Bill Clegg - Volt ​valaha családod (best seller)

Bill Clegg: Did You Ever Have a Family Scout Press, New York, 2015 Copyright © 2015 by Bill Clegg All rights reserved Hungarian translation © Elekes Dóra, 2016

Vannek, és a családunknak

Sosem feledem dalát, azt a dalt, ha hallottad volna, rabul ejt, olyan volt, akár egy illattal teleszőtt képzeletbeli kert. Volt valaha családod? A szemük zárva van. Innen tudom, hogy ott vagyunk mi is benne, a zajban és a gőzben, ami ide-oda száll a sötét étkező és a fényárban úszó konyha közt. Ott vagyunk mi is, mert éhes vagyok, mindjárt eszünk, és ők is együtt esznek majd velem, és édes az éhség. Alan Shapiro: Ének és tánc

Silas

Szirénázásra ébred. Nagyon közeli, és nagyon hangos. Aztán megszólalnak a kürtök is: kurta, mérges vakkantásaik akár a félidőjelző kürtök ugatása az iskolai kosármeccseken, amelyeket csak szurkolóként látogat. A mobilján az óra 6:11-et mutat, de odalent már mindenki jön-megy, és anyja reszelős, hajnali hangjából, amely túlrecsegi apja és nővérei hangját is, Silas megállapítja, hogy valami gond van. Még mielőtt kibújna a paplan alól, benyúl az ágya alá a sárga hátizsákjáért. Előveszi a kis, piros vízipipát – Ethan barátjától kapta a múlt hónapban a tizenötödik születésnapjára egy adag jóféle fűvel együtt, amit alig egy hét alatt elszívott, miközben gazdag New York-iak virágágyásait gyomlálta. A Tupperware dobozból, amiben a cuccot tartja, kiválaszt egy gyantás, zöld gumót, óvatosan kettécsippenti, és a nagyobbik felét beletömködi a fém szűrőfejbe. Az éjjeliszekrényen álló félig teli vizesflakonból újratölti a pipát, majd meggyújtja. Ahogy beleszív, a felfelé áramló füst összesűrűsödik a vörös csőben, és lassan megtekeredik, mint a víz alá merült vitorla. Miután a fű nagy része elfogyott, kihúzza a tartályból a csövet, és beszívja a maradék füstöt. A tartályban bugyborékol a víz, igyekszik óvatosan szívni, hogy minimálisra csökkentse a zajt. Kinyitja az ablakot, felhúzza a rolót, kihajol, és kipréseli a tüdejéből a hurutos lélegzetet. Nézi, ahogy száll a füst, majd elkapja és szétkergeti a szél. Arcát, nyakát odatartja a hűvös levegőnek, és várja, hogy hasson

az anyag. Hosszú kondenzcsík szeli át a rózsás-világoskék eget, a garázs teteje mögött tűnik el. Fodros és laza, és ebből Silas arra következtet, hogy a gép órákkal azelőtt járhatott ott, még pirkadat előtt. De vajon hová tart? – tűnődik, mert a cucc már kezdi összekuszálni a gondolatait. Négy tömzsi varjú landol sután a gyepen. Békésen ugrándoznak, sűrű kis testükhöz préselve a szárnyukat. Akkorák, mint egy-egy házimacska, gondolja Silas, gyors, gépies mozgásukat figyelve. Egyszer csak, minden látható ok nélkül, a varjak megdermednek. Silas nem látja a szemüket, de érzi, hogy őt figyelik. Állja a tekintetüket. A varjak ide-oda forgatják a fejüket, mintha nem egészen értenék, amit látnak. A szél felborzolja a tollukat, szökkennek párat, majd felemelkednek a levegőbe. Röptükben még a korábbinál is hatalmasabbnak tűnnek, és Silas arra gondol, hogy talán nem is varjak, hanem inkább héják vagy keselyűk. Aztán hirtelen, mintegy vezényszóra, egyszerre szólal meg a környék összes madara, és éktelen vijjogás, rikoltozás, csiripelés támad mindenfelől. Silas ijedtében beveri a tarkóját az ablakkeretbe. Az ütés helyét dörzsölgetve még kijjebb hajol. A távolban újabb sziréna visít fel – magasabb, hisztérikusabb hangon, mint az előbbiek. Silas a komplikált hajnali égboltot kémleli, hátha megpillantja valahol a varjakat. Helyettük ismerős formákat fedez fel a csíkok és gomolyagok között: egy hatalmas, duzzadó mellet, egy macskaszem formájú napszemüveget, egy kiterjesztett szárnyú, lángoló madarat. Aztán a háztetők felett észrevesz még valamit, ami nem lehet más, mint aminek látszik: füst, sűrű, kátrányfekete füst. Először azt hiszi, az ő házuk ég, de ahogy a nyakát tekergetve kihajol az ablakon, látja, hogy a füst a fák mögül gomolyog elő, a telek túloldalán. Aztán már a szagát is érzi, az olajos bűzt, amely nem keverhető össze az égő tűzifa szagával. És érzi az ízét is; elvegyül a fű ízével a torkában, a nyelvén. A madarak egyre hangosabban zajonganak. Rikácsolásuk emberi kiáltozáshoz hasonlatos. Mintha azt mondanák, Vigyázz!

Vigyázz! – de hát ez képtelenség. Silas a szemét meregetve próbálja felfogni, mi ez az egész: ez a füst, ez a szag, ezek a madarak, ez a szirénázás, ez a hatalmas ég. Talán álmodik? Rémálmai vannak? Túl erős volt a fű? Ez most épp Tess füve, itt terem a szomszédban, és általában elég gyenge szokott lenni, nem olyan tripes, mint amilyet csak délen, Yonkersben lehet beszerezni, másfél óra autókázásra innen. Silas azt kívánja, bárcsak álmodna vagy hallucinálna, de tisztában van vele, hogy ébren van, és amit lát, az a valóság. A füst úgy pöfög az égre a távoli fák felett, a ház túloldalán, mint a gyárkémények füstje a rajzfilmekben. Pöff-szün-pöffszün-pöff. Aztán egy rettentő, még nagyobb felhő dagad elő a korábbi, láthatatlan fészekből. Sűrű és szénfekete, halvány, ezüstös szegéllyel. Ahogy száll felfelé, zöldesszürkén szétterül, majd hosszú, görbe fonattá vékonyodik, amely fenyegető ujjként böki keresztül az eget. Silas elhátrál az ablaktól. Még a tegnapi sortban és pólóban van, most felkapja hozzá régi, szürke-fehér New Balance futócipőjét, amit a kerti munkákhoz visel, vagy ha tűzifát kell rakodnia az apjával. Belenéz a komód feletti tükörbe, és látja, hogy a szeme dagadt és véreres, a pupillája tág. Sötétszőke haja, amely hosszú napok óta nem látott sampont, kócos, és csupa zsír, hol a koponyájához tapad, hol pedig összevissza áll. Egy kis dezodort ken a hóna alá, és a fejébe csapja fekete, Mohawk Mountain kordsapkáját. Megissza a maradék vizet, és néhány szem Big Red rágót töm a szájába. Fogja a sárga hátizsákot, és belepakolja a pipát, az öngyújtót és a kis Tupperware dobozt. Megdörgöli a szemét, nagy lélegzetet vesz, és az ajtóhoz lép. Miközben hüvelyk- és mutatóujja közé fogja a kilincs gombját, eszébe jut az előző éjszaka: hogy hol volt, és mit csinált. Hátralép az ajtótól, újra végiggondolja az elalvás előtti eseményeket, egyszer, majd még egyszer, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak álom volt az egész. Rövid mérlegelés után elveti az ötletet, hogy indulás előtt elszívjon még egy adagot. Mozdulatlanul áll, és

magában suttog. Semmi baj. Minden rendben van. Nincs semmi baj. Odalent a régi telefonok ártatlan csengőhangján megszólal az anyja iPhone-ja. A harmadik csörgés után az anyja felveszi, újra csend lesz. Csak a szirénák fáradhatatlan vijjogását hallani, a dudák búgását meg a helikopterpropellerek távoli zümmögését. Az apja a konyhából a nevét kiáltja. Silas elindul lefelé.

June

Elmegy. Beszáll a Subaruba, végighajt ezeken a kanyargós, hepehupás, vidéki utakon, míg el nem éri az autópályát, és aztán irány nyugat. Addig fog menni, amíg útlevél nélkül mehet, az útlevele ugyanis elégett. Elégett a jogosítványa is, minden mással együtt, ami bent volt a házban, de remélhetőleg nem is lesz rá szüksége, hacsak meg nem állítják gyorshajtásért. Nem tervezte, hogy épp ezen a reggelen fog útra kelni, de most, hogy felkelt, letusolt, és lassan magára húzta a farmert meg a kék-fehér csíkos, csónaknyakú pamutpólót, amit már hetek óta visel, egyszer csak érzi, hogy eljött az idő. Elmosogatja és eltörölgeti a csorba kávésbögrét, a kerámiatálat és az ezüstkanalat, amit azóta használ, hogy kibérelte ezt a házat; érzi a súlyukat, miközben visszateszi őket a helyükre. Nincs mit elcsomagolnia, megszerveznie vagy előkészítenie. Csak ez az egy ruhája maradt, amit most visel, meg az a vászonkabát, ami rajta volt, amikor tizennyolc nappal ezelőtt, éjjel ki rohant a házból. Miközben lassan beledugja a karját a gyűrött kabátujjba, megpróbál visszaemlékezni, hogyan került rá egyáltalán az a kabát. Már a konyhában is rajta volt? Vagy akkor emelte le az ajtó melletti zsúfolt fogasról, amikor csendben, nehogy felverje az emeleten alvókat, kiszaladt? Nem emlékszik rá; miután azonban újból sorjázni kezdenek benne annak az estének és a rá következő reggelnek az emlékei; miután minden apró részletnél újból leragad, hogy alaposan megvizsgálja, inkább kényszeríti magát, hogy abbahagyja.

A bankkártyája meg a kocsikulcsa szerencsére megmaradt – a kabátja zsebében voltak –, de ettől még nem tartja magát szerencsésnek. Ki tartaná annak? Másrészt viszont, régi élete e megmaradt tartozékainak köszönheti, hogy elmehet, és most más vágya sincs. Nem a nyughatatlanság hajtja, nem is az a vágy, hogy valahol másutt legyen, hanem az a homályos felismerés, hogy itt már letelt az ideje. Hát jó, sóhajt fel, mintha egy hosszú, kilátástalan vita végére tenne pontot. Kinéz a konyha ablakán, nézi a narancssárga és vörös sásliliomokat a kertben – annak a háznak a kertjében, amely nem az övé. Ahogy a mosogató peremére támaszkodik, hosszú, éles csipogást hall az alagsorból: ezek szerint lejárt a ruhaszárító programja, amit jó egy órával ezelőtt rakott tele mosott ágyneművel. A porcelán hűvösen simul a tenyerébe. A hiány zajos csendje ül a házon. Az olvadt fájdalom visszatér, megtelepszik a mellkasában, komótosan mélyebbre eszi magát. A sásliliomok hajladoznak a reggeli szélben. Azóta sem sírt. Sem aznap, sem a temetéseken, sem pedig később. Mondani is keveset mondott, és akkor is csak pár szót, ha éppen muszáj volt; és úgy érzi, nem is igen képes többre, mint bólogatni, a fejét rázni vagy legyinteni, ahogy a tolakodó szúnyogokat hessenti el az ember, ha bárki is a közelébe merészkedik, hogy aggodalmas vagy kíváncsi kérdésekkel zaklassa. A rendőr és a tűzoltóparancsnok kérdéseiben benne voltak a válaszok – régi tűzhely, egész éjjel szivárgó gáz, amely mint valami folyadék, lassan megtöltötte az egész földszintet, azután egy szikra, talán egy villanykapcsolóból vagy öngyújtóból, bár öngyújtót nem találtak a helyszínen, és végül a robbanás, a mindent felemésztő tűz. Arról senki sem faggatta, miért ő volt az egyetlen, aki hajnali háromnegyed hatkor nem tartózkodott a házban. Azt viszont megkérdezte a rendőr, hogy a barátja, Luke, akarhatott-e ártani neki vagy a családjának; mire ő szó nélkül felállt, és otthagyta a templomban berendezett hevenyészett krízisközpontot. Ebben a templomban tartották volna, aznap, Lolly lánya esküvőjét; ott áll az utcájukban, pár perc sétára

tőlük, a szemközti oldalon. Kora délután kezdtek el szállingózni a vendégek, de esküvőt sehol sem találtak, csak egy rendőrautókkal, mentőkkel, tűzoltókocsikkal és tévés stábkocsikkal teli parkolót. Emlékszik, hogy amikor kilépett a templomból, és a parkolón keresztül elindult a barátnője, Liz felé, aki ott várta a kocsijában, mindenki elhallgatott, és kitért az útjából. Hallotta, hogy valaki félénken, bizonytalanul a nevén szólítja, de meg sem állt, csak ment tovább. Mától fogva érinthetetlen, hasított belé a felismerés, amikor átért a parkoló túloldalára. Nem azért, mert megvetik vagy félnek tőle, hanem azért, mert a veszteség, ami érte, túlontúl felfoghatatlan és botrányos. Az, hogy egyik pillanatról a másikra mindenkit elveszített, olyan jóvátehetetlen tragédia, hogy még a sorscsapások terén legedzettebbek is elnémulnak előtte. Miközben beszállt a kocsiba, érezte, hogy minden tekintet rászegeződik. A szeme sarkából észlelte, hogy egy nő közeledik feléjük integetve a parkolón át. A kocsiból már azt is látta, hogy Lydia az, Luke édesanyja – nagy mellű asszony színes blúzban, a feje búbján laza, barna konty. Aznap már második alkalommal tűnt fel, és bár a legszívesebben odaszaladt volna hozzá, tudta, hogy képtelen lenne a szemébe nézni. Menjünk, mondta kurtán Liznek, akin ugyanaz a dermedt és néma igézet ült, mint a többieken. A rendőrség nem faggatta többé arról az éjszakáról és a rá következő reggelről. És miután sohasem kaptak választ, végül a barátai is felhagytak vele, hogy időről időre óvatosan megkérdezzék, hogy van, és hogy nincs-e szüksége valamire. Egy-egy halvány mosoly, üres vagy távolba révedő tekintet lassan még az igazán kitartóak kedvét is elvette a faggatózástól. A legerőszakosabb egy tévés nő volt, az egyik reggeli hírműsor riportere. Mondja el nekünk, hogyan lehet ezt túlélni? – kérdezte a ravatalozó előtt a már a hetvenes évek óta a képernyőt koptató, mégis még mindig teljesen ránctalan arcú asszony. Ezt nem lehetett túlélni, felelte June, majd halkan

hozzátette, Hagyjon békén, és a nő szót is fogadott. Végül mindenki hazament, aki eredetileg Lolly esküvőjére érkezett a városba, vége szakadt a kérdezősködésnek, June pedig ötvenkét évesen, életében először, egyedül maradt. Sem a temetést megelőző héten, sem pedig azóta nem engedte meg magának, hogy sírjon, összeomoljon, vagy alávesse magát bármely olyan folyamatnak, amely közelebb vihetné ehhez az új, kiürült világhoz, vagy pedig ahhoz – amint arra a több száz koszorú egyikéhez mellékelt kártyácska jó szándékú, ámbár névtelen fogalmazója felszólította –, hogy új életet kezdjen. Begombolja a kabátját, és egymás után bezárja az ablakokat abban a kis nyaralóban, amelyet egy régi ügyfelétől, egy festőnőtől bérelt ki. Nyugodtan maradhatsz, amíg csak akarsz, biztosította Maxine, amikor telefonon beszéltek. Minneapolisból hívta fel, ott volt a történtek idején is. Rejtély, hogy miképpen jutott el hozzá a hír, és hogy honnan tudta ilyen pontosan, mire van szüksége June-nak. De hát ezek szerint vannak emberek, akik a legszörnyűbb pillanatokban egyszer csak csodálatos módon előteremnek a semmiből, és pontosan tudják, mi a dolguk, hol segíthetnek. Maxine nyaralója Wells túlsó felén állt, ugyanabban a connecticuti, Litchfield megyei városkában, ahová June tizenkilenc éven át nyaralni járt, majd ahová három évvel azelőtt beköltözött. A poros kis ház környéke épp elég távoli és ismeretlen volt ahhoz, hogy elviselhetővé tegye az elmúlt heteket. Mert June újra meg újra szégyenkezéssel döbben rá, hogy bármit el lehet viselni. Hogy kerülök ide? Miért? Ezeket kérdezgeti magától azóta is, míg más kérdéseket gondosan kerül. Biztonságosabb csak olyasmit kérdezni, amire úgysem tudja a választ. A kórházba sem akart befeküdni, és nem engedett a környezetében megmaradt néhány ember unszolásának sem, akik nyugtatókat, hangulatjavítókat akartak felíratni neki. Nincs min javítani, gondolja. Nincs miért megjavulni. Amióta beköltözött ebbe a nyaralóba, mindennap kora délutánig alszik,

és azután sem megy sehova, legfeljebb az ágytól a székig, a széktől az asztalig, az asztaltól a kanapéig, majd végül a kanapétól újra vissza az ágyig. Kitölti a rendelkezésére álló teret, békésen kivárja, amíg eltelnek vele a percek, aztán az újabb percek, és a még újabbak. A konyhában eloltja a villanyt, bezárja maga után az ajtót, a kulcsot pedig otthagyja a lépcsőfeljáró szélén egyensúlyozó muskátlis cserép alatt. Miközben a kocsijához ballag, eszébe jut, hogy valószínűleg ez az utolsó útja régi élete maradványai között. Fülel, hogy hall-e valahol madárhangot, majd elgondolkodik, mit is akar a madaraktól voltaképpen hallani. Búcsúszavakat? Vagy átkozódást? A madarak mindent látnak, gondolja, és most hallgatnak. Az akácfák lombja alatt, amely hatalmas ernyőként borul a kertre, csupán a haldokló kabócák alélt ciripelése hallatszik – tizenhét év szunyókálás után alig néhány hete bújtak elő föld alatti odúikból, hogy párosodjanak, elektromos zümmögéssel töltsék meg a levegőt, majd elpusztuljanak. Hirtelen felbukkanásuk olyan volt, akár egy gyönyörű ajándék a Lolly esküvőjét megelőző héten, amikor a komótos, kora nyári beszélgetések szinte csak az esküvőről szóltak. Utolsó sóhajaik most éppoly ideillőnek tűnnek, mint korábban a felbukkanásuk. Megszaporázza a lépteit, majd amikor az autóhoz ér, felrántja és becsapja maga mögött az ajtaját. Idegesen babrál a kulcsokkal; hirtelen nem jut eszébe, melyik a slusszkulcs. Négy kulcsot lát a karikán, négy árulót: az egyik az ő fekete Subarujáé, a másik a házáé, a harmadik Luke furgonjáé, a negyedik pedig egy korábbi lakásáé, amit New Yorkban bérelt. A Subaru kulcsán kívül az összeset lefeszegeti a karikáról, és a vezetőülés melletti pohártartóba dobja. Elfordítja a slusszkulcsot, és ahogy felberreg a motor, újból ráeszmél, hogy ébren van, nem pedig valami különös rémálmot lát. Ez az élet, mondja magának komor csodálkozással, miközben zsibbadt ujjakkal tapogatja a kormányt. Kitolat a kertből, rükvercből előremenetbe kapcsol,

végigaraszol a keskeny földúton, majd felhajt a Négyes sztrádára. Cornwallben megáll egy benzinkútnál, teletankol, aztán hajt tovább, rá a Hetes sztráda meredek, füves padokkal szegélyezett, kanyargós, dél felé tartó oldalára. Egy üres szakaszon előhalássza a kulcsokat a pohártartóból, lehúzza az anyósülés felőli ablakot, és egy gyors mozdulattal kihajítja őket. Felhúzza az ablakot, rátapos a gázpedálra, elrobog két pettyes őzgida mellett, akik elkóboroltak az anyjuk mellől. A Connecticutot Manhattannel összekötő útszakaszon őzek tucatjai legelésznek, ügyet sem vetve a tőlük alig pár méterre elrobogó autókra. Hányszor fordulhatott már elő, hogy egyik vagy másik a kocsik közé ugrott, tűnődik, és eszébe jutnak azok az életveszélyes helyzetek, amelyek vele estek meg, és azok is, amelyek mindazokkal, akik ezen az úton járnak, és minden alkalommal megkönnyebbült sóhajjal száguldanak tovább, abban a tudatban, hogy lám, most is megúszták. Aztán azokra a lelkekre gondol, akiknek nem volt szerencséjük; arra, micsoda szörnyű balesetek okozói ezek az oktalan, szépséges állatok. Gyorsít, átlépi a megengedett sebességhatárt...ötvenkettő, ötvennyolc, hatvanhat mérföld per óra... ahogy rázkódik alatta a kocsi, azon tűnődik, vajon hányan halhattak meg itt; vajon hány elfeketedett, felismerhetetlenné torzult holttestet kellett kikanalazni a szétroncsolódott fém fogságából. Izzad a tenyere, a farmerébe törli. Szűknek érzi a vékony kabátot, de semmi kedve lassítani, csak hogy levegye. Újabb őzek mellett hajt el – egy suta, egy fiatal bak meg a pipaszárlábú gidájuk mellett –, és már látja is maga előtt a szanaszét szóródott üvegszilánkokat, a füstölgő kerekeket, a holttestek között botorkáló túlélőket. Gyors, kis kortyokban nyeli a levegőt, a teste szinte forr a ruha alatt. Kenttől délre kinyílik a táj, sűrűn beültetett kukoricatáblák legyezői szegélyezik mindkétfelől az utat. June majdnem hetvennel száguld, zörögnek a tokjukban az ablakok. Kínzó elevenséggel látja maga előtt a sárga helyszínelő szalagok tengerét, a rendőr- és tűzoltóautók villogó fényeit, a jelzőrakéták

szikráit és füstjét, az egymás mögött sorakozó mentőkocsikat, s a mellettük tehetetlenül ácsorgó mentősöket. Látja maga előtt a kábán, céltalanul botladozó túlélőket. Körbetapogatja őket, és csak úgy záporoznak belőle a kérdések. Ki vezetett? Ki nézett el az útról épp a legrosszabb pillanatban? Ki birizgálta a rádió gombját ahelyett, hogy figyelt volna? Ki hajolt át a kistáskához mentolos cukorért vagy öngyújtóért, hogy aztán mindenkit elveszítsen, aki fontos volt neki? Vajon hányan lehetnek közöttük, kérdezi, akik egyetlen karcolás nélkül megúszták? És ezek közül a szerencsés túlélők közül kik azok, akik az ütközés előtti pillanatban éppen veszekedtek? Hát akik olyasvalakivel veszekedtek, akit szerettek? Akik addig feszítették a húrt, míg végül kicsúsztak a szájukon azok a visszavonhatatlan szavak, melyek csakis azért hangozhattak el, mert a másik a bizalmába fogadta őket, és engedte, hogy kiismerjék a gyenge pontjait? Azok a szavak, amik késként hatoltak a másikba, és olyan sebet ejtettek rajta, amelyet csakis az idő gyógyíthatna meg, ha maradt volna még idő? Emberek, motyogja maga elé, félig dühösen, félig vigasztalóan. Látja őket maga előtt, ahogy ott gubbasztanak az út szélén, görnyedt háttal és magányosan. Úszik a verejtékben, reszket a keze a kormányon. Az egyik szembejövő autó rávillog, és ettől észbe kap: ha most elkapnák gyorshajtásért, búcsút mondhatna a száguldozásnak. Az igazolványa, a társadalombiztosítási kártyája és a születési anyakönyvi kivonata nélkül esélye sem lenne rá, hogy új jogosítványt kapjon. Ötvenöt mérföld per órára lassít, elenged maga mellett egy zöld dzsipet. Vajon a dzsip sofőrje észrevette, hogy a szembejövő kocsi rájuk villogott? A sebességéből ítélve aligha. Sohasem arra figyelünk, amire kellene, gondolja, miközben a dzsip eltűnik a kanyarban, amíg nem késő. Lehúzza maga mellett az ablakot, a beáramló hűvös levegő karcosan cirógatja nedves bőrét, belekap kurta lófarokba fogott, vállig érő, őszes szőke hajába, amit hetek óta nem mosott meg.

Jobbra, a kanyargós út mentén a Housatonic folyó kígyója tekereg, lusta árama visszaveri a déli nap sugarait. Most kicsivel nyugodtabbnak érzi magát, de inkább a levegő turbulenciájának, mintsem hűvösségének köszönhetően. Lehúzza az anyósülés felőli ablakot, majd, elégedetten üdvözölve a növekvő káoszt, lehúzza a hátsó kettőt is. A szél keresztülrobban a kocsi belső terén. June-nak eszébe jut Lolly régi, mágneses rajztáblája, és hogy a gyerek mennyire kiborult, amikor az egyik barátnője egyszer megrázta a táblát, és a belsejében lévő titokzatos homokszemek kiradírozták nagy gonddal előállított rajzát. Emlékszik éles, vad, sértődött visítására, és hogy nem hagyta magát megvigasztalni, de megérinteni sem. Utána legalább egy évnek kellett eltelnie, mire újra meghívta azt a kislányt. Haragtartó volt már akkor is. June lehunyja a szemét, és a képzeletében száguldó, mágneses rajztáblává változik a szél tépázta autó, a karcos szél pedig homokká, amely tisztára törli őt. Még hallja is a felrázott homokszemek zörgését a műanyag és fém alkatrészeken, és egy pillanatig működik a trükk. Az elméje kiürül. Eltűnnek az útszéli balesetek és önsajnálatban fuldokló áldozataik. Még a könnytől maszatos, dühödt Lolly is eltűnik. Hátrébb dől a vezetőülésen, és lelassít a megengedett sebesség alá. Elhajt egy zöldségesbódé mellett; egy patika mellett, amely mostanában nyílt meg a korábbi videotéka helyén; omló falak hosszú mérföldjei mellett; és egy poros, fehér épület mellett, amelynek kertjében időtlen idők óta rózsaszín tábla hirdeti halványkék betűkkel, hogy KRISTÁLYOK, följebb pedig feketével, hogy ÁSVÁNYSZAKÜZLET. Ezeket az épületeket látja hosszú évek óta mindig, valahányszor végighalad ezen az úton – ezek a távolságjelző cölöpök a két élete között, amit sokáig egynek tekintett. Ismét megpróbálja segítségül hívni a mágneses rajztábla képét – most azért, hogy megszabaduljon a vidám, péntek délutáni elutazások és a kelletlen, vasárnap esti hazautazások emlékétől: Lolly ült a hátsó ülésen, Adam a

kormánynál, szokás szerint túl gyorsan vezetett, June pedig ideoda hajlongott közöttük, és tanárokról és edzőkről, este megnézni való filmekről és megfőzni való vacsorákról beszélgettek. Ezeken az utazásokon szinte repült az idő, életük legkevésbé bonyolult részét alkották. Az emléküktől most elakad a lélegzete, fájdalmas sóvárgás lepi meg élete egy olyan időszaka iránt, amelyre egyébként nem szívesen emlékszik vissza. Mert bár ilyen egyszerű lett volna: hárman, együtt a kocsiban, úton hazafelé. A folyó eltűnik, June pedig húsz mérföld per órára lassít, közeledvén ahhoz a fél mérföld hosszú szakaszhoz, amelyről mindenki, aki rendszeresen jár ezen az úton, tudja, hogy rendőrcsapda. Ahogy Kentből New Milfordba ér, elhajt a mellett a McDonald’s mellett, amelyre hosszú idő óta a vidék és a város nem hivatalos határaként tekint. A parkolójában egy sötétzöld furgonból gyerekek kászálódnak elő, mint a bohócok a cirkuszi kocsiból, és izgatottan megállnak a szemközt parkoló drága motorbiciklik sora előtt. Fiatal férfi kocog el a hátuk mögött, mellette zömök, barna labrador üget tökéletes összhangban a gazdájával. Elkocognak egy bezárt benzinkút mellett – az ablakait bedeszkázták, az épületet kiürítették, a kutakat elvitték. June emlékszik, hogy kétszer vagy talán háromszor is tankolt itt, még azokban az időkben, amikor rendszeresen használta ezt az útszakaszt, de hogy azóta bezárt, arról nem tudott. A kút járdájának repedésein kidugta a fejét a gyom, és a labrador meg is áll, hogy körülszaglásszon egy pitypangokkal pettyezett fűcsomót, majd felemeli a lábát, és levizeli. A gazdája néhány méterrel távolabb türelmesen kocog egy helyben. June pirosat kap, és megáll egy másik, az övénél újabb, sötétzöld Subaru kombi mögött, amelyben, ha jól látja, kamaszok utaznak. Hogy ne kelljen őket néznie, inkább a kék connecticuti rendszámtáblára függeszti a tekintetét, meg a nantucketi komp viharvert matricáira, a kocsi hátsó ablakán. Egy közeli tűzoltóállomáson megszólal a déli tizenkettőt jelző sziréna. Kürtszóhoz hasonló mély, lágy búgással kezdi, de aztán

fokozatosan éles vijjogásra vált, amely olyan hangos és átható, hogy June kénytelen befogni a fülét a kabátja ujjával. Aztán nekilát feltekerni az ablakokat, éppen akkor, amikor végre zöldre vált a lámpa. A mögötte várakozó busz vezetője finoman rádudál, June pedig felemeli a lábát a fékről, és elindul. A sziréna elhallgat. A kocsiban újra csendes a levegő. June ugyanazok mellett az éttermek és ruhaboltok és élelmiszerboltok mellett halad el, amelyek mellett évtizedeken át rendszeresen elhaladt, és mégsem tért be egyikbe sem soha. NYITVA táblácskák lógnak az ablakaikban, egy Cadillac-kereskedés fölött kis, színes zászlók füzérei csapkodnak a szélben. June a visszapillantó tükörből nézi, ahogy minden egyre zsugorodik.

Edith

Margarétacsokrokat kértek egyszerű befőttesüvegekben. Helyi margarétából, ötvenvalahány befőttesüvegben, amit már az eljegyzésük óta gyűjtögettek. Én a magam részéről gyerekesnek találtam az ötletet, pláne így, hogy June Reid igazán nem spórolt az esküvői előkészületekkel. De ki vagyok én, hogy véleményem legyen? Margarétákat rakosgatni befőttesüvegekbe nem éppen a virágkötészet csúcsa, sokkal inkább kulimunka, meg kell mondanom. De a munka az munka, és a virágboltos errefelé nem dúskál a megrendelésben, úgyhogy csinálja, ami adódik. Az üvegek June házában várakoztak, dobozokba rakva, a konyha falához épített régi melléképületben. Azt volt a terv, hogy reggel én viszem át a margarétákat, és elrendezem a csokrokat az addigra már megterített asztalokon, a hátsó kertben felállított sátorban. Én magam szedtem őket az előző nap, a nővérem háza mögötti rétről, mert ott aztán bőven találni belőlük. Sosem voltam igazán oda a margarétáért – szerintem csak csiricsáré gyom, nem pedig igazi virág. Nem az a baj, hogy olcsó, hanem hogy egyszerűen nem való esküvőre. A rózsa vagy a liliom vagy a krizantém, az igen, vagy akár a tulipán vagy az orgona, ha már mindenképp valami egyszerűt akar az ember – na de a margaréta, az nem. Emlékszem, amikor a gyerekek először bejöttek hozzám a boltba. Fogták egymás kezét, csupa harmat volt mindenük. A lány szakasztott úgy festett, mint az anyja, csak formásabb kiadásban. June-nak, legalábbis emlékeim szerint, fiúsabb az

alakja. A fiú is rendesnek tűnt, és még jóképű is volt, mármint amennyire, gondolom, egy magafajta jól nevelt, egyetemista fiatalember lehet. Nagyon fiatalok voltak. Ez volt a legszembeszökőbb velük kapcsolatban. Meglepett, hogy még manapság is vannak, akik ilyen fiatalon házasodnak. Pláne ilyen jómódú családból való gyerekek. Mert ha egy helybéli lány, akinek semmi terve nincs az életben, felcsináltatja magát, az egy dolog; na de egy olyan lányról, aki a Vassaron végzett, és állása van egy New York-i magazinnál, meg egy olyan fiúról, aki épp jogot hallgat a Columbia Egyetemen, nem feltételezné az ember, hogy hanyatthomlok rohannak az oltárhoz. Mégis aranyosak voltak együtt, beburkolta őket a szerelem és a boldogság, és ezt az én besavanyodott vénkisasszonyszememmel nemcsak hogy kissé fájdalmas volt látni, de némiképp meglepő is. Az ember nem mindennap lát ilyen őszinte ragaszkodást. A helybéli párok, még a fiatal párok is, hamar beleszürkülnek a túl sok munkába vagy tanulásba, a családi kötelezettségeikbe, az adósságaikba. Az idősebbek pedig, akiknek folyton a késedelmes jelzálogtörlesztéseik, az újratöltendő gázpalackjaik, meg a lógós, lopott kocsival karambolozós, kocsmában balhézós gyerekeik miatt kell, hogy fájjon a fejük, túlságosan kimerültek, és, szó, ami szó, túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy hétvégenként eljátsszák a vidám falusiakat az elkényeztetett New Yorkiaknak; ezekre az idegenekre pazarolják minden udvariasságukat és türelmüket, míg aztán a férjüknek vagy a feleségüknek semmi sem marad. A New York-i víkendezőknek nemcsak a legjobb házaink, panorámáink, ételeink és, igen, virágaink kellenek, de a lelkünk is. Minden áldott hétvégén idejönnek, és már a vonatról vagy a kocsiból sms-eznek vagy telefonálnak a kívánságaikkal: kocsifelhajtót gereblyézni, fát aprítani, füvet nyírni, emésztőt kipucolni, gyerekekre vigyázni, zöldségeket beszerezni, házat takarítani, párnákat felrázni. Van, aki még a karácsonyfáját is velünk állíttatja fel, és velünk szedeti le. Sosem piszkítanák be a

kezüket olyasmivel, amivel mi kénytelenek vagyunk, és fogalmuk sincs, minek mi a súlya. Ki nem állhatjuk őket, de hát belőlük élünk. Kényszerű alku ez, és úgy-ahogy működik is. De időnként porszem kerül a gépezetbe. Egyszer például a Bagoly fogadó pincérnője, Cindy Showalter arcul köpött egy öregasszonyt, aki valami sértőt mondott neki, mert nem értette, milyen sajtot kér. Ki a fene hallott az Explorer sajtról?!,kérdezte tőlem Cindy később a templomban. Én is csak csóváltam a fejem, de később felmentem az internetre, és találtam egy Explorateur nevű sajtot, amit egészen biztos, hogy sehol nem tartanak ezen a környéken. Egyszer meg tűz ütött ki a Holly Farmon, az istállóban, és bennégett három ló. Nincs rá semmi bizonyíték, de az egész falu tudja, hogy a korábbi gondnok, Mac Ellis volt a gyújtogató, akit Noreen Schiff azért bocsátott el, mert trükközött a számlákkal. A jelek szerint már évek óta csinálta, amikor Noreen New York-i könyvelője végül felfigyelt a turpisságra. Mac Ellist nem csukták le, de híre ment az ügynek, és ezért több munkaadója is felmondott neki. A sok mosoly, és isten hozta, és hogyne, örömmel mélyén sok az elfojtott harag. Úgyhogy ha valaki túlmegy egy bizonyos határon, könnyen megütheti a bokáját. Sokan, főképp a fiatal lányok, úgy érezték, hogy June Reid túlment egy bizonyos határon, amikor összeszűrte a levet Luke Morey-val. Luke mindig is izgatta a lányok fantáziáját. Jóképű fiú volt, de még mennyire! De hát nem is csoda: Lydia apja is ördögien jóképű volt a maga idejében, és Lydia is az a fajta nő, akit valamiért vonzónak találnak a férfiak. Luke legfőbb vonzereje mégis épp abban állt, hogy nem hasonlított senkire ezen a környéken. Olyan volt, mint a vadon növő orchidea. Nem lehetett tudni, kicsoda az apja, csak annyit, hogy biztosan fekete. Kínos, hogy ezt kell mondjam, mert sokat elárul a mi kis városunkról, de kizárt dolog, hogy idevalósi lett volna az apa. Mert bár ott volt az a Bostonból áttelepült, nyugdíjas tudós házaspár – ma már egyikük sem él, akik Cornwallből járkáltak

ide, de hát közülük csak a nő volt fekete, a férfi meg fehér; és ott van még Seth, az iskolaigazgató fogadott fia, aki szintén fekete, de még csak hat- vagy hétéves volt, amikor Luke megszületett. Ilyen képet nyújtott akkoriban a mi kis városunk, és az az igazság, hogy ez senkit sem zavart, kivéve, ha hirtelen nagyon szemet szúrt, például amikor Lydia Morey-nak megszületett a kisfia. És bár legalább harminc év eltelt azóta, hogy az a fiú a világra jött, mégsem igen változott semmi, legalábbis nem ezen a téren. Több lett persze a víkendező, és kevesebb a helybéli család, akik egymás után eladták a farmjaikat meg a földjeiket meg a házaikat olyan embereknek, akik legfeljebb ha néhány hetet töltenek itt évente. A szombat-vasárnapokat, plusz nyaranta pár hetet. A legtöbb ház az év nagy részében üresen áll. Villognak bennük a biztonsági kütyük, tiszták és takarosak, rogyásig vannak szebbnél szebb bútorokkal, de nem lakik bennük senki. Pár hónapja egyszer végighajtottam a South Main Streeten – a nővéremtől tartottam hazafelé valamelyik hétköznap, vacsora után, este kilenc óra tájban, és teljesen kihalt volt minden. Világított a hold, úgyhogy láttam a kéményfejeket meg a tetőablakokat, de se füst, se fény, se semmi nem látszott végig az egész utcán, egészen a rétig. Akkor ébredtem rá, hogy mi már nem egy városban élünk, legalábbis nem egy igazi városban. Hanem egy drága múzeumban, ami csak hétvégenként tart nyitva, és mi vagyunk a gondnokok. Wells régi, nagy házainak többsége korábban helyi családok tulajdonában volt, és ők is laktak bennük. Én már csak tudom, hiszen az egyik ilyenben nőttem fel. Úgy bizony, a lelkészházban, a St. David-templom mellett, ahol apám több mint harminc éven át lelkészként szolgált, csak éppen akkoriban még hatszobás ház járt ezért a hivatalért, négy kandallóval meg egy pajtával. A mostani lelkész – aki valami Jesse nevű nő, hihetetlen – három templom között ingázik, és egy litchfieldi bérlakásban él. A St. David pedig bérbe adta a lelkészházat egy fiatal, New York-i családnak, akik, bizony ám, csak hétvégenként látogatnak ide.

Természetesen soha be sem teszik a lábukat a templomba, én legalábbis még nem láttam. Ami nem is olyan meglepő, hiszen ma már legfeljebb ha tizenöten járunk oda vasárnap délelőttönként. Akárcsak a rét környékén álló házak, a templom is üresen kong, leszámítva azt a pár órát hétvégente. Édesapám régen nyugdíjba vonult, és nem sokkal később meg is halt, de én azóta is járok, minden vasárnap. Megtartottam apám régi kulcsát, azzal megyek be korán reggel, hogy az oltáron lévő virágokat frissebbekre cseréljem, olyanokra, amiket már nem tudnék eladni a boltban. Ne lásson senki a padokból hervadt szirmokat. A St. David régi látogatóinak némelyike talán megbotránkozna, ha tudná, hogy rég elvesztettem a hitemet; még akkor, amikor anyámat megtámadta az Alzheimer-kór, a világ leglassúbb lefolyású, legkíméletlenebb betegsége. Középiskolás koromban kezdtük elveszíteni, és a negyvenedik születésnapom után egy héttel veszítettük el végleg. Anyámra akkor már jó ideje rá sem lehetett ismerni. Zsémbes, elviselhetetlen némberré vedlett át, aki egy lépést sem tud megtenni nélkülem. A nővérem egyetemre ment, én pedig otthon maradtam, hogy elvégezzem azokat a feladatokat, amikre apám büszkeségében vagy zsugoriságában nem volt hajlandó alkalmazottat fölvenni. Nem mintha hiányzott volna, de, biz’ isten, nem is könnyű udvarlót, vagy pláne férjet szerezni úgy, hogy az ember fizetetlen huszonnégy órás nővérként robotol a saját szülei házában. Nem fecsérlem arra az időt, hogy azt kívánjam, bárcsak másképp alakult volna az életem, és azzal sem áltatom magam, hogy másképp alakult volna, ha buzgóbban imádkozom. Megállok a saját lábamon, nem kell nekem se férj, se isten. Azok közül, akikkel együtt nőttem fel, a legtöbben már elköltöztek Torringtonba, vagy még messzebb, Millertonba vagy Ameniába, de mostanában már arrafelé is egyre drágább az élet. De néhányan azért itt maradtak, megvetették a lábukat a város

valamely csücskében, akárcsak jómagam. Lydia Morey is itt maradt, noha el sem tudom képzelni, hogy miért. Ő maradt egyedül a családjából, és „család”-on semmiképp sem Morey-t értem. Nem fér a fejembe, hogyan tarthatta meg Lydia annak az embernek a nevét. Ő egy Hannafin lány, és ezzel tisztában is van. A jóisten sem tud eligazodni rajta, szóval, végül is, az, hogy megtartotta a Morey nevet, semmivel sem meglepőbb, mint az, hogy még azok után is itt maradt, hogy megszülte azt a fekete fiúcskát. Mert alighogy Luke világra jött, mindenki számára világos volt, hogy nem lehet a vörös hajú, szeplős Earl Morey gyermeke. Morey még aznap este össze is csomagolta Lydia holmiját, és megmondta neki, hogy haza ne jöjjön. Lydia pedig a szülőágyból egyenesen az anyja kanapéjára költözött. Az anyja akkoriban még élt és virult, és be is fogadta őket, de nem rejtette véka alá az undorát. Pénztárosként dolgozott a bankban, és gyakran lehetett hallani, hogy a kuncsaftjai előtt, már aki hajlandó volt végighallgatni, vég nélkül szidalmazza az eszelős lányát, aki szerinte mindenféle vuduszekták meg fekete férfiak meg isten tudja, micsodák befolyása alá került. Az egész falu Earl pártjára állt, aki egy régi és népes helybéli családból származott, Lydia Morey pedig egy időre kitaszított lett, amennyire csak kitaszított lehet valaki egy olyan ezerötszáz lelkes kisvárosban, ahol az emberek fele ott sem él. Egy idő után nagyjából mindenki napirendre tért a történtek fölött. Luke-ot szerették, különösen középiskolás korában, amikor sorra nyerte az állami úszóbajnokságokat, és mintha még folytak is volna a találgatások, hogy indítják-e az olimpián; Lydia viszont magányos maradt, leszámítva néhány balul elsült, sovány kis kalandot. De hát valljuk be, nem túl fényes errefelé a férfifelhozatal, ez a szegény nő pedig lehetett akármilyen csinos, többre tőle sem futotta. Ebben a satnya mezőnyben egy olyan fiú, mint Luke Morey, igazi főnyereménynek számított, és miután visszafogadták a bizalmukba, versengtek érte a lányok. A bőre színét az apjától örökölte ugyan, bárki volt is az, de távol ülő

zöld szemét és széles járomcsontját az anyjától. Mindehhez hozzájött még hat láb magas termete és egész szépen jövedelmező kertészeti vállalkozása, ami épp elég is volt ahhoz, hogy jó páran odafigyeljenek rá. Mindig is odafigyeltek rá, hát még amikor a középiskola után alig pár hónappal lecsukták, meg amikor, később, összebútorozott June Reiddel, aki vagy húsz évvel idősebb volt nála, ráadásul New York-i. Már a születésétől fogva róla beszélt az egész város, azok után pedig, ami történt – hogy így ment el, és ennyi embert magával vitt –, ez már nem is lesz másként. Amikor aznap reggel megérkeztem June Reidhez a margarétákkal, és láttam azt a felfordulást – a rengeteg füstöt, a porig égett régi kőházat, az üres sátrat –, meg sem álltam, hanem csak mentem tovább. Gondolkodás nélkül, egyenesen a nővéremhez hajtottam, és megittunk egy adag, frissen szedett mentából főzött mentateát. Őt már felhívta valaki – hogy kicsoda, azt nem tudom –, úgyhogy nekem is elmesélte, mi történt. Mindenki bennégett a házban – a fiatal pár, June volt férje, és az az átokverte Luke Morey is. Néma csendben ültünk jó sokáig, és csak néztük az édesanyánk régi, halványzöld porceláncsészéiből felszálló gőzt. Később kimentem a rétre, ami ott nyílik közvetlenül a nővérem háza mögött. Órákig kinn maradtam, nem tudtam, mit csináljak, hová menjek. Csak bóklásztam a térdig érő fűben, azok között a rémes margaréták között, oda-vissza, oda-vissza, az erdő szélétől az útig, öreg, ráncos kezemmel meg-megérintve ezeket a harsány, szerencsétlenséget hozó gyomokat. Végül visszamentem a házba. Éjszakára is ott maradtam. Aztán a következő éjszakára is. A margaréták nem mentek veszendőbe. Minden szál megtalálta a maga helyét. Befőttesüvegbe ugyan egyik sem került, de mind helyet kapott a száz vagy annál is több temetői koszorúban. Még ha a megrendelő nem kért is margarétát – mert hát igaz, ami igaz, kevesen kértek –, én akkor is beillesztettem valahogy. Senki sem vádolhat azzal, hogy

szentimentális volnék; de ha egyszer olyasvalami történik az ember környezetében, mint ami June Reidnél történt aznap reggel, rögtön rádöbben, hogy milyen apró és tehetetlen. Hogy bármit tegyen is, semmi értelme. Hogy semminek sincs semmi értelme. Ezért aztán, ha mégis talál valamit, amit megtehet, akkor azt megteszi. Megtettem én is.

Lydia

Mire felfigyel rájuk, már ott vannak. Sejtelme sincs, mióta ülhetnek ott az ablaknál, két asztalra az ő asztalától, amely fölött hideg kávéját kevergeti, mindenesetre elég régóta ahhoz, hogy már nyilván megrendelték a levesüket meg a salátájukat, és kihozták nekik a teát. Háttal ül nekik, úgyhogy nem látja őket, de illedelmes nevetgélésükből tudja, hogy teát isznak, nem pedig kávét; hogy levest és salátát rendeltek, nem pedig sült húst vagy hamburgert sült krumplival. Nem ismeri ezeket a nőket, ezeket az anyákat, lányokat, feleségeket, de a fajtájukat ismeri. Évtizedek óta az ő házukat takarítja, az ő gyerekeiket kísérgeti a vasútállomásra és ottalvós zsúrokba, az ő járdájuk repedéseiből tépkedi a gazt. Az ő sápítozásukat hallgatja a globális felmelegedésről, a tonhal higanytartalmáról meg a rovarirtó szerekről, amik elveszik a saláta ízét, amit ők agyonszurkálnak a villájukkal, de meg sem esznek. Közelről látja gyerekes, őszinte meglepetésüket, valahányszor újabb rakás pénz, újabb ajándék hullik az ölükbe. Váratlan év végi prémium a férjnek; születésnapi, karácsonyi vagy anyák napi szalagokkal teleaggatott új kombi a ház előtt. De a leginkább azt utálja hallgatni, ahogy a gyerekeikkel hencegnek: hogy milyen nagynevű elitiskolákba jutottak be, már a felvételi előtt; hogy milyen menő ügyvédi irodák keresték meg őket az állásajánlatukkal; hogy milyen előléptetéseket és kitüntetéseket kaptak; hogy milyen vonzó, jó családból származó jegyesük van; hogy milyen szép volt az esküvőjük.

Most is éppen egy esküvőről beszélgetnek. Illetve csak beszél az egyikük, a leghangosabb, aki minden mondatát azzal kezdi, hogy nahát. Nahát, el sem fogjátok hinni. Nahát, Carol, ezt hallgasd meg. Nahát, én aztán soha. Nahát, most képzeld el. NAHÁT, IDE FIGYELJETEK, utasítja minden egyes megszólalásával a hallgatóságát. Mintha a hangja, amely kéthárom decibellel erősebb az evőeszköz-csörömpölés és a csevegés zajánál, nem volna önmagában is épp elég biztosíték arra, hogy ráfigyeljenek. Van egy lánya, aki most készül férjhez menni Nantucketben. Hangja izgatott remegéséből Lydia arra következtet, hogy ez a legkedvesebb beszédtémája. Isteni esküvőszervezőnk van, olyan egy zsarnok, hogy megáll az ész, de zseniálisan ért a részletekhez. Még a nászutat is segített megszervezni, ajándék volt a vőlegény szüleitől. Egy hónap Ázsiában. Őszintén szólva én ezt némiképp túlzásnak tartom – mintha a szép és családias, de semmiképp sem fényűző esküvő végén egy gigantikus tévés vetélkedő fődíja várna a gyerekekre. De hát New Jersey-ből valók, magyarázza. Igazi olasz nagycsalád, teszi hozzá, majd, ha netán valakinek még így sem lenne egészen világos, hogy mire akar kilyukadni: Tőlük ennyire telik. És csak mondja és mondja. Nagyon hosszú út lesz. Egy merő összevont szemöldök, egy merő hencegés a hangja. India, Vietnam, Thaiföld – az országnevek úgy görögnek a nyelvéről, mint a drága ruhamárkák neve azokból a vaskos, női magazinokból, amiket ezek a nők a fürdőszoba padlójára dobnak, akárcsak az egyszer használt törülközőt. Amikor a nő áttér a vőlegény családjára – az ötvenes évek óta működő limuzinkölcsönzőjükre, az akcentusukra, a katolicizmusukra –, Lydia kibámul az ablakon, amely a város egyetlen moteljére, a Betsyre néz. Nagy, fából készült, fehér tábla hirdeti a motel nevét, amióta Lydia az eszét tudja, mállik róla a festék. Hatalmas timpanonszerűség koronázza, mintha valami nagy, gyarmati fogadóhoz tartozna, nem pedig ehhez a

mindössze huszonegy szobás, földszintes, fehér téglás motelhez, amely észrevétlenül lapul meg a fák között, a kocsifelhajtó végén. A Betsyben nincs semmi nagyszabású, leszámítva talán az ajtókon függő ovális táblácskákra festett zöldeskék, aranyszegélyű szobaszámokat. Az első tulajdonos édesanyja népművésznek képzelte magát, és ajándékba készítette őket a fiának, Tommynak, amikor az a hatvanas évek vége felé megnyitotta a motelt. Ezt maga Tommy mesélte el Lydiának egy este, a Csapban, pár évvel azután, hogy túladott a bolton. Hathét éven át Lydia takarította a motelt, de aztán jöttek az új tulajok, és lecserélték mexikóiakra, akik gyalogosan özönlenek az államba, Amenia vagy Millerton felől. Míg Tommynak dolgozott, nemigen szóltak egymáshoz, de most, hogy annyi év után mindketten a kocsmában kötöttek ki, a férfinak megeredt a nyelve. Utáltam azt a kéket, duzzogott. Addigra túl volt jó néhány körön, és úgy festett, mint egy hatvanöt éves kamasz, az ősz hajával meg a májfoltjaival, a rekedt hangjával, a világító kék szemével meg a világfájdalmával. Na meg a legombolt galléros, fehér ingével és vászonnadrágjával, amelyek Lydia emlékei szerint templomba járó öltözékének gerincét alkották már gyerekkorában is. Mindent telepingélt azzal a kékkel, és ragaszkodott hozzá, hogy kiaggassam a szobákban a hülye festményeit. Még az ágyak némelyikét is összepingálta. A motelt is róla neveztem el, mert abban bíztam, hogy ez majd jobban megnyitja a pénztárcáját, de tévedtem. A motel bevételeiből kellett volna megélnem, de sosem volt bevételem. A kutya sem jön Wellsbe csak úgy, kirándulni. Az egész város tudta, hogy Betsy Ball annak idején egy szeszbirodalom örököséhez ment feleségül, aki fiatalon meghalt, és mindent ráhagyott. Tommy az anyja mellett élte le majdnem az egész életét, ugyanabban a szobában, ami a gyerekszobája is volt, ugyanabban a házban, ahol most is élt. Lydia azon tűnődött, hogy vajon az anyja halála után kiköltözött-e abból a szobából, és áthurcolkodott-e a South Main Streeten álló nagy téglaház

valamely másik részébe. Leszámítva azt a négy évet, amit egy pennsylvaniai főiskolán, majd azt a néhányat, amit New Yorkban töltött, Tommy Ball alig-alig tette ki a lábát a városból. Láthatóan sohasem randevúzott senkivel, és sohasem nősült meg. Betsy Ball mindennap meglátogatta, és Tommy gyűlölte, gondolta Lydia. A fia gyűlölte, de legalább nem volt egyedül. Amikor a városi könyvtár, amelyre aztán szép summát hagyott örökül, fogadást rendezett a századik születésnapja tiszteletére, a fia akkor is elkísérte és hazakísérte. Özvegy volt, és süket, és nyilván pelenkát viselt, és a saját nevét sem tudta már, de akkor sem kellett aznap éjjel egyedül hazamennie. Lydia egyedül megy haza, és egyedül van otthon már vagy fél éve, amióta Luke meghalt. Ebéd után, ha teheti, elballag a kávézóba, hogy tartson egy kis szünetet a tévénézésben, amelyre lassacskán szinte már úgy tekint, mint valamiféle hivatásra. Bűntudata van, ha nélküle kezdődik el a reggeli beszélgetős műsor, mintha elmulasztotta volna egyetlen apró, napi kötelességét. Mostanában ritkábbak a régi, Phil Donahue Show-típusú műsorok, amelyek hétköznapi emberek nem hétköznapi gondjaival foglalkoznak. Újabban speciálisabb témák mennek: vannak orvosi műsorok, főzős műsorok, és kizárólag celebeket szerepeltető műsorok, akikre Lydia időnként már-már a rokonaiként tekint – az unokatestvéreiként, akik éppen ezt vagy azt csinálják a karácsonyi képeslapok beszámolói szerint, vagy fel-felbukkannak az érettségi banketteken, keresztelőkön, esküvőkön. Megnyugtatólag hat rá, hogy ugyanazokat az arcokat látja évről évre, ugyanazokon a kanapékon és székeken. Ők is öregszenek, Lydia is öregszik, a műsorvezető is öregszik. Egyegy pillanatra már-már úgy tűnik, mindannyian sorstársak. Nahát, és azt tudtátok, hogy még a partiszerviz céget sem fizették ki? Lydia eleinte azt hiszi, hogy a nagyhangú nő még mindig a saját lánya nantucketi esküvőjéről beszél, de nem, mert most múlt időt használ, szóval egy másik esküvőről van szó. Hamarosan az is világos lesz, melyikről.

Lydia a pincérnőt keresi a tekintetével, a terhes, szőke Amyt, aki, meg merne esküdni rá, korábban az élelmiszerboltban dolgozott. Mindennap látja, és mindennap szeretné megkérdezni tőle, hogy jól emlékszik-e, de miután megrendelte a kávéját, sohasem találja a megfelelő szavakat. Újabban pedig Amy már kérés nélkül is kihozza a kávét, úgyhogy nem is kell beszélgetniük. Az ebédre érkezett vendégek nagy része már elment. Lydia óvatosan a háta mögé pillant, de vigyáz, hogy ne forduljon teljesen hátra, nehogy észrevegye a nagyhangú vagy bármelyik másik nő az asztaltársaságából. Még mindig nem tudja, kik ezek a nők, de annak fényében, amiről beszélgetnek, semmiképpen sem szeretné, ha felismernék. Szeretne a lehető leggyorsabban, legdiszkrétebben távozni. Ismét a konyha felé pillant, hátha Amy már előjött, és jelezhet neki, hogy fizetne, de még mindig sehol senki. Itt ragadt, és semmit sem tehet, hogy ne kelljen végighallgatnia ezt a nőt, aki levegőt sem vesz a szavai között. Azt hiszem, a sátornak nem esett baja. Viszont a ház mögött álló nagy tölgy kigyulladt. Azóta sem vágták le róla az elszenesedett ágakat. Ott áll a kertben, feketén és rettentően, mint valami ijesztő halloween-dekoráció. Nahát, most képzeljétek! Az öcsém dolgozott Luke Morey-nak.... Most egy másik, egy fiatalabb nő beszél. A balesetet megelőző napon is ott dolgoztak a háznál a barátaival – füvet nyírtak, gallyakat szedegettek, virágágyásokat gyomláltak.... Silas azóta sem akar beszélni róla. Még csak tizenöt éves. A rendőrség is kihallgatta, mega tűzoltóparancsnok is, de nem tud semmit. Az elmúlt három nyáron Luke-nak dolgozott. Lydia eddig abban bízott, hogy a városbeliek már ráuntak erre a témára. Mindenesetre, ha rá nem is untak, ő sohasem került abba a helyzetbe, hogy a füle hallatára beszéljenek róla. Ha meglátták, hogy közeledik, témát váltottak, vagy elhallgattak. Lydia pedig idővel hozzászokott, hogy hirtelen félbeszakadó

beszélgetések és elforduló tekintetek veszik körül a patikában, a boltban, és itt, a kávézóban is. Csakhogy ezek a nők most nem vették észre. Amy biztosan lepihent – ebédidőben nagy volt a rohanás, és legalább az ötödik hónapban lehet. Lydia még kilenc hónapos terhesen is takarított, és Luke alig volt kéthetes, amikor visszatért vele dolgozni. Kénytelen volt. Earl egyetlen penny nélkül rakta ki, és senki sem ítélte el érte. Luke biológiai apja nem tudott a gyerekről, és nem is volt szabad tudnia róla, Lydia anyja pedig épphogy csak kijött abból a pénzből, amit a bankban keresett. Amióta az eszét tudja, ők ketten az anyjával csak magukra számíthattak. Az apja, nem sokkal a születése után szívrohamot kapott, és meghalt, és nem hagyott mást maga után, csak adósságot. Egy tetemes méretű bankkölcsönt és a teherautó árának a törlesztendő részleteit, amivel télen némi fizetség fejében a kocsifelhajtókat takarította. Az ember nem tesz félre nyugdíjra, ha tüzelőt kell árulnia és havat kell lapátolnia a megélhetésért, mondogatta Lydia anyja, miközben a foga között cigarettával a számlákat rendezgette a konyhaasztalon. Apád keményen dolgozott. Így hangzott annak az egyetlen mondatnak az első fele, amelyet Lydia ezen kívül még hallott tőle Patrick Hannafinról, akitől a fennmaradt pár fotó tanúsága szerint sötét haját és széles járomcsontját örökölte. Az apja minden fényképen egyformán nézett ki: jóképű volt, magas és komoly. Keményen dolgozott, mondogatta Natalie Hannafin megboldogult férjéről, csakhogy kifolyt a keze közül a pénz. Patrick családja az 1800as években vert gyökeret Wellsben, és egy időben éppoly népes família volt, mint a Morey család, ám az évek során a sok betegség, a kalandvágy, a sok lány- és kevés fiúgyerek kiszikkasztotta a vérvonalat, és mára Lydia maradt az utolsó Hannafin. Az anyja mindezek ellenére ragaszkodott hozzá, hogy Lydia a válás után is megtartsa Earl Morey nevét, Luke-kal egyetemben. Pedig teljesen értelmetlen lépés volt, ami a

tetejében még agresszívnak is hatott egy olyan családdal szemben, amely nemcsak hogy büszke volt a nevére, de a nyílt ellenszegülést éppoly kevéssé díjazta, mint a hűtlenséget. Lydia tudta, hogy anyja makacsságát az a halvány reménység táplálja, hogy Earl egyszer talán majd meggondolja magát, megbocsát Lydiának, és visszafogadja a kisfiúval együtt. A név megtartása volt az egyetlen feltétele, Lydia pedig, mivel a kórházból egyedül az anyjához mehetett, ráállt az alkura. A következő fél évben az anyja kanapéján aludt, és mivel dadára nem volt pénze, Luke-ot is magával vitte a Betsybe meg a többi házba, ahol takarított; a babaülésben vitte magával, és konyhapultokon, ablakfülkékben, ágyakon helyezte el, amíg dolgozott. Az anyja mindig azt mondogatta, ez a gyerek akár egy háborút is képes volna végigaludni. A nagyhangú ismét magára talált, a tragédia részleteivel borzolja a többiek kedélyét. Ugyanazokkal a szörnyű részletekkel, amelyeket az újságok meg a New York-i és connecticuti hírműsorok hónapok óta ismételgetnek. Gázszivárgás, robbanás, négy halott, köztük egy aznap házasulandó jegyespár; hogy a menyasszony édesanyja a kertből nézte végig, ahogy leég a ház az emeleten alvó exférjével és a konyhában tartózkodó barátjával együtt; a fickó ült is, teszi hozzá nyomatékkal, ráadásul egész véletlenül fekete volt, suttogja. Istenem, hallja Lydia az egyikük fojtott hangját. Micsoda rémálom, hallja a másikukét, aki most bizonyára összefont karral csóválja a fejét. Végül a negyedik nő is megszólal. Nyilván ő az egyetlen, aki nem a környékről való, gondolja Lydia, és nyilván az ő kedvéért ismétli el a másik három ilyen részletekbe menő alapossággal a történteket. Hogy lehet talpra állni egy ilyen szörnyűség után? Hogy lehet egyáltalán újrakezdeni? Lydia az ölébe rejti a kezét, és lehunyja a szemét, miközben a nagyhangú ismét magához ragadja a szót.

Nahát úgy, hogy sehogy. Az asszonynak sem sikerült. El tudod képzelni, milyen az, amikor végig kell nézned, ahogy mindenki, akit szeretsz, egyszer csak füstté válik? Hallottál már egyáltalán akár csak hasonlóról is? Semmi sincs, amivel leállíthatná őket. Amivel elérhetné, hogy elhallgassanak vagy eltűnjenek. Olyanok, mint a böglyök, amik a feje körül donganak, miközben nyáron keresztülsétál a legelőn. Nekilendülnek, zümmögve buknak fel és alá, és tartják vele az iramot, függetlenül attól, milyen gyorsan vagy lassan halad. Utána azonnal elhagyta a várost. Elindult délnek vagy nyugatnak, vagy valamerre. A temetések után egyszerűen felszívódott. Pár hosszú másodpercig hallgatnak. A konyhából tányércsörömpölés hallatszik – valaki mosogat. Valahonnan pedig egy ételszállító kocsi tolatóhangjának halk sípolása. Nyomozás is volt, mondja a nő, akinek a hangja egy cseppet sem ismerős Lydiának, mégis Wellsből vagy a környékről való lehet, ha jogot formál a mesemondó szerepére. Nincs rá egyértelmű bizonyíték, de úgy fest, hogy az a fekete fiú tette, a nő barátja. És már bocsánat, de az a nő mégiscsak egy kölyökkel szűrte össze a levet, és persze, jó neki, de nézzétek csak meg, hová vezetett. Tényleg úgy gondolod, hogy Luke tehetett róla? – kérdezi idegesen a legfiatalabbik. Amióta az előbb mondott valamit az öccséről, meg sem szólalt. Silas azt mondja, Luke jó főnök volt. Anyánk nem örült neki, de Silas szerette. Jaj...ugyan már... nem hiszem, hogy bárki is kételkedne benne, hogy ő tette. Hiszen ő volt a konyhában. A többiek mind aludtak. Egyébként meg ő volt börtönviselt. Mert drogozott, meg drogot árult, meg minden. Kokaint vagy cracket vagy amfetamint vagy valamit. Szép kis pár voltak. A nő azelőtt egy galériát vezetett New Yorkban, de ha jól tudom, egy ideje már itt élt. Hogy azzal a fiúval lehessen, nyilván azért. De vajon mit keres egy ilyen nő egy ilyen vidéki bűnöző

mellett? – kérdezi a negyedik, mintegy végszóra. Na, vajon mit? NAHÁT, IDE FIGYELJENEK! – üvöltött rájuk Lydia, önmagát is meglepve. Félig már felállt, a szék lába sikítva karcolja a padlót, miközben felemelkedik, hogy szembenézzen a nőkkel. NAHÁT! – üvölti ismét, hogy a füle is cseng bele; hónapok óta nem szólalt meg ilyen hangosan. És egyáltalán, mikor szólalt meg utoljára? Tegnap? A múlt héten? Ott áll szemtől szemben ezzel a négy nővel, hárman közülük magakorúak lehetnek, későötvenesek-korahatvanasok, a negyedik pedig sokkal fiatalabb, huszonakárhány, ő az egyetlen, akit felismer. Hollynak hívják, az anyját Lydia még gyerekkorából ismeri, pár évvel idősebb nála, és mindig is utálták egymást. Telnek a másodpercek, ő pedig csak áll a kiürült kávézóban, ezeknek a nőknek az asztala előtt, akik, Hollyt leszámítva, valószínűleg soha életükben nem végeztek semmiféle fizikai munkát, akik odaadó szülők és barátok és kollégák és udvarlók és férjek és gyerekek és unokák társaságában töltötték életük minden egyes elkényeztetett, ostoba percét. Kipárnázott életű, ajnározott asszonyok. Úgy néznek rá, mintha attól tartanának, hogy beléjük döfi a villát. Bocsásson meg, de ki maga? A nagyhangú rendreutasító hangja töri meg a csendet, és Lydia átmeneti önbizalma máris semmivé foszlik. Hogy ki vagyok? – tűnődik. Egy senki. Sohasem voltam több mint valakinek a házvezetőnője, lánya, felesége, barátnője vagy anyja, és miután mindezekben a szerepekben kudarcot vallottam, nincs többé szerepem. A térde reszket, megcsapja a saját izzadságszaga. Itt áll ezek előtt a nők előtt, és nincs semmi mondanivalója a számukra azon túl, hogy hallgassanak. Most Holly töri meg a csendet: Lydia... Mármint úgy értem... Mrs. Morey... Borzasztóan... Ahogy meghallja a nevét, az arca lángba borul, és fájdalmas rémület hasít a mellébe. Még mielőtt egy újabb szó is elhangozhatna, sarkon fordul, reszkető kézzel letesz az asztalra

egy izzadtra szorongatott ötdollárost, és közben azt motyogja: Az a bűnöző az én fiam. Ne haragudjon, mit mondott? – kérdezi a nagyhangú éles, sipító hangon, amelyben jóval több szemrehányás van, mint kíváncsiság. Lydia szembefordul vele. A fiam, maga hülye picsa. Ő a fiam...a fiam volt. Miközben beszél, közelebb lép a nőhöz, és csak amikor látja rajta, hogy behúzza a nyakát, akkor veszi észre, hogy ütésre emelte a kezét. Hirtelen sarkon fordul, és amilyen gyorsan és határozottan csak telik tőle, az ajtóhoz siet, ki az utcára, át a bevásárlóközpont parkolóján, a hazafelé vezető járdához. Most végre hallotta, hogy az emberek tényleg azt gondolják, amitől tartott. Fél év kellett hozzá, hogy a pletyka az ő fülébe is eljusson, és most, hogy eljutott, szeretne olyan messzire menekülni előle, amilyen messzire csak tud. Nincs senkije, akit felhívhatna, akihez hazafuthatna. De volt-e valaha is? Végigveszi magában a kevés lehetséges jelöltet: Earl; az anyja; az apja, aki meghalt, még mielőtt megismerhette volna; Luke apja, akivel túl rövid ideig tartott minden; Rex, akivel túl sokig, és ezt sosem bocsátja meg magának; Luke; June. Sohasem tudhatta a magáénak egyiküket sem. Vagy valaki máséi voltak, vagy pedig a körülményeik, a hazugságaik tették őket elérhetetlenné. Mindez nem újság, Lydia inkább csak azt találja meglepőnek, hogy annyi magányos év után most először érzi az egészet elviselhetetlennek. A belvárosba vezető járda csúszós a lehullott levelektől. Idén későn kezdtek el sárgulni, sok közülük csak halloweenkor, és makacsul kapaszkodtak az ágakba, mígnem egy északnyugati vihar mind leszaggatta őket. Tele van velük minden. Habár futni szeretne, Lydia lassan, óvatosan halad el az autókereskedés, a használtruha-bolt, a virágbolt, a helytörténeti múzeum, a textilbolt, a városi könyvtár és az általános iskola épülete mellett, nehogy hasra essen, és újabb galibát okozzon.

Mindenhová gyalog jár, még esőben is. A kocsija, egy világoskék Chevy Lumina, a mögött a ház mögött parkol, ahol most lakást bérel, több mint egy hónapja nem vezette. Régebben is csak akkor használta, ha kellett a munkájához; ha csak valami dolga akadt a városban, gyalog indult útnak, hogy takarékoskodjon a benzinnel. Mostanra mindössze két úti célja maradt: az élelmiszerbolt meg a kávézó, és mindkettőhöz gyalog jár. Elhalad a St. David-templom mellett, ahol Luke búcsúszertartását tartották, és ahová gyerekkorában az anyja cipelte el minden karácsonyeste és húsvétvasárnap. Ha van Isten, ha nincs, nem árthat, mondogatta. Ugyanezen meggondolásból ragaszkodott ahhoz is, hogy a St. Davidben tartsák meg Lydia és Earl esküvőjét. Azóta Lydia be sem tette oda a lábát, egészen Luke temetéséig, amikor is meglepetten tapasztalta, hogy harminc év alatt semmi sem változott a templomban. Ugyanazok a sötét fabútorok, ugyanazok a homályos füstüveg ablakok. Nincs Isten, suttogta, válaszképp önmagának és halott anyjának. Vagy hogyha van is, réges-rég keresztülnéz rajta. Elhalad a tűzoltóság épületének szomszédságában álló kicsiny ház mellett, amelyben felnőtt; a Viktória korabeli ikerház mellett, ahol férjes asszonyként élt egy darabig; a Bart Pitcher garázsa feletti bérlakás mellett, ahol az anyja lakott élete utolsó tizenöt évében; és végül, három utcával arrébb, az italbolt mögött, a mellett a bérlakás mellett, ahová akkor költözött be, amikor kimondták a válást, és ahol felnevelte a fiát. Rég itt kellett volna hagynia ezt a várost, gondolja, miközben elhajol egy alacsonyra nyúló ág elől. Nincs itt senkije – de hát sehol sincs senkije. Egy darabig ott volt neki Luke, de csak kicsi korában, amikor még beérte az anyja társaságával. De alighogy egy kicsit megnőtt, rákapott az úszásra, lettek saját barátai és saját, külön világa, hiába éltek egy fedél alatt. Aztán, sokkal később, jóval a börtön után és azután, hogy évekig szóba sem állt vele, visszatért

hozzá, méghozzá June jóvoltából. Rövid, szép időszak vette kezdetét, oly valószínűtlenül boldog, hogy ma már úgy gondol vissza rá, mint valami sosemvolt vágyálomra. Mint egy példamesére, amelyben valami istenverte nyomorult egy pillanatra bebocsátást nyer a Paradicsomba, csak hogy a következő pillanatban kiebrudalják. Ő az az istenverte nyomorult. Luke visszafogadta az életébe, és vele együtt megkapta June-t is: több, mint amiről valaha is álmodni mert. És most mindkettejüket elnyelte a fekete füst. Belegázol egy összegereblyézett és el nem takarított falevélhalomba, és azon tűnődik, vajon hány ezerszer járta már végig ezt az utat – kisgyerek korában, kamaszkorában, anya korában és még mostanában is. El sem tudja képzelni, hogy bárki is annyiszor végigment volna itt, mint ő. Ez a járda egyszer még aranyba foglalja a lábam nyomát, villan át rajta a gondolat, és már-már felvidul, a kép eredetisége egy pillanatra elűzi rémületét, amely kikergette a kávézóból. Visszatartja a lélegzetét, miközben elhalad a temető mellett – ez az egyetlen gyerekkori babonája, amelyhez máig ragaszkodik. A sarok után kifújja a levegőt, és maga elé képzeli a sok nyomorult kísértetet – köztük a szüleiét –, akik a kapuk mögött várják, hogy csatlakozzon hozzájuk. Luke a St. John-templom mögötti kis temetőben nyugszik. Abban a templomban tartották volna Lolly Reid esküvőjét. Ott áll annak az utcának a túloldalán, ahol June háza is állt, ezért esett rá Lydia választása. Luke sírhelye mellé másik kettőt is vett – egyet a maga, egyet pedig, bár ezt nem volt alkalma elmondani neki, June részére. Miközben átkel az úttesten, és halad tovább a járdán, végig az az érzés kerülgeti, hogy követik. Mintha lépteket is hallana, amikor azonban megáll, hogy hátranézzen, nem lát maga mögött senkit, csak egy kamasz fiút, aki az ellenkező irányban biciklizik az úttesten. Ma kimenőn vannak a szellemek – mondogatta az anyja az ehhez hasonló sötét, téli estéken. Továbbindul, megszaporázza a lépteit, és eszébe jut, hogy Luke egyszer

szellemnek nevezte. Nem kedvesen mondta, mert ez még a June-t megelőző időkben történt, még azelőtt, hogy megenyhült volna iránta. Az élelmiszerboltban futottak össze, az üvegajtós szekrény előtt, amiben a jégkrémeket meg a fagyasztott pizzákat tartják. Lydia már az utcán észrevette, és követte a boltba; biztonságos távolból figyelte, ahogy a folyosók között bolyongva telerakja a bevásárlókocsiját. Már egy éve letelt a büntetése, de még mindig nem állt szóba vele, noha Lydia fáradhatatlanul hívogatta és küldözgette neki az üzeneteket. A kurta ing felcsúszott a hátán, miközben lehajolt egy zacskó jégért. Lydia megpillantotta kötélnyi gerincét, és a sötét bőr alatt kígyókként tekergő izmait. Hogy lehettem én képes ilyen gyönyörű embert létrehozni? – tűnődött. Luke, amikor végül észrevette, megdermedt, hosszú másodpercekig bámulta, aztán lassan elfordította az arcát. De közben egy pillanatra megállt, és odasziszegte neki: Távozz, szellem. Keresztülvág a parkon, és elindul a kis bérház felé, amely hat éve az otthona. Miközben felkapaszkodik a bejárathoz vezető málló lépcsőfokokon, észreveszi, hogy égve hagyta a villanyt a nappaliban. Mintha egy molylepke vergődne a villanykörte fogságában, táncol a fény, apró, fürge árnyékokat hint a kanapéra, a székre, a falakra. Lydia megáll az ajtó előtt, és egy pillanatra elképzeli, mi fogadja otthon az emberek többségét – világos szobák, hangok, emberek. Eleredt az eső. Valahol az Upper Main Streeten lecsapódik egy postaláda fedele. Lydia mintha megint lépteket hallana, ezúttal futva távolodó lépteket, aztán már nem hall mást, csak az eső dobolását a lehullott faleveleken, a parkoló kocsikon, a csatornatetőkön. Lehunyja a szemét, és hallgatózik. Senki sem szólítja a nevén, senki sem motoszkál a háta mögött, Lydia mégis hátranéz, mielőtt elfordítaná a kulcsot a zárban, és belépne a házba. Hosszú, esti búcsúpillantást vet a városra, ahol leélte az életét, és ahol nincsenek se barátai, se családja, csak az a járda, amely egyszer még aranyba foglalja a lába nyomát.

Rick

Anyám készítette el Lolly Reid esküvői tortáját. Egy brazil étteremben szerezte a receptet, ahová egyik este, színház után, beültek vacsorázni a barátaival. Kókusztorta volt friss narancsszeletekkel. Napokon át dolgozott vele. Nem volt rajta oszlop vagy emelet vagy más elegáns dekoráció, csak egy nagy piskótatorta volt, a tetején olyan ezüstszínű, ehető golyócskákkal, meg pár szál lila orchideával, amit anyám Edith Tobin boltjából rendelt. Büszke volt arra a tortára. Mindig ő készíti a tortát a családi születésnapokra, és ő készítette az esküvői tortát a nővérem esküvőjére, meg az enyémre is; így hát, amikor June Reid felkért bennünket a vendéglátói feladatokra Lolly lánya esküvőjén, rögtön arra gondoltam, csinálja a tortát anya. Ám pénzt, sajnos, végül nem kapott a munkájáért. Ahogyan én sem. Egy centet sem. És még ha June Reid akart volna is fizetni, összetéptem volna a csekket. Nem fogadhattam volna el pénzt szegény asszonytól azok után, amin keresztülment. A feleségem, Sandy másképpen vélekedett erről, még ma is másképpen vélekedik, de szíve joga. Társtulajdonosok vagyunk a Lakomában, úgyhogy elvileg jogában áll beleszólni, de én akkor sem vagyok hajlandó June Reidet néhány dollárért zaklatni. Huszonkétezer dollárért, hogy egészen pontos legyek, de kit érdekel? Írhattunk volna szerződést, ha hallgatok Sandyre – akkor legalább előre megkaptuk volna a pénz felét –, de sosem jutottam hozzá, hogy nekiüljek tervezetet írni, majd átnézetni

egy ügyvéddel, hogy biztos minden jogszerű legyen. Lolly Reid esküvője még csak a második komolyabb megrendelésünk volt, és mivel nemrég indítottuk el a piacpresszónkat, alig láttunk ki a munkából. Aki álmatlan éjszakákra és huszonnégy órás rabszolgamunkára vágyik, az mindenképp nyisson egy saját kis üzletet, lehetőleg olyat, ahol ételt is felszolgálnak. Amikor az embernek először eszébe jut, hogy de jó lenne nyitni egy helyet, ahol isteni lencselevest, frissen sütött kenyeret és mandulatejes kapucsínót adnak, nincs, aki megmondja neki, mennyi fejfájást okoznak majd az egészségügyi ellenőrök vagy az akadálymentes kialakítás. És még jó is, hogy nincs, mert ha lenne, egy fia étterem vagy kávézó sem nyitna ki sehol. Nem emlékszem, honnan jött az ötlet, hogy vállaljunk kitelepülést is, de arra jó volt, hogy egy kis pénzhez juttassunk olyanokat, akiket szeretünk. És persze hízelgő is, ha felkérik az embert, hogy főzzön a vendégeknek valamelyik fontos ünnepen – esküvőn, érettségin vagy születésnapon. És ha a megrendelő ráadásul olyasvalaki, mint June Reid, aki pedig bármelyik első osztályú New York-i céget megbízhatta volna, az ember ki sem lát a boldogságból. Amikor Lollyval bejött hozzánk, és megkérdezték, vállalnánk-e az esküvőt, még szép, hogy igent mondtunk. June Reidnek egyébként is nehéz lett volna nemet mondani: volt benne valami jóboszorkányos, minden mozdulata azt sugározta, „nézz rám, varázserő véd, és téged is ez a varázserő véd majd, ha mellém állsz”. Csinos is volt, ahogy a korosodó nők szoktak csinosak lenni a feleségem kedvenc szappanoperáiban. Adott magára. És az illata is jó volt, nem tudnám megmondani, milyen, de kellemes. Gondolom, ez azóta is így van, de egy ideje már nem láttuk. Pár hónapja elment, ki róhatná fel neki? A temetések idején tartotta magát, és utánuk sem engedett senkit közel magához, aztán elment. June Reid évekig csak hétvégenként járt Wellsbe a férjével meg a lányával, és csak később költözött ide, de akkor már egyedül. Senki sem izgatta magát miatta különösebben; bezzeg,

amikor összeállt Luke-kal, az egész város felkapta a fejét. Ez már jó pár éve történt, és June akkor is lehetett vagy ötvenéves – kétszer annyi idős, mint Luke. Sandy és a barátnői egyvégtében róluk fecsegtek. Egyszerűen nem tudnak napirendre térni afölött, hogy Luke e mellett a nő mellett horgonyzott le, vagy hogy is mondják, pláne hogy számtalan másik kikötő is boldogan befogadta volna. Luke-kal együtt nőttünk fel, ugyanabba az általános iskolába, ugyanabba a középiskolába jártunk, sőt ugyanazokban a csapatokban játszottunk, egészen addig, amíg középiskolás korában Luke úgy rá nem kapott az úszásra, hogy attól fogva minden szabad percét az edzéseknek szentelte. És hogy tudott úszni, istenem! Perry Lynch azzal viccelődött, hogy biztosan azért, mert a családja Kubából vagy Puerto Ricóból származik, és úszva jutott át Floridába, ám Perry, mint általában, most is mellélőtt. Luke anyja, Lydia, fehér, az apja viszont, bárki is az, igazi fekete, nem pedig latin- vagy spanyolamerikai, vagy hogy is nevezik őket manapság. Akárhogy is, Luke úgy úszott, mint a villám, sorra döntötte az iskolai és állami rekordokat, úgyhogy fel is kereste néhány nagyobb egyetem – köztük a Stanford, és ösztöndíjat kínáltak neki. A Stanford! Micsoda jövő állt előtte, micsoda iskolák, lányok, jövők között válogathatott! De aztán egyszer csak mindennek vége lett. Kokaincsempészet vádjával letartóztatták, és összeomlott az egész élete. Tizenegy hónapot húzott le a New York-i Adirondack börtönében. Hihetetlen volt az egész, és az volt benne a legdurvább, hogy egész biztosan behúzták a csőbe. Az iskolában mindenki tudta, hogy Luke-nak semmi köze a drogokhoz. Ahhoz túlságosan fontos volt neki az úszás, a fizikai erőnlét. Hétvégenként, persze, együtt ivott velünk. Másodikos korunkban egyszer még ki is dőlt a piától, amikor a parkon át éppen hazafelé tartottunk egy buliból. Fura belegondolni, milyen nagy hír volt ez akkoriban. Mindenki erről beszélt, és valaki még Gust is kihívta, a rendőrt, hogy jöjjön, térítse magához, és kísérje haza.

Luke nem volt angyal, de az, hogy elkapják egy nagy adag kokainnal, képtelenségnek tűnt. Még most is annak tűnik. Úgy hallottam, hogy az anyja, Lydia keze volt a dologban, pontosabban valamelyik félvilági hapsijáé. Később azt is hallottam valakitől, aki a beaconi rendőrségen dolgozik, hogy egy nagyobb halaknak falazó ügyvéd és egy korrupt bíró beszélte rá, hogy bűnösnek vallja magát. Bármi történt is valójában, Luke sohasem beszélt róla, se nekem, se más ismerősömnek. Miután kiszabadult, visszatért Wellsbe, alkalmi munkákból élt, végül pedig elindította a saját kertészeti vállalkozását. Mindig is tiszteltem Luke-ban, hogy soha nem mondott rosszat senkiről. Tudott goromba lenni, és néha el is szakadt nála a cérna, de soha nem savazott másokat. Talán azért lett ilyen, mert az anyjáról annyi mindent összepletykáltak az évek során. Ki tudja. Még a lányokról sem mesélt soha: ha randevúzni kezdett valakivel, azt is mindig másoktól kellett megtudnom. Pedig akkoriban a kamasz fiúk többsége gyakorlatilag rikkancsot szalajtott, ha egy lánnyal sikerült eljutnia az első, második, harmadik alappontig. Hát még ha a hazafutás is összejött, istenem, azt mindenkinek rögtön meg kellett tudnia! De Luke nem ilyen volt. Ő elegánsan játszott. Mint akkor is, amikor June Reiddel összejöttek. Sandytől tudtam meg – ő mindenkin nagyon rajta tartja a szemét –, és mire megtudtam, már együtt éltek abban a nagy házban, az Indian Pond Roadon. Pedig akkoriban hetente egyszer-kétszer biztosan összefutottunk, mégsem említette sohasem. Amikor Luke kiszabadult a börtönből, a középiskolai úszóedzője, Mr. Delinsky szerzett neki egy strandmesteri állást a városi strandon. Akkoriban mi is sokat lógtunk ott Sandyvel és a kicsi Liammel. Még nem volt meg a Lakoma, én pedig csak esténként dolgoztam, főleg hétvégén, egy cornwalli rendezvényellátó cégnek. Napközben szabad voltam, és mivel anyámmal laktunk, azt is meg tudtuk csinálni, hogy Liamet kitesszük egy törülközőre, és egész nap lógatjuk a lábunkat.

Szóval ott volt Luke is – de hogy mekkora lett a börtönben! Mindig keménykötésű gyerek volt, de azért az úszás nem csinál túl nagy izmokat. Most meg: mindennap súlyzózhatott odabent, mert minimum tíz kiló izmot felszedett magára. Méghozzá nem is akárhogy kidolgozott izmokat. Egész nap úgy ült ott fenn, azon a fehér széken, a pancsoló kölyköket sasolva, mint egy ébenfekete olimpikon. Lehet, hogy furán hangzik, de tényleg úgy festett, mint valami filmsztár vagy híres sportoló. Túlságosan nagy volt, túlságosan jóképű, túlságosan valamilyen a magunkfajtához képest. Errefelé nem akadt senki hozzá hasonló, és nem csak a feketesége miatt. Sandyt is jó néhányszor rajtakaptam, hogy bámulja, de hát istenem, ki hibáztathatta volna érte. A strandon dolgozta végig majdnem az egész nyarat. De aztán augusztusban mennie kellett, miután néhány anya, aki odahordta a gyerekét, panaszt tett, amiért egy frissen szabadult rabot alkalmaznak. Ezek után beállt kisegíteni Steve Pitcher ingatlan-karbantartó cégéhez. Gereblyézés, csatornatisztítás, bozótirtás, ilyesmi. Kihúzott ezzel a melóval pár szezont, a téli időszakokra és az estékre pedig szereztem neki felszolgálói munkákat a Harknessben tartott nagyobb rendezvényekre. A cég, ahol dolgoztam, állandó szerződésben állt ezzel a bentlakásos iskolával, mi szerveztük a puccosabb öregdiák-találkozóikat, és mindig elkelt a segítség. Figyeltem Luke-ot, ahogy jár-kel a teremben, kávét szolgál fel, és bort töltöget ezeknek a kék zakós, ősz bankároknak meg ügyvédeknek, és arra gondoltam, valami nagyon el lett itt rontva. Már másodévesnek kellene lennie a Stanfordon, versenyeket kellene nyernie, és építenie a jövőjét, amikor majd ilyen estélyekre jár, mint ez, és őt szolgálják ki, nem pedig ő másokat. Nem mintha azt hinném, hogy egyik élet jobb, mint a másik – az ördögbe is, én egész életemben kék zakós New York-iaknak fogom töltögetni a bort meg a kávét –, de akkor is: ő nem erre az életre született. Aki a középiskolából ismerte, mind megesküdött volna rá, hogy Luke nem marad sokáig ebben a városban. Ki gondolta volna, hogy a sok lusta füves meg piás

mellett, akikkel együtt felnőttünk, és akik vígan élnek a rokkantsági segélyekből meg az egyéb támogatásokból, amiket így vagy úgy kijártak maguknak, épp Luke Morey lesz az, aki harmincéves létére itt ragad? Hát megmondom én: senki. Még Dirk Morey sem, vagy az apja, Earl, Luke édesanyjának a volt férje. Azok az őrült, vörös Morey-k sohasem szenvedhették Luke-ot – amire persze meg is volt a maguk jó oka, de az az igazság, hogy Luke soha semmi rosszat nem tett ellenük azon kívül, hogy világra jött, és az ő nevüket viselte. De hiába. Örökre a bögyükben maradt, pedig egy ilyen kicsi városban, mint Wells, az ember előbb-utóbb óhatatlanul összefut mindenkivel, még azokkal is, akiket szíve szerint nagy ívben elkerülne. És annak ellenére, hogy Dirk kisebb is, fiatalabb is volt nálunk, le nem szállt volna Luke-ról, állandóan froclizta meg piszkálta. Luke-ot ugyan nem kellett félteni, néhányszor mégis előfordult, hogy egyikünknek vagy másikunknak muszáj volt beavatkoznia. Életemben egyszer ütöttem meg embert, és az Dirk volt: ő maga provokálta ki. Ráadásul nem is voltunk már gyerekek: néhány évvel ezelőtt történt. Épp jöttünk kifelé az iskolai étkezdéből, az önkéntes tűzoltóbrigád havi spagettipartijáról. Ezeken mindenki részt vesz. Mindig is így volt. June és Luke már az utcán voltak, Dirk pedig ott jött mögöttem és Sandy mögött. Látom, végre talált magának egy luvnyát, aki olyan, mint az anyja, bökött a hátamba, miközben Luke-ra és June-ra meredt. Úgy tettem, mintha ott sem volna, ahogy szoktuk, ha Dirk felönt a garatra. Ennyi általában elég neki, hogy befogja a száját, és elhordja magát, de azon az estén nem így volt. Ezek szerint vannak, akik a fekete husira buknak. Fura, mi, Rick? Megint megbökte a hátam, és éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul. Luke és June csak pár méterrel voltak előttünk, de nem hiszem, hogy hallották volna. De aztán hangosan folytatta, hogy az étkezőben mindenki meghallja: Csak az a különbség, hogy ez a gazdag picsa még fizet is érte! Erre már sarkon fordultam, és leütöttem. A város fele biztosan szerette volna már egyszer vagy másszor leütni

Dirk Morey-t, és egy részük le is ütötte. A Csapból is folyton kidobatja magát, akárcsak az apja. Ha részegek, a Morey-k mindannyian hőzöngős részegek, de kicsik és nyeszlettek, úgyhogy bármilyen erőszakosak is, általában azért kerülik a verekedést. A baj csak az, hogy túl sok van belőlük errefelé. Dirk is csak azért mer pofázni, mert számíthat rá, hogy ha bajba kerül, ott lesz a közelben két-három unokatestvére, hogy megvédje. Ráadásul a családtagjai alkotják az önkéntes tűzoltóságot, ezért is volt azon az estén olyan nagy a mellénye. Szerencse, hogy Luke ért oda hozzám először, nem pedig valamelyik Morey, mert miután bemostam egyet Dirknek, még le is küldtem a padlóra, és nekiestem. Gyerekkorunk óta hallgattam a beszólásait meg a szövegelését, és összegyűlt a tenyeremben jó néhány tasli. Adtam is párat, meg kaptam is párat, mire Luke odaért, és kivonszolt a parkolóba. June Reid félrehúzódva várt, amíg a barátja meggyőződött róla, hogy most már nem megyek vissza újabb pofonokért, de aztán, amikor Sandyvel elindultunk a kocsink felé, odaszaladt hozzám, és megfogta a kezemet. Egy szó sem hangzott el, se egy „köszönöm”, se semmi. Csak a keze közé húzta a kezemet, megszorította, aztán elengedett. Közben végig lefelé nézett, úgyhogy nem tudtam eldönteni, hogy könnyes-e a szeme, de hogy feldúlt volt, az biztos. Aztán, mielőtt bármit is mondhattam volna, visszaszaladt Luke-hoz. Semmit sem tudtam June Reidről azelőtt, hogy összeállt volna Luke-kal. A házát ismertem – egyike volt Wells legrégebbi házainak, és emlékszem, gyerekkoromban a halloweeni cukorkaportyákon mindig kerülgetett tőle a frász, mert tisztára olyan volt, mint egy kísértetkastély. Fura belegondolni, hogy amikor a He-Man jelmezemben bekopogtattam az ajtaján, June körülbelül annyi idős lehetett, mint én most. Amikor először hallottam, hogy Luke-kal összeszűrték a levet, némiképp furcsállottam a dolgot, de aztán, amikor láttam is őket együtt, megörültem, mert úgy tűnt, Luke jobb kedvű lett, boldogabb.

Eléggé magába fordult, miután kijött a börtönből. Az utcára is alig járt ki. Az első hónapokban egy kis szobában húzta meg magát, Mr. Delinsky szervize felett, utána pedig kivett egy lakást a kórház közelében. Láttam néha a tónál, később pedig a Harknessben, de ezen kívül nem nagyon, elvolt magában, csak edzeni járt le az iskola tornatermébe, meg úszni az uszodába. Időnként együtt edzettek June-nal. A középiskola óta talán akkor hallottam először nevetni, akkor láttam először mosolyogni. Egyszer például végignéztem, ahogy megpróbál betanítani June-nak egy komplikált gyakorlatot szabad súlyokkal, de meglepően hamar felkapta a vizet June ügyetlenségén. Csakhogy June nem zavartatta magát, hanem nekiállt kifigurázni Luke-ot – utánozta a komoly képét, a pedáns mozdulatait. Luke láthatóan ideges volt, de June csak azért sem hagyta magát, és végül Luke sem tehetett mást, kénytelen volt elmosolyodni. Nem hinném, hogy sokan gondolták volna, hogy June-nak van egy ilyen bolondos énje is, pedig volt neki, és szerintem egyebek mellett ez is hozzájárult ahhoz, hogy Luke újra magára talált. Amikor anyám megtudta, mi történt, leküldte velem a tortát a tűzoltóság épületéhez a fiúknak, akiket aznap reggel riasztottak June házához. Ott volt közöttük Dirk Morey is, meg Earl is, meg az összes többi rokon. Most az egyszer nem jártatták a szájukat. Bevittem a tortát a konyhába, és megmondtam Dirk unokatestvérének, Eddie-nek, hogy a jövő héten majd visszamegyek a tálcáért. Aztán elhúztam a csíkot, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem voltam kíváncsi a horrorisztikus részletekre. Csak haza akartam érni Sandyhez és Liamhez, és bezárni magunkra az ajtót. Elindultam hazafelé, de útközben rám jött a bőghetnék, először azóta, hogy nyolcadikos koromban meghalt az apám. Talán mert mindkettő baleset volt – apám kocsijába egy részeg rohant bele a 22-es úton, miközben hazafelé tartott valami alkatrészekkel anyám mosogatógépéhez. Vagy talán azért, mert Luke a barátom volt. Gyerekkorunktól fogva

jóban voltunk, de Luke-nak mindig más dolgokon járt az esze – a lányokon, az úszáson, az iskolán, és ezért vagy azért sohasem lett túl szoros a kapcsolatunk. De onnantól fogva, hogy kiszabadult a börtönből, és elindította a kertészeti vállalkozását, nagyon sokat találkoztunk. Reggelenként, nyitáskor bejárt hozzánk a Waller fiúkkal egy-egy csésze kávéra és péksüteményre. Nem voltak mély beszélgetéseink, sohasem került szóba a letartóztatása vagy a börtönben töltött időszaka, de tudtam, hogy az édesanyjával éppen azon dolgoznak, hogy többéves mosolyszünet után újra felvegyék a fonalat. Nem beszéltünk róla, de Sandy tudta, hogy June-nak köszönhető a fegyvernyugvás. Ha valakivel mindennap találkozol, egy idő után már számolsz vele, számítasz rá, ha másért nem is, azért a tizenöt percért, amit reggelente a te pultod előtt tölt, a te székeden, miközben az időjárásról beszélget veled, és a mákos muffinba harapva széles mosollyal emeli rád a hüvelykujját. Sosem beszélgettem Lukekal sem apáról, sem Sandyről vagy Liamről, sem az anyagi gondjaimról, sem anya tavalyi mellrákjáról. Az ilyen dolgokról csak Sandyvel beszélgetek. Sokan azt mondják, Luke tehetett a balesetről. Hogy June ki akarta dobni, ő pedig jelenetet rendezett; vagy be volt drogozva, és nyitva felejtette a gázt. Egy darabig tartotta magát az a rosszindulatú szóbeszéd is, hogy az egyik Morey a tűzoltók közül egy crackpipát talált Luke holtteste mellett a konyhában. Na persze. Csak hát, ha Luke-ról volt szó, a tények sosem igazán számítottak errefelé, úgyhogy nem is csodálkozom rajta, ha ez az éjszaka sem kivétel. Egy rendes nyomozás talán fényt deríthetett volna az igazságra, csakhogy a ház romjait, ki tudja, miféle megfontolásból, ledózerolták, még mielőtt a rendőrség megvizsgálhatta volna a helyszínt, és megállapíthatta volna a robbanás pontos okát. Amikor betelefonáltam, hogy megkérdezzem, mi a jó fene folyik itt, a megyei tűzoltóparancsnok azt felelte, hogy biztonsági okokból bontanak, nehogy újabb baleset történjen; mivel azonban June Reid

legközelebbi szomszédai az Egyesítő Egyház földjei meg az episzkopális templom, inkább arra gyanakszom, hogy a tűzoltók csak a saját seggüket védték. Lelketlen rohadékok. A rendszer most is cserben hagyta Luke Morey-t, és önkiszolgáló módon keresztülgázolt a tényeken. Furcsa, hogy senkit sem érdekelt. June Reid felszívódott, Lydia Morey lemondta a takarítói munkáit, és teljesen magába zárkózott, a vőlegény családja pedig a temetések után rögtön visszatért Kaliforniába vagy Washington államba vagy hova, mindenesetre valahova a Nyugati Partra. Senki sem maradt, hogy harcoljon az igazságért, a többiek pedig magasról tojtak az egészre. Mert ugyan kinek kell az igazság, ha Luke-ról van szó, a falu ribancának börtönviselt, fekete fattyáról, aki kifogta magának ezt az idősebb városi tyúkot, és szépen belepottyant a mézescsuporba? Ezek után ki csodálkozik rajta? – mondta nem sokkal a tragédia után az egyik vendégem. Régi bútordarab, minden reggel beugrik hozzám egy sajtos-rántottás szendvicsre meg egy kávéra, és nem is rossz ember, csak egy vén fószer, aki soha ki sem tette a lábát a városból, és már soha nem is fogja. Hagytam, hogy megegye a szendvicsét és elszürcsölje a kávéját, és nem szóltam egy szót sem. June Reid túl hamar távozott ahhoz, hogy lett volna módja eloszlatni ezeket a szóbeszédeket. Akkoriban haragudtam rá ezért, és néha talán még most is haragszom, de már megtanultam, hogy mondhatsz az embereknek bármit, ők úgyis azt gondolják, amit gondolni akarnak. Egy biztos: Luke a barátom volt. Jó ember volt, és bár megcibálta az élet, végül belekóstolhatott a boldogságba is. Most pedig nincs már. Nem akartam, hogy Sandy és Liam bömbölni lásson, úgyhogy miután elvittem a tortát a tűzoltóknak, anyámhoz mentem. Még mindig ugyanott lakik, ahol felnőttem, és ahol Sandyvel is laktunk együtt egy darabig, amíg nem sikerült a saját lábunkra állnunk. Most látni csak, milyen kicsi ez a város. Mert korábban ki gondolta volna, hogy egy napon majd Earl és Dirk Morey meg

a pereputtyuk falja fel anyám brazil esküvői tortáját, amit Luke Morey gazdag, New York-i tyúkja lányának esküvőjére készített? Hát, senki. De a helyzet őrült esetlegessége és feje tetejére állított mivolta valahogy mégis olyan jellemző az egészre. Ott ültem tehát a kocsimban, gyerekkorom kertjében, és figyeltem, ahogy a bejárati ajtó előtt kigyullad a lámpa – anyám mindig meggyújtja, mielőtt ajtót nyit, még fényes nappal is, kisgyerekkorom óta. Aztán néztem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, csontos kis vállán összehúzza a vékony köntöst, és begombolkozik. Belegondoltam, hogy az elmúlt két napban mást sem csinált, csak facsarta azt a sok átkozott narancsot, meg törte a kókuszdiót, meg szórta a sok kis ezüstgolyót, amit most a tűzoltóságon Morey-ék ropogtatnak el dohánytól sárga fogaik között. Elnevettem magam. Nem tudtam megállni. Nem mintha bármi is vicces lett volna, sőt és mégis, annyira abszurd és elcseszett volt az egész história. Egyszerre ömlött a taknyom meg a könnyem, anyám pedig csak jött felém, le a lépcsőn, át a kerten a kocsifelhajtóhoz, csoszogva a papucsában, öregen. A szemüvegét bent hagyta a házban; láttam, hogy hunyorog, hogy jobban lásson. Rick? Mi a baj? – kérdezte az ablaküveget kocogtatva, amikor odaért az autómhoz. Mindkét kezével megtámaszkodott a kocsi tetején, az ablakhoz hajolt, és ahogy megpillantottam vaksi, aggodalomtól gyűrött arcát, arra gondoltam, ő az én anyukám. A tragédiáknak megvan az a különös képességük, hogy ráébresztik az embert, mi mindent veszíthet. Soha nem láttam még az anyámat olyan élesen és tisztán, mint ezen a napon: egy tizenhat éve megözvegyült, hatvanhat éves asszony állt előttem, aki több mint harmincöt évet húzott le titkárnőként a helyi általános iskolában; egy egyedülálló anya, aki felnevelt két gyereket, és gondot viselt az unokájára is, amíg a lánya Hartfordban ápolónőnek tanult; egy mellráktúlélő, aki befogadta a házába felnőtt fiát, annak tizenkilenc éves feleségével és egyéves kisfiával együtt. Minden rendben? – kérdezte, és újból megkocogtatta az

ablakot. Rick? Kinyitottam az ajtót, és kiszálltam a kocsiból. Már leszállt az este. Beszélj csak – mondta anya, miközben lábujjhegyen egyensúlyozva kapaszkodott a vállamba. Lehajoltam, és a karjaimba fogtam törékeny testét. Jól sikerült a torta, mama, csak ennyit tudtam mondani. Nagyon ízlett volna nekik.

Rebecca

Vannak napok, amikor ki sem dugja az orrát a szobából. Máskor meg látni a függönyön át, hogy egész nap villanyt sem gyújt. Megszoktuk, és még kényelmes is, hogy készpénzben fizet a szobáért. Cissynek is negyven dollár borravalót hagy minden héten, ami példátlan összeg itt, a Moonstone-ban. Cissy, hozzánk hasonlóan, a későnegyvenes-koraötvenes éveit tapossa. Gyalog jár dolgozni, innen, az utcából, egy termosszal és időnként egy kis süteménnyel felszerelkezve titokzatos vendégünk számára, akinél általában majdnem egy órán át takarít, amikor máshol sosem tölt többet húsz percnél. A minap azt is észrevettem, hogy a hatos szobából hetente egyszer magával visz egy kis batyu szennyest, másnap pedig visszahozza a ruhákat, nyilván kimosva és összehajtogatva. Nem ránk tartozik, mi végre ragadt itt ilyen sokáig, de azért, persze, kíváncsi vagyok. Amikor bejelentkezett, nem volt nála igazolvány. Azt mondta, elvesztette a jogosítványát is, aztán megkérdezte, kifizethet-e készpénzben, előre, egy hónapot. Mielőtt igent mondtam volna, áthívtam Kellyt a házból, mert ő jobb emberismerő nálam. Kelly megkérdezte a nőt, mennyi ideig szándékozik maradni, ő pedig azt felelte, hogy nem tudja, de minden hónapot előre kifizet, és nem kéri vissza a pénzt, ha hó vége előtt távozna. Kelly azt is megkérdezte, honnan való, mire ő azt a ködös választ adta, hogy keletről; Kelly ezek után mégis odafordult hozzám, rám kacsintott, és bátorítólag megszorította a karomat, a nőnek pedig azt mondta, Érezze otthon magát. Ha

valami csavargó volna, vagy drogos, eszünkbe sem jutott volna befogadni, de ez a nő olyan, mint akármelyikünk anyja vagy felesége, és egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, inkább csak szomorúnak. Aznap este, amikor bejelentkezett, megkérdeztem, hogyan szólítsuk, mire ő azt felelte, hogy Jane-nek, ami persze biztosan nem a valódi neve. De még ezt az egyetlen szót, ezt az álnevet is mintha hihetetlen erőfeszítésébe került volna kimondani, úgyhogy rögtön meg is bántam, hogy megkérdeztem. Elkísértem a hatos szobához – ez van a legközelebb az óceánhoz, és az óceánra néz –, mert kimondottan ezt a szobát kérte. Biztosan ismer valakit, aki egyszer megszállt a Moonstone-ban; vagy már járt itt, amikor még nem mi voltunk a tulajdonosok. A hatos szoba azért is jó, mert ott a legjobb a matrac; tavaly vettük, azután, hogy egy vén fószer, aki Seattle-ből ugrott le a hétvégére, égő cigarettával a kezében elaludt, és felgyújtotta az ágyat. A tűz szép, nagy lyukat égetett a matracba az alatt a rövid idő alatt, ami ahhoz kellett, hogy a fószer felébredjen a füstre, istennek hála, és mezítláb, alsógatyában értünk rohanjon. Na de arra akarok kilyukadni, hogy ha már ez a Jane ilyen hosszú időt tölt nálunk, akkor örülök, hogy legalább tisztességes matracon alhat. Miután elkísértem a szobájához, felajánlottam neki, hogy körbevezetem a környéken, de udvariasan visszautasított. Aztán fogta a kulcsot, kinyitotta az ajtót, szó nélkül bement, és ki sem jött majdnem egy hétig. Cissynek sikerült először kicsalogatnia. Asszonyom! ASSZONYOM! – kiáltozta, miközben dörömbölt az ajtón. Ki kell jönnie, asszonyom. Csak pár percre van szükségem, de addig ki kell jönnie. Kellyvel kicsit arrébb várakoztunk a folyosón, hogy lássuk, hogy mi történik. Cissynek nem sokan mernek ellentmondani. Magas, szikár és erős; a hátán egyetlen hosszú, kötélnyi hajfonat lóg, ami valaha fekete volt, most pedig ezüstszürke. A keze nagyobb, mint a legtöbb férfié, a mellkasa pedig teljesen lapos. Úgy fest, mint egy indián, de amikor egyszer megkérdeztem, hogy tényleg az-e, nem

válaszolt. A férje, egy régi halászcsalád sarja, a Grays Harbor csücskében fekvő Aberdeenből származott, de lassan tizenöt éve, hogy elvitte a tüdőrák, Cissy pedig azóta a nővéreivel él, akik valami úton-módon szinte mind elvesztették a férjüket, és visszaköltöztek abba a házba, ahol felnőttek. Cissy itt, Moclipsban élte le az egész életét, és a férje halála óta a Moonstone-ban dolgozik. Az egyik nővére, Pam, elmesélte, hogy Cissy örökölte a házat, amiben együtt laktak a férjével, de aztán eladta; úgyhogy, gondolom, nem is igazán a pénzért dolgozik nálunk, hanem azért, hogy legyen valami feladata, hogy várják valahol. Pam az egyetlen ingatlanügynök Moclipsban: az ő közvetítésével vettük meg a Moonstone-t egy öreg házaspártól, akik még a hatvanas években jutottak hozzá. Ez négy évvel ezelőtt történt. Az első reggelen, amit már a Moonstone melletti kis házunkban töltöttünk, beállított hozzánk Cissy, a kezében egy kék dobozzal, benne narancsos keksszel, és közölte, mennyit kér, hánytól hányig dolgozik, és hogy minden júliusban kér egy hét szabadságot. Nem emlékszem, hogy munkát ajánlottunk volna neki, de elfogadtuk a feltételeit. Hónapokig azt sem tudtuk, hogy Pam testvére. Cissy nem az a barátkozós, beszélgetős fajta. Eleinte azt hittük, feszélyezi, hogy leszbikusok vagyunk, ám amikor az idén Washington államban legalizálták a melegházasságot, mindjárt másnap reggel bejött az irodámba, és azt mondta, Nem az én dolgom, de ha úgy döntenének, hogy összeházasodnak, szóljanak csak nyugodtan: a jó öreg internetnek hála, felszentelt lelkész vagyok, úgyhogy szívesen összeadom magukat. Kellyvel igazán ritkán fordul elő, hogy elakadna a szava, de most beletelt egy-két másodpercbe, mire ki tudta nyögni, hogy köszönjük, és elmondani, hogy még nem tudjuk, összeházasodunk-e, de ha majd igen, akkor igénybe vesszük a szolgálatait. Furcsa, hogy akármit gondolunk is a másik emberről, az a legtöbbször tévedésnek bizonyul. Egyébként még mindig nem döntöttük el, hogy összeházasodjunk-e. Persze sokat

beszélgetünk róla, és ujjongtunk örömünkben, amikor láttuk a tévében a népszavazás eredményét. De egyikünknek sem maradt igazán családja, leszámítva Kelly bátyjait és unokatestvéreit, akiket csak évente egyszer vagy kétszer látunk. Ráadásul olyan régóta vagyunk már együtt – húsz vagy huszonegy éve, nem is emlékszem –, hogy a házasság most már olyasvalaminek tűnik, amit egyszerűbb ráhagyni a fiatalokra. De ki tudhatja? Cissy sosem beszélt a férjéről; azt is Pam árulta el, hogy Bennek hívták, amikor egyszer nálunk vacsorázott. Attól a néhány pohár bortól, amit megivott, hangos lett és nevetgélős, ám amikor Cissyre terelődött a szó, suttogóra fogta, mintha Cissy talán meghallhatná az utca túlsó végéből. Egy aberdeeni bárban ismerkedtek össze tizenéves korukban. Ben volt az egyetlen férfi, aki elég magas volt Cissyhez, legalábbis mindenki úgy tartotta; és bár nem sokat szóltak egymáshoz, mindig is ott vibrált közöttük egyfajta feszültség, egyfajta állati izzás. Cissy mindig azt mondogatta, beszélgetni ott vannak a nővéreim, Ben pedig ott van a többire. Nem születtek gyerekeik. Egyikük sem ment el orvoshoz, hogy utánajárjon, mi az oka. Egyszerűen elfogadták a helyzetet, és élték tovább az életüket. Több mint húsz éven át éltek együtt háromháznyi távolságra tőlünk; majd Ben halála napján Cissy megkért, hogy keressek vevőt a házukra, és még ugyancsak aznap hozzánk is költözött. Hamarosan találtam is vevőt a házra, egy Portlandből érkezett házaspárt, akik ideköltöztek a gyerekeikkel, hogy tanítást vállaljanak a helyi általános iskolában. Addig maradtak, amíg az utolsó gyerekük is főiskolára nem ment. Attól tartok, Pam megbánta, hogy ennyi mindent kifecsegett Cissyről, mert azóta valahányszor hívtuk, mindig kimentette magát. Persze nagyon barátságos, ha összefutunk a boltban vagy az aberdeeni benzinkútnál, de tartja a három lépés távolságot. El sem hiszem, hogy már több mint fél éve, hogy Cissy úgy dörömbölt be a hatos szoba ajtaján, mint valami tévéfilmbeli

rendőr. Asszonyom, van kulcsom, úgyhogy csak figyelmeztetésképp kopogok. Asszonyom, most elő fogom venni a kulcsot, és ki fogom nyitni az ajtót, akár szeretné, akár nem. És amikor már tényleg nyúlt volna a kulcsért, csodák csodája, kinyílt az ajtó, és Jane kilépett a szobából. Köszönöm, mondta, és miközben belebújt a kabátjába, intett, hogy bocsánat. Aztán elsietett, le a lépcsőn, ki a tengerpartra, és ott is maradt majdnem egész nap. Azóta többször is láttuk már, hogy sokszor órákon át, mezítláb bolyong a tengerparton, egyik kezében a tornacipőjét tartja, a másikkal átfogja a derekát. A nyár vége felé az egyik reggel azt hittük, kint töltötte az egész éjszakát, mert nem jött semmi fény a szobájából, és nem hallatszott a vízcsövek nyikorgása és a vécé zubogása sem, mint ahogy máskor szokott. Este aztán láttuk, hogy villanyt gyújt, és láttuk a függöny mögött elsuhanó árnyékát is, úgyhogy megnyugodtunk, hogy bárhol volt is az előző este, egy darabban visszatért. Az a gyanúm, hogy jószerivel Cissy kekszein él, mert összesen kétszer láttam, hogy csomagokkal tér haza Laird boltjából. Talán a kabátja zsebében hazahoz pár zacskó mogyorót vagy pár szelet csokit, amikor lemegy a benzinkúti ATM-hez készpénzért, de még ha így van is, én nem láttam nyomát. Csak Cissyt láttam, amint hozza-viszi azt a jókora termoszt, azt a fajtát, amilyenben levest vagy forró csokoládét szoktak szállítani. Hogy mi van benne, azt nem tudom, de az az egy biztos, hogy Jane felbukkanása előtt sosem találkoztam vele, és Kelly sem. Reggelenként is látjuk Jane ajtaja előtt. Cissy egyébként sem pletykás fajta, de amikor Jane-ről kérdeztük, mindössze annyit volt hajlandó elárulni róla, hogy rendet tart a szobájában. És bár igenis jogunkban állna többet megtudni a Moonstone egyetlen állandó lakójáról – pláne hogy álnéven jelentkezett be, igazolvány nélkül –, mégis, most már kínosnak érezzük Cissy előtt szóba hozni, úgyhogy egy idő óta nem hozzuk szóba. Egyszerűen csak elfogadjuk, hogy ez a Jane nevű csendes nő, valahonnan keletről, beköltözött az életünkbe.

Lydia

Winton először decemberben telefonált. Ezen kívül nem sok emlékezetes történt azon a napon, Lydia legalábbis bárhogy töri a fejét, szinte csak arra emlékszik, hogy hetek óta először csörrent meg a telefon. A régi, bézs készülék a konyhában lóg, az ajtó melletti falon; az a fajta, aminek nagy, zömök gombjai vannak, és hangosan sípolnak, ha megnyomják őket. Már itt volt, amikor beköltözött, a mellette lévő ajtófélfába karcolt telefonszámokkal együtt. Lydia párat fel is ismert közülük, amikor kicsivel több, mint hat évvel ezelőtt ideköltözött. Gary Beckét, például; Becknek furcsa viszonya volt Lydia anyjával, időnként beugrott hozzá egy-egy üveg snapsszal, és elszopogatták a konyhában. Mindketten szerették a countryt, és egy hartfordi adót hallgattak, Loretta Lynn- és Conway Twittyszámokat. Lydia egész kamaszkorában, sőt még azután is sokáig úgy gondolta, kevés rémesebb dolog lehet a világon ezeknél a konyhában átvirrasztott éjszakáknál. Az anyja és Beck csak szívták a cigit, itták a borsmentás snapszot, és ha valami szomorú szám következett, feltekerték a hangerőt. Furcsa, gondolja, visszatekintve ezekre az éjszakákra: milyen más fénytörésben látja az ember öregebb fejjel a dolgokat. Azt sem tudja, él-e még egyáltalán Gary Beck. Ha jól emlékszik, sohasem volt felesége, sem gyereke vagy rokonai. Nem volt tagja sem az önkéntes tűzoltóegyletnek, sem bármilyen egyháznak vagy más olyan szervezetnek, amely jótékony célú húsosspagetti-vacsorákat szokott rendezni az általános iskola

épületében. Lydia soha nem is találkozott vele az anyja konyháján kívül. Ő vezette a városi postahivatalt, amíg agyvérzést nem kapott, és el nem helyezték egy torringtoni, állami öregotthonban. De már ennek is tizenöt éve, emlékszik, mert a következő évben halt meg az anyja. Ő mesélte el Lydiának, amikor valamelyik reggel telefonon beszéltek, hogy Gary otthonba került, és a hangjából úgy tűnt, nem különösebben érinti meg a dolog, épp csak annyira, hogy futólag említést tegyen róla. Lydia kétli, hogy az anyja akár csak egyszer is meglátogatta volna Garyt abban az otthonban. Sosem értette igazán, hogy mi lehetett közöttük, de azt mindig is biztosra vette, hogy bár az anyja vonzó nő volt, és minden reggel kicsípte magát, mielőtt elindult volna dolgozni a bankba, az apja halála után lehúzta a rolót a férfiak előtt. De ki tudja: ők ketten sohasem voltak igazán közeli anya-lánya viszonyban, szóval végül is az sem elképzelhetetlen, hogy az anyja és Gary mégsem egészen csak barátok voltak. Hiszen a férfi végül is ártalmatlan volt, mindig hozott magával piát, és mindig volt egy-két hízelgő szava az anyjához, amikor az ajtót nyitott neki. Igaz, a Csinos vagy ma este, Natalie-nál konkrétabbra vagy flörtölősebbre sohasem futotta tőle. Még akkor is odajárt, amikor Lydia ott lakott az újszülött Luke-kal, de később sohasem találkoztak. Nehéz volt elképzelni, kinek lehetett Gary Beck telefonszáma annyira fontos, hogy belevésse az ajtófélfába. Talán olyasvalakinek, aki a postán dolgozott. Vagy talán egy másik öreglánynak, akivel Gary szintén szeretett snapszozni és countryzenét hallgatni. Reméli, gondolta Lydia a fenyő ajtókeretbe vésett számjegyeket nézve. Reméli, hogy Gary minden este más nőhöz járt. A többi név – Lisa, Matthew, Evelyn – akárkihez tartozhatott. Egyedül Gary Beck részesült abban a megtiszteltetésben, hogy a teljes nevét kiírják. De volt ott még egy szám, amelyre Lydia ősidőktől fogva emlékezett. A volt anyósának, Connie Morey-nak a száma. Az a szám, amely már azóta Morey-ék birtokában lehetett, hogy Litchfield megyében bevezették a telefont. A

család az 1800-as évek második felében költözött be a Main Street közelében álló, mára már régi, romos házába. Maguk építették, ezt büszkén hangoztatták is; és azóta is ott élnek. Connie, csak ennyi áll az ajtófélfán, de mellette ott a számsor, amelyre Lydia még középiskolás korából emlékszik, abból az időből, amikor másra sem vágyott, mint hogy Earl Morey közelében lehessen. Earl izgága, rosszcsont fiú volt, remek focista, nagy, vörös lobonccal. Szerette a Grateful Deadet, a lékhorgászatot és a marihuánát, és bárkit remekül tudott utánozni, akit akár csak egy percnél is tovább nézhetett vagy hallgathatott. Kedvenc célpontja mégis a bátyja volt, Mike, aki selypített, és nem is volt valami okos. Szintén parádés alakítást nyújtott Lydia anyjának szerepében – olyan parádésat, hogy amikor az asszony egyszer véletlenül kihallgatta a hálószobájából, utána rögtön hazazavarta. Ám mindezzel együtt szerette a fiút, és még a fiúnál is jobban értékelte a családját, amely pedig semmilyen mércével mérve nem volt gazdag – a legtöbben közülük villanyszerelők, szobafestők vagy kertészek voltak a szomszédos Bishop bentlakásos iskolájában, a Harknessben. A család mérete és ősi mivolta nyűgözte le. Minél több, annál jobb – jelentette ki, miközben mentolos füstfelhőket eregetett a műanyag konyhaasztal mellől, amelynél úgy üldögélt esténként a snapszával, mint egy tábornok, aki szónoklatokat intéz a katonáihoz. Én már csak tudom, hiszen ősidők óta egyedül vagyok. Már mielőtt apád száz éve meghalt, akkor is csak mi ketten voltunk. Mi ketten, szemben a világgal. Lydiát azonban nem Earl Morey népes családja érdekelte. Azt szerette benne, hogy meg tudja nevettetni. Olykor úgy megnevettette, hogy már-már levegőt sem kapott, és ez csak tovább tüzelte Earlt. A középiskolában hirtelen természetű, balhés gyerek volt, rendszeresen le kellett hívni a focipályáról, mert belekötött az ellenfél tagjaiba. Ez a taszító vonása időnként aggodalommal töltötte el Lydiát, de aztán mindig meggyőzte magát, hogy Earl csak egy nagy dumás, izgága kölyök, aki a

légynek sem tudna ártani. És különben is: nála jobban senki nem tudja megnevettetni. Márpedig Lydiára ördögűző hatással volt a nevetés. Elnyomta a lányok hangját, akik az iskolában folyton a háta mögött sugdolóztak, elhallgattatta anyja részeg panaszkodását, és egy röpke, varázslatos pillanatra nem maradt más, csak a rázkódó tüdő, a kalapáló szív, meg az arcán lefelé csorgó könnycseppek. Az esküvőjük előtti időszakban sokat nevetett Earllel, utána viszont már nemigen. A fiú, miután elvégezte a középiskolát, csatlakozott a Harkness karbantartó brigádjában dolgozó bátyjaihoz és az önkéntes tűzoltókhoz. Néhány hónap után már vacsorázni sem járt haza. A munkahelyéről egyenesen a tűzoltóságra ment, vagy pedig a Csapba, ahol szárított marhát evett burgonyaszirommal. Minden este tíz után ért haza, részegen, és valakire vagy valamire állandóan dühösen. Rákapott, hogy belecsipkedjen Lydia fenekébe, és rászólogasson, hogy hagyjon fel a nassolással. Egy idő után már csak Nasinak hívta. Eleinte csak otthon, később az egész család előtt. Az apja ezt viccesnek találta. Fel a fejjel, kislány, mondta neki az első karácsonyi vacsoránál, te is tudod, hogy milyen. Aztán jöttek azok az éjszakák, eleinte csak hat-nyolc hetente, később már minden áldott hétvégén, amikor talaj részegen ért haza, felverte Lydiát, és nekiállt összevissza halandzsázni. Lydia pedig, akár válaszolt, akár nem, akár felült az ágyban, akár a párnába bújt, mintha aludna, mindig ugyanazt kapta: egy erős ütést a fejére vagy a testére. Legtöbbször csak egyet. Legfeljebb kettőt. Utána Earl néha megragadta a vállát, és vadul rázni kezdte. Ilyenkor általában sötét volt, ezért Lydia nem láthatta az arcát, de ha Earl néha mégis villanyt gyújtott, vagy elég erősen sütött a hold, Lydia egy gyötrődő, távoli arcot pillantott meg, amely mintha egy megszállotthoz, valamiféle zombi démonhoz tartozott volna. Addigra már tudta, hogy egy démont csakis egy másik démon űzhet el; így hát, amikor rátalált valamire, amitől bízvást remélhette, hogy elűzi majd tőle Earlt, és vele együtt az egész

várost, nem sokat teketóriázott. A helyzet szörnyű velejárója az volt, hogy épp a saját fia lett ez a démon, ám Lydiának nemigen volt választása. A többiek persze nem így látták, pláne nem az anyja, vagy Connie Morey, aki, bár réges-rég halott, még mindig riogatja a túlvilágról az ajtófélfába vésett telefonszámával. Lydia olyan halkra állította a telefont, amilyen halkra csak lehet, de hiába, még mindig kiveri a víz, valahányszor megcsörren. Azóta van így, hogy Betty Chandler felhívta egy reggel. Hát megcsinálta, Lydia, mondta, olyan rideg és tárgyilagos hangon, mintha csak arról számolna be, hogy vesztésre áll a középiskolai futballcsapat. Menj át June Reidhez, most rögtön, tette még hozzá, aztán bontotta a vonalat. Betty Chandler és Lydia együtt nőttek fel, együtt jártak óvodába, általános iskolába, középiskolába. Tizenkét éves korukban egy nyáron és egy őszön keresztül még barátnők is voltak – rózsaszín és kék szalagokkal feldíszített hajcsatokat árultak együtt, darabonként egy dollárért –, miután azonban Betty dagadt bátyja, Chip, a nyolcadikos évzáró bál után meg akarta csókolni Lydiát, majd amikor nem sikerült, mindenkinek azt hazudta, hogy belenyúlhatott a bugyijába, Betty ellene fordult, és azt kezdte híresztelni róla, hogy feslett. Egy ilyen kis pimf dolog miatt egyik pillanatról a másikra az ellensége lett, és több mint harminc éven át az ellensége is maradt. Később, amikor már az anyjánál lakott Luke-kal, az anyja egyszer azt mesélte, hogy hallotta Bettyt, amint arról beszél, hogy Lydia pénzért szexelt az ameniai Morgan Farm mexikói vagy karibi almaszedő idénymunkásaival, és így lett terhes. Bármennyire szívére vette is a pletykákat, soha nem kárhoztatta értük sem az anyját, sem bárki mást. Amikor rájött, hogy terhes, már akkor tudta, hogy ha a baba bőre akár csak feleannyira sötét is, mint az apjáé, őt ki fogják kiáltani falurosszának. Sohasem reagált a vádakra, és soha senkinek nem mondta el az igazságot, még Luke-nak sem, aki mire felnőtt, már az anyjára sem volt kíváncsi, nemhogy az apjára, akiről azt sem tudta, kicsoda. Lydiának jó oka volt rá,

hogy titkolózzon. Vagy ha nem is jó, kényszerítő – legalábbis sokáig így gondolta. E miatt a gyerek miatt csak egy házasság fog tönkremenni –, és az az övé lesz. Sokszor közel állt ahhoz, hogy otthagyjon csapot-papot – hogy bedobja a gyereket a kocsiba, és nekiinduljon a világnak. De idővel megszokta, hogy ha lemegy a boltba, röhögcsélnek a háta mögött, hogy a nők utálkozó, a férfiak pedig kéjsóvár tekintettel mérik végig. Eltelt egy év, majd kettő, majd öt, majd ki tudja, hány. Earl után újabb férfiak jöttek, ám legtöbbjükkel nem tartott tovább a kapcsolat néhány bepiált éjszakánál. Egyedül Rexszel, aki évekkel később bukkant fel az életében, és olyan sokáig maradt, hogy Lydia már-már reménykedni kezdett egy új jövőben, ám végül olyan dúlást hagyott maga után, hogy az örökre kigyógyította a reménykedésből. Miután Rexszel vége lett, nem járt le többé se a Csapba, se máshova, felhagyott a randevúzással, és feladta a reményt, hogy az élete másképp is alakulhat, mint ahogyan alakult. Leszámítva egyetlen börtönlátogatását Luke-nál, az Adirondack-hegységben, meg az Atlantic Citybeli nászutat, Lydia soha életében ki sem tette a lábát Wellsből. Vannak fák, amik direkt szeretik a fejsze csapásait, mondta egyszer a Csapban egy részeg törzsvendég, és Lydia ott, akkor úgy érezte, van is benne valami, ám ahogy később visszagondolt az öreg szavaira, már nem értett velük egyet: a fa egyszerűen csak hozzászokik a fejsze csapásaihoz, és ennek semmi köze a szeretethez. Belenyugszik, hogy szépen, lassan, addig nyesegetik, míg végül már nem érez semmit, ami pedig megmarad belőle, az jobb híján elporlad. Luke halála után folyton csörgött a telefon. Hívta a temetkezési vállalat, a biztosító, a bank, a rendőrség. Voltak részvétnyilvánító telefonok is, de inkább Luke ismerősei keresték, mintsem a sajátjai – munkatársak és barátok, rabtársak, pár régi barátnő, akivel Lydia sohasem találkozott, néhány középiskolai úszótárs, néhány edző. Mintha egy hosszú alagút túlsó végéről beszéltek volna. Szavaik üres visszhangként

kongtak, és Lydiát ez annyira zavarta, hogy sokszor eltartotta a fülétől a telefont, amíg úgy nem tűnt, hogy mindjárt abbahagyják. Igyekezett udvarias maradni, de nehezére esett hallgatni, ahogy idegenek beszélnek a fia életéről, amelyből ő ki volt zárva, és amelynek éppen most válhatott volna megint a részévé. Az összes munkaadója felhívta. Moodyék, Hammondék, Peggy Riley, Tuckék, Hillék és Massey-ék, a salisburyi fogadósok, akikhez egy időben naponta átjárt ágyat húzni, ágyneműt mosni, vécéket és mosdókagylókat pucolni. Még Tommy Ball is felhívta, pedig évek óta nem találkoztak. Mindannyian elmondták, hogy rettentően le vannak sújtva, és hogy Lydia pihenjen csak nyugodtan, de okvetlenül legyen szíves tudatni velük, ha már visszatérne a munkába. Egyiküket sem kereste többé. Pihenni viszont pihent, de még hogy!,mondogatta magában időnként. Tizenhárom éves korától fogva egészen Betty Chandler hívásának napjáig szinte minden áldott nap dolgozott. Akkor viszont befejezte, egy életre. Úgy kalkulált, hogy a kevés megtakarított pénze körülbelül egy évig elég lesz alapvető szükségletei fedezésére, és a havi minimumösszegek befizetésére két hitelkártyáján. Amióta nem járt dolgozni, vezetni is alig vezetett, így tankolnia sem kellett. A gáz és a villany benne foglaltatott a bérleti díjban, ami még így is csak négyszáz dollár volt havonta, a telefon- és kábelszolgáltatóknál pedig a lehető legolcsóbb díjcsomagra fizetett elő. Később az is kiderült, hogy Luke-nak volt életbiztosítása, aminek megmagyarázhatatlan módon Lydia volt a kedvezményezettje. Végrendeletet is írt, olyat, amit az ember csak letölt az internetről, majd ellenjegyeztet a közjegyzővel. Lydiára hagyta mindenét – a megtakarításait, a kertészeti cégét és az ingóságait, amelyek azonban, minthogy June-nál lakott, megsemmisültek. A biztosítás összegéből, a megtakarításaiból és abból a húszezer dollárból, amit a Waller fivérek adtak neki a cégért – két traktorért, pár talicskáért, egy markológépért és

egy halom szerszámért –, már egészen sokáig eléldegélhetett anélkül, hogy dolgoznia kellene. Egész életében arra a napra várt, amikor majd nem kell többé mások helyett hajolgatnia és emelgetnie, sikálnia és súrolnia. És ez a nap is eljött. Egyik démon elűzte a másikat. June nem hívta fel, egyetlenegyszer sem. Luke temetésén futólag megölelte, de aztán elhagyta a várost, még mielőtt Lydia bármit is mondhatott volna neki. Nem is volt rajta mit csodálkozni, ha az ember belegondolt, hogyan viselkedett már Betty Chandler hívásának reggelén is. Lydia szót fogadott Bettynek, és azonnal rohant June-hoz. Lecsapta a kagylót, aztán papucsban, köntösben bevágódott a kocsiba, és meg sem állt az Indian Pond Roadig. June a postaláda mellett guggolt, összegörnyedve, háttal a háznak, a rövid, kanyargós, aszfaltozott kocsifelhajtó elején. Lydia kiszállt a kocsijából, és elindult feléje. Körülöttük több száz tűzoltó, rendőr, mentős sürgött-forgott. Ahogy Lydia a közelébe ért, June elfordult tőle, mintha égetné a látványa, közben pedig felemelte a kezét, és valami olyan hessegető mozdulatot tett, mintha egy állatot vagy koldust akarna elhessenteni. Még ebben a valószínűtlen helyzetben is dermesztő érzés volt, hogy így üdvözli az a nő, akitől eddig csak szeretetet kapott. A legtisztább emléke arról a reggelről ez a mozdulat. Nem Betty Chandler szemét telefonja, nem a vörös, villogó fények, nem a döbbent mentősök és tűzoltók, és nem is a rendőr, aki közölte vele a hírt, hogy meghalt a fia. June keze, June hessegető keze árulta el, hogy mostantól minden megváltozik, sőt már meg is változott, csak még azt nem tudja, hogyan. Képtelen kitörölni az emlékezetéből azt a kezet: fekete zászlóként csapkod előtte, mindannak megtestesítőjeként, ami örökre elveszett. De Lydia nem haragudott meg rá. June még nála is többet veszített, már ha emberéletekben mérhető a veszteség, ráadásul ő volt az, aki végignézte az egészet. Bármin ment is keresztül, bármit látott is, nyilvánvalóan képtelenné tette rá, hogy a szemébe nézzen.

Lydia azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy June, a közvélekedéssel összhangban, Luke-ot hibáztatja a történtekért. De erről valójában fogalma sem volt. Ám Luke elvesztésének borzalmát csak tetézte June fájdalmasan nyilalló hiánya – különös, hogy egy nő iránt is érezhetünk így holott volt idő, hogy el sem tudta képzelni, hogy bármi köze lehet hozzá, pláne hogy megszeretheti. És még mindig szerette. Tőle kapta vissza a fiát. Amikor June és Luke összeismerkedtek, Lydia már nyolc éve nem beszélt a fiával. Egy szót sem, azóta a délután óta, amikor összefutottak a boltban, a mirelitszekrény előtt. Azelőtt egy év telt el, utána pedig nyolc. És akkor jött June. Egyszer csak megjelent Lydia ajtaja előtt. Miután hiába kopogtatott, nekiállt várakozni a lépcsőn. Amikor Lydia délután hazaért a munkából, egy vele egyidős, vagy idősebb nőt pillantott meg az ajtaja előtt, aki pont úgy festett, mint azok a nők, akiknek dolgozott. Kopott farmer, egyszerű, de jól szabott, szűk pamutpóló, varkocsba fogott szőke haj, ősz tincsekkel, drága fém villogása a csuklón, a nyakon, a fülön. Először azt hitte, csak valami New York-i víkendező, aki takarítónőt keres. Amikor azonban Luke élettársaként mutatkozott be – Idén költöztünk össze, mondta –, Lydia azonnal megkérte, hogy távozzon. Tudta, hogy kicsoda June Reid. Azt is tudta, honnan jött, és hol lakik. Egyszer még el is hajtott a háza, egy régi kőház mellett, amely az almáskert és az Egyesítő Egyház birtokával szomszédos rét között állt az Indian Pond Roadon. Öreg fenyők és akácfák vették körül, és télen olyan szép volt, mint egy karácsonyi képeslap. Egyszer kihallgatta, hogy a munkaadói, akik még New Yorkból ismerték June Reidet, arról beszélgetnek, hogy az asszony összeszűrte a levet egy nálánál jóval fiatalabb, helybéli férfival. Később egy másik munkaadója, Bess Tuck, aki a hétköznapjait New Yorkban töltötte, egyenesen nekiszegezte a kérdést, hogy tudja-e, kivel randevúzik a fia. Amikor Lydia azt felelte, hogy nem tudja, Bess közölte vele, hogy egy olyan nőről van szó, aki már vacsorázott is itt – ebben a házban, tette hozzá

nyomatékkal, mintha a leghihetetlenebb, leglehetetlenebb véletlen egybeesésről számolna be. Lydia tudott June Reidről, de még sohasem látta. És most itt állt előtte. Ám amilyen kíváncsi volt, hogy s mint van Luke, mit csinál és kivel, éppoly elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy épp ez a nő számoljon be róla. Nem tudta másnak tekinteni, mint a vetélytársának, aki elfoglalta a helyét, vagy sikereket ért el ott, ahol ő kudarcot vallott. És még ha az ő viszonyuk teljesen más volt is, mint egy anya-fiú viszony, Lydia akkor sem akarta ezt épp egy olyan nőtől hallani, akinek a szándékai egy ilyen fiatal fiúval semmiképp sem lehettek tisztességesek. Menjen innen, mondta a zárral bajlódva. Nem tudom, kicsoda maga, és nem is akarom tudni. Hagyjon békén. June pár héttel később visszajött, ám Lydia ezúttal is kitért a beszélgetés elől. A következő alkalommal viszont már nem bújt be előle a lakásba, nem küldte el. Hanem megállt a lépcső tetején, és hagyta beszélni. Utólag már szégyelli, de hízelgett neki, hogy ez az elegáns nő ennyire akarja a társaságát. Egy idő után be is hívta magához. És June maradt, és csak beszélt és beszélt, és aztán megint eljött, és megint, és megint. Egy idő után Luke is eljött vele. Az első pár alkalommal alig szólalt meg, Lydia pedig, nehogy valami rosszat mondjon, Luke pedig újra hátat fordítson neki, csöndben maradt. Emlékszik, June szerette Luke-ot az alkalmazottaival ugratni – perverzek, zsebtolvajok, füvesek, trillázta –, és mindig el is érte vele, amit akart. Luke minden alkalommal felkapta a vizet, ám June csak játékosan megbökte a hasát vagy az oldalát, mire, akár akarta, akár nem, elpárolgott a mérge. Az első néhány látogatásuk alkalmával egyedül June viccelődése törte meg a csendet, és Lydia ezért hálás volt neki, akármilyen nehezére esett is látni, hogy a fia ilyen jól kijön egy magához hasonló korú nővel. Néhány látogatás után Luke lassan mesélni kezdett a munkájáról, sőt még kérdezgette is Lydiát, miféle embereknél takarít. Aztán egy reggel, miközben Lydia épp munkába készülődött, beállított hozzá egyedül. Leültek a

bejárati lépcső legalsó fokára, és csöndben nézték, ahogy két tizenéves fiú a Lower Main Street egyik házának kerítéséről kapargatja a festéket. Végül Lydia odafordult Luke-hoz, és óvatosan a vállára tette a kezét. Luke, én...kezdte, de Luke a szavába vágott, és elhadart egy kis beszédet, ami úgy hangzott, mintha betanulta volna. Rendbe hozzuk... Nem akarok beszélni róla, mert bármit mondasz is, úgysem változtathatsz a történteken. Hiába is próbálnád. Sosem foglak megérteni. És nem is akarlak. De rendbe hozzuk. Még mielőtt Lydia felelhetett volna, Luke megölelte – sietve, és hosszú évek óta először: a nyaka, az illata, a bőre, hirtelen minden olyan közel volt. Aztán felállt, és elindult a kocsija felé, de megbotlott, és majdnem elesett. Nem kéne...,mondta hadonászva, hogy visszanyerje az egyensúlyát; majd egy lélegzetvételnyi szünet után fülig érő mosollyal fejezte be a mondatot: reggel is innom. Alig egy évvel a halála előtt történt mindez. Semmi, aztán oly sok minden, aztán megint csak a semmi. A balesetet követő első pár hét után Lydia leszokott róla, hogy felvegye a telefont. Ha csörgött, inkább kiment a lakásból, és elsétált a parkig, aztán vissza. Máskor csak hagyta, hadd csöngjön. Felhangosította a tévét, hogy elnyomja a zajt, ha pedig valaki nagyon kitartóan hívogatta, beállt a tus alá, és bekapcsolta a fürdőszobai rádiót. Egy idő után elmaradtak a hívások. Amikor Winton először jelentkezett, szokásától eltérően felvette a telefont. Épp aznap menekült ki a kávézóból azok elől a nők elől. Miután este hazaért, leült a konyhaasztalhoz, hogy megnyugodjon. Megrémítette saját indulatos reakciója, az ijedtség pedig hazaűzte. De minél tovább ült ott az asztalnál, minél többször ismételte el magában a hallottakat, annál dühösebb lett megint. Volt valami azokban a nőkben – pedig nem voltak gonoszabbak vagy kegyetlenebbek a legtöbb embernél, sőt mégis volt bennük valami, abban, amit mondtak, meg abban, ahogyan mondták, amitől Lydiának verekedni lett volna kedve. Csak ült a sötét konyhában, reszketve a dühtől és a

düh előhívta véres vágyképektől. Olyan sokáig ült ott, olyan mozdulatlanul, hogy amikor megcsörrent a telefon, ijedten ugrott talpra. Még így, lehalkítva is ijesztően hangos volt; Lydia szaladt, hogy fölvegye. Egy fiatal férfi volt a vonal túlsó végén. Nem ismeri, állapította meg megkönnyebbülten Lydia. Brit angolt beszélt, leheletnyi akcentussal, amit Lydia nem tudott hova tenni. Megkérdezte, hogy Lydia Morey-hoz van-e szerencséje, amikor pedig Lydia igennel felelt, azt mondta, Miss Lydia Morey, ön sorsolásunk szerencsés nyertese. Ugyan, gondolta Lydia, átverés az egész, de máris belement a játékba. Én soha nem nyerek semmit, szaladt ki a száján, mielőtt végiggondolta volna, mit mond, és aztán még azt is közölte a fiatalemberrel, hogy biztosan téved, mert ő egyáltalán nem is indult semmiféle sorsoláson. A férfi, mintha számított volna erre a válaszra, azt mondta, Néha úgy indulunk sorsolásokon, hogy nem is tudunk róla; ha például van egy magazin-előfizetésünk vagy valamilyen vásárlói klubtagságunk, akkor a részvétel lehet automatikus. Lydia erre azt mondta, nincs semmiféle előfizetése, és nem tagja semmiféle klubnak, mire a férfi elnevette magát. Öblös, szívből jövő, meleg nevetése volt. Azután lassan kimondta Lydia nevét. Miss Lydia Morey. Egyszerűen csak kimondta – a nevét, ugyanazt a nevet, amelynek hallatán nem sokkal azelőtt kimenekült abból a kávézóból. És ahogy kimondta, Lydiának melegség áradt szét a mellkasában. A férfi hangja megpiszkált benne valamit, amiről nem is tudta, hogy még megvan, és mosolyra fakasztotta. Még mielőtt a férfi folytathatta volna, gyorsan lecsapta a telefont.

June

Nincs itt semmilyen tó. Órák óta araszol már ezen a sziklatörmelékkel teli földúton, de eddig még nyomát sem látta sem víznek, sem kocsiknak, sem embereknek, sem bármi olyasminek, ami meggyőzhetné arról, hogy Missoula után a megfelelő kijáratot választotta, azután pedig egyetlen elágazást sem vétett el ezen az útnak nevezett valamin. Egyedül van, eltévedt, de nem számít. Semmi sem számít, gondolja nem először. Próbálja megszokni a gondolatot – azt, hogy ezentúl bármilyen döntést hoz is, annak már nem lesz következménye sem önmagára, sem bárki másra nézvést. Korábban felvillanyozta volna a lehetőség, hogy az ember élhet kötelezettségek és következmények nélkül, ám a valóság egészen más, mint annak idején elképzelte. Ez az élet félélet, egyfajta hasadt purgatórium, ahol az agya meg a teste együtt él ugyan, mégis két külön valóságban. A szeme előre tekint – az utat nézi, egy kidőlt fát –, az agya viszont a múltat pásztázza, felülbírálja minden korábbi döntését, újraéli minden kudarcát, előtúrja, ami fölött annak idején elsiklott, amit készpénznek vett, amire nem figyelt oda eléggé. A jelen alig hatol el a tudatáig. Nem azokat az embereket látja, akik benzint tankolnak a Subarujába, akik elszáguldanak mellette az országúton, akik a kezébe nyomják a visszajárót a mini ABC-ben vagy a benzinkútnál, ahol vizet és mogyorót vesz magának. Hanem Luke-ot látja, amint könyörög neki abban a konyhában, amely azóta megsemmisült; a tizennégy éves Lollyt, amint torkaszakadtából üvölt vele egy

tribecai vendéglőben; Adamet, amint döbbenten bámul fel rá, miközben egy fiatal lány kezét szorongatja; Lydiát, amint közeledik hozzá azon a reggelen, még azt sem tudva, hogy mi történt – az arcán tükröződő zavart és fájdalmat, amikor elhessegeti. Vissza-visszatér ezekhez az emlékképekhez, újrajátssza őket magában, alaposan megvizsgál minden szót, amire emlékszik, észrevesz minden hibát. Ha az egyikkel végzett, jön a következő. Mindig jön. Eszébe jut gyerekkori barátnője, Annette. Annette kétutcányira lakott tőlük Lake Forestben, és szombat esténként felváltva jártak át egymáshoz aludni, meg Annette porcelánlógyűjteményével játszani, Shaun Cassidy- és Jackson Fivelemezeket hallgatni, és listákat írni arról, hol fognak élni felnőttkorukban, milyen autójuk lesz, milyen lesz a férjük. Az ötödik és a hatodik közti nyáron June rábeszélte Annette-et, hogy menjen el vele ottalvós táborba New Hampshire-be. Egyikük sem utazott még sehova a szülei nélkül, és Annette most is rengeteg kifogást talált, hogy ne kelljen mennie – hivatkozott mindenre, a strandon úszómesterkedő gimis fiúktól kezdve a Chicagóba látogató arabtelivér-bemutatóig. Ám June az egész karácsonyi szünet alatt puhította, sőt még az anyját is rávette, hogy hívja fel Annette aggodalmaskodásra hajlamos anyját, és mondja el neki, milyen klassz az a tábor, ahol ő maga is sokat nyaralt gyerekkorában. June már nem emlékszik, miért érezte olyan fontosnak, hogy Annette is vele tartson, tisztán emlékszik viszont arra a Beverly Hills-i unokatestvér-hármasfogatra, amely már az első napon minden különösebb felhajtás nélkül, a lehető legnagyobb természetességgel foglalta el helyét a társadalmi ranglétra legfelső fokán. Mindhárom lánynak csodálatos neve volt – Kyle, Blaire és Marin –, és egyforma, vállig érő, világosbarna Charlie angyalai-frizurája. A tábor második teljes napján a Beverly lányok – mert addigra már mindenki csak így hívta őket – megkérték June-t, hogy cseréljen ágyat egy Beth nevű, zömök, reszelés hangú,

philadelphiai lánnyal. Bethet a Beverly lányok mellé osztották be, akik négybungalónyira laktak June-tól és Annette-től, csakhogy, mutattak rá a Beverly lányok, Beth nemcsak hogy fokhagymaszagú volt, de még bámulta is őket, miközben átöltöztek. June arcát most is elönti a szégyenpír, amikor eszébe jut, hogyan csempészte át az ágyneműjét és a hátizsákját az új bungalóba, miközben Annette a fogadóépületben a többiekkel ebédelt. Persze még aznap este megkereste az egyik táborvezető, a sarkában Annette-tel, és azt mondta, beszélni akar vele. Mint kiderült, Annette nem hitt Bethnek, amikor az elárulta neki, hogy June indítványozta a cserét. June még mindig emlékszik, Annette hogy fellélegzett, amikor meglátta őt a bungalóban. Képzeli, mi járhatott a fejében – hát itt van June, az ő legjobb barátnője, akivel végigutazta a fél országot; aki mindent tud róla, amit egyáltalán tudni lehet; aki az ő karkötőjét viseli, azt a fonott karkötőt, amit két éve készített a születésnapjára. Hát itt van June, és most mindjárt tisztázódik a helyzet. June emlékszik, hogyan erőlködött, hogy természetesen viselkedjen – úgy, mintha semmi sem történt volna, semmi sem változott volna. Ám ahogy nyökögve előadta a többször is elpróbált mesét, miszerint jó ötletnek tűnt, hogy egy kicsit elszakadjanak egymástól, és új emberekkel ismerkedjenek meg, Annette arca megfagyott. Úgy nézett June-ra, mintha egy vadidegent látna. Sápadt, dermedt arca nem fájdalmat, nem is haragot tükrözött. Hanem rettenetet. June ebben a pillanatban átalakult a szemében valakivé, akit nem ismert. June látja maga előtt, amint úgy rázza a fejét, mintha hátulról fejbe dobták volna egy kővel. Látja maga előtt, amint sarkon fordul, és elindul kifelé, miközben a Beverly lányok az ágyukon gubbasztva, kuncogva figyelik a jelenetet. Annette másnap reggel hazautazott. Tizenkét évesek voltak akkor, és soha többé nem szóltak egymáshoz. Ősszel, amikor a Lake Forest Country Day iskolában a tanítás első napján újra találkoztak, Annette rá sem nézett. June azon tűnődik, mi lehet vajon Annette hatalmas

porcelánló-gyűjteményével. Féltő gonddal őrizte minden darabját, porolgatta, törölgette mázas felületüket, gyöngéden kefélgette a sörényüket, a farkukat. Több tucat, talán több száz porcelánlova volt. Egyedül lakott gyerekszobájának fehér könyvespolcai tele voltak velük. Édesanyjával külön kis kirándulásokat tettek a springfieldi, bloomingtoni, chicagói régiségboltokba, hogy újabb darabokat szerezzenek a gyűjteménybe. Volt egy igazi lova is, egy Tilly névre hallgató, sötétbarna, herélt csődör, amit egy winnetkai istállóban tartottak, de June-t sohasem hívták magukkal, amikor Annette iskola után, vagy egy-egy hétvégi délelőttön lovagolni ment. June nem nagyon emlékszik Annette apjára, csak arra, hogy pipázott, nyakkendőt hordott, és alig lehetett látni. Nyolcadik után Annette egy virginiai lovas bentlakásos iskolában folytatta tanulmányait Tilly társaságában, és June elvesztette szem elől. Több mint két évtizeddel később, miután már túl volt a válásán, miután már Londonba költözött, egyszer együtt vacsorázott az egyik ügyfelével, egy amerikai nővel, akinek egy brit bankár volt a férje, és amikor a gyerekkorára és Lake Forestre terelődött a szó, a nő megkérdezte, nem emlékszik-e egy Annette Porter nevű lányra. Egy diákkörbe jártak az indianai Butler Egyetemen. Remek lány volt, mondta a nő, és bár June-nak még most, évtizedek múltán is fájdalmas volt Annette nevét hallani, mégis örült, hogy valahol messze befogadták egy közösségbe, és remek lánynak tartják. Korábban eszébe sem jutott, mi lehet Annette édesanyjával, amióta a lánya elköltözött otthonról. Maga elé képzeli szegény asszonyt, aki talán átvette Annette feladatait, és most maga porolgatja, törölgeti, kefélgeti a porcelánlovacskákat. Halkan beszél hozzájuk, cukkolja őket, hogy rúgják csak jól kupán azt az áruló szomszéd kislányt, aki régen idejárkált, elcsalta Annette-et egy ottalvós táborba, de most aztán végre ő is megkapta a magáét. Kék villanásokat lát a fenyőfák között, és egy pillanatra

nehezére esik felidézni, hogy hol van. Maga elé képzeli a térképet, miközben lassít. Glacier Nemzeti Park. Bowman-tó. Leállítja a motort, és nézi a fák foghíjai között kéken csillogó tavat. Eszébe jut Lolly, aki éjjelenként ugráló fénypontot látott connecticuti házuk ablakából, és azt hitte róla, hogy ufó. Addig nem nyugodott, amíg ki nem mentek, hogy megnézzék, mi az, és persze csak egy csillag volt, ami a fák ágai között bújócskázott. Lolly ennek ellenére szentül hitte, hogy valami különlegeset látott. June kiszáll, hogy keressen egy ösvényt. A fenyőerdő sűrű, és bár nyár közepe van, és kora délután, az ágak között hűvös a levegő. Mielőtt elindulna, kiveszi a kocsiból, és a vállára teríti a kabátját. Tornacipője alatt halkan ropognak a fenyőtűk, a feje fölött madarak rikoltoznak, miközben egy tisztás felé ballag, amely egy keskeny, sziklás partszakaszba torkollik. Amikor odaér, rálát az egész tóra: sokkal hosszabb, mint amilyen széles, és van benne egy finom balkanyar. Lehetetlenül egyenes fenyőfák borítják a túlparton emelkedő lankás dombokat, mögöttük tagbaszakadt, sziklás hegyek magasodnak. A táj Észak-Skóciára emlékeztet, bár ezek a dombok fiatalabbak, kevésbé viharvertek. A víz szél tépázta felületén táncolnak a napsugarak. A hatás szemet kápráztató. Egy pillanatra mindent beborít a fény. June reflexből hunyorít, de mindene behódol a káprázatnak, és várja a megsemmisülést. Az önkívület, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget ér. Felhő úszik át az égen, és visszaadja a kavicsos part, a fák, a dombok színét és formáját. June várja, hogy újra előbújjon a nap, és hamarosan elő is bújik. Hatalmas és emésztő a tüze, és borzongató a hiánya. June nem mozdul, várja a szikrázó semmi visszatértét, és közben eszébe jut egy négy-öt évvel korábbi emléke az indianai Garyből, ahol a motel tusolójában olyan erős volt a nyomás, hogy csillagokat látott, amikor a tarkójára meg a fejére irányította a vízsugarat. Addig folytatta, amíg el nem fogyott a meleg víz. Aztán egy pár

nappal korábbi reggel jut az eszébe, amikor a kocsijában ébredt, az észak-dakotai államhatárnál: várakozó iskolabuszok motorhangja és kiáltozás verte fel. Zsibbadt tagokkal, álmosan hunyorgott a rövidnadrágban és pólóban szaladgáló, hátizsákokkal és uzsonnásdobozokkal felszerelkezett gyerekekre. Fogalma sem volt, hogy hol lehet, kicsoda egyáltalán, és mi zajlik a szeme előtt. Csak nézte a légies téglaépületet, a buszokat, a fehér póznán csüngő, amerikai zászlót. Semmi sem tűnt ismerősnek. Mintha kitörlődött volna a fejéből minden emlék, és ami a legfurcsább, emiatt nem érzett sem ijedtséget, sem zaklatottságot, hanem – anélkül, hogy tisztában lett volna az okával – valami távoli megkönnyebbülést. Csak akkor tört meg a varázs, amikor megpillantotta a vászonkabátkáját, begyűrve a vezetőülés és az ajtó közé. Elég volt csak ránéznie a gyűrött anyagra, és minden emléke visszatért, többek között az is, hogy előző nap késő éjjel kanyarodott le az autópályáról, és miután hiába keresett motelt, talált magának egy csendes helyet az iskolaépület melletti parkolóban. Újabb felhők gyűlnek az égre, elsötétül a víz felszíne. Most már tisztábban kivehető a tó hosszúkás, négyszögletes alakja. Pont olyan, mint amilyennek Lolly egyszer egy képeslapon leírta: hibátlan. Igen, ezt a szót használta. Végre rábukkant egy hibátlan helyre első egyetemi évének nyarán, az első hibátlan helyre, utazásai, sőt talán egész élete során. Már több mint egy hónapja elutazott, amikor June megkapta a képeslapot – az első és utolsó képeslapot, amit Lolly arról az útról küldött. June egész életében mindössze négy levelet kapott Lollytól, és azok közül is csak ezt az egyet tette el. A képeslap megsemmisült June telefonos noteszével együtt, amelynek lapjai között tartotta, de tisztán emlékszik a tavat ábrázoló fényképre, a montanai Kalispellből származó pecsétre, a lap kemény gerincére, és a lap széle és June londoni címe közé ékelt, kurta, távirati stílusban megírt mondatokra. Anya, ez a legszebb. Hibátlan. Augusztus elején érkezem. Szia,

L. A képeslapon hó borítja a tavat körülvevő hegycsúcsokat, most viszont nyár van, a sziklák csupaszok. Ezt leszámítva azonban minden ugyanolyan, mint a képen. Semmi sem változik, gondolja June, de aztán eszébe jut egy cikk, amit pár évvel ezelőtt olvasott a globális felmelegedésről, és arról, hogy a Glacier Nemzeti Parkból fokozatosan tűnnek el a gleccserek. Nézi a tavat meg a hegyeket, és azon tűnődik, vajon meddig élt, és mikor tűnt el az a gleccser, amely kivájta magának ezt a tavat. Vajon volt még nyoma, amikor Lolly erre járt? Lolly tizennyolc éves volt, amikor ezt a tavat látta. Tizennyolc éves, dühös, és frissen szabadult. A középiskola utolsó három évét New Yorkban töltötte az apjával. Soha senki sem kérdőjelezte meg a döntését, hogy a válás után az apjával maradjon, noha June meglehetősen összetört, amikor Adam – és még csak nem is Lolly – közölte vele a hírt. Addig eszébe sem jutott, hogy Lolly akár New Yorkban is maradhat. De amikor másnap beszéltek, Lolly világossá tette előtte, hogy amiképpen June eldöntötte, hogy Londonba költözik, úgy ő is eldöntötte, hogy itt marad. A válás utáni első karácsonyestét együtt töltötték Connecticutban, de az együttlétnek kurtán-furcsán vége szakadt, amikor karácsony első napján, miután Lolly kibontotta az ajándékait, Adam autóba ült, és visszament New Yorkba. Nem veszekedtek, nem történt semmi drámai, csak Adam ideges volt, Lolly pedig végig ellenségesen hallgatott. Amikor az apja végül otthagyta őket, könyörgött neki, hogy vigye magával őt is, de Adam ragaszkodott hozzá, hogy maradjon, hiszen June csak két hetet tölt az Államokban, és muszáj együtt lenniük valamennyit. Lolly ezek után visszavonult az emeletre, a szobájába, és a hátralévő napokat némaságban, külön emeleten töltötték. Lolly arra sem volt hajlandó, hogy együtt étkezzen vele, inkább felhordta magának a müzlit és a kávét, egyik csészét a másik után. A következő karácsonyon June Londonban maradt, miután pedig Lolly a Vassarra ment,

Adammel váltott felügyeletben állapodtak meg karácsony estéjére és első napjára. Lolly sosem látogatta meg Londonban. Öt év alatt egyszer sem nézte meg a galériát, amit June nyitott. Sem a régi pajtából átalakított, kis islingtoni házat, ahol élt. Sosem fogadta el a meghívását, hogy találkozzanak Londonban, és utazzanak el együtt a kontinensre vagy Skóciába vagy Írországba. Minden hetedik-nyolcadik telefonhívását viszonozta, ami épp csak ahhoz volt elegendő, hogy megelőzze vele a krízist és a komolyabb beszélgetést. Amíg nem létezett sms, szinte sohasem írt, és utána is csak azért, hogy bocsánatot kérjen, amiért eltűnt, vagy hogy tudassa vele, el fog tűnni. Hétvégén hívlak. El vagyok havazva. Nem jutok el New Yorkba a jövő héten, amíg ott leszel. Bocs. Nagyon sok volt a „bocs”. A nap újra előbukkan, a tó felragyog. A madarak abbahagyták a rikoltozást, és June Lolly hangját hallja, amint túlüvölti az étterem zaját azon az estén, amikor Adammel elmondták neki, mi vár rá. June épp befejezte annak higgadt ecsetelését, hogy Adammel elválnak, de jó barátok maradnak, ő pedig Londonban nyit egy galériát a főnökének. Lolly pedig, tette hozzá, eldöntheti, hogy vele tart-e, vagy pedig New Yorkban marad, amíg befejezi a gimnáziumot. Te hazug!,üvöltötte Lolly az asztal fölött abban a Church Street-i étteremben, ahol connecticuti kiruccanásaikból hazatérve, vasárnap esténként vacsoráztak. Az egész étterem elcsendesedett. Hazudtál nekünk! Igen, hazudtál! Megígérted, hogy anya és feleség leszel, és aztán most meg mégsem! Lolly még egyszer, némán rámeredt, mielőtt kirohant volna a mosdóba. June látja maga előtt, ahogy ott ül vele szemben az asztalnál, a megkukult Adam mellett, és ahogy száraz szeme elkeseredetten pásztázza az arcát, hátha talál rajta valamit, ami ismerős, amiben megkapaszkodhat. June ismeri ezt a tekintetet. Ilyen volt Annette, Luke, Lydia tekintete is. Mindazoké, akik, amikor utoljára néztek rá, egy idegent láttak maguk előtt. June sohasem bocsátkozott vitába a gyerekelhelyezésről

Adammel. Mint ahogy azt sem árulta el Lollynak, hogy Adam szexuális zaklatás gyanújába keveredett a New York-i Egyetemen, és a peren kívüli megállapodásra ráment az összes megtakarításuk, plusz June saját vagyonának majdnem a fele, amit még az apjától örökölt a húszas éveiben. June egyedül a connecticuti házhoz ragaszkodott, aminek törlesztőrészleteit épp az előző évben sikerült kifizetniük. A váratlan anyagi gondok kényszerítették rá, mondogatta magának még akkoriban, hogy fáradhatatlanul hajtsa az egyre jobb üzleteket, az egyre menőbb művészeket, és hogy e célból keresztül-kasul beutazza a földgolyót. De mára már tisztában van vele, hogy azért csinálta az egészet, mert képtelen volt szembenézni azzal, hogy mi zajlik otthon, közte és Adam között. A lelke mélyén mindig is tudta, hogy az Adam ellen felhozott vádak nem lehettek alaptalanok, mégis szerette volna elhinni Adamnek, hogy a diáklány, aki beperelte, egyszerűen csak ideggyenge volt. Lolly abban az időben még kislány volt, June ezért döntött úgy, hogy hisz a férjének. Ám ahhoz, hogy továbbra is hinni tudjon neki, tartania kellett a száját Lolly előtt, aki így aztán sohasem tudta meg, mi történt. Vagy ha megtudta is, sohasem beszélt róla. June azon tűnődik, hogy ez a sok titkolózás tehetett-e róla, hogy aztán évekkel később megint hajlandó volt falazni Adamnek. A vérébe ivódott volna a titkolózás? Arról sem mesélt Lollynak, hogy egyszer felhívta a barátnője, Peg; azért telefonál, suttogta bele a kagylóba, mert épp itt van előtte Adam, egy fiatal lány kezét szorongatja ebben meg ebben az étteremben, Long Island Cityben. Vigyázz, észre ne vegyen, mondta neki June, majd felírta magának a címet, és a galériából egyenesen az Ötvenhetedik utcára sietett, és ott fogott egy taxit. Az étterem egy régi gyárépület tetőterében volt, a Jackson Avenue-n, közel a MoMA PS1 épületéhez. Ahogy belépett a teherszállító liftbe, azon tűnődött, vajon Adam hogyan talált ide. Biztosan úgy érezte magát, mint aki egy másik bolygóra csöppent, itt, a fiatal hipszterek és zenészek gyülekezőhelyén, a

művészek és csavargók tanyáján, amelyben mégis az lehetett számára a legvonzóbb, hogy nem ismerték, és ezért bízvást remélhette, hogy nem is fog lebukni. Amint belépett, rögtön észrevette Adamet, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Peg nem tévedett. Megkönnyebbült, mert végre eloszlottak a kételyei, amelyek évek óta, tulajdonképpen már a zaklatási ügy kirobbanását megelőző idők óta nyomasztották. Megkönnyebbült, mert most végre olyan helyzetben kapta el Adamet, amely nem hagy helyet a magyarázkodásnak, a kettős beszédnek. Mielőtt elindult volna az asztal felé, June elképzelte, mi minden vár rájuk a következő hónapokban. Benyújtja a válókeresetet, azután pedig igent mond a főnöke, Patrick régóta asztalon heverő ajánlatára, amelyet korábban nem volt bátorsága komolyan venni, és nyit egy galériát Londonban. Nézte Adamet, ahogy csak bámulja azt a lányt, aki szabad kezével épp a zsebszámítógépét nyomogatta, és most először látta olyannak, amilyen. Nem olyannak, amilyennek Adam a családi harmónia megőrzése érdekében mutatta magát. Öregnek látta a sok kockás ing és tetkó és nyíratlan szakáll között; öregen hajolt a lány fölé, aki alig pár évvel lehetett idősebb a saját lányuknál. Ez volt hát az ő férje. A férfi, akit valaha szeretett, akivel közös életre vágyott. A férfi, akit még mindig szeretett, dacára annak, hogy hosszú évek óta haragudott rá. Most kapja vissza a szabadságát, ébredt rá. A maga valójában látott mindent, miközben a fal mellé tolt kis asztal felé haladt. Látta a lány széles arcát és fekete haját, Adam kezét a karján, a süteménymorzsákkal borított asztalt. Látta maga előtt a jövőt, épp csak egyvalakit nem látott: Lollyt. Nem gondolta át alaposan a lépéseit. Nem állt ellen Adam kétségbeesett könyörgésének, hogy Lollynak ne szóljanak a félrelépéséről; mint ahogy azt sem látta előre, hogy az igazság elhallgatása milyen végzetes hatással lesz későbbi kapcsolatukra. Túl gyorsan lépett oda ahhoz az asztalhoz, és túl gyorsan cselekedett utána – túl gyorsan adta be a válókeresetet, túl

gyorsan egyezett meg Adammel, túl gyorsan menekült el Londonba. Most már tudja, hogy ha visszafelé is megtehetné a Peg hívását követő lépéseit, ha újragondolhatná a döntéseit, most nem állna itt ezen a tóparton, az isten háta mögött. És még mindenki élne. June kicsit távolabb lép a tótól, és nekitámaszkodik a legközelebbi fenyőfának. A fa törzse körül szétdobált díszpárnákként virítanak a moha sűrű, zöld foltjai. Megpróbálja elképzelni Lollyt öt évvel ezelőtt, ugyanitt. Vajon ő is ugyanezen a ponton állt meg? Vajon ő is kiszállt a kocsiból, és átvágott ezen a tisztáson, amikor megpillantotta a tavat? Vajon ő is megpihent ezen a mohán? Vajon ő is nézte a tavat, és ugyanúgy látta az anyját, ahogyan most ő látja Lollyt? Vajon itt kezdett el megérni benne a megbocsátás? És ha még élne, vajon most megbocsátana? June leül a nyirkos mohára, és a melléhez húzza a térdét. Itt sem találhat nyugodalmat. Eszébe jut az a két nappal korábbi reggel Észak-Dakotában, amikor elhatározta, hogy felkeresi ezt a tavat. Bowman-tó: ez a szó ötlött a szemébe, miközben nézte, ahogy a táborozó gyerekek zajosan özönlenek a parkolóból az iskola épületébe. Bowman-tó, Glacier Nemzeti Park, Montana. Újra látta maga előtt a fénykép eredetét jelölő, apró, fekete nagybetűket, és ahogy az iskolabuszok becsukták az ajtóikat, és lomhán megindultak az országút felé, látta maga előtt az érintetlen tavat, a kéklő eget tükörsima felszínén. Látta maga előtt Lolly gondos kézírását a lap túloldalán, újra meg újra végigolvasta a kurta mondatokat, és egyszer csak megértette, hogy neki is ott a helye. Azon a tájon, amit a lánya hibátlannak talált.

Rebecca

Itt áll a kocsija. Egy viszonylag új Subaru kombi New York-i rendszámmal. Fekete, mint az ottani kocsik általában. Gondolom, lekérdezhetnénk a rendszámát, ha olyan nagyon tudni akarnánk, hogy kicsoda, de az olyan alattomos dolog lenne, és azt hiszem, hogy bár alig-alig szól hozzánk, valahol mindhárman – Kelly is, Cissy is, én is – érezzük, hogy megbízik bennünk, hogy ránk bízta magát. Hogy ki vagy mi elől menekül, azt nem tudnám megmondani, de valami elől biztosan. Szóval, ha lekérdeznénk a rendszámát – amit egyébként fogalmam sincs, hogyan kell csinálni –, vagy bármi más módon szaglásznánk utána, az olyan lenne, mintha felrúgnánk azt az egyezséget, amit akkor kötöttünk vele, amikor beleegyeztünk, hogy megőrizze a névtelenségét, amikor beköltözik. Akkor még elküldhettük volna, ha nem tetszett volna valami, de nem küldtük el, úgyhogy a vendégünk, akárki legyen is. Karácsonykor eljött hozzánk Kelly egyik fivére a feleségével meg a gyerekeivel Seattle-ből, karácsony reggelén kibontottuk az ajándékokat, délután pedig főztünk egy nagy vacsorát. Kelly becsúsztatott egy cetlit az ajtaja alatt, amelyen az állt, hogy szívesen látjuk vacsorára; de persze nem jött el, és nem is válaszolt, ahogy arra számítani is lehetett. Cissy vitt neki egy dobozzal a csokis-karamelles kekszéből, plusz egy veknivel abból a banános-áfonyás gyümölcskenyérből, amiből mi is kaptunk. Legalább eszik valami gyümölcsöt is, tréfálkozott Kelly, de most, először, láttam rajta, hogy őszintén aggódik.

Én attól a naptól fogva aggódtam érte, hogy megérkezett. Volt valami aggasztó abban, ahogy vonszolta magát; a kimerültségében; abban, hogy nem tudott odafigyelni semmire; ahogy a szeme fizika értelemben nyitva volt, de minden más értelemben csukva. Ismertem ezt a tekintetet. Mi van, ha meghalni jött ide? Akkor mit csinálunk? – kérdeztem Kellyt az új év első napján. Akkor meghalni jött ide, és mi semmit sem tehetünk ellene, felelte ő, szokott tárgyilagosságával. De hogyha meghal, és kiderül, hogy se igazolványa, se hitelkártyája nem volt, mi mégis megengedtük, hogy itt lakjon, akkor nem kerülünk bajba? Nincs erre valami törvény? Kelly rám nézett, azzal a nézésével, amitől mindig úgy érzem magam, mint a hülyegyerek, aki fenn kukorékol, amikor pedig már egy órája fellőtték a pizsit. Akkor is így nézett rám, amikor először előálltam vele, hogy mi lenne, ha otthagynánk Seattle-t, és ideköltöznénk. És végig így nézett rám egészen addig, míg végül ide nem költöztünk. Kellyvel az a helyzet, hogy bár megvannak a maga megrögzött kis szokásai – kelés negyed hétkor; hétkor feketekávé, főtt tojás és újság; Levi’s kordnadrág és L.L.Bean flaneling, és soha semmi más azért eléggé bátor is. Ha jó oka van rá, hogy változtasson az életén, akkor változtat is. És most én voltam ez a jó ok. Penny barátnőm miatt akartam otthagyni Seattle-t. Ő volt a legjobb barátnőm, kisgyerek korom óta ismertem. Ugyanabban az utcában nőttünk fel a massachusettsi Worcesterben, katolikus nagycsaládok gyerekeiként, és a középiskola után együtt mentünk a Massachusettsi Egyetemre is. Sohasem történt köztünk semmi, mert akkoriban még egyikünk sem merte bevallani magának, hogy leszbikus. Sem a középiskolában, sem az egyetemen, sem utána még egy jó darabig. Ne feledjük, ez még a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója, ami, bár nem is volt annyira régen, nekünk, melegeknek mégis olyan, mintha az őskorban lett volna. Különösen a massachusettsi Worcesterben, pláne a mi – elvben legalábbis – száz százalékig katolikus, száz

százalékig heteró környékünkön. Miután megszereztük a diplomát, Penny is meg én is New Yorkba mentünk. Penny a reklámszakmában akart elhelyezkedni, és eszünk ágában sem volt visszatérni Worcesterbe. Én mindig is Bostonba vágytam, de Penny elég erőszakos tudott lenni, ha akart valamit, így hát végül mindketten New Yorkban kötöttünk ki. Először az Upper East Side-on laktunk, ami sok tekintetben ugyanolyan volt – ugyanolyan rossz –, mint azok a helyek, ahol azelőtt is éltünk. Tele volt családokkal, heteró párokkal és bulizós egyetemista kommunákkal. Beletelt egy kis időbe, de végül azért felfedeztünk magunknak más városrészeket is, és találkoztunk más, magunkfajta nőkkel is. De hogy milyen lassan ment minden! Legalábbis nekem. Penny hamar alkalmazkodott az új körülményekhez, néhány hónapon belül volt barátnője, bárpultos állása a Henrietta Hudsonban, és tagja volt egy softballcsapatnak. Én nem nagyon szerettem bárokba járni, sem piálni vagy drogozni. Azok a lányok túl vadak voltak nekem. A legtöbben, hozzánk hasonlóan, más városokból jöttek, és hosszúhosszú évek magányát és haragját hurcolták magukkal. Amint rászabadultak a városra és egymásra, kiengedték a gőzt, aminek sokszor zűrös vége lett. Penny is egyre zűrösebb lett, és miután összeköltözött a barátnőjével, egy Chloe nevű, fiatal lánnyal, elsodródtunk egymás mellől. Én akkoriban a Lowell Hotelben dolgoztam recepciósként, a Keleti Hatvanharmadik utcában. Az a hotel egy gyönyörű, art deco ékszerdoboz volt, a szobái nagy részét állandó lakók bérelték – olyanok, akik egész évben ott éltek, vagy rendszeresen odajártak bevásárolni, vagy szórakozni, vagy üzleteket kötni. Imádtam abban a hotelben dolgozni – szerettem a rendjét, a frissen vágott virágait, a ropogós személyzeti egyenruháját, a történetét. Úgy éreztem, ott semmi bajom nem eshet. Már az első évben kétszer is előléptettek, és huszonhat éves koromra a menedzserasszisztensi pozícióig vittem. Soha sehol nem értem még el ilyen sikereket – sem gyerekkoromban, sem az iskolában, sem a családban, sem a New

York-i melegtársadalomban. Mindig mindenütt kakukktojásnak éreztem magam. A Lowellben viszont megtaláltam a helyem. Tudtam, hol veszik hasznomat, és hol vagyok fölösleges, ezért aztán, ha csak lehetett, ott lebzseltem munkaidőn túl is. Mindeközben Penny pultozott és piált, és lassan végleg lemondott róla, hogy a reklámszakmában helyezkedjen el. Miután New Yorkba költöztünk, még elment pár interjúra, és pár helyre elküldte az önéletrajzát, de aztán összeköltözött Chloéval, és felhagyott az egésszel. Chloe Brooklynban nőtt fel, hippi szülők nagyszájú, balhés gyerekeként. Amikor megismerte Pennyt, tizenkilenc éves volt, de már kirúgták a Barnard College-ból. Penny első herointúladagolásáig nem is vettem észre, hogy mi folyik valójában. Akkor épp már több mint egy hónapja nem láttuk egymást, de Penny korábban engem jelölt meg a munkahelyén „legközelebbi hozzátartozód”-ként, ezért aztán, amikor már két napja nem hallottak felőle, kaptam egy telefont. Felhívtam Chloét, aki először megpróbálta letagadni az egészet. Előállt valami ködös sztorival arról, hogy Penny influenzával nyomja az ágyat, és csak akkor árulta el az igazat, amikor odamentem a Lower East Side-i lakásukra, és bedörömböltem az ajtón. Penny a Bellevue pszichiátriai osztályán feküdt, odavitték a sürgősségiről, ahol detoxikáló kezelést kapott. Még néhány napig egész biztosan bent tartják, mondta Chloe. Aznap este később azt is bevallotta, hogy meg akar szabadulni Pennytől, mert katasztrófa, amit művel, és ő már nem tudja kézben tartani a helyzetet. Nem vágtam a fejéhez, hogy de hiszen ő szoktatta rá a heroinra, hanem segítettem neki összecsomagolni Penny holmiját, és átvinni hozzám, a Murray Hill-i stúdiólakásomba. Chloe a kezembe nyomott egy levelet, azzal, hogy adjam át Pennynek; gondolom, szakítólevél volt, de sohasem olvastam el. Mindenesetre bármit írt is, sikerült meggyőznie Pennyt, hogy ne próbáljon meg visszakéredzkedni hozzá. Az év hátralévő részében Penny velem lakott. Két újabb

túladagolás, több száz dollár, amit a pénztárcámból lopott ki, és egy öngyilkossági kísérlet kellett hozzá, hogy végül hajlandó legyen elmenni abba a rehabilitációs intézetbe, amit Seattle mellett találtam neki. Elkísértem, és ott maradtam vele pár napig, de aztán haza kellett térnem New Yorkba dolgozni. Penny nyolc hónapot töltött a rehabon, azután további másfelet egy úgynevezett józan házban, más, lejövőfélben lévő nőkkel együtt. Legalább tucatszor meglátogattam Seattle-ben. A családja, akárcsak velem az enyém, megszakította Pennyvel a kapcsolatot, amikor az első New Yorkban töltött évünket követő karácsonyon elárulta nekik, hogy leszbikus. Minden úgy történt, ahogy ilyenkor általában szokott, leszámítva, hogy megbeszéltük, hogy ugyanazon az estén bújunk elő. Vacsorára időzítettük a vallomást, ami mindkettőnknél este hat órakor volt esedékes. Az én apám a hír hallatán otthagyta az asztalt, anyám pedig telezokogta a szalvétáját. Pennyt viszont azonnal felszólították, hogy hagyja el a házat, és csak akkor térjen vissza, amikor már, úgymond, megjavult. Aznap este Penny bekopogtatott hozzám, és ott is aludt, hálózsákban, a szobám padlóján, másnap reggel pedig, amilyen hamar csak tudtunk, visszatértünk New Yorkba. Anyám végül szóba állt velem, de csak azután, hogy apám meghalt, és még akkor is megkért, hogy legyek szíves ne az orra alá dörgölni a leszbikusságomat, és nem beszélni előtte a barátnőimről. Arról, hogy találkozzon velük – nem mintha lett volna kivel –, szó sem lehetett. Szóval megtette a lehető legtöbbet, ami tőle tellett, végül mégis úgy halt meg, hogy alig ismertük egymást. Attól a karácsonytól kezdve Pennyvel mindketten tudtuk, hogy csak egymásra számíthatunk. A Lowell-beli munkámon és a munkatársaimon kívül ő volt a mindenem. Minden szabad hétvégémen és vakációmon meglátogattam Seattle-ben. Az egyik ilyen utazásom során ismerkedtem meg Kellyvel. Ő vezette azt a motelt, ahol a józan házban tett látogatásaim alkalmával megszálltam, és az egyik ilyen utamon, az egész

napos repülés végén, őt találtam a recepciós pult mögött. Látszott rajta, hogy valamiért ideges, de szakszerűen végezte a munkáját. Később kiderült, hogy azért kellett beállnia a pult mögé, mert az egyik alkalmazottja az utolsó pillanatban beteget jelentett, és mivel már nem tudott senkit felhajtani helyette, ő maradt ott, és így nem látta az unokaöccse kosármeccsét. Ott állt tehát szürke kordnadrágban és zöld egyenkabátkában, az orrát ráncolva, mint mindig, amikor bosszús. Emlékszem, sokáig néztem copfba gyömöszölt, vörös haját, elszabadult tincseit, melyek sok kis aranyfonatként röpködtek az arca körül; néztem, ahogy lehajtott fejjel szöszmötöl a hitelkártyámmal, és közben szünet nélkül az orra alá motyog. Végül csak felnézett, és akkor először megpillantottam a szemét – ezt az aranyló, zöld szempárt, amely karácsonyi égőként ragyogott szeplővel telehintett arcában. Fogalmam sincs, hogy én, akinek soha azelőtt még csak rendes barátnője sem volt, hogyan ismerhettem fel a szerelmet, amikor ott állt előttem, de felismertem. New Yorkban persze randiztam már egyszer-kétszer, de igazság szerint féltem a nőktől. Vagy túl harsányak és férfiasak voltak, vagy túl sokat ittak. Ráadásul az emberek akkoriban még nem is voltak olyan nyíltak, mint manapság, ezért aztán, ha megtetszett valaki, általában nem tudtam eldönteni, hogy leszbikus-e vagy heteró. Én meg sohasem voltam az az agresszív fajta, sohasem mertem kezdeményezni, vagy megadni bárkinek is a számomat. Inkább dolgoztam, amennyit csak lehetett, szabadidőmben pedig Pennyvel beszélgettem telefonon, hallgattam a történeteit a munkamegbeszélésekről, amiken részt vett, és a nőkről, akiket a józan házban ismert meg. És ha csak lehetett, meglátogattam. Ez így ment pár éven keresztül, egészen addig az estig, ott, a motelben. Ahogy megpillantottam azt a karácsonyfaégőszempárt, megváltozott az életem. Három éjszaka? – kérdezte Kelly a foglalásomra pillantva. Nem hinném, hogy egy bólintásnál többre futotta. És ráérsz valamelyik este? – kérdezte, ilyen egyszerűen. Két szó és egy

bólintás után elhívott randevúra. De hát Kelly sosem volt szégyenlős, istennek hála. Ismét bólintottam, és másnap este elvitt egy steakhouse-ba, a kikötő közelében, a rá következő este pedig meghívott magához vacsorázni – spárgakrémlevest készített, és egy nagy tál salátát körtével, dióval és avokádódarabokkal. Soha életemben nem ettem ilyen finom salátát. És tudom, hogy őrültség volt, de a következő este, úton hazafelé New Yorkba, már a felmondásomat fogalmazgattam a repülőn. De hát huszonnyolc éves voltam, és hosszú idő óta magányos. Néztem, ahogy velem egykorú kollégáim a Lowellben becsajoznak vagy bepasiznak, terveket szőnek, nagy vacsorapartikat rendeznek, együtt mennek vakációzni, eljegyzik egymást. Nem akartam már egyedül lenni. Két hónappal később összeköltöztem Kellyvel, és felvettek a Westin Hotelbe éjszakai menedzsernek. Szakmailag nagy visszalépés volt a Lowell után, de nem zavart. Kellyvel élhettem, Penny közelében, aki már jó ideje tiszta volt, egy józan házban lakott, és egy helyi újságnál dolgozott reklámfelület-értékesítőként. Hosszú idő óta először végre boldognak éreztem magam. Megszűnt az a borongós, elhagyatott sajgás, ami egész addigi életemet áthatotta – worcesteri kisgyerekkoromat, amhersti iskoláskoromat és New York-i felnőttkoromat egyaránt, különösen azóta, hogy Penny elment. Életemben először boldog voltam. Nem volt népes baráti társaságunk, de Kellynek ott voltak a fivérei és az unokaöccsei, nekem pedig ott volt Penny. És persze voltak még egy csomóan, akiket kedveltünk – kollégák, szomszédok, ismerősök –, de egymás társaságában éreztük magunkat a legjobban. Nem vegyültünk el a melegszcénában sem, ami egyébként is fiataloknak való, mi pedig nem voltunk már annyira fiatalok. Beértük a saját, szoros kis törzsi kötelékeinkkel. Kelly és Penny időnként összemarakodott, mint két nővér, sőt volt, hogy félbe is maradt a vacsora, mert Penny annyira felhúzta magát Kelly valamely – általában politikai – megjegyzésén, hogy felpattant az asztaltól, és elviharzott. De

Kelly ettől még imádta Pennyt; ő rohant először segíteni, ha például csőtörés volt nála, vagy ki kellett festeni a szobáját. Penny egyébként folyton nálunk lógott, hol ezzel, hol azzal a barátnőjével – egyik kapcsolata sem bizonyult tartósnak –, és együtt néztük a filmeket, együtt főzőcskéztünk, és hallgattuk Penny beszámolóit a csodálatos softballgyőzelmeiről meg a rémes munkaadóiról. Nem lakott messze – az utcánk végén egy jobbkanyar, onnan a második bejárat. Kelly mindig mondogatta is, hogy ha jó a szélirány, elég eldobni a házunk elől egyfrizbit, hogy telibe kapja Penny házát. És aztán pár kölyök bemászott Penny ablakán, megerőszakolták, és megfojtották. Egyedül volt, éppen aktuális barátnője – egy főiskolás lány; mert Penny a fiatal lányokra bukott – a kollégiumában aludt aznap éjjel. Egyedül volt, hajnali három vagy négy óra lehetett. Senki sem hallotta meg a sikoltozását. Rémálmaimban még mindig előjön, hogy min mehetett keresztül, hogy mennyire félhetett. Utána sokáig alig tudtam megszólalni. És Kelly is. Hónapokig csak éltünk egymás mellett, szinte teljes csöndben. Elmentünk dolgozni, hazajöttünk, ettünk valamit, aztán lefeküdtünk. Egyik pillanatról a másikra megváltozott a világ, és mi is megváltoztunk vele. Penny családja el sem jött a temetésre. Eljött viszont egy New York-i barátja, meg egy lány, akit még a főiskoláról ismertünk, meg a munkatársai attól a laptól, ahol szerkesztőségi asszisztens volt, meg az egész softballcsapat, meg a józan ház lányai. És mi ketten. Én teljesen magam alatt voltam, ezért csak Kelly mondott búcsúbeszédet, meg Penny főnöke. Aztán vége lett. Nincs szó, amely leírná, milyen tágas és üres lesz hirtelen a világ, ha elveszítünk valakit, aki olyan fontos volt, mint amilyen fontos Penny volt nekem. Hirtelen minden elveszíti az értelmét. Valahogy túléltem a temetést, és az utána következő néhány hónapot. De ahogy telt-múlt az idő, egyre húzósabbak lettek a reggelek, egyre nehezebben tudtam rávenni magam, hogy kikeljek az ágyból. Egyre gyakrabban jelentettem beteget, és

aztán végül szóltam, hogy szabadságra megyek. Amikor az egy hétből három lett, a szálloda igazgatója felhívott, hogy beszélnünk kell. Mire én, ott, a telefonban, anélkül, hogy találkoztunk volna, felmondtam. Csak így: „felmondok”, majd letettem a kagylót, és visszadőltem a párnámra. Az igazgató azonnal felhívta Kellyt a munkahelyén, és beszámolt neki a történtekről, még mielőtt én beszélhettem volna vele. Elmondta, hogy érti, milyen nehéz időszakon megyek keresztül, és hogy a szálloda hajlandó is nélkülözni a munkámat egy időre, és segíteni, ahogyan módjában áll, de a felmondásomat nem fogadhatja el. Kelly a beszélgetés után egyenesen hazajött; bedobált néhány pulóvert és zoknit és piperecuccot egy táskába, aztán felnyalábolt az ágyból, és – úgy, ahogy voltam, melegítőnadrágban és pólóban – kicipelt az ajtón, és bezsuppolt a CRX utasülésére. Környezetváltozás kell, csak ennyit mondott – az volt az érzésem, hogy legalább annyira saját magának, mint nekem –, és elindultunk. Kimentünk a 101-es útra, és a tengerpart mentén délnek fordultunk. Mire Astoriánál átértünk az oregoni határon, a nap már lenyugvófélben volt a Csendesóceán fölött. Megszálltunk egy kis panzióban, de a város hátborzongatóan festett azokkal a rozoga házakkal lehetetlenül telezsúfolt, meredek hegyoldalaival, amik mind egy kísérteties móló fölé dőltek. Másnap reggel újra felkerekedtünk, a 101-es úton visszamentünk a Grays Harbor széléig. Aberdeentől északra a 109-es út végig vízpart mellett fut. Kis házak, néhány motel, strandok. Fölötte pedig a határtalan, tágas égbolt. Május volt, és még mindig hideg, mi mégis lehúzódtunk az útról, és a homokdűnék mögött belegyalogoltunk a vízbe. Hiába volt a homok jéghideg, Kelly rám parancsolt, hogy vegyem le a cipőmet. Ahogy mentünk a homokban, nekidőltünk a vad szélnek. Hónapok óta most először kényszerültem rá, hogy valódi erőfeszítést tegyek: nekifeszültem a szélnek, és nem hagytam, hogy visszalökjön vagy ledöntsön a lábamról. Jó volt érezni a talpam alatt a homok keménységét és hidegét – eszembe

juttatta, hogy van testem, vannak érzékszerveim. Vagy húsz percen át gázoltunk így a vízben, mígnem végül megpillantottuk a Moonstone-t. Onnan, a partról nézve lakatlannak látszott, ám ahogy közelebb értünk hozzá, láttuk, hogy az irodahelyiségben égnek a lámpák, és egy takarítónő épp porszívót rángat át egyik szobából a másikba. A házról mállott a régi festék, és jórészt üres volt, engem mégis lenyűgözött, ahogy ott trónol a víz partján, a hatalmas, kék ég alatt, a végtelen Csendes-óceán előterében. Csak terpeszkedett ott, rusnyán és önelégülten, miközben a homokos szél zörgette a rozsdás ereszt. Pennyn járt az eszem. A hatos szobát kaptuk meg, azt, amelyikben most Jane lakik, csak hát akkor még nem volt meg a kényelmes matrac. Aztán pár hét alatt megfűztem Kellyt, és eladtuk a házunkat, otthagytuk a munkahelyünket, és felszabadítottuk a nyugdíjmegtakarításainkat. Közben kétszer visszajöttünk Moclipsba, és megalkudtunk Hillworthékkel, akik, bár már évek óta próbáltak túladni a házon, nehezen tudták elengedni. Végül megvettük a Moonstone-t és Hillworthék házát a szomszédban, az összekaristolt, lerobbant bútorokkal együtt. Kelly is meg én is egész életünkben szállodában dolgoztunk, és most végre lett egy sajátunk, amelynek éppen annyira szüksége volt ránk, mint amennyire nekünk őrá. Kelly fivérei azt hitték, meghibbantunk, de tisztában voltak vele, hogy ha mi egyszer eldöntöttünk valamit, nincs visszaút. Ennek már három éve, de még mindig nem telik el nap, hogy Penny az eszembe ne jutna. Beszélek hozzá vízparti sétáim közben; faggatom, hogy mit tenne a helyemben ebben vagy abban az ügyben. Arról is megkérdeztem, hogy szerinte aggódjam-e Jane miatt, mire ő azt üzente a dübörgő óceánnal, hogy csak tartsam rajta a szemem, de hagyjam élni. Valahányszor visszafelé tartok a vízparton, és megpillantom a Moonstone-t, eszembe jut az első alkalom, amikor megpillantottam, és Kelly arca, ahogy mosolyog rám a tébolyult szélben. És eszembe jut, ahogy este lefeküdtünk abban a

szobában, ami a legközelebb van a tengerhez. Miután eloltottuk a villanyt, bebújtam a takaró alá, és magamban hálát adtam Istennek. Kellyért, az életünkért. És Pennyért, aki segített, hogy túléljem a gyerekkoromat Worcesterben, hogy elvégezzem az egyetemet, aztán pedig magával ráncigélt New Yorkba. És ott, a sötétben Pennynek is köszönetet mondtam, amiért ő volt a legjobb barátom, amiért hajlandó volt elmenni Seattle-be a rehabra, amiért végül tiszta lett, és amiért elég sokáig maradt a józan házban ahhoz, hogy végül megismerhessem Kellyt. Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, milyen szörnyű következményei lehettek volna, ha ezek közül a dolgok közül akár csak egy is másképp alakul. Például, ha a szüleim még gyerekkoromban egy másik környékre költöznek Worcesterben. Vagy ha Penny nem találkozik Chloéval, és nem próbálja ki a heroint. Ha aznap éjjel egy másik seattle-i motelben, mondjuk az Econo Lodge-ban vagy a Days Innben szállok meg. Vagy ha egy nappal korábbi vagy későbbi időpontot választok az utazásomhoz. Ha Kelly alkalmazottja nem jelent beteget. Ha Penny barátnője Pennynél alszik, nem pedig a koleszban, akkor éjjel, amikor azok a suhancok felbukkantak. Ha Penny bezárja az ablakait. Odakucorodtam Kellyhez, és amennyire csak tudtam, a hátába fúrtam magam. Emlékszem a papírvékony, halványsárga pólóra, amiben aludt; beletemettem az arcomat, és a póló anyagán keresztül éreztem a bőre melegét. És emlékszem, ez járt a fejemben: Ez az én otthonom. Ez a tér, amely körülvesz bennünket. Ez az anyag, ez a bőr, ez az illat, ez a nő. Majdnem egész éjjel virrasztottam, és csak tűnődtem; elgondolkodtam a mintán, amely kirajzolódni látszott, ha magam elé idéztem minden szerencsés, véletlen találkozást, és összeillesztgettem a lehetséges jeleket és jelentéseiket; ám mindenféle felsőbb terv lehetősége egy csapásra szertefoszlott, amint eszembe jutott a világ kaotikussága és kegyetlensége, a sok népirtás és természeti katasztrófa, a rengeteg szenvedés. Sosem éreztem át ennyire, milyen apró vagyok és jelentéktelen,

milyen hatalmas a világ, és milyen törékeny az élet. Csak néztem az ázásfoltokat a mennyezeten, és elképzeltem, mennyi mindent láthattak, mennyi emberi sorsot. Vajon hányan bújtak itt össze, hányan simultak úgy a szeretett lényhez, mintha a földön semmi más nem számítana? Hányan fohászkodtak azért, hogy sohase virradjon fel a reggel? Hogy sohase kelljen felkelni ebből az ágyból, és elengedni a másikat? A zárt ablakok függönyén át besütött a hold; tökéletes fénye reszkető ösvényt rajzolt a horizontra, a világ túlsó felére. A parkolóból két kocsiajtó csapódása hallatszott – először egy, majd egy pillanattal később még egy. Füleltem, hogy hallok-e lépteket vagy kulcscsörgést, de semmit sem hallottam, csak a partnak csapódó hullámok robaját. Az ágyamból látszottak a csillagok. Először csak a nagyobbak: fényes, kövér, magányos óriások, amelyek fontoskodón izegtek-mozogtak az égen; azután a többi is – milliárdnyi, izzó homokszem, amely az éjszaka egét beterítve a mennyország partjaként tündököl. Kelly egyenletesen szuszogott, a háta emelkedett, süllyedt. Még közelebb bújtam hozzá, és szorosan átöleltem. A hátába fúrtam az orromat; a vékony pamuton átsejlett bőre motelszappan-illata. A tengerpartot dübörögve ostromolták a hullámok. Hazatértem.

George

Robert fiam az idén nősült. A feleségével, Joyjal, csak a nászútjukról hívtak fel, a kaliforniai Big Surből, hogy tudassák velem, Oaklandben elmentek a városházára, és megesküdtek. Hogy szerettem volna-e ott lenni? Hát persze hogy szerettem volna. De ha ők így akarták intézni, hát így intézték. Örültem a hírnek. Joy erős nő, és azt hiszem, összeillenek. Nem rí le róluk, hogy imádják egymást, vagy hogy az isten is egymásnak teremtette őket, legalábbis nem annak a néhány alkalomnak az alapján, amikor együtt láttam őket. Ám tekintetbe véve, hogy Robert min ment keresztül, már annak is örülni kell, hogy összeillenek. Mindketten újságírók, mindketten elfoglaltak, mindketten feketék, mindketten józan életűek, és egyikük sem akar gyereket. Robert az állami börtönökben előforduló emberi jogi visszaélésekkel foglalkozik, Joy pedig az olajvezetékek környezetkárosító hatásainak megszállottja. Rengeteg időt tölt Kanadában. Amikor a munkájukról beszélnek, mindketten hajlamosak rá, hogy felzaklassák magukat és kiabáljanak, ezért aztán azon ritka alkalmakkor, amikor telefonon beszélünk vagy találkozunk, igyekszem biztonságos témák felé terelni a beszélgetést, mint amilyen az időjárás vagy a háziállatok. Szeretem Robertet, és tudom, hogy ő is szeret engem, ám amióta az édesanyja meghalt – már több mint tíz éve –, alig-alig látogat el Atlantába, hogy lássa a nővéreit és engem. A lányok például még nem is találkoztak Joyjal, pedig már több mint négy éve együtt vannak. De ők nem veszik zokon. Számukra Robert

mindig is inkább olyan volt, mint egy unokabáty vagy fiatal nagybácsi, aki időnként eljön látogatóba, nem pedig olyan, mint egy testvér. A connecticuti bentlakásos iskola, az öt hónap kórház, a két év rehab és utókezelés Minnesotában, majd végül az egyetemi évek Portlandben távol tartották hazulról, gyakran még karácsonykor is. A lányok sok mindent tudnak róla – hiszen sokat beszélgetünk róla a vacsoraasztalnál –, de nem hiszem, hogy valaha is alkalmuk nyílt volna megismerni. Robert nehéz természetű kisgyerek volt. Könnyen dühbe gurult, sokat sírt. Az óvoda után aztán lehiggadt, lecsendesedett. Olyan okos volt, mint a nap, átugrotta a negyediket, mégis, mintha sohasem érezte volna jól magát a bőrében. Nem barátkozott könnyen. Egyetlen barátja volt a környékről, egy pufók, vörös, Tim nevű fiú, akivel együtt játszottak Dungeons and Dragons-t, és együtt alkottak. Robert kalandos történeteket írt, Tim pedig illusztrálta őket: bonyolult képeket rajzolt négykezű, kardforgató katonákról meg szem nélküli tündérekről. Robert sosem mutatta meg nekünk a kis füzeteket, amiket együtt készítettek. Kayjel kénytelenek voltunk időnként titokban beléjük kukkantani, miközben Robert fürdött, csak hogy képben legyünk, mi zajlik a fiunk lelkében. Mind a történetek, mind a képek általában tisztán a fantázia szüleményei voltak. Ám néha azért becsúsztak felkavaróbb dolgok is, amikről a családterapeutánk azt mondta volna, az indulatátvitel lenyomatai. Konkrétan arra a majom ikerpárra gondolok, akiknek röptében letépi a fejét egy hatalmas csőrű griffmadár. És ha a képi szimbolika nem lett volna elegendő, Robert a történetben még ki is fejtette, hogy a majomikrek halála szükséges áldozat volt az emberiség túléléséhez. A majmok ugyanis megették az Időt, és ha nem pusztították volna el őket, a világ kifogyott volna az órákból. A történet egyrészt figyelemre méltó teljesítmény egy tízévestől, másrészt azonban eléggé nyugtalanító, ha az övével szemközti gyerekszobában lakó ikerhúgaira gondolunk, akik, koraszülöttek lévén, rengeteg

fejlesztő, terápiás foglalkozást igényeltek, és rengeteg, hát igen, időt emésztettek fel. Mégis, bármennyire felzaklatott is bennünket ez a történet, nem emlékszem, hogy legalábbis akkoriban, beszélgettünk volna Roberttel róla, vagy bármelyik másik könyvről, amit Timmel együtt alkottak. Most már tudom, hogy ez hiba volt, mint ahogy abban is biztos vagyok, hogy egy csomó mindent másképp kellett volna csinálnunk. De azt hiszem, örültünk, hogy a fiunknak van egyáltalán barátja, még ha olyan furcsa és megközelíthetetlen is, mint ez a Tim. Amikor együtt voltak, volt valami zavaróan alamuszi jellegük; hosszú órákat töltöttek egymás szobájában az irományaikkal szöszmötölve, és olyan titkos nyelven társalogtak, amelyet sohasem tudtunk megfejteni. Ez az alamusziság és eszképizmus talán már előrevetítette Robert későbbi sorsát, ám az embernek szülőként általában halvány fogalma sincs, mit mire véljen. Mindennek, amit egy gyerek mond vagy tesz, van egyfajta kódolt jelentése. És bár nyilván vannak szülők, akik mesterei a kódfejtésnek, de mi egyszerűen azt sem tudtuk, hol kéne kezdenünk Roberttel. És különben is, sok más dologra is figyelnünk kellett akkoriban. A lányoknak rengeteg törődésre volt szükségük, ráadásul miután megszülettek, Kayt harmadik stádiumú mellrákkal diagnosztizálták. Robert akkortájt még csak tízéves volt, mégis sokszor magára kellett hagynunk otthon. A lányok mellett és a kemókúrák mellett és a fivéremmel közös ingatlanfejlesztő cégem ügyes-bajos dolgai mellett nemigen maradt idő, hogy kosarazzak a fiammal, vagy segítsek neki házi feladatot írni. És az a furcsa, hogy Robert volt az egyetlen olyan tagja a családnak, az egyetlen olyan pontja az életünknek, amely miatt nem éreztük, hogy aggódnunk kellene. Olyan rendes volt, és olyan okos, olyan magának való, és olyan csendes, hogy azt hittem, nincs rám akkora szüksége, mint a többieknek. Igaz, hogy volt egy sötét oldala is, de sosem keveredett bajba. Akkortájt állandó tűzoltásban voltam, és mivel Robert nem adott füst- vagy egyéb vészjeleket, elmulasztottam odafigyelni rá. Ami nem lángolt,

azzal nem foglalkoztam, és ezt Robert már egészen kicsi korától érthette. Nagyjából természetesnek vettem, hogy olyan, amilyen. Hogy reggel letusol, fogat mos, felöltözik, és elkészíti magának a reggelit. Gondolhatják, milyen hálás voltam, hogy ilyen önálló a fiam. Általában tényleg hálás is voltam. De időnként falra tudtam mászni tőle. Emlékszem egy reggelre: épp a lányokat csatoltam be a gyerekülésekbe, miközben Kay az első ülésen a kemó okozta migréntől zokogott. A lányok izegtekmozogtak, nyűgösködtek, és nem hagyták magukat becsatolni. Épp késésben voltunk az iskolából, Kay kontrolljáról, ráadásul még a bátyám is fenyegetőzött, hogy eladja az üzletrészét, ha nem veszek részt úgymond teljes mellszélességgel a buliban. És ennek a káosznak a peremén ott ült Robert, keresztbe tett lábbal, a bejárathoz vezető lépcsőfokon, és írta valamelyik vad sztoriját a tűzköpő teknősökről meg a csúf boszorkányokról, tudomást sem véve arról, hogy mi folyik körülötte. Emlékszem, ahogy rápillantottam, elöntött a méreg, amiért az ő vállát nem nyomja semmi felelősség, amiért neki nem kell küszködnie. Persze mindenki épp ezt kívánja a gyerekének, mégis, ott, abban a pillanatban igazságtalannak éreztem. A legszívesebben megütöttem volna, vadul megráztam volna, hogy kizökkentsem bosszantó nyugalmából, és átadjak neki valamit abból, amin épp keresztülmegyek. Talán őrültségnek hangzik, de valahol mélyen úgy éreztem, hogy ha most közelebb mennék hozzá, talán meg is tudnám ölni. Ennyire dühös voltam. Nem tudtam elviselni, hogy semmi sem mozdítja meg – pedig nagyobbat nem is tévedhettem volna. Amikor Robert tizenöt éves lett, bentlakásos iskolába küldtük – Kaynek akkoriban kiújult a rákja, és megtámadta a nyirokcsomókat is. Ráadásul ez már negyedik stádiumú daganat volt, úgyhogy pánikba estünk. A lányok akkor voltak nyolcévesek, és úgy okoskodtunk, hogy Robertnek jobb lesz, ha kimenekítjük ebből a káoszból, hogy csak a tanulásra koncentrálhasson. Kevés barátja volt, és az előző évben Tim már

elment a Harknessbe. Robert is menni akart vele, de akkor még nem vettük komolyan fontolóra az ötletet. Az iskola drága volt, és fent volt a connecticuti hegyekben, ahol még egyikünk sem járt soha. De aztán, egy évvel később, már túl nagy lett rajtunk a nyomás. Azzal biztattuk magunkat, hogy Robert is ezt szeretné, ráadásul a nevelésével kapcsolatos kérdésekben addigra talán már jobban bíztunk az ő ösztöneiben, mint a sajátjainkban, így hát elengedtük. Csak hát azt nem tudtuk, hogy Tim időközben a Harkness drogbárója lett. Ma már nem hibáztatom Timet a történtekért, de hosszú időn át őt hibáztattam értük. Csak éppen azóta megtanultam, hogy senkiből sem lesz függő, ha nem születik annak; szóval, ha Robert nem a Harknessbe megy, hanem itt marad Atlantában, akkor talán nem a kokainra meg a heroinra szokott volna rá, hanem a piára meg a gyógyszerekre. Nem tudom. Mindössze annyit tudok, hogy amikor az iskolaigazgató felhívott, hogy Robert túladagolta magát, és kómában fekszik a helyi kórházban, azt hittem, csak a bolondját járatja velem. Sosem láttam a fiamat még csak rágyújtani sem, még csak belekortyolni sem egy pohár sörbe. Színjeles tanuló volt, trombitás az iskolai felvonulási zenekarban. Visszahúzódó típus, alig dugta ki az orrát otthonról. Az iskolaigazgató beszámolt nekem az elmúlt huszonnégy óra történéseiről – hogy Tim és Robert és egy harmadik fiú nem tért vissza egy kirándulásról, hogy keresőosztagot küldtek utánuk, hogy egy nő betelefonált a rendőrségre, miután hangokat hallott a pajtájából, és amikor kiértek, ott találták Robertet eszméletlenül, és látták, amint a két másik fiú épp elmenekül a hátsó kerten át. Azonnal ide kell jönnie, mondta az iskolaigazgató, így hát odamentem. Miután leszállt a gépem Hartfordban, bejelentkeztem a wellsi motelbe, és aztán siettem Roberthez a kórházba, és ott láttam, hogy tényleg kritikus a helyzet. Közben a nővérem és az anyám beköltözött Kayhez meg a lányokhoz, és megállapodtunk, hogy ott maradok Robert mellett, amíg remélhetőleg, el nem vihetjük – haza, vagy valami rehabra. Magamon kívül voltam.

Emlékszem arra a különös kis motelre – valami kislányneve volt, talán Betsy –; olcsó festmények lógtak a falon, és narancsos Dial szappanok voltak a tusolóban meg a mosdó mellett. Nem olyan kicsi, szállodai szappanok, hanem olyan nagy, kövér, boltiak. Elég szedett-vedett kis motel volt; biztos, hogy nem tartozott semmilyen szállodalánchoz. De legalább tiszta volt és csendes, és amikor éjjel visszatértem ide a kórházból, az első két hétben folyton csak azon tűnődtem, hogy kerülök én ide, ebbe a szobába, ahol festett virágok vannak az ágytámlán; ebbe a Normann Rockwell ecsetjére illő, fehér, connecticuti városkába, aminek a másik végén kómában fekszik a fiam. Akkor láttam először a szobámat nappali fényben, amikor Robert felébredt a kómából, és az intenzívről átvitték a rehabilitációs részlegre. És akkor ismertem meg Lydiát.

Dale

Az egyik mindig elmegy. Így hangzott Mimi első reakciója, amikor Will harmadikos gimnazista korában leültetett bennünket, és közölte velünk, hogy a Keleti Partra szeretne egyetemre menni. A nővére a Reedre járt, habár nekünk még ez is a világ végének tűnt, a bátyja pedig a tacomai Puget Sound Egyetemre. Mindkettő autóval megközelíthető távolságban volt Moclipstól, ahol éltünk, és ahol felneveltük a gyerekeket. Talán önző dolog volt tőlünk, de abban reménykedtünk, hogy Will sem megy majd túl messzire. Félre ne értsenek: mi is azt szerettük volna, hogy maguk döntsenek az életükről, csak hát két évtizeden át együtt voltunk jóban, rosszban, és nehéz az elszakadás. Mimi is meg én is egykeként nőttük fel, és mivel a szüleink is fiatalon meghaltak, a gyerekeink lettek a mindenünk. És lehet, hogy csak szerencse kérdése, de nagyszerű gyerekek. Még kamaszkorukban is jobban szerettünk velük lenni, mint a legtöbb felnőttel. Talán furcsán hangzik, vagy majomszeretetre vall, de akkor is így van. Will nővére, Pru kilencéves korában beleszerelmesedett a kertészkedésbe, így aztán természetes, hogy mi is beletanultunk: már télen nekiálltunk csíráztatni, hogy tavasszal kiültethessük a zöldségeket és a fűszereket. Pru egy komposztálási szisztémát is kidolgozott, Mimivel azóta is eszerint komposztálunk. Mire Pru egyetemre ment, mindannyian úgy beletanultunk, hogy bármelyikünk simán elmehetett volna dolgozni egy organikus gazdaságba. Will bátyja, Mike a zenéhez értett: jobbnál jobb új számokat mutatott nekünk, már

harmadikos korától kezdve. Az ő jóvoltából kezdtünk el olyan indie dalszerző-énekeseket hallgatni, mint Ray LaMontagne vagy Cat Power. Ő mutatta meg nekünk a Mobyt, később pedig a Phoenixet és a Daft Punkot is. Ugyancsak neki köszönhetően ismerhettük meg saját generációnk zenei világát, amiből korábban jórészt kimaradtunk: a Sex Pistolst, Kate Busht, a Joy Divisiont, Blondie-t. Mostanában a nyolcvanas évek metálzenekaraira, az AC/DC-re és Def Leppardra kattant rá, de itt már elváltak útjaink. És persze Will: ő forradalmár alkat volt; sokkal naprakészebben követte a világ politikai és társadalmi történéseit, mint bármelyikünk. Már egészen fiatal korában elkötelezte magát a környezetvédelem, a hajléktalanság felszámolásáért való küzdelem mellett. Később Rachel Corrie rajongója lett, azé az Olympiából származó aktivistáé, akit egy IDF buldózer gázolt halálra, miközben a palesztin otthonok lerombolása ellen tiltakozott. Will figyelemmel kísérte az egész sztorit: miután Corrie meghalt, New Yorkban betiltották az írásai alapján készült színdarabot, az amerikai kongresszus pedig súlyos akadályokat gördített az ügyében folytatott nyomozás elébe. Will még csak tizennégy éves volt, de már tiltakozó leveleket írt a kongresszusi tagoknak, meg támogató leveleket Corrie családjának, amelyekben biztosította őket arról, hogy a mi egész családunk mellettük áll, és részt vesz a lányuk tiszteletére rendezett tüntetéseken, megemlékezéseken. Elkötelezett gyerek volt. Felvonult, ellenállt, énekelt, szervezkedett. Mi pedig követtük Mimivel. Pedig egyikünk sem volt soha különösebben politikus alkat, de Will egyszerűen behozta az életünkbe ezeket az ügyeket, és az elkötelezettsége, igazságérzete, felelősségtudata mindannyiunkra átragadt. A testvérei persze froclizták időnként, ám azelőtt, hogy szétszéledtek volna különböző egyetemekre, sőt még azután is, mindig mindenhová elmentek, ahova Will hívta őket. Még le is tartóztattatták magukat Will-lel együtt, amikor Olympiában mindhárman odaláncolták magukat egy hajléktalanszállóhoz, amelyet

költséghatékonysági okokból, és hogy a helyére felhúzhassanak valamit, le akartak rombolni. Mike hívott bennünket a hírrel, és mi azonnal rohantunk, hogy letegyük értük az óvadékot. És szó sincs róla, hogy haragudtunk volna rájuk, vagy csalódottak lettünk volna. Épp ellenkezőleg. Az a tény, hogy a gyerekeink egymáshoz láncolták magukat olyasvalaminek az érdekében, amiben hittek, megerősített bennünket abban, hogy jó szülők vagyunk. Amikor tehát Will közölte velünk, hogy az Amhersti Főiskolára készül, le voltunk sújtva. Ez az eldugott intézmény Massachusetts dombjai között, tőlünk akár a Marson is lehetett volna. Ám Will nagyon édes volt, amikor elmondta: együtt sírtunk, aztán megbeszéltük, hogy együtt hívjuk fel a testvéreit is, hogy közöljük velük a hírt. Ez volt az utolsó évünk a moclipsi házban. Amikor Will elment Amherstbe, eladtuk egy párnak, akik Aberdeenben tanítanak a főiskolán. Friss házasok voltak, családalapítási tervekkel, nem is kívánhattunk volna jobb vevőket náluk. Örültünk nekik, mert mi magunk is tanárok vagyunk, bár nem főiskolai, hanem általános iskolai tanárok. Mi egy özvegyasszonytól vettük a házat; neki meg a férjének nem születtek gyerekei, de annak alapján, ami az évek során kiderült róluk, összetartó pár voltak, jó emberek. Még az utolsó időkben is sokszor összefutottunk vele, ahogy rótta az utat a moonstone-beli munkahelye és a nővére lakása között; de Cissy nem az a csevegős fajta. Amikor megismertük, faragatlannak gondoltuk egy darabig. Azt hittük, talán megorrolt ránk, a fiatal családra, amely elfoglalta, megszállta az otthonát, ám idővel megértettük, hogy egyszerűen csak ilyen a modora. Nincs túl sok mondanivalója az embereknek. Miután beköltöztünk, még átjárkált hozzánk egy darabig: ha kiment a biztosíték, visszanyomta a kapcsolót, ha elromlott a vécétartály, úgy-ahogy helyrepofozta, sőt telente még a felesleges tűzifáját és gyújtósát is átcipelte a verandánkra. Amikor egyszer még az ereszcsatornát is kipucolta, megpróbáltam fizetni érte, de hátat

fordított nekem, és otthagyott. Willt kisgyerek korában egészen lenyűgözte Cissy. Ami érthető is: Cissy több mint száznyolcvan centi magas, és ezüsttel csíkozott, fekete hajfonat verdesi a hátát, olyan hosszú, mint egy anakonda. Kisgyerekszemmel nézve igazi óriás lehetett. Azon a nyáron, amikor beköltöztünk, Will felajánlotta, hogy segít neki szobát takarítani a Moonstone-ban, ő pedig azt felelte, semmi akadálya. Will előzőleg engedélyt kért tőlünk, hogy megkérdezze Cissyt, mi pedig úgy gondoltuk, úgyis nemet fog mondani, így hát megengedtük, hogy megkérdezze; így aztán, amikor a gyerek azzal tért vissza a szomszédból, hogy akkor most el is menne Cissyvel pár órára, már nem vonhattuk vissza a szavunkat. Cissy mindennap egy dollárt fizetett a szolgálataiért. Még csak tízéves volt, de már vécét pucolt, ágyat húzott, és cipelte a szemetet. Nem csoda, hogy hamarosan ő adott nekünk takarítási tanácsokat. Többek között megmutatta, hogyan kell a lepedő sarkát aláhajtogatni a matracnak, hogyan kell szépen összehajtogatni és felakasztani a törülközőket. Megkérdeztük, miről szoktak beszélgetni Cissyvel. Á, semmiről, felelte. Cissy nem beszél. Érdekes, hogy egy olyan nyughatatlan gyerek, mint Will, ilyen türelmesen tűrte Cissy csöndjét. Will koraérett, cserfes fiú volt, tele kérdésekkel és véleményekkel. Hogy őszinte legyek, el sem tudom képzelni őket, kettejüket a Moonstone szobáiban – ahogy Will kiüríti a papírszemeteseket, és lecseréli a vécépapír-gurigákat, miközben Cissy kádat súrol és porszívóz. Mégis, elválaszthatatlanok voltak egészen addig, amíg Will tizenhárom évesen érdeklődni nem kezdett a kvinólt indián törzs iránt, amely egy nagy, működő rezervátumban él, fenn, a tengerparton. Attól a nyártól kezdve minden szabadidejét a rezervátumban töltötte, bekapcsolódott az ott lakók életébe. Mindent megcsinált, amit kértek tőle. Kifestette a garázsaikat, a kenutárolóikat, a házaikat. Volt ott egy férfi, egy öreg, Joe Chenoisnak hívták, aki megkedvelte Willt, és felajánlotta, hogy mindennap, amikor a rezervátumba látogat, egy órát foglalkozik

vele, és megtanítja kenut faragni. Willt Joe hatására kezdte el érdekelni a jogvédelem. Joe volt az egyik élharcosa annak a nyolcvanas évekbéli mozgalomnak, amely több ezer hektár földet követelt vissza az államtól a kvinólt törzsnek. Nem volt jogász, inkább egyfajta szervező és aktivistavezér, és e minőségében alaposan beleásta magát az amerikai bennszülöttek törvényeibe, és az alkotmány azon passzusaiba, amelyek a törzsi szuverenitás kérdésével foglalkoznak. Will Joe-t tette meg példaképének, és amikor első főiskolai évének őszén az öreget elvitte a tüdőrák, Will otthagyott csapot-papot, és visszarepült Seattle-be, ahol kocsit bérelt, hogy ott lehessen a temetésén. Addigra már eladtuk a házat, és ez volt az első alkalom, hogy Will vendégként szállt meg a moclipsi Moonstone Beach motelben. Mindig is érdekelte a környék történelme; mi, többiek, e téren a nyomába sem érhettünk soha. Egész köteteket olvasott végig a mészárlásokról és a kormányzati földrablásokról, és könnyes szemmel mesélt nekünk az olvasmányairól. A rezervátum lakói Kis Cédrusnak hívták; Joe-tól kapta a nevet abban az évben, amikor megfaragta élete első és utolsó kenuját. Lolly Reid nem az a fajta lány volt, akiről azt gondoltuk volna, hogy Will majd beleszeret. Inkább egy olyan lányt képzeltünk volna el mellé, mint akikkel gimnazista korában járt. Egy természetszerető, politikailag elkötelezett lányt. Egy komoly lányt, aki, bár csinos, talán némiképp csiszolatlan. Lolly ezzel szemben, a szelessége és megbízhatatlansága ellenére, semmiképp sem volt csiszolatlannak nevezhető. És nemcsak csinos volt, hanem kimondottan szép is. Hosszú, szőke haja volt, és olyan elegánsan öltözködött, mint bármelyik New York-i. Sokat olvasott, de sosem az indiánmészárlásokról vagy a catskillsi gázkitermelésről szóló könyveket. Hanem regényeket – kortárs regényeket családokról, titkokról, szerelmekről. Folyékonyan beszélte a franciát meg az olaszt, és sok mindent tudott a kortárs művészetről az édesanyjától, aki galériát

vezetett New Yorkban és Londonban. Miután elvégezte a főiskolát, egy New York-i divatmagazin fotórészlegénél kapott állást. Művelt lány volt, de politikailag műveletlen, az a fajta, akiről azt hittük volna, kívül esik Will látókörén. Mexikóban ismerkedtek meg, a harmadik évük tavaszi szemeszterén, egy, a Vassar szponzorálta cserediákprogramon. Will azért ment Mexikóba, mert figyelemre méltónak találta a kormány erőfeszítéseit a maja törzsi kultúra megőrzésére, és mert szeretett volna rendesen megtanulni spanyolul, hogy két nyelven is folytathassa jogvédő munkáját. Lolly ezzel szemben szinte csak véletlenségből került oda, amikor az utolsó pillanatban úgy döntött, mégis csatlakozik a barátjához, akivel aztán a megérkezésük után pár nappal szakítottak is, mert Lolly megismerte a fiamat. Ezt ő maga mesélte el azon az estén, amikor először találkoztunk Mexico Cityben, abban a kampuszuk környéki kis étteremben, amely a törzshelyük volt. Kész rejtély, hogy mi hozza össze az embereket. Lolly számunkra olyan kialakulatlannak tűnt. Olyan fiatalnak. Egy csupa szín, cserfes lánynak, aki tele van történetekkel, de mintha nem lennének kérdései. A lénye elvarázsolta az embert, ám közben azt is lehetett érezni, hogy bármikor képes lenne eltűnni figyelmeztetés nélkül. Volt benne valami megfoghatatlan, mintha egyszerre lenne több helyen; mintha folyton a hátad mögé nézne, miközben hozzád beszél. Olyan lánynak tűnt, aki szereti bebiztosítani magát, aki mindig egyszerre több vasat tart a tűzbe, hogy a végén legalább egy maradjon a kezében. Okos volt, de nem volt óvatos. Azonnal láttuk rajta, hogy veszélyes lehet a fiunkra. A jelenlétében Will apáskodó lett, és birkatürelmű; olyan, mint akit megbabonáztak. Csak néztük, ahogy söprögeti az asztalról a tortillamorzsákat, amelyeket Lolly evés közben szanaszét szórt maga körül. Nem is egyszer csinálta, hanem háromszor, és közben Lolly csak beszélt tovább, szenvedélyes hangon, kifejező szemmozgással, élénken gesztikulálva, két szó között pedig időnként beleharapott a tortillába, és minden csupa

morzsa lett megint. Öt hónappal az után a vacsora után Will felhívott bennünket a moclipsi Moonstone-ból, és bejelentette, hogy megkérte Lolly kezét. Lolly volt az új Cissy, az új Joe Chenois, az új ügy, az új Amherst. Egy olyan vidék, ahová Mimi vagy Pru vagy Mike vagy én sohasem merészkedtünk volna el. Willt mindig is vonzották a határterületek, még ha a kertünk végében voltak is. Ám Lolly kezét megkérni valahogy mégis más volt, egyszerre tűnt kockázatosnak és végérvényesnek. Még mindkettejüknek hátravolt az utolsó éve, és szégyellem, de be kell vallanom, hogy Mimivel azt reméltünk, az AmherstVassar távolság elég nagy lesz ahhoz, hogy ez az eljegyzés hamarosan csak valami hóbortos, nyári ötletnek tűnjön. Nekünk sohasem nyílt alkalmunk alaposabban megismerni Lollyt. Pru viszont már egy héttel az esküvő előtt odautazott hozzájuk. Előtte felhívta Willt, hogy engedélyt kérjen, és elmondta neki, hogy még csak kétszer találkozott Lollyval, és most szeretne egy kicsit a közelükben lenni, és segíteni, amiben tud. Azon a héten, amíg mi is útra nem keltünk, mindennap felhívott bennünket. Azt mondta, kezdi érteni Will rajongását Lolly iránt. Két alkalommal még Mike-ot is bekapcsoltuk ezekbe a beszélgetésekbe. Olyan volt, mintha egy űrszondát küldtünk volna ki az ismeretlen, új világba; csüggtünk minden szaván, amellyel leírta, mit látott, mit hallott, mit érzett. Mesélt a régi, kőből épült tanyaházról, ahol June meg a barátja élt, a tágas rétről a ház mögött, a sétautakról az Egyesítő Egyház Juneékéval szomszédos birtokán. Plasztikus jellemzést adott mindenkiről: June barátjáról, Luke-ról, aki sokkal fiatalabb June-nál, és Pru szerint gyönyörű. Luke anyjáról, Lydiáról, akit nehéz kiismerni, mert némiképp távolságtartó, de nem afféle dölyfös módon, hanem inkább úgy, mint egy sebzett állat. És June-ról, aki Prút leginkább Willre emlékeztette az erejével, rátermettségével és összeszedettségével, meg azzal, hogy, akárcsak Will, mégis alárendeli magát Lollynak, és elfogódottá,

tanácstalanná válik a közelében. Emlékszem Pru utolsó telefonjára abból a házból. Este hívott, egy nappal azelőtt, hogy mi is repülőre ültünk volna. Megbeszéltük, hogy ha majd odaértünk, csatlakozik hozzánk a Betsy Motelben. Lolly apját ugyanis másnap reggelre várták, és volt egy kis zűr az elhelyezése körül. Lolly ragaszkodott hozzá, hogy náluk szálljon meg, de June aznap délután megkérte, vizsgálja felül álláspontját. Nagy veszekedés lett a dologból, és végül persze Lolly győzött. De előtte még egy ponton annyira elfajult a vita, hogy Pru inkább elment sétálni, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, és ne kelljen hallgatnia a veszekedést. Később, amikor már visszafelé igyekezett, ott találta June-t az erdőben: egy fatörzsön ült, a derekára kulcsolt kézzel, és előrehátra hintáztatta magát. Pru nem akarta megzavarni, de már késő volt, hogy csendben továbbálljon. June észrevette, kitörölte a szeméből a könnyeket, és odaintette magához. Pru megkérdezte, mi a baj, June pedig egy kérdéssel felelt, ami nyilvánvalóan inkább a saját helyzetére vonatkozott, Lollyval való zűrös viszonyára: Volt valaha családod? Ijesztően legyőzöttnek, kétségbeesettnek tűnt. Pru megkérdezte, szeretne-e visszatérni vele a házba, de June udvariasan azt felelte, inkább maradna még egy kicsit egyedül. Pru aznap este azt mondta nekünk, soha nem érezte még magát ilyen hálásnak. Mert June kérdésére igennel tudott felelni, de nem a gyász vagy a végső törődöttség igenjével, mint amit June kérdése sugallt, hanem a boldogság és a köszönet igenjével. És miközben Mike Tacomából kagylózott, Mimi és én pedig összebújtunk a konyhában az iPhone mikrofonja fölött, Pru azt suttogta, köszönöm.

Kelly

Nagy öröm, hogy végre megtaláltam a helyemet. Sokáig azt hittem, hogy ez a hely Seattle. Ott születtem. Ott nőttem fel. Aztán megismertem Rebeccát, és ott éltem vele több mint tizenöt évig. Sohasem tettem fel magamnak a kérdést, hogy hol kéne lennem, de időről időre elfogott a kíváncsiság. Vagy talán csak valami újdonságra vágytam. Emlékszem, egy időben – nem sokkal azelőtt, hogy megismerkedtem volna Rebeccával – mindenfélét összeolvastam a massachusettsi Provincetownról. Sohasem jártam ott, de az olvasmányaim alapján olyan helynek tűnt, ahol jó lehet élni. Még fel is hívtam pár embert, hátha áthelyeztethetem magam, de be voltak töltve a szállodavezetői állások, csak nyári munkákat tudtak volna ajánlani. A Holiday Inn jó munkaadóm volt, és akkoriban még elképzelhetetlennek tartottam volna, hogy otthagyjam Seattle-t egy olyan állásért, amelyet nem ők ajánlanak. A legközelebbi helyük Cape Codon majdnem egy órára volt Provincetowntól, inkább Boston közelében, és Boston egyáltalán nem érdekelt. Mindig is úgy élt a fejemben az a város, mint egy keleti parti Seattle, csak éppen több főiskolával és egyetemmel. Na meg egy csomó írrel, de írből Seattle-ben is volt elég, én is ír származású vagyok. Errefelé kevés a földink. Moclipsnak kevesebb mint kétszáz állandó lakója van, és szegről-végről mind a kétszázan Cissy rokonai. Nem mintha Cissy valaha is mesélt volna nekünk bármelyikükről, vagy akár magáról. Minden információmorzsánk Cissy nővéreitől származik, akik viszont hamar lakatot tettek a

szájukra; vagy az aberdeeniektől, akiket szintén nem lehet épp közlékenynek nevezni, különösen nem akkor, ha a földijeikről faggatja őket egy pár városi leszbi, akik – bármilyen régóta élnek is itt – számukra mindig is betolakodók maradnak. Nem tudom hová tenni Cissyt. Kész rejtély, miközben egyszerű, mint a faék. Akárhogy is, mindig gondoskodik róla, hogy tudjuk, amit tudnunk kell, a többi pedig nem ránk tartozik. Teszi a dolgát, és mi is tesszük a magunkét, így élünk egymás mellett, mint alkalmazó és alkalmazott. És mégis, időről időre meglep valamivel. Mint például néhány hónappal ezelőtt, amikor egy tévéműsor forgatócsoportja kamerákat állított fel a Moonstone közelében. Nagy hajcihő volt. A parkolónkba telepített generátorokból kábeleket húztak a tengerpartra, az út mentén pedig elhelyeztek egy büfébuszt, hogy ellássa a színészeket és a stábot. Napokon át búvárokat filmeztek, ahogy ki-be járnak a víz meg a part között, meg sellőnek öltözött színésznőket, ahogy gumifarkukkal legyeznek a habokban. Öten voltak, mind fiatal lányok. Tizennyolc-húsz évesek lehettek, és a felvételek között reszketve ácsorogtak a fürdőköpenyükben, és egymás után szívták a cigiket. Az egyik este az ötös szobában nagy lárma volt. A stáb tagjai és a színésznők felöntöttek a garatra, a szomszédok pedig nekünk telefonáltak panaszkodni, és nemcsak a két, „civilek” lakta szoba egyikének a lakói, hanem még Sweeney-ék is, a szomszéd, nyugdíjas házaspár, akik pedig azelőtt soha egyszer sem szóltak semmiért. Épp tíz óra múlt, amikor hívtak. Rebeccával épp valami angol sorozatot néztünk DVD-n, úgyhogy megállítottam a filmet, felvettem a csizmámat és a kabátomat, magamhoz ragadtam az elemlámpát, és elindultam a zaj irányába. Már messziről éreztem a fűszagot, és hallottam az üvöltő reggae-t, meg az időnként fel-felcsapó, sikongó kacagást. Ahogy közeledtem feléjük, egyszer csak láttam, hogy kinyílik a hatos szoba ajtaja. Arra számítottam, hogy Jane fog előbukkanni, de nem ő volt az, hanem Cissy, állig begombolt, vászon

munkakabátban, amelynek gallérja mögé betömködte hosszú, ezüstös hajfonatát. Ha nem ismerem, könnyen azt hihettem volna, hogy a hatos szobából egy magas, mogorva férfi lépett ki, és csörtetett oda az ötös szoba ajtajához. Cissy nem vacakolt holmi kopogtatással, hanem elővette a mesterkulcsát, és minden teketória nélkül kitárta az ajtót. KIFELÉ!,bődült el, egyetlenegyszer. A zene abban a pillanatban elhallgatott. A ház sarka mögé bújtam, és onnan leskelődtem. Nem tudom, miért, de valahogy nem akartam, hogy Cissy észrevegyen. Aztán a lányok elkezdtek egyenként előtántorogni a szobából, ki egyedül, ki valamely stábfiú kíséretében. Végre-valahára mindenki visszatért a saját szobájába. Amikor elégedett volt az eredménnyel, Cissy is elindult, le az irodához vezető ösvényen, aztán balra a Pacific Avenue-n, a nővére háza felé. De vajon mit keresett Jane szobájában? Jane hívta oda? Vagy már ott volt, amikor a zenebona elkezdődött? Csak álltam ott, a motel épületének árnyékában, és azon töprengtem, hogy bekopogjak-e Jane-hez, vagy rátelefonáljak-e Cissyre. Végül arra jutottam, hogy egyik sem volna illendő, ezért inkább lesétáltam a partra, és néztem egy darabig a hullámverést. Holdtalan éjszaka volt; csak a motel és néhány part menti ház ablakaiból szűrődött ki valamicske fény, lentről pedig, ahol a 109-es út bevág a part közelébe, fényszórók halvány, szórványos pislákolása derengett. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett itt kétszáz évvel ezelőtt, amikor még csak kvinólt lábak taposták a homokot. Cissy nővére, Pam azt mesélte, hogy ez volt az a terület, ahol a törzs biztonságba helyezte a serdülő lányokat, mielőtt férjhez mentek volna. De vajon ki őrizte őket? – tűnődtem. Biztosan nem férfiak, hiszen épp őtőlük kellett a lányokat megvédeni. És vajon hányan lehettek azok, akik sohasem mentek férjhez, mert nem volt szerencséjük, vagy mert így döntöttek? Egyáltalán, dönthettek így? Kétlem. És vajon ők itt maradtak, hogy vigyázzanak a fiatal lányokra? Vagy visszaküldték őket a közösségbe, miután kiházasíthatatlan korúakká váltak, hogy vénlányként tengessék

tovább életüket? A helyi legenda úgy tartja, hogy az egyik éjjel az összes alvó kislányt elnyelte a tenger. Rebeccával legalább fél tucat változatát hallottuk már ennek a történetnek – az egyikben szerepel egy tengeri boszorkány átka; a másikban egy meteor, amely az óceánba csapódott, és hatalmas árhullámot keltett; a harmadikban pedig egy rettenetes tűzvész, ami a hegyek közül az óceánba kergette az állatokat, és azok menekülés közben a lányokat is magukkal sodorták. Mindegyik változatban közös, hogy a lányok a tenger mélyén kötnek ki, hogy ott aztán valami úton-módon sellőkké változzanak, afféle elvarázsolt védelmezőkké, akiknek mágikus ereje védelmet nyújt a kvinólt törzs szüzeinek. Nem kétséges, hogy a legenda valamely töredéke a mi idétlen tévéműsorunk producereinek fülébe is eljutott. Közelebb mentem a vízhez, hogy lássam a hullámok formáját a koromfekete éjszakában. Erős szél fújt, egészen a szememig húztam a garbóm nyakát. Pár méterre a haboktól megálltam, és elképzeltem, hogy a láncdohányos színésznők valódi sellők, gyönyörűek és vadak, pikkelyeik ragyognak a sötétben. Ki ne vágyna ilyen teremtmények védelmére? Eszembe jutott Penny és Rebecca, akik már gyerekkorukban is vigyáztak egymásra, és aztán később, felnőttkorukban is. Életük nagy részében csak egymásra számíthattak. Nekem ott voltak a bátyáim, az unokabátyáim, a nagybátyáim, és bár senki sem volt boldog tőle (többek között én sem), hogy leszbikus vagyok, mégis, miután középiskolás koromban elmondtam nekik, próbált volna csak bárki is gúnyt űzni belőlem, vagy bántani, rövid úton velük találta volna szemben magát. És mivel nem volt más választásuk, idővel az osztálytársaim is elfogadtak olyannak, amilyen vagyok. Sosem voltam bálkirálynő vagy ilyesmi, viszont én voltam a gyephokicsapat társkapitánya, negyedikben én voltam a helyettes osztályelnök, és harmadiktól ételosztást szerveztem minden hétvégén. Csak arra akarok kilyukadni, hogy nem

voltam magányos. Más voltam, mint a többiek, és aggasztott, hogy mi lesz a szerelmi életemmel, de biztonságban éreztem magam. Mindezt a családomnak köszönhetem, és minél inkább öregszem, annál inkább látom, mennyire szerencsés vagyok velük. Egy kivételével minden bátyám elhúzott a Keleti Partra, a szüleim már nem élnek, egyetlenegy nagybátyám él, egy idősek otthonában, Olympiában. Rebecca lett a családom. Mellettem áll, és én mellette állok, ez jelenti számunkra az otthont. Penny úgy halt meg azon az éjszakán, hogy nem volt mellette senki. Sem a sellők, sem Rebecca. Akkor, először gondoltam bele, mennyire egyedül érezhette magát. Menyire magára hagyatottnak a halálos veszélyben. Hátat fordítottam a víznek, és hazaindultam. Már csak a hatos szobában égett a villany. Jane-nél. Talán ő a legmagányosabb ember, akit valaha is ismertem. Láttam számtalan magányos utazót a seattle-i Holiday Innben, meg aztán itt is, de soha senki Jane-hez foghatót, aki mintha csak fél lábbal állna ebben a világban, fél lábbal pedig a semmiben. Azon pár alkalommal, amikor találkoztam és beszéltem vele, olyan volt, mintha alig pislákolna benne az élet. És mégis, ott van neki Cissy. Hogy pontosan hogyan, azt nem tudhatjuk, de annyi világos, hogy Jane igazán félelmetes szövetségesre lelt a személyében. Kíváncsi vagyok, hogy ezt ő maga is látja-e; tud-e róla, hogy ez az idegen a védelmezőjéül szegődött. Pár héttel azután, hogy Jane bejelentkezett hozzánk, Rebeccával észrevettük, hogy Cissy a megszokottnál egy kicsivel sűrűbben látogatja a hatos szobát. Aztán azt is láttuk, hogy egy hatalmas termoszt hurcol magával, azt a fajtát, amit kempingezéshez használnak, olyan nagy, ezüstös, lecsavarható teteje van, amit tálnak vagy csészének lehet használni, attól függően, mi van a termoszban. Azelőtt sosem láttuk azt a termoszt, Jane felbukkanása után viszont szinte mindennap ott volt Cissy kezében. Rebeccával lassan kisakkoztuk, hogy Cissy reggelenként leadja a termoszt a

hatos szobában, aztán munka után hazaviszi. Jane eleinte kint hagyta neki az ajtó előtt, a lépcső tetején, de aztán egy idő után észrevettük, hogy Cissy már bemegy érte – általában csak egykét percre, de néha többre is. Ez a termoszügy már több mint hét hónapja így megy. El sem tudom képzelni, hogy azok ketten miről beszélgethetnek, hogy mi közös lehet bennük, és be kell vallanom, eleinte bökte a csőrömet, hogy bármiféle kötelék szövődött is közöttük, abból én ki vagyok hagyva; de ma már, ha látom, amint Cissy a hatos szoba felé tart azzal a nagy, zöld termosszal, arra gondolok, hála az égnek, hogy ez a szomorú nő a mi motelünkben kötött ki, nem pedig valamely másik, istentől elhagyott helyen. Hála az égnek, hogy van valaki, aki vigyázzon rá. Hogy vannak egyáltalán ilyen emberek.

Lydia

A férfi többször is mindent elmagyarázott, de még mindig nem ért az egészből egy szót sem. Elmagyarázta azon a bársonyos hangján, amely úgy emelkedik, süllyed és simogat, mint valami dal. Ön egy szerencsés asszony, Lydia Morey. Bizony, hogy szerencsés. Több mint hárommillió dollárt nyert sorshúzásunkon, amelyen csak kétévente egyszer hirdetünk győztest. Néha nem is figyeli, mit mond, csak a hangját hallgatja. Az is előfordult már, hogy elaludt a válla és a füle közé szorított telefonkagylóval, olyan andalító volt hallgatni a férfi milliókról szőtt meséjét. Ezt a nyereményt, mondja, még soha ezelőtt nem kapta meg amerikai, és elméletileg nem is kaphatná, de Winton majd segít, hogy keresztülverekedje magát a bonyolult procedúrán, és mégis megkapja a pénzét. Mert én, teszi hozzá tengernyi melegséggel a hangjában, megteszem ezt önért. Van, hogy nem hallgatja végig – bontja a vonalat, melléteszi a kagylót, és eloltja a villanyt. De a férfi másnap is jelentkezik. Általában délelőtt kilenc és tíz óra között, majd este hat után, amikor Lydia már postára adta a csekkjeit, beszerezte a legszükségesebbeket – vécépapírt, konzervlevest, angol muffint –, és a kávézóban megitta az aznapi kávéját. Legtöbbször már amikor belép a lakásba, akkor hallja, hogy csörög a telefon. Ha olykor mégsem csörög, csalódott. Tudja, hogy szélhámosság az egész. A férfi hangja egyszerre lágy és agresszív, flörtöl, és személyes húrokat penget, és Lydia tisztában van vele, hogy csőbe húzták, hogy manipulálják, hogy függővé tették. Mindezt

tudja, mégis szóba áll a férfival. Időnként úgy viselkedik, mint egy tinédzser, aki letagadtatja magát az anyjával a fiúja előtt, és direkt nem veszi fel neki a telefont. Kimegy az ajtó elé, és amikor visszatért, melléteszi a kagylót. De tudja előre, hogy másnap úgyis fel fogja venni. És Winton is tudja, hiszen mindig újra keresi. Lydia Morey, hiányoltam tegnap. Biztos táncolni volt, vagy összetörte valami szegény fiú szívét. Egy hónap telefonálgatás, meg nyereményről, procedúráról és rizikóról való duruzsolás után Winton finom nyomásgyakorlásba kezd, megszabja a határidőt. A hárommillió dollár másvalakié lesz, ha Lydia nem fizeti be a nemzetközi nyereményadókat. Az első adótétel összege hétszázötven dollár, potom pénz ahhoz képest, ami majd üti a markát, ráadásul ezt az összeget utólag visszatéríti a bizottság. Egyenesen neki utalják a pénzt, noha ez nem szabályos. Ám először Lydiának kell fizetnie, és ha megjött a pénz, a bizottság haladéktalanul elutalja az összeget. A nyereményadó befizetése, mondja Winton színtelen hangon, elengedhetetlenül szükséges a folytatáshoz. És Lydia fizet. A torringtoni Walmarthoz hajt, Winton utasítását követve elhelyez hétszázötven dollárt egy bevásárlókártyán, és feladja Queensbe, az Astoria negyedbe, a sorsjáték képviselőjének lakcímére. Walmart, Queens, bevásárlókártya, visszatérítés – Lydia álmélkodik, hogy a férfi azt képzeli, egy szót is elhisz az egészből. És mégis, egyszerűen még nincs rá felkészülve, hogy ezután minden este úgy térjen haza, hogy tudja, nem lesz több hívás. Ráadásul még ott az a halvány, távoli reménysugár is, hogy a Winton által felvázolt nevetséges forgatókönyv mégis valós lehet. Lydia még azt a luxust is megengedte magának, hogy elképzelje, hogy miután megkapta a nyereményét, küld majd belőle valamennyit Wintonnak, hogy kifizethesse az iskoláit és támogathassa a szüleit. Csak hát közben tudja, hogy az egész színtiszta komédia, és ha véget nem ér hamarosan, majd ő lesz kénytelen véget vetni neki; de még nincs hozzá ereje. Így hát azt is megengedi

magának, hogy úgy gondoljon erre a hétszázötven dollárra, mint valami tesztre. Egy olyan tesztre, amelyen Winton szükségképpen elbukik, és ha majd elbukott, a komédia is véget ér, és minden visszatér a megszokott kerékvágásba. Mindezt azonban szándékosan nem gondolja végig, védi magát annak belátásától, hogy az egész teljesen felesleges. A végére akar járni a dolognak, és fel sem teszi magának a kérdést, hogy minek. Ezért aztán borítékba rakja a kártyát, és feladja Queensbe, az Astoria negyedbe, Theodore Bennett, a sorsjáték Winton által megnevezett képviselője címére. Winton arra is felhívta a figyelmét, hogy a borítékban nem lehet bankjegy, és nem lehet ráírva a feladó címe sem. És noha elviselhetetlennek érzi a gondolatot, hogy csak úgy, a feladó megjelölése nélkül szélnek eresszen hétszázötven dollárt, mégis engedelmeskedik, és bedobja a borítékot a Városháza előtti postaládába. A következő napokban is folytatódnak Winton hívásai, és Lydia visszazökken a megszokott rutinba. A reggeli hívásokat általában nem veszi fel, az estieket felveszi. Hallgatja Winton történeteit – a legutóbbi barátnőjéről, aki megcsalta, és összetörte a szívét; a közös fiukról, akitől a nő eltiltotta; a nagybeteg édesanyjáról; a nővéréről, aki börtönben ül. A beszélgetések során lassan megelevenednek előtte Winton mindennapjai. Egy elhagyott szerelmes, egy kötelességtudó, aggódó fiú mindennapjai. Huszonnyolc éves, mondja. Estin végzi az iskolát, hogy beletanuljon a könyvvitelbe, és otthagyhassa rosszul fizető, részmunkaidős állását a sorsjátéknál. Szíve szerint már hónapokkal ezelőtt felmondott volna, de előbb még szeretne segíteni Lydiának, hogy hozzájusson a nyereményéhez. Ezt még végigcsinálja, mert szeretné, hogy végre egyszer egy olyan remek asszony is megkapja a pénzét, mint amilyen Lydia. És nem valami európai seggfej, mert rendszerint az ilyenek szoktak nyerni. Rabosított nővére idővel átalakul az unokanővérévé, a nagynénjévé, az unokahúgává. Az esti iskola műszaki iskolává,

szállodavezetői iskolává, grafikus dizájner iskolává. A barátnő neve hol Carla, hol Nancy, hol Tess, hol Gloria. Winton hol huszonnyolc éves, hol huszonnégy, hol harminc. A sok következetlenség eleinte megrémíti Lydiát, de aztán inkább már szórakoztatja. Újabb bizonyíték arra, hogy igaza volt, hogy az egész csak átverés. De aztán Winton újra elkezdi az életéről faggatni. Újra feltenni azokat a kérdéseket, amelyekre Lydia az elején nem válaszolt. Férjnél van-e, mit dolgozik, vannak-e gyerekei? Lydia pedig, mert most már valami új színt kell vinni a társalgásukba, hogy folytathassák, mesél a volt férjéről, Earl Morey-ról. A vörös fiúról, akivel eleinte olyan vidám volt az élet, később viszont már egyáltalán nem. Aki Nasinak hívta, és a csipkedése apró, lila és sárga nyomokat hagyott a fenekén meg a combján. Aki egy éjjel úgy fejbe verte a telefonkönyvvel, hogy végigszédülte a másnapot. Aki a Csapban töltötte az estéit a fivéreivel meg az unokafivéreivel meg a nagybátyjaival, és aztán részegen tért haza, és ha Lydiának szerencséje volt, kicsiny lakásuk kanapéján aludt. Lydia tizenkilenc éves volt, és férjezett, és már házassága első évében meggyűlölte a férjét, meg annak egész családját, és semmit sem tehetett ellenük. És amikor végül bevallotta az anyjának, hogy mi folyik, az anyja azt mondta, fogja be a száját, és legyen hálás, amiért ilyen jó családból való fiút fogott magának. Mindezt most elmondja Wintonnak, és ahogy ezekről a régi dolgokról mesél, úgy érzi magát, mintha esti mesét olvasna a kisfiának egy olyan lányról, aki eltévedt az erdőben, és nem találta a kivezető utat. Csak beszél és beszél, ahogy Winton tette az elején, és közben hallja a férfi szuszogását a vonal másik végén. Winton ritkán kérdez, ritkán tesz megjegyzést, és akkor sem mond igazán semmit. Micsoda egy idióta marha, mondja. Vagy: részeg disznó. Lydia nem beszél neki más férfiakról, azokról, akik addig üldözték, amíg le nem feküdt velük, azután felszívódtak. Rexet sem említi. Luke-ot pedig egy szóval sem. Tíz nappal azután, hogy feladta a levelet, kap egy bélelt, A4-es borítékot „Newark, New Jersey” bélyegzővel; hét százdolláros

címlet van benne, meg egy ötvenes. Semmi magyarázat nincs mellette, egyáltalán, semmi. Csak a pénz. Még aznap, később, kabátja zsebébe tömködi az összetekert bankjegyeket, és a kávézóhoz baktat. Február eleje van, de az ablakon még mindig ott díszeleg a karácsonyi dekoráció. Az az olcsó fajta, amit a boltban lehet kapni: vékony kartonmikulások, tányér nagyságú hópelyhek, Rudolf, a piros orrú rénszarvas. A plafonon és az ablakok tetején apró, fehér égők sorakoznak, a kassza melletti pulton pedig ezüst girlanddal betekert miniatűr műkarácsonyfa áll, műanyag angyalkával a tetején. A zsebében lapuló pénz újfajta energiával tölti fel Lydiát; szinte lebeg. Tudja, hogy mindig is az övé volt az a pénz, hogy nem kapott semmit, nem nyert semmit, mégis izgatottá teszik a nagy címletek, és az a mód, ahogy hozzákerültek. Gyorsan megissza a kávéját, és amikor megkapja a számlát, az ötvenessel fizet. Amy, a pincérnő, aki már jócskán benne lehet a kilencedik hónapban, szó nélkül, sőt az érdeklődés legcsekélyebb jele nélkül elveszi a pénzt, és visszaadja az aprót. Lydia öt dollár borravalót hagy az asztalon, belebújik a kabátjába, és hazaindul. Miközben a járda felé igyekszik, megpillant egy fiút, aki a parkolóban köröz a biciklijével, és átvág előtte. Látta már ezt a gyereket. A parkban lógott a haverjaival, és cigarettáztak. Egy időben Luke-nak dolgozott, de hát ugyanez elmondható a tizenhárom és huszonkettő közötti wellsi kölykök tucatjairól. Minek is nevezte őket June? Zsebtolvajoknak és füveseknek? A tréfálkozó June emléke hirtelen fejbe kólintja; csak nézi a fiút, ahogy szűk köröket ír le a biciklijével. Talán Kathleen Riley fia? – tűnődik, és elképzeli, mi minden rosszat hallhatott róla az anyjától ez a gyerek. Aztán eszébe jut, hogy Kathleent már rég nem Riley-nek hívják, hanem Moorenak. Hozzáment egy kenti építési vállalkozóhoz, kapott tőle egy nagy házat a Wildey Roadon, egyébként pedig nővérként dolgozott a kórházban, amíg el nem kezdtek potyogni a gyerekek. Nehéz elképzelni Kathleen Riley-t nővérként és

anyaként, gondolja Lydia. Kathleen Riley-t, akiről az a legélénkebb emléke, hogy a középiskolában megvádolta őt azzal, hogy vattával kitömött melltartót hord. Pedig a suliban Lydia volt az első, már hetedikben, akinek el kellett kezdenie melltartót hordani; középiskolás korára jóval fejlettebb volt az összes többi vele egykorú lánynál. A középiskola második napján megkapta a Didia nevet. Nem tudni, ki kezdte el így hívni, de a név ráragadt, és a nagyobb fiúk hamarosan buja üzeneteket csúsztattak be az öltözőszekrényébe, melyekben andalogni hívták a didijét, és megjegyzéseket tettek, ha felszállt a buszra. Szomjas vagyok! – kiáltottak utána reggelente a hátsó ülésről, délutánonként pedig az ablakon keresztül, miután a park végénél leszállt a buszról. A második hét végére a felsőbb osztályokba járó lányok, köztük Kathleen Riley, szívből megutálták Lydiát. Mivel Lydia két évvel fiatalabb volt nála, Kathleen az általános iskolában észre sem vette. Most viszont, hogy már mindketten középiskolások voltak, nemcsak hogy észrevette, de egyenesen hadjáratot indított ellene. Didia didije, így kezdődött a kedvenc gúnydala, és egyszer, az egyik szünetben a barátaival körülállták Lydiát. Kathleen ráparancsolt, hogy húzza fel a pólóját, és bizonyítsa be, hogy nincs kitömve a melltartója. Lydia úgy megijedt, hogy ahelyett, hogy egyszerűen faképnél hagyta volna őket, vagy elküldte volna Kathleent a fenébe, lassan felhúzta a blúzát, egészen a feje fölé, és megmutatta nagyon is valódi mellét. Emlékszik, ahogy csak állt ott, a blúza mögé rejtett arccal, hallotta, ahogy a gyerekek járkálnak mellette a lépcsőn, és akkor az egyikük megfogta a jobb mellét, és erősen belemarkolt. Nem látta, kinek a keze volt, és túlságosan döbbent ahhoz, hogy reagáljon. Mire leeresztette a blúzát, Kathleen meg a többiek már otthagyták, és rohantak lefelé a lépcsőn. Torzszülött, ütötte meg a fülét a visszhang, miközben fuldokló röhögés közepette távolodtak. Nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy megszégyenítették, ezernyi sértő megjegyzést kellett elengednie a füle mellett, ám a legszégyenletesebb emléke mégiscsak az,

ahogy ott áll, kiszolgáltatva és összefogdosva, miközben Kathleen Riley és barátai gúnyos tekintettel bámulják. Csak azután, hogy a nagyobb lányok mind leérettségiztek, ő pedig randevúzni kezdett a népszerű, rettegett, és rokonokkal körülbástyázott Earllel, csak akkor kezdte úgy érezni, hogy lassan oldódik az a szorongás, amely minden reggel rátört iskolába menet. Mostanában is látja Kathleent úgy pár hetente, amint az élelmiszerbolt polcai között közeledik, vagy sorban áll a patikában, és amikor látja, mindig ügyel rá, hogy kerülje a szemkontaktust. Mintha még mindig középiskolások volnának, kitér az útjából, igyekszik láthatatlanná válni. Lydia hunyorít, hogy jobban lássa a fiút a biciklin, de még mindig nem biztos benne, hogy tényleg Kathleen fia. Pedig annak idején szinte mindenkit ismert a faluban, ám azóta, hogy Luke befejezte az iskolát, és különösen azóta, hogy Rex eltűnt az életéből, és elmaradtak a kiruccanások a Csapba és hasonló helyekre, Lydia eléggé magának való lett, és nemigen érintkezett senkivel a munkaadóin kívül. Lassan, önmaga számára is észrevétlenül, azzal is felhagyott, hogy figyelemmel kövesse az esküvők és a születések, a szakítások és az új jövevények számának alakulását. De erre a kölyökre emlékszik. Túlságosan is. Eszébe jut anyja egyik konyhai bölcsessége, amit mindig akkor vett elő, ha valami rosszéletű alakról hallott pletykát a faluban: Csak a rohadt alma nem esik messze a fájától, a többit időben leszedik. Lydia sosem értette, mit akar ezzel mondani az anyja. Még most sem érti, de lassan mégis kezd derengeni valami, ahogy nézi ezt a fiút, alighanem Kathleen Riley gyerekét, amint a Main Streetről lefordul a Low Roadra, és eltűnik. Lydia megszaporázza a lépteit, és a zsebében gyűröttre szorongatja a pénzt.

Silas

A biciklijét a Low Roadon hagyja, egy kukatároló mögött, átvág az általános iskola épülete mögötti réten, vissza a Herrick Roadra. Eleinte nem látja Lydiát, hét-nyolc házzal előtte jár, de hamar utoléri, és most már azt is látja, ahogy a karja az oldala mellett hintázik, és ahogy a farmerén a zsebek együtt táncolnak a fenekével. Így megy ez néhány hónapja. Lydia sétál, ő követi, mindig egy kicsit közelebbről. A múltkor már olyan közel merészkedett hozzá, hogy látta a ruhája alatt a bugyija és a melltartópántja halvány vonalát. Valakitől azt hallotta, hogy Luke anyja már ötven is elmúlt, de ahogy nézi a seggét, ami előre-hátra ringatózik, fel-alá ugrándozik a szűk farmernadrágban, arra gondol, francokat. Látta már ezt a segget sortban, melegítőben, szűk szoknyában, bő szoknyában, de a legtöbbször olyan farmerban, mint amilyet Lydia most is visel. Lydia Morey sokat sétál. Leggyakrabban a kávézóba megy, vagy a bankba, vagy az élelmiszerboltba, és mindig úgy jár, mint aki be van tépve, vagy valamitől transzba esett. Sohasem fordul hátra, oldalra is alig néz. Silas biztos benne, hogy még egyetlenegyszer sem szúrta ki őt az elmúlt hetekben, vagy inkább hónapokban, azóta, hogy a nyomában van. Megszaporázza a lépteit, hogy egy kicsit közelebb kerüljön Lydiához. Ó, az a segg! Silast lenyűgözi mozgásának tökéletes metronómja – fel-le, fel-le –, és arra gondol, ez nem lehet egy mamasegg. Összerezzen, szégyelli, hogy így elragadtatta magát, gyorsan visszaszívja az utolsó gondolatot. Tekintete újra befogja

az egész nőt. Látja a kezét, gyűrű nélküli ujjait, a csuklóját, viseltes tornacipőjét, kontyba fogott, sötétbarna haját, amely laza tincsekben omlik a vállára. Most először észrevesz benne néhány ősz hajszálat is. Ezekkel együtt Lydia ismét visszaváltozik valódi emberré, aki nem csupán néhány izgató testrész összege. Azzá az okká, amely Silast mostanában arra készteti, hogy nyáron, munka előtt, amióta pedig elkezdődött az iskola, szombatonként, a házától négyháznyira álldogáljon a biciklijével az Upper Main Streeten. Újra visszaváltozik halott főnöke anyjává, Lydia Morey-vá. Azzá a nővé, akiről a faluban annyit beszélnek. Akiről úgy beszélnek, mint annak a crackfüggőnek az anyjáról, akinek a figyelmetlensége levegőbe röpített egy egész házat, benne őt magát és három másik embert is; mint arról a szexmániás kurváról, akinek volt pofája egy vendégmunkással, egy crackárussal, egy stoppossal, egy zulu vademberrel megcsalni Earl Morey-t; mint annak a szoknyapecérnek az anyjáról, aki kitartatta magát June Reiddel, amíg a nő ki nem dobta, ő pedig öngyilkos merénylőként vissza nem tért; mint arról a szörnyetegről, akinek a ringy-rongy-fattya végre-valahára megkapta, amit érdemelt. Silas ezeket mind hallotta, és minden alkalommal csöndben maradt. Az egyetlen hízelgőnek mondható megjegyzés, amit Lydia Morey-ról valaha is hallott, úgy hangzott, hogy neki vannak a legjobb dudái egész Litchfield megyében. Ezt az apja mondta, még a nyáron, miközben valamelyik stoptáblánál várakoztak, Lydia pedig átment előttük egy barna topban. A Csap fiatal pultos lányai sem versenyezhetnek vele, tette hozzá. Silas anyja, aki sohasem szívelhette Lydia Morey-t, akkor épp nem tartózkodott a kocsiban. De ha otthon szóba került az asszony neve, sosem mulasztotta el megjegyezni, hogy Lydia olyasvalaki, akiről ő hallani sem akar. Az eset után néhány nappal, amikor épp befejezett egy, a barátnőjével folytatott telefonbeszélgetést, még azt is mondta, hogy: Az a gyanúm, hogy Lydiát soha senki sem világosította fel, hogy aki kutyákkal hál, az nemcsak hogy

bolhás lesz, de kutyákkal is lesz viselős. Hogy June Reid hogyan adhatta össze magát azzal a korcsfajzattal, fel nem foghatom. Silas ez alkalommal is csöndben maradt. Egyedül akkor mondott bármit is, amikor a rendőrök és a tűzoltóparancsnok kikérdezték, mit csinált June Reid házában a tűzvészt megelőző napon. Este csöngettek be hozzájuk, ő pedig leült a konyhában, és elmondta nekik, amit már Ethantől és Charlie-tól is hallottak. Hogy ugyanaz volt a dolguk, mint a June Reidhez hasonló New York-iak házaiban általában: összeszedni az elhullott gallyakat, kigazolni a járdaszegélyt, megigazgatni a virágágyásokat. Az volt az egyetlen különbség, hogy Luke aznap mindenkinek előre fizetett, méghozzá a szokásos óránkénti tizenkét dollár dupláját. Miközben átadta a pénzt, megkérte őket, hogy ma kétszer olyan jó munkát végezzenek, mint máskor. Jók vagytok, srácok, de ma nagyon jónak kell lennetek. A rendőröket azonban a történetnek ez a vonatkozása nem nagyon érdekelte. Inkább Luke hangulatáról faggatták Silast, arról, hogy nem tűnt-e részegnek, vagy bedrogozottnak, vagy zaklatottnak, amikor utoljára látta. Ugyanolyannak tűnt, mint máskor, felelte Silas. Egy kissé hajszoltnak, elfoglaltnak, de normálisnak. Kettő körül értek oda June Reid házához, mondta Silas a rendőröknek, és az első néhány órában Luke is segített nekik a munkában. Ő ült fel a John Deere-re, gyorsan lenyírta a füvet az első meg a hátsó kertben, miközben Ethan, Charlie és Silas a többi munkával haladt. Valamikor négy óra tájban aztán azt mondta nekik, el kell intéznie pár dolgot, és távozott, ők pedig dolgoztak tovább, kábé hat harmincig, majd Ethan és Charlie beült Ethan régi Saabjába, Silas pedig az Indian Pond Roadon biciklivel tette meg a hazavezető alig egy mérföldet. Azt egyikük sem árulta el a zsaruknak, hogy nem sokkal Luke távozása után kiosontak a ház mögött kezdődő rétre, onnan pedig az ösvényre, amely az Egyesítő Egyház birtokára vezet, vagy, ahogy a helybéli srácok nevezik, a Moon-hoz, mert tudvalévő, hogy az Egyesítő Egyházat valami Moon nevű figura

alapította. Nem árulták el nekik, hogy kiszöktek a Moon-ra, és körbeadták Silas vízipipáját. Nem árulták el, hogy, amint kiderült, mindhármuknál volt valamennyi cucc, úgyhogy kevertek maguknak egy adagot, egy esküvői mix-et,ahogy Charlie szarkasztikusan elkeresztelte, beletömték a pipába, és elszívták. Ezek után egy időre cserben hagyta őket az időérzékük, úgyhogy mire visszatértek June Reidhez, már majdnem hat óra volt. Silas a konyha mögötti kis raktárépületben hagyta a sárga hátizsákját, aztán végigszaladtak a munka hátralévő részén, és még sötétedés előtt távoztak. A parkoló addigra megtelt autókkal, a ház pedig az esküvő előtti vacsorára érkezett vendégekkel; ezért aztán angolosan távoztak, anélkül, hogy elköszöntek volna Luke-tól, akiről amúgy is azt feltételezték, hogy dühös rájuk, amiért sehol sem találta őket, amikor visszatért. Meg aztán azt sem akarták, hogy Luke észrevegye, hogy betéptek. Mielőtt hazaindultak volna, emlékszik vissza Silas, megpillantotta Lydiát a télikertben. Ott üldögélt June-nal a nádkanapén, beszélgettek és nevetgéltek az étellel és virággal megrakott asztalokon pislákoló gyertyák fényében. Többre nem emlékszik a két nővel kapcsolatban, ám a levágott fű illata, a szélben csattogó sátorponyva hangja, a lenyugvó nap sugaraival sráfozott égbolt rózsaszínje annál elevenebben élnek benne. Mielőtt hazaindult volna, ezek voltak az utolsó másodpercek, és azóta milliószor újrajátszotta magában őket. Nehéz elhinni, hogy az a nő, aki azon a májusi estén ott üldögélt a télikertben, ugyanaz a nő, mint aki most komor céltudatossággal, lila polárpulcsiban trappol itt előtte, át a Herrick Roadon, fel az Upper Main Streetre. Az óta az este óta előtte van a mosolya, visszhangzik benne a nevetése. Silas lassít, hagyja nőni a köztük lévő távolságot. Vajon Lydia tudja-e egyáltalán, hogy ő kicsoda? Három éven át dolgozott Luke-nak, noha rendszertelenül, főként nyaranként, meg egyes őszi és tavaszi hétvégéken. Azon tűnődik, vajon látta-e őt Lydia

aznap este June Reid házában. Emlékszik, ahogy ott állt a raktárépület mellett, és ahogy elmenekült, amikor meghallotta Luke hangját a konyhából. Emlékszik, ahogy végigrohant a kocsifelhajtón, ahogy a bringáján végigszáguldott a zöld kukoricaföldeken, amelyek June Reid birtoka szélétől messze nyúlnak, túl a templomon, ahol másnap tartották volna June lánya esküvőjét. Az Indian-tónál lassított, és nézte a tó felületén tükröződő vörös-lila naplementét. Emlékszik, miközben tekert, szentjánosbogarak hunyorogtak rá a bokrokból és a fák közül. Emlékszik, hogy egyszer megállt, és a sziklás parton lemászott a vízhez pisilni; a víztükör és a vad ég mozdulatlan volt, akár az üveg, míg diribdarabra nem törte vizeletének sugara. Eléggé tripes élmény volt, pláne hogy még mindig be volt tépve. A felhők egyszer csak nekilódultak, és a feje fölött szétterültek valamivé, ami olyan volt, akár egy hatalmas sárkány, amelynek kiterjesztett szárnyai átfogják az egész világot. Silas hátrahőkölt, ahogy fölébe tornyosult a bestia: hegyes fogakkal csipkézett, tüzet okádó állkapocs; füstölgő orrlikak; gigantikus felhőszárnyak; a horizonton túl kígyózó farok. Lenyűgöző egy szörnyeteg volt; egyedül a szeme villogott kéken – két hosszú hasíték, amely mintha kitágult volna, ahogy a fej lassan Silas felé fordult, aki ott kuporgott a part menti sziklapadon, káprázó szemmel, rettegő szívvel. Hosszú hónapok teltek el azóta; és lassan megfeledkezett a sárkányról, és arról, hogy néhány rémisztő pillanat erejéig azt hitte róla, hogy igazi. Megfeledkezett róla, hogy már sötét volt, mire visszakecmergett az útra, és hogy utána egy darabig keresgélnie kellett a biciklijét. Eszébe jut, ahogy tanácstalanul botorkált a sötétben, mielőtt megtalálta; ott volt eldőlve, a fa tövében, amelynek nekitámasztotta. Arra vágyik, bárcsak visszatérhetne ahhoz a botorkáláshoz. Ahhoz a tökéletesen vak pillanathoz, amikor még nem tudott semmit. Sem azt, hogy hol van a biciklije. Sem azt, mi történik majd aznap éjjel, vagy másnap reggel. Sem azt, hogy nemsokára telihold kúszik fel az

égre, és fénnyel hinti tele az egész völgyet. Sem azt, hogy később, miután majd az egész családja lefeküdt, ő visszaül a biciklijére, hogy dühödten végigtekerjen ugyanazon az úton, amelyen jött, vissza June Reid házához. Anélkül, hogy észrevette volna, felgyorsította a lépteit, hogy szinte már majdnem beérte Lydiát. Amióta átkelt a Herrick Roadon, és az Upper Main Street járdáját tapossa, megfeledkezett róla, hogy észrevétlennek kell maradnia. A csupán pár perccel korábbi, három-négy autóhossznyi távolság időközben alig néhány méterré olvadt. Észreveszi, milyen közel vannak, és tisztában van vele, hogy most az volna a legokosabb, ha szép csendben megállna, és lehúzódna az egyik kocsifelhajtóra a bal oldalon. De még sohasem merészkedett ilyen közel a nőhöz. Mintha a lélegzését is hallaná. És azt is látja, hogy a hűvös ellenére verejtékgyöngyök ülnek a tarkóján. Lydia levette a polárpulcsiját, fehér pólója átizzadt anyagán foltokban átsejlik a bőre. Silas tekintete egyik – szinte meztelen – bőrszigetről a másikra vándorol. Közelebb hajol Lydiához. Cipője talpa hangosan megcsikordul a járdára szóródott laza homokon, és tudatosul benne, hogy most először lebukott. A másik lábával véletlenül belerúg egy gallyba, a gally Lydia bokájának ütközik, Lydia megtorpan, és szembefordul vele. Silas megdermed. Karnyújtásnyira vannak egymástól.

June

A Bowman-tóhoz vezető sziklamorzsalékos, erodált földutak labirintusa után a Kalispelltől délre futó 93-as út sima aszfaltja maga a megkönnyebbülés. A „Butte” jelzésnél lehúzódik a 90-es államközi autópályára vezető kijárathoz, ahonnan később Salt Lake City felé tér le. Idaho határán túl alig néhány mérfölddel megérzi, hogy balra húz a kormány. Mivel a helyzet egyre romlik, a legközelebbi kijáratnál lekanyarodik az útról, és mire talál egy Texacót, már alig bírja egyenesben tartani a kocsit. A srácoknak a kasszánál fogalmuk sincs, hogyan kell kicserélni egy kereket. A hely inkább emlékeztet egy ABC-re, ahol történetesen benzint is lehet kapni, mintsem egy benzinkútra. June vár, hátha befut valaki, akiből kinézi, hogy tudja, mi ilyenkor a teendő. Nemsokára érkezik is egy idősebb fickó – sűrű, ősz bozont, rövidre nyírt szakáll, vörös flaneling –, és a kamionjával betolat az egyik kúthoz. June megkérdi tőle, tudja-e, hogyan kell kereket cserélni, és fölényes mosolyából rögtön tudja, hogy ez az ő embere. A férfi kezet nyújt, és azt mondja, Brody Cook vagyok, szolgálatára. June kezet ráz vele, de nem szól semmit. Oké, oké, mondja a férfi töretlen jókedvvel. Mosolyogva teletölti a kamion tankját, és fizet. Miután elállt a kút mellől, és a Subaru mellé parkolt, megkérdi June-t, hol tartja a pótkereket, June pedig azt feleli, nem biztos benne, hogy van a kocsiban ilyen egyáltalán. Két helyen lehet, mondja a férfi, elöl vagy hátul? Várakozó pillantást vet June-ra, akinek azonban fogalma sincs, hogyan feleljen a kérdésre. Oké, nézzük meg elöl.

Kinyitja a motorház fedelét, gyors pillantást vet a motorra, azután kijelenti: Hátul lesz. Miután megkerülte a kocsit, és kinyitotta a csomagtartó fedelét, June hallja, hogy azt kérdezi tőle, hova tegye a holmit. Újra megkérdezi. Amikor June még mindig nem felel, egyik kezében egy bőrönddel, a másikban egy sporttáskával újra megkerüli a kocsit, és leteszi csomagokat az aszfaltra. Ezeket magára bízom, mondja, majd visszaballag a csomagtartóhoz, hogy kihalássza a szőnyeg alá rejtett fedél alól a pótkereket. Ezek a holmik végig ott voltak vele. A Subaru hátuljában, szépen bekészítve és elfeledve. Lehetséges, tűnődik June, hogy amióta elindult, még egyszer sem nyitotta ki a csomagtartót? Végül is minek nyitotta volna ki? Semmit sem hozott magával, és semmit sem vett magához az úton, leszámítva a fogkrémet és a fogkefét, amit még az első napon szerzett be egy pennsylvaniai benzinkútnál. De mikor is volt az? Egy hete? Kettő? Szinte alighogy kiért Connecticutból, elhagyta az időérzéke. Már arra sem emlékszik, hány éjszakát aludt a kocsiban a Bowman-tónál. Hármat? Vagy négyet? Addig maradt, amíg el nem fogyott a vize meg a mogyorója meg a mazsolája, amire még Ohióban tett szert. Mindenesetre bármilyen régóta van is úton, ezek a csomagok végig ott voltak vele. Nem nehéz kitalálni, melyik kié lehet. Willé a gurulós bőrönd a kihúzható fogantyúval, a praktikus cipzárakkal és zsebekkel; Lollyé pedig az a szakadt, olajzöld vászon sporttáska az összefoltozott bőrfülekkel és tintafoltokkal. Lolly magától sosem lett volna annyira összeszedett, hogy már az indulást megelőző este összepakoljon, és mindent betegyen a kocsiba. Ez az egész Willre vall. Will az a fajta vő volt, akiről Adam mindig is álmodott: az a fickó, aki utánaolvas az idegen országokban terjedő fertőző betegségeknek, mielőtt odautazna; aki mindig időben befizeti a számláit; aki a reggeli kávéhoz már este bekészíti a kávégépbe a vizet meg az őrölt kávébabot, és beállítja az időzítőt. Az a fajta fickó, aki gondoskodik róla, hogy görögországi nászútjára már az

esküvő előtti estén minden össze legyen csomagolva, és ott várakozzon leendő anyósa kocsijában. Esküvő egykor, fogadás kettőtől hatig, hétkor pedig ugrás be a kocsiba, hogy June meg Luke legkésőbb 9:30-ig kivihesse őket a Kennedy reptérre, a 11:45-kor induló athéni géphez. Will még el is e-mailezte a programot a szüleinek, Lollynak, Adamnek, Luke-nak és neki, hogy mindannyiuk számára világos legyen, mi a menetrend. Lolly sportszatyrán csak félig van behúzva a cipzár, és June észreveszi, hogy az egyik végén pár centire kilóg egy világoskék törülköző. Brody tekeri a kart, emeli a kocsi bal első sarkát, June pedig a legszívesebben elmenekülne. Tőle, a kocsitól, a csomagoktól, a törülközőtől. Halkan hátrálni kezd, egyik lábát óvatosan rakja a másik után, és közben hallja, amint Lolly odakiáltja Willnek, Várj! Elfelejtettem a vitaminjaimat! Már túlvannak az esküvői próbán és a vacsorán, Luke már feltakarította az ipari adag csilis bab megfőzésével járó rendetlenséget. Adam már lefeküdt, Lydia pedig, egy kissé spiccesen, hazament. June a konyhaasztalnál ül, és az elfekvő leveleket szortírozza. Várj!,kiabál ki Lolly a szobájából, de Will már kint van az udvaron a csomagokkal. Lolly a szokásos stílusában csattog le a hátsó lépcsőn – sebesen és dübörögve, mint egy lavina. Mezítláb rohan ki a kertbe, két kézzel szorítva magához az emeleti fürdőszoba egyik világoskék törülközőjét, amit hevenyészett vitamintartó batyuvá tekert össze. Gyere vissza! Nincs rajtam cipő! June hallja, amint a ház előtt nevetgélnek, és nosztalgiával vegyes irigységgel a szívében arra gondol, ez a legboldogabb pillanat a kapcsolatukban, az életükben; ennél jobb már sohasem lesz. Az Azelőtt. Az óriáskerék legmagasabb pontja, ahogy az a férfi fogalmazott, akivel egyszer elment randevúzni Londonban, és felültek a frissen nyílt London Eye-ra. Ezt a vakrandit egy nyomulós, de jó szándékú galériás kollégája hozta össze. A férfi a kolléga nagybátyja volt, és özvegy, de hamar kiderült, hogy mindkettejüknek túl korai lenne bármibe is belekezdeni. Annak

az estének a nagy része ki is hullott már June emlékezetéből, arra viszont emlékszik, hogy miközben felértek a csúcsra, és pompás összevisszaságban terült alájuk az arany fényárban úszó London, a férfi azzal az unott alapossággal fejtegette elméletét, amit Jane az angol férfiaknál addigra már megszokott. Az ifjúkor és a felnőttkor határa ez, életünk delelőpontja, az a szédítő hely, ahonnan minden beláthatónak, lehetségesnek tűnik, ahol a nagy tervek születnek. Az egyik oldalon ott van a gyerekkor és a serdülőkor ingoványos kaptatója, a másikon pedig a felnőttkor, az öregedés lejtője, amelyen lefelé ereszkedve ezt a nagyszabású, illanó látomást majd fokozatosan felülírja a rögvalóság. Lolly és Will sutyorgását és nevetgélését hallgatva egy hatalmas, aranyülésben képzeli el őket, amely egy óriáskerék tetején ringatózik. Elidőzik ennél a képnél. Ott hevernek előtte a levelek, még egyiket sem bontotta fel. Látja maga előtt az éjszakai London minden irányban szétterülő, pompázatos fénylabirintusát. És látja maga előtt Lollyt, amint ott ringatózik fölötte, és nevet. Szórakozottan tologatja maga előtt a leveleket, szín és forma szerint csoportosítja őket. Aztán hallja, hogy Lolly a bejárati ajtóból kiabál, hogy jöjjön, és nyissa ki a kocsit. Kint hűvös van, ezért magára kapja a vászonkabátját – bal zsebében ott lapul a bankkártya, amit Luke-tól kért kölcsön, hogy kifizethesse a gyep rendbe rakására felvett srácokat. Elveszi a slusszkulcsot a réztálból, ahol általában tartani szokta, és kimegy a kertbe, hogy kinyissa Willnek a kocsit. Amikor visszatérnek a házba, Lolly a lábtörlőn toporogva várja őket, még mindig mezítláb, rongyos tréningnadrágban, az estéről rajta maradt elegáns blúzban. Idétlenül vihog. Amikor a kinti lámpa fénysugarában megpillantja az anyját, gondolkodás nélkül, bolondosan felkiált, Mami!,mint egy tinédzser, aki egyszerűen csak jóban van az anyjával. Az óriáskerék tetején megszédül, kelekótyává válik az ember, gondolja June, de oly rövid ideig élvezheti. Amikor az ajtóhoz ér, megöleli a lányát, és addig tartja

a karjában, amíg az engedi. Bemennek, Luke főz egy kamillateát, aztán mind a négyen kiülnek a télikertbe, és a délelőtti próbáról meg a vacsorára feltálalt csilis kaszinótojásról beszélgetnek. Will azzal ugratja Lollyt, hogy másnap majd biztos elkésik a templomból, elveszíti a gyűrűt, belebakizik a hitvesi eskübe. June, aki ma este szokatlanul felszabadultnak érzi magát Lolly társaságában, közbevág, és elmeséli, hogy amikor Lolly osztálya nyolcadikban előadta az Irány játékország című darabot, Lolly épp a fürdőszobában kuksolt, amikor színpadra kellett volna lépnie. A beszélgetés hangneme derűs, a froclizások is szelídek, ám Lolly fokozatosan elcsendesedik, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy túlságosan elengedte a gyeplőt, és megfeledkezett róla, hogy tartania kell a távolságot. Elkomorul, miközben a beszélgetés folyik tovább Will közelgő második évéről a jogi egyetemen, meg a diploma utáni terveiről – a gyakornoki, ügyvédi állásokról. Lolly egyszer csak, egészen oda nem illő módon, közbevág, és nekiszegezi a kérdést Luke-nak, hogy meg fogja-e kérni az anyja kezét. Mindenki döbbenten elhallgat. Lolly hangjában nyoma sincs játékosságnak; komolyan beszél. Már megkértem. De édesanyád nem vette komolyan. Vagy engem nem vett komolyan. Nehéz eldönteni. Eleinte arra gondoltam, temiattad hárítja a kérdést, de most, hogy felnőttél, sőt gyakorlatilag férjnél vagy, már nem tudom, mit higgyek. Legutóbb abban reménykedtem, hogy a ti esküvői lázatok majd édesanyádra is átragad, de nem így történt. Szóval a kérdésedre a válaszom az, hogy igen, az én kérdésemre pedig, amelyet már kétszer is feltettem édesanyádnak, az a válasz, hogy nem. Lolly nem erre számított. Senki sem erre számított; az arckifejezéséből ítélve maga Luke sem. Csönd van, csak a mosogatógép surrogása hallatszik a konyhából, meg az áthatolhatatlan kabócaciripelés, amely az utóbbi órákban elektromos zümmögésből szűnni nem akaró harsogássá erősödött. Néhány kínos másodperc után Lolly feláll, és Willt is

maga után húzza. Will bocsánatkérően jó éjszakát kíván, miközben elhagyják a télikertet. Viszlát reggel!, kiabál még le a lépcső tetejéről, mielőtt becsapódna Lolly hálószobaajtaja. Elmentek. Furnérlemezekkel megrakott, hosszú, platós teherautó dübörög el June mellett. Lehajtott fejjel gyalogol, szemben a forgalommal, el az Arby’s mellett, a Taco Bell mellett, az Exxon mellett. Luke cipőjére gondol, arra a barna, csatosra, amit Luke direkt az esküvőre rendelt magának az ő egyik internetes katalógusából. Szépen ki van fényesítve, de paradicsomcseppek fröccsentek rá, biztosan a vacsorafőzés közben. A sarkán frissen lenyírt fűszálak nádbajuszkái meredeznek. Egy kisebb csomó a kékesszürke homokkő burkolatra hullik, ahogy Luke lába idegesen jár, és neki-nekiütődik a fonott dohányzóasztal lábának. Még egyikük sem szólalt meg azóta, hogy Lolly és Will felmentek lefeküdni. Luke tovább izeg-mozog, khaki nadrágja szára alól fehér sportzokni szára villan elő. Megérinti June combját, simogatni kezdi a hüvelykujjával, ám June eltolja magától, és feláll. Luke a kezéért nyúl, és ahogy June kirántja magát a szorításából, véletlenül az arcába kap a bal szeme alatt. Luke összerándul, és feladja. June nem kér bocsánatot, nem fordul vissza, hogy megnézze, nem vérzik-e a seb; szó nélkül visszavonul a konyhába. A tovaszáguldó autók zaján át kiáltást hall. Hölgyem! Hölgyem!!!Tudja, hogy meg kellene állnia, de a lába csak viszi, viszi előre. A mosogatónál áll, és épp vizet tölt a kannába egy újabb adag kamillateához. Reszket a keze. Azt szeretné, bárcsak visszaforgathatná az időt a nap valamely korábbi pontjához. Minden olyan jól ment, egészen mostanáig. Még Adammel sem vesztek össze, aki reggel érkezett Bostonból, egyedül, barátnő nélkül, istennek hála. June az utolsó pillanatban még megpróbálta meggyőzni Lollyt, hogy mindenkinek sokkal egyszerűbb volna, ha Adam inkább a Betsyben szállna meg,

ahogyan Will családja és a többiek is, ám Lolly egyből felcsattant, így hát June minden diplomatikussága és világosan kifejtett aggodalma ellenére Adam maradt az emeleti vendégszobában. Viszont egész barátságosan viselkedett Luke-kal, ami kimondottan karakteridegen és meglepő volt azok után, ahogyan az előző évben, Lolly diplomaosztóján, a Vassaron viselkedett vele. Akkor egyszerűen levegőnek nézte Luke-ot, June jelenlétében pedig olyanokat dünnyögött félhangosan, mint például, hogy liliomtipró, meg hogy pedofil banya. June, eléggé el nem ítélhető módon, felvette a kesztyűt, és emlékeztette Adamet, hogy a liliomtiprást ő már jóval azelőtt elkezdte, hogy véget ért volna a házasságuk. Emlékszik, Luke mennyire elcsöndesedett, és hogy csak később, este jutott eszébe, milyenek lehettek a szemében: két középkorú, acsarkodó ex, akik ujjal mutogatnak egymásra, amiért a másik fiatalabbakkal randevúzik. Szégyenletes. Szentül megfogadta, hogy Lolly esküvőjén kerülni fogja az effajta civakodást, és egészen mostanáig nem is esett nehezére. Adam tisztelettudóan viselkedett. Egy rossz szó sem hagyta el a száját. Luke volt az utolsó, akitől June azt várta volna, hogy felrúgja a status quot.Ám azzal, hogy így belesétált Lolly csapdájába, olyan régi, kínos kérdéseket vett újra elő, amelyekről June azt hitte, vagy legalábbis azt remélte, hogy már le vannak zárva. A kanna tele van, ám June képtelen rávenni magát, hogy kiöntse belőle a vizet. Dühödten bugyborékol a fedő alatt, de olyan megnyugtató csak úgy fogni, érezni a zubogását, a súlyát. Fogalma sincs, hogy mit csináljon, ezért aztán nem csinál semmit. Sarokba szorították, dühös, és utálja magát. Arra vágyik, bárcsak egy órával korábban volna, amikor még kint állt a kerti úton, és Lolly rákiáltott, amikor megpillantotta a lámpa fényében. Mami! Azt szeretné, ha onnan kezdhetné újra ezt az estét, ha meg nem történtté tehetné a későbbieket. Nézi, ahogy a víz kibuggyan a fedő alól, végigcsorog a kanna oldalán, és eltűnik a lefolyóban. Autók suhannak el mellette, többen rádudálnak.

Megszaporázza a lépteit, de a hang így is egyre közelebb jön. Hölgyem! Mi a...? Rohanni kezd, de valaki elkapja a karját. Álljon meg! Mi a fenét művel?,kérdezi a hang, inkább értetlenkedve, mintsem dühösen. Látja a hang forrását – a szakállat, a flanelinget, az ősz bozontot –, de nem ismeri fel a férfit, aki az előbb a segítségére sietett. Bocsánat, mondja, de nem a férfinak. A kanna oldalán lecsorgó vizet bámulja, saját reszkető kezét. Jaj, istenem, bocsánat, ismétli meg, és fél térdre, majd térdre hull. Most először, eléggé távol mindentől, és közel egy vadidegenhez, sírva fakad.

George

Minden reggel úgy indultam útnak, hogy hatalmas rumlit – összevissza gyűrt lepedőket és pokrócokat, földre hajigélt ruhákat és törülközőket – hagytam magam után. Valahányszor azonban egy-egy Roberttel, a kórházban töltött nap végén visszatértem a szobámba, pedáns rend fogadott. Bevetett ágy, összehajtogatott ruhák a komód tetején. Még a fogpasztám kupakja is a helyén volt, a borotvám és a fésűm pedig ott sorakozott a mosdó mellett, egy összehajtogatott kéztörlőn. Általában nem vagyok rendetlen, ám ahogy visszatekintek a Betsyben töltött időszakomra, be kell látnom, hogy elhagytam magam. Elvesztettem az uralmat az életem felett – a feleségem egészsége, a fiam, a munkám felett –, ám ebben a kicsiny térben, ebben a szűk, New England-i motelszobában végre akadt valaki, aki megoldja helyettem a problémáimat. Ez a valaki volt Lydia. Az első két hét során nem is futottunk össze. Ám éreztem a jelenlétét; már mielőtt benyitottam volna a szobába, vártam a tisztaság, a helyreállított rend látványát, a bútortisztító citromillatát, és azokban a napokban ez volt az egyetlen, ami valamicske reménnyel töltött el. Robert három napig kómában feküdt. Miután elájult, letüdőzte a hányadékát, és az orvosok szerint oxigénhiányos állapotba került, ami három órán át tartott, mielőtt a rendőrség megtalálta volna abban a pajtában. Végig ott ültem az ágya mellett, amíg ki nem jött a kómából. És tudom, hogy ez perverzül hangzik, de lelkem egy része ma is visszasírja azokat a kettesben töltött

órákat. Soha ilyen tisztán nem láttam, hogy mi a feladatom, hogy mit tehetek a fiam érdekében. Mellette volt a helyem. Meséltem neki a húgairól és az édesanyjáról, a kutyáinkról és arról a ronda házról, amit épp akkoriban húztak fel a mi házunkkal szemben, azok között a fák között, ahol gyerekkorában játszott. Fogtam a kezét, mint soha azelőtt és soha azután. Olykor azon tűnődöm, vajon más apáknak is ilyen nehéz-e ez. Annyit tudok csak, hogy számomra fogós feladat volt felnevelni egy fiút; félszeg botorkálás a túlzott szigor és a túlzott engedékenység között. Sosem éreztem rá igazán az ízére. A lányokkal más volt, minden sokkal egyszerűbb, sokkal természetesebb. Sokkal világosabbak voltak a szabályok. Robert világéletében utált sportolni. Időnként arra gondolok, hogy talán azért, mert amikor még kicsi volt, engem túlságosan lekötött a munkám, Kayt pedig a lányok, és ezért túlságosan sokat nyaggatta, hogy hagyja őket, és menjen ki kosarazni. Robert a saját fantáziavilágában érezte jól magát, a Dungeons and Dragons-szal,meg a saját készítésű könyveivel, meg persze Timmel; de semmi olyasmi nem érdekelte, amihez nekem bármiféle közöm lett volna. Kay egyszer, amikor még élt, azt mondta, nem a fiam feladata, hogy érdekeljék a dolgaim, hanem az én feladatom, hogy érdekeljenek a fiam dolgai. Ha Kaynek igaza volt, márpedig miért ne lett volna igaza, akkor csúfos kudarcot vallottam ezen a téren. Mire Robert elment tanulni a Harknessbe, én már meggyőztem magam, hogy semmi szüksége az én kotnyeleskedésemre; hogy teljesen önellátó, és jól feltalálja majd magát a bentlakásos iskolában, és később a főiskolán, kosárlabdatudás nélkül, és egy olyan apa nélkül, aki valaha is eligazodott volna a Dungeons and Dragons kastélyai között. Ma már látom, hogy milyen önző voltam. Miután kilábalt a kómából, még kilenc napig bent tartották az intenzíven. Eszméletéhez tért, de szinte teljesen kataton volt, és a beszéde is roncsolódott. Ott ültem mellette, ugyanúgy, mint az első három napon, de már nem fogtam a kezét. Az egész reggelből, amikor végre magához tért, szinte csak arra

emlékszem, ahogy ott tétovázik a kezem a keze fölött, és hogy meg vagyok szeppenve, nem találom a legegyszerűbb szavakat sem. Ez is azok közé a pillanatok közé tartozik, amiket másképp alakítanék, ha lenne rá lehetőségem. Sok ilyen pillanat van. De vajon mitől féltem? Mindentől, ez a válasz. Mindentől féltem. Fájdalmas beismernem, de ha visszaemlékszem magamra azokból az időkből, egy berezelt idiótát látok magam előtt, aki minden apró döntés előtt fájósra tördeli a kezét, és aztán szinte mindig rosszul dönt. Miért van az, hogy mindig csak utólag kezdenek értelmet nyerni a dolgok? Nagyjából megbékéltem már mindazzal, amit elrontottam, és mégis, időről időre belebotlom egy-egy olyan emlékbe, amely porig sújt. Mert nem halmoztam el törődéssel és szeretettel a fiamat, amikor még kicsi volt; mert nem fogtam meg a kezét, nem szorítottam magamhoz; mert hagytam, hogy bekebelezze a bentlakásos iskola, csak mert ott és akkor úgy tűnt, hogy így legalább majd eggyel kevesebb aggódnivalóm lesz. A megbánás úgy hull rám, mint valami sötét lepel, és ilyenkor semmit sem tehetek, amivel lesöpörhetném magamról. Így hát hagyom, hogy maradjon, amíg kedve tartja. Az intenzívről Robertet a kórház Akut Rehabilitációs Osztályára helyezték át, hogy ott újra megtanuljon járni, beszélni, és gondoskodni magáról. Agykárosodást szenvedett, de az orvosok biztosítottak róla, hogy némi munkával valószínűleg elérhető a teljes felépülés mind fizikai, mind pedig szellemi téren. Majdnem egy hónapon át dolgoztak vele, és ez alatt az idő alatt én egy-két éjszakára repültem csak haza, de az idő túlnyomó részét a motelben töltöttem, reggelenként és esténként pedig bementem Roberthez, hogy együtt reggelizzünk és vacsorázzunk. Napközben az orvosok a terápiákra koncentráltak, így hát nem zavartam őket, visszavonultam a motelszobámba, és dolgoztam, és hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam Kayjel, vagy az anyámmal és a nővéremmel, akik bekísérték a kemókra, és segítettek neki a lányokra vigyázni. Kay sokat kérdezgetett Robertről, de minden olyan kérdésemet hárította, amely az ő

hogylétére vonatkozott. Igyekezett vidámnak tűnni, ám én hallottam a hangján, hogy minden alkalommal egy kicsit hamarabb fárad el. Lydiával akkor találkoztam először, amikor Robertet áthelyezték a rehabilitációs osztályra, és az orvosa megkért, hogy ne maradjak bent késő estig. Először azóta, hogy a motelben laktam, még sötétedés előtt hazaértem. Amikor elővettem a kulcsot, hallottam, hogy zúg a porszívó, és egy pillanatra elfogott a bizonytalanság. Nem tudtam, hogy tényleg látni akarom-e azt a tündért, aki nap nap után tisztaságot és rendet varázsolt a szobámban. Tetszett, hogy ilyen titokzatos, hogy lángra gyújtja a képzeletemet, ezért aztán, még mielőtt kinyitottam volna az ajtót, egy darabig vártam, és csak hallgattam a porszívó zümmögését, meg ahogy végiggurul a parkettán, finoman neki-nekiütődve a bútoroknak. Nyilván úgy elméláztam, hogy észre sem vettem, amikor abbamaradt a zümmögés, mert egyszer csak minden előzetes figyelmeztetés nélkül kinyílt az ajtó, és ott állt előttem a csodatévő tündér. Farmerben, tapadós, fehér pólóban, a tarkóján lazán összefogott, sűrű, barna hajjal. Legalább tíz évvel fiatalabb volt nálam. Fiatal. Gyönyörű. Lydia. Rögtön szaladt is tovább; egyikünktől sem futotta többre egyegy félszeg „jónapot”-nál. Aztán, amikor másnap, a Roberttel elköltött korai reggeli után visszaértem a motelbe, még meg sem érkezett. Valamiért ideges voltam. Nekiálltam rendet rakni a szobámban, összehajtogatni a ruháimat, ahogy már az elejétől fogva tennem kellett volna. Lydiának csak a takarítás volt a dolga, nem pedig az, hogy összeszedje a vendégek széthajigált holmijait. Nekiálltam bevetni az ágyat, de aztán félbehagytam, hogy ellenőrizzem, biztos lehúztam-e a vécét; aztán rendet raktam az asztalon szétszórt kórházi papírok között. Lydia valamivel dél előtt érkezett, és nem is bajlódott azzal, hogy kopogtasson. Gondolom, eszébe sem jutott, hogy akár otthon is lehetek, így aztán egyszerűen csak elővette a kulcsát, és

benyitott. Az ágy mellé tolt széken ülve vártam, és némán figyeltem, ahogy bejön, és leteszi a szőnyegre a tisztítószerekkel telerakott nagy, műanyag vödröt. Ugyanazt a farmernadrágot viselte, mint előző nap, most is pólóval, csak épp nem fehérrel, hanem világoskékkel. Jó reggelt, mondtam, mire ő felvisított. Ami a következő három hét során történt, arra nem vagyok büszke, de nem is bánom. Ellentétben annyi minden mással. Lydia Morey egy rossz házasság csapdájában vergődő, szomorú, fiatal nő volt, én pedig egy riadt férfi, aki tudta, hogy nemsokára meghal a felesége. Lydia ráadásul észveszejtően szexi volt. Fiatal és egészséges; poszterlányhoz illő idomokkal a szűk farmer és a póló alatt. És noha nagy bajban volt, valami olyasfajta keménységet is éreztem benne, amely biztosított afelől, hogy előbb-utóbb kikecmereg majd a csávából. Elrendezi az életét, és talpon marad. Remélem, tényleg így történt. A legtöbbször csak beszélgettünk. Mesélt az apjáról, akit nem ismert, meg az éles nyelvű anyjáról, aki kényszerítette, hogy a férjével maradjon, dacára a férj megalázó szavainak és kegyetlenkedésének. Arról álmodozott, hogy megszökik. Kocsiba ül, elmegy valamelyik közép-nyugati városba, ahol senki sem ismeri, és ott új életet kezd. Meglepő és szomorú látvány volt, hogy valaki ilyen reményvesztett lehet ilyen fiatalon. Meghallgattam, de nem tudtam előrukkolni semmilyen megoldással, semmilyen tanáccsal. Hogyan is tudhattam volna? Nekem is romokban volt az életem, és halvány fogalmam sem volt, mit kellene tenni. Ő is végighallgatta az én litániámat, és aztán együtt képesek voltunk nevetni az egészen, még a túladagoláson is, még a rákon is. A motelszobám burkában olyan távolinak, irreálisnak tűnt az életünk. Mintha történeteink hősei idegen emberek volnának, nem pedig mi magunk. És talán mindkettőnknek éppen erre volt szüksége. Nem tudom. Azt tudom csak, hogy nem éreztem se szégyent, se bűntudatot. Házasságunk tizennyolc éve során egyszer sem csaltam meg Kayt. Még csak meg sem kísértett a gondolat. Ám ott, a

Betsyben, két nappal azelőtt, hogy visszatértem volna Atlantába, egyszer lefeküdtem Lydiával. Úgy kezdődött, hogy megcsókolt. Először a homlokomon, azután meg az ajkamon. Az ágy szélén ültünk, és hosszúra nyúlt a csönd. Előtte mondtam el Lydiának, hogy hazamegyünk Atlantába, hogy Robert egy ottani kórházban folytathassa a terápiát. Nem lehetett mit mondani. Mindketten tudtuk, hogy soha többé nem térek vissza, se Wellsbe, se Connecticutba, se a Betsybe. Hogy lejárt az időnk. Így aztán Lydia megcsókolt. És én is megcsókoltam. Arra a pár órára, amit Lydia Morey-val tölthettem, mind a mai napig úgy emlékszem vissza, mint életem legédesebb, legkétségbeesettebb óráira. Kíváncsi vagyok, hogy Lydia emlékszik-e rájuk egyáltalán.

June

Lolly táskájábanalig van valami: egy fürdőruha, egy nyári ruha, néhány bugyi, egy pár strandpapucs, egy pár cipő, két póló és egy férfipizsama, amit Lolly Adamtől zsákmányolt évekkel korábban. Több a vitaminosdoboz és a notesz, mint a ruha. A férfi, miután újra elmondta, hogy Brodynak hívják, visszakísérte June-t a kocsijához, és elvitte egy közeli Super 8 motelbe. Amikor June elárulta, hogy nincs nála igazolvány, a férfi bejelentkezett helyette a saját hitelkártyájával és jogosítványával. Aztán felvitte a szobába Lolly sporttáskáját, felírta a telefonszámát egy cetlire, és közölte, hogy elviszi a Subarut a barátja szerelőműhelyébe, hogy tegyenek rá egy rendes kereket, és megnézzék, nincs-e valami egyéb baja. Holnap reggel visszahozza. June azonnal kidőlt. Több mint egy hete nem érte a bőrét ágynemű, hát most összegömbölyödött a takaró alatt, és aludt reggelig. Már ébren volt, amikor Brody megérkezett, hogy visszaadja a kocsikulcsot. Sőt már a folyosói ATM-et is megjárta, hogy kifizethesse a férfinak az új kereket és a szállodai számlát. Összesen kétszáz dollár volt nála, ennyit tudott kivenni egyszerre. Brody eltolta magától a bankjegyeket, de June félbehajtotta őket, és becsúsztatta a férfi nadrágzsebébe. Nem erre számított, amikor a segítségét kértem, mondta June; hetek óta nem beszélt ennyit összesen. Boldog vagyok, hogy engem választott, felelte Brody, és June most először érezte úgy, hogy a férfi flörtöl vele.

Amióta Brody elment, csak ül az ágy szélén, mellette Lolly táskája, amit újra becsomagolt, de csak miután minden egyes ruhadarabot gondosan összehajtogatott és elrendezgetett. A noteszeket kint hagyta az ágyon, és most csak ül mellettük, mielőtt az ölébe venné az egyiket. Három van belőlük, mindhárom narancssárga, ez volt Lolly kedvenc színe középiskolás korától fogva. És, akárcsak középiskolás korában, mindenfélét beléjük gyömöszölt: összehajtogatott papírlapokat, a New Yorker-ből kivágott verseket, a képszerkesztő olvashatatlan emlékeztetőit attól a divatlaptól, ahol gyakornokoskodott, összegyűrt recepteket, egy metrókártyát, kifőzdéi étlapokat, számlákat, galériák katalógusaiból kitépett oldalakat. Lolly afféle hordozható iratszekrényeknek használta ezeket a régi, leharcolt noteszeket, de soha nem volt bennük se rend, se rendszer. Az, amelyiket June most a kezében tartja, legfelül volt a szatyorban, a vitaminosdobozoktól dagadó, világoskék törülköző alatt. A fedelén nincs felirat. June kinyitja, ujja hegyével finoman végigsimítja a lapjait. Eszébe jut, amikor egyszer félbehagyott festményeket katalogizált, egy általa képviselt festőéi voltak, aki öngyilkos lett. A festő családja megkérte, hogy nézzen körül az elhunyt lakásában és műtermében, és gyűjtsön össze mindent, amit fontosnak gondol. Talált egy régi cserkészkézikönyvet is, ami tele volt gondosan kidolgozott állatrajzokkal – főleg medvékkel, szelíd koalákkal és feketemedvebocsokkal, és dühödten vicsorgó, körmüket meresztő szörnyetegekkel. Majdnem biztosra vette, hogy még senki sem látta ezeket a rajzokat, és egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy ellopja a könyvet, és megtartsa őket magának. Volt az egészben valami végtelenül intim báj, valami reményteljes, még így is, hogy ilyen szomorú apropóból bukkant rá. Végül persze nem lopta el, hanem inkább beletette egy New York-i galéria kiállítási anyagába, aztán eladta a művész egyik hűséges gyűjtőjének. Ez volt az egyik utolsó, New Yorkban rendezett kiállítása, mielőtt Londonba költözött volna.

Lolly noteszének első három lapján képzeletbeli házak alaprajzait találja; mindegyikben csak egy-egy hálószoba van, meg nagy, nyitott terek, meg egy-egy olyan szoba, ami Lolly műtermeként, illetve Will dolgozószobájaként szerepel. Miféle műterem? – tűnődik June. Középiskolás kora elején Lolly elpancsolgatott ugyan a pasztellel meg az akvarellel, de June azóta nem hallott róla, hogy lennének ilyen irányú ambíciói. A következő oldalak félkész versekkel, félkész teendőlistákkal, az esküvői fogadás ültetési rendjeivel vannak tele. Különböző példa menüsorokkal a Lakomától, mert Lolly több ízben is megkérte Ricket, hogy változtasson, gondoljon újra ezt vagy azt. Meg esküvői torták és esküvői csokrok magazinokból kivágott képeivel; meg fizetési felszólításokkal, Will-lel közösen bérelt lakásuk áramszolgáltatójától. Lolly áramszámlái, a rendezvényellátó cég, amit szintén nem fizetett ki. Most először jutnak eszébe ezek az elhanyagolt kötelességei. Hirtelen rátör a szorongás, a sürgető kényszer, hogy rendet teremtsen maga körül. Régi, ismerős érzés egy másik életből. Eddig egyedül Pault, az ügyvédjét hívta fel, hogy megkérdezze, mit kell tennie ahhoz, hogy átruházhassa rá az ügyei intézését – a biztosítási ügyeiét, a számlaügyeiét, a fontosabb közüzemi számlák befizetését. Arra is megkérte Pault, hogy vonja össze a bankszámláit, szabadítsa fel a nyugdíj számláján lévő pénzt, fizesse ki az esetleges büntetéseket, adja el a telket, amelyen a háza állt, ha el lehet adni, és minden pénzt tegyen át a folyószámlájára, hogy June hozzáférhessen a kártyájával. Paul eljött hozzá Connecticutba az aláírandókkal, és hozta egy kollégáját is, hogy az hitelesítse az iratokat. June még a telefonban elmondta, hogy nem kér sem konzultációt, sem tanácsot, csak ezt az egyet szeretné, a munka ellenértékét pedig Paul leemelheti a számlájáról, amelyhez hozzáférést ad. Bízott benne, hogy Rick és a többiek, akiknek esetleg még tartozott, mostanra már eljutottak Paulhoz. Fejben listát ír azokról, akik ebbe a körbe tartozhatnak. Rick; Lolly főbérlője; Edith Tobin; az

adóbehajtó. Méhrajként zsongnak a fejében a nevek. Becsukja a noteszt, és elővesz egy másikat. Ennek a fedelén ott áll Lolly neve, alatta pedig egy macskakaparással írt, kétéves dátum: 2012 nyara. Ez az az időszak, amikor Lolly hazatért a Mexico Cityben töltött szemeszteréről; amikor elhozta Willt bemutatni – előbb Bostonba, Adamnek, és csak azután June-nak. Rövidre fogták. Vacsora New Yorkban. Lolly akkoriban még nem volt hajlandó megismerkedni Luke-kal, ezért aztán June egyedül ment be a városba, és még aznap este haza is tért. Alig emlékszik Willre arról a vacsoráról. Lolly jó pár fiút felvonultatott már az évek során, és June-nak semmi oka nem volt azt feltételezni, hogy ez most komolyabb. Ráadásul karácsony óta nem látta a lányát. Lolly az apját is meg őt is megkérte, hogy ne látogassák meg Mexico Cityben. Hogy egy darabig most ne kelljen, mint mondta, a lányuknak lennie. June átpörgeti a noteszt – tele van Willről készített vonalrajzokkal. Profilokkal, részletekkel – egy orr, egy szem, egy kulcscsont. Amatőr munkák, de June-nak szemet szúr, hogy mennyire részletesek, mennyi figyelem kellhetett a megrajzolásukhoz. Lolly – ahogy a mindenfélével teletömött noteszei is mutatják – mindig is egy kissé hiperaktív és szétszórt volt, ám Willre, ezek szerint, nagyon odafigyelt. Az a kitartó figyelem, amely ezeknek a rajzoknak az elkészítéséhez kellett, türelemről, gyengédségről és szeretetről tanúskodik, és Junenak kényszerítenie kell magát, hogy tovább nézze őket. Féltékenység mardossa annak a tanulmányrajznak a láttán is, amely Will barna, hullámos haját ábrázolja hátulnézetből. Ez a rajz messze kiemelkedik a többi közül a finomságával és a kidolgozottságával. June átpörgeti a Willt ábrázoló oldalakat, és egy sötétkék tintával telefirkált lapra bukkan. Először azt hiszi, csak egy zsúfolt firkálmányt lát – vonalak és formák nonszensz freskóját. Ám amikor az oldalára fordítja a noteszt, rögtön világossá válik, hogy Lolly az óceánt próbálta lerajzolni. Durván felskiccelt sirályok röpködnek furcsa szögekben a cikcakkos

horizont és a lap széle közötti ötcentis résben. Alattuk gondosan kidolgozott hullámok emelkednek, amelyekben June különféle formákat fedez fel – arcokét, kezekét, épületekét, egy autóét, egy repülőét, egy szempárét, fákét, egy ajtóét. Megigézi a látvány, egészen beleszédül. Gyengéden becsukja a noteszt, és leteszi az ágyra, a lapok közül kilógó, félbehajtott papírlapokkal, újságkivágásokkal együtt. Egy újabb megbánnivaló, ébred rá. Mert a Willről készült tanulmányrajzok, a hullámok pedig különösen, egy olyan ember munkái, aki úgy próbál értelmet keresni a világban, hogy újrateremti; prizmaként szórja szét és rendezi újra a lét darabkáit, hogy jelentést adjon nekik. Egy olyan ember munkái, aminek ő sohasem gondolta Lollyt: egy művészéi. Talán nem nagy művészéi – már ha a „nagyság” fogalma empirikusan körülírható egyáltalán –, de olyasvalakiéi, akit egyfajta kényszer hajt, hogy a kínzó kérdésekre művészi absztrakció útján keressen választ. És ő észre sem vette. Hiába, hogy az volt a munkája, hogy ezt az ösztönt kiszagolja és táplálja a klienseiben. Hiába, hogy ez volt az egyetlen olyan terület az életében, ahol korábban nem vallott kudarcot. Lolly útkereső művész volt, és nem vette észre. Hirtelen azt sem tudja eldönteni, melyik a rosszabb: az, hogy nem vette észre, vagy pedig az, hogy Lolly elmulasztotta felhívni rá a figyelmét. Egyre jobban szédül; mindkét kezével meg kell támaszkodnia az ágyon. Mozdulatlanul ül, a szeme csukva, mindkét talpa a padlón. Várja, hogy alábbhagyjon a rosszullét, és pár perc múlva alább is hagy. June erőt vesz magán, és az utolsó noteszt is előveszi Lolly sporttáskájából. Amikor kinyitja, látja, hogy ebben nincsenek rajzok, sem írás, sem a lapok közé ékelt egyéb holmik. Vadonatúj, a gerince még nincs megtörve, a lapjai üresek. Ahogy becsukja, észreveszi, hogy a borítójára barna szövegkiemelővel ráírta valaki, hogy Görögország. Leteszi a noteszt az ágyra, a másik kettő mellé, és eldől. A végtagjai ólmosak, érzéketlenek. Az agya, akár a vatta. Az előző éjjel több mint tizenkét órát aludt, de most hirtelen mégis újra

kimerültnek érzi magát. Lassú mozdulatokkal a melléhez húzza a térdét, és lehunyja a szemét. Hangosan kopogtatnak. June-nak fogalma sincs, mennyi idő telhetett el. Észreveszi, hogy miközben aludt, lesodorta az ágyról a noteszeket, rongyosra gyűrt tartalmuk szétszóródott a vékony szőnyegen. Hahó! Hahó, odabent! Már két órája el kellett volna hagynia a szobát! Hunyorog, hogy rájöjjön, hol van. Oké, oké! – kiáltja, bár nem tudja, kinek és miért. Ahogy a lábfejére pillant, észreveszi, hogy az egyik notesz kinyílt a földön, ráadásul épp egy olyan rajznál, amit korábban nem vett észre. A kék tollrajz egy földszintes, tengerparti motelt ábrázol, amelynek cégtábláján a Moonstone felirat áll. Az előtérben sután felskiccelt fogadóépület és autók sora, a háttérben óriásira felnagyított hullámtaréjok, amelyekből habzó tengervíz spriccel fel, egészen a lap tetejéig. June lehajol a noteszért, az ölébe veszi, és továbblapoz. A következő oldalon egy kék tintával írott levelet talál, 2012. július 7-i keltezéssel. A levél úgy kezdődik, hogy Mama.

Lydia

Melege van, a bőre nedves a ruha alatt, úgyhogy menet közben, anélkül, hogy lassítana, leveti a kabátját, és átveti a bal karján. Gyors léptekkel halad. A hűvös levegő kellemesen bizsergeti a nyakát. Mélyet lélegzik, és letörli az izzadságot a homlokáról. Eszébe jut a pénz, megtapogatja a zsebét, hogy ellenőrizze, megvan-e még. Hétszáz dollár, plusz a visszajáró az ötvenesből, amivel a kávéért fizetett. Hihetetlen összeg, az pedig még hihetetlenebb, hogy képes volt elmenni a torringtoni Walmartba, csak hogy Winton kérésére szerezzen egy kártyát, rátegye ezt a pénzt, és aztán postára adja. Hála a jó istennek, gondolja, hogy visszakapta. Van elég pénze a megélhetésre Luke biztosításából, és abból, amit a cégéért kapott, de csak akkor, ha takarékosan beosztja, ahogy eddig is tette. A zsebében lapuló bankjegykötegbe markol, és megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy Winton megtartotta az ígéretét, visszatérítették a nyereményadót. Kezdi megengedni magának, hogy elhiggye, ez az egész nevetséges humbug más, mint aminek látszik. Nem is annyira a pénz izgatja, mint inkább az a lehetőség, hogy Winton igazat mond, és tényleg jót akar neki, ahogy állítja. De akkor miért van annyi ellentmondás a történeteiben? Lehetséges volna, hogy az adó-visszatérítés csak azt a célt szolgálja, hogy Lydia higgyen neki? Hogy aztán még nagyobb összeget akaszthasson le róla? Valóban említett valami kezelési költséget néhány telefonbeszélgetéssel ezelőtt, de azt is hozzátette, hogy egyelőre nem kell emiatt aggódnia, mert az összeg semmiség lesz

a nyereményéhez képest. Lydia sorra veszi magában a többtucatnyi önellentmondást, ami Winton történeteiben eddig szemet szúrt neki. Amikor egyszer próbaképp rákérdezett a barátnője nevére, amely telefonbeszélgetésről telefonbeszélgetésre mindig változott, Winton azt felelte: Jaj, Miss Lydia, nem volna szabad ilyen bizalmasan beszélgetnem magával. Azért színezek ki egyes részleteket, hogy megőrizzem az inkognitómat, és megvédjem magát, ha netán a főnökeim kiszagolnák, hogy milyen közeli kapcsolatban vagyunk. Ez csupán néhány napja történt, amikor még nem érkezett meg a pénz, és Lydia kezdett aggódni. Össze kell fognunk, kedvesem, hogy keresztülvergődhessünk ezen az útvesztőn. Hogy maga megkapja a pénzét, én pedig itthagyhassam ezt az állást. Szövetségesek vagyunk? – kérdezte, Lydia pedig rövid hallagás után azt felelte, igen. Lehet, hogy Winton tényleg az, akinek kiadja magát, gondolja Lydia, miközben megszaporázza a lépteit. Talán tényleg nem az ellensége. Mert hát mikor volt képes reálisan megítélni az embereket? Félreismerte Earlt és Rexet, és minden férfit, akivel dolga akadt. És félreismerte June-t is. Emlékszik, eleinte meg volt győződve róla, hogy ez a nő nem akarhat jót, sem neki, sem a fiának. Sőt el sem tudta képzelni, mi szándéka lehet vele ennek az elkényeztetett, szőke copfos, manikűrözött körmű New York-i nőnek. És nem is érzett rá késztetést, hogy kiderítse. Emlékszik, először azt mondta neki, hogy takarodjon, és hagyja békén őt is meg a fiát is. Elhamarkodottan ítélkezett, még mielőtt bármit is megtudott volna róla. Lehet, hogy Wintonnal is túlságosan szigorú volt? Lehet, hogy a fiú tényleg az ő szövetségese? Végül is már majdnem két hónapja azzal tölti az idejét, hogy vele beszélget telefonon. A történetei változnak ugyan, de még mindig elmeséli őket; még mindig hívja, reggel is, meg este is. Nem hagyta őt faképnél, gondolja, miközben elhalad Edith Tobin virágboltja előtt, és ez több, mint ami June-ról elmondható. Sötét van, valaki követi. Hallja a lépteit, de nem akar megállni,

nem akar szembefordulni vele. Már csak hat vagy hét kapu választja el a lakásától. A homloka gyöngyözik az izzadságtól, a farmer a lábához tapad. Mindkét kezével a melléhez szorítja a kabátját. Már csak öt kapu van hátra. Cipőtalp csikordul mögötte a járdán; valami – egy gally vagy egy kavics – a lábának ütődik. Az, aki követi, már ott van a sarkában. Megáll, megfordul, és mielőtt látná, hogy ki áll mögötte, rákiált: Tűnjön el innen! Alig fél méter távolságban egy fiú áll előtte, zöld, kapucnis pulóverben. Most, hogy ilyen közelről látja, már biztos benne, hogy Kathleen Riley kölyke az. Ugyanaz a zöld szempár. A fiú ránéz, majd a válla fölött a háta mögé. Mondani akar valamit, én csak..., ööö, tudom..., de aztán elhallgat, megkerüli Lydiát, és elrohan, végig az Upper Main Streeten, majd eltűnik szem elől. Lydiának zakatol a szíve, levegőért kapkod. Megtapogatja a pulóvere zsebét, és megkönnyebbülten állapítja meg, hogy még mindig benne van a pénz. Már-már futva teszi meg a háza bejáratáig vezető rövid utat, aztán előveszi a kulcsot, és megpróbálja beilleszteni a zárba. Reszket a keze. Alighogy sikerül bejutnia a lakásba, és becsuknia maga mögött az ajtót, hangos csattogást hall az ablaküvegen. bam bam bam! A fiú ezek szerint hazáig követte. Egész testsúlyát az ajtónak veti, és bezárja. Elég! Hagyd abba! – sikoltja; a tenyere csúszós az izzadságtól, villámként nyargal a vérében az adrenalin. Mit akarsz tőlem? A térde az ajtónak csuklik. Képtelen megállni a lábán. Akárcsak gyerekkori rémálmaiban, elvesztette az uralmat a testrészei felett. Amikor a csattogás megismétlődik, sután négykézlábra ereszkedik, és elmászik az ajtótól. Ám visszapillantva látja, hogy nem is a fiú az. Hanem egy nő, valami textilhordozó-félébe bújtatott kisbabával. Lydia lehunyja a szemét, és felsóhajt. Kikiabál a nőnek, hogy várjon egy percet, majd nagy nehezen feláll, és kibotorkál a konyhába, hogy letörölje az arcáról az izzadságot. Megvárja, amíg lecsillapszik a légzése és a szívverése, azután ajtót nyit a nőnek. Ne haragudjon, mondja. Azt hittem, valaki más az. Ám a nőt ez nem hatja meg. Fiatal, a bőre

napbarnított, sötét haja kurta, a szája és a szeme körül mély ráncok. Miután az ajtó kitárult, beljebb lép, és szabad kezével hatalmas pofont kever le Lydiának. EZT az apámért kapta!,üvölti. A keze újabb pofonra indul, de aztán elbizonytalanodik, és kijjebb lép. Legalább olyan idegesnek tűnik, mint amilyen dühösnek. Akárki is maga, ha nem adja vissza a pénzt, amit az apám küldött magának, most azonnal hívom a rendőrséget, és letartóztattatom. Ne is próbálja tagadni.... Tudom, ki maga, és a címből, amit azok a szörnyetegek ott Jamaicában megadtak neki, azt is tudom, hogy magának küldte el a pénzét. Maguk tönkreteszik az apámat.... Csak egy magányos öregember, és maguk gusztustalanul visszaélnek vele, hogy ilyen könnyű célpont. Mert szegény tényleg elhiszi, hogy valahol több millió dollár várakozik, a nevére felcímkézve! Tényleg elhiszi, hogy maguk igazi hősök! Lydia letaglózottan nyúl a zsebébe, a keze reszket, az agya kétségbeesetten zakatol, hogy értelmet találjon a nő szavaiban. Bárki legyen is az apja, egy biztos: ő is bedőlt Winton humbugjának, gondolja, és átadja a nőnek a hét darab százdolláros bankjegyet, meg az ötvenesből maradt húszasokat, ötösöket, egyeseket. Bizonyára, hozzá hasonlóan, ő is azt hitte, hogy az adót fizeti ki, hogy a busás nyeremény közelébe jusson. A lánya pedig, ez a nő itt, most azt hiszi róla, hogy ő is a szélhámosok cinkosa, nem pedig az áldozatuk, ugyanúgy, mint az apja. Egy magányos ember, könnyű célpont, aki hinni akar a mesékben, és kész elszórni a pénzét, csak hogy ne érezze magát egyedül. A nő közelebb hajol, kiragadja Lydia markából a pénzt, és fehér kordnadrágja zsebébe gyűri. A kisbaba, aki eddig csöndben volt, most sírni kezd. Lydia nem tudja megállapítani, lány-e vagy fiú, de a baba már nem is sír, hanem visít – sürgető fejhangon, mint akibe belecsíptek. Pici, vörös, kétségbeesett kezecske nyúl fel az asszony hasára tekert halványsárga hordozóból. Fejezze be, amit csinál, mondja a nő komolyan, ügyet sem vetve a hisztériázó gyerekre. Egy pillanatig fogva

tartja Lydia tekintetét, majd miközben behúzza maga mögött az ajtót, búcsúzóul még síri hangon megismétli: Fejezze be. Süket csend ül a lakásra. Kintről sem szűrődnek be hangok; autók sem húznak el az ablak alatt, emberek sem kiáltoznak odakint. Lydia az ajtóhoz lép, bezárja a nő után, és nekidől a falnak. Megcsörren a telefon; hagyja, hadd csöngjön. Pár percre elhallgat, aztán újrakezdi; és ez így megy tovább több mint egy órán keresztül. Végül Lydia keresztülvág a nappalin, kimegy a konyhába, és vár. Alig egy perc múlva újra megcsörren a telefon, és ez alkalommal fölveszi. Hát persze hogy ő az, Winton. Lydia, mondja egyszer, majd még egyszer, de Lydia nem szól semmit. Nincsenek szavai. Az a fiú az utcán, az a pofon, az az üvöltő kisbaba. A sokk megnémította. Winton újra megszólal. Lydia, térjen vissza a földre. Térjen vissza hozzám, az anyaföldre. Ezt már hallotta valakitől. Ki is volt az? Rex. Az utolsó férfi, akit a fiújának lehetett nevezni. Térj vissza a földre, űrhajós, mondogatta. Landolás, marslakókám. Persze ki más, mint Rex. Még mindig égeti az arcát a pofon, eszébe jutnak anyja szavai. Meglátod, egyszer majd valaki úgy pofon vág, hogy észhez térsz. Nem éppen kellemes emlék; az anyja akkor mondott ilyeneket, ha dühös volt, vagy részeg, Lydiát most mégis nevetésre fakasztja. Megjelenik előtte az anyja, amint ott ül a konyhaasztalnál, fenyegetően himbálja a mutatóujját, issza a snapszait, és ugatva szidalmazza. Muszáj nevetnie. Lydia? Itt van? Megint Winton. Egy pillanatra meg is feledkezett róla, hogy vonalban van. Drága Lydia, mondja, mi a baj, kedves? A hangja aggodalmas, a szokottnál is gondosabban formálja a szavakat, de Lydiát ez nem nyugtatja meg. Winton továbbra is a nevét szajkózza, és kérdezgeti, hogy mi baja. Ez a hang, gondolja Lydia, és újra nevetnie kell. Elpostáztam a pénzemet valakinek, akit nem is ismerek, és cserében nekem esett valaki a saját otthonomban. És mindezt egy hang miatt. Egy vadidegen hang miatt. Mondja el, mi bántja, búgja a hang. Mondja csak el. Ismét Rex

jut az eszébe. A legutóbbi barátja, aki éppúgy átverte, mint Winton; a legutóbbi barátja, akinek Wintonhoz hasonlóan olyan hatalma volt felette, hogy olyasmire is rávette, amiről tudta, hogy helytelen. Ismét elcsendesedik. Hosszú hallgatás után Winton szelíden megismétli: Mondja el, mi a baj. Tényleg tudni akarja? – kérdezi Lydia, és minden józan megfontolást legyűr benne a vágy, hogy beszámoljon ennek a fiúnak a hihetetlen estéjéről. A füléhez szorítja a kagylót, és ráébred, hogy Wintonon kívül nincs senki, akinek beszélhetne róla – a fiúról, aki hazáig követte, a dühös nőről, aki felpofozta, vagy akármiről. Előregörnyed, az ölébe ejti a kagylót. Nincs semmije, csak ez a hang, és ez is maga a semmi. Hintáztatni kezdi a törzsét, azt kívánja, bárcsak elnyelné a föld. Magányosabbnak érzi magát, mint a Luke halálát követő hetekben. Egy idő után ismét meghallja Winton hangját a telefonban. Visszateszi a kagylót a fülére, és hallja, hogy Winton már-már éneklő hangon dünnyög magában: Jaj, Miss Lydia, hová tűnt? Mi történt magával, mondja? Térjen vissza hozzám, kisasszony. Itt vagyok, suttogja. Nem mentem sehova. Mindig is itt voltam. Winton hangja suttogásig halkul. Meséljen nekem, drága Lydia. Könnyítsen a szívén. Mondja el az igazságot, szabaduljon meg a béklyóitól. Léptek hangját hallja a feje fölött. A fenti szomszéd keresztülvág a konyháján, kinyitja, majd halkan becsukja a hűtőjét. Sziszegve felpattan egy sörösüveg kupakja, majd zörögve hullik a mosogatóba. Lydia felegyenesedik, a szék támlájának veti a hátát. Amikor megszólal, a hangja reszelős, kaparja a torkát. Mesélek magának, Winton. Arról, hogy hol voltam mindig is.

Lolly

Mama! A világ pereméről írok neked. Tényleg olyan ez a moclipsi tengerpart, mintha az ember valahol föld és ég között lebegne. Este érkeztünk meg, két napja, miután négy teljes napon át autóztunk New Yorktól idáig. És képzeld, még el is meszeltek bennünket New Jersey-ben, a 3-as úton. Rögtön a lejáró után, durr, egy százhuszonöt dolláros bírság gyorshajtásért. Szerintem a rendőr tuti, hogy kiszúrta Will washingtoni rendszámát, és gondolta, ez az, kapjuk el. Mi mindenesetre rossz előjelnek tekintettük, de kiderült, hogy tévedtünk, mert ezek után mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna, mintha szerencsecsillag vezetett volna bennünket. Amikor például eltévedtünk Pennsylvaniában, ez a mi csillagunk egy gyönyörű kis városkába kalauzolt, ahol szinte kizárólag amisok élnek. Borzasztó kedvesen fogadtak bennünket. Meséltek egy csapat kamasz fiúról, akik fejre álltak a kocsijukkal – amis gyerekek voltak, épp nagyban piáltak és szórták a pénzt az iskola és a családalapítás közötti hagyományos beavatási évükben. Az egész várost belengte ezeknek a halott gyerekeknek a lelke. Ha az ember eléggé figyelt, még láthatta is őket ott, ahol éltek. Talán különös, de úgy érzem, mintha egy kicsit már ismerném is őket. Olyan sokat beszéltek róluk. Szörnyen szomorú volt ez a kisváros, de még ezzel együtt is szép volt látni egy olyan közösséget, ahol az embereknek igazán szükségük van egymásra.

És a hitük. Sosem hittem Istenben, de most már látom, hogy a hit tényleg segíthet átvészelni egy olyan tragédiát, mint amilyenen ők keresztülmentek. Leírhatatlan, hogy mennyi csillag van itt az égen. Fényesebbek a holdnál. És a szél zúgása és a partnak csapódó hullámok moraja! Mintha tehervonatok zúgnának el az ablakunk alatt. És mégsem ijesztő, mert valamilyen oknál fogva nagyobb biztonságban érzem magam itt, ebben a kis, világvégi szobában, mint bárhol másutt a világon. Tudom, hogy összevissza csapongok, Mama, de most „rajtam van a hangulat”, ahogy Apa mondaná. Ez a vidék, ez a hely, ahol Will felnőtt – most már értem, miért volt olyan fontos a számára, hogy megmutassa nekem –, és a bolond szél gondolkodóba ejtett. Különös gondolat, hogy a szélnek alakja lehet, pedig van. Időről időre láthatóvá válik – a lemezes rétegekben hulló esőben, a házunk mögötti földeket beterítő hóban. Emlékszem, télen mindig a szobám ablakából néztem, ahogy a szél végigsöpör a fehér földeken, felkapja és spirálba tekeri a hópelyheket, és az a szunnyadó erő, amely mindig is ott volt, egy villanásnyi ideig életre kel, és megmutatja magát. És azt hiszem, így van ez a szülőkkel is. Mindig ott vannak nekünk, míg aztán valami sokkhatás vagy csalódás, nagy öröm vagy a hiány egyszer csak láthatóvá nem teszi azt a személyt, aki ott volt öröktől fogva – gondoskodó szerepén túl jóformán láthatatlanul. Én legalábbis így voltam veled. Csak akkor láttalak meg, amikor elhagytad Apát – és nem tetszett, amit láttam. Nem fért a fejembe, miért kell elhagynod annyi együtt töltött év után. Hogy hogyan választhatod helyettünk a karrieredet. És ha őszinte akarok lenni, még mindig nem értem. De csak nemrégiben jöttem rá, hogy nem számít, mit értek, és mit nem. Nincs jogom megszabni, kivel élj, és kivel ne, és te sem tartozol nekem elszámolással. Most, hogy a társaddá fogadtad Luke-ot, beláttam, hogy te is ugyanolyan nő vagy, mint én, akinek vágyai és kívánságai vannak, mint mindenki másnak. Nem mondhatom, hogy

kellemes belátás volt, vagy hogy nem volt kínos nekem; szégyellem, de azt kell mondjam, hogy az volt. De legalább felkavarta az állóvizet. Bocsáss meg, amiért nem voltam hajlandó találkozni vele New Yorkban. De nem akartam, hogy elterelje a figyelmet Willről. És hogy őszinte legyek, a saját reakciómtól is féltem; attól, hogy Will majd meglátja, milyen vagyok, amikor nem bírok magammal. És ha már itt tartunk, azt hiszem, apát is tisztábban látom mostanában. Régóta tudom, milyen kétségbeesetten hajkurássza a nőket. Mindig is elszomorított, de sohasem tettem őt felelőssé miatta. Téged hibáztattalak, mint annyi mindenért. Egészen a legutóbbi időkig eszembe sem jutott, hogy már a válásotok előtt is ilyen gyerekesen viszonyulhatott a nőkhöz, sőt talán össze is függhet a kettő. Nem is értem, hogy lehettem ilyen vak. És azt sem állíthatom, hogy mindezekre a dolgokra magamtól jöttem volna rá. A kapcsolatunk elején Will egyszer azt mondta nekem, talán jót tenne, ha rákérdeznék mindarra, amit Apáról, rólad, a házasságotokról, a gyerekkoromról, sőt akár önmagamról is tudni vélek. Tulajdonképpen azt javasolta, hogy valahányszor erős ellenérzésekkel tölt el egy, az enyémtől eltérő vélemény, próbáljam ki ezt. Azt hiszem, épp a politikáról vitatkoztunk, mivel ő sokkal pozitívabban ítéli meg mostani elnökünket, mint én. Mégis, eleinte nagyon nehéz volt elfogulatlanul megvizsgálnom a régi történeteket, ítéleteket. De egy ideje már gyakorlom, és néha szörnyen megalázó rádöbbenni, mi minden nem úgy volt, ahogyan én hosszú éveken át képzeltem. Szóval csak azt akarom ezzel mondani, hogy hosszú időn át téged büntettelek, amiért nem olyan döntéseket hoztál, amelyek a szájam íze szerint valók lettek volna; és most, kihasználva az alkalmat, hogy Will még itt hortyog mellettem, és hátravan még egy-két óra, amíg felkel a nap, szeretném elmondani neked, hogy már egy kicsit tisztábban látok, mint korábban, és hogy remélem, meg tudsz nekem bocsátani, amiért erre nem voltam képes hamarabb. Még mindig dühös leszek, ha arra gondolok,

hogy csak úgy elhagytál bennünket, és teljesen kizártál a döntéseidből. Egyszerűen csak bejelentetted, hogyan élünk majd ezentúl, mintha nekem semmi közöm nem lenne az egészhez. El tudod képzelni, milyen érzés volt ez tizennégy évesen? Vagy hogy milyen magányos voltam, miután elmentél? Egyáltalán gondoltál rám, amikor meghoztad ezt a döntést? Belegondoltál valaha is, mennyire hiányozni fogsz nekem? Na tessék, helyben vagyunk. Olyan kevés kell, hogy újból ide lyukadjak ki. De azt hiszem, épp emiatt írok most neked. Hogy teljesen őszinte legyek, Will ötlete volt ez is. Hogy írjak neked, de még ne küldjem el, és akkor amiatt sem kell aggódnom, hogy mit szólsz majd hozzá. Hogy írjam le az érzéseimet anélkül, hogy vállalnom kéne értük a felelősséget. Nem most mondta, hanem hónapokkal ezelőtt, de eddig valahányszor belekezdtem, kudarcot vallottam. De ma éjjel valahogy minden más. Talán ez a hely teszi. És Will. Olyan jó lenne, ha mi is olyanok lehetnénk, mint ő meg a szülei. Nekik olyan egyszerű! Will egyszerűen csak szereti őket; könnyed és szeretetteljes a kapcsolatuk. Én is erre vágyom, csak nem tudom, hogyan kéne elkezdenem. Mintha attól tartanék, hogy ha simán csak megbocsátok neked, önmagamat árulom el. Vagy egykori önmagamat. És azt hiszem, itt vagyok elakadva. Ám ahogy Will-lel haladunk előre az úton, úgy érzem, egyre könnyebb lesz elengednem a belém rögződött ítéleteket. Szóval a lényeg az, hogy nem szeretnék visszatérni oda, vagy megrekedni ott, ahol az utóbbi években tartottunk. Minden olyan törékeny, olyan múlékony, és én már nem akarok ennyire távol lenni tőled. Nem tudom, hogyan mondhatnám ezt el neked, ezért írok inkább levelet. Remélem, egyszer majd arra is képes leszek, hogy odaadjam. Szeretettel: Lolly

Silas

Teljes erejéből teker, ki a városból, hazafelé. Még mindig látja maga előtt Lydia rémült arcát, hallja a sikoltozását. Már számtalanszor elképzelte, hogy egyszer majd találkoznak, de sohasem így. A vágyképeiben Lydia kedves volt és melegszívű; hatalmas keblére vonta, és cirógatta a fejét. Silas elképzelte ruha nélkül is; hogy Lydia a mellkasát csókolgatja, és megfogja a farkát. Meg azt is elképzelte, hogy levágja a farkát, büntetésből, és behajítja az Indian-tó vizébe. Ezerféleképp elképzelte már Lydia Morey-t, de úgy még sosem, ahogy ma este látta. Rémült volt; és bár a vágyképeiben ez talán felizgatta volna, a valóságban épp ellenkezőleg. Összezavarta. Olyan oldaláról mutatta meg Lydiát, amely kívül esett az ő korlátozott Lydiaverzióin. Nem a magányos vagy a haragos, a szenvedélyes vagy a bánatos oldaláról. Hanem az emberi oldaláról. És ez több, mint amit Silas el bírt volna viselni. A Tate Lane-ről lekanyarodik egy földútra. Miután kívül került az autók látósugarán, leugrik a bicikliről, és eldönti. Leveszi a válláról a hátizsákot, a sárga vászon alig látszik a sötétben. A saját kezét és ujjait sem látja tisztán, ám az ismerős felszínek és formák útba igazítják: Tupperware doboz, benne tálka, vizespalack, vízipipa, öngyújtó. Átabotában megtömi a pipát, és meggyújtja. Gyorsan elszívja az első adagot, aztán újra megtömi a pipát, és elszív még egyet. Jó kis mix: a Charlie-féle régi anyaghoz néhány friss gumót kevert, amit az egyik szomszédtól lopott, aki jól látható helyen, a zöldségeskertje hátsó

sorában neveli a növényeit. Jó erős keverék, Silas már érzi is, ahogy masszív hártyát von a jelen és az elmúlt pár óra történései közé. Ahogy most visszagondol ezekre a történésekre, mindent homályosan lát, mintha egy zavaros hógömbön át nézné, és ez hálával tölti el. Nekitámaszkodik egy fának, és újra megjelenik előtte Lydia arca. Most már arra is képes, hogy lassítva nézze újra a felvételt: ahogy az asszony szemöldöke felszalad, a szája kiáltásra nyílik. Lydia a mellére szorítja a kabátját, de mivel már ő a rendező, Silas elejteti vele, lehajoltatja érte, hogy közben benézzen kivágott nyakú pólója alá. A póló csupa izzadság; fátyolszerű anyagán rózsaszín bőr, és nagy, sötét mellbimbó sejlik át. A látvány megnyugtatja, segít elhessegetnie korábbi érzéseit. Összeszedegeti a cuccait, becipzárazza és fölveszi a hátizsákot. Visszatolja a biciklit a Tate Lane-ig. Fölötte a hűvös éjszakában rózsaszínen ragyog a majdnem-telihold. Vékony felhők araszolnak keresztül az égen, és egy emberi arc rajzolódik ki a hold felszínén. Eleinte csak egy durva maszk, felemás szemöldökkel, csálé bajusszal és hatalmas torz orral és szájjal. De aztán életre kel. Silas ismeri ezt az arcot. A sárkányé, akivel májusban találkozott June Reidtől hazafelé. Vörös szárnya és végtelen hosszú farka betöltötte az eget, de most ezeket nem látni, elvesznek az éjszaka kékesfekete sötétjében. Csak a pofája látszik, gonosz szeme és a torkából előgomolygó füst. Ő az. Silas tudja, hogy hallucinál, mégis reszket a keze, miközben odarántja magához a biciklit. Ahogy felül a nyeregbe, hang üti meg a fülét. Hörgés vagy kutyaugatás. Nem tudja eldönteni. De a hang mélyén tisztán és pontosan kivehető az az egyetlen szó, hogy menj! Miközben tekerni kezd, a holdra függeszti a tekintetét. A sárkány pofája élesen kirajzolódik: felhúzott íny, kitátott állkapocs. A gonosz szempár egyenesen rászegeződik. Silas a hold mögé pillant, és most már a behemót körvonalait is látja, eget karistoló denevérszárnyainak sziluettjét. Az úttest közepén hajt, lassan tekeri a pedált, egyszerre les fölfelé és maga mögé. Amint alakot ölt előtte a sárkány hatalmas farkát cakkozó taréj, kifordul

a kezéből a kormány, az első kerék bal oldalra bicsaklik, és a bicikli felborul. Az oldalára zuhan, de a lazán egymásra hányt vízipipa és Tupperware doboz felfogja az esését: reccsenést hall maga alatt, majd végül nemcsak hallja, de érzi is, amint a pipa szilánkokra törik. Ül az út közepén, próbálgatja a végtagjait, hogy lássa, nem esett-e bajuk. Aztán megtapogatja az oldalát meg a vállát, hogy ellenőrizze, nem fúródott-e beléjük üvegszilánk. Nem talál magán komolyabb sérülést, csak a tenyeréről horzsolódott le a bőr, égető fájdalom nyilall a nyers húsba. Csak ül tovább, és amikor összeszedi a bátorságát, hogy felpillantson a holdra, látja, hogy a sárkány vigyorog, egyenesen rá. Mi a francot akarsz? Mi? – üvölti, már-már sírva a tehetetlenségtől és a félelemtől. Menjek? Hová? Hova menjek? A felhős, holdas, elvarázsolt éjszakától követeli a választ, holott pontosan tudja, hová kell mennie. Nem járt ott május óta, akkor is elmenekült, a kertből a kocsifelhajtón át ki az utcára. Bassza meg, dünnyögi maga elé, miközben felállítja a biciklit, és kitörölgeti a sebeiből a beléjük ragadt aszfalttörmeléket. Hazafelé indul el, de aztán elhagyja a Wildey Roadot, ahol a házuk áll, és az Indian-tó felé halad tovább. Nem néz fel az éjszakai égboltra, amíg a tóhoz nem ér, ám ahogy elhalad mellette, látja a kékek, szürkék, feketék mintázatát a víz tükrén. Nem tudja levenni róla a szemét; a csillámló kaleidoszkópminta egyszerre vészjósló és lenyűgöző. Reflektor fénye töri meg a varázst; Silas lassít, amíg a kocsi el nem halad mellette. Mire elhalad, Silas már túl van a templomon, és egykettőre odaér a kocsifelhajtó tetejére.

June

Már tudja, hová tart. Oda, ahol a szárazföld véget ér, és csak a tenger van, a kettő között pedig egy szoba. A levél ott lapul a notesz lapjai között, a másik két notesz tetején, June mellett, az utasoldali ülésen. A Super 8 motelben többször is végigolvasta, szavanként, újra meg újra, amíg a motel vezetője rá nem szólt, hogy azonnal hagyja el a szobát, vagy fizesse ki a következő éjszakát is. A kézírás ismerős, félreismerhetetlenül Lollyé, a szavak azonban ismeretlenek. Olyasvalakinek a szavai, akire csak homályosan emlékszik, még azelőttről, hogy Adammel bejelentették a válásukat. Azóta Lolly sohasem volt vele ilyen szókimondó, ilyen őszinte, ilyen szeretetteljes. Levele megmutatta, milyen nehéz belső küzdelmet folytatott egy olyan jövőért, amelyhez még nem volt meg a kulcsa. És soha nem is lett meg, gondolja June, visszaemlékezve a hűvös szóváltásra Lolly és Luke között az esküvő előtti estén, a télikertben. De legalább küzdött érte. És bárhol tartott is a halálának éjjelén, mindenesetre sokkal előrébb, mint June eddig gondolta. Hogy ezt most megtudhatta, az egyfajta szomorú csoda, egy kísértet gyengéd érintése, amely több megbánást hagy maga után, mint vigaszt. Amikor Idaho felől átlépi Washington állam határát, megcsapja Lolly illata. Már korábban is érezte, a lapok közül szivárgott elő az a forró csokoládéhoz hasonlatos illat, a parfümé, amit Lolly Willtől kapott, először még mexikói útjuk idején, majd később mindig, ha elfogyott. June átkutatta Lolly táskáját, és meg is

találta az apró, barna-fehér üvegcsét: gyorsan befújta vele a csuklóját, majd a levelet is, melyet aztán visszadugott a notesz lapjai közé, és elhagyta a szobáját. Kókusz és fahéj illata lengi be a kocsit. Hogy engedhette meg, hogy ilyen nagyra nőjön közöttük a távolság? És miért nem tett semmit, hogy áthidalja? Kérdésére mintegy válasz gyanánt, Luke hangját hallja, amint azt üvölti: Jesszus, June, dobd már el! Kint vannak a kertben, a ház mögött, Luke éppen futva távolodik tőle. Dobd már el! Dobd már el! – kiáltja, miközben June a frizbi szélét gyűrögeti. Mitől félsz? Luke most már szemben áll vele, karját összefonja a mellkasán. Ez a második nyár, az azutáni, hogy Luke hozzá költözött; ő erőltette, hogy kijöjjenek a kertbe frizbizni. El is jutottak a hátsó kertig, ám June-t valami meggátolta abban, hogy eldobja a frizbit. Már nem emlékszik, mi volt az – talán a játék gyerekessége? Vagy az, hogy Luke kért, sőt követelt valamit, amit neki hatalmában állt visszautasítani? Egy idő után Luke feladta, és hűvösen, csalódottan visszatért a házba. Máskor is előfordult már ilyesmi, ha June éppen képtelen volt eljátszani azt a nőt, akinek ő látni szerette volna, de ő mégis makacskodott. Egyfajta harc volt ez közöttük, az idegek harca, és mindig June győzött. Soha semmi sem ingathatta meg, úgyhogy akárcsak ennél a frizbizésnél, általában az lett a vége, hogy Luke dühösen elrohant. Ahogy Lolly is annyiszor. Emlékszik, hogy ez után az eset után a sárga frizbi hetekig ott hevert a füvön; egyikük sem volt hajlandó felszedni. Luke még fűnyírás közben is kikerülte, és hagyta, hogy egy kis körben megnőjön körülötte a fű. Egyszer sem hozta szóba, ahogy June sem. És aztán egy napon a frizbi már nem volt ott. Jobb kezével elengedi a kormányt, és az utasülésen fekvő noteszre helyezi. Ujjaival megcirógatja a borítót, majd az ölébe húzza, és ott hagyja. Beszívja Lolly illatát, leveszi a lábát a gázpedálról. Figyel, hogy túl ne lépje a megengedett sebességet, nehogy bármi is feltartóztassa a célja előtt. Ha csak benzinért áll meg, még sötétedés előtt odaér a Moonstone-ba. Semmi oka

nincs rá, hogy siessen, leszámítva azt a sürgető vágyat, amely a levél olvasásakor kerítette hatalmába: hogy láthassa azt a szobát, hallhassa a szél zúgását és a hullámok dübörgését, láthassa ugyanazt a holdat és ugyanazokat a csillagokat, beszívhassa ugyanazt a sós levegőt. Ha nem is a lányát fogja ott megtalálni, de legalább azt a pontot, amelynél közelebb már sohasem juthat hozzá. Néhány óra, és odaér. Addig megy, amíg el nem fogy alóla az út, aztán megkeresi azt a szobát, és ott marad.

Dale

Az volt a tervünk, hogy várunk egy évet, mielőtt átvinnénk Will hamvait Portlandből Moclipsba, de végül, rögtön az első enyhe, februári nap után, amikor a hűvös eső alábbhagyott, és a tavasz feloldozása, ha nem volt is közel, legalább már elképzelhetőnek látszott, Mimi azt mondta, eljött az idő. Felhívtam a Moonstone motelt, és megkérdeztem, szabad lesz-e a hatos szoba a következő hétvégén, ám a nő, aki felvette a telefont, azt felelte, hogy sajnos foglalt, és egy darabig valószínűleg foglalt is lesz. Valaki július elején kivette, és azóta ott lakik. Ezt elég különösnek találtam, lévén hogy a Moonstone nem éppen az a hely, amit bárki is szívesen tekintene az otthonának; és csalódott is voltam, hiszen az a hatos szoba sokat jelentett Willnek. Itt kérte meg Lolly kezét, és itt szállt meg akkor is, amikor főiskolás korában egyszer visszatért, hogy elmenjen Joseph Chenois temetésére. Szóval jó lett volna, ha a hatos szobában szállhatunk meg, és láthatjuk, amit Will a moclipsi tartózkodásainak idején látott; de hát végül is nem ezért mentünk oda. Will sohasem mondta, hol temessük el, vagy hol szórjuk szét a hamvait – miért mondta volna huszonhárom évesen? –, de mi enélkül is tudtuk. A Moonstone és a kvinólt rezervátum között van egy alig egy mérföld hosszú partszakasz, egyik oldalán az óceánnal, a másikon pedig azzal a kis szürke házzal, ahol laktunk, és ahol Will felnőtt. Soha sehol nem érezte ilyen jól magát. Ilyen biztonságban. Ez volt az otthona, és bennünket is némi vigasszal töltött el a gondolat, hogy visszahozhatjuk ide. Így hát most,

először azóta, hogy szétszéledtünk, újra visszatértünk a régi családi otthonba, Moclipsba. Amikor a Moonstone-hoz értünk, azonnal kiszúrtuk a szeméttároló konténer mellett parkoló poros, fekete kombit: úgy festett, mint amit évek óta nem használtak. A csomagtartó alatt alig látszott a kék rendszámtábla, de mi így is tudtuk, hogy a rendszám connecticuti, és June-é. Első gondolatom az volt, hogy álljunk meg, nyomjunk egy rükvercet, és tűnjünk innen. Úgy éreztem, olyasvalamibe botlottunk, ami túlontúl személyes ahhoz, hogy csak úgy beletrappoljunk. Mivel Lolly és Will itt jegyezték el egymást, sejtettem, hogy June azért jött, hogy közelebb érezze magát a lányához – ahogy mi is azért jöttünk, hogy közelebb érezzük magunkat a fiunkhoz. Hirtelen nem tudtuk, mit tegyünk: leállítottuk a kocsit a recepció épülete mellett, és csak ültünk ott szótlanul egy jó darabig. Végül Mike és Pru kijelentették, hogy nevetségesek vagyunk, és hogy az a kocsi talán nem is June kocsija. Így hát mégiscsak bementünk a recepcióra, bemutatkoztunk az új tulajoknak, és kértünk tőlük két kulcsot. Az ötös és a hetes szobát kaptuk meg, ez volt az utolsó két szabad szoba, és természetesen mindkettő szomszédos a hatossal. Egyikünk sem árulta el Rebeccának és Kellynek, hogy June ismerősei vagyunk. Még akkor sem, amikor Kelly sajnálkozásának adott hangot, amiért a hatos szoba épp foglalt. Pedig sem a kocsiban nem beszéltük meg előre, sem az irodában nem adtunk le egymásnak jelzéseket; egyszerűen csak mindannyian éreztük, hogy jobb lesz így. Ha June éppen jelen lett volna, akkor is igyekeztünk volna lehetőleg békén hagyni; bár ha abból indulok ki, hogy a baleset után mennyire került mindenki mással együtt bennünket is, nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy ott maradt volna még azok után is, hogy az érkezésünkről tudomást szerzett. Nem tudom, honnan tudtam, de azok alatt a hosszú hónapok alatt, amíg June nem vette fel nekünk a telefont, és az ügyvédje címére feladott leveleinkre sem válaszolt, mindvégig tudtam,

hogy jól van. Mimi időnként kérdezgetett, nem kellene-e komolyabb erőfeszítéseket tennünk, hogy megtaláljuk: mondjuk felhívni a művészeket, akiket képviselt, kifaggatni az ügyvédjét, vagy kinyomozni a rokonait – bár az is igaz, sohasem említette, hogy lennének rokonai, nagynénik vagy nagybácsik vagy unokatestvérek. Pár héttel karácsony után felhívtam a tudakozót, megkérdeztem Lydia Morey telefonszámát, és rögtön meg is kaptam. Nem jutott eszembe senki más, akit felhívhatnék, csak hát – talán azoknak a spekulációknak a hatására, amelyek szerint a fiának, Luke-nak, köze lehetett a balesethez – amikor felvette, először megijedtem, és letettem a telefont. Csakhogy ő volt az egyetlen ismerősünk a városból, aki tudhatta, hol lehet June. Luke-on kívül June-nak nem igazán volt senkije. Arról sem tudtunk, hogy lennének közeli barátai. Évekkel korábban otthagyta azt a londoni galériát, ahol dolgozott, és bármiféle munkát végzett is azóta, mi azt nem láttuk. Az emberek számából ítélve, akik azon a reggelen összegyűltek a templomban; meg a June könyvespolcán és falán sorakozó fényképekből ítélve, valamikor nagy társasági életet élhetett, ám úgy tűnt, hogy Luke-on kívül senki sem maradt meg mellette. Sajnálatos módon még a lánya sem, aki, ahogy Will is említette, és mi magunk is láthattuk, ritkán kereste az anyját. Ennek fényében talán nem is olyan meglepő, hogy Lolly szinte csüngött rajtunk. Will időnként még viccelődött is vele, hogy csak azért választotta őt, hogy közelebb juthasson mihozzánk. És valóban: többször is feltűnt, milyen szemekkel bámulja, ahogy Will Mimivel vagy Prúval és Mike-kal beszélget. Úgy nézte őket, mint aki egzotikus halakat figyel az akvárium üvegfalához préselt orral; vagy mint egy tudós, aki vadon élő, ritka denevéreket tanulmányoz. Amikor először találkoztunk Mexico Cityben, azt mondta, az ő szülei „nem tudták, hogyan kell”, és amikor megkérdeztük, mit hogyan kell, azt felelte, hogy mindent. Szomorú volt hallani, hogy egy gyerek ennyire kertelés nélkül, ennyire elítélően beszél a szüleiről; Mimi egy darabig aggódott is,

hogy Lolly talán túlságosan cinikus, túlságosan önfejű, és rossz hatással lesz Willre. Én is aggódtam, de világosan láttam, hogy Will szerelmes, és ha valaki – pláne az ember gyereke – ilyesmit érez egy másik ember iránt, akkor nincs mit tenni. Lolly különös lány volt, némiképp önző és egoista, de azért valójában kedves lány, és rajongott Willért, úgyhogy, mivel amúgy sem tehettünk ellene semmit, lassacskán megbarátkoztunk vele. Azt hiszem, Will megérezte, hogy a kislányos modora csak álca, és valami eltörött benne. Mimi szerint a sérült emberek veszedelmes vonzerővel bírnak; és Will számára – aki már kisgyerekkora óta valamifajta kényszert érzett, hogy mindent megjavítson, mindenkin segítsen, mindenkiről gondoskodjon – Lolly sebei ellenállhatatlan kísértést jelentettek. Mivel Lolly sokkal őszintébb volt, és felszabadultabb, ha éppen nem a családjáról esett szó, inkább nem is igen hoztuk szóba a témát, és emiatt aztán, amikor végül találkoztunk Adammel, később pedig June-nal és Luke-kal, nagyon keveset tudtunk róluk. Mimivel annyit azonban már korábban is kisakkoztunk, hogy June és Adam kapcsolata nem volt éppen felhőtlen. Adam különféle barátnőit Lolly semmire sem tartotta, June és Luke kapcsolatát pedig jó darabig még csak tudomásul sem volt hajlandó venni, és nemigen kereste az anyját. Az esküvőt megelőző héten mesélt erről Prúnak, és persze Willnek, de arról nem tudok, hogy akkor épp mi zajlott közte és az anyja közt. Nyilvánvalóan sok megoldandó problémájuk volt még, és abból, amit Pru elmondott, azt a szomorú következtetést vontam le, hogy az esküvői készülődés hónapjaiban épphogy csak elkezdődött köztük valami. Amikor januárban beszéltünk, Lydia azt mondta, June a nyár elején elutazott, de már a temetés óta nem látta, és nem is hallott felőle. Azt is mondta, hogy a ház romjait ledózerolták, és egy lánccal zárták el a kocsifelhajtót az utcától. Mindezt Lydia közömbös hangon mondta el, mintha semmi köze nem volna az egészhez, vagy June-hoz, és ez meglepett, hiszen az esküvői

készülődés napjaiban úgy láttam, közel állnak egymáshoz. Emlékszem például, hogy a próbán June megigazgatta Lydia haját, és cinkosan összenevettek, mint két régi barátnő. Még mindig előttem van, ahogy egymás mellett állva beszélgetnek – a templomban, a kertben, a mosogatónál, a télikertben. Többet voltak együtt, mint külön. Furcsa párt alkottak, mert látszatra nagyon különbözőek voltak: egy finom szőkeség, és egy érzéki, megzabolázhatatlan, fekete lobonc; az egyik magabiztos és nyugodt, a másik aggodalmas és bizonytalan. És mégis, volt valami nagyon hasonló abban, ahogy a gyerekeikhez közeledtek: szertartásosan, félénken és óvatosan, mintha még csak most ismerték volna meg őket. Egymás társaságában viszont felszabadultan, természetesen viselkedtek. Szóval először meglepett, hogy Lydia ilyen távolságtartóan nyilatkozik Juneról, de aztán az is eszembe jutott, hogyan viselkedett June a temetésen és a temetést megelőző napokban. Nem beszélt. Se velünk, se Lydiával, se senkivel. Elfordult tőlünk, amikor megszólítottuk; ha pedig megölelte valaki, csak állt mereven, a törzséhez szorított karral, amíg az illető el nem engedte. Pedig mi igazán minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a közelébe férkőzzünk; ám mi magunk is sokkos állapotban voltunk, és ezért ösztönösen összezártunk. Holott azt sem tudtuk, mi van körülöttünk, vagy hogy hol vagyunk. Meghalt a kisfiunk. Hamarosan szárnyra kapott a pletyka, hogy Luke okozhatta a robbanást. Amikor hazaindultunk Wellsből, a Betsy recepciósnője közölte velünk, hogy ő már akkor tudta, hogy valami szörnyűség fog történni, amikor hallotta, hogy Lydia Hannafin kölke June Reid házába költözött. Lehetett tudni, hogy ennek rossz vége lesz, mondta a fejét csóválva, perverz elégedettséggel a hangjában. Mi csak hallgattunk, mind a négyen, és aztán, amilyen gyorsan csak tudtunk, elmenekültünk. Mi a magunk részéről amellett tettük le a voksunkat, hogy szörnyű baleset történt, nem több és nem kevesebb. Bárki, aki valaha is járt abban a konyhában, pontosan tudja, hogy a

gáztűzhellyel lehetett a gond. Úgy festett, mint valami ősöreg relikvia a gazdasági válság idejéből. A fehér zománcot félig megette a rozsda; össze akart dőlni. Emlékszem, hogy amikor az esküvői próbát megelőző délutánon June vizet akart forralni a teához, én csak néztem, ahogy halkan szentségelve küzd a gázrózsával, mert az az istennek sem akart meggyulladni. Ha bárki is hibáztatható a történtekért, hát akkor June az. Vehette volna a fáradságot, hogy kicserélje azt az alattomos főzőalkalmatosságot. Volt rá elég pénze; a ház többi részét rendben is tartotta, méghozzá pedáns rendben. Igyekszem nem gondolni erre az egészre, ám időnként azon kapom magam, hogy eltűnődöm, hogy a fenében hagyhatta így lerohadni azt a tűzhelyt. Hogy lehetett ilyen felelőtlen? A tudat, hogy nyilván June is épp emiatt emészti magát, együttérzéssel tölt el, és tompítja ugyan, de meg nem szünteti az iránta érzett haragomat. Ami a régi tűzhelyből, a házból és a robbanás okára utaló esetleges jelekből megmaradt, azt a baleset másnapján mind ledózeroltatta és elszállíttatta az állam, noha senki sem tudja, hogy miért. Mi mégis biztosak vagyunk benne, hogy Luke-nak esze ágában sem volt senkit bántani. Jóravaló ember volt, és sem az aznap esti, sem az azt megelőző összezörrenésekből nem következik az, hogy ölni is képes lett volna. És ha valamiféle vétkes gondatlanság netán mégis a számlájára írható, hát megfizetett érte, legyen neki könnyű a föld. A börtönben töltött évei és fekete mivolta könnyű célponttá, bűnbakká tették ebben a kisvárosban, amelyet nagy jóindulattal sem nevezhetünk etnikailag befogadónak. Will pedig, aki azért tanult, hogy olyan közösségek jogvédelmét láthassa el, amelyeknek nincs megfelelő képviseletük, igencsak zabos volna, ha most látná, milyen könnyen válik valaki rosszindulatú spekulációk áldozatává. És mivel oly nagy a homály, a családommal inkább úgy döntöttünk, hogy Will tanítását megfogadva nem bocsátkozunk találgatásokba, nem keresünk bűnbakot. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne szenvednénk, mert szenvedünk. És nem jelenti azt, hogy

megbékéltünk volna a helyzettel. Miután visszatértünk Portlandbe, Mike egy időre megszakította velünk a kapcsolatot, mert nem követeltük eléggé, hogy a hatóságok rögtön a baleset után alaposabb vizsgálatot folytassanak. Nyaggatott bennünket, hogy fogadjunk fel egy ügyvédet, és pereljük be a tűzoltóságot vagy a várost, már nem is emlékszem pontosan, melyik volt ennyire a bögyében. Talán tényleg ezt kellett volna tennünk. Ám valahányszor elbizonytalanodom azon döntésünk helyességében, hogy nem harcolunk, mindig arra lyukadok ki, hogy bármiféle büntetést sikerült volna is kicsikarnunk azoknak a suta kisvárosi hivatalnokoknak, akik tönkretették az esélyünket, hogy választ kapjunk a kérdéseinkre; sőt még ha lett volna is hozzá elég erőnk, eltökéltségünk vagy szerencsénk, hogy tényleg kiderítsük, mi történt aznap éjjel, mindez nem változtatott volna azon a szörnyű igazságon, hogy Will nincs többé. Hogy soha többé nem láthatjuk a mi csodálatos fiunkat, nem hallhatjuk a hangját, nem élvezhetjük a társaságát. Mike azóta megenyhült irántunk, de még mindig nem könnyű a helyzet. Mostanában ritkábban látjuk, ám Mimivel mindketten tudjuk, hogy ez nem marad így. Pru halasztott az egyetemen, és egy időre hazaköltözött. A barátai Moclipsból és a főiskoláról gyakran felhívják, és időnként be is ugranak hozzá, de Pru nemigen megy sehova: hajnalig olvas a konyhaasztalnál, olyan regényeket, amiket már olvasott, és jó sokáig alszik. Mimivel egyelőre békén hagyjuk, hadd pihenjen. Mi ketten pedig továbbra is tanítunk – Mimi harmadikosokat, én pedig ötödikeseket –, és tesszük a dolgunkat: bátorítunk és fegyelmezünk, táblára írjuk a megtanulandót, és nézzük, ahogy a röpke időre gondunkra bízott fiatalok továbbsietnek a felnőttéletbe vezető úton. Kevesebbet beszélgetünk, mint azelőtt. Mimivel olykor egész kocsiutakat, vasárnap reggeleket, étkezéseket hallgatunk végig. Nem mintha haragudnánk egymásra, vagy büntetni akarnánk

egymást, hanem mert megtanultuk, hogy a gyász olykor nagyon hangos tud lenni, és jobb, ha ilyenkor nem is próbáljuk meg túlkiabálni. Szégyellem, ha eszembe jut, hogy ilyen sokáig magára hagytuk Lydiát. Akár jó okunk volt rá, akár nem, mindenesetre tény, hogy kerültük a baleset és a temetések között eltelt rémálomszerű időszakban. Pedig ugyanúgy elveszítette a fiát, ahogy mi is elveszítettük a miénket, mégsem volt egyetlen szavunk sem hozzá. Amikor januárban beszéltünk, bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen régóta nem hallott felőlünk, és elmondtam neki, hogy imádkozunk érte. Megkértem, hogy szóljon, ha June netán felbukkanna, mire azt felelte, természetesen, és én is megígértem neki ugyanezt. Ezek után néhány pillanat kínos csend következett, majd elbúcsúztunk, és bontottuk a vonalat. Egy hónappal később Mimi felhívta a Moonstone-ból, de senki sem vette fel a telefont. Aztán néhányszor újra megpróbáltuk, de továbbra is eredménytelenül. Azért kerestük, hogy megmondjuk neki, rátaláltunk June-ra. Bejelentkezésünk másnapján futottunk össze először. Kora reggel volt, de már mindketten ébren voltunk Mimivel, úgyhogy letusoltunk, és összeszedelőzködtünk, hogy sétáljunk egyet a tengerparton és régi otthonunk környékén. Épp mielőtt kiléptünk volna a szobából, láttuk, hogy June halad el az ablakunk alatt, mint valami szellem. Ugyanazt a ruhát viselte, mint amit az esküvői próba estéjén és a rá következő rémálomszerű napokban is. Csak egy pillanatra bukkant fel, de ugyanúgy festett, mint akkor, csak soványabb volt, és élettelenebb. Este láttuk csak újra, kicsivel napnyugta után, miután kimentünk a gyerekekkel a tengerpartra, hogy a naplementében szétszórjuk Will hamvait. Nagyon háborgott a tenger, és sűrű felhőtakaró borította az eget, így hát elmaradt az a szép, ünnepélyes naplemente is, amiben reménykedtünk. Nem volt más, csak a jeges tajték, az ólmos ég és Pru, térdig az óceánban, amint rázza, rázza azt a kis

kerámiaurnát, amelyben az elmúlt év során Will hamvait őriztük. Miután az utolsó szem hamut is elnyelték a habok, Pru visszatért hozzánk a vízpartra. Körbeálltuk, aztán mindannyian összefogódzkodtunk, és sírtunk. Sokáig álltunk így. Nem vagyok egy nagy templomba járó, de mindig is hittem, hogy valamiféle teremtő intelligencia áll a világ kibogozhatatlan rejtélye mögött. Ehhez a hatalmas erőhöz fohászkodtam, hogy fogadja magához Will lelkét, bárhol jár is épp, és védelmezze a családunkat. Önző kívánság volt ez a második, belátom. Ám ahogy ott álltam a vízparton, családom maradékába kapaszkodva, arra gondoltam, nem bírnám elviselni, ha még valakit elveszítenék közülük. Holott persze tudtam, hogy majd szép lassan mindannyian elveszítjük egymást. Sohasem éreztem még ilyen drágának az életet. Mike bontotta a kört, és távolabb tuszkolt bennünket az elszemtelenedő hullámoktól. Nagy nehezen én is kibontakoztam az ölelésből, és elindultunk visszafelé a szobánkba. Mire visszaértünk a Moonstone-ba, a nyirkos szél lökéseitől teljesen bőrig áztunk. A hatos szobában égett a villany, és ahogy közelebb értünk az épülethez, láttuk, hogy Cissy kilép az ajtón, becsukja maga mögött, és elindul hazafelé. Mielőtt az ajtó teljesen becsukódott volna, megpillantottuk June-t: összefont karral, mozdulatlanul állt a szobában. Ő nem vett észre bennünket, ahogy Cissy sem. Különös volt látni Will múltjának – és a mi múltunknak is – egy ilyen fontos szereplőjét, amint épp elhagyja June Reid szobáját. És az is különös volt, hogy Cissy meg sem keresett bennünket, holott Rebecca és Kelly nyilván szóltak neki, hogy új vendégek érkeztek. Akárhogy is, miután Mimivel aznap este visszatértünk a szobánkba, újra megpróbáltuk elérni Lydiát, ám ezúttal is sikertelenül. Mimi erre elővett a tárcájából egy tollat, és írt neki egy üzenetet a Moonstone levélpapírjára. Másnap reggel kértünk egy borítékot és egy bélyeget Kellytől, és feladtuk a levelet, noha nem tudtunk pontosabb címet, mint azt, hogy Main Street, Wells, Connecticut. Bíztunk benne, hogy a levél így is megtalálja Lydiát.

Lydia

Sötét van a konyhában. A fenti szomszéd tévéjéből harsogó, bádoghangú konzervnevetés töri meg a csendet. Lydia közelebb húzza a székét a konyhaasztalhoz, a szék lába halkan megcsikordul a padlón. Lydia mindkét kezével a füléhez szorítja a telefonkagylót, és megkérdi Wintont, ott van-e még a vonalban. Mindig itt vagyok, búgja higgadtan Winton, mintha eddig arra várt volna, hogy kimondhassa ezt a mondatot. Helyes...várjon egy kicsit. Lydia mély lélegzetet vesz, és lassan kifújja a levegőt. Még mindig reszket – a találkozástól a kölyökkel, aki alighanem Kathleen Riley fia; meg a pofontól, amit alig pár perce attól az ismeretlen nőtől kapott –, de már nem fél. Lehunyja a szemét, és beszélni kezd. Még sohasem meséltem magának Rexről. A Csapban ismertem meg, valamikor régen. A Csap az egy itteni kocsma, örök időktől fogva üzemel, és mindig is üzemelni fog, amíg lesznek emberek, akik odajárnak inni. Olyanok, mint én. És mint Earl, aki minden este odajárt, míg végül egyszer örökre ki nem hajították, néhány évvel a válásunk után. Igencsak sok kell ám ahhoz, hogy az embert kitiltsák a Csapból, szóval ennek alapján legalább el tudja képzelni, miféle ember az én volt férjem. Ha nem dobják ki, valószínűleg sohasem kezdtem volna el odajárni, tehát ha úgy nézzük, akkor végül is Earlnek köszönhetem Rexet. Addigra már jó néhány évvel túl voltam a váláson, de még mindig elég fiatal voltam ahhoz, hogy ha

odamegyek, ne kelljen fizetnem az italomért. És talán éppen annak köszönhetem az egészet, hogy bár a negyvenes éveimet tapostam, még mindig elvártam, hogy mások fizessék a piámat. Maga sosem látott engem, Winton, de jobb, ha tudja, hogy még pár éve is sokan megfordultak utánam az utcán. Sohasem volt belőle semmi hasznom, ám ahhoz pont elég volt, hogy ingyen piálhassak, na meg ahhoz is, hogy aznap éjjel magamra szabadítsam Rexet. Rex nem volt idevalósi, de nem is lakott messze. Volt egy edzőterme Ameniában, meg egy csomó más kisebb üzlete. Sohasem tudtam követni, éppen mit csinál, csak hallgattam az újabbnál újabb történeteit, amikkel kimagyarázta, honnan van már megint új kocsija, új motorbiciklije. Mintha csak úgy az ölébe hullottak volna a dolgok – hol egy tévé, hol egy motoros fűrész, motoros szán vagy autógumi –, és én sohasem értettem, pontosan hogyan. De nem is érdekelt. Rex szórakoztató volt, és jó éttermekbe vitt. És akkoriban még úgy gondoltam, jó éttermekbe járni mégiscsak valami. Lydiának felszökött a hangja. Nem kiabál, de határozottan és gyorsan beszél, azzal az energiával, amit az összefüggések felfedezéséből, a mintákra való ráismerésből, a megértésből merít az ember. Alig kezdett bele, de már tudja, hogy gyorsan be is akarja fejezni ezt a történetet. Ha nem számítom a fiamat és a volt férjemet, akkor Rex volt az a férfi, akivel a leghosszabb időt töltöttem együtt. Luke akkoriban középiskolás volt, és még velem élt, de alig láttam. Úszóedzésekre járt, felvételikre készült, mindenféle barátnői voltak. Amikor Rexet megismertem, élveztem, hogy végre lehetnek saját terveim, lehet más társaságom a fiamén kívül, hiszen születésétől fogva körülötte forgott az életem. Egy kicsit túlságosan is élveztem, hiszen nem figyeltem oda eléggé a figyelmeztető jelekre. Rex hajlamos volt rá például, hogy szó nélkül eltűnjön napokra, és bár eleinte furcsállottam a dolgot,

idővel hozzászoktam. Voltak furcsa történetei is, amelyek sehogy sem akartak összeállni – mint a magáéi, Winton: folyton változó nevek, lehetetlen helyszínek és időpontok –, de én ehhez is hozzászoktam, és azzal áltattam magam, hogy mindez nem számít. Jól éreztem magam a társaságában. Titokzatos volt, és megbízhatatlan, de meg tudott nevettetni. Akárcsak Earl. Akárcsak maga. Luke sohasem panaszkodott Rex miatt. Tisztelettudóan viselkedett vele, ám én láttam rajta, hogy ki nem állhatja. Bár egy szóval sem mondta, Luke-ot mindig elárulta az arca – az, ahogyan a másik embert hallgatta. Vagy kinyílt előtte, vagy bezáródott – nem tudom másképp megfogalmazni –, és ha Rex beszélt, olyankor mindig bezáródott, mintha tudná, hogy bármi jön is ki ennek az embernek a száján, az csakis hazugság lehet. Biztos, hogy Luke nem tőlem örökölte ezt a képességét. Én csak akkor veszem észre, hogy átvernek, amikor már réges-rég késő. Mint most is. Pár héttel azután, hogy Luke leérettségizett, Rex kölcsönkérte az autómat. Szombat este kérte el, hogy másnap elintézhessen vele pár fuvart. Azt mondta, azért van rá szüksége, mert lerobbant a Corvette-je, de megígérte, hogy estére visszahozza. Emlékszem, Luke-nak nem tetszett a dolog, mivel volt köztünk egy olyan megállapodás, hogy én hét közben, a munkához használom az autót, ő pedig hétvégenként elviheti. Már nem emlékszem, mivel győztem meg, de végül vonakodva beleegyezett. Így hát Rex szombat éjjel ott aludt nálam, vasárnap reggel pedig, még mielőtt én felébredtem volna, távozott. Háromnégy órával később felhívott, és közölte, hogy a beaconi fogdából telefonál. Mint kiderült, Kingston környékén megállította egy rendőr, és egy csomó kokaint talált a kocsiban. Megkért, hogy tegyem le érte az óvadékot, mivel azonban nem volt annyi pénzem, végül az ügyvédje – egy férfi, akinek női neve volt: Carol – teremtette elő valami úton-

módon az összeget, és Rex másnap reggel kiszabadult. Amikor a bíróság épülete előtt találkoztunk, azt mondta nekem, hogy nem az övé a kokain. Hanem Luke-é; ő rejtegette a kocsiban. Meg még azt is mondta, hogy korábban párszor ki is hallgatta Luke-ot, ahogy telefonon szervezte az üzleteit, csak nem akart szólni nekem, mert meg akart védeni. Winton, egyszer maga is azt mondta nekem, hogy meg akar védeni. Emlékszik? Kitől is, a főnökeitől? Na de miért is kellett volna engem megvédeni olyasvalakiktől, akik egy nyereményjátékot üzemeltetnek, amit állítólag megnyertem? Na, ekkor kellett volna kiszállnom ebből az egészből, és én mégsem tettem. Ugyanígy, amikor Rex azt mondta nekem, hogy meg kell védenie a Luke-kal kapcsolatos igazságtól, akkor kellett volna faképnél hagynom. De én mégsem tettem. Hanem végighallgattam. Akárcsak magát. Rex ügyvédjét is végighallgattam, aki azt mondta, hogy Luke tíz évet kap, ha nem vallja magát bűnösnek. Néhány nappal később pedig végighallgattam az államügyészt is, aki elmondta, hogy a drogot Luke egyik sporttáskájában találták meg, az igazolványa és egyéb holmijai – egy úszószemüveg és egy iPod – mellett. Azt is mondta, hogy egy White Plains-i díler, bizonyos Ray Hale, akit Rexszel nagyjából egy időben kapcsoltak le, azt a vallomást tette, hogy Luke volt a neppere Litchfield megyében. És hogy van még két tanúja, akik állítólag Luke-tól vásároltak kokaint. Amikor kiderítettem, hogy Rexnek és ennek a Ray Hale-nek egy és ugyanaz az ember az ügyvédje, Rex azt mondta, hogy ez csak véletlen egybeesés, mivelhogy csak pár ember foglalkozik drogügyekkel Hudson Valley-ben. És képzelje! Hittem neki. Mindegyiküknek hittem. Mindegyiküknek, kivéve a saját fiamat, aki könyörgött, hogy szerezzek neki egy jó ügyvédet, és összetrombitálta a tanárait, az edzőit és a barátait, hogy tanúskodjanak mellette, és írjanak folyamodványokat az érdekében. Mindenki mellette állt, csak én hagytam cserben. Sőt rosszabb, mint ha cserben hagytam volna.

Miután Rexet letartóztatták, másnap délután három rendőr csöngetett be hozzám egy házkutatási paranccsal. Felhívtam Luke ügyvédjét, aki közölte, elégséges indokuk van a házkutatásra, mivel nemcsak tanúvallomások állnak a rendelkezésükre azzal kapcsolatban, hogy Luke drogot árul, de még meg is találták a kábítószert Luke táskájában, abban a kocsiban, amit rendszeresen vezetett. Azt mondta, nincs más választásom, be kell engednem őket. Így hát szót fogadtam, a rendőrök pedig, mintha térképük lenne a lakásról, egyenesen Luke hálószobájába mentek, és alig pár perc alatt találtak is újabb két csomag kokaint Luke ágya alatt, egy kávésbögrében. Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Luke, aki ott állt mellettem az előszobában, teljesen elvesztette a fejét. Azt üvöltötte, hogy ráhúzták a balhét; hogy biztosan Rex csempészte az ágya alá a drogot, arra az esetre, ha elkapnák. Velem is üvöltözött. Azt ordította, tönkretettem az életét, amikor Rexet a közelünkbe engedtem. Talán csak akkor értettem meg, milyen igaza van, amikor a rendőrök leteperték a konyhapadlóra, megbilincselték, és az egyikük felolvasta a jogait. De még akkor sem keltem a védelmére. Pedig rá kellett volna vetnem magam arra az autóra, és addig bőgnöm és ordítanom, amíg a zsaruk meg az ügyvédek meg a bírák mind el nem hiszik, hogy az a drog az enyém. Nekem kellett volna börtönbe mennem. Az én életem fityfenét sem ért, Luke-é pedig még csak akkor kezdődött volna el. De én nem moccantam. Nem ordítottam. Csak néztem tétlenül, ahogy a rendőrök kocsiba tuszkolják, és elviszik a fiamat. Lydia a melléhez szorítja a telefonkagylót. Arcán fájdalom és hitetlenkedés tükröződik. Amikor egy kicsivel később újra beszélni kezd, a hangja lágyabb és kevésbé sietős, mint az előbb. Tudom, hogy ostobának tart, Winton, de még maga is meg fog lepődni azon, ami most következik. Mert az csak egy olyan nőtől telik ki, aki végtelenül gyenge, és retteg az egyedülléttől. Akinek a fia ösztöndíjat kapott egy iskolába, az ország túlsó

felén, és úgy megy el, hogy vissza se néz. Egy olyan nőtől, aki annyira idióta, mint én, és képes hosszú órákon, hosszú hónapokon keresztül egy olyan alak beszédét hallgatni, mint amilyen maga; hallgatni a hazugságokat, mint a rádióból szóló muzsikát. Most elmesélem magának, miképpen szűntem meg anyának lenni. Először is beleegyeztem, hogy tanúvallomással igazoljam, Rex általam ismeretlen helyen tartózkodott a letartóztatását megelőző három nap során. Az az igazság, hogy tényleg eltűnt három napra, úgy, hogy nem is szólt, és nem is telefonált, ami tőle nem volt éppen szokatlan. Csak szombat délután bukkant elő, a Corvette-je nélkül, állítólag egy barátja hozta el, akinek segített vendéglőt nyitni a városban. Ez volt az a szombat délután, amikor másnapra kölcsönkérte a kocsimat. Az ügyvédje azt mondta, már csak az én vallomásom kell ahhoz, hogy bizonyítható legyen, nem ő állított csapdát a fiamnak. Jelen körülmények között, mondta Carol, ez a legkevesebb, amit megtehetek az érdekében, így hát annak ellenére, hogy épp aznap derítettem ki, Rexnek már többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel, többek között csalás és kábítószerrel való visszaélés miatt, megtettem a tanúvallomást. Amikor pedig az ügyvédek és az államügyész és Rex azt mondták, meg kell győznöm Luke-ot, hogy az enyhébb ítélet érdekében tegyen beismerő vallomást, én azt is megtettem. Azt mondták, hogy noha Luke már elmúlt tizennyolc, így tehát nem számít kiskorúnak, mivel ez az első rendőrségi ügye, csak egy ejnyebejnyét fog kapni, és nem kerül veszélybe sem az ösztöndíja, sem pedig a jövője. És mit gondol, vajon vettem rá a fáradságot, hogy ellenőrizzem az állításaikat – megkérdezzem a Stanfordot, az edzőit vagy egy másik ügyvédet –, hogy lássam, tudják-e, miről beszélnek egyáltalán? Egy frászt. Inkább hallgattam Rexre. És ahelyett, hogy fogadtam volna egy rendes ügyvédet, és az esküdtszékre bíztam volna a döntést, rábeszéltem Luke-ot, hogy tegye meg a vallomást,

amit ezek kívántak tőle. Addigra már meg volt félemlítve – napok óta ült a fogdában, és az államügyész azzal riogatta, hogy rács mögött kell majd töltenie a húszas éveit. A kirendelt ügyvédje azt mondta, ha normális életet akar, jobban teszi, ha beismerő vallomást tesz. Így hát megtette. Beismerő vallomást tett, és leülte a tizenegy hónapot. Ami ezek után következik, azon már nem fog meglepődni. Rexet felmentették a vád alól, és három héten belül felszívódott. Se puszi, se pá, se telefon, se üzenet, se köszönet. Semmi. A hírét sem hallottam azóta. Lefogadom, hogy már várta, mikor következik ez a rész, Winton. A történetnek az a fejezete, amikor a sármos fickó megkapja a buta nőtől, amit akar, és aztán felszívódik. Ismeri ezt a fejezetet, Winton. Hallotta, látta, és el is játszotta benne a szerepét kismilliószor. Tényleg, meséltem már, hogy ma este idejött hozzám egy nő, és felpofozott? Így történt. Maga bizonyára ismeri az apját. Ő is csak egy olyan szerencsétlen hülye, mint én, aki pénzt küldözget idegeneknek. De neki legalább van egy lánya, aki közbelép az érdekében. Hát meg is tette. Jól megkaptam tőle a magamét. Istennek hála. Úgy pofon vágott, hogy észhez tértem. Végre akadt valaki, aki úgy pofon vágott, hogy észhez tértem, az istenit! És tudja, mit mondott az a nő? Azt, hogy fejezzem be, Winton. Azt mondta, fejezzem be, és én most ezért, noha már nem segíthetek vele senkin, befejezem. Még mielőtt Winton megszólalhatna, Lydia feláll a konyhaasztaltól. Elveszi a füléről a kagylót, és pár pillanatig a melléhez szorítja, mielőtt gondosan visszatenné a helyére. Odafent már elzárták a tévét; az este folyamán most először csend van a lakásban.

Silas

Kilenc hónap tel el azóta, hogy itt ledobta a biciklijét, és a kocsifelhajtón és a kerten át a házhoz lopódzott. Akárcsak akkor éjjel, most is fényesen süt a hold – nem telihold ugyan, de majdnem az. Fénye megvilágítja az utat, és a lánccal lezárt kertkapun túl a nagy almás- és körtéskerteket, ahol Silas és barátai sokat játszottak gyerekkorukban. A kék derengésben kirajzolódik előtte Ethan és Charlie alakja, amint hosszú botokra felszúrt almákat csapdosnak a falhoz, és nézik, ahogy az almák felrobbannak. Vajon hány délutánt töltöttek itt el azzal, hogy gyümölcsöket tettek tönkre, és hülyére röhögték magukat? Eszébe jutnak a mexikói vendégmunkások, akik csak integettek nekik, és békén hagyták őket. Láthatólag senkinek sem hiányoztak azok a gyümölcsök, senkit sem zavart, hogy tilosban járnak. Mikor is jártak itt utoljára? – tűnődik Silas. A múlt előtti nyáron? Vagy az azelőttin? Mintha ezer éve lett volna. Az út túloldalán megcsillan valami a sötétben, először nem tudja eldönteni, mi lehet az, de ahogy közelebb lép, látja, hogy June Reid régi levelesládája, amely még mindig ott áll, horpadtan és ezüstösen. Kissé balra dől, piros fémzászlócskája a föld felé mutat. Silas ismét a kocsifelhajtó vége felé fordul, és lassan elindul lefelé. A házból nem maradt semmi, csupán egy sötét, sziklás és poros négyszög. Nem látni égésnyomokat sem; semmi jelét annak, ami történt. Silast megdöbbenti a négyszög mérete. Túl kicsinek tűnik ahhoz, hogy elférjen benne több szoba, egy csomó

bútor, meg az a mindenféle bonyolult szerkezet, ami egy házat működésben tart. Silas ott áll, ahol a konyhaablak egykori helyét sejti, és e furcsa, földes négyszög felett belebámul a levegőbe. Úgy fest, mint egy kert, mielőtt beültetnék, gondolja, vagy mint egy hatalmas, frissen betemetett sírgödör. Gally reccsen a háta mögött, és amikor riadtan hátrafordul, megpillantja a kis melléképület romját – toprongyos szellemként dereng a holdfényben. A kis cédrusfazsindely-tető javarészt leégett, de a falak és az ajtó megmaradtak. És, elképesztő módon, két befőttesüveg is megmaradt. Silas beljebb lép, leül a döngölt padlóra, és a hideg kőnek támasztja a hátát. Kilenc hónappal ezelőtt azért tért ide vissza, mert nem volt más választása. Próbál visszaemlékezni, milyen késő este is lehetett, de ez a rész homályos. Annyit tud csak, hogy nyolcra már hazaérhetett a munkából, mert a szüleivel és a nővéreivel vacsorázott. Emlékszik, az esküvői előkészületekről, a vacsoráról faggatták. Arról, hogy mit látott, mit hallott, ki volt jelen. Nem is értette, miért ez a nagy érdeklődés, különösen az anyja részéről, aki egyre csak arról kérdezgette, látta-e Luke anyját, Lydiát. Mindig is a bögyében volt Lydia. Most is olyan kivágott, kis miniruhát viselt, mint amilyenben annak idején a Csapba járt? A nővére, Gwen, erre felüvöltött: Mama, ne legyél már ilyen gonosz! De az apja csak nevetett, úgyhogy folytatták tovább. Miután megette a desszertnek felszolgált pálcikás vanília jégkrémet, feláll az asztaltól, és a szobájába indul; alig várja, hogy végre álomba füvezhesse magát. A lépcső felénél azonban hirtelen úgy érzi, hiányzik valami. Megáll, és gondolkodik. A hátizsák! Hol lehet? Összeeszorul a mellkasa. Lehet, hogy egyszerűen csak a konyhaasztalnál hagyta? Lerohan a lépcsőn, vissza a konyhába, igyekszik természetesen viselkedni, miközben az asztal mellett a mosogatóhoz suhan. Kell egy kis víz, dünnyögi, elébe vágva az esetleges kérdéseknek, és végigfuttatja tekintetét az asztal alatt, de semmit sem lát azon a környéken, ahol ült. Még mielőtt ott fognák beszélgetni, gyorsan eltűnik a

szobájában, ahol pontról pontra végiggondolja a délutánját. Amikor Ethannel és Charlie-val a Moon-on lógtak és szívtak, még megvolt a hátizsákja. Emlékszik, hogy aztán meg visszaszaladt vele a kamrába, és eldugta egy nagy rekesz befőttesüveg mögé, hogy ne legyen szem előtt, de ne is legyen útban, amíg végigrohannak a munka maradék részén. Belenyilall a felismerés. Még mindig ott van. A rekesz mögött, a kamrában, a ház mellett. Még mindig ott van az a kurva hátizsák, és benne a pipája, a füve, a diákigazolványa, az igazolványa és a pénze. Holnap reggel pedig egy hadseregnyi ember tódul majd oda, hogy kipakoljon mindent, ami az esküvői fogadáshoz kell. A kajás Rick Howland például tutira ott lesz már nyolc előtt, Luke pedig általában hatkor kel, szóval, ha Ricket talán sikerülhet is beelőznie, Luke akkor is ébren lesz már, mire odaér, járni fogja a birtokot, szedegetni a lehullott gallyakat, és szidni a semmirekellő munkaerőt, amiért ilyen pocsékul végezte el a feladatát. Silas az ágya szélén ül, és igyekszik lecsillapítani kapkodó légzését. Miután egész délután talpon volt, és közben szétszívta az agyát, hullafáradt; úgy érzi, mindjárt elájul. A csípőjére szorítja az öklét, és mély lélegzetet vesz; a legszívesebben lefeküdne aludni. De tudja, hogy nincs menekvés: muszáj lesz visszamennie. Újra fel kell tekernie a Wildey Roadon, aztán le az Indian-tó mellett, de csak majd ha itthon – és remélhetőleg June Reidéknél is – mindenki elaludt. És pontosan így is tesz. Kivárja, amíg odalent, a szülei fürdőszobájában, három végtelennek tűnő órával később, utoljára is lehúzzák a vécét. Addig kétszer kiveri a farkát, és legurít egy langyos Red Bullt, amit pár nappal korábban elfelejtett meginni. Nem tudja, hogy a koffein vagy az adrenalin tehet-e róla, de amilyen fáradt volt az előbb, most olyan éber. Készen áll a feladatra. Amilyen halkan csak tud, lelopózik a lépcsőn, keresztül a konyhán, és ki a hátsó ajtón, hogy megkeresse a ház falának támasztott biciklijét. Végigszáguld a

Wildey Roadon és az Indian Pond Roadon, a végén kis híján túl is hajt June Reid kapuján. Nyom egy padlóféket, lepattan a nyeregből, és ledönti a bozótba. Az utcára néző ablakok sötétek. A ház régi, kétszintes kőház, de a jobb oldali, legrégibb része fából épült, és elöl csak a földszinten vannak ablakok. Lehet, hogy az emeleten még ébren vannak néhányan; ezt innen az utcáról nem tudja megállapítani. Végig kell majd lopóznia a konyha fala mellett, hogy kiderítse. Fontolóra veszi, hogy megkerülje-e a házat, és hátulról közelítsen-e, de attól tart, túl nagy zajt csapna, miközben keresztülgázolna a bozóton. Jobb, ha csöndben végigoson a kocsifelhajtón, és oldalról csusszan át a konyha és a kőépület között. A talpa alatt csikorog a kavics, habár olyan óvatosan lépked, ahogyan csak bír. Hosszú óráknak tűnik, mire eléri a gyepet; a fű végre elnyeli léptei zaját. Amikor a ház sarkához ér, sárga fényfoltot pillant meg a melléképület oldalán. A konyhában ég a villany, és a fény imbolygásából arra következtet, hogy valaki járkál odabent. Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! – suttogja. A házfalnak dől, belekapaszkodik az érdes faburkolatba, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Most már nem fordulhat vissza. Jobb lesz, ha inkább továbblopózik a fal mentén, keres magának egy biztonságos búvóhelyet a konyhaablak mellett, és megvárja, amíg, akárki legyen is az, aki odabent mászkál, elmegy lefeküdni. Elindul. Valami, nyilván egy denevér, csapkodni kezd a feje fölött; Silas leveti magát a földre, és eltakarja az arcát. Minden önuralmára szüksége van, hogy ne sikítson. A földön marad, ülő helyzetbe tornázza magát, és lassú rákjárásban kiaraszol a fény útjából, el, az ablak bal széléig. A házfalnak dönti a fejét, és vár. Eleinte semmit sem hall odabentről. Mindenütt kabócák ciripelnek, hangjuk túlharsog mindent, de aztán valamiféle ambient zenévé olvad szét, amely éppoly elemi és láthatatlan, mint a sötétség, amely körülveszi. Egyszer csak hangokat hall a ház mögül. Az a kurva télikert, gondolja

magában; egészen idáig meg is feledkezett róla, hogy ott van, épp a konyha mögött, a ház hátuljában. Csupán félháznyi távolság választja el tőle. Ha csak tüsszent is, meghallják. Rátör a pánik. Túlságosan feltűnő helyet talált magának, túlságosan közel a télikerthez. De ha most menekülni próbálna, azt is meghallanák. Próbál uralkodni a légzésén, de most, hogy erre koncentrál, riasztóan hangosnak hallja, és egyenetlennek. Átkarolja, és a mellkasához szorítja a térdét. Csak húsz-huszonöt méterre van tőle a kamra, és benne a hátizsákja, de ezzel az erővel akár a város túlsó végén is lehetne. Csapdába került. Nincs mit tenni, meg kell várnia, amíg a házban mindenki lefeküdt. A sötétben kuporogva fülel; próbálja kivenni, miről folyik a szó a télikertben. Egyáltalán nem hangzik afféle ünnepélyes, esküvő előtti társalgásnak. A legidősebb nővére, Holly esküvőjén az ő szülei csapra ütöttek egy hordó bort a házuk hátsó teraszán, és mindenki legalább hajnali négyig fennmaradt. Emlékszik, Holly vőlegénye, Andrew, egy gazdag New York-i család sarja, akik a városban vettek nyaralót, hozott egy jó nagy pakett kokszot. Aztán a főiskolás haverjaival betörtek a Harkness uszodájába némi pucér fürdőzésre. Ez még tavaly nyáron történt, és a nővérei nem hagyták, hogy ő is csatlakozzon a bulihoz. Így hát maradhatott a házban, és nézhette, ahogy a szülei meg a nagybátyjai parádésan bebasznak, miközben Andrew szüleinek veszekedését hallgatják arról, hogy melyikük elég józan hazavezetni. Na, ehhez képest ez a jelenet itt, June Reid télikertjében olyan, mint valami temetés. Régebben sokat látta Lollyt, elég dögös csaj a maga hippi lányos módján, és a vőlegénye is okésnak tűnik, épp csak egy kicsikét seggfej és okostojás. Aznap hallotta, ahogy a kertben beszélgetnek. Valami indulási időpontokról meg bepakolnivaló csomagokról folyt a szó. Silasnak az a benyomása, hogy Lolly Reid több százszor ülhetett már repülőn, és olyan helyeken is járhatott, amelyekről ő még csak hallani sem hallott. Silas életében csak egyszer repült: a floridai Orlandóba mentek a nővéreivel, tizenegy éves korában.

A nagymamájuk várta őket a reptéren, és aztán két napot töltöttek el hosszú sorban állásokkal a Disney Worldben. Silas Lolly Reidről el sem tudja képzelni, hogy akár gyerekkorában is az a típus lett volna, aki a Disney Worldbe jár. Csikorogva kinyílik a télikert ajtaja, és Silas lépteket hall. Közelednek. Aztán megpillant egy férfit. Luke az. Fehér teniszpólóban van, sötét nadrágban, és a kert vége felé tart, a fákhoz. Biztosan pisálni megy, gondolja Luke, miközben nézi, ahogy a póló fehérje kísértetként lebeg a sötétben. Luke elég sokáig marad ott, tovább, mint ha csak pisálna. Végül elindul visszafelé, előbb egyenesen Silas irányába, de aztán a télikertnél elfordul. A beszélgetés hangjai újból erőre kapnak, de aztán eltűnnek a konyhában. Silas léptek tompa dobogását hallja a lépcső felől; az emeleten valaki megnyitja a vízcsapot, majd lehúzza a vécét. Becsukódik egy ajtó, aztán egy időre csend lesz. A feje fölött a konyhában valaki egy pillanatra megnyitja a vízcsapot. Szekrényajtók koppannak. És valami lassú kattogás. Tikk. Tikk. Tikk. Luke és June beszélgetnek, a szavaik között pedig az a kattogás. June valami ügyről beszél, amit minek elővenni már megint, Luke pedig a nevét mondogatja. June beszél, Luke pedig csak a nevét mondogatja, semmi mást. Mintha arról próbálna meg lebeszélni valakit, hogy levesse magát a tetőről vagy a hídról. June, mondja, és a kattogás abbamarad. Most June beszél, de Silas nem hallja, mit mond. A nő túl messze van az ablaktól. Bármiről beszélgetnek is, kényes téma lehet, és a hangjuk színéből és erejéből Silas arra következtet, hogy egyre csúnyább a helyzet. Árnyalakok állják el a fény útját a feje fölött. Ott vannak, centiméterekre a fejétől. Most már hallja minden szavukat. June, mondja Luke, nem fogok bocsánatot kérni, csak mert igazat mondtam neki. Merthogy igazat mondtam: tényleg kétszer is megkértem a kezed. Ez nem ilyen egyszerű. Tudod jól. June hangja most olyan szigorú, mint Silas anyjáé.

Nem tudom! Mi a szar nem olyan egyszerű ezen? Én itt valamit nagyon nem értek, és szeretném, ha elmagyaráznád. Silas sohasem hallotta még Luke-ot ilyen feldúltnak. Munka közben volt már komoly, sőt feszült is, de ilyen még soha. June hangja eltávolodik, Silas csak foszlányokat hall, de az utolsó szavait tisztán érti, mert June már kiabál: Mert nem lehet! Luke, aki még mindig az ablaknál áll, azt feleli: Ez hazugság, te is tudod. Szeretlek, és azt mondod, te is szeretsz, és nem mintha túl sok jó példa állna előttem, de az én szótáramban mindez mégiscsak azt jelenti, hogy össze kell házasodnunk. Ő is felemelte a hangját; szinte kiabál. Silas hallja June-t is; épp mond valamit, de mivel átment a konyha túloldalára, ahol a tűzhely van, nem hallja, csak a hangját. A hangját, amely véget vet a párbeszédnek, Luke-ot pedig keresztüllöki a konyhán, ki a télikertbe. Az üvegajtó becsapódik, és Luke már kint is van, sietős léptekkel távolodik, egyenesen a kert vége felé, ki a mezőre, a távoli fasorhoz, amely a Moon ösvénylabirintusába torkollik. Silas nézi, ahogy fehér pólója céltudatosan becsusszan a fák közé, majd eltűnik. Megint mozgást észlel a konyhában; aztán megint nyílik és csukódik a télikert ajtaja. Ezúttal June az; nem is megy, hanem rohan, keresztül a kerten, a fák felé. Silas most az ő szőke haját látja, amint fénylőn távolodik ugyanazon az úton, amelyen egy perccel ezelőtt még Luke haladt. Ragyog az éjszaka ezüst-kék mezejében, egyetlen, árva holdsugár fényétől megvilágítva, amely úgy tapad rá, mintha June valami óriási színpadon lépdelne át; mintha a hold reflektor volna, June pedig koncertező rocksztár. Amikor eléri azt a sötét sávot, ahol a mező találkozik a ligettel, June is eltűnik. Elmentek, viszont az a kattogás, ami pár perccel ezelőtt abbamaradt, most újra elkezdődik. Silas először azt hiszi, valaki még ott maradt a konyhában. Vár néhány másodpercig, és fülel; a kattogás folytatódik, de semmi mozgás, semmi, ami összekuszálná az ablakból kiszűrődő lámpafényt. June talán égve

hagyta a gázt? Elképzelhető ez egyáltalán? Silas lassan feláll. A hosszú kuporgástól elzsibbadt a lába és a háta. Átlép az ablak túloldalára, ahol egy locsolócső van feltekerve a fal mellé. Belekapaszkodik az ablakpárkányba, megtámasztja a lábát az összetekert cső tetején, és felhúzódzkodik, hogy belessen a konyhába. Senki sincs odabent. A gáztűzhely a konyha túloldalán áll, szemben az ablakkal, amelyen Silas épp befelé kukucskál – az a fajta régi gáztűzhely, mint amilyet a gazdag New York-iak szoktak beszereltetni maguknak több ezer dollárért, mert szerintük olyan szép. De ez mégsem tűnik ilyennek. Az alját eszi a rozsda, a gombjai közül pedig néhány úgy fest, mintha más tűzhelyekről leszerelt pótgomb lenne. Silas elengedi a párkányt, és leugrik a földre. Az egyik lába pont a locsolócső fején landol; kifordul a bokája, és idétlenül földre rogy. Négykézlábra áll, és úgy marad. Ismér meghallja a kattogást. Tikk... Tikk... Tikk... Tikk...Most mi a jó büdös francot csináljak? – töpreng magában a mezőt kémlelve, hátha megpillantja Luke pólóját vagy June szőkeségét. De nem lát semmit, csak a fogadósátor kontúrját, amint ott sötétlik a holdsütötte pázsit felett. Nincs körülötte senki, nem hallja senki. Itt az idő. Visszafojtott lélegzettel, négykézláb végigsprintel a házat a melléképülettől elválasztó rövid távon. Kitapogatja és elhúzza a fémreteszt. A zsanér felnyivákol, mint egy haldokló macska; Silas megmerevedik, és fülel, hogy nincs-e mégis valami mozgás odabenn. De semmi. Csak a kattogás, amely ebből a távolságból szinte már teljesen beleolvad a kabócazenébe. Elrejti magában az élet zaja; csak akkor válik hallhatóvá, ha az ember direkt ráfigyel. De Silas már nem figyel. Még mindig térden állva benyúl a befőttesüvegek mögé a hátizsákjáért, és ez az, hú de fasza!,a hátizsák ott is van. Óvatosan kivarázsolja az üvegek mögül, és magához öleli, mint egy rég elveszett és újra megkerült háziállatot. Nyomás haza, suttogja bele a zsákba, és közben elképzeli, milyen jó lesz végre beüzemelni a pipát, ha majd egyszer kijutott innen. Becsukja a nyikorgó kamraajtót, rátolja a reteszt, és a kocsifelhajtó felé néz,

ahol a gazok között ott van valahol a biciklije. Feláll, hogy elinduljon, és akkor megint meghallja a kattogást. A kurva nénikéjét, morogja maga elé. Noha berzenkedik tőle minden porcikája, visszaindul a ház felé. Minél közelebb ér, a zaj annál hangosabb. Csoda, hogy nem verte még fel az egész házat. Silas maga elé képzeli az alvó Lollyt, és eltűnődik, hogy vajon egyedül alszik-e ott fenn az emeleten, az esküvője előtti utolsó éjszakán, vagy ott szuszog mellette az a béndzsó kis seggfej is. És hogy vajon dugtak-e ma este, vagy inkább megvárják vele a nászutat. Silas még sosem dugott meg senkit, és mind ez ideig a közelébe sem jutott a lehetőségnek. Elképzeli Lollyt, amint odafent dugják, és egy pillanatra mintha még nyögdécselést is hallana. Közelebb lép a házhoz, és fülel. Ám semmit sem hall, csak azt a kattogást, és a lába önkéntelenül viszi a hang irányába. Már ott is van, az ablak alatt, ahol az előbb állt; a kattogás itt a leghangosabb. Nem akar abbamaradni; minden szikrával egyre erősebb. Ő az egyetlen, aki hallja.

Cissy

Apa gyönyörű férfi volt. Magas, széles vállú, szeme zöldje akár a fűé. Anyának esélye sem volt rá, hogy ellenálljon neki. Amikor megismerkedtek, anya tizenöt éves volt, és épp tengericsillagot halászott a tengerben, vagy valami hasonló idétlenséggel foglalatoskodott. Apa tizennyolc éves volt, egy rezervátumbeli lány jegyese, ám kilenc hónappal később, ennek a háznak az emeletén, abban a szobában, ahol most Pam nővérem alszik, megszületett a legnagyobb nővérem, Helen. Mind az öten abban a szobában születtünk, anyánk ágyában. Később férjhez mentünk, elköltöztünk, mostanra pedig – elváltan, özvegyen vagy csak reményvesztetten – mind az öten visszatértünk, hogy itt éljünk tovább. Az egyetlen különbség az, hogy anya már réges-rég nincs velünk. A moclipsi temetőben nyugszik, közel a szüleihez, és messze apától, akit a rezervátumban temettek el. Azt hiszem, anya már tizenöt évesen is tudta, mit akar. Apát akarta, és bár sohasem lehetett az övé, mégis megszerezte magának. A történet úgy szól, hogy amikor apa hazament, és elmondta a szüleinek, hogy teherbe ejtett egy fehér lányt a városból, azoknak a szemük sem rebbent, még csak a hangjukat sem emelték fel. Hanem gyorsan intézkedtek: elvetették apával azt a szerencsétlen rezervátumbeli lányt, aki a jegyese volt. És ezzel, mesélte nekünk anya, el is volt intézve a dolog. A feleségétől apának egy szál fia született, anyától pedig öt lánya. Anya a szüleivel maradt, nagyanyóval és nagyapóval, és hármasban neveltek fel bennünket. Apa hetente párszor átjött

hozzánk ebédre. Mindig nappal jött, éjjel soha. Mi pedig felsorakoztunk, mint kicsiny katonalányok a szemle előtt, és úgy vártunk, amíg besétált. Adott nekünk puszit és karamellás cukorkát, megkérdezte, mi újság a suliban meg a fiúkkal, és ránk kacsintott, mielőtt anyával leültek volna szendvicsezni meg kávézni meg cigarettázni a konyhában. Anya a Moclipsi Középiskolában érettségizett, aztán a Grays Harbor Főiskolán szerzett szakdiplomát. A tanulóévei alatt is folyton terhes volt, de mindig azt mondta, sohasem izgatta, miket pletykálnak róla az emberek. Ott voltunk neki mi, meg apa meg a szülei, és különben is, így legalább nem kellett folyton a fiúkat hessegetnie. Szíve szerint még folytatta volna a tanulást, de a Grays csak kétéves képzést ad, a Graysen kívül pedig minden túl messze volt ahhoz, hogy bejárjon az órákra, és még aznap haza is érjen. Felvették segédkönyvtárosnak az Ocean Shores-i közkönyvtárba, és ott dolgozott egészen 2000-ig, a haláláig. Apa ugyanebben az évben halt meg. A felesége még most is él, ott lakik a rezervátumban. Legalább nyolcvanéves lehet már, talán több is. Túlélte a férjét és a fiát, aki nemrégiben halt meg, és akárcsak én, a rokonaival él. Sem a nővéreim, sem én nem kerültünk összetűzésbe egyikükkel sem soha, bár persze, mindig is gondosan kerültük őket. Tudtuk, hogy hallani sem akarnak rólunk, és ezt tiszteletben is tartottuk. És nagyjából máig tiszteletben tartjuk. Életemben mindössze háromszor jártam a rezervátumban, és mindháromszor Will Landis miatt. Az utolsó alkalommal azért mentem, hogy elmondjam az ottaniaknak, Will meghalt. Nem tartozott közéjük, de mindannyiuknak belopta magát a szívébe, ezért úgy gondoltam, tudniuk kell róla. Az a kölyök sokunknak belopta magát a szívébe, akár akartuk, akár nem. Egy portlandi hippi párnak a fia volt, akik még a kilencvenes évek elején jöttek ide, hogy az általános iskolánkban tanítsanak. A mi házunkba költöztek be, amit még Ben épített, miután összeházasodtunk, és ahol együtt éltünk egészen a haláláig. Miután Ben meghalt, nem

láttam értelmét, hogy ott maradjak, így hát Pam eladta a házat, én pedig néhány kapuval odébb költöztem, a nővéreimhez. Én voltam az utolsó lány, aki hazatért, ami nem is csoda, hiszen én vagyok közülünk a legkisebb. Will is legkisebb gyerek volt, de nem ez fogott meg benne. Hanem az, ahogy az a gyerek dolgozni tudott. Az ember csak annyit mondott neki, fesse ki a pajtát, ő meg már ment is, kerített magának festéket és ecsetet, és addig csinálta, amíg kész nem lett. Vagy annyit, hogy takarítsa el a hínárt, ő meg már szaladt is a gereblyéért. Az a gyerek szó nélkül megcsinált mindent; rajta kívül csak egy ilyen embert ismertem, és az Ben volt. Szóval hagytam, hogy mellém szegődjön. Reggel megjelent az ajtómban, munkára készen, én pedig adtam neki munkát. Reggel tíztől délután négyig dolgozott nekem, napi egy dollárért. Hillworthéknek eleinte nem tetszett a dolog. Talán attól tartottak, megbünteti őket az állam gyerekdolgoztatásért, de a kölyök kiváló munkaerő volt, és hamar belopta magát az ő szívükbe is. Lemosta a Ford kombijukat, kizsuppolta a papírgyűjtő konténerbe az újságjaikat meg a magazinjaikat, kiszaladt a gazdaboltba vagy Laird boltjába, ha kellett valami. Abban a fiúban Bent kaptam vissza, csak épp kisfiúban, és tizedakkorában. Benről pedig éppen elég annyi, hogy korán kelt, későn jött haza, keményen dolgozott, mélyen aludt, és hű volt a sírig. Nekem való volt; egyedül azt csinálta rosszul, hogy sokat dohányzott, és abba belehalt. Pedig nem akartam én senkit; el sem tudtam képzelni, hogy valaki úgy kellhet majd nekem, mint ahogy ő kellett; szóval eleve nagy szerencse volt, hogy megismertem. Az pedig, hogy elment, sokkal kevésbé volt meglepő, mint az, hogy rátaláltam, így hát a halála után egyszerűen csak visszatértem az A tervhez, vagyis visszaköltöztem a nővéreimhez a szülőházunkba. Na és akkor bukkant föl a Landis fiú. Tízéves volt, és azokkal a hippikkel élt, akiknek dunsztjuk sincs, hogyan kell vezetni egy háztartást. Minden reggel bekopogtatott hozzám, hogy vigyem magammal dolgozni, és dolgozott is, amíg azt nem mondtam neki, hogy elég.

Amikor megtudtam, hogy Will meghalt, végiggyalogoltam a Pacific Avenue-n, hogy hírül adjam a rezervátumbelieknek. Mert hát az a helyzet, hogy a Landis kölyök Joe Chenois-nak is belopta magát a szívébe. Joe afféle vezető volt; egész életében azért küzdött, hogy visszaszerezze a kvinólt törzs elrabolt földjeit. Egyszer kértem tőle szívességet életemben: amikor rávettem, hogy adjon egy esélyt a Landis fiúnak. Már épp eleget pucolta a csatornát, húzta az ágyneműt, cipelte a szemetet a Moonstoneban; készen állt valami másra. Folyton a rezervátumról fecsegett; szeretett volna minél többet megtudni róla. Ezért aztán elmentem Joe-hoz, hogy megkérjem, adjon neki munkát; és aztán nem is kellett hozzá sok, a fiú megkapta a Kis Cédrus nevet. Imádott ott dolgozni, Joe-t pedig bálványozta. Joe-t mindenki bálványozta. Szép szál férfi volt, akárcsak apa. A szeme is éppen olyan zöld volt, mint az apáé. Will hetente párszor ezután is eljött velem dolgozni a Moonstone-ba, vagy csak úgy beállított hozzám, és ontotta magából a rezervátumból hozott híreket: hogy Joe már megint megnyert valami pert az állam ellen; hogy képzeljem el, azok a fafaragók, akik azokat a régi fajta kenukat készítik, milyen összegeket kérnek a turistáktól egy kis csónakáztatásért. Az öregfiúk nagy kedvvel mesélték neki a törzs mítoszait és legendáit, Will pedig úgy itta a szavaikat, mint a szivacs. Különösen izgatták azok a történetek, amelyek a köztünk és a rezervátum között húzódó partszakaszról szólnak, ahol annak idején azok a fiatal kvinólt lányok táboroztak, akik már elérték a serdülőkort, de még nem adták férjhez őket. Az öregek még ma is azt mondják, a lányokat sellők védelmezték a férfiaktól és a rájuk leselkedő más veszélyektől. Bárki, aki errefelé nőtt fel, legalább ezerszer hallotta már ezeket a történeteket. Ám az, ahogy Will tudott mesélni, újból érdekessé tette őket. Az utolsó, poros kis csücskét is szerette ennek a földnek. Nem tudott betelni az emberekkel és a történelmükkel, és noha világéletemben kerültem a rezervátumot és a törzsbeliek vádló tekintetét, szerettem hallgatni, ahogy Will

mesél. A Keleti Partra ment főiskolára, és mielőtt odaköltözött, egyszer rábeszélt, hogy kísérjem el a rezervátumba, mert szeretné megmutatni a kenut, amit nemrég fejezett be. Négy év és jó sok segítség kellett hozzá Joe-tól meg a fafaragóktól, de elkészült vele. Májusban, amikor először hívott, még eszem ágában sem volt menni, de augusztusra megpuhított, és ráálltam, hogy egyik este, munka után elkísérem. Mielőtt beléptünk a műhely hosszú faépületébe, hallottam, ahogy Joe köhög. Utoljára akkor hallottam ilyen köhögést – mintha szét akarna szakadni az ember tüdeje –, amikor Ben beteg volt. Joe korombéli lehetett, de ahogy ott állt a műhely dolgozólámpáinak fényében, vagy húsz esztendővel idősebbnek látszott: a háta görnyedt volt, a bőre ráncos és száraz, mint a tapló. Az ingzsebéből egy csomag Camel kandikált ki. Nagyszerű fiad van, mondta üdvözlésképpen, ugyanúgy, mint mindig: barátságosan, de távolságtartóan. Azt hiszem, azt feleltem erre, Nem az enyém. Joe erre elmosolyodott, megcsóválta a fejét, és azt dünnyögte az orra alá: Azt nem mi döntjük el. Köhögött, aztán rámutatott a műhelyben lévő egyetlen kenura – fűrészbakokon állt, és legalább harminc láb hosszú lehetett. Hogy tetszik? Hagyományos kvinólt kenu volt – hosszú és széles, és egyetlen cédrus törzséből faragták ki. Magas orr- és lapos, elkeskenyedő farrész, középen négy, keresztbe fektetett cédrusdeszka. Emlékszem, apa sokat mesélt nekünk róla, hogy egy ilyen kenut akár két évbe is beletelhet elkészíteni. Hogy a fafaragómesterek először kivájják a teknőt, azután pedig szigetelik: megtöltik vízzel, és izzó kődarabokat dobálnak bele, amíg a víz fel nem forr. Aztán kint hagyják egész télre és tavaszra, hogy megedződjön a fa. Régóta nem jutottak eszembe apa történetei. Megkerülve a farrészt, körbejártam az egészet, és láttam, hogy az oldalának minden négyzetcentimétere tele van festve. A mintát nem tudtam azonnal kivenni, de ahogy közelebb értem az orrhoz, az egyik felén egy női, a másikon pedig egy

férfiarcot pillantottam meg. Mindkét figurának hosszú, ezüstös haja volt, amely tengervízként hullámzott végig a kenu két oldalán. A hullámokban zöld halak, fekete bálnák, kék és aranysellők úszkáltak. Egyik arc sem volt felismerhető, de én azonnal tudtam, hogy mi vagyunk azok, Joe meg én. Joe odalépett mellém, és a vállamra tette a kezét. Soha azelőtt még csak kezet sem fogtunk. Világéletünkben tartottuk a három lépés távolságot – még apánk temetésén is. Joe egy évvel később meghalt. Még egy jó ember, aki halálra dohányozta magát. Will hazajött a főiskoláról, és együtt mentünk el a temetésére. Némely rezervátumbeliek mindig is görbén néztek rám, és biztosra veszem, hogy így néztek akkor is, amikor megjelentem ott Kis Cédrussal. De nem érdekel. A nővéreim nem jöttek el, ahogy apánk temetésére sem. Nem mintha nem szerették volna, de hát az az igazság, hogy apa számunkra nem is létezett a konyhánk falán kívül. Olyan volt, mint valami jóképű szomszéd, aki néha beugrik hozzánk, hogy egy kis színt hozzon az életünkbe, azután elmegy. A rezervátum volt az ő világa, az ottaniak az ő népe, és bár sohasem mondta, tudtuk, hogy minket ott nem látnak szívesen. De én azért, Ben nógatásának engedve, mégiscsak elmentem apa temetésére, és örülök neki, hogy elmentem. Mint ahogy annak is örülök, hogy ott voltam Joe temetésén. Hős volt a rezervátumbeliek szemében, és szálka mindazokéban, akik nem akarták visszaadni a törzsnek, ami az övé. Több százan eljöttek, és többek között Will is beszédet mondott. Büszkeség töltött el, amikor kiállt azok elé az emberek elé, akiket én egész életemben kerültem, és elmondta, milyen sokat köszönhet Joe-nak; hogy az ő példája vezette rá, hogy hasznos életet akar élni. Bennek és nekem nem születtek gyerekeink. Nem igyekeztünk különösebben, de nem is tettünk semmit ellene. Egyszerűen nem jött össze, és kész; nem szoktam túl sokat rágódni rajta. De akkor, egyszer, ahogy az emberek egymás után emelkedtek szóra, és mondták el azokat a szép beszédeket,

mégis eszembe jutott, micsoda gyerekünk születhetett volna nekünk Bennel. Tudtam, hogy Joe amolyan vezető volt, és hogy általános tisztelet övezte, de most mégis rácsodálkoztam, hogy ez az egy szál ember ilyen sokaknak az életére befolyással lehetett. Az nem kifejezés, hogy büszke voltam. Büszke Joe-ra, Willre és magamra, amiért én hoztam össze ezt a két férfit. De még a büszkeségemnél is nagyobb volt a szomorúságom: hiányzott Ben, szerettem volna, ha ott van mellettem, és hallja, miket mond Will Joe-ról. Nem szoktam olyasmire vágyni, ami úgyis lehetetlen. De most szinte fájt, annyira bántam, hogy Ben nincs már velem, hogy megismerhesse azt a fiút, akit szívesen tudtam volna a sajátomnak. Az élet csodája mindig lopva közelít; akkor telepszik melléd, amikor épp elfordítod a fejedet. Jöhet egy magas, halszagú fiú képében, aki egy éjjel a kocsmában meghúzza a copfodat, és feleségül kér. Vagy egy kisfiú képében, aki egyszer csak felbukkan az ajtód előtt. Will nem jött üres kézzel, és nem is ment el úgy, hogy ne hagyott volna maga után valamit. Nemcsak hogy visszaadott valamit Benből, épp akkor, amikor a legjobban hiányzott; nemcsak hogy kellemes társaság volt, aki nem kért semmit, csak feladatokat és a társaságomat; de amikor épp nem figyeltem oda, még cseles módon rá is vett, hogy emlékezzem rá, felerészben hová tartozom. Amikor megkaptam Will esküvői meghívóját, kipipáltam a „sajnos nem tudok menni” rubrikát, és másnap visszaküldtem. Úgyis tudta, hogy nem fogok keresztülrepülni az egész országon. De azért örültem, hogy talált magának valakit. Az első közös nyarukon elhozta a lányt, hogy megmutassa neki a szülőfaluját. Főztem nekik levest, kimentünk sétálni a partra, és miközben hallgattam a hullámok zúgását, ő sellőkről és varázslatokról mesélt a szerelmének. A legtöbb mesélőtől eltérően Will sohasem színezte ki vagy költötte tovább a meséket. Úgy mondta el mindet annak a lánynak, ahogy tőlem hallotta őket gyerekkorában, és ahogy én hallottam őket gyerekkoromban az

apámtól. Miután Will meghalt, egy darabig úgy gondoltam, többé nem érhet meglepetés. Hogy aki betoppanhatott az életembe, az mind betoppant már. Belenyugodtam, tettem a dolgom a munkahelyemen és otthon is, és úgy gondoltam, ezzel el is van intézve. De aztán bejelentkezett a hatos szobába egy nő, aki Jane-nek nevezte magát. Bejelentkezett, és ott maradt.

Silas

Ilyenkor, télen nincsenek kabócák, mégis hallja őket. A befőttesüvegek mellett kuporog, hátát a kamra kőfalának veti, és az éjjeli békák kuruttyolását hallgatja. Vad, trópusi hang. Hideg van, de Silas emlékszik a múltkori, balzsamosan meleg levegőre, a túl fényes holdra. Pontosan itt volt a múltkor is. És mindenki itt van, ahogyan a múltkor is; minden érintetlen. Silas mindent lát, és mindent hall. Hallja a szavakat, a télikert ajtajának csapódását; látja Luke világító, fehér pólóját, amint távolodik a réten át, és látja June-t, ahogy követi. A kattogás nem szűnik. Silasnak megint eszébe jut, hogy vajon maradt-e valaki még a házban. Lehetséges volna, hogy csak Lolly van odabent egyedül? De hogyhogy nem hall semmit? Hogy alhat valaki ekkora kurva nagy zajban? Elképzeli, amint póló nélkül, egy szál bugyiban alszik a takaró alatt. Maga elé képzeli a bőrét – üde és hibátlan –, nem olyan, mint a helyi lányoké, akik jobban ki vannak szolgáltatva az elemeknek. Ébredj már fel, az istenit!,gondolja, és majdnem kiabál. A kattogás folytatódik, de a házban még mindig semmi zaj, semmi mozgás. A rét felé, a liget felé néz, hátha megpillantja Luke-ot vagy June-t, de sehol senki. Valakinek el kell zárnia azt a tűzhelyt, és most már tudja, hogy egyedül ő van itt erre a feladatra. Csak egy pillanat lesz az egész, gondolja. Senki sem fogja észrevenni, és mire June és Luke visszatér, ő már árkonbokron túl lesz. Csak el kell fordítani azt a gombot, és minden megoldódik. Nem fogják elkapni. De ha most csak úgy lelép, ki

tudja, mi történhet. Hallott már épp elég gázszivárgásos történetet, amikben elég volt egyetlen szikra, hogy az egész ház a levegőbe repüljön. Bár nem lehet, hogy ezek csak amolyan rémtörténetek, amiket a szülők azért mesélnek, hogy óvatosságra neveljék a gyerekeiket? Bassza meg, dünnyögi maga elé, miközben lassan elindul hátrafelé a ház oldalában. Csöndben a télikert ajtajához lopódzik, nagyon óvatosan kinyitja, és belép. Átvág a télikerten, óvatosan fellép a két palalépcsőn, és már bent is van a házban. Az emeletre vezető sötét lépcsősor aljában megtorpan. Tekintete a korlát vonalát követve feljebb merészkedik. Semmi zaj, semmi mozgás odafent. Senki sem hallotta meg. Silas a kattogás fenyegető üteméhez igazítja a lépteit, amely hangosabb, mint a széles fapadló recsegése a talpa alatt. Odaér a vén, fehér bestiához, és ahogy a gázrózsára pillant, látja, hogy a kis kalapács veri az ütemet, anélkül, hogy szikrát adna. A készüléken azonban semmi sem jelzi, merre kell elfordítani a gombot, ha el akarja zárni. Se jel, se írás, se semmi. Megfogja a gázrózsához legközelebb eső gombot, és gondolkodás nélkül balra tekeri. Egy kattanás, egy kis robbanás, és hirtelen sziszegő lángnyelv csap fel a szeme előtt. Csak egy villanás az egész, majd a láng, amilyen hirtelen berobbant, ugyanolyan hirtelen meg is szelídül, és pár centisre zsugorodik. A kattogás abbamarad. Silas most jobbra fordítja a gombot, és a láng elalszik. Silas csak áll, a robbanástól még mindig rémülten, de megkönnyebbülve, hogy a kattogás legalább végre abbamaradt. De aztán újrakezdődik. Mi a picsa, suttogja, riadtan vizslatva a gázrózsát, aztán a gombot. Ismét elfordítja balra, és ettől újra eláll a kattogás, és most láng sem csap fel. Az előbb talán csak azért történt az egész, mert túl sok gáz gyűlt össze, gondolja. Talán ezért robbant be, amikor elzárta. Csak el kellett, hogy égjen. Hirtelen összezavarodik, és azt kívánja, bár fel se kelt volna reggel, bár ne dolgozott volna Luke-nak, bár ne szívott volna be a Moonon, és vesztette volna el az időérzékét, bár ne felejtette volna a kamrában a kibaszott hátizsákját. Kérdőn

pillant a gáztűzhelyre, de attól aztán hiába várja a választ. A kattogás abbamaradt, de valahogy nem hiszi, hogy sikerült volna elzárnia a csapot. Mintha gázszagot érezne, de nem biztos benne. Ha tényleg gázszag van, akkor már korábban is gázszagnak kellett lennie. Vagy? Nem érezte, amikor bejött. Most már izzad, a tenyere is csupa víz. Lehunyja a szemét, és gondolkodik. Ha abbamaradt a kattogás, akkor biztos sikerült elzárnia. Próbálja végiggondolni a mozdulatait – hogy is volt? Balra, jobbra, balra. Vagy jobbra, balra, jobbra? Nem akkor gyulladt meg a láng, amikor balra tekerte? Hogy lehet most elzárva, ha ugyanoda tekerte vissza, ahol eredetileg is volt? Vagy nem is tekerte vissza? Hunyorog, beletúr a hajába, és próbál arra koncentrálni, hogy mi is történt. A feje fölött megreccsen a padló; ki kell jutnia innen. Ha abbahagyta a kattogást, győzködi magát még utoljára, akkor tutira el van zárva. Mielőtt távozik, még egyszer körülnéz a konyhában. Szép világos, és az ősöreg gáztűzhelyt leszámítva minden vadonatúj. Vaskos márványtömbökből összerakott pult, az ablak alatt mély, dupla mosogató, hosszú, íves nyakú csappal. Halványsárgára festett szekrények, fehér falak. Még egy utolsó pillantást vet a tűzhelyre, aztán beleszimatol a levegőbe, és ezúttal biztos benne, hogy gázszagot érez, de csak enyhe gázszagot. A pulton megpillant egy macskaszem formájú napszemüveget, Lolly viselte még délután, kint a kertben, amikor valakikkel, nyilván a vőlegénye szüleivel, beszélgetett. Elindul érte, mielőtt azonban odaérne a pulthoz, fönt kinyílik egy ajtó, és lépteket hall. Most már végképp menekülőre fogja: átrohan a konyhán, ki a télikertbe, az ajtóhoz. Nekimegy egy nádszéknek, a szék tíz-húsz centivel arrébb csúszik a burkolaton. Óvatosan, sietve visszateszi a helyére, párhuzamosan a kanapéval, szemben egy másik székkel. Miközben leteszi a padlóra, tekintete végigsiklik a szétdobált, fehér és kék díszpárnákon, a kanapé alacsony karfáján áthajtott puha, bézs pokrócon, az összevissza dülöngélő, kialudt gyertyákon, az olvadt viaszon, a fekete kanócokon. Tudja, hogy sietnie kellene, de

valami fogva tartja. Ez az alig pár perce kiürült tér, ahol még mindig ott lebeg a citromfű és a parfüm illata; ahol a párnák benyomódásai még őrzik a hiányzó testek körvonalait. Eszébe jut Luke anyja és June Reid, amint pár órával ezelőtt ugyanitt ültek, és nevetgéltek. Odafent valaki lehúzza a vécét; Silas feleszmél, sarkon fordul, és miközben távozik, véletlenül becsapja maga mögött az ajtót. Felkapja a hátizsákját, amit előzőleg a kamra mellett hagyott a füvön, keresztülsprintel az első kerten, végig a kocsifelhajtón, ki az utcára. Kirángatja a bokrok közül a biciklit, a vállára kanyarítja a hátizsákot, szorosabbra húzza a mellkasán a pántjait. Átveti a lábát a bicikli vázán, megmarkolja a kormányt. Reszket a keze. Hazamegyek, dünnyögi maga elé, egyszerre nyugtázva és kérdőjelezve meg mindazt, ami éppen történik, és aminek valószínűleg nem lenne szabad történnie. Bal lábával a pedálra lép, és vágyakozva gondol az isteni első slukkra. Forognak a kerekek az aszfalton. Érzi, ahogy a hátán megmozdul a pipa. Hazamegyek, mondja újra, ezúttal meggyőződéssel. Dühödten teker, amíg el nem hagyja a templomot, aztán lekanyarodik balra, egy régi, használaton kívüli fakitermelő útra. Szinte érzi a szájában a füst ízét, miközben leugrik a nyeregből, kicipzárazza a hátizsákot, és a pipáért nyúl. Mi a franc történt? – motyogja maga elé, és a gázszagra gondol. Mit műveltem? Felötlik benne, hogy vissza kellene menni, és bekiabálni az alvó házba; felébreszteni Lollyt vagy bárkit, aki meghallja. Eljátszik a gondolattal, miközben jó kövéren megtömi a pipát, majd a hátizsák elülső zsebébe kotor egy öngyújtóért. Letelepszik a fűbe a bringája mellé, törökülésbe fonja a lábát. Végigfuttatja magában a lehetséges következményeket – hogy mit lép majd a rendőrség, a szülei, vagy Luke. Közelebb húzza magához a pipát, előredől, és ahogy a tüdeje lassan megtelik füsttel, az agya is kiürül. Jó hosszan lent tartja, majd amikor kifújja a füstöt, az körüllengi, lidérctáncot lejt a feje fölött. Lehunyja a szemét, a térdét a mellkasához húzza. Minden vánszorgó perccel távolabb kerülnek, majd lassan a semmibe vesznek az elmúlt néhány óra

történései. A következő slukktól mindene ellazul, és újra egyszerű lesz a világ: csak a ciripelés marad, az öngyújtó szikrájának fénye, és egy szál fiú szuszogása.

June

Lollynak igaza volt.A Moonstone tényleg a világ pereme.June addig jött, amíg el nem érte, és most itt marad. Itt, ebben a fehér falú, szürke szőnyeges szobában, ahol uszadékfára pingált, aranyszínű sellő függ az ágya felett. Addig marad, amíg maradnia kell, talán élete végéig, gondolja, miközben eloltja a villanyt, és a párnára hajtja a fejét. Hallgatja, ahogy odakint az óceán vadul ostromolja a partot, és most először engedi, hogy elérjenek hozzá annak az éjszakának az emlékképei; nem hessegeti el őket magától. A mosogató mellett áll, épp vizet tölt a kannába, de benne máris forr a harag. Valami olyasmi miatt, ami ott ólálkodik köztük már hónapok óta, pontosabban szilvesztereste óta, amikor Luke megkérte a kezét. June akkor kinevette; hogy kibújjon alóla, inkább viccnek vette a kérdést, mintha Luke legalábbis azzal hozakodott volna elő, hogy vágjanak át a házuk mögötti réten, masírozzanak fel az Egyesítő Egyház csarnokának lépcsőjén, és csatlakozzanak Moon követőihez. Ez a nevetés olyan hűvösre és elutasítóra sikeredett, hogy utána Luke-nak majdnem egy hónapba tellett, mire újra elő mert hozakodni a kérdéssel. Akkor este tüzet gyújtottak, és leültek mellé rizottót enni, az előző esti, Lydiával elköltött vacsorájuk maradékát. Lydia Lollyék májusban esedékes esküvőjéről kérdezgette őket. Lolly ugyanis hálaadás után pár nappal telefonált June-nak, hogy bejelentse, elfogadja azt a majdnem egy éve függőben lévő ajánlatát, hogy tartsák ott nála az esküvői fogadást. Alig hat

hónapjuk maradt tehát sátrat bérelni, mesélte June, elküldeni a meghívókat, megállapodni a rendezvényellátó céggel, megrendelni a virágokat és a többi. Észrevette, hogy az esküvő témánál Luke elcsendesedett, de aztán Lydia távozása után sem szólt semmit. Hanem inkább megvárta a következő estét, és csak akkor tette fel June-nak a kérdést, hogy vajon a bizonytalanságának anyagi oka van-e, az, hogy olyan eltérőek az életkörülményeik. Mert bár a kertészeti vállalkozásából tisztességesen megél, az kétségtelen, hogy nem tud semmi olyasmit felmutatni, ami versenyre kelhetne June bankbetéteivel, vagy ezzel a házzal, aminek a törlesztőrészleteit June és Adam még a házasságuk idején kifizették. Ha csak ez a gond, folytatta, akkor ő szívesen aláír bármilyen vagyonmegosztási szerződést, amit June elébe tesz. És hát nem mondhatja, hogy a vagyonmegosztás gondolata meg sem fordult a fejében, mert megfordult, de épp csak futólag. Mert az az igazság, hogy nem vette elég komolyan Luke házassági ajánlatát ahhoz, hogy végiggondolja a lehetséges jogi vonzatait. Az egyetlen, ami eszébe jutott azon a szilveszterestén, amikor Luke fél térdre ereszkedett, és egy különlegesen szép, rózsaszín zománcgyűrűt nyújtott át neki, Lolly volt. Alig néhány éve, hogy újra szóba állt vele. Alig két éve, hogy hajlandó volt elismerni Luke létezését, és kiejteni a nevét. És mindössze pár hete, hogy elfogadta June ajánlatát, hogy nála tartsák meg az esküvői fogadást. Ha most ebbe az egészbe beletrappolna azzal a hírrel, hogy ő és Luke összeházasodnak, csak megerősítené Lolly róla alkotott elképzelését, miszerint csak és kizárólag önmagával törődik, és képtelen figyelembe venni, hogy a tettei milyen hatással lehetnek másokra, és különösképpen őrá, Lollyra. Ez járt a fejében aznap este, miközben próbálta jóvátenni korábbi, bántó reakcióját, és biztosítani Luke-ot afelől, hogy semmi oka az aggodalomra. Visszautasítása okait azonban nem tárta fel, mert a szíve mélyén attól tartott, hogy azzal csak Lolly ellen hangolná Luke-ot, a vágyai kerékkötőjének tenné meg. Örült, hogy végre

nagy nehezen meggyőzte Lollyt, hogy adjon Luke-nak egy esélyt, és nem akarta megkockáztatni, hogy Lolly esetleg megharagudjon rá ezért. Ám mindebből semmit sem mondott el Luke-nak azon a februári estén, ott, a tűz mellett. Azt sem mondta el, hogy korábban azért nevette ki, mert felkészületlenül érte az ajánlata, és lehetetlennek tartotta. Csak annyit mondott, hogy szereti, és hogy egyelőre érje be ennyivel. Luke pedig be is érte, aznap estére legalábbis, és utána még egy darabig. A gyűrű pedig, a szürke dobozával együtt, az öltözőszekrénye legfelső fiókjában kötött ki, a többi ékszer között. June azt mondta, túl nagy rá, és hogy el kell majd mennie Salisburybe, hogy bevetesse egy ékszerésszel, holott a gyűrű valójában pont jó volt, csak épp nem szerette volna hordani. Nem mintha nem találta volna szépnek – az art deco ihlette, szép és különleges darab volt csak éppen nem akarta, hogy mindennap ott villogjon a gyűrűsujján a nyitva hagyott kérdés. Inkább azt szerette volna, ha egyszer s mindenkorra elfelejthetik az egészet. De ma este újból előkerült a kérdés, és ő még a múltkorinál is sokkal rosszabbul reagált rá. Most pedig itt áll dermedten a tűzhelynél, egyik, ökölbe szorított keze a csípőjén, a másik a tűzhely gombján, ami az istennek sem akar szikrát adni. Luke épp az imént hagyta el a konyhát, egyszerűen kirohant, és becsapta maga mögött a télikert ajtaját. Olyasmit mondott neki, amit maga sem ért, és ezzel sikerült eltaszítania. Idegesen babrál a gombbal, ütközésig eltekeri balra, és várja a szikrát, de semmi, csak egy kis gázszag. A francba, suttogja, biztos megint elromlott a gyújtó. Olyan nehéz ezzel a tűzhellyel. Néha azonnal meggyullad, még robban is egy jó nagyot, néha viszont alig, vagy egyáltalán nem lehet kicsiholni belőle egy árva szikrát sem. Most jobbra tekeri a gombot, a nulla állásba, és erre szokás szerint pattogni kezdenek a szikrák – egy, kettő, még egy, és még egy... Pár perc után, vagy egy kicsit később majd abbahagyja, de mindig abbahagyja. Így megy ez már évek óta. Most már lecseréli ezt a szart, fogadkozik magában, mint mindig, amikor a

vénség meghülyül, és csak köpi a szikrákat, jóval azután is, hogy elzárta a csapot. Lecseréli, a télikert betört ablakával meg az elromlott szárítógéppel együtt, de majd csak ha megvolt az esküvő, és újra nyugalom van. Otthagyja a tűzhelyt, és a télikerten át kiszalad a hátsó kertbe. Vár, amíg a szeme alkalmazkodik, és az üres sötétség benépesül a fák, a kamra, a rét, a sátor alakjával. A réten túl, a liget távoli vonala közelében, a magasra nőtt fű fölött fehér pacát lát imbolyogni. Futásnak ered. Végigszalad a rét szélén futó, nyírott füvű sávon; követi Luke alakját a legelső keresztösvényen át, be, a fák közé. A kövér hold fényében ezüstösen izzik a mezővel, ligettel, a Berkshires távoli lankáival tagolt táj; olyan az egész, mint egy túlexponált negatív. Mire az Egyesítő Egyház birtokára vezető ösvényhez ér, Luke már nincs sehol. A sötétet kémleli, hátha újra megpillantja a fehér pólót; Luke nevét kiáltozza, miközben óvatosan halad, vigyázva, nehogy felbukjon egy gyökérben vagy kőben. Azon az ösvényen halad, amelyen kettesben vagy ezerszer végigsétáltak már; és közben egyre csak az az este jár a fejében, amikor Luke megkérte a kezét – az, hogy mennyire felkészületlenül érte a kérdés, és hogy mennyire megkönnyebbült, amikor úgy látta, hogy legalábbis átmenetileg, sikerült kibújnia alóla. Pedig semmire sem vágyott inkább, mint arra, hogy ők ketten együtt lehessenek, csakhogy az újbóli férjhezmenetel gondolatával a Lollyval kapcsolatos aggályain túl is nehezére esett megbarátkoznia. A vagyonmegosztási szerződés réme; a félelem attól, hogy Luke idővel majd megneheztel rá, amiért nem lehet gyerekük; a köztük lévő nagy korkülönbségből fakadó szégyen; az Adammel való szakítás keserű emléke – mindez egyszerre zúdult rá, és meggátolta abban, hogy átlépje önnön árnyékát. Egy órán át gyalogol az ösvényen – át a ligeten, végig az Egyesítő Egyház hátsó kertje mentén, majd le az útra, amely visszakanyarodik a házához. De még az erős holdfényben sem sikerül Luke nyomára akadnia. Amikor kilép a rétre, a távolban

megpillantja házának sötét foltját, meg a nagy, fehér sátor sziluettjét, amelyet már felállítottak a másnapi esküvői fogadásra. Úgy fest, mint valami alvó bálna, vagy nem is, inkább úgy, mint egy hatalmas kutya, amely a ház lábánál összegömbölyödve őrzi családtagjai álmát. Elindul át a réten, majd egy gally reccsenésének hangjára megtorpan. Luke nevét kiáltja, visszabaktat az ösvényig, majd újra Luke nevét kiáltja. De csak egy bagoly válaszol gúnyos huhogással. Hülyeee, hülyeee, hülyeee. A ligetet maga mögött hagyva, lassan elindul a nyírott füvű ösvényen a saját kertje felé, és közben fülel, hogy nem követi-e valaki. Amikor a sátorhoz ér, hátrapillant, mielőtt belépne. Ám hiába kémleli a kísérteties ezüstrétet és mögötte a fákat, Luke nincs sehol. Belép a sátorba, és célba veszi a három hosszú, még megterítetlen asztal egyikét. Letelepszik az összehajtható székre, és arra gondol, micsoda jókedv és lárma lesz itt majd holnap, erről pedig eszébe jut saját, huszonhárom évvel ezelőtti esküvője. Már terhes volt Lollyval, de senki sem tudta, még Adam sem. Még nem járt orvosnál, és terhességi tesztet sem csinált, mégis tudta; és amikor rájött, az volt az első gondolata, hogy tulajdonképpen máris megkapta, ami egy férjtől kell neki: lesz gyereke – úgyhogy akár el is tűnhetne, és új életet kezdhetne valahol a kisfiával vagy a kislányával, anélkül, hogy végig kelljen csinálnia az egész járulékos hercehurcát. Több mint húsz éve most először jutott eszébe az az este. Most először jutott eszébe, hogy vajon milyen lehet egy olyan nő férjének lenni, aki szökésről fantáziál az esküvőjét megelőző éjszakán. Elgondolkodik, hogy vajon Adam látta-e rajta, hogy kétségek közt őrlődik, és most először ötlik fel benne, hogy vajon ezek a kétségek nem játszottak-e szerepet házasságuk későbbi alakulásában. Azon tűnődik, hogy vajon Lolly is hasonló gondolatokat forgat-e a fejében, hogy vajon ő is éberen fekszik-e a vőlegénye mellett, azt fontolgatva, nem kellene-e inkább titokban meglépnie

valamelyik hajnali géppel. Nem hinné. De mégis, ki tudhatja? Róla sem gondolta volna senki annak idején, mi jár a fejében; az avatatlan szemlélő nyilván boldog menyasszonynak látta, aki épp most megy feleségül egyetemi szerelméhez, hogy megkezdjék csodásnak ígérkező, közös New York-i életüket. És mégis, a szíve mélyén tudta, hogy ez a házasság nagy valószínűséggel nem állja ki az idő próbáját. Tudta, és mégis hagyta, hogy e tudást elhomályosítsa a mások által neki szánt szép jövő képe, amelyben ő maga csak akkor tudott hinni, ha az ő szemükkel tekintett önmagára. Apja épp szívbeteg volt, anyja pedig már akkor meghalt, amikor ő még egyetemre járt, szóval, ébred rá, az a vágya is közrejátszhatott a dologban, hogy tartozzon valahová, hogy biztos helyet találjon magának az életben. Ahogy most az odafent alvó Adamre gondol, egyszerre érez furcsa szeretetet és haragot. Eszébe jut, milyen makacsul követelte Lolly, hogy Adam velük töltse a hétvégét, és örül, hogy végül nagy nehezen engedett neki. Az Adam érkezését megelőző napon kaptak össze, és egy heves szóváltást, majd egy hosszú, erdei sétát követően világossá vált számára, hogy ha most ragaszkodik hozzá, hogy Adam a Betsyben töltse az éjszakát, ahol pedig már szobát is foglalt neki, az egész hétvége el lesz cseszve, és odalesz mindaz a csekélyke haladás, amit Lollyval eddig már megtettek, sőt a további haladás esélye is. És Lollynak igaza volt. Adam közelsége most kellemes, és furcsán természetes. Megborzong a gondolatra, milyen közel járt hozzá, hogy megmakacsolja magát, és nemet mondjon, és hogy az milyen borzasztó következményekkel járt volna. A halántékára szorítja a tenyerét. Látja maga előtt Luke-ot. Ahogy néhány hónappal ezelőtt fél térdre ereszkedett előtte, és megkérte a kezét; a rózsaszín tűzzománc gyűrűt a bársonydobozban, és Luke sebzett tekintetét, amikor kinevette. Zavarodott, szépséges arcát, amikor ma este a konyhában, mindenféle harag nélkül, egyszerűen nekiszegezte a kérdést: Miért? Az ő válaszának pedig

semmi köze sem volt ahhoz, amit valójában gondolt vagy hitt, hanem csupán ahhoz, amit szerinte mások mondogattak róla; a félelméhez, hogy városi barátai kinevetik a háta mögött, pletykás falusi szomszédai pedig mindenfélét sustorognak róla a boltban. Ráadásul benne volt minden afölött érzett bosszúsága, hogy a Lollyval töltött este ilyen kínos jelenettel ért véget; hogy az esküvő kérdése egyáltalán szóba került, és hogy Luke nem ütötte el valami tréfával, csak hogy mentse, ami menthető. Most már bármit megtenne azért, hogy visszaszívhassa, amit mondott. Mert te nem az a férfi vagy, akihez egy magamfajta nő feleségül megy, hanem az, aki mellett jobb híján kiköt, miután vége a házasságának. Mindez őt magát is meglepte, hiszen végig sem gondolta a szavait, nemhogy valaha is fontolgatta vagy mondogatta volna őket, fennhangon vagy akár némán. És most egyszer csak kiszakadtak belőle, és könyörtelenül célba értek; és miután Luke távozott, June gyorsan jobbra tekerte, és elzárta a gázcsapot, majd ő is kirohant, és úgy becsapta maga mögött a télikert ajtaját, hogy felriadtak a levelibékák meg a kabócák, és kezdetét vette a kattogás. A melléhez húzza a lábát, tornacipőjét megtámasztja maga alatt a széken, és felnéz az ezüstös fehér sátor dagadó hasába. Lassan hintáztatni kezdi magát, és közben érzi, hogy a szégyen és a bűntudat zúzódása szétterjed a mellkasában, felkúszik a nyakán, az arcán. Hogy lehetett ilyen kegyetlen azzal a férfival, akitől mindig csak szeretetet, kedvességet, szerelmet kapott? Tudja, hogy ezek után csak az az egy esélye maradt, csak akkor nyerheti el Luke bocsánatát, ha egyszerűen igent mond neki. Ha feleségül megy hozzá. Ötvenkét éves, Luke pedig harminc. Három éve ismerik egymást, és a férfi ez alatt az idő alatt soha egyetlenegyszer sem csapta be, soha egyetlenegyszer sem bántotta. Néha talán meggondolatlan. És önző is, igen. Meg türelmetlen is, néha. De sokkal jobb társ, mint Adam volt valaha is, és megbízik benne. Továbbá, ellentétben Adammel, aki Lolly születésétől fogva kerülte a testi érintkezést, Luke mindig

megtalálja a módját, hogy megérinthesse, reggel, délben és este. Ha June elhalad mellette, megcirógatja a karját, vagy a hátára teszi a kezét. Na és a szex, noha egy kicsivel talán gyakoribb, mint neki ideális lenne, de még mindig tele van meglepetéssel, szenvedéllyel és érzelemmel. Luke teste, ruhában vagy anélkül, még mindig ámulattal tölti el, az érintése lányos kuncogást vált ki belőle, vagy teljesen elnémítja. Miért hagyja hát, hogy a múltja és a gőgje megakadályozza abban, hogy megadja ennek a férfinak, amit akar? És amit végső soron ő maga is akar. Kinyújtóztatja a lábát a széken. Teleszívja a tüdejét az este higgadt levegőjével, és ahogy kifújja a levegőt, ellazulnak a nyaka, a válla izmai. Hát így állunk, gondolja, és eszébe jut, hogy akkor is hasonló megkönnyebbülést érzett, amikor végre sikerült eldöntenie, hogy szakít Adammel. Aztán még az is eszébe jut, hogy miután meghozta a döntést, és visszatekintett házasságuk legutóbbi pár évére – a sok kétségre és hazugságra és sejtelemre nem is értette, miért tartott ennyi ideig, hogy meg tudja lépni, ami most hirtelen ilyen nyilvánvaló. Ugyanezeket a kérdéseket tette fel magának akkor is. Miért dönt ilyen nehezen, ha egyszer valami ilyen egyszerű? Miért csak a legnagyobb fájdalmak árán képes megtanulni az élet legfontosabb leckéit? Összehúzza a mellén a kabátot, és elvackolja magát a hevenyészett ággyá összetolt székeken. Megvárja, amíg Luke visszatér. Idekint vár rá, a nyári éjszakában, az erdőben prüszkölő őzek és a fákon kuruttyoló levelibékák között. Megvárja. Itt, ebben az esküvői sátorban, megvárja. És igent mond neki.

Silas

Már hajnali három óra is elmúlt, mire újra a városba ér. Azután szívott utoljára, hogy Lydia Morey szembefordult vele a járdán, és leordította a fejét. És ma este már nem is szív többet, lévén, hogy a pipája ott zörög a hátizsákjában szilánkokra törve. De most az egyszer nem is nagyon fűlik hozzá a foga, hogy betépjen. Most az egyszer nem szeretné, ha bármi is kiszakítaná a való világból. Nagyon fáradt, és tudja, hogy eljött az idő. Mielőtt azonban megtenné, amit már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennie, előbb még visszatért, hogy még egyszer végigjárja a már végigjárt utat, hogy elég jól emlékezzen rá, és beszélni is tudjon róla. Emlékszik, hogy Luke azt mondta nekik, ma kétszer olyan jó munkát kell végezniük, mint máskor. Jók vagytok, srácok, mondta, de ma nagyon jónak kell lennetek. Aztán emlékszik, hogy amint Luke kocsija kigördült az udvarról, Ethannel és Charlie-val már húztak is hátra, a Moonra, hogy ott basszák a rezet, majd miután visszatértek, rohanvást végezzék el a maradék melót. Luke-nak észre kellett vennie, milyen vacak munkát végeztek. Ha még találkoztak volna, biztos lett is volna hozzájuk egy-két szava; de tuti nem lett volna pipás vagy seggfej. Csak mondott volna valami olyasmit, hogy ennél többet várt tőlük, és ha csak ilyen gány melóra képesek, kénytelen lesz új srácokat keresni helyettük. Mondott már efféléket korábban is, és ez általában elég is volt ahhoz, hogy összekapják magukat pár hónapra, amíg vissza nem férkőznek a kegyeibe. Emlékszik,

Luke valahogy úgy tudott felnőtt lenni, hogy közben mégsem tűnt annak. Némiképp tartottak tőle, de alapvetően tisztelték. Elsősorban a fizikumáért – nem ismertek nála erősebb férfit –, de ezen kívül még azért is, mert nem volt afféle bunkó főnök. Keményen dolgozott, de ettől még nem lett idióta. Amikor együtt melóztak, néha előfordult, hogy felbosszantotta magát valamin, amit elrontott, és mondjuk, odabaszta az ásót, sőt egyszer még ketté is tört a térdén egy gereblyét. De az efféle kirohanások nem voltak gyakoriak, és sohasem azok ellen irányultak, akikkel dolgozott. Luke jó srác volt. Nem pedig valami drogos, aminek az anyja állította be, aki eleinte nem is akarta elengedni, hogy neki dolgozzon. Csakhogy, mivel semmi más meló nem jött szembe a nyolcadik és a gimi közötti nyáron, végül mégiscsak beadta a derekát. De azért biztos, ami tutkó, figyelmeztette Silast, hogy rajta tartja a szemét, úgyhogy meg ne próbáljon belekeveredni bármiféle, úgymond, zűrös ügyletbe. De hát szó sem volt semmiféle zűrös ügyletről; és a börtönnel meg a dílerkedéssel kapcsolatos mendemondák idővel kezdtek olyan színt ölteni, mintha valaki másról szólnának. Legalábbis értelmezhetetlennek tűntek azzal az emberrel kapcsolatban, akivel Silas tizenhárom éves kora óta kisebb-nagyobb rendszerességgel együtt dolgozott. Az anyja azonban sohasem lágyult meg, és fel sem merült benne annak a lehetősége, hogy neki vagy a város bármelyik másik pletykafészkének esetleg ne lenne igaza. És akkor jött ez a baleset, amely úgyszintén őt igazolta. Nagyon sajnálom, de mindig is tudtam, hogy egyszer be fog ütni a krach, mondta, rögtön a tragédia napján. Lehet szédíteni az embereket, de csak ideig-óráig. Annak az egynek azért örülök, hogy Silas nem keveredett bele. Silas jól emlékszik erre a telefonbeszélgetésre. És arra is emlékszik, hogy az anyjának utána alig néhány percébe tellett, hogy nekiálljon terjeszteni a híreket, és rámutatni a tragédia állítólagos okára és okozójára. Ám arra emlékszik leginkább, hogy ő egy árva szót sem szólt, hogy elhallgattassa az anyját vagy bárki mást, aki a balesettel kapcsolatban tréfálkozni,

pletykálkodni vagy ítélkezni mert. Arra emlékszik, hogy csöndben maradt. Arra emlékszik, hogy a történtek után pár hónappal egyszer megpillantotta Lydia Morey-t egy kávézóban, és rögtön szeretett volna odamenni hozzá, és kitálalni neki. Ám akkor inába szállt a bátorsága, mint ahogy később is mindig, valahányszor belebotlott Lydiába. Inkább elkezdte követni, biztonságos távolból, szerte a városban. Még leskelődött is utána a háza elől; nézte, ahogyan a szobák között sétafikál. Valahányszor találkoznak, mindig arra gondol, most jött el az idő, hogy előlépjen az árnyékból, de mindannyiszor elveszíti a bátorságát. És nem is csupán azért, mert tart a következményektől, hanem azért is, mert el sem tudja képzelni, hogy ne lássa többé Lydiát olyannak, mint amilyennek most látja. Gyanútlannak, szomorúnak, magányosnak. Pedig senki másnak nem tudná elmondani, amit el kell mondania, csak neki; és mégis, most már úgy gondol magára, mint Lydia őrangyalára, árnyékára. Persze tisztában van vele, hogy abból kiindulva, amit most művel, senki más nem tekintené semmiféle őrangyalnak, különösen nem Lydia. És ha majd kitálalt neki, Silas lesz az utolsó, akit meg akar majd érteni. Talán ha ma este nem rémítette volna halálra, minden maradhatna a régiben. Megmaradhatna az árnyékának akár éveken át is. De most már semmi esélye rá, hogy láthatatlanná váljon előtte. Ami megtörtént, megtörtént. Ha valamit megértett az elmúlt év során, akkor az ez. Alszik a város, mindent sötétség borít az utcalámpák szokásos fénykörein túl. Késő van, Silas mégis éber, és most az egyszer nem is ideges. Lydia ajtajához lép, és bekopogtat. És Lydia nemsokára meg is jelenik. A bejárati ajtó üvegablaka mögött áll, mellén összehúzza a szürke köntöst, arcába hulló hajába belegabalyodik a konyhából kiszűrődő lámpafény. Nem fog ajtót nyitni, mondja, de Silas nem zavartatja magát. Kihívja a rendőrséget, mondja, de Silas meg sem moccan. Itt fog várni, amíg Lydia meg nem bízik benne. Addig fog várni, amíg várnia

kell. És aztán kitálal.

Lydia

Az igazság felszabadít. Különös, gondolja a stewardess biztonsági övekkel és oxigénmaszkokkal kapcsolatos pantomimjátékát figyelve, hogy épp egy átverőművész és egy titkoktól agyonsújtott gyerek kellett hozzá, hogy megtegye ezt a lépést – hogy felüljön egy repülőre, életében először. Az igazság felszabadít, drága Lydia, mondta Winton azon a búgó hangján a legutolsó telefonbeszélgetésükkor. Ezen kívül nincs semmi más. Aznap este Winton csupán megpróbálta bevonni őt valamiféle beszélgetésbe, ám túlfeszítette a húrt, és épp az ellenkezőjét érte el: végre sikerült lezárni azt, ami már úgyis túlságosan régóta zajlott közöttük. Az igazság olyasvalami, amit Lydia egész felnőttkorában rejtegetett vagy elkerült: ő is sokat szenvedett emiatt, és másoknak is sok szenvedést okozott vele. És most Silas, ez a szegény, rettegő fiú vezette rá, hogy nem élhet így tovább, azzal, hogy elmondta az igazságot. Silas, akit legelőször meg akart fojtani, amiért ilyen felelőtlen döntést hozott, csak hogy mentse a lelkét; ám bármilyen kegyetlennek és értelmetlennek tűnhetett volna is az igazság ilyeténképpeni kiteregetése egy kívülállónak, Lydia azért megértette. Megértette, hogy vannak rossz döntéseink, amelyeket félelemből hozunk meg, és egyfajta félresiklott túlélési ösztön hajt a kivitelezésükre. Eszébe sem jutott volna felhívni a rendőrséget, hogy elmondja nekik, amit a fiútól hallott. Amit tett, az úgyis jóvátehetetlen, és ez éppen elég büntetés neki. Addig cipelte a titkát, amíg cipelni tudta, és aztán megszabadult tőle. Itt az ideje,

hogy ő is megszabaduljon. Ott van nála összegyűjtve és vörös gumiszalagokkal átkötött, kronologikus dossziékba rendezgetve minden, ami Luke után maradt: a bizonyítványai, a Mikuláshoz írt levelei, az állami versenyeken elért rekordjairól szóló újságcikkek, a levél arról, hogy ösztöndíjat kapott a Stanford Egyetemre, azok a fotók, amelyeken a szalagavató bálra vett szmokingjában épp a kormányzóval ráz kezet, meg azok is, amelyeken a nyári napsütésben félmeztelenül mossa a kocsiját. Van egy újságcikk a letartóztatásáról is, a helyi lapban jelent meg. De hogy annak idején minek vágta ki, és minek őrizgette azóta is, azt meg nem tudná mondani. Most mindenesetre itt van, szépen összehajtogatva, a többi holmi között; a tetején a főcím: Drogkereskedő úszóbajnokot tartóztattak le Wellsben, alatta pedig egy szűkszavú beszámoló arról, hogy Luke-ot őrizetbe vették, miután összesen fél kiló kokaint találtak a kocsijában és az anyjával közös lakásán. Ezt is megmutatja majd George-nak, és elmeséli, miféle szerepe volt a történetben. Az egyetlen olyan fotó, amelyen Luke mellett ott van June is, Lolly esküvői próbáján készült a templom parkolójában. Ott várakozott a fényképezőgépében, csak a múlt héten hívatta elő. Mindössze három fotó volt a tekercsen: az első kettőn Will és Lolly látható, a harmadikon pedig Luke és June, amint Luke furgonja előtt állnak – Luke belemosolyog a kamerába, June pedig komoly arccal figyel valamit a kép keretén kívül, baloldalt. Aztán ott vannak a könyvtár számítógépéről kinyomtatott cikkek a későbbiekben történtekről. Ezeket nem olvasta el, még csak beléjük sem pillantott, csak gyorsan félbehajtotta őket, amikor kilökődtek a gépből, és mindet begyömöszölte a többi közé. Nem gyűjtött össze mindent, csak annyit, amennyi bőven elég ahhoz, hogy elmesélje George-nak a fiuk történetét. A Silas látogatását követő reggel Lydia elment a könyvtárba, és leült egy számítógéphez, hogy meglássa, mire jut. A Google keresődobozába bepötyögte, hogy George King, a nevet arról a

névjegykártyáról, amelyet éveken keresztül őrizgetett, majd végül kidobott. Végig megvolt a terhessége alatt is, amire olyannyira nem volt felkészülve, hogy már a harmadik hónapban járt, mire észrevette; akkor viszont rögtön tudta, kitől van a gyerek. Earl akkortájt épp minden éjjel eszméletlenre itta magát, ezért aztán fogalma sem volt róla, hogy már fél éve egyetlenegyszer sem feküdtek le. Férfi nem ujjongott még olyan hangosan, mint ő, amikor megtudta, hogy apa lesz. Lydia pedig hagyta, hadd örüljön, de azért megtartotta a névjegykártyát, jó mélyre eldugva a pénztárcájában, és várta a közelgő vihart. Mert abban biztos volt, hogy nagy vihar lesz, hiszen mindenki azonnal látni fogja, hogy nem Earl az apa; másrészről azonban azt is tudta, hogy így jó eséllyel megszabadulhat, és legalább lesz egy gyereke. Őrizgette a névjegykártyát a válás során is, majd a rá következő első, magányos években, amikor semmiféle tartásdíjat vagy támogatást nem kapott sem Earltől, sem senki mástól, csak az anyjától, és tőle is csak kikötésekkel, feltételekkel, és szidalmak kíséretében. Sokszor már-már felhívta a névjegykártyán álló telefonszámot. De végül mindig arra jutott, hogy nem akar még tovább bonyolítani egy olyan életet, amely már így is éppen elég bonyolult. Miután pedig Will elkezdett úszni, elég hamar rájött, hogy a kicsi fia olyasvalamit tud, amit mások nem; és hogy egyszer majd képes lesz megállni a saját lábán, az anyja nélkül, és egy olyan apa támogatása nélkül, akit sohasem látott. Ez volt az a pillanat, amikor Lydia összetépte a névjegykártyát, és ezzel örökre kiiktatta azt a titkos vészjelző gombot, amelyet úgysem nyomott meg soha. George King. Némi további pötyögés a billentyűzeten, és máris kijött egy cím, egy gyászjelentés George feleségéről – a rák vitte el, tizenegy évvel azután, hogy George Wellsben járt –, egy munkahelyi cím meg egy telefonszám, amit Lydia később, otthonról, fel is hívott. Három csörgés után a telefon üzenetrögzítőre kapcsolt, és Lydia végighallgatta az automata által felajánlott opciókat, hogy megbizonyosodjon róla, George

tényleg még mindig ott dolgozik. Ha George Kinget keresi, nyomja meg az egyes gombot, mondta az automata. Ha Rick Kinget keresi, nyomja meg a kettes gombot. Majdnem harminc év telt el, és George King nem mozdult sehova. Még most is a fivérével dolgozik a Georgia állambeli Atlantában. Olyan könnyű volt rátalálni, hogy Lydia el sem hitte. Még egyszer végighallgatta az üzenetrögzítő utasításait, aztán megnyomta az egyes gombot. Nem akart beszélni George-dzsal, csak kíváncsi volt, mi lesz. Egy fiatal, déli nő szólt bele jókedvűen a telefonba. George King irodája. Halló! Lydia zakatoló szívvel lecsapta a kagylót. Legközelebbi könyvtárlátogatása alkalmával már fotókat is talált. Ott volt előtte a monitoron az a férfi, akivel alig három hétig tartott az ismeretségük, aki kérdéseket tett fel neki, végighallgatta a válaszait, és aki annak idején éppoly elveszett és riadt volt, mint ő maga. Most is nagyjából úgy néz ki, mint akkoriban, csak épp meghízott egy kissé, és kopaszodik; sprőd, rövidre nyírt hajában és szakállában megszaporodtak az ősz szálak. Az egyik fotó egy klub golfbajnokságának győzteseként ábrázolta, egy másik pedig egy csoportkép volt egy gimnáziumi osztálytalálkozóról. Egyik sem volt régebbi háromévesnél. Lydiát meglepte, milyen jóképűnek, magasnak és jól szituáltnak mutatják George-ot. Amikor megismerte, a harmincas évei közepén járó, fiatal apa volt, és rettegett a jövőtől – az anyagi helyzete miatt, a felesége miatt, problémás fia és erőszakos bátyja miatt –, mára viszont sikeres férfi vált belőle, aki nemsokára nyugdíjba megy. Olyan ruhákat viselt, mint Lydia New York-i alkalmazói, a tekintetében pedig nyoma sem volt a fiatal George riadtságának vagy kétségbeesett kapaszkodásának. Benne volt viszont mindaz a gyöngédség és kedvesség, amire Lydiának annak idején oly nagy szüksége volt. Most először látta viszont azóta az utolsó, Betsyben töltött közös reggelük óta, és a magas homlok, a széles mosoly és a vékony, már-már nőies szemöldök felidézett benne egy másik homlokot, egy másik szemöldököt, egy másik mosolyt. A fényképekről Luke nézett

vissza rá meglett férfiként, akként a férfiként, akivé June mellett érhetett volna, és aki egyszer, talán – gondolja most, életében először Lydia – találkozhatott volna az apjával is. Élt köztük egy megállapodás arról, hogy majd a huszonegyedik születésnapján Lydia mesél neki az apjáról; Luke szeretett is ezen viccelődni egész gyerekkorában és középiskolás korában. Denzel biztos azt akarja majd, hogy vegyem fel a Washington nevet. De az bele fog ám kerülni néhány dolcsijába! Van mit bepótolnia! Amikor aztán huszonegy éves lett, Luke-ot épp nem érdekelte semmi, amit Lydia mondhatott volna neki; később pedig, miután June-nak sikerült őket kibékítenie, csak kerülgették a témát, óvatosan közelítettek hozzá, mint a többi súlyos kérdéshez is. Kesztyűs kézzel bántak egymással; nem siettek. Majd eljutunk oda is, mondta egyszer Lydia June-nak, amikor az türelmetlenkedett; minek rohanni, amikor itt áll előttünk az egész élet. Egy nappal rá, hogy betelefonált George irodájába, már foglalt is magának egy repülőjegyet Atlantába – az American Airlines ingyenes számát hívta fel, amit a könyvtárban írt ki egy utazómagazin hátuljáról, és a connecticuti Hartfordból a georgiai Atlantába kérte a jegyét. Életében először vásárolt repülőjegyet; először utazott bármi mással a kocsin kívül. Három nappal később egy boríték érkezett a postaládájába Washington állam pecsétjével. Miután kinyitotta, és végigolvasta Mimi Landis fejléces papírra írt rövid üzenetét June tartózkodási helyéről és annak pontos elérhetőségéről, ismét felhívta a légitársaságot. Beolvasta a foglalási számát, utána pedig megkérdezte, hogy megváltoztathatná-e az útirányt úgy, hogy közbeiktat még egy állomást. A nő a vonal másik végén türelmetlenül megkérdezte, mi lenne ez az állomás, Lydia pedig azt felelte; Seattle, Washington.

June

Kint dübörög az óceán. A megvetett ágyon fekszik felöltözve, vászonkabátban. Valami zajra felriad, megfeszülnek az izmai, kinyitja a szemét, épp csak annyi időre, hogy felismerje a szobát, lássa a roló mögül beszűrődő halvány fényt. Itt vagyok, gondolja, és újra elfészkeli magát a matracon. Közelebb húzza magához a párnát, magzatpózba gömbölyödik, és megint elnyomja az álom. Az üvegajtó becsapódik. Reggel van. Az összehajtható szék, amelyen elaludt, csupa harmat. June is csuromvíz, fájnak a csontjai, Luke pedig visszatért. Feláll, nyújtózkodik, és kilép a sátorból a kertbe; Luke-ot is itt ismerte meg négy évvel ezelőtt, amikor átjött hozzá, hogy összeszedje a kertben a trópusi vihartól szerteszórt ágakat. Tragédia, mondta akkor June, Luke pedig megállt, és mosolyogva, némi gyengéd felsőbbséggel, mintha egy gyerekhez beszélne, azt mondta, Á, nem olyan vészes. Tényleg nem. June ekkor pillantott az arcába először, és emlékszik, mennyire fejbe kólintotta a látvány. Úgy hatott rá, mint egy szobor vagy installáció vagy festmény, amely olyannyira különleges és felkavaró, hogy lehetetlen egyszerre befogadni. Most ugyanez az érzés rohanta meg. Szemöldök, alkar, járomcsont, nyak, felső ajak, szem, bicepsz, anyajegy. És a leggyönyörűségesebb barna bőr. Soha még nem nyűgözte le így férfi látványa. Nőké talán, néha. Ha olykor úgy adta ki a frizura, a bőrfelület és a fény esése a textilek és ékszerek origamijában. Ám ez a férfi a fakó, zöld pólójában meg a farmerében; ez a férfi, aki csak azért jött, hogy eltakarítsa a kertjéből az ágakat – ez a

bőr, ez a csont, ez a tekintet olyasfajta talánnyal állította szembe, amelytől torkán akadt a szó. Dehogyisnem. Tragédia, ismételte meg, és még most is emlékszik, hogy még mielőtt megszólalt volna, Luke elmosolyodott. Ahogy keresztülvág a kerten, látja magukat kívülről, amint ott állnak a szanaszét heverő faágak között, a találkozásuk előtti pillanatban. És csak most ébred rá – harmattól vizesen, és a kényelmetlen alvástól elgémberedett tagokkal –, hogy micsoda valószínűtlen és szerencsés pillanat volt ez, amelynek értékét eddig sohasem ismerte el; hogy Luke felbukkanását az életében egészen mostanáig afféle nyűgnek tekintette, maradását pedig zavaró tényezőnek, bonyodalomnak, mintha csak valami kéretlen és nemkívánatos, rálőcsölt feladat lenne a szerelem. Tragédiaként üdvözölte Luke-ot, és tévedett. Sohasem engedte közel magához, és ezzel csak eltékozolta az időt. Amikor félúton jár a sátor és a ház között, már-már hangosan kiáltja Luke nevét, de korán van még, mindenki alszik. Türelemre inti magát. Mindjárt odaér, és akkor felkutatja érte a házat, bárhol legyen is – a konyhában, a hálószobában, a nappaliban vagy a fürdőszobában. Megkeresi, és most az egyszer nem hallgat az aggodalmaira, ingerültségére, türelmetlenségére vagy félelmeire. Hallja, hogy Luke odabent motoszkál. Mintha kiáltott volna valamit, de túl messze van még, nem hallja, hogy mit. De talán June nevét. Bocsánatot fog kérni tőle. És igent mond.

Lydia

Aberdeentől Moclipsig a tengerpart mentén visz az út, de semmi sem látszik a ködben. A zömök, fiatal lány, aki a taxit vezeti, azt mondta, háromnegyed óra alatt odaérnek, de mivel az orráig sem lát, és csak lépésben tudnak haladni, már több mint egy órája úton vannak. A lány Reese-ként mutatkozott be, és barna kendőt hord borotváltnak tetsző fején. A kocsiban cigarettafüst szaga meg valami narancsos illat terjeng, Lydiát a rosszullét kerülgeti. A magnóból Madonna valamelyik korai száma szól, arról énekel benne, hogy be akar burkolni valakit a szerelmével, tetőtől talpig, tetőtől talpig. Lehetséges volna, hogy több mint harminc éve hallotta először ezt a számot? De hol is? Earllel a Csapban? Vagy később? A szélvédő mögött a világ éppoly szürke és fehér és jellegtelen, mint akkor volt, amikor Seattle-ben felszállt a buszra a repülés meg némi taxizás után. Eszébe sem jutott, hogy akár autót is bérelhetne, amíg Reese meg nem kérdezte, miért nem tett így. Most azon tűnődik, hogy vajon az a sok-sok ember, aki repülővel utazik, mind autót bérel-e, miután leszállt a gépe. Lehetséges volna, hogy ő ott Wellsben eddig olyan elszigetelten élt, hogy fogalma sincs, hogyan működik a világ? Alighanem, gondolja, és megsimogatja a bőrönd tetejét, amelynek elülső zsebében ott lapulnak Luke bizonyítványai, fotói és a róla szóló újságkivágások. Magát a bőröndöt az előző nap vette a kórház használtáru-boltjában. Mindössze három dollárjába került, van kereke és teleszkópos fogantyúja, és leszámítva az arany filctollal a tetejére rajzolt duci csillagokat,

vadonatúj. Ez élete első bőröndje, és miközben maga mögött húzta a Hartford reptéren, az a szégyellnivaló, kótyagos érzése támadt, hogy ő egy stewardesst alakító tévé- vagy mozisztár. Seattle-ben a buszsofőr megkérte, hogy tegye a bőröndöt a csomagtartóba, a többi közé, de ő azt mondta, inkább az ölében tartja, ha kell, és így is tett, mintegy három órán keresztül, miközben a zsúfolt busz végigrobogott az Aberdeenbe vezető parti úton. Majdnem leragadt a szeme, de nem mert elaludni, nehogy valaki ellopja a bőröndjét vagy elemelje a pénztárcáját. Most viszont, hogy egyedül ül a taxi hátsó ülésén, el-elbóbiskol Madonna ismerős, nyolcvanas évekbéli rágógumizenéjének hangjaira. Álmában Silas szikladarabokat vonszol ki a June háza mögötti réten túl sötétlő erdőből. Óriási, kék ponyvákra halmozza a köveket, olyanokra, amilyenekkel a wellsiek a tűzifát szokták letakarni, és a magasra nőtt fűben gázolva a megperzselődött telekre vonszolja őket, oda, ahol a ház állt. Már egy óriási halom kősziklát halmozott fel a ház helyén. Legalább három emelet magas, és ugyanilyen széles. Ennyi kő láthatólag bőven elég lenne ahhoz, hogy új házat építsen belőle, ám Silas még mindig elégedetlen, és miután a kék ponyváról a kőrakásra dobálta szállítmányát, elindul visszafelé a réten át az erdőbe egy újabb adagért. Lydia a nevét kiáltja, de Silas nem hall semmit. Az eltökéltség süketté teszi a világra, a kék ponyva hatalmas köpönyegként csattog mögötte. Mindjárt odaérünk, mondja kedvesen Reese, miközben a hangszóróból Annie Lennox szól alig hallhatóan. Lydia lesöpörgeti a ruhája elején összegyűlt szöszöket – fekete, átkötős ruha, a torringtoni Caldor’sban vette, majdnem tizenöt évvel ezelőtt, és azóta mindössze háromszor volt rajta: Luke érettségi bankettjén, beaconi kihallgatásán és temetésén. Ez a mostani utazás éppolyan ünnepélyesnek és komolynak ígérkezett, mint amilyenek a korábbi alkalmak voltak, ezért vette fel ezt a ruhát megint. Meg azért is, mert ez a legjobb ruhája, és Lydia még mindig nem szabadult meg egészen a June-nal való ismeretsége

legelső időszakából eredő megfeleléskényszertől. Pedig sohasem látta June-t alkalmibb viseletben, mint amilyen a farmer, a vászonnadrág vagy a szoknya, de úgy képzelte, hogy New Yorkban és Londonban biztos elegáns életet élt, és elegáns ruhákat, ékszereket, cipőket viselt. Minél több szöszt szedeget le a ruhájáról, annál többet talál, úgyhogy inkább abbahagyja az egészet, és kinéz az ablakon. Alig egy hete annak, hogy megkapta Mimi üzenetét, amely úgy kezdődött, Kedves Lydia! Gondoltuk, kíváncsi vagy rá, merre él June...,és alig pár napja, hogy Silas felbukkant az ajtaja előtt. Ha e között a két esemény között eltelt volna pár hónap vagy legalább pár hét, akkor talán nem is érezte volna ennyire fontosnak, hogy azonnal felkeresse June-t; akkor talán csak azután repült volna Washingtonba, hogy George-ot meglátogatta Atlantában, nem pedig fordítva. Ám abban a pillanatban, hogy elolvasta Mimi levelét, Lydia már tudta, hogy most egyedül az számít, hogy minél előbb megtalálja June-t. Azzal is tisztában volt, hogy ha most feltárcsázná a fejléces papíron álló telefonszámot, félő, hogy újra szem elől veszítené June-t. Az egyetlen esélye az maradt, ha váratlanul betoppan hozzá, ahogy June is váratlanul toppant be hozzá három évvel azelőtt. Miután Silas azon a hajnalon elmondta neki, amit el kellett mondania, megkönnyebbüléssel ébredt rá, hogy June valószínűleg nem haragjában tűnt el; de még a megkönnyebbülésénél is nagyobb volt a szégyene. Mert ő egészen mostanáig azt hitte, hogy a város lakóinak többségével együtt June is azt hiszi, hogy Luke tehetett az egész balesetről. És bár ezernyi magyarázat megfordult már a fejében arra vonatkozóan, hogy June miért volt vele oly rideg, és miért menekült el a történtek után, az az egy lehetséges ok, amit pedig mindenkinél jobban ismert, eszébe sem jutott. Fel sem merült benne, hogy June-nak akár bűntudata is lehet. Miután viszont ráébredt, mi tetézi az elviselhetetlenségig June gyászát, újra közel érezte őt a szívéhez. Tudta, milyen az, amikor az ember

felelősnek érzi magát egy tragédiáért. Tudta, milyen az, bűntudattal élni. Ám June terhe sokkal súlyosabb volt az övénél; olyan elképzelhetetlenül súlyos, hogy amint elolvasta Mimi üzenetét, Lydia azonnal tudta, hogy mellette van a helye. Mert bár amit elmondhat neki, az nem hozhatja vissza az élők közé a holtakat, de legalább világossá teheti, hogy mi történt, és megnyugtathatja afelől, hogy sem ő, sem pedig Luke nem vétkes semmiben. Az a tudat, hogy mindezt most megteheti June-ért, olyasmivel vértezte fel, amire még Luke gyerekkorából emlékezett: világos céltudattal, és ádáz, védelmező szeretettel, amelybe az adrenalin pumpálta az erőt, és minden más megfontolást és vágyat elsöpört. El kell jutnia June-hoz, nem számít semmi más. A kétsávos útról Reese egy rövid, homokos mellékútra kanyarodik le, amely egy parkolóba vezet. Köd borít mindent, Lydia semmit sem lát, csak pár pislákoló, fehér fénypontot egy ajtó két oldalán. Mintha víz alól világítanának. Amikor a taxi megáll, úgy érzi, olyasvalahová érkezett, ahol sokáig fog maradni. Egy héttel későbbre foglalt magának helyet az atlantai járatra, de tudja, egyhamar nem fog eljutni oda. George úgyis ott lesz, ahogy – csodálatos módon – ott volt egészen mostanáig, és ha majd eljön az ideje, úgyis megtalálja. Addig pedig itt marad ebben a ködlepte motelben; addig marad, amíg szükség van rá. Miután kifizette Reese-nek a fuvart, és bejelentkezett a recepción, egy vörös hajú, középkorú nő arra kéri, hogy kövesse. A bőröndjét maga mögött húzva követi a nőt a földszintes épület mellett futó betonozott járdán. Ahogy egy szürke ajtóhoz érnek, amelyre egy fekete hatost festettek, a nő tétovázik. Lydia nem tudja eldönteni, hogy óvatosságból, kíváncsiságból, vagy mindkettőből kifolyólag. Végül a nő nagy nehezen magára hagyja, de előbb még biztosítja róla, hogy megtalálja az irodában, ha bármire szüksége van. Lydia az ajtóhoz lép, és halkan bekopogtat. Semmi válasz, semmi mozgás, semmi hang, így aztán még egyszer bekopogtat,

ezúttal hangosan. Ágyrugók nyikorgását hallja, majd csend következik, végül lassú kaparászás és zörgés a zár körül. Kitárul az ajtó, és ott áll előtte June. Lydiának bizseregni kezd a lába, a tüdejéből váratlan, megkönnyebbült sóhaj szakad fel, mintha a lelke mélyén attól tartott volna, hogy csak kitalálta ezt a nőt, sőt mindent, ezt a mostani pillanatot megelőző, egész életet. De June itt van. És ez azért bizonyít valamit, még ha az a nő, aki itt áll előtte a motelszoba ajtajában, csupán halovány mása is annak a June-nak, akit korábban ismert. Eltekintve attól, hogy ugyanazt a ruhát viseli, mint az utolsó találkozásuk alkalmával, amikor Luke temetése után elrohant a templomból, szinte felismerhetetlen. Sokkal kisebb, mint amire Lydia emlékezett, és erről eszébe jut, amit egyszer a hírességekről hallott, hogy tudniillik élőben találkozni velük mindig kiábrándító élmény. A karja még mindig az oldala mellett lóg, és úgy néz Lydiára, mint akit éppen rajtakaptak, hogy összetört valami finom és értékes dolgot. Elengedi a kilincset, és hátralép. Lydia küszködik a szavakkal. June, suttogja, mintha meg kellene győznie magát arról, hogy tényleg June-t látja. June hátrál egy lépést, majd még egyet, majd a következő lépéssel nekiütközik az ágy szélének. Lassan leül, és egy fehér párnát húz az ölébe. Lydia követi a szobába – rend van és félhomály, az ember meg sem mondaná, hogy laknak itt. Lydia is az ágyhoz lép, és leül June mellé. Halvány orgonaillatot érez, és eszébe jut, hogy több mint egy évvel ezelőtt egyszer megkérdezte June-t, milyen parfümöt visel, mire June azt felelte, Ez egy egyszerű kis illat, menopauzának hívják. Annak a June-nak, aki olykor – noha kétségkívül nem túl gyakran – képes volt levetkőzni a komolyságát, és megnevettetni Lydiát, nyoma sincs ebben a komor motelszobában. Az pedig, aki a helyébe lépett, és aki meg sem szólalt azóta, hogy ajtót nyitott, csak ül az ágyon, és a párna csücskét morzsolgatja rövidre vágott körmű, manikűrözetlen ujjaival. Különös, állapítja meg magában Lydia, hogy semmi kínos nincs a rájuk telepedő csöndben. Megnyugtató érzés, hogy itt

ülhet June mellett, hogy végre rátalált, és June sem menekült el. Most először meghallja az óceánt. Mintha valaki bekapcsolt volna egy sztereó magnót, és annak hangszóróiból bömbölnének a partot ostromló hullámok. Most már a tenger illatát is érzi a levegőben; teleszívja vele a tüdejét. Korábbi émelygése elmúlt, és vele együtt a fáradtsága is. Éberebb nem is lehetne. June felé fordul, és jól megnézi magának. A haja hosszabb, mint amilyennek valaha is látta, a töveknél őszül, és kócos, szőke kontyba fogta össze a tarkóján. Vékonyabb is, mint korábban volt, az arca beesett, és összepréselt szája sarkából gondterhelt ráncok futnak lefelé az állához. Lydia ismét megpróbálja felidézni magában a hangját, de képtelen rá. Hirtelen elered a könnye, először a temetést követő tavalyi napok óta. Hiányoztál, mondja félig-meddig June-nak, félig-meddig önmagának, miközben a háttérben dübörög az óceán. Óvatosan átkarolja June keskeny vállát; mindkettejüket mellbe vágja az emberi érintés ereje. Egyikük sem érintett meg senkit időtlen idők óta. Elmentek, mondja Lydia gondolkodás nélkül, saját magát is meglepve. Elmentek, ismétli meg hangosabban, mintha azzal, hogy June jelenlétében is kimondja, végre hivatalossá, valóságossá tenné a halál tényét. Azután hosszú ideig hallgatnak. Végül Lydia kimegy a mosdóba, amikor pedig visszatér, megfogja June kezét, és a párnáról az ölébe húzza. Kilenc hónapja ugyanez a kéz fojtotta belé a szót, Lydia most mégis gyengéden cirógatja. Annyi mindent el kell mondanom neked, suttogja, és közben eszébe jut Winton, az egyetlen ember, akivel az elmúlt év során pár pillanatnál hosszabban beszélgetett. Elmeséli az első telefonját, hogy mennyire átlátott a szitán, mégis mennyire lépre ment, és hogy milyen magányos volt. Gyenge nő vagyok, suttogja, majd néhányszor, halkan, megismétli. Mindig is az voltam. Miközben kiszakadnak belőle a szavak, az óceánt nézi az ablakon át. Utoljára akkor látott tengerpartot meg hullámokat, amikor Earllel nászutasok voltak Atlantic Cityben. De ezek a hullámok most magasabbak, lenyűgözőbbek,

hatalmasabbak. Nézi, amint emelkednek, majd fehér habot prüszkölve magukba omlanak, és ahogy nézi, az az érzése támad, hogy épp távozik belőle valami. Nem tudja megnevezni, de soha nem is tudta; és most, a kimondott szavakkal együtt, távozik. Lydia nem mozdul, még a légzését is a June-éhoz igazítja. Egymás mellett ülnek az ágyon, és Lydia érzi, hogy a tenyerük már nedves az izzadságtól, mégis így maradnak, egymás kezét fogva. Mielőtt belekezdene Silas történetébe, felidézi magában a találkozásukat a lakásán, egy héttel azelőtt; hogy a fiú úgy hadart, hogy levegőt sem vett, egy szavát sem értette. Legalább egy órába tellett, mire tényleg megértette, mi az, amit olyan izgatottan és kétségbeesetten közölni akar vele. Amikor pedig végre megértette, dühös lett – a fiúra, amiért hagyta, hogy mindenki Luke-ot hibáztassa, és amiért nem ment vissza a házba; June-ra, amiért nem javíttatta meg azt a tűzhelyt már évekkel azelőtt; és önmagára, amiért nem vette rá June-t, hogy javíttassa meg, noha maga is épp eleget állt fejcsóválva az előtt a roncs előtt, amikor az istennek sem akart szikrát adni, vagy éppen abbahagyni a kattogást. Mindannyian hibásak, gondolta, próbálva visszanyerni az önuralmát. Azután órákon át ültek Silasszal a kanapén. Többször is felállt, hogy elmenjen lefeküdni, de Silas meg sem moccant. Így hát csak ültek tovább a kivilágított nappaliban, és hallgattak. Túl sok végiggondolnivalója, túl sok mondanivalója lett volna, ezért aztán inkább nem mondott semmit. Végül elbóbiskolt, amikor pedig felébredt, ott találta Silast a kanapé párnájának kucorodva, és hallotta, hogy zokog. Közelebb húzta magához, gyengéden megrázta csontos kölyökvállát, és azt mondta neki, hogy nem tehet róla, hogy senki sem tehet róla. Sosem felejti el a fiú rémült tekintetét, amellyel az arcát fürkészte. Jócskán elmúlt már éjfél, de még nem hajnalodott, és bár az előző nap is tele volt meglepetéssel, semmi sem lepte meg úgy, mint amit ebben a pillanatban érzett: hogy szüksége van rá valakinek. Ez volt az utolsó, amire számított. Bocsásson meg, hajtogatta Silas könny-

és takonyzápor és nyöszörgés közepette. Aztán valamivel később belesüppedt a kanapéba, a mellére hajtotta az állát, és elaludt. Lydia nézte, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, ahogy halvány szeplőkkel telehintett arca álmában idegesen megmegrándul. Olyasvalakit látott maga előtt, akit meg tudott érteni. Aki élt még, de tönkrement az élete. És azt is tudta, hogy semmit sem tehet, amivel visszahozhatná a fiát; nem tekertetheti vissza ezzel a gyerekkel azt a gombot vagy zárathatja el azt a csapot, sőt azokat a hibáit sem teheti jóvá, amelyeket még a fia életében követett el; ezen a fiún viszont segíthet. És azzal, amit a fiú most elmondott neki, talán segíthet June-on is. Így hát most itt van. Szeretnék elmondani neked valamit, mondja. June nem mozdul, egyetlen rezdüléssel sem jelzi, hogy figyelne rá. Lydia mégis folytatja. Mesél neki Silasról – hogy kicsoda, kik a szülei, hogy Luke-nak dolgozott, hogy követte őt, és hogy mit mondott aznap éjjel, amikor az ajtaja előtt megjelent. Ezt a részt lassan, apránként idézi fel, olyan részletességgel, ahogyan csak az emlékezete engedi. June nem felel semmire, amit mond, ám amikor elhallgat, lassan az arcához vonja Lydia kezét. Kiegyenesítgeti az ujjait, és az arcára szorítja nyitott tenyerét. Aztán mindkét kezével betakarja Lydia kézfejét, és először gyengéden, majd erősebben megszorítja. Lassan ledől az ágyra, maga mögé húzza behajlított lábát, fejét és vállát Lydia ölébe hajtja. Egyikük sem szól. Szabad kezével Lydia gyengéden megcirógatja June fejét, kisöpörgeti az arcába hullott hajtincseket, egyiket a másik után, majd June tiszta homlokára helyezi a tenyerét. June légzése megnyugszik, ellazulnak az izmai, és nemsokára már alszik is. Fekete, műanyag ébresztőóra kék mutatója kopogja a másodperceket. Lydia külön-külön hallja mindegyiket.

Cissy

Azt mondtam, összeadom őket, és úgy is lett. Azelőtt kétszer csináltam ilyet: egyszer az unokabátyámmal és a tizenkilenc éves barátnőjével, egyszer pedig egy párral, akiknek a nővérem, Pam közvetített ki egy házat Ocean Shoresban. Rebecca és Kelly régóta együtt voltak, de most, hogy az államban legalizálták a dolgot, úgy döntöttek, kell nekik az a papír. Nekem pedig semmi kifogásom ellene. Más esküvőkhöz viszonyítva, amiket láttam, Rebecca és Kelly szerényre vette a dolgot. Csak ők ketten voltak, meg Will családja: Dale, Mimi, Pru és Mike, meg Kelly bátyjai és néhány unokatestvér. Meg June. Lydiával jött, aki egy hónappal azelőtt bukkant fel. Seattle-ben szállt le a gépe, onnan Aberdeenig buszozott, utána pedig taxit bérelt, és az idehozta. Amikor láttam, hogy Kelly egy dús keblű, fekete hajú, gurulós bőröndös nőt vezet a hatos szobához, rögtön tudtam, ki lehet a látogató. June nem sokat mesélt Luke anyjáról, csak annyit, hogy meggyűlt a baja a férfiakkal, beleértve a fiát is. Egyszer amolyan kisvárosi Elizabeth Taylorként írta le; na és ez a nő, aki akkor épp a hatos szoba felé tartott, pontosan annak is nézett ki. Néhány napig nem háborgattam őket. Végül aztán mégis odamentem, hogy kitakarítsak, és vigyek June-nak egy termoszra való zöldborsót, mert ez az egyetlen, amit hajlandó megenni a lenti benzinkútnál kapható zacskós mogyorón kívül. Miután Ben meghalt, beköltöztem a nővérem konyhájába, és ki sem mozdultam onnan hónapokig. Megsütöttem mindent, ami

csak a Swanson’sban kapható volt – sonkát, csirkét, pulykát, disznót, krumplit; mindent, amit csak el lehet képzelni. Kalácsot is sütöttem, meg muffint, csak tömtem magamba egész nap a sok süteményt meg pitét meg kekszet, amit reggel készítettem el; még este is süteményt ettem, vacsora után. Amikor szorítani kezdtek a ruháim, és már a farmeremet sem tudtam begombolni, megkértem Ellie Hillwortht, hogy adjon munkát a Moonstone-ban. Bud meg ő már jócskán a hetvenes éveiket taposták, és el akarták adni a motelt, úgyhogy elkelt a segítség. Szobát takarítottam és szemetet cipeltem, de legalább addig sem a konyhában voltam, biztosan nem reggel kilenctől délután háromig, idővel pedig szépen visszaszoktam rá, hogy csak hétvégén főzzek magamnak egy-egy nagy fazék levest, és hébehóba süssek mellé egy kis narancsos kekszet. Ehhez tartom magam már évek óta. Nem sokkal azután, hogy June félholtan és halálra szántan megérkezett a Moonstone-ba, vittem neki egy termoszra való sütőtöklevest. Meg sem kérdeztem, hogy kéri-e. Csak otthagytam a termoszt az öltözőszekrényén egy kanállal, meg egy szalvétának szánt, félbehajtott papírtörlővel együtt. Hozzá sem nyúlt. Ahogy a zöldborsóhoz sem, amit pár nappal később vittem neki. De én azért csak hordtam oda tovább a termoszt, és egy idő után láttam, hogy egy kevés étel mindig hiányzik belőle, amikor másnap reggel elviszem. June sohasem evett meg mindent, de azt, hogy egyáltalán hozzányúlt az ételhez, egyfajta jelnek tekintettem – annak a jelének, hogy még ha nem tud is róla, élni akar. Bármilyen kegyetlen is az élet, mélységes meggyőződésem, hogy kutya kötelességünk maradni, és végigjátszani a ránk osztott szerepet. Még ha az is a szerepünk, hogy halálra köhögjük magunkat a cigarettától, vagy fiatalon felrobbanjunk a házunkkal együtt, anyánk szeme láttára. Vagy még ha nekünk kell is eljátszani ennek az anyának a szerepét. Mert valakinek talán éppen arra lesz majd szüksége, hogy lássa, ezt is képesek voltunk

túlélni. Vagy valakinek, akiről még nem is tudunk, talán éppen ránk lesz majd szüksége. Mondjuk egy gyereknek, aki egyszer majd megkér, hogy hadd segítsen nekünk motelszobákat takarítani. Vagy mondjuk egy kísértetnek, aki az utunkba sodródik, éhesen. És talán jönnek még jó emberek, akik feleségül kérnek. És talán sohasem tudjuk meg, mi volt a szerepünk, hogy mit jelentett valaki másnak végignézni azt, ahogy napról napra boldogulunk. És talán valaki vagy valami mindig nézi, ahogy mindannyian, napról napra, boldogulunk. Nem hiszem, hogy valaha is megtudnánk, miért. Ám – ahogy Ben mondogatta mindig a legtöbb olyan dologról, ami miatt nekem főtt a fejem – nem is a mi dolgunk. A régiek közül páran hőbörögtek, amikor Rebecca és Kelly idejött, és kipucolta a Moonstone-t. Még a nővérem, Pam is húzta az orrát, pedig ő adta el nekik a házat. Ám ahogy a legtöbb dologgal lenni szokott, ami egy nap olyan rettentő fontosnak és felháborítónak tűnt, az másnapra már senkit sem érdekelt. Persze, nyilván mindig lesznek, akik húzzák az orrukat, és kifigurázzák a Moonstone leszbijeit vagy azt a rezervátumbéli kisfiút, aki az anyja fülbevalóit hordja, vagy engem, a félvér fattyút, aki a nővéreivel éldegél. De majd abbahagyják, ha meghalunk, és folytatják azokkal, akiket hátrahagytunk. Mi csak annyit tehetünk, hogy eljátsszuk a szerepünket, és ott vagyunk egymásnak. June és Lydia addig marad, amíg maradnia kell. Én meg majd hordom nekik a levest, és nézem, ahogy lassan visszatérnek az élők sorába; és este majd lefekszem a szobámban, abban, amelyikben felnőttem, és hallgatom, ahogy a nővéreim nyitogatják és csukogatják az ajtókat, lehúzzák a vécét, felkaptatnak a lépcsőn. Reggel pedig majd hallom a hangjukat a konyhából, és érzem a frissen főtt kávé illatát, mielőtt kinyitnám a szemem. Rebecca és Kelly hordja majd a gyűrűt, amit akkor húztak fel, amikor összeeskettem őket. És együtt fognak megöregedni.

Landisék pedig újra eljönnek majd minden évben. Én pedig kitakarítom majd a szobájukat, és hordom nekik a süteményt, amíg az erőmből telik, és ha már nem telik, ők azután is eljönnek majd, a gyerekeikkel meg az unokáikkal meg az ő barátnőikkel, barátaikkal, feleségeikkel, férjeikkel. Bekopogtatnak majd hozzánk, és én ott leszek öregen és hajlott háttal, és egyszer majd az a nap is eljön, amikor hiába kopogtatnak, már nem leszek ott. És valahányszor eljönnek, elmesélik majd azoknak, akik még nem hallották, annak a fiatalembernek a történetét, aki itt töltötte a gyerekkorát, elment, majd hazatért, majd újra elment, szobákat takarított, és faragott egy kenut, és a kenu orrán megfestett egy családot. És a történetek idővel átalakulnak majd, a kenuból ágytámla lesz, a családtagokból sellők, a szobákból kastélyok. És már senki sem emlékszik majd ránk, arra, hogy kik voltunk, és mi történt itt velünk. A szél homokot szór majd a Pacific Avenue-ra és a Moonstone ablakaira, és új emberek érkeznek, és lesétálnak a partra, a hatalmas óceánhoz. Szerelmesek lesznek, vagy elveszettek, és nem lesz majd szavuk. És a hullámok úgy zúgnak majd a fülükben, ahogyan a miénkben is zúgtak, amikor legelőször hallottuk a hangjukat.

196 Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó M. Nagy Miklós igazgató

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Felelős vezető Balogh Márton vezérigazgató Készült Debrecenben, 2016-ban Felelős szerkesztő Szabó Olimpia Borítótervező Tabák Miklós Készült 16, 09 (A/5) ív terjedelemben ISBN 978 963 405 523 5 www.europakiado.hu www.facebook.com/europakiado

Table of Contents Silas June Edith Lydia Rick Rebecca Lydia June Rebecca George Dale Kelly Lydia Silas June George June Lydia Lolly Silas June Dale Lydia Silas Cissy Silas June Silas Lydia June Lydia

Cissy