadogott kétségbeesetten Mrs. Loreley Becks. Rita végül úgy döntött, megkönyörül szegény édesanyján. - Jaj, anyu - vágott közbe a lány - ne csináld már ezt! Ugyan mi bajom történhetett volna az alatt az egy óra alatt, amióta elengedtél a szoknyád mellől? Természetesen kifogástalanul siklottunk a bárányfelhős égen, a városba érve rendben landolt a repülő, és a londoni időjárás is normálisan ködös és nyirkos. Aggodalomra semmi ok. Most éppen az útlevelemet mutatnám egy kedves, egyenruhás hölgynek, már, ha hagynád. - Lydia még nincs ott? Nyugodtabb lennék, ha megérkezett volna, mire leszáll a géped kezdte az asszony, de azonnal be is fejezte, mert meghallotta lánya vészjóslóan gyorsuló lélegzetét. - Jól van, rendben. De azért nagyon vigyázz magadra, kislányom! - Persze, anyám! - mondta Rita megadóan, majd néhány pillanatig még a fülén tartotta a beszélgetés végét jelző, sípoló készüléket. - A te kicsi lányod óvakodni fog a csúnya bácsiktól - suttogta már csak maga elé. Felpillantott és éppen elkapta a vigyorgó vámos lány mindentudó pillantását. - Minden anya egyforma - mosolygott rá cinkosán. - Ne is mondja - sóhajtott lemondóan Rita. Aztán megvonta a vállát, egy könnyed mozdulattal visszaejtette a telefont a táskájába, összekaparta okmányait, gondosan bepakolta őket a méregdrága retiküljébe, és egy hangos viszlát után peckesen ellibegett a pulttól. A reptér semmihez sem hasonlítható tarka-barkasága-, a rengeteg ember, a hatalmas, személytelen üvegfelületek, a szokatlan zaj kicsit összeszorították Rita szívét. - Mennyire más, mint Tempton, és még csak a reptéren vagyok, a várost még nem is láttam - sóhajtotta, aztán gyorsan elhessegette magától a szorongató gondolatokat és mosolyt erőltetett az arcára. Eszébe jutott: tartania kell magát elhatározásához, hogy kihozza a

maximumot az új helyzetből, aminek - a szokatlan nyüzsgést leszámítva - egyelőre csak a pozitív oldalát látta. Anyja a karnyújtásnyitól jóval nagyobb távolságra van tőle - úgy vélte, talán ez a legfőbb erénye új lakhelyének. Rita, a harmincéves, szőke, középmagas lány a nagy múltra visszatekintő, nemesi Becks család csinos és egyetlen sarja volt. Gondtalan gyermekkori évei szinte mesébe illő idillben teltek: a kislány a família puccos családi birtokán nevelkedett. Soha, semmiben nem szenvedett hiányt, szülei lesték minden kívánságát. A legjobb iskolákba járatták, mindent megadtak neki, amit csak egy neves családból való gyerek megkívánhat. A középiskola után magától értetődő volt, hogy Rita a Harvard jogi karán szerez diplomát. Ha nem lett volna olyan kiemelkedően okos, apja kapcsolatai révén is könnyedén bejuthatott volna a világ legjobbjaként emlegetett egyetemre, ám ő ezt sosem tudta volna megemészteni. De szerencsére fel sem merült, hogy szükség lenne az apja közbenjárására. Harmincéves korára Ritából rendkívül sikeres ügyvédnő lett. Neve hallatán az ügyészek szája kiszáradt a tárgyalótermekben. A lányról mindenki azt gondolta, tárgyalóterembeli ellenfeleihez hasonlóan bárkit képes reggelire megenni a civil életben is. Ám a magánéletben, de főleg a szüleivel szemben már korántsem volt ennyire szilárd és magabiztos. Egyetlen gyermek lévén, a szülei világ életében a széltől is óvták, és a kissé egészségtelen ragaszkodásukkal még mostanra sem hagytak fel. Sőt! Most már nem csak a náthától és különböző életveszélyes kórságoktól védelmezték, hanem a vénlányságtól. Szilárdan eltökélték, hogy végre férjet találnak a lányuknak. Apja, Adam és anyja, Loreley kőkeményen tartották magukat szent elhatározásukhoz: olyan férfit találnak egyetlen szem gyermeküknek, aki - ha ők már nem lesznek - ugyanúgy tud majd gondoskodni Ritáról, mint egykor ők maguk. Ám teljesen érthető módon a lányt szinte az őrületbe kergette szülei elhatározása. Persze végtelenül hálás volt Adamnek és Loreleynek, amiért a diplomaosztóig a tanuláson, majd azt követően a saját karrierjének építésén kívül semmi másra nem volt gondja. Diáktársai gyakran irigykedve nézték drága, márkás ruháit. Rita azonban egy percig sem éreztette senkivel gazdagságát, sosem kérkedett azzal, hogy neki több jutott, mint a többieknek. Próbálta élni a normális emberek hétköznapi életét, és közben néha nyelte a mérget meglehetősen sznob szülei miatt. Harmincévesen aztán úgy érezte, nem bírja tovább az aranykalitkában, végre szabadulnia kell! A „kiházasítandó áldozat" sokáig vívódott, és hosszú napokon keresztül sorolta magában a pozitív érveket, miért is lenne jó, ha elvállalná ezt az új megbízatást. Végül aztán rászánta magát és elfogadta London legnevesebb ügyvédi irodájának, a Kampf & Villoge ajánlatát, nevezetesen, hogy legyen az egyik vezető ügyvédjük. A lányt kicsit elborzasztotta, hogy egy merőben új életet kell kezdenie vadidegen környezetben, vadidegen emberek között, közben pedig a lehető legmagasabb szakmai szinten kell megfelelnie, sőt elismerést kivívnia. Ám a tudat, hogy végre elszakadhat túlságosan rátelepedő és aggodalmaskodó szüleitől, a hatalmas kihívás és a csúcsállással járó anyagi elismerés, valamint az, hogy végre újra találkozhat gyermekkora legjobb barátnőjével, Lydiával, segített az utazás és az új élet felé billenteni a mérleg nyelvét. Elhatározása persze enyhén szólva sem aratott osztatlan sikert a szülei körében, ám ő úgy érezte, eljött az ideje, hogy végre kezébe vegye a sorsa irányítását. Így hát Rita bepakolta cókmókját a Becksek címerével díszített, méregdrága, márkás bőröndökbe, könnyes búcsút vett szüleitől, és félig megkönnyebbülve, félig szorongva nekivágott új, független nagyvárosi életének. 2.

FEJEZET

- Rita! - süvöltötte a folyosó végéről egy lángvörös hajú, nádszálvékony lány, és irdatlan tempóban azon nyomban kilőtt a barátnője felé.

Rita szája széles mosolyra húzódott. Az én barátnőm soha nem változik - jegyezte meg magában Lydia bohókás öltözéke láttán: a lány hajába tolva hatalmas, lila keretes szemüveg, fülében óriási karika fülbevaló, amelyhez végképp nem passzolt nagy rózsaszín és kék kockás ruhája. Feltűnő és cseppet sem harmonikus, pont olyan, amilyenre emlékeztem nyugtázta Rita. Még a gondolatai végéhez sem ért, amikor kedvenc vörös hajúja már a nyakában is lógott. - Hé, lassan a testtel, menten megfojtasz - viszonozta barátnője boldogságtól túláradó ölelését. A két nő hosszú másodpercekig álldogált egymást átkarolva, miközben a poggyászaikra vadászó többi utas jobbról-balról kerülgette őket, rosszallásukat sűrű fejcsóválásokkal jelezve. - Mesélj! Mindent tudni akarok! Milyen volt az utazás? Helyesek voltak a stewardok? A nagyasszony könnyen elengedett a szoknyája mellől? Megvannak a bőröndjeid? - hadarta szédítő sebességgel a kérdéseit a lány, mint aki a gyorsan beszélés világrekordját akarja megdönteni. - Nyugi, mindent megtudsz, már ha egyszer engem is hagysz szóhoz jutni - pirított rá viccesen a barátnőjére Rita. - De előbb keressük meg azokat az átkozott koffereket, mert bizony még valahol az éterben keringenek - húzta a barátnőjét az unottan forgó gumiszőnyeg felé. Miután a poggyászkeresési akció sikeresen lezárult, a két fejtetőig megpakolt nő a kijárat felé indult. Félúton Lydia megtorpant. Földhöz csapta a méretes pakkokat, odalépett Ritához és újra a nyakába ugrott. - Jaj, úgy hiányoztál! - Te is nekem, lüke - paskolta meg a barátnője vállát Rita. A belvárosig vezető út alatt a két nő egymás szavába vágva beszélt, próbálták bepótolni az elmúlt három évet, amikor nélkülözniük kellett a másik társaságát. Csak most értették meg igazán, hogy a maratoni telefonok, a tengernyi e-mail mennyire nem pótolhatják a személyes beszélgetést. Lydiából dőlt a szó: mesélt a pici vendéglőjéről, ami végre az eddigi sok idegesség és adósság mellett nyereséget is termelt, új londoni barátairól, de a mondanivalójának legnagyobb részét persze Matthew töltötte ki. A férfi, akivel immár másfél éve olthatatlan szerelemben éltek. - Egyrészt irigyellek, másrészt viszont tiszta szívemből, nagyon örülök, hogy rátaláltál arra, aki végre ennyire elvarázsolt - szorította meg barátnője kezét Rita. - Téged is hamarosan jól eltalálnak. Érzem, tudom, itt, a fülem mögött súgja egy kedves, de annál határozottabb hang - mosolygott Lydia. Nem is gondolnád, milyen hamar lecsap rád Ámor, az a lókötő - gondolta magában. Rita, bár látta barátnője arcán átsuhanni azt a régről jól ismert huncut vigyort, nem tudta azt mire vélni. Kipillantott Lydia tűzpiros Sedanjának ablakán, és lenyűgözve nézte a szeme előtt elsuhanó jellegzetes angol utcákat. A téglából épült, egyszerű, mégis hihetetlen eleganciát sugárzó épületek, a pirosra mázolt, bohókás telefonfülkék, a sötétbarna fával borított aprócska boltok, amelyek könyvek, cigaretták, élelmiszerek garmadájával próbálták elégedett mosolyra fakasztani a hűvös angolokat, teljes mértékben ámultba ejtették. Az út Rita szállodájához csaknem egy órán át tartott. Bár Lydia felajánlotta neki, hogy amíg a cég által kibérelt házát nem sikerül berendezni, addig lakjon nála. Ám Rita visszautasította a kedves ajánlatot, hiszen tudta, hogy barátnője és Matthew így is alig fér el a lány aprócska, másfél szobás garzonjában. Lydiáék ugyanis a pici belvárosi zugba költöztek be, amíg az étterem melletti hatalmas kertes házuk fel nem épül. Sose lesz kész az a hodály - mondogatta mindig Lydia. Igaz, hogy az otthon lassan épült, de legalább haladt, ha csigatempóban is. Hosszú és visszatérő telefonos viták végtelen sora után Lydia végül beadta a derekát és „engedélyezte" barátnőjének a hotelszobát. Persze ilyen olcsón nem úszhatta meg Rita: Lydia

ragaszkodott hozzá, hogy segítsen mielőbb otthont teremteni neki, mégpedig úgy, hogy megszerzi számára a város legjobb lakberendezőjét, aki ígérete szerint legfeljebb két hét alatt puccos kis lakot varázsol az üresen tátongó szobákból, és a csupaszon szomorkodó falakat megtölti élettel. - Hoppá! Míg el nem felejtem! - csapott a homlokára színpadias mozdulattal Lydia. Holnap randid van Johnnal. Ritában azonnal megfagyott a vér. Barátnője arca helyén egy pillanatra anyja ábrázata villant fel a lelki szemei előtt. Csak nem ő is házasságközvetítésbe kezdett? - hitetlenkedett magában. - Alig pár órája, hogy végre megszabadultam egy önjelölt házasságközvetítőtől, ugye nem kezded most te is? - nézett kétségbeesetten barátnőjére. - Jaj, dehogyis te buta, illetve én buta - kacagott fel Lydia. - John nem holmi vőlegényjelölt, hanem a hiper-szuper lakberendező haverom, aki bebújós kulipintyót varázsol a te puccos helyen épült kalitkádból. Egyébként pedig meg sem fordulna a fejemben, hogy vele összeboronáljalak. Nála nagyobb szoknyapecért nem hordtak még a hátukon ezek a zsúfolt, színes angol utcák - kacsintott. - Soha nem engednélek a karmai közé - veregette meg Rita csinos kis pofiját nyugtatásképpen. Nem úgy Low karjai közé, ő lesz a te embered - motyogta magában. - Mi mondtál? - fordult barátnője felé a hotel portáján a bejelentkezés végeztével Rita. - Semmit, ne haragudj, magamban beszéltem, mostanában ez a szokásom. Itt a bizonyíték: kezdek totálisan megbokrosodni! - tépte játékosan a haját Lydia, majd egy nagy cuppanós puszit nyomott barátnője bal orcájára és egy kecses piruett után sarkon fordult. - Én, hülye! - rikoltott vissza a bejáratból, a szálloda halljában nem kis feltűnést keltve ezzel. - Most aludd ki magad, mert fél kilenckor jelenésed van ugyanitt. Matthew-val jövünk érted, és bemutatunk a többieknek. Ma éjszaka megismersz mindenkit, aki csak számít ebben a poros nagyvárosban. Beleviszlek a féktelen angol éjszakába - forgatta viccesen a szemeit, majd még mielőtt Rita bármit is mondhatott volna a kevéssé demokratikus invitálásra, a vörös hajzuhatag már el is tűnt az üvegajtó mögött. - Hm, úgy látom, nem fakultatív a program - vonta meg vállát Rita a mosolygó recepciós felé, majd nyomában az unott képet vágó, alaposan leterhelt hordárral, beszállt a liftbe. 3. FEJEZET Rita három órával később az őrülten csörömpölő szállodai telefon hangjára ébredt. Másodpercekig bambán bámult maga elé, hiszen hirtelen azt sem tudta, hol van, azt pedig pláne nem, hogy mit akar tőle ez az irtózatosan vijjogó fehér izé. Szinte önkívületben nyúlt a kagy ó után, amelyen keresztül egy idegesítően friss és vidám női hang harsogott a fülébe. - Becks kisasszony? Elnézést kérek a zavarásért, John Livingstone úr keresi és érdeklődik, tudja-e fogadni? - Hogyne, persze - motyogta a telefonba, majd hirtelen arra eszmélt, hogy a másik oldalról már csak a beszélgetés végét jelző búgást hallja. - A mindenit - ugrott ki az ágyból. - Idejön egy ember? Hiszen úgy nézek ki, mint egy viharvert oroszlán! - túrt bele idegesen az összekuszált hajzuhatagába, és zavartan szaladgált a fürdő és a hálószoba között. Egyszer csak megtorpant. - Egyáltalán! Ki a túró ez a Livingstone? - kérdezte magától. További fejben nyomozásra már nem maradt ideje, az ajtón ugyanis kopogtak: visszavonhatatlanul és igen határozottan. Rita tett egy utolsó kétségbeesett kísérletet, kezével megpróbálta megzabolázni zilált frizuráját, végigsimított kissé gyűrt ruháján, és egy nagy sóhaj kíséretében a kilincs után nyúlt. Az ajtónyitás közben - jól nevelt úrilányhoz méltón - már javában sűrűn elnézést kért

szalonképtelen fizimiskájáért, ám körülbelül a szabadkozó mondat háromnegyedénél szó szerint elállt a lélegzete a folyosón álló férfi láttán: szusz se ki, se be. - Üdv! John Livingstone vagyok - nyújtott kezet lazán Rita felé az idegen, magában jót mulatva a lány zavarán és égnek meredő üstökén. - Rita, Rita Becks - viszonozta a lány gyámoltalanul, motyogva a kézfogást, majd bambán állt az ajtóban, mint aki gyökeret eresztett. Agyát mintha satuba szorította volna a férfi csibészes mosolya, erőt sugárzó, széles válla és szikrázó, méregzöld színű szeme. Ritát a férfi torokköszörülése hozta vissza a földi világba. - Öööö, bocsásson meg, csak az imént ébredtem. Fáradjon beljebb! - botorkált odébb az ajtóból. - Köszönöm - villantotta rá a férfi újra a „térdgyilkos" mosolyt, miközben beoldalazott Rita mellett a hotelszobába. Ritában csak akkor tudatosult, hogy egy olyan embert engedett be a szobájába, akiről halvány lila fogalma sincs, hogy kicsoda, amikor a szívdöglesztő férfi már a szoba közepén állt. Az idegen, mintha csak a lány fejébe látott volna, néhány másodpercig töretlenül vigyorgott Ritára, szemmel láthatóan végtelenül élvezte a lány pokoli zavarát. - Vidéki angol nő létére talán picit túl bizalmaskodó, bár nekem tetszik, ha egy nő vagány - kacsintott Ritára. Atyaég, lehet, hogy ez valami szatír? - futott át a rémület Rita agyán, és a szeme már valami fegyverként használható tárgy után kutatott. Már éppen az asztalra pakolt elektromos fogkefe és az ő pozíciója közötti távolságot latolgatta, amikor a szívdöglesztő idegen mély baritonján felnevetett. - Úristen! Hisz magának tényleg halvány gőze sincs, hogy ki vagyok! - hitetlenkedett. John Livingstone - ismételte, s miután látta, hogy még mindig nem gyúlt világosság az előtte álló zilált, ám kétségtelenül mutatós teremtés agyában, másképp próbálkozott. - London, Lydia, üres ház, bútorok, lakberendező - itt végre leesett Ritának a tantusz. - John - ismételte a férfi nevét idétlenül, miközben amaz már szinte fulladozott a nevetéstől. Azt pedig végképp kifejezetten élvezte, amikor Rita zavarában a füle tövéig pirult. - Csak azért ugrottam be, hogy szóljak, holnap reggel kilenckor magáért jövök. Együtt kell bejárnunk a házat. Sürgősen el kell kezdenünk a munkát, mert szorít az idő, és nem vagyok hajlandó megvárni, mit lép Lydia, ha két hét múlva maga nem ott, a pihe-puha rózsaszín párnácskái között ébred - viccelődött John, ám látta, ez esetben a hallgatósága nem vevő a humorára. - Sosem raknék rózsaszín cuccot az otthonomba - dörrent rá a lány, összeszedve végre magát, és megelégelve, hogy ez az öntelt alak ostoba tyúknak nézi. - Talán az is elég lett volna, ha ide telefonál, felesleges volt ezért fárasztania magát - tette hozzá kemény, kissé ingerült hangnemben. Csöppet sem állt szándékában udvariaskodni. John azonnal látta, hogy csatát vesztett, és a kis szöszi nem is az a buta liba, aminek első látásra tűnt. - Nem volt fáradtság - indult az ajtó felé, ahonnan még visszafordult. - Amúgy pedig úgyis rég láttam ilyen bájos, ágymeleg nőt - vetette oda Ritának, aki a döbbenettől egy szót sem bírt többé kinyögni. Letaglózva lépett a férfi után, aki még a lift elől is visszaszólt. - Ne feledje, holnap kilencre itt vagyok - azzal eltűnt a felvonó ajtaja mögött, ám egy szívdöglesztő vigyort még megeresztett a megdöbbent Rita felé. - Ezt a mocskot - szakadt ki belőle a felháborodás az első sokk elmúltával. - Hogy... hogy merészeli? - dadogott, majd a csukott ajtónak rogyott, és szemét lehunyva próbálta feldolgozni az elmúlt szürrealisztikus perceket. Mi is történt? Beengedtem egy vadítóan jóképű idegent, aki először az idétlen kinézetemen, majd az ostobaságomon mulatott, közölte,

hogy a következő két hétben ez lesz osztályrészem, mivel ő a lakberendezőm, majd leribancozott, és ahogy jött, ugyanolyan pofátlan módon kisétált az ajtómon: vigyorogva. Elképesztő - rázta meg hitetlenkedve a fejét. Milyen barátnő az, aki egy ilyen lator kezére játssza őt? Na várj csak, Lydia, ezt csúnyán megkeserülöd! - esküdött véresebbnél véresebb bosszút. Belenézett a tükörbe, és viharvert kinézete láttán kis híján hisztérikus rohamban tört ki. Hogy voltam képes bárki előtt is így mutatkozni? Majd eszébe jutott a férfi csibészes mosolya, valamint azok a bizsergető szemek. És Rita hátán ismeretlen borzongás futott végig. - A mocsok! - kiáltotta, becsapta a fürdőszoba ajtaját és készülődni kezdett, hogy egy nyugtató, ideglazító forró fürdőt vegyen, mielőtt leszedi hamarosan érkező barátnője fejét a helyéről. 4. FEJEZET Rita első ránézésre beleszeretett Lydia éttermébe: élénk, mégsem hivalkodó színű falak, a szabálytalan alakú ablakokon csodaszép taft függönyök, ízléses és barátságos bútorok, amelyek hívogatón várják a vendéget... - Csodás - bámult tátott szájjal Rita. Lydia földöntúli boldogságban úszott látva barátnője őszinte lelkesedését. - John műve - mutatott körbe büszkén egy cinkos kacsintás kíséretében. Lydia borzasztóan jót mulatott, amikor Rita elmesélte neki a délutáni kalandját Johnnal. Szinte kipukkadt a nevetéstől, mikor felháborodott barátnője azt ecsetelte, hogyan kutatott egy fegyvernek látszó tárgy után, hogy a szatírnak nézett pasit ártalmatlanná tegye. - Mondhatom, drágám, még jó, hogy nem került sor a test-test elleni harcra, mert azt hiszem, fikarcnyi esélyed sem lett volna a mi tagadás igen jó karban lévő John haverom ellen. Bár az is lehet, hogy nem erőbeli fölényével, hanem pompásan kidolgozott felsőtestével, na meg az utánozhatatlan vigyorával fektetett volna két vállra - buggyant ki Lydiából újból a kacagás. Rita először sértődött képet próbált vágni, de végül őt is „elkapta a gépszíj", és az abszurd helyzetet újra átélve, versenyt hahotázott Lydiával. - Min mulat ilyen jól a mai este két legdögösebb nője? - karolta át Lydia derekát Matthew, aki mellett egy jóképű szőke férfi érkezett a hölgykoszorú mellé. - Jó estét - köszörülte meg zavartan a torkát az idegen. - A mindenit, Low, szólj már rám! - kapott észbe Matthew. - Bemutatom Rita Beckset, Tempton második legjobb nőjét - kacsintott Lydiára, aki játékosan megtekergette szerelme orrát, majd diszkréten arrébb vonszolta a cseppet már pityókás Matthew-t. - Isten hozta a nagyvárosban - emelte poharát a mosolygó Rita felé Low. A lánynak első pillantásra szimpatikus volt a férfi, ezért cseppet sem bánta, amikor Low táncolni hívta. A zenét egy helyi banda szolgáltatta, a pár jól ellötyögött a ritmusra, miközben Rita hatalmasakat mulatott Low viccein. A fiú igazán jó társaság volt, a lány már régen érezte magát ennyire felhőtlenül jókedvűnek. Lydia az egyre illumináltabb Matthew-val az oldalán elégedetten figyelte a fejleményeket. - Te, ezek már most úgy vannak, mint a borsó meg a héja - lökte meg könyökével kedvese oldalát. - Tudtam én, hogy ez bejön. Low pont Ritának való! - jelentette ki határozottan, majd elégedetten szájon csókolta a bárgyún bólogató Matthew-t. Rita a barátnője mesterkedéséből semmit sem vett észre. Önfeledten élvezte a bulit, a zenét, na meg Low társaságát. Éppen egy lassú szám következett. A férfi gyengéden átkarolta Rita derekát és közelebb vonta magához a lányt. Rita lassan ringatózva rábízta magát az erős férfikarokra, ám hirtelen kényelmetlen érzése támadt, határozottan érezte, hogy nézik. Átvette Low-tól az irányítást és úgy fordult, hogy fel tudja térképezni a háta mögötti gyanús területet.

Nem tévedett. Tekintetébe John Livingstone méregzöld szemei fúródtak, és a pillanat tört részére ezek a szemek rabul ejtették Ritát: a zene elnémult, a táncoló alakok eltűntek, a külvilág megszűnt létezni. A földön csak ő és John voltak. Azonban a lebilincselő pillanatnak azon nyomban vége szakadt, amikor egy platinaszőke bombázó a combjának mind a kétszer két méterét John térde köré fonta. A férfi haragos tekintete egyetlen másodperc alatt tovatűnt, arcán öntelt mosoly terült el, megsimogatta a vadmacska combját, miközben cinkosán rákacsintott Ritára. A lányt maga sem tudta miért, rossz érzés töltötte el. Low érzékelte a változást, de nem tudta mire vélni azt. Gyengéden eltolta magától a lányt és egy italra invitálta. Rita megkönnyebbülten bólintott rá az ajánlatra, szinte futva hagyta el a táncparkettet, Low alig bírt a nyomában maradni. A pulthoz ért, és meg sem várva, hogy a fiú kérdezni tudjon, egy dupla tequilát rendelt, majd miután megkapta, mohón magába öntötte. Megtörölte a száját, aztán észhez tért, és szégyenkezve a partnerére pillantott. - Bocsánat, muszáj volt. Most biztosan azt gondolod, hogy egy alkoholista, szánalmas szingli vagyok - nézett kérdőn a férfira. Low rámosolygott Ritára és gyengéden megcirógatta az arcát. - Eszemben sincs ilyesmit feltételezni rólad, Rita Becks - mondta rekedten, majd leheletnyi csókot nyomott Rita homlokára. Lydia miután felfedezte, hogy Rita és Low eltűntek a táncoló forgatagból, barátnője keresésére indult. Ám amikor észrevette, hogy Low a tettek mezejére lépett, hátrált két nagy lépést és elégedett vigyorral visszafordult. Éppen odaért Matthew-hoz, amikor Rita már ott is termett mellette. Lydia az előbb elcsípett csók számlájára írta a lány zavarodottságát. - Kicsit becsíptem - hajtotta Lydia vállára a fejét. - Azt hiszem, jobb lenne, ha lassan lelépnék. - Ne viccelj! Arról szó sem lehet, hiszen még fiatal az este! - kacsintott Lydia cinkosán a Rita mellett álló Low-ra, aki kissé zavartnak tűnt. - Tudom, de kimerített az utazás, ráadásul holnap korán kell kelnem, mert kilenckor jelenésem van - magyarázkodott. - Bizony - szólalt meg mellette John jellegzetes baritonja. - A napsugarakkal együtt ébresztem a kisasszonyt, úgyhogy tanácsos mielőbb ágyba bújnia - küldött egy zavarba ejtő mosolyt Rita felé. - Hacsak nem akar megint halálra rémiszteni a frissen kelt ábrázatával - tette hozzá vigyorogva. Rita sértetten hátralépett és hátborzongatóan jeges pillantást lövellt a férfi felé. Már éppen nyitotta volna száját, hogy egy epés megjegyzéssel leszerelje ezt a beképzelt frátert, amikor a férfi jobbján feltűnt az előbbi hosszúlábú szőke nőci. - Menjünk haza, bébi - törleszkedett félreérthetetlenül Johnhoz, aki mintha a tekintetében némi csalódással pillantott volna Ritára. - Mennem kell, holnap reggel érkezem - búcsúzott, majd sarkon fordult, nyomában a csípőjét riszáló hölgyeménnyel. Rita haragosan nézett a távolodó párocska után, meg sem hallotta, amikor Low szólt hozzá. - Ne haragudj, nem értettem, mit mondtál? - kérdezte szinte eksztázisban. - Csak érdeklődtem, hogy megtisztelsz-e azzal, hogy elfogadod az autóm anyósülését a hoteledig tartó útra? - próbálta oldani a lány szemmel látható feszültségét a férfi. Lydia fejcsóválva nézett John és a szőke pipi után. - Javíthatatlan szélhámos - mondta nevetve, majd szeme sarkából azt nézte, vajon Rita Low-val tart-e. Újabb piros pontot írt fel magának a képzeletbeli bizonyítványába, amikor látta, hogy Rita a fiú felé bólint. - Köszönöm a bulit, nagyon jól éreztem magam. Az étterem nagyon klassz, mint ahogy ti is - súgta Rita búcsúzóul a barátnője fülébe.

A két lány erősen átölte egymást, majd Lydia Low felé fordult. - Fejed veszem, ha nem juttatod épségben a szállodába! - intette viccesen. Low jó katona módjára összecsattantotta a bokáját, szalutált, majd megragadta Rita karját és peckesen kivezette az étteremből. A szállodához vezető úton főleg a férfi beszélt - érzékelte Rita rosszkedvét és próbálta elűzni azt. Ritát kellemesen elringatták Low történetei és kedves, tisztán csengő hangja. Szemét lehunyva hallgatta őt, majd fejét kissé oldalra billentve lopva közelebbről is szemügyre vette az alkalmi sofőrt. Kifejezetten jóképű - nyugtázta magában Low szőke haja, határozott arcéle és széles vállai, no meg a kormányon nyugvó finom kezek láttán. Szerencsés vagyok, hogy az utamba akadt - gondolta, ám nem tudta mire vélni a szíve mélyén tiltakozó cérnavékony hangot. Úgy döntött, ez utóbbiról nem vesz tudomást, és újra lehunyta szemét. - Úgy tűnik, elszundítottam - dörzsölte meg a szemeit, miközben Low ébresztgette a szálloda előtt. - Akarod, hogy felkísérjelek? - kérdezte kedvesen a férfi. Rita a kelleténél egy árnyalattal talán hevesebben utasította vissza Low-t, aki azonban egy picit sem vette zokon a negatív választ. Megsimogatta Rita arcát és jó éjszakát kívánt neki. Rita átsietett a szálloda hallján és a lift helyett a lépcsőhöz lépett. Úgy érezte, mintha űzné valami, mint egy eszelős, úgy vette a fokokat. Remegő kézzel kutatott a kulcsa után, majd mikor végre bejutott a szobába, nekidőlt a bezárt ajtónak, lehajtotta a fejét, becsukta a szemeit, amelyek előtt újra felvillantak az elmúlt nap képei. Vett egy nagy levegőt, ledobta a táskáját és levetette magát az ágyra. 5. FEJEZET Másnap reggel háromnegyed kilenckor Rita éppen a kávéját kortyolgatta a szálloda halljában, amikor John belépett a helyiségbe. Egy pillanatra megállt az egyik oszlop mellett és kihasználva, hogy a lány nem vette őt észre, alaposan szemügyre vette Ritát. Saját magát is meglepte, amikor azt vette észre, hogy alaposan belefeledkezett a lány formás, hosszú lábába, kerekded csípőjébe, vékony derekába, amelyet még ülve is kiválóan kihangsúlyozott a világos lenvászon nadrág. De Johnt leginkább mégis a Rita vállára puhán omló szőke haj nyűgözte le. Olyan volt, mint egy angyal. Jó öreg Livingstone... csak nem fogsz belehabarodni az új jövevénybe? - kérdezte magától hangtalanul. Ám válasz nem érkezett, a férfit teljesen lekötötte Rita csodálatos haja. - Vajon milyen lehet megérinteni, milyen lehet az illata? - játszott el a gondolattal. Furcsa, de tegnap délután, első találkozásuk alkalmával, ott fenn a szobában is ezt latolgatta. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott az ágyból éppen csak akkor kibújt, álmos szemű, kócos hajú lány. - Milyen elképesztően szexi volt - motyogta maga elé. Rita ebben a pillanatban vette észre a bámészkodót. Szíve nagyot dobbant a férfi láttán: világos nadrágjában, khaki színű ingében és a széles vállára dobott barna pulóverben szívdöglesztően nézett ki, amint karba tett kézzel, hanyagul az oszlopnak dőlt. A lány kissé elpirult, mikor rájött, hogy képzeletben már a férfi rendkívül stílusos öltözéke alá is benézet... John is zavarba jött, s mint egy rajtakapott gyerek megrázkódott, majd villámgyorsan összeszedte magát és határozott, magabiztos léptekkel az asztal felé indult. - Bocsásson meg, most nálam van még kissé lefagyva a rendszer. Mellesleg jó reggelt! pislogott Ritára, azt fürkészve, hogy valami rejtélyes csoda folytán a lány nem leplezte-e le pajzán gondolatait.

Nem, Rita legalábbis ennek semmi jelét nem mutatta. Közömbösen kevergette tovább a méregerős feketét, miközben John leült mellé. - Kér egyet? - mutatott a kanállal a csészében gőzölgő kávéra. - Köszönöm. Bár sejtem, hogy szemmel láthatóan semmi jele, de már túl vagyok rajta somolygott John. - Jól érezte magát tegnap este? - nézett fürkészőn a lány szemébe. Rita dacosan felszegte a fejét. - Pompásan, köszönöm. Jó társaságban mindig kiválóan telik az idő - remélte, hogy hangja eléggé meggyőzően cseng. Valószínűleg így lehetett, mivel John szája alig érzékelhetően megrándult. Nem értette a saját teste reakcióit, szokatlan volt számára, hogy egy nő derékon felül bármilyen érzést váltson ki belőle. - Tipikus - szaladt ki Rita száján, amikor meglátta a hotel előtt parkoló tűzpiros Cabriót. John hangosan felnevetett, majd elindult a bejárattól valamivel távolabb álló olajzöld, cseppet sem puccos, de nagyon megbízhatónak tűnő terepjáró felé. - Lydia szerint maga szuper okos ügyvédnő, mégsem tanulta meg az egyetemen, hogy a látszat az esetek többségében csal? - vetette oda John már a volán mögül. - Pontosan így van. Ez jutott eszembe, amikor kinyitotta ennek a kocsinak az ajtaját. Egy olyan autóét, amit általában visszafogott, normális, szolid emberek vezetnek... - replikázott a lány, ám amint kiejtette, már meg is bánta az erősre sikerült megjegyzést. - Bocsánatot kérek! - fordult bűnbánóan a férfi felé. John meglepve nézett vissza rá. - Ügyvéd és bocsánatot kér? Valami baj történhetett a föld forgásával, szerintem a gravitációnak is annyi, kapaszkodjon, mert könnyen lehet, hogy mindjárt lepottyanunk róla! viccelődött. - Elnézést, csak tréfáltam - mondta aztán, mire mindketten hangos nevetésben törtek ki. - Ennyit a bűnbánatról. De most már aztán nyomás! Mutassa meg nekem azt a csodálatos és utolérhetetlen palotát, amibe, ha ilyen tempóban haladunk, soha az életben nem tudok beköltözni - bökte oldalba játékosan a férfit Rita. A házig tartó úton John végig azt magyarázta, hogyan képzeli el az épület berendezését. Rita viszont nehezen tudta követni a férfi száguldó és kissé csapongó gondolatait, hiszen még üresen sem látta a lakást, a John által emlegetett letisztult, modern, ámde barátságos bútorokkal pedig pláne nem tudta elképzelni. Ahogy haladtak kifelé a városból, Rita kezdte egyre jobban érezni magát. A zöldellő táj, a sok fa, bokor és réti vadvirág az otthonára, Temptonra emlékeztette. Bár itt még a nagyvárosi forgatagot hátrahagyva is jóval nagyobb volt a mozgás, mint Temptonban, mégis a vidék sajátságos, utánozhatatlan bája, a friss levegő ugyanaz volt. - Látom, tetszik - jegyezte meg John, látva a lány kisimult arcát, mosolyra húzódó vonásait. - Az otthonomra emlékeztet - Rita lehúzta az ablakot és nagyot szippantott a hűs levegőből. - Lydia sokat mesélt magáról - nézett rá John. - Hallom, igen előkelő családból származik. A lány rásandított a férfira, azt találgatva, vajon ezzel rosszallását akarta-e kifejezni. Ám John arcán nyomát sem látta semmiféle piszkálódásnak. - Pontosan. Bár egyáltalán nem lehet okom panaszra, hiszen a szüleim mindent megadtak nekem, sőt, talán a kelleténél többet is, mégis gyakran éreztem úgy, hogy szívesen cserélnék, a többi, kevésbé módos pajtásommal. No, persze a születésnapokra kapott pónik meg körhinták gyorsan meggyőztek, hogy nekem így jobb - pillantott lopva John felé, majd elégedetten kacagott fel, amikor meglátta annak kikerekedő szemét. - Á, csak ugrattam, póni az volt, de a körhintát még anyámék is túlzásnak tartották volna.

- Jól átejtett, maga kis boszorkány - fenyegette meg játékosan John. - Meséljen még a mesebirodalomról! - nógatta. És Ritából szinte dőlt a szó. Csak mondta és mondta: mesélt a nagyszabású születésnapi zsúrokról, a szigorú internátusról, ahol egyenruhát kellett viselnie, a mindig olyannyira várt csodálatos vakációkról, amikor végre együtt lehettek Lydiával, és a felnőttként Temptonban töltött évekről. - Úgy kerültem ide, hogy amikor az anyám ezerkétszázadszorra papolt a házasság szentségéről és mutatta be a huszadik potenciális vőlegényjelöltet, éreztem, hogy szöknöm kell, különben vagy ő, vagy én jutok rövid úton a kénköves pokol legmélyebb bugyrába. John jót kacagott azon, hogy a lány szemmel láthatóan még itt, több száz kilométeres távolságban is alaposan felhúzza magát anyja párkeresési akcióján. - Azt hittem, legalább három férjet elfogyasztott már. Na nem azért, mert hárpiának tartanám - John gyorsan visszakozott, mikor észrevette Rita lesújtó pillantását - hanem, mert igen mutatós darabnak találom - mondta pajkosan. - Darab? - hitetlenkedett az arcátlan kifejezés hallatán Rita. - Na szép, bár a tegnapi leányzóból kiindulva nem csodálom, hogy maga a nőket darabszámra méri - vetette oda. Johnak nem esett jól a megjegyzés, bár ellenkezni nem nagyon tudott, mert belátta, a lánynak teljesen igaza van. Barátai, köztük Lydia is, sokszor nógatták, hagyjon már fel végre a Casanova életmóddal és kerítsen magának egy normális, a mindennapokban is hosszútávon vállalható nőt. Ő azonban azt gondolta, jobb nem bonyolítani az életet, a normális nőkkel ugyanis csak a baj van. Persze gyakran ült éberen az ágyában az éppen aktuális butuska cicát bámulva, és azon gondolkodott, mit keres mellette ez a valóban csinos, ám az ész terén kihívásokkal küszködő hölgyemény? Ilyenkor beleszúrt a szívébe a vágy: milyen jó lenne magához szorítani valakit, akinek a szemében nemcsak a legújabb divat szerinti színes kontaktlencse csillog. Valakit, akivel nem csak a lepedőt gyűrni jó, de mellette elaludni és felébredni is. - Elbambultam, bocsásson meg - kapta fel fejét, amikor észrevette, hogy Rita őt nézi. Nos, megérkeztünk! - épp kapóra jött, hogy begurultak a hatalmas, rengeteg ablakkal rendelkező vadonatúj épület elé. - Tyűha! - szaladt ki önkéntelenül is Rita száján az elismerés. - Ez aztán igen! Az elegáns, ám mégis lendületes vonalvezetésű ház és az azt körülvevő óriási, mindenféle növényekkel teli kert lenyűgözte a lányt. John elégedetten nyugtázta a lelkesedését, magában megjegyezve, hogy Ritának bizony kitűnő az ízlése. Az impozáns kovácsoltvas kapu egyetlen gombnyomásra kitárult, és John komótosan gördült be a sötétbarna fával borított bejárati ajtó elé. Elkezdett a zsebében kotorászni, majd ünnepélyesen átnyújtotta a lánynak a csilingelő kulcsokat. - íme, a várkapu kulcsa, hercegnő. Rita az izgatottságtól szólni sem bírt, elkapta a kulcscsomót és remegő kézzel próbálta sorra a zárba a kulcsokat. Nagyot sóhajtott, amint végre engedett a szerkezet és halk kattanással jelezte, végre bebocsátja az idegeneket. A lány megilletődve lépett be a hatalmas előszobába, majd türelmetlenül tört előre, maga után húzva Johnt. - Ez egyszerűen fantasztikus! - tört fel belőle az elragadtatás, amint sorra járta a helyiségeket. A férfi, mint egy kiskutya követte őt mindenhova, és lenyűgözve nézte Rita tágra nyílt, csodálkozó szemeit. Szíve táján valami rég nem tapasztalt, furcsa bizsergés támadt. Legszívesebben felkapta volna a lányt, és a derekát jó szorosan átfogva megpörgette volna legalább százszor. - Szóval? - arra eszmélt, hogy a lány kérdőn néz rá. - Bocs, elméláztam. Mit is kérdezett? - makogta zavarában.

- Csupán egyetlen csekélységre lennék kíváncsi: hogyan varázsol ebből a káprázatos, ám hatalmas és rideg palotából „bebújós", meleg otthont? John válasz helyett kézen fogta Ritát és felvezette az emeletre. Az egyik szoba tele volt tervrajzokkal, azok közé ültette le és lelkesen magyarázni kezdett. - Ide gondoltam a nappalit. Körbejárja a nap, egész délután fényben úszik, ennél ideálisabb elrendezést álmodni sem lehetne. A falakat olajzöldre festeném, tejeskávé színű bútorok, egy hatalmas tévé - sorolta, és most Ritán volt az álmélkodás sora. Hihetetlennek találta, hogy a férfi milyen szenvedéllyel beszél, hogy mennyire imádja a munkáját, majd szeme John erős és kemény vonalú, sűrűn hadonászó kezére tapadt. Vajon milyen lehet az érintése? - futott át az ágyán, ám azon nyomban el is hessegette a szemérmetlen gondolatokat. Ám minden erejét össze kellett szednie, hogy újra tökéletesen John szavaira tudjon figyelni. Végigjárták az egész házat, mind a hat szobáját, a fürdőt, a gardróbot, és a tervezgetéssel elment az egész délelőtt. A túrát végül a tervezett hálószobában fejezték be. Láthatóan mindketten zavarban voltak, amikor átlépték az ominózus küszöböt. - Nos, én ide gondoltam az ágyat - köszörülte meg zavartan a torkát John. Mi ütött belém értetlenkedett magában -, tisztára úgy viselkedem, mint egy idióta kamasz. Térj magadhoz, pajtikám - dorgálta magát fejben. - Hatalmas, csupa szivacs ágyat képzeltem ide - folytatta lendületesen a férfi. - Szolid színben, mondjuk halványzöldet vagy valami hasonlót. Igazából ez adná a szoba lelkét, mellé egy fésülködőasztalt raknék, semmi többet. Az éjszaka birodalmában legyen a fontos dolgoké a főszerep. Rita lélegzete egy pillanatra elakadt, megdöbbenve nézett Johnra. Vajon mit akart ezzel mondani? - Fontos dolgok, úgy, mint például alvás - magyarázta Rita csodálkozó arcára pillantva. Na, meg egy kis hancúr... - vetette oda fapofával, majd látva Rita mélységes zavarát, végre elkacagta magát. - Mi a baj ezzel? Ennél természetesebb dolgokról már nem is beszélhetnénk egy hálószobában - piszkálta a férfi Ritát. - Leendő hálószobában - szögezte le a nő, bár agya egy titkos rekeszében nagyon is kedvére való képek kezdtek peregni. Képek, amelyeken John és ő voltak a főszereplőkRitának nagyon tetszettek John lakberendezési ötletei. Csodálkozott, mert úgy érezte, a férfi elsőre eltalálta az ízlését, mintha a gyerekkora óta ismerné őt, vagy esetleg járt volna a temptoni szobájában. Ahogy John magyarázott, Rita lelki szemei előtt azon nyomban megjelentek a csodás bútorok, amelyek barátságos lakot varázsoltak a hatalmas, üresen tátongó terekből. John szerint, ha nekiveselkednek, akár már egy hét alatt is végezhetnek a munka oroszlánrészével. Rita ennek borzasztóan örült, hiszel hét nap múlva szigorúan kezdenie kell annál a cégnél, amely mindezzel a luxussal elkényeztette. Az egyre lelkesebbé váló képzeletbeli lakberendezést egyiküknek sem akaródzott abbahagyni. Azt, hogy mégis szünetet kéne tartani, végül John hangosan megkorduló gyomra döntötte el. - A mindenségit, jól elszaladt az idő - kíváncsian pillantott elegáns, barna bőrszíjas órájára, ami immár fél hármat mutatott. - Azt mondom, ugorjunk el Hannah mamához. Egy olasz kisvendéglő itt a közelben. Meglátja, felejthetetlen élményben lesz része! - vetette fel. Látva Rita vonakodását megfogta a lány könyökét, és maga felé fordította. - Bízza rám magát, nem bánja meg! - Livingstone szemében kissé vészjósló, apró, huncut szikrák villantak. - Legyen úgy - bontakozott ki a férfi kezei közül Rita. - De tényleg utánozhatatlan legyen az az étterem, különben megbánja! - integetett a mutatóujjával játékosan John felé. Na nem mintha annyira incselkedő kedvében lett volna... Egyszerűen csak szerette volna leplezni mérhetetlen zavarát, amelyet a „majdnem ölelés" és a férfi közelsége okozott.

A vendéglőbe érve Johnt lelkes kiabálással fogadta egy ősz hajú, apró termetű, ám annál terebélyesebb asszony. A matróna két karját kitárva rohant a férfi felé. - John! Rossz fiú lenni, ezer éve járni Hannah mama! Rita szája mosolyra húzódott a kedves, tört angolsággal előadott szemrehányás hallatán. Az asszonyság John után hozzá fordult. Alaposan végigmérte, majd egy hatalmas cuppanós puszit nyomott Rita arcára. Ő meghatódott a szokatlanul közvetlen és kedves fogadtatás miatt, de egyáltalán nem vette rossz néven. Hannah a terasz végén,álló asztalhoz kísérte őket, majd miután kezükbe nyomta az étlapot, odahajolt Johnhoz és a fülébe súgott valamit. John megcsóválta a fejét, majd olaszul válaszolt, amit Rita nem értett. Hannah mama csettintett egyet a nyelvével, Johnra kacsintott, majd jelentőségteljesen Ritára nézett, azzal köddé vált. Rita érdeklődve nézett Johnra, ám az csak furcsán és zavartan nevetett. - Mit mondott magának? Mintha velem kapcsolatban mondott volna valamit. Mi volt az? tudakolta Rita, ám a férfi továbbra is csak rejtélyesen mosolygott. - Csupa butaságot, de Hannah mama már csak ilyen - hárított John, magában pedig jót mulatott az öregasszony buta kijelentésén. Hannah azt kérdezte tőle, mikor szerezte be Ritát, mire ő felvilágosította, hogy nem a babája, csak egy kuncsaft. Hannah mama erre azt mondta: tévedsz, megtaláltad végre! - A vén boszorkány - nevetett fel maga elé meredve, nagy fejcsóválások közepette. Rita, bár majd megőrjítette a kíváncsiság, nem akart tovább faggatózni. Ha nem mondja el, hát tartsa meg magának. Annyira nem lehet érdekes, hogy kilyukadjon miatta az oldalam dohogott gondolatban. Mivel John továbbra sem mutatott hajlandóságot, hogy elárulja Hannah mama titkát, Rita beletemetkezett az étlapba. Azonban a menün minden egyes étel csak és kizárólag olaszul volt feltüntetve. Felvonta a szemöldökét és kérdőn nézett a férfira. - Ismét csak azt mondhatom, bízza rám magát, kisasszony - ragadta meg John a lány kezét, hatalmasat rikkantott és vezényszóra Hannah mama szélsebesen közeledett feléjük. John hosszasan rendelt, Rita csak remélte, hogy a hosszú, dallamos halandzsa finom étkeket takar. Kisvártatva egy fiatal lány tűnt fel kezében egy kancsó élénk rózsaszínű bort szorongatva. Töltött pár kortyot John poharába, megvárta, amíg a férfi rábólint, majd Rita poharát is megtöltötte. - Egészségünkre! - koccintotta finoman a poharát a lányéhoz John. - Apropó - mondta, miután belekortyolt a hűs italba - tudom, hogy nem az én tisztem lenne, de nem hagyhatnánk végre ezt az ostoba magázódást? Macerás lesz két héten keresztül udvariaskodni. - Semmi akadálya, nem vagyok semmi jónak az elrontója. Szia, John! A férfit őrült jó érzés töltötte el, amikor Rita most először kiejtette a nevét. - Szia, Rita! - szavai puhán hatoltak el a lány lelkéig. A meghitt pillanatot Hannah mama messziről harsogó hangja törte meg. Rita szájában összefutott a nyál az ínycsiklandó falatok láttán. Az asztalon lévő tányérok roskadoztak a finom tésztáktól, a tenger gyümölcseitől, friss és változatos salátáktól. Mindketten mohón vetették magukat az ételre és mindaddig meg sem szólaltak, amíg degeszre nem tömték magukat. A csodálatosan krémes-édes tiramisut épphogy csak meg bírta enni a lány. - Ez aztán isteni volt. Sosem ettem még ilyen jót! Menten kidurranok - simogatta meg a hasát Rita, miután az utolsó morzsáig mindent elpusztított a tányérjáról. - Örülök. Ezek szerint nem bántad meg, hogy a kezembe tetted az életed - viccelődött John. - Kávét parancsolsz? - Nagyon jól fog esni - nézett asztaltársára hálás tekintettel a lány. Ugyanúgy, mint az ételek, a kávé is felejthetetlenül finom volt Hannah mamánál. - Hm... - Rita behunyt szemmel élvezte, ahogy a fekete nedű szétárad a nyelvén. - Ez az asszony tényleg tud valamit! - Szerintem is - mondta elgondolkodva félig Ritának, félig pedig magának a férfi.

Távozáskor a vendéglő tulajdonosa mindentudóan nézett Johnra, Rita arcára pedig nem egy, hanem két puszit nyomott, majd mindkét kézét erősen megszorítva azt mondta. - Mindjárt vicontlatasra! Rita hevesen bólogatott az asszony felé. - Varázslatos ez a hely - mondta már a kocsiban ülve. - Boldog vagyok, hogy tetszett. A kedvenc vendéglőm - válaszolta John, ám azt már nem tette hozzá, hogy ennek ellenére csak ritkán jár el Hannához, de akkor sem hölgytársaságban. Igazából még egyetlen nőt sem hozott el ide. Hogy Ritát miért? Közel van a lány házához, így kézenfekvő és főleg praktikus döntés volt - nyugtatta magát, közben viszont nagyon jól tudta, valamiért meg akarta osztani a Hannah mama vendéglője nyújtotta élményt ezzel a fiatal nővel. A lakoma után John visszahajtott a házhoz. Még félúton sem jártak, amikor Rita táskájában megcsörrent a telefon. A lány kihalászta a készüléket. - Jaj, ne! - kiáltott fel fájdalmasan - Szervusz, anyám! - szólt bele a kagylóba tettetett nyugalommal. - Elképesztő vagy, drágám! Tegnap egész nap fel sem hívtál és most már bőven délután van, de ma is elfelejtettél jelentkezni. Apáddal majd' beleőrülünk az aggodalomba - hadarta szinte egy szuszra az asszony. - Legfeljebb te, anya. Gondolom, apa tökéletes nyugalomban ül a dolgozószobájában és sakkozik. Valószínűleg ő reálisan végiggondolja a dolgot: azért nem jelentkezik egyetlen szem gyermeke, mert Londonba érve borzalmasan elfoglalt, minden perce be van osztva, mivel éppen a semmiből épít új életet magának - replikázott. Közben Johnra sandított, aki szemmel láthatóan jót mulatott a diskurzuson. Tisztán hallotta Rita anyjának minden szavát, mert az asszony elképesztő hangerővel hadarta sérelmeit a kagylóba. - Nincs igazad, kislányom és rosszulesik, hogy ennyire kizársz ebből a nyavalyás új életedből. Különben pedig légy szíves úgy beosztani, azt a rettenetesen kevés szabadidődet, hogy hétvégén meglátogatunk! - a kijelentés nagyon is fenyegetően hangzott, így aztán Rita tudta, hogy az anyja minden egyes szavát komolyan gondolja, és tényleg úgy tervezi, betörnek hozzá a hétvégére. Vett egy nagy levegőt és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. - Anyukám, még negyvennyolc órája sincs, hogy végre elengedted a kezemet, és felszállt velem a repülő Tempton csodás légikikötőjéből. Hidd el, minden rendben, mindenki úgy bánik velem, mint a hímes tojással, haramiáknak, csalóknak, nemi erőszakolóknak nyoma sincs, így hát semmi szükség rá, hogy egyszülött magzatod életét megnehezítsd azzal, hogy idejössz. Teljes nyugalomban locsolhatod a rózsáidat a palota kertjében, én tökéletesen jól elboldogulok nélküled is. Hidd el, nem kifogás, hogy rengeteg a dolgom, így tényleg jobb, ha most pár hétig nem jöttök - remélte, sikerült jobb belátásra térítenie Loreleyt. - Ahogy gondolod édes lányom - hangzott a sértődött válasz, amit egy színpadias tragikus sóhaj követett - ez esetben szép napot kívánok, apáddal együtt csókolunk! - Szervusz, anya! - Rita sűrű és beszédes grimaszok kíséretében nyomta le két ujjal a telefonbeszélgetés végét jelző piros gombot. - Egy szót se szólj! - forgatta a szemét John felé. Az újfent elővette csibészes mosolyát, és nem állhatta meg, hogy ne szúrjon oda egy szellemes megjegyzést. - Hiába, a hercegnők élete sem könnyű - paskolta meg Rita kezét. A férfi érintése még akkor is jólesett lánynak, ha közben legszívesebben egy kanál vízben megfojtotta volna a pimaszságáért. Visz-szatérve a házba újra átbeszélték a teendőket és hosszú listát írtak arról, hogy másnap miket kell feltétlenül beszerezniük. A szálloda felé vezető úton John a munkájáról faggatta a lányt.

- Úgy tudom, a Villoge igen komoly cég. Hogy kerültél oda? No nem mintha kétségbe vonnám a képességeidet...! - tudakolta, miután Rita elmesélte neki, hogyan lett az úrilányból ügyvéd. - Nem hittem, hogy komoly eséllyel pályázom, de meg kellett próbálnom: hiányzott Lydia, anyám „tyúkanyóskodására" viszont egyáltalán nem tartottam igényt. Menni akartam. Beadtam a pályázatomat egy szekérderéknyi ajánlással megspékelve. Tudtam, hogy messzire kell futnom ahhoz, hogy tökéletes nyugalomban élhessek, így aztán sejtheted, mennyire örültem, amikor öt hosszú hét várakozás után végre közölték, engem választottak. Szinte le sem tettem a telefont, már pakoltam is a bőröndbe. Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyem volt anyám arca a „jó hír" hallatán... - mesélte Rita csibészesen mosolyogva. - Belevaló vagy, az egyszer biztos. Egy okos, intelligens, humoros és lélegzetelállítóan gyönyörű nő - tűnődött hangosan John - ritka kincs. Rita nem szólt semmit a kedves bók hallatán, ám magában azért megjegyezte, nem ritka kincs ő, csak nyilván John nem olyan közegben keresi a zsákmányt, ahol a jelentkezőkre illene a fenti leírás. Rita lelki szemei előtt azonnal megjelent a tegnap esti szőke lány. Szegény, csoda, hogy egyedül egyáltalán ki tudja fizetni a boltban az összevásárolt rózsaszín rucik árát. Azt már igazán luxus lenne elvárni tőle, hogy végzetesen megerőltesse magát és gondolkodjon - gonoszkodott magában. Közben megérkeztek a szállodához. John lefékezte a kocsit. Azon kapta magát, őszintén sajnálja, hogy már véget is ért a kellemes út, ez a csodás nap, és el kell válnia a lánytól. Legszívesebben meghívta volna Ritát, hogy vacsorázzon vele. Miért is ne tehetné? - Ha már így rászolgáltam a bizalmadra Hannah mamával, nincs kedved még egy próbát tenni ma este? Vacsorázhatnánk kettesben, van egy hasonlóan jó hely itt a közelben. Úgyis rengeteg még a megbeszélnivalónk a házaddal kapcsolatban - tette hozzá mintegy megnyugtatásul a lánynak és saját, értetlenkedő lelkének is. Rita maga előtt is megmagyarázhatatlan módon legszívesebben azonnal igent mondott volna, ám Lydia már jó előre lefoglalta magának ezt a mai estét. No meg eszébe jutottak barátnője intő szavai Johnnal kapcsolatban, aztán pedig az, hogy vajon amíg John ővele társalogna, mit csinálna a szőke cica? Talán körmöt lakkozna? - Kedves vagy, de a mai estém már foglalt - alig fejezte be a mondatot, újra megcsörrent a telefonja. Ismeretlen helyi szám. - Á, szia Low! John keze érthetetlen módon erősebben szorított a kormányt a férfi neve hallatán. - Igen, kedves, hogy gondoltál rám, de az estém már Lydiáé. Holnap? Igen, persze, elvileg jó. Váltottak még néhány semmitmondó szót, majd a telefon visszakerült a helyére. John kemény, merev arccal ült, majd Ritához fordult. - Jó mulatást, üdvözlöm Lydiát. Reggel kilencre itt vagyok! - jelentette ki kurtán és szárazon, majd szinte a szemével tessékelte ki a lányt a kocsiból. - Köszönöm az ebédet - szólt még vissza Rita, ám John ezt már nem hallhatta, mivel villámgyorsan kilőtt. Mire Rita visszafordult az ajtóból, a kocsinak már nyoma sem volt. 6. FEJEZET - Hogy telt a napod, jól haladtok Johnnal, kész van már az álomotthon? - kérdezte Lydia este egy hatalmas adag Cézár saláta fölött. Rita sajnálatára nem az ő vendéglőjébe, hanem az egyik külvárosi étterembe mentek vacsorázni. A hely a fából készült bútorokkal, a rengeteg növénnyel, a pasztellszínű abroszokkal és a csillogó-villogó tányérokkal rendkívül barátságos hangulatot árasztott, ám

amint Rita magában megjegyezte, közel sem annyira, mint Lydia vagy Hannah mama szolid, pici vendéglője. - Azért ott még nem tartunk, bár kétségtelenül jól haladunk - mosolygott. - Tüzetesen átbeszéltünk mindent, a falak színét, a bútorokat, a függönyöket, a szőnyegeket. Igazad volt, John elképesztően profi lakberendező. Szinte olvas a fejemben, kitalálja a gondolataimat, még mielőtt én észrevenném, hogy megszülettek. Szerintem gyönyörű lakásom lesz, legalább is minden jel erre mutat - mesélte Rita lelkesen. - Igen, John érti a dolgát, s nem csak az otthonok, de a nők terén is. Veled nem próbálkozott még? - nézett Lydia gyanakvón. Rita egy pillanatra zavarba jött, de maga sem értette, miért. Attól tartott, hogy kissé bele is pirult Lydia kérdésébe. - Nem, dehogy, kliens és nem pedig potenciális zsákmány vagyok - csóválta a fejét. Ráadásul nem is abba a súlycsoportba tartozom, ahol ő „versenyez". Nincsenek két méter hosszú combjaim, húszcentis derekam, fenékig érő hajam, szilikon mellem, és az ajkamban sincs egy deka töltőanyag sem. Túl természetes vagyok ahhoz, hogy felfigyeljen rám. Arról már nem is beszélve, hogy állítólag a fejemben is kettőnél több agysejt kergeti egymást, ez pedig neki már valószínűleg túlságosan is sok. Lydia a hasát fogva hahotázott, mire Rita befejezte John furfangos jellemábrázolását. - Nem véletlenül lett belőled ügyvéd. Egy nap alatt kiismerted. Tudod, igazán sajnálom őt. Valójában első osztályú pasi lenne, ha nem lenne ekkora szoknyapecér. Egy dologban azonban nagyot tévedtél: nem csak arra a nőtípusra hajt. Egyetlen nőnemű egyed sincs biztonságban mellette! Aki él és mozog, valamint nem alsónadrágot, hanem csipke bugyit hord, egy percre sem feledkezhet meg John Livingstone vonzerejéről, mert különben elveszett. Becserkészi az áldozatot, először elhiteti vele, hogy ő a leggyönyörűbb, legkülönlegesebb és legérdekesebb nő a világon, egyszóval, hogy ő a világ közepe - pár napig legalábbis. Néhány kellemes vagy inkább fergeteges hancúr John selyem ágyneműkkel túlzsúfolt ágyában, aztán viszlát! - kacsintott Lydia. - Szegény lányok, üvegszilánknyi méretűre összeaprított szívvel máris az ajtón kívül találják magukat. Ez a jó öreg John. Még szerencse, hogy nem minden pasi olyan, mint ő - merengett el. Rita szinte látta a lelki szemei előtt, ahogy Matthew képe bekúszik az asztaluk fölé, és lassan megállapodik barátnője arca előtt. - igen, te mázlista. Láthatóan Matthew odáig van érted. Teljesen megfőzted a pasit! Lydia hamiskásan elvigyorodott. - Hát, tudod, megbeszéltük, hogy egyelőre senkinek sem szólunk, de egyszerűen nem bírom magamban tartani - kis hatásszünetet tartott, majd kibökte - Összeházasodunk! - olyan hangerővel rikkantott, hogy még az ötödik szomszédos asztalnál is felkapták a fejüket. - Lydia, de hiszen ez csodálatos hír! Gratulálok! Remélem, hogy mindig olyan boldogok lesztek, mint most! És ne aggódj, tartom a szám! - húzta be a képzeletbeli cipzárat az ajkai előtt. - És mikorra tűztétek ki az esküvőt? - Fél év múlva, májusban esküszünk. Olyan jó, hogy itt vagy és megoszthatom veled mindezt. De tényleg, senkinek egy szót se! Matthew előtt pedig pláne szigorúan lakat a szádon! - fenyegette meg játékosan az ujjával Ritát. - így görbüljek meg. - mutatta a gyerekkorukból jól ismert egyezményes jelet. - Matthew tanúja Low lesz, én pedig ezennel ünnepélyesen felkérem London legtutibb ügyvédnőjét, hogy álljon mellettem a nehéz pillanatokban! - Számomra megtiszteltetés - parolázott Rita. - Bár ez az ügyvédnő nem sokat tett le a londoni ügyvédi asztalára, egyelőre! Na de majd egy hét múlva! - Erre igyunk! - emelte poharát Lydia. - Erre és a nászra! - Pszt, te buta!

A két nő önfeledten kacagott fel. Úgy viháncoltak, mint két idétlen csitri a pizsama partin. Nagyot kortyoltak a rozéból. - Apropó, Low! - váltott komolyra Lydia hangja. - Mi a véleményed róla? Rita fürkészőn nézett barátnőjére. - Miért érdekel? - kérdezte gyanakodva, Lydia érezte, hogy óvatosnak kell lennie, ha nem akarja, hogy ravasz barátnője átlásson a szitán, és leleplezze fondorlatos, ám annál tökéletesebb kis tervét. - Gondoltam, nem árt, ha a két esküvői tanú jóban van, hiszen rengeteg feladatot kell közösen megoldanotok az esküvőig, az esküvőn, na meg azután. Az első, a második, a negyedik, aztán a hatodik gyerek keresztelője előtt - mondta halálosan komoly arccal. - Ácsi! Hatodik? Hova lett az én feminista, a végletekig emancipált barátnőm? Egy évig nem figyelek oda, s máris átváltozik otthonkás, hajcsavarós, mamuszos háztartási géppé? forgatta szemeit Rita. Lydia már fogta az oldalát a nevetéstől. - Jaj, te gyilkos, hagyd már abba! Csak ugrattalak! Bár, be kell valljam, most először fordult meg a fejemben, hogy nem lennék ellenére egy szép kis családnak. Nem is olyan rémes ez a feleséganyuka dolog. Rita irigykedve nézett barátnőjére. - Nagy mázlista vagy! Csak tudnám, hogy csinálod?! Emlékezett, hogy Lydiának - bár extravagáns ruháival, bolondos frizurájával és nagy hangjával mindig kilógott a sorból - már gimnazista korukban is minden ujjára akadt legalább két fiú. Döglöttek utána a pasik. Lám, most sincs ez másképp... - Matthew nagyon rendes férfinak tűnik, nem is tudom, hogyan akadsz mindig ilyenekre. Én pedig sosem tudok belebotlani még egy hasonlóba sem - csóválta a fejét letörten. - Vagy csak nem tarod eléggé nyitva a szemed. Nem tudod, vagy nem is akarod észrevenni őket. Na de egy cseppet se aggódj! Biztos vagyok benne, hogy az új életed erre a problémára is megtalálja a megoldást. Akkorát fogsz botlani a megfelelő pasiba, hogy még az orrodat is összetöröd! Ritának szörnyű bajsejtelme támadt: barátnője mindjárt átváltozik. És valóban: Lydia már simogatta is a képzeletbeli kristálygömböt két tenyere között. - Igen, igen, látom! - hörögte elváltoztatott hangon. - Jön, mit jön, fut feléd! Magas, erős, barnahajú, jóképű férfi. Öltönyt és nyakkendőt visel, kezében hatalmas csokor krókusz. Várj, mindjárt megpillantom a száját, valamit mond, talán a nevét. Nem, sajnos nem látom, a hófehér fogai teljesen elvakítottak - kapta a szeme elé a kezeit. Most Ritán volt a sor, hogy a hasát fogva kacagjon. - Tisztelt bíróság, feladom! Ez a nő végképp és visszavonhatatlanul, tökéletesen és teljesen menthetetlen! - mókázott. Lydia könnye csorgott a nevetéstől. Persze a jókedvű mulatság közben is figyelt arra, hogy a „jósnő" által adott leírás hajszálra pontosan illjen Low-ra. A tudatalatti hatalma végtelen - gondolta magában. Matthew és Low már az ajtóban is jól hallható kacagásból betájolták, hol foglalhat helyet a két lány. A feléjük siető pincérnek csak hanyagul intettek, így jelezve, hogy megtalálták, akiket kerestek. Rita meglepődött, amikor meglátta őket. - Te, itt van a pasid meg a haverja - mutatott a közeledők felé. Ám Lydián csöppent sem mutatkoztak a meglepettség jelei. - Ja, igen! Nem szóltam volna? Low említette, hogy elhívott vacsizni, de leráztad, úgyhogy gondolta, meglep. Én örültem az ötletnek, hogy a vacsora végén csatlakozzanak hozzánk. Legalább te is jobban megismered a jövendőbeli férjemet - az utolsó szót már csak

suttogta Rita felé, aki mindkét szemét összeszorítva jelezte barátnőjének, hogy igen, tudja, tartja a száját. - Szép jó estét London legszebb vendéglősének! - nyomott egy hatalmas csókot menyasszonya szájára Matthew. Lydia túláradó örömmel fonta karjait a férfi nyaka köré. - Hasonló jókat a város leggyönyörűbb ügyvédnőjének! - bókolt Ritának Low. A lány zavarba jött a túlzott kedvességtől, azon pedig pláne megdöbbent, hogy Low egy cuppanós puszit nyomott az arcára, mintha már régóta ismernék egymást, és igen bizalmas viszonyban lennének. Rita sosem szerette a túlzott bizalmaskodást. Valószínűleg már csak a neveltetése miatt sem. Náluk sosem volt divat egymás nyalása-falása, a testi érintésnek nem volt túlságosan nagy szerepe Beckséknél. Azt pedig kiváltképp nem állhatta, ha egy olyan ember hatolt túlságosan mélyre az intim szférájába, akit csupán pár órája, és éppen ezért eléggé felületesen ismer. Lydia észrevette barátnője zavarodottságát, és gondolatban jól leszúrta magát, amiért erről a fontos részletről nem világosította fel Low-t a Rita Becksről szóló gyorstalpalón. Miért nem figyelmeztettem, hogy Rita kissé merev és zárkózott? Ne rontsd el, Low! drukkolt magában. Lydia már akkor határozottan eldöntötte, hogy ennek a két embernek egymásra kell találnia, amikor Rita először újságolta, hogy Londonba költözik. Lydiának szent meggyőződése volt, hogy Low és az ő kedvenc barátnője tökéletes párt alkotnának, sőt, Ritának igazság szerint már rég receptre kellett volna felírni egy olyan pasit, mint Low. A „gyógyszer" viszont egyáltalán nem érzékelte, hogy a csupán kedveskedésnek szánt puszi ekkora vihart kavart a két női lélekben. Fesztelenül huppant le a Rita melletti székre. - Egész nap erre vártam - sóhajtott elégedetten. - Már csak egy pohár jófajta bor hiányzik a tökéletes estéhez - kacsintott Ritára. Intett a pincérnek, és az óhajtott nedű kisvártatva meg is érkezett. A négyes koccintott és fesztelen csevegésbe kezdett. Rita észrevette, hogy Low talán túlságosan is gyakran keresi a tekintetét, és amikor Lydia és Matthew néha egymásba feledkezett, akkor kissé feszélyezve is érezte magát. - Jól aludtál? Kényelmes a szálloda? - fordult hozzá Low. - Tökéletesen. Olyan kimerült voltam, hogy szinte nem is emlékszem, hogy került fölém a takaró. Végigaludtam az éjszakát. Azt hiszem, ma sem lesz másképp, hiszen egy újabb fárasztó napon vagyok túl. - Igen, Lydia mesélte, hogy egész nap Livingstone-nal voltál összezárva. Nem csodálom, hogy kimerültél. Nem egyszerű eset az a fickó. Ritában valamiért felment a pumpa, mikor meghallotta, milyen rosszallóan beszél Johnról Low. - Nem a társaság miatt vagyok fáradt, hanem mert rengeteg dolgunk volt. Johnnal semmi gond. Vérbeli profi, jól megértjük egymást - jelentette ki. - Le sem tagadhatnád, hogy védőügyvéd vagy - próbálta tréfával elütni a feszült pillanatot Low, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Rita szája végre mosolyra húzódott. - Igen, így van, valószínűleg szakmai ártalom - bólogatott a lány. Lydia és Matthew időközben visszatért a szerelmesek mennyországából a földi halandók közé. - Mit szólnátok, ha tovább állnánk? - kérdezte Lydia. - Van itt a közelben egy nagyon szuper klubszerű hely. Kellemes társaság, jó italok, nagyszerű zene. Benne van a boogie a lábamban! - pillantott kérdőn hol Ritára, hol Low-ra. De szemmel láthatóan egyikük sem lelkesedett túlságosan az ötletért.

- Őszintén szólva túl hosszú volt ez a nap ahhoz, hogy lázba hozzon egy fergeteges buli ígérete. Én itt remekül érzem magam: nyugalom, kellemes zene, kényelmes székek, na meg a kiváló társaság - sandított Ritára Low. A lánynak nem, hogy nem volt kedve, de egyenesen a háta borsódzott arra a gondolatra, hogy még három órán keresztül talpon legyen, sőt, rázza magát a táncparkett közepén holmi tingli-tangli zenére. Teljesen kimerült volt. - Kedves hiperaktív barátnőm! Te, mint éjszakázáshoz szokott nagyvárosi vendéglőtulajdonos, egész nyugodtan tedd fel a koronát a mai estére egy kiadós csörgéssel. Én azonban, az unalmas, szürke, ráadásul vidéki kis ügyvéd éjjel fél egy lévén semmi másra nem vágyom, csak egy hatalmas puha ágyra, ahol végre álomra hajthatom a fejem. Hat lóval sem tudnál engem most semmiféle klubba elvonszolni - a szónoklat végén Rita mindkét kezével finoman az asztalra csapott. Szeme sarkából látta, hogy Low mosolyogva figyeli. - Oké, oké, nyugdíjasklub, hozatom a tolószéket, elő a műfogsort és nyomás az ágyikó! Azt hiszem, mi, erős, egészséges és normális fiatalok, belevetjük magunkat a londoni éjszakába. Ugye, picinyem? - paskolta meg Matthew arcát Lydia. Intettek a pincérnek, fizettek és elindultak kifelé az étteremből. A kijáratnál Lydiáék elköszöntek és hangos ricsajjal elindultak a hosszú utcán az emlegetett szórakozóhely felé. - Ezek ketten olyan hangzavart csapnak, mint egy U2-koncert közönsége. Remélem, útközben nem törik ki a nyakukat - biccentett a sok finom bortól kissé tántorgó pár felé Low. - Gyönyörűen mutatnának nyakmerevítően az oltár előtt - kuncogott Rita, majd ijedten tapasztotta szájára a kezét - Hoppá, kérlek, kérlek Low, el ne áruld Lydiának, hogy elmondtam! Menten, egyetlenegy szempillantás tört része alatt megölne, amiért kifecsegtem a titkát - emelte riadt tekintetét a férfira. Az láthatóan remekül mulatott a lány kétségbeesésén. - Nyugi, tartom a szám, de ezek szerint egy-egy Lydiának és Matthew-nak. Egyik sem tudta magában tartani a nagy hírt. Matt ugyanis nekem kotyogta el a hétpecsétest. Ne aggódj, annyira titkolják, hogy érzésem szerint egy héten belül már az egész város tudni fogja, hogy ezek ketten egybekelnek. Egyik sem az a diszkrét, titoktartó típus. Bár nem beszélték meg előre, természetes volt, hogy Rita nem hív taxit, hanem Low elviszi őt a szállodához. A férfi felettébb örült neki, hogy Rita magától értetődően elindult a kocsija felé. - Kellemes este volt, ugye? - pillantott már az autóban a mellette ülő nőre Low. - Igen, nagyon jól éreztem magam. Bár attól félek, nem voltam valami sziporkázó társaság, mert iszonyatosan fáradt vagyok - nyújtózott egy nagyot a lány a sötétbarna bőrülésben. Low lenyűgözve nézte Rita megfeszülő testének kecses vonalait. Alig bírta türtőztetni magát, hogy félre ne rántsa a kormányt és azon nyomban a karjai közé ne szorítsa ezt a rendkívüli lányt. Ehelyett átnyúlt és megfogta a kezét. - Te mindig sziporkázó társaság vagy - mondta kissé rekedt hangon. Rita nem lepődött meg, hogy Low tegezi, természetes volt, mint ahogy az is, hogy a férfi ottfelejtette a tenyerét Rita kézfején. Kellemes, meleg szorítása volt Low kezének, mintha keretbe foglalta volna az ő ujjait. A férfi egyáltalán nem örült, amikor feltűnt a szálloda impozáns épülete. A kivilágított bejárathoz érve lefékezte a kocsit és kelletlenül nyúlt a kilincs után. Kiszállt, majd átsietett a másik oldalra és kitárta a Rita felőli ajtót. Egy igazi úriember - gondolta magában a lány. - Szép hölgyem - parádézott a férfi, majd libériás inas módjára meghajolt. Rita felnevetett, kinyújtotta a kezét és hagyta, hogy Low kisegítse a kocsiból, akár egy előkelő dámát. Ám a férfi azután sem engedte el őt, amikor már a járdán állt. Szorosan tartotta és egészen közel állt a lányhoz, aki szinte érezte a férfi lélegzetét.

- Ne feledd, a holnap estét már nekem ígérted. Ha Lydia ismét le akar csapni a kezemről, nem fogom hagyni, csak szólj és elintézem - vigyorgott a férfi. - Naná, ám bátorkodnék megjegyezni, hogy a mai este tetemes részét is becses társaságodban töltöttem, így igazán csúnya és mindenképpen merőben igazságtalan dolog lenne, ha Lydia életére törnél. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy nem akar mást, csupán istápolni vidékről a csúnya nagyvárosba érkezett barátnőjét - nevetett fel Rita. - Ha istápolásról van szó, Low-nál kiválóbb szakembert nem is találhatnál szerte az országban. Így, ha arra van szükséged, hogy valaki egyengesse londoni életed útját, hát csak szólj! - Low úgy érezte, örökre a karjába akarja zárni ezt a csodálatosan vonzó nőt. Minden porcikája azt kívánta, bárcsak a végtelenségig tartana ez a gyönyörűséges pillanat. Rita azonban nem hagyott sok időd az álmodozásra: finoman kibontakozott a karjai közül. Látta, hogy a férfinak ez cseppet sem esik jól, így hát engesztelésül egy leheletnyi puszit nyomott az arcára. - Köszönöm az estét, Low, igazán nagyszerűen éreztem magam. Holnap találkozunk! azzal sarkon fordult és bement az ajtón. - Holnap, már alig várom - suttogta maga elé Low, aztán nagyot sóhajtott és behuppant a volán mögé. - Kisasszony! - kiáltott az álmos szemű recepciós Rita után. - Van Itt egy üzenete nyújtotta a nő felé a hófehér borítékot a fekete fehér pingvinnek öltözött emberke. Rita először elképzelni sem tudta, ki üzenhetett neki, hiszen szinte senkit sem ismert Londonban. Akiket viszont igen, azok jó részétől csak alig egy órája vált el. Aztán egyszerre világosság gyúlt agyában, hirtelen szörnyű balsejtelme támadt. - Nem, az nem lehet - szörnyülködött. Lelki szemei előtt képzeletben azon nyomban meg is jelent az ismerős kézírás: „Megérkeztünk! Hála apád karakán fellépésének, sikerült jegyet szereznünk a londoni gépre és kivennünk a tiéddel szomszédos szobát. Holnap találkozunk a reggelinél, pontban fél nyolckor. Légy szíves nem elkésni! Szerető anyád". - Kérlek, könyörgöm, add, hogy tévedjek! - fohászkodott tekintetét az égre emelve. Zakatoló szívvel és egyre idegesebben húzta elő a papírt a borítékból. Az írásból rögtön látta, hogy nem a szülei üzentek! - megkönnyebbülten sóhajtott fel, mint a halálra ítélt, akivel közlik, hogy amnesztiát kapott. A papíron John hagyott neki pár sort. „Egy órával később jövök érted reggel, mert nem várt elintéznivalóm akadt. John" A lánynak nagyot dobbant a szíve, mikor elolvasta a férfi nevét. Milyen határozott, erőteljes kézírás, látszik, hogy a tulajdonosa is ugyanilyen. Karakán, szellemes, szívdöglesztő, igazi férfi - villant át az agyán. Lehunyta a szemét és felidézte a Johnnal töltött délutánt. Azt, ahogyan szenvedéllyel, sűrűn gesztikulálva magyarázta neki a ház berendezését. Ahogy ránézett azokkal a melegbarna, zsivány szemeivel, és persze az összetéveszthetetlen, csibészes mosolyát. Eszébe jutottak a Hannah mama vendéglőjében töltött órák. Mennyivel más volt, mint most, Low-val - merengett egy nagy sóhaj közepette. Aztán rögvest észre is térítette magát. Mit csinálsz, megőrültél, te süket nőszemély? dorgálta magát gondolatban. Verd ki a buksidból ezt a pasit, sőt, eszedbe se jusson ez a széltoló. Te nem vagy pálya neki, ő pedig neked nem az. A világ legnagyobb szoknyavadásza, úgyhogy gyorsan felejtsd él! Gyorsan, még mielőtt bajod esnék - a hang igen egyértelmű álláspontját hallva Rita bőszen bólogatni kezdett. Aztán újra az eszébe villant Low. Pontosan olyan társra van szükséged, mint ő. Megbízható, udvarias, igazi grál lovag, aki nem elhanyagolható módon kiszámítható, kedves,

érző ember, olyan, aki sosem bántana meg, de biztosan a tenyerén hordozna. Vigyázna rád, mint egy értékes porcelánra. Rá lenne neked szükséged, nem arra a másik, veszélyes, megszelídíthetetlen vadra - makacskodott az a bizonyos hang. Rita megvonta a vállát és rávetette magát az ágyra. - Szépen vagyunk, az elmebetegség egyértelmű jeleit produkálom: rémeket látok és hangokat hallok - motyogta bele a párnájába. Aztán megnyugtatta magát, hogy csak a fáradtság és az a pár pohár bor űz vele ördögi tréfát. Fáradtság vagy bor, dorgálás ide, fenyegetőzés oda, Rita úgy aludt el, hogy egy férfi arcát látta maga előtt. Tisztán és világosan, olyannyira, hogy beleborzongott. S ez az arc nem a kiszámítható, megbízható és kedves Low-é volt... 7. FEJEZET Gyönyörű, ugyanakkor Londonban meglehetősen ritka, szinte már csodaszámba menő napsütéssel köszöntött be a másnap. Rita gondolta, kihasználja az égiek adta kedvezményt, és kint reggelizett a szálloda barátságos rattan bútorokkal berendezett teraszán. A székek és asztalok úgy festettek, mintha most szedték volna őket elő a csomagolásból vadonatújan. - Hát igen, nemigen van alkalmuk elkopni - állapította meg. Alig fejezte be a pirítósból és eperdzsemből álló finom reggelit, máris befutott John. A férfi körülnézett, az órájára pillantott, majd mivel nem vette észre a nőt, lehuppant az egyik asztal mellé. A pincér kisvártatva ott termett mellette, egy bősz fejbólintást követően elviharzott, majd szinte egy másodperc múlva már újra ott állt John mellett, kezében egy nagy kancsó gőzölgő kávéval. Rita még nem kávézott aznap, így a szájában összefutott a nyál, ám egyelőre nem ment oda Johnhoz, úgy döntött, hogy bombabiztos rejtekhelyéről jó alaposan szemügyre veszi a férfit. Nem tagadhatta, hogy a szemei elé táruló, John által nyújtott látvány lenyűgöző volt... Mint a moziban, kényelmesen hátradőlt a fotelben és profi leselkedő módjára kedvtelve szegezte tekintetét a rendkívül fess áldozatára. John mit sem sejtve kortyolgatta kávéját az étterem hatalmas üvegablaka mellett. Rita legnagyobb örömére a csodás idő tiszteletére John rövid ujjú hófehér ingbe és sötétkék, szemmel láthatóan puha szövetből készült, jól szabott nadrágba bújt. Lélegzetelállítóan nézett ki, ahogy a hófehér felső kiemelte erősen napbarnított bőrét és sötét haját. Rita tekintete sokáig elidőzött a férfi erőteljes, ám nem zavaróan sűrű, fekete szőrrel borított alkarján, amelyen az izmok újra és újra megfeszültek, amikor tulajdonosuk komótosan felemelte a kávéscsészét. John szája már korábban, az első találkozásuk alkalmával rabul ejtette Ritát. Szinte transzban bámulta, ahogy a puha, ámde határozott ajkak rátapadnak a porceláncsésze szélére. Gerinctájékon furcsa kis borzongást érzett, arra a gondolatra pedig, hogy ez a száj apró, finom, alig érzékelhető csókokat lehel a nyakszirtjére, egyre gyorsabban kezdte szedni a levegőt. Valószínűleg még hosszú percekig gusztálta volta a férfit, ám az egyszer csak váratlanul felé fordította a fejét. Rita érezte, ahogy a vér az arcába tolul, és mint, egy rosszalkodáson kapott vásott kölyök, zavarában legszívesebben az asztal alá rejtőzött volna. Hiába, John öles léptekkel közeledett felé. Ritának elképzelése sem volt, hogyan magyarázza ki magát. Milyen mesét ad elő arra, hogy miért ült itt kint és bámulta Johnt, miközben a férfi rá várt a szállodában. Próbálta valahonnan nagyon mélyről előkaparni a hideg, rutinos, vérprofi ügyvédnőt, ám a tárgyalótermek rettegett sakálja helyett csak egy ügyetlen, bátortalan, teljesen megzavarodott csitrire bukkant. - Jó reggelt! - mosolygott már messziről John - Miért nem szóltál, hogy kint vagy? - nézett rosszallóan, ám korántsem bosszúsan a szemmel láthatóan magát egyre inkább összébb húzó, s leginkább az öblös fotelben eltűnni vágyó Ritára.

- Ö, hát, elbambultam. Megörültem ennek a csodás időnek, kijöttem és lehunyt szemmel élveztem a napsütést - hadarta. Ez az, öreglány, üdv a fedélzeten! - köszöntötte fejben a testébe éppen időben visszatérő határozott ügyvédet. John jót mulatott magában a lány színjátékán. Már amikor a pincér kihozta a kávéját, akkor tudta, hogy Rita ott ül tőle pár méterre, hiszen a fiú megkérdezte tőle, nem azt a hölgyet várja-e, aki a teraszon őt figyeli? John diszkréten csöndre intette a pincért, majd szeme sarkából Rita felé sandított. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy a lány őt vizslatja, és be kellett vallania magának, hogy ez bizony piszkosul hízeleg neki. Tegnap én bámultam őt, ma pedig ő engem... - mulatott magában. Egyáltalán nem zavartatva magát lassan elkortyolgatta a kávét, aztán úgy gondolta, épp elég időt hagyott a nőnek, hogy alaposan kielemezze minden egyes porcikáját. John határozottan úgy érezte, egyáltalán nem lett volna ellenére, ha ezt a szemrevételezést testközelből ejtette volna meg ez a gyönyörű nő. Sőt, ha őszinte akart lenni magához, mióta meglátta azt a kócos és álmos fizimiskát, semmi máson nem járt az esze. Hiába ellenkezett, legbelül tudta, hogy ez a nő megérintette. Ezt a tényt tegnap este volt kénytelen bevallani magának. Akkor, amikor meghallotta, hogy Rita milyen kedvesen beszélget Low Brighstonenal. Persze, az a pacák mindenáron meg akarja szerezni magának a lányt. John agyát vérvörös méreg öntötte el, amikor Rita válaszaiból azt vette ki, hogy Low vacsorázni hívta ma estére, és ő örömmel fogadta el a meghívást. Legszívesebben kikapta volna a nő kezéből a mobiltelefont, és elküldte volna az ellenfelét melegebb éghajlatra. Rosszkedvűen és feszülten vált el Ritától, és egész éjjel azon töprengett, vajon mi üthetett belé? Ősidők óta nem rohanták meg ilyen erős, mély érzések és bármennyire is próbálta tagadni, be kellett vallania, hogy eszement módon féltékeny. Egy nő miatt, akit ráadásul nem több mint másfél napja ismerek? Hiába próbált más magyarázatot találni a reakcióira, egyszerűen mindig ugyanoda lyukadt ki: borzasztóan tetszik neki ez a nő, és addig nem nyugszik, míg az övé nem lesz. Éppen ezért semmi sem tehette volna boldogabbá ma reggel, mint az, hogy rajtakapta Ritát, amint kitartóan őt bámulja. Eldöntötte, hogy tapintatos lesz, nem hozza kényelmetlen helyzetbe a lányt, ezért úgy tesz, mintha semmit sem vett volna észre a mozizásból. Persze az eszébe sem jutott, hogy ha elárulja magát, hát bizony ő is lebukik, amiért nem ment oda rögtön a lányhoz. Rita megkönnyebbülten érezte, ahogy a viharfelhők szépen, komótosan elkúsznak a feje fölül. Gyorsan töltött magának egy kávét és várakozón nézett Johnra. - Nos, mi a mai program? - Vásárlás életre-halálra! Összeállítottam a tervet, ezt ma mindenképp teljesítenünk kell, ha öt nap múlva költözni akarsz - lengette meg Rita orra előtt a hosszú listát. - Akkor jobb lesz, ha azonnal indulunk - adta ki az ukázt Rita. - Máris, úrnőm! - hajolt meg előtte John. - Lökött - mondta Rita, majd kacagva lódított rajta egyet. Az első állomás a Carat's volt, London egyik legnagyobb és legnépszerűbb lakberendezési áruháza. Mikor Rita belépette az első csarnokba, elámult a rengeteg bútor láttán. - Ez még csak a jéghegy csúcsa - mosolygott John a lány álmélkodása láttán. - Akkor fogod csak igazán eltátani a szádat, amikor felmegyünk az ötödikre és meglátod a tízmillió ládányi kiegészítőt. Garantálom, hogy lenyűgöző és mindenképpen felejthetetlen lesz az élmény - magától értetődő módon kézen fogta Ritát, és ellenmondást nem tűrően elhúzta a mamutüzlet gyomra felé. Rita szájtátva kapkodta a fejét jobbra, balra, szemei nem tudták egyszerre befogadni az elképesztő mennyiségű látnivalót. John irigylésre méltó profizmussal navigált a halomnyi árucikk között, és hihetetlen rutinról téve tanúbizonyságot szúrta ki azokat a darabokat, amelyek szóba jöhettek Rita házában.

- Ez az asztal szerintem tökéletes lenne az ebédlődbe - mutatott egy tömör, teljesen szögletes sötétbarna darabra John. Rita alaposan megnézegette a bútort, szemügyre vette minden oldalát. - Nem lesz ez túl nagy oda? Már nem úgy értem, hogy talán nem férne el a száz négyzetméteres étkezőben, hanem lehetséges, hogy teljesen fölösleges nekem egy ilyen méretes jószág, amelyiknél tizenkét ember kényelmesen elfér. Nemigen fogok sűrűn ekkora társaságot vendégül látni. Maximum Lydia ugrik be időnként, az pedig vicces lenne, ha az asztalfőkről telefonon csevegnénk egymással - John határozottan szomorúságot vélt felfedezni Rita tekintetében. - Ide figyelj, Rita Becks! Hamarosan annyi ember fog körülzsongni téged, hogy nem győzöd adni a vacsorákat nem tizenkét, de harminc ember részére. Ezenkívül nyilván lesz a konyhádban is egy miniétkező, azon ritka alkalmak egyikére, amikor nem lesz tömegnyomor a barátaidtól! - a férfi nagyon örült, amikor meglátta, hogy sikerült elűznie azt a boldogtalan szikrát a lány szeméből. - Egyébként pedig őszintén remélem, hogy én is gyakran ülhetek majd ennél a fantasztikus asztalnál - vetette oda mintegy mellékesen -, hiszen mégiscsak én fedeztem fel neked! - lökte oldalba a könyökével Ritát, mire az elnevette magát, aztán menten el is komolyodott. - Azt gondolom, lesz jobb dolgod is, mint egy sótlan, unalmas ügyvédre pazarolni az értékes estéid bármelyikét is. Sokkal különb, de mindenképpen izgalmasabb emberek között válogathatsz, akiknek ráadásul két méter alatt meg sem áll a lábuk hossza! - Tyű, a fenébe, ezt nem akartam kimondani, csak véletlenül csúszott ki, bosszankodott magában. John megdöbbent Rita kirohanása hallatán, ám a szíve mélyén boldog elégedettség öntötte el: féltékeny, kétségtelenül az! Rita felé fordult, két kézzel megragadta a lány vállait és szorosan tartotta őt. - Honnan a csudából szedsz ilyen bődületes hülyeségeket, hogy unalmas és sótlan vagy? Ügyvédnek valóban ügyvéd vagy, ez tény, ám az általad használt jelzők soha, egyetlenegyszer sem fordultak meg a fejemben veled kapcsolatban. Pedig ha valaki, hát én tudom, milyenek a sótlan és unalmas nők, még ha kétszáz centi hosszú is a lábuk! Úgyhogy utoljára figyelmeztetlek Rita Becks, azonnal hagyd abba saját magad pocskondiázását, különben bíróság elé citállak, és ott aztán kardoskodhatsz magadért. Életfogytig tartó agymosásra ítéltetlek! - dorgálta viccesen. Rita hálásan csüngött John szavain, úgy szerette volna elhinni őket! A férfi tekintete nem hagyta szabadulni Ritáét. Érezte, ahogy a finom borostával borított arc lassan, de egyre közeledik az ő arca felé. Ritát megcsapta John arcszeszének bódító illata és érezte, ahogy lábából kifut az erő. John keze a válláról a karjára siklott, ahol hüvelykujjával gyöngéden cirógatni kezdte a bőrét. Rita testén mintha áram cikázott volna át. Már csak pár milliméteren múlott, hogy szájuk összeérjen, a lány érezte is a férfi kellemesen meleg leheletét, ám ekkor hirtelen belévillant: mit csinálsz, te ostoba nőszemély? Hiszen csak játszik veled, megkaparint, aztán eldob, mint egy ócska, használt pólót! A gyűjteményébe kellesz, nem az íróasztalára fotónak. Maga sem tudta, honnan merített erőt, de egy lépést hátrált, bár kétségtelenül a férfi erős keze kellett hozzá, hogy ne vágódjon el az áruház csillogó-villogó kövezetén. - Elnézést, ne haragudj - mondta rekedt hangon John, miközben tekintetéből letagadhatatlan vágyakozás sugárzott. Rita csak megrázta a fejét, és mert a váratlan izgalmi sokktól a sírás határán állt, villámgyorsan elviharzott a székek irányába. Szinte vakon száguldott előre a sorok között kialakított szűk kis folyosókon. Johnnak is idő kellett, mire összeszedte magát, ekkor azonban rögvest a lány nyomába eredt. Mikor utolérte, megragadta a karját, újra maga felé fordította, hüvelykujjával pedig Rita álla alá nyúlt és felemelte a lány lehajtott fejét.

- Ne haragudj - ismételte -, nem akartalak megbántani. Elragadott a pillanat heve és ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy megcsókoljalak. Bocsánatot kérek, amiért képtelen voltam türtőztetni magam. Rita némán bólintott. - Kérem az asztalt, de keress nekem hozzá klassz székeket is - vezényelt, és remélte, hogy sikerült remegő hangjára nyugalmat erőltetnie. A következő óra lázas kutakodással és zavart szemlesütésekkel telt - főleg Rita részéről. A lány képtelen volt szabadulni John hatása alól. Túlságosan frissen élt benne a férfi közelségének emléke, ráadásul amikor John a szemébe nézett, úgy érezte, menten elájul, olyan vadul zakatolt a szíve. Johnnak eközben nagyon erősen uralkodnia kellett magán, hogy ne kapja azonnal a karjába az őrült zavarban lévő, védtelen őzike tekintetű lányt. Nem baltázhatod el újra! Halálra rémisztetted, te idióta! - ostorozta magát. Hiába, tény, hogy elszoktam az érzékeny, érzéki, értelmes és igazi nőktől. Az utóbbi időben csak egy kaptafára készült csajokat kellett levennem a lábukról, akik tulajdonképpen már első pillantásra elolvadtak tőlem, hódításra nem volt szükség. Igazán nem kellett megerőltetnem magam: elég volt nekik, ha meghallották a nevemet és rájuk villantottam egy mosolyt. Máris a lábaim előtt hevertek, eszük ágában sem volt tiltakozni vagy azon gondolkodni, hogy mit akarok tőlük. Egyértelmű volt: kellemesen eltölteni az időt mindenféle kötelezettség és bonyodalom nélkül. Jól éreztük magunkat egy vagy akár két hétig is, aztán szépen kitipegtek az életemből a kétszer két méter hosszú lábaikon - hirtelen eszébe jutott Rita felháborodott tekintete és elnevette magát. - Mi olyan mulatságos? - fordult vissza Rita, majd amikor látta, hogy John vidámsága nem akar csillapodni, őt is elkapta a nevetőgörcs. Csak kacagott és kacagott, kiadta magából az elmúlt percek feszültségét, azt hitte, végül abba sem tudja majd hagyni a vihogást. Mindketten örömmel vették tudomásul, hogy eltűnt a levegőből a kellemetlen vibrálás, John újra elkapta Rita kezét és óvodások módjára, összekulcsolt tenyerüket előre-hátra hintáztatva újra belevetették magukat az áruház forgatagába. Röpke négy óra alatt gyűrték le a gigászi bevásárlóközpont háromnegyedét. Ennek ellenére kiválóan haladtak: nagyvonalakban berendezték az étkezőt, a nappalit, a vendégszobát, kiválasztották a konyhabútort és a szőnyegek, valamint a függönyök nagy részét is. - Büszke vagyok magunkra, megy minden, mint a karikacsapás - dörzsölte össze elégedetten a tenyerét John. - Én a magam részéről fertelmesen megéheztem, úgyhogy, ha azt akarod, hogy a maradék bútorokat is segítsek összeszedni, akkor velem jössz ebédelni! jelentette ki, nem sok választási lehetőséget hagyva ezzel Ritának. - Én is farkaséhes vagyok - jelentette ki a lány, és ugyanúgy, mint kislány korában, megsimogatta a hasát. - Bár, meg kell mondanom, rettenetesen sajnálom itt hagyni ezt a rengeteg, lélegzetelállító kincset. Legszívesebben egy lépést sem mozdulnék, hanem nyakig bújnék a fotelekbe, kanapékba és ágyakba - mutatott körbe sajnálkozva. - Micsoda mohóság! Ne félj, mire másfél óra múlva visszatérünk, ez mind ugyanígy fog várni rád. Akkor is bőven lesz még választék. Ez idő alatt nem pakolják ki az áruház teljes árukészletét, ezt garantálom neked. Sőt, mint mondtam, a teljes ötödik emelet dugig van kiegészítőkkel. Lehet, hogy útban az étterem felé tanácsos lenne beszereznem egy pórázt, és amikor visszajöttünk, a nyakadra kötni, mert ha a megérzésem nem csal, csak ilyen módon tudlak majd féken tartani, hogy nehogy felvásárold a teljes raktárkészletet - pimaszkodott a lánnyal, aki mutatóujjával fenyegetőzve lendületesen indult meg John felé. A férfi elkapta Rita vészjósló kezét. - Na, nyomás! - szorította meg gyengéden a kecses női ujjakat.

Ezúttal egy másik olasz étterembe tértek be, ettek az ízletes tésztás fogásokból, majd villámgyorsan végeztek az eredetire a megszólalásig hasonlító kávéval. Rita alig bírta kivárni, hogy John fizessen, annyira be volt zsongva. Szemei előtt csak és kizárólag az ígéretes zsákmány lebegett. John elragadtatva nézte a lány izgalomtól és lelkesedéstől kipirult arcát. Ízig-vérig nő, hiszen megőrül, hogy vásárolhasson! - gondolta magában. - Ráadásul kifogástalan az ízlése. Valóban, a bútorok beszerzése azért is ment úgy, mint a karikacsapás, mert szinte mindenben egyezett a véleményük. Rita ugyanúgy odáig volt a pasztellszínekért, mint John, a férfi pedig szintén szívesen használta a Rita által olyannyira kedvelt anyagokat, azaz a fát, a bambuszt, a finom selymet és a puha bársonyt, így teljes harmóniában, szinte másodpercre pontosan ugyanakkor mutattak vagy bólintottak rá egy-egy darabra. Mindketten végtelenül élvezték a közös válogatást. - Szóval, mi is hiányzik még? - leltározott csöndben Rita. - A fürdő, a gardrób és a hálószoba teljesen üresen kong ebben a pillanatban. Ezekre kell most koncentrálnunk. Ja, és a nappalidba sem választottunk még kanapét, bár azt hiszem, azt máshol fogjuk megtalálni. Remélhetőleg ezt is letudjuk ma, mert azt szeretném, hogy a bútorok nagy részét holnap kiszállítsák a házhoz. Már én is nagyon izgulok, jó lenne végre látni, hogyan mutat egyben. Ma is sok minden kiderül. Mielőtt elviszlek a szállodába, beugrunk a birtokodra, ha jól sejtem, a festőknek végezniük kell estére az összes helyiséggel magyarázott lelkesen John. - Komolyan? - csapta össze boldogan a kezeit Rita - Ilyen gyorsak? - Mint a villám! Hiszen az én embereim! - húzta ki magát büszkén John. - Nem érdekel, hogy ki kié, azonnal vigyél vissza a kincses barlangba, John Livingstone! követelte a lány. John komoly arccal szalutált és végre útra keltek, Rita nagy örömére. 8. FEJEZET Este hétre mindent összeszedtek, amit csak John eltervezett. Egy teljes kamiont kellett kibérelniük, hogy az összes holmi elférjen. Rita a kiegészítők között összeszedett legbecsesebb kincseit semmi pénzért nem engedte ki a kezéből. Hiába győzködte John, hogy a szállító cég igen megbízható, a lány ragaszkodott hozzá, hogy az apróságokat azonnal vigyék magukkal. Így mindketten, mint a megrakott málhás szamarak vánszorogtak John kocsija felé. - Micsoda mázli, hogy ekkora csomagtartója van - nyögte pihegve a nagy súly alatt Rita. A háta mögé nézett és nagyot kacagott, ahogy megpillantotta szegény Johnt: a férfi kezeiben számtalan dagadó papírzacskó, mindkét hóna alatt pakkok, szinte már csak a feje teteje volt szabadon. - Várj csak, te boszorkány. Ezért felárat fogok számolni! A cipekedés nincs benne a szerződésemben! - figyelmeztette Ritát, majd megkönnyebbült sóhajjal lerakta a csomagokat a kocsi mögé. - Nagyon jól tudom, mi áll benne, hiszen én fogalmaztam, természetesen benne hagytam azokat az észrevehetetlen kiskapukat, amelyekkel ilyen esetre is bebiztosítottam magam. Esélyed sincs! - jelentette ki a lány, majd a csomagtartóra mutatva követelte annak kinyitását. - Megőrülök ettől a nőszemélytől - emelte az égre a tekintetét John. Rita erre játékosan megbokszolta a férfi oldalát. - Na, elég legyen - mondta tettetett felháborodással Livingstone. - Bár nem vagyok túl jártas a jog útvesztőiben, határozottan az a véleményem, hogy rabszolgaként bánnak velem, ez pedig barátok közt is törvénytelen. Jobban az ínyemre lenne például egy jó kis munkahelyi zaklatás - kacsintott a lányra.

Az semmi jót sem ígérve ránézett, majd sarkon fordult és behuppant a kocsiba. - Jössz már, rabszolga? - kiáltott vissza a lehúzott ablakon át. A házhoz érve megismétlődött a cipekedős mizéria, csak most éppen az ellenkező irányba: kocsiból ki, épületbe be. Sűrűn lihegve omlottak mindketten a parkettára, mire lerakodták az összes cókmókot. John hanyatt vetetette magát a padlón, Rita pedig követte a példáját. Mindketten csak akkor figyeltek fel a falak megváltozott színére. Ami tegnap még hófehér volt, az mára barátságos színekben pompázott. - Elképesztő! Már most zongorázni lehetne a különbséget! Mintha élet költözött volna a rideg falak közé- pillantott körbe Rita. - Örülök, hogy tetszik, szerintem is egész jól eltaláltuk az árnyalatokat, pedig ez nem egyszerű dolog. - Jól? Viccelsz? Szerintem egészen fantasztikusan tökéletes - jelentette ki nemes egyszerűséggel a lány. John felkönyökölt és ránézett Ritára. Megint csak belefeledkezett a lány lelkesedéstől és izgalomtól ragyogó, gyönyörű arcába. Nem bírta türtőztetni magát, úgy érezte, beleőrül, ha nem csókolhatja meg őt. Odahengeredett szorosan a lány mellé, megfogta Rita tarkóját és határozottan, ellentmondást nem tűrve megcsókolta. Rita nem volt képes tiltakozni. Minden olyan gyorsan történt, John olyan elszánt volt, neki pedig tagadhatatlanul jólesett a férfi közelsége. A lába ujjától a feje búbjáig megborzongott, amikor John szája az ajkait érintette. John csókja finom volt és puha, ám ajkai mégis erőteljesen tapadtak rá az ő szájára. Azt hitte, eszét veszti, amikor megérezte, hogy John nyelve óvatosan tapogatózik, mintegy bebocsátást kérve a szájába. Forró, heves csókban forrtak össze. Miközben csókolta, John egyik kezét a lány feje alá helyezte, hogy az kényelmesen pihenhessen, a másikkal pedig a lány halántékát cirógatta. Úgy csüngtek egymáson, mint a kitikkadt utazók, akik napok óta nem jutottak vízhez. Belefeledkeztek egymásba, megszűnt körülöttük minden. Rita úgy érezte, teljesen rá tudná magát bízni Johnra, az pedig semmi másra nem vágyott, mint hogy a lány teljesen átadja magát neki, ő pedig megmutathassa, milyen is tud lenni egy igazi ölelés. Ekkor hirtelen felharsant a telefon idegesítő csörgése. A puha, meghitt csöndben, mint egy félelmetes, idegtépő kínzóeszköz, úgy hatott az ölelkezőkre. John és Rita hirtelen szétrebbentek. - Az ördögbe! - szitkozódott John. - Ki lehet az? - kérdezte idegesen. Ám nem az ő, hanem a lány készüléke villogott kitartóan. - Jaj, ne! - sóhajtott fel Rita, amikor meglátta a kijelzőn Low nevét. Megköszörülte a torkát, mielőtt beleszólt a kagylóba. - Igen? - hangja erőtlen és zaklatott volt. Még teljesen a hatása alatt állt az előbbi csókoknak. - Jó estét, szép hölgyem! - rikkantotta a vonal másik végén a férfi. - Csak azt szeretném megtudni, mikorra jöhetek érted. Ezt ugyanis elfelejtettük megbeszélni. Hogy a fene! - bosszankodott magában Rita -, teljesen kiment a fejemből, hogy ma Lowval vacsorázom. - Ö, hát, Low, az az igazság, hogy még itt vagyunk Johnnal a házban, éppen az imént érkeztünk meg és egész nap vásároltunk. És én, hát én, meg kell mondjam, hogy nagyon elfáradtam - hadarta anélkül, hogy levegőt vett volna. Szinte látta maga előtt Low lehervadó mosolyát és csalódott arcát. Azt viszont nem láthatta, hogy a háta mögött John szeme szikrákat szór Low neve hallatán. - Nem teheted ezt, reggel óta csak az tartott életben, hogy ma este újra láthatlak! Tudod, mit? Nem kell elmennünk sehova, ki sem kell tenned a lábad a hotelszobádból, én mindent elintézek! - Na, de... - próbált ellenkezni Rita, de Low gyorsabb volt. - Ellentmondásnak helye nincs. Fél tízre ott vagyok nálad! - azzal letette a telefont.

Ritának cseppet sem esett jól a férfi erőszakos viselkedése. John ölelése és csókjai után semmire sem vágyott kevésbé, mint Low Brighstone társaságára. Félve fordult vissza John felé. A férfi arca mindent elárult. - Low volt az, vacsoráznunk kellett volna, de elfelejtettem, és ő, szóval felugrik egy italra, úgyhogy, ha nem nagy gond, haza tudnál vinni? - a szavakat gyámoltalanul nyögte ki és rakta egymás után. Mit műveltél, mondd? Mi ütött beléd? Kiadtad magad ennek a veszélyes embernek, aki kegyetlenül össze fogja törni a szívedet. Ostoba, ostoba! - szidta magát a lány. Low-ra vagy mérges, amiért találkozni akar veled. Belegondolni is félelmetes, hogy mi történt volna, ha nem aggódik érted, és nem telefonál. Lehet, hogy már rég ágyba hurcolt volna ez a gazember. Tiszta szerencse, hogy így alakult - méltatlankodott már megint az a fránya hang Rita fejében. Ám a lelkében duruzsoló másik hangot az előző képtelen volt elnyomni. Rita legszívesebben újra John karjaiba vetette volna magát, hogy mindenét odaadja a férfinek. Nem teheted ezt magaddal! - figyelmeztette saját magát. Végigsimított a haján, majd megpördült. - Indulhatunk? - kérdezte már sokkal határozottabban. John egy darabig fürkészőn nézte, majd némán bólintott és elindult az ajtó felé. A szállodáig egyetlen szót sem szóltak, kínos és feszült csend telepedett közéjük Rita többször próbált megszólalni, ám fogalma sem volt, hogy mit is mondhatna. Teljesen össze volt zavarodva. Minden porcikája a férfi után vágyódott és tudta, míg él, nem felejti el John csókjait, ám józan esze azt súgta, meneküljön, amíg még nem késő. Gondolatait John telefonjának csörgése szakította meg. A férfi keze hozzáért a térdéhez, amikor kihalászta a kesztyűtartóból a készüléket. - Elnézést! - vetette oda közömbösen Ritának. A lány úgy érezte, mintha egy tűhegyes tárgyat döftek volna a szíve közepébe. - Igen, itt John - szólt bele a férfi telefonba. - Á, szevasz, cica! Igen, persze! Körülbelül egy fél óra múlva otthon vagyok. Oké, ott várlak! Rita a rövid, de annál sokat mondóbb beszélgetés hallatán legszívesebben azonnal megkérte volna a férfit, hogy tegye ki itt és most. De legalábbis a szélvédőbe verte volna a fejét. Hülye, hülye liba vagyok, aki naiv csitri módjára majdnem bedőlt neki. Tényleg azt hittem, több vagyok, mint egy újabb skalp a gyűjteményében? - hitetlenkedett némán, és alig bírta visszafogni feltörni készülő zokogását. Eközben mellette John is az érzéseivel hadakozott. Borzalmasan rossz volt hallani, hogy a lány minden további nélkül randevút beszél meg néhány perccel azután, hogy forró szája az övére tapadt, hogy olyan szenvedéllyel fonta karjait a nyaka köré. Mind egyformák vagytok gondolta mély megvetéssel John. Semmivel sem jobb egyik a másiknál. A sötét gondolatok átvették az irányítást az agya fölött, talán még életében nem érezte ennyire megalázottnak magát. Vissza akart vágni a fájdalomért, amit a lány okozott neki, ám közben legszívesebben újra magához ölelte volna Ritát. Ekkor csörgött bele Candy a képbe. A legutóbbi kellemes „időtöltés", mert nem más, ezt jól tudom - gondolta lemondóan. Ám ennek ellenére beleegyezett, hogy a lány ma este meglátogassa. Mielőtt kiszállt volna, Rita tudta, hogy mondania kell valamit. - John, én... - kezdte volna, ám a férfi azon nyomban leállította. - Semmi gond, félreértés volt, hibáztam. Szót se róla többet! - vetette oda a lánynak, azzal áthajolt és kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. - Alszunk rá egyet, és holnapra már el is felejtjük az egészet - cinikus szavai kegyetlenül koppantak Rita szívében. - Ám addig is nagyon kellemes szórakozást nektek! - nézett Ritára megvetően John.

A lány már attól félt, hogy szabályszerűen kirakja őt a kocsiból, ezért jobbnak látta, ha menekülőre fogja és kiugrik az autóból. - Aztán ne húzzátok sokáig, ne feledd, kilencre itt vagyok! - vágta oda a férfi. Ez a megjegyzés már minden biztosítékot kivert Ritánál. - Bunkó! - kiáltott a lány, majd berohant a szállodába, miközben könnyei lassan végigperegtek arcán. 9. FEJEZET - Elképesztő! Mindjárt odamegyek és kikaparom azokat a zsivány szemeit! De hát én megmondtam, hogy óvakodj tőle! Figyelmeztettelek, hogy mekkora szemét! - süvöltötte a kagylóba Lydia, miután Rita elmesélte neki az este történéseit. - Nem tehetek róla, borzasztó nagy hatással van rám. Hiába próbáltam óvatos lenni, hiába figyelmeztettem folyamatosan magam, egyszerűen megtörtént. Mire észbe, kaptam, máris ott találtam magam a karjai között - mondta könnyeit nyeldesve a lány, ám amikor visszagondolt ezekre a percekre, újra és újra beleremegett a gondolatba. - Ide figyelj! Már tegnap este is észrevettem, hogy túlságosan sokat beszélsz róla. Felmerült bennem a gyanú, hogy csúnyán belegabalyodtál a hálójába. De elhessegettem a megérzést, és arról győzködtem magamat, hogy nem lehetséges, mivel az értelmes, szuper intelligens barátnőmről van szó, akit valószínűleg nem hiába alkalmaz London legmenőbb ügyvédi irodája. Ám úgy tűnik, a hatodik érzék csalhatatlan. IQ ide, harvardi diploma oda, mégiscsak egy ostoba liba vagy, kedves barátnőm! Rita tudta, hogy maximálisan igaza van Lydiának, és teljesen megérdemli a szidást, ám mégis rosszul esett neki. Fájdalmas hallgatásba burkolózott. - Most megsértődtél? - tudakolta Lydia, ám Rita nem válaszolt. - Ide figyelj, te lökött nőszemély! Csak szeretnélek megóvni a saját butaságodtól. Hidd el, hogy nem akarok neked rosszat, egész egyszerűen csak féltelek. Azt akarom, hogy nagyon boldog légy! Túlságosan is jól ismerem Johnt. Egyáltalán nem neked való, úgy váltogatja a nőit, akár más férfi az ingjeit. Ráadásul a hozzád hasonló, értelmes nőktől a hideg is kirázza. Neki a platina bubusok valók - sorolta az érveit Lydia, amelyekről Rita pontosan tudta, hogy tökéletesen igazak. - Akkor miért állt le mégis velem? - kérdezte fájdalmas hangon. - Biztosan látta benned a kihívást, vagy változatosságra vágyott, vagy egész egyszerűen csak rád gerjedt. Mit tudom én! Ez teljesen mindegy is. Az a lényeg, hogy nem hozzád való, és ne hagyd magad! Érted? - Lydia most már szinte kiabált. - Jól van, megértettem, csak azt nem tudom, ki az, aki hozzám való - tűnődött bánatosan. Most le kell tennem, mert hamarosan megérkezik Low, és addig valamelyest rendbe kell szednem magam, nehogy halálra rémüljön szegény. - Rita! Azt hiszem, éppen rá van most szükséged. Low olyan férfi, akire nyugodtan rábízhatod magad - mondta halkan, szinte szuggerálva Lydia, aztán lerakta a kagylót. Vajon mit csinálhat most John? - gondolta Rita, miközben a sírástól kipirult arcát locsolta a csapból folyó hűs vízzel. Már biztosan azt a bombázót tartja a karjában... Valószínűleg nem emészti magát, mint én, hanem önfeledten élvezi a pillanatot, a szőke ciklon kényeztetését kínozta magát a lány. Szerencsére ebben a pillanatban megérkezett a felmentő sereg, kopogtak az ajtón. Rita agyán egyetlen rövidke pillanatra átvillant, hogy talán John áll a küszöbön, ám azon nyomban el is hessegette a gondolatot. Mégis némiképp csalódottan vette tudomásul, hogy a fizika és a világmindenség összes törvényeinek megfelelően Low áll az ajtó előtt, kezében egy óriási krókuszcsokorral. Úristen! A jövendölés szerint egy krókuszcsokros pasi fog levenni a lábamról!

- Lydia mondta, hogy ez a kedvenced - mondta félszegen a férfi, és egy puszit nyomott Rita arcára. - Beengedsz? - mosolygott kedvesen a lányra. - Hogyne, persze, ne haragudj - ocsúdott a kábulatából Rita. - Pillanat, csak vízbe rakom ezt a gyönyörűséget. Addig helyezd magad kényelembe! Helyezd magad kényelembe? Mit erőlködsz? Johnnal minden olyan magától értetődő és természetes - bánkódott. Naná, azzal a Johnnal, aki ebben a pillanatban éppen egy bombázóval hempereg a hatalmas, puccos ágyában. Elég volt! - űzte el az egymással hadakozó, jól ismert hangocskákat Rita. Közben észrevette, hogy a víz hangosan, sugárban spriccelve folyik kifelé a vázából. Elzárta a csapot, mosolyt erőltetett az arcára és elindult vissza a szobába Low-hoz. A fiú kérdőn nézett rá,.mintha sejtené, mi játszódik le benne. Rita nem tudhatta, hogy valóban így is van. Miután beszéltek, Lydia azon nyomban tárcsázta Low számát, és mindent elmesélt neki. Megkérte, hogy tartsa a lelket a barátnőjében, próbálja jobb kedvre deríteni, és nem mellesleg azt is hozzátette, ha tényleg annyira odavan Ritáért, hát éppen itt az idő, hogy végre a tettek mezejére lépjem, amíg túl késő nem lesz! Low hálás volt, amiért Lydia súgott neki, ám őszintén aggódott Ritáért. Nem akarta, hogy a lánynak bármi bántódása essék és legszívesebben puszta kézzel megfojtotta volna azt az átkozott szoknyapecér John Livingstone-t. - Valami baj van, Rita? - kérdezte, mint aki az égvilágon semmit sem sejt. Rita képtelen volt uralkodni magán, túl sok volt neki ez így egyszerre: az új hely, az izgalom az ismeretlen, hatalmas elvárásokat sejtető munkahely, a ház berendezése, az egész napi szaladgálás, és persze főleg a Johnnal történtek miatt. Úgy érezte, összeomlik a rá nehezedő súly alatt. Lerogyott Low mellé a kanapéra és a szavaival együtt újra eleredtek a könnyei is. Csak mondta és mondta, Low pedig időnként bólogatva és végig Rita kezét gyengéden simogatva hallgatta őt. - Szóval egyszerűen nem tudom, hogy miért csinálta ezt, hogy mit akar tőlem, és én miért hagyom ezt az egészet. Mi történt velem? - záporoztak a kétségbeesett kérdések, miután Low-nak is elmesélte a nap eseményeit. - Ő minden lánytól ugyanazt akarja: megszerzi őket, aztán már búcsút is int nekik, még mielőtt azok észbe kapnának. Eddig egyetlen esetben sem volt kivétel, minden nő ugyanígy járt, aki John közelébe került. Még Lydia is besétált a csapdájába annak idején - kottyintotta el a Rita számára merőben új információt Low. Rita álla leesett, hinni sem bírt a fülének. - Hogy Lydia és John? - hüledezett. - Igen, bár Lydia valószínűleg apró darabokban tépi ki a szívemet, ha megtudja, hogy ezt elmondtam neked, de most már mindegy. A lényeg, hogy amikor Lydia ide költözött, szinte senkit nem ismert itt. Mi egy üzleti kurzuson találkoztunk, összebarátkoztunk, nagyon jó barátok lettünk és vagyunk azóta is. Az előadások szünetében általában a kurzust szervező alapítvány székházával szembeni vendéglőben üldögéltünk és dumáltunk. Egyik nap befutott John, leült a szomszédos asztalhoz és szégyentelenül bámulni kezdte Lydiát. Olyan udvariatlanul fixírozta, hogy már nekem volt kellemetlen. Másnap újra ott volt, azután megint. Végül a negyedik vagy ötödik alkalommal megmondtam Lydiának, hogy ezúttal menjen egyedül, mert én nem bírom már látni annak a pasinak a szívdöglesztő, ám számomra éppen annyira visszataszító vigyorgását. És akkor odaült Lydiához, kiderült, hogy ő John Livingstone és a szomszédos építészeti irodánál dolgozik. Becserkészte Lydiát, mint a fifikás pók az áldozatát, ő pedig jó alaposan belegabalyodott a hálóba. Mire észrevette, hogy menekülnie kéne belőle, mert a pasi egy utolsó mocsok, már túl késő volt, Lydia nyakig benne volt a kulimászban, de persze John pár hét után kidobta, s mint kiderült, körülbelül tucatnyi nővel csalta meg a rövid életű románc ideje alatt is. Lydia kiborult, jó fél évig egyetlen szót sem beszéltek egymással, aztán valahogy kibékültek és haverok maradtak. Lydiának nem sokkal ezután jött Matthew, és ekkor tényleg tökéletesen helyre állt a béke.

Azóta minden rendben köztük, Lydia a város legjobb lakberendezőjének tartja Johnt, így őt kérte fel saját étterme berendezésére is. De hát ezt már te is tudod - nézett fel Ritára Low. A lány percekig meg sem tudott szólalni, emésztgette a hallottakat. Vajon Lydia miért nem mondta el neki ezt a kétségkívül tanulságos sztorit? Sosem mesélt Johnról, még csak meg sem említette neki a történteket. Akkor hallott először a férfiról, amikor segítséget kért barátnőjétől a lakás berendezéséhez. - Ez gyönyörű. Akkor ezért óvott annyira tőle Lydia - mélázott Rita. - Valószínűleg igen, ezért. És amint a mellékelt ábra mutatja, egyáltalán nem alaptalanul. Jobb lett volna, ha hallgatsz rá, és esélyt sem adsz, hogy ez a szemét fájdalmat okozzon neked - simogatta meg Rita arcát Low, majd közelebb húzódott a lányhoz és csókokkal borított be a homlokát, aztán az arcát, végül szájával a lány ajkához ért. Lassan becézni kezdte a rózsaszín ajkakat, és szorosan magához húzta Ritát. A lánynak nem volt ereje tiltakozni és jól is esett neki Low törődése. Jólesett, ám a néhány órája, John karjaiban megtapasztalt égszakadás-földindulás ezúttal elmaradt. Low csókja inkább kellemes volt, mint izgató, vágykeltő és a szenvedélyét felkorbácsoló. Olyan volt, mint egy finom csokoládé, de ennél semmivel sem több. Rita nem tudta megállapítani, meddig maradtak egymás karjaiban, végül nem is ő, hanem Low bontakozott ki a kényelmes ölelésből. - Megőrülök érted, te drága! Soha többé nem hagyom, hogy az a disznó fájdalmat okozzon neked! - suttogta a fülébe a férfi. Ritának jólestek Low nyugtató szavai, szinte simogatták a lelkét. - Köszönöm, igazán nagyon kedves vagy, hogy így törődsz velem - suttogta aléltan, de inkább a kimerültségtől, mint a boldogságtól. - Látom, fáradt vagy. Minden rendben lesz, ha magadra hagylak? Aludnod kéne aggodalmaskodott Low. - Persze, menj csak, semmi bajom. Kialszom magam és holnapra már eszembe sem jutnak majd a mai nap problémái, gondjai - érezte, hogy a szavai tökéletesen hamisan csengnek. Low, mielőtt kinyitotta az ajtót, újra karjába vette és egy, az előbbihez kísértetiesen hasonló csókkal búcsúzott. - El sem tudod képzelni, mennyire örülök neked - simított végig a tenyerével Rita hátán. Remélni sem mertem, hogy egyszer az életben egy ilyen kincsre lelek. Rita kezdte kényelmetlenül érezni magát a túlzónak vélt bókok miatt. - Ugyan, Low, butaságokat beszélsz. Menj, kérlek, mert menten összeesem a fáradtságtól noszogatta a férfit. - Holnap látlak? - Low szemeiben boldog reménykedés csillogott. - Persze. Jó éjszakát - mondta minden meggyőződés nélkül. Csöndben becsukta a férfi mögött az ajtót, majd hátával nekidőlt a hűvös fának. Kezét a szájához emelte és lassan végigsimított az ajkain. Mi a csuda történik velem? Ősidők óta észre sem vett egyetlen férfi sem, most pedig ez... Egy rövidke nap leforgása alatt két pasi csókolt meg és tartott a karjaiban. Mi folyik itt? tűnődött tanácstalanul, majd visszagondolt a Low-val töltött időre. Kellemes, határozottan kellemes volt a férfi csókja, mint a finom tejcsokoládé. Aztán eszébe jutott John. Egészen más érzések kerítették akkor hatalmukba. Úgy érezte, féktelen rohanásba fogott, a vére őrülten száguldott és minden egyes porcikájával kívánta a férfit. John őrülten felkorbácsolta a szenvedélyét, amely olyan elképesztő erővel támadt fel, hogy Rita sosem hitte volna, hogy létezik ilyesmi. Aztán eszébe jutottak Lydia és Low szavai, és elöntötte a keserűség. - Persze, nyilván őrülten jó szerető, ám egy lelketlen, megbízhatatlan alak! Pont az ellenkezője Low-nak. Igen, hajszálra pontosan mindenben az ellenkezője... - állapította meg szomorúan.

10. FEJEZET Rita másnap reggel már fél hatkor felriadt, egyszerűen képtelen volt aludni. Még egy darabig tágra nyitott szemmel feküdt az ágyban, aztán gondolt egyet és kipattant a puha takaró alól. - Felöltözöm és elmegyek korábban a házhoz, nem kell nekem megvárnom Johnt, odatalálok egyedül is. Lezuhanyozom, felöltözöm, fogok egy taxit és kész! - Ritát egész felvillanyozta a terve, így az előző napi kalamajkákról szinte teljesen megfeledkezve rontott be a csillogó, szürke márvánnyal borított fürdőbe. Alig telt bele egy fél óra, már lent állt a bejárat előtt a taxira várva. - Hoppá, de bugyuta vagyok! - csapott a homlokára, majd visszarohant a recepcióhoz. - Kérek egy levélpapírt, üzenetet szeretnék hagyni - hadarta. A papírra sebtiben odavésett pár sort, melyben tudatta Johnnal, hogy mivel korábban ébredt, nem várta meg, hanem elment a „munkaterületre". Remélte, a férfi ért a finom célzásból. Igen, az a ház Johnnak csupán munkaterület, és nem egy lehetséges romantikus légyott helyszíne - szögezte le Rita. - Kisasszony, a taxi megérkezett - mutatott az üvegajtó felé a fiatal recepciós fiú. - Köszönöm, ööö... - lázasan kutatott az alkalmazott kitűzője után, mindhiába. - Rogers - mutatott mosolyogva az asztalon álló táblácskára a férfi. - Ó, igen, hát persze. Köszönöm, Rogers! Kérem, ne felejtse el átadni az üzenetet Livingstone úrnak - kötötte a portás lelkére. - Nem fogom, kisasszony, efelől biztos lehet - ígérte a recepciós, majd sűrűn fejcsóválások közepette nézett az elszáguldó Rita után. Alig, hogy a lány taxija elviharzott, máris belépett az előcsarnokba az üzenet címzettje. - Ezt nevezem időzítésnek - motyogta kuncogva az orra alatt a pingvin szerkós. John még épp elkapta a fickó utolsó szavát. - Hogy parancsolja, kérem? - nézett kérdőn a férfira. Az kissé zavartan próbált kimászni a slamasztikából. - Csupán annyit mondtam, hogy a kisasszony, akinek most Ön nagy valószínűséggel üzenetet kíván hagyni, éppen az imént lépett ki azon az ajtón. De mielőtt ezt megtette volna, hagyott egy üzenetet Önnek. Íme! - nyújtotta át a borítékot. John élt a gyanúperrel, hogy a recepciós bájgúnár gúnyolódott rajta, ám úgy döntött, nem veszi fel a kesztyűt. - Köszönöm a részletekbe menő tájékoztatást. Ha esetleg kirúgnák az állásából, ne csüggedjen, hiszen jósnőnek egészen biztosan beállhat - szúrt oda egyet, majd hanyag eleganciával elsétált. A srác körülnézett, majd miután meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, félreérthetetlen, egyezményes jelet küldött John után. - Szégyellje magát! - szólt vissza John anélkül, hogy visszanézett volna az ijedtében szoborrá merevedett fiúra. A szerencsétlen gyereket már a hideg rázta, nem tudta mire vélni a dolgot, így azt csak a természetfelettinek bírta tulajdonítani. Egészen addig a pillanatig, amíg észre nem vette, hogy bizony megint kisütött a nap, ami pont úgy tükröződik vissza a színtiszta üvegből készült bejárati ajtón, hogy a kifelé haladók kiválóan látják, mi történik a hátuk mögött. - Hogy én mekkora vesztes vagyok - hanyatlott gurulós foteljébe a fiú. John reggelét viszont bearanyozta a szállodabeli vicces affér. Rá is fért egy kis vidámság, hiszen borzalmas éjszakája volt. Iszonyú rosszkedvűen lépett be a lakásba a Ritával kapcsolatos dolgok miatt. Beállt a zuhany alá és több mint negyed óráig folyatta magára a hideg és meleg vizet felváltva. Régi szokása volt, hogy ha kiborul, vesz egy kiadós

váltófürdőt, és az rövid idő alatt rendbe teszi testét-lelkét. Éppen elzárta volna a csapot, amikor egy meztelen női test hátulról hozzásimult. Ijedten pördült meg a saját tengelye körül. - Candy! - kiáltott fel meglepetésében. - Hát te hogy kerülsz ide? - Hát elfelejtetted, hogy jövök, bébi? - húzta össze tetoválással rajzolt, tökéletesen szabályos szemöldökét a szőke ciklon, közben a keze máris John legintimebb testrésze felé kalandozott. - Nem, szó sincs róla - hazudta. - Csupán azt nem értem, hogy kerültél ide, mármint a bejárati ajtón belülre? Nem emlékszem, hogy adtam volna kulcsot - tudakolta, közben lehunyta a szemét és próbálta önfeledten élvezni Candy amatőrnek aztán egyáltalán nem nevezhető ténykedését. Ám hiába a lány profizmusa, John képtelen volt ellazulni és átadni magát az élvezetnek. Szeme előtt újra és újra Rita arca jelent meg, és szája nem ezt a szilikon masszát, hanem az ő puha és mézédes ajkait követelte. Lassan eltolta magától Candyt. - Hagyd abba, kérlek. Ne haragudj, nem megy, rettentő fáradt vagyok. Halasszuk el ezt máskorra - tessékelte ki a zuhanyfülkéből a pucér lányt. - Na, de szivi, olyan izé vagy... - csicseregte rosszallóan amaz, John azonban ellentmondást nem tűrve odavezette a kanapé elé, összeszedte a lány szétdobált ruháit, majd a kezébe nyomta az alig tenyérnyi darabokat. - Öltözz fel és menj el, kérlek. És tudod, mit? Ne is gyere vissza többé, ennek az egésznek semmi értelme. A lány rózsaszínre festett, egyenként háromujjnyi vastag alsó és felső ajka egyszerre fittyedt le. - Ez nem szép tőled, cukifiú. Hiszen olyan klassz éjszakáink voltak. Biztos nem akarsz még egy kísérletet tenni ezzel a rossz kislánnyal? - dörgölőzött a még mindig meztelen testével a szintén ruhátlan Johnhoz. - Candy! - mondta ellentmondást nem tűrő, sőt vészjósló hangon John. - Oké, zsoké, de azért, ha bármikor meggondolnád magad, tudod a számomat. Veled bármikor szívesen játszom egy kis picsi-pacsit! - majd egy csókot dobva John felé, Candy immár felöltözve - szépen kisétált az ajtón. - Picsi-pacsi? - hüledezett John. - Te atyaúristen, hova tettem én az eszemet? hitetlenkedett a saját ízlése miatt. A kellemes éjszaka lehetőségének távozása után pontosan az következett, amire korábban számított: egész éjjel a lepedőt gyűrte, forgolódott, hiába próbált, egyszerűen nem tudott elaludni. így hát fogta magát, hajnalok hajnalán fölkelt és elindult a ház felé, de közben beugrott a szállodába, hogy tájékoztassa a lányt a hollétéről, és megkérje, amint fölébredt, hívjon egy taxit és jöjjön utána. Ehelyett most Rita üzenete várta, szinte szóról szóra ugyanezzel a tartalommal. Vajon ő sem tudott aludni? - tűnődött John. S ha nem, akkor miért nem? Akkor valószínűleg csak nem húzódott el túl sokáig az előző este a kedves Low társaságában. Megőrült már a gondolattól is, hogy esetleg Rita a férfival együtt hagyta el aznap reggel a szállodát. Ha ez így történt volna, akkor ezek együtt töltötték az éjszakát, és a többi, és a többi - úgy érezte, menten megőrül! Én marha, miért is nem kérdeztem meg azt a félnótás recepcióst, hogy egyedül ment-e el Rita? Legszívesebben a falba verte volna a fejét, rá pár másodpercre pedig már azért akart önnön testi épségében kárt tenni, amiért felmerült benne a gondolat, hogy kémkedjen egy másik ember, pláne egy nő után. - Megállj, Rita Becks! Ezt nem úszód meg szárazon, teljesen elvetted az eszemet! Ha belepusztulok is, az enyém leszel - fogadkozott John. 11. FEJEZET

Ritával a taxi már a ház közelében járt. - Kérem, itt a sarkon álljon meg, beszaladok a kávézóba, és veszek pár apróságot, némi harapnivalót. Rögtön jövök - nyugtatta meg a taxist. Berobogott a kávézóba és orrát már a bejárat előtt megcsapta a sok jót ígérő, frissen sült finomságok illata. Bent jó alaposan szemügyre vette a választékot, és megpillantva, amit keresett, villámgyorsan rikkantotta: - Eperdzsemes gofrit kérek és egy méregerős kávét. Elviszem, csomagolja be, kérem! - Jó választás, máris kész vagyok - mosolygott kedvesen Rita felé a középkorú, pirospozsgás, teltkarcsú pultosnő. Amíg Rita a reggelijét várta, kissé körülnézett. A kávézó a korai időpont ellenére szinte dugig volt vendéggel. Az egyik nagyobb asztalnál ülő férfiak közül többen is felé bólintottak. Rita viszonozta az üdvözlést, majd jókedvűen elkapta róluk tekintetét. - Parancsoljon - tette a pultra a csomagot a nő. - Két fontot kérek szépen. - Köszönöm - nyomta Rita a pénzt a mosolygós asszony kezébe, felkapta a sokat ígérőn illatozó csomagot, majd kisietett a rá várakozó taxihoz. Külön jó is, hogy így alakult - elmélkedett. Nevetséges, de még sosem voltam teljesen egyedül a saját házamban. Ez szánalmas! Épp itt az ideje, hogy tökéletes nyugalomban egyes-egyedül fedezzem fel minden apró zugát. Izgatottan várta, hogy a taxi végre megérkezzen új otthona elé. - Köszönöm, további jó utat - búcsúzott a sofőrtől Rita, miután kifizette a viteldíjat. Óvatosan becsapta a kocsi ajtaját, megvárta, amíg az megfordul és elhúz mellette, majd lassan a kovácsoltvas kerítés felé fordult. Az izgalmas kaland minden egyes pillanatát ki akarta élvezni. - Hát itt vagyunk, csak te és én - mondta csendesen a háznak, majd gyorsan körülnézett, hogy nincs-e valaki a közelben, aki elmebetegnek titulálhatná, amiért egy hatalmas kőtömbbel diskurál. Emberfia nem mutatkozott közel s távol. - Jó, nagyon jó. Nyugodt, csöndes környék, pont, mint Tempton - mosolyodott el. Hirtelen elviselhetetlenül hiányozni kezdett neki gyermekkori otthona. A tágas szobák, a titkos rejtekhelyek, a hatalmas mező, amelyen minden nyáron színes virágok tarkállottak ezer meg ezer szám. - Na, nézz oda, mi a csuda van veled, te lány? Mire megválaszolhatta volna a saját magának feltett ominózus kérdést, már a táskájában kotort a mobiltelefonja után. - Ez már tényleg a vég! - motyogta, miközben az anyja telefonszámát kereste a névjegyzékben. Négyszer csöngött ki a készülék, mire az édesanyja fölvette és álomittas hangon beleszólt négyszáz kilométerrel arrébb. - Igen, tessék? - Anyu! Szia! - csicseregte a hangszóróba Rita. - Rita? Jézusom! Valami baj van, kislányom? Mi történt? Azonnal megyünk! Rögtön indulunk! Papa, papa! - kiabálta szinte önkívületben Loreley Becks. - Anyu, anyu, várj! Semmi, de semmi bajom, érted? Azonnal hagyd szépen békén aput! próbálta lenyugtatni szegény halálra vált édesanyját. - Már hogyne lenne bajod?! Máskülönben miért hívnál fel, ráadásul hajnalban? - sorolta a tragédia melletti érveket a zaklatott asszony. Hú, a mindenit - gondolta magában Rita. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy még alig múlt negyed hét. Tiszta hülye vagyok. No, de most már mindegy - vonta meg a vállát. Még

jó, hogy ezt az anyja nem láthatta, hiszen biztosan rápirított volna az udvariatlan és nőietlen mozdulat miatt. - Esküszöm, hogy semmi gond, anyu - nem tudta, hogyan álljon elő a farbával. - Csak, szóval csak azért hívtalak, mert itt állok a házam előtt, aminek nagyon örülök, és úgy, de úgy szerettem volna veled megosztani ezt az érzést. És annyira hiányzol... - tette hozzá habozva, de könnyekig meghatódva. A vonal túlsó végén csend, majd mintha szipogást hallott volna. - Anyu? Te sírsz? - kérdezte teljes bizonytalanságban. - Nem tagadom, kislányom, de nem a szomorúság, hanem a boldogság miatt. Annyira örülök, hogy bár száz kilométereket kellett utaznod érte, de végre hallhatom ezt a szádból. Köszönöm, Rita! - mondta csöndesen az asszony. - Puszillak, anya, szólok, amikor jöhettek, jó? - Igen, kislányom, feltétlenül! Vigyázz magadra! Mintha a szívéről egy tonnányi kő zúdult volna le, Rita úgy érezte magát, mint aki szárnyakat kapott. Boldogan felnevetett, előhalászta a kulcsokat és belépett a kapun. Miután Rita kétszer is végigjárta a hatalmas épületet és töviről hegyire megszemlélte annak minden egyes részletét, lehuppant a sötét kávészínűre festett háló hajópadlójára és kicsomagolta az elemózsiát. - Hol reggelizzek, ha nem a hálóban? Az első itteni reggelinek meg kell adni a módját! mondta fennhangon. Miközben a finom, kellemesen omlós gofrit majszolta, azon tűnődött, vajon meddig kell egyedül reggeliznie ebben a házban. - Jó reggelt! Rita úgy megijedt, hogy magára borította a forró kávét. A jópofa tréfának induló komiszságot kieszelő, lazán az ajtófélfának támaszkodó John rémülten rohant oda hozzá, látva, hogy mit okozott. Rita a levegőt kapkodta, azt hitte, még a ruhát is leégeti róla a tűzforró fekete. Mint az őrült, tépte le magáról kedvenc zöld felsőjét. - Én marha - szidta magát John. - Jól vagy? Mutasd magad! Jézusom, hogy lehettem ekkora állat? - húzta el a kávétól ázó pólót Rita elől. Ám az elé táruló látványtól az ő lélegzete is elakadt. A szeme előtt ott domborodott Rita két gyönyörű, telt keble, amelyek szépségét csak még inkább kiemelte a fekete-rózsaszín csipkés melltartó. Rita látta, ahogy John pupillája kitágul, majd tekintete a melléről a szeméhez vándorol. - Istenem - sóhajtott a férfi. - De nagyon gyönyörű vagy! - azzal már rá is hajolt Rita várakozón szétnyíló ajkaira. Őrült, lázas szenvedéllyel csókolták egymást, Rita fájdalma elillant, amikor John játékosan harapdálni kezdte a felső ajkát. - Megőrülök érted! - suttogta aztán a fülébe a férfi, s a tűzforró lehelettől a Rita nyakán lévő majdnem láthatatlan apró pihék az égnek meredtek. Amikor John nyelve óvatosan, vigyázva a mellén lévő, a forrázás helyén éktelenkedő vörös foltra vándorolt, Rita már az eszméletvesztés határán volt. - Ó, istenem, John! - nyögte a kéjtől fátyolos hangon. Ujjaival beletúrt a férfi selymes, sűrű hajába és engedelmesen hagyta, hogy a férfi a lábait gyengéden szétfeszítve az ölébe helyezkedjen. Átkulcsolta John lábait, és érezte, hogy a maradék vér is oda lentre tolul, megérezve a férfi az izgalom egyértelmű és kézzel fogható jeleit produkáló ágyékát. John hirtelen megállt, felkönyökölt és Rita arcát szorosan a két tenyere közé szorította. - Kellesz nekem, Rita Becks! Nagyon, őrülten kellesz nekem. Jobban, mint valaha bármi vagy bárki ezen a világon! - s még mielőtt Rita bármit is szólhatott volna, John újra lecsapott

a lány szájára. Éhesen tapadt a vágytól duzzadt ajkakra, Rita pedig őrült szenvedélytől fűtve viszonozta John csókjait. John nem bírta tovább, szép lassan kiszabadította a lány melleit a csipkecsodából. - Úristen! - hörögte izgatottan, amikor teljes valójában a szeme elé tárultak Rita keblei. Gyengéden simogatni kezdte őket az ujjai begyével, közben tekintetét Rita szemébe mélyesztette. A lány teljesen átadta magát a férfinak, és vadul zihálva élvezte minden érintését. John ujjai egyre közelebb értek a lány duzzadó, halvány rózsaszínű mellbimbóihoz. Finoman körözni kezdett körülöttük, aztán rájuk hajolt. Szájával finom csókokkal halmozta el őket, az egyik csúcsától a másikig vándorolva, majd ajkai helyét a nyelve vette át. - John - nyögött fel a még sosem tapasztalt intenzitással rátörő kéjtől Rita. - Ó, John, én ebbe belepusztulok! Ez elképesztően csodálatos. Fantasztikus vagy! - úgy érezte, végképp elérte az őrület határát. John mindent megtett, hogy tovább fokozza a lány eksztázisát. Melléhengeredett és türelmetlenül kihámozta Ritát a farmernadrágjából. A melltartóval harmonizáló aprócska bugyit otthagyta, ahol Rita legtitkosabb testrésze rejtőzött. Kezeivel lassan széttárta a lány combjait és tenyerét a lány két lába közötti, vadul lüktető pontra helyezte. Egy kicsit a bugyin keresztül cirógatta a lányt, majd megemelte Rita csípőjét és egyetlen határozott mozdulattal megszabadította, őt az utolsó ruhadarabtól is. Ám még mielőtt újra megérintette volna Ritát, felállt és gombolni kezdte a farmernadrágját. Rita megbűvölve nézte a férfi minden mozdulatát. Szíve a torkában dobogott, amikor John a farmerje után az alsónadrágja széléhez nyúlt és lassan lehúzta, magáról a finom pamutot. Rita torkát apró sikoly hagyta el, amikor megpillantotta a férfi legnemesebb testrészét. John rámosolygott és visszaereszkedett mellé a földre. Ráhajolt a szájára és nyelvével puhán körözni kezdett a lány fogai között. Rita érezte, ahogy John keze a melleiről egyre lejjebb vándorol és meg sem áll a lába közéig, ahol aztán lázas kényeztetésbe kezdett. A lány torkát tucatnyi apró sikkantás hagyta el, miközben az ő keze is türelmetlenül a férfiúi büszkeség keresésére indult. John hálás sóhajjal jelezte, hogy a kutatás eredményes volt. - Jaj, te! - nyögött fel a férfi. Elkapta Rita kezét, és térdével a lány térdei közé férkőzött. Jövök hozzád, nem bírom tovább - majd meg sem várva a lány reakcióját, megkereste azt a bizonyos bejáratot és egész testével a lányra nehézkedett. Miközben egyre közelebb érezte magához Ritát, megszólította a lányt. - Nézz rám, kedvesem! Majd amikor már tovább nem engedhette őt magába a lány, azt mondta: - Őrült érzés nálad lenni! - Őrült érzés téged érezni! - válaszolta elhomályosult tekintettel a lány. John pedig először lassú, majd egyre lázasabb mozgásba kezdett. - Nem bírom tovább, gyere, John, gyere velem - sikoltotta Rita. - Jövök, drágám, itt vagyok - zihálta John, majd a két ember egymásba kapaszkodva élte az eksztázis soha nem tapasztalt csúcsát. Levegőt kapkodva feküdtek a földön, szorosan egymást átölelve. - Csodálatos vagy - cirógatta meg hüvelykujjával a lány karját John. - Egészen fantasztikusan csodálatos nő vagy, kicsim. Rita a könnyeit nyelve hallgatta a férfi olyan régóta áhított szavait. Istenem, bárcsak örökké tartana ez a pillanat - Rita teljes szívéből kívánta, hogy így legyen. - Nagyon jó volt veled - suttogta halkan, s a férfi e szavak hallatán, ha lehet, még jobban magához ölelte. - Nem fázol? Meglehetősen hideg a parketta, gyere, keljünk föl, még mielőtt meghűlsz. Mint egy gyönge gyereket, úgy emelte föl a padlóról a lányt. Talpra állította, aztán játékosan adogatni kezdte a ruháit. - Egy, azaz egy darab bugyi. Jé, vajon hogy került ez a földre? - mókázott.

- Na, megállj, te gazember. Azonnal add ide a bugyimat és szégyelld magad! - fenyegette meg Rita játékosan a férfit. - Milyen furcsa - vakargatta az állát John. - Mintha az előbb nem mondtál volna ilyeneket, hogy szégyelljem magam és hasonlók. Rita a férfi felé suhintott a bugyijával, majd látva, hogy John eljátssza, hogy halálra rémült, hangos kacagásban tört ki. Boldog volt, őrülten boldog. Éppen, hogy felöltöztek, az utca végén egy teherautó hangos tülköléssel jelezte érkezését, nem sokkal később pedig a légfék jellegzetes, fújtató hangjával figyelmeztetett, hogy most már aztán tényleg bebocsátást kér. Rita és John egymásra néztek és újra nevetésben törtek ki. - A fenébe, a bútorok! - kiáltott fel a lány. - Még jó, hogy csak most és nem egy félórával ezelőtt érkezett meg ez a monstrum fújtatott egy nagyot John. - Megyek, beengedem őket - mutatott a lépcső felé, de még mielőtt elindult volna lefelé, újra magához vonta Ritát. - Gyönyörű volt, Rita! - Nekem is az volt - mosolygott vissza a lány Johnra. John lesietett a lépcsőn, nyomában Ritával, aki még mindig nem szabadult a férfival való felejthetetlen szerelmeskedés hatása alól. Vajon most mi lesz? - tanakodott magában, aztán úgy döntött, nem foglalkozik a jövővel, nem érdekli, hogyan tovább. Itt és most él! Izgatottan pipiskedett John háta mögött, amikor a kamion sűrűn manőverezve befarolt az udvarba. - Jó napot kívánok, feltételezem, hogy ön Rita Becks - nyújtotta Rita felé a kezét a sofőr, megvárta, amíg az bólintott, aztán folytatta. - Én Luké vagyok, meghoztuk a bútorokat. Ők itt Róbert és Ivan, arra kérem, segítsen nekik, mutassa az utat, hogy hova rakodják le a darabokat. - Rendben, Luké, köszönöm. Úgy látom, a nappali dolgai éppen kéznél vannak, úgyhogy tőlem akár jöhetnek is - mutatott a bútorokra. - Na, hajrá fiúk, kezdődhet a móka! - csapta össze a tenyerét a sofőr. A markos legények pedig nekiláttak a kamionnyi áru megmozgatásához. Minél többet fordultak, a ház annál zsúfoltabb és egyben otthonosabb, hangulatosabb lett. A jövés-menés közepette John mindig lopott Ritától egy-egy csókot valamelyik fotel vagy szekrény mögött, ott, ahol senki nem láthatta őket. A nő úgy érezte, most végre rendben van minden, tényleg hazaért, mindenféle értelemben. Olyannyira belemelegedtek a munkába, hogy ebédelni is elfelejtettek. Pedig már délután három óra is elmúlt, mire az összes platón lévő bútordarab a helyére került. Rita aláírta a számlát, a rakodók pedig ugyanúgy, ahogy jöttek, hangos tülköléssel távoztak. - Nos, ez is megvan - sóhajtott fel, majd visszasétált a házba. John éppen a helyére igazította a komódot a hálószobában. - Hogy tetszik? - odalépett a lányhoz és átkarolta a derekát. Ritát ismét elöntötte az a rég nem tapasztalt jó érzés. - Egyszerűen szuper. Bár nem árt, ha emlékeztetlek rá, hogy valami még hiányzik innen mutatott az ágy helyén tátongó ürességre. - Te mindig ilyen telhetetlen vagy? Hm, igen, azt hiszem az vagy. Már, ha emlékeim nem csalnak - nyomott egy barackot a lány feje búbjára a férfi. Rita lábujjhegyre állt és finoman beleharapott John arcába. - Adsz ennem, vagy felfaljalak itt és most, szőröstül-bőröstül? - Túl rágós falat lennék, inkább nem teszlek ki ilyen kínoknak. Mit szólnál egy újabb körhöz Hannah mamánál?

- Nagyszerű, szuper, továbbá fenomenális. Semmi másra nem vágyom, mint egy óriási adag spenótos gnocchira - lelkesedett Rita, és közben a kezével mutatta, mekkora tányér tésztára is gondolt. - Semmi másra? Biztos? Egy tál zöld gnocchival beéred? Szomorú vagyok - biggyesztette le az ajkát John. - Pedig van itt valami, ami sejtésem szerint sikerrel pályázhatna a fantáziád megmozgatására. - Elég legyen, Livingston! Azonnal vigyél Hannáh-hoz, vagy megkeserülöd! - adta ki az ukázt Rita. John remegést színlelve elindult az ajtó felé, majd amikor látta, hogy a lány fejcsóválva futni kezd utána, sprintbe fogott, és egy szempillantás múlva már a volán mögött ült. - Na, mi van, mindig rád kell várni? - szólt ki a kocsiból. - Ne packázz velem, mert csúnyán ráfázol. Adj gázt, és uzsgyi! Pár perc múlva nagyot fékezve befutottak az olasz asszony vendéglőjéhez. Hannah mama már messziről kiszúrta őket és nagy hanggal közeledett feléjük. - John, örülök, hogy megint jönni, ráadásul szép kisasszonnyal. Hannah mama mondta, amit mondta - kacsintott mindentudón Johnra. - Hannah mamának mindig igaza van - simogatta meg az öregasszony karját a férfi. - Jó napot - mosolygott a nőre Rita, erre az asszony megölelte a lányt és összevissza puszilta. - Örülni, hogy újra látni! Jó választás - mutatott a vigyorgó Johnra. - Te, ez vagy boszorka, vagy jósnő - súgta oda Rita Johnnak, miközben a már megszokott asztaluk felé haladtak. - Szerintem a kettő egy és ugyanaz - válaszolta John, majd szólt Hannáh-nak, hogy étlap sem kell, már idefelé kiötlötték, mit szeretnének. - Oké, oké, máris szólni, hogy sietni! - biztosította őket a tulajdonos. Amíg az ételük készült, John végig Rita kezét szorongatta. - Valamit tudnom kell - nézett rá komolyan. - Mi van közted és a nagyszerű Low között? Rita majdnem odavetette neki, hogy csupán olyasmi, mint a férfi és a tegnapi cicababa között. Ám visszanyelte az epés megjegyzést, még mielőtt késő lett volna. - Nézd, Low nagyon jó ember, megbízható, szimpatikus férfi, de nincs köztünk olyasmi, amire te gondolsz - a lány úgy gondolta, azt a tegnapi csókot nem kell a férfi orrára kötnie. - Oké - mondta John, majd várakozón nézett rá. Miután Rita továbbra sem mondott mást, kibökte. - Te nem akarsz tőlem semmit kérdezni? A lány nagyon jól tudta, hogy mire céloz John, de nem volt most kedve olyat hallani, ami nem esett volna jól neki, így csak simán megrázta a fejét. - Butuska, úgy látom, gyáva vagy - mosolygott rá a férfi hamiskásan. - Fogadni mernék, hogy majd kifúrja az oldaladat a kíváncsiság, annyira szeretnéd tudni, hogy ki volt az a tegnap esti nő, és mi közöm hozzá, de csak azért sem kérdezed meg. Kár volt tagadnia, ezért Rita némán bólogatva nyugtázta John éles észre valló meglátását. - Tudtam, te kis lökött! Szóval őszinte leszek hozzád. Candy, merthogy így hívják, egy felettébb mutatós, ám szürkeállományát tekintve annál szűkebben megáldott teremtés, akivel olykor-olykor eltöltöttünk együtt egy-egy kellemes estét. Ha úgy tetszik, egészségügyi sétákat tettünk, mindkettőnk megelégedésére - John látta, hogy Rita nem szívesen hallgatja a mondandóját, ám elhatározta, hogy őszinte lesz a lányhoz, nincs értelme szépítgetni a dolgokat, így hát folytatta: - Ezek a séták egészen tegnap estig tartottak. Candy feljött hozzám, és nem lett volna ellenére egy kis lepedő akrobatika, vagy ahogy ő mondaná, egy laza picsi-pacsi, de én elküldtem, és megmondtam neki, hogy annak a semminek is vége, ami köztünk volt. Hát ennyi. Mindent tudsz - simogatta meg a lány kezét.

Rita egy darabig hallgatott, emésztette a hallottakat. Közben a pincérlány befutott a Hannah-féle messzi földön híres ételekkel. - Köszönjük szépen - bólintottak egyszerre a leányzó felé, aki jó étvágyat kívánt nekik, majd elsietett. - Mindig ilyen kegyetlenül csinálod? - függesztette tekintetét Johnra, miközben az ételt piszkálta. - Á, látom, a jó hírem már utolért - nevetett fel keserűen. - Nem éltem szerzetesi életet az utóbbi években, ez tagadhatatlan tény. Nem is lenne semmi okom tagadni. Egyedül voltam, ha úgy tetszik, magányos férfi, akinek azonban néhanapján nem volt ellenére egy lazább kapcsolat. Igen, általában Candyhez hasonló nőkkel, akiknél nem kellett semmiféle bonyodalommal számolni. Mindig is nyílt lapokkal játszottam, soha, egyiküket sem hitegettem hűséggel, házassággal és fehér kerítéses házikóval. Ennek ellenére volt olyan, aki valamilyen érthetetlen okból picit a kelleténél jobban kötődött hozzám, és amikor megmondtam, hogy vége, nem akarom már tovább csinálni, akkor rosszul esett neki az elválás. Ismétlem, nem árultam zsákbamacskát, előre megmondtam mindenkinek, hogy mire számíthat, hogy mire telik tőlem. Így azt gondolom, bár tényleg sajnálom őket, mégis jogos, ha nem érzek lelkiismeret furdalást miattuk. John magyarázata valamelyest más megvilágításba helyezte a dolgokat, ám még mindig ott volt Lydia. - És Lydia? - kérdezte, és mélyen John szemébe nézett. - Látom, a kis Low alapos munkát végzett. De hiszen gondolhattam volna - csóválta bosszúsan a fejét a férfi. - Lydiával más volt a helyzet. Ő komolynak indult, ám pár hét, vagy inkább pár nap alatt beláttam, hogy Lydia túl sok nekem. Addigra viszont ő már sajnos belém szeretett. Nagyon sajnáltam, de egyszerűen nem bírtam kompromisszumot kötni. Az érzés, amit először éreztem, nem szerelem, hanem csupán testi vonzalom volt. Ám sajnos ez túl későn derült ki. - Azért mégsem voltál maradéktalanul becsületes. Ha jól tudom, megcsaltad őt, sok más sorstársához hasonlóan - jegyezte meg Rita. - Azért ez ennél jóval bonyolultabb. Tudod, bár nyilvánvalóan nem szerencsés bármi rosszat mondani a legjobb barátnődről, de Lydia egy icipicit bekattant, amikor elhagytam. Egész egyszerűen nem bírt belenyugodni a szakításba és fenyegetőzni kezdett, hogy megöli magát, ha nem megyek vissza hozzá. A fejébe vette, hogy biztosan egy másik nő miatt hagytam ott, hiába próbáltam megértetni vele, hogy nem, egyszerűen csak nem jött össze a kettőnk dolga. Végül már annyira elegem lett a folyamatos zaklatásból, hogy kitaláltam magamnak egy szeretőt. Azt hazudtam, hogy van egy másik lány, és hogy tényleg őmiatta dobtam. Nem volt szép dolog, de használt, mert ezek után békén hagyott. Aztán egy jó fél évig nem is beszéltünk, de utána szerencsére tisztáztuk a dolgainkat és azóta minden oké. Teljesen logikusan hangzott, amit John elmesélt. De Rita mégsem volt száz százalékig biztos benne, hogy bízhat-e a férfiban. - Higgy nekem, kicsim, nem hazudok neked, soha, ebben biztos lehetsz! Rita semmi mást nem szeretett volna, mint elhinni John minden szavát. - Merem remélni, hogy nem ferdítesz, mert ha mégis és kiderül, neked véged! - Rita félig tényleg komolyan gondolta a fenyegetést. John, mint a cserkészek, szívére tette a kezét és megesküdött, hogy a színtiszta igazat mondta. - No, ha már ezt ilyen jól megbeszéltük, lassan szedelőzködhetnénk, mert még ágyat és fürdőkádat kell venni a kisasszonynak. Úgyhogy nyomás! Sebtiben fizettek, aztán elviharzottak egy újabb lakberendezési bolt felé. Egy órával később már nézték, ahogy teherautóra rakják az új zsákmányokat, aztán rohantak vissza a házhoz, hogy kaput tudjanak nyitni a szállítóknak. Azok a délelőttiekhez hasonló erőemberek

voltak, így játszi könnyedséggel megbirkóztak a méretes fekhellyel és a hatalmas, kör alakú fürdőkáddal. - Ha ezt holnap beköti a vízvezeték-szerelő, akár már használni is lehet. Nem úgy a buja és hatalmas franciaágyadat! Ahhoz már semmilyen szakember nem szükséges, mindenféle külső beavatkozás nélkül tökéletesen működik - és John már húzta is a lányt a hálószoba felé. Ezúttal lassabban, türelmesebben szeretkeztek, ám ugyanolyan szenvedéllyel, mint reggel. Miután kipihegték magukat és Rita feje John vállán nyugodott, a férfi megszólalt. - Mióta megláttam azt a kuszált fejedet, amikor első nap a szállodai szobádban rád törtem, csak azon járt az eszem, milyen lehet hozzád érni, megérinteni a bőröd. Azt hiszem, rettenetesen közel járok a szakadék széléhez, sőt, igazából azon sem csodálkoznék, ha már bele is estem volna. Azt hiszem, megfogtál, te bestia. Rita megdöbbent a férfi kirohanásán, emellett viszont mennyei örömet okozott neki. - Mondhatom, van egy ízlésed, ha ezek alapján kéne választanom, hogy felkérjelek-e lakberendezőmnek, hát nemigen kötnénk üzletet - ugratta Johnt. - Nekem is nagyon fontos lettél, túlságosan is az, és pontosan ezért hazudnék, ha azt mondanám, nem tartok tőled. Nem akarok ugyanúgy járni, mint a többiek - hajtotta le a fejét a lány, ám John rögtön odahajolt az arcához. - Te más vagy, és ez az egész, ami köztünk van ugyanúgy teljesen más. Egy napon sem lehet említeni. Nem egy futó kaland vagy, Rita, szeretlek téged! 12. FEJEZET Már elmúlt este kilenc, mikor a pár elindult vissza a szállodába. - Nem esik jól megválnom tőled, gyere, töltsd nálam az éjszakát. Semmit sem szeretnék jobban, mint melletted felébredni - szorongatta Rita kezét John. A nő azonban úgy érezte, egyedül kell maradnia, hogy átgondolja a történteket, és újra átrágja a férfi szavait. Plusz igazság szerint nem volt kedve bemászni abba az ágyba, ahol pár napja még mások tettek John kedvére. - Ne siessünk ennyire, rendet kell raknom a fejemben, a szívemben. Én is szeretnék veled lenni, de ehhez az kell, hogy teljesen tisztán lássak. Megérted? - Persze, hogy megértem. De tudnod kell, hogy eszméletlenül fogsz hiányozni. Forró búcsúcsókkal váltak el egymástól. Rita, mint aki a föld fölött repül pár centivel, szó szerint fölszáguldott a lépcsőn. Közben pedig tárcsázta Lydia számát. - Szia! Mondd, hogy ráérsz! - Naná! Matthew elment a haverokkal sörözni, így szalma vagyok. Nálad vagy nálam? - Hát, ha nem gond, ide jöhetnél, mert hulla vagyok, de mindenképpen beszélnünk kell. - Oké, rohanok! Lydia izgatottan kapta magára citromsárga ruháját és máris kocsiba pattant. Vajon mit akar mesélni? - tanakodott. Tutira fejlemények vannak Low-val. A gazfickó, egyetlen árva szót sem árult el, már a tegnap esti csókokon kívül... Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy nem Low-ról, hanem Johnról fognak beszélgetni Ritával. Meggyőződése, hogy a lány és Low végképp összemelegedtek, csak erősödött, amikor megpillantotta a bárpultnál sugárzó arccal üldögélő barátnőjét. Rita már messziről integetett neki. - Azonnal mondj el mindent - követelte Lydia, közben két gyors puszit nyomott barátnője arcára. - Egy tequila goldot kérek - intett a pultosnak. - Szóval? - Hogy vagy, mit csináltál ma? - pislogott Rita ártatlanul Lydiára. - Te, én menten sikító rohamot kapok, ha azonnal nem mondasz el mindent töviről hegyire!

Rita jobbnak látta, ha nem kísérletezik a tréfával, mert Lydia szemei igencsak félelmetesen villogtak. - Azt hiszem, visszavonhatatlanul és végzetesen szerelmes vagyok - vágott azonnal a dolgok közepébe. Lydia majd kiugrott a bőréből. Felpattant és Rita nyakába ugrott. - Nagyon-nagyon örülök nektek! Tudtam én, hogy Londonba kell költöznöd, hogy rendbe jöjjön az életed! Látod, még csak három napja vagy itt, de máris révbe értél. Tuti meló, klassz ház és a hab a torta tetején Low, a tökéletes, első díjas pasi - lelkendezett a lány. Rita ereiben megfagyott a vér. - Low? - kérdezte bátortalanul. - De én nem is róla beszéltem. Lydia arcáról lehervadt a mosoly. - Nem? Hát akkor ki a csudáról? - nézett Ritára, majd hirtelen végleg elkomorult az arca. Óh, Rita, mondd, hogy nem arról, akire gondolok!? - Nem tudom, kire gondolsz, de én Johnról beszélek - félve nézte, milyen reakciót vált ki ez az új információ a barátnőjéből. Ám Lydia egyetlen szót sem szólt. Némán ült, nézett maga elé, aztán megragadta a poharát és egy hajtásra kiitta annak tartalmát. - Ezt aztán jól megcsináltad, kedvesem - emelte tekintetét a lányra. Rita semmi jót nem olvasott ki barátnője szeméből. - Tudom, hogy vannak fenntartásaid vele szemben, nem mondom, hogy én maradéktalanul megbízom benne. De nagyon sok dolgot megmagyarázott és én nagyon szeretnék hinni neki. Minden porcikámmal tiltakoztam ellene, de hiába. Úgy érzem, beleszerettem. Az elmúlt nap gyönyörűséges volt, soha életemben nem voltam még ennyire boldog. Kérlek, értsd meg. Lydia elgondolkodva forgatta kezében az üres poharat. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy az ő okos barátnője sutba dobta Low-t, minden normális nő álmát, és helyette egy széltoló, megbízhatatlan és komolytalan fráter mellett tette le a voksát. - Nézd, nem akarok neked hazudni. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy rosszul döntöttél, John össze fogja törni a szívedet, te pedig fejvesztve fogsz visszamenekülni Temptonba. Én pedig egyiket sem szeretném. Low mondta, hogy elmesélte neked, hogy annak idején velem is milyen szemét módon elbánt John. Ezek után még inkább csodálkozom, hogy mégis a karjaiba futottál. Enyhén szólva sem támogatom ezt a történetet. Most Rita ragadta meg a poharát és gurította le a torkán az égetően erős italt. - Igen, mesélte Low, de John is mesélt néhány dolgot. Tudok a nőügyeiről, elmondta őszintén, hogy szinte sosem volt ideje kihűlni az ágyának, és azt is elmondta, hogy tegnap este elküldte Candyt. És én hiszek neki. - Akkor mérhetetlenül nagyot csalódtam benned, és őszintén azt kell mondjam, hogy a harvardi diplomád ellenére buta vagy. Nem véletlenül fogadtalak azzal, hogy óvakodj ettől a pasitól. Ha nekem, aki a saját bőrén tapasztalta meg John Livingstone szemétségét, nem hiszel, akkor kinek? - Lydia szinte már kiabált Ritával. - Én azért meghallgattam John verzióját is a ti sztoritokról - mondta Rita halkan. Elmesélte, hogy te nem egy voltál a sok jelentéktelen kaland közül, csak egyszerűen nem jött össze a dolog. Akarta, tisztességesen játszott, de nem volt szerelmes beléd. Sajnálja, hogy így alakult. Nem olyan szemétláda ő, ahogyan azt mind gondoljátok. Több sem kellett Lydiának. - Szóval mindenki más hülye, csak John Livingstone nem az, ugye? Ő a makulátlan, feddhetetlen, tökéletes pasi, aki, szegény, csak a körülmények áldozata. Nem volt belém szerelmes? Azt is elmesélte nagy őszinteségi rohamában, hogy megcsalt? - kelt ki magából a lány. Rita sajnálta, hogy idáig jutottak, de nem volt más választása, csak hogy teljesen kiteregesse a kártyáit.

- Nem csalt meg - suttogta Rita. - Nem-e? A saját szememmel láttam azt a ribancot, akivel hentergett, mialatt én őérte epekedtem. - Az csak egy kamu csaj volt, Lydia. John azt mondta, muszáj volt kitalálnia egy szeretőt, mert másképp nem szálltál le róla. Ne haragudj - nyúlt barátnője kezéért, ám az nem várta meg, hogy a barátnője hozzáérjen. - Hagyj békén! - vágta oda Lydia hevesen. - De én vagyok a hülye. Mi a francnak mutattalak be neki? Azért, mert azt gondoltam, hallgatsz rám. Ehelyett mit tettél? Az ágyába bújtál! - kesergett. Rita nem szándékozta felvilágosítani Lydiát, hogy szó sem volt John ágyáról... Jobbnak látta, ha hallgat. - Én hülye meg mindent elintéztem, hogy legyen egy rendes pasid. Jól beetettem Low-t, szegény most majd eheti a kefét, pedig mennyire jó páros lettetek volna. Az a szerencsétlen totálisan beléd zúgott, te pedig könnyedén eldobod. Rita nem hitt a fülének. - Mit jelent az, hogy minden követ megmozgattál, hogy mi összejöjjünk? Lydia, azonnal mondd el! - követelte. - Mit jelent? Meséltem rólad Low-nak, és biztattam, hogy jöjjön össze veled, mert nálatok összeillőbb két embert nem hord a hátán ez a Földgolyó. Ő szegény teljesen belelkesült, és amióta megérkeztél, másról sem tud beszélni csak és kizárólag rólad. És ha jók az értesüléseim, te sem voltál közömbös iránta. Rita nagy adag megvetést vélt felfedezni barátnője szemében. - Igen, hiba volt, hogy hagytam magam megcsókolni. Szégyellem a dolgot, de meg kell értened, teljesen ki voltam borulva. - Csak nem éppen a kedves, drága John miatt? A feddhetetlen, őszinte, drágalátos John miatt? - gúnyolódott keserűen Lydia. Rita nem szólt semmit, be kellett látnia, hogy a barátnőjének igaza van. - Ha már itt tartunk, nem akartam elmondani, hogy ne bántsalak, de majd ha elmúlik a rózsaszín köd, kérdezd már meg a te Johnodat, hogy emlékszik-e még Low feleségére? - Ezt hogy érted? - kapta fel a fejét Rita. Lydia, mielőtt belekezdett volna a történetbe, gyorsan rendelt még egy italt. Habozás nélkül lehúzta az újabb adag tequilát, megrázta magát és belefogott a mesélésbe. - Közvetlenül utánam a te nemes lelkű lovagod szépen lenyúlta Low feleségét. De nyilván vele kapcsolatban is rájött pár nap után, hogy csak nem jön a szerelem... Mert miután Glória bevallotta Löw-nak a viszonyt, pár napon belül a jó John már ki is tette a szűrét. Persze még a nagy szenvedély idején neki is elmondta a szokásos misét, a csaj be is vette ugyanúgy, ahogy te vagy én, aztán jókorát koppant. Két szék közül a pad alá esett, úgy, ahogy te fogsz, drága barátnőm. Remélem, ezek után kicsit másként látod a te menő lakberendeződet. Rita szóhoz sem jutott, annyira megdöbbentették és elszomorították barátnője szavai. - És ezt Low miért nem mondta nekem? - Miért? Mert egyáltalán nem büszke rá, hogy egy ilyen alattomos féreg lenyúlta a feleségét. Mellesleg szerintem a mai napig nem heverte ki a szakítást. Régen nem láttam mosolyogni, hosszú idő után most először, amikor téged meglátott, akkor volt jókedve. De már nem sokáig. Most egy elegáns húzással te is tönkreteszed, ráadásul ugyanazért a férfiért, aki miatt a neje is elhagyta. Nem irigylem a lelkiismeretedet. Ritát elszomorította, amit hallott, de barátnője stílusa is nagyon bántotta. Próbálta megérteni Lydiát, akinek nyilván a hiúságát is bántotta, hogy John nem neki, hanem a legjobb barátnőjének vallott szerelmet, de úgy érezte, akkor sem érdemelte ezt. - Köszönöm, hogy eljöttél és azt is, hogy elmondtad. Most végig kell gondolnom a dolgaimat, teljes a káosz bennem. Arra kérlek, Low-nak ne mondj semmit, én akarok vele

előbb beszélni. Sajnálom, hogy köztünk ez bajt okozott - próbált mosolyogni Lydiára, ám az nem akart enyhülni. - Gondolkozz csak, rád fér. Én leléptem, szép álmokat - Lvdia lehuppant a bárszékről és elviharzott. Még csak hátra sem nézett. Rita szívébe belehasitott a fájdalom. Nemrég még minden olyan tökéletesnek tűnt, és annyira boldog volt, most pedig egyetlen pillanat alatt összeomlott az apró lépésekkel felépített tündérvár. Jó nagy hülye vagyok - ostorozta magát. Szégyellte, amiért bedőlt Johnnak, de határozottan azt gondolta, hogy kettejüknek nincs tovább. Bár úgy érezte, menten meghasad a szíve, ha arra gondol, hogy soha többet nem bújhat a férfi karjaiba, és soha többet nem érezheti a bőrén a kezének érintését. De tudta, hogy a saját érdekében muszáj véget vetnie ennek a valaminek. Kalandnak? Igen, valószínűleg én is csak az voltam neki, hiába fogadkozott, a szép szavak üres frázisok voltak csupán. Mire idáig eljutott, az alkohol és a hallottak hatására arcán sűrű patakokban folyni kezdett a könny. - Jól van, kisasszony? Segíthetek? - kérdezte tőle a pultos. - Nem, köszönöm, minden rendben. Írja, kérem a számlámhoz. Rita Becks - suttogta elhaló hangon. Mielőtt felkullogott a szobájába, még hagyott egy üzenetet a recepciósnál. Megírta Johnnak, hogy sajnos nem ér rá, intézze el a szükséges munkát a házban, aztán ha mindennel elkészült, holnap, holnapután vagy bármikor, akkor legyen szíves és adja le a kulcsokat itt a recepción. - Holnap reggel keresni fog ez a férfi, kérem, adja oda neki ezt az üzenetet, és ha kérdezi, hogy hol vagyok, mondja azt, hogy kijelentkeztem - mutatott Rita a kis borítékon John nevére. A pult mögött álló figura némán bólintott, látta, hogy jobban teszi, ha nem kérdez semmit. Rita felvánszorgott a szobájába. Hol volt már a pár órával ezelőtti, felhőtlenül boldog, mosolygós lány? A szobában egy hatalmas csokor rózsaszínű rózsa várta. Kelletlenül nyitotta ki a csokor közepébe szúrt kísérőkártyát. „Kerestelek, nem találtalak, hiányzol! Low." - Jaj, istenem - lerogyott az ágyra és kitört belőle a zokogás. - Miért, miért történik ez velem? - kiáltotta a tekintetét a plafon felé emelve. Egész éjszaka az ágy szélén ült és a szerencsétlenségén merengett. Még szinte a bőrén érezte John érintését, a csókjait, és így még borzasztóbb volt a tudat, hogy ki kell vernie a fejéből a férfit. Hajnalban kibotorkált a fürdőszobába, és Szabályosan hátrahőkölt a látványtól, ami a tükörben fogadta. Szedd össze magad, kislány, nem szabad, hogy tönkre tedd magad egy ilyen idióta, hazug disznó miatt! Visszaoldalgott a szobába és bedőlt az ágyba, aztán lassan álomba sírta magát. 13. FEJEZET Rita reggel szörnyű fejfájásra ébredt, azt hitte, a szemei és a tarkója között menten szétreped a koponyája. Kezeit a homlokára szorítva felült. Csak ekkor jutott eszébe, miért is érzi ennyire ramatyul magát. - John! - bukott ki belőle a fájdalmas sóhaj. Felidézte magában a tegnap este Lydiával folytatott beszélgetést, pontosabban veszekedést, és meg mert volna rá esküdni, hogy azon nyomban kettéhasad a szíve. Lelki szemei előtt csak a Johnnal töltött nap emlékképei peregtek. A csodálatos szeretkezés, a

jókedvű vásárlás, az ebéd Hannah mamánál... Tegnap ilyenkor még minden rendben volt, ő volt a földkerekség legboldogabb teremtése. Mostanra viszont a legszerencsétlenebbje lett. Nem telt bele fél perc, a könnyei még szinte fel sem száradtak, megint keservesen zokogni kezdett. Újra és újra fülébe csengtek a barátnője szavai: elszedte Low feleségét, aztán kidobta a nőt, ugyanúgy, ahogy engem, és ahogy téged is fog. Ne hidd el egyetlen szavát sem. Hát valóban ilyen gátlástalan, eny-nyire kegyetlen lenne az a férfi, aki rövid ismeretségük alatt is annyi örömöt, boldogságot okozott neki? Tényleg a szemébe hazudott volna, amikor azt mondta, hogy szereti, hogy őt akarja, hogy ő más, mint a többi nő? Lehet, hogy bennem volt a hiba, talán túlságosan szerettem volna neki hinni, és ezért nem vettem észre, hogy csak játszik velem. Rita úgy érezte, az egész világ összeomlott a feje fölött. - Hogy fogok így napok múlva beállítani a világ legjobb ügyvédi irodájába, ahova egy magabiztos, önbizalommal és energiával teli Rita Beckset várnak? Te jó ég, hát mi lesz velem? Arcát a kezébe temette és keservesen zokogott. Szinte egész nap ki sem mozdult a szobájából, amikor éppen nem sírt, akkor mint egy holdkóros járkált fel és alá, közben pedig üveges tekintettel meredt a semmibe. Semmit nem evett, úgy érezte, egyetlen falat sem menne le a torkán. Három óra körül aztán megrázta magát, és hangosan azt mondta. - Össze kell szedned magad, különben vége. Akár már most csomagolhatsz, és mint egy vert sereg, kulloghatsz vissza Temptonba. Nem szabad hagynod, hogy ez a férfi mindent tönkretegyen - próbált erőt önteni magába. Vett egy hideg zuhanyt, ám amint beállt a tus alá, újra elkapta a sírógörcs. A víz úgy borzongatta a bőrét, mint majdnem hajszálra huszonnégy órával ezelőtt John érintse. Negyed órát állt a zuhanyfülkében, a lába ujjától a feje búbjáig reszketett, amikor végre kiszállt és magára tekerte a törülközőt. Elhatározta, hogy iszik egy kávét, aztán első dolga lesz felhívni Low-t. Megköszöni a rózsákat és megmondja a férfinak, hogy ne keresse, és ne haragudjon, de néhány napig senkit sem akar látni. Össze kell szednie magát. Össze kell raknia azt a sok millió apró porba hullott darabot, amivé John Livingstone törte a lelkét. Telefonon rendelt egy méregerős feketét, és amíg a „gyógyszer" megérkezett, felöltözött. Alig hogy magára húzta a felsőjét, a pincér már kopogott is. - Jó napot! - köszöntötte széles mosollyal a fiatal fiú, de amint meglátta Ritát, egy lépést hátrált. - Ne ijedjen meg, csak allergia - lódította Rita, de mivel érezte, hogy a szemeibe újra könny tolul, gyorsan rövidre zárta az eszmecserét a pincér kezébe nyomott bankóval. Mohón kiitta a csészét és előhalászta a mobiltelefonját. A némára állított készülék bőszen villogott. A kijelzőn az üzenet tizenkét nem fogadott hívásra figyelmeztette. Low négyszer, Lydia egyszer, John pedig hétszer próbálta hívni. Látta, hogy a férfi üzenetet is hagyott neki, ám ő olvasás nélkül kitörölte az sms-t jelző kis bontatlan borítékot. - Ki foglak verni a fejemből John Livingstone! Engem te többé nem bánthatsz fogadkozott fennhangon. Ezt a szilárd elhatározást újabb heves sírógörccsel nyomatékosította. Amikor végre a könnyei elapadtak, megtörölte az orrát, kezébe vette a telefont és Low számát tárcsázta. - Rita! Na végre! Már halálra aggódtam magam miattad! Mi van veled, hova tűntél? tettette a hülyét Low, pedig nagyon jól tudta, hiszen Lydia még tegnap este elmondta neki, hogy mi a helyzet. Rita pont azon filozofált, hogy barátnője vajon megosztotta-e Low-val az információkat, s végül a logikus gondolatmenet végén úgy döntött, hogy igen. Annál jobb, legalább nem kell mindent újra elmondania s egyben átélnie. - Úgyis tudod, hogy mi van, ezért nem mondanám el újra. Nézd, Low, rettenetesen sajnálom, ami történt, és megértem, ha utálsz, pláne azok után, hogy ugyanaz a szemétláda okozta megint a bajodat. Őszinte leszek hozzád. Iszonyatosan jó fejnek tartalak, ám nem vagyok beléd szerelmes. Nem foglak áltatni, nem akarok tőled semmi olyasmit, ami két

egészséges, egymás iránt vonzalmat érző nő és férfi között lenni szokott. Most per pillanat a világon semmi mást nem akarok, mint egyedül lenni és rendezni a soraimat - mondta szinte levegővétel nélkül. A vonal túlsó végén először döbbent csönd, majd egy hatalmas sóhajtás. - Oké, megértem és nem haragszom rád. A te életed, úgy rontod el, ahogy akarod. Ha neked ez a szemét fickó kell, hát te tudod, azt hiszem, éppen elegen próbáltunk megóvni téged - Low szavai keményen pattogtak. - Félreérted, Low, Johnnal vége, látni sem akarom többé. Köszönöm szépen, bőven elég volt ennyi a mocsokságaiból. Én végeztem vele. Most leteszem, kérlek, ne jelentkezz, amíg én nem hívlak. Nem tudom, mennyi időre van szükségem, egyelőre teljesen a padlón vagyok. Szia! - s azzal letette a telefont. Délután kiment és sétált egyet az utcán, mert úgy érezte, megfullad a hotelszobában. Legszívesebben taxiba vágta volna magát, hogy a házhoz hajtasson, de egyrészt félt, hogy Johnt ott találja, másrészt pedig tudta, hogy megszakadna a szíve, ha látná a helyeket, ahol a férfi nem olyan rég a karjaiban tartotta. Céltalanul járkált egészen sötétedésig, akkor aztán visszafordult a szálloda felé. A recepción üzenet várta Lydiától. „Kerestelek, kérlek, hívj fel, sürgősen beszélnünk kell!" Semmi kedve nem volt egy újabb lelki fröccshöz, így hát megkérte a recepcióst, bárki keresi, nincs itt. Amint fölért a szobájába, kikapcsolta a telefonját és kimerülten rogyott az ágyba. Másnap egész nap ki sem dugta az orrát a szállodából, csak ebédelni ment le a teraszra. Bekapott néhány falatot és már rohant is vissza az emeletre. Estére valamivel jobban érezte magát. Visszakapcsolta a telefonját, amelyen ezúttal tizenkilenc nem fogadott hívást talált. Az esetek zömében John kereste, de Lydia is próbálkozott néhányszor. - Hagyjatok békén mind! - nyögte Rita, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve összekapta magát és taxit rendelt. Eldöntötte, hogy kimegy a házába. Biztos volt benne, hogy John ilyenkor már rég nincs ott, így viszonylag nyugodtan ülte végig az odáig vezető utat a kocsi hátsó ülésén. Mikor a sofőr lefékezett az épület előtt, Rita arra kérte, várjon még néhány percet. Kiszállt és gondosan ellenőrizte, nem ég-e valahol a villany. Megnyugodott, amikor sehol, egyik helyiségben sem látott fényt. - Köszönöm, jó éjt - nyújtotta oda a viteldíjat a taxisnak, aztán lázasan keresgélni kezdte a kulcsait a táskájában. Nagy nehezen megtalálta a csörömpölő csomót, amelyből elsőre ráhibázott a kapukulcsra. A kovácsoltvas bejáró halk surrogással kinyílt. Ugyanilyen szerencséje volt a bejárati ajtónál is. Belépett az előszobába, felkapcsolta a villanyt, a fény egy fél percre elvakította a kétnapos sírástól jócskán meggyötört szemeit. Amint megszokta a világosságot, körülnézett. A lélegzete elállt a látványtól. Az összes bútor a helyén, a gyönyörű, kávébarna szőnyeg leterítve, a padló pedig csillogott a tisztaságtól. Elindult felfelé a lépcsőn, s a nappaliba érve ugyanez a látvány fogadta. Minden a helyén volt az utolsó szögig, de még a vázában is ott illatozott egy hatalmas csokor hófehér krókusz. Néhány másodpercig habozott, mielőtt elindult volna a hálószoba felé, aztán úgy döntött, előbb-utóbb át kell esnie ezen a megpróbáltatáson, így hát határozott léptekkel elindult az ominózus helyiség felé. Megkönnyebbülésére, az ágyneműre új, tarka-barka virágos huzatot húztak, nyoma sem volt már annak, hogy ő és John valaha itt szerették egymást. Továbbment, felkattintotta a fürdőben a villanyt és elámult a csillogó-villogó hatalmas kád és a kagyló alakú mosdó láttán. - Egyszerűen tökéletes - sóhajtott fel. - Kár, hogy mindenről ő jut eszembe. Újra megrohanták az emlékek, amelyektől úgy érezte, már soha nem tud szabadulni. Kimerülten ledobta magát az ágyra és a plafont bámulta, amíg a szeme előtt apró, átlátszó, fel

és le ugráló karikák nem jelentek meg. Észre sem vette, és mély, enyhülést hozó álomba szenderült. 14. FEJEZET John becsukta maga mögött a vaskaput és öles léptekkel a bejárati ajtóhoz ment. Bedugta a zárba a kulcsot, s egy szempillantás múlva máris ott állt az olajzöldre mázolt előszobában. Megkapta Rita üzenetét, hogy hagyja a kulcsokat a szálloda recepcióján, ám úgy döntött, még mielőtt ezt megteszi, utoljára végigjárja a házat, amelyet olyan nagy szeretettel rendezett be. Puha léptekkel felment a lépcsőn, ám az ebédlőbe érve különös érzés kerítette hatalmába. Furcsa izgatottság uralkodott el rajta, pedig az utóbbi két napban a fájdalmon, az elkeseredettségen és a dühön kívül semmit sem érzett. Elindult a nappali felé és a szíve őrült zakatolásba kezdett, amikor megpillantotta a kulcscsomót a kanapén. - Rita kulcsai - dobbant nagyot a szíve, az erőteljes lüktetés aztán mellkasából a torkába költözött, amikor a nyitott hálószoba ajtón keresztül meglátta az ágyban fekvő, apró, törékeny testet. Óvatosan közelebb lopózott és a haragjáról megfeledkezve, lenyűgözve nézte az álmában is ugyanolyan gyönyörű arcot. Legszívesebben azonnal odarohant volna, hogy karjaiba kapja Ritát, ám ekkor eszébe jutott, hogy a lány milyen csúnyán átejtette. Szájában keserű ízt érzett, mint a sivatagi vándor, aki már három napja a Szahara porát szívja. Egyszer csak Rita mocorogni kezdett, majd kipattant a szeme és hirtelen felült. - Úristen, hol vagyok? - nézett körbe rémülten, majd amikor Johnt észrevette, egy hatalmasat rándult, s ugyanezzel a lendülettel leesett az ágyról. John, feledve sértettségét, odarohant hozzá, hogy felsegítse, miközben alig bírta visszatartani a nevetését. Ám Rita hevesen ellökte a férfi kezét. - Hagyj engem békén, John Livingstone, te alávaló, hazug gazember! - tiltakozott még szinte félálomban Rita. Eltolta magától a férfit és visszamászott az ágyba. Felhúzta a lábait a mellkasához, és magára ráncigálta a takarót mintegy menedéket keresve. John egy másodpercig dermedten állt, majd nyugalmat erőltetett magára és leült a hatalmas franciaágy szélére. - Ide figyelj, te őrült nőszemély! Fogalmam sincs, hogy mi lelt, de azt hiszem, kettőnk közül nekem lenne okom a felháborodásra. Együtt töltöttünk egy csodás napot, őrületeseket szeretkeztünk, én teljesen kiszolgáltattam magam neked, este mennyei boldogságban váltunk el, erre te másnapra kámforrá váltál. Egyszeriben úgy eltűntél az életemből, mint ahogy berobbantál. Engem szinte megeskettél, hogy nem foglak kihasználni és rútul eldobni, erre pont te tetted ezt velem. Csak annyit akarok tudni, miért? S ha ezt a kérdést megválaszolod, már itt sem vagyok - John szavai kegyetlenül kemények voltak. Rita annyira felháborodott, hogy szinte levegőt sem kapott. - Hogy micsoda? Még hogy kiteregetted a lapjaidat és kiszolgáltattad magad nekem?! Ekkora pofátlanságot már rég hallottam! Egy áruló vagy, egy szemérmetlen, alávaló, hazudozó áruló! Előadtad nekem a jó fiút, aki a körülmények áldozataként kénytelen volt egyik esti pillangótól a másikig evickélni. Mindent kimagyaráztál, még azt is, hogy miért hagytad el rútul a legjobb barátnőmet! Én hülye pedig minden szavadat elhittem, úgy viselkedtem, mint egy naiv iskolás lány, aki csúnyán bedől a suli Casanovájának, és elhiszi neki, hogy az csakis őérte eped - kiáltotta Rita, és vállát már rázta is a mélyről feltörő, keserves zokogás. John szíve majd megszakadt a lány könnyei láttán. - Minden szavam igaz volt, Rita - suttogta, és keze már-már elindult a lány arca felé. - Minden szavad? Igen? És arról miért felejtettél el beszámolni, hogy a szegény, szerencsétlen Low-t is tönkretetted? Hogy galádul lenyúltad a feleségét, majd megunva a nőt,

ugyanúgy eldobtad, mint az összes többit. Az a szerencsétlen flótás Low pedig kis híján belepusztult a te gonosz kisjátékodba! - ordította Rita magából kikelve. John nem hitt a fülének, azt gondolta, nem jól hall, és csupán az érzékei űznek vele gonosz tréfát. Ám csakhamar felfogta, valóban elhangzottak a mondatok. - Gondolhattam volna! - szegte le dühösen a fejét. - Lydia ismét kimutatta a foga fehérét felpattant, és legszívesebben azonnal elindult volna, hogy kitekerje az említett lány nyakát. De tudta, ennél sokkal fontosabb dolga van: vissza kell szereznie a nőt, akit teljes szívből szeret. Közelebb húzódott Ritához, majd látva, hogy a félig alélt lány nem tiltakozik, magához vonta a zokogástól rázkódó testet. - Nyugodj meg, kedvesem, kérlek, ne sírj - azt hitte, a szíve szakad meg Rita fájdalma láttán. - Nem úgy van, ahogy Lydia mondta. Kérlek, drágám, engedd, hogy mindent megmagyarázzak - szinte szó szerint könyörgött. - Persze, te mindent meg tudsz magyarázni! De én már nem hiszek neked, John! - szipogta a nő. - Most figyelj rám, kérlek - emelte fel a férfi a lány állát. - Low feleségét nem én szedtem el, az a nő szabályosan rám mászott - remélte, hogy szavai eljutnak Ritához. - Elkezdem a legelején, aztán a végén majd eldöntőd, kinek hiszel - mondta csöndesen, miközben finoman simogatta Rita arcát, hogy a lány végre megnyugodjon. Low-val és a feleségével egy bulin találkozott először Lydiánál. A férfi és a nő között szinte kézzel tapintható volt a feszültség. Furcsállta, hogy Low egész este rá sem hederített a nejére, hanem az egész buli alatt egy fekete hajú lánynak csapta a szelet, miközben az asszony egymás után itta a whiskeyket. Hajnaltájt John kisétált a teraszra, hogy szívjon egy kis friss levegőt. A korlát mellett Low-t és a fekete hajút pillantotta meg félreérthetetlen helyzetben. Már éppen diszkréten visszavonult volna, amikor kiviharzott a teraszra Glória, Low felesége, aki persze ugyancsak észrevette az enyelgő párocskát. Felzokogott és elrohant. John utána ment, nehogy valami baja történjen. A nő már az utcán ténfergett, amikor végre utolérte. Megkérdezte, hogy segíthet-e valamit. Erre a nő azt mondta, legyen szíves és vigye haza, de ne a férje, hanem az ő saját házába. John úgy gondolta, magával viszi a szerencsétlen nőt, ágyba teszi, és reggel, amikor kialudta a részegséget, taxival hazaküldi. A lakásába érve a nő tovább zokogott. Elmesélte neki, hogy pokol az élete Low-val, a férfi állandóan megcsalja, és már mások előtt sem titkolja a piszkos kalandjait. John karjaiba omolva zokogott, aztán hirtelen csókolgatni kezdte őt és könyörgött, hogy szeresse. John jó ideig ellenkezett, de végül beadta a derekát és lefeküdt az asszonnyal. Másnap reggel Glória magához tért, és azt mondta Johnnak, elhagyja Low-t, és arra kérte őt, hogy folytassák a viszonyt. Ő azonban kerek perec megmondta neki, sajnálja, de nem akar tőle semmit. Szégyellte magát, amiért belement a dologba, de ezen már nem tud változtatni. Glória ettől kiborult és bosszút esküdött a világ összes férfija ellen. Hazament, összepakolta a cuccát és közölte Low-val, hogy elhagyja, mert már hetek óta John Livingstone szeretője. - A történet mindenkinek Glória verziója szerint lett tálalva, a teljes igazságot rajtam, rajta és most már rajtad kívül senki nem tudja. Rossz érzés volt, hogy hónapokon át mindenki szemében én voltam az ügyeletes szemétláda, de valahogy már hozzászoktam ehhez a szerephez. Nem akartam Glóriát kellemetlen helyzetbe hozni, úgy gondoltam, éppen elég szerencsétlen amúgy is. Így hát hallgattam, mint a sír. Mindenki a szegény, ártatlan Low-t sajnálta, engem pedig ugyanilyen lelkesedéssel gyűlöltek. Hát így történt Low Brighstone házasságának szétbombázása - fejezte be John. Rita azt sem tudta, fiú-e vagy lány, csak pislogott, mint a partra vetett hal. Szívét egyszerre eltöltötte a boldog megkönnyebbülés. A férfira emelte bűnbánó tekintetét. - Ne haragudj rám, John, én... én azt hittem, úgy tudtam, hogy te... - hebegte, de a férfi nem hagyta, hogy kínlódjon a szavakkal. A szájára tapasztotta a kezét.

- Semmi baj, kicsim, most már minden rendben! Ó, egek, és én még azt hittem, hogy egy arcátlan kalandornő vagy. Bocsáss meg, szerelmem - a lány arcát, szemét, orrát forró csókokkal borította. Rita, mint egy fuldokló a megmentőjébe, úgy kapaszkodott Johnba. Hosszú ideig szeretkeztek, mindketten úgy érezték, soha, senki nem szakíthatja el többé őket egymástól. Végül a szenvedélytől kipirulva ölelkeztek össze. Rita törte meg a csöndet. - Akkor Lydia sem tudott arról, hogy is történt mindez? - Nem, ő is a „gazember John" verziót ismerte, és közös történetünket tekintve nem is hibáztatom, amiért el is hitte azt. Rita megkönnyebbült, hiszen barátnője ezek szerint nem hazudott neki. - Nem hazudott neked - erősítette meg ebben a tudatban John is. - Soha nem bántana téged, szerintem Matthew után vagy talán inkább mellett te vagy neki a legfontosabb a világon. Ugyanolyan mélyen szeret téged, ahogy én, persze azért másképp - kacsintott John vidáman a szeretett nőre. - Nem haragszol, ha most felhívom Lydiát? Azonnal tisztázni akarom vele a dolgokat. - Menj csak, addig én engedelmeddel készítek valami reggelit. - Reggelit, ugyan miből? Semmi nincs itthon - emlékeztette Rita. - Rosszul tudja, kisasszony. Azt hiszem, figyelmen kívül hagyja azt az aprócska, ámde korántsem elhanyagolható tényt, hogy London legjobb ügyvédje London legjobb lakberendezőjét fogadta fel, aki óvatlanul beleszeretett gyönyörűséges munkaadójába és éppen ezért extra szolgáltatásokkal kényezteti megrendelőjét, úgy, mint a frigó teljes megtöltése. - Elképesztő vagy! - nyomott egy gyors csókot a férfi szájára Rita, majd elviharzott a nappaliba. John boldogan csóválta a fejét. - Kis butám - mormogta önfeledten. Rita enyhe gyomorgörccsel tárcsázta Lydia számát, de gyorsan megnyugodott, mikor meghallotta a barátnője hangját. Bocsánatot kért, amiért eltűnt a föld színéről, majd töviről hegyire elmondta Lydiának, amit Johntól hallott. Amikor befejezte, a vonal végén döbbent csönd lett. Aztán, amint Lydia feldolgozta a hallottakat, végre megszólalt. - Úgy, de úgy sajnálom, Rita! Én nem tudtam, nekem sejtelmem sem volt, hogy nem John, hanem Low a szarházi. Rita felkacagott barátnője elesettségét hallva. Ám egy szempillantás múlva barátnője már a megszokott erőteljes hangján süvöltötte a telefonba. - Most rögtön indulok és megfojtom azt a seggfejet. Isten bizony, kitaposom a lelkét, amiért ilyen helyzetbe kerültem miatta! Sajnáltatta magát, itt sírt a vállamon, eláztatta előttem Johnt, miközben ő volt a hunyó - kiabálta olyan hangerővel, hogy Ritának el kellett tartania a kagylót a fülétől. - Lassan a testtel, kedves barátnőm, nem érdemes börtönbe kerülnöd miatta. Gondolj arra, milyen ostobán mutatnál rabruhában az esküvőn - kacagott, amikor maga elé képzelte a tyúkláb mintás ruhában, lábán vasgolyóval magát az oltár elé vonszoló Lydiát. - Te tiszta hülye vagy! Imádlak, te őrült! De ezt akkor sem hagyhatom annyiban! Low csúnyán átvert engem, szinte a kezdetektől fogva hazudott nekem, és én ezt képtelen vagyok lenyelni. Azt pedig pláne nem bocsátom meg, hogy miatta egy hajszálon múlott, hogy elveszítsem a legjobb barátnőmet. Nem, ezt nem fogja ép bőrrel megúszni! Megyek és megrángatom! - búcsúzott sokat sejtetően. Rita semmi jót nem jósolt Low-nak, tudta, ha Lydiát egyszer valaki ennyire kihozza a sodrából, hát, annak vége. Valahol sajnálta a férfit, ám úgy gondolta, megérdemli a szomorú sorsát, amely egy vörös hajú, őrjöngő nő képében fog lecsapni rá.

Rita úgy érezte, ennél jobban már nem is alakulhattak volna a dolgok: visszakapta a szívének legkedvesebb két embert, Lydiát és Johnt. Átrohant a konyhába és mosolyogva nézte, ahogy a férfi egy szál alsónadrágban tüsténkedik a tűzhely körül. - Azt hiszem, ezt meg tudnám szokni - pimaszkodott vele. John játékosan megfenyegette a fakanállal, majd rögvest ott termett mellette és szorosan magához ölelte. - Én pedig ezt tudnám és ezt is akarom megszokni. Mondtam már, hogy így, álmosan és kócosan tetszel a legjobban? Rita finoman sípcsonton rúgta, majd megpróbált elslisszolni a férfi mellett. John azonban résen volt és elkapta őt. - Nem engedlek el, sőt, azt hiszem, örökre megtartalak magamnak. Ide figyelj, Rita Becks! Fontos dolgot akarok tőled kérdezni, úgyhogy leszel szíves abbahagyni a vigyorgást! - John nagy levegőt vett és kibökte a mondatot, amelyről úgy gondolta, soha az életben nem hagyja majd el a száját: - Leszel a feleségem? Rita azt hitte, rosszul hall, ám John komoly tekintete meggyőzte arról, hogy a hallásával nincs az égvilágon semmi gond. - Hát, nem is tudom... - vakargatta az állát, majd mikor látta John őszintén kétségbeesett tekintetét, kitört belőle a kacagás. - Igen, igen, feleségül megyek hozzád, John Livingstone!