Biborgyongyok 1 a Fogadas

BÍBORGYÖNGYÖK

A fogadás

M.A.G.U.S. KÖNYVEK BÍBORGYÖNGYÖK: A FOGADÁS Sorozatszerkesztő: Borús Hella

Bíborgyöngyök A fogadás ANTOLOGIA

Delta Vision 2008

M.A.G.U.S. KÖNYVEK Bíborgyöngyök: A fogadás antológia

Irodalmi szerkesztő: Kornya Zsolt Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András A kötet szerzői: Indira Myles Jan van den Boomen John J. Sherwood Mira Sandoval Raoul Renier Süle György Borítófestmény: © Vass Richárd, 2008 Térkép: © Kotsis Levente és Dományi Bálint, 2008 © Delta Vision Könyvkiadó, 2008 A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és Novák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző engedélyével került elkészítésre és kiadásra. A M.A.G.U.S., AVAGY A KALANDOROK KRÓNIKÁJA a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik. ISBN 978 963 9679 81 8 ISSN 1789-5847 Minden jog fenntartva www.deltavision.hu [email protected]

Raoul Renier

A fogadás (Prológus) – Szép, ugye? Iglat Berval elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Hát, Arel tudja… orrban kicsit erős, Liliath metsző pillantást vetett rá, ő pedig sürgősen csibészes mosolyra igazította a vonásait. Csak nem lőtt túl már megint a célon? Alidax boszorkánykirálynőjével nem volt tanácsos tréfálkozni, kivált ebben a tárgyban. Szépségének messze földről csodájára jártak, de hát ezen a világon semmi sem tökéletes – s még legbizalmasabb hódolói közül is kevesen mertek célozgatni rá előtte, hogy a szénfekete szempár és a cseresznyepiros ajkak közé kissé tán túl határozott vonalú orrot húzott a természet. – Alidax mindegyik úrnője gyönyörű volt – mondta Liliath jeges hangon. – A nyakéket kérdeztem. – A nyakéket? Vagy úgy! – derült fel Iglat képe, s igyekezett buzgó érdeklődést színlelni, miközben újfent szemügyre vette a falon lógó olajportrét. – Nagyon aranyos. Tényleg. – Aranyos? – A férfinak az az érzése támadt, valami hibát követett el. – Te faragatlan tuskó, ez tanûriai munka! Harminchárom hibátlan bíborgyöngy, egyik sem kisebb tizennyolc drannál Iglat Berval az ereni pusztákon nőtt fel, aztán áttette működése színterét a hegyvidékre. A gyöngyökről annyit tudott, hogy halásszák őket. Ezek szerint bíborszínű is akad közöttük. Biztosan valami ritkaság, ha a megboldogult Nyldred királynő ilyenekkel a nyakában ült modellt az udvari festőjének. Formás egy nyak, ami azt illeti. Oldalt sandított a képről, s halk sóhajjal adott hangot elismerésének. – Ellenállhatatlan vagy, amikor dühöngesz – mondta. – Ahogy a pír az arcodba száll…

– Ugye tudod, hogy csak csettintenem kell, és kivégeznek? – A szemed szikrázása meg egyenesen elbűvölő. Nem cserélnélek el egy tucat elf szajháért. – Fáradtan legyintett. – Nagyra vannak a karcsú derekukkal, de úgy szeretkeznek, mint a partra vetett halak. Csapkodnak egyetkettőt, aztán elalszik rajtuk az ember. Liliath elnevette magát, sűrű pillái leereszkedtek. Alighanem elképzelte a kedvese által lefestett helyzetet. Ez volt hozzá a kulcs, amennyire Iglat látta. Csillapíthatatlan étvággyal fogyasztotta a férfiakat, ám elég szűk körből válogathatott, mert nem vonzották, akik féltek tőle. – Azt hittem, csak vadászol rájuk, nem erőszakolod meg őket. – Nőstény vadat nem ölök. Megsínylené a szaporulat. – Ártatlan, mentegetőző mosollyal nézett a királynőre, hasonlatosan egy vásott lurkóhoz, akit holmi éretlen csínyen kaptak rajta. – Másfelől, ha már egyszer becserkészem őket, valamit mégiscsak kezdenem kell velük, nem? – Arról még nem hallottál, hogy vannak olyan horgászok, akik visszadobják a vízbe a kifogott halat? – Megértem őket. Halakkal szeretkezni nem lehet nagy élvezet. – Iglat vállat vont. – Elfekkel azért valamivel szórakoztatóbb. Én legalább nem horgot dugdosok a szájukba. – Nem félsz a fogaiktól? – Szép gyűjteményem van belőlük. Liliathból ezúttal ellenállhatatlan erővel robbant ki a kacagás, még néhány csepp bor is kilöttyent a kezében tartott kehelyből. Az egyik Nyldred királynő ruhájának nagyvonalú kivágásában kötött ki, de nem jutott el a régi, töredezett festékrétegig; a felszíntől fél hüvelykre fennakadt a mágikus védőmezőn, s most lassan lefelé nyújtózva függött a levegőben. Az elfvadász fehér gyolcskendőt varázsolt elő a csizmaszárából, könnyed csuklómozdulattal felitatta vele, majd odakínálta kedvesének, az ujjai megtisztogatására. Liliath szemrehányó pillantással vette át tőle. – Nem szeretem, ha más nők dekoltázsában matatsz. – Megjátszott felháborodással csóválta a fejét. – Ráadásul, amilyen pimasz vagy, az orrom előtt! – Csak a gyöngysort akartam feltűnés nélkül elemelni a nyakából, hogy hódolatom jeléül átnyújthassam neked.

– Gáláns ajánlat, bár kezdődő vakságra vall. – A királynő lerakta poharát egy mozaikberakásos asztalkára. – Nézd meg jobban: szőke, világos bőrű, kék szemű. – Rózsaszín nyelvével, akár egy macska, fürgén lenyalogatta kezéről a bort. – Ha engem akarsz kényeztetni, fehér gyöngysort hozzál. – Dolga végeztével munkára fogta a gyolcsot is, sorra törölgetve hosszú ujjait. – Vagy vöröset, ha éppen nem vagyok úrinős kedvemben. Iglat egyetlen húzással kiürítette italát, majd hátrasétált a brokátfüggönyös ablak előtt álló pamlaghoz, s elégedett sóhajtással letelepedett rá. A rugók nyikorogva tiltakoztak: nem volt testes ember, inkább magas és szikár, de mindenhová olyan lendülettel ült le, mintha csónakba ugrana. – Én csak egy buta bocskoros nemes vagyok, ne zavard össze a fejem ilyen női cifraságokkal! Melyik áll jobban neked, ha semmi más nincs rajtad? – Nem is tudom… – Liliath kihívóan felvonta fél szemöldökét. A borfoltos gyolcs hangtalan fénnyel ellobbant a kezében, sem füstöt, sem pernyét nem hagyva maga után. – Tegyünk próbát mindkettővel, akkor majd kiderül! – Nincs nekem arra pénzem. Az utolsó zsebkendőmből is kiforgatsz, te bestia! – Majd lopsz másikat. – Az asszony a pohara után nyúlt. – Addig is, kárpótlásul… A két üres kehely öble habzó-vörös fodrokat vetett, s szempillantás alatt harmadrészig telt borral. Mély tüzű, rubintos fajta volt, Liliath ruhájánál sötétebb, de nem annyira, mint a festett gyöngysor úrnőelődje nyakában. Vannak azért előnyei, ha az embernek boszorkány a háziasszonya; például nem kell lakájokkal, csengőzsinórral és dugókkal vesződni. Az ereni közelebb emelte italát az orrához, s kíváncsian megszimatolta. Most tartottak a negyedik pohárnál, és Liliath minden alkalommal másféle bort töltött, ám korántsem szeszélyesen csapongó alapon, hanem műértő módjára válogatva. A legtöbb nőtől eltérően nem szerette a könnyű, édes fajtákat, amiért Iglat nem győzött elég hálás lenni: nagyon utálta, ha ivás után ragadt a szája a sok cukortól. Hmmm… Vastag, gyantás illat, inkább kesernyés, mint fanyar, leheletnyi cserfaízzel. Karkvini syrah, ha jól szolgál az emlékezete. Toroni torokba való, erős, akár a lórúgás. Ha így folytatják, még néhány pohár, és kénytelenek lesznek áttérni a borpárlatokra.

Ivott egy kortyot, majd lehunyt szemmel fel-alá görgette a nyelvén, átadva magát az élvezetnek, ahogy a bergamottos alapízből, mint bábból a tarka szárnyú lepke, egy sor rejtett árnyalat bontakozik ki. Az otthoni borászok ezerfürtöse szánalmas vinkó ehhez képest. Hiába, no: tizenötezer év szőlőmíves hagyományával nehéz versenyezni. – Most az egyszer megbocsátok – jelentette ki bágyadt-elégedetten. – Ami viszont a lopás rágalmát illeti, kénytelen vagyok az egész családom nevében tiltakozni. Aljas, nemtelen gazemberség; mi sohasem alacsonyodtunk idáig. – Fél szemmel fölsandított kedvesére. – Mindig erővel vettük el, ami megtetszett nekünk. Liliath ringó csípővel odasétált a pamlaghoz, és lábát felhúzva kényelembe helyezkedett rajta. Az elfvadász lustán átölelte szabad kezével, ő pedig bevackolta magát az oldalához, puhán és melegen összegömbölyödve, mint valami nagyra nőtt, vörös-fekete macska. A bőre fahéjszínű volt; a haja aloéillatú; a körmei, ahogy Iglat állát cirógatták, hosszúak és nyugtalanítóak. – Elnézést. Akkor nem lopsz, hanem rabolsz – búgta a fülébe. – így akartál elbánni szegény Nyldreddel is? Jól megszorongatnád azt a fehér hattyúnyakát, és letépnéd róla a gyöngysort… hogy nekem adhasd? – Csak ha minden kötél szakad. Végtére is úriember vagyok. Az asszony kuncogva belekortyolt a borába. – Vele nem lenne olyan könnyű dolgod, mint azokkal az elf… vadakkal – mondta. – Nagyon ragaszkodott a gyöngysorához, Az volt a menyegzői nyakéke. – A menyegzői…? – Az ereni csodálkozva nézett rá. – Én azt hittem… – Jól hitted. Nekünk törvény tiltja a házasságot. Temérdek bonyodalom származna belőle: Alidax nem örökletes monarchia. – Liliath kisimított a homlokából egy rakoncátlan fekete fürtöt. – Nyldred lemondott a diadémról, amikor feleségül ment Tanûria királyához. – Sose hallottam róla. – Nem meglepő. De Askaberről talán igen. – Várjunk csak… – A férfi tűnődve dörgölte orrnyergét az ivókehely peremével. – Nem az egyik légypiszok kis ladikváros a Pentád felé, azok közül, amik keszegfüstölésből meg a dicső múltjuk fölemlegetéséből élnek?

– Úgy van; bár nem hiszem, hogy hízelgőnek találnák az őszinteségedet. – A királynő ujjai a fülcimpájával játszadoztak, s Iglatnak egyre inkább nehezére esett a társalgásra összpontosítani. – Ami pedig a dicső múltat illeti, náluk nem puszta porhintés. Annak idején Askaber volt Tanûria legfontosabb kikötője. A régi főváros – már ami megmaradt belőle – délebbre fekszik, bent a mocsárvidéken. – Mi történt vele? – Elpusztult egy boszorkányháborúban. Nem valami hősies vég, ugye? Pedig volt idő, amikor Tanûria számított a délkeleti part legnagyobb hatalmának. Ő ellenőrizte a Sinemosi-szorost, és az Idinaltól idáig mindenki adót fizetett neki. A királyának maga a császár küldött koronát. – Liliath följebb fészkelődött kedvese karjában, s fejét a vállára hajtotta. Bőrének illata, meleg tejbe szelt almához hasonlatos, egy pillanatra megszédítette a férfit. – Az igazat megvallva Nyldred nem teljesen a saját jószántából ment hozzá feleségül. Ez volt az egyetlen módja, hogy elkerüljük a közvetlen alávetést. Forróság öntötte el Iglat halántékát, lélegzete elnehezedett. Olyan erős merevedése támadt, hogy úgy érezte, mindjárt szétrobban az ágyéka. Liliath tovább beszélt, holmi szövetségekről és titkos paktumokról, ő azonban egy szót sem hallott az egészből, csak csillogón nyíló-csukódó ajkát látta. A történelem iránti lelkesedése, mely egyébként sem túlzottan jellemezte, pillanatnyilag mélypontra süllyedt. Jókorát nyelt, és gyorsan lerakta kelyhét a háta mögé. – Nagyon érdekes, tényleg… – mormolta rekedten, ahogy a nő után nyúlt. Ám keze csak a levegőt markolászta: Liliath, akár a kígyó, siklott ki az öleléséből. A pamlag túlsó végére csúszott, derekát a karfának vetve, s száját rosszmájú félmosolyra húzta. – Ellenállhatatlan vagy, amikor begerjedsz – mondta. – Ahogy a pír az arcodba száll… – Izé… – A bamba képed meg egyenesen lenyűgöző. Nem cserélnélek el egy tucat korg csődörért. Az ereni tétova kísérletet tett, hogy újra áthidalja a kettőjüket elválasztó távolságot, Liliath azonban a mellének szegezte karcsú mutatóujját, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal visszalökte. Nem volt ebben semmi mágia – hacsak nem annyi, ami valamilyen fokon minden nőnek sajátja –, Iglat

Berval mégis csüggedt beletörődéssel hanyatlott hátra. Körülbelül annyi kedvet érzett magában az ellenkezésre, mint egy fölhevülten csaholó vadászeb, akit fél akó hideg vízzel intenek csendre. A királynő hátravetette dús hollóhaját, és fölényes pillantással mérte végig. – Ez a város ötezer éves múltra tekint vissza, amelynek én vagyok a letéteményese. Ha már a palotámba fogadok egy bárdolatlan északi barbárt, kötelességem csiszolni rajta valamicskét. Különben szétdobálná az ajándékaimat, ripityára törné a berendezést, és mindent összepiszkolna maga után. – Azzal vádlón mutatott a szeretője mögé, Iglat pislogva fordítottá oda fejét. Igaz, ami igaz, az előbb nem nagyon figyelte, hová rakja le azt a nyavalyás poharat. Ott lebegett a levegőben, jó fél könyékre az ivordíszes tálalószéktől. Visszanézett Liliathra és igyekezett minél bűnbánóbb képet vágni. – Ezer bocsánat, kicsim! – szabadkozott. – Annyira lekötött, amit magyaráztál… – Szünetet tartott, s amikor az asszony nem csattant föl válaszul, gyorsan visszacsempészte a mosolyt az arcára. – Baj szerencsére nem történt; egy csepp sem ömlött ki. Mentegetőző mozdulattal emelte föl a kezét, aztán vállmagasságban ott feledte. Várakozásában nem kellett csalódnia: a boros kehely nesztelen siklással megindult a levegőben, s az ujjai közé simult. – Tessék. Bár meglehet, a hideg víz most jobbat tenne. – Intő bizsergés riadt Iglat nyakszirtjén; ez a nő ijesztő tehetséggel olvasott az érzéseiben. – Vagy ott a szép szőke szerelmed, essél neki és teperjed le őt. – A gyöngyházfényűre lakkozott köröm Nyldred arcképe felé bökött. Az elfvadász érdeklődve vonta föl szemöldökét, mintha komolyan fontolóra venné a javaslatot, s a karkvini nedűt ízlelgetve újfent elmerült a festett asszony tanulmányozásában. Helyre egy portéka, meg kell hagyni; a domborzata például dúsabb Liliathénál, teljesen feledteti az emberrel az orrát. Persze nem egy mai csirke, de hát Alidax úrnői sohasem a hamvas szűzi bájukról voltak híresek. Korban pont megfelelt volna: Iglat nem kedvelte a bimbózó gödölyéket, mindig olyan érzése támadt körülöttük, mintha a saját lányának tenné a szépet. Ráadásul a szerelemről azt a nézetet vallotta, hogy hasonlatos a háborúhoz – és nem nagy élmény olyan ellenféllel háborúzni, aki még azzal sincs tisztában, mit akar egyáltalán. – Mi lett vele? – kérdezte.

– Békében és megbecsülésben hunyt el, miután eltemetett három férjet és mindegyiknek szült néhány gyermeket. Csupa leányt. – Liliath most szigorú pózban ült a pamlag szélén, olyan egyenes háttal, mintha karót nyelt volna, és a szoknyáját rendezgette összeszorított térdén. A férfinak az a fogadalmas novícia jutott eszébe róla, aki harmincöt évvel ezelőtt, vásott kölyök korában betűvetésre és ősei nyelvére próbálta őt oktatni a ganelareni néptanodában. – Attól kezdve Tanûria trónján királyok helyett királynők ültek, mi pedig mindig számíthattunk jóindulatukra és támogatásukra. – Micsoda szerencsés véletlen… – dörmögte Iglat, majd sietve a kehely öblébe rejtette arcát a válaszként érkező lesújtó pillantás elől. Tényleg hasonlít a régi tanítónőmre, gondolta. Darton nyugtassa szegényt, amilyen komiszul bántam vele. – Azután Toronban kitörtek a trónháborúk, és kisebb gondjuk is nagyobb lett, semhogy az itteni vazallusaikkal foglalkozzanak – folytatta jelentőségteljes szünet után Liliath. – Nyldred leányai örökölték a varázserejét, de rosszul sáfárkodtak vele. Túl sok ellenségüket hagyták életben, és nem kötelezték le eléggé a barátaikat. – Kecsesen belekortyolt az italába, és vállat vont. – A lidércrendek szövetkeztek ellenük a Ronela Matiera da Salvával meg Felice vadászaival. Az utolsó királynő a végsőkig harcolt: nem adta meg magát, amikor eljöttek érte. Inkább a palotája romjai alá temetkezett, a nyakában azzal a gyöngysorral: Az elfvadász pillantása ismét végigsiklott a nevezetes ékszeren. – Valami mágikus csecsebecse? – Bizonyos értelemben. Nyldred emlékeztetőül hagyta az utódaira, hogy soha ne feledjék, honnan származnak és kinek köszönhetik a hatalmukat. – A boszorkányúrnő az arckép felé intett. – A gyöngyöket a vőlegénye küldte nászajándékba, az ötvös mesterekkel együtt, akik ezüstlunirba foglalták őket; de a munkát itt végezték el, a palota műhelyében, és Nyldred erős védigéket olvasott rájuk. Lényegében elpusztíthatatlanok, míg vissza nem kerülnek ide, Alidaxba. Iglat Berval kétkedőn csóválta a fejét. – Kicsim, nem vagyok én pap, hogy prédikáljak neked; de ha valamit tanultam az élettől, hát azt, hogy semmi nem elpusztíthatatlan. Csak azon múlik, mennyire körültekintően fogunk hozzá.

– Azt mondtam, lényegében – mutatott rá az asszony. – Ó, biztosan vannak, akik képesek rá. Daumyr lakói, például. Vagy néhányan az ediomadi mélycsarnokokban. De miért fecsérelnék ilyesmire az erejüket? Azok a gyöngyök semmit sem jelentenek számukra. Csak az által van hatalmuk, amit jelképeznek; és a régi Tanûria, minden kötődésével együtt, két és fél ezer éve halott. – Halvány mosoly. – Nyldred mágiája még mindig működik, de ma már nem sok mindenre jó. Megóvja a gyöngyöket a pusztulástól; és ezzel persze azonosíthatóvá teszi őket. – Úgy érted, valamiféle fürkészvarázzsal…? – Iglat függőben hagyta a mondat végét, mert nem kívánt újabb vitába bonyolódni kedvesével. Konyított valamicskét az efféle vajákoláshoz, szigorúan csak ismereti szinten, mivel akikre vadászott, gyakran használták ellene; éppen ezért tudta, milyen nevetségesen könnyű kifogni rajta, minden varázslat nélkül, a lehető legprózaibb eszközökkel. – Az is egy módszer; de vannak sokkal egyszerűbbek. – Aggodalma tehát, immár nem először, fölöslegesnek bizonyult. Többek között ezt szerette Liliathban: sosem tévesztette szem elől, hogy a mágia csupán egy a rendelkezésére álló lehetőségek közül, és ugyanazt az eredményt más, gyakran könnyebben járható utakon is el tudja érni. A boszorkányok hajlamosak beleszeretni a varázserejükbe, s ez alól rangelső úrnőik sem kivételek, mint azt számos alidaxi előd példája mutatta, legutóbb Sinil Dialaidé. Liliath nem esett ebbe a hibába: magától értetődő természetességgel használta a mágiát, ahogy egy mesterember a szerszámkészletét, és sohasem mámorosodott meg tőle. – A bíborgyöngyök ritkák, a tenger azonban hatalmas, a halászatuk pedig már a kyr idők óta folyik. Ha vásárolni akarsz, csak temérdek pénzre meg egy jó ügynökre van szükséged, és tízezrével fogja felhajtani őket. Szép számmal lesznek közöttük varázserejűek is, mert minél nemesebb egy matéria, annál alkalmasabb táptalajul szolgál a mágiának. Mindet egyenként megfürkészni, hogy Nyldred bélyegét viseli-e magán, aránytalanul nagy energia befektetést kívánna. Az ereni szája széles vigyorra húzódott. – Ezzel szemben ha kőtörő mozsárba borítjuk őket, pár percen belül biztosat tudunk. – Lelki szeme előtt fölrémlett a látvány, ahogy a csigás áttételekkel működtetett zúzógerenda tömegével morzsolja szét a kincset érő gyöngyöket. – Jó terv, csak kicsit költségesnek tűnik. Még a te pénzes ládáidhoz mérten is.

Aprócska, függőleges ránc jelent meg a királynő orrnyerge fölött. – Az egyik elődömet Tündökletes Chlodisnak hívták; bolondult a drágakövekért. Kiszámította, hogy ha vissza akarnánk szerezni Nyldred nyakékét, minden egyes gyöngyszemre az értéke tizenötezerszeresét kellene költeni. Függetlenül attól, hogyan jutunk hozzá, szépszerén-e vagy erőszakkal. – Hát igen, manapság a rablás sem olcsó mulatság – jegyezte meg Iglat együttérzőn; s mikor látta, hogy az asszony tekintete dühösen megvillan, sietve hozzátette: – Én már csak tudom… A harag elvillámlott a fekete szempárból; mennydörgés nem követte, ám a viharfellegek sem oszlottak szét maradéktalanul. – Megkapó őszinteség – biggyesztette el az ajkát Liliath. – A te fajtád inkább kalandozónak szokta hívatni magát. – Hírverés. Hiúság. Önámítás. – Az elfvadász ádáz képet vágva kidüllesztette a mellét, és nagyot csapott rá az öklével. – Én nem hazudok se másnak, se önmagamnak! – Ijesztő látvány tudott lenni, ha akart; most szándékosan rontotta le az összhatást azzal, hogy mindezt egy bársonyhuzatú pamlagon ülve művelte, metszett kristálykehellyel a kezében. – Büszkén vallom, hogy rablógyilkos vagyok, a legkülönbek közül! A királynő elmosolyodott, tán akarata ellenére; a felhők mindenesetre vert seregként takarodtak az arcán szétsugárzó derű elől. – Ismertem egyszer valakit, aki hasonlított hozzád. Könnyebb prédára vadászott ugyan, de igencsak értette a dolgát, és nagyon utálta, ha kalandozónak neveztem. – Akkor, fölteszem, gyakran hívtad így. Liliath gyorsan belekortyolt az italába, ám a pohár mögé bújva sem tudta elleplezni, hogy a mosoly immár belopózott a tekintetébe is. – Abban különbözött tőled, hogy folyton a megmásíthatatlanon rágódott, és bármennyire igyekeztem rávezetni, sosem tanulta meg élvezni az életet. – Az erős bor pírt hajtott az arcába; hirtelen gyöngyöző kacajra fakadt. – Azonkívül fiatalabb volt nálad, és sokkal csinosabb! Iglat Berval nem vette a szívére. Az asszony nevetése diadalharsonaként zengett a fülében. Valószínűnek vélte, hogy szerelmes; ám ez csupán tetézte az elégedettséget, amivel a fenyegető vihar sikeres elhárítása töltötte el. – Én viszont tehetségesebb tanítvány vagyok – jegyezte meg szerényen. – Érdeklődő szellem, fogékony minden új tapasztalatra… – Hagyd már abba, mert nyakon öntelek!

– És foltot ejtenél a szép pamlagodon? Ez csak sóval jön ki, tudod, de fogadni még úgy sem mernék rá. A királynő nem jutott szóhoz a kacagástól, csupán sötéten kígyózó fürtjeit rázta válaszul, Iglat pedig abban a jólesőn melengető tudatban dőlt a faragott támlának, hogy bár a háború vége még messze van, ezt a csatát két ségkívül ő nyerte. A könnyű bútordarab figyelmeztetően megreccsent alatta – elegáns vonalait nem arra tervezték, hogy ekkora emberek terpeszkedjenek rajta –, ő azonban ügyet sem vetett rá. Hosszan kinyújtóztatta lábát, csizmáit keresztbe rakva, és szórakozottan forgatta a poharat a markában. Durva keze volt, favágástól és kötélcsomózástól kérges; a nőknek mindig kellemes meglepetést szerzett, milyen gyengéden és ügyesen tud bánni vele. Szeretett háborúzni: ezt tartotta a természetes viszonynak ember és ember között. Persze sokféle szinten űzhető, nem muszáj feltétlenül komolyan venni, ám ő csak így lelte benne igazán örömét. A veszély pezsdítette föl a vérét, röpítette új s újabb élmények felé: ez tette lehetővé, hogy élete minden percét élvezze, tudván tudva, hogy az utolsó is lehet. Nincs annál mámorosabb érzés, mint ami a túlélőket fogja el egy öldöklő csata után; Iglat Berval mindig és mindenütt ezt kereste. Azért évődött folyton a boszorkánykirálynővel, mert tisztában volt vele, hogy egyetlen rossz szó vagy mozdulat a nyakába kerülhet. Kell ennél különb afrodiziákum a forró éjszakákhoz? Csodálta Liliathot, de nem azzal, a bódult bálványozással, mint a körülötte rajzó férfiak többsége. A puszta külcsín őt nem szédítette meg; sok nő fordult már meg a karjaiban, önszántából vagy kényszerből, s akadtak köztük nála szebbek is. Ő azonban nem a szépséget kereste bennük, hanem a kihívást, a veszedelmet; és ezen a téren egyikük sem vetekedhetett Liliathtal. Az elfvadász sosem érzett felelősséget másokért – talán a lányát kivéve, akit egy Arel-papnő szült neki futó kalandjuk után, és most a Sólyomaszszony eldvordi erdőuradalmában nevelkedett –, így hát nem ismerte a lelkifurdalást. A hírvágytól világéletében mentes maradt, s nem vonzotta különösebben a hatalom sem: az emberek értékét nem azon mérte le, hogy kinek mennyi pénze van, vagy hány csatlósnak parancsol. Őt a személyes versengés szenvedélye fűtötte, mindent ennek a fényében látott maga körül. Ez azzal járt, hogy könnyen elcsavarta a nők fejét, csak épp nemigen tudta megtartani őket. Eleinte, míg udvarolt nekik, értük vetélkedett más férfiakkal, s ez érthetően tetszésükre szolgált; később viszont, miután a lábuk közé en-

gedték, velük kezdte el ugyanezt, pusztán az izgalom végett, aminek már nem örültek annyira. Végül vagy megunták és odébbálltak, vagy megtörtek és nem vonzották többé. Az sohasem fordult elő, hogy legyőzték: néhányan talán képesek lettek volna rá – a gyermeke anyjában például elegendő erőt gyanított hozzá –, de hiányzott belőlük a szándék. Iglat Berval, bár sokáig el sem jutott a tudatáig, tulajdonképpen magányosnak érezte magát. Mikor az istenek döntése összehozta Liliathtal, minden megváltozott. Ő volt a legöntörvényűbb nő, akivel valaha találkozott: szabad és szenvedélyes, okos és akaratos, szeszélyes, akár a déli szél, és hajthatatlan, akár az északi szirtek. Csapongó hangulatváltásait néha még Iglatnak is nehezére esett követni, a maga módján mégis rendíthetetlenül következetesen viselkedett: nem tűrte, hogy parancsoljanak neki. Ha az egész világot a lába elé helyezik, szemrebbenés nélkül félrerúgta volna, hogy elégtételt vegyen valami személyes sérelemért. A szeretőjének lenni hasonlatos élmény volt ahhoz, mintha az ember horgony nélküli lélekvesztőn hánykolódna a viharos tengeren. Iglat Berval meg akarta tartani ezt az asszonyt. Örökre. – Nem vagy odáig ezért a Chlodisért, igaz, kicsim? – kérdezte. Liliath, aki a nagy nevetés után kifulladva legyezte magát a tenyerével, élesen nézett föl rá. – Ezt meg honnan veszed? Az elfvadász vállat vont. – Ahogy téged ismerlek, ha egy alidaxi úrnő valamit a fejébe vesz, azt végig is csinálja. Szóval nem hiszem, hogy az elődöd csak papiroson számolgatott. – És ha úgy van? A férfi szemmagasságban Nyldred arcképe felé döfött az ujjával, olyan gyors és határozott mozdulattal, mintha egy vadkant akarna felnyársalni. – Én ugyan nem értek az ékszerekhez, de azok a kis vackok szerintem egész jól mutatnak. Semmi fölös cifraság, csak fény és forma – mondta. – Nyilván ilyen a többi is, ha már egyszer vagyonokat fizetnek értük. Picit tán kisebb vagy szabálytalanabb, de lényegében ugyanaz. – Rövid szünetet tartott, hátha. Liliath közbe akar szólni, az asszony azonban hallgatott. – Ha belegondolok, hogy az elődöd, ez a Chlodis, ezrével zúzatta össze őket… – Tízezrével – helyesbített kurtán a boszorkánykirálynő. Ajka pengevékony vonallá keskenyült.

Iglat bölcsebb volt annál, semhogy tovább beszéljen. Beérte egy sajnálkozó sóhajjal, s hogy elejét vegye a további csüggedésnek, mindjárt lelket is öntött magába a borospohárból. Közben fél szemmel a szeretőjét leste. Az asszony követte a példáját, de egészen másképpen ivott: apró kortyokban csipkedte az italt a megdöntött kehely pereméről, kurta kis szüneteket tartva közöttük. A héja szokta íy kóstolgatni az elejtett galamb vérét, gondolta az ereni; ám nem mélyedt el a párhuzamban, mert veszedelmes összevetésekre adott volna alkalmat csőr és orr vonatkozásában. A legkevésbé sem hiányzott most neki, hogy a nyelve önkéntelenül kövesse nekilóduló képzeletét, és mindent elrontson valami ostoba megjegyzéssel. Óvatosan fölemelte a kezét, és végigsimított sörtére nyírt, őszülő haján. Válasz nem érkezett; a mozdulat nem váltott ki sem kedvetlen fintort, sem rosszalló pillantást. Jól van. Ezek szerint, ha megszólal, már nem ő lesz a hi bás. – Csak azt nem értem – mondta tűnődve –, miért nem mentetek el a nyakékért Tanûriába? Mindjárt a bukása után. Elvégre valahol a jogos örökségetek volt; a királynő meg, aki viselte, régi szövetséges. Tulajdonképpen segítséggel tartoztatok neki. – Szélesen elvigyorodott. – Senki nem kifogásolhatta volna, ha kicsit késve érkeztek, aztán átkutatjátok a romokat valami jelképes mementó után, ami örökre fenntartja Alidaxban egy hű barát emlékezetét. Roppant megindító gesztus, ha belegondolok. – Kisebb gondunk is nagyobb volt akkor, a Rőt Gyermekkel a trónon meg a Caythalisszal a nyakunkban – csóválta meg a fejét Liliath. A férfinak fogalma sem volt róla, miről beszél, ám azért érdeklődéssel hallgatta. – Tudom, hogy a te neveltetéseddel nehéz elképzelni, de azokban az időkben, még a lobogók előtt, a birodalom garantálta itt a békét. Amint elfordította tőlünk az arcát, rögtön életre keltek a szunnyadó sérelmek, és mindenki harcolni kezdett mindenkivel. Nem csupán Tanûria csillaga áldozott le akkoriban. – A fekete csipke fodrokat tanulmányozta a kézelőjén, szórakozottan igazítva rajtuk egyet-egyet. – Később a trónháborúk örvénye sorra beszippantotta, aki talpon maradt. Nekünk aztán édes mindegy volt, hogy a császár Sogron vagy Tharr jogara alatt országol-e – egyiktől sem származott ránk sok jó soha –, mégis színvallásra kényszerültünk; és ha az elődöm nem kéri ki a Száj Nélküli Szó tanácsát, mi most nem beszélgethetnénk, észak

rangidős úrnője pedig Livinában vagy Fidiorban székelne. – Furcsa hangon fölnevetett. – Vagy akár Tanûriában, ha a királynői némi észt is örökölnek az ősanyjuktól a gyöngysor mellé…! – Mutatsz nekem egyet? – kérdezte a férfi. Liliath meglepetten pillantott föl rá. – Egy micsodát? – Egy bíborgyöngyöt – bökött az állával Iglat a festmény felé. – Nyldred nyakékéből. – Miből gondolod, hogy…? – Először is itt van ez a Chlodis. Amilyen nagy buzgalommal kereste őket, kézenfekvőnek tűnik, hogy talált néhányat. Persze elismerem, ez pusztán feltételezés. – Az ereni csibészes mosollyal igyekezett elvenni az élét, hogy túljárt kedvese eszén. Ingoványos talajra merészkedett, de az első lépéseket már megtette, és innen akkor sem fordulhatott volna vissza, ha akar. – Másrészt viszont az előbb azt mondtad, hogy a gyanús gyöngyöket egyenként is meg lehetne fürkészni, csak nem érdemes, mert túl sok energiát igényel. Ezek szerint azonosítani tudod Nyldred személyes varázsbélyegét. – Bocsánatkérő mozdulattal tárta szét a karját. – Vagyis van belőle legalább egy mintapéldányod. A fekete szempár előbb kerekre nyílt, majd résnyire húzódott össze. Aztán Liliath bal keze lassan a homlokához emelkedett, és gyors egymásutánban három könnyed legyintést mért rá. – Nesze, nesze, nesze! – korholta magát méltatlankodva. – Mit érdemel az a személy, aki bűnös módon alábecsüli a borostás barbárokat? Iglat önkéntelenül végigsimított az arcán. Ebben az egyben a legnagyobb jóindulattal sem tudott a királynő kedvére tenni; alig két órája borotválkozott, és tessék, a serkenő szőr már herseg a körme alatt. – Ne okold magad, úrnőm! – hajolt meg ünnepélyesen a szeretője felé. – A legtöbben valóban tudatlan tuskók vagyunk. Jómagam csupán azért számítok kivételnek, mert az elfek gondoskodtak a kiművelésemről. – Én bolond, pedig már kezdtem féltékeny lenni! – kuncogott az asszony. – Azt hittem, a mellére meresztesz akkora szemeket, nem a gyöngysorára! – Hát… – húzta be a nyakát Iglat ijedten, mint akit rajtakaptak. A kuncogás kristályos kacajba csapott át; Liliath szemében vidám szikrák csillantak.

– El sem tudod képzelni, milyen üdítő jelenség vagy; de nehogy aztán elbízd magad nekem! – fenyegette meg a mutatóujjával. – Ami meg a gyöngyöket illeti, a kincsesházam hármat őriz belőlük. Kettőt még Chlodis szerzett, a harmadikat a rumilanti podesztától kaptam ajándékba, amikor száműzték a városából és nálam keresett menedéket. Hízelegni akart vele nekem, jelentéktelen mágikus csecsebecsének hitte. Én persze azonnal rájöttem, micsoda. – Hogyne – bólogatott a férfi. – Jelentéktelen mágikus csecsebecse. A királynő fél szemöldöke a magasba ívelt. – Ha ez a véleményed róla, miért vagy annyira kíváncsi rá? – Mert fenntartásaim vannak a jelentős mágikus csecsebecsékkel szemben. Az ember sohasem tudhatja, hányadán áll velük – magyarázta Iglat készségesen. – Egy narvani ismerősöm egyszer talált egy gyűrűt, ami láthatatlanná tette és szarvakat növesztett a homlokára. – Szarvakat? – hökkent meg Liliath. Az ereni komoly képpel bólintott. – Tudniillik folyton lopni mászkált a gyűrűjével, és közben engem kért meg, hogy vigyázzak a feleségére. – Elég! Feladom! – A nő nevetéssel küszködve tartotta föl a tenyerét. – Mindjárt hozzák a gyöngyöket, csak fejezd be! – Kívánságod parancs, kicsim. – Iglat újra meghajolt, ezúttal azonban már teljesen az udvari etikett előírásai szerint, mivel föl is állt előtte a pamlagról, a kristálykelyhet csípőmagasságban az ujjai között tartva. Az asszony biccentéssel nyugtázta a tiszteletadást, ivott még egy kortyot a poharából, majd félrerakta. A fejét hátrahajtotta a támlára, lélegzetét egyenletesen elmélyítette. Hosszú, selymes pillái leereszkedtek, félig eltakarva sötét szembogarát, ám nem állapodtak meg a szendergés nyugalmában, hanem puha reszketésbe kezdtek, finoman szőrözött rovarcsápok gyanánt. Az elfvadász tapintatosan odébb sétált. Liliath nem szerette, ha a közelében lábatlankodnak, mikor bekapcsolódik a palota szellemhálójába. Mivel ilyenkor két világ között kellett megosztania az érzékeit, valamelyest kiszolgáltatottá vált, bár távolról sem magatehetetlenné. Iglathak az volt az érzése, a nő megbízik benne – legalábbis jobban, mint bárki más földi halandó-

ban –, de sejtését nem szívesen bocsátotta volna a gyakorlat próbájára. Tanácsosabb lesz eltávolodni tőle, hangsúlyosan hátat fordítva; az adott körülmények közt ez inkább az előzékenység, mint az udvariatlanság jele. Megállt az olajkép előtt, kicsit oldalvást húzódva, hogy a beeső fény szöge megfelelőbb legyen, és szemügyre vette magát a védőmező tükrében. A szőke Nyldred vonásai keresztülderengtek az övéin, és az összehasonlítás nem Iglat javára ütött ki. Alacsony homloka, kiugró járomcsontja, a bőrét felszántó mély ráncok nyers, kemény karaktert kölcsönöztek az arcának, ugyanakkor azonban egyfajta viharvert vonzerővel ruházták föl. Ha a szeme nem csillog olyan eleven, világoskék tűzzel, riasztóan zord megjelenése lett volna; így tetszése szerint tudott lágyítani vagy durvítani rajta, csak a tekintetén kellett igazítani hozzá. – Nézd meg, mit műveltél már megint! – szólalt meg a háta mögött egy durcás női hang. – Mióta hajtogatom már neked, hogy meg kellene tanulnod tisztességgel öltözködni; de ezzel az erővel a falnak is beszélhetnék! A szellemparancs ezek szerint eljutott a rendeltetési helyére, Liliath pedig kinyitotta a szemét és körülnézett. A ruházkodás dolga kezdettől fogva vitatéma volt közöttük, mármint az asszony részéről, mert Iglatnak ezen a téren eszébe sem jutott nyomatékos tanácsokat hangoztatni vagy – Arel ne adja! – elvárásokat támasztani. Bizonyos mértékig hajlott az engedményekre, de ha az ember meg akarja őrizni az önbecsülését, szabnia kell egy határt. Az ő esetében ezt a zekéje jelentette, amely több ízben is parázs veszekedések kiváltója lett a kedvesével. Valóban nem volt kimondott udvari öltözet, Iglat Berval azonban alapos okkal ragaszkodott hozzá, és akármilyen praktikákkal próbálta lefondorkodni róla a királynő, kitartóan viselte. Egykét esetben már közel jutottak miatta a szakításhoz, és az ereni néha eltűnődött rajta, milyen csattanós tréfa lenne Darton atyától, ha ez a ruhadarab okozná a halálát. Mélyet sóhajtott, futólag erőt merített a poharából, majd elszántan sarkon fordult. Liliath a pamlag előtt állt, fél kezét csuklóban kifordítva a csípőjére tette. A másik vádló mozdulattal szegeződött a háttámla keresztben felszaggatott kárpitozására. – Csupán a tájékoztatásod végett: eredeti shíni vérbársony, korai Chyttan-stílusú mintázattal – közölte vészjóslóan fojtott hangon, – Van fogalmad róla, hány éves?

Iglat felől éppúgy lehetett kettő, mint kétezer, ám ezt persze nem tette szóvá: csak olaj lett volna a tűzre. – Nézd, kicsim, ezt párszor már megbeszéltük– kezdte türelmesen. – Szerintem egy ilyen izé arra való, hogy leüljenek rá. – De hátradőlni nem muszáj! – csattant föl a nő. – Főleg nem ebben a szörnyű barbár condrában! Nem értelek téged: a legritkább királyi pompában járhatnál, te meg… – és befejezés helyett undorodva legyintett. – Ami a ritka királyi pompát illeti, erről biztosan többet tudsz nálam; mindazonáltal nem hiszem, hogy sok király hordaná egy saját kezűleg elejtett mantikor irháját. Egyébként a legjobb sakuri szűcs készítette, kész vagyont fizettem érte. – Az ereni tüntetően hátrahajtotta a zeke bal szárnyát. – És amikor szóltál, hogy ha hozzám bújsz, dörzsöli a bőrödet, azonnal selyembélést tetettem bele. Egy szavad sem lehet. – Sakur… Az valami hegyi lepratelep? – fintorgatta az orrát Liliath. – És a fogakat mikor szeded le végre a hátáról? Azt is mondtam, nem is egyszer. Iglat Berval kihúzta magát, elvégre két teljes fejjel magasodott Alidax úrnője fölé. Talán segít, gondolta; de tévedett. – A fogak trófeák – jelentette ki. – A bélés, az más. – Igen, az selyem – replikázott az asszony. – Ellentétben a rojtokkal. Miért nem csinálsz velük valamit ? Tudod jól, hogy az elfhajtól elfog a tüszszögés! Az ereni igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Kicsim: már befontam és levarrtam az összeset. – Pedig sokkal jobban mutatnak szabadon, tette hozzá gondolatban. – A szobalányaid napjában kétszer mossák és porolják. Még azzal a büdös niarei lakkal is befújnák, ha nem vennék biztosra, hogy elkapnám őket érte. – Te csak ne kapkodjál az én szobalányaim után! Mintegy végszóra, nyílt az ajtó, és egy szolgáló lépett be rajta, Iglat határtalan megkönnyebbülésére. Nem tudta, mennyi ideig bírta volna megőrizni a higgadtságát; és ha leáll kiabálni Liliathtal, feltétlenül ő húzza a rövidebbet. Egyszer, még a kapcsolatuk elején, a királynő kihajította a rózsatorony balkonjáról, és nem kapta el, csak hat szinttel lejjebb. Valószínűleg azért, mert zuhanás közben is tovább káromkodott. Ha üvölteni kezd félelmében, hagyta volna, hogy krátert hasítson a virágágyások közé. Utólag visszatekintve mámorító érzés volt. Csodálatosat szeretkeztek utána.

– Mi az már megint? – förmedt a cselédre Liliath. – Nem hallod, hogy beszélgetünk? A lány hallgatott, a körülményeket figyelembe véve igen bölcsen. Megállt a bejáratban, fejét lehajtva, kezét illedelmesen hátratéve. Bokáig érő, patyolatfehér, nyakig begombolt ruhát viselt, kék köténnyel, fityulás főkötővel és hosszú szárú fűzős cipővel. Az ajtó, akárha szellemkéz mozgatná, nesztelenül becsukódott mögötte. Nem jött üres kézzel: hártyavékony, festetlen porcelántálka lebegett előtte a levegőben, fehér selyemkendővel leborítva. Az ereni tetőtől talpig végigmérte. Nem is annyira lány, inkább formás menyecske, bár a szükségesnél bővebbre szabott zsákruha jórészt elrejtette rajta a hegy-völgyeket. Aztán megakadt a szeme a zöld-ezüst tetováláson, amely a bal fül alatt bukkant elő a fityula takarásából, majd egyre keskenyedve kanyargott előre és lefelé, az állkapocs vonalát követve. Kígyónővér, méghozzá magas rangban, ha ilyen nyíltan viseli a jelet. Bolkban vagy Hesterdanban gyaloghintón hordoznák körbe az utcákon, a népek mindenfelé az áldásáért zsibonganának; de még a Pentád városaiban is általános tisztelet övezné. Liliathnak megvoltak a maga módszerei a túlságosan becsvágyó riválisok megszelídítésére, s viperavermek és kínvarázsok nélkül is kitűnően boldogult. Iglat ráérősen közelebb sétált hozzá, markában a boroskehellyel, aztán belecsípett az arcába és barátilag megrázogatta. – Jól van, kislány, ne rontsad itt tovább a levegőt! – mondta. – Eredj innét, mielőtt az úrnőd úgy döntene, hogy táskát csináltat belőled! – Azzal eleresztette, s szabaddá vált kezével a kígyók tekergőző mozgását utánozta, beszédes sziszegés kíséretében. A boszorkány egy pillanatra megemelte az állát, s tekintetében méregzöld gyűlölet lobbant, oly emésztő erővel, hogy közönséges ember hátrahőkölt volna tőle. Ő nem a Romlás Asszonyának hódolt; számára a kígyó nem puszta jelkép volt csupán, hanem az isteni káosz egyik esszenciális aspektusa, amely Tharr harmadik fejében nyilatkozik meg. Aki gyalázza vagy élcelődik vele, a legszörnyűbb blaszfémiát követi el, mely nem maradhat megtorlatlanul. Így már egész csinos a kicsike, gondolta Iglat elégedetten. Csak ey kis tűz hiányzott belőle, és tessék… Megnyalta a szája szélét, és vetkőztetni kezdte a tekintetével, bár az a nyavalyás zsákruha túlságosan sokat hagyott a képzeletre. Ha legalább a szoknyája fel lenne hasítva oldalt…

Pillantásuk találkozott; a zöld tűz felkészült rá, hogy birokra keljen a kék acéllal. Az elfvadász szemében azonban nem tőrök fogadták, hanem derűs, felhőtlen mosoly, egy pimasz kisfiúéhoz hasonlatos, aki valamely jól sikerült csínytevésen örvendezik. Zavar ködösítette el a boszorkány tekintetét, aztán lassan kitisztult belőle, ahogy mélyéről földerengett a megértés. Ez a férfi nem akart visszaélni a helyzetével; akkor is így beszélt volna hozzá, ha egészen más körülmények között találkoznak. Azért szította fel a haragját, mert így találta vonzónak, és fikarcnyit sem törődött közben a Kristálykirálynő jelenlétével. Különös összetevőkből gyúrt kifejezés ült ki a kígyónővér szemébe: bosszúság, büszkeség és valami bizonytalan, képlékeny érzés, ami talán a hálával lehetett határos. A háttérben Liliath jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. A zöld láng kihunyt, mintha elkoppantották volna; a cselédlány pillantása engedelmesen visszasüllyedt a padlóra, a szőnyegen kígyózó folyondárminták közé. Iglat Berval csalódottan szipákolt. – Ma kettesben maradunk, nem lesz szükségünk harmadikra – közölte a szolgálóval; majd a vállánál fogva megfordította, könnyedén rápaskolt a fenekére, és szelíd, de határozott lökéssel elindította a bejárat felé. – Légy jó kislány, egyél sok gyümölcsöt, és ne rendetlenkedj esténként! Liliath megvárta, míg az ajtó becsukódik mögötte; aztán összefonta a karját és mély lélegzetet vett, ami figyelemre méltó változásokat idézett elő testének felső régióiban. – Szóval már a szemem láttára fogdosod őket? A zekémen ezek szerint túlléptünk, sóhajtott föl lélekben az ereni, fennhangon azonban csak annyit mondott: – Ugyan, kicsim, mit idegeskedsz? Tudod, hogy számomra te vagy az egyetlen nő a világon. – Nincs sok tehetséged a hazudozáshoz. – Dehogynem. Olyan ártatlanul átlátszóan csinálom, hogy mindig megbocsátasz érte. – Mentegetőző gesztussal tárta szét a karját. – Különben is, csak egy kis tartást akartam adni neki. Rossz volt nézni, ahogy majd’ összepisili magát előtted. – Van fogalmad róla, milyen nehéz így megtörni őket? Most kezdhetem elölről.

– Elölről, az túlzás. Ahhoz az kellett volna, hogy vele feküdjek le helyetted. Egyébként meg azt hittem, szereted a kihívásokat. – Iglat a selyemmel letakart porcelánedénynek szentelte figyelmét, mely továbbra is mozdulatlanul lebegett előtte mellmagasságban. – Szóval ezek volnának a híres bíborgyöngyök? – Mindhárom. Parancsolj válogatni! – A királynő kiürítette poharát, és invitáló kézmozdulatot tett. – Csak óvatosan bánj velük, mert itthon vagyunk. Itt nem védi őket Nyldred varázslata. Az elfvadász felhajtotta a karkvini bor utolját, a kristályból metszett kelyhet egy asztalkára tette. Aztán fölemelte a kendőt, és érdeklődéssel pislogott a fehér tálka öblébe. Igen, itt voltak a gyöngyök – nem dobozkában, ahogy az értékes ékköveket őrizni szokás, hanem puha gyapotbolyhok közé ágyazva. A párnázásuk illatosítva lehetett valamivel, mert ahogy föléjük hajolt, Iglat orrát halvány tengerszag legyintette meg. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogva kicsippentette az egyiket, majd fejét ide-oda fordítva összevetette festett másával Nyldred arcképén. A megboldogult piktor remek munkát végzett, ez kétségtelen. Valahogy meg tudta ragadni a gyöngyöknek azt a sajátosságát, hogy első pillantásra teljesen feketének tűntek, ám ha a fény rézsútos szögben esett rájuk, hirtelen sötét, olajos árnyalatú tűzbe borultak, félúton a bordó és az ibolyaszín között. Az erenit a tüdő felé áramló vérre emlékeztették; annak van ilyen színe, ha azelőtt ontják ki, hogy feldúsulhatna friss levegővel. Magasra tartotta a tálkából kiemelt gyöngyszemet, és lassan forgatni kezdte három ujja között. A szája hirtelen kiszáradt; már bánta, hogy nem tartalékolt a karkviniból egy utolsó kortyot erre a pillanatra. Jobb híján nyelt egy nagyot, abban a reményben, hogy nem szúr szemet a kedvesének. – Mit szólnál egy fogadáshoz, kicsim? – kérdezte könnyed, társalkodó hangnemben. – Egy fogadáshoz? Köztünk? – Az asszony tekintete tüstént olyan éberré vált, akár a vadászó párducé. Ennyit a hiú reményekről. – Attól függ. Mik a feltételek? Iglat leeresztette a bíborgyöngyöt, s közben azon törte a fejét, hogyan tovább. A királynővel lehetett incselkedni, de a mellébeszélést nem szerette. Leghelyesebb lesz, ha kertelés nélkül a lényegre tér. – Keressük meg a hiányzó gyöngyöket, és aki többet talál, az nyer – javasolta.

A nő szemöldöke ráncot vetett. – Nem lenne se vége, se hossza. Ki tudja, hová vetődtek ennyi idő alatt? – felelte. – Biztos akad néhány, amit képtelenség felkutatni. Mondjuk be dobták a tengerbe, ahol elnyelte egy orka, és kiúszott a Sinemosi-szoroson. – Elbiggyesztette az ajkát. – Kereshetjük, míg belevénülünk, a fogadás meg eldöntetlen marad. – Szó sincs róla. – A férfi nagy levegőt vett, s megpróbálta lecsendesíteni nekilódult szívverését. – A gyöngysor harminchárom szemből állt, igaz? Ebből három itt van. – A kezében lévő gyöngyöt óvatosan visszaejtette a gyapottal bélelt tálkába. – Ami azt jelenti, hogy elég tizenhat darabot összeszedni. Ha egyikünknek ennyi sikerül, a másik már semmiféleképpen nem szárnyalhatja túl. Liliath hallgatott. A homloka lassan kisimult, tekintetéből azonban nem tűnt el a szúrós kifejezés, s hosszú pillái alól oly merőn fürkészte szeretőjét, hogy az percről percre kényelmetlenebbül érezte magát a bőrében. – Mi a tét? – szólalt meg végül; Iglat számára úgy tűnt, egy örökkévalóság után. Megnedvesítette az ajkát. – Ha te nyersz, azt csinálsz velem, amit akarsz. Igyekezett pajkosan évődő hangot megütni, de még a saját fülében is kissé reszelősen csengett. A királynő mosolyában viszont, amellyel válaszként ajándékozta meg, nyoma sem volt bizonytalanságnak. – Így is azt csinálok veled, amit akarok – mutatott rá. – Ami nagy örömömre szolgál, mert a fantáziám siralmasan szegényes a tiédhez képest – hajolt meg szélesen az ereni, meglengetve képzeletbeli kalapját. Elégedett volt a sebtiben kivágott replikával; kezd visszatalálni önmagához. – Úgy értettem, hogy ha elveszítem a fogadást, tényleg bármit csinálhatsz velem, én nem fogok ellenkezni. Tudom is én, kitömethetsz, vagy hőscincérré varázsolhatsz, vagy felültethetsz evezősnek az Ónixhajóra. Utálkozó fintor suhant át az asszony vonásain. – Az Ónixhajóra? Az szárazdokkban van – mondta. – Múzeumot fogok csinálni belőle. A varrónőim már dolgoznak a. kosztümökön. – A micsodákon? – Iglat örült neki, hogy az előbb visszatette a bíborgyöngyöt, mert most alighanem elejtette volna.

– Korhű ruházat, minden fontosabb időszakra, a birodalom alapításától a legutóbbi zászlóháborúig – magyarázta a királynő. – Beöltöztetjük a legénységet, történelmi élőképeket fognak előadni. A díszletekkel meg a terembeosztással már elkészültünk: egy bő délután alatt végig lehet járni, és közben a látogatók előtt lepereg a Quironeia teljes históriája. – Ingerülten legyintett. – így sem az igazi persze, de jobbat nem tudtam kitalálni. Legszívesebben mindenestül kidobnám, de abból iszonyú ribillió lenne a Kupolában. Elvégre az a vacak mégiscsak része Alidax örökségének. Az elfvadász döbbenten pislogott. Micsoda asszony! A csatlós tengeri hatalmak, a nagykirálytól a Pentádon át a ligáig, mind kezüket-lábukat törnék buzgalmukban, hogy egy olyan félelmetes tényezővel gyarapíthassák a flottájukat, mint az Ónixhajó; neki meg az a legfőbb gondja, hogyan szabadulhatna meg tőle, mert sérti a szépérzékét! – Éppenséggel persze egy élőképben sem mutatnál rosszul, szerelmem – folytatta Liliath, kizökkentve hüledezéséből a férfit. – És be is rakhatnálak oda, akár ellenkezel, akár sem. Ugyanez a helyzet a kitömetéssel, meg a… mit is mondtál? Hőscincér? – Iglat bólintott, még mindig kissé kábán. – Hát, azt még sose próbáltam, de valószínűleg sikerülne. Csak éppen eszem ágában sincs. Egészen más terveim vannak veled. – Tanácstalanul emelte föl nyitott tenyerét. – Szóval légy oly drága és áruld el nekem: miért kössek veled fogadást, ha semmi olyasmit nem tudsz fölajánlani, ami egybevágna az én elképzeléseimmel? Iglat Berval érezte, hogy a haja tövében apró cseppekben kiütközik a veríték. Még egy perc, és csorogni kezd lefelé a homlokán. Hogy elébe vágjon e kínos eshetőségnek, ujjaival az őszes sörtébe túrt és lendületesen hátrasimította. Érzése szerint elég kihívóan csinálta, hogy kérkedésnek tűnjön; kérdés, be tudta-e csapni vele a kedvesét, – Most talán nem – válaszolta, és felöltötte a legrosszmájúbb vigyorát; azt a fajtát, amivel máskülönben csínján bánt, mert a királynőnél jámborabb lelkek is epét köptek tőle. – De ha veszítek, biztos vagyok benne, hogy alaposan ki akarod majd élvezni a büntetésemet. Az asszony fél szemöldöke a magasba ívelt. – Ugyan miért? – Mert volt képem ilyen arcátlan fogadást kínálni neked. – És miért várnék ezzel addig, míg veszítesz?

– Erre valóban nincs okod – ismerte el az ereni. – Persze akkor sose tudod meg, tényleg jobb vagy-e nálam… Liliath csendben mérlegelte a hallottakat, mutatóujját az ajkára illesztve. Egy idő múlva fölnézett; szemében, ahogy a férfira emelte, fekete tűz parázslott. – És mi történik akkor… pusztán a feltételezés szintjén… ha te nyersz? – Sokat meséltél nekem az elődödről… mármint aki a gyöngysort viselte… – Az elfvadász a festmény felé intett, kissé sutára sikeredett mozdulattal. Mióta megérett benne az ötlet, többször végiggondolta már, mit fog mondani ezen a ponton; ám a szavak most mégsem akartak a nyelvére akadni, úgy futkostak előle szerteszét, akár a felbolygatott hangyák. – Igazán lenyűgöző történet… illetve tanulságos, vagyis megindító… szóval, bogarat raktál vele a fülembe, és… A boszorkánykirálynő összetette maga előtt a tenyerét. – Ha jól értem, te most megkérted a kezem – jelentette ki tárgyilagosan. Iglat Berval szerette volna, ha a föld megnyílik alatta és elnyeli, valahová nagyon mélyre, túl a kazamatákon és az alsóvároson. Az ujjai megint a hajában matattak, ezúttal teljességgel hiába; a patakokban ömlő verítéket legföljebb egy sisakrostély álcázhatta volna. – A szertartáshoz nem ragaszkodom… nem muszáj a népek orrára kötni… csak négyszemközt, valami egyszerű fogadalom… – Az a szörnyű gyanúja támadt, hogy hetet-havat összehord, de nem bírta abbahagyni. – A gyerek se fontos… nekem már van egy… persze ha te szeretnél… bár nem is tudom, hogy… – Negyvenkét éves múltam, ha erre vagy kíváncsi – szakította félbe Liliath. – Még teherbe eshetek, de már nem sokáig. – Vállat vont. – Nem mintha ez bármiben befolyásolna. Nem tartozom azok közé a nők közé, akik a fejük helyett a méhükkel gondolkodnak. – Ez… ez igazán szép tőled, kicsim… – hebegte a férfi, és végre megsemmisülten elhallgatott. Nyomasztó csend lett. A királynő pillantása Iglatról a porcelántálkára ugrott, onnan a felszaggatott támlájú pamlagra, majd mellette az ivordíszes tálalószékre, s megállapodott az üres kristálykelyhen, amit ő rakott le ide nemrégiben.

– Fel tudod fogni, mit kértél tőlem? – kérdezte nyugodtan. – Mert a kezemnél és az eskümnél sokkal többet. – Nem nézett az erenire. – A törvényeink nagyon szigorúak, és senki sem hághatja át őket büntetlenül. Legkevésbé én, akinek őrködnöm kell fölöttük. A tálalóhoz lépett, fölvette róla a poharat, s elmélyülten szemlélte a függönyön átszűrődő napfény játékát a mívesen metszett üvegsíkok között. – Azt kérted tőlem, hogy mondjak le mindenről – folytatta. – A városomról, a koronámról, a lobogómról. Azt kérted tőlem, hogy fogadjak hűséget, és menjek veled világgá egy szál szoknyában. – Végre fölpillantott, szúrósan, számon kérőn. – Úgy mégis, mihez kezdünk majd? Te nem vagy király, nemes is alig: se pénzed, se birtokod. Együtt vadászunk elfekre a vadonban? Iglat Berval úgy érezte, két lehetőség közül választhat: vagy süketnémát játszik és elsüllyed szégyenében, vagy összevissza habog és végképp bolondot csinál magából. A várható élettartamát tekintve sok jóval egyik változat sem kecsegtette; és ha neki már úgyis befellegzett, inkább hal meg beszéd közben, mint lükén tátogva. – Hát… izé… ezen még nem gondolkoztam. Előbb, ugye, meg kell nyernem a fogadást. Bocsánat… – A kendője után tapogatózott a csizmaszárban, aztán eszébe jutott, hogy odaadta az asszonynak. – Ami meg az elfeket illeti… egész jó mulatság. Szavamra. Hamar belejönnél. – Itt üssön belé a ménkű, ha a keze fejével fogja törölgetni magát, ahogy az eke szarva fölött izzadó parasztok! – Egyébként… már meg ne haragudj, kicsim… de Liliath szerintem egy szál szoknyában is Liliath marad! Azzal dühösen lekapta a fehér selymet a gyöngyöket rejtő edényről, és nekilátott felitatni vele az arcáról a verítéket. – Tévedsz – mosolyodott el a királynő. – Szoknyára sincs szüksége hozzá. Ahogy odasétált Iglathoz, áttetsző folyadék habzott föl a kelyhében, és szemrebbenés alatt színültig töltötte. A szagából ítélve erős szesz lehetett, valami furcsa adalékkal, mert némi maró-savanykás árnyalat is vegyült belé. Az ereni bizalmatlan pillantást vetett a pohárra, ám nem maradt sok ideje gyanakodni, mert Liliath máris a porcelántálkába nyúlt a gyöngyökért. Egyet a ruhája kézelőjében tüntetett el, egy másikat pedig neki nyomott a markába. – Mintának… – suttogta.

– És a harmadik? Az asszony csengő hangon felkacagott. – Hogy mondtad az előbb a komornámnak? „Ma kettesben maradunk, nem lesz szükségünk harmadikra.” – Két ujja közé csippentve föltartotta az utolsó gyöngyszemet. – Ilyen páratlanul pimasz fogadást különleges áldomással illik megpecsételni. Mire a férfi egyet pislanthatott volna, a bíborgyöngy parányi csobbanással eltűnt az áttetsző italban, amely nyomban élénk pezsgésbe fogott, fehér tajtékot dagasztva a kristálypohár peremére. – Ne hidd, hogy elnéző leszek, ha veszítesz! – pillantott a szemébe mélyen Liliath. Iglat Berval érezte, hogy a nyelvét gúzsba kötő béklyó szertefoszlik. – Nem is díjaznám, kicsim – felelte, előszedve a tarsolyából régi, csibészes vigyorát. – Hová lenne akkor a szórakozás?

John J. Sherwood

Farkas a ködben 1. A Pyarron szerinti 3698. esztendő őszén, a Hullámok havának 7. napján, Erionban – Csak add ide, Szenam! Nem érdekelnék a magyarázataid, csak add ide, érted?! – nyúlt Anth az apró függő után. Harmadik napja nem aludt, le sem hunyta a szemét, hogy ne kísértsék az álmok, és kis híja volt, hogy nem kapta ki Szenam kezéből. Ez a medál lehet az utolsó, ami megmentheti a számok jövendölte sorstól, Szenam pedig itt kukacoskodik vele, mintha csak valamelyik szeretője lenne… Egy pillanatra elfogta az undor a kövér pap iránt, de nagyot nyelve legyűrte, ahogy a haragját is: emlékeztette magát, hogy nem veszítheti el a fejét. Most nem. Öt napja álmodott először varjakkal és farkasokkal, sós és ködös mocsárban, hideg falak között, holt asszonyok ölében. Már az első alkalommal érezte, hogy nem egyszerű lidércnyomás volt, és sejtette, hogy köze van ahhoz, amit a számok mutattak neki – de ez csak a második éjjel lett bizonyossá. Ugyanaz az álom gyötörte, nyakig süppedt a lápba, hiába húzta-vonta magát, hiába kapart, sárral telt meg a szája, s a varjak közben a magasból kacagták.

– Valami… rontás lesz… azt hiszem – nyekeregte panaszosan Szenam, miután körbefüstölte, megpurgálta, és ki tudja, mi mindent művelt még vele. Anth mindenesetre semmivel sem érezte jobban magát, s a harmadik éjszakán ugyanúgy megtalálták az álmok. De akkor már legalább felriadt, és vissza sem feküdt azóta. Akkor vette elő a medált, amelyet expolitus Arbortól kapott, és amit sohasem mert használni, mert világéletében ódzkodott a shadoni talizmánoktól. Úgy tartották, a Hétarcú érintése letörölhetetlen, és apránként megváltoztatja az embert, ezért hát mindeddig egyszer sem akasztotta a nyakába – de most úgy tűnik, kénytelen lesz. Ezért is hozta el Szenámnak, aki mégiscsak az Álomúrnő papja volt, hátha tud segíteni, tanácsot adni a medállal kapcsolatban, ám Szenam már két napja kotlott rajta, és képtelen volt kihúzni belőle egy igent vagy nemet. Még csak egy talánt sem válaszolt a kérdésre, hogy biztonságos-e. Hát akkor kockáztatni kell. – Szóval ideadnád? – tette fel ismét a kérdést, s közben minden erejével azon volt, hogy ne tűnjön fenyegetőbbnek a kelleténél. Szenam az előbb még dühös volt, most viszont gyámoltalan kölyökként viselkedett; még elsírná magát. – Én… én… nem hiszem, hogy… – Nem ér… – csattant volna fel Anth, de megint visszanyelte a mérgét. – Szenam… csak add vissza. Nézd… – Megpróbált finoman fogalmazni. – Én elhiszem, hogy aggódsz. Nyilván ezért vettél be algaport. Én megértem. De kérlek… szépen kérlek, Szenam… add ide azt a medált. Jó? A kövér pap szemei megteltek könnyel, és szipogni kezdett, de azért többé-kevésbé tartotta magát, s Anth ezt eredménynek könyvelte el. A hangulatingadozás az algapor egyik mellékhatása volt, kivált, ha rosszul adagolták. Ami nem ment ritkaságszámba Szenamnál. – Most szépen elveszem, rendben? Látod? Már itt is van a kezemben, és nincs semmi baj, ugye? – L-l-lát-tom… – dadogta a pap, és vacogni kezdett. Sürgősen ágyba kell feküdnie, és Anth egy pillanatra megsajnálta azért, ami rá vár, de aztán eszébe jutott, hogy harmadik napja nem aludt egy percet sem. Három napot vesztett, három értékes napot!

– Rendben… nézd – fordult még utoljára Szenámhoz –, neked most aludnod kell. Érted, ugye? És ha arra ébredsz, hogy magad alá csináltál, akkor se légy dühös, igen? És ne is sírj! Kérlek, Szenam! Ne sírj, rendben? Megértesz? Szenam bizonytalanul bár, de bólintott. Valamit még rebegett arról, hogy Anth milyen drága jó barátja, és mennyit segített neki, Anth pedig arra gondolt, hogy mit nem tesz az emberrel, ha papnak áll. Aztán segített Szenamnak megtalálni az ágyát, egy papiroson meghagyta neki, hogy ha kell, hol keresse – Rézsellő, Ifin – végül betette maga mögött az ajtót. A számok szerint egy hónapja volt, hogy Ifinbe érjen, majd onnan Salk városába. Épp egy hónap. Rettentő kevés.

2. A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán, az Álmok havának 16. napján, a Quiron-tenger déli partvidékén Se bor, se pálinka, de még a grog sem űzte el Abotan álmait; próbált komiszabb szereket is, de egyik se használt. Ha volt ereje, a Sólyomúrnőhöz imádkozott, hogy tekintsen le rá, de az a mocskos ribanc… Nem! Ilyet még gondolnia sem szabad. Noir, na az egy ribanc. Az Álomúrnő. Meg a többiek. A többi mind! Ynev összes asszonya, mind az utolsó szálig, egykutya az összes, az is, akit álmában lát minden éjjel, akitől hiába próbál szabadulni, aki gúzsba kötve várja, hívja, szólongatja, varjakkal és farkasokkal, hollókkal a feje fölött, akinek sálat vetettek át az ölén, akinek szürkével húzták ki az ajkát, akinek… Legalább nappal nem kéne ezen rágódnia, de az is lehet, hogy megint csak álmodik, azért kárálják a hollók, kárpálják a varjak, szaggatják és káromolják, míg ő a mocsárban bandukol, békésen bandukol és nyugodtan, fölötte két hold, kék és vörös, rőt és ezüst, vörös és kék, és cincálják és marják, kacagják a hollók, ordasok üvöltik, ugatják és harapják, tépve rágják… Aztán felébred.

Lázban égve ébred, homloka tüzel, teste gőzölög a hidegben. Meztelenül aludt a csűrben, mert nem bírta magán a ruhát. Kardja, csizmája, felszerelé se szétdobálva a félig fagyos talajon, akár egy átmulatott éjszaka után. Emlékszik a lányra, akit hetekkel korábban, egy másik csűrben tett magáévá. Akkor először találták meg az álmok, ott az ölében, azonmód. El kellett volna vágnia a torkát. Epe ízét érzi a nyelvén, ahogy a hasát szorítva összekucorodik. Egész a homlokáig felhúzza a térdét, mélyen szedi a levegőt. Jólesik neki a föld hidege, idővel mégis indulnia kell majd, érzi a hívást a zsigereiben. Nem tudja, honnan, nem tudja, miért, csak annyi biztos, hogy indulnia kell, mennie valahová. Látja maga előtt a babaarcú lányt, és a sálat átvetve a csípőjén és a mellén, ahogy kikandikál alóla az egyik barna kicsi bimbó. Látja a rajzot a köldöke alatt. Ez nem az a lány, akivel együtt hált a csűrben, hanem valami másik, de hiába emlékszik rá, nem tudja, hol és mikor találkozott vele. Az is lehet, hogy az álmaiban. Öklendezni kezd, de már napok óta nem evett, csak sav jön föl a torkán. Gyűlöli az émelyítő ízt, csak még rosszabbul lesz tőle. Nagyot köp, aztán kinyújtózkodik, és a hátára fordul. A hűsítő hideg végigfut a gerincén, egy pillanatra jobban érzi magát. Kezével a kardja után kutat, rászorít a markolatra, közelebb húzza. A nadrágja lesz a következő, aztán az ing, a mellény, a csizma, a dokány. A fegyverövét is fel kell majd szíjaznia, de ha most is úgy remeg majd a keze, mint napok óta minden reggel, akkor percekig vesződik majd vele. Aztán nekivág. Odakint tombol a tél, a vihar havat és jeget hordott a csűr oldalába. Kámzsáját a szemébe húzva, leszegett fejjel indul neki, széllel szemben halad, a tenger felé. Sohasem látott még ilyen telet a déli parton: befagytak a tavak, a Jadile jégtáblákat sodort, heteken át havazott Antera és Chante fölött. Menny és pokol helyet cserélt. Arel látja lelkét, hogy nem vágyott vissza ide, főleg azok után, amit az elmúlt bő húsz esztendőben átélt. Ifjonti fejjel vált a Sólyomúrnő papjává az ilanori Tabgór romjai között, a nyolcvanas esztendők határcsatáit Drawen Arabon, a zászlóháborút a Kilencedik seregében küzdötte végig, s a meg-

szállásból is kivette a részét – akkor jött rá, a kardja drágább, az élete pedig értékesebb annál, hogy a legyőzötteken élősködő győzteseknek adja, még ha Arel nevében küzdenek is. Mert látott egyet s mást, és őszintén kételkedett benne, hogy a Sólyomúrnő mindahhoz a nevét adná. Az első békeév már szabad emberként találta a Távol-Nyugaton, önkéntes száműzetésben és boldog magányban gyíkurak és sáskaharcosok között, ám a könnyen jött boldogság csak ideig-óráig tartott. A küzdelmes évek alatt adósságokat és porontyokat hagyott maga után szerte a világban, és be kellett látnia: előbbieket rendeznie, utóbbiakat pénzelnie kell, különben sosem lesz igazán nyugodalma. Mégis, tán minden másképp alakul, ha nem találkozik azzal a félnótással a lampryssai Salkban. Karraknak vagy Korraknak hívták, büdös, girhes, nincstelen hülye volt, de az utolsó garast is kicsalta tőle, és elnyerte az ékszereket is, amelyeket a távol-nyugati mocsarakban lelt, meg a kardján kívül jószerivel az összes vagyonát. Ki is akkor a félnótás?… A hülye becsülete azonban – amelyért részegen nem egyszer káromolta magát – nem engedte, hogy erővel vegye vissza, amit vesztett, mert egyszer sem tudta rajtakapni, hogy csalt volna a kártyán. Hónapokba telt, míg öszszeszedte a pénzt, hogy fussa a tengeri útra, de egy galleonnal aztán eljutott Hesterdanig – s ha a gyíkurak között nem válik vérévé az ösztönös gyanakvás, már az első csapszékben otthagyta volna a fogát. A toroni, aki megpró bálta átvágni a torkát, jó eséllyel már Baraad óta a nyomában volt, és talán a sabbúli megszállás miatt neheztelt rá, de végtére is keveset számított: ismét melléje szegődött a szerencse. Mire Laquarsba ért, rendezte az adósságait – Raxisban pedig felhalmozta az újabbakat –, és lassan alkalmazkodott; ha még néhány hónapig minden rendben alakul, akkor újra készen állt volna zsoldosnak szegődni valahol a Majorátus területén. Aztán jött a lány. Józan perceiben, amikor sem a pálinka, sem a koponyahasogató fejfájás nem gyötörte, elképzelni sem tudta, hogy ha Alidax boszorkányait sikerült megúsznia, hogyan ülhetett fel egy ilyen taknyos kis falusi lotyónak. Hogy azóta merre tartott, nem tudta pontosan. Többnyire nyugat-délnyugatnak vándorolt, átkelt a Morrak-hegység északi hágóin, délnek fordulva kikerülte Heront és Pahmert, Chante legnagyobb városát, most pedig valahol Narvan felé járhatott.

Valójában nem volt oka rá, hogy kerülje a sűrűn lakott vidékeket – ellenkezőleg: ott még segítséget is kérhetett volna valami álomfürkésztől –, mégis egy pillanatig sem gondolt bele a dologba, és csak tapodta a havat, haladt a célja felé, bármi légyen is az.

3. A Pyarron szerinti 3699. esztendő tavaszán, az Akarat havának 11. napján, Sabaorban Forgalmas, nyüzsgő kikötő volt, pontosan olyan, amilyet Anth szeretett, mégsem volt alkalma elidőzni a parton. A számok állása éppen megfelelő volt, és immár fél esztendeje munkálkodott azon, hogy elérje a célját. Büszkén gondolt vissza arra, mennyi mindent elért ily kevés idő alatt, amely számára még rövidebbnek tűnt: bár senki meg nem mondta volna róla, anyai ágon elf ősöktől származott, így háromszor-négyszer hosszabb élet adatott neki, mint az embereknek, és az évek múlását is másképp tartotta számon. Néha el is számolta magát. Azt viszont nem téveszthette szem elől, miért jött Sabaorba. Hosszú út állt mögötte: Erion óta megjárta Ifint és a lampryssai Salkot – azóta is saj nálta, hogy a girhes Korrak álcáját maga mögött kellett hagynia, miután kicsalta Abotan pénzét, de nem kockáztathatta, hogy később felismerjék –, és járt Par-Elyában és Chasielben is, a tiadlani kardművész után kutatva. Hoszszú időbe telt, mire felhajtotta, és meg is lepődött egy kicsit, mert sokkal fiatalabb volt, mint várta: alig nőtt ki a sihederkorból. A tiadlaniak furcsa ervniarei keveréknyelvén valami harci módszer nyomán Shien-sunak hívták, amit Anth jobb híján Kétkardnak fordított magának. Felvett név volt, akárcsak az Abotan Marveon, de ez mit sem változtatott azon, hogy a számok pontosan illeszkedtek: az Arel-pap és a tiadlani kardművész lesznek azok, akikkel fordíthatnak a sors kerekén.

Fiatalon persze nevetett volna ezen a babonaságon, de hát az jó másfélszáz esztendeje volt, és azóta nem csupán komolyodott, de öregedett is, és megtanulta értékelni a régiek hagyományát. A toronitól, aki fölött dalpárbajban aratott diadalt, az egyetlen értékes tulajdonát vette el az életén kívül, amikor kiemelte tudatából a numetitsiát, a számok tudományát. Legalább olyan ősi hagyomány volt, mint a kobzosoké, így Anth utólag visszagondolva már maga sem csodálkozott, hogy mind a mai napig áthatja a toroni hétköznapokat. Fiatalon persze erre sem gondolt volna, hogy valamikor majd a toroni számmisztika vezeti az életét, annak alapján próbálja megsejteni a jövőt, ám a párbaj óta valahogy a vérébe ivódott; megvan már jó ötven esztendeje is, hogy azon kapta magát, páros napokon nem szívesen kel ki az ágyból, páratlanokon pedig többet nyer a kockán, és szebben cseng a fülében a nők kacagása. Azt a napot aztán, amelyen először meglátta a sorsát, máig tisztán fel tudta idézni. Egy düledező viskóban ült, amelyet fogadónak csúfoltak a helybeliek, és pusztán szórakozásból számolgatni kezdte a neve értékét, élete fontos dátumait – már amelyiket képes volt fejben tartani persze –, míg végül azon kapta magát, hogy tucatnyi lapot teleírt: hét uralja a kilencet, kilenc uralja a hetet, és az ötös közöttük az egyetlen igazi, az támasztja meg az egészet. Mindenhol ezzel találkozott, mindenütt ez várta: külön szabálya volt, hogyan rendeljen számokat hevekhez, eseményekhez és cselekedetekhez, és mindenütt ezeket látta viszont. Mindig változó sorrendben, de a hetes, a kilences és az ötös irányították az életét, mintha egy kitaposott ösvényen – nem is; mintha egy széles, kövezett úton kellett volna járnia. Volt ideje bőven – emberi léptékkel mérve százötven év sok idő –, az apja szívóssága és esze mellé pedig az anyjától türelmet és szorgalmat is örö költ; úgy kezdte kibogozni a gombolyagot, úgy oldotta meg egymás után a számsorokat – amelyeket egyenleteknek hívtak Shulur magiszterei –, mintha kölyökkorától csak ezt a titkot vágyta volna megfejteni. Merre halad az út? Tizenöt esztendeje múlt, hogy a számsorok közt eljutott Abotan Marveonig: annyi volt az egybeesés, annyira illeszkedtek a számok, hogy csak ez lehetett a neve. Innen már gyerekjátéknak tűnt a többit kikutatni, hogy mikor és hol született, milyen csillagzat alatt – mert egy kétségbeesett évében

belekóstolt az asztrológiába is, hátha az többet segít; de persze nem –, és hogy merre visz az útja… Nem lepte meg, amikor rádöbbent, hogy idővel találkozni fognak. Elf őseivel ellentétben sohasem hitt abban, hogy a sors előre elrendeltetett, és csak beteljesíteni lehet, megváltoztatni nem – a számok pedig olyan jövőt tártak elé, amelyen mindenképpen változtatnia kellett: megmutatták neki Tanûra városát, Abotant és Shien-sut, és a halálos veszedelmet, az elkerülhetetlen kudarcot, amely hármójukra vár, ha csak a következő nyáron, a háromezer-hétszázadik esztendőben találkoznak. Ezek után már csak kicsit kellett módosítania a dolgok menetén. A számok feltárták előtte a titkot, megértette a módszert, miként kalkuláljon ki szinte bármit, hogyan olvassa ki belőlük a helyszíneket és az eseményeket, és megértette, hogy felhasználhatja őket – hogy valójában mi sem egyszerűbb ennél. A számok megmutatták neki, hogy Abotan 3698 őszének végén érkezik Salkba, és úgy is lett; Anth pedig elébe ment, és a gatyáját is elnyerte tőle kártyán és kockán, hogy egy jó darabig véletlenül se utazhasson tovább. Hiszen a számok szerint akkor idejében kiegyenlítette volna minden tartozását, és visszamegy a Távol-Nyugatra, hogy csak 3700-ban bukkanjon fel újra, valami okból éppen Tanûrában, ahol aztán… nos igen. Anth inkább nem folytatta a gondolatot. Helyette inkább arra ügyelt, hogy Shien-suval minden úgy alakuljon, ahogy az a számok alapján a leghelyesebb. Őt is késleltetnie kellett, különben az év végére a Délvidéken találja magát, és ő is csak jövőre tér vissza a Quironeiába – de a munka nagyját mostanra már elvégezte. Nehezebb volt, mint Abotan esetében, mert az ifjú Kétkard rettenetesen visszahúzódó volt, nem kereste senki társaságát, ám Anthnak sikerült időben lefizetnie mindenkit, aki hajlandó lett volna továbbvinni Yaonshainból, ahol végül rátalált. Most pedig jóval előtte érkezett Sabaorba, és a számok alapján pontosan tudta, mikor ér majd ide, és melyik az a céda, akit ha lefizet, hogy kösse le a figyelmét egy éjszakára, akkor Shien-su lekési az utolsó hajót, amely a Délvidékre vinné. A többit elrendezni már sokkal egyszerűbb.

4. A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán, az Ébredés havának 5. napján, Tanûra mellett Shien-su a Fahéjúton találkozott Abotannal, kétnapi járásra Tanûrától. Az ilanori akkor már borznál is büdösebb volt az italtól, és farkasokra meg varjakra panaszkodott. Hétágra sütött a nap, jócskán benne jártak már a nyárban, de vastag dokányba burkolta magát, és a teát is visszautasította, amit az első estén főzött neki: törkölyt vagy kukoricapálinkát követelt, ami még az északiak között is borult elmére vallott, és meztelenre vetkőzött a szoba közepén. Shien-su szemérmesen félrenézett, és arra kérte, hogy legalább a takarót csavarja maga köré. A kolostorban, ahol nevelkedett, bár csak férfiak voltak és maguk között, tabunak számított a mezítelenség; a mesterek a legnagyobb melegben sem vetették le takanjukat, és egymás előtt fürödniük is tilalmas volt, egyenként járhattak csak a tóhoz. Persze sok furcsaságot tapasztalt, mióta odahagyta a Magas-Vinveriót – még ki sem hajóztak Sabaorból, de már elvesztette a szüzességét egy Cédának nevezett hölgy karjai közt –, és végtére is tanulni jött a külvilágba, mégis úgy érezte, vannak határok, melyeket nem léphet át. Első éjjel aztán hajnalig virrasztott Abotan fölött, és ősi mantrákat mormolt, hogy segítsen legyőznie a démonait. A pap verejtékben ázva álmodott, nyögött és kiáltozott, az istenei nevét sorolta „Semalla! Lom! Aeriette!”, de a kínzói hatalmas démonok lehettek, mert egyik sem tudott segíteni rajta. Reggel, amikor felkelt, megint varjakról és farkasokról beszélt, lerúgta magáról a takarót, egy hajtásra kiitta a teát – vannak országok, ahol embert ölnek ezért –, aztán kiokádta. Shien-su ennek ellenére mellette maradt, és együtt indultak tovább. Túl sok furcsaság történt vele az úton Yaonshaintól idáig, túl sok ember viselkedett megmagyarázhatatlanul, hogy ne lásson jelet ebben is: Sors Anya vezette útjába ezt a szakállas-bozontos ilanorit – holott a szakáll megint csak olyasmi volt, amit szigorú tabu tiltott a kolostor falai között –, akinek hegek százai tarkították a testét és egy sólymot tetováltak az ágyéka fölé.

Márpedig ha Sors Anya azt akarta, hogy találkozzanak, akkor az csak úgy lehet helyes, hogy mellette marad. Mert ugyan ki merne máshogyan cselekedni? A második éjjelen aztán ő is látta a farkasokat. Ködből született szörnyetegek voltak, a feketefenyő-ligetek lehelték őket a világra, hajnalig kavarogtak a lagúnák sós vize fölött. Pirkadat előtt varjak keringtek a széllel, és lehűlt a levegő, téli fagy érte: jégszakállat növesztettek a fák, átlátszatlan, törtfehér jégcsapokat, és mindenütt fenyegették, karókként földre szegezték, átütötték a koponyáját. Reggel didergett és magára húzta kanzantakaróját, holott nyár közepe volt, és a fák között is sütötte őket a nap. Látta remegni a fényben a földek szellemeit, és alázatosan kérte a bocsánatukat, amiért elhozták ide a romlást. Erős esküvel fogadta, hogy kijavítja hibáját, és bármi dolguk legyen is a pap démonaival, bízzák rá nyugalommal: úgy veszi majd, mintha a saját őseiért esküdte volna a bosszút. Kegyesek voltak, látta a bólintásaikat, és megelégedtek a szavával, nem kérték sem a vérét, sem valamelyiket a talizmánjai közül – pedig bármelyiket odaadta volna, hiszen ők voltak ennek a földnek a szellemei. Abotan persze mit sem értett az egészből: az ő füle süket volt a vidékre, és már nem hívta, hanem szidta az isteneit, boszorkánynak meg szajhának nevezte őket, aminek a matrózok is a csapszékek asszonyait. Akkor először kérdezte meg tőle, hogy miért tart Tanûra felé, ha ennyire gyűlöli az isteneit – kivált azt a Lora nevűt –, hiszen a városban biztosan ezrével látja majd a szimbólumait, és talán még templomai is állnak… – a pap azonban csak nevetett, és az ágyékára mutatott, hogy ott van az ő istene, nem azok a picsák, és úgy röhögött, hogy a kardművész őszintén megijedt, odapiszkít a szoba padlójára. Aztán meg görcsökben rángva földre bukott, mert megint megszállták a démonai. Shien-su ezúttal gingyökérből, citromfűből és komlóvirágból főzött neki teát, aminek borzalmas szaga volt, az íze pedig még komiszabb – tudta ő maga is, hiszen a kolostorban ezzel űzték el maguktól a tiltott gondolatokat –, mégis sikerült leerőltetnie a torkán, aztán szelíden rábírta, hogy végre in duljanak el.

– Hideg is van, fúj a szél, megfagyunk idekint – hazudta szelíden. Később majd kiméri magára a penitenciát, de most egyszerűbbnek mutatkozott, mint beszámolni neki a vidék szellemeiről. Majd ha Tanûrába érnek, számot vet az elmúlt két nap tetteivel.

5. A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán, az Ébredés havának 7. napján, Tanûrában Amikor a pap és a tiadlani beléptek, Anth egyedül ült az ivóban, és közepesen drága, helyi kékbort szopogatott. Eshetett volna máshogyan is – a számok állása szerint három-négy különböző helyen és időben találkozhatott volna e két furcsa szerzettel: a fogadó helyett a vesztőhely közelében, vagy egy drága kupiban, vagy az árokban a Forgácsok utcája szélén –, de nem lehetett oka panaszra: ha a kártyákat nem is ő keverte, azért legalábbis sejtette az osztást, és szentül hitte, hogy jó lapjai vannak. Vagy másképpen kifejezve: eddig sikerrel oldotta meg az egyenleteket, a sorok végén egyértelműen és tisztán ragyogott szemében a kilences, a hetes és az ötös – csak néhány homályos foltot látott a lapokon. Ott volt például Filipa, akinek a nevét az összetevők alapján a kapcsolt kilences jelezte a papírokon, és ennek Anth csak nehezen tudta kihüvelyezni az értelmét. Abban biztos volt, hogy meghatározó szerepe lesz az életükben, de hogy jó-e vagy rossz, az nagyban függött a hatostól, amely Alidaxot és Alidart egyaránt jelezhette. Ez utóbbi a szabályos nullától függött, amelyről viszont Anthnak sejtelme sem volt, hogy mit szimbolizál. Mindenképpen valami élettelen dolgot, eszmét vagy tárgyat; legvalószínűbb, hogy tárgyat. Legalábbis általában. Hiába: bár kiolvasta a numetitsiát annak a legyőzött toroni bárdnak az elméjéből, és immár több mint húsz esztendeje tanulmányozta, használta ő maga is tudatosan, azért csak nem értette minden csínját-bínját. Nem baj, gondolta; legfeljebb majd improvizál.

Így tett most is, amikor Abotan és Shien-su beléptek az ajtón, s az egyik asztalhoz telepedtek, kialvatlanul és dideregve, fázva a nyári melegben. Anth sejtette, mi bajuk – nem feledte az álmokat, amelyekre még Szenam sem tudott gyógyírt, ám azóta is távol tartotta tőle őket a Hétarcú medalionja –, de bolond lett volna megosztani velük: azzal csak felkeltené a gyanújukat. Majd idővel, esetleg, ha úgy hozza a szükség. Egyelőre célravezetőbbnek látszott, ha csatlakozik hozzájuk, és fizeti az első kört, meg a másodikat és a harmadikat is… a negyedikhez az ilanori pap azonban már ragaszkodott, és a Sólyomúrnőre emelte a kupát. Igazi vesztesnek tűnt, aki alkoholba fojtja magát: vizenyős szemei kiguvadtak csontsovány arcából, melyet zsíros haj és kusza szakáll keretezett, és egészen kipirult – bár azt alighanem a láztól. Az ötödik kupa után beszélt Anthnak az álmairól, a hatodiknál a sejtéseibe is beavatta, a hetedik után pedig mindent elmesélt a csűrről és a lányról – akit különben Anth fizetett, és akiről ő maga is azon a véleményen volt, hogy igazán értette a dolgát. Nem Alidaxban, nem is Livinában tanulta ki, hanem a Sinemossában, és sejtése szerint talán még kyr vér is csörgedezett az ereiben, de annál alkalmasabb volt a feladatra; pontosan úgy, ahogy a számok akarták. Feltartotta Abotant a varázslatával, segített felébreszteni benne az ösztönt, a lelke legmélyebb régióiban, hogy fogékony legyen arra, amit… nos igen. Anth nem tudta pontosan, de biztos volt benne: ezeknek az álmoknak is fontos szerepük lesz. Még az sem kizárt, hogy a szabályos nulla az álmokat jelképezi. Ki tudja? Lehet. Csak magától akarta távol tartani őket, nehogy befolyásolják az egyenleteit. Minderről persze nem szólt Abotannak, csak egy bölcsességet osztott meg vele, amit még a Délvidéken ismert meg ifjúkorában, gorviki hadakozásai idején: ha idegen asszonnyal hál, legalábbis kösse le a karját és tapassza le a száját, de még inkább tőrrel fenyegesse végig, amíg elintézi a dolgát. Shadoni lovagoktól tanulta a módszert, de meg kellett vallania, hogy ebben még az Egyetlen inkvizítorai is tudtak újat mutatni neki.

A tiadlani Shien-su persze alig értett valamit az egészből, de Anth nem is várta, hogy másképpen lesz: hármójuk közül ő volt a legfiatalabb, ráadásul falak és korlátok között nevelkedett. Démonok művének hitte Abotan rémálmait, a szellemek útmutatásának Anth segedelmét, s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy önzetlenül teszi, nem számításból… holott pontosan azért.

6. Aznap este, Tanûrában A mutatványosok utólag nem tudták volna megmondani, melyikük vette észre a lányt. A semmiből került az öszvérek elé, majdnem eltiporták. Vacogott a kezükben, rázta a hideg nyár közepén. Hamuszürke volt az arca, a ha ja rőtes-vöröses, és szeplők pettyezték az orra körül. A faluban senki nem ismerte – vagy csak letagadták –, így jobb híján bevitték a városba, és imádkoztak, hogy találjanak egy papot vagy egy kuruzslót, aki ingyen is ellátja. Utólag azt sem értették, miért szállta meg őket a jótét lélek, hiszen akár valami ragálya is lehetett, s maguk is belebetegedhettek volna – de akkor már odaadták annak a szelíd mosolyú tiadlaninak, aki kifizette helyettük a kuruzslót. Másnapra el is felejtették; talán sohase látták. – Hogy mit csináltál? – Abotan csak nevetett, amikor Shien-su bemutatta neki Filipát. – Pénzt adtál ezért a kis nyikhajért? És mégis mire jó? Hány éves ez, kettő? – Nagyon jól mulatott, áradt belőle a pálinka szaga. – Hát látom, nagyon megárthatott az a kolostor, ha erre fanyalodsz! – Kérlek, ne nevess, tisztelt Abotan. Megijeszted. – Voa-VÁÁÁ! VÁ! – kapott a pap torz grimasszal Filipa felé. A lány kerek szemmel bámult fel rá, erősen szorította Shien-su kezét, de nem ijedt meg. – Na mit akarsz? Bátor kölyök ez! Megveregette Filipa arcát, aztán vetkőzni kezdett. – Tisztelt Abotan – köszörülte meg a torkát a tiadlani –, Filipa előtt talán…

– És most mit akarsz? Idővel úgyis megtanulja, mi fityeg itt, nekem meg melegem van, és hajnali kettő… – Böfögött. – Vidd át a kobzoshoz, ott tán jobb vacka lesz, bár a helyedben én jobban félteném az ártatlanságát tőle, mint tőlem. Na… kifelé! – S azzal rájuk csapta az ajtót, hogy az épület is beleremegett. Filipa sírva fakadt. Shien-su az ölébe vette, és addig suttogott a fülébe, míg szipogva el nem hallgatott. Remélte, hogy nem kezdi újra, mert nem szokott hozzá, hogy sírnak a közelében, ám csak úgy magára sem hagyhatta, ha egyszer a szellemek az útjába vezették. Mert semmi kétség, nem véletlenül látta meg a mutatványosoknál, akik fel-alá kuncsorogtak az utcán zavarukban. Harcsabajszú vezetőjük hozta ölében Filipát, tőle vette át, úgy vitte egy orvoshoz, akinek a házát még délután vette észre a keleti kapu közelében. Gondolt is rá, hogy eltámogatja oda Abotant, de aztán inkább a fogadóba jöttek, ahol Anthtal, a jószívű kobzossal hozta őket össze Sors Anya… ami kor idáig ért emlékei visszafűzésében, úgy döntött, hozzá fog fordulni tanácsért. Hátha megértőbbnek mutatkozik a papnál. Letette Filipát, kérte, hogy húzza ki magát, álljon tisztességesen, aztán bekopogott.

*** A kobzos elég sokára nyitott ajtót – Shien-su kintről is hallani vélte, hogy papírokkal neszezett, összecsavarta és tokba tette őket –, és neheztelni látszott rájuk, de csak amíg meg nem hallotta Filipa nevét. – Boldogult anyámat is így hívták, pedig micsoda ritka név! – mosolyodott el, és szélesre tárta az ajtót. – Üljetek csak le az ágyra! – hívta őket, ő pedig az egyetlen székre telepedett, és elmeséltette a tiadlanival, hogyan találkozott a vándorkomédiásokkal, akik aztán a gondjaira bízták Filipát. – Na és hány éves vagy, kicsi lány? – Filipa nem beszél, tisztelt Anth. Azoktól tudom a nevét, akik rátaláltak. – És ők honnan tudták? Shien-su elvörösödött. – Azt… nem kérdeztem, tisztelt Anth.

– Figyelj, Filipa – fordult a kobzos újra a lányhoz – nézd csak, mit mutatok! – Egy érmét húzott elő Filipa füle mögül. Végigpörgette az ujjai között, egyik kezéből a másikba hajigálta, persze színpadias bűvészmozdulatokkal. Filipa mosolygott, és az érme után nyúlt. – Csak akkor adom oda, hogyha szépen kéred – mondta neki. A kislány gondolkozott egy pillanatig, de aztán megrázta a fejét. – Szóval nem kell? Hát jó… akkor akár el is tehetem. – És egy mozdulattal eltüntette az érmét, virágot varázsolt a helyébe. – Ezt sem akarod? Filipa most gyorsan megrázta a fejét. Három- vagy négyéves lehetett, tapasztalt, rafinált lány. Anth biztosra vette, hogy a vándorkomédiások is eljátszották neki néha ugyanezt, a legolcsóbb vásári trükkök egyikét, és hogy a tiltakozással csak egy igazi ajándékot próbál kicsikarni. Két marka közé zárta hát a virágot, hosszan ráfújt – aztán megmutatta a macskát. Pirinyó kis dög volt, ki nem állhatta, és túl sokba került a bőrére tetovált anyagátvivő varázsbélyeg, főleg azzal a másikkal együtt, ami késleltette az öregedését, de ezzel a mutatvánnyal bármelyik bakfist meg tudta szerezni. Filipa a szája elé kapta a kezét, valamit a markába köpött, aztán a cica után nyúlt: – Kéjem szépen a mackát!

7. Az Ébredés havának 8. napján, reggel, a Jámbor Iszákoshoz címzett fogadóban Megint álmodott. Megint álmodott, meglepte az álom, ledöntötte és leteperte, feltépte a mellkasát, a fülébe csaholt és vonyított az éj, hollók tépték a szemét, örvény ragadta körbe-körbe, sűrű zaj és pusztulás, varjak károgtak a fülébe – aztán mintha elsodorta volna egy szó, egyetlen mozdulat. Sós mocsárban állt. Körben pusztuló romok, szürke köd, rothadás szaga. A nyirkos pára a bőrére tapadt, pucéran reszketett. Fölötte borongott az ég, koporsója fedelét csapkodta a szél.

Bizonytalanul lépett a bokrok felé, a táj szuszogva reszketett. Mintha valaki állt volna ott. Igen, valaki más is. Fején mirtuszból font koszorú, szürkén vérző mosoly és angyalszemek, angyalok szárnya a hátán. Vagy csak egy köpeny, egy fehér köpeny, ahogy rángatja a szél.

*** Abotan ezúttal dideregve ébredt: didergett, holott derekán volt a takaró, valamikor magára húzhatta az éjjel. Korgott a gyomra, kívánta az ételt. Kikecmergett az ágyból. Most vágyta a tiadlani teáját, és egy jó marhasültet, ahogy Heronban csinálják. Legutóbb ott evett rendesen. Odakint már hajnalodott, sárgán tűzött be a fény, kellemes nyári idő lesz – tél közepén? Odalépett az ablakhoz, kinyitotta a táblákat: sehol a tegnapi hó. A reggeli szélben zöld díszben zúgtak a fák, koldusok hevertek a szemközti korcsma falánál. De hiszen hetek óta csak havazott! Befagyott a Jadile vize is, és az éhínség Chante falvaiban, ezrével menekültek… a hideg a csűrben. A fagyos talaj a háta alatt. Az a lány volt? Megszédült, le kellett ülnie. A flaska után nyúlt, alaposan meghúzta. Savó ízű volt a bor maradéka, felkavarta a gyomrát, és ismét érezte, hogy éhes. Ennie kell. Ezt az egészet felejtenie kell. Csak azért is kiitta a bort, aztán magára rángatta a ruháit. Semmire sem emlékezett az éjszakából, de mintha vele lett volna az a kicsi tiadlani, Shishuan, vagy mi is a neve. Valamit akart. Kézbe fogta a kardját, és bezörgetett vele a fiúhoz. A kobzos fizette a szállást, fura alak volt, de mindenkinek megvannak a maga démonai, ahogy a fiú is mondta. Vagy legalábbis mintha valami ilyesmit magyarázott volna korábban. – Shinoshu, figyelj – kezdte azonnal – hol a tél? Ne nézz ilyen értetlenül, hol a tél?! – Tisztelt Abo… – Vagy adj egy kupica rumot inkább, de ha… – Elharapta a szót. Valami rőt hajú lányka aludt a fiú ágyában, látta a tiadlani válla fölött. – Az égre, te…

– Az csak Filipa, tisztelt Abotan. Kérlek csöndesebben, még felébred, és akkor – a Filipa mellett szunnyadó irombamacskára mutatott – a cica megint nyávogni kezd. – Nyávogni ? – Igen, tisztelt Abotan. A macskák szokása szerint. – Aha. Nyávogni kezd. Mit is álmodott? – merült fel benne a kérdés. Angyalörvény, dögmocsár és mirtuszkoszorú. – Jó. Ha kellek… mármint a macskának… lent leszek. – Tétován a lányra nézett, aztán Shien-sura. – Nektek meg… csak így tovább.

*** Fejét fogva ült a pultnál, pedig már megitta a gyomorkeserűt. Utána valami szalonnát kért és tojást, friss cipót, ha van, aztán egy fél üveg bort. Majd mégis inkább egy egész üveggel. A kobzost, aki a maga szokott sarkában ült, és meredten bámulta az asztallapot, jobbnak látta nem zavarni. Irombamacska, rút árva lány. Egyszer lefeküdt egy khállal, annak olyan teste volt, és hat gyönyörű csöcse, de ez… és még neki volt ferde ízlése a zsoldoscimborái szerint. A fogadós közben eltakarította a maradékot, végigtörölte a söntést, és részvevő arccal nézte: biztosan azt gondolta, nő van a dologban. A keze mocskos, a szakálla elvadult, a szemei beesettek. És hát végtére is igaza van. – Megátkozott az a ribanc – morogta maga elé. Eddig tarthatott az átok, attól képzelhette télnek a nyarat… hát nem csoda, hogy olyan melege volt. Verőfényes nyárban bundában gyalogolni! – Az a rongy! – húzta a száját, és gyülemlett benne a méreg. Összezárta a markát, mintha megszorulna a lány torka körül, és maga előtt látta az arcát. – Az a riherongy… Hanem ez még mindig nem adott magyarázatot arra, hogy mit keres itt, hogyan keveredett Tanûra közelébe. Rendben van, a tiadlani vezette ide, ez is egy lehetőség. Hanem ha magától? Hiszen már rég erre vette az irányt. Ezt is az a cafka plántálta volna bele? Hogy vesszen bele a tanûrai mocsárba, hagyja ott a… Eszébe jutott az álma, eszébe jutott a mocsár, az asszony és a mirtuszkoszorú. Töltött magának a borból.

8. Aznap, a fogadóban Filipát lefektették, a tiadlani vigyázta az álmát, Anth pedig hajnalig lent ült az ivóban. Észre sem vette, amikor az ilanori Arel-pap is lejött az emeletről; a borsónyi gyöngyöt, amit elemelt a lánytól, letette az asztal közepére, és hátradőlve méregette, elgondolkodva simogatta az állát. Néha kortyolt a kupából. Bíborgyöngy volt, a drágábbik fajtából való, és Anth azt is gyanította, hogy hosszú története van. Holnap majd ügyesen kikérdezi a lányt, hol és hogyan tett szert rá, mert aligha a komédiásoktól, akiknek még kuruzslóra se futotta. Vagy ha mégis tőlük, akkor ügyesebb tolvaj lesz belőle, mint ő volt valaha. Kísértést érzett, hogy kézbe vegye és forgassa az ujjai közt, hátha lát valami titkos igazságot a mélyén, de leküzdötte, és kitöltötte magának a maradék bort. Inkább kutat abban, mint holmi gyöngyök belsejében, még akkor is, ha ezt itt előre megjósolták a számok; már legalábbis ha a szabályos nulla valóban ezt a gyöngyöt szimbolizálta. Márpedig valószínűleg úgy volt. S ha igen, akkor a hatos Alidax befolyását jelentette, hiába próbálta mindeddig kikerülni. No igen. Alidarnak azért jobban örült volna. Dél felé járt az idő, amikor Filipa felkelt, és Shien-suval lejöttek a lépcsőn. A pap még akkor is a söntésnél könyökölt, és már két üveg bort megivott; kíváncsi tekintettel vizslatta a lányt, mintha most látná először. A kobzos sejtette, hogy valóban nem emlékszik rá, mert a szesz kimosta belőle a tegnap este és éjjel eseményeit, de óvakodott magára: haragítani, hiszen mindhármukkal tervei voltak. – Ezt találtam a lánynál – mutatta fel nekik a gyöngyöt, miután Filipát elküldte fürödni a cselédekkel. – Kisebb vagyont ér, vehetünk rajta akár egy egész falut is, vagy addig élezhetitek a kardjaitokat, míg markolatig nem kopik… vagy amit akartok. – Mi a terved vele, tisztelt Anth? Ugye visszaadod? – Hogy aztán megint macskára cserélje?

– De hát… – Igazad van, le is nyelhette volna akár. – Anth elmosolyodott: remekül betanult, bizalomgerjesztő mosolya volt, általában el tudta hitetni vele, hogy semmi rosszat nem akar. – Osztom az aggodalmadat, tiadlani Kétkard, nem hagyhatjuk, hogy bárki is elvegye tőle. Viszont nem is pátyolgathatjuk örökké… és több is lehet ott, ahonnan ez jött. – Nem értek az ilyen vackokhoz, de ez tengergyöngy, vagy nem? – firtatta Abotan. Látszott rajta, hogy nem sok kedve van az egészhez, de a borát szívesebben itta társaságban, mint egyedül, úgyhogy inkább csatlakozott a bárdhoz és a tiadlanihoz. – Ilyet halásznak Askabernél, az innen csak egy köpés – folytatta aztán, és láthatóan elgondolkozott. – Tudod mit, igric? Ha víz alá akarsz merülni, az a te dolgod, engem hagyj ki belőle; rég kinőttem az ilyesmiből. – Nem hinném, hogy Filipa lemerült volna érte, Abotan… ahogyan azt sem, hogy a mutatványosoktól kapta vagy lopta – felelte Anth, – Valahol máshol akadt a kezébe, és … – Ismerem a fajtádat, Anth – fintorodott el a pap, és meghúzta a flaskát, – Tudom, min jár az eszed, de tegyél le róla, hogy nekiállok itt kincset ke resni. Valami legendás elveszett hagyaték, a káoszkorból vagy még régebbről, a birodalmi időkből, ugye? Ez az igricek rögeszméje: elhisznek minden badarságot, amivel a népek fejét szédítik – tette hozzá a tiadlani miatt, aki értetlenül nézte őket. – Szóval, Anth, verd ki a fejedből! Jobb dolgom is akad. – Mint például? – kérdezte a bárd. – Négy napja csak ülsz és keseregsz az álmaidon… – Megnézném, hogy te mit csinálnál! De ma már jól ébredtem, se láz, se egyéb, és hülye se vagyok már, tudom, hogy nyár közepe van. Megátkozott az a rongy. – És mostanra csak úgy elmúlt volna magától? – A kobzos elhúzta a száját, S nem esett nehezére még gunyorosabbra fogni: – Áruld már el, netán szintezőléccel mért időtartama is van, valami nagy könyvben talán még le is írták, úgye? Hogy egy boszorkány átka pontosan egy hónapig tart, igaz? Nem véletlenül ezt hozta fel, tudta, hogy így talál rajta fogást: Abotan heteken át részegre itta magát, hogy meneküljön a rémálmai elől, aligha kockáztatja majd, hogy visszatérjenek. Ha pedig megcsillantja előtte az esélyt, hogy végleg megszabadulhat tőlük, máris nyert ügye van.

– Nem lehet inkább, hogy Filipának van köze hozzá? – tette fel végül a kérdést, kis szünetet hagyva, félig komolyan, félig mintha csak fennhangon gondolkodna. – Túl sok itt a furcsaság: egy cafka, aki megátkoz, holott nem erővel tetted magadévá – ugye nem? ki nem nézném belőled, Abotan –; egy hallgatag tiadlani – már megbocsáss, ifjú Shien-su barátom, de régi babona a déli parton, hogy ez rosszat jelent; lásd, mi történt Narvanban is! –; és egy smaragdszemű, vörös leány, Filipa… még az is lehet, hogy istenek és démonok ivadéka. No és itt a gyöngy is: nézd csak, milyen tökéletes! – Bahh…! – Abotan látványosan hátravetette magát a székében, mintha feladná az el sem kezdett vitát, de Anth érezte, hogy még korántsem győzte meg. – Hallgass rám – próbált hatni rá –, van szemem ehhez, ahogy a borhoz is értek: nevezd véletlennek, sorsnak, vagy az istened akaratának, de az álmaid és a ma esti nyugodalmad valahogy kapcsolatban állnak Filipával, ezt a gyöngyöt pedig nála találtam. Eszemben sincs kincsek után kutatni, de biztos vagyok benne, hogy ez a három dolog összefügg. A nyakamat teszem rá! – A nyakadat? – csapott le rá Abotan, és felcsillant a szeme. – Tényleg biztos lehetsz az igazadban, de vigye fene, állom a fogadást! – Széles vigyor terült el az arcán, és Shien-sura kacsintott: – Te vagy a tanúm, tiadlani Két kard, vagy mi is a neved: a nyakunkat tettük a dologra, érted ugye, fiú? Egy sima vágás, nyissz – mutatta nevetve. – Azért élezd meg előtte a kardodat! – Te komolyan…?! – nyögött fel a bárd, de Shien-su mosolyogva megnyugtatta, hogy semmi oka aggodalomra: remekül bánik a karddal. – Mindketten megveszekedett bolondok vagytok – morogta Anth az orra alatt, és felhajtotta a maradék italát, hogy még hitelesebbnek tűnjön a riadalma; holott épp most érte el a célját.

9. Az Ébredés havának 9. napján, anûrában Shien-su az első pillanattól fogva érezte, hogy valami nincs rendben a bárddal, de annyi minden történt vele, mióta odahagyta a kolostort – és egyre kevésbé bízott az ösztöneiben. Először az a pálcikajós a tuili főtéren, aztán a folyami hajós, aki kétszeres árért sem vitte tovább Yaonshainból, majd pedig Céda Sabaorban: mindegyiküknél érzett valami megmagyarázhatatlant, látott valami homályos, baljós árnyat a szemükben, ám azóta is bárhogy forgatta magában, egyikük sem ártott neki, sem szóval, sem tettel; sőt ha Cédára gondolt, forróság öntötte el a lelkét. Azt tanulta, hogy az isteneknek és az ősöknek mindig tervei vannak halandókkal, s hogy mindenki kiszabott úton jár. Bármit ki lehet játszani ugyan, ám annak következményei vannak, és Sors Anya nem ismer könyörületet: összezsugorodott és megtöppedt a szíve, amikor otthagyta az Öreg Idő. Az ösztöne azt súgta, hogy a kobzos, aki Anthnak nevezi magát, mit sem tud erről a történetről, mit sem tud az emberek útjairól, mégis alkudozni akar Sors Anyával – a neve azonban kétségkívül azt jelentette, hogy bírja a Tengerek Úrnőjének, Antohnak támogatását, tehát akár még sikerrel is járhat. Persze az is igaz, hogy keveset tudott a délparti népek névadási szokásairól; meglehet, hogy semmit sem jelent az egész.

*** Abotan egészen más volt. Most, hogy sikerült elűznie a démonait – bármit mond is a kobzos, Shien-su biztos volt benne, hogy végül az istenei segítették (Semalla, Lora és Aerielle, akiket lázában olyan kitartóan hívogatott) –, Shien-su jobban belelátott, és megbizonyosodott róla, hogy ha korábban

meg is csalták az ösztönei, őt legalább helyesen mérte fel. Goromba modora volt, és sem a szája, sem a kardja nem maradt tiszta ugyan, ám helyes célokat követett, bátor és becsületes volt a maga módján. – Ha nem botlom beléd, kölyök, még belesétálok valami folyóba, mert azt hiszem, hogy befagyott a hidegben – mondta neki a szakállát vakargatva. Egy őszinte pillanata volt ez akkor éppen, legalább annyira őszinte, mint amikor kiokádta a teát. – Lehet, hogy a Sólyomúrnő vezetett az utamba, bár nem szokása az effajta jótékonykodás, de láttam már furcsább dolgokat is, szóval… jövök neked eggyel. Értesz, ugye? Vita nincs! Hanem az igric: tartsd rajta a szemed, vagy mit tudom én, hogy szokás arra felétek. Le ne vedd róla az asztrálpofádat, értesz? Meg a helyedben azzal a lánnyal is vigyáznék. Shien-su türelmesen bólogatott, és többé-kevésbé meg is értette, mit miért mondott neki a pap. Ami azt illeti, ezek után az egyetlen, amit továbbra is a szemére vethetett, az a mohósága volt, ahogyan a bort meg a pálinkát vedelte – de három kupa borral az őszinte pillanata után megígérte: mostantól, hogy végre megszabadult a rémálmaitól, nem iszik többet. – Egy kortyot se, fiú! Csak unaloműzőnek, de melletted aztán nem fogok unatkozni, ugye? Aki pelenkásokat visz az ágyba, ugye? – Nem tudom, tisztelt Abotan. Remélem, hogy nem. Én megteszek minden tőlem telhetőt. – Akkor erre iszunk! – És felhajtotta a bort, ígérete szerint az utolsót. Shien-su persze tudta, hogy az ilyen mérgektől nehezebb szabadulni, mint gondolná az ember, ám az esküje részének tekintette, hogy segítse majd a papot az úton; biztos volt benne, hogy a szellemek is ezt akarják.

*** Egyedül Filipa volt az, aki felől nyugodt lehetett. Érezte, hogy a szellemek vezették el hozzá, ugyanazok, akik a feketefenyő-ligetben mutatkoztak meg előtte; azok, akik előtt esküvel fogadta, hogy jóváteszi hibáját. Először azt hitte, csupán addig kell gondoskodnia róla, amíg vissza nem tér belé az élet, ám a doktor megnyugtatta, hogy csak kisebb baja volt, semmi olyan, amit köpölyözéssel és nedves borogatással ne lehetett volna kikezelni. Utána pedig adta volna árvaházba talán?

Tudta, hogy ez a szokás idekint, ahol annyi az elkóborolt gyermek, ám az ő neveltetésétől mi sem állt volna távolabb ennél. Ha a pap vagy a bárd talál rá, biztosan minden máshogy alakul, nem lehet hát véletlen, hogy a szellemek éppen őt választották. Magához veszi, óvja, vigyáz rá, hogy együtt igazodjanak el ebben a világban – aztán három-négy év múlva, amikor már elég idős lesz hozzá, elviszi majd a Kenzal-havasokba, hogy ott tanuljon valamelyik női kolostorban a mesterasszonyoktól. A szemén látta, hogy akaratos és dacos lesz, ám ha szert tesz a kellő önfegyelemre, egy napon mesterré válhat maga is, Shien-su pedig büszke lehet majd rá, hogy ő látta meg benne az ősök szellemét. Filipa akaratos volt, ám de eszes, dacos tán, ámde kitartó és szófogadó, s ami legalább ennyire fontos, kíváncsi és nyitott a világra. Erről pedig újra eszébe jutott a kobzos, aki alighanem most is a papírjai fölött görnyedezik, és rút macskakaparással számolgat valamit, mint azt Filipa nemegyszer mondta neki. – Szép papíj! – nevetett, de hiába kérte, Anth nem adta oda neki, hanem összecsavarta és eltette, s amikor Shien-su később rákérdezett, kertelve letagadta. De ez végtére is érthető, nem lett volna szabad vallatnia. Szigorúan a magánügye volt, Shien-su utóbb meg is dorgálta magát, amiért engedett a kíváncsiságának. – Te se kérdezd többet a papírjairól, rendben van, kicsi Filipa? Tudom, hogy kíváncsi vagy rá, de ez olyan dolog, ami csak tisztelt Anthra tartozik, és csak neki van köze hozzá. – És tisztejt Anthnak nincs köze hozzám? Fején találta a szöget – legalábbis Abotan biztosan ezt mondta volna –, de Shien-su, akit szigorú szabályokra neveltek, másodszor is arra kérte, hogy ne faggassa a papírjai felől. Játsszon inkább a macskával, és felelgessen okosan Anthnak, ha a gyöngyről kérdezi majd. – Jó – felelte Filipa, és a gyöngy szóra felcsillant a szeme. – Jó! Majd felelek! – és nevetett.

10. A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán, az Ébredés havának 11. napján, a Tanûra melletti mocsárban Bő egy napba telt, hogy Filipa kikérdezése után összevásárolják a szükséges felszerelést, aztán a harmadik reggelen felcihelődtek, hogy vízre tegyék a ladikot túl az északi piacon, az egykori óváros helyén elterülő sós mocsár szé lén. Magas, szikkadt törzsű, karcsú sudárfák közé tolták be az imbolygó alkalmatosságot, szürke ég alatt, és addig gázoltak a vízben, amíg Abotan ösztöne meg nem súgta nekik, hogy innen már valóban nincs tovább. – Persze ha Filipa nem volna – fűzte tovább a Sólyomúrnő papja –, nem lenne szükség az evezőkre, akad itt még ösvény, csak hát így nehezen… Olyan ez a lány, mintha valami holt teher lenne, még ha Shien-su a vállára is vette, sehogy sem haladunk. – Ezért van a ladik – emlékeztette a bárd, miközben besegítette maguk mellé, majd pedig a kezébe akarta nyomni a lapátot: – Gondolom, ismered a módját. – Ami azt illeti, igen – bólintott az ilanori, és egy pillanatra megmutatta a csuklóján a hegeket. – Persze mielőtt Ghastalnál partra szöktem, még sikerült felgyújtanom a gályát. – Akkor nálad avatottabb embert nem is lehetne találni a feladatra, úgyhogy… – … majd én magyarázom neked, hogyan kell húznod. Legalább te is megtanulod – vigyorgott rá Abotan, és kényelembe helyezte magát.

*** Utána valahogy kevesebb szó esett köztük, leginkább csak Anth fujtatása hallatszott, ahogy mind nehezebben húzta a lapátot, vagy éppen tolta vele a ladikot, ahogy a vizes-mocsaras terep megkövetelte. Ezerarcú vidék volt, ahol a barna nádas közt olykor még úszni is lehetett, másutt viszont a sűrű iszap elnyelt volna egy byzont is akár; kőhajításnyival odébb tán száraz lábbal is átvergődhettek volna az óvárosból maradt romokig. Az ilanori a ladik orrában ült, ölében egy félpintes üveggel, Shien-su pedig Filipára vigyázott, aki csak úgy volt hajlandó beszállni, ha a tiadlani végig fogja a kezét. A kobzos persze megpróbálta ismét lekenyerezni, de Filipát csak a macska érdekelte, semmi más. – Ha innen… visszajutunk – lihegte már egy fertályóra múltán a bárd –, vízbe fojtom azt a… dögöt. – Biztosan ne lapátoljak én, tisztelt Anth? – Hagyd csak… nekem ne babráljon az… ölemben egy hároméves – felelte, mire Abotan hangosan felnevetett, és kiköpött a sás felé. – Tisztelt Abotan szerint… – Tudja, hogy mit tartok felőle, fiú – vetette hátra foghegyről a pap –, és ne hidd, hogy ha egy napnál tovább lennének magukban, érintetlenül kapnád vissza a lányt. Úgyhogy én hagynám lapátolni, ha neked lennék. Persze ha szajhát akarsz nevelni belőle, jobb tanítómestert keresve sem találsz: – Tisztelt Abotan… – Hagyd már ezt a tisztelést, fiú! Tisztelni a Papi Szék páváit szokás, meg a pyarroni talpnyalóikat… Látod ezt itt? – emelte fel a félpintes palackot. – Horlan tüze, amit a legtöbben csak karcos toroninak neveznek. Toroni ital, fiú, az ellenségé, tudod! De hát én ezt iszom. A pávák szerint istenkísértés, talán még meg is égetnének érte… nesze, igyál! Shien-su tétován nézte az orra alá tolt üveget, Filipa pedig elfintorodott, és nagyot prüszkölt a szagától. – Azt hittem, elmúltak a rémálmaid, és többet nem iszol, tisz… Abotan. – A kettő nem feltétlenül függ össze, fiú. Különben te meg azt ígérted, hogy melletted nem öl meg az unalom, ehhez képest itt csónakázunk egy mocsár közepén. – Talán tisztelt Anth tudna egy dalt… – Megveszekedtél? – hörrent fel evezője mögül a bárd.

– Nem, nem: igaza van a fiúnak! Tegnap óta csak kerülgeted a témát, pedig biztosan tudsz valami dalt erről a mocsárról. Hogy is volt az a vihar? – Mert derengett neki valami arról, hogy évszázadokkal ezelőtt vihar rombolta le a kikötőt és árasztotta el a várost. Hátranézett, egyenesen a bárd szemébe: – Hajlandó vagy megosztani velünk, mester? Egye fene, addig lapátolok én. Tulajdonképpen nem volt hosszú mese, és még csak különösebben emlékezetes sem: két és fél ezer éve Tanûra nagynak hitte magát, királynői névleg az egész partot uralták az Idinal ormaitól a Morrak-hegység nyugati feléig, a szárazföld felé pedig egészen a mai Rowonig – aztán a dicsőség röpke évek alatt elenyészett, s a névleg uralt területek nem csak szóval, de fegyverrel is felszabadították magukat, valamikor a toroni császári háborúk idején. Ha a krónikáknak hinni lehet, a Pyarron szerinti 1048. esztendőben Tanûria úrnői még tettek egy utolsó kísérletet, hogy visszaállítsák a birodalmat, és jókora zsoldoshadat toboroztak a Quironeia szélhámosaiból, a komédiát azonban ekkorra már az istenek is megelégelték: Antoh és Arel közösen olyan orkánt szabadított a déli partra, amely nem csupán a sereget szórta szét, de felkorbácsolta a vizeket is, és elárasztotta Tanûra háromnegyedét. Az óváros azóta elmocsarasodott, Tanûra pedig koronát és gazdát cserélt, s tette ezt újra meg újra egészen két emberöltővel ezelőttig, amikor is Rowon fejedelme a kétnapos hadjáratban vérontás nélkül elfoglalta a várost, és kikotortatta a Tanúri-öbölt Askabernél, a régi, roskatag kikötőnél. A kotráskor döbbentek rá, hogy az öböl mérhetetlenül gazdag igaz- és bíborgyöngytelepet rejt, utóbbinak ráadásul egyetlen lelőhelye az egész Quironeiában, s ekkortól számítják Tanûra második felvirágzását: az első hetven évben Rowon óvó szárnyai alatt, a legutóbbi zászlóháború vége, a rowoni hatalom megrendülése óta pedig tisztes apanázsért a yankari erők hathatós támogatásával. Anth elmesélte hát mindezt a társainak, és csupán egy-két részletet hallgatott el – azokat, amelyekhez a számok vezették a kezét a Legendák Tornyában, és amelyekről sejtése szerint az egész déli parton egyedül ő bírt tudomással.

11. A toroni birodalom 878. évében, a tanûriai királyság fővárosában Az éj leple alatt törtek be a palotába, Jaris árnyékajtaján át. Cerran már megrongálta a mágikus véseteket, így a boszorkány könnyedén megnyithatta az átjárót. A trónterembe érkeztek, díszpajzsok és roppant gyertyaállványok közé, de nem akadt idejük álmélkodni a gyöngydíszes csodákon, amelyek Tanûria hatalmát jelképezték. Különben is csak múló hatalom ez, már most is az utolsókat rúgja. Tesznek róla, hogy ne lehessen másként. Yeral találta meg a lejárót, Baroun sietett előre, mögöttük Jaris és Cerran zárta a sort. Talán három percük, ha lehet, utána óhatatlanul lelepleződnek a palota szellemőrei előtt, de a legkevésbé sem aggódtak emiatt: az együtt töltött évek alatt rég összecsiszolódtak, Cerran szerint három perc alatt akár a világot is megváltják, ha kell.

*** – Már vártalak titeket. – A királynő szava visszhangot vetett a teremben, a falakba vágott domborművek között. Háta mögött az oltáron ébenfa koporsó feketéllett, lába előtt hosszú acéllánc tekergőzött a padlón. Rejtély, hogy mire akarta használni, éppen ma, éppen most, és hogy honnan szerzett tudomást a tervükről, de végül is nem számított; itt volt, és ha csak rajta keresztül vezet út az oltárhoz, úgy hát rajta keresztül. Cerran indította a rohamot, vasalt csizmáitól döngött a terem, Yeral és Baroun pedig a nyomában, mint két igazi árny: Felice vadászai voltak, nem is illett volna hozzájuk másként. A nő mégis egyetlen intéssel szétszórta őket, odacsapta a falakhoz, meg sem erőltette magát. Haja vörösen lobbant, nyakában sötéten csillant a bíborgyöngyökből fűzött nyakék, és hangosan nevetett. – Szánalmas férfiak szolgálnak, Malané! – kiáltotta Jarisnak. – Arra sem méltók, hogy a vérüket vegyem!

– Úgy vedd az enyémet! – felelte a boszorkány, és sebet ejtett a kezén: – Húsunk Anyja, kérlek… – Hallgass, szuka! – A királynő csak felemelte a kezét, és ajkára forrasztotta a szavakat. – Azt hitted… Ám elhallgatott, félrebillentette a fejét, és mereven állt egy pillanatig. Jaris is hallani vélte a tenger moraját. – Úgy… – suttogta a királynő. Jósálomba révedt az éjjel, de ezt nem látta előre; nyilván elrejtették előle valahogyan. Felice vagy Malvaise: bármelyikük lehetett, mindkettőnek van hatalma az álmok felett. – Okosabbak vagytok, mint hittem – mormolta dühödten, és fordult, hogy az oltárhoz lépjen, de valami megakasztotta a mozdulatát. Körülötte meggyűltek az árnyak, farkasok morogtak rá a sarokból, holló rikoltását hallotta a feje fölül. – Tehát nemcsak Malvaise, de Berkano is veletek van? És kicsoda még? A Ködök Nagyasszonya? Vele is szövetkeztek? – Hangja hisztérikus magasságokba csapott, amint Jaris felé fordult. – Hát akkor fulladjatok meg, ahogy ő szereti! – kiáltotta, s intésére füstöt okádtak a gyertyák, megmozdultak a falak is, recsegtetni kezdték tagjaikat a domborművek, mintha csak börtönükből akarnának szabadulni. – Yeral! – kiáltotta Jaris; állán megvonaglott a hollótetoválás. – Yeral, vidd a többieket! Kifelé! – És szeretett volna mondani neki még valamit, ám szembe kellett szállnia a királynővel, és ahhoz szüksége volt a szavaira. Sötét invokációba kezdett, amelyet még Malvaise is tiltott a híveinek, ám nem látott más kiutat. A lidércrendek így is túl soká tűrték e felkapaszkodott dinasztia kevélykedését, mely Alidaxból származott át a tanûriai trónra; kerül, amibe kerül, itt és most magvát kell szakasztaniuk. Yeral látta, hogy Jaris mire készül: meg kellett akadályoznia valahogy. A füst marta a szemét és a torkát, fulladozott, de tudta, hogy a boszorkánynak nincs esélye egyedül. – Jaris… miért kell mindig így? Összenézett társaival, és tudta, hogy mindegyik ugyanarra gondol: itt az alkalom, változtathatnak a dolgok menetén. Ő Barounnal a némber mögé kerül, Cerran oldalról rohamozza, és egyszer s mindenkorra végeznek vele – megölik, mielőtt árthatna Jarisnak. Ám Cerran épp a terv lényegét nem értette meg. A meglepetést.

– A’frad! – kiáltotta, s a királynő ijedtében fordulva megtántorodott, így a lándzsa nem a szívét, hanem a fejét ütötte át. Rőt láng lobbant a szemé ben, sötét vére az arcára bugyogott, de látták torz vigyorát. – Bolond! – kiáltotta nevetve, és Cerran testén eleven tűzzé változott a páncél. Jaris félbehagyta az idéző litániát, helyette téli hideget bűvölt a terembe, fagyot és jeget varázsolt a falakra és Cerran köré. – Bolond! – kiáltotta a királynő, és Baroun pengéje hiába tépte fel a mellkasát, Jaris ellen fordult. Roppant ige kelt az ajkán, cafatokra tépte a boszorkányon a ruhát, vérző sebeket mart a testébe, csak a köldöke alá tetovált szent jel óvta meg a haláltól, egyedül a sálja maradt épen a nyakában. – Használd ezt! – hajította oda Yeralnak, mert érezte, hogy fogytán az ereje, és segítség nélkül már nem tudná befejezni. Arcán a vér elmosta a kék festést. – Kösd el a torkát! Tartsátok fel csak egyetlen percig! – kiáltotta kétségbeesetten, ahogy új rákezdte az invokációt. Látta, hogy Yeral elkapja a sálat, megtekeri, aztán a királynő hátába kerül és átveti az álla alatt, de hiába húzta szorosra – a némbert mintha odaszegezték volna a padlóhoz, szálfaegyenesen állt, és csak kacagott. – Légy átkozott, te ringyó! – kiáltotta. – Megátkozlak a sorsommal! Megátkozlak a sorsommal! – És csak akkor hallgatott el, amikor Baroun letépte a gyöngysort a nyakából, bár magában még akkor is motyogott, őrült tűz égett a szemében. Mintha mit sem számított volna, hogy elvették a drága ékszerét, ujjai vitustáncot jártak a levegőben, és a férfiak a füstben már nem találták a fegyvereiket, nem látták sem őt, sem a boszorkányt, fulladozva köhögtek, kutattak a kijárat után. – Jaris! Jaris! – szólongatta Yeral, és hallás után próbált tájékozódni, de már rogyadozott a lába, és csak vonszolta magát. – Jaris, gyere velünk! – de nem kapott választ, neki pedig Gerran ragadta meg a karját, és húzta előre, kifelé.

*** Nem emlékeztek, hogy jutottak ki a palotából, mielőtt lecsapott rá a vihar. Elpusztította az egész várost, csak néhány épület maradt meg a déli részen, alig akadt túlélő. Az istenek haragja lehetett, Felice vagy Malvaise, Chimeri vagy Berkano. Yeral ismerte az invokációt, amelyet Jaris citált, és tudta, hogy bármi történt azután, hogy a megidézett lény belépett erre a világra, a királynő nem élhette túl. Három napig vártak aztán a közelben, hátha Jaris legalább megmenekült. A lidérc akár meg is menthette, hiszen szolgálnia kellett őt, míg be nem teljesíti feladatát. Utána pedig… ebben vagy egy másik életben, de Jarisnak fizetnie kell azért, hogy előszólította. A gyöngyfüzéren végül igazságosan megosztoztak, egyenlő arányban elosztották egymás között. Egy szemet beledobtak az újonnan született mocsárba.

12. A Pyarron szerinti 3699. esztendő nyarán, az Ébredés havának 11. napján, a Tanûra melletti mocsárban Sáros, vizenyős talajon futtatták partra a ladikot, vízbe hajló szomorúfüzek és tányérlevelű mocsári sarjafák között. Senki meg nem mondta volna, hogy ez a nyálkás, párálló vidék valaha Tanûra óvárosa volt; a sűrű sás mögött, a roppant sarjafák gyökerei alatt lassan rothadtak és mállottak a falak, levelibékák, feketesiklók, döglegyek éltek a hajdani palotákban. Amikor a ladikot vették, hallottak is néhány rémtörténetet a piacon, hogy mi minden neszez a romok között: egy kivénhedt, fogatlan voul, a mocsár óriása, egy tucatnyi felszíni ceph – Anth kételkedett, hogy ilyen is létezik –, no meg persze egy alomra való ocsány.

– Olyannal már volt dolgom – morogta az ilanori pap. – Rusnya egy bestia, de lassú és zömök, széle-hossza egy. Álomnak ugyan nem mondanám, mert még holmi macskára gondol az ember, pedig megnő az hat lábra is… de kényelmesen el lehet sétálni előle, hacsak nem akarjuk az erőnket fitogtatni Filipa előtt. Végül azonban nem találkoztak ocsánnyal, és Filipa talán különben sem törődött volna vele: a zizegő fűzfákat látva egészen felélénkült, és mosolyogva mutatta az utat, csak a macskáját ne kelljen elengednie közben. – A királynői palota felé… – dörmögte Anth az orra alatt. Betéve ismerte egész Tanûra térképét, az új- és az óvárosét egyaránt, s még ha utóbbi megsüllyedt és elmocsarasodott is, néhány támpont azért még akadt. A Kereskedők terének roppant gránittömbjei, a szobrok a Királynők útján, s persze a roppant Vaskapu oszlopai közvetlenül a palota közelében: eltéveszteni sem lehetett. Jószerivel az egyetlen épület volt, amely még állt valamelyest, még ha alapzata kimarjult is az évezredek alatt. Tetejét levitte a szél, ablakait rég kiette az idő. Zöld sás vette körül, és mind sűrűbb lett körülötte a köd, elnehezült a levegő. Anth, aki elf vére okán a legérzékenyebb volt a baljós kisugárzásokra, fázósan összébb húzta magán köpönyegét, és sűrűn törölgette bele a kezét, amelyen megtapadt a nyirkos lehelet. Fölöttük szürkén borongott az ég, és mire elérték az hajdani palotakertet, csöndesen szemerkélni kezdett az eső. Hólyagrepkénnyel benőtt bronzkerítés állta útjukat: a talaj már annyira megemelkedett, hogy alig ért a vállukig, de a vörösen parázsló tokok miatt veszélyes lett volna átmászniuk. – Ott – mutatott messzebbre Filipa –, van egy rés. Átbújok. Mintha csak kitalálta volna Anth gondolatát. – Egyre kevésbé tetszik nekem ez az ötlet – morogta Abotan, amikor odaértek a réshez. Egy fekete kérgű sarjafa nőtt ott, törzsei otromba lyukat feszítettek a bronzkerítésbe, és furcsa alagutat képezve elzárták a repkény indái elől. Éppen akkora volt, hogy egy Filipa-forma gyerek bejusson a kertbe. – Ugye ti sem hiszitek, hogy egyedül jött el idáig? – nézett a bárdra és a tiadlanira. – Száraz lábbal átkelt a mocsáron, megtalálta a rést, bukfencet vetett örömében, aztán megkereste a gyöngyöt a palotában… – Työnty – kacagott fel Filipa. – Na jó, én visszamegyek…

– Tisz… Abotan – szólalt meg halkan a tiadlani Kétkard. – Ha gondolod, én átférek ezen a lyukon, felderíthetem a palotát. – Szó se lehet róla, fiú. Már elrángattatok idáig, csak… Várj: te átférsz ezen a résen? – Igen – felelte Shien-su, és a kezével mutatta, hogy akár még kisebb is lehetne valamivel. – Ugyanakkor… nem jó ez a hely, tisz… Abotan. És tisztelt Anth. Romlott ez a föld. – Királynők palotája, fiú. Az mindig ilyen. – Nem – szólalt meg a bárd is. – Én is érzem egy ideje. Ez valami más. – Ez valami más – utánozta pap. – Vesszek meg, ha nem figyelmeztettelek előre, hogy semmi közünk hozzá. – Megborzongott; kezdte érezni a reggel hidegét, és az eső is egyre nagyobb szemekben csepegett, a víz utat talált a gallérja mögé. – Szerintem meg kellett volna nézetni a lányt. Ördöngös is lehet, vagy valami hasonló. – Te vagy a pap, nem? – Hogy ezt hogy utálom… Tudod meddig tartott volna, amíg én kipurgálok belőle valamit? Előbb szülsz neki gyereket. – Shien-sura pillantott. – Nédd, ez meg elmosolyodott. Ezek szerint mégiscsak van humora. – Tisz… Abotan. És tisztelt Anth. Ha még sokáig állunk itt, Filipa is elázik. – És azt semmiképp sem szeretnénk, mi? – kérdezte a pap, de bármit gondolt is a lányról, valahogy mégsem vette volna a lelkére. Anth sem bírta rászánni magát még arra sem, hogy elvegye tőle a nyervogó macskáját, pedig sohasem volt jellemző rá az efféle együttérzés. – Rendben. Igazad van, Shien-su. Abotan? – A pap bólintott. – Akkor add át nekem a lányt! – Látod, fiú? Csak kibújik a szög a zsákból! – Akkor… inkább neked adom, tisz… Abotan.

13. Ugyanakkor, uyanott Ködből született szörnyetegek voltak, a sarjafák lehelték őket a világra, hajnalig kavarogtak a mocsár vize fölött. Némán szemezgette a hólyagrepkény vörös parázsgolyóbisait, és gurigázott velük, mintha csak a padlón. Hídon állva látta magát, nyakán a hurok, roppant hullám magasodott a feje fölé. Látta a tetovált lányt, látta a tetovált arcát, kék festéket az arcán. Mozdulatlannak tűnt a világ. Látta őket a ködben. Kár, kár, kár.

*** A pap pálinkabűzös leheletére riadt, de a bárd arcát is látta maga fölött, és a zavarodottságot a szemében. Orrát betöltötte a pálinka szaga, aztán megérezte a mocsár rohadását, a kettő bűnösen összevegyült, és azt juttatta eszébe, amikor három héten át tisztította az árnyékszéket a kolostorban. – Hol van Filipa? – ezek voltak az első szavai. Nem látta a lányt, nem érezte a közelében, nem hallotta nyávogni a macskát. – Hagyd el! – morrantotta a pap. – Mi a fene történt? Zúgott a feje, szédült. Jéghideg követ érzett a dereka alatt: megpróbált felülni, de túl gyenge volt hozzá. Lehunyta a szemét, és a sima tükrű tóra gondolt a lelke mélyén, fent a hegyekben, a kolostornál. – Átbújtam a résen – mondta aztán, lassan formálva a szavakat. – Összesároztam a kezemet. Azután… ott volt az a varjú. – Varjú? – Csönd! – torkolta le a bárd. – Hallani akarom.

– Hol… hol van Filipa? – kérdezte Shien-su megint. Sehol sem látta a lányt. Moha lepte falak, törött oszlopok vették körül, sorvadó páfránylevelek tekergőztek a kőpadlón. – Hol vagyok itt? – A királynői verandán, fiú – felelte a pap. – Miután összerogytál, beugrottam érted, és gondoltam, inkább ide hozlak, mint hogy visszadobjalak a kerítés fölött. Ugye érted. Kár, kár, kár, jutott eszébe valamiért. Megragadta Abotan karját, és kérte, hogy segítsen neki felülni. Még mindig nem tudta, hol van Filipa. – Ne aggódj! – nyugtatta meg Anth, és odább mutatott, az egyik oszlop tövébe: Filipa ott dédelgette a macskát. – Szinte már otthonosan mozog itt. Amikor elestél, Abotan után ő volt a második, aki odaszaladt. – Úgy tűnt, mintha kissé szégyellte volna magát. – Nekem eltartott egy darabig… át kellett másznom a fán. A hangjában azonban volt valami más is, nem csak szégyen, hanem őszinte, mély zavarodottság. Shien-su újra érezte, hogy rejteget előlük valamit, és felködlött benne a sejtés Sors Anyáról – erről pedig eszébe jutott egy érzés, egy homályos gyanú, amely az álma (látomása?, riadalma?) alatt szállta meg. – Tisztelt Anth… be kell… be kell mennünk a palotába – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Van ott… – Azt akarta mondani, hogy valaki, aki a segítségünkre szorul, de inkább másként fogalmazott: – Itt nem vagyunk jó helyen. – Biztos vagy benne, fiú? – Abotan lehelete továbbra is bűzlött a pálinkától, de a tekintete szokatlanul józannak tűnt. – Nem vagyunk messze a la diktól. – Csak nem megijedtél? – fortyant fel a bárd, mire Abotan majdnem kihúzta a kardját; aztán visszaeresztette a hüvelyébe. – A fiú varjút látott, és amikor engem okítottak, akkor az még Darton angyala volt. Bármit mond is a prófétája. Halál les ránk a mocsárban… nekem mindegy, hol hagyod ott a fogadat, de Filipát nem tehetjük ki veszélynek. Anth állán megfeszült egy izom: úgy érezte, Abotannak igaza van. A számok azonban… az a gyöngy… és a hatos; Alidax. Felállt. – Nem – mondta. – Ide futn… – Elharapta a szót. – Bemegyünk. – Hogy? – Az ilanori oldalra billentette a fejét. – Mi fut ide?

Alkalmatlanabb pillanatot nem is találtak volna rá, hogy magyarázkodnia kelljen, de hát nem kellett volna elszólnia magát. Úgy érezte, kiszaladnak kezéből a szálak, elveszti a számok bizonyosságát, pedig két évtizeden át rájuk bízta magát. – Összefonódik a sorsunk, Abotan – próbálta minél rövidebben. – Ha te nem is, én biztosan érzem. És Shien-su is, ugye? A te neved, az enyém, a kölyöké. Meg Filipáé. Meg a gyöngy. Összefonódnak a sorsunkkal, alakítják… – Miről beszélsz? – kérdezte értetlenkedve a pap, de közben homályos gyanú ködlött fel benne, hiszen éppen eleget hadakozott babonás őrültekkel. – Van… van egy hagyomány, hogy számokat rendelünk a világ dolgaihoz, és… – Vesszek meg, te toroni vagy… Te egy kurvafia toroni vagy! Mint a villám, egy oszlopnak szorította a kobzost, és tőrt szegezett a nyakának. Közvetlen közelről ordított a képébe, arca eltorzult a dühtől. – Melyik vagy, a barna? A toronyból? Abból a tetves kikötőből! – Anth arcába köpött, és feljebb emelte a pengét. – Na mi van? Kiheréltek? Elrontottam a kedved, ugye? Mit lihegtek mindig utánam? Ti kezdtetek az egészet! A megszállás jogos volt, és a toronyban… – Tisz… – Maradj kussba, fiú! Sabbúl óta van a nyomomban, egy másik pedig megpróbált megölni, amikor Hesterdanban partra szálltam… Ne mocorogj! Szép kis mese volt, majdnem sikerült is; egyedül vagy? Azt kérdeztem, eyedül? – Én… – Tisztelt Abotan… – Neked kuss a neved! Hogy a dög… – A fiú azonban nem hagyta, hogy befejezze. Gyorsabban, sokkal gyorsabban mozdult, mint ő az előbb, és azon kapta magát, hogy felemelkedik a földről, és hátrafelé repül, bele a teraszon túli iszapba. Sarat csapott fel maga körül, csupa mocsok lett, ahogy talpra kászálódott és előhúzta a kardját… … de Shien-su akkor már erősen fogta a kobzost, hátracsavarta a karját, leszorította a fejét. Közben viszont tanácstalanul tekingetett jobbra-balra, mintha keresne valamit. – Tisztelt Abotan. És Anth. Hol van Filipa? Egyikük sem látta sehol.

14. Ugyanakkor, uyanott – Biztosan nem csalnak meg az ösztöneid? Még mindig azt mondod, hogy csak erre mehetett? – Egy penészlepte, szürke fal állta útjukat, mely inkább illett volna valami börtönkazamatába, mint palotába, még ha félig már el is lepte a mocsár. – Igen, tisztelt Abotan. Csak erre mehetett. – Akkor kell itt legyen valami… – A sarok… – Fiú, ha még egyszer megszólal ez a lény, kitöröd a nyakát. Értesz? – Értettem, tisztelt Abotan. Maradj csöndben, Anth! – Te fiú, nekem is csak akkor méltóztatsz végre nem tisztelegni, ha eljátszom a becsületemet a szemedben? – Bocsánat, tisz… Abotan. Harmadjára vizsgálták át a palotát, vagy legalábbis azt, amit palotának hívtak valaha; belülről sokkal lepusztultabbnak tűnt, mint odakintről. A falak álltak ugyan, és valami csodás módon a tető nagy része is épen maradt, az emeletek azonban rég leszakadtak, és több helyütt betört a mocsár. Az egyik szárnyban dögletes bűzű, disznószerű lények motoztak, és csak remélhették, hogy nem falták fel Filipát. Abotan közel járt hozzá, hogy felhagyjon a kereséssel, amikor a tiadlani felfedezte a lejárót az egykori bálterem közepén. Vagy az is meglehet, hogy nem bálterem volt, hanem egyenesen a trónszék állt itt, vagy a bíborban született trónörökös gyerekágya – Abotan sohasem tudott eligazodni az ilyen előkelő helyeken. A lejáró azonban látszólag zsákutcába vezetett. Abotan első gondolata az volt, hogy ez lehetett a kincseskamra, vagy a királynő szállásolta el itt a szeretőit, ám Shien-su szerint Filipa igenis erre ment valahogy. Akkor szólalt meg a kobzos, hogy „a sarok”, és ki tudja, akár igaza is lehetett. – Tudod mit? – nézett rá Abotan. – Ha van ott valami, akkor rajtad a sor. Rekesz vagy alagút vagy egy falikar, mit tudom én, de kezdj vele valamit!

Hátrébb lépett, hogy odaengedje a bárdot, de egy pillanatig sem tévesztette szem elől: hátha valami csapdát rejtett el ott már jóval előttük, és most csak azért… – Na nem – morrantotta, és a kardja hegyével mutatta neki, hogy álljon fel. – Inkább csak elmondod, hogy mit akarsz, és majd én matatok. – És a kardot addig nekem adod? – A fiú majd ügyel rád. Egész jól végzi a dolgát. Ugye, fiú? – Igen, tisz… Az ilanori lemondóan sóhajtott, aztán leguggolt, majd odatérdelt. Végigtapogatta a sarkot, kotorászott körülötte, végül meg is kocogtatta, mintha boroshordó lenne. – Nincs itt semmi. Tömör kő – jelentette ki aztán. – Akkor ha betolnád… Dühödten rácsapott a kőre, hogy bebizonyítsa, nincs hova betolni, de ettől valóban beljebb csúszott egy jó arasszal. Visszanyelte a dühét, és fel sem nézve betolta egy tenyérnyi területen. A kőfal hangtalanul feltárult, sötét üreg ásította rájuk a szájár. Akkor jött a roham, és meglátta a lányt.

15. Ugyanakkor, uyanott Anth csak azt látta, hogy Abotan összeesik, Shien-su pedig olyan gyorsan mozdult, hogy követni sem tudta. Kiáltani akarta, hogy: Nem én voltam, bolond! – de arra sem maradt ideje, nyekkenve elterült a földön. Borzongató, hűs levegő csapta meg az arcát. – Te bo… – próbálta kinyögni összekoccanó fogai között, de a fiú betapasztotta a száját és az orrát, s olyan erősen szorította, hogy levegőt se kapott. Vergődve igyekezett szabadulni, de roppant erő lakozott abban a kicsi testben; a tiadlani mindkettejüknél legalább két fejjel alacsonyabb és véko-

nyabb volt, Anth hamarost mégis már a lélegzetért küzdött, fuldokolva nyögött, hogy engedje el, de a kölyök csak tartotta tovább, hogy fojtották volna vízbe a mesterei…! Már önkéntelenül is meg-megrándult a karjai közt. Nem én voltam, te hülye! – ordította magában, de mind jobban elmosódott a világ. Aztán Abotan valami szajhák neveit kezdte nyöszörögni – Semalla! Lora! Aerielle! –, és akkor a fiú végre elengedte. – Az isteneit szólongatja – motyogta riadtan. – Ugyanúgy, ahogy a fogadóban. – Zavart tekintete Anth és Abotan között ugrált. – Tisz… tisztelt Anth… mi baja van? Anth zihálva szedte a levegőt, egyszerre próbált meg felülni és a lehető legmesszebb húzódni a fekete üregtől a szűk térben. A lépcső tövébe vonszolta magát, onnan figyelte Abotant. Nem lesz ez íy jó. Ennek nem íy kellene történnie. – A… a számok… – kezdte rekedten. – A te neved az ötös… az övé hetes és kilences, az enyém kilences… és hetes is. Filipa egyedül a kilenc, és… – Én ehhez nem értek, tisztelt Anth, de t… Abotan nem számokkal álmodik, hanem a démonai kísértik. Mióta… mióta találkoztunk a Két Ökörben, végig az isteneit szólongatta, és… – Azok nem az istenei, hanem a kurvái, kölyök! Hát nem fogod fel észszel?! – ripakodott rá. – Azt a Lorát én küldtem rá, hogy bűvölje őt ide, mert így rendeli a sorsunk! Ahogy terád is én küldtem a sabaori nőt! – C-cédát? – hebegte Shien-su, és fel sem fogta, hogy Sors Anya is szóba került. – A cédát, te bolond! Hát semmit sem tudsz a világról? A céda is csak szajha, ahogy a kurva is az. Vagy mit gondoltál, miért pont a te öledbe akar ülni? – De akkor Abotannak… – Abotan is ugyanolyan hülye, mint te. Én segíteni akarok. Én ezt… én ezt mind láttam előre. Kiszámoltam. De nem vagyok toroni! Ide nézz! – Félrehúzta a haját, látni engedte kissé szokatlan formájú füleit. – Elf volt a nagyanyám, így legfeljebb obsor lehetnék a birodalomban, bolondok rabszolgája. Én csak… eloroztam egy toroni kobzos tudományát. – De ha mindez igaz… tisztelt Anth… akkor miért vezettél minket ide?

– Mert mindenképpen ide kerültünk volna. Egymástól függetlenül is. – Sóhajtott, és beleremegett a hidegbe, a feneketlen sötétség érzetébe, amely a feltárult ajtón túl várt rájuk. – így rendeltetett, és ezt sehogy sem tudtam volna elkerülni, de ha később érkezünk, csak a jövő nyáron, akkor nem éljük túl. Egy kicsit… siettetnem kellett, hogy előbb ideérjünk, hogy kijátsszuk a sorsot. Érted? – Alkut kötöttél Sors Anyával? Ez… ez nem helyes, tisztelt Anth. A mesterek szerint… – Nem alkut kötöttem, kölyök! – kiáltott rá ingerülten. – Kiszámoltam, hogy az előnyünkre váljon! És különben is… ahogy mondtam, ez már megtörtént egyszer, mi csak újrajátsszuk a drámát.

*** Ez volt az, amit nem mondott el nekik, ez volt az, amit felismert a Legendák Tornyában, amikor Enika Gwon könyvét lapozgatva a számok odavezették a kezét. A négy kalandozó történetéhez, akik Pyarron szerint 1048-ban, az éj leple alatt, a vihar közeledtével betörtek a tanûrai palotába, átküzdötték magukat a trónteremig, és összecsaptak a királynővel, az alidaxi nyakék viselőjével, az istenek által pusztulásra ítélt dinasztia utolsó sarjával. Cerran, a piderai zsoldos, Yeral és Baroun, a dassi ikrek, és az odassyni Jaris, aki Berkano asszonya volt, és aki halva maradt a küzdelem után. Valamennyien toroniak voltak, és csak egyetlen dal maradt fent róluk, egy ősi sirató, amelyet szerzője Jarisnak ajánlott, és oly gyönyörű volt, hogy Anth még rajta keresztül is beleszeretett a rég halott boszorkányba. Viszont évekig tartott, míg elfogadta a gondolatot, hogy mindez igaz: hogy a történelem ismétli önmagát, s az ősi nevek éppen annyit adnak ki, mint a Shien-su, az Anth és az Abotan. Minden illeszkedett, a nevek, a helyszín, az évszám. Hogy a sorsuk ennyire egyértelmű, hogy a számok irányítják… – Meg kell találnunk Filipát! – sürgette Shien-sut, közben pedig feltápászkodott, és Abotan fölé hajolt. – Azt… azt nem tudom, hogy pontosan mi itt a dolgunk, de azt igen, hogy ha később érnénk ide, szemernyi esélyünk sem lenne. Az évszámok, a hónap és a nap együtt pontosan kiadják: 1048 és 3699, és a többi; csak most élhetjük túl, és csak együtt! De Filipának sejtelme sincs róla, mi folyik itt.

16. Ugyanakkor, uyanott Szárnyverdesve szétrebben az éj, hollók kárálják a magasból, csontokat karistol a körme. Két hold ül az égen, vörös és kék, mégis csak egyetlen szem figyeli, figyeli fentről, és belé helyezi minden bizodalmát. Körülötte farkasüvöltés, holló szárnya csap fel, varjak elorozzák. Homlokán sápadt diadém, nyakában obszidián, de nem eresztik, lánc köti meg, ködöt és hideget lehel a sír. Karókként földre szegezték, süvöltve fenyegették, átütötték a koponyáját, feltépték a mellét. Meztelenül. Fején lángba borul a koszorú, elhamvadnak a szárnyak a hátán. Vagy csak egy köpeny, egy fehér köpeny, ahogy rángatja a szél. Arcán tetoválás, nyaka körül megkötve a sál, átvetve a mellén, hogy kikandikál alóla a nyílt seb; látja a rajzolatot a köldöke alatt. Arcán hullám mossa el a festést, ahogy átcsap a palotán. – Nem én! – visszhangozzák sírva a falak, zúgja a szél, duruzsolja a mocsár. – Nem én vagyok az!

*** Shien-su rázza fel a lázból, de még mindig nem tud mit kezdeni a világgal. Érzi a kobzos auráját, ahogy az övébe tolakszik, és homályosan sejti, hogy segíteni próbál. Remeg a levegő, nyugtató fényt lát, és majdnem visszahanyatlik, de a tiadlani megtartja a fejét. – Ez biztosan segíteni fog? – kérdezi halkan a bárdtól, de Abotan nem hallja, hogy Anth mit felel; úgy érzi, nem is igazán számít. Csak az a fontos, hogy ne felejtse el az álmát, hogy ahhoz tartsa magát, arra az egyre figyeljen. Mégis kisiklik az ujjai közül, és nem fogja a tűz, a vörös szalamandra. Két hold figyeli fentről, de csak egyikük igazi szem, a másik…

– Velünk maradsz, hallod?! – sziszegi fülébe a bárd. – Velünk maradsz, ha Tharr poklából kell is visszahoznunk, de magam teszek róla, hogy oda kerülj, hogyha most feladod! Kövesd a fényt, hallod? Kövesd, hoy verne meg az isten! … a másik Filipáé. – Emlékszel valamire? … mire? … re? – A bárd kérdése visszhangot vetett a fülében, és eszébe idézett valamit, de inkább csak halovány érzést, mint tiszta gondolatot. – Nem… azt hiszem, nem… Nem tudom, mi volt. Árnyak a néma sötétben, árnyak neszezése, valaki néz. Mire odafordult, már nem látott senkit, nem látta senki sem őt. Próbálta kiverni a fejéből. A töredezett márványpadlón ültek, a bálterem vagy a gyerekszoba padlatán. A bárd elmondása szerint odalent sehogy sem tudták magához téríteni, ezért hát végül felhozták ide, hátha a távolság segít. Alighanem jól gondolták. Nem én! Nem én vagyok az! A halántékára tapasztotta a kezét, ültében is összegörnyedt, mintha lándzsát forgattak volna a fejében. … átütötték a koponyáját… – Nem… nem, elég! – kiáltotta, és ellökte Shien-su kezét. – Elegem van! – Tántorogva felállt, körbefordult, mintha keresne valakit. – Tűnjetek el! Mind tűnjetek el! Szajhák vagytok, kurvák, ringyók! Tűnjetek el! Zokogva térdre esett, tépte a haját, véresre harapta az ajkát. Shien-su fogta le végül, Anth pedig összekötözte a kezét.

17. Ugyanakkor, uyanott Talán mégis rosszul mérte fel őket. A papot nem segítették az istenei, a kobzos pedig… a kobzos végig hazudott.

Ügyesen hazudott, megtévesztő volt minden mozdulata: egyedül az előbb szólt igazat, amikor azt mondta, hogy nem megy le vele. Azt már nem kellett bevallania, hogy fél, mert az látszott a szemén. Miután megkötözték az ilanorit, tanácstalanul nézték egymást. Végül Shien-su szólalt meg előbb: – Le kell mennünk, tisztelt Anth. Van ott valami. És ott van Filipa. – Igazán? És hogy keresed meg? Ha te is összeesel… – Akkor majd felhozol ide, és megkötözöl, tisztelt Anth. Utána pedig neked is meg kell próbálnod. – Nincs az a pénz. – A bárd megborzongott. – Nincs az a pénz. Halál van odalent, nem sétálok a karjaiba. – Felállt. – Filipa már járt itt – mondta. – Filipára talán nem jelent veszélyt, nekünk pedig ki kell vinnünk Abotant. – Tévedsz, tisztelt Anth. Nekünk le kell mennünk. – Nem. Menj csak, ha akarsz. Én kiviszem.

*** Megígérte, erős esküvel fogadta – erre gondolt, ezzel erősítette meg a lelkét, amikor a rejtekajtóhoz ért. Akárcsak korábban a bárd, ő is érezte a hideget, a nyirkos leheletet, a süvítést. … a feketefenyő-ligetek lehelték őket a világra… … de vele ellentétben ő képes volt elnyomni, kizárni a tudatából, mert tudta mihez kötni; mert nem most érezte először. Tisztán emlékezett az álmára azon az éjszakán, hét nappal vagy hét évvel ezelőtt, látta a farkasokat a ligetben, ahogy nyargaltak a befagyott vizeken. Szent kötelessége volt, hogy kiderítse, mi lakozik odabent, bármi lesz is a sorsa; és immár abban is biztos volt, hogy valóban ez a sorsa, ezt szánta neki az ég, erről beszélt az a pálcavető Tuilban. Ha nem lett volna Céda… azaz a céda… akit Anth lefizetett, akkor nem ismerte volna meg azt a matrózt, és a déli part helyett a Délvidékre indul, ahogy eleinte tervezte. Most már abból is megértett valamennyit, hogy milyen rossz előjelekről beszélt a hajóskapitány, amikor megtagadta, hogy továbbvigye a lassú folyású Howán, Chado felé.

Talán már akkor is a szellemek egyengették az útját… és talán a kobzos bírta korai indulásra a postakocsit, amelyen végül helyet vásárolt magának Minquinben. Ha mindez máshogyan esik, akkor csak néhány hét, talán csak néhány hónap múlva ér ide, Tanûrába. Talán csak jövő nyáron, ahogy Anth gondolta. Ki tudja, akkor tán minden máshogy alakul; ki tudja, mit követel majd tőlük Sors Anya, amiért a kobzos megpróbálta kijátszani.

*** A feltárult falon át szűk, dohos járatba lépett, amely enyhén lejtett lefelé. Rég eltávozottak nyomain haladt, látta ujjaik helyét a hideg falakon: az alacsony mennyezet alatt, ahol a bárdnak vagy a papnak meg kellett volna görnyednie, gomolyogva megült a füst, alakjából torz árnyat formált a fáklyafény. Nem csodálkozott, hogy ilyen épségben megmaradt: a kolostor alatt is voltak hasonló katakombák, bár csak hallomásból ismerte őket, sohasem járhatott odalent. A legszentebb relikviákat és a bölcs mesterek bebalzsamozott tetemét helyezték el ott. Arra gondolt, vajon itt is erre használták-e a járatokat, és összeszorult a szíve, amikor eszébe jutottak a látomások, a csontig hatoló hideg, és mindaz, amit Anth mesélt a palotáról. Mégsem állt meg, nem fordult vissza – és túl számos fordulón és sötét elágazáson, mélyen, ahová a szíve vezette, meghallotta Filipát. A macskát szólongatta: talán elkóborolt és őt követve jött ide, bár hogy miként jutott le, azt elképzelni sem tudta. Gyorsított a léptein, szinte futott, hogy mielőbb odaérjen, de aztán önkéntelenül lassított, majd meg is állt. A macska a fal mellett végezte a dolgát, Filipa pedig egy kétszárnyas ajtó előtt guggolt, onnan szólongatta. Amikor meglátta őt, mosolyogva talpon termett, és odaszaladt hozzá, széttárva a karját, hogy az ölébe vegye. – Työnty – nevetett, amikor Shien-su felemelte, és az ajtóra mutatott. – Igen, kicsi Filipa. Sejtem, hogy ott találtad. – Kéjem a mackát! – Előbb mutasd meg, hogy mentél be oda, jó? – Ajtó!

Shien-su elmosolyodott; hogyan is gondolhatta máshogy? A vésetekkel telerótt ajtóhoz lépett, amelyen családi címerek és kultikus feliratok sorai váltakoztak a hagyományok megkövetelte rendben. Ő maga persze nem sokat tudott ezekről a hagyományokról, de ugyan mi mást jelenthet az a sok jel idelent, ha nem a holtak tiszteletére szolgál? – Kicsi Filipa, mondd csak, vissza tudsz menni tisztelt Anthhoz? Tudod, aki a macskát adta. Talált neked egy másik kiscicát. – Hazugság volt, de kegyes hazugság; később majd ráér vezekelni érte. – Nekem esz kel! – Ez is a tiéd maradhat, csak kapsz egy másikat is, jó? Amikor Filipa végre megértette, letette a földre, és kezébe adta a macskát, majd megvárta, amíg eltűnik a legközelebbi fordulóban. Aztán nekihuzakodott, és belökte az ajtót.

18. Ugyanakkor, uyanott Roppant csarnokba nyílt, téli hidegbe, jégcsapok csüggtek a falakon. Ősi reliefeket látott alattuk, mintha mozdulatukba dermedt emberek volnának, messzebb pedig egy oltár állt, azon túl láncokkal összekötözött koporsó. Úgy állították fel, hogy egyenesen az ajtóra nézzen, a láncokat pedig keresztben hétszer, hosszában kilencszer tekerték meg körülötte, s öt lakat tartotta őket szorosan. „A számok”, mondta rekedten a bárd. „A te neved az ötös, az övé hetes és kilences, az enyém kilences és hetes is. Filipa egyedül a kilenc, és…” „Már megtörtént egyszer, mi csak újrajátsszuk a drámát.” „De ha később érkezünk, akkor nem éljük túl.” Lábához tette a fáklyát, elővonta két kardját, a taikót és zshokut, ám békés szándékát jelezve lefelé fordította és oldalt tartotta őket. Két lyukat látott a koporsón, szemek kémlelték mögülük.

Feltámadt a szél. Felkapta a fáklya tüzét, körbefuttatta a falakon, sisteregve kezdett olvadni a jég. Shien-su hunyorgott a hirtelen jött fénytől, de meg sem rezzent – démonok ellen nem így harcol az ember. Árnyalakok bontakoztak ki a füstben, farkasok és hollók, mirtuszkoszorú. Nem tudta mire vélni, csak azt tudta, hogy jelent valamit, valamit, ami fon tos, hogy valamit mondani akar… Vártalak, Shien, zengtek lelke mélyén a szavak, ahogy formát öltöttek az árnyak, Berkano hírnökei. Kísértésből és sötét álmokból születtek, prédájukra leső ragadozókként köröztek Shien-su körül. Emlékszel rám, uye, mondd? Emlékszel az álmaidból? Megreszkettek kezében a kardok, földre ejtette a shokut, pengve gurult félre a padlón, de nem bánta: látta az árnyalakok táncát, és úgy érezte, közel jár, már majdnem érti őket. Segítened kell, kérlek! Meg kell törnünk az átkot, meg kell előznünk! Révületben indult az oltárhoz, a taikót is elejtette, de a lakatokat a puszta öklével is le tudja majd verni, harcra nem lesz szükség. A füstből született lények másnak talán szörnyetegeknek rémlettek volna, ő azonban nem látott bennük semmi fenyegetőt. Végre, végre, annyit vártam…! Későbbre vártalak, de biztosan én tévedtem, eljött az idő. Igen, yere csak! Szétvált előtte a füst, szétvált előtte a köd, amelyet a fák leheltek a világra, holló kísérte a léptét, vezette az oltárig, mutatta neki az utat. Most helyrehozzuk, igaz? Most megtörjük az átkot, végre megszabadulok… Csak annyit kell tennie, hogy kinyitja a koporsót. És ő… hol van ő? Veletek? Vay eyedül jön? Lépteket hallott a háta mögül. Ne tedd…! Hátulról ugrottak rá, leteperték, legurultak az oltáremelvényről. Pálinkabűzös leheletet érzett, eltolta magától, de az nem akarta; megütötte; ő is ütött. Nem látott semmit a füstben, némaság ordított a fülébe, és mintha ólom húzta volna a karját. Mozdulni sem bírt, nem kapott levegőt, fulladozni kezdett. – Rázd ki belőle! – hallotta aztán a kiáltást. – Tartsd ott, amíg felgyújtom ezt az izét! Ne! – ordította volna teli tüdővel, de a pap a mellkasára térdelt, és megint lekevert neki egyet.

– Siess, nehogy összeverjem a képét! – kiáltotta vissza a bárdnak, aztán már neki szólt: – A francnak néztél a szemébe, fiú! Nem érted! Anth tévedett, elszámolta magát, az álmaink az igazak! – akarta kiáltani. Elszámolta magát, túl korán érkeztünk, még nem áll készen összecsapni vele! – de nagyot reccsent az állkapcsa, és szikrázva kihunyt a világ.

*** Abotan feltápászkodott a sűrű füstben. Mindenütt árnyak reszkettek körülötte, de tudta, hogy nem érhetik el: alakja körül ezüstös aura fénylett, amelyet a bárd bűvölt köréjük, mielőtt átléptek az ajtón. „Bántja!”, sírta nekik Filipa. „Bántja Shiut!” – és szívszaggatóan zokogott. Otthagyták a feljárónál, és máris rohantak Shien-su után – a porban könynyű volt követni a nyomát. Anth ért előbb a kétszárnyú ajtóhoz – Abotan feje még mindig zavaros volt –, és nagyot ugrott hátra, amikor meglátta odabent a tüzet és a füstöt, azon túl pedig a koporsót, és a tiadlanit, aki mintha álmában lépdelne felé. – Hát ezért… – mormolta hitetlenkedve. – Ezért engedett el! – mondta Abotannak, aki akkor ért oda mellé. – Hatalmába kerítette a kölyköt, de biztos nem volt elég ereje kettőtökre, és… – Azt mondd inkább, hogy szabadítsuk ki?! – rivallt rá a pap, és kezdte megtépkedni az ingét, hogy azt szorítsa majd az orra elé. Anth azonban megakasztotta, és maguk köré bűvölte a fényaurát; a tiadlani már majdnem elérte az oltárt, mire végzett. – Kivigyem? – kiáltotta most Abotan. – Odamenjek? – A füst elvakította, alig látott valamit: ha a tüdejét és az elméjét meg is óvta, a látásban nem segítette. – Merre vagy?! Nem látta, nem hallotta a választ, így hát felnyalábolta Shien-sut, és elindult vele arra, amerre az ajtót sejtette. A tomboló tűz ellenére is megcsapta a sír hidege, a hűs borzongás végigfutott a gerincén. Hollókat látott a feje fölött, farkast és mirtuszkoszorút, maga előtt a lány gyönyörű arcát. Letette a fiút az ajtó közelében, azután megfordult, és a bárdot kereste a ködben.

Előhúzta, majd a földre lökte a kardját, eldobta a tőrt. Puszta kézzel is le tudja majd verni a lakatokat.

*** Anth a terem közepén állt, és bár reszketett a karja, a hangja erősen szólt, ajkán a fény dala zengett. Körülötte elsötétült a terem, ahogy markába gyűjtötte a ragyogást és kisugározta a koporsó felé – a lény felé, akit a koporsó rejtett, s aki nem lehetett más, mint a legyőzött királynő. Mit nem adott volna érte, ha tudja, ha Enika Gwon leírta volna, vagy ha kiolvashatta volna a számokból, hogy miért nem ölték meg, miért börtönözték inkább a koporsóba, de most nem jutott ideje ezen tépelődni: meg kellett akadályoznia, hogy kiszabaduljon, időt kellett nyernie Abotannak, aztán majd követi ő is, és a fejére robbantják az egész istenverte rommezőt… Akkor vette észre Abotant. Az ő látását kiélesítette a varázs, így a füst ellenére is ki tudta venni, ahogy közeledik az oltárhoz, de hiába kiáltott rá, nem hallotta, az eszét eluralta a rég halott boszorkány. Nyilván az álmain át… az égre, neki is kellett volna szereznie egy olyan talizmánt, amilyen az ő nyakában lógott. És Shien-sunak is. Meg kellett szakítania a varázst, hogy… de rögtön lerohanták. A falakból kiszakadtak a domborművek, mozgó szobrokként trappoltak oda hozzá, megragadták kezét-lábát, s míg ő üvöltve vergődött a markukban, Abotan leverte a lakatokat és kinyitotta a koporsót, hogy a lény kilépjen a fénybe. Aztán meglátta Filipát.

*** Recsegve-ropogva omlott össze a valóság, tükörként hullott szilánkjaira, de Anth semmit sem értett az egészből – aztán rájött, hogy nem Filipa lépett ki a koporsóból, csak ő fordult kapálózás közben az ajtó irányába… de akkor sem értette, hogy kerül ide, hová lett az a kicsi zokogó lány, és miért nincs nála a macska, és miért olyan egyenes a tartása, miért emeli fel a karját, miért nevet az arcába…

Vele szemben magas, aszott, meztelen holttest állt, feje oldalra bicsaklott, beletört lándzsanyél meredt ki belőle, nyaka körül hóhérkötéllé csavart sál. Ő is fölemelte aszott múmiakezét, de nem szólt, csak vádlón Filipára mutatott. Elloptad a sorsom! – harsant fel a hangja Anth, Abotan és Shien-su fejében, és hirtelen mindhárman maguk előtt látták a két évezreddel ezelőtti harcot, az alidaxi dinasztia utolsó ivadékának és Berkano boszorkány-papnőjének varázspárbaját. Elloptad a sorsom! – sikoltotta a nő, és villámokat szórt Filipára, szólította az ég és a föld démonait. A bárdot elengedték a domborművek, és Filipa felé fordultak. Látod, kitanultam a módját! Háromezer évem volt rá! Háromezer! – sikoltotta agyukban az asszony, aki Berkano papnője volt valaha. Lélekkötő varázs taszította kárhozatba, most már látták, most már értették mindannyian. Jarisnak hívták egykor, és lidércet idézett, Malvaise szolgáját, aki ha megölni nem is tudta, de legyőzte a tanûriai némbert, a királynőt, és örök rabságba vetette a láncokkal lezárt koporsó mélyén –, ám utána Jarisra támadott, hiszen így szólt a törvény. Csakhogy Jarist akkor már megátkozta a királynő, és az elszabaduló elmeviharban Anth látni vélte az utolsó perceket, az utolsó pillanatot, mikor kimondta az átkát: „Sorsod leyen az én sorsom, sorsom leyen a tiéd!” Hiszen megátkozta vele… „Megátkozlak a sorsommal!” Csak az istenek a tudói, hogyan kerülhetett Jaris lelke a királynő tetemébe – meg persze maga a némber, aki most Filipa volt. Ő pedig nevetett, és feltartotta karját: elkerülték a villámok, elkerülte a rontás, lába alatt berogyott a föld. Toppantott, és az élőhalott, az átütött fejű és megfojtott aszszony elvesztette az egyensúlyát, de nem szűnt meg sikoltani a fejükben: Elloptad az életeimet! Filipa pedig nevetett, és mind közelebb ért a halott nőhöz, a holttesthez, amely az övé volt, vagy az övé is lehetett volna – Anth már ezt sem értette igazán. Valahogy kicserélte a lelkét… Jaris lelkét bebörtönözte a testbe… az ő lelke Jarisé helyett az örök körforgásba került… de hogyan lehet Filipaként a tudatában? Hogyan emlékezhet az egészre? Hogy lehet ekkora hatalma?!

Anth semmit sem értett az egészből, de ennek nem így kellett volna történnie – csak ezt tudta egyedül. Hiszen kiszámolta, és olyan egyértelműek voltak a számok. Ősi toroni hagyomány, sohasem téved… Mindent úgy csinált, ahogyan kellett, ez volt a megfelelő nap, ahogy a toroniak is… … csakhogy ő a pyarroni naptár szerint számolt, nem pedig a toroni szerint.

19. Ugyanakkor, uyanott Később nem tudták felidézni, hogyan, mikor hagyták el a palotát. Az is csoda volt, hogy épségben kijutottak, mielőtt elnyelte a mocsár. Egy sarjafa ágain kerestek menedéket, felkapaszkodtak a tetejére, onnan nézték végig, ahogy az óváros maradéka is az enyészet martaléka lesz. Mintha rabságból szabadult volna az idő, dühödten ölt és pusztított, felfalta a romokat, elmosott mindent a mocsárban, ami akár csak utalt volna rá, hogy valaha is város állt ezen a helyen. Mindhárman döbbenten bámulták, de még annál is több volt bennük a kimerültség. A szomorúság. Tanácstalanul néztek egymásra, és bár zavarta őket a csönd, végül egyikük sem szólt. Majd egyszer megbeszélik. Holnap. Vagy holnapután.

Raoul Renier

Hívatlan vendég (Első átkötés) Drága Fiam! Remélem, hoy jó egészségben vay, és neked nem ártott meg a hőség úy, ahoy nekem a minap, hoy leszédültem a létráról. Valami olyan forróság csapott meg, miközben a falat festettem, hoy ey félembernyi folton ey órán át kellett dolgozzam. Na de nem is ezért küldöm ezt a levelet, hanem mert hallottuk, hoy micsoda kavarodás van a boszorkánykirálynő nyakéke miatt. Tudod, milyen a húgod, minden sarokban csodát lát, és hát csak rája a fülemet. Na de hát most talán még igaza is van. Emlékszel a szomszéd Orana nayanyó vén macskájára, arra a tarka foltosra, amit még Tanûrából hozott neki valami iszákos csavargó? Már akkor is vén volt, amikor ajándékba kapta, és azt hittük, már sohase döglik meg – na de most megdöglött. A nayanyó meg kihajította, hoy ne ott nála büdösödjön, majd csak elviszi valami az éjjel. De nem vitte el azt semmi se éjjel, se nappal, úyhoy ott kezdett rohadni a kertje végében. Tegnap, gondoltam, eltakarítom, mert mégse való ez, erre mit látok? Valami patkány kirághatta a belét, de aztán megundorodhatott tőle, mert odahayta. Na de mért hayta oda? Hát azt is elmondom. Ey akkora kő volt a szíve helyén, mint ey nayobbfajta babszem. Amolyan gömbölyű fajta, mint a borsónak a szeme. Ha odatartod a fényhez, akkor olyan vöröses, és hát a húgod mindjárt mondta, hoy bíboryöny lesz ez a boszorkánykirálynő nyakláncáról. Hát aztán vay igaza van, vay nem, de mi nem merjük itthon tartani, mert ha annyira keresik, tán még valami bajunk lesz tőle. De te viszont ott vay abban a nay Ifinben, hátha tudsz kezdeni véle valamit,

A postakocsisnál ott van ey dobozba a macska is, meg a kő is, kérd el tőle, és adj neki ey dénárt a nevünkben! Vay mondd neki, hoy tartsa csak meg, ha te se akarod ott tartani magadnál. Máskülönben mi jól vayunk, elvayunk, csak hát jó lenne, ha itt lennél. Sok munka van a ház körül. Na de biztosan neked is van sok, azért hívott ma gához az a kalmár. Üdvözlünk nay szeretettel, Apád, Anyád, Húgod, Öcséd Kelt az Égi Fény 3707. esztendejében, a Tűz második havának 7. napján – Ez a levéltitok megsértése! Iglat Berval abbahagyta a felolvasást, és csodálkozva pillantott fel az asztalra terített papirosból a két papra, akik a székükhöz kötözve ültek vele szemben. Az idősebbik rezzenéstelenül állta a tekintetét; elég nyugodtnak tűnt, kicsit tán bosszúsnak, de óvatosnak. Kétségkívül megfontolt ember volt: mikor meglátta a nyakának szegeződő pengéket, hősködés nélkül megadta magát. Most sem ő szólt, hanem a másik, a fiatalabb, aki az előbb összevissza kapálózott és varázsolni próbált, úgyhogy a fiúknak alaposan helyben kellett hagyniuk. – Okos kölyök! – dicsérte meg széles mosollyal Iglat. – Mindig mondtam én, hogy a papi talárhoz ész kell! – Belekortyolt a levél mellé készített kupába, és fintorogva lerakta. – Az ízlésed viszont, ha te szerzed be errefelé a bort, elég pocsék. – Az istenek lesújtanak rád, amiért elfordultál tőlük! Az elfvadász a tarkójára kulcsolta kezét, s csizmáit az asztalra rakva a szék hátsó lábán kezdett egyensúlyozni. – Csupán a tájékoztatás végett: én Arel meg Darton hitében nevelkedtem, és nem tartom valószínűnek, hogy sok buzgóbb követőjük lenne nálam. Én ugyanis tettekkel tisztelem őket, nem szavakkal. Ami a többieket illeti, köztük a ti Dreinátokat, hát mi tagadás, sose voltam odáig értük. – Vidáman a foglyaira kacsintott. – Eddig nem adták jelét, hogy rosszallanák. – Áruló gazember! Ereni létedre egy fekete hadúr zsoldjába állsz!

– Milyen kedves tőled, hogy a hercegi főtábla helyett ítélkezel: se fáradság, se perköltség! A végzés, gondolom, a szokásos: fej- és jószágvesztés, azonnali hatállyal. A másolati példányt helyben kapom meg, vagy Pyarronba kell utaznom érte? A fiatal pap villogó szemmel rángatta kötelékeit. – Gúnyolódj csak, te émelyedett szívű lator! Mindenki tudja, hogy a gyöngyöket a Kristálykirálynő keresteti! A széklábak súlyos koppanással ereszkedtek vissza a földre, s egy pillanat múlva becsapódott mellettük két vasalt csizmatalp is, porfelhőket riasztva a padlódeszkák közéből. – Tisztázzunk pár dolgot, kölyök! – Iglat Berval az asztalra könyökölt, s jelentőségteljesen feltartotta hüvelykujját. – Egy: a háborúnak vége. Béke van. Vagyis áruló még akkor sem lehetnék, ha személyesen a toroni császárt szolgálnám, amihez egyébként, köztünk legyen mondva, nincs gusztusom. A te rögeszmés agyaddal talán nehéz felfogni, de mi Erenben szabad emberek vagyunk: amíg nem húzunk kardot a hazánk ellen, a hercegnek semmi köze hozzá, hová megyünk és kivel parolázunk. – Jobb kezén a mutatóujj csatlakozott a hüvelykhez. – Kettő: nálunk sok család él abból, hogy az apa vagy a férj külhonban katonáskodik. Szegény ország vagyunk, jól jön az a kis mellékes. Márpedig egy zsoldos nem nagyon finnyáskodhat, hová szegődik el, kivált ilyenkor békeidőben, mikor rendes munka alig akad. Nézz rájuk: csupa derék fiú, a keresetük nagy részét hazaküldik, hogy legyen miből etetni a pulyákat! – Az emberei felé intett, akik mind egy csoportban kuporogtak a kandalló előtt, az ajtóhoz-ablakhoz rendelt őrszemeket kivéve. A kegytárgyakon meg a templomi persely tartalmán már megosztoztak, most a papok személyes holmijára vetettek kockát. – Három: mi nem Alidax úrnőjének dolgozunk. Ellenkezőleg, éppen azért szedjük össze a bíborgyöngyöket, nehogy az ő kezére kerüljenek. Tőlünk kicsit nehezebb őket elvenni, mint egy magadfajta gyászvitéztől, tudod. – A negyedik ujj mellé neheztelően csóválta meg a fejét. – Négy: ha még egyszer így nevezed az én kicsikémet, búcsút vehetsz az összes fogadtól. Egyenként, szép sorjában, hogy tanulságosabb legyen. – Elvigyorodott. – Ő nem bánja, de én mocskosul rühellem. Úgy hangzik, mintha valami két lábon járó jégcsap volna. Pedig nem az, nekem elhiheted! – Bevallotta! Hallotta, atyám? Bevallotta! – Diadalittas fény gyúlt a fiatalabb fogoly tekintetében. – Bevallotta az aljas, kéjenc, orgyilkos fajza…

– Fiam. – Az idős pap csendesen szólalt meg, inkább fáradtan, mint fenyegetően; a tirádának mégis tüstént vége szakadt. – Fiam, befognád végre a szádat? A vérmes ifjú leforrázva elhallgatott, Iglat pedig tárt karokkal fordult az öreg felé. – Mit nem hallok, egy értelmes ember! Azt hiszem, mi ketten remekül ki fogunk jönni egymással, tisztelendő izé… – Fél szemmel az előtte fekvő levélre sandított. – … Mikalt atya, ugye? – Bocsánatkérő mosollyal simította ki a papirost. – Elnézést, kicsit elkalandoztam. Mindjárt befejezem, már csak az utóirat van hátra. Azzal megköszörülte a torkát, és fennhangon tovább olvasott. Kedves Fes! Édesapádnak nem szóltam, de miután lediktálta a levelet, és mielőtt a csomaggal eyütt odaadtam volna a postakocsisnak, kivettem a yönyöt a macskából, és az első futárral elküldtem Mikalt testvérnek Toranikba. Neki, mint tudod, vannak kapcsolatai az ilyen üyekben illetékes helyeken. Jobb lesz íy. Áldás, békesség! Raffate atya Kelt, mint fent, Darton keyes akaratából Iglat elégedetten tolta félre maga elől a levelet, és ösztönös mozdulattal nyúlt a faragott boroskupáért. Már félúton járt vele a szája felé, amikor hirtelen megdermedt, akárha villám sújtotta volna. Homlokát ráncolva nézett a markában lévő pohárra, és olyan képpel méregette, mint aki hirtelen azon kapja magát, hogy tízezrek sorsán fordító döntést kell meghoznia. Végül nagyot sóhajtott, és érintetlenül visszarakta az asztallapra. – Hogyan szerezted meg ezt az írást, fiam? – kérdezte halkan Mikalt atya. – Békés úton: kiraboltam a postakocsit. Amúgy egy iszákos Arel-pap vezetett nyomra, aki jó bor mellett sokat fecseg.

– Azaz kegyelmedék biztosan nem tudnák szóra bírni. – Borzadó grimasz futott át az elfvadász arcán, ahogy az előbb letett kupa felé bökött. – Megnyugodhat, atyám: senkinek nem esett bántódása. Pár zúzódás és kék folt, ennyi az egész. – Csibészes derűvel elvigyorodott. – Meg akadt egy harapós kedvű menyecske, neki kénytelen voltam kiverni a fogait. Nem mindet, a világért se: hátul maradt neki elég. Az öreg komor képet vágott. – Gondolom, azokat is fölvarrattad a zekédre – mondta szárazon; Iglat azonban elnevette magát. – Dehogyis, atyám, oda csak a nemes trófeák kerülnek! Különben már talpig fogban járnék. – Az asztal fölé hajolt, s hosszú karjával bizalmasan vállon veregette a megkötözött papot. – Elképzelheti kegyelmed a csalódásomat, amikor feltúrtam azt a rengeteg málhát, és nem találtam semmit, csak ezt a levelet meg egy döglött macskát! – No meg, fölteszem, némi készpénzt és értéktárgyakat. Az ereni visszahuppant a székére, ügyet sem vetve a mozdulatot kísérő panaszos reccsenésre. Arcára olyan kifejezés ült ki, mint aki kezd már beletörődni, hogy folyton nyilvánvaló dolgokat kell elmagyaráznia. – Tudja, kegyelmed, a fiúk szívességből vannak velem. A rossebnek van annyi pénze, hogy becsülettel megfizesse őket. – Tehetetlenül tárta szét a karját. – Már így is a lekötelezettjük vagyok. Hogyan várhatnám el tőlük, hogy ingyen dolgozzanak? – Darton bocsássa meg a bűneidet! – hunyta le szemét az öreg pap. – Szerintem jót mulat majd rajtuk. Ebben amúgy atyám nem illetékes – vont vállat Iglat. – Persze Dreina erkölcsi tanításairól prédikálhat nekem bátran, ha más gondja nincsen, de attól tartok, veszettül nem fog érdekelni. – Ujjai szórakozottan babrálták a levélpapír csücskét. – Ezek a titokzatos kapcsolatok, amiket Raffate tiszteletes emleget, ugye az inkvizíciós széket jelentik? – Te mondtad, nem én – felelte zordan Mikalt atya. – Ha most azonnal eloldoztatsz bennünket, közben fogok járni a bíráidnál, hogy enyhítsenek a büntetéseden. Az elfvadász töprengő képpel meredt maga elé, s közben néhányszor megvakarta az orrát.

– Csábító ajánlat, ám azt hiszem, mégsem élek vele – szólt végül, és bütykeivel az asztallapra koppintott. – Tudja, atyám, Abasziszban vagyunk, és errefelé senki sincs hasra esve a kegyelmedék drágalátos inkvizíciójától. Még a tulajdon hitsorsosaik sem. A pyarronita főpapok között rangban itt az ifini szigonyérsek az első; ő pedig, ha ismereteim nem csalnak, nem győzi kirugdosni az inkvizíciós ügynököket a városából. – Együttérző pillantással ingatta a fejét. – Nem, erősen kétlem, hogy akár a kisujját is hajlandó lenne mozdítani kegyelmetekért. Sőt, könnyen előfordulhat, hogy miután itt végeztünk, folyamodványt nyújtok majd be hozzá szerény összegű jutalomért. Elvégre valamiből fedeznem kell a kiadásaimat! Harag borította vörösbe a fiatal pap vonásait, s alighanem indulatos szavakban robbant volna ki belőle, ha idősebb társa torkára nem szegzi egy odavágott pillantással. Ennél többet azonban nem tett, az erenit válaszra sem méltatta, csak ült némán a kötelek között, büszkén fölszegett fővel, komor hallgatásba burkolózva. Iglat Berval nem vette rossz néven tőle. Még tetszett is neki, hogy lám, van tartása az öregnek! – Bizonyára érti, atyám, hová akarok kilyukadni – magyarázta az asztal fölött összeillesztett ujjakkal. – A levél nyomán időt és fáradságot nem kímélve eljutottam ide, ahol is megtaláltam kegyelmedéket, no meg pár tarisznyára való apróholmit, aminek a fiúk nagyon örültek. –Tenyerét a szívére tette. – Én azonban, őszintén be kell vallanom, továbbra is vigasztalhatatlan vagyok. Mivelhogy a bíborgyöngy nincs közöttük, Mikalt atya összeszorította az ajkát és nem felelt. – Nomármost, öreg, én meg tudnálak törni téged – váltott bizalmasabb hangnemre az elfvadász. – De ahogy elnézlek, elég hosszú időbe telne, és csak Darton a tudója, mi szállna el belőled előbb: az elszántság vagy az élet. Szóval ne aggódjál, egy ujjal sem nyúlok hozzád. A pap gyanakodva kapta rá a tekintetét. Iglat mosolyogva bólogatott neki, hogy igen, komolyan gondolta, s közben jelentőségteljesen a másik foglyára mutatott. – Őt fogom bántani – közölte barátságosan. A székéhez kötözött fiatalember elsápadt. – Nem teszek benne nagy kárt, de úgy csinálom majd, hogy iszonyúan fájjon. Aztán időnként szünetet tartok, hátha eszedbe jut valami, amit szeretnél elmondani nekem. – Gondterhelt ráncokba szedte a homlo-

kát. – Megtörténhet persze, hogy hazugságokkal traktálsz, mert így akarod húzni az időt. Előre figyelmeztetlek, ez borzasztóan elszomorítana. Talán annyira, hogy elveszítem a fejem és valami jóvátehetetlent művelek a kölyökkel. Kezdetnek például megvakítom vagy kiherélem. – És biztatóan rákacsintott. A fiatal pap reszketni kezdett, akár a hárfahúr, tágra nyílt szeme körül apró verítékcseppek ütköztek ki. Az öreg jobban uralkodott magán, csak a lélegzete vált kicsit fojtottabbá. Vett néhány mély levegőt, aztán lehajtotta a fejét, mint aki gondolkodik. Iglat türelmesen várta, hogy fölpillantson; közben meg-megropogtatta összefűzött ujjait. Mikor Mikalt atya végre a szemébe nézett, semmi félelem nem volt a tekintetében. – Szavadat adod rá, hogy ha elárulom, hol a bíborgyöngy, gyorsan és kíméletesen végzel velünk? – kérdezte nyugodtan. – De kérlek! Hát vadállat vagyok én? – Az ereni megbotránkozva kapta magasba mindkét tenyerét, mintha így akarná elhárítani a kegyetlenség sértő vádját. – Nem gyilkolok, csak ha rendesen megfizetnek érte. A ti bőrötök senkinek nem ér egy rozsdás petákot sem. – Mélységes megbántottsággal mérte végig az idős papot. – Vagy ha nekem nem hiszel, vedd elő a józan eszedet! Kiraboltalak, na és akkor mi van? Nem vagytok ti errefelé annyira népszerűek, hogy különösebb kavarodás legyen belőle. Persze haragudni fogtok rám, meg tán a pereputtyotok is, de ezzel még valahogy együtt tudok élni. – Intőn feltartotta vaskos mutatóujját. – Ha viszont vérbe fagyva hagylak itt benneteket, egyből más a leányzó fekvése. Papot ölni, az komoly dolog, még akkor is, ha amúgy nem rajonganak érte. Rossz példát ad, ugyebár. – Leeresztette a kezét, és vállat vont. – Rögtön utánam eredne pár bosszúangyal, aztán ahogy elintézem őket, még egyre többen. Ismerem a fajtájukat: gyűlnek, mint nyű a dögre. Nem mintha félnék tőlük, csak hát nyakig vagyok ebben a gyöngyös mókában, és mocskosul nem hiányzik nekem, hogy közben még velük is vesződjek. Az öreg gyanakodva megnedvesítette az ajkát. – De ha életben hagysz minket, beszélhetünk – mondta összehúzott szemmel. Iglat Berval hátravetette a fejét, és tiszta szívből, harsogón felkacagott.

– Meg lennél lepve, apóka, ha tudnád, hányan és mi mindent beszélnek rólam szerte északon – válaszolta végül, a könnyeit törölgetve. – Ami engem illet, örülök neki. Nem vagyok én Arel-verte embervadász, hogy árnyékban sunyítsak egész életemben! – Áthajolt az asztal fölött, s könnyedén orrba fricskázta a fiatal papot, aki se holt, se eleven nem volt félelmében. – Nem is szólva arról, hogy rengeteg szanaszét keringő pletyka sokkal jobb védelem a rögeszmés titkolózásnál. Ha valaki belőlem akar felkészülni, törheti a fejét, hogy melyiknek higgyen a temérdek egymást cáfoló rémmese közül. – Átpillantott az idősebbik foglyára. – Nos? Mikalt atya feszülten harapdálta az ajkát; szemlátomást tépelődött. Végül alighanem arra a következtetésre jutott, hogy még ha hazudik is ez a haramia, a másik lehetőségnél rosszabbat semmiképpen nem művelhet velük. – Lenyelte – bökte ki, szemével a reszkető ifjú felé intve. – Micsoda? – hökkent vissza Iglat. – Az utolsó pillanatban, mielőtt elnyomtátok – mondta az öreg. – Ostobaság volt. Ha tehettem volna, megakadályozom. – Borzongás futott végig ráncos nyakán. – Ilyen gonosz holmikkal nem érdemes kockáztatni. Arról a macskáról is mi állt a levélben… Az elfvadász horkantva dőlt hátra székén, s megvakarta őszülő sörtehaját. Nem igazán tudta eldönteni, most dühöngjön-e vagy nevessen. Sűrűn pislogva vette szemügyre túloldalt a fiatal papocskát, aki rendületlenül vacogott tovább a gúzsban, a fogai tisztán hallható koccanásokkal verődtek össze. Arel szent csöcseire, még ekkora marhát…! – A nyavalyás macska miatt nem kell aggódnotok – mormogta szórakozottan. – Mindenféle varázsbélyegek voltak rajta, még régről, amikor valami csepűrágó szédítette vele a vásári népeket. A piás paptól tudom, aki a mamókának adta. – Hüvelyk- és mutatóujjával megdörgölte homlokát az orrnyerge fölött. – A gyöngyökön meg nincs semmi rontás. Különben már rég a pokolban rohadnék, mert félmaréknyit hurcolászok belőlük mindenhova. Ha a kis csicskásod lenyelte, nem fog gyökeret ereszteni benne: majd szépen kipotyog alul, a szokásos úton. – Dreinának adassék hála! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Mikalt atya. – Hátul, a herbáriumos szekrénykémben van egy üvegcse hashajtó…

– Már úgy érted, volt. – Iglat lemondó tekintetet vetett a törött deszkákból és cserepekből álló hulladékkupacra a szoba túlsó sarkában. – Ha innivalóról van szó, a fiúk csak a szeszre gerjednek. – Pillantása az érintetlen magányban árválkodó boroskupára ugrott. – Bár jelen esetben még erről is le fogom beszélni őket. Szusszantott egy nagyot, s ismét végigmérte a tejfelesszájú kispapot, aki hősi nekibuzdulásában e zseniális taktikával kívánta meghiúsítani a fekete hadurak ismeretlen boszorkányármányát, melyet kétségkívül a bíborgyöngyök segítségével szőnek az igaz pyarroni hit és észak valamennyi szabad népe ellen. Hát, Darton ne lássa, erre bizony rendesen ráijesztett. A hugyozással nincs gond, az már idáig szaglik, ami viszont a nagyobbik dolgot illeti, erősen úgy tűnik, hogy ebbe a fickóba még a szar is belefagyott… – Fiam… – Az öreg pap hangja zökkentette ki révedezéséből. – Ha ezeknek a gyöngyöknek valóban nincs semmilyen gonosz hatalma… akkor miért keresed őket ilyen elszántan? – Tessék? Ja… Fogadásból. – Lapáttenyerét széttárt ujjakkal maga elé fektette az asztallapra, és sóhajtva csóválta meg a fejét. – Őszintén sajnálom, apóka, de nincs időm megvárni, míg a barátodnak megindul a bélműködése. – Hogyan…? – Hirtelen riadalom ült ki Mikalt atya tekintetébe. – Megígérted, ereni! Megígérted! Az elfvadász kelletlenül feltápászkodott, és megkerülte az asztalt. – Meg, meg – mondta idegesen. – De akkor még nem tudtam, hogy ez a kölyök ennyire hülye. Lecövekelt a fiatal pap előtt, megragadta az állát, és maga felé fordította. Nem bánt vele kesztyűs kézzel, de mindenképpen azt akarta, hogy a rettegés ködén keresztül is hallja és értse, amit most mond neki. – Ide figyelj, taknyos, kapsz tőlem egy esélyt. Nem vágom el a torkodat. – Megvárta a bólintást, ami persze elakadt a markában, aztán folytatta. – Élve foglak felhasítani, mint a pörzsölt disznót, és addig kotorászok benned, míg meg nem találom a gyöngyöt. Imádkozz, hogy ne tartson sokáig. – A kölyök rángatni kezdte a kötelékeit, és fojtott torokhangokat adott ki. – Az ilyesmi mocskosul fájdalmas, de nem hal bele azonnal az ember. Előtte még pár napig fetreng és kínlódik, hacsak a bajtársai meg nem könyörülnek rajta. Láttam már ilyet: elég lehangoló, nekem elhiheted. – Már az öreg is óbégatott valamit a túloldalon, Iglat azonban kirekesztette a tudatából. – Most

jön a lényeg: miután végeztünk, mi elpárolgunk innen, de előtte még elvágjuk az apóka köteleit. Érted? Onnantól fogva minden azon múlik, hogy mennyire képes összeszedni magát és milyen kedvében találja az úrnőtöket. Én nem fogadnék rá, de előfordult már, hogy holmi vidéki tiszteletes kigyógyított valakit ilyen sebekből. Előhúzott valamit az övéből, vidoran meglengette a fogoly arca előtt, aztán levette a kezét a szájáról. A fiatal pap guvadó szemeket meresztett a hosszú vadászkésre, és teli torokból sikoltozni kezdett.

Süle György

Szülőföld – … s mert az erőt a fájdalomból meríted… Hegyeket, hegyeket tudnék megmozgatni, hogy dögölnél meg. A vén keselyű károgását csattanás szakítja félbe, a fejemben ugyanúgy vörös hasadék szakad, ahogy a hátamon az ostor nyomán. – … valld meg bűneidet… Szegény ember vagyok, bűnből is csupán egy jutott nekem, atyám: élni akarok. Nem kiáltok, csak a fogam csikordul meg. A lánc, amivel a csuklómat a gyűrűhöz bilincselték, egy zörrenéssel árulja el, hogy ha a szívem nem is rezdült meg a szentbeszéd tanítására, a testem azért érti a leckét. Könnyeket is csak az ejt, s mert a szememen át nem engedem ki őket, hát a lapockám alatt nyílt sebből csordulnak ki forrón, vörösen. – … s térj vissza hozzám! Végszó ez, a belőle született ütés is erősebb a többinél. Nem térdeltem le, noha béklyóm a bokámnál heverő márványgolyóba kapaszkodik. A papot ugyanolyan nagynak látom, mint kölyökként, most így fölém magasodhat még ez a vénember is. Tharr kígyója nem elégedett, a büntetés alatt nem üvöltöttem, és a szemem is mindig visszatalált az övére. Neki már csak egy maradt, a másikat kék szemkötővel takarta el. Öt korbácsütés, majd mivel a megbánás kegyével nem éltem, újabb húszat kaptam, s ez a korcs felolvasta nekem a leckét. Hiszek, de az ő szájából még a szentek szava is rohadtan esne ki. Nem áld meg, aki nem csókol kezet az első öt csapás után, annak az nem jár. Ismerős arcok vesznek körbe: az ott Jerad, a hájas disznó, nyíltan röhög a képembe, odébb Nina beharapja a szája szélét, keze az arca előtt. Emlékszem, ugyanígy takarta el magát, mikor vagy hat nyárral ezelőtt megoldotta nekem a ruhája madzagját. Ha hihetek a szóbeszédnek, azóta már nem ilyen szemérmes. A módosabbja átkoz, és lefogadom, holnapra erősebb lakatot szerez majd otthon rejtegetett pénzes ládikájára. Amelyiknek valóban ne-

mesi vér folyik az ereiben, csak megvetően méreget: nem egy hozzám hasonló földönfutó zsiványt akasztottak fel csatlósaik, ha a birtokukra tévedt. A vénségek közül némelyik nem is lát már talán, csak fröcsögi felém átkait, míg a képmutatóbb fajta korai romlásomon sajnálkozik. Arcok, magam választhatom ki, melyikre tekintek, hogy dühükből a haragomat vagy szánalmukból a szégyenemet hizlaljam inkább. Persze titkon mind elégedettek, mert lám, a hétpróbás gazfickót újra móresre tanítja valaki. Lecke ez nekik is, hogy mióta a félszemű Aldewyr atya tetszeleg a nyáj pásztorának szerepében errefelé, azóta az ostor is hamarabb előkerül. Aldewyr most talán abban bízik, hogy nekirontok, ahogy az oldalán feszítő poroszlók is csak erre várnak. Mosolyog, elnéző, élveteg módon; az apák szoktak így elvert kölkükre nézni. Értetted a leckét, ugye fiam? – sugallja a tekintet. Megmaradt szemének kaján fénye biztat csak, hogy vegyek elégtételt, törjem be az orrát, tekerjem addig azokat az inas karjait, míg a csontok egy roppanással megadják magukat. Megtenném, de még hogy megtenném, ahogy azt a ringyó anyját is kiteríteném előtte. Nem beszélhetek, ha most egy káromló szó is elhagyja a számat, olyan büntetést szab rám, hogy beledöglök. Felmarkolom az ingem, de nem veszem magamra, csak beleragadna a vérbe, és aztán kétszer akkora kín lehúzni a hátamról. A tömeg is oszladozik, hiszen a mulatságnak mára vége. Remélik, hogy lesz folytatása, megnézhetik majd, amikor nem a poroszlók strázsamestere, hanem a hóhér húzza el a nótámat. Én nem mozdulok, tudom, hogy nem mehetek, amíg Aldewyr utamra nem küld. – Elbocsátalak, gyermekem – mosolyog kenetteljesen. – Térj meg testvéreid közé, és mondd el nekik, hogy megszabadultál bűneidtől! Csak a szájára tudok nézni, ahogy a nyelve ide-oda forgatja a szavakat, nyálával összekenve ragasztja rám őket. Egy kés kellene, kivágnám onnan azt mocskos darab húst, és a lába elé dobnám… Nem, nem most, most még az én véremet rázzák le a korbácsról. Ismerem ezt a poroszlót is, mióta utoljára láttam, ősz szálak vegyültek bajuszába, és valamivel több foga hiányzik már. A mellette álló felcser közelebb lép, de félrelököm: mocskos egy kutya lehet, ha a kínpad mellett keres magának ezüstöt. Egy leprástól a vizes rongy is többet enyhít a kínjaimon, mint ilyen féregtől a legdrágább csodaszer. Sós szagot érzek. Vér lehet, vagy csak megint a tenger felől fúj a szél.

*** – Haramia! Persze, rosszféle család az enyém, már hátra sem nézek, ki hajította utánam a szót. Apám uzsorás volt, anyám pedig a kedvenc szajhája, és mindkettőnek közönséges sors jutott. Az öregemnek valaki átvágta a torkát, amikor átmerészkedett azon a határon, amin túl már nem piaci tolvajok és útonállók zsákmányát cserélte pofátlanul kevés ezüstre. A testőreit is kiterítették, a vagyonát meg azok hordták szét, akiknek elsőként jutott a fülébe, hogy a háza már csak holtaknak ad otthont. A gyilkos egy rezet sem vitt magával, és nyomokat sem hagyott. Az utána érkezők meg távoztukban megtisztelték a tetőt pár lángoló hasábbal, így az örökségem – már ha lenne bármilyen törvény, amire egy szajha kölke hivatkozhat – néhány üszkös fadarab maradt az út mellett. Anyám olcsó ribanc volt élete végéig, majd egy nap elvitte valami kórság. Szitkozódtam, mint a kocsis, amikor megtudtam, hogy nekem kell elkapartatni. Ha néha láttam is pénzt, azt is anyám vetette oda nekem, és neki köszönhettem, hogy éjszaka a kupleráj pincéjében meghúzhattam magam. Nem volt mit tennem, kiraboltam az első szerencsétlent, aki az utamba esett. Vén öregasszony volt, de úgy kapaszkodott a bugyellárisába, akár egy eszelős, az óbégatása felverte a környéket. A pénzt a temetésre és borra költö t tem, aztán még részegen indultam neki az útnak, hogy a poroszlók nem sokkal később utolérjenek, kiverjék belőlem a lelket, és a bíró elé hurcoljanak. Két év telt el kőbányában, így összesen tizenkilencet tudhattam magaménak, amikor kilöktek az erőd kapuján, ugyanolyan nincstelenül, ahogy anyám hagyott magamra. Nem, Ruatharba nem mentem vissza, akkor még nem. Nem is tudtam, merre van. Ruabor közelebb volt, tele emberrel, és én oda indultam, mert ezer meg ezer arc között sokkal könnyebb idegennek lenni, mint néhány tucat földim körében.

*** – … valaki beszélt nekik. Nina keze, emlékszem az ujjaira, mindegyiket éreztem, amikor régen végigsimított rajtam velük. Akkor belé kapaszkodtam, visszaadhattam neki minden érintést, de most csak jobban szorítom a pálinkás butykos nyakát. Éget, minden éget, Nina keze a hátamon, a pálinka a nyelvemen, a csuhás szemének emléke a homlokom mögött. Most is érzem a lány tapintását, de még mennyire, hogy érzem. – Nem fáj? – Nem. – Tüzet, még tüzet a torkomba, akkor ki tudom mondani. A víz hűvös, de a sebkötöző gyolcs olyan, mintha még mindig Aldewyr leckéjét hallgatnám. Nem mozdulok, nem szisszenek fel. – Mondd tovább! – biztatom rekedten a lányt. A hátam mögött térdel, csak néha pillantom meg a kezeit, ahogy a karom alatt átnyúlva körbetekeri rajtam a fehér szövetet. Nem látom őt, mégis tudom, szánalom van a szemében. Emlékszem, akkor is így nézett, amikor könyörögtem neki még néhány napért, egy hétért… – Mondd már! – Felmordulok, az ital elérte a fejemet is. –A poroszlók odagyűltek, beszéltek Jeraddal. Aztán Jerad bement utánad, és nemsokára a katonák is. A végén csak azt láttam, hogy kivonszolnak, és vérzel. Felnevetek, a hátamon karmokat húznak végig. – Hát én meg már erre nem emlékszem, drága! Az a hájas féreg! – Tűz, tűz kell ide. – Mocskos disznó! Megfordulok. Nina, az én szemérmes Ninám, megint néz, megint valami szánnivalót lát… Iszom, gyorsan nyelek, hogy amikor majd összerántja a torkom, legalább emberes adagért tartsam vissza a hányadékot. Nem tudok szólni, kell pár pillanat, míg a pálinka megtalálja a helyét odalent. – Jerad… Gondolom, a pappal cimborál, igaz? – A félszemű nevét, azt nem mondom ki. A boszorkányurakat sem veszi a szájára az ember. Jerad hajós, és csak a jó ég tudja, mikor mit szállít azon a rohadt bárkán, amit magáénak mondhat. Nina beszél: a kövér régóta Aldewyr társa, együtt járják a tengert, de nem árulják el, hol és merre fordulnak meg. A hajós akkor is bejáratos a templomba, amikor más előtt zárva vannak a kapuk. A többi meg ostoba parasztmese, ami Nina fejében ugyanúgy megfészkel,

mint a hozzá hasonló barmokéban. Tudom, én is ilyen voltam. Mondják, hogy Jerad szikrafüvet csempész, s a félszemű támogatásáért cserébe gyermekeket hajít a tenger szörnyéinek, és Aldewyr kecskét áldoz a háromfejű oltárán, meg közösen járnak a kuplerájba, ahol vért szívnak az óvatlan szajhákból. Éget, iszom még. Az az aszisz csaló Ruaborban, aki hevesen bizonygatta sosemvolt ordani származását, ő mondta mindig: ha már ég a tűz, hát olajat rá. Aztán egy verekedésben valaki hozzávágott egy lámpát, és ő hangoztatott hitéhez méltón, lángolva mehetett a pokolba. – Miért jöttél vissza, Saha? – A lány hangja megzavar, feldühít. Igen, visszajöttem ide, a Jeradok és Aldewyrek közé, ehhez a lotyóhoz, akire ránézni is fáj, ahogy megmozdulni is. Itt minden bűzlik a tengertől vagy a vértől, mit tudom én már… Hogy megkorbácsoljanak, hogy olcsó pálinkát vedeljek, amíg a sebemet az istállóban bekötözik, mert hát tisztes ház ajtaján egy ilyen haramia nem léphet be. Még, még, ledöntöm a maradékot. – Saha, mi lelt téged? Miért…? Nem hallom már, a hátamat érinti, a lángok elborítanak. Elárult, egyszer már elárult, mert egy ilyen koldus fattyút, mint én, végül csak eldobni lehet. Nem sajnált meg, és most újra csak hazudik az érintésével, a hangjával, ezzel a szánalommal, ami a szemében van, hogy végül megint eláruljon. Hogy gyűlölöm, ahogy néz! Fájdalom lobban az ujjaimban, Nina hitetlenkedve kap az arcához, a száját a vér szélesebbre rajzolja. Csak nem félelem van a tekintetedben, drága? Már nem nézel úgy rám, már nem beszélsz úgy velem, mint anya a durcás kölkével, igaz? – Sa… Felkelne, de nem hagyom. A kezemben elroppan az üveg nyaka, ahogy az arcába vágok vele, a tűz az ujjaim közt lángol fel újra, ég a hátamon, a fejemben, a szívem marcangolja szét. Vért festek a ruhájára, a bőrére, egy rántással tépem szét a vásznat. Talán érti, hogy én már nem az vagyok, aki könyörög, kér, hanem aki elvesz. Nem ugyanaz a tűz ég bennünk, az övét a rettegés szította fel, az enyémet huszonöt korbácsütés, egy nagy adag szesz és olyan harag, amit évek óta őrizgetek. Féljen, gyűlöljön ő is, meg mindenki más ebben a tengermelléki koszfészekben, mert őket ugyanúgy fogom betörni, ahogy Ninát most.

Aldewyr atya, elviszem a szavad mindenkinek: ha a fájdalom az erő anyja, hát akkor én hatalmas embert csinálok mindenkiből, aki itt az utamba kerül, Ninából, Jeradból, és végül belőled, félszemű.

*** Ez az a ház. … hideg van, rettenetesen hideg. Reszketek, a rongyaim egy csepp meleget sem adnak, a hó leve utat talál a lábamhoz, hogyne találna, hiszen a bakancsomnak már orra is alig van. Azt várom, már csak arra tudok gondolni, hogy végre kialszik a fény a lenti szoba ablakában is. Az Első Hölgy akkor ér az aznap összeszedett pénz végére, és én úgy imádkozom, ahogyan senki más: kevés vendéget, hogy hamar megszámlálja az érméket. Ne maradjon fent, térjen nyugovóra, és anyám beereszthessen végre. Talán maradt pár falat a vacsorából is, vagy nélkülözhető rézpénz egy fattyú kölyöknek… Többé már nem várok, és a bentiek imádkozzanak azért, hogy ne fussanak össze velem. Mikor Ninától eljöttem, ő csak ült sápadtan, a vért a szájáról, a férfinedvet a lába közül törölte le, majd széttépett ruháját meg sem igazítva visszament a házba. Üres volt a tekintete, s ha a tükörbe néz, talán emlékszik majd rá, hogy az én szemem is olyan volt, mikor végül ő is hátat fordított nekem. Tudhatta, kit hív gazdája házába, magának kereste a bajt. Talán hitt benne, hogy akár így, akár úgy meggyógyíthat? Azt gondolta, ugyanúgy tértem vissza, ahogy elmentem? Hát nem… Kölyökkoromban féltem; emlékszem, hogy rettegtem, nem mertem besurranni az ajtón, lemászni a létrán a pincébe, és pár darab szénből kicsi tüzet rakni egy vaslap alatt. Mindig anyámra vártam, nélküle nem mertem megérinteni a kilincset sem. Ott aludtam, mocskos pokrócot tekertem magam köré, meg minden egyéb rongyot, amit a házakból kihajítottak. Most csak megemelem a kisablakot, és becsusszanok a nyíláson. Elég szűk, de sosem voltam hájas; még mikor kitanultam a mesterség minden csínját Ruaborban, akkor sem lettem olyan kövér disznó, mint Jerad. A létra már nincs itt, kicsit megváltoztak a szokások errefelé, de mit nekem? A csapóajtó pereme régen elérhetetlenül messze volt, most csak egy szökkenésnyire. Felhúzódzkodom, a folyosó sötétje körbeölel, szánok rá néhány pillanatot, hogy megismerkedjek vele.

Már látom az ablakokon bepillantó hold fényét kiszökni a küszöbök alatt, felismerem az ajtók mellé helyezett székek, szekrények sötétebb foltjait. Várok, szemem tágra nyitva, és a falnak támaszkodó emberből lassan szögre akasztott köpeny lesz, a mennyezetre hajánál fogva felkötött fejből madzagon lógó virágcserép. Szuszogás jobb kéz felől, a folyosó másik végéről hangok morzsái görögnek. Talán egy lány suttog mesét a másiknak, titkos szerelméről, árván hagyott fattyáról… Vagy lehet, hogy vérrel teli rémtörténetet mond, amilyet én is tudok egy párat: Súrlódó neszek egy ajtó mögül, mezítlábas léptek hangja. Egy szekrény mellé húzódok, kezem a késemre teszem. Sok idő eltelt az öregasszony óta, akitől a temetésre valót martam el, ügyetlenül és ostobán. Most már a fejemen csuklya, az arcom előtt kendő, így ha meglátnak, sem ismerhetnek fel. A szerszámokat a falun kívül rejtettem el, ahogy megtanultam, így a csuhás csak mondvacsinált ürüggyel büntethetett. Minden tolvaj tudja jól, hogy veszélyes az ilyesmit magánál tartani. A zárnyitásra használt fémhuzalok elegendőek ahhoz, hogy az ítész egy orral vagy füllel megrövidítse az embert. Az ajtó alatt fény csurran ki, én megfeszítem az izmaimat. Ha ez a lotyó rossz felé néz és élesebb a szeme a kelleténél, halott lesz, mielőtt felsikolthatna. Emlékszem, az első alkalommal az ujjam becsúszott annak a vargának a fogai közé, és majd’ leharapta, amikor a kést a szívébe nyomtam. Rég volt, utána már nem hibáztam így, most sem fogok. A pengém kormozott, a gyertya fénye elvész rajta, ahogy a homlokomra kent szénporon is. Sápadt, vékony kis szajha lép ki a szobából, nem az a fajta, amit én kedvelek. A viaszos fényben csúnyácska arca még betegnek is tetszik, bár az ajka vonala hasonlít Nináéra, göndör, kócos fürtjei valamit felidéznek abból, ami sok évvel ezelőtt volt. Hálóruhája csak egy darab vékony rongy, ha ilyenbe döföd a kést, átázik a vértől. Összébb húzom magam, a térdem roppan egyet, és én beharapom az ajkam, hogy szitkozódni ne kezdjek. Nem mozdulni, hogy verje meg az összes isten, hányszor megtanultam már, hogy csak mozdulni nem szabad. Nem néz felém, az ő füle talán már átsiklik ezek felett, hiszen megszokhatta a test hangjait, annyi szent. Ellép mellettem, most látom, egészen fiatal még. Ha akarom, a következő lépése az utolsó is lehet, nem is tudja, hogy sorsáról most egy kolduskölyökből serkent zsivány dönt. Törékeny, szinte hív, annyira könnyű lenne…

Nem, most nem az utolsó, hanem az Első Hölgy az, akivel dolgom van. Menjen, minek a kés, hisz csak egy érmét kell hajítanom úrnőjének, ha birtokolni akarom. Kilép az ajtón, a holdfény ezüst kendőt húz végig mögötte a padlón, s friss levegő csap meg. Mikor lépteinek nesze elhal, újra mozdulok, a fal mellett lopakodom végig, ujjaim támaszt találnak rajta, de a hátamat, azt most nem vethetem neki, Tharrnak legyen hála. Sötétség, milyen régi cimborám már… Íze van, tapintása, hangja, akkor hallod meg, ha a fáklyát lengető pribék keresi a nyomodat, és a fénykör tenyérnyire táncol az árnyéktól, ahol lapulsz. Olyankor imádkozol hozzá, neki ajánlod a lelkedet minden egyes fekete homálykendőért, amit rád terít. Az Első Hölgy ajtaja még zárva van, ismerem a szokást itt. Nem nyúlok a kilincshez: anyám sokszor traktált a főszajha bűverejéről szóló mesékkel. Boszorkány, hát mi más lenne? Ide neki magának kell beengednie, mert bár még Ruabor zármesterei is sokszor szégyenben maradtak a tudományommal szemben, a bűvigék közül a legegyszerűbb is kifog rajtam. Várok. A szajha visszatér, hallom, az ajtóból még suttog valakinek. Türelmetlen szavak, olyan titoktól reszkető hangok, amit csak férfi és nő oszthat meg egymással. Hah, lám, a kis lotyó szíve sem csak azokért a fényes érmékért dobog… Kíváncsi lennék, ha most elvágnám a torkát, vajon milyen hangokat adna? Vagy ha a szeretőjét véreztetném ki előtte? Fentről zajt hallatszik, én elmosolyodom a sötétben. A lány a küszöbön riadtan szisszen fel. A kedves arcába vágja az ajtót, és lábujjhegyen szobája felé iramodik. Ügyetlen persze, erre a zajra még Ruabor süket koldusa is felriadna. Az Első Hölgy áll a lépcső tetején, egy ideje már csendben várakozik ott. Most a cinkosom ő, hisz velem együtt hallgatta ki a párocska beszédét. Neki ez a meglopott csevej egy újabb tű a hatalom varródobozában, melynek cérnaszálaival Ruathar férfiai köré hímez finom hálót. Mikor eleget hallott, sarkával ránehezedett a lépcsőfokra, ezzel figyelmeztetve a szeretőket, hogy légyottjuk ideje lejárt. Meglapulok, ő pedig meggyújtja mécsesét. Boszorkány trükk ez is, ha nem ismerném az árnyak hangját, azt hihetném, csak az a kicsi fényketrec veszi körbe, mely közönséges szemen nem sokat segít. Tudom, hogy a homály nem leplez a tekintete elől, de ajtaja mellett a hívogatóan óvatlanul elhelyezett láda eltakarhat. Egy egyszerű zsivány találna benne magának néhány értéktelen kacatot, és elégedetten távozna vele, hogy aztán az Első Hölgy valamelyik szeretője akasztassa fel a talpasaival, mikor rátalálnak. Az

ostobáknak kelepce ez a bútor, nekem lehetőség. Ruaborban abba az átkozott kis hordóba hárman préseltek bele, és csak úgy szabadulhattam, ha abbahagytam az üvöltést, és végre Norbarth szavára figyeltem. Az a mocsok foghíjas vigyorral magyarázta nekem, hogyan döglenek meg a céh haragosai ott, ahova az előbb engem tapostak be. Aztán mikor már hörögve kapkodtam levegő után és rángatóztam a kíntól, kezdte elmagyarázni, miképpen hajlítsam a kezem, a könyököm, a vállam a szabaduláshoz. Még csak az egyik karom volt kint, amikor merevgörcsbe estem, és mozdulni sem tudtam többé. Kirángattak, a padlóra dobtak, én meg vonyítottam a kíntól, mert az élet bizony késekkel szurkálja vissza magát oda, ahonnan egyszer kiszorították. Aztán újra kezdték elölről. Nem mozdulni, Norbarth örök tanítása ez. Nem veszek levegőt, a kitekert izmok lassan elmerevednek, a fájdalom végigkúszik a csontjaim mentén, de én csak a léptekre figyelek, fülelek. A fejem nem mozdíthatom, pedig minden pillanatban az az érzésem, hogy a szuka már mellettem áll, és gúnyos mosollyal figyeli, ahogy próbálom minél kisebb csomóba összehúzni magam, eltűnni a kevesebb, mint fél ember magas láda mögött. Verítékcsepp gördül le az orromon, és a földre pottyan. Hallom, ahogy zörögnek a kulcsok, apró sóhaj, majd kattan a zár. Most. Ez a mesterség. Az orgyilkosnak innentől csak egy késszúrás a dolga, nekem el kell felejtenem a karomba, a lábamba hasító kínt, és mozdulnom gyorsan, csendesen, a hold nem kelhet fel olyan némán, amilyennek most nekem kell lennem. Tánclépések az ajtón benyitó nő zenéjére: hang, érintés nélkül, de úgy, hogy az illatát érezzem, ám a mozdulataim kavarta szellő ne borzolja fel a pihéket még mindig kecses nyakán. Együtt lépek vele, hátának fehér bőre az aszisz viador leple, de most nem bikát hergel vele, hanem engem. Nem csapok zajt, néma vagyok, hibátlan ütemben fordulok be vele a háta mögött a szobába, s míg ő bezárja az ajtót, addig én eltűnök trónusnyi karosszéke mögött. Nina nincs többé, hát magamat ölelem. Ezek a karok kemények, durván csavarodnak körém, térdem fájón feszül a padlónak, a hátamon olaj lángol. A magasított támla árnyéka végigsöpör a padlón, ahogy az Első Hölgy megkerüli az asztalt, és a székbe telepszik. Szavakat mormol, bizsergés fut végig a homlokomon, és össze kell szorítanom a fogam, különben odanyúlnék, hogy megdörzsöljem.

A gyertyák lángra kapnak, papír zizeg, az asztalra borított érmék fémes zörejjel szólítják meg egymást. Nincs sok időm. Ha az évek elkoptatták a szajha szokásait, akkor minden, amit eddig tettem, hiába volt. A drága italokkal megrakott kisasztal itt áll előttem a szoba beljebb eső sarkában, csak a kezemet kell kinyújtanom, hogy elérjem. Anyám egyszer látta, hogy a lap alatt van egy kis fiók, melyben az Első Hölgy néhány apró fiolát őriz. Drága asztalosmunka, éppen csak egy kis darab fémet látok a megfelelő helyen. Kevés a fény, a nő széke árnyékot vet ide. Nagyon óvatosan húzom végig ujjamat a lakkozott fán: keresek bármit, ami ravaszul elrejtett tűt, repedésből előpattanó pengét jelezhetne. Nem látok jól, több idő kellene, több világosság, és jobb lenne, ha egyedül lennék. Nem várhatok. Finoman kihúzom a rejtett fiókot. A fiolák nem koccannak egymásnak, külön tokban pihen mindegyik. A fényre tartom a világosabb üvegeket, legalább olyan gondosan válogatok köztük, ahogy az Első Hölgy veszi sorra az érméket. Ő persze köhinthet, elmélázva hátradőlhet ültében, nekem némának kell maradnom. Ötödikre megtalálom a megfelelőt. Visszatelepszem a karosszék árnyékába, és várok, ahogyan kölyökként is mindig várnom kellett, míg az Első Hölgy aludni indult.

*** Azt hiszem, csak látni akartam. Újra látni azokat az arcokat, utcákat, amiket régen egy koldus fattyú szemével néztem. Mindig az út szélén jártam, félrehúzódva a tisztességes emberek elől, kerültem a poroszlók tekintetét. Vártam anyámra, hogy a házba eresszen, Nina ölelésére, a templom mellett a szertartás végére, hogy aztán a kezemet alamizsnáért nyújthassam a gyülekezet felé. Lopnom kellett, mert tudták rólam, hogy lopok. Akármerre jártam Ruatharban, éreztem, kevesebb vagyok mindenkinél, rosszabb a kivert kutyánál.

Aztán anyám meghalt, és jött a bánya, majd a nagyváros. Nem értettem semmihez, nem volt egy garasom sem. Koldulni próbáltam és lopni, ahogy a szülőföldemen is – pénzhez, drága dolgokhoz nyúlni sem mertem, csak kenyeret, almát, miegymást kaptam le innen-onnan. Egy idő után persze ismertek már, és az őrök ugyanúgy elvertek, ahogy annak idején Ruatharban, ha az útjukba kerültem. Egy nap két idegen jött a nyakamra, mikor a vágóhíd mögött éppen magamba tömtem egy kosárból csent körtét. Amint megláttam őket, már futottam is. Az utca legalján élők örök törvénye ez: menekülni, mert minket büntetlenül verhet, gyilkolhat akárki, a kutya sem törődik vele. Talán két lépést tehettem, amikor szúrást éreztem a combomon, mintha bögöly csípett volna belém. Mire a sarokhoz értem, már képtelen voltam behajlítani a térdemet, az izmaim elmerevedtek, egy darab fának éreztem a lábam. Elbuktam, képtelen voltam feltápászkodni, ők meg rám ugrottak, és az egyik irgalmatlanul fejbe vágott valamivel. Nem kínáltak választást, egyszerűen csak elmondták nekem, hogy attól a naptól kezdve azt csinálom, amit mondanak, és cserébe nem vágják el a torkom. Ruabor alvilágának urai nem tűrték meg a kóbor kutyákat a területükön. A szép szóból soha, de a verésből mindig értettem, így hát engedelmeskedtem. Ó, ők is megmutatták nekem, hogy hol a helyem. Koldultam, ezúttal új gazdáimnak: fizetségem megfelelő számú rézpénz után egy tányér étel és pár pofon volt. Ha üres kézzel tértem vissza, ugyanezt kaptam, csak enniva ló nélkül. Eleinte próbáltam elrejtőzni a rosszabb napok végén, de hamar megtanultam, mennyire hiábavaló és fájdalmas erőfeszítés ez. Idővel rájö t tem, hogy a kuncsorgásnál egyszerűbben is hozzájuthatok a pénzhez, ha elveszem azoktól, akik ugyanúgy alamizsnából élnek, mint én. Ezt akkor értettem meg, amikor két sorstársam támadása után véres fejjel tértem haza, és néhány nyaklevessel gazdagabban még azt is végig kellett néznem, ahogy a kurafik az én garasaimmal váltják meg magukat aznapra. Megtanultam elvenni. Megtanultam, hogy a koldusok rézpénzeivel egy estére, a mesteremberek ezüstjével hetekre is nyugalmam lehet. Megtanultam, hogy az éjszaka furkósbottal leütött áldozat után megszaporodnak a poroszlók az utcán, és hosszú időre megnehezítik a zsiványok dolgát. Megtanultam csendben elvenni, házak pinceablakán, latrinák leeresztő csövén keresztül besurranni oda, ahol értéket sejtettem. Óvatos lettem, csendes és

gyors, megvető mosollyal néztem azokat a nyomorultakat, aki hat-nyolc polgárral a nyomukban rohantak fejvesztve a sikátorokon át, nyamvadt zsákmányukat – sokszor csak pár karéj kenyeret – a hónuk alá szorítva. Az ételt már vettem, nem loptam. Megerősödtem, kést szereztem magamnak, vasöklöt és hajítótőrt. Ekkor adtak Norbarth keze alá. Az a szemét gazember egyetlen módját ismerte a tanításnak. Azt a leckét adta, amivel az élet is bőségesen ellátott: a fájdalomét. Végtelennek tűnik az idő, amit vele töltöttem; az inasa voltam, szolgája, háromszor annyit kért naponta, mint a céh, tudását morzsánként osztotta meg velem. Majd egy este az eszméletlenségig itta magát, és másnap, mikor mocskos hangulatban ébredt, egyszerűen kihajított, hogy takarodjak és boldoguljak, ahogy tudok. Tudtam. Addigra már elegem lett Ruaborból, megértettem, hogy a világ mekkora, és hány száz olyan szeglete van, ahol szerencsét próbálhatok, A kikötő tucatnyi hajóval várt, a tengerparti városok korábban elérhetetlen távolsága most néhány ezüstpénznyire zsugorodott. Csak előtte még egyszer látni akartam Ruathart. Utoljára felkeresni a szülőföldemet, most már emelt fővel, úgy, hogy nincs mitől tartanom. Nem az út szélére húzódni mindenki elől, nem alamizsnáért könyörögni; a fogadóban megszállni, ahova azelőtt be sem léphettem. Belenézni Nina szemébe még egyszer, és valami mást látni, mint szánalmat. Búcsúzóul néhány napra ember akartam lenni ott, ahol soha nem tekintettek annak. Most sem. Legyen hát, akkor megmutatom nekik azt az arcomat, amit látni akarnak.

*** Az Első Hölgy valószínűleg már régen az igazak álmát aludta, amikor Jerad végre előtántorgott a kocsmából. Vártam rá. Norbarth mellett meg tanultam várni. Csendben, mozdulatlanul, ó igen, mindig mozdulatlanul. Nézni, ahogy a járókelők sokszor csak karnyújtásnyira haladnak el a leshelyemtől. Várni, hogy egy őrszem elbóbiskoljon, hogy besötétedjen, vagy a feltámadó szél felhőket tereljen a hold elé. Emlékszem Ruaborban a piacra, ahol Norbarth hajnalban, amikor még az árusok épp csak megkezdték portékáik kipakolását, ott hagyott néhány láda mellett. Azt mondta, maradjak estig, és ha jót akarok, gondoskodjak róla, hogy ne lássanak meg. A poroszlók a lelket is kiverték minden gyanús

alakból, akivel a piacon futottak össze. Később ugyanúgy kellett gubbasztanom a nagytemplom tornyán, és figyelni az őrök mozgását szemközt, a városháza előtt, aztán egy kikötői raktárház tetőgerendái között is töltöttem egy napot, hogy a következő reggelen elmondhassam annak a rohadéknak: az a várva várt hordó, amire fente a fogát, nem érkezett meg. Dühében végigvágott rajtam a bikacsökével, és másnapra megint felzavart arra a csizmatalpnyi gerendára, hogy ha kell, ott rohadjak meg, míg a Sirály be nem fut végre a kikötőbe, és az a hordó a raktárba nem kerül. A hajó egy hetet késett. Ezúttal nem kellett sokat várnom, a holdak alig tették meg szokásos útjuk negyedét az égen, mire Jerad felbukkant – gyerekség ez Norbarth leckéihez képest. A környék itt csendes volt, Ruatharban senkinek sincs dolga az utcán éjszaka, bár néhányan emlékezhetnek egy koldus-kölyökre, aki gyakran sötétedés után is odakint kóborolt, ha nem nyert bebocsátást a kupleráj pincéjébe. Ruaborban a nemesek sétálnak olyan komótosan, ahogy én indulok a hajós után. Még öt lépésről is érzem a pálinka szagát rajta; olyan részeg, hogy a falnak támaszkodva is alig bírja egyik lábát a másik után tenni. Könnyű, annyira könnyű, az éjszakára kivilágított ruabori utcák után ez a sötétbe takart, üres földút már semmi nekem. Mindig ilyen volt, de régen még féltem, nagyon féltem itt, mert körbevettek az árnyékok, és csak az alacsony házak néztek engem feketére döglött szemeikkel. Pedig nem volt mitől tartani, akkoriban legfeljebb egy koporsó áráért raboltak errefelé. Nem hall engem, hogyan is hallana… Megszólíthatnám, csak hogy tudja, kit hozott a nyakára a rossz sors, de a leckék, amiket Norbarthtól, Aldewyrtől, Ninától, az istenektől és az élettől kaptam, mást tanítottak. Mindig jó tanítvány voltam. Egy roskatag kerítés mellett öklendezik, türelmesen megvárom a végét. Talán a korhadt deszkák adják meg magukat előbb, és nekem csak annyi dolgom lesz, hogy végignézem, amint a hányadékába fullad. De nem: abbahagyja, és nagy keservesen felegyenesedik. Nem szeretem a vasöklöt, nehéznek, ügyetlennek érzem tőle a kezemet, de a kövér jóval nagyobb darab nálam, és hajókötélen edződött izmait nem akarom összemérni az enyéimmel. – Nem harcolni kell, kölyök – Norbarth véres szeme néz rám Ruabor egyik pincéjében –, hanem győzni.

Az ütés lendülete megrántja a vállamat, s ahogy én vágok a hajós arcába, úgy csap végig a hátamon a pap ostorának emléke. Az állát találom, recscsenve törik el, a feje hátranyaklik, elzuhan. Ordítana, a hangja egy pillanatra szökik fel, majd vinnyogásba fullad. Bizony, ilyenkor még üvölteni sem lehet, mert fáj, ha csak megmozdítod a szádat, úgy fáj, mintha egyesével húznák ki belőle a csontokat. Kínlódik még, de hiába – csendben maradsz, cimbora, tudom én. Az arca már most a kétszeresére dagadt, kezével kapaszkodik a pofájába, szájából véres nyál csordul az állára, egy törött foga a földre hullik, a másik megül a szakállán. Nem tudja, mi történt vele, négykézláb fordul, próbál talpra kecmeregni, mellkasa beteg hörgéssel zihál. Újra meglendítem a karom, s ahogy csak bírom, belevágom a hátába a vasököl bütykeit. Még van hangja, még van olyan fájdalom, amit a nyomorék pofájával is világba tud ordítani. Most nem röhögsz? Most nem röhögsz úgy, mint a főtéren, amikor engem korbácsoltak!? A kerítésre bukik, adok még kettőt a hátának, aztán a füle mögé is egyet. A vállam nagyot roppan az utolsó ütésnél, a kötések alatt lángol a bőröm, Aldewyr korbácsa csattog a hátamon, Nina körme vág a sebeimbe, fejemben a pálinka tüze ég, a szívemben azoknak téli éjszakáknak a hidege vert tanyát. Tanulj, hajós! Az erőt a fájdalomból meríted… A hajánál fogva felrántom a fejét, bezúzom az orrát, a szájába vágok, hogy a vas törje szilánkokra a fogait. A teste a földre borul, nem bírom megtartani, nem érem el, így a csizmámmal taposok az arcába, az ágyékába, rugdalom, míg végül már nincs erőm folytatni. Alig bírom leszedni a kezemről a gyűrűket, az ujjaim fájnak, megdagadtak, s ha nem borítaná őket Jerad vére, talán nem is tudnám kihúzni őket. Az arcomról is vért törlők le, a holdfényben látom, hogy a ruhám, a karom, minden tele van a sötét foltokkal. Rémlik, hogy valamit sziszegek és fröcsögök Jerad szétvert fejének, a gúnyájánál fogva rángatom magam előtt, a nyakán előre-hátra billegő roncsból fekete lé ömlik a kezemre, csöpög a ruhámra… Aldewyr atya, most hiszek.

*** Csend van. Emlékszem erre a csendre, a sötétre, amikor már minden ablakban kihunytak fények és minden nesz elült. Csak a szél süvített olykor a házak között, az eső dobolt a tetejükön, vagy a fogam vacogott, ha dermesztően hideg volt. Mindig egyedül voltam a csenddel és az éjszakával; még mikor Nina volt nekem, ő is hazasietett a sötétedés beálltával. Az Első Hölgy ki tudja, mikor veszi észre, hogy megrabolták, Jerad testét sem fogják megtalálni reggelig, van bőven időm, hogy a félszeművel is elrendezzem a tartozásomat. Feltámad a szél, az állványzat megnyikordul alattam, ahogy a deszkák és gerendák nekifeszülnek a tartóköteleknek. Mozdulatlan vagyok, félrehajtott fejjel hallgatózom: fölöttem szerelmespár kapaszkodik egymásba, talán egy kőműveslegény hozta fel ide kedvesét. Egy ideje már némán hevernek, az egymásnak feszülő testek zaja megszűnt. Furcsa, ölelkezésük hangjai emlékeztettek arra a másik harcra, amit egy társamul szegődött haramiával vívtam Ruabor egyik nemesházának padlásán. A tetőablakon léptem volna ki a zsákmánnyal, mikor meghallottam az övcsatnak koccanó kés áruló zaját: az a disznó már a padláson el akarta végezni velem, amit én a csak a sikátor végében szántam neki. Némán gurultunk ide-oda, csak a lihegés, a ruhák szakadozása és a megcsikorduló fogak zaja táncolt velünk, míg végül sikerült a szívébe nyomnom a saját pengéjét. Ahogy a szeretők most, úgy akkor mi is elhallgattunk, az ő szeme kitágult, eltátott szájába hullott az orromon lecsorgó izzadság. Mi is némán hevertünk egy darabig, én is forróságot éreztem a szívem táján, és végül ugyanolyan lassan kászálódtam le róla, ahogy most felettem a lány engedte el magától a férfit. – Nézd a tengert… – suttog valamelyikük. Talán a lány az, mintha Nina is így suttogott volna nekem a sötétben valaha rég… Igen, innen látni a nagy vizet. Az éjszaka tiszta, a csillagok és a holdak fénye ha meg nem is mutatja, de sejtetni engedi, hogy bármilyen hosszú árnyékot vessen Tharr templomtornya a fodrosan hullámzó habokra, itt köröskörül Antoh az úrnő, amerre csak a szem ellát, s még azon is túl. Érezni a tenger hűvös leheletét, a vízen egy apró lámpás is felvillan néha – halász lehet, aki valami ritka, éjszakai dögöt próbál kifogni. Só szaga, talán ezúttal valóban a tenger felől jön, hacsak nem a ruhámból árad.

A szeretők és én is elégedettek lehetünk a sorssal: a templom köré felhúzott állványzat nekik lehetőséget adott, hogy a tenger látványa után egymás szemében veszhessenek el, míg én nehézség nélkül juthatok el a harangtorony ablakáig, amit nem véd olyan vasrács, mint az alacsonyabban lévőket. A friss festék szaga, a mindenfelé széthagyott zsákok, vödrök, kötelek őket éppúgy nem zavarják, ahogy engem sem. Mivel nem álltak utamba, nem zargatom őket. Együtt mozdulok a recsegő deszkákkal, így lépteim nesze nem kelt gyanút. Várok, s mikor a szél nekilendül, én ott vagyok a nyomában. Fény szűrődik ki a torony ablakán, épp csak valami halványsárga derengés, nem lehet több egy magányos gyertyánál. Egy darabig csak hallgatózom az ablak mellett, válogatok a hangok között. Tartókötél reccsen, szél sóhajt a fülembe, a fénytócsa szélei megremegnek, táncolnak, ahogy a levegő mozgatja bent a lángot. Valaki horkant odabent. Óvatosan kémlelek be, s rögtön vissza is húzom a fejem. Ha meg is pillantanak, csak futó árnyéknak tűnhetek, de nekem ez is elég ahhoz, hogy körbefürkésszek. Egy őrszem van odabent, máskor nyilván nem is strázsálna itt senki, csak míg a mesterek el nem bontják az állványt. Nem alszik, unottan könyököl a másik ablak párkányán, néha hallom, hogy mozdul, motyog valamit az orra alatt, vagy ásít egy nagyot. Tudom a leckét, vén rohadék… Várok, mozdulatlanul. A padló megnyikordul, az őrszem felkel a székből, lépteinek zaja az én ablakom felé közelít. Az ujjai a párkányon pihennek meg, kidugja a fejét az éjszakába, hogy ma este már századszorra a tenger felé tekintsen és friss levegőt szippantson. Nincs más dolga, hiszen Ruatharban ki lenne olyan bolond, hogy Tharr templomába törjön be? Csak egy ütés… Ismerem ezt az embert. Emlékszem a vigyorára, régen csak pár foga hiányzott, ma már olyan a szája, mint egy szétvert kerítés. Mikor kölyök voltam mindig az állam alatt szorította össze a húst a bütykös ujjaival, míg üvölteni nem kezdtem a fájdalomtól. Ha sikerült elkapnia, indokot sem keresett, csak ütlegelni kezdett, hisz minden poroszló tudta jól Ruathorban, hogy biztosan bűnös vagyok valamiben. Haja őszebb lett, az arca kegyetlenebb és üresebb, az ujjai még durvábbak, akár egy vén dögmadár karmai.

Egy ütés azért a sok százért, amit tőle kaptam? Már visszahúzódna, amikor nekiugrom. A hajába markolok, felrántom a fejét, és egy vágással felhasítom a nyakát. A vére szemembe spriccel, a szájáig nem jut el a sikoly, a sebből tör fel gurgulázva. Megtaszítom, döbbenve zuhanunk be az ablakon, a karján térdelek, pofáját a padlóra szorítom. Az ujjaim között vastag sugárban csap fel a vörös lé, ahogy megfeszíti magát, hogy lelökjön. Szívós gazember, de nem eresztem, a karja kicsúszik a lábam alól, az ökle felém villan. Nem hallom a csattanást, tompa zúgás tölti meg a fejem, mintha a fél arcomat leszakították volna. Nem engedem el, még erősebben nyomom a fejét, a sarka nagyot puffan a deszkákon, keselyűkarma a hátamba szaggat. Most rajtam a sor, hogy elharapjam az üvöltést, rekedt hörgésbe csap a hangom. Nem ordítok, vicsorogva szorítom össze a fogamat, miközben a feltépett sebeken újra végigömlik a tűz. Megint megrándul, de már kevesebb benne az erő, az arca merő vér, a haja is mocskosan tapad össze tőle. Üt, keze erőtlenül éri a vállamat, ujjai nem találnak rajtam fogást. Tartom, amíg szemében kihuny a fény.

*** A deszkák közötti résen lomha patakban csordul le a poroszló vére. Csak nézem, tenni nem tudok ellene, és tudom, hogy hibáztam. Hallom alulról a nedves neszezést, ahogy a kövér cseppek hosszú zuhanás után szétfröccsennek a padlón. Ha csak még egy őrszem van odalent… Mozdulatlanul, tudom jól a leckét. Finom kis csettenések újra és újra, mindegyik után várom az ordítást, a riadót, de a csendet csak az apró zajok törik meg. Sós szag, ez ismerős már. Végül leóvakodom a falépcsőn, szemem egy pillanatra rátalál a strázsa üres tekintetére, s még utoljára búcsút intek neki. – Uwel a megmondhatója, mennyi bosszúra kuporgatott érme végezte a zsebünkben. – Norbarth vigyorogva kapaszkodik a sokadik kupájába, melynek maradékát néha odalöki nekem. – Ellana tudja, hány szajhának vágtuk át a torkát, Darton a kifosztott sírokat olvassa majd a fejünkre, és Antoh dühe a tengerbe szórt jó barátok miatt sújt majd le ránk, kölyök. Ha elég nagy gazember voltál, odafent nem tudnak majd megegyezni, melyiküké legyen a lelked, és végül futni hagynak, meglásd!

Anyám néha rávett, hogy elmondjak egy imát, de már nem emlékszem, kit vagy kiket szólítottam benne. Egy falat ételre vágytam, néhány meleg rongyra, és Ninára, de nem tudtam egyetlen istent sem, aki ne igazságot, bosszút vagy halált ígért volna. Ezek pedig nem töltik meg a hasad, nem űzik el a hideget, nem ölelnek meg, amikor mindenki más csak beléd rúg. A templomok némák, hidegek, amikor én járok ott, csak az arany és az ezüst fénylik az árnyékok között, amit – noha kapzsiságot nemigen hirdetnek tanításaikban – mindig bőséggel találni a szem falak között. S a szobrok nem kelnek életre, az értékekei sem őrzik örökké éber strázsák. A perselybe dobott pénznek meg mindegy, hogy rajtam vagy a papokon keresztül talál utat a szajhák és a fogadósok zsebébe. Lopva, vérrel borítva érkezem, mégsem sújt le rám Tharr dühe. Talán azért nem, mert a főtéren, ott és akkor megértettem és magamba fogadtam Aldewyr tanítását.

*** A szája szélesre tárva, lélegzetének ütemére néha nyálhab fröccsen az ajkára. A harangtoronyban kivéreztetett poroszló jut róla eszembe, meg az a haramia a padláson, és még néhány másik arc, a késem csókja után. Így nyitották szét ők is a szájukat, mintha azt várnák, hogy a lélek azon át szökik majd el a fájdalom elől. Meghalni néha nehéz, sokáig tart, főleg ha a penge a szív helyett a gyomorba téved. Mióta várod a halált, félszemű? Nem is tudsz róla, talán csak mikor alszol, akkor vágyódsz a béke után? Az öregemberek így alszanak, ráncos képükről lefoszlik a gyűlölet máza, azé a gyűlöleté, amit mindenki iránt éreznek, akinek még egy kicsivel több van hátra. Ilyenkor szinte áhítatos az arcuk, az ég felé fordulva könyörögnek a végső nyugalomért. Közelről nézem, de nem tudom felismerni benne a hit harcosát, aki prédikált nekem, míg a szeme előtt véresre vertek. Csak meg kellene érintenem, és újra Tharr ostora állna előttem. Szavától térdre esnék, minden erő kiszállna a tagjaimból, úgy esedeznék kegyelemért. A késre teszem a kezem. … egy döfés kellene a takaró alatt nehezen emelkedő mellkasába, egy vágás a ráncos bőrrel borított nyakára… Nem öllek meg, félszemű. Óvatosan előhalászom a fő-szajhától szerzett fiolát, és pár csepp folyadékot a homlokára löttyintek belőle.

Hirtelen egyenesedik fel, a szája szitokra nyílik. Megragadom a kezét, és kirántom az ágyból. – Átkozott! A mélység nyeljen el, te… Elfullad. Öreg vagy, Aldewyr atya. Lehetsz bár a szörnyeteg kegyeltje, az izmaid satnyák, mozdítani sem bírod a karod, ha úgy csavarom meg, ahogy egy hozzád hasonlóan vén és fekete szívű gazembertől tanultam. Felkiált, nem bír megmaradni a lábán, a kín térdre kényszeríti. – Meríts erőt a fájdalomból, csuhás! – Megint tekerek egyet a kezén, az egyik ujja egy roppanással megadja magát. Összerándul, de nem szól többet. Teste élettelenül ernyed el, a ribanc kotyvaléka megtette a hatását. A padlóra engedem a testét. Megölni egyszerű lett volna, ahhoz azonban, amit tenni készülök vele, nekem inkább erre a hosszú és mély álomra van szükségem, melyből akkor sem ébred fel idő előtt, ha táncolni kezdek a hátán. Mellé térdelek, lehúzom szeméről a kék kendőt, majd a késsel óvatosan felhasítom a szemhéját lezáró finom varratokat.

*** A magamfajta nem szívesen lát elégedett kufárt. Minél nyájasabb képet vág az orgazda az alkudozás végén, annál biztosabb lehetsz benne, hogy alaposan megrövidített. Ezúttal nem bánom, Tharr templomának kincsei tetszetős kis kupacban hevernek a dzsad kurafi asztalán, és a cserébe kapott érmék súlya – még ha a gazember alaposan át is vert – jócskán lehúzza az erszényemet. Most széles mosollyal mond nekem valamit a furcsa nyelvén. Meg sem kérdezem, mit jelent; ha a pokolba kívánt, akkor is azt hazudná, hogy Galradzsa kegyét kérte rám. Az efféle csirkefogók, ha poroszló téved a zálogházukba, minden létező nyelvet kerékbe törnek nagy buzgalmukban, hogy minél jobban összezavarják; ha viszont üzletre nyílik kilátás, egyből olyan ékes folyékonysággal kezdenek beszélni hozzád, hogy a tulajdon édesanyád sem különben. Hiába, nagy tanítómester a pénz. – És végül itt van ez… – nyúlok sokatmondó mosollyal a tarisznyámba. – Már ha érdekel téged egy kis tengermelléki csecsebecse, vén kufár. Bár az arcának tökéletesen ura marad, a kapzsiság fényét felismerem a szemében. A bíborgyöngy nem túl gyakori jószág, egy ilyen szép darab pedig igazi ritkaság. Szóra nyitja a száját, vonásaira csalódottságot erőltet.

– Ne fáradj, barátom! – mosolyodom el. – Ennek az árából nem alkuszom. Két rezet kérek érte. Gondolhatja, hogy megőrültem, vagy csak tréfálok vele. Nem jut dűlőre, hát széles, behódoló mosollyal ajándékoz meg, ami a magafélének olyan kiindulási pont az alkudozáshoz, mint a bajvívóknak az alapállás és a tisztelgés. – Két réz. És egy ígéret. A mosoly marad, bár a szemén látom, hogy ez az a fajta ár, amit a legkevésbé óhajt megfizetni. – Ígérd meg, hogy akármerre jársz, akárkivel üzletelsz, megemlíted neki a nevemet, és mindenkinek elmeséled, hogy Saha egy bíborgyöngyöt adott el neked két rézért. Ő személyesen mondta neked, hogy egy pöcegödörben találta, és a szaga miatt akart megválni tőle. – Amit csak kívánsz, barátom. – A meghajlás és a mosoly már-már őszinte tiszteletet mutat. Szavának áll, tudom. Viszonzom az üdvözlést, és már indulnék, amikor utánam szól. – Az ember, akié ez a gyöngy volt, nem a szerencse fia mostanában, igaz, barátom? Elmosolyodom. – Jól sejted. Hisz még a szemét is kiloptam, kufár.

Raoul Renier

Vezeklés (Második átkötés) A vér, mint mindig, most is nyomra vezette őket. Gyalogmenetben vonultak be a faluba, a három szent lobogó alatt. A sárkányosat Chyuss maga vitte az élen; mögötte a két főembere a kecskebakosat és az oroszlánosat. A sort az obsorok zárták, rendetlen csürhében csoszogva; a takaros parasztporták között bizalmatlanul összebújtak, héjtalan szemük gyanakodva villogott jobbra-balra, hasított nyelvük idegesen kóstolgatta a levegőt. Rideg kőfalakhoz és földbe kapart vermekhez voltak szokva, az emberi környezet nyugtalanná tette őket. A felügyeletüket ellátó rőtcsuklyás morogva-vicsorogva szaladgált mellettük, s időnként végigvágott rajtuk a csuklójára tekert szíjkorbácscsal. A káromló azt hitte, ha a partvidékről az ország belsejébe szökik, a hegyek elrejthetik őt Tharr igazsága elől. Chyuss csodálkozott az ostobaságán. Vajon miben reménykedett? Hogy eléri Rowont és a hollógúnyás halálhekka hívei menedéket nyújtanak neki? Az országutakat nem használhatta, a Morrak zord vadona pedig pár nap alatt végez egy magafajta városi csatornapatkánnyal. Vagy hogy dél felé, amerre az igaz hit bástyái megritkulnak, a pyróni pogányok majd fegyveresen feltartóztatják az üldözőit? Ha erre számított, túl sokat gondolt róluk. A menet a főtérre ért, s Chyuss futó pillantást vetett a falu templomára. Hitvány kis lécbódé volt, egyetlen hajóval és saját torony helyett külön épült haranglábbal. Nem tudta megállapítani, melyik bálvány tiszteletére emelték; sosem mélyedt el igazán a barbár kultuszok tanulmányozásában. Mindenesetre valami ünnepségre készülődhettek, mert a kapu bolthajtását friss olajágak díszítették, a homlokzatot pedig bádog bőségszaru, aranyszínűre pingálva.

Chyuss mélyet lélegzett, lehunyt szemmel engedte át magát az érzésnek, ahogy az urától és parancsolójától kapott hatalom pezsegve szétárad az ereiben. Csak egy intésébe kerülne, hogy a pogány jelképek hamuvá hervadjanak, s helyüket Tharr három feje foglalja el, igaz dicsőséggel töltve el ezt a szánalmas viskót. De nem fog inteni. Nem az a dolga. A vér nem a templomba vezette őket, hanem a fogadó zömök, zsúptetős épületébe a tér túloldalán. A káromlónak jobban hiányzott az étel, ital, váltás ló, mint az isteni pártfogás. Chyuss tudta, hogy így lesz: alaposan kiismerte már, sok embert kérdezett ki róla az elmúlt hetekben. A dzsad orgazdát Rasennaiban, akinek a rablott holmit eladta; egy Norbarth nevű tolvajt Ruaborban, aki fölnevelte és kitanította; egy összevagdalt képű cselédlányt Ruatharban, aki felváltva átkozta őt és zokogott miatta. Mind szívesen beszéltek, mert nem fűzte őket hűség a káromlóhoz, Chyuss pedig fenyegetőzés helyett szép szóval kereste meg őket s méltó jutalmat ígért nekik. Meg is kapták, mindannyian. Vallomásuk után szörnyű kínhalállal lakoltak érte, hogy segédkeztek egy sehonnai bitangnak a birodalmi egyház megalázásában. Chyuss kígyókardot és sárkánysisakot hordott, nem a khótorrok vándorbotját és füles sapkáját. Az ő feladata a sérelmek megtorlása volt, nem az igazság hirdetése. Nem érdekelték a pogány téveszmék, nem keveredett hitvitákba, nem hívta ki senki haragját. Udvariasan és mértéktartóan viselkedett, készséggel együttműködött a helyi hatóságokkal, bárkit örömmel felvilágosított a küldetéséről, a hírekért és a készletekért pedig alku nélkül fizetett, jó toroni veretben. Elvétve még így is előfordult, hogy kötekedni próbáltak vele, többnyire részeg pyróni kalandozók; ő azonban mosolyogva kitért a viszály elől, semmibe nem hagyta belerángatni magát. A békebontókat a rend helybéli őreire bízta, akik lázas buzgalommal takarították el őket az útból; elvégre senkinek sem hiányzik, hogy valami rögeszmés őrült az ő területén kezdjen hadakozni Tharr egyik bosszúkülönítményével. Erőszakhoz csak akkor nyúlt, ha olyasvalakivel találkozott, aki segítette vagy támogatta a káromlót, részt vállalván ezzel az egyházon esett gyalázaton. Ilyenkor nem ismert sem irgalmat, sem méltányosságot. A világi törvények nem számítottak hitbéli kötelességével szemben. A hatóságok látták ezt, nagyot nyeltek és félrenéztek. Chyuss nem ringatta magát önelégült ábrándokba: ha a Majorátus mozgósítja ellenük a rendes katonaságot, perce-

ken belül felmorzsolódnának a harcban. Ám akkor a következő holdfordulóban nem ey különítmény szállna partra a dakh kikötőkben a hármas zászlók alatt; és ezúttal nem holmi magányos földönfutó vérére szomjaznának. S ha ez bekövetkezik, ugyan kihez szaladna segítségért a nemes respublika? A szomszédaihoz, akik egymás sarkát taposva tolonganának Shulurban, hogy megkapják a részüket a koncból? Vagy a vörös hadurakhoz, akik közül a legközelebbi is kétezer mérföldre székel tőlük, a birodalom túloldalán? Nem. Egy ágrólszakadt tolvaj nem ér meg ennyit. A Majorátus inkább megsüvegelte az előkelő tengerentúli vendéget, s amerre járt, megnyitotta előtte kapuit és piacait. Chyuss nem siette el a vadászatot, bőségesen hagyott rá időt magának, hogy az összes bűnrészest felkutassa és méltó büntetésben részesítse. Nem ez volt az első küldetése: tudta, mit csinál. Mire délnek fordult Rasennaiból, a híre már többnapi járóföldre megelőzte. Az emberek tisztában voltak vele, hogy ha neki segítenek, fizetségre és jóindulatra számíthatnak, ha viszont a káromlónak, csak rettenetes halálra. A nyomorultat a dakh igazságszolgáltatás is üldözte, a Ruatharban elkövetett gyilkosságok miatt. Sarokba szorított patkányként nem maradt más választása, egyre újabb gaztetteket kellett elkövetnie, hogy tovább menekülhessen, amivel végképp eljátszotta a lakosság rokonszenvét. Egyetlen falu sem látja szívesen az olyan látogatót, aki meglopja és kirabolja őket; boldogan kiszolgáltatják bárkinek, csak szabaduljanak tőle, akár közös hiten vannak, akár nem. Chyuss biztosra vette, hogy a kisujját sem kell mozdítania a zsákmányáért; előbb-utóbb bevonul majd valahová, ahol a helybéliek megkötözve és összeverve átadják neki. A gazember persze ügyes volt, orcátlanul ügyes, ezt meg kellett hagyni. A Majorátus poroszlóiból mindenfelé bolondot csinált; mire megneszelték, hogy a városukban járt, már bottal üthették a nyomát. Tharr bosszúállóit azonban nem tudta ilyen könnyen lerázni, mivel végzetes hibát követett el: megfeledkezett a testéből fakasztott vérről, amit egy ruathari korbács szíjain hagyott. Chyuss betaszította páncélos térdével a fogadóudvar kapuját, és hátranézett a sanquinatorra, aki az oroszlános zászlót hozta mögötte. – Itt volt. – Nem emelte meg kérdőn a mondat végét. A fekete-vörösbe öltözött férfi igent intett szarvsapkás fejével. – És a vérét hullatta – felelte. – Hasznát tudnám venni egy kis friss vérnek, yshtorr. Véget vethetnénk vele ennek az egésznek.

Chyuss fontolóra vette a lehetőséget. A káromló nem volt a fogadóban, csak rövid ideig tartózkodott itt tegnap este, aztán továbbállt délnyugat felé – legalábbis ezt olvasta ki a sanquinator a száraz vérpikkelyekből, amiket selyembe göngyölve őrzött rézveretes öve mögött. Eredetileg azért tértek be, hogy felfrissítsék a készleteiket és kikérdezzék a gazdát meg a cselédeit. Ha azonban az emberük valóban megsebesült, és tudnak szerezni pár cseppet a véréből, a helyzet mindjárt megváltozik. A vér minél frissebb, annál hasznosabb: erősebb a mágikus rezonanciája. A sanquinator nagyon értette a dolgát, ám a ruathari korbácsról ezüstcsipesszel leszedett pikkelyek még neki is csupán arra voltak elegendők, hogy kopóként kövesse a zsákmány nyomát a Majorátus területén. Ha friss vérrel vagy verítékkel dolgozhat, bizonyos távolságon belül szét tudja szaggatni az ereket és a tüdőt – ahogyan a lovakkal tette rendre egymás után, amiket a tolvaj lopott magának a meneküléshez. – Jól van, bár tegnap este óta szerintem kitakarítottak – mondta. – Majd kifaggatom őket, mi történt, te meg körülnézel, találsz-e elég maradékot. A sanquinator engedelmesen meghajtotta fejét, és követte elöljáróját az udvarra. Az obsorok sziszegve-szimatolva tódultak be a nyomukban, bizalmatlanul méregetve a kocsiszínt, az istállót, a főépületet; a kerítés kivételével semmit sem találtak ismerősnek. Aztán az egyikük fölfedezte az itatóvályút, és lökdösődve, egymást taposva rávetették magukat. Ahogy a víz körül dulakodtak, kénsárga csuhájuk égni-lobogni látszott a vakító déli napsütésben; nemhiába hívta őket a népnyelv Tharr gyertyalángjainak. A rőtcsuklyás rekedt bömböléssel lódult utánuk, s vadul csattogtatta a korbácsát, hogy némi rendet teremtsen. A bőrzekés vérnyelő, aki a kecskebakos zászlót hozta, átvette társaitól a másik kettőt, és leszúrta őket a tornác előtt, a fogadó bejáratánál: hadd lássa mindenki, kit lát vendégül ez a hajlék. Rendes körülmények között gondosan számba kellett volna vennie a többi közszemlére tett címert, hogy megválassza a gazdája rangjának megfelelő magasságot és pozíciót, itt azonban nyugodtan megtakaríthatta a fáradságot. Még ha lengene is más lobogó az udvaron, értelmetlen lenne összemérni Tharr három fejével; a birodalmon kívül semmilyen szimbólum nem minősült egyenrangúnak vele, még a Majorátus koszorús kulcsai sem. Nem mintha Chyuss ezt bárkinek az orrára kötötte volna: tekintettel volt a helybéli barbárok érzékenységére.

Levette sisakját, a hóna alá fogta, s az öve mögül előhúzott keszkenővel felitatta a verítéket művészi fonatokba rendezett, ezüstfehér hajáról. Aztán néhány pénzérmét vetett a tarsolyából a rőtcsuklyásnak, akinek időközben sikerült kiadós ütlegekkel ráncba szednie rakoncátlan nyáját. A szubhumán térdre hullva, tagolatlan torokhangon hálálkodott. Számolni nem tudott, de az obsorok élelmezését rá lehetett bízni, ennyi még épp kitelt a szellemi képességeiből. A legtöbb gazda, akitől felvásárolta a moslékot, nem mert becsapni egy ilyen bestiális emberszörnyet, aki pedig mégis, az megérdemelte a borravalót. Egyébként nekik volt igazuk: a rőtcsuklyásnak szigorúan megtiltották, hogy parancs nélkül bárkire kezet emeljen, a védenceit kivéve. Rasennaiban, mikor egy szokottnál is ostobább utcai banda éjszaka megtámadta, hagyta félig agyonverni magát, míg a lármára odasiető poroszlók ki nem mentették szorult helyzetéből – pedig ha kioszt közöttük egy-két irdatlan pofont, könnyedén megszalaszthatta volna őket. Chyuss türelmesen megvárta, míg a vérnyelő újra csatlakozik hozzájuk. Ellenkező esetben kitette volna magát annak a méltatlanságnak, hogy a férfi utána rohan és minden udvariaskodás nélkül félrelöki. Ő felelt ugyanis a testi épségéért, és igen komolyan vette a kötelességét: ragaszkodott hozzá, hogy minden idegen helyre elsőnek lépjen be. Chyuss kissé túlzásnak tartotta buzgalmát, de nem hánytorgatta föl neki, betudta fiatal korának és a vele járó lelkesedésnek. Szó mi szó, a vérnyelő látványa valóban józanítólag hatott a kocsmai kötekedőkre: olyan lányos ruganyossággal mozgott, mintha a páros pengékkel az oldalán született volna, és ki se kellett vonnia őket, elég élesen vágott a szemével is. Igazán kár, hogy alantas vérből származott. A nevét Chyuss természetesen nem tudta, ahogyan senkiét sem a különítményből: nem voltak rá méltók. Foglalkozott a gondolattal, hogy ha ennek a küldetésnek vége, a sanquinatorét megjegyzi, talán még bele is szövi a megszólításába. Becsülettel tette a dolgát, legjobb tudása szerint: megérdemli a jutalmat. Felsétáltak a lépcsőn, immár a vérnyelővel az élen; ő nyitott be a fogadó nagy ajtaján, majd bent félreállt és szélesre tárta ura előtt. Chyuss belépett, körbehordozta tekintetét az ivón. Balját a kígyókard markolatgombján nyugtatta, a béke gesztusával; tudnivaló, hogy így a legkörülményesebb kirántani.

– Tharr áldása szálljon e fedélre! – szólalt meg zengő hangon dakhul. Folyékonyan beszélte, ahogy az összes quironeiai nyelvet, a tiadlani pogányok legendásan nehéz dialektusát sem kivéve. – Buzogjék alatta a vér mindig gazdagon, soha el ne apadjon a forrása! Bizonytalan, elszórt mormogás érkezett válaszul, kínosan úgy porciózva, hogy még érthetetlen legyen, ám azért hangsúlyosan udvarias. Nyilván nem akarták Tharr nevében köszönteni, de megsérteni sem azzal, hogy a saját bálványaikkal hozakodnak elő. Szegények, rájuk férne egy kis képzelőerő. A birodalomban százával tisztelik az olyan hekkákat, akiket nyugodt lélekkel a szájára vehet a legmegátalkodottabb pyróni tévelygő is, Tibrassától az Árnyékbárón át Emessinathig. Az almák színe vagy az egyevezős ladikok ellen csak nincs kifogásuk? Ahhoz már valóban rögeszmés őrültnek kell lenniük. Különben meg mondhatnának bármit, őt úgysem tudnák megsérteni vele. Odabent tíz-tizenkét férfi üldögélt az asztaloknál, egyesével vagy párosan, félig ürített kupák előtt. Csupa középkorú vagy idősebb ember, bizonyára a tekintélyes gazdák meg a falu vénei. Idefelé jövet egy lélek nem sok, annyit sem láttak az utcán, ám Chyuss nem kétlette, hogy a kertek alatt nagy volt a forgalom. Alighanem gyors lábú gyerkőcök hozták-vitték a hírt, hogy mindenki felkészüljön az érkezésére. Ez cseppet sem zavarta, sőt örült neki: nem állt szándékában titkolózni. A kezét mindenki jól látható helyen tartotta, távol övtől, nyaktól, csizmaszártól. A fogadós – egy szikár, görnyedt, tüdőbajos képű öreg – a kármentőből hunyorgott a jövevények felé, és idegesen harapdálta a bajszát. Chyuss nyugodtan, de határozottan elindult felé; vasalt bakancsa alatt panaszosan nyikorogtak a padlódeszkák. Félúton észrevette, hogy a férfi megbabonázva mered egy pontra a háta mögé. Először azt hitte, csak a tekintetét kerüli, aztán rájött, hogy néz valamit. Megállt, és odafordította a fejét. Úgy tűnt, mégis módosítania kell a sanquinatoráról alkotott véleményét. Annak a félnótásnak, mikor bejött utána a fogadóba, megakadt a szeme az egyik magányos vendég amulettjén: egy apró ezüstkézen, amennyire innen ki lehetett venni. Odament hozzá, áthajolt az asztal fölött, megfogta a nya kában lógó talizmánt, és az ujjai közt forgatva vizsgálgatta. Csak kíváncsi volt, semmi több, de reszkető szája széléből és a homlokán patakzó verítékből ítélve a szakállas falusi ezt alighanem másként gondolta. Az ezüstkéz nyilván valami barbár hekka jelképe lehetett, talán éppen azé, akinek a tisz-

teletére a templomot emelték, a férfi pedig az ő fölszentelt szolgája. Remek kezdés a bizalom elnyeréséhez. Chyussnak volt már dolga a császár ork szövetségeseivel; tudta, mennyire szőrmentén kell bánni a helyi pogány babonákkal. Figyelmeztetően összecsattintotta acélkörmeit. Az éles hangra mindenki összerezzent, a vérnyelőt kivéve; az ablak mellett egy öregnek még a pipa is kifordult a szájából. A sanquinator visszakapta a kezét, mint aki parázsba nyúlt, s még a vörös arcfestés alatt is látszott, hogy vonásait lángoló pír bo rítja el. Sietve elhátrált a falu vajákosának asztalától; Chyuss búcsúzóul még vetett rá egy szúrós pillantást, aztán folytatta útját az ivó hátsó traktusába. – A nevem Chyuss Ard-Chrastýn – mondta a feszengő fogadósnak. Az illem elvileg megkövetelte volna, hogy felsorolja összes egyházi címét és honorifikátumát, ez a fickó azonban úgysem értene belőle semmit, és amilyen ostoba, a végén még kérkedésnek hinné. – Egy szökevényt keresek, aki Tharr igazsága elől menekül. A fogadós nagyot nyelt, majd megnedvesítette az ajkát. – Tudjuk, uram – felelte rekedten. – Mi… – Yshtorr. – Te… tessék? – A férfi beesett arcán csorogni kezdett a veríték. – Ne haragudjon, uram, én… én nem értem… – Yshtorr. A megszólításom: yshtorr – magyarázta Chyuss türelmesen. – A ti nyelveteken nagyjából annyit tesz, hogy „erővel betartató”. – Igen… igenis, astor. – Ez a botlás a birodalomban még egy világi sedularnak is a nyelvébe került volna, Chyuss azonban nem javította ki. A tudatlan barbárokkal elnézőnek kell lenni. – Járt nálunk… bocsánatodért esedezünk, hogy nem sikerült elfogni, de… Miért mentegetőzik ez a fickó, hogy nem végzett el valamit, ami nem is az ő feladata? Leintette acélkörmös kezével, mielőtt még több butaságot hordana össze. – Nem a ti dolgotok. Békés szántóvetők vagytok, nem pietorok, és az az ember igen veszedelmes. Gyilkos, rabló, szentségtörő: sokszorosan vétett a Majorátus törvényei ellen. Most elmagyarázom, miért keressük, nehogy félreértés legyen belőle. Ha már akaratodon kívül belekeveredtél, úgy tisztességes, hogy ismerd az igazságot. A tarsolyába nyúlt, elővette a bíborgyöngyöt, és lerakta a söntéspultra, mutatóujját könnyedén rajta feledve, nehogy elguruljon.

– Ez itt egy testvérem szeme. A káromló ellopta tőle, aztán mindenféle ocsmány históriákat koholt róla, melyek igen nagy sérelmére váltak az egyháznak. Nem ismétlem el őket, mert egytől egyig alávaló hazugságok. A fogadós pislogva meredt maga elé, bár Chyuss nem tudta eldönteni, mit néz: a bíborgyöngyöt-e, vagy a körmébe maratott rontásjeleket. Akármelyiket is, nyilván most lát ilyet először. Mindjárt lesz még mit bámulnia. Közelebb intette a vérnyelőt, aki jókora vászonbatyut húzott elő az iszákjából, és a sankra tette. Hideg, orrfacsaró ecetszag áradt belőle: a tartósító mágia mellékhatása. Az ifjú testőrző megvárta ura bólintását, aztán gyors mozdulattal kitakarta. – Hadd mutassalak be torr Aldewyrnek! – fordult Chyuss ismét a fogadóshoz. – Ő az a testvérem, akit a méltatlanság ért. Ha kicsit közelebb hajolsz, megfigyelheted, hogy a fél szeme hiányzik. Csak udvarias akart lenni, mert a hunyorgásából gyanította, hogy rövidlátó lehet, a barbár azonban nem értékelte a gesztust. Nem hallgatott a tanácsára, éppen ellenkezőleg: holtsápadtan hátrahőkölt, májfoltos mancsával a pult szélét markolászva. Így legyen az ember előzékeny az ilyen söpredékkel… – Az a szentségtörő… megölte? – zihálta a fickó akadozva. – Irgalmas úrnőm, az arca! Ilyen halált senki sem érdemel… Jó, rendben, fogalma sincs, miket zagyvál itt össze; de azért mindennek van határa! Chyuss érezte felszikrázni magában a haragot, és erőnek erejével elfojtotta. Alig észrevehető ujjmozdulattal nyugalomra intette a vérnyelőt, akinek a keze már közelebb siklott a pugoss markolatához. Néha nagyon nehéz türelmesnek lenni ezekkel a pogányokkal, szemrebbenés nélkül elereszteni a füle mellett a tudatlan sértéseiket… – Egy iszákos hajóst ölt meg, és egy templomstrázsát – magyarázta gondosan, minden szót kereken ejtve, mintha csírázó szellemű kisgyerekhez beszélne. – Aldewyr testvérem súlyos bűnbe esett, amikor hagyta, hogy rajta keresztül ilyen gyalázat érje az egyházat. Én átkeltem a tengeren és segíte t tem neki vezekelni, hogy a Lindigasson megtisztult lélekkel állhasson urunk elé. – A bambán pislogó szempárba nézett, és sóhajtva hozzátette: – Komoly próbatétel ez, sok erőre van szükség hozzá. Az erőt pedig a fájdalomból merítjük.

A barbár végre megértette, látszott a tekintetén. Nem úgy festett, mint aki egyhamar válaszolni bírna, így hát Chyuss hagyott neki időt, hogy öszszeszedje magát. A bíborgyöngyöt eltüntette a tarsolyában, a vérnyelő pedig hasonlóképpen cselekedett torr Aldewyr ereklyéjével. Később, ha hazatérnek a birodalomba, méltó helyre kerül majd valamelyik felszentelt oltáron. Chyuss a cjelmari vezeklőkápolnát vélte a legmegfelelőbbnek, ahol az eltévelyedett papok fohászkodnak Tharrhoz feloldozásért. Odavágott a szemével a sanquinatornak, aki csattanósat tapsolt, majd a magasba emelte mindkét tenyerét. A hirtelen zaj után a csipkehálós, vörös tetoválások úgy rántották magukra az ivóban ülők tekintetét, akár delej-kő a vasreszeléket. – Jóemberek! – eresztette ki a hangját Chyuss. – A gonosztevő, aki üldözünk, tegnap este itt járt nálatok és megsebesült. Hálásak lennénk, ha elmondanátok, mi történt. – Ujjai között egy birodalmi aranydukát csillant. – Sietős az utunk, szeretnénk mihamarabb utolérni, úgyhogy nem fogunk visszaélni szíves vendégbarátságotokkal. Mindazonáltal a készleteink némelyes frissítésre szorulnak, amit természetesen nem kívánunk ingyen. – Gyors csuklómozdulat, és a pénzérme máris a söntéspulton pörgött. A fogadós olyan képpel hunyorított rá, mintha attól tartana, hogy a vereten ágaskodó kiméra mindjárt életre kel és tüzet okád rá. – Erre… igazán semmi szükség, astor – motyogta elhalóan. – Megtisztelve éreznénk magunkat, ha ajándékba adhatnánk a… A jobb mutatóujj acélkörme koppanva csapott le a forgó aranydukátra. – Ragaszkodom hozzá – hajolt közelebb Chyuss mosolyogva. Ezek a nyomorult parasztok tényleg azt hiszik, hogy elfogadná a szánalmas alamizsnájukat? – Errefelé talán mások a szokások, de Tharr nem marad adósa senkinek: mindenkit megfizet érdemei szerint. Ezalatt az ablaknál ülő öreg, aki az imént elejtette a pipáját, összeszedte hozzá a bátorságot, hogy lehajoljon érte. Elhamarkodott döntés volt: nem gondolt rá, hogy a karja közben takarásba kerül. Mozdulata félúton, akár hal a horgon, fennakadt a vérnyelő szúrós tekintetén. Egy pillanatra szoborszerű merevségbe dermedt, aztán nagyon lassan, nagyon óvatosan kiegyenesedett, egyelőre szemlátomást lemondva a dohányzásról. Chyuss ügyet sem vetett a futó közjátékra. Biztatóan nézett az ádámcsutkájával küzdő fogadósra; még a szemöldökét is felvonta, mozgásba hozva a homlokán sötétlő hatalomjeleket.

– Tehát, a káromló? – kérdezte. A tüdőbajos képű férfi segélykérően pillantott körül, ám egyik vendége sem mutatott rá különösebb hajlandóságot, hogy átvegye tőle a szószóló szerepét. Mély levegőt vett, és belevágott. – Tegnap este zörgetett be hozzánk, nem sokkal napszállat után. Gyalog jött, és elég rosszul festett. Mint aki napok óta nem aludt, nem evett és… hát, szóval bármire képes, mert már minden mindegy neki. Ha érti az úr, hogy mire gondolok. Chyuss bólintott. A barbár a maga szűkre szabott szókincsével elég érzékletesen írta le a Tharr igazsága elől menekülő szökevényeket a hajsza utolsó stádiumában, amikor testileg-lelkileg a végkimerülés szélére jutnak. – Élelmet akart az útra, meg pálinkát és egy jó hátaslovat. Volt pénze, de nem adtunk neki, mert sejtettük róla, kicsoda. – A fogadós kétségbeesetten tördelte csontos kezét. – Nem rajtunk múlt, astor, az úrnő kegyelmére esküszöm… – Mikor rájött, hogy idegességében mi szaladt ki a száján, holtra válva elhallgatott, Chyuss azonban intett neki, hogy folytassa csak nyugodtan. – Elkaptuk volna, uram, ha nem ejt túszokat… Túszokat… Chyuss tűnődve harapta be az ajkát. Ez új taktika volt, nyilván a végső elkeseredés szülötte. Meg is látszott rajta: ezer sebből vérzett. Hacsak rögtön a falu határában meg nem öli őket, le fogják lassítani; lovat pedig ezek szerint nem tudott szerezni. – Nőket vagy gyerekeket? – kérdezte. Akármilyen zavart legyen a gazember, akkora ostobaságot nem föltételezett róla, hogy két felnőtt, épkézláb férfit hurcoljon magával; a fogadós pedig az előbb többes számban fogalmazott. A tüdőbajos pogány eltátotta a száját és meglepetten pislogott. – Izé… nőket – bökte ki végül, miután megtalálta a nyelvét. – A cavoslari leánynevelde tanítónőjét, meg egy növendéket, aki vele utazott. Éppen vacsoráztak. – Hogy sérült meg? – Hát… eleredt az orra vére. – Mitől? – A magisztressz az arcába könyökölt, mikor hátracsavarta a karját. Chyuss magában hálát adott Tharrnak, hogy a vérnyelője nem ért dakhul. Amilyen forrófejű kölyök, ezt aligha állná meg epés megjegyzés nélkül; de a legjobb esetben is a padlóra köpne.

– Kívánatosak voltak ezek a nők? – Parancsol az úr? – A döbbent fogadós úgy emelte a tenyerét a füléhez, mint aki nem jól hall. – Kívánatosak. – Chyuss rokon jelentésű szavak után keresgélt az elméjében, hátha nem fejezte ki magát elég egyértelműen. – Szépek, vonzók, csinosak. – Izé… A magisztressz, az olyan szigorú fajta, meg nem is éppen idei menyecske, a tanítványa viszont, hát ő… szóval… – Szegény fickó a haja tövéig vörösödött, és teljesen belesült a mondókájába. – Miért kíváncsi rá az úr? Elhagyja a megszólítást és visszakérdez. Chyussnak ismételten le kellett intenie a testőrzőjét, bár egy pillanatig nagy kedvet érzett rá magában, hogy ne tegye. Falra hányt borsó, ezekkel a barbárokkal udvariaskodni: ahelyett hogy értékelnék, csak vérszemet kapnak tőle. – Javítja a túlélési esélyeiket – felelte szárazon. – Vagy azt hiszed, a káromló csak pálinkában szenvedett hiányt? A fogadós arcáról tanulmányt lehetett volna készíteni a színházi rododamaszkokhoz. Előbb bamba értetlenség ült ki rá, amit tátott szájú döbbenet követett, s végül hűdött, hitetlenkedő borzadálynak adta át a helyét. A fickó fuldokló zajokat hallatott. – Szerelmetes úrnőm…! Csak nem…? – Reszketve tördelni kezdte csontos kezét. – Ó, astor, ki se tudom mondani, mennyire rettenetes volna, ha ilyesmi történne a magisztresszel meg a tanítványával! Majd imádkozunk érte, nehogy… – Ne tegyétek. Én a helyetekben inkább reménykednék benne – próbálta meg Chyuss józanságra inteni. – Máskülönben ugyanis csak terhére vannak a káromlónak, és amint biztonságos távolba ér, első dolga lesz elvágni a torkukat. – Úrnőm, ne hagyj el! Micsoda szörnyűség… Türelem ide vagy oda, Chyussnak kezdett nagyon elege lenni ebből a névtelen nőstény hekkából. Undok pogány szokás, folyton az égiekhez óbégatni. És persze aki tűri ezt közülük, nem méltó az isteni titulusra. – Nyugodj meg, jó gazda! – Egy pillanatra mérlegelte, hogy elmosolyodjon-e, aztán elvetette az ötletet. A barbárok itt állandóan úgy lestek a száját, mintha méregfogakat gyanítanának benne, akár az obsorokéban. Elképesztő műveletlenség. Az obsorok méregmirigyei csökevényesek maradtak, sosem fejlődtek ki egészen; a vérnyelő marása viszont, akinek teljesen szabályos,

gondosan ápolt fogsora volt, fertályóra alatt végzett egy egészséges, felnőtt férfival. Chyuss a maga részéről akkor sem harapott volna bele egy mosdatlan pogányba, ha mindjárt megteszik érte lélekőrnek. Elvégre elegendő, ha megkarcolja a körmével. Vagy amennyiben a keze éppen mással van elfoglalva, hát a hajába font abbithuzalokkal. – A káromló keservesen lakolni fog minden bűnéért. És ha az a két nő még életben van, visszahozzuk őket, épen és egészségesen. – Látta a fogadós képén átsuhanó bizonytalanságot, ezért egy sóhajt elnyomva hozzátette: – Ezt én ígérem neked, ysthorr Chyuss Ard-Chrastýn. A sárkányra, az oroszlánra és a kecskebakra esküszöm. Miért kételkednek ezek a barbárok mindig a szavában? Talán valami alantas ösztönlénynek hiszik, aki képtelen az értelmes gondolkodásra? A túszok halálából semmi haszna nem származna, inkább csak rontana a hírnevén, egy nagyvonalú lányszabadítási akcióval viszont nem csupán Cavoslar és a Majorátus háláját érdemelné ki, hanem a közvéleményt is a maga javára hangolná, szorosabbra fűzve a birodalom és a köztársaság közti kötelékeket. A csatlósoknak időnként meg kell mutatni, hogy a gazdájuk törődik velük és szívükön viseli az érdekeiket. – Kö-köszönjük, nagyuram… illetve astor… – hebegte a tüdőbajos pogány. – Én valamennyiünk nevében, igazán.:. Hisztériából idegbeteg rajongás. Maga a Vakon Látó sem igazodna ki ezeken… Chyuss a sankra könyökölt, bizalmasan közelebb hajolva a fogadóshoz, aki nem mert visszahőkölni, bár a képére fagyott vigyor inkább merevgörcsre emlékeztetett. – Ti is sokat tudnátok segíteni, jóemberek – mondta, hüvelykujjával hátrabökve a sanquinatorára. – Feltéve, ha még nem öntöttétek ki a tegnap esti felmosóvizet…

*** – Még most sem értem, miért hagytad magad, úrnőm. – Kari mesterien értett hozzá, hogyan csempésszen a hangjába pimaszul nagy adag szemrehányást, a tiszteletlenség legcsekélyebb jele nélkül. Camyllia bosszúsan beharapta az ajkát, s nagy műgonddal befejezte a tölgyfa kérgén elhelyezett varázsbélyeget, a hetediket – és utolsót – az erdei tisztás körül. Aztán hátralépett, és kritikus homlokráncolással vette szemügyre művét, amit persze avatatlan tekintet nem láthatott.

– Kerek hatvan napja játsszuk ezt a maskarádét – vetette oda a kísérőjének. – És ami téged illet, túlságosan beleélted magad. Muszáj volt minden férfit elkergetned a közelemből? – Egy nevelőnőnek ez a dolga – vont vállat Kari. Nem tűnt különösebben feldúltnak az éles hangnem miatt; nyugodtan gallyazta tovább Saha késével a félórája vágott tölgyfabotot, – Ügyelnem kellett a látszatra. – Látszat! – Camyllia szikrázó szemekkel pördült sarkon, és vádlón szegezte rá a mutatóujját. – Amit azzal a szegény dalnokkal műveltél Laquarsban, az is csak látszat? Igazán kedves fiú volt, és kitörte a lábát! – Mert kihúztam alóla létrát – bólintott Kari egyetértőkig. – Bentről is kidobhattam volna az ablakodon, de akkor rólam derül ki, hogy nem vagyok nevelőnő. – Bezzeg te nem szenvedtél hiányt társaságban! – Camyllia csípőre tette a kezét, és olyan pillantást lövellt az idősebb nőre, hogy azt egy smaragdvipera is megirigyelhette volna. – Mi van a laquarsi fiskális úrral? A tokaszalonna aranyművessel Rasennaiban? Vagy azzal a vén hajóskapitánnyal, akivel három kikötőben is találkozgattál? – Önérzetes fölénnyel szegte előre az állát. – Azt hitted tán, hogy el tudod titkolni előlem? – Egy percig sem, úrnőm – felelte Kari, és nekilátott a bot kihegyezésének. – Én csupa tekintélyes, köztiszteletnek örvendő úriemberrel feküdtem le, akik illettek hozzám korban és társadalmilag. Akadt köztük néhány nős férfi, ez tény, de mind igen tapintatosan udvaroltak: nem adtak éjszaka szerenádot az ablakom alatt, nem küldözgettek malomkeréknyi rózsacsokrokat a szállásomra, és nem fogdostak meg csókolgattak tánc közben a nyilvánosság előtt. Egyszóval tudták, mire kötelezi őket az illem egy tisztes, egyedülálló magisztressz iránt, akinek semmi szüksége szerelmi bonyodalmakra, enélkül is eléggé megnehezíti az életét a vadóc növendéke. Mellesleg sok érdekes dolgot meséltek az ágyban, ami segített nekünk, hogy ne veszítsük el a nyomot. – Lepöckölt a késpengéről egy hosszan göndörödő forgácsot, és ellenőrizte a bot hegyes végét, de nem volt megelégedve vele. – A kapitány pedig nem is öreg. Még nincs ötvenéves. – De az aranyműves igenis dagadt! Ne merd tagadni! – Jó húsban van, kétségtelen. Kicsit izzad szeretkezés közben, de ki lehet bírni, ha felül van az ember. – Kari felpillantott a társnőjére. – Meddig akarsz még így állni, úrnőm? Lenyűgöző látvány, de ha a toroniak így találnak, rögtön befellegzett az álcánknak…

Camyllia lenézett csípőre szegett ökleire, aztán füstölögve leeresztette a karját. – Ellana dugja fel magának az álcát! – morogta durcásan. – Sokáig kell még komédiáznunk? – Míg haza nem érünk a gyönggyel. Különben célpontot csinálunk magunkból. Így is aggódok egy kicsit: a királynő ágyasának van néhány nagyon agyafúrt barátja, és az egész Quironeiát tűvé teszik a maradék gyöngyökért. Ki van zárva, hogy ez a nagy felhajtás elkerülte volna a figyelmüket: előbb a mi kis tolvajunk kürtölte szét a dolgot, aztán meg az a sárkánysisakos idióta, akit a túlpartról a nyomába uszítottak. – Torokköszörülés, enyhe rosszallással. – Már csak ezért sem lett volna szabad hagynod magadat, úrnőm. – Majd akkor oktassál ki, ha neked kell hatvan napig a szende szüzet játszanod! – csattant fel Camyllia, és idegesen hátravetette hosszú, mézbarna haját. – Ez különben sem sérti az álcánkat. Majd azt mondjuk, hogy megerőszakolt. Kari filozofikus mozdulattal rántott egyet a vállán. – Hát, nekem is úgy tűnt… – Mit tüsténkedsz te mindig körülöttem, mint a csibéjét terelgető tyúkanyó? Nagyon jól tudod, hogy az első csók után csak azt csinálta, amit megengedtem neki! Néha jólesik, ha kicsit hevesebbek… – Hevesebbek, no igen. – Kari elmélyülten szemlélte a bot kihegyezett végét, és időnként igazított rajta egy vonást a késsel. – Azt hiszem, ő sem volt már egy ideje nővel, így hát… – Téma befejezve – jelentette ki Camyllia ellentmondást nem tűrő hangon. – Különben tényleg, mi van vele? Kari lesandított maga mellé a fa tövébe. – Szerintem haldoklik – közölte tárgyilagosan. – Hadd lássam! – Csak a ruhádra vigyázz, úrnőm, csupa vér a fickó… – A ruhámon már nincs mit vigyázni. – Camyllia felnyalábolta ronggyá tépázott szoknyáját, lendületes léptekkel átvágott a tisztáson, és fintorogva szemügyre vett valamit, ami leginkább egy kupac vörösre ázott avarra emlékeztetett. – Fúj…! Él ez még egyáltalán?

– Szuszogni szuszog – felelte Kari. – Nem hiszem, hogy az a pap gyors véget szánna neki. – Végre megfelelőnek ítélte a bot kidolgozását, és rézsútosan lefektette a fagyökerek takarásában, hogy bármikor fel rúdja kapni, de minél kevésbé szúrjon szemet. – Ahogy a fajtáját ismerem, élve akarja elfogni, aztán meg hosszan-hosszan elbeszélgetni vele. – A kést könnyed mozdulattal megpörgette, majd eltüntette a szoknyaderekában. – Igen, hajszáleres vérzésnek tűnik, a test egész felületén – helyeselt Camyllia, az önkívületben hörgő Saha fölé hajolva. – Borzasztó fájdalmas, és pillanatok alatt leveri a lábáról az embert, de belehalni sokáig tart. Viszont legalább biztos: ha egyszer megindult, nem lehet se bekötözni, se csillapítani, a mágián kívül semmi nem használ ellene. – Fölegyenesedett, ujjai hegyével búcsút integetve a vérző emberroncsnak, és huncut mosollyal nézett a kísérőjére. – Jössz nekem egy krémessel meg egy pohár mentalikőrrel a Hattyúfészekben, mélyen tisztelt magisztressz! Én mondtam, hogy rá fognak harapni a csalira, amit a fogadóban hagytunk nekik. – Sepe nere – bólintott Kari, belenyugodva a veréségbe. – Amilyen magasan hordja az orrát ez a beképzelt banda, nem hittem volna róluk, hogy képesek lesznek pár csepp száradt vérért végignyalni az egész padlót. – Ó, a sanquinatorok még a pöcegödröt is feltúrják a vérnyomok után. Mit gondolsz, miért égetjük el minden hónapban a fehérneműnket? – Ez tényleg eszembe juthatott volna – ismerte el Kari. – Ennyit a veszett hírükről. Ezek szerint inkább a szarban fürdenek, mint a vérben; abból egy gyűszűnyi is elég nekik. Camyllia kuncogva csóválta a fejét. – Tündéri vagy, Kari kedves, de sajnos nem egészen ez a helyzet. Rengeteg vért használnak, bár a fókuszáláshoz valóban csak néhány cseppre van szükségük. A többi akárhonnan jöhet, a forrása nem számít, csak értelmes lényé legyen… legalábbis nagyjából. Ez az alapja az egész csapdánknak – intett körbe a tisztáson. – Szövetséges országban vannak, ha vér kell nekik a vajákolásaikhoz, nem öldöshetnek le válogatás nélkül minden szembejövőt. Nem tenne jót a régi barátságnak, márpedig az yshtorrok mind született diplomatának hiszik magukat. Ezért hozták azt a csorda szubhumánt: két csülkön járó vértartaléknak. Olyanok, mint az olaj a gépezetben: üzemben tartják a sanquinatort. Nélkülük már rég elvesztette volna a nyomot.

– No igen, elég ügyes volt a fiú. – Kari futó pillantásra méltatta a reszketve haldokló Sahát. – Bár a vasökölhöz nem értett: olyat használt, amin nincs tenyértámasz. – Micsoda? – szaladt fel Camyllia szemöldöke. – Tenyértámasz – magyarázta Kari készségesen. – Elvezeti az ütés erejét. Nélküle összevissza töri az ujjait. – Nem késő már egy kicsit kiokosítani? – kérdezte Camyllia epésen. – Arról volt szó, hogy… – Tudom, tudom, úrnőm: hogy milyen nagyszerű és vadonatúj csapdát találtál ki. A sárkánysisakos barátunk szépen besétál majd ide, hogy megmentsen bennünket, te meg egyszerre sütöd ki az összes varázsbélyegedet a sanquinatorára. A hatás a vérköteléken keresztül átsugárzik a szubhumánokba, és volt kíséret, nincs kíséret, Tharr gyertyalángjai elkoppannak. Most adod elő huszadjára. Ha pillantással ölni lehetne, Kariból aligha maradt volna több egy kupac szuvas csontnál, így azonban a legnagyobb lelki nyugalommal kászálódott talpra, hogy kényelmes-ropogósat nyújtózkodjon. Kicsi, szikár, mozgékony nő volt, csupa ín és izom, akkorka mellekkel, mint egy-egy érett szilva. – A rőtcsuklyásban nem vagyok biztos – mondta Camyllia sértődötten. – Nem tudtam kideríteni, hogy őt is megcsapolják-e. – Én abból indulok ki, hogy nem. Akkor nem érhet kínos meglepetés. – De így előfordulhat, hogy ketten lesznek rád a vérnyelővel. Kari elmosolyodott, keskenyen és szíjasan, hogy a ráncai mind az arcára feszültek; és hirtelen egyáltalán nem tűnt tisztességben megőszült cavoslari nevelőnőnek. – Egy üresfejű barom meg egy tejfölösszájú kölyök. Kijöttem én már rosszabb felállásokból is – mondta. – Itt inkább az a kérdés, úrnőm, hogy te elbírsz-e majd a sárkánysisakossal? Camyllia hangosat szipákolt, ám méltatlankodása ezúttal inkább látszott mímeltnek, mint őszintének. – A Kupola egyik nagyasszonyával beszélsz, szemtelen cseléd! – nyilatkoztatta ki ünnepélyesen. – Magasztos testület, Alidax szíve és tüdeje – hajolt meg tisztelettudóan Kari. – Bár vannak ismerőseim, akik szerint inkább Kupoldának kéne hívni…

– Még neked áll feljebb, a kapitányod meg a dagadt aranyművesed után?! Egyszerre tört ki belőlük a nevetés, és együtt rázta őket tovább, ahogy kipirulva egymás nyakába borultak. Karinak kicsit nyújtóznia kellett hozzá, de épp csak egy lábujjnyit: Camyllia sem nőtt túl magasra. Furcsa látványt nyújtottak ők ketten, nevelőnő és növendéke, boszorkányúrnő és védelmezője, ahogy piszkosan, megviselten, ronggyá szakadt ruhában kacagnak a végtusáját vívó tolvaj fölött, a Morrak egyik félreeső tisztásán, mely hamarosan véres leszámolás helyszínének ígérkezik. Az önfeledt ölelésből végül Kari bontakozott ki elsőnek, a könnyeit törölgetve. – Úrnőm, ha a toroniak meghallják, milyen vidáman vagyunk mi itt, nem sokra megyünk a ravasz haditerveddel – emelte föl intőn a kezét. – Még azt kell kitalálnunk, miért maradtunk Saha mellett. Ha az elrablója hirtelen vérezni kezd és összeroskad, minden épeszű túsz sürgősen kereket old. – A legjobb hazugságok az igazságból építkeznek, és persze viszont; ezt a Paradoxiában olvastam – bölcselkedett komoly hangon Camyllia, de a hatást lerontották a huncut gödröcskék az arcán. – Szóval, mikor elkapta őt a vérvarázs, a mi kedves kis tolvajunk meg akart ölni minket, mert azt hitte szegénykém, hogy mi csináltunk vele valamit – megmérgeztük, vagy tudom is én. – Megpróbálta, ez tény – bólintott Kari. – Igen, de most nem te ütötted le őt, hanem fordítva, elvégre csak egy nevelőnő vagy. Neked betört a fejed és elájultál, ő rögtön utána kidőlt a vérvarázstól, én meg hisztérikus rohamot kaptam és azóta itt gubbasztok. Na milyen? – Jól hangzik. – Kari már a tölgyfa tövét tanulmányozta, hogyan tudna minél meggyőzőbb pózban odahanyatlani, kényelmes közelségben a gyökerek közé rejtett bothoz. – De nem ártana, ha kicsit összekennénk magunkat a vérével. Camyllia elfintorodott. – Muszáj? Enélkül is elég koszos vagyok. – Sokkal hitelesebben hatna. Még így is előfordulhat, hogy a sanquinator gyanút fog, mert csak az ő vérét érzi a tisztáson. Szerencsére az enyémnek a szagát nem ismeri.

– Ó, hogy nyelné el a Sötét Anya! – Camyllia beletörődően sóhajtott. – Menjünk, essünk túl rajta!… Kari jó példával járt elöl: letérdelt a fojtottan hörgő Saha mellé, és marékszám kente a vért selymes, ősz hajába. – Engem ugye fejbe vert, és mikor elestem, a sebhez kaptam – magyarázta közben nyugodtan. – Te viszont hisztériás lettél, kapkodtál fűhöz-fához, úgyhogy inkább összevissza fröcsköld magadra. Aztán ha megvagyunk, kuporodj le mellém magzatpózban és igyekezz minél gyámoltalanabbnak látszani. Tudod: tágra nyílt szem, reszkető száj, karok a térden összekulcsolva… – A toroni rosseb ütne ezekbe a rohadt gyöngyökbe… – Ha megérkeznek, egy darabig ne csinálj semmit, várd ki, míg a pap meg a két főembere közelebb jön – folytatta Kari zavartalanul. – Aztán sikolts egy szívet tépőt, ugorj fel, és rohanj feléjük tárt karokkal. Az egyik melledet vegyük elő a kivágásból, így ni. Egy kis figyelemelterelés mindig jól jön. – Te Kari… – Igen, úrnőm? – A következő gyöngynél kurvának és madámnak fogjuk álcázni magunkat, jó? Az nem lesz ennyire zűrös.

*** Chyuss Ard-Chrastýnnak úgy tetszett, eszmélése egy örökkévalóságig tart. Igazából nem is volt benne biztos, hogy magához fog-e térni, és ha igen, hol: Yneven vagy a Lindigasson. Az erdőben rettentő gyorsan peregtek az események, nem is nagyon tudta értelmezni őket; utána viszont, mikor alámerült a vérszínű homályba, minden emlék álomszerű lassúsággal úszott el előtte, újra meg újra, mintha végtelenített előadást nézne valamelyik jadili árnyszínházban. A tisztás, a két vérbe fagyva heverő testtel és a sokkos állapotban kuporgó túlélővel. A fél pucér lány, ahogy sikoltva felpattan és futni kezd feléjük, feszesen ugráló melle delejes erővel vonja magára a tekintetét. A kövön szétkenődő dinnyét idéző hang a sanquinator felől, akinek a koponyája sűrű vérpermetté robban szét, s rögtön utána az obsorok panaszos halálsziszegése körös-körül. A bezúzott fejű női holttest, amint egyik pillanatról a másik-

ra megelevenedik, és a semmiből elővarázsolt botjával átdöfi a döbbenten álló rőtcsuklyás torkát. A vérnyelő, kezében a páros pengékkel, ahogy halálos táncba kezd az ősz hajú tüneménnyel; az acél villogása, a bot könnyed pörgése, ahogy sorra hárítja a záporozó csapásokat. És az utolsó emlék: a smaragdzölden lobbanó tűz a félmeztelen lány tekintetében, amint megakasztja a kígyókard markolata felé lendülő kezét, s ellenállhatatlan erővel szippantja be a lélekpárbaj kaleidoszkópként kavargó örvényébe. Az első gondolat, ami öntudatra ébredését kísérte, a csodálkozás volt, hogy még életben van. A következő az a jelen körülmények között nagyon is helyénvalónak tűnő kérdés, hogy érdemes-e örülnie ennek. Hasmánt feküdt a földön, arcán a nyirkos avar hűvösséget érezte, orrát az erdei humusz savanykás illata töltötte be. Mikor elesett a páncéljában, alaposan megütötte magát, ám ettől eltekintve nem fájt semmije, csak szé dült és émelygett, mint a lélekpárbajok után általában. Valószínűleg valamelyik tartalék asztrálpajzsa menthette meg; az yshtorrok, feladataik természetéből kifolyólag, különös gondot fordítottak a külső befolyásolás elleni védekezésre. Ezzel együtt az a megalázó gyanúja támadt, hogy a zöld szemű lány könnyűszerrel megadhatta volna neki a kegyelemdöfést, csak nem kívánt ennyi fáradságot pazarolni rá. Nyilván úgy ítélte meg, hogy a továbbiakban nem kell számolnia vele, és egyelőre sajnos úgy tűnt, nem mérte föl tévesen a helyzetet. Legalább Tharr kegyelme nem hagyta el: bársonyosan sötét, jéghideg víztükörként feszült a lelke mélyén. A párviadal jócskán megapasztotta a szintjét, ám a csontjaiban érezte, hogy ha szüksége van rá, még meríthet belőle. Ebbe a tudatba kapaszkodott, amikor fojtott nyögéssel feltámaszkodott és kinyitotta a szemét. Először a vérnyelő üveges tekintetét pillantotta meg: egyenesen az arcába bámult, vagy öt lépésre tőle. Neki is a torkát szúrták át, mint a rőtcsuklyásnak. Rézsútos döfés, pontosan az áll alá, egy kicsit félrehúzva, hogy teljesen szétroncsolja a légutakat. Szegény fiú legalább a nevéhez méltóan távozott: a saját vérébe fulladt. Pedig pokoli ügyesen bánt a fegyverrel – nem akárki maszkírozhatta itt magát tiszteletre méltó cavoslari vénkisasszonynak. Még szerencse, hogy nem tartotta feladatának bevégezni, amit a növendékének álcázott boszorkány félbehagyott,

Chyuss eltűnődött rajta, honnan jöhettek. Fidiorból vagy Alidaxból? Til Smeddethből vagy Livinából? A csekélyebb rendek aligha mernének ilyen orcátlanul kesztyűt dobni a birodalmi egyháznak, de az sem teljesen kizárt, hogy tudtán kívül az anyacsászárné hattyúinak vívta ki a haragját valamivel. Aztán rájött, hogy semmi értelme efféle találgatásokra fecsérelni az idejét, s erőfeszítéseit inkább a felegyenesedésre összpontosította, ami így talpig páncélban, segítség nélkül, egy vesztes lélekpárbaj után komoly kihívásnak ígérkezett. Felülnie rögtön sikerült, felállnia viszont csak harmadjára, bár a méltóságán nem esett csorba, hiszen ahhoz tanúk is kellettek volna. A kénsárga csuhás obsorok szerteszét szóródva hevertek körülötte, többségük a tisztáson, de néhányan a fák között, ki-ki ahová a haláltusája vetette. A rőtcsuklyás szívós barom volt, utolsó erejével egészen az erdőszélig kúszott, végül azonban osztozott a vérnyelő sorsában. Ami a sanquinatort illeti, ő válltól fölfelé egyszerűen megszűnt létezni. A káromlót, miután betöltötte feladatát, a boszorkányok a sorsára hagyták: hagymázas önkívületben haldoklott egy tölgyfa tövében, ahogy a vérébe bűvölt rontás apránként fölemésztette belülről. Chyuss ellenőrizte a felszerelését. Semmi nem hiányzott, a bíborgyöngyöt kivéve. Hát ez remek. Elvileg most vissza kellene térnie Pirbe, hogy részletes jelentést tegyen az elöljárójának. Tulajdonképpen nem vallott kudarcot: a gyöngy csupán mint bűnjel számított, a káromlóra még mindig kimérheti megérdemelt büntetését, a veszteségek pedig – no jó, kis ráhagyással – elfogadható keretek között maradtak. Sajnos azonban essa Barabbas hajlamos volt szabad folyást engedni pillanat szülte indulatainak, és Chyusst az a gyötrő balsejtelem kerülgette, hogy hiába próbálkozna nála higgadt, józan érveléssel, beszámolóját követően a feje egykettőre csatlakozna torr Aldewyréhez a cjelmari kápolnában. Ezt pedig – jóllehet készséggel elismerte, hogy hibázott – aránytalanul szigorú megrovásnak vélte volna. Számba vette a vezeklés más lehetséges módozatait. Például khótorr-fogadalmat tehetne, s élete hátralévő részében nincstelen csavargóként róhatna az utakat, alamizsnáért és betevő falatért prédikálva a pogányoknak. Első pillantásra ez nem tűnt különösebben csábítónak, így hát kétszer is alaposan megfontolta, mielőtt elvetette volna. Aztán felvételért folyamodhatna valamelyik eretnek felekezetbe, amelyik sárkány helyett kígyóként tiszteli

Tharr harmadik fejét; árnyalatnyi különbség, végeredményben, dogmatikailag nézve nem jelentős. Ott elvileg változatlan rangban kellene befogadniuk; amikor azonban belegondolt, hogyan bánnak ők az újsütetű áttérőkkel, ez az alternatíva is nyomban elveszítette a vonzerejét. Marad még egy lehetőség: hogy felcsap független igehirdetőnek. Az elméleti képzettsége megvan hozzá, azonfelül művelt és tájékozott, hamar megtalálja a közös nyelvet az emberekkel. Sajnos, ez kicsit olyasmi, mintha szakadékba ugrana: egyik percről a másikra elveszíti vele a birodalmi egyház támogatását. Okos ember lévén, nem ámította magát: tisztában volt vele, hogy a félelemmel vegyes tisztelet, amely eddigi küldetésein övezte, sokkal inkább szólt a mögötte komorló hatalomnak, mint a saját személyének. Nehéz lesz a viselkedését a megváltozott körülményekhez igazítani, különösen eleinte. Persze ha kapna hozzá némi segítséget. Pillantása a tisztás túlszélén haldokló tolvajra tévedt. Talán mégis van rá mód, hogy jóvátegye a bűnét a fickó. Neki elméletileg tilos volt gyógyításra pazarolnia Tharr kegyelmét; a gyakorlatban persze tudta, hogyan csinálja. Nem értett hozzá annyira, mint ezek a pogány vajákosok, de azért elég jól ismerte az alapvető technikákat. Mikor elindult a tölgyfa felé, Aruth Dyn-Dayaell tanítását idézte föl magában a Paradoxiából „A törvény úgy törvény, ha időnként megszegik; ha mindig betartják, feledésbe merül.” Hát, ő most követni fogja az első kígyópápa útmutatását, akinek dogmatikai tekintélye előtt a birodalmi egyház valamennyi szektája és felekezete fejet hajt, jóllehet az írásait mind különbözőképpen értelmezik. Ha valóban bűnt készül elkövetni, nem lesz alkalma rá, mert Tharr megvonja tőle pártfogását. Elvégre ő az egyetlen hivatott bírája annak, mennyire őszinték és istenfélők a szándékai. Letérdelt a káromló mellé, kezét vérsikamos homlokára tette, s nekilátott előbányászni emlékezete mélyéről az ilyen esetekre tartogatott formulákat. Még papnövendék korában lopta ki őket Jadilban egy idősebb szeminarista elméjéből, aki túl sok narancsbort ivott a khyn-ontor hetén, óvatlanul meggyöngítve a mentálpajzsait. Eddig csupán holt tudásként őrizgette; most majd kiderül, beválik-e a gyakorlatban. Bevált, bár nem minden nehézség nélkül. Úgy tűnt, rontást szerezni sokkal könnyebb, mint elhajtani, s mire végzett a feladattal, Chyusst nem sok választotta el tőle, hogy félájultan keresztbe bukjon a betegén. Szerencsére a gyógyulási folyamat szörnyű fájdalmakkal járt és a káromlót is a végsőkig

elcsigázta, különben rútul fizetett volna a segítségért, mikor felocsúdott. Így is sikerült előhúznia a zsebéből valamiféle gyűrűs vasat, az öklére húzta, és erőtlenül hadonászni kezdett vele. Chyuss, ámbátor belé is csak hálni járt a lélek, gyorsan ráfogott a fura fegyver bütykeire, s nagyot csavart rajta harántirányban. A tolvaj felvinnyogott, ahogy az ujjai száraz gallyakként roppantak el, és abbahagyta a kapálózást. Na, ezt nem fogom meggyógyítani – gondolta Chyuss ingerülten. A lelkemet kiteszem, hogy segítsek a nyavalyás pogányán, és mi a hála? Fennhangon azonban csak annyit mondott a sárkánysisak árnyékából: – Nem bántalak, Saha. – Majd rövid szünet után hozzátette: – Nem vagyok jó numetor, de az az érzésem, a sors úgy rendelte, hogy mi ketten barátok legyünk…

Jan van den Boomen

Bolond beszéd Az efféle csapszékekben ritkán nyer az ember nagyobb összeget kártyán anélkül, hogy ennek később ne legyenek kellemetlen következményei. Az én emberem azonban igazi úr volt, még gratulált is a szerencsémhez. Mondhatom, vidáman fogadta a dolgok fordulását, csak az inasa nézett szúrós tekintettel ránk, amíg kitámogatta. Mi tagadás, a caedoni Hassar kapitány kisebbik fia aznap este elég sokat ivott. Rogyadozó léptekkel indult az ajtó felé, s Noiron kívül nem volt egy rossz szava senkihez sem. Odakünn gyaloghintó ázott a finom szemű tennegari esőben. A kapitány rosszéletű fia még visszaintett a hintó ajtajából, majd végleg betuszkolták az elázott bársonyfüggönyök mögé. Nevetett. Természetesen az utcáig kísértük, s arcunkon széles vigyorral néztük, mint trappolnak el vele az öregmóló felé. Az inas szitkozódva futott a hintó mellett az esőben. Tegess mondta neki, hogy emelje magasabbra a lámpást, orra ne bukjanak. Mi is nevettünk. Barátom, nyolc ezüstdukát, és még előttünk volt az éjszaka! Hajnalig miénk volt a Kétkakas. Annyi bor folyt, hogy… szóval rengeteg. Tegess az ivó sarkában ébredt két bolki kötélverővel, Imito el sem aludt, viszont beleesett a kikötőbe, de kihúzták. Én legalább a szobánkban ébredtem, a Kétkakas padlásán egy nagydarab teremtéssel, aki végül nagy megkönynyebbülésemre nőnek bizonyult. A kedvemet pazarnak kevesen nevezték volna, legkevésbé én magam. Leginkább az vigasztalt, hogy öt ezüstöm nemhogy megmaradt a mutatvány végére, de még mindig a nyakamba fűzött bőr zsákocskában csörgött. Ennyit a kikötői zsiványokról és az ő becsületükről. Antoh nagy. Meg persze minden pyarroni szent, aki a borisszákra felügyel.

A lányt végül valahogy kiebrudaltam a szobából – ami a kamra névre éppúgy rászolgált volna – és lerogytam az ágy mellé. A pénzeket kiráztam magam elé a padlóra. Valamiért azonnal a gyöngy jutott az eszembe. Talán csak az istenek a megmondhatói, miként működik az ember feje, de bárhogy van is, az a bíborszínű golyóbis, csak az került elő a borgőzös gondolataim közül. Két ezüstöt kaptam érte a Sárosközben a zálogostól, és most kivehettem volna. Még két hét sem telt el azóta, hogy pénzre váltottam és úgy gondoltam, jó eséllyel még ott találom. Eddig legalábbis a vén gazember tisztességesnek mutatkozott velünk szemben. Nem csupán azért akartam ismét a magaménak tudni a gyöngyöt, mert bizonnyal többet ért annál a páros ezüstnél, de éreztem vele kapcsolatban valamit, ami talán a ragaszkodáshoz hasonlított a legjobban. Mégiscsak Antoh ajándéka volt, és miféle dolog így pénzzé tenni egy isteni adományt? Kifizetem a zálogot, a maradék három dukát egy darabidőre még így is elhessegetné a felhőket a közeljövőnk fölül, s talán sokkal jobb áron is túladhatnék a gyöngyön, csak leljek végre egy tisztességes orgazdát. Amióta Bugyellárt megszurkálták a halpiacon, erre még nem találtunk kielégítő megoldást. Az a gyöngy… Kisböbő is azt mondta, sokat adnának érte. Ennek a bolondnak meg mostanában mintha igaza is lenne. A fene se gondolná…

*** Garabonciásnak lenni remek foglalatosság. A babonásabb népek tiszteletteljes rettegéssel kezelik, és meglehetősen jól tartják a fajtánkat. Csak ne maradjunk egy fedél alatt sokáig velük. A kevésbé babonás vidékeken, vagy az olyan helyeken, mint Tennegar, ahol már olyasmik történtek, hogy a népek szinte semmin meg nem lepődnek, valamelyest nehezebb a dolgunk. Itt más fortélyokhoz kell folyamodni, ha boldogulni akar az ember. Sőt, olyan felvilágosult alakokkal is összefutni az ilyen kikötőkben, akik sem garabonciásnak, sem tudákosnak nem neveznek, viszont iszákos csirkefogónak, bukott deáknak meg effélének nagyon is szívesen;

Errefelé holmi tiadlani egyetemek pecsétes irományainak nem sok becsülete van. Különösen kevés, ha a nagytudású magisztrátus csupán annyit közöl benne a nagyvilággal, hogy tanoncait (akik még meglehetős távol állnak attól, hogy bármiféle hivatalos passzussal igazolják tanulmányaikat) néhány kódex másolásával megbízza. Egyben kéri a Sinemossa egynémely pyarronita kolostorát, hogy nekik ebbéli igyekezetükben segítséget nyújtsanak. Az irataink arról nem beszéltek, hogy nem különös ügybuzgalmunk okán érdemeltük ki ezt a tisztséget, sokkal inkább afféle büntetés volt ez, amit a magiszterek ránk mértek. Azt sem írták meg benne, hogy csakis egy jólelkű mesterünk közbenjárására nem csaptak ki mindörökre az egyetemről. De régi história ez, ne is bolygassuk… Az erődszigetre jó három hónappal ezelőtt vetődtünk, és ami azt illeti, a robbanás előtt sem unatkoztunk. Az úgy van, hogy az ember hajlamos itt ragadni Tennegaron. Bámulatos egy hely, pedig megfordultam már egy pár kikötőben. Mindig találsz olcsó és jó bort, a halat ezerféleképpen adják eléd, a lányok pedig illatosak és szépek. Ezenfelül gazdag népek lakják – már úgy értem, azok, akik a várfalakon belül élnek. Azonban a szegényebbek is vígan vannak; a kikötőben munka mindig akad – már ha valakinek kétkezi dologra támadna kedve. Remek korcsmák és fogadók vannak a kikötőtől a falak tövéig és vissza, mi pedig megtaláltuk az egyik legjobbat. Az ilyesmihez mindig is jó érzékünk volt. A Kétkakas pazar hely, a Bakafütty nevű kocsmáros feleségének akkora mellei vannak, mint két dinnye, aszisz borokat mérnek – szóval mondom, kifogástalan intézmény. Ide mindig beesik valaki, akinek erre vagy arra szüksége lenne, és akár áldozni is kész érte némi pénzmagot: apróbb segítségre, hasznos információra, vidám társaságra, effélékre… Na, szóval éppen Tennegar dicséretébe fogtam, hiba is lenne itt abbahagyni. Az istenekre esküszöm, már a színe is megtetszett. Valamely vörös sziklákat helyeztek a Sinemossába itt az istenek, ebből építette magát a város, amely nem egyéb egyetlen – nem is oly kicsiny – szigetnél, aminek nagy részét az idők során hatalmas fal- és bástyarendszerrel kerítették a lakói. A szárazulatot amúgy is meredek szirtfalakkal faragta meg a teremtő, az új védművekkel pedig egyenesen meghódíthatatlannak tűnt, nem is nagyon próbálkozott senki ilyesmivel az utóbbi századokban.

Tennegar nem az egyetlen ilyen erődsziget a vidéken. A tengerek ezen részeit irányító Sinemosi Liga legtöbb tagállama hasonlóképpen kerítette el birtokait, s hasonló gőggel utasítja vissza az egyéb hatalmak próbálkozásait, ha azok valami mesterkedéssel a saját táborukba kívánják vonni bármelyiküket is. A liga elsőnek mindig is a saját érdekeit tartotta szem előtt. Sokak szerint leginkább ez volt az oka, hogy az utóbbi zászlóháborúkban az északiak pártját fogta a császárság ellenében, semmint az, hogy a szigetek java részén Pyarron hitelvei szerint próbálnak élni az emberek. Tiadlan ugyan meglehetős kevert népességgel bír, és éppenséggel hozzá is szoktunk sajátos változatosságához, de a Sinemossa még bennünket is lenyűgözött. Itt aztán minden van, mint Ifinben – ahogy mondani szokás. A dokkokban annyiféle zászlót látni, hogy a java részéről meg sem mondja az ember, hová való. Ehhez különösen kitanult kikötői gazfickónak kell lenni. Ide aztán jöhet bárki, csak legyen pénz a bugyellárisában. Tennegar nagyon alacsony vámokkal várja a kalmárhajókat, és mindenkivel szóba állnak. Máshol ezt elvtelenségnek nevezték volna, itt ez alatt a kifejezés alatt mást értenek. A szigeten a kézzelfogható haszon elve számít ugyanis elsőül. Ez okból aztán megfordul itt mindenki, a nagyobb külföldi hatalmak egyenesen palotákat tartanak a falak mögötti városrészben. Tennegar olyannyira semleges, hogy annak idején Toronnal még békét is írattak itt alá. Ezért azután itt van mindenki, aki számít, kémek és csalók, urak és gazemberek, párbajhősök, szemfényvesztők, ribancok és hímszajhák. A Sinemossa nagy összeesküvései és árulásai zajlanak itt, alkuk, paktumok, üzletek kö t tetnek, s mint mondottam volt, majd mindenütt, aszisz borokat mérnek, a lányok pedig gyönyörűek. A magunkfajta deáknépnek olyan ez a hely, akár halásznak a makróraj. És nem csupán azért, mert írástudókra mindig szükség van. Nos, legyen elég egyelőre ennyi Tennegar dicséretéből. Mint már említettem talán, holmi kódexek másolása végett kerültünk a Sinemossára, egyfajta büntetésként, de úgy véltük, azt még a nagy tiszteletű magisztrátus sem tagadhatja, hogy néhanap Antoh kegyéből akadozik itt a közlekedés. Arról már nem is beszélve, hogy a kyrkhaloni kolostorban legalább öt évi elfoglaltságunk akad majd, ha egyszer Krad kegyéből oda megérkezünk. Igazán nem fogja számon kérni rajtunk senki, ha kicsivel később látunk a munkához. A tennegari csapszékekben pedig oly könnyen múlik az idő…

Márpedig mi efféle helyeken üldögéltünk, mióta egy viharos utazás végén a szigetre érkeztünk. Legalább két hétig csavarogtunk, míg végül a Kétkakasban kikötöttünk. Addigra elfogyott az a kevés pénzünk, amit a Tiadlanból hozott ereklyék áruba bocsátásából szereztünk, a helyben beszerezhető alapanyagokból pedig nem tudtunk elég meggyőző darabokat fabrikálni helyettük. Tegess sorra nyerte az ivóversenyeket, és hamar komoly elismerésre tett szert a dokkmunkások között, Imito megírt néhány levelet azoknak, akik kérték, és még azt a szívességet is megtette, hogy nem nagyon őrizgette a fejében, amit tollba mondtak neki. Jómagam úgy próbáltam némi pénzhez jutni, hogy a Sinemossa legrosszabb szerelmes verseit farigcsáltam a rászorulóknak. Aligha fogják valaha is megzenésíteni őket, de a megrendelők nagy általában elégedettek voltak. Csupán arra kellett ügyelni, hogy ugyanazt a verset kétszer egy hősszerelmesnek ne adjam oda. Húsznál is több leány lehetett azidőtájt könnyekig meghatva, amiért kedvese a szemét a felhőfátyolos holdhoz hasonlította. Gyakran megfordult a fejünkben, hogy szerencsét kellene próbálnunk a városfalakon belül is, de széles jókedvünk és sovány pénzes zacskóink sorra megakadályozták az efféle kalandokat. A Kétkakasban olyasfélékkel riogattak bennünket, hogy a belső városban háromszor annyit is elkérhetnek egy kancsó borért, s talán nem kell a kompútuszban kiválónak lenni ahhoz, hogy az ember egyhamar eldönthesse, melyik megoldás kecsegtet több sikerrel. A Kétkakasban szinte nem múlik el nap anélkül, hogy valami érdekes ne történne. Volt úgy, hogy egy kisebb komédiáscsapat tartott rögtönzött előadást, mire megitták Bakafütty minden almapálinkáját, máskor részeg enoszukeiek aprították fel egymást meghökkentő hatékonysággal. Akadt olyan is, hogy egy varázsló lépett be nagy csinnadratta közepette az ivóba, de fertályóra múlva elveszítette minden hitelét Tegess csavaros kérdései és a toroni pálinka kereszttüzében. Esténként pedig percre pontosan megérkezett a kikötő bolondja is, aki mindig tudott újdonságokkal szolgálni – a helyiek legnagyobb örömére. Kisböbőnek nevezték az apja után, és ez volt az ő szavajárása is. Nagyok az istenek, és kis hibákban ismétlik magukat. – Na, mi hír a kikötőben, Kisböbő? – kérdezték ilyenkor a törzsvendégek. – Történt valami izgalmas? – Erre pedig a pohos emberke kihúzta magát, visszakócolta vékony szálú haját és bólintott.

– ’ogyne, ’ogyne… öböbö. Nemtu’od, ’ogy a kikötőbe öböb mindig történik valami, böbö? – nézett ilyenkor szigorúan a kérdezőre. Már az mulatságos volt, amilyen komolyan vette magát. Azután előállt a legképtelenebb történetekkel. Sárkányt hoztak egy yankari hajóval, le volt ugyan takarva, de a szárnya kilógott. Fölhívták egy szajhabárkára és a lányok mindent megcsináltak vele. Még mutatta is a kezével. A toroni császár álruhában Tennegarba érkezett. Olyasforma feje van, mint egy verébnek. Ilyeneket. Nem lehet az ilyesmit komolyan venni. Hanem a robbanás után elgondolkoztam. Ki tudja, hogy jár az efféle bolondoknak az esze kereke. Hisz né ha a magamét sem értem.

*** No, de vissza a robbanáshoz, mert az nem csupán Tennegar, de a mi életünkben is sorsfordító esemény volt. A füst még ma is egyre csak szállt fölfelé. Messziről akár úgy is tűnhetett, új tűzhányó született a Sinemossán. Mindez persze – a keserű koromszagot leszámítva – bennünket zavart a legkevésbé. Hová is lenne a világ, ha a magamfajta zokon venné, hogy mindenféle kíváncsi errefelé igazítja a hajóját, csak hogy valami hírekhez jusson. Márpedig a hiteles kocsmabeszéd mindig sokat számít a kalmárnépeknek – komolyan mondom, ölni tudnának érte. Mi pedig mindig elláttuk őket jófajta kitalációkkal, már persze, ha rendesen megfizették. Na még egyszer a robbanáshoz! Az úgy volt, hogy egyszerre csak megremegett az egész sziget – ami nem kis szó, tekintetbe véve, hogy Tennegar nem csak egy egyszerű homokpad Antoh nagy vizesdézsájában. Jómagam épp a kamraszerű kis tetőszobában múlattam az időt, némileg kapatosan és ránézésre szerelmesen, amit igen jó néven vett az a Hallia nevű, roppant ügyes szajha, akivel akkortájt gyakrabban találkoztam a kelleténél. De hát Ellana már csak ilyen, s a férfiember esze járása is igen kiszámítható, ha ügyes kézzel irányítja egy rátermett fehércseléd. Ezek a leányok pedig – a becsületemre mondom – igen érdeklődőek és odaadóak tudnak lenni, ha megneszelik, hogy valami csörög a szegény deákember bugyellárisában. A jobb lelkűek még hitelbe is szórakoztatnak. Ej, micsoda egy este volt az is…

De, hogy szavam megint ne feledjem, megremegett aznap este az egész sziget, olyannyira, hogy én még az ágyról is lehuppantam – ami nem volt különképpen meglepő, mert az egész miskulancia megemelkedett –, Hallia pedig egyenesen becsúszott a priccs és a fal közé. Nem is tudtam, nevesseke vagy inkább megijedjek. Hanem azután más vonta el a figyelmemet, halk, pöngő zaj, ahogy valami átszakította a kis kamra marhahólyag ablakát. Odakünn a világ tovább remegett és morgott, ami éppen aggasztó is lehetett volna, de akkor én már másra figyeltem, és még csak nem is Hallia holdvilágos hátsójára, pedig az szemben velem tündökölt, felettébb kívánatos módon. Engem az a valami érdekelt hirtelen, ami átszakította a marhahólyagot, s most ott füstölgött a priccs közepén, nem is oly messze tőlem. Épp egy karnyújtásnyira. – Amindenedet! – szisszentem föl, mihelyt megérintettem, mert persze, hogy azonnal fel akartam kapni, még a mennydörgés se nagyon érdekelt. Káromkodva hajítottam a kis csöbörbe, ami ivásra, kéz- és lábmosásra is alkalmas vizet rejtett az ágyam mellett – szigorúan ebben a sorrendben. – Mi az? – kérdezte Hallia, aki ijedt arccal tápászkodott fel az ágyon. – Tudomisén – feleltem –, de forró, mint Tharr pokla. Valahol itt tarthattam, amikor megérkezett az égi áldás második, barátságtalanabb fele, és egyhamar törmelékdarabokkal, ökölnyi kövekkel és kormos cserépszilánkokkal kezdte teleszórni a környéket. Nekem úgy tűnt, egyenesen az égiek haragudtak meg ránk, oly erővel dörömböltek a tetőn. Csörgött, csattogott minden, valahonnan a háttérből – már akkor is úgy tűnt – tűz morajlása hallatszott, de nem ám akármi kis tábortűzé, hanem igazi, méretes lángoké. Egy darabidőre meg is rettentünk mind a ketten, s az ágy alatt kerestünk menedéket. Valami komoly baj eshetett odakünn, s ez még egy olyan helyen is nyilvánvalónak tűnt, mint Tennegar, ahol egyébként a mókust kalimpászmadárnak nevezik. – Mi történt? – kérdezte sírósra vált hangon Hallia, én pedig, mint valamely jó lovag átöleltem eztán, míg az égiek gonosz áldása összevissza törte fölöttünk a Kétkakas tetőcserepeit.

Azután egyszerre csönd lett. Csak az a roppant máglya ropogott valahol a háttérben. Több se kellett, lerohantunk mindketten a földszintre – ahogy voltunk, anyaszült mezítelenül. Halliának kerítettem egy borral áztatott abroszt, jómagam egy kisebb kupába rejtettem férfiasságomat, úgy iszkoltunk ki a szűk utcára, hogy közelről is lássuk, mi történt, mielőtt reánk rogy az ég. A föld remegése addigra már elmúlt, keserű füst és fullasztó por kavargott mindenütt. Valahol a magasban, a város falai fölött pedig riasztó világossággal remegett a levegő. Igen komoly dolog történhetett, s roppant lángok marhattak ott az égre. Másnapra az is kiderült, mi volt az. A Kék Anyák kolostorát vetette szét valami hatalmas erő, hogy nyoma is alig maradt, s egyhamar nem is lesz ott semmi. A lángok még két hét után is égtek, s mint mondtam már korábban, majd egy hónap után is fekete füst szállt onnan az égre. A kolostor eltűnt Tennegar térképéről, mintha soha nem is lett volna, s magával vitte a pusztulásba a sziget északi végének java részét is. Szegény boszorkák, aligha maradt ott életben bárki is. Imito persze átaludta az egész égiháborút – egy asztal alatt hortyogott, ahol a buzgóság elnyomta, miután hősies küzdelemben legyőzött egy boros ármádiát. Hirtelen nem is tudtam, mit gondoljak. Hallia hozott egy korsó bort a nagy ijedségre, kupám már volt, abból ittunk azután azokkal, akik kint tolongtak az utcán. Istenuccse, akkor is nevettünk. A kis füstölgő valami is csak másnap reggel jutott eszembe – Halliának (hiszen az istenek nagyok) még akkor se. Macskajajosan tébláboltam odafenn, s próbáltam felmérni, mi mindent is kellene tennünk, hogy legalább az eső meg ne lepjen bennünket a likas tetőn át. Akkor rémlett fel nekem hirtelen a forró kis valami, ami először érkezett a szobába. Belenyúltam hát a csöbörbe, s nem is kellett nagyon tapogatóznom, hogy ráleljek. Egy gyöngy volt az. Először azt hittem, a tűz kormolta össze, azért olyan sötét, de azután hiába próbáltam jobban megmosni, nem volt annak semmi baja. Bíborszínű volt és kész. Micsoda szerencse! Hát mégiscsak szeretnek engem az égiek!

*** Tennegar már azelőtt is szénporral volt megfestve, hogy a kolostor a levegőbe repült volna. Egy darab fa nem sok, annyi nincs ezen a szigeten – ha csak ide nem számoljuk a gazdag népek flancos kertjeit –, ez okból pedig a mindenféle műhelygazdák és egyéb iparosok kénytelenek máshonnan szállíttatni maguknak a tűzrevalót. Olyan helyekről, ahol még akadnak fenyvesek vagy bármi éghető dolog, amiből szenet lehet csinálni. Mostanra azonban az égiek fekete füstje is megtelepedett a városban, és bizony külön szerencse, hogy a széljárás viszonylag hamar kisöpörte Tennegar fölül a tengerre a gonosz gőzöket. Persze, hogy azidőtájt a tűz és a robbanás volt a beszédtéma az összes ivóban – s gyanítom, hogy a várfalakon belül is. Mindenkinek megvolt a maga elképzelése az ügyről, s akadtak ezek között olyan fejre állított teóriák is, hogy még Kisböbőnk is megirigyelhette volna. Mi magunk akkortájt a Kétkakas teraszán üldögéltünk, s ott próbáltuk meg kitalálni a saját változatunkat. Gyűjtöttük a híreket, bort szopogattunk és élveztük az életet. Jómagam éppen a a diktámenben és grammatikában szerzett jártasságomat kamatoztatva próbáltam valami levélszerűséget összerendezgetni egy kalmár felesége számára, akinek különösen szép szeme volt. Tegess holmi botfélét farigcsált minden különösebb elszántság nélkül – később, az ócskásnál egy nagy hírű dorcha antik harci jogara lett belőle –, Imito pedig szuke szitokszavakat körmölt egy kisebb pergamen hátára – ki tudja, mi hasznát látja majd idővel. Tegess kezében egyszer csak megállt a bicska. – A mindenségit! – mondta. – Ejnye, mi történt? – nézett fel Imito. – Emlékeztek, mit mondott tegnapelőtt Kisböbő? – Ki emlékszik arra? – mondta Imito – Bolond beszéd… – Lehet, nem tegnapelőtt volt pontosan, de mindegy is. Valami homályosan derengeni kezdett. Azután… – Ó, a cápa tolja meg, emlékszem! – dobtam el a tollat. Fényes este volt – mint majdnem az összes azidőtájt – lányokkal és borokkal, meg egy hatalmas kardhal fejedelmi maradványaival, amit a Kacska Perreg kerített valahonnan, mi pedig nem érdeklődtünk különösebben a származásáról.

Kisböbő akkorra már megérkezett a kikötőből és felettébb izgatottnak tűnt, ami kitűnő szórakozás ígéretével kecsegtetett. Kusza haját folyton rendezgette és szinte remegett a beszélhetnéktől. Mondanom sem kell, különösebben nem figyelt rá senki, s a bolond becsületére váljon, hogy addig soha meg nem szólalt, míg valaki oda nem fordult hozzá. Végül azután egyikünk – talán éppen Imito – megsajnálta. – No, mongyad, Kisböbő! – biztatta – Mi hír a mólókon? – Akkérlekszépen böböbö… – vágott bele a félkegyelmű, és egészen kihúzta magát ültében. – Nagy a ’ír, nagy a ’ír… öböb… egy egész naftás ’ajó gyött. Nem nagy, nem kicsi… öböb… – Ejnye no! – mondtam vigyorogva. – Naftáshajó? És honnan jött az a hajó, Kisböbő? – ’onnan, ’onnan? – méltatlankodott a kelekótya. – ’át Alidaxbú, te ’ülye! –No gondolhattam volna – mosolygott Tegess is. Azt leszámítva, hogy a nafta tüzének titkát csak a toroniak alkimistái ismerték és nemigen maradt életben senki, aki a megszerzésével próbálkozott, egészen hihetőnek tűnt a dolog. – És honnan tudod, hogy nafta van azon a hajón? – ’át onnan, ’ogy nem szának le rá a sirályok, mitgondúsz! – No igen – bólogatott Imito is, és megpróbált minél nagyobbat harapni a sült halba. – Esküszöm, ilyen jót még kevésszer ettem – biccentett Bakafütty felé, aki elégedetten fogadta a bókot, jóllehet a kardhalhoz csak annyi köze volt, mint nekünk. – Mosténbeszélek, böböb! – kiáltott fel Kisböbő. – Énbeszélek, öböbö. – Persze, Böbő, te beszélsz – hagytuk rá, mielőtt még megharagszik. Mert akkor azután válogatás nélkül képes volt földhöz vagdosni mindent, ami a keze ügyébe került. Korsót, fakupát, kardhalat. Bármit. – Szóval nafta – intett Tegess. – Szóval nafta – mondta Kisböbő is némiképp nyugodtabban. – És honnan tudod, hogy Alidaxból jött az a hajó? Talán fel volt lobogózva? Jóllehet Tennegar semleges vizeken feküdt, és mindenféle népek gond nélkül megfordulhattak a kikötőben, ezidőtájt mégiscsak példátlan esemény lett volna, hogy a boszorkánykirálynő egy hajója a saját zászlaja alatt érkezik.

– Nem ’át! Áztat a élő’alottú tudom, te ’ülye! Öböbö… – Nocsak! Hát egy élőhalottal is találkoztál? Nagy nap ez a mai! – Igenis öböbö… A szemibe néztem, onnan tudom, te ’ülye… Erre már kevés válaszunk volt, az ivó többi része próbált nem nagyon nevetni, mert akkor jött volna a pohár-hajigálás, és azt Bakafütty nem nagyon szerette. – Nem akármi élő’alott ám… Pont olyan, mint egy igazi ember. Meg nem mondanád, böböb… – És mit akar az az élőholt, te jámbor ember? – nézett rá Imito, miközben az ingujjába törölte a száját és hátradőlt a széken, hogy jobban élvezze az előadást. – ’ogy-’ogy mit, jámbor ember? – méltatlankodott a bolond. – 'át ferrobbasztani a Kékanyákat! – No tessék! Erre nem is gondoltam. – ’át persze, ’át persze, öböbö. Mireis gondúsz te meg? Eh… – legyintett Kisböbő morcosan. Majd megpukkadtunk. – És miként akarja ez az élőholt – aki megszólalásig hasonlít egy élő emberre – kukacoskodott Tegess – felrobbantani a Kék Anyákat? – ’át kérlek… – fogott bele Kisböbő, és hátradőlt a székén – eccerű az, öböbö… Be köll kormányozni a naftás ’ajót apálykó a barlangba. Amin a Kékanyák laknak. Aztán… – Kikerekedett szemekkel, hatalmas kézmozdulatokkal mutatta, mi fog akkor bekövetkezni – Aztán bumm! Öböböb… Erre már tényleg kitört a nevetés. – ’ülyék! – kiabált Kisböbő. – ’ülyék! Bakafütty gyorsan odaugrott és megpróbálta elvenni előle a kupákat. Kettő híján sikerült.

*** Történt, ami történt, Kisböbő kitalációja is jó volt egynek a sok közül, csupán annyi baj volt a dologgal, hogy két nappal a tűzvész előtt állt elő vele. Bolond beszéd? A mindenit, ha tudnám!

Azután valamimód nem foglalkoztunk a későbbiekben a históriával, minden visszazökkent a régi kerékvágásba, azzal az egy különbséggel, hogy nekem ott volt még a gyöngy. Antoh ajándéka, nem vitás. No persze, nem maradhatott nálam az örökkévalóságig, de meg kell valljam, meglehetős botor módom váltam meg tőle. Tanulságos történet, az is megér néhány szót. Fiatalság, bolondság – mondanák egyes felvilágosultabb magiszterek Tiadlanban, és sajnos nem nagyon lenne ellenvetésem, még ha a folyamatos akadékoskodó természetemre hallgatok is. Ez a bolond fiatalság tényleg szinte mindenre képes, ha pedig nők kerülnek a közelébe, úgy hiszem, az a legjobb kifejezés, hogy hajlandó elveszíteni azt a maradék eszét is. Bár tar tok tőle, hogy ez nem csak az ifjúságra igaz. Ötven esztendő múltán – ha megérem – érdemben beszámolhatok erről is, egyelőre azonban csak a tennegari történetemmel példálózhatok. Szóval: ahogy a regösök mondanák, történt egy nap, mintegy három héttel a kolostor pusztulása után, hogy fejedelmi szajhabárka vitorlázott a kikötőbe, mindenféle leányokkal. A fejedelmi alatt nem azt értem, hogy kizárólag a címeres-pénzes uraknak hozott jóféle mulatságot, hiszen nemcsak Antoh, de bizony a szeretkezés istenasszonya, Ellana is hatalmas. Akadtak ott mindenféle hölgyek, akik ruháik és modoruk után akár nemeskisasszonyok is lehettek volna, s ha nem az alatt a zászló alatt érkeznek, bizony senki meg nem mondja, hogy miféle foglalatossággal keresik meg a levesbe valót. Még közöttük is volt egy azonban – óh Ellana! –, amelyik oly gyönyörű volt, hogy elakadt mindenki szava a kikötőben, amint szolgálói előtt végigsiklott selyemruhájában a mólón. Istenek! Úgy riszálta ott a kis seggét ez a gyönyörűség, hogy meglett tengerészek kezéből esett ki láttára a kötélbontó vas. Sinemossai vér lehetett, büszke tartású, fekete hajú, s oly természetességgel vette tudomásul körben a nyáladzó férfiakat, mintha örök életében ez lett volna a jussa. Meglehet, úgy is volt. Az efféle hölgyek – hála az isteneknek – csak igen ritkán merészkednek a nemesi házak közelébe, s kénytelenek a pórnép között felütni tanyájukat. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének igen előkelő vendégeik is. Meglehet, ha másként tennének, azt kockáztatnák, hogy a valódi nemeskisasszonyok kikaparnák a szemüket – már ha elegendő elszánás és harci kedv kelne bennük. Láttam én már elegendő szenvedélyt gyúlni a különféle höl-

gyekben, hogy el ne vessek egy efféle megoldást. Mindenesetre a szajhabárka a külső mólóknál vetett végül horgonyt, s a hölgyek is visszatértek előbbutóbb mind a hajóra, hogy ott estére érve kinyissák a gyönyörök kertjének kapuit, s egyben az oda vágyakozó férfinép bugyellárisát. Én magam – lévén szerencsés csillagzat alatt született –, a kikötőből néztem végig a szépség sétáját, s meg kell valljam, egészen elveszítettem akkor az eszemet. Hallia, ha látja akkor az arcomat, alighanem elegendő elszánást és harci kedvet ébreszt magában, hogy nekiessen a lánynak. De hát az istenek kegyének hála, nem volt akkor ott, én pedig friss hevülettel térhettem meg barátaim körébe, s a Kétkakas hamarosan már a szajhabárka érkezésétől volt hangos, főleg azután, hogy utánam hamarosan más felajzott férfiak is megérkeztek, s körülbelül egybehangzó módokon írták le a történteket. Tegess egy kevés bort ajánlott hirtelen fellobbanásomra, hátha megjön az eszem, Imito pedig – mint igazi jó barát – eszembe idézte, hogy legutóbbi szerelmes verseim honoráriumának immáron a végére értünk. Nincs egy fityingünk sem. Néhány garas csupán, ami talán egynémely korsó borokra elegendő, de egyebekben Bakafütty jóindulatára leszünk kénytelenek hagyatkozni. Márpedig nekem kellett az a lány. Camylliának hívták – ezt híresztelték a szajhabárka őreunuchjai, ennyit azért megtudtam. Az a néhány garas és némi bor végül is pontos jóslatnak bizonyult, s így eshetett, hogy mire az esti eső megérkezett, mi magunk is eláztunk odabent. Imito gyanúsan forgatta a szemét, s folyvást Bakafütty asszonyának dinnyemellét figyelte. Tegess a kármentőnél kuncsorgott. Fiatalok, ha olvassátok e sorokat, jusson eszetekbe, hogy az, akit a legjobb barátotoknak hisztek és a nadrágotokban lakik, bizony néhanapján kifejezetten rossz tanácsadó. És ha arra kerül a sor, bármire rávesz benneteket! No mindegy is. Éjközép előtt néhány órával nekem bizony eszembe juttatta Antoh ajándékát, ami fent lapult egy titkos rekeszfélében (no jó, egy padlórésben) a szobánkban. Akkorra már nem úgy tekintettem rá, mint kegyes adományra, sokkal inkább tűnt megváltómnak, aki szorult helyzetemből kisegíthet. Ennek tudatában a legjobb modoromban biztosítottam Bakafüttyöt, hogy nyugodt szívvel hitelezhet nekünk akár a predociból is, mert megvan rá a fedezetem, amit ez a jótét lélek, ha el nem is hitt, de a barátsá-

gunkra való tekintettel elfogadott. Tegess addigra komoly ivópróbába menekült némely barbárokkal a barátságosabb fajtából, s Imito is csak elismerően bólogatott elszánásomon. Ismertem egy rosszhírű zálogost a Sárosközben, s a legutóbbi borok nyomására elhatározássá erősödött bennem a buzgalom, hogy aznap este még felkeresem. Alacsony, kehes emberke volt, aki be sem akart engedni bennünket, mikor résre tárta óbégatásunkra az ajtaját, s egészen addig különféle poroszlókkal fenyegetett, amíg elő nem halásztam neki pénzes zacskómból a gyöngyöt. Imito addigra még nálam is jobban buzdította a jóembert az együttműködésre. Így kaptam hát rossz tanácsot a nadrágomban lakó társamtól, akit valamiért a barátomnak hittem, s kótyavetyéltem el egy páros ezüstdukátért Antoh ajándékát. Egy páros ezüst! Barátom, és még előttünk volt az éjszaka! A sikeren felbuzdulva először visszatértünk a Kétkakasba, ahol úrimód kifizettem a számlát, majd újabb köröket kértem minden istenek kedvére, akik nem utasítanak vissza egy kis italáldozatot. Úgy lehet, a józanabb istenek kegyetlen tréfájának vagy talán az erős predocinak köszönhetően, sajnos az est további részéről nincsenek pontos emlékeim. Camyllia mellét ide nem számítva természetesen, mert esküszöm, azt csak akkor felejtem majd el, amikor a nevemet. Másnap magamon kívül talán csak ezt sajnáltam jobban. Így történt hát, hogy Antoh ajándékát elherdáltam Ellana és egy fejedelmi kurva kedvéért.

*** – Kár ’ogy annyiért odattad azt a gyöngyöt. Több ’asznod is volna. Öböb… Arra sem emlékeztem, hogy Kisböbő egyáltalán látta volna nálam a gyöngyöt. Némiképp meglepődve néztem hát rá. A többiektől is csak ezt hallottam, pont arra volt még szükségem, hogy ez a félkegyelmű is kioktasson. – Te meg miről beszélsz, sükebóka? – förmedtem rá a kelleténél is mogorvábban.

Majd megrepedt a fejem, úgy hasogatott, már mindent kiadtam magamból, amit csak bírtam, pedig szégyenszemre még egy dzsad virágteával is próbálkoztam. Talán pont az volt a baj. Az ivó mindenesetre remekül szórakozott. Már akkor majdnem sötét volt, amikor megébredtem, mostanra egészen ránk esteledett. A kisebbik teremben ültünk – ahogy szoktunk –, amit páros boltív választott el az ivó többi részétől. Kívülebb nem volt senki, amúgy is csende sebb idő járt Tennegaron – a viharos hónapok közeledtével alaposan megcsappant a Sinemossa kalmárforgataga is. Odakünn esett. Kisböbő egészen megrettenhetett a morgásomtól, mert hátrahőkölt és titokzatos arccal azt mondta: – A gyöngyödrű böböböb… A kikötőben rajtam kereste az élő’alott. – Vagy úgy – biccentett békítőleg Imito. – Az az élőhalott. – Az ’át – enyhült meg a kelekótya, és fejcsóválva nézett rám. – És mit csinált az a hulla a kikötőben? Kisböbő előrehajolt, összeráncolta a homlokát, és úgy súgta: – Kormos volt neki a szaga, úgy mászkált, öböbö… Asziszem, a romok között turkált… böböb… – No iggen – intett a kezével Imito, hogy várja a történet folytatását. – Mekkérdezte, mit tudok egy gyöngyrű – suttogta Kisböbő. Mintha ugyan összeesküvők lennének, Imito még közelebb hajolt. Egészen belemelegedett a játékba. – És mit mondtál neki? – ’át aszontam néki, menjél innen anyádhoz, de mostan – vigyorgott ránk borostás képével a jámbor lélek. Kirobbanó, harsány röhögés lett a jutalma. A köpcös kis alak ezúttal nem kezdett törni-zúzni, hanem példátlan sikerén felbuzdulva maga is velünk hahotázott egy darabig. – És mi történt azután? – kérdezte végül Tegess, amikor már levegőt is kapott. Kisböbő erre kihúzta magát és nagyot rikkantott: – ’át elment. Mostan. Kapott Bakafüttytől egy kupa bort. Tőlünk meg néhány derekas hátba veregetést. Az istenekre, még az én kedvem is valahogy jobbra derült ezután!

Ez a története végül annyira megtetszett neki, hogy minduntalan tovább képzelgette magának, és esténként valami új fejleménnyel rukkolt elő. Mindig úgy mesélte ezeket, mintha valóban titkos szövetségesei lennénk, és mi belementünk a játékba. Vigyorogva vártuk az estét és az újabb hihetetlen folytatásokat. Végül már orgyilkosok és magitorok seregei bukkantak fel a városban, és súlyos pénzes zacskókat, villámokat és persze mérgezett tőröket hoztak magukkal, hogy rábukkanjanak a gyöngyre. Azt el kell ismerni, hogy valóban volt egy komoly vihar valamelyik nap, mennykővel, dörgéssel, annak rendjén-módján, magunkban még gratuláltunk is a féleszűnek, hogy milyen ügyesen forgatja a saját feje szerint a dolgokat. Végül csak megkérdeztük, hogy azt árulná csak el, ha olyan sokan keresik azt a gyöngyöt, miért nem jutottak még el a Kétkakasba? Azt mondja erre Kisböbő: – Mert ti féltek tőlük. És ’allgattok. Így nem tuggyák. No tessék. Egy pillanatra megállt az ivóban a levegő. Mind tudtuk, hogy alighanem igazat beszél az istenadta. Egymásra sem kellett néznünk. Talán mindenki abban reménykedett, hogy az a gyöngy egyszer majd ismét előkerül. Talán ugyanolyan rejtélyes módon, mint először. Hiszen Antoh ajándéka, vagy mifene. Vagy tényleg féltünk Kisböbő mesebeli orgyilkosaitól. Az igazi baj talán éppen az volt, hogy a tennegari viszonyokat ismerve, a legkevésbé sem lehettünk volna meglepődve, ha egyszer csak beállít egy keskeny mosolyú férfi – még ha nem a gyöngy ügyében jár is el éppen. A Sinemossa egyik legszabadelvűbb szigetén voltunk, ami nem csupán a kereskedőket, de a különféle nagyhatalmak legfurcsább szolgáit is szívesen látta. Eleget gondolkoztam én ezen akkoriban. Azután egy napon – hiszen az istenek jóindulatában hiba lenne kételkednünk –, Noir tudja, mi módon, de előkerült a caedoni Hassar kapitány kisebbik fia, hogy annak rendje és módja szerint nyolc ezüstdukátot veszítsen kártyán egy este alatt a Kétkakasban. Én pediglen ismét gazdag embernek érezhettem magam.

*** Kevéssel később a padlásszobánk padlóján ültem és a magam elé rázott pénzeken morfondíroztam. Valójában nem kellett különösebben gondolkodnom az elkövetkezőkön, mégis csak bámultam lefelé, mert igen nehezen forgott akkortájt még az eszem. Nem volt kérdéses, mit kell tennem, csupán a mikorral akadtak még gondjaim. Nagy nehezen felkászálódtam azután, és lekecmeregtem az ivóba a nyikorgó lépcsőkön. Egy pohár vizezett mézsörrel próbáltam orvosolni a fejfájásomat, majd némi citromos hallal megbékíteni a gyomrom. Már alkonyodott, mikorra végre összeszedtem magam, s nekivágtam a Kétkakas mögött az utcáknak. A többieknek nem szóltam semmit, végül is ez az én saját ügyem volt Antohhal. A Sárosközben különös nyugtalanság fogott el. Jobban éreztem volna magam, ha a kezem ügyében van valami lámpás. Valahogy furcsán gyűltek ott az árnyak. Egészen lassúra vettem a lépteimet, míg végül szinte csak osontam, mint aki rossz úton jár. A zálogos házának ajtaja előtt valami hevert a köveken. Megálltam. Az ajtó volt az. Valaki egyszerűen kitépte a helyéről és az utca közepére hajította. Félve léptem közelebb. Egyetlen porcikám sem kívánta ugyan a látványt, de valahogy nem bírtam igazán parancsolni a lábamnak. A vén gazember lakását alaposan feldúlta valaki. A darabokra tört berendezést elnézve azt hihettem volna, hogy egy zsoldossereg tört itt keresztül, de csakhamar eszembe jutott Kisböbő halott gyilkosa és egészen kirázott a hideg. Nem akarózott hirtelen továbbmennem. Még egy pillantást vetettem a szűk helyiségre és megláttam az öreget is – pontosabban, ami megmaradt belőle. Nem is kellett nekem több aznap estére. Talán még kiáltottam is rémültemben, ahogy sarkon fordultam és futni kezdtem a kikötőbe vezető lépcsős sikátorok egyike felé. Nem vett üldözőbe senki. Meglehet, éppen az volt erre az estére Antoh ajándéka, hogy nem engedett korábban a kehes vénember házának közelébe. Sokáig lihegtem azután egy romos erkély árnyékában, míg összerendeztem magam. Nem győztem kipillogni a sarkon, hogy nem követ-e mégis valami szörnyűség. Azután nagyot sóhajtottam, és végre átsiettem a szomszédos sikátorba. Senki nem járt már akkor arrafelé.

Kavargó érzésekkel sétáltam vissza a kikötőbe. Időközben valami dalászkompánia találta meg a Kétkakast sokak nagyobb örömére, úgyhogy emelkedett hangulat fogadott. A többiek már lendületben voltak, Imito egy lánynak csapta a szelet, aki szemmel láthatóan a dalászokhoz tartozott és olyan pillantással méregette a barátomat, hogy másban attól alighanem a vér megáll. A kikötő bolondja is ott téblábolt már akkor, s hirtelen felindulással először hozzá léptem. Egy csorba cseréppoharat szorongatott, úgy nézett fel rám. – No, Kisböbő, az élőholtad megtalálta a gyöngyömet – mondtam neki szomorúan. – Nem kell aggódnod többet miatta! Egy darabig pislogott, mint, aki nem tudja pontosan miről is van szó. – Ó az a ’ülye! – sóhajtotta csak végül az istenadta. – Sose bánd! – paskoltam meg a vállát, s magam is jobban szemügyre vettem a dalászlányt. Barátom, öt ezüstdukát! És még előttünk volt az éjszaka!

Raoul Renier

Éjszaka, nesztelen lépteken (HARMADIK ÁTKÖTÉS) – Majdnem megvolt! A fenébe! – A nagy mosdókancsó szappanos levet fröcskölve csattant szét az ajtófélfán. Kari egykedvűen fölnézett az ölébe terített alsószoknyáról, amelyről épp egy szakadást igyekezett eltüntetni apró öltésekkel. – Ezt valakinek fel kéne takarítania, úrnőm – jegyezte meg tárgyilagosan, s bár egy szóval sem utalt rá, nyilvánvaló volt, hogy nem magára gondolt. – Ha átázik a födém, a nyomdász a földszinten dühös lesz, mert a víz a fadúcaira csöpög. A háziúrnak pedig megint új kancsót kell vennünk a mosdóállványra. Camyllia csípőre tett kézzel pördült meg, tekintete smaragdzöld vasvillákat lövellt. – Hát vegyél neki! Van rá pénzünk, nem? – Az csak rajtad múlik, úrnőm; tudod, hogy nem kelthetünk feltűnést a költekezéssel. – Kari ismét a varrásnak szentelte figyelmét. – Estére majd szerzek neked néhány bőkezű úriembert. – Torkig vagyok a bőkezű úriemberekkel! – Igen, azt nagyon szeretik, számítok is felárat érte. A kancsót ezúttal a mosdóállvány is követte, olyan erővel csapódva a vékony deszkának, hogy kis híján kint végezte a körfolyosón. Borízű férfihang bődült át a szomszédból, csendet követelve, Camyllia pedig körülnézett, mit vághatna a falhoz következőnek. Kari segítőkészen a kezébe nyomta az éjjeliedényt. – Tessék, úrnőm. Minél jobban törsz-zúzol, annál többször kell szétraknod a lábad – mondta. – Kinek az ötlete volt egyébként, hogy kurvának és madámnak álcázzuk magunkat? – De nem ebben a tetűfészekben! – Ez tiszta ház, itt nincs tetű, csak poloska.

– Elárulnád, mitől jobb? – Mert az ágyneműben marad, nem mászik át a vendégeidre. Camyllia dacosan beharapta a száját. Lassan, hüvelykről hüvelykre emelte a feje fölé az éjjeliedényt, közben végig kihívó tekintetet meresztett kísérőjére. Az idősebb nő azonban egykedvűen dolgozgatott tovább, még akkor sem nézett föl az öltéseiből, amikor az edény ripityára tört a cipőorra előtt. – Nos? – vonta fel a szemöldökét érdeklődve Camyllia. Kari befejezte a varrást, a tűt gondosan a szoknyaszegélyébe szúrta, a megfoltozott ruhadarabot pedig elhelyezte közös ágyuk egyetlen vánkosa alatt. Aztán leakasztotta incognóját a deszkafalba vert kampóról, s a válla köré kanyarította. – Megyek vendégeket felhajtani, és utánajárok Kisböbőnek, hátha elcsípem valahol – szólt vissza a küszöbről. – Ha közben pisilned kell, úrnőm, sok szerencsét! A vánkos már csak a becsukódó ajtólapon puffant.

*** Tennegaron háború dúlt, abból az elfeledettnek hitt fajtából, amit a Quironeia másfél ezer éve nem ismert, mióta az abasziszi nagykirály befogadta országába a lidércrendeket. Csatáit titokban és sötétben vívták, hősei a krónikák lapjai helyett a rémálmokba vonultak be, ártatlan áldozatai azt sem tudták, miért kellett meghalniuk. A felszínen mi sem változott, az élet a mindennapos mederben folyt tovább; az egymással gyürkőző mélyáramok azonban itt-ott felszaggatták a nyugalom hártyáját, s az árulkodó jeleket bárki láthatta, aki nyitott szemmel járt-kelt. A szigetlakók többsége inkább az önként vállalt vakságot választotta, ami bizonyos szempontból gyávaságnak tűnhet – ám senkit sem lehet kárhoztatni érte, ha nem bámul szívesen az előtte tátongó szakadékba. A háborút lényegében a Kék Anyák okozták, mikor nem titkolták elég alaposan, hogy kolostorerődjükben őrzik Nyldred Pertassi gyöngysorának egyik szemét. Számukra kuriózum volt csupán, érdekes, ám haszontalan kacat, melynek semminő jelentőséget nem tulajdonítottak. Sokáig a külvilág is osztotta álláspontjukat, de aztán történt valami, amire józan ésszel senki nem számíthatott. Két különleges ember, egy férfi és egy nő, fogadást kötött

a tanûriai nyakékre. A tét óriási lévén, szerte a Quironeiában megindult a hajsza a bíborgyöngyök után; és beavatott körökben sokan tudtak róla, hogy egy kétségtelen hitelű példányt Tennegar szigete rejt. Balszerencséjükre a Kék Anyák félelmetes védművekkel óvták kincses kazamatáikat, hol számos ritka és ősi ereklye mellett – némelyik egészen a crantai időkre ment vissza – a szerény kis gyöngyszemet is tartották. A stratégiai fontosságú pontokon yncchusokat helyeztek el: ezek az eleven managócok, melyeket mozgásképtelenné sorvasztott fiúcsecsemőkből neveltek ki, megsokszorozták közvetlen környezetükben a fürkésző-, védő- és támadóvarázsok hatékonyságát. A kolostoruk gyakorlatilag tolvaj biztos volt; fegyveres erővel ugyan be lehetett volna venni, ám csupán aránytalanul nagy áldozatok árán. Így hát a Kristálykirálynő inkább mindenestül a levegőbe röpítette. Az erőd yncchusok által táplált kioltómezői bármely mágikus robbanást csírájában elfojtottak volna, a naftával megrakott hajóval azonban nem tudtak mit kezdeni. Liliathot nem érdekelte, hogy a tomboló lángokban hány emberélet és pótolhatatlan varázskincs vész oda. A bíborgyöngyben nem tehettek kárt; ő pedig egyedül azt akarta. Röviddel a kolostor lerombolása után, amint úgy-ahogy megnyugodtak a kedélyek és kezdetét vette az újjáépítés, a szigeten megjelentek a Kristálykirálynő ügynökei, élükön a Kupola egyik nagyasszonyával, hogy felkutassák a bíborgyöngyöt a romok között. Talán érdemes lett volna korábbra időzíteni, de nagy számban és biztos álcában kellett érkezniük, mert Tennegaron nem látták szívesen a koronás-kelyhes hadúri lobogót; a szajhabárkáknak pedig nem szokásuk merénylet sújtotta kikötőkben vendégeskedni. A késedelem mindazonáltal komoly bonyodalmakat szült, mivel a parton már vetélytársak várták őket, régiek s újak egyaránt. A Kék Anyák küldöttsége három nap alatt ért ide Ladyrból, vitorláikat viharvarázsokkal hizlalva, hogy kivizsgálja a kolostoruk ellen intézett támadást, azonosítsa az értelmi szerzőt, és előkészületeket tegyen a megtorlásra. Nem sokkal utóbb befutottak a livinai hajók, a háborús fenyegetéstől tartó szenátus hívására, hogy felkínálják mágiájukat Tennegar védelmére, szövetségi szerződésük szerint. Ez a két csapat nem tudott a bíborgyöngyről, a kígyónővérek viszont igen, és minden követ megmozgattak érte: mátriárkájuk középső lánya Liliath cselédei között szolgált egy balul sikerült hatalmi játszma okán, az ő szabadságát akarták rajta megváltani. Végül pedig eljött

maroknyi hívével egy másik alidaxi nagyasszony is, akit még Sinil Dialaid emelt a Kupolába, s a gyöngyről csak azt tudta, hogy Liliath keresteti, azt már nem, hogy miért. Ő titkos fegyvert gyanított benne, melyet időben elkaparintva ellene fordíthat, megdöntheti hatalmát s a helyébe léphet. És amire oly sok esztendő óta nem volt már példa Észak történetében: Tennegaron kitört a boszorkányháború. Éjszakánként különös fények villóztak az erődsziget sikátoraiban, szörnyűséges lidércek kísértették az alvók álmait, a száraz égből mennydörgés robajlott; virradatra kelve nap mint nap új holttesteket ringatott a kanálisok vize, többnyire nőkét, olykor férfiakét. Hagymáz és üszökláz ütött ki a szentélynegyedben, órák alatt százakat fertőzött meg, majd amilyen váratlanul jött, ugyanolyan hirtelen elenyészett. Egy köztiszteletben álló kőművesmester ámokfutóvá lett, habzó szájjal rohangált a piactéren és két féltéglával csépelte az eléje kerülőket, míg nagy nehezen meg nem fékezték. Szunyókáló öregek ébredtek arra, hogy rég elveszettnek hitt férfiasságuk visszatért és követelőzik; az óratorony körül többen látták céltalanul kószálni a robbanásban odaveszett Kék Anyák szellemét; egy macska hajnalban megszólította a kikötőben guberáló koldusokat, és az Istentelen énekek legújabb kiadásáról érdeklődött tőlük. Mindent összevetve a világ nem sokkal lett bolondabb, mint rendesen; időnként azonban grimaszokat vágott és a feje tetejére állt. Aztán felbukkant valaki, aki éjszaka járt, nesztelen lépteken, és ölni kezdte a boszorkányokat. Nem tett köztük különbséget rend, náció vagy származás szerint. Mind az útjában voltak, mert ő is a bíborgyöngyöt kereste, és rideg, módszeres kérlelhetetlenséggel tört a célja felé. Minél kevesebb a vetélytárs, annál biztosabb a győzelem – ez az elv vezette, amikor nekilátott őket kiirtani. Nem használt ellene sem a fegyver, sem a mágia. Amerre ment, vér és ízekre szaggatott tetemek maradtak utána. Rémtörténetek kaptak róla lábra, minden elmondással ijesztőbbre torzítva árnyát. Többségük hibbantaktól és félkegyelműektől származott, akik gyakran bizonygatták, hogy látták őt, sőt – beszéltek vele. Olyan a hangja, akár a kútba vetett méhkasnak, vagy még inkább, mintha az ég a föld alatt zengene. Sohasem alszik, és a páncélját se veti le. A szeme nagyon furcsa, izzik a sötétben. És nem tud inni, de néha megeszi, akit megöl.

Ilyeneket meséltek Kajla, Kisböbő, Fintorna meg a többiek. Természetesen senki nem hitt nekik. Közben a renegát alidaxi nagyasszony meghalt az embereivel együtt, s hamarosan követték őt a kígyónővérek is, híven beteljesítvén Tharr harmadik fejére tett esküjüket, hogy megszerzik a gyöngyöt vagy belepusztulnak. A maradék Kék Anyák hajóra szálltak és elvitorláztak az elátkozott szigetről, hol nemrég még rendjük második legszilárdabb bástyája állt, immáron azonban csak keserűséget termett nekik. A livinaiak megfogyatkozott csapata, segélynyújtóból segélykérővé válván, bezárkózott a szenátus tanácstornyába, ahol menedékre leltek ugyan az éjszaka járó gyilkos elől, ám egyú t tal ki is iktatták magukat az események további menetéből. A legkevésbé a Kristálykirálynő küldöttei sínylették meg a csapást, mert vezetőjük az első veszteségek után visszavonta őket a bárkára: harcoljanak csak helyettük mások, ő addig figyel és fölméri az esélyeiket. Mivel cseppet sem ítélte ke csegtetőnek őket, néhány nap múlva kiadta a parancsot az indulásra. Ő maga természetesen a szigeten maradt: egyszer már talált egy bíborgyöngyöt az úrnőjének, nem látta okát, miért ne történhetne így másodjára is. Szökött szajhának álcázva vett ki szállást egy olcsó bérkaszárnyában, ahonnan a lábát sem tette ki, nehogy felhívja magára a nesztelen léptű va dász figyelmét. A kísérője viszont nem volt boszorkány, ő szabadon járhatott; és úgy találta, a bolond beszédben sokkal több igazság van, mint gondolná az ember. Rövid időn belül kiderítette, kihez került a gyöngy a kolostorerőd felrobbanása után. Egy léha vándordiák ablakán vágta be a légnyomás, aki néhány napja éppen a nagyasszony kegyeit akarta megvásárolni rajta, mivel azonban attól tartott, hogy kevesellni fogja, inkább zálogba csapta, s helyette két ezüstdukáttal fizetett a pásztoróráért. Ennek a hírnek a hallatára kapott Camyllia dührohamot.

*** – A sánta, az még hagyján; de muszáj volt egy sérveset is küldened? – Erre most nincs idő, úrnőm! – Kari kifulladva esett be az ajtón; látszott rajta, hogy az egész utat futva tette meg. – Megvan a zálogos! A Sárosköz ben! – Micsoda? – Camyllia úgy termett talpon, mintha rugóra járna. – Hogy sikerült kiszedned abból a félnótásból?

– Lefeküdtem vele. Korábban is eszembe juthatott volna. – Kari lekapta a szögről a nagyasszony incognóját, és gyorsan kirázta, mert teljesen beporosodott. – Siessünk, úrnőm! Későre jár, és elég messze van. – Fogjuk a gyöngyöt, és már nyitom is a kaput! – ígérte Camyllia. – Nem érdekel, ki látja, a fene fog most az álcázással bíbelődni! Szapora léptekkel suhantak a hallgatag éjszakai utcákon, arcukba húzott csuklyával, a köpenyük alá rejtett fegyvert markolva. Ahogy az incogno szárnya szétterült mögöttük, alacsonyan húzó denevérhez hasonlítottak; átutazó vendégek a holt árnyak világában. – Ott van! – mutatta Kari. Ám a következő pillanatban görnyedve megtorpant, olyan hirtelen, hogy társa kis híján átesett rajta. – Valami nincs rendben. Az ajtó… Camyllia észre sem vette, mikor termett a kés az idősebb nő kezében. Csak annyit látott, hogy hátranéz, a szeme elkerekedik, szája kiáltásra nyílik. Mi történt? Hisz nincs mögöttük semmi. Éjszaka jár, nesztelen lépteken… Kari csuklón ragadta és elrántotta valami elől, hogy magasra emelt késsel a helyére szökkenjen. Talán kiáltott is, de ebben Camyllia nem lehetett biztos, mert a lendülettől elbotlott a saját lábában, és fejjel zuhant az utcaköveknek. Úgy beverte a homlokát, hogy szinte szikrázott, de fájdalmat nem érzett, csak hirtelen zsibbadást. Léghuzat suhintotta meg hátulról, mintha hatalmas kaszát lendítettek volna meg fölötte. Az eszmélete néhány szívdobbanásra kihunyhatott, mert a következő emléke az volt, hogy hanyatt fekszik valami meleg, ragacsos lében, ami javában fröcsköl rá bal felől. Odafordította a fejét; olyan erőfeszítésébe került, mintha egy sziklatömböt kellene átbillentenie. Karit látta maga mellett, furcsán rángatózott. Biztos elesett, és megütötte a… Nem. Ez itt csak egy fél Kari. Ormótlan árny derengett elő az éjszakából. Vérvörös, domború szem izzott rajta, akkora, mint egy levesestál. Párja nem volt: a hosszúkás fej másik oldalán csak egy beroskadt, varas üreg tátongott. – Bűvös nőstény. A tennegari félkegyelműek nem tódítottak, csak a szókincsük volt szegényes. Ettől a hangtól olyan érzés fogta el az embert, mintha sózott krétát csikorgatna a fogai között.

– Bűvös nőstény – ismételte a jelenés, s fűrészfogas kitinkarjait a földre támasztotta, közvetlenül Camyllia feje mellett, hogy a friss vér az arcába csöpögött róluk. – Én skrae, falka-anya, elfvadász, fej-szedő. És valóban: forradásos torát zsugorított fejek füzére díszítette, itt-ott más barbár trófeákkal váltakozva. A legfrissebb közöttük egy bőrszíjra fűzött, sötét színű golyóbis volt. – Te jegyez meg név – recsegte a szörnyeteg. – Te mond tied falka-anyának. – Rágói nehézkesen őrölték az emberi nyelv szavait. – Én akar, ő tud, ki vesz el tőle gyöngy, ki viszi más elf-vadásznak. Ekkor Camyllia világát végre jótékony ájulat borította homályba. A nevet azonban, amit ezen a lidérces éjszakán egy gyilkos hangja csikorgott a fülébe, éppúgy nem felejtette el soha, ahogyan Karit sem.

Raoul Renier

Az ószeres – Van kevés! – Az inas, barna kéz indulatosan az asztallapra csapta a kifűzött szájú erszényt; a bíborszínű gyöngyök ahányan voltak, annyifelé gurultak belőle. – Te mond kétszer ennyi! Pecsenye nagyot nyelt, és megpróbált sértődötten öntudatos képet vágni. Az aranymérleg mögött lógó falitükörbe vetett pillantás nem igazolt vissza jelentős sikereket. – Már megbocsáss, Kasszam, de tévedsz. – Saját hangja némileg tétován csengett a fülében. – Húszban állapodtunk meg, ha még emlékszel, ez pedig itt kereken egy tucat… A kis dzsad torkából oroszlánüvöltéshez hasonlatos bődülés tört fel, majd előrántotta az övébe tűzött dzsambiát, s színpadias taglejtéssel a beszerzője felé suhintott vele. Pecsenye rémülten hátrahőkölt, elbotlott egy falnak támasztott selyemtekercsben, és hanyatt zuhant a sarokba, magára rántva néhány lámpaernyőt meg egy egész halom niarei lakkdobozt. Nem tehetett róla, ösztönös mozdulat volt, jóllehet a penge a közelében sem járt a torkának, és sok kárt akkor sem tett volna benne, ha véletlenül eltalálja. Parádéra meg udvari mulatságokra szánt műtárgy volt, míves antik darab a XIX. madobai dinasztia korából. Amilyen hirtelen elöntötte Kasszamot a méreg, ugyanolyan hamar el is párolgott belőle, helyét szemlátomást a kétségbeesésnek adva át. Zokogva borult az asztalra, s több eredménytelen kísérletet tett, hogy az életlen dzsambiát a lapjába szúrja. Annyira azért mégsem veszíthette el az önuralmát, mert szabad kezével közben gondosan egy fészekbe terelgette össze a szanaszét gurult gyöngyszemeket.

Kihasználva a társalgásukban beállt szünetet, Pecsenye óvatosan felcihelődött, és nekilátott rendbe rakni a megbolygatott régiségeket. Olyan csendesen tett-vett, akár a kisegér, s a szerencséje ki is tartott a lakkdobozok feléig. Az újjáépített halom már a derekáig ért, amikor a lábujja beleakadt az alapozásba, és megint összeomlott az egész. A zajra Kasszam fölemelte burnuszos fejét. Hasonlatos látványt nyújtott egy meggyilkolt elsőszülöttjét gyászoló sivatagi törzsfőhöz: szemei könnyben úsztak és vérben forogtak. – Te megöl engem, Galradzsa köpedéke. Engem és nekem egész család – jelentette ki siránkozva. – Asszony, gyerekek, kisunokák, sok rokon, mind. Van cserfes szájú húg és hülye sógor odahaza Hamedben, te még őket is megöl. – Szipákolva rázta ősz szakállát. – De ha van isteneknek igazság, mi enk vér száll majd te kopasz fejedre! Fogol te égni pokolnak füsttelen tüzén, sokáig és örökkön-örökké! Pecsenye hallott már ennél hangzatosabb átkokat, bár az anyanyelvén az ószeres nyilván jobban cifrázta volna. Őt azonban nem annyira a kilátásba helyezett alvilági büntetés nyomasztotta – már rég arra az álláspontra jutott, hogy az istenek nem törődnek a magaféle kisemberekkel –, mint inkább az a nagyon is prózai kérdés, mit szándékozik most tenni Kasszam. Mikor a megbeszélt húsz helyett csak tizenkét bíborgyöngyöt sikerült határidőre összelopkodnia, komolyan megkísértette a gondolat, hogy megtartja őket és felszáll az első hajóra, ami vitorlát bont a raxisi kikötőben. Menedékjogot kérhetne például Toronban – nem lehet annyira rossz hely, ahogyan pletykálják róla, és odáig talán nem érne el a kis dzsad keze. Másfelől biztosan tudta, hogy a vásárlói között akad néhány befolyásos birodalmi előkelő, úgyhogy érett megfontolás után végül elvetette az ötletet. Kasszam az a fajta gazember volt, aki mások kezével forgatja a kést, és hála a különféle biztosítékok szövevényes hálózatának, ezen a tényen az sem változtatna, ha holmi váratlan balesetből kifolyólag halálát lelné itt a boltja hátsó traktusában. Nem mintha Pecsenye megkockáztatott volna ilyesmit: ölésben szeretett biztosra menni, az ószeres pedig, bármilyen vén és vézna egyébként, most teljesen éber és fegyver van nála. A kis dzsad sóhajtva elrakta a dzsambiát, s a markába gyűjtött gyöngyöket nekilátott egyenként visszapotyogtatni az erszénybe. – Van vevő. Húsz vevő – csóválta a fejét reményvesztetten. – Én mond nekik mai nap. Hogy utána jönni bármikor, gyöngy itt.

Pecsenye a lábainál heverő lakkdobozokon sétáltatta a tekintetét, és úgy döntött, nem kísérletezik velük tovább. Amilyen babaházba való vackok, még összetöri az egyiket, és Kasszam azt is hozzácsapja a tartozásához. Így is nyolc gyöngy híja van, hogy egyenesbe jöjjön. – Mi történsz, ha vevő mind jön hamar? – kérdezte Kasszam. – Tizenkét gyöngy elfogy, én mit ad utána? – Kik ezek a vevők? – élénkült fel hirtelen Pecsenye, még a pillantását is fölkapva a szőnyegről. Ígéretes terv kezdett formálódni az agyában, egyelőre még bizonytalan körvonalakkal. Ha ki tudná szedni az ószeresből valamelyik vásárlója nevét, megkereshetné és különalkut ajánlhatna neki. Ő elvezeti a gyöngyökhöz – nem is egyhez, mindjárt egy tucathoz! –, és cserébe nem kér semmi mást, csak szabadítsa meg a lelketlen uzsorástól, aki évek óta ül a nyakán és kíméletlenül szipolyozza. Akkor együtt kerülnének bajba, és a fickónak muszáj lenne őt is megvédeni, a saját bőre érdekében. – Rossz, kemény emberek – felelte a kis dzsad. – Kardos férfiak. Veszett nők. – Vállat vont. – Kígyópapok. – Astorok? – Pecsenye szívverése kihagyott egy ütemet. – Azok, azok – bólogatott az ószeres. – Volt nekem rokon Rasennaiban, innen két nap hajón. Nem igazi rokon, való rossz Abadanába, szaros csalók városába, de azért rokon. – Fölnézett, és beszédes mozdulattal elhúzta a kezét a torka előtt. – Kígyópap jön át tengeren, megöl őt gyöngy miatt. Megöl másik kígyópapot, kitől gyöngyöt lopták. Megöl tolvajt, ki gyöngyöt lopta. Pecsenye furcsa bizsergést érzett a lapockái között, és tétován megnyalta a szája szélét. Az iménti ötlet valahogy már nem tűnt annyira csábítónak. – Volt másik rokon Tennegaron, nagyon-nagyon távoli. Fele vére dzsad, anyja helyi kurva – folytatta Kasszam segítőkészen. – Ő is meghal gyöngy miatt. Szigetlakók hiszik, élőhulla ölte meg. – Élőhalott…? – A tolvaj koponyáján fénylő foltokban ütött ki a veríték, s kopasz lévén, még csak leplezni sem tudta. – Hiszik rosszul – rázta meg a fejét az ószeres. – Őt ölte meg sáska vadász. – Sáska… vadász… – Pecsenye reszkető térddel az alacsony asztalhoz támolygott, és leroskadt az ülőhelyül szolgáló selyemvánkosokra, még azzal sem törődve, hogy ezáltal veszedelmes közelségbe került a Kasszam övében fészkelő dzsambiához. – Ho… honnan tudod?

– Sáska jön hozzám, nem beszél, keres gyöngyöt. – De ha nem beszélt, akkor…? – Mutat másik gyöngyöt, hogy ő keres ugyanilyet. Én kérdez kikötőben: hajója jön Tennegarból. – A kis dzsad homlokát ráncolva mérte végig beszerzőjét. – Te tűnöl sápadtnak. Pálinka? – Az… az most jólesne – nyögte Pecsenye. – Ha hozol még gyöngyöt, majd kapol pálinka – ígérte Kasszam nagyvonalúan, és hátradőlt a kényelmes vánkosokon, gyűrűdíszes ujjait összekulcsolva széles, kanárisárga selyemövén. – Te ért már, miért nagy baj, ha van kevés gyöngy? – Húsz gyöngy… mikor már egyért is ölnek? – A tolvaj egy pillanatig levegő után kapkodott, aztán a tenyerébe temette az arcát. – Kasszam, te megőrültél! Ezek ki fognak irtani minket! – Nem. Ők fogják egymást kiirtani. – Az ószeres szelíden elmosolyodott. – Én mond mindenkinek, nekem van két gyöngy. Kráni gyöngyök. Krilehor füldíszei, miket a Mogorva király metélt le róla övé nagy karddal. – Krilehor fülbevalói?… – Pecsenye szárazon nyeldekelt, s egyre nagyobb szükségét érezte annak a bizonyos pálinkának. – És elhiszik? – Nem. De hiszik, nekem van két különleges gyöngy, miről érdemes nagyot hazudni. – A kis dzsad vállat vont. – Én mond, én őriz őket nagy, biztos bankban, odahaza Hamedben. Idő kell felhozatni, ezért a határnap. – És holnap mind egyszerre fognak beállítani? – Pecsenye fejében változatos, vadabbnál vadabb menekülési tervek rajzottak. – Nem egyszerre, csak sűrűn egymásnak utána. Ők vannak óvatosak, nem bíz előre megbeszélt idő. Én hiszem, mind fog kérni külön találkozót, saját helyükön, nem nekem boltban. – Kasszam megkopogtatta a homlokát. – Akkor én majd mond, nekem van csak fele füldísz, másikat már elad. Ők dühösek és fenyegetnek, én megijed, nevez meg nekik másik vevő. – Szé t tárta cingár karját. – Ha Galradzsának van mosolya kegyes, mind megy másik vevő után, nem pazarol időt nekem megölésemre. Ez van üzleti kockázat. Óvatosság ide vagy oda, Pecsenyének nagy kedve lett volna torkon ragadni az öreg dzsadot, és addig fojtogatni, míg utolsót nem szuszog. Csak az gátolta meg benne, hogy nemigen bírt úrrá lenni a tagjait rázó reszketésen. – Tharr átka szálljon a fejedre, miért pont engem rángattál bele? – fakadt ki keserűen.

– Mert te vagyol kicsi szar ember, kire senki se figyel – magyarázta Kaszszam türelmesen. – Ha én vásárol gyöngyöt Hét Háztól, askaberi Dursentől vagy gyöngyöshalász céhtől, annak marad nyoma. Ha én felfogad híres tolvajt, hogy lopjon nekem, annak is. Ha te csinál lopást, kutyát se érdekel, nincs összefüggés, vevő nem fog gyanút. Pecsenye körül forgott a világ, a hányinger kerülgette. Szétvetett karral hanyatt vetette magát a vánkosokon, és iparkodott mélyeket lélegezni. – Halottak vagyunk – zihálta. – Essünk túl rajta mihamarabb. Nincs valami gyorsan ölő mérged? – Az van, csak neked nincs rá pénz. – A kis dzsad filozofikus tekintettel mérte végig. – Te most hagyol abba vacogást és figyel énrám. Tudol még nyolc gyöngyöt lopni estig? – Dögölj meg papucsban! – Én gondol, hogy nem – bólintott Kasszam. – Akkor hamis gyöngyök kellenek. – Hamis…? – Pecsenye feje, mintha rugóra járna, pattant föl a párnáról. – Te megvesztél! Ha rájönnek, megölnek! – Ha ők nem kap semmilyen gyöngyöt, mindenképpen megölnek – küldött felé egy megnyugtató mosolyt az ószeres. – Vevő nem mind egyforma. Van, ki butább másiknál. Tán még hiszi azt is, gyöngy Krilehornak füldísze. – Akkor küldj át valakit az üvegmívesekhez, és hozass egy kosár piros üveggolyót! – javasolta Pecsenye, és a vánkosokra köpött. – Engem hagyjál békén, csak pálinkát adj, már teljesen kikészítettél! – Kosár piros üveggolyót, egy nappal határidőnek előtte? – vonta fel a szemöldökét Kasszam. – Van vevő, ki buta, de egyik se ennyire. Nyomasztó csend telepedett a régiségekkel telezsúfolt, ablaktalan raktárhelyiségre. Pecsenye egy darabig a saját szívverését hallgatta: minden ütemmel egyre hangosabbnak rémlett, míg végül már valósággal dübörgött a dobhártyáján. Lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, majd sűrű pislogásba fogott, ám egyik módszer sem segített. Végül sóhajtott egy nagyot, beletörölte tar fejét a selyem párnahuzatba, és feltápászkodott. – Te lop külön-külön, ne egy helyről nyolcat, az van túl feltűnő – tanácsolta az ószeres az asztal mellől. – És te ügyel rá, legyen mind kifúrva. Vevő csak olyat keres. – Darton roskassza rád az eget, vén görény! – förmedt rá Pecsenye. Kasszam elnézően csóválta a fejét.

– Ha te káromkodol, szólítsad sivatagi isteneket – mondta. – Dzsad főn nem fog idegen átok.

*** Három órával és öt gyönggyel később Pecsenye holtfáradtan ténfergett a raxisi alkonyatban, kitartó küzdelmet víva a beleit mardosó pálinkával, amit – így utólag visszatekintve legalábbis – kicsit talán korán hajtott föl egy kikötői tequisben a sikeresen végrehajtott feladat örömére. A fészkes fene gondolta volna, hogy egy ekkora városban ilyen nehéz nyolc különböző helyet találni, ahonnan hamis bíborgyöngyöket lophat az ember. Az egyik példány inkább sötétbarna volt, mint vérvörös; a tolvaj őszintén remélte, hogy Kasszam vevői közt akad majd olyan, akinek nem egészen tökéletes a színlátása, vagy legalább valami félhomályos helyre beszéli meg a találkozót. Egy másikat neki kellett kifúratnia egy vándor üstfoltozóval, a hatodikat pedig – jóllehet verítékes fáradsággal kaparintotta meg egy piacozó tőzsér bicskaláncáról – utóbb kénytelen volt eldobni, mert ahogy összeverődött a többivel a zsebében, kezdett róla lepattogzani a festés. Pedig egy ideig azt hitte, csak két gyöngyszemnyire van a beteljesedéstől; ekkor hozta meg azt a hibás döntést, a pálinkával kapcsolatban. Rendes körülmények között jól bírta az italt, most azonban csúnyán a fejébe szállt, nyilván az idegesség miatt, és csupán az maradt kétséges, milyen utat választ magának a viharos távozáshoz. Így vagy úgy, az esemény mindenképpen feltűnőnek ígérkezett. Pecsenye tehát elszántan beharapta az ajkát, és sietősen elhagyta vadászterületét, lépteit a szegénynegyed felé irányozva. Ezt a városrészt Raxisban a népnyelv csak Turhásnak hívta, legfőbb nevezetességei az elhanyagolt bérkaszárnyák oldalában felgyűlt szeméthalmok voltak; függetlenül az állapotától, itt semmi olyasmit nem művelhetett, ami bárkinek szemet szúrt volna. Rövidre fogott keresgélés után ki is nézett magának egy romos kapualjat, mielőtt azonban visszavonult volna árnyékos magányába, elővigyázatosan körülkémlelt – a Turhás ugyanis nem örvendett túl barátságos hírnévnek, és az valóban Darton atya évkönyveibe illő tréfa lenne, ha holmi szemfüles csirkefogók ürítkezés közben szabadítanák meg keserves munkával összelopkodott kincseitől. A levegő tisztának tűnt, sehol sem ólálkodtak gyanús alakok a közelben, csak néhány rongyos gyerkőc üldögélt az utcán egy sarokkal odébb, mélyen valami játékba merülve. Pecsenye pár pillanatig tépe-

lődött rajta, hogy az ujját dugja-e le a torkán vagy a nadrágját tolja le; végül az utóbbi lehetőség mellett döntött, mert így legalább szemmel tudta tartani a kölyköket. Az efféle utcai bandák, bármilyen ártatlan képet vágtak hozzá, gyakran adtak füleseket az idősebb vagányoknak, a zsákmányból ilyenkor nekik is leesett valami. A kopasz tolvaj gúnyáit éppenséggel nem úri társaságba szabták, de azért nem járt rongyokban; és a Turhásban az ember nem lehet elég lepusztult külsejű ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát. Megkönnyebbülését zajos hanghatások kísérték; a taknyosok közül néhányan fölkapták a fejüket és kíváncsian odanéztek. Pecsenye szigorú vasvillaszemeket meresztett vissza rájuk. Utálta a gyerekeket, főleg mivel nem sok szép emléket őrzött a saját gyerekkorából. Akkor ragadt rá a csúfneve is, nem épp a leghízelgőbb okokból: valahányszor verekedésbe keveredett, mindig pirosra pofozták. Kemény lecke volt, de leszűrte belőle a tanulságot, és mióta benőtt a feje lágya, sohasem támadott meg senkit, akinek módjában állt volna visszaütni. Zord tekintete ezúttal sajnos nem érte el a kívánt hatást. A kölykök ös zszeviháncoltak, megrángatták a társaik vállár, ujjal mutogattak rá, ahogy ott kuporog letolt gatyával a kapualjban. Roppant szórakoztatónak találták a látványt, egyesek még biztatták is harsány kiáltásokkal, a játékukról teljesen megfeledkeztek. A tolvaj érezte, ahogy robbanásig gyűlik benne a méreg. Nem elég neki Kasszam, az az aljas dzsad vénember, most még ezek a taknyosok is gúnyt űznek belőle? Hát, lehet hogy holnap vagdalthúst csinál belőle egy kígyópap vagy egy Antoh-verte sáska, de ezeknek ma még kitekeri a nyakát! Majd megmutatja nekik, hogy őt nem lehet büntetlenül kicsúfolni, a dögvész a sok rossz ringyóba, aki a világra szarta őket…! Vicsorítva egyenesedett ki, s ugyanazzal a lendületes mozdulattal felrántotta a nadrágját is, mellőzve a tisztálkodás körülményes műveleteit. Aztán hirtelen megdermedt, akárha kőszoborrá bűvölték volna. Így, állva már látta, mit játszottak az utca porában a kölykök. Golyóztak. És bár ez az alkonyi félhomály könnyen bolondját járathatta a szemével, mégis határozottan úgy tűnt neki, mintha az egyik golyóbis…

Tagolatlan üvöltéssel indult rohamra, leszegett fejű bikaként, mindkét kését előrántva az ingujjából. A gyerekek, ki merre lát, riadtan iszkoltak szerteszét. Szitkokra, ököl-rázásra számítottak, még egy-két odavágott kőre vagy fél-szívű ijesztgetésre is, ez az eszelős dühkitörés azonban teljesen meglepte őket. Szerencséjükre Pecsenye már egyáltalán nem törődött velük; ha maradnak, ahol vannak, egyszerűen átrobogott volna közöttük. Ők mindenesetre, a Turhás tapasztalt utcakölykei lévén, nem óhajtottak közelebbi ismeretséget kötni a villogó pengékkel, és mire támadójuk a sarokra ért, már valamennyien messze jártak. A tolvaj lendületét úgy fölszította a lelkesedés, hogy hiába iparkodott szélmalomként kalimpálva megállni, vasalt bakancsával keresztülgázolt az egész játékmezőn. Torkában dobogó szívvel fékezett le, megpördült a tengelye körül, és késeit elhajítva hasra esett. Ujjai reszketve turkáltak a száraz porban, még az sem érdekelte, hogy most aztán egy vak koldus is bátran lebunkózhatná a mankójával. Három üveggolyót szilánkokra tiport idefelé jövet, arra a bizonyosra pedig egy hatalmas talpnyom kellős közepén bukkant rá, ám az égiek kegyesek voltak hozzá: karcolás sem esett rajta, csak mélyen bepréselődött a földbe. Lihegve kotorta elő, majd hüvelyk- és mutatóujjával a hanyatló nap fényébe tartotta, ahogy kévét vetett a kavargó porba a toldott-foldott háztömbök közül. Elakadt a lélegzete; nyelnie kellett egyet, hogy újra megindítsa. Tökéletes. Hajszálra, mint egy igazi bíborgyöngy. Ráköpött, és nekilátott lepucolni róla a koszt az ing-ujjával. Közben fél térdre emelkedett, s egy pillantással megbizonyosodott róla, hogy a kései elérhető közelségben hevernek. A gyöngeség percei múlófélben voltak, kezdett visszatérni a józan életösztöne. Szín, forma, méret: minden a helyén. Hunyorítva kitépett egy szőrszálat a karjáról, hogy kipiszkálja vele a furatot eltömő port. Tharr retkes tökére, még a tapintása is olyan, mintha valódi lenne! Ennél meggyőzőbb hamis gyöngyöt a legügyesebb kezű ékszerész sem remekelhetne. Előre sajnálta a szegény ördögöt, akinek Kasszam majd a nyakába sózza: egy üveggolyóért fogja megöletni magát a boldogtalan. Vagy ha szemtelenül nagy szerencséje van, abban a biztos tudatban távozik Raxisból, hogy világra szóló kincs lapul a tarsolyában, pedig az egész hajítófát sem ér. Hiába, az emberek ostobasága határtalan… – Krilehor fülbevalója… micsoda marhaság! – horkantotta Pecsenye, miközben a zsebébe csúsztatta a gyöngyöt, a többi mellé.

Raoul Renier

Narvani meglepetés (Negyedik átkötés) A Quiron-tenger környékén számtalan ifjú álmodozik arról, hogy felserdülvén kalandozónak áll, ekképpen szerezve hírt-nevet magának. Jóval kevesebben dédelgetnek hasonló ábrándokat – teszem azt – az ingatlanügynöki pályával kapcsolatban. Ez a hivatás, noha kétségkívül tisztes és jövedelmező, valahogy nélkülözi azt a regényes szikrát, amely lángra gyújtja a fiatalság fantáziáját. Az ingatlanügynökökből ugyebár sose válik ünnepelt hős vagy rettegett gazember, ahogyan a kalandozókból. Ennek ellenére hiba volna alábecsülni őket: alkalomadtán roppant veszedelmesek tudnak lenni. A kardos-köpenyes ifjú, aki egy görbe éjszakát akart csapni a jónevű narvani tequisben, a saját bőrén tanulta meg ezt a leckét. Mentségére szolgáljon, kalandozónak tartotta magát, s e minőségében kötelességének érezte, hogy minden útba eső kikötőben berúgjon, kötekedjen és paráználkodjon, továbbá válogatott hőstetteinek előadásával kápráztassa el a jámbor helybéli polgárokat. A szóban forgó hőstettek a valóságban néhány goblin csirketolvaj levadászásában merültek ki, a fiatalembert azonban senki sem illethette a szerénység vádjával, s a tetejébe igen élénk képzelőerővel volt megáldva. Szerencsére idősebbnek nézett ki a koránál, így nyugodtan eldicsekedhetett a Vinali mezején végrehajtott fegyvertényeivel, jóllehet a jeles ütközet napján az ő kezében csak a kasza forgott édesapja szérűjén. Ennek utána rövid beszámolót rögtönzött ediomadi alvilág járásáról; elmesélte, hogyan szökött meg a Boszorkányerőd legmélyebb tömlöcéből; majd, mintegy az est fénypontjaként, felmutatta Krilehor füldíszét, melyet öldöklő tusában hódított el a dzsad pokol valamely gonosz szellemétől.

A tátott szájjal ámuldozó közönségben foglalt helyet az ingatlanügynök is, egy középkorú, kövérkés, erősen kopaszodó férfiú, aki az igen tiszteletre méltó Pugo Benacius névre hallgatott, s gondosan ápolt, finom ujjain látszott, hogy soha életében nem kellett megfognia a munka végét. Homlokát néhány párhuzamosan futó forradás csúfította el, melyet hasztalan igyekezett palástolni előrefésült gyér fürtjeivel. A kalandozó atyai vállveregetéssel kísért érdeklődésére pironkodva bevallotta, hogy a szomszéd szűcsné macskája szántotta őket az ábrázatára, holmi kinn feledett szalonnás pitékből adódó félreértésből kifolyólag. A társaság jót mulatott ezen, Pugo Benacius pedig sietett újabb kört fizetni nekik a bugyellárisából, a világlátott hajósgazdák és kelmeárusok leereszkedő tekintetének kereszttüzében. Később a kalandozó megeresztett egy szellemes megjegyzést az éhenkórász házaló vigécekkel kapcsolatban, mire ő gyámoltalanul tiltakozni kezdett, hogy ilyesmiről szó sincs, neki egész ingatlanügynöksége van, egy igazán komoly csendestárssal… A körös-körül felcsapó hahotára fülig vörösödve elhallgatott, mialatt egy tapasztalt kötélverő mester a hátát lapogatva felvilágosította, hogy senki sem kíváncsi az üzleti titkaira, csupán udvariasan felszólították, rendeljen még egy kört. Pugo Benacius megszégyenülten eleget tett kötelességének, s a továbbiakban tartotta a száját, eltekintve néhány hüledező „ah!” és „oh!” kiáltástól; mindazonáltal tanulékonynak bizonyult, mivel az est hátralévő részében külön ösztönzés nélkül is sűrűn nyitogatta a bugyellárisát. Elérkezvén az idő, amikor minden tisztes polgárnak otthon a helye, hacsak nem akarja kitenni magát az asszony inzultusainak, az ingatlanügynök sűrű mentegetőzések közepette feltápászkodott, jóllehet a lába kissé bizonytalan támasztékot nyújtott neki és a nyelve is elég kásásán forgott már. A társaság, élén az ifjú kalandozóval, lelkesen marasztalta, s vidám élcelődésükkel sikerült is elérniük, hogy búcsúzóul még kétszer, mézes bort hozasson az egész asztalnak. Mikor megfogyatkozott pénzmagját számlálgatva kidülöngélt az utcára, tréfás istenhozzádok egész raja röppent utána a becsukódó ajtórésen. Pugo Benacius uram odakint mindenekelőtt elrakta a bugyellárisát, igen megfontoltan, ami abból is kitűnt, hogy csak harmadik próbálkozásra elégedett meg vele. Majd kissé kacskaringózva kilépett a cégér fölött égő lámpás fényköréből, és nadrágját gombolgatva megindult a szemközti sikátor felé. Ebben a sikátorban, mely úgyszólván teljesen nélkülözte a világosságot, ép-

pen egy lerongyolódott siheder lapult, aki két rézgarasért a tulajdon anyját is elrekkentette volna, és most nem győzött örülni az égből pottyant szerencsének. Elővonta bocskor-szíjai közül a kését, s olyan ügyesen húzódott vissza az árnyékok közé, hogy Pugo Benacius, mikor nekilátott bő sugárban megöntözni a falról hámló vakolatot, csak későn vette észre. Mulasztását mindenekfölött azzal ütötte helyre, hogy elszedte a sihedertől a kést, átvágta vele a torkát, majd szép csendben lefektette a földre, és betapasztva tartotta a száját, míg utolsót nem vonaglott. Ezt követően nyugalomra helyezte őt a sikátorban felgyülemlett törött talicskák és kocsikerekek alatt, még egy lukas ponyvát is terített a halom tetejébe. Mivel öltözéke közben kissé bepiszkolódott, tessék-lássék megtisztogatta, s végre sort kerített pantallója begombolására is, amelyről mindeddig megfeledkezett. Ez föltehetőleg igen kínosan érintette: elvégre egy tiszteletre méltó üzletember, akinek saját ingatlanügynöksége, sőt csendestársa van, tartozik annyival a közillemnek, hogy miután futólag oldalba vizelt egy sarokházat, ne himbálja nyilvánosan a hímtagját. Még akkor sem, ha a következő pillanatban felhúz valamit az ujjára, és mindenestül eltűnik szem elől. Ahogy közeledett a záróra, a vidám vendéglői társaság tagjai lassan szállingózni kezdtek hazafelé, ki kapatosan, ki tökrészegen. Utolsónak természetesen az ifjú kalandozó távozott, szép lendületes ívben, mivel személyes sértésnek vette, hogy udvariasan ki akarják tessékelni, és tettlegességhez folyamodott a tagbaszakadt kidobólegénnyel szemben, ami nem bizonyult célravezetőnek. Nem lévén anyámasszony katonája, rövid röpte után tüstént talpon termett, harsány ordítással követelve elégtételt; a kardja azonban, mikor elő akarta rántani, beakadt a lábai közé, egy kósza fuvallat pedig úgy a nyakába borította köpenyét, hogy csak hosszas birkózás árán tudott szabadulni tőle. Így hát, mire visszatántorgott az ajtóhoz, azt már zárak és reteszek tartották belülről, hiába dörömbölt rajta dühösen, válogatott szidalmakat üvöltözve. Darab idő múlva aztán rájött, hogy nincs közönsége az előadáshoz, netán egyszerűen belefáradt a toporzékolásba; mindenesetre egy utolsó káromkodással elbúcsúzott a tequistől, s ingatag lábakon nekivágott a kikötőbe vezető útnak, ahol a hajója horgonyzott. Eszébe sem jutott ellenőrizni, nem követik-e; elvégre ki merne zaklatni ebben a puhány polgárfészekben egy hozzá hasonló hőst? De ha elővigyázatosabb és időnként hátra-hátra sandít, akkor sem látott volna maga mögött semmit, csak az üres utcát.

A Barena negyed szélén, ahol a narvani közvilágításban sajnálatos hiányosságok mutatkoztak, tarkón csapták egy közönséges harisnyával, amely homokkal és apró szemű kaviccsal volt feszesre tömve. Ezután bizonytalan időre megszűnt figyelemmel kísérni a világ eseményeit, s mikor felocsúdott, helyzetét leginkább egy kötözött sonkáéhoz találta hasonlatosnak. Ámbátor a sonkák fejére nem szokás fekete posztózsákot húzni, nyakban akkurátusan összefűzve. A szagból ítélve valahol a halpiac bódéi mögött hevert, nem túl bizalomgerjesztő hulladékokon, és egy ismeretlen személy zihálását hallotta a közelből, meglehetős kifulladtan. – Dög nehéz vagy, kölyök – mondta neki egy rekedtes, gyomorból jövő hang, ami még csak nem is emlékeztetett a tequisben iddogáló ingatlanügynökére. – Honnan szedted a gyöngyöt? Amiről azt hazudtad, hogy Krilehor fülbevalója? A kalandozó az egyetlen ésszerűnek tűnő módon válaszolt: vad káromkodásban tört ki, a legszörnyűbb sorssal fenyegetve támadóját, ha a barátai rátalálnak. Szájon vágták a fuszeklivel, mire vért nyeldekelve elhallgatott. – Egyedül vagy, különben a többi ökör is ott hőbörgött volna veled – szögezte le a mély hang. – Még egyszer kérdem: honnan? A fiatalember mérlegelte a lehetőségeit, majd teli torokból felordított, hátha meghallja valaki és a segítségére siet. Narvannak ebben a negyedében ez még akkor is túlzott elvárás lett volna, ha az első nyikkanás után nem fordítják hasra és nem nyomják bele a fejét a kásás állagú szemétbe. Csupán a posztózsáknak köszönhette, hogy nem kezdett fuldokolni. – Igazán értékelhetnéd, kölyök, mennyi fáradságot vettem magamra, hogy ne kelljen megöljelek – rótta meg őt a titokzatos idegen. – De az én türelmem is véges, tudod. Némi matatás következett, majd az ifjú kalandozó ismét hosszas és hasztalan kísérletet tett az üvöltésre, immár nem teljesen a saját jószántából. Elrablója ugyanis valami laposfogószerű alkalmatosságot szedett elő, és sorra szétroppantotta vele a jobb kezén az ujjperceket, a kis-ujjtól haladva a hüvelyk felé. A második reccsenés után a fiú már boldogan beszélt volna, a középső ujjhoz érve pedig egyéb vágya sem volt, az idegen azonban szóhoz sem engedte jutni, míg akkurátusan be nem fejezte a munkáját. – Most pedig légy olyan kemény srác, és ne visítsál! – intette őt dolga végeztével, mielőtt levette a talpát a nyakáról. – Különben elővesszük a másik kezedet is.

Az elszántság és az akaraterő néha csodákra képes. A kalandozó sikítani szeretett volna az ujjaiban lüktető fájdalomtól, mégis egészen halkan, szinte suttogva adta elő mindazt, amit a raxisi dzsad ószeressel kapcsolatban emlékezetébe tudott idézni, a sajátos egyéni akcentustól a niarei lámpaernyőkig és lakkdobozokig. Tán reggelig ömlött volna belőle a szó, ha a titokzatos idegen meg nem elégeli és a fejére nem koppint a laposfogóval. – Szegény kölyök, téged csúnyán hülyére vettek – mondta sajnálkozva. – Ismerjük azt a minden hájjal megkent gazembert: csupa közönséges bíborgyöngyöt árul, meg persze hamisítványokat. Festett üveggolyókat, gügyéknek való históriákkal. – Rekedt, reszelős hangú sóhaj. – Zsákutca, már megint. No mindegy, kipróbálni nem árthat. Bugyelláris pántja kattant, majd rövid időre csend lett, amelyből lassacskán holmi szuszogás féle bontakozott ki. Akkor liheg-morog így az ember, ha teljes erőből feszül neki valaminek. Aztán hirtelen fémes pendülés hallatszott, mint amikor egy első osztályú abbitacél laposfogó eltörik és két darabban hullik a földre. – Hogy Arel nyelné be tövig…! – A zajokból ítélve az idegen négykézlábra esett, és szitkozódva kotorászott valami után a szemétben. – Ha ez most elgurul, én istenemre tökön szúrom magam… A kilátásba helyezett öncsonkításra azonban nem került sor, az ifjú kalandozó őszinte bánatára. Rejtélyes támadója olyan hévvel kapart a halcsontvázak és korhadt deszkák között, hogy az egy vízi patkánynak is becsületére vált volna. Végül diadalittas horkantás jelezte, hogy megtalálta, amit keresett. A fiatalembernek ekkor jutott eszébe, hogy ezt az időt akár ki is használ hatta volna, ha másra nem, hát egy torokszakasztó segélykiáltásra. Bizonyára a sok jóféle mézes bor nehezítette el a gondolatait, amit a vendéglőben nyakalt be közönsége kontójára. Akárhogy is legyen, a lehetőség elúszott, mint vízihulla a híd alatt. A koszban kutakodva az idegen felmarkolt egy avas halzsírtól bűzlő rongydarabot; ezt gyűrte most a posztócsuklyán keresztül foglya szájába, majd horgászzsinórral átkötötte és rögzítette. Ahogy a feje körül ügyködött, a fájdalomtól félholt kalandozó egy gyűrűt érzett a bal keze nevetlen ujján, ahonnan közvetlenül a szívbe futnak az erek. Búcsúzóul az idegen a hátára fordította, hogy kényelmesebb fekvés essék neki a szemétben, sőt még az arcát is megpaskolta, nem minden jóindulat nélkül.

– Így ni, kölyök, pihenjél csak szépen! – suttogta rekedten. – Derék fiú vagy, megütötted nekem a főnyereményt… Távolodó léptei csakhamar a semmibe vesztek, magára hagyva a nyöszörgő ifjút a végtelennek tetsző időben. Tucatszor is megjárta Tharr legsö tétebb alvilágát, mire röviddel virradat előtt néhány guberáló utcagyerek rábukkant a halpucoló bódé mögött. Ezek először is megszabadították erszényétől, kardjától, köpenyétől és csizmájától; cifra gúnyáit nem húzták le róla, mert ahhoz előbb el kellett volna oldozniuk, és még ilyen viharvert állapotban is elég marconának tűnt nekik, hogy inkább ne kockáztassanak. Egyikük mindazonáltal tüstént a poroszlókhoz szaladt, akiktől rendszeres baksist kapott az efféle hírekért. A szolgálatos járőr lelkiismeretesen a helyszínen termett, kihámozták kötelékeiből az agyongémberedett áldozatot, adtak neki néhány pofont meg pár korty orkvért; ettől eléggé magához tért, hogy vallatóra foghassák, kicsoda ő és miként került ide. Miután minden kétséget kizáróan megbizonyosodtak róla, hogy közönséges csavargóval van dolguk, elszedték tőle a maradék ruháit, és egy fenékbe rúgással útjára küldték. Akár a tanulékonyság tette, akár az átélt viszontagságok, de ezúttal eszébe sem jutott harsányan szitkozódva tiltakozni. Nagy szerencséjére a hajón előre rendezte a viteldíját, a kapitány pedig volt annyira becsületes, hogy felismerje benne fizető utasát. Még felcsert is hívott hozzá, mert papra már nem telt a kabinjában maradt holmik árából. Végül némi rimánkodás után arra is hajlandónak mutatkozott, hogy hazaszállítsa őt Anterába, ahol az apja köztiszteletben álló gazdálkodó Milea vi dékén, és bizonyára visszafogadja tékozló fiát, akinek egy életre elege lett a kalandozásból.

*** Ami Pugo Benaciust illeti, ő nem sokkal éjközép után tért haza, szintén elég viseltes öltözékben, ám – ifjú alkalmi ismerősétől eltérően – cseppet sem kedveszegetten. Narvan úri negyedében lakott, szerény háromszintes rezidenciában, belső kerttel és szökőkúttal, ahogy az egy jómódú üzletemberhez illik, aki kedveli ugyan a kényelmet, de kerüli a hivalkodást, Érkezése észrevétlen maradt, ami nem csoda, hiszen egyik pillanatról a másikra jelent meg a hátsó traktus kihalt körfolyosóján, egy sötét benyíló mellett, mintha a semmiből lépett volna elő. Az ujjáról lehúzott gyűrűt gondosan felfűzte vé-

kony nyakláncára, amely csak a látszat kedvéért volt bearanyozva, valójában a legkeményebb abbitacélból kovácsolták. Ettől az egyszerű, követlenvésetlen ékszertől szívdobbanásnyi időre sem vált meg, még álmában sem. Egyébként, noha nem látszott rajta, lényegesen kevesebbet aludt másoknál, naponta legföljebb két-három órát. Az adottság vele született, s kemény edzéssel és szoktatással finomította tovább. Végigballagott a folyosón, aztán fel a lépcsőn, amelynek tetején sovány, nyakigláb férfiú várta fecskefarkú libériában. Ez az inasruhás úriember szintén ingatlanügynök volt, ám alacsonyabb hivatali besorolásban. Rangbéli emelkedését elsősorban egy apróbb testi hiba gátolta; az arcára sütött tolvajbélyeget ugyanis, jóllehet errefelé kevesen voltak járatosak az uniós igazságszolgáltatás rejtelmeiben, semmiféle macskakarmolással nem lehetett kimagyarázni. Pugo Benacius átnyújtotta neki a felöltőjét, a kaviccsal kitömött harisnyát, a törött laposfogó két felét, a hangja eltorzítására szolgáló szájbetétet, valamint egy s más további apró holmit, amelynek felsorolása túl messzire vezetne. – Az úrnő a fejét fájlalja. Visszavonult pihenni és kéri, hogy ne zavarják – jelentette a libériás egyén kifogástalan lakájmodorban. – A dohányzóban befűtöttem, és előkészítettem az olvasnivalót. Kíván az úr tisztálkodni a vízipipa előtt? – Majd később. – Pugo fölsandított a lépcsőn, amely egy bal kanyarral tovább vitt a következő emeletre. – Azt hiszem, mégis tiszteletemet teszem az úrnőnél. – A körülményeket figyelembe véve nem tudom, mennyire lenne ez bölcs dolog. – A legbölcsebb, amit csak pillanatnyilag el bírok képzelni – vágta rá a házigazda, s ahogy szaporán megindult fölfelé, futtában a bugyellárisára csapott. – Forró legyet fogtam, Rodal, és szabadulnom kell tőle, mielőtt kiégetné a markomat! – Ahogy óhajtja, uram – bólintott Rodal kimérten, szavait egy sebesen távolodó háthoz intézve. – Én mindazonáltal bátorkodom fölébreszteni a gyógyítónkat.

Az emeleten csak minden második olajlámpás égett, azok is fél lángra csavarva. Pugo Benaciusra bársonyos homály ereszkedett; hunyorgott egy kicsit, hogy hozzászokjon. Mikor megállt a hitvesi háló előtt, arcán filozofikus belenyugvás tükröződött: gyakran megfigyelhető ez a középkorú, kopaszodó, kövér férjeken, akik szemtelenül csinos és fiatal asszonyt vezettek oltár elé. Erélyesen bezörgetett az ajtón; aztán, mikor válasz nem érkezett, megismételte. – Ki vagy? – szólt ki bentről egy karcos, álomittas férfihang. – Tudod mit: nem érdekel. Tűnj a francba, vagy felőlem be is jöhetsz, de akkor kibelezlek. Nem igazán hangzott szíves invitálásnak, Pugo azonban nyilván annak értelmezte, mert habozás nélkül benyitott. A hálószoba regényes látványt nyújtott a kék hold beszűrődő fényében. A szőnyegen festői összevisszaságban hevertek a ruhadarabok, férfi-női vegyesen, ahogy a szenvedély hevében ledobálták őket: itt fél pár kopott vadászcsizma egy csupa csipke mellkosáron, amott rojtokkal-fogakkal kivarrt bőrzeke egy selyem szoknyakölteményen. A ház asszonya meztelenül aludt a baldachinos ágyon, a könnyű dunna csak a derekát takarta. Hosszú, mézszín fürtjei csapzottan terültek szét a patyolat vánkoson, és igen szépeket álmodhatott, mert csókos kis ajkát elégedett mosoly játszotta körül. Pugo Benacius csendestársa felült mellette az ágyban, és akkorát ásított, mint aki el akar nyelni egy társzekeret. Verítékes sörtehaja ezüstösen fénylett a holdsütésben. – Darton ringatna meg, te bunkó, mit zargatod a feleségedet? Hagyd pihenni, teljesen ki van pukkanva – morogta mogorván, miközben megvakart csupasz mellén egy régi forradást. – És hogy nézel ki? Mint egy disznó, es küszöm. Hol tanultál te jó modort? Az ingatlanügynök behúzta maga mögött az ajtót, aztán felpattintotta bugyellárisát, és óvatosan, két ujjal belenyúlt. – Iglat, öreg cimbora – vigyorodott el –, nem fogod elhinni, mit találtam…

Mira Sandoval

Csodára várva Köszönöm Dübörgő paták zajában, üvöltöző emberállatok yűrűjében jöttél világra – nem csoda hát, ha magad is teli torokból ordítottál. Hiába, erős hangod nem pótolhatta nyilvánvaló testi foyatékosságodat: hoy leánynak születtél. Anyádra hayták neved kiválasztását, s hamar megfeledkeztek rólad. A törzs a vadászok diadalából élt, a lányporontyok csak a lélekszám fenntartását szolgálhatták, és gondoskodhattak róla, hoy mindig leyen elég szárított hús a portyákhoz. Totemedül az őzet kaptad, bár kecsességed nem látszott. Az csak később bújt elő ujjaidból, s akkor sem volt benne köszönet. Ők nem látták, még szüléd sem, miket bűvölsz elő a patak sarából, a lovak hosszúszőréből, a fák ágaiból. Haszontalannak tartottak, elvették a vacsorát előled, vay jól elvertek, de hiába. Te akkor is fönt haytál a bokron néhány boyót, takaros mintában, és a patak vizét is kíyózó mederben terelted a palántákig. Elűztek a boyószedők közül, elzavartak a pataktól is. A sámán harmadik asszonya vetett eléd néhány prémet, hoy beléd ne fayjon a lélek télvíz idején. Anyád, aki a világra szült, még ő sem állt ki melletted, széyellt is talán. Tömérdeken vettek körül – senkié sem voltál. Hát a magadé lettél.

1. A Quiron-tenger déli partján, Laquars határában, a Pyarron szerinti 3710. esztendőben – Istenekre, milyen elragadó! – csapta össze a kezét Atina, amikor az alacsony domb tetejéről végre megpillantották a városkát. A kikötő felett egy fák koronázta sziklaorom magasodott, árnyéka valóságos áldás lehetett a nyári hőségek idején. – Ja, igazi koszfészek – morgott a társa, majd előrerúgtatott. A lány csak a lejtő alján érte utol. – Várj, Estios! Akkor most már biztos, hogy helyben vagyunk? – Holtbiztos – vigyorgott csúnyán a nagydarab férfi. – Csak rég jártam erre utoljára, és ezek a kis tengerparti pöcegödrök mind egyformák. – Még jó, hogy Eren olyan változatos… – felelte Atina csípősen, majd megszeppenten hallgatott el a férfi villámló tekintetére. Szótlanul tették meg a városkapuig hátralévő utat, kifizették a fejenkénti fél dénárt, és eligazítást kértek a pohos városőrtől a legjobb fogadóhoz. – Milyen lehet a legrosszabb…? – köpött ki a mogorva erv az épület előtt, és lova kantárszárát az elősiető gyerkőc kezébe dobva becsörtetett a Kagylóhéjhoz címzett vendégházba. Mire a lány beért utána, már nagy hangon magyarázott egy ősz hajú asszonynak, alighanem a fogadósnénak. Egybenyíló szobákat követelt, külön fürdőkamrával, és nem látszott meghatódni azon, hogy az egyetlen ilyen lakosztály már foglalt. Végül nagy kegyesen hajlandó volt alkonyatig várni, amikor az előző vendég amúgy is távozni szándékozott. Az étkezőbe vonult, kihívóan végigmérte az ott tartózkodókat, aztán lezöttyent egy asztal mellé, kardjait hangos csörömpöléssel lecsatolta és maga mellé támasztotta. Vadkanpecsenyét és sört rendelt, az asztalt csapkodta a gyorsabb kiszolgálásért, majd mikor megkapta, amit kért, nagy csámcsogva enni kezdett. Atina szégyenkezve ült mellette, alig csipegetett a sültből,

majd bocsánatkérő mosollyal az arcán kisurrant. Estios oda sem figyelt, a faros-bögyös szolgálót leste inkább, aki félszegen pislogott rá, míg a poharakat szedte. A lányt, alighogy kiért az étkezőből, egy cselédlegény állította meg. A régi lakó a vártnál korábban költözött ki, mondta, az ő holmijukat pedig már felhordták a szállásra; óhajtja a kisasszony, hogy kipakolják? A világért se, mosolygott a kisasszony, inkább majd maga. Felszaladt a masszív falépcsőn, megkereste a hatodik ajtót, és benyitott rajta. A málhájuk takaros halomban várta, a szőttesekkel díszített fal mellé tornyozva. Sóhajtva látott neki a kipakolásnak. Már nem tűnt annyira jó ötletnek ez az egész, mint négy hónapja, mikor összeállt az erenivel. Akkor sértett volt és csalódott, kiábrándultságában bármire képes, még arra is, hogy egy ilyen tuskóhoz csapódjon. Való igaz, tetszetős tuskó, mégis faragatlan, szálkás – mi több, tüskés –, és hát a műveltsége is megállt a szajhák meg a kifent vasak értékeinek szakszerű felbecslésénél. Modortalansága akkor kapóra jött a szomorú lánynak, úgy érezte, a gyengédség összeroppantaná. Hátra se nézve, alig valamicske holmit összekapva loholt Estios után, és magának bizonygatta a leghevesebben, hogy így lesz jó. Nem lett az. Rosszabb sem, de ez nem vigasztalta. Még mindig fájt, hogy eldobták – egy férfiért, ráadásul! –, s gyanította, nem is fog enyhülni még jó darabig. Nem volt már tizenhat esztendős kis csitri, maholnap betölti a huszonegyet, akadt olyan rendtársnője, aki ilyen idősen már beavatást nyert a középső körbe. Képességei őt is feljogosították volna erre, ha nem futamodik meg… Mert pontosan ez történt, bámult keserűen a tükörbe: megszökött. Hogy megnyugtassa magát, fésülködni kezdett, hajának gazdagon árnyalt vörösére összpontosítva. A lemenő nap fényében különösen megkapó volt a látvány, elterelte gondolatait az olyannyira hiányolt gesztenyebarna fürtökről, melyek oly sokszor keveredtek az övéivel a sáfrányszín párnákon… – Elég, te liba! – toppantott dühösen, hogy már ez a kis szertartás sem hoz megnyugvást. Ledobálta úti ruháját, és fürdőkamrába ment. Prüszkölt a jeges víztől, de nem jött ki alóla, míg a reszketés ki nem ölt belőle minden gondolatot.

Akkor puha lepelbe burkolózott, és befejezte a kipakolást. Leszaladt egy pohár forralt borért, és fent még megfűszerezte néhány különlegességgel, amit apró bőr-szütyőkben hordott magával mindenhová. Lassan kortyolta a forró italt, elrágcsálta benne az aromás bogyókat, aztán letette a poharat és várt. Várta az álmot.

*** A magad uraként csaknem elpusztultál. A törzs vadászai nélkül nem jutottál húshoz, az idegen bokrok termését nem ismerted. Némelyik a szomjad oltotta, némelyik az egekig korbácsolta éhedet. Az eyiktől napokig fetrengtél önkívületben, saját szennyedben, tulajdon bőrödet szaggatva az arcodon. Lázálomnak hitted azt is, mikor eljöttek hozzád. Verőfényes dél volt, de az ég eyetlen pillanat alatt sötétedett el. A felhők mintha a fejed körül kavarogtak volna, vay épp onnan bújtak volna elő. Hatalmas madarak rikoltását hallottad, szárnyuk verdesése szélvihar. Mikor feltekintettél, az iszonyat a hangodat vette. Ey darabig. Aztán a szörnyű lények – nem madarak, ó nem! – megragadtak, és te végre sikoltani kezdtél. Sikoltani, mert kivájt szemük a lelkedig látott, összevarrt ajkuk iszonyú titkokat sugdosott. A kiáltozásodon át is hallottad őket. Sokáig repültek veled, már azt gondoltad, itt fogsz meghalni, csattogó szárnyaik közt, a semmi örvénylésében. De nem haltál meg, még akkor sem, mikor letettek a trónus előtt. Sem a rémülettől, sem a felfoghatatlan yönyörűségtől. Nem Ő volt yönyörű, Őt nem is láthattad, arcát fátylak takarták. Hanem ami körülvette: halandók szemével felfoghatatlan színek, fények, formák. Rémületes. Gyönyörűséges. Végtelen. Szétrobbanni készülő elméddel épp hoy megértetted akaratát. Döntöttél. Az Övé lettél.

2. Atina kóválygó fejjel ébredt, bár nem is pirkadt még odakinn. Ezúttal kéretett egy szolgát – ezüsttel váltotta meg álmát –, forró vizet töltetett a dézsába egy kancsó kecsketejjel vegyítve, majd a fürdőbe merült. Addig maradt ott, míg fel nem jött a nap, és ő már nem látott minden sarokban rémisztő, vak angyalokat. Akkor visszament a szobába, és a ruhái után nézett. Előző este elöl hagyott egy mohazöld nadrágot, mely a hosszú szárú, enyhén magasított sarkú csizmával együtt remekül kiemelte nyúlánk, kecses lábait, meg egy hasonló, de világosabb színű vászonmellényt, melynek célzatosan szabott kivágása nem engedte elkalandozni a bámész férfinép tekintetét a keblek feszes domborulatáról. Hacsak egy arasszal lejjebb nem, ahol a borvörös rajzolatokkal körbevett köldökben egy mesterien csiszolt, ovális, indigókék kő szikrázott. Bekente bőrét kedvenc olajával, amit még a fogadalomtételekor kapott a contessától. Mozdulatai nyomán parázsra vetett háncs, borpárlatban ázó fűszerek illata lebbent. Felöltözött, majd kritikusan megszemlélte magát a tükörben. Nem rossz, gondolta, bár a hasa túl lapos, lehetne kissé nőiesebben lágy. A bőre viszont tagadhatatlanul szép, arcán a kis szeplők is a helyükön, pajkossá varázsolják mélykék szemeinek pillantását. Felhúzta a térd fölé érő csizmákat is, végül felöltötte egyetlen állandó ruhadarabját, egy kéttenyérnyi széles, sötét bőrövet. Pántokba bújtatott fémhengerek sorjáztak rajta, aljukon különféle színű vésetekkel: piros, fekete, kék, zöld. Saját főzésű bájitalait hordta magával – jobb szeretett biztosra menni. Megvárta, míg elhallgat a szomszédból áthallatszó dübögés, amit akár az ütemesen a falnak csapódó ágy is okozhatott, aztán átsétált a társához. A ruháit kapkodó cselédre ügyet sem vetve Estiosra nézett: – Ideje menni.

– De sürgős… – morgott a másik, majd ráérősen kikászálódott a feldúlt ágyból, és öltözködni kezdett, cseppet sem zavartatva magát verítékes meztelensége miatt. Neki a jelek szerint megfelelt a tegnapi ing és bőrnadrág is. Végül felcsatolta kardjait, hüvelykujját a derékövébe akasztotta és gúnyos mozdulattal meghajolt. – Parancsoljon a kisasszony előrefáradni! Szikrázó napsütés fogadta őket, mikor a könnyű reggeli után a macskaköves utcára léptek. Laquars rendkívül hangulatos városka volt, hiába szólta le az erv. Szabálytalanul kanyargó, szűk sikátorai inkább otthonosnak, mint baljósnak tűntek. Apró boltok, kézműves műhelyek, ivók, pecsenyesütők tarkították a látképet, ami a kelmefestők utcáján egyenesen tobzódott a színekben. És mosolygó, barátságos arcok mindenütt. – Ennyi bambán vigyorgó parasztot… – Estios most sem hazudtolta meg magát. Végül egy mézeskalácsos és egy kosárfonó között rátaláltak arra, amit kerestek. Egyszerű cégér lengett az ajtó fölött: csiszolt ékkövet ábrázolt valami fura, átlátszó nyeles tükör alatt. – Ez lesz az – meredt rá homlokráncolva az erv. Megdöngette az ajtót. – Becsüs uram! – kiáltotta. – Olyat ugyan nem talál itt, fiatalember – felelt egy női hang a hirtelen megnyíló kapualjból. Estios hajszál híján előrebukott, imbolyogva lépett vissza, hogy megőrizze az egyensúlyát. Vaskos káromkodás tolult az ajkára, de sikerült időben torokköszörülésbe fojtania. Atina közben szemügyre vette az apró termetű, de csinos, középkorúnak látszó asszonyt. Szőke volt – nem az a fajta, akiket poéták versbe dalba foglalnak; a haja nem volt sem arany, sem búza, se len, se szalma, még csak mézszínű sem, egyszerűen szőke, ahogyan az istenek ezt a színt megteremtették. Keskeny, szögletes látüveget viselt, afölött pislogott a látogatóira. – Hogyhogy nem találok? – morogta az ereni. – Az öregem esküdött rá, hogy itt lakik. Ha az urad az, vezess hozzá, ne várass itt az utcán! – Hát kerüljenek beljebb! – tessékelte őket derűs nyugalommal az aszszony. Atina bocsánatkérő mosollyal követte Estiost. Gazdagon berendezett szalonba kerültek. Kényelmes karszékek, ízléssel faragott asztalkák, intarziadíszes fiókos szekrények álltak a falak mentén, a lány kedvtelve simított végig tükörsima felszínükön. A padlón dzsad szőnyegek, de a visszafogottabb színvilágúak közül, a falakon szebbnél szebb ékszerek képei.

Vendéglátójuk az erv felé fordult. Alaposan hátra kellett szegnie a fejét, alig ért a melléig. – Veríz Yashkebar vagyok, tisztelt… – Estios. Csak így. Most pedig… – Én vagyok a Becsüs. Atina némi elégtétellel látta, hogy társa szeme elkerekedik. – Mi a kórság? – Alighanem cifrábbat is mondott volna, ha nem lepődik meg annyira. – Azt hittem… – Az édesapja nem említette, hogy ne egy férfit keressen? – somolygott Veríz. Leültette és frissítővel kínálta őket – forrásvízzel, gyümölcsnektárral meg vörösesbarnán gyöngyöző, tarini módra főzött erős sörrel. – Hát nem. Merthogy sose láttam, felőlem fel is fordulhatott már. – Az ereni félrelökte a tákára készített kupákat, és hatalmasat hörpintett a söröskancsóból. – Rólad az öregem beszélt, az anyám apja. Már amikor elég józan volt hozzá. – Ismertük egymást? – Merem remélni. – Estios egy pergamentekercset halászott elő az ingujjából, és átnyújtotta. – Bár ha jól számolom, annak már vagy hatvan éve, és annyira nem tűnsz rozogának. De lánykorodban még találkozhattál az öregemmel, mikor a szüleidhez járt üzletelni. A Becsüs egy pillantást vetett a tekercs köriratára, aztán bontatlanul visszaadta. – Belaron Ardurid. Ezer közül megismerném a kézírását. – Rosszallóan csóválta meg a fejét. – Híres kalandozó volt, de már akkoriban mondtam neki, hogy többet iszik a kelleténél. Az erenin nem látszott, hogy különösképpen megrendült volna. Eltüntette a pergament az ingujjában, és ravaszkás tekintettel méregette házigazdájukat. – Száz év, alsó hangon. Krad tudja, mennyivel több. – Megnyalta az ajkát, és halkat füttyentett. – Mi vagy te, boszorka? – Az éppen nem – kacagott fel Veríz, és Atina felé csippentett a szeme sarkából. – És a törpe ősök fölemlegetését is mellőzzük, ha szabad kérnem.

– Pedig illene rád, ők vannak annyira odáig a nyavalyás kövekért. – Estios elvigyorodott. – Másfelől el nem tudom képzelni, hogy valakinek kedve támadjon megfektetni egy törpe némbert. Nekem biztos nem lenne hozzá gusztusom, bár nem vagyok egy finnyás fajta. Atina fülig vörösödött a szégyentől, esdekelve nézett az asszonyra bocsánatért. Veríz megnyugtatóan tette vállára a kezét, aztán a társához fordult. – Az ajánlólevele kiváló, Estios úr – mondta. – Mit tehetek önért? A férfi fölsandított a söröskancsó öbléből. – Egy gyöngyöt keresek. Különleges fajtát. Azt mondták, te értesz hozzá. – Aminthogy, fölteszem, ön is ért némileg a kardforgatáshoz. Széles vigyort kapott válaszul. – Szóval, ha kisuvickolt rezet hozok neked, hiába bizonygatnám róla, hogy arany? – De még a zöld turmalinról is, hogy smaragd. – Bánja a rohadás! Smaragdom, az nincsen. – Estios felhajtotta a sör utolját, és beletörölte a száját az ingujjába. – De a hamis gyöngyöt felismered-e? – Kérem, ne sértsen meg. Évtizedekig dolgoztam a legjobb mesterek keze alatt – törpék is voltak köztük, ha már szóba jöttek –, és higgye el, nem hiábavalóan. – Felőlem orkoknál is inaskodhattál, ha megtanultad tőlük a mesterséged – vont vállat a férfi. – Csak azért kérdem, mert elég ritka és különleges gyöngyről van szó. – Ritkáról és különlegesről? – Bíborgyöngynek hívják. Egy kedves cimborámnak segítek keresni, de fogalmam sincs róla, mi különbözteti meg a sárgaborsótól. Ezért kellesz te. – A hölgy sem ért hozzá? – nézett kérdőn Atinára a Becsüs. – Még hogy hölgy! – Estiosból kibukott a nevetés. – Nem, a höly egészen más dolgokban jeleskedik. Büdös löttyöket kotyvaszt és szépeket álmodik, például. – Csakugyan? – Csakugyan. Ezért is vagyunk itt. Szerinte él errefelé valaki, akinek van egy ilyen bíborgyöngye. Megálmodta. Utánajárunk, elhozzuk, te megvizsgálod, és kész. Persze megfizetlek. – Ebben egy percig sem kételkedem, kedves uram.

– Azt jól teszed. Nem vagyok az a fajta, akinek rongy forog a szájában nyelv helyett. – Az erv hanyagul a szőnyegre ejtette az üres korsót. – Ha már ilyen szépen megegyeztünk, mi indulnánk is. Atina! A lány felugrott. – Menj csak előre, Estios, én még nézelődnék kicsit. Láttam pár apróságot, ami jól mutatna rajtam… – Tekintete hamiskássá vált. – Egyébként sem akarlak zavarni… az a bögyös kis fruska nagyon odáig volt érted, ahogy láttam… – Csak nem képzeled, hogy még egyszer megdöngetem? Van ott még elég, ahonnan ezt szalasztották. Estios méla undorral nézett körül a helyiségben. – A nők meg a cifraságaik – morogta. – Aztán csak ésszel vásárolj, én ugyan ki nem váltalak, ha elszalad veled a ló! – Azzal kicsörtetett. Atina hatalmasat sóhajtva huppant le vissza a székre. Egy pillanatra a kezébe temette arcát, aztán felnézett a Becsüsre. – Bocsásson meg a társam bárdolatlanságáért. És azért is, hogy így feltartom. – Maradjon nyugodtan, kedves. Nem könnyű elviselni az ilyen… harsány társaságot, én megértem. Egy kis teát? Füves Bertától hozom, a legkitűnőbb javasasszony, akivel valaha dolgom volt. – Mert még nem kóstolta az én főzeteimet! – derült fel a lány. Kedélyesen elcsevegtek a csillagánizs és a menta jótékony hatásairól, meg arról, hogy milyen összefüggés mutatkozik a gyógyteák íze és ereje között – minél borzalmasabbak, annál többet segítenek, ugyebár –, s közben az asszony sorra megmutatta Atinának a fiókos szekrénykék titkait. Csiszolt és csiszolatlan drágaköveket rejtettek, a legkülönfélébb formákban, színekben és méretekben; aztán volt ott egy kis lapocskákból álló nemesfém mintakollekció – a lány sosem gondolta volna, hogy az aranynak ennyiféle fajtája létezik. Még zöld színűt is talált, ráadásul három árnyalatban, továbbá sárgákat, vöröseket, fehéreket. De akadtak a gyűjteményben ezüst-, mithrillés lunirlapocskák is, egyik sarkukon kilyukasztva és takarosan láncra fűzve, hogy a különböző színeket egymás mellé téve össze lehessen hasonlítani. Egy másik szekrényt már elkészült ékszerek töltöttek meg, csodálatos darabok egytől egyig. Veríz megmutatta neki a Tarinban kiállított mesterlevelét; kitűnt belőle, hogy huszonhét év tanulás után szabadult fel, ami a törpék mércéjével bámulatosan gyors fejlődést jelent.

Éjközépre harangoztak egy közeli templomban, mire Atina észbe kapott, milyen későre jár. Elbúcsúzott szíves vendéglátójától, megköszönte az időt, amit vele tölthetett, és – hosszú hónapok óta először – vidáman mosolyogva tért vissza a szállásukra. Ma pedig szépet álmodik, ha törik, ha szakad.

*** Rüyfakadás, yümölcsérés, levélhullás, rögfayás. Ezek mutatják számodra az idő múlását, alakítják életed lüktetését. Ez korábban is íy volt, de mióta az Ő yermeke lettél, s érintése nyomát büszkén viseled, másként látod a mindennapok jelenségeit. Számodra a madárdal fémbe önthető, a szőlőindák tekeredése kőbe faragható vers. Eyre távolabb kerülsz eykori otthonodtól, s a lenyugvó nap felé vándorolva különös népeket ismersz meg. Csodálkozol furcsa öltözékükön, hajlékaikon, beszédükön. Ugtóbbit csak nehezen érted meg – szavaidat nem látszanak felismerni. Kenyér, mutatod, hús. Étel. Víz. Nekik megszilárdult dalaid kellenek. Élsz, haynak élni, Te is hayod hát őket, és apróságaiddal mosolyt csalsz megfáradt arcukra, Apróságaikkal jóllakatnak téged. Hajlékkal kínálnak, alig értik meg, hoy nincs rá szükséged. Békében haynak hát. Elhozzák a húst, a kenyeret, ásót. Érzed az Ő elégedettségét. Mindenkié lettél.

3. – … szarvas, rohanó szarvas… kemény vizek… víz a szemekben… hideg, kék! Atina saját kiáltására ébredt. Az igazálmok sora kezdte megviselni – a különös elégedettség érzése, amit ebben a legutóbbiban tapasztalt, sokáig vele maradt ugyan, de minden egyes alkalom után egyre fáradtabb lett, és a kimerültség nem segített a rossz emlékek kizárásában. Éppen ellenkezőleg.

Dzsad kasmírból varrott puha köntösbe bújt, az ablakhoz húzta a karszéket, és fűszeres bort kortyolgatva az alvó városkára bámult. Nézte, de egészen mást látott: contessáját azon a hónapokkal előtti estén. Kapkodva csomagolt akkor, hogy utolérje a faragatlan hímet, akitől feledést remélt. „Visszavárunk” – mondta Lyéne. „Ne tegyétek” – felelte ő. „Ennyire fáj?” Nem válaszolt, szorosabbra húzta a táskaszíjakat. „Ne akard tagadni.” – A contessa a vállára tette a kezét. – „Engedd át magadon, úgy könnyebben múlik majd. Erősödj tőle, hisz el nem pusztított téged.” „Nem sok híja volt” – suttogta ő, és hátat fordított. Az első éjjel megpróbálta elcsábítani Estiost, átérezni azt a nyers vonzerőt, ami – később ennek számtalan tanújelét látta – megannyi lányt, aszszonyt vitt az ereni ágyába. Ruhátlanul, zokogva futott ki a szobájából, mielőtt a férfi akár csak hozzáért volna. Estios nem értette a dolgot, de annyiban hagyta, akadt cselédlány a fogadóban elég. Míg össze tudnak dolgozni, nem muszáj együtt is hálniuk. Több jelenet viszont nem lesz, ezt kerek perec megmondta Atinának, hacsak nem akarja a vérző orrát a törött kezével törölgetni. Ilyesmire végül nem került sor, sőt meglehetősen hatékony párosnak bizonyultak. Estios kapcsolatai és az ő mosolya szinte minden kaput megnyitottak előttük, s ha mégis elakadtak, ott volt a bájital. Atina maga készítette, ahogy a rendjében tanulta. Öt adaggal főzött – remélte, ennyi elég lesz, hogy megtalálják, akit keresnek. A lányt, akinél a bíborgyöngy van. Egészen közel jártak már hozzá, s Atina minden elővigyázatossággal felhagyott. Nem tartott pihenőt, ahogy kellett volna, minden éjjel használta a főzetet, s fáradtságát nappal egy másféle bájitallal űzte el. Ingerlékennyé vált, Estios is egyre jobban idegesítette. De hamarosan vége, gondolta. Már csak egyetlen adag maradt. Holnap minden kiderül.

*** – Délkeletre? – Jól hallottad. – Milyen messze? – Legfeljebb másfél nap lovon. – Remek! Felmarkoljuk a gyöngyöt, aztán csapunk egy kis murit, seggére verünk a maradék pénzemnek. És ha már seggekről van szó… – Fogd vissza magad, Estios! – Eszem ágában sincs, minek veszel fel ilyen szűk holmikat? Nem sokkal virradat után indultak. Az erv szokatlanul jókedvű volt, miután este nemcsak az asszonyi ölelésből jutott ki neki, de verekedett is egy kiadósat valami kikötői csapszékben. Szerette használni az öklét, és értett is hozzá, a szórakozás egyik válfajának tekintette. Az arca baloldalt feldagadt, és a bordáira is beszerzett egy jókora zúzódást, ám az ilyesmit fel se vette. Reggel óta már vagy fél tucatszor dicsekedett el vele Atinának, hogy hány ellenfelet terített le: hol hármat mondott, hol négyet, igazából maga sem tudta, ami – a kocsmai csetepaték természetét tekintve – némi hitelt kölcsönzött a hetvenkedésének. A lány bezzeg annál morcosabb volt. Az igazálom a pihentető alvástól vette el az idejét, rettentő kifacsartnak érezte magát. Hiába itta a frissítő főzetet, tudta, hogy ezt már nem bírja sokáig, a szervezete alaposan megsínyli az igénybevételt. Ráadásul egyre gyakrabban érzett olthatatlan vágyat, hogy a körmeit Estios hátába vájja. Csak nem éppen úgy, ahogy a férfi szereti. A körmökről persze megint Estrael jutott az eszébe, ahogy annak idején a méregmester párlatai fölé hajoltak, gondosan lemosott kézzel, áztatásra készen. Estrael macskaszeme huncutul csillogott az arca elé kötött kendő fölött, haja fénylett, mint a burokból frissen kibújt vadgesztenye. Hála a kezeléseknek, anyaszült meztelenül sem maradtak fegyvertelenek – tíz halálos penge védelmezte őket akkor is. Külön harcmodort tanultak hozzá, s bár elsősorban nem ezzel kívántak boldogulni, hasznos kiegészítőnek bizonyult egyéb jártasságaik mellé.

Estraelt a fogadalomtételen pillantotta meg először, s hetekbe telt, mire meg merte szólítani. Legnagyobb meglepetésére a nála csupán esztendővel idősebb lány szívesen fogadta közeledését, mi több, viszonozta érzelmeit. Attól kezdve elválaszthatatlanok lettek, a legirigyeltebb pár a rendben. Szenvedélyük éveken át beragyogta környezetüket, amíg… Amíg Estrael hűtlenné nem vált nemcsak szerelméhez, de valamennyi éjzafír nővérhez is. Elhagyta őket egy férfiért. A búcsúlevelében legalábbis ezt írta. Atina napokon át nem beszélt, nem evett, csak ült a szobájában és üres tekintettel bámult maga elé. A könyörgések annyira sem hatottak rá, mint az anyai pofon, amit végül a contessa kevert le neki, hogy magához térjen. Csak annyi hatása lett, hogy végleg megcsömörlött a rendtől: a tanulástól, a gyakorlatoktól, az untig ismert falaktól, melyek tanúi voltak múló boldogságának. Akkor döntötte el, hogy örökre hátat fordít ennek a helynek: elmegy innen, akárhová, akárkivel, akármi áron. Az ereni városokba a világ minden tájáról járnak kalandozókat fogadni, ám a felhajtókra nem igazán tett jó benyomást a kisírt szemével meg a kócos hajával. Estios Ardurid volt az egyetlen, aki némi érdeklődést mutatott, Anthyss-járókat keresett, a saját szakállára és nem túl nagy sikerrel, mert vajmi keveset tudott ajánlani nekik. – Koszt, kvártély és útiköltség, kislány, a többit magad állod – vigyorgott Atinára a söröskorsó karimája fölött. – Pénz akkor sem lesz, ha összejön a dolog, mert szívességből csinálom, egy barátom kedvéért. De ha sikerül, megemlítem neki, hogy te is benne voltál. És hiszed vagy sem, ez többet ér, mint egy gianagi aranybánya. – Miről van szó pontosan? – kérdezte Atina; nem mintha érdekelte volna, csak nem akart túl fásult benyomást kelteni. – Egy bíborszínű gyöngyöt keresek. Nagyon különleges. – Estios felhajtotta a sörét. – Hallottam valakiről, akinek van ilyen. Semmit se tudok róla, de találtam valamit, ami az övé volt. – Simára kopott, törött agancsdarabot halászott elő az öve mögül, és a lány felé csúsztatta az asztalon. – Kötéshez kevés, lenyomatnak megteszi. Atina fölvette a félaraszos agancsvéget, és óvatosan, mintha hólyagcsalánt tapogatna, megforgatta az ujjai között. Igen, érzett valamit – halovány rezdülést csupán, egyfajta távolba enyésző visszhangot, de ennyi már elegendő az igazálom fókuszálásához.

– Hol szerezted? – Azzal te ne törődjél. – A férfi kikapta a kezéből az agancsdarabot, és mutatványoshoz illő csuklómozdulattal eltüntette. – Meg tudod találni a gazdáját? – Ha Abasziszban van, akkor nem. – Atina igyekezett rátermettnek és körültekintőnek mutatkozni, nehogy ezt az esélyét is elveszítse. – Ott a lidércrendek uralkodnak, megölik az idegen álmokat. – Ennyi kockázat még belefér. – Estios újabb sörért integetett a felszolgálónak. Tőle nem kérdezte meg, hogy kér-e valamit; úgy látszik, az alkalmi frissítők kívül estek a „koszt” fogalmán. – Általában nem szoktam üzletelni magad félékkel, de veled kivételt teszek. Éjzafír nővér vagy, ugye? – Egyik kezével a teli korsót emelte le az érkező tálcáról, a másikkal a lány köldökében fészkelő drágakőre bökött. – Akkor biztosan nem próbálsz megbabonázni. Tiltja a hülye fogadalmad. – Ízlés kérdése – felelte Atina szűkszavúan. Rendelt volna magának is, de a tálcás lány már odébb libbent, egy Estiosnak szánt kacér mosollyal. – Ez kalapáccsal mos fogat, vagy mi? Darton fekete tökére, micsoda bányarém! – morogta a férfi, majd pár korty életkedvet merített a habzó kupából. – Igazából egy Noir-papot akartam, de azok a hímringyók az utolsó garasomból is kiforgatnának. – Ismét megajándékozta asztaltársát széles vigyorával. – Szóval velem jöhetsz, kicsikém. Ha ló nincs, szamár is jó. Most, ahogy Atina elnézte Estiost, arra gondolt, milyen lesz az a nő, akit egyszer majd feleségül vesz. Előre sajnálta a szerencsétlent, Alkonyatra egy alig pár vályogviskót számláló falucskába lovagoltak be. Néhány helybéli a szántókról bandukolt hazafelé, egy csapat visítozó gyerkőc sovány kecskéket próbált összeterelni. Az egyik kunyhó kissé távolabb állt a többitől, előtte ásott kút, melynek káváját ezerráncú vénség támasztotta egy koszlott kutya társaságában. Atina leugrott a nyeregből, odament hozzá, s a lábai elé kuporodva beszélgetésbe elegyedett vele. Az ereni közben kantárszárra vette a lovaikat, és körülnézett szállás után. A sárfalú kunyhókat csak egy undorodó pillantásra méltatta, aztán inkább nekiállt valami szélvédett mélyedést keresni. A nap már az erdő fái mögé hanyatlott, mire Atina visszatért hozzá. – Ismerik a nőt, akit keresünk – mondta. – De van egy kis gond.

– Éspedig? – Estios a tábortüzet piszkálta egy félbetört ággal, hogy a parázs jól szellőzzön és kitartson reggelig. – Szent őrült. Della kegyelme van rajta. Az erv kacskaringósat káromkodott, és a lángok közé vágta az ágat. Adnának rá sem kellett néznie, hogy tudja, mi baja. Akit a Fátylas Hölgy megérintett, az sérthetetlen: nem lehet csak úgy egyszerűen leütni és kirabolni. Nem az úrnője miatt, neki talán fel sem tűnne, amilyen őrült ő maga is; de ha híre terjed, hogy bántották, a környék összes falva fegyvert ragadna a védelmében. – A helybéliek hordják neki az élelmet, a szobraiért cserébe – folytatta. – Jó árat kapnak értük a vásárokon. Estios a tűzbe köpött. – Ezek szerint legalább érti, mi az a csere. Holnap elmegyünk hozzá, és megvesszük tőle azt a rohadt gyöngyöt. – Magára húzta a köpenyét, leheveredett, és a feje alá igazította a nyergét. – Álmodd meg, mit kér érte! Ha szerencsénk van, csak egy kecskenyájat vagy a kislábujjad körmét. – Az én kislábujjamét? – Te tárgyalsz majd vele, nekem nincs gyomrom a hülyékhez – vakkantotta a férfi. – Most pedig ledöglenél végre és tennéd a dolgodat? Atinának már a nyelvén volt a csípős válasz, de az utolsó pillanatban visszanyelte: tudta jól, hogy csak olaj lenne a tűzre. Gorombaság ide vagy oda, mióta megismerték egymást, Estios mindig konok kérlelhetetlenséggel tört a célja felé. Semmi értelme veszekedni vele, csak bolondot csinálna magából. Inkább elfojtotta hát a mérgét, kényelmesen elvackolt a takarói közt, felhajtotta az utolsó adag álomhozó főzetet, s egyszerre szorongva és izgatottan hunyta le szemét.

*** Állandóság az életed. Ey ideje már nem vándorolsz, kellemes hajlékra leltél a pataknál, a domboldalban. Emberek élnek a közeledben, de nem háborgatjátok eymást. Megkapják tőled az Alkotásokat, megkapod tőlük az élelmet. Kenyeret, húst. Tejet is, mintha valami kis állatka lennél; furcsa gondolat, de elfogadod. Az ezerráncú sámánjuk yümölcsöt is erőltet rád, nemcsak erdei boyót, de fán termett, lédús terméseket. Azt mondja, jók, és te hiszel neki. Varázsolni nem is tud a vénség, mégis mennyi mindent ismer…

Aztán állandóságod megbomlani látszik. Nyugodt éjjeled zaklatottá válik, álmokat kezdesz látni. Nem vadászó emberállatokról, mint régen, nem is sziklába dermedő imákról, mint mostanában. Idegen emberekről álmodsz, ez akár félelmetes is lehetne, de Ő azt mondja, ne félj. Várd őket, és ők elvezetnek az új otthonodba. Elvezetnek téged, és elvezetik Őt is. Cserébe nem is kérnek majd sokat. Fiyelmesen hallgatod. A várakozásé lettél.

4. – Ébresztő, fel! – Te vadállat! – Atina sikoltva ugrott fel a rázúduló kannányi hideg víztől. Végre nem riadt fel az éjszaka közepén, erre tessék. Minden követ Estioshoz vagdosott, ami hirtelen a keze ügyébe került, de az ereni nevetve kitért előlük, s máris a lova után nézett. A lánynak szerencsére csak a haja lett vizes, a többit felfogták a takarói. Bosszúsan kirázta őket, ahogy tudta, és összegöngyölve az iszákjába tette mindkettőt. Remélte, lesz módja még kiteríteni őket, mielőtt bebüdösödnének. Almát és sajtot reggeliztek, az erv morgott, hogy miért nincs tojás. Aztán elindultak a falucskától dél felé, amerre az öregember igazította őket, s amerre Atina álma is mutatott. A patakot gond nélkül megtalálták, csenevész fácskák szegélyezték mindkét partját. A víz térdig sem ért, de kristálytisztán csillogott a lomboktól megszűrt fényben. Pár száz lépést folyásirányba és árnak felfelé is megte t tek, végül találtak egy kiszélesedést a patakmederben, ahol akár derékig is vízbe gázolhattak volna, ha a hely nem lett volna már foglalt. A patak szélén anyányi leányzó dagonyázott a sárban, körülötte iszapból gyúrt figurák. Jöttükre feltekintett, aztán tovább pacsált. Rájuk se hederített, ahogy közelebb óvakodtak. Két, derékig érő sárszobor állt előtte, azokon ügyködött. Vonásaik elnagyoltak voltak, meg is folytak néhol, de azért felismerhetőek maradtak: egy formás női alak, fejtetőtől combhajlatig pipaccsal kirakva, és egy magasabb, vállas férfi, két nádpálcával a kezében.

– Itt szakadjak meg…! – suttogta Estios. A lány most feltápászkodott, leöblítette kezét, aztán térdig a patakban megállt, és rájuk emelte véreres, vízkék szemeit. Kifújta vörösesszőke loboncát az arcából, keze a nyakában lógó tenyérnyi koronggal babrált. Az arany zöld napsugarak megcsillantak a medálra vésett, egymást keresztező fénykévéken. – Láttalak – szólt mély torokhangon. Fogai ugyanabban az ijesztő vörösben játszottak, ami behálózta szeme fehérjét. – Vártalak. Megformáltalak – intett a lassan szétmálló sárszobrok felé. – Harcos és a lángok. A Fátylas Hölgy vére megmutatta. Öt és három alkony óta várok itt. Estios a szemét forgatta, és feltűnés nélkül oldalba bökte társát, majd ingerülten vállat vont, mikor a noszogatásra egy szikrázó pillantást kapott válaszul. Atina nem foglalkozott vele tovább, inkább óvatosan közelebb lépett a szent őrülthöz. – Én is láttalak téged az álmaimban. Szarvas voltál, erdőkön és mezőkön futottál… – Őz – vágott közbe nyersen a nő. – Őz, a Kékszemű. Én Maral Khajag, Ruhtun leánya. Voltam. Most már az Ő leánya vagyok. Zsákruháján kenderkötél, egyik bogján otrombán férceit szütyő. Abban matatott, majd előhúzott belőle egy szobrászvésőt – márványhoz szokás ilyet használni. Odament egy nagyobbacska kőhöz a patakparton, jobb kezébe fogta, baljában felfénylett a szerszám, mellén a szent medál. A levegő reszketett körülötte, szinte forrni látszott, a haját mintha szél cibálta volna, ahogy lehunyt szemmel formálta az anyagot, s apró szikrák kavarogtak műve körül. Fertályórába sem telt, s a formátlan szikladarab helyén arasznyi magas fácska állt, kőágaival a magasba nyújtózva, szilánk-leveleivel az égbe kapaszkodva. Atina levegő után kapkodott. – Noir álmaira, ez gyönyörű… – hebegte, karját önkéntelenül a szobor felé nyújtva. – Tetszik? – kérdezte Maral, s a bólintást nyugtázva egy sziklatömbre helyezte művét. Aztán lesújtott rá a vésővel, villámsebesen, akár a zsákmányra csapó sasmadár. Éles rikoltása elnyomta a szanaszét repülő szilánkok pendülését, s mire Atina felocsúdott, már csak egy kupac port látott a szobor helyén. – Ez teljesen meghibbant… – suttogta mellette Estios.

Hüledezve bámultak Della leányára, aki egy tökéletes alkotást pusztított el a szemük láttára. Hirtelen széllökés suhintott végig a patak kiöblösödésén, finom vízpermettel hintve meg őket; aztán amilyen váratlanul támadt, ugyanúgy el is enyészett. A levegő körös-körül nyugodt maradt, az égen sem gyülekeztek viharfellegek, ám Maral nyakában pár pillanatig még vakítóan fénylett úrnőjének jelképe. – Velem jöttök. Házamba. – Megindult előttük, ők pedig összenéztek, majd követték súlyos lépteit. Nem mentek messzire, csak egy alacsony dombig. Az oldalában üreg tátongott, ez volt a legkülönösebb lakóhely, amit Atina eddig látott, A fala csupasz föld volt, mégsem tűnt omlatagnak sehol, és vízérszerű vájatok futottak benne: iszalagként tekeredtek, új és új mintákba rendeződve, mintha az egész fal egyetlen nagy dombormű lenne. A belógó gyökerek helyenként finom szövedéket alkottak rajta, vagy épp függönyként lengedeztek a bejárat előtt. A berendezést egy kőből faragott ágy alkotta, indákkal lefüggönyözve, mohapárnás derékaljjal. Azon túl a barlang nem ért véget, folyosó kanyarodott belőle tovább a domb mélye felé. Ez is rövid volt, és az előzőnél valamivel tágasabb üregbe torkollott, amelyben sárga fények táncoltak. Egy falból kinyúló sziklakéz kőtálat tartott; valami fanyar, de kellemes illatú olaj égett benne. A falak mentén mindenféle rendszer nélkül szobrok és ékszerek hevertek – parázstartók és nyakperecek, szökőkutak darabjai és homlokpántok, ember- és állatfigurák, fülönfüggők, gyűrűk és medálok, meg néhány felismerhetetlen holmi. A barlang közepén alaktalan kupac csúfoskodott. Atina épp rálátott a tetejére, nem mintha sok néznivaló lett volna rajta. Egymásra hányt sziklakövek, rájuk csapkodott sár, helyenként valami olvadt fémre emlékeztető bevonat. Kissé odébb lapos cseréptál, benne élénkvörös, füstkönnyű por. A fedele mellette hevert a földön; Maral odacammogott és visszatette rá. Atina csillogó szemmel nézte. – Ez ugye…? – Della vére. Tisztánlátást hoz. Néha jósálmot. – Legendás szer… – Nem adhatok belőle. – Ó, nem, nem is kérnék… Az én úrnőm sem örülne, valószínűleg. Estios megköszörülte a torkát.

– Oda meg vissza vagyok az örömtől, hogy ilyen remekül kijösztök egymással – mondta. – De ha befejeztétek végre a lefetyelést, nem árulná el valamelyikőtök, mi a háborodást keresünk mi itt? A szent őrült ráemelte vérhálós tekintetét. – Úrnő parancsa. – Nézd, aranyom, én egy gyöngy miatt jöttem ide. Minden tiszteletem az úrnődé, de hogy őszinte legyek, veszettül nem érdekelnek a hülyeségei. Nem akarlak kirabolni, mondjál szépen egy árat, és… – Estios! – Atina hangja figyelmeztetően csattant. – Abban állapodtunk meg, hogy én tárgyalok! Az erv ránézett, aztán a másik nőre; megnyalta a szája szélét, mintha vitatkozni készülne, végül mégis inkább beletörődőn legyintett. Maral kifejezéstelen arccal hallgatta végig az egész szóváltást; nem látszott rajta, hogy bármit felfogott volna belőle. – Úrnő mondta – szólalt meg újra. – Ha eljön harcos és a lángok, megcsinálom a művet. – Azzal mindkét karját kinyújtotta a furcsa kupac felé az üreg közepén. Estios pillantása követte a mozdulatot. – Mihez kezdesz ezzel a rakás szarral, aranyom? – Szikla, és érc, és tengervíz. – Maral mintha meg sem hallotta volna. – Megcsinálom, és az angyalok sírni fognak. Örömkönnyeket sírnak, mert a Fátylas Hölgy boldog lesz. Te! – mutatott Estiosra. – Oda állj! Te pedig a tűz alá, láng! Atina gondolkodás nélkül indult a falból kinyúló sziklakézhez, az ereni azonban tapodtat sem, mozdult, csak mély lélegzetet vett és maga elé emelte a tenyerét. Békés gesztusnak tűnt, de a látszat csalt; a keze így közelebb került a hátára szíjazott kardokhoz. – Na, álljon meg a fáklyásmenet! – mondta. – Nem veszek részt semmiféle rohadt szertartásban. Különösen, ha egy hibbant nőszemély vezeti. Della leányának arcizma sem rándult, szerszámokat keresgélt a fal mellett, a sok kacat között. Atina egy pillantással felmérte, hogy hiába próbálna a férfi jobbik énjére hatni. Szerencsére maradtak még lehetőségei. – Láttad valahol a bíborgyöngyöt? Mert én nem – sziszegte oda neki fojtott hangon. – Nélküle sose találjuk meg, ő pedig ezt kéri cserébe. – Itt lesz valahol ebben a szemétdombban – mutatott körül ingerült taglejtéssel az erv. – Ha mindent felforgatunk érte, előbb-utóbb..,

– Estios, nagyon nehezedre esne az életben egyszer azt csinálni, amit az okosabbak mondanak? A szemrése egyszerre keskenyedett el az ajkával; nem tetszett, rettentően nem tetszett neki, hogy rendre utasították. Ahogy farkasszemet néztek, Atinának egy pillanatra az az érzése támadt, mindjárt kardot ránt és lekaszabolja. Végül azonban lassan leeresztette a karját, és komor képpel a barlang túlsó végébe sétált, ahová a szent őrült utasította. Alig helyezkedtek el, máris megérezték a változást. A levegő sercegett, lilásfehér szikrák pattogtak körmeiken, bőrük bizsergett. Maral arca átszellemült, szinte már szépnek látszott, ahogy kapcsolatba lépett az alkotó erővel. Baljában a véső, jobbjában egy háromsarkos csiszolórúd. Mindkét kezét felemelte, és reszelős torokhangján énekelni kezdett. A dallam nyomán fényesség támadt, mögötte csak elmosódottan látszott a hajladozó alak, de árnyéka tiszta olajzölddel a falra rajzolódott. Nem így képzeltek egy szobrászt munka közben; inkább tűnt táncnak, mint bármi másnak. Maral jobbra-balra dőlt, átölelte a kőhalmot, kezei megállás nélkül járták a maguk útját. Szinte tapintható volt az érzés, ahogy a mindenség szövedékéből varázserő áramlik a barlang közepe felé. Az égő olaj meleg, sárga fénye társaságot kapott: Della leánya körül alkonyvörös, erdőzöld, tintakék, harmatezüst, levendula színek kavarogtak. A kőrakás pedig csak alakult, csak formálódott lebegő érintései nyomán. Megnyúlt és elkeskenyedett, kacsokat növesztett, majd beszippantotta őket; hullámok futottak végig a felszínén, új és új felületbe gyűrve a holt anyagot. Együtt lüktetett a dallam-imával, magával vonta mindőjük szívverését. Aztán a színek összeolvadtak, ragyogóvá váltak, míg végül már nem állhatták tovább fényességüket s lehunyták szemüket. A fénnyel együtt a dal is egyre erősödött, dübörgése szinte az elviselhetetlenségig fokozódott; aztán mikor már úgy érezték, hogy az öreg világ is kettéhasad, hirtelen zümmögéssé halkult, és ők kinyithatták a szemüket. A színes fények még ott voltak, fátyolként övezték Maral boldog-fáradt arcát – Atina az ispotályban látott ilyen kifejezést az édesanyák arcán, akik először szorították karjukba gyermeküket. Közelebb óvakodtak, hogy jobban láthassák a művét. Hogy Estiosra milyen hatást tett, Atina nem tudta; őt azonban színtiszta gyönyörűség töltötte el – a teremtett, tiszta, romlatlan szépség érzése, amely minden újszülött lélek sajátja. Valahol mélyen átszakadt benne egy gát, és sírva fakadt.

A szobor élt. Ércdombon, hajló fémfűszálak közt fiatal leány állt, kőarcán Maral, a szépnek született Maral vonásaival. Tiszta tekintete a messze égen pihent, mosolya a tudók álma. Kezeit kecsesen nyújtotta fölfelé, egyszerre kért és adott. Alabástrom kagyló pihent tenyerén, a beleszivárgó fények akvamarin vízként töltötték meg öblét. S a vízen parányi világ, bíborfényben játszó fekete gyöngy ringatózott. Ringása bódított, a tenger illata zúgásával együtt áradt a kagyló felől. Nem tudtak róla számot adni, meddig álltak a szobor körül ebben a furcsa kábulatban, de mire felocsúdtak, kint voltak a szabadban, félhomályban. Hogy nem alkonyat, hanem hajnal közeleg, arról az egyre szélesedő aranysáv árulkodott a láthatáron. Tanácstalanul pislogtak egymásra, míg Maral kissé távolabb a kelő napot figyelte. Aztán megfordult, hozzájuk lépett. – Elviszitek. – Izé… Mármint a gyöngyöt? – Estios krákogva, kiszáradt torokkal szólalt meg, s az övére csatolt kulacs után kezdett tapogatózni. – Merthogy az egész vacak mindenestül, az kicsit sok lenne. – Nekünk… nekünk adod? – bukott ki a csodálkozás önkéntelenül Atinából. – A Fátylas Hölgy adja nektek. Ő akarja, hogy menjek. Az ereni félrenyelte a vizet, köhögés fogta el. – Úgy érted… velünk? – zihálta, mikor végre levegőhöz jutott. – Mégis, meddig és hova? – Parti városba. Város ura beenged. Úrnőt is beengedi. – Senki sem mey sehová! Estios úgy csuklott össze, akár egy rongybaba. A szent őrült meglepett arcot vágott, keze a válla felé emelkedett, ahol keskeny vérpatak fakadt egy apró nyilacska nyomán. A mozdulatot nem fejezte be; lassan és nyugodtan, mint aki aludni tér, ő is elterült a földön, a férfi mellett. Atina a kiáltás irányába kapta a fejét. Sokat nem látott, mert az ellenfény elvakította: az orvlövész pontosan a kelő nap felől érkezett. A hangja viszont ijesztően ismerősen csengett. Beárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson. Aztán azt kívánta, bár ne látna jól. – Estrael… – hebegte. A gesztenyehajú lány gúnyosan mosolygott, miközben visszaakasztotta derékövére a két kicsiny, félkezes számszeríjat.

– Üdv, drága! Látom, gyorsan megy a felejtés. – Fejével az erv felé intett. – Én nem… – Ugyan, ne szabadkozz! Ha valaki, hát én megértelek. – A háta mögé bökött, ahol egy terepszín ruhás, zömök férfi bontakozott ki a bokrok takarásából, felajzott íját lassan leeresztve. – Ismerkedj meg Urrasszal. – Ritka nagy gazember, de megvan az az előnye, hogy bűbáj nélkül is azt csinálja, amit mondok neki. Például nem lő le, amíg nem szólok. Urras – ha ugyan ez volt az igazi neve – nem tűnt túl boldognak az események alakulásától. Sötét tekintettel méregette a dermedten figyelő Atinát, s ahogy visszacsúsztatta a nyílvesszőt az övén lógó puzdrába, minden mozdulatából sütött a vonakodás. Estrael azonban pillantásra sem méltatta; közelebb sétált a földön fekvő testekhez, s a csizmaorrával átfordította Estios fejét. – Erv, ugye? Egész jóképű. És ha páros karddal vív, nem lehet akárki; azt vagy jól csinálja az ember, vagy levágják az első csatában. Nem rossz választás, kedvesem. – Atinára mosolygott, aki még mindig nem jutott szóhoz a döbbenettől. – Ne aggódj, hamarosan felkel. Feltéve persze, ha szeretnéd. Mit is mondott az előbb, milyen vacak lenne túl sok mindenestül? – A… a szobor… – dadogta a vörös hajú lány, a váratlan kérdéstől teljesen megzavarodva. – Szobor – bólintott Estrael. – Sajnos, drága, szükségem lesz a lovaitokra málhásnak. Urras! A terepszín ruhás férfi egy fának támasztotta az íját, s a kipányvázott állatokhoz lépett. És ekkor végre világosság gyúlt Atina agyában. – Nem! – sikoltotta, – Nem viheted el! – Ahogy jobbjával a levegőbe markolt, köldökében felizzott a sötétkék zafír. Urras gyorsaságát, ahogy előkapta az oldalán lógó kést, egy vipera is megirigyelhette volna – ám még így sem volt esélye. A nyeregkápára tekercselt kötelek mind egyszerre csaptak feléje, s mire kettőt kurtábbra nyesett, a többi kezére-lábára fonódott. Káromkodva zuhant el, fektében is folytatta a harcot, mindhiába. A pányvaszárakhoz csatlakozott a tartalék kötőfék, a horgászzsinór, még a varrókészletből előkígyózó temérdek cérnaszál is. – Ne fojtsd meg, ha szabad kérnem – mondta Estrael nyugodtan. – Én is életben hagytam a tiédet.

A zafírkő izzása elhalványult, majd kilobbant, Atina pedig értetlenül rántotta vissza tekintetét a nőre, akit szeretett. Támadást várt, vagy legalább valami indulatot, Estrael azonban egyáltalán nem tűnt dühösnek, ahogy talányosan mosolyogva odalépett hozzá. – És most? Engem is elvarázsolsz? – Végigsimított arcán, nyakán, tarkóján, aztán finoman a lángtincsekbe túrt, és gyengéd-erőszakosan maga felé húzta a fejét. Atina hunyt szemmel tűrte az ismerős mozdulatot, keze reszketett, s végül nem bírta tovább. Kifulladásig csókolták egymást. – Tarts velem! – suttogta Estrael két kapkodó lélegzetvétel között. – Nem kell ezzel a hímmel maradnod. Atina a macskaszemek mélyére nézett, kétségbeesetten kutatva valami után, amiben megkapaszkodhat. Szerelmet a vágy mögött, ragaszkodást a mohóságon túl, odaadást az önös érdek helyett. Tenyerébe fogta kedvese arcát – ő még mindig így gondolt rá –, mosolyogni próbált. – És hová kövesselek? – kérdezte rekedten. A zöld szemű lány visszamosolygott – nem, nincs ebben semmi önelégült, – bizonygatta magának Atina, és észak felé intett. – Nem túl messze. Csak Alidaxba. Atina elsápadt, kihátrált az ölelésből. Estrael felhúzta szép ívű szemöldökét, kezét csípőre vágta. – Ne játszd itt nekem a kényes hercegnőt, szívem! Van az olyan jó hely, mint a többi. Sőt jobb, főleg a magunkfajtának. – De nem nekem. – Ugyan már! Csak nem azokon a vacak zászlókon tipródsz? Mit számítanak a színek! Egek, gondolj végre magadra is! – Gondoltam. Te meg gondolj néha másra is magadon kívül! Mit szólna… – Mit szólna? Mit szólna ?! – Estrael bezzeg nem volt sápadt, finom vonásait a düh pírja vonta be. – Lyéne a saját seggét se találná meg, még lámpással sem! Az istenekre, mióta lettél ilyen szolgalelkű? Térj már észre! – Épp azt teszem. – Atina dacosan felszegte fejét, és szorosan a másik lány elé állt. – Befejezem ezt a munkát, aztán visszatérek a rendbe. – Nos, csillagom… – fújt egyet a gesztenyehajú – … ez nagy kár.

Atina nem emlékezett rá, hogy hűtlen kedvesébe ennyi erő szorult volna. Talán eddig csak visszafogta magát, mikor párban küzdöttek a rendház udvarán, ám erről most szó sem volt. Alulról érkező ütése valósággal elrepítette őt, pár lépéssel arrébb ért földet. Alig volt ideje feltápászkodni, Estrael máris rárontott, olyan hévvel, ahogy régen szerették egymást. És a körmei, azok még mindig pengeélesek voltak. Ha annak idején nem gyakoroltak volna annyit együtt, bizonyára hamar végez Atinával. Ő azonban ismerte a mozdulatait, s lassan magára talált, felvette a ritmust. Sorra megakasztotta a támadásokat, de visszaütni még habozott. Estraelnek nem voltak ilyen fenntartásai. Hirtelen kifordult egy biztosnak tetsző fogásból, Atina dús, combközépig érő hajába markolt, s fejét felhúzott térdébe rántotta. A fürtjeit nem eresztette el, inkább még csavart egyet rajtuk, s miközben keményen megvetette lábát a földön, meglódította és elengedte ellenfelét. Atina egy sziklának esett, ami csúnyán felhasította az oldalát; Estrael már fölötte is volt, és kíméletlen rúgásokkal terelte arrébb. Próbált védekezni, de felrepedt szemöldökéből a szemébe csorgott a vér, a kíntól pedig könnyek szöktek bele, s egymással versengve homályosították el látását. Bokája csúnyán megdagadt, és attól tartott, hogy egy-két bordája is elrepedt. Csúszva-mászva hátrált, ameddig tudott, aztán egyszer csak elfogyott a hely. Háttal a barlangot rejtő sziklafalnak szorult, karjaival a fejét védte, míg bőrébe ezer véres barázdát szántottak a pengeéles karmok. Végül Estrael felrántotta a földről, és a torkánál fogva a kőnek taszította. Ujjai mind keményebben szorultak a nyakán; Atina hiába próbálta letépni magáról, egyre nehezebben szedte a levegőt. Kettő, majd négy, aztán már ezernyi diadali t tasan kacagó Estraelt látott könnyei prizmáján át, elernyedő ujjai lecsúsztak gyilkosa csuklójáról. Világa egyre sötétedett. Aztán a szemébe fény, a tüdejébe levegő robbant, és ő zihálva lerogyott a földre. Hunyorogva pislogott föl ellenfelére, aki már-már álmélkodva nézte ruhája elejét. És rajta a rohamosan terjedő vérfoltot.

A lába előtt lihegő lányra meredt, megtapogatta a melléből kiálló acélhegyet, hitetlenkedő kis kacajt hallatott. Balját bizonytalanul ütésre emelte, ám Atina ezúttal nem adott neki esélyt a támadásra. Elméje minden energiáját egyetlen pontba sűrítette, és kisugározta hűtlen szerelme felé. A lökés nem volt túl erős, de ahhoz pont elegendő, hogy az amúgy is imbolygó testet hanyatt döntse. A hátában meredő dobótőr most markolatig szaladt. Estrael groteszk nyikkanást hallatott, aztán vége volt. Atina döbbenten meredt a fektében könyöklő Estiosra, aki harákolt egyet, majd visszazuhant a földre. Nem maradt ideje eldönteni, gyászt érezzen-e vagy megkönnyebbülést. Vasmarok ragadta meg a csuklóját, durván talpra rántotta, s a következő pillanatban iszonyú fájdalom hasított a bal tenyerébe. Az összes levegőt kisikította a tüdejéből, ahogy a késpenge áthatolt az eleven húson, darabokra zúzta a finom csontokat, és mélyen beékelődött a sziklafalba. – Most varázsolj, ribanc! A tekintetére ereszkedő vérködből Urras vicsorgó arca derengett elő, olyan közelről, hogy még a leheletének a bűze is megcsapta. Aztán hirtelen eltűnt, a csuklóját szorító ujjakkal együtt, és a világ ismét egyetlen torokszaggató sikollyá változott, ahogy testének teljes súlya a falhoz szegezett bal kezére nehezedett. Mintha végtelen messzeségből hallotta volna Urras röhögését. – Szórakozunk egy kicsit, jó? Ne félj, élvezni fogod. A kezek visszatértek, az egyik a mellényt tépte le róla, a másik a lába közé markolt. Borosta szúrását érezte az arcán, akár a dörzspapírét; valaki a fülébe szuszogott. Nem állt ellen, még akkor sem, amikor a töredezett körmök vérbarázdát szántottak a mellére. Önmagába vonult vissza, túl minden fájdalmon és megaláztatáson, ahogy a rendben tanulta. A vastag ujjak a derékövét rángatták, nem boldogultak a széles csattal. Takarásukban nem látszott, ahogy ismét felizzik a köldökében díszlő éjzafír. – Mi van, nem kapálózol? – Langyos nyál fröcsögött az arcába. – Pedig úgy lenne az iga… A dübörgő lángcsóva a patakparti fákig vetette hátra az ordító Urrast. Vinnyogva fetrengett a földön, és hólyagosra égett karját, ágyékát dajkálta. Atina térde megroggyant, de hátát a sziklafalnak vetve sikerült talpon maradnia. – Varázsolni… jobb kézzel szoktam… te állat! – hörögte.

A második lángcsóva véget vetett a vonaglásnak és a nyöszörgésnek. A zafírkő pislákolt még néhányat, aztán kihunyt. A vörös hajú lány kimerülten dőlt a kőfalnak, ép kezével elszorította a bal csuklóját, hogy csillapítsa a vérzést. Erősen szédült, a lábai rogyadoztak, a fájdalom émelyítően lüktetett a karjában. Örökkévalóságnak tűnt, míg Estios ismét magához tért, és nyögve feltápászkodott. – Igyekeznél? – nógatta kábán. – Nem bírom kihúzni… Estios nagy nehezen odavánszorgott, két marokra fogta a kést, aztán talpát a sziklának vetette és egyetlen rántással kitépte belőle. Vér fröccsent a kövekre; Atina sikoltva zuhant előre. – Mit nyavalyogsz…? – hajolt fölé imbolyogva az ereni. – Ha nekiállok feszegetni, mire kiszedem, nem marad kezed… Mivel válasz gyanánt csak nyögdécselést kapott, kiráncigált a lány övéből két vörössel csíkozott fémhengert. Az egyiknek lecsavarta a tetejét és felhajtotta a benne lévő bájitalt, a másikat a földön összegörnyedve pihegő Atinába töltötte. Aztán otthagyta neki a kulacsát, és még mindig bizonytalan léptekkel a lovak felé vette az irányt. Megbízható, jól idomított állatok voltak, de a vér és a mágia szaga nagyon fölzaklatta őket, csak a vakszerencsén múlt, hogy el nem szaggatták már a pányvájukat. Miután a látása kitisztult, Atina figyelte, ahogy a tenyerén lassan összezárul a seb; tudta, a fájdalom még sokáig elkíséri majd. Ivott némi vizet a kulacsból, majd a kék csíkos fémhengerek közül is választott egyet, s egy hosszú korttyal eltüntette a tartalmát. Szörnyen nézhetett ki, ám a tisztálkodást és a ruhája rendbe szedését későbbre halasztotta; előbb ellenőrizte, mi van Marallal. Még nem tért magához, de egyenletesen lélegzett, és az érverését is nyugodtnak találta. Ezek szerint Estrael a másik lövedéken sem használt halálos mérget. A gondolat emlékeket hozott, az emlékek fájdalmat. Gyorsan fölegyenesedett, és odakiáltott az állatokkal bajlódó Estiosnak. – Hagyd őket, rám jobban hallgatnak! Inkább keresd meg az ő lovaikat, itt kell lenniük valahol. Szükségünk lesz rájuk, ha el akarjuk vinni a szobrot és a lányt. – Korábban nem tudtál volna szólni?

Semmi kedvet nem érzett magában a veszekedéshez, így hát ezt válasz nélkül hagyta és hátat fordított. A sziklafalhoz sántikált, s lekuporodott Estrael teste mellé. Kisimította a hajat az arcából, egy-egy rézpénzzel lezárta a tengerzöld szemeket. – Sajnálom, kincsem… – suttogta. – Annyira sajnálom… Megcsókolta a telt ajkakat, aztán felállt, és elindult a lovakhoz. Néhány egyszerű varázsigével sikerült megnyugtatnia őket. Mikor visszaért, Estiost ott találta a holttest fölött. Épp a nadrágját oldotta. – Mi az istent művelsz?! – förmedt rá. A férfi őszinte meglepetéssel nézett föl; tekintetében nem volt semmi bűntudat. – Nyugalom! Csak ahogy ott nyalogattad, kedvet kaptam én is. Neki már nem fáj. És még meleg a kis… Nem tudta befejezni, mert Atina szájon vágta. Kézháttal, ahogy a riban cokat pofozzák. – Undorító vagy, Estios Ardurid! Nem fogod őt bemocskolni! Az ereni elkapta a csuklóját, mielőtt újabb pofont keverhetett volna le neki, és ellökte magától. Megláthatott valamit a szemében, mert nem ütött vissza, sőt felemelt kézzel elhátrált tőle. – Ranagol retkes valagára, te teljesen megbomlottal, szuka! – morogta, de ment a dolgára, megkeresni a gazdátlanul maradt lovakat. Atina szemébe könny szökött, ahogy örökre elvesztett szerelmét nézte. Azon tűnődött, van-e elég ereje, hogy mire Estios visszatér, halotti máglyát emeljen neki és méltó módon elbúcsúztassa. Volt.

5. – Ez aztán a csodálatos darab! – A Becsüs elismerő pillantást vetett a szo borra. – Érzem az erejét. Meg ugyan nem érint, mégis sejteni lehet, mi történne, ha… engednék neki. – Körbejárta és alaposan szemügyre vette.

Atina karikás szemmel ült az egyik karszékben. A sebeinek ugyan még az emléke is begyógyult visszafelé jövet, őt azonban nem testi fájdalmak kínozták, a lelki bajokra pedig nem ismert gyógyfőzetet. Estios két órával indulás után pihenőt rendelt el, és ha már megálltak, gyorsan magáévá is tette a fásult lányt – kissé sajátságosan értelmezve a bocsánatkérés vagy a vigasznyújtás fogalmát. Atina mukkanás nélkül tűrte, aztán lemosakodott és felöltözött. Egyetlen váltás ruhát hozott, azt vette vissza; amiben a sziklafalnál harcolt, azt a máglyára dobta halott szerelme mellé. Nem akarta a bőrén érezni a vére szagát. Estios most fel-alá járkált a Becsüs fogadószobájában. Előzőleg áthozta szállásukról a nyeregzsákokat, amikben a kóborlásai során szerzett zsákmányát tartotta: arany- és ezüstserlegek, nyakékek, gyűrűk, fülönfüggők – minden, amit egy élelmes kardforgató össze tud szedni az óvatlan orgazdáktól. Amúgy nem tartotta rablónak magát, többnyire valóban fizetett is azért, amit elvett; Verízt pedig nyilván túl veszedelmesnek ítélte ahhoz, hogy erővel próbálja együttműködésre bírni. Ám a tisztes fizetségért végre eredményt akart. – Meddig tart még ez a rohadt vizsgálat? – fújtatott, mint egy felhergelt bika. Külön dühítette, hogy Maralt is kerülgetnie kellett, aki – miután kihúzgált néhány fiókot és megbámulta-tapogatta tartalmukat – rátalált a láncra fűzött fémlapocskákra a nyersanyagminták közt. Gyermeki lelkesedéssel bámulta, azonmód a kezébe is vette, és elhomályosuló tekintettel formálgatni kezdte. – Úgy látszik, a természet a kedvenc témája – mondta a kész mű láttán Atina. És csakugyan: patakból ivó őzet ábrázolt, kecsesen hajló szomorúfűz mellett. A hatás különlegességét fokozta, hogy Maral nem különítette el a láncra fűzött lapocskákat, hanem mindet egybegyúrta, így a végeredmény olyan volt, mintha fémfényű fából faragták volna; a színek erezetként kacskaringóztak egymás mellett. Veríz abbahagyta a szobor elmélyült tanulmányozását. – Alaposabb vizsgálatra lesz szükség, sajnálom – jelen-tette ki. Estios mérgesen horkantott, és égnek emelte a tekintetét. – Alaposabbra? És az még mennyi idő?

– Hajnalig biztosan végzek – nyugtatta meg a szőke asszony. – Menjen vissza a vendégházba, és pihenjen. Ha gondolja, itt hagyhatja a társát, hogy… figyeljen rám. Akár a segítségemre is lehet. – Csak a tej meg ne aludjon a szátokban…! – morogta az erv, és bevágta maga mögött az ajtót. A zajra Maral összerezzent, felpattant. – Elég volt – mondta. – Elég bent. Kimegyek. Nem messze. Falon túl. Atina aggódva engedte el, de nem állt az útjába, bízott benne, hogy tud magára vigyázni. A Becsüshöz fordult. – Tényleg tudok segíteni? Az asszony kedvesen rámosolygott. – Természetesen. Azzal a szoborhoz lépett, lábujjhegyre ágaskodott, és egyszerűen kiemelte a bíborgyöngyöt a kagylóhéjból. Atina elhűlten nézte, milyen könnyedén ment. Nem változott semmi: a szoborlány haja ugyanúgy lebbent, a fémszálú fű ugyanúgy hajladozott, s a próbaképpen odatartott közönséges, krémszínű gyöngyöt is megtartotta a lágyan hullámzó víz. Veríz helyet foglalt egy székben, kezében a bíbor golyóbissal. Rezzenetlenül ült, csak bal tenyerét húzta el néha a gyöngy fölött. – Adron az égben, ez aztán régi – szusszant végül, hosszú percek múlva. – Legalább két és fél ezer éves, óvatos becsléssel. Ha ennyi idős, mágia védi; ez még akkor is nyilvánvaló volna, ha nem látnám rajta a bélyeget. – Bélyeget? – hajolt közelebb Atina. – Egyfajta kézjegyet, igen. Amúgy semmi funkciója nincs. Nem állítja meg az időt, nem repít sehová – egyszerűen csak valakié. – Kié? – Egy boszorkányé. Nem kevés hatalma lehetett, úgy gondolom. Atina elgondolkodva piszkálta a körmét. – Összefutottunk valakivel, aki szintén a szobrot kereste – mondta lassan. – Lehet, hogy ez a gyöngy kellett neki is. Alidaxba akarta vinni. Veríz csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – A Kristálykirálynőnek? Ha emlékezetem nem csal, ő nem gyűjt drágaköveket, az valamelyik elődje volt. – Liliathnál sosem lehet tudni. De az első, amit a rendben megtanítottak nekünk, az volt, hogy tartsuk magunkat távol tőle. – Ez nem olyan egyszerű, ha ő nem óhajt távol maradni.

– Pontosan. És Estios sem könnyíti meg a helyzetem… A szőke asszony együtt érzőn nyúlt a lány keze után. – Ugyan nem rám tartozik – kezdte –, de nem lenne egyszerűbb vele az élet, ha… – Nem köthetem magamhoz – vágott közbe Atina. – Szent fogadalom tiltja. – Különös esküvés, már ha meg nem haragszik. Szokatlan… – … a magamfajtáknál, tudom. De az éjzafír nővérek közössége más alapokra épül. Mi… csak nőket szeretünk igaz szerelemmel. Veríz meghökkent. – Nem hálhatnak férfival? – Dehogynem – mosolyodott el Atina. – De ha férfira vágyunk, a saját erőnkből kell megszereznünk. Nem használhatunk mágiát, szerelmi bűbájt végképp nem. – Érdekes – mélázott a Becsüs. A vörös hajú lány vállat vont. – Ezért sem nagyon tudok mit kezdeni Estiossal: ahhoz, hogy megváltozzon, szeretnie kéne. Ha pusztán a szolgámmá tenném… hát, az még nem javítana a viselkedésén. Márpedig nekem pontosan abból van elegem. Néha legszívesebben… – Csss, gyermekem, ne beszéljen csacsiságokat. Nem feltétlenül kell megölni valakit, ha meg akarunk tőle szabadulni… Atina sírva fakadt. – Tudom, tudom… – zokogta. – És el is határoztam, hogy amint a gyöngyöt odaadtuk a cimborájának, én visszamegyek Arowinba. De ő… csinált valamit, azazhogy csak akart, de olyan gyalázatosat, hogy én nem is… én nem hagyom, hogy ezt bárkivel… – Képtelen volt folytatni. Veríz odaült mellé, átölelte, és ringatni kezdte, mint egy gyermeket. Addig simogatta a hátát és a haját, míg a lány lassan megnyugodott. Adott neki egy kendőt, hogy megtörölhesse az arcát, aztán a kisírt szemekbe nézett. – Mint mondtam – kezdte –, büntetni nemcsak az élet kioltásával lehet. Feltételezem, ez a bíborgyöngy elég fontos holmi. Talán nem csupán azért, mert meglehetősen értékes darab. Ha a megbízója megtudná, hogy Estios becsapta őt és hamis árut szállított le, bizonyára haragudna érte. És annak ez a mamlasz nem fog örülni. Nagyon iparkodik, úgyhogy valószínűleg tart kissé az illetőtől. Mit gondolsz?

– De miért adna neki Estios hamis gyöngyöt? – Atina értetlenül nézte a szőke asszonyt, aki két apró pohárkát vett elő, víztiszta italt töltött beléjük, majd a sajátját a lányéhoz koccintotta. – Azért, kedvesem – mosolygott –, mert már tőlünk is azt kapna.

6. A Becsüs vázolta Atinának a tennivalókat. – Először is szükségünk van egy trombitacsigára, legalább két arasz hoszszúra. Az majd nevel nekünk egy olyasmi gyöngyöt, mint ez a bíborszínű szépség, mert az én készletemben sajnos pillanatnyilag nincs ekkora. – Csiga, gyöngyöt? – Igen, ez a fajta tud. Szerkezetre megfelelőt, de a színük annyira silány, hogy nem éri meg vesződni velük a kereskedelemben, különösen mivel a csiga jóval kényesebb a gyöngykagylónál, hamarabb el is pusztul. – És hogy kapunk ilyen rövid idő alatt megfelelő nagyságú gyöngyöt? – Fel tudom gyorsítani számára az időt, hogy az órákat éveknek érezze. Kicsit kijöttem ugyan a gyakorlatból, de azért valószínűleg menni fog. – Akkor rohanok a folyóhoz! Bő óra múlva tért vissza, csöpögő dobozzal a kezében. Marallal is találkozott, mesélte, és sikerült rávennie, hogy az éjszakát a vendégházban töltse. Veríz hátraindult, s intett neki, hogy kövesse. A sötétvörös függönyök mögött a Becsüs műhelye várta őket. Atina lenyűgözve nézett körül. Itt, a fogadószobához közelebb eső helyiségben néhány asztal sorakozott, lapjukban félkör alakú kivágás, alatta vastag bőrkötény. Ékszerész felszerelés hevert rajtuk: fűrészek, reszelők, fogók, csiszoló rudak meg mindenféle különös szerszámok, amikről el sem tudta képzelni, mire valók. Voltak ott fekvő és álló korongok, melyeket kerekes áttételű pedál hajtott; némelyikre a falra szerelt tartályból vizet lehetett folyatni. Atina nem állta meg, hogy ki ne próbálja őket. Egy dönthető állványra szerelt, íjforma alkalmatosság mágiától derengő hegyű rudat forgatott, ami lyukat fúrt az alá helyezett fémbe, sőt a kövekbe is. Egy vékony fémcsőből, valahányszor Veríz egy-két elsuttogott szó kíséretében a rávésett

jelekhez ért, roppant forrónak tűnő lángnyelv bújt elő. Mikor aztán továbbmentek a belső műhelybe, a lány még a száját is nyitva felejtette ámulatában. Olyan óvatosan járta sorra a vaskos tölgyasztalokon álló berendezéseket, mintha niarei porcelánok közt lépkedne. Néhányat közülük egész ismerősnek talált, például egy karos mérleget – csak azt nem értette, miért lóg az egyik serpenyője egy pohár víztiszta folyadékba. Egy másik tárgy apró messzelátónak tűnt, csavaros állványra rögzítve, bár a vége ferdén lefelé mutatott. Az alatta lévő üveglapon morzsányi kőzúzalék, de a rúnamintás csőbe tekintve öklömnyinek tűnt. Aztán volt egy doboz, amelynek leemelhető burája kis tükröket és különböző alakúra csiszolt kristályokat rejtett. Az egyik ilyen kristály fölé kellett elhelyezni a vizsgálandó drágakövet, parányi folyadékpöttyön, aztán a műszer egyik nyílása elé sóval behintett gyertyát tenni, a másikon meg benézni. Hogy mit is kéne látni ilyenkor, azt a lány már nemigen értette, csak csodálkozott, hogyan tud eltörni a fény. A hátsó falat szinte teljes egészében egy bonyolult gépezet vázlatrajza borította, sok-sok tengellyel és rugóval, különféle nézetekből: a belseje is látszott, mintha üvegből lenne. Alatta, a hosszú munkapadon pedig ezernyi kisebb-nagyobb fémdarab, lemezek és huzalok, kahrei pénzérméhez hasonló, recés szélű korongok, és annyi temérdek szerszám, hogy számba venni is szédítő lett volna. – Magam készítettem őket – büszkélkedett a Becsüs. – Kahréban tanultad? – Hahh, dehogy! A zeduri gnómoktól, bár sok időbe telt, míg elsajátítottam a mesterfogásaikat. Az ő öröklött mágiájuk nélkül bizony nem volt könnyű dolgom. Atina ezt kissé furcsállotta, mert neki a rendben azt tanították, hogy a gnómok semmiféle mágiához nem értenek, de egyelőre annyiban hagyta a dolgot; később még rákérdezhet, gondolta, mára eleget kíváncsiskodott. Találomra fölvett egy gömbös végű pálcát a munkapadról, megszaglászta, majd orrát fintorítva visszatette. A fém erőteljes illata a kiömlött vérre emlékeztette. – Hogyan tovább? – érdeklődött. Veríz helyet foglalt az egyik háromlábú széken, és kivette a dobozból a trombitacsigát.

– Ha megvan a gyöngy, át kell színezni – mondta. – Aztán jön a neheze: rátenni azt a kézjegyet. – De hát azt nem… – Nem lehet, tudom, Atina. Nem uyanaz a kézjegy lesz, csak uyanolyan. Hadd mondjak egy példát. Valakinek, egy ügyes tolvajnak megtetszik az egyik ékszered, mondjuk a nagymamád szép, gránátköves ezüstgyűrűje, és el akarja lopni. Menni fog neki, ez a szakmája. De nem szeretné, hogy hamar kiderüljön, ezért megkér engem, hogy készítsek róla egy másolatot silányabb anyagból. Képes vagyok rá, ez a szakmám. Pontosan olyan lesz, mint az eredeti, olyan színű, olyan méretű. Mégis rá fogsz jönni, hogy nem a tiéd, hiszen te viseled évek óta, és tudod, hogy hol van – teszem azt – az egyik kőben egy szemmel nem látható repedés, mert kislánykorodban leejtetted véletlenül. Vagy egy karcolás a belső felületén, amit a tolvaj nem láthatott, hacsak szét nem szedte, ezért én sem tudom utánozni. – Értem – hümmögött Atina. – Szóval a hamisítványt csak az igazi gyöngy gazdája ismeri föl – aki nyilván sok-sok éve halott? – Az túl szép lenne, kedvesem. Az álcánkon sajnos bárki keresztülláthat, ha konyít valamicskét a mágiához és módja van tanulmányozni az eredeti kézjegyet. A te elbűvölő útitársadra ez aligha áll; a barátjára viszont, akinek dolgozik, valószínűleg igen, a Kristálykirálynőről nem is beszélve. – A Becsüs feljebb tolta az orrán a látüveget. – Ezért szükség lesz néhány óvintézkedésre. Ha befejeztem a műveletet, sorra fel kell oldanom az összes szimpátiás kötést, amelynek alapján a gyöngyöt vissza lehetne követni hozzám. Estios ezt nevezné a lábnyomok elsöprésének, azt hiszem. – Tökéletes. Mit tehetek én? – Amire készülök, meglehetősen sok energiámat fogja felemészteni. Jól jönne utána néhány korty… frissítő. Atina elmosolyodott, és előhúzott az övéből egy kék csíkos fémhengert. – Légy a vendégem!

7. – Hé! Odabent! – Valaki ököllel dörömbölt az ajtón. – Kinyitnátok ezt a vackot, mielőtt szarrá ázok? Atina nagyot nyújtózott, hogy megmozgassa elgémberedett tagjait. Elbóbiskolt kissé a fogadószoba egyik karszékében, míg Veríz a műhelyben dolgozott. Beengedte Estiost, aki az istenek szeszélyét szidva, csuromvizesen rontott be. Összecsöpögtette a szőnyeget, megdézsmálta a gyümölcsöstálat, aztán levetette magát egy pamlagra. – Mi lesz már? – meredt Atinára. – Meg is vagyok, Estios uram! – A Becsüs végszóra érkezett a függöny mögül. Tenyerén zárható dobozka, benne a bíborgyöngy. – Harminchárom dran, maradhat? Az erv felpattant, és kikapta a kezéből. – Még egy utolsó próbát, ha megengedi! – szólt utána Veríz, kivette a gyöngyöt a szelencéből, és a padlóra tette. – Csak hogy a saját szemével lássa: a kincs valóban különleges. – Azzal előrántott egy kalapácsot a köpenye zsebéből, és lesújtott. A gyöngy kilőtt a szerszám alól, és összevissza pattogott a szobában, végül begurult az egyik szekrény alá. Az erv nem átallotta hasra vágni magát, hogy sűrű káromkodásokkal előkotorja. Lefújta, megtörölgette az ingujjában, majd a fény felé tartotta. Az ugyanolyan olajosan siklott a gyöngy felszínén, mint eddig, s a bíbor árnyalat is éppoly sejtelmesen volna be a fekete alapszínt. Megnyugodva vágta zsebre a dobozt. – Akkor ezzel megvolnánk. A fizetség a zsákban, remélem, elég lesz. – Már indult is kifelé. – Atina! – Én nem jövök, Estios. – Mi? – nézett vissza rá a férfi. – Visszamegyek Arowinba. A társaimhoz. – Ennyi volt a nagy világjárás? – Ennyi – mosolygott a vörös hajú lány szégyenlősen. – Hát – szusszant egyet az erv –, nekem aztán ugyan mindegy. – Azzal kimasírozott. Atina a Becsüshöz fordult.

– Hálás vagyok a segítségedért. A jó tanácsokért nemkülönben. Ez a szobor pedig igazán jól mutat itt. Veríz bólogatva nézte az alkotást, melynek immár ismét a bíborgyöngy, a valódi bíborgyöngy ringott a tetején, a kagylóhéj vizében. Megölelte a vörös hajú lányt, és szavát vette, hogy még visszatér valamikor. Illetve, ha ő jár északon, feltétlenül beköszön hozzá a rendházba. Atina felszabadultnak, megkönnyebbültnek érezte magát, ahogy a kilépett a friss, tavaszi esőbe. Nagyot lélegzett a fű és föld illatával fűszeres levegőből, s a fogadó felé indult, hogy felébressze Maralt.

*** Az új otthon új érzésekkel fogad. Barátságos, még a falakon belül is. Azért te jobban szereted kinti hajlékodat, bár itt patak helyett folyó zúgására alszol el éjjelente, és tücsökciripelés helyett kakukkszó ébreszt. Másféle emberek jönnek, másféle ennivalót hoznak, de kőbe-fémbe zárt imáid az ő szívüket is rabul ejtik. Alkotsz és élsz tovább, boldogan az Ő fényében, mely rajtad keresztül rájuk is átsugárzik, A nyugalomé lettél.

Raoul Renier

Bizalom kérdése (ÖTÖDIK ÁTKÖTÉS) A hullát Veríz asszony a külső műhelyben találta, mikor reggel bement a rumilanti krizoprázokért. Vékony, kis termetű férfi volt, fűzős-zsebes fekete kezeslábasban; felsőtestével az egyik csiszolókorongos asztalra borult. Szemlátomást váratlanul érte a halál, a megkezdett lépést sem tudta befejezni, ahogy előrebukott. – Ejnye! – mondta a Becsüs, és feljebb tolta orrán a látüvegét. Hanyatt fordította a holttestet, mely puffanva zuhant a padlóra, aztán felnyalábolt szoknyával letérdepelt mellé, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Mindenekelőtt az álcázó csuklyát húzta le róla, hátha ismerős rejtőzik alatta. Jellegtelen, középkorú arc bámult rá üvegesen, az a fajta, amelyikkel a Sinemossában bárhol találkozhat az ember: ferde vágású szemek, szélesen kiugró járomcsont, egyenes szálú, sötétbarna haj. Nem volt rajta semmi különleges, eltekintve három egymás fölé tetovált hullámvonaltól a homlokán, melyek piramisszerű alakzatot alkottak: a legalsó ujjnyi hosszan futott, a középsőt félekkorára húzták, a tetejébe pedig egyetlen fodrocskát biggyesztettek. Az ábra érdekességét fokozta, hogy csupán a látüvegen keresztül mutatkozott; ha a keret fölött pislogott ki, Veríz nem látott belőle semmit. – Ejnye, ejnye! – csóválta meg a fejét. Elmormolt néhány egyszerű bűvigét, és nekifogott a hívatlan vendég átkutatásának. Zavarba ejtően sok olyan holmit talált nála, ami mágiát sugárzott, bár egyik sem tűnt fegyvernek, talán egy összecsukható zsebkést kivéve. Ami a többit illeti, volt ott egy álkulcskészlet, két pár kesztyű, egy antilopbőr talpbetét, különféle fogók, reszelők és hajlított huzalok, meg elképesztő mennyiségű jelöletlen üvegpatron, szürke színű folyadékkal töltve. Ezeket gyapottal bélelt, pattintó szegeccsel záródó zsebecskékben tartotta,

többnyire hármasával, de néha párban és egyenként is. Rendeltetésüket a Becsüs alaposabb vizsgálat nélkül csak találgatni tudta, ám valószínűnek vélte, hogy változatos célokra szolgálhattak, s a férfi aszerint tett különbséget közöttük, kezeslábasának mely részén hordja őket. A felszerelés mindent összevetve hivatásos betörőre vallott, a legtapasztaltabb fajtából, akit az sem rettent el, ha kiszemelt zsákmányát mágia védi. – Ejnye, ejnye, ejnye! – sóhajtott Veríz asszony, miközben felállt és szórakozottan leporolta szoknyáját. Kicsit sajnálta az ismeretlen halottat, mivel világéletében nagyra tartotta a szakértelmet, bár tisztában volt a hátrányaival is. Ez a férfi például azért halt meg, mert túlságosan jól értette a dolgát. A ház külső övezetébe telepített varázscsapdák nem öltek, csak elriasztották vagy időszakosan harcképtelenné tették a botcsinálta betolakodókat. Ő ezeket nyilván megkerülte vagy hatástalanította, s eljutott egészen a műhelyig, ahol Veríz Yashkebar, kényes lévén a nyugalmára, csak az általa meginvitált vendégeket látta szívesen. A többiek számára, ha már eddig nem tanultak a jó szóból, csúf meglepetéseket tartogatott. A pózból ítélve, amelyben rábukkant, a betörő a ház hátsó traktusából érkezhetett, alighanem a fáskamra felől, ahová a rakodónyíláson át hatolt be. A külső műhelybe a fűtőrámpa vezette el, itt a fogadószoba irányába fordult, s félúton a válaszfüggöny felé belesétált egy mágikus csapdába. Ezt a Becsüs maga tervezte, és annyira alattomos volt, hogy szégyellt büszkének lenni rá. Mint minden igazán hatékony találmány, ez is roppant egyszerű elven működött: leolvasta a célszemély szívverését, aztán kibocsátott egy koncentrált rezgéshullámot, hajszálra pontos ellenütemben. Veríz asszony kihúzott az asztal alól egy keskeny, bőr-párnás zsámolyt, amelynek munka közben a lábszárát szokta nekitámasztani. Letelepedett rá, állát tűnődve a kézfejére hajtotta. Miért indult a betörő a fogadószoba felé? A logikus célpont a belső műhely és a készletraktár lett volna, épp ellenkező irányban, ahol a Becsüs a munkadarabokat meg az értékes nyersanyagot tartotta. Tapasztalatból tudta, hogy a magasan képzett szakértők komoly árat számítanak fel a szolgálataikért, s noha nem igazán volt ismerős az alvilági testvériségek háza táján, a hullámvonalas tetoválást valamiféle rangjelzésnek gyanította. A kis fodrocska fölé már legfeljebb egy pont férne el: ilyet alighanem csak egyetlen személy visel a homlokán, az egész szervezet

vezetője. Vagyis a halott közvetlenül utána következik a rangsorban: bizalmi ember, irányító beosztásban, afféle hadsegéd a tábornok mellett. Kész vagyonba kerülhetett a felbérelése. Mi van a fogadószobában, ami mostanában került oda, és ennyit érhet valakinek? No persze. Maral szobra. A Becsüs nagyot sóhajtott. Megint beleesett a varázslók szokásos hibájába: az egyoldalú helyzetelemzésbe. Rengeteg időt és fáradságot fecsérelt rá, hogy eltöröljön minden mágikus nyomot, ami a hamis gyöngyöt összefüggésbe hozhatná az ő személyével; közben pedig eszébe sem jutott, hogy ehhez nincs szükség semmiféle varázslatra. Akinek van egy csepp sütnivalója, akár Estioson, akár Atinán keresztül vissza tudja követni a bíborgyöngy útját hozzá, mint kézenfekvő hamisítóhoz. Estios, maga is kárvallott lévén, nyilván készséggel hajlana az együttműködésre; Atináról ezt már kevésbé feltételezte, de túl hosszú élet állt mögötte ahhoz, hogy illúziói legyenek az emberi kitartással kapcsolatban. Mindenkit meg lehet törni a megfelelő eszközökkel. Homlokát ráncolva vette számba a lehetőségeket. Estios megbízójáról semmit sem tudott, a férfi még a társának is csak homályos célozgatásokkal nyilatkozott róla; Atina viszont azt mondta, a gyöngyre a Kristálykirálynő is vadászik, Maral régi barlangjánál összefutottak az ügynökeivel. Ezt valamiféle összetűzés követte, amelynek részletei homályban maradtak – Atinának nemigen akaródzott beszélni róla, Maral pedig összevissza locsogott az úrnője parancsolatáról –, ám a dolgok természetéből kifolyólag a Becsüs nem tartotta túl valószínűnek, hogy a másik fél élve távozott. Ez azt jelentette, hogy Liliath irányában megszakadt a szál: ő nem értesült Veríz szerepéről, vagy legalábbis lépéshátrányban van a riválisához képest. A tetovált homlokú betörőt tehát alighanem ez a rejtélyes egyén küldte. Mármost ki vetélkedhet egyenlő alapon egy fekete hadúrral? Egy vörös hadúr, értelemszerűen. Minden összeillik, hiszen Estios és Atina északról érkezett. A Becsüsnek kezdett nagyon nem tetszeni, hová vezet ez a gondolatmenet. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a bolond jó szíve miatt belesodródott abba a vérre menő viszálykodásba, amit a Quironeiában a derűlátóbbak békének, a bölcsebbek erőgyűjtésnek neveznek. Nem mintha megbánta volna, amit tett; az a szegény lány igazán megérdemelte a segítséget, szemrehányás pe-

dig végképp nem érheti, hisz fogalma sem volt róla, mibe keveredett. Ahogy az már zászlóügyekben lenni szokott: a hatalmasok fennkölt terveinek mindig a tudatlan kisemberek isszák meg a levét. Veríz Yashkebart fikarcnyit sem érdekelték a hadúri lobogók, legyenek bár feketék vagy vörösek, viszont meggyőződéssel vallotta, hogy a háború rossz dolog. Mindkét fél addig-addig bizonygatja az igazát, míg közös erővel a Fátyol túloldalára küldenek néhány százezer boldogtalant, aztán ki-ki viszszatér a saját sáncaiba és minden marad a régiben. Ami magukat a hadurakat illeti, ebből a szempontból egyik kutya, másik eb. Egyénileg persze akadnak közöttük, akik kevésbé kártékonyak a többinél, ez azonban semmi összefüggésben nincs a pártállásukkal. A Becsüs sokfelé megfordult hosszú élete során, s ugyanolyan szép emlékeket őrzött Tarinról, mint Enoszukéről; ha viszont felkérik, hogy nevezze meg a múlt század legelvetemültebb fanatikusát, döntetlent javasolt volna a császári lélekőr és a naplovagok nagymestere között. El sem tudta képzelni, mitől ennyire fontos a haduraknak ez a bíborgyöngy, de azzal tisztában volt, hogy a történtek után nem tarthatja meg. Mindkét részről addig küldözgetnék a nyakára a csatlósaikat, míg sikerrel nem jár valamelyik; és minél tovább dacol velük, annál jobban begorombulnak. Ráadásul gondolnia kellett Maralra is, aki szintén veszélyben forgott: ellentétben vele, őt csak a szent őrülteket övező tisztelet védte, ami aligha tartóztatná meg Eligor herceg vagy a Kristálykirálynő kezét. A lány a félkegyelműek felhőtlen boldogságával csatangolt Laquars utcáin, mindenből szobrot csinált, ami a keze ügyébe került, aztán odaadta az első szembejövőnek. Egyik nap istállóban aludt, a másikon baldachinos ágyban, ahogy a sors szeszélye hozta; sehol sem maradt meg sokáig, bár néhány élelmes kereskedő örömest befogadta volna. Ha Veríz fülön fogva hazacipeli magával és rázár ajtót-ablakot, egy darabig talán biztonságban lenne – csak épp elhervadna a négy fal között, akár a mezőről szakított virág. És a Becsüsnek őszintén szólva nem hiányzott, hogy folyton ott lábatlankodjon körülötte: bármilyen szépek a szobrai, neki az eredeti formájukban volt szüksége a szerszámaira.

Mindenképpen meg kell tehát válnia a bíborgyöngytől; a kérdés már csupán az, hogyan. Szinte kínálta magát a kalmárszellemű megoldás: keresse meg mindkét érdekelt felet, játssza ki őket egymás ellen, míg a lehető legmagasabbra veri föl az árat. Veríz helyében száz laquarsi közül kilencvenkilenc ezt tette volna, csak az égiek a megmondhatói, mekkora romlásba döntve a városukat. A hadurakkal nem lehet piaci kofa módjára alkudozni, akármilyen színű a lobogójuk. Ami pedig az árat illeti, azt a Becsüs – szakértő lévén – azonnal és tévedhetetlenül kikalkulálta. A bíborgyöngyért cserébe azt fogja kérni, hogy a vevő védje meg őt és Maralt a másik fél bosszújától. Ez az üzlet bizalom kérdése, gondolta a műhelyében heverő halottat nézegetve. Vagyis akárhogy forgatja a dolgot, nincsen választása. Akit egyszer becsapott, az többé nem fog bízni benne: ez a tetem a tanúság rá. Szerencsére még közös zeduri tanoncidejükből ismerte a Kristálykirálynő udvari ékszerészét.

Indira Myles

Bíbor és kék Az a pillanat a legfájóbb, amikor rádöbbensz, hogy nem bírod tovább. Amikor tudod, hogy feladod. Nem lehet másképp. Mindenki feladja egyszer. Amikor másokon múlik a te sikered, akkor könnyű beletörődni. Itt azonban csak magadra számíthatsz. Csak magadat okolhatod, ha nem vagy elég jó. És sosem vagy, mert embernek születtél. – Raika! A hang mélyen dübben. Valahonnan fentről jött, abból a világból, ahova tartozom. Kinyitom a szemem egy pillanatra, elgyönyörködöm a kék-fekete végtelenben, a hajam hullámzásában, aztán bugyborékolva kifújom a levegőt, és pár tempós rúgással a felszínre lököm magam. Szinte berobban a tüdőmbe a levegő. Szeretem, ahogy a vízpermet szanaszét fröcsköl, mikor felbukkanok. Ahogy a szempillámon ott ragad néhány ragaszkodó csepp a tengerből, mintha el akarnának kísérni addig is, míg a levegő világában vagyok. – Raika! – Mi az? – kérdezem, miközben sebesen úszok a hang irányába. Mikor megérzem a lábam alatt a fövenyt, felemelkedek, és hosszú léptekkel indulok a parton álló két alak felé. Az egyiküket ismerem: a vén Ladikos… ő kiáltott utánam. Az egyetlen, aki tovább bírja a víz alatt, mint én. A másik idegen. Kidörgölöm a szememből a tengervizet, és oldalra köpök, hogy a sós íz kevésbé marja a számat. Aztán szemügyre veszem a bajszos kis fickót. Jó egy fejjel alacsonyabb, mint én, és ugyanaz a megrettenéssel vegyes undor van a tekintetében, mint mindenkiében, aki először lát. A ruhája puccos, lovaglócsizmáján félhold alakú foltot hagyott a homok. Úgy illik ide, mint cápa az édesvízbe. – Mi kéne, Ladikos? – Ez az úr itten beszélni akar veled.

– Miről? – hunyorítok rá a kis emberre megint. Nem kedvelem az idegeneket, állandóan bámulnak. – A nevem Hargan Lantis, hölgyem – szólal meg végül; a Ladikos hangosan felröhög. – Az enyémé Raika, ha még nem tudná az úr. Biccent. – Téged kereslek. Úgy hallottam, hogy te vagy a legalkalmasabb… – Mindent a céhnek adok, amit felhozok – hazudom közbevágva. Nem értem, miért kell ezeknek a kikent-kifent uraknak mindig azt képzelniük, hogy olcsóbban megkapják a gyöngyöket, ha közvetlenül a halászoktól veszik. Előfordult, hogy eladtam egy-két szebb darabot kézből kézbe, de ez akkor volt, mikor még Apa élt és segített az alkudozásban. Nekem nem nagyon megy az ilyesmi. Ladikos rám hunyorít, némán kérdezi, hogy menjen-e el, de kurta nemet intek a fejemmel. A fickó semmit se vesz észre. – Ugyan már – mosolyodik el. Végre kilátszik a szája a bajuszából. Ápolt fogai vannak. Ez tényleg valami úrféle lehet, nem csak egy kipucolt cseléd. – Egy kis pénz biztosan nem jönne rosszul… – Lehet – válaszolok mogorván. Ezek mind ugyanolyanok. – Bocsássa meg a lánynak a húzódozását, uram – kottyantja közbe a vénember, ha már maradt. Tán sose hallottam még ilyen hímesen beszélni. – Böcsületes teremtés, de ő a legjobb gyöngyhalász ezen a partvidéken. Akkora tüdeje van… – Ladikos! – szólok rá. Tátog tovább, mint valami hal. Azt mondja, itt a nagy lehetőség. – Ebben nem kételkedem – mézesmázoskodik az uraság. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk majd egyezni. Horkantok, az idegen megrezzen. Összemosolygunk a Ladikossal. – Hát jó. Akkor mondja meg az úr, milyen kéne, és öt napon belül megleszen. – Nem szokványosat szeretnék, hanem bíborgyöngyöt – kezdi taglalni. – Mostanába’ mindenkinek a’ kell – legyint a Ladikos. – Úgy már nehezebb lesz a dolog – teszem hozzá én is. A szokásos játék. – Méghozzá legalább borsónyi méretűt. Összenézünk megint.

– Ritka kincsre vágyik az úr… – Nem hinném, Raika kedves. Hiszen még a te nyakadban is van egy éppen olyan, amilyet szeretnék. A mellkasom közepére mutat húsos ujjával. Oda se nézek, úgy felelem: – Menjen a céhhez az úr akkor, ha ilyet szeretne, mert egy hónapig se biztos, hogy találok hasonlót. – A Csuka talá’t egy szépet nemrég, bizto’ megvan még – vágja rá a Ladikos is. Az uraság ingatni kezdi a fejét. Nekem rossz előérzetem támad. – Sajnos épp a céhtől jövök, nem találtam kedvemre valót. És nincs egy hónap a menyegzőmig, tehát mielőbb kellene. – Nem – vágom rá azonnal. Azt nem adom senkinek. – Kérlek, hölgyem… – lépett közelebb, a hangja egészen meglágyul. – Ó, de hiszen Mirella… Az apja dúsgazdag kereskedő… nem adja hozzám, ha nem viszek neki egy ilyen gyöngyöt! Önkéntelenül tenyerembe zárom a nyakbavalómat, ne is lássa. A csuklómon összekoccannak az ólmok. A szárazföldön elég nehezek. – Ez a gyöngy nem eladó. Ha kell, megpróbálok felhozni egy másik ilyet egy héten belül. – Többet fizetek, mint a céh! Kotorászni kezd az erszényében, és aranypénzt, igazi aranypénzt mutat fel. Ladikosnak kiguvad a szeme. Nyelek egyet. – Nem. Ez a gyöngy nem eladó – válaszolom még egyszer, ezúttal lassan, mintha kisgyerekhez beszélnék. Megláthat a szememben valamit, mert elhátrál. Az arcán harag suhan át, olyasféle, mint azoké, akik hozzá vannak szokva, hogy mindenki úgy tesz, ahogy ők akarják. – Könyörgök! – kezdi újra. – Ha volt már igazán szerelmes… Elhallgat. Biztos az arckifejezésemtől. – Mikorra kő? – kérdez bele a Ladikos a kifeszített csöndbe. – Hét nap, nem több… – Jöjjön vissza öt nap múlva az úr – mondom színtelenül –, és szebbet mutatok. Látszik az arcán, hogy nem erre számított. Kicsit ingatja is a fejét, miközben köszönésfélét mormog a bajsza alatt. Utoljára a Ladikosra néz, majd sietős léptekkel távozik.

Fordulok én is; dolgom van még ma, a ruhám is majdnem megszáradt a sok szócséplés közben. A nap magasan áll, még ebéd előtt vissza akarok menni egyszer. Bírni fogom. A tenger helyeslően morajlik, ahogy közeledek. – Raika! Visszanézek. A Ladikos jön utánam komótosan. Bevárom, bár tudom, mit akar. Mikor mellém lép, hunyorog; a szemét bántja a nap. Magasabb vagyok nála is, hát felé fordulok, és elállom a fényt az arca előtt. Így sokkal sötéteb bek a barázdák a képén. – Mégiscsak el köllene adnod azt a gyöngyöt az úrnak, te lyány… – böki ki, és a medálomra sandít. – Hagyj békét, öreg. – Megveszeketté’? Aranyat adott vón’! – Nem érdekel! – jelentem ki a kelleténél talán kicsit hangosabban. De a Ladikos ismer már, tudja, mennyire ki tudom ereszteni a hangom. Őt viszont sose bántanám, még ha bosszant, akkor se. – Hosszú leszen a tél, fel kő’ halmozni a pénzt. Legyen eszed, Raika! Gondolj a jövőre! – Én gondolok! Az aranypénz jár a fejemben. – Úgy mint tavaly, aztán meg ott nyomorogsz, hogy az ember szíve megszakad miattad! Lehajtom a fejem. Nem akarok arra gondolni, ahogy a csípős hideg vízben eltompult végtagokkal, összekoccanó fogakkal kutattam valami ehető után. Nem akarok a vajákos asszony ráncaira gondolni, vagy a szörnyű levesre, amit megitatott velem, mikor felébredtem lázálmomból. Nem akarok arra gondolni, amikor egyetlen pokróc alatt vacogva botorkáltam a céhhez egy kis pénzért, mert már három napja nem ettem semmit… – Visszafizettem már a kölcsönt… – És a nyár fele e’ment avval. Igaza van. Ő már vagy húsz éve gyöngyhalász, én meg… – Felhozok neki egy gyönyörűt! – jelentem ki, és újra megindulok a tenger felé. – És ha nem? – Felhozok.

– Ne legyé’ buta, te lyány – beszél a hátamhoz. – ’iszen én se talá’tam mán bíborgyöngyöt idén. Én sem. Az elmúlt két évben szinte kihaltak a császárkagylók, annyira sokan keresték a különleges gyöngyöket. A fehérnek sokkal lejjebb ment az értéke. Bíbort meg alig találni, mióta idegenek is megrohanták a partokat. Egy perc nyugtunk nincsen, hiába látjuk, hogy nem értenek hozzá… az idegenek nem törődnek azzal, mi lesz később. Ők nem gondolnak a jövőre. A lábamat körülnyaldossa a víz, aztán visszahúzódik, hogy újult erővel ostromoljon ismét. A lábujjaim közé simogatva férkőzik a homok. Bárcsak itt maradhatnék, hogy a hullámzás lassan belemosson a fövenybe, eltemetve a tengerillatú parton… – Azzal nem hozod vissza apádat, hogy éhező’ egész télen… – szólal meg ismét. – Ne beszéljünk róla. – De beszélünk, mer’ miatta utasítod vissza sorba’ a másmilyen munkát. Pedig egy elsüllyedt hajó… – Ne szólj bele, Ladikos! Azt csinálok, amit akarok. Egészen közel lép, a vállamra teszi a kezét. Lesöpröm. A vizet nézem konokul. – Raika… Úgy ismertem apádat, akár a tes’véremet. Te meg mintha a lá nyom vó’nál. Csak jót akarok. Tudom. Minden bizonnyal mostantól ő is bíborgyöngyre fog vadászni, hátha ő adhatja el az uraságnak.... ettől függetlenül tényleg sose hagyná, hogy éhen vesszek. – Nem fogom eladni, ne is kérj rá – fordulok felé. Állja a tekintetem. Ráncos a szeme, és pirosra guvadt. A jó gyöngyhalász mindig nyitva tartja a szemét. – Nehéz időket élünk, Raika – szólal meg egészen halkan. – Vagy elmész hajóroncsra… – Nem! – … vagy eladod a gyöngyöt. Vagy keményebb telem lesz, mint a tavalyi. Igen. Értem, mit akar mondani. Előrelépek párat, hogy a derekamig érjen a víz. – Felhozok egyet – jelentem ki még egyszer, félig neki, félig magamnak. Aztán otthagyom.

*** Álmodom. Végtelen, titkokat sejtető kékségben lebegek, engedve a hullámzásnak, hogy oda vigyen, ahová akar. A hajam mint a hínár lengedez körülöttem, az egyik tincs a másik nyomába ered, incselkednek, majd mind engedelmesen az áramlatba nyújtózik. Ez az én birodalmam. Az emberek azt mondják, szegény vagyok, és megvetnek érte. Néha én is vágyom az ő gazdagságukat, néha én is szeretnék selyemruhát érinteni, hintóból bámulni, ahogy elsuhan a város, vagy hal helyett más húst enni mindennap… de amikor itt vagyok, akkor sohasem. Akkor nem vágyódom máshova, mert tudom, hogy ez az otthonom. És ők, akik lenéznek, sosem fogják látni, menynyire gyönyörű itt. Fentről tompán, csillogón mosolyog a nap, kedvem támad megérinteni a vízfelszínt alulról ott, ahol odafentről a napfény csókolja. Feljebb lökném magam, de valami megragadja a derekam, és visszahúz a mélybe. Kődarab lettem, elnehezülve zuhanok lefelé. Önkéntelenül visszatartom a levegőt, karom az egyre halványodó fénypont felé nyúl, de nincs kapaszkodó, nincs semmi, ami megállítana. Eltűnt a tengerfenék, a sötétségbe süllyedek, egyre lejjebb, de a fülemben nem érzem a fájdalmat. Úsznék felfelé, kapálózva igyekszem arra, amerre a számból kieresztett levegőbuborék menekül. Ő talán még felér, én már nem. Túl mélyen vagyok. Túl mélyen. „Mindig tudd, hol a határ, Raika. Ha a mélység hív, gondolj arra, hogy én erősebben hívlak. Várok rád odafent.” – De már nem vársz! Itt hagytál! – ordítanám, fuldokolni kezdek. A víz alatt nem lehet sírni. Egy kéz, egy kéz van a szám előtt… befogja az orromat is. Nagyon erős, nem tudom lefejteni. Milyen kéz? Hol vagyok? Álmodom, segítség, segítség! Én nem fulladhatok meg a víz alatt… Képtelenség, az apám mindenre megtanított! Meg akarnak ölni… Nyugodj meg, Raika, ezerszer játszottál ilyet már. Állj le, ne mozdulj! Ne pazarold a levegőt! Még rengeteg maradt. Végtelen kékségbe képzelem magam, hagyom, hogy a hullámzás arra sodorjon, amerre tetszik. Hulla vagyok. Nem mozdulok, nem lélegzem. Minden tagom ernyedt. A víz simogat, a víz elringat. Nem érzem az ujjaimat. A semmi bekebelezi a karom, és egyre feljebb folyik a lábamon is. Közeledik a

végső pillanat, az átbillenés előtti utolsó fájdalom, hogy fel kell adni. Az örökkévalónak tűnő időzés a megsemmisülés előtt. Ismerem jól, nem félek tőle. A kéz eltűnik. Zihálás, döndülő léptek, ajtócsapódás. Három, kettő, ey. Felszínre bukkanok. Kapkodva kortyolom a levegőt, szaggatottan, minél többet, felköhögök. Kinyitom a szemem. Az ablakom halvány fényű négyszög a feketeségben. Lassan láthatóvá válnak a tárgyak a szobában. Apa ruhája még mindig a fogason lóg. Olyan, mintha ott állna és vigyázná az álmomat, Miért nem zavartad el azt az embert? Miért nem ülsz ide az ágyam szélére, hogy megsimogasd az arcom? Még nem tudok mozdulni, még kell egy kis idő, míg visszatér az erő a tagjaimba… Miért kellett elmenned, mikor megígérted, hogy soha nem hagysz el…? Valaki megint kinyitja az ajtót. Felkönyökölök. – Raika! – hallom a Ladikos hangját, ahogy három hosszú lépéssel átszeli a szobát. – Jó’vagy, kislyány? – Jól – akarom mondani, de mikor másodjára sem jön ki hang a torkomon, inkább bólintok. – Ajtócsapódást hallottam… bántottak? – Kis híja volt – krákogom. – De vajjon mé’…? – kérdezi, és ebben a pillanatban egyszerre mozdulunk. Ő félrehúzza a pokrócot, én odakapok, ahol lennie kellene. De nincs ott. A medálom. – Az a gazember! – kiált fel. Én megnémulok. Hargan Lantis. Még maradt ey nap az eyezségünkből. Csak holnap kellett volna jönnöd. Már találtam ey bíboryönyöt… holnapra találtam volna neked megfelelőt. Miért kellett elvenned az eyetlen kincsem? – Ne nézz így, te lyány, megijesztesz – mondja a Ladikos. – Semmi ostobaságot nem tervezel, úgy-e? De tervezek. Az a medál az enyém. Akkor fogok megválni tőle, ha úy döntök. – Jól vagyok, öreg. Hagyj magamra! – Én mon’tam, hogy el köll adni – morog, miközben feltápászkodik. – Most aztán má’ nem lehet mást, csak hajózni…

Nem szólok, csak várom, hogy kimenjen. Aztán felkelek, odamegyek a fogashoz, és leemelem róla a ruhákat. Önkívületben lépek a ládához, amit egy éve nem nyitottam ki. Gondosan összehajtva beleteszem őket egymás után, és lecsukom újra a fedelet. Mostantól Raika viyáz saját magára. Megszokásból a medálom felé kapok, de nem találom. Nagyon fáj. Leroskadok a láda tetejére. Elengedek egy könnyet a szememből. Most a felszínen vagyok. Most szabad.

*** Még egy napom maradt, hogy lerójam a tartozásom, és kezdtem kételkedni benne, hogy valóban sikerül megszereznem a lánytól azt a medált. Hajnal felé járt az idő, idegesen toporogtam a piactér szélén. Ezt az egész ügyet körülbelül annyira akartam, mint azt a kölyköt, amelyikkel Ifinben riogatott az a fehércseléd. De amikor az ember kisebb kártyaadósságokkal küzd, néha rákényszerül bizonyos… kényszerűségekre. Főleg, ha Dursennek tartozik. A vén kéjenc… szívélyes öregúr benyomását kelti, de biztos vagyok benne, hogy a csinos kis ribanc, az „ifjú felesége” mellett még vagy három-négy lánnyal hetyeg. Megteheti, a város egyik leggazdagabb embere. Hogy fulladna bele az aranyába! Még szerencse, hogy szüksége van rám, így szívesebben kölcsönöz kisebb összegeket, ha – ne adják az istenek – épp elpártol mellőlem a szerencse. Persze mindig behajtja, néha elég kellemetlenül. Amikor közölte, hogy a feladat egy tizenhat éves, együgyű csitri bíborgyöngyös medáljának a megszerzése, úgy éreztem, mégsem annyira súlyos a helyzetem. Hogy ezzel a semmiséggel adja tudtomra: valójában nem rágott be rám olyan nagyon. Felkészültem a buta nőknek tartogatott mosolylyal és szavakkal; ezerszer könnyítették már meg a dolgom. Egy kis hízelgés meg bók, és máris azt teszik, amit akarok. Azt hittem, ezért kellettem éppen én. De ahogy megláttam a lányt kimászni a vízből, percekig nem tértem magamhoz. Dursen valahogy elfelejtette hozzátenni, hogy ekkora. A szemétláda biztos röhögött rajtam közben. Az a tagbaszakadt, csontos nőstény olyan ronda volt, hogy először azt hittem, nem is őt látom, hanem a férjét. Ahogy elém állt, egy fejjel fölém magasodott. Közelről is szögletes alakjában, erős

karizmain, csorba fogaiban semmi nőieset nem tudtam felfedezni. Rémesen bűzös volt a lehelete, alig bírtam ki, amíg beszélt. Vizenyős kék szemével úgy nézett rám, akár egy hal. A sunyi vénség legalább kapóra jött. Elég otromba dolog beleszólni mások üzletébe, de nem tágított, bárhogy jeleztem neki. Mikor azonban rájöttem, hogy az együgyű fruska nem fog megválni a medáltól, már nem bántam annyira. Nem is kellett annyira ráhatni, magától is eszébe jutott, hogy esetleg mi ketten tárgyaljunk. Azt állította, meg tudja szerezni. Nem szere tem másra bízni a dolgaimat. Ha azt akarod, hogy úgy sikerüljön, ahogy elképzelted, akkor csináld magad, mindig ezt mondtam. De azt a lányt nem akartam látni többet, úgyhogy elhittem a Ladikosnak, hogy el tudja végezni a piszkos munkát. Ahogy teltek a napok, persze egyre szaporodtak a kételyeim ezzel kapcsolatban… de már nem tehettem mást. Csak toporogtam a piactéren, a megbeszélt találkahelyünkön. Arról álmodoztam, mihez is kezdek, ha letudtam Dursent. És szövögettem a másodlagos terveimet arra az esetre, ha a vénember mégis elhibáz valamit… vagy simán lelép az előleggel. Gyűlölök korán kelni. A gyerekkoromra emlékeztet. Anyám rikácsolására, ahogy a kezemre vert, ha nem pakoltam ki elég gyorsan a pultra az árut; az ostoba, elálló fülű nővérem önelégült vigyorára, mikor ismét én kaptam a nyaklevest, pedig miatta zápult meg a napon a tojás… Nem is értem ma sem, ki enyelgett vele a piac mögötti sikátorban, és miután a leselkedésért úgy meghúzta a hajamat, hogy a kezében maradt egy csomó, elment a kedvem tőle egy életre… Amióta megtehetem, kerülöm a piacokat, gyűlölöm a tömeget. A piacra nem járnak sem szép nők, sem megkopasztható kártyapartnerjelöltek. Határozottan kellemetlenül éreztem magam tehát, amiért a Ladikos épp ezt a helyet választotta, hogy megvárasson, ráadásul korán reggel. – Jó reggő’t, uram – köszönt rám nagy sokára hátulról. Összerezzentem, ideges mosollyal üdvözöltem. Valami idétlen köpenyt húzott magára, és bagót rágcsált, amitől büdösebb lett a lehelete, mint a lánynak. – Sikerült? Biccentett. Körbesandított, mint aki fél, hogy valaki meglátja, aztán egészen felém fordult, hogy a testével takarja előbukkanó tenyerét. A medál volt benne. Sokéves rutinnal fojtottam el a megelégedett vigyort, amely az arcomra kívánkozott.

– Remek. És a lány? – Ahogy kérted, uram. – Miféle baleset érte? – Túl mélyre merült… – Sunyi pillantás. – Megfulladt. Mindig is tudtam; hogy az egyszerű emberek a saját anyjukat is eladnák egy aranyért. Gusztustalan. Ahogy megejtettük a cserét, azon gondolkodtam, mi lehet olyan fontos Dursennek egy gyöngyhalászlány medáljában. A bíborgyöngy a közepén valóban értékesnek tűnt, de azért nem annyira, amennyivel tartoztam neki. Dursen valószínűleg jót röhög rajtam, és félredobja majd. – Miért ragaszkodott ennyire hozzá? – kérdeztem nemtörődöm hangsúlylyal, mintha csak fennhangon gondolkodnék. – Az apjátó’ kapta. Pár napra rája tűnt el végleg. Má’mint a Raika apja. – Eltűnt? – Valami e’süllyedt hajóra hitták messzibbre nyugat felé – vonogatta a vállát. – Még mesélt is róla, ho’ mennyire szép új hajó lehetett… ho’ vétek vót a tengernek adni… És egyik nap nem gyütt vissza többé. Éreztem, hogy ennél sokkal többet tud, de óvatosnak kellett lennem. Az egyszerű emberek megszeppennek, ha a magamfajták kérdőre vonják őket. És nem akartam, hogy visszakozzon. – Hátha túlélte, csak máshova is elvitték a megbízói. – Nem éli túl senki aztat. A Csuka szerint túl mélyre merű’t. Látta lemenni, de vissza má’ nem gyütt. Csendben maradtam, hátha mond még valamit. Körülnézett, nem figyelik-e, én meg igyekeztem megnyugtató és figyelmes hallgatóság látszatát kelteni. – Meg aztán – húzta el a száját – nagyon szerette a lyányt, egy évet nem hagyta vó’na egyedű’. – Ez a medál… arról a hajóról van? – Nem t’om én aztat. Tán a Csuka… – Mindegy is – legyintettem. Majd körbekérdezek egy kicsit a gyöngyhalászok céhében. – A lényeg, hogy pont olyan, amilyet én szerettem volna. – Jó egésséget a feleségednek! A pofátlan vénembere… Jó sokba került nekem ahhoz képest, hogy kicsoda, és még azt se tudta, hol kell meghúzni a határt. Egyesek nem tudják, hol a helyük.

– A helyedben vigyáznék a vagyonomra – mutattam abba az irányba, ahol eltűnt a keze a köpeny alatt. Sunyi, fogatlan vigyort eresztett meg felém, a zsákmányát féltő ragadozó tekintetével búcsúzott el. Mire rendesen elrejtettem a saját szerzeményemet, már nem volt sehol. Elmenekültem a piactérről. Még maradt egy napom utánanézni, mi is ez a medál. Hátha mégis értékes. Ha valóban többet ér, mint a kártyatartozásom, mások talán még Dursennél is bőkezűbben fizetnének érte.

*** Amióta eljöttem Ifinből, nem láttam ennyire kedvemre való nőt. Hosszú, barna haj, de az a dús és selymes fajta, amelyik szétterül a párnán a költők románcaiban. A szeme fekete és tüzes volt, a mosolya kacér. Ritkán kezdek ki a Hordóba járó szajhákkal, mert túl drágák nekem… de az egész napos futkosás kifárasztott, és úgy döntöttem, ez egyszer megengedhetem magamnak ezt a fényűzést. Kicsit bosszús is voltam, mert alig tudtam meg pár dolgot. Jártam Kumonnál – a vén dokkmester megint valami titkos, kártyás asztaltársaságra utalgatott, de ezúttal nem érdekelt annyira; az én ügyemben azonban nem tudott segíteni –, a gyöngyhalász céhben, még az alvilági összekötőmet is felkerestem, hogy kiderítsem, van-e bármi jelentősége a zsákmányomnak. De aki egyáltalán tudott az elsüllyedt hajóról, amelyiken a gyöngyhalászlány apja dolgozott a halála előtt, az is csak annyit, hogy Viharúrnő volt a neve. Az összekötőm még azt is hozzátette, hogy tudomásuk szerint toroni stílusban építették, de sehol nem látszott rajta felségjelzés. A céhnél pedig bizalmasan megsúgta nekem a nyikhaj kis ügyintéző, hogy egy évvel ezelőtt egy elf is betért hozzájuk, és ugyanerről a hajóról kérdezett. Sokra megyek vele, hogy mi történt egy évvel ezelőtt… Lejártam a lábamat, és egészen megéheztem a kérdezősködésben. Jó ötletnek tűnt hát betérni a Hordóba. Remekül főznek, olcsó a sör, és az ivóban minden este dús keblű cédák illegetik magukat. Kell ennél több egy fárasztó nap után?

Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, mintha hazatértem volna. Elmosolyodtam az ismerős hangokra, illatokra. A kandalló fényére az asztalokra kitett mécsesek feleseltek, a sarkokban pipafüstös homály kerengett. Későre járt, a hangulat már oldódni kezdett: női kacajok az egyik oldalról, kapatos káromkodás a másikról. Kockacsörgés, egy fakupa csattanása az asztalon, szék reccsenése. A disznósült illatára összefutott a számban a nyál. Arra sosem lett volna elég pénzem, hogy huzamosabb ideig megszállják az Arany Hordóban, de Ifin óta – mennyi is? fél év? – ez volt az első hely, ahol mindkét csapos előre köszönt nekem. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg balek fordult meg ott estéről estére, akiket remekül meg lehetett kopasztani egy-két óra kártyával. De amint megláttam a csinos kis szajhát, úgy döntöttem, pihenek még a munka előtt egy keveset. Oldalt állt nekem, a többi lánnyal sugdolózott és nevetgélt. Valami látványosság lehetett ott az egyik asztalnál, mert többen odagyűltek bámészkodni. Nem siettem el – úriember nem kíváncsiskodik –, először a pulthoz indultam. Üdvözöltem néhány ismerőst, a szokásosat kértem; a gyomorkeserűt felhajtottam, a söröskorsóval pedig komótosan megindultam a csődület felé. Úgy tűnik, közben fogadásokat is kötöttek páran, mert lelkes biztatásokkal és hangos fújolásokkal telt meg az ivó. Mint kiderült, két meglehetősen nagydarab fickó karpróbája volt az izgalom tárgya. Egyiküket sem lá t tam még itt soha. Közönyös pillantással mértem fel az esélyeket, és egyértelműen a fiatalabbra szavaztam magamban. Közben, mintegy véletlenül, körbejártam, és tetőtől talpig végigmértem kiszemelt zsákmányomat. A kebleit jól felpolcolta, majd kibuggyantak a fűzőjéből. A farát elég laposnak találtam, de úgy döntöttem, ma elölről is jó lesz. Mellé sodródtam. – Nem untat az efféle férfimulatság egy ilyen csinos hölgyet? – szólítottam meg. Egészen lassan fordította felém a fejét, mintha nem akarna lemaradni semmiről közben. Az arcára szinte külön rétegben tapadt a máz, a tehetősebb lotyók erős festékei. A szeme kacagott rám, eper piros ajkát azonban csak egészen picit húzta el. – Lássuk csak…! A fogadás izgalma, dagadó férfiizmok… nem, nem untat, uram. – Vagy úgy… – viszonoztam a mosolyát. – No és kire fogadtál, ha szabad kérdeznem?

Biccentett a távolabb ülő, idősebb fickó felé. Jobban szemügyre vettem mindkettőt. Körülbelül egyforma erősnek tűntek, és nem is nagyon bírtak egymással. Az önjelölt bíró – valamelyik szajha – pihenést rendelt el nekik a végső mérkőzés előtt. A fiatalabb, a szőke valami délvidékinek tűnt, hetyke bajszával egyből belopta magát a nők szívébe. A másik, akinek a feje búbján már kissé visszahúzódott a haj, hazámfia lehetett, de mindenképp innen a Quironeiából. Nagy lapáttenyere szinte teljesen elfedte a kölyökét, de az még így is esélyesebbnek tűnt. Kortyoltam a sörömből. – Egy a kettő ellen egy ezüstbe, hogy a szőke nyer, A kis szajha úgy mért végig, mintha akkor látna először. Ismertem ezt a nézést. Ilyenkor vizsgálják meg, hogy fizetőképes-e a leendő vendég. Meglepő biztonsággal meg tudják állapítani. – Állom – mondta komoly hangon, aztán felkacagott. Ott helyben fel tudtam volna falni. De a macska is játszik az egérrel, mielőtt legyőzi… A karpróba újrakezdődött. A fogadás izgalma a hatalmába kerített volna, mint mindig, de ezúttal inkább őt figyeltem, mint a viadalt. Ahogy biztatta a lovagját, egészen kipirult tőle. A haja előreomlott, a ruháján pedig valami egészen fondorlatos módon lazított egy keveset, hogy egy pillanatra lecsússzon a vállára. Tudtam, hogy direkt csinálja, az itteni nők olyan fesle t tek mind, olyan rafináltak, hogy vigyázni kell, nehogy végleg a kelepcéjükbe essen az ember, és elkezdjen visszajárni. Különben a gatyája is rámegy. Elszalasztottam a pillanatot, amikor vége lett. Egyszer csak hangos éljenzésben tört ki a Hordó fél közönsége, a másik fele meg a lapátmarkú asziszt szidva számolgatta a pénzt. Én a magam részéről kiittam a maradék sörömet, letettem egy asztalra a korsót, és keresztbe font karral vártam. Lehet, hogy kicsit vigyorogtam is. A szőke nyert. A kis cafka beharapta az ajkát, leeresztette a kezét, és igyekezett nagyon gyámoltalanul nézni. A szemében viszont olyan huncut mosoly lapult, amiért meg tudtam volna veszni. – Jössz nekem két ezüsttel, kismadár. – Nincs nálam ilyen sok pénz, uram. Ne haragudj. Meg voltam róla győződve, hogy én nyerek. – Akkor mégis mit javasolsz, hogy rendezzük le ezt a kis tartozást?

Hátranézett, a többi nőre. Azok már mind boldogítottak valakit. Egy örvendező nyertes féktelen jókedvében rendelt egy kört az összes szajhának. A karpróbás fickókat el is felejtették. Visszafordult felém. Sóhajtott egyet… az a beleegyező kis hang, mikor elfogadja az ajánlkozást. A jól kereső örömlányok „kézfogása”. Tehát beadta a derekát. Közelebb lépett, egy kecses mozdulattal hátradobta a haját, és me legen odasimult hozzám. Egészen elbódított az illata. De lehet, hogy csak a tekintete. – Vannak elképzeléseim, bár… inkább négyszemközt osztanám meg veled… – súgta. Fűszeres bor édessége volt a leheletében. Megfogtam a derekát, aztán lecsúsztattam a kezem a fenekére. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogunk tudni egyezni – válaszoltam, és már indultam is szobát kérni. De a derekát nem engedtem el többet. Jött is, a kis cafat. Az ajkán huncut mosoly, a szemében ezer ígéret. Valamiért egy pillanatra eszembe jutott a tagbaszakadt gyöngyhalászlány… és újra megfogadtam, hogy nem fogok többet elégedetlenkedni a sorsommal. Mint már annyiszor.

*** Elég rusnyán festett a felfuvalkodott kis hólyag, ahogy a több szúrásból ömlő vér terjedni kezdett az ingén, de muszáj volt megölnöm, mert túl sokat kérdezett. Pedig az elméjét nem védte semmi, így könnyedén elcsábítottam. Kissé bosszúsan töröltem meg a tőrömet… nem szeretem az ilyen piszkos munkát, nem várt kíváncsiskodókat hozhat rám, ráadásul nem volt időm, hogy megfelelően eltakarítsam a nyomokat – és a hátba szúrás terén még van mit tanulnom. Aztán vállat vontam – ha minden igaz, a fogás úgyis busásan fedezi majd a költségeket. Egy kis ablakmászás pedig belefér néha. Lukko akadt rá. A fickó a gyöngyhalász céhben szaglászott. Sőt, merő véletlenségből éppen a Viharúrnő érdekelte, meg a bíborgyöngyök. Már akkor gyanús lett, ezért Lukko szólt nekünk, hogy követni fogja. Mi ketten csak reméltük, hogy nem keveri bajba magát… mindig szeretett a saját feje után menni, de ez a bíborgyöngyös história szedett már nála rátermettebb áldozatokat is. Heiran egy tapodtat sem tágított mellőlem, mióta Askaberbe értünk. A tengermelléki városok mindig kikezdik az idegeit.

Lukko később ismét üzent, hogy a fickó a dokkmesternél is járt. Régi kár tyás cimborája lehetett, mert kedélyesen elbeszélgettek. Hogy miként hallgatta ki őket, azt sosem szoktam firtatni. Nem bíráljuk egymás módszereit. Szerencsére a fickó nem tudott meg semmi érdekeset a Viharúrnőről, csak azt, hogy messzebbre nyugat felé, a part közelében csapódott egy sziklának. Viszont közben feltűnően sokat igazgatta a mellényét, mintha a zsebében valami igen értékes lapult volna. Rákérdezett, hogy mit szállított a hajó, és hogy küldtek-e gyöngybúvárokat az értéktárgyak felhozatalára. Lukko biztos volt benne, hogy a fickó mindent tud. De egyedül nem mert lépni, ezért azt javasolta, hogy állítsunk neki csapdát. Ő említette az Arany Hordót is, ahova a kiskakas a dokkmestert hívta kártyázni. Heirannal felmértük a terepet, és előkészítettünk mindent. Lukkót visszaparancsoltam, és eljátszottuk a szokásos színjátékot. Ők ketten valami figyelemfelkeltőt művelnek, én pedig a háttérben dolgozom. A kis hólyagnak esélye sem volt. Csak jeleznem kellett, melyikük nyerjen. Visszatettem a tőrt a hüvelyébe, majd levettem és gondosan összehajtogattam a parókámat. Ha már egy vagyont fizettem érte, jó lesz későbbre is. Egy pillanatra elmosolyodtam azon, hogy milyen bizarr anyaszült meztelenül pakolgatni egy hullával egy szobában, aztán megkerestem az ágy alá dugott csomagot, amit jó előre odakészítettünk. Kiválogattam magamnak egy szoknyát és egy fűzős felsőrészt. Kevésbé feltűnő odakint. Ahogy megéreztem a vérszagot, kapkodni kezdtem, mert tudtam, hogy már nincs sok időm; a zsugori hólyag csak egy óráig kérte a szobát, nem egész éjszakára. Összeszedtem a saját ruhadarabjaimat, hogy elrakhassam őket, és közben megkerestem a kiskakas félrehajított mellényét a földön. Egy vastag ezüstláncon függő medál volt a belső zsebében. Egy pillanatig önfeledten bámultam: a közepén borsónyi bíborgyöngy vöröslött. A fickó túl sokat tudott, de ami azt illeti, csupán egy gyalog volt a sakk gúlán. A bűbájom teljesen behálózta, így a végén már bármit elmondott volna nekem, de tényleg csak véletlenül került a képbe. Valami kártyaadósságot akart ledolgozni azzal, hogy megszerezte a medált. El sem hittem, hogy lehet valaki ekkora balfék. Mindenesetre felbukkant egy újabb hatalmi tényező, valami Dursen. Eszembe jutott, hogy Lukko morogni fog az új munka miatt…

Hirtelen kivágódott az ajtó. Sötét Anya, viyázz rám… Azonnal ugrottam, igyekeztem úgy helyezkedni, hogy én lássam meg előbb a belépőt. Kitapogattam az egyik lábamra erősített dobótőrt – szükség esetére. Egy hatalmas alak torlaszolta el a kijáratot. Ez egy nő?! Darabosan metszett vonásai, szegényes öltözéke arról árulkodott, hogy valami senkiházi, de nem szeretek a látszat alapján ítélni. Főleg akkor nem, ha valaki két fejjel magasodik fölém, és beront a szobámba. Ő azonban nem tett fenyegető mozdulatot. Először nem is vett észre a sarok sötétjében. A hullára bámult meredten, azokkal a vörös, guvadt szemeivel. Valami érthetetlent motyogott, és leereszkedtek a vállai, mintha csalódott volna. Reméltem, hogy kimegy a szobából; semmi kedvem nem volt egy felesleges verekedéshez, miután a varázslataimat az ütődött pávára pazaroltam. De esetlenül beljebb lépett, és a következő pillanatban észrevett. Farkasszemet néztünk – nem alhatott sokat mostanában. Ha azt hittem, hogy a fickó egy korábbi szeretője nyitott ránk, hát tévedtem. Nem láttam a tekintetében sem sajnálkozást, sem szomorúságot. Hirtelen rám mutatott. – Az az enyém! Tudtam, hogy mire érti. A medál! Még mindig a kezemben tartottam, a szajhaöltözetemmel együtt. – Már nem – válaszoltam, azzal leejtettem a ruhákat és elhajítottam a dobótőrt. Ha jól találom el, fel tudom tartani, míg kimászok az ablakon. Reméltem, hogy Heiran már vár rám odalent. A tőröm a némber jobb vállát érte, hátra is tántorodott egy kicsit, és ez nekem épp elég időt adott. Nem néztem vissza, a ruhákat és a dobótőrt is veszni hagytam. Becsúsztattam a dekoltázsomba a medált, felkaptam a felszerelésemet, és már lendültem is. Rosszul estem, a bokám kissé megsínylette, de rosszabb állapotban is kereket oldottam már. A többiek persze sehol. Biztos azt hiszik, élvezem a játszadozást a fickóval, mérgelődtem. Üzentem Heirannak, hogy el kell tűnnünk, és hogy találkozunk a kapunál, aztán lovakért indultam. Sejtettem, hogy majd jön a kioktatás, milyen rossz ötlet volt egyedül rám bízni az egészet.

Hiába, a túléléshez ő ért leginkább, például miatta nem szerszámozzuk le szegény lovakat, csak ha tudjuk, hogy sokáig maradunk. Ő ragaszkodott ahhoz is, hogy inkább költsünk több pénzt rájuk, de adjuk meg a módját. Csak az egyiket kellett vezetnem, a többi azonnal követte engedelmesen. Sokszor vettük hasznát az ilanori félvérek kiváló idomításának. A fiúk futva érkeztek az Arany Hordó bejárata felől. A kék hold igencsak gyér fényt adott, az utcán nem láttam senkit. – Megölted? – kérdezte Heiran, miközben nyeregbe pattant. Hallottam a rosszallást a hangjából. – Muszáj volt. – És most legalább sikerült egy szúrásból? – vigyorgott Lukko. – Fogd be! – intette le Heiran. Hozzám fordult. – Üldöznek? – Nem hiszem. – Megtudtál valamit? – Találtam valamit. Lukko csak ekkor nézett rám érdeklődve. Elmosolyodtam. – Legalább tizenöt dran… Összevigyorogtunk egy pillanatra. Aztán vágtattunk.

*** Mire megérkeztünk a Sirályfészekbe, majdnem világos lett. Szeretem ezt a fogadót, mert a szálláshelyek különálló kis fa épületek a tengerparton, nem pedig egyszerű szobák a zsivajtól hangos ivó közelében. Bár itt amúgy sem jellemző a féktelen mulatozás. A Korallzátony nem az egyszerű átutazók számára készült. Három ezüstdénárt fizettünk egyetlen éjszakáért. És még ötöt azért a kétéves fiarini ribizke borért, amit az ünnepléshez választottam. A butéliát már meglehetősen belepte a por, a Sirályfészek tulajdonosa boldogan vált meg tőle ára alatt. Kimerülten rogytam le az egyik párnázott székre, miközben Heiran körbejárt. Morogva jegyezte meg, hogy nem igazán védhető a faházunk, és hogy mindjárt felkel a nap. Nem törődtünk vele. Úgy gondoltam, még Askaberből sem kellett volna elszelelnünk, hiszen nem hagytunk nyomokat – de ő ragaszkodott hozzá. Szerinte az egész kikötői alvilág felbolydult miattunk. Pontosabban a medál miatt. Legalább két hatalmi tényezőről tudtunk, akik meg akarták kaparintani.

Lukko azonnal az ékszert akarta látni, hát megmutattam neki. Egy kis ideig csak gyönyörködtünk benne. – Hatalmas… – mondta Lukko áhítattal. – Igen, a legnagyobb, amit eddig találtunk – jegyezte meg Heiran is. Próbált szigorú maradni, de a zsákmány izgalma őt is elragadta. – Lehetséges, hogy… – Talán – feleltem. – Elég tisztának tűnik hozzá. Talán tényleg ennyire jók voltunk, és ez a gyöngy egyike annak a harmincnak, amit a Kristálykirálynő keres. Ha így van, elképzelni is nehéz, micsoda kincsekkel és kegyekkel fog jutalmazni érte. Nem tartoztam hűséggel Alidaxnak, de nem voltam ellensége sem, és Észak rangelső úrnője mindenkire kiterjeszti pártfogását, aki főhajtással adózik a méltóságának… Ábrándozva bontottam meg a bort. Heiran rosszalló pillantással jelezte, hogy nem tetszik neki a dolog, de mikor mégis töltöttem mindhármunknak, felemelte a poharat. – Ha a kártyás fickó igazat mondott, és a nyom, amelyből kiindultunk, helyes, akkor… – Akkor ez itt az eddigi legnagyobb fogásunk – fejezte be Lukko. Vigyorogva ölelte át a derekamat, és megforgatott maga körül. Olyan gyerekes tud lenni ilyenkor… de kedvelem a lelkesedését, még akkor is, ha csak az anyagi javak iránt szokott feltámadni. Koccintottunk. – A fickó igazat mondott, kedvesem. Nem mondhatott mást – mosolyogtam Heiranra. – Szerinte a medál a Viharúrnőről származik. Az egyik gyöngyhalász hozta fel, odaadta a lányának, és másnap meghalt. Szomorú történet. – De nem értem… akkor hogy lehet, hogy több mint egy évig nem talált rá senki, míg elő nem került ez a félkegyelmű, akit olyan sikeresen leszúrtál? – szólt közbe Lukko. Sose fogja abbahagyni a piszkálásomat. Próbálkozzon csak, gondoltam. Úgysem tud felbosszantani. Ma nem. Ma ünneplünk. – Mert a Viharúrnő titokban utazott, és Suessa Lucarya Ellys su Kierityn medáljáról csak a magunkfélék tudhatnak, akik hónapokat áldoznak rá, hogy végigkövessék egy-egy nagyobb bíborgyöngy útját. – Azaz a kutya se kereste – rövidített Heiran. – Akkor viszont ő hogy jött rá? Sóhajtottam.

– Már mondtam. Nem jött rá. Egyszerűen odaküldték. – Az a Dursen, vagy ki. – Így van. Az ablakhoz léptem. A Sirályfészek minden faháza kelet felé néz, így átadhattam magam a látványnak: éppen fölkelt a nap. Gyönyörű volt: selymes, homokos föveny, hullámzó kék tenger, hófehér sziklák, itt-ott néhány sirály, és ahogy a horizonton lassan, méltóságteljesen felbukkant az égő napkorong… Kortyoltam a borból, és mikor letettem a párkányra, erős kéz ölelt át hátulról. – Ügyes voltál, Jida – súgta a fülembe Heiran, és a vállamba csókolt. Megfordultam, hogy elérje a számat is, aztán kibontakoztam az öleléséből, és visszamentem a székhez. – Már csak pár kérdés marad – morfondíroztam. – Kicsoda ez a Dursen, honnan és mennyit tud a gyöngyökről? Mennyire veszélyes ránk és a többiekre? Ő is a nyakék darabjait keresi, vagy csak megtetszett neki a gyöngyhalászlány csecsebecséje? És mennyire zaklatta fel, hogy megöltük egy emberét? – Kit érdekel? – szólalt meg hirtelen Lukko. Nem nézett egyikünkre sem. Sokan szerénységnek hiszik, amikor lesüti a szemét, pedig gyerekkorától szokása. Heiran nekidőlt az ablakpárkánynak, karba fonta a kezét, és rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Sosem állhatta az ilyen nemtörődöm hozzáállást. – De tényleg, mit érdekel ez az egész minket? Miért nem tűnünk el innen és adunk túl a gyöngyön mielőbb? Aztán lehet azon gondolkodni, hogy keresünk-e másikat, vagy kiszállunk… – Mondtam már – kezdtem higgadtan –, hogy ez nem csak rólunk szól. Gondolj a nővéreimre, akik számára veszélyt jelenthet. Tudnunk kell, hogy ellenünk dolgozik-e, vagy csak… – Ez meg mi? – vágott közbe Heiran. Mindketten ránéztünk, hogy mi baja. Az eddigi hanyag pózt villámsebesen vedlette le, és azonnal elugrott az ablaktól. Egyelőre talán maga sem tudta, mit érzett meg: gyanakvóan nézett körbe. Láttam már ilyet eleget, úgyhogy feszülten vártam az eredményt. Meg sem fordult a fejemben, hogy téved.

Lukko felhúzta a számszeríját, én úgy helyezkedtem, hogy szemmel tarthassam az egész helyiséget. Eszembe jutott, hogy talán láthatatlan támadó lehet idebent… Én is képes vagyok hasonlóra, tehát igyekeztem arra gondolni, mit tennék, ha rájönnék, hogy lelepleztek. Közben a falnak vetettem a hátam… és akkor megéreztem. Füstszag. – Sötét Anya! – suttogtam. – Tűz! Valaki ránk yújtotta az egész rohadt faházat! Lukko az ajtóhoz ugrott, Heiran az ablakhoz. Az ajtó zárva, az ablakon pedig ebben a pillanatban süvített be egy nyílvessző. Ujjnyival vétette csak el Heirant, majd beleállt a szemközti falba. – Nem követtek, mi? – kérdezte ő, miközben bevágta a fatáblákat, majd előrántotta páros rövidkardjait. Mintha az én hibám lenne ez a csapda! A lánynak, akit megsebeztem, vajmi kevés köze lehetett az egészhez, azon túl persze, hogy az apjának a medál miatt kellett meghalnia. Ő nem jöhetett utánunk. A pojácát pedig megöltem, és alig pirkadt még, az éjszakának a ja vunkra kellett volna dolgoznia. Mi végiglovagoltuk… de hát akkor hogyan érhettek utol ennyire gyorsan bennünket? Mivel Heiran becsukta az ablakot, hirtelen félhomály lett, s így már látni lehetett, ahogy fent izzik a zsúpfedél… A füst egyre csak gyűlt a kis helyiségben, kaparni kezdte a torkomat. Lukko még az ajtó zárjával ügyködött, de tudtam, hogy ott is ugyanúgy várnának bennünket. Nem jutott eszembe semmi értelmes. Hiába a veszélyben töltött évek, kezdtem pánikba esni. Ebből a csapdából nem láttam kiutat… Sötét Anya, segíts meg… A következő pillanatban belobbant az egész tető. Nem maradt több idő gondolkodni. A bőrünkön éreztük a forróságot. – Jida! – kiáltott rám Heiran. Kicsit kizökkentett a rám telepedő bénultságból. – Teremts füstöt! Kimegyünk! – De… abban ti is… – Gyerünk már! – szólt rám, s én engedelmesen felidéztem a varázsigéket. Bíztam Heiranban, ahogy mindig. Én vagyok hármunk vezetője, de ő ért a harchoz. – Lukko? – Kész.

Heiran az ajtóhoz lépett, és visszanézett rám. A tekintetében egy pillanatra megjelent az aggódás – nem maga miatt. Miattam. Én is féltettem őket, mindkettőjüket. Túl közel kerültünk egymáshoz az évek alatt. Aztán elfordult. – Te jössz utoljára, Jida. Bólintottam. Mintegy feleletként megroppantak felettünk a gerendák. A fekete füst, amit én teremtettem, a semmiből gomolygott elő, összecsomósodott, és pár szemvillanás alatt teljesen betöltötte a faházat. A többiek megpróbálták visszatartani a lélegzetüket, hiszen tudták, mi következik, tapasztalták már a mágiámat… Lukko az ajtó mögé állt, Heiran a másik oldalon görnyedve fojtotta vissza a köhögést. Egy újabb nyílvessző süvített be, átütött a vékony ablaktáblán, de messze elkerült mindhármunkat. Mögöttem hangos csattanással esett a földre egy darab a födémből; a bútorok azonnal lángra kaptak. Köhögve feltépték az ajtót, a füst pedig kitódult rajta, akár egy hosszú rabság után szabadon eresztett démon. Hunyorítottam, hogy lássam a támadóinkat, de vagy messzebb voltak, vagy megkockáztatták, hogy közel jönnek az égő házhoz. – Most! – suttogtam. Egyszerre mozdultak: Lukko jobbra, Heiran balra lendült a füst leple alatt. Sötét Anya, segítsd meg őket… Elindultam kifelé én is, négykézlábra ereszkedtem az ajtóban, hogy minél kisebb célfelületet nyújtsak. Ahogy kiértem, oldalra vetettem magam, és felegyenesedtem, hogy beszálljak a harcba. A fülemben szaporán dobogó szívem visszhangzott, semmi más. Mögöttem beszakadt a tető. Odakint öten vártak ránk. Ha fényes nappal, szemtől szemben találkozunk, esélyük nem lett volna. De ezek tudták, hol vagyunk, és azt is, mire számíthatnak tőlünk. Nem bíztak semmit a véletlenre. Balra Heiran leírt egy kört, kikerült az egyre oszladozó füstből, és a támadóink felé iramodott. Négyen védték a mesterlövészt, de hiába: ráláttam, és már keresgéltem a megfelelő varázsszavakat… ám előtte jobbra néztem; Lukko célzott és lőtt, majd továbbgurult, megszokásból a fal mellett… a legrosszabb helyre. Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Láttam, ahogy egy hatalmas nyaláb égő zsúpszalma zuhan le a tetőről, és lángba borítja. Sikolya fájdalmasan tépett a bágyadt hajnali fénybe. Szóval tűz, mi? Rohadékok!

A szavak úgy buggyantak fel belőlem, mintha a fájdalmamból táplálkoznának. A mesterlövészre mutattam. Azon a ponton lángoszlop kélt a semmiből, gyilkos tűz-gejzír, és a fickó azonnal lángra kapott. A mellette állókat is meglökte a hirtelen hőhullám. Reméltem, hogy ezzel is segítettem Heirannak. Ő ugyanis elérte a támadóinkat, páros rövidkardjai szélmalom lapátjaiként suhantak a levegőben. Mind a négyen küzdöttek ellene, de én ismertem a képességeit. Ennél komiszabb arányoknál is rá fogadtam volna. A füst oszladozni kezdett, így megláttak. Heiran észrevette, de nem tehetett semmit, ha életben akart maradni. Ketten kibontakoztak a harcból, és futólépésben indultak felém. Mindkettejüknél pajzs és kard, talán valami könnyű páncél is. Nem láttam rajtuk semmi jellegzetességet, hogy kifélék lehetnek. Nem is érdekelt. Megölték Lukkót. Az elöl futó lába elé mutattam, és újabb tűzoszlop emelkedett a magasba. Visszahőkölt, hiába: a ruhája lángra lobbant. Veszettül csapkodni kezdte magát, még a kardját is elhajította. Társa majdnem nekirohant, de végül időben kitért. Ő kapta a harmadik tűzgejzírt. Az égett hús bűze ezúttal a keserű elégtételt jelentette. Oldalt pillantottam. Heiran lehanyatlott. De hát… az nem lehet… Aztán megláttam: a hátából nyílvessző állt ki. Végtelenül lassan fordítottam a fejemet a faház sarka felé, ahonnan újabb mesterlövész bukkant elő. Hát persze. Az, aki az ablakon keresztül lőtt. Hirtelen elöntött a düh. Ezt a csatát megnyerhettük volna… Túlélhettük volna… Először nem is éreztem, ahogy a nyílvessző megütött. Az oldalamon talált el. A lövés erejétől megtántorodtam egy kicsit. Kétségbeesett igyekezettel próbáltam valami újabb varázslat szavait felidézni, de a gondolatok úgy folytak el belőlem, akár a vér, amely pillanatok alatt megfestette a blúzomat. Az jutott eszembe, hogy bíborszínű, mint a gyöngy, amiért meghalok. Furcsamód egészen tisztán láttam mindent. Egy újabb nyílvessző süvített felém, a vállamba fúródott… Hátraestem, fölöttem a tiszta reggeli égbolt. Három szívdobbanásig tartott, mire körbevettek. Mindegyikük arcát láttam, és ostoba módon arra gondoltam, meg kellene jegyezni, hogy bosszút állhassak. Mintha lélekben még reménykedtem volna, hogy nem bántanak többet. Egészen élesen láttam, ahogy az egyikük kinyúlt, és letépte a nyakamból a bíborgyöngyös medált.

– Megvan – mondta, és elhátrált előlem. Ne hayjatok itt… Féltem. Fáztam. Nem akartam meghalni. Mellettem máglyaként lángolt még mindig a faház, de nem azt bámultam, hanem az eget. Sehol egy felhő. Végtelen kékség. Gyönyörű.

*** Az emberek többsége azt hiszi, hogy én valami alvilági figura vagyok. Pedig csak van egy kis érzékem az üzlethez. Szeretek jövedelmező megállapodásokat kötni, és kifejezetten rosszul esik, amikor valaki keresztülhúzza a számításaimat. De azt határozottan elutasítom, hogy bármi közöm lenne azokhoz a mocskos tolvajokhoz, akik Tanûrában játsszák a kisstílű játékaikat. Elsőre is jó választásnak tűnt, hogy a gyöngykereskedelembe fektessem a pénzemet. No nem az összeset, hiszen a jó kereskedő több lábon áll egyszerre, de viszonylag olcsón lehet beszerezni, távoli vidékeken egy vagyont fizetnek a Quironeia ékszereiért, és amúgy is fellendült az utóbbi években a kereslet. A magamfajta megérzi az ilyet. Az ötlet mégsem tőlem származik. Hiú vagyok, mások érdemeit azonban elismerem. A feleségem nemcsak gyönyörű asszony, de okos is. Számtalanszor fordult már elő, hogy kikértem a véleményét, és sosem csalódtam a tanácsaiban. Amikor megjelentek az első halvány jelei a bíborgyöngy őrületnek, azt javasolta, minden fellelhetőt vásároljak fel, és várjak egy évet. Így tettem. Amikor rávett, hogy fogadjak fel gyöngyhalászokat elsüllyedt hajók kincseinek felhozatalára, próbát te t tem – és bevált. Az elmúlt pár esztendő alatt nemcsak a vagyonom kétszereződött meg, de a tekintélyem is. Vagy nevezzük befolyásnak. Askaberben viszonylag kevés dolog történhet úgy, hogy én ne tudnék róla. A tengeri kereskedelem miatt kénytelen voltam jó kapcsolatot építeni a kikötői őrséggel, az pedig mindig hasznos, ha az ember tart szemeket és füleket a fogadókban, így rendszeresen küldtem az embereimet ide-oda. Az Arany Hordóba is, bár ott némileg kevesebb a kiszámíthatatlan idegen.

Hargan Lantis kéjenc kis patkány volt. Néha meg tudtam volna fojtani egy kupa borban, kiváltképp, amikor szajhákra költötte az én pénzemet. A halála nem jelentett többet néhány bosszús pillanatnál, amíg kifizettem a Hordó gazdáját, hogy ne vinnyogjon tovább a költségekről és a hírnévről… csakhogy akik megölték az emberemet, megloptak engem. Ez viszont nem csak ostobaság, de tűrhetetlen is. A bíborgyöngy medálra ugyanis tudtam egy azonnali vevőt. Eddig összesen kétszer találkoztunk. Meglehetősen egyedi jelenség; a közelében elhagy minden büszkeségem és határozottságom. Furcsamód mégsem kellemetlen érzés. Inkább… megtisztelve érzem magam. Ami, tekintve a helyzetemet, nem sokszor fordul elő. Ezenkívül busásan fizet, ha elégedett a portékámmal. Egyszer megpróbáltam az egyik emberemet elküldeni magam helyett a találkozóra, de nem jött el. Mintha tudta volna, hogy nem én leszek ott. Tehát mindkétszer személyesen beszéltem vele… és mindig igyekeztem kifogástalan modorú lenni. – Én a helyedben ezen sem adnék túl ilyen gyorsan – mormolta az aszszony, látszólag oda sem figyelve. A hímző rámába döfte a tekintetét, és szaporán járt a keze. De tudtam, hogy neheztel kissé, amiért így kiöltözöm valaki másnak. – Vannak helyzetek, amikor az a jó, ha megragadjuk a kínálkozó lehetőséget, és nem várunk egy jobbra. – És vannak helyzetek, amikor hallgatsz rám, és jobban jársz – felelte csípősen. – Ne légy féltékeny, asszony. Ezt nem szoktam mondani neki. Már bántam is. Az elmúlt napok csupa kellemetlenséggel ostromoltak, úgyhogy kicsit idegesebb voltam a kelleténél. Először Lantis felhalmozódó tartozása, aztán a szerencsevadászok hirtelen elszaporodása a városban… készült valami, és én alig aludtam, hogy kiderítsem, mi vonzza úgy őket, mint méz a darazsat. Mint kiderült, egy nem messze a parttól elsüllyedt hajó, a Viharúrnő támasztott újbóli érdeklődést. Az, amelyiken valami toroni dáma utazott titokban. Rég felhozattam már arról a hajóról minden értékeset, nem értettem, mi ez a megkésett nyüzsgés körülötte. A roncsban nem maradt semmi, hi-

szen tavaly is jöttek a szerencsevadászok szép számmal. Mint kiderült, ezek a mostaniak valami medált kerestek, amit a hölgy állítólag a nyakában viselt. A leírás alapján értékesnek tűnt, de nem szívesen adok legendákra. A feleségem egészen belelkesült, mikor elmeséltem neki. Azt mondta, kérdezzek körbe a gyöngyhalász céhben, nem láttak-e ilyesmit. Valami lányt említettek, akinek a nyakában lógott egy hasonló, hát odaküldtem Lantist. Pocsékul tárgyal és semmit nem lehet rábízni, de meg akartam leckéztetni, és reméltem, hogy legalább az együgyű gyöngyhalászlányt az ujja köré tudja csavarni. Aztán valahogy minden elromlott. A kis patkányt hátba szúrták vagy kétszer, a medál eltűnt… még szerencse, hogy már jó ideje figyeltettem a szerencsevadászokat. Még így is sokba került nekem ez a nyomorult ékszer. Hat emberemet küldtem el érte, de csak három tért vissza. Hirtelen a feleségem ölelt át hátulról. Olyan halkan lépdel, hogy sose hallom meg… Megint a kedvenc ezüst karkötőjét viselte, a mirtuszkoszorúsat. Végigsimított a pocakomon. Mi tagadás, kicsit megereszkedett az utóbbi időben, de hát… – Végül is… elég szép – suttogta a fülembe, és szinte azonnal meg is harapta a fülcimpámat egy kicsit. Tudtam, honnan fúj a szél. Már mikor először meséltem a medálról neki, akkor magának szerette volna. – Az. És jó drága – feleltem. A kezei lassan, finoman vonultak végig a testemen. – Én nem vagyok az neked? – Dehogynem. De már van elég csecsebecséd, kincsem. – De ez olyan különleges… Illene egy ilyen különleges férfi asszonyához… – Hízelegne neked egy toroni suessa ékszerét viselni, mi? – kérdeztem, és amennyire gyengéden csak tudtam, lefejtettem a kezeit magamról. – Undok vagy, Dursen. – Ne haragudj, madárkám! Majd veszek neked másikat. – De nekem ez kell! – duzzogta, és ahogy szokta, lebiggyesztette az ajkát, olyan édesen, hogy nem lehet ellenállni neki. –De ez nagyon értékes… mit adnál érte cserébe? Szemérmes mosollyal végigsimított a keblein. Kinyúltam felé, és az én kezem is bejárta ugyanazt az utat. Sóhajtottam. – Majd kiengesztellek, ha hazajöttem, csillagom. Jó?

Elhúzta a száját. Visszament a hímzéséhez, és nem szólt többet. Nem szeretem, ha ezt játssza, mert ilyenkor mindig olyan haragos a tekintete. Rajongok érte, és ezt ő is jól tudja. Még egyszer belepillantottam a tükörbe, és tűrhetőnek ítéltem a látványt. – Visszafelé hozok neked valami meglepetést – ígértem neki, aztán kézbe vettem a sétabotom, és elindultam.

*** Ezúttal a tengerparton találkoztunk. Moccanatlanul ült egy sziklán – a naplementét bámulta. Szőke hajába belekapott a szél. Időtlennek tűnt, mint maga a tenger. Megbecsülni sem tudtam, mennyi idős lehet, bár az elfeken sosem látszik a kor. Szuszogtam, mire odaértem hozzá. Lehuppantam egy szomszédos sziklára, és azon gondolkodtam, hogyan szólítsam meg. Valahogy minden mondat, amit előre elterveztem, sutának tűnt a jelenlétében. A víz fölé hajoltam zavaromban, és bámultam, ahogy csapkodja a sziklákat. Egészen hamar felém fordult. Sosem tudtam megállapítani, hogy valóban mosolyog-e, vagy csak én hiszem azt az arckifejezése alapján. És ha mosolyog, akkor kinevet engem, vagy csak eszébe jutott valami? – Önző egy népség vagytok ti, emberek – szólalt meg. – Ha a víz fölé hajoltok, mindig a saját tükörképeteket veszitek észre először, sosem azt, ami a vízfelszín alatt tárul elétek. És ha nem látszik a tükörképetek, akkor is mindig azt keresitek a vízben. Nyeltem egyet. – Azt… azt mondtad, szóljak, ha valami ígéreteset találok… – Igen. A hangja illett a tengermorajhoz. – Azt hiszem, ez érdekelni fog. Elővettem a mellényzsebemből a medált. Mikor nap fénye megcsillant rajta, egészen vérszínűnek tűnt. Ahogy meglátta, összeszűkült a szeme. Egy pillanatra megrettentem, hogy valami olyat hoztam, ami nincs ínyére. Nem szólt semmit, mintha meg is borzongott volna. A gyöngyöt bámulta a medál közepén, percekig.

– A Viharúrnő nevű hajóról hozta fel egy gyöngyhalász. Állítólag egy toroni dáma viselte. Lehet, hogy mágikus is… – soroltam egyre nagyobb zavarban. Sosem beszélt sokat, de ahogy nézett, az megijesztett. – Nem mágikus, legalábbis nem különösebben. Családi hagyaték – szólalt meg végül vontatottan. A tekintetét szinte úgy szakította el a medálról. – Suessa Lucarya egy Cerran nevű pietortól származott, aki a trónháborúk korában szerzett rangot és vagyont magának. Ő hagyta rá örökül ezt a gyöngyöt, amiért sok vérrel és egy jó barát életével fizetett, nem messze innen, a régi Tanûriában. Már nem túl értékes, mivel Lucarya Ellys su Kieritynnel a nemzetsége is hullámsírba szállt: nincs, aki visszaváltsa. – Hoszszú ujjaival lassan végigsimított az egyik hajfürtjén. – Ami az ezüstfoglalatot illeti, eléggé kontár munka. Egy gondoskodó apa ajándéka egyetlen lányának, hogy mindig magával hordhassa a vagyonát. – Ho… honnan tudod, úrnőm? – A gyöngy elmondta. Megsemmisülten eresztettem le a kezem. – De… – A fáradozásodat viszont értékelem. Hogy a továbbiakban is ilyen remekül megértsük egymást, hajlandó vagyok megvenni tőled ezt az ékszert. A gyöngy árán fölül. Mondd, mennyit ér szerinted csak a gyöngy? Habogni kezdtem. – Attól is függ, ugye… ha én adnám el… vagy ha felvásárolnám… Nem mindegy, ugyebár… Nem szólt. Csak nézett rám. Olyan áthatóan, hogy pislognom kellett. Minden egyes találkozásunkon úgy éreztem, átlát rajtam, tudja minden gondolatomat. De sosem volt ennyire erős a késztetés, hogy elmeneküljek. – Szép… nagy darab gyöngy… meg bíbor, nem sima… megér vagy… harminc aranyat is… Honnan vette elő a pénzt? Nem tudom. Szinte önkívületben adtam át neki a medált, meg sem nézte, csak a tarsolyába tette. A mutatóujján vagyont érő, sárkánymintás gyűrű hatalmás rubinnal a közepén. Én a tenyeremben szorongattam az érméket, úgy bámultam, mintha akkor láttam volna először obasz dukátot a honalapító Otlokir korából. – Ennyit… – Nem ér. A többi kárpótlás az embereidért.

Hogy honnan tudta? Fogalmam sincs. – Köszönöm, Yandra úrnő… – motyogtam, és esetlenül meg is hajoltam előtte. Siettem vissza a hintómhoz, amennyire csak fájós lábaimtól telt. A feleségem ajándékáról is megfeledkeztem.

*** – Gyere nyugodtan – szólalok meg oda sem nézve. A lány oldalról, a fák takarásából közelít felém. A vállán átvérzett kötés. Félelem nélkül lép mellém, mint akinek már nincs veszítenivalója. Az arca sápadt, pedig a bőrét barnára égette a nap. Egy pillanatra megbámul, mint aki soha életében nem látott még elfet. Volt idő, amikor szórakoztatott ez a tekintet. – Úrnőm… – kezdi. Nagy gonddal ejti ki a szavakat. – Azt mondtad, az a medál… értéktelen. – Igen. Ezt mondtam – felelem. Nem fordulok felé. Nem akarom elszalasztani a naplementét. Az a rejtélyes, kegyetlen pillanat, mikor a nap lebukik a tengerbe, és hirtelen megszűnik az aranyhíd, csupán a kéken hullámzó tenger és a bíborvörös ég csókolózik tovább, a fiatalkoromra emlékeztet. Féktelen, boldog időkre, és egy mosolyra, amit soha nem fogok elfelejteni. Ilyenkor merengni van kedvem, amíg rám pislognak a csillagok, s talán annál is tovább. Egészen addig, míg a hajnal harmatköpönyegbe burkol. Abból tudom, hogy élek még. – Nem adnád akko’ vissza nekem? – kérdezi a lány. Már el is feledkeztem róla. Megzavar, nem tud várni, percéltű kis lény. – Nem. – De… A nap a tengerbe zuhan. A lány felé fordulok. – Azt hiszed, tudnál rá vigyázni? Azt hiszed, nem vennék el tőled újra? Talán másra számított? Ostoba ember. Teljesen megdöbben attól, hogy visszautasítom. Pedig csupán őt védem vele. A gyöngy ősibb, mint ez az egész falu, ősibb, mint az ő népének újszülött istenei. Egyidős a tengerrel, és olyasmit hordoz a belsejében, aminek a megértése még számomra is… nehéz. – De… – kezdi ismét. Ez fajtájának kedvenc szava. – Az apád meghalt, gyermek. A medálod nem hozza vissza.

Felállok, és elindulok vissza a városba. Mögöttem ugatva sírni kezd. Talán most értette meg, hogy végleg egyedül maradt. Mintha tudná, milyen az igazából.

Raoul Renier

Női dolgok (Hatodik átkötés) Egy magányos nő számára éjszaka nincs biztonságosabb hely Alidax utcáinál. Nem mintha a város híjával lenne a koldusoknak, kéjenceknek, késelőknek és más efféle söpredéknek: ugyanolyan szép számban tanyáznak itt, mint a többi forgalmas kikötőben, és az étvágyuk sem különbözik. Csak éppen megtanulták a leckét – a zöme hallomásból, páran a saját kárukon –, hogy ami másutt könnyű préda, az errefelé igen rágós falatnak bizonyulhat. Itt van példának okáért ez a céltudatos mozgású asszony, aki bokáig érő, vidraprémmel szegett lakkcsizmában és fekete csipkerátétes selyemszoknyában igyekszik Tharr-tudja-honnan nagyjából ugyanoda. A szemetelő eső ellen püspöklila köpenykabátot visel, hímzett szegélyű kámzsával, mely kétfelől bő redőkbe gyűlik a vállán. Jobbjában rézvázas lámpást tart, a keretében marhahólyag helyett igazi üveglemezekkel; baloldalt csak a könyöke kandikál elő a karhasítékból, ám arról őzbőr erszénytáska lóg, gyöngyökkel kivarrva, ezüstcsattal ékesen. Lendületes léptei élénk ritmust kopognak a macskaköveken, olykor néhány csobbanással tarkítva, ha tócsa téved az útjába – mert eszében sincs kerülgetni őket. Nem áll meg nézelődni, bámészkodni, szemlátomást ismeri a járást; amerre elhalad, friss parfümillat marad utána, nappali álmukból ébredő liliomokéhoz hasonlatos. Egy szó mint száz, rendelkezik a gazdag és előkelő szépasszonyok valamennyi ismertetőjegyével, kivéve egyet – a markos férfikísérőt. Ifinben vagy Yankarban kétsaroknyira sem jutna anélkül, hogy az a csábítóan himbálózó táska meg ne akassza egy borotvás csibész szemét, vagy néhány mulatságra vágyó léhűtő oda ne ballagjon hozzá egy koszos kapualj sötétjéből. Itt még attól is óvakodnak, hogy megjegyzéseket tegyenek rá vagy utána füttyentsenek. A tetovált képű tengerészek és tagbaszakadt kikötői rakodók, csupa durvábbnál durvább alak, befogják a szájukat és kot -

ródnak az útjából. A tenyeres-talpas narancsárus kofák, akik a nyakukba kanyarított félmázsás szakajtóból kínálják portékájukat, pukedlizni próbálnak visszeres cölöplábaikon. A bőrmellényes ifjú vagányok abbahagyják a szájuk sarkába biggyesztett fogvájó forgatását, ellökik magukat a faltól, s mogorván megfricskázzák mélyen szemükbe húzott sapkájukat. Az utca-kölykök hada elcsendesedik, akárha varázsszóra, s riadt verébrajként bújnak a málló vakolatú házak oldalához; a koldusok beszüntetik tolakodó hangú kántálásukat, s koszlott rongyaikat, biztos ami biztos alapon, az alamizsnás tálkájukra borítják. Egy félrészeg, körszakállas matróz, aki valahonnan a nyugati medencéből vetődött ide, nem tudja mire vélni a dolgot s már-már a nő után kurjantana; éber ivócimborái azonban még idejében betapasztják a száját, és berántják egy félreeső bolthajtás húgyszagú homályába. Pedig senki sem ismeri a lila kabátos jelenést. Éppenséggel lehetne víg szalmaözvegy is, aki kalandot keresni jött a Szerencsenegyedbe. Vagy egy kövér kalmár elszánt felesége, aki felháborodásában kerekedett föl, hogy hazavonszolja férjét valami örömtanyáról. Vagy holmi elkényeztetett fruska, aki a mama ruhájában szökött ki otthonról, hogy parádézzon és élvezze a feltűnést. Mondom, lehetne. Csakhogy Alidaxban a nők uralkodnak; és aki hosszú életre vágyik, semmit sem bíz a véletlenre velük kapcsolatban. Mert a kámzsa alatt bárki rejtőzhet. Egy komorna a palotanegyedből, késedelmet nem tűrő küldetésben. Közönséges boszorkány, több mint elegendő fél tucat utcai verekedőnek. Külországi látogató, valami független éjvagy ködszekta rangidőse. A Kupola egyik nagyasszonya, aki ha felmérgesítik, a fél várost képes a földdel egyenlővé tenni maga körül. Vagy akár a Kristálykirálynő személyesen.

*** A Najádok terére érve Liliath megkönnyebbült szusszanással tette le a lámpást a külső kör egyik sellőszobrának talapzatára. Azért választotta, mert tetszettek neki a sárgaréz veretek; eszébe sem jutott, hogy ilyen nehéz lesz. Jól jönnek néha ezek a magányos kirándulások, különben teljesen elkényelmesedne a palotában, ahol minden ajtó mögött egy sereg talpnyaló lesi a parancsait.

A téren a kései óra ellenére nagy volt a forgalom, és Liliath nem sokat látott, mert a legtöbb járókelő magasabbra nőtt nála. Ezen úgy segített, hogy megragadta a sellő bronzfarkát, és szoknyáját felnyalábolva fölkapaszkodott a lámpás mellé. A kámzsát a helyén hagyta, nem elővigyázatosságból, hanem mert féltette az esőtől a frizuráját. Elintézhette volna a dolgot egy apró varázsigével, a kapcsolata azonban ragaszkodott hozzá, hogy semmilyen mágiát ne használjon. Ha azt hitte, hogy ezzel kényelmetlen helyzetbe hozza, tévedett. Körülnézett a talapzat magasából; biztosra vette, hogy nem kell várakoznia. Elvből késve érkezett minden találkozóra, s most a szokásosnál is nagylelkűbben számította a ráhagyást. Ennek a nőszemélynek aztán igazán bőven van ideje, nem fog ártani neki egy kis ácsorgás az esőben. Legalább gyakorolhatja magát a türelem erényében, amiről a fajtája annyira híres. Már meg is látta: könnyed tartásban üldögélt a központi szökőkút márványperemén,. fél lábát felhúzva, a másikkal a kövezetre támaszkodva. Hosszú szárú vadászcsizma volt rajta, szemérmetlenül szűk nadrággal. Felül dísztelen, galambszürke kabátot viselt, derékban kissé bevéve; a két alsó gombját kioldotta, hogy a szárnyai a combját verdesték. Nyilván ezt hívják előkelő egyszerűségnek. Hát, akinek olyan finom vonású arca van, mintha fátyolcsipkéből verték volna, kétségkívül megengedheti magának; de muszáj vele így kérkednie? Nem mintha olyan nagyon mutogatta volna a csinos kis pofikáját: a kabát csuklyáját bross helyett fűzőzsinórral fogta össze, s Liliathtal ellentétben egészen szorosra húzta. Ha titkolózni akart, elég rosszul csinálta. Csak egy pillantást kellett vetni a kezére, amit álmatagon forgatott a szökőkút egyik vízsugarában, és rögtön látszott rajta, miféle szerzet. A királynő parancsolóan tapsolt kettőt; az éles csattanások messzire szálltak a bronzba mintázott hableányok fölött. Odalent többen felnéztek a váratlan zajra; utolsóként végre a szürke ruhás asszony is. Nyugodt mozdulattal kihúzta magát, ujjairól a vizet a medencébe hintette. Liliath le merte volna fogadni, hogy mire odaér hozzá, teljesen száraz lesz a bőre. Pukkadjon meg a praktikáival; ő aztán nem fog kezet rázni vele! Fürgén leugrott a szobor mellől, ügyelve rá, nehogy a szoknyája a nyakában kössön ki. Felkapta a lámpást, s energikus léptekkel megindult a szökőkút felé, úgy lóbálva baljában az ezüstcsatos táskát, mint valami harci bárdot. Az emberek hanyatt-homlok tágultak a közeléből; a tér varázslatos

gyorsasággal kezdett elnéptelenedni. Ha egy magányos nő felbukkanása riadalmat keltett Alidaxban, kettőnek a találkozása egyenesen pánikot. Hirtelen mindenkinek valahol másutt támadt halaszthatatlan dolga, hasonlatosan ahhoz, mint amikor Shulurban két keskeny szemű pietor közelít egymáshoz, ruhájukon rivális Házak címerével. A szürke ruhás nem jött elé, egykedvűen várt a márványperemnél, ő pedig megállt egy kőhajításnyira tőle, a lámpást a lábához téve. Szép dolog a bizalom, de azért nem kell túlzásba vinni. Egy pillanatig fontolgatta, ne lökje-e hátra a kámzsát, aztán elvetette az ötletet. Dacos gesztusnak tűnne, ami a gyöngeség jele; meg persze ebben az esőben vigyáznia kell a hajára is. Hogy esetleg fölismerhetik, az cseppet sem érdekelte: ez az ő városa, úgy jár-kel benne, ahogy a kedve tartja. Az elf nőszemély végre méltóztatott észrevenni őt, bár köszönéssel nem fárasztotta magát. Felállt a szökőkút széléről, s ráérős léptekkel elindult feléje. A csizmája magas sarkú volt – aligha ebben szaladgál az erdőben –, és olyan könnyed, ringó mozgással közeledett, akár a szélben hajló nádszál. Vizes kezét közben a nadrágjába törölte; a lámpás fénye nyomon követte nyúlánk ujjait, amint lassan végigsimítanak a combjára feszülő szöveten, a térdétől egészen föl a csípejéig, a galambszürke kabátszárny alá. Öt lépés távolságban megállapodott, ajkán halvány alig-mosollyal, mely egyszerre tűnt fáradtnak és gunyorosnak. Liliathban kényelmetlenül tudatosult, hogy majdnem két fejjel magasabb nála. És ért hozzá, hogyan mutogassa azokat a vézna gólyalábait, még tetőtől talpig felöltözve is. Jól van, cafat; te akartad. Az ezüstcsatos táska puffanva hullott az eső áztatta kövezetre. A Kristálykirálynő iménti elhatározása ködpáraként szertefoszlott: nemcsak a kámzsát vetette hátra, hanem a köpenykabát lilán lebbenő szárnyait is. Felszegett állal húzta ki a felsőtestét, kicsit még rá is homorított. Na, ezzel versenyezzen ez a lapos ribanc! Az elf válaszul kioldotta nyakán a fűzőzsinórt, lehúzta a csuklyát, és hanyag mozdulattal kirázta hosszú, selymes haját. Liliath szemöldöke bosszúsan összeszaladt, ahogy látta a szőke fürtöket ívesen kibomlani az esőcseppek táncában. Hát, erre nincs ellenszer… legalábbis egyelőre. Mert pár perc múlva, amikor ez a pihe finom, szellőszálú haj csapzott kóccá ázik, az övé még javában bírni fogja. És akkor már a hosszú, kecses hattúnyak sem mutat majd ilyen előnyösen, inkább kopasztott csirkére emlékeztet.

A türelem rózsát terem. – Bocsáss meg, hogy nem megyek közelebb, de elég érzékeny az orrom a dzsadvízre – szólalt meg az elf. – Kicsit sokat locsoltál magadra, azt hiszem. – Kérdőn félrehajtotta a fejét, miközben ujjai a haja kifésülésével voltak elfoglalva. – Nálatok ez nem számít közönségesnek? A Lindigassba a türelemmel. – Yandra. – Liliath kurtát biccentett, mintegy nyomatékosítva, hogy ő nem feledkezik meg az illemről. – Hoztál nekem valamit? – Hogyne. Máskülönben miért jönnék ide? – Idegesítő dolog, ha a válasszal rámutatnak, mennyire fölösleges volt a kérdés. – Hallom, elveszte t ted az egyik nagyasszonyodat. Fogadd együttérzésem. Szóval nem sürgős neki. Hát, éppenséggel cseverészni is lehet. Addig is paskolja a fejét az eső. – Camylliára gondolsz? Nem vesztettem el, csak visszavonult a Kupolából. – Liliath kezdett kicsit fázni a nyitott köpenykabátban, de szóba sem jöhetett, hogy összehúzza magán. Az szégyenletes vereség lenne. – A családzáradék miatt le kellett mondania, amikor úgy döntött, hogy meg fogja szülni a lányát. – A lányát? – Yandra fél szemöldöke a magasba ívelt. – Fiú is lehet. – Ha Camyllia lányt akar, akkor az lesz. Már nevet is választott neki. – Kari, ha sejtésem nem csal – bólintott az elf. – És ki a szerencsés apa? A királynőnek erről éppúgy halvány fogalma sem volt, mint magának Camylliának, aki bárkás szajha szerepét játszotta a magzat fogantatása idején, s az ágyában egymást váltották a férfiak. De ha tudta volna, akkor sem árulja el ennek a jól értesültségét fitogtató cafatnak; nem azért jött ide, hogy kipletykálja a Kupola hálószobatitkait. Elege volt az édelgésből, egyre jobban didergett, és Yandra haja semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna ázni. – Neked hány gyereked van? – kérdezett vissza, ajkát mézes mosolyra igazítva. – Csak mert a fajtádra szerintem ráférne némi szaporulat. Ezt a szót Iglattól leste el – valami vadászkifejezés lehetett –, és elége detten látta, hogy húsba vágott vele. Az elf szája elkeskenyedett, a szeme körül megfeszült a bőr, még néhány szarkaláb is megjelent rajta. Pár pillanatig hallgatott, aztán némán az övtarsolyába nyúlt, elővett belőle egy kicsiny, sötét golyóbist, s ujjai közé csippentve fölmutatta. – A Kierityn-gyöngy – mondta kurtán.

Ó, drágám, csak nem ment el a kedved a bájolgástól? A káröröm oly jólesőn melengette Liliathot, hogy még a nyakába csorgó esővízről is megfeledkezett. – A Kierityn-gyöngy? – vonta fel a szemöldökét, még mindig mosolyogva. – Azt bárki állíthatja. – Nézd meg, ha nem hiszed. – Gyors csuklómozdulat, és a golyóbis már repült is felé. Liliath arcáról a szempillantás tört része alatt lehervadt a mosoly. Elkapni egy hirtelen hajított gyöngyszemet, ráadásul sötét színűt, ilyen borús-esős éjszakán még egy hivatásos zsonglőrnek is a becsületére válna. Más sem hiányzik, mint hogy négykézláb keresgélje a tér kövezetén, miközben ez a girhes ribanc karba tett kézzel derül rajta. Hát ő aztán nem fogja megszerezni neki ezt az örömet. Félúton kettejük között a bíborgyöngy megtorpant a levegőben, akárha láthatatlan ujjak zárultak volna rá. Lassú lebegéssel folytatta útját, egyenest a Kristálykirálynő kitartott tenyerébe. –Azt ígérted, nem lesz varázslás – jegyezte meg Yandra nyugodtan. Liliath lehunyta a szemét, és mélyeket lélegezve igyekezett visszanyelni a mérgét, kevés sikerrel. Hogy jön ahhoz ez a nőszemély, hogy meghazudtolja őt a tulajdon városában? – Furcsa népség vagytok ti emberek, nem könnyű eligazodni rajtatok – tűnődött tovább félhangon az elf. – Pedig azt hittem, hogy ha másban nem is, egy fekete hadúr szavában bízhatok. A Kristálykirálynőnek elegendő lett volna egy pillantást vetnie a gyöngyre, hogy megbizonyosodjon róla, valóban elődje varázsbélyegét viseli-e. Eszébe jutott azonban, hogy Nyldred Pertassi idejében a Szerencsenegyed még nem volt Alidax része, csupán meddő kavicsterasz a falakon kívül. Ami azt jelenti, hogy… Bömbölő lángoszlop szökött fel a tenyeréből, húsz láb magasra és tovább, mérföldes visszfényt vetve a Quiron-tenger fekete vizére. Ahogy támadt, ugyanolyan hirtelen el is enyészett, csak a füst maradt utána, amint hosszan elnyúló fodrokban kígyózik az esőfelhők felé, meg a rémület kavarodása a városban, döbbent kiáltozással körös-körül. Liliath lassan kinyitotta a szemét, és a szürke ruhás elfre nézett. – Igazad van: fekete hadúr vagyok – mondta mély hangon. – És ez az otthonom. Itt én hozom a törvényeket.

A másik nő nem látszott különösebben megrendültnek. Mindössze annyi változott, hogy közben ő is kigombolta a kabátját, mintha nem akarná, hogy gátolja a mozgásban. – Most elégedett vagy? – kérdezte szenvtelenül. A boszorkányúrnő letekintett a kezére, mely kissé még bizsergett a varázslat utórezgéseitől. A bíborgyöngy ott csillogott benne, épen, sértetlenül. Ahogy a tenyerébe lassan visszaköltözött az érzés, ugyanolyan hűs tapintásúnak találta, mint korábban: a tűzkitörés még csak föl sem melegítette. – Igen, eredeti – bólintott öntudatos mosollyal. Lehajolt a táskájához, kinyitotta a csatját, s a mélyére süllyesztette a tanûriai nyakék újabb szemét. Arra számított, hogy mire kiegyenesedik, a szürke ruhás elf nyomtalanul fel fog szívódni az éjszakában; de tévedett. Ugyanott állt, ahol az előbb, öt lépésre tőle. – Ez a harmadik gyöngy, amit elhoztam neked – mondta. – Eddig nem kértem cserébe semmit. Liliath eligazgatta magán a szoknyát, egyúttal feltűnés nélkül összébb vonta köpenykabátja szárnyait. A kámzsával sajnos nincs mit tenni, nem csinálhat úgy, mintha egy véletlen mozdulattól bukna vissza a fejére. Pedig a haja már kezdett átnedvesedni, miközben a másik nőéről továbbra is minden esőcsepp lepergett. Valami ócska elf trükk lehet; egyszer majd kiszedi belőle, hogy működik. – Szeretnék valamit kérdezni tőled – folytatta Yandra. – Csak tessék! – villantott rá egy készséges mosolyt a királynő. Kérdezni, azt lehet bátran; a válasz persze más lapra tartozik. Az elf tűnődve félresimított a homlokából egy szőke tincset. – Én azért segítek neked, hogy ártsak a vadállatnak. – Ennél a szónál undor költözött a hangjába; Iglatot hívta így. – Csak azt nem értem, te miért csinálod ezt az egészet. Hűtlen lett hozzád és faképnél hagyott, eddig rendben. De én egyszerűbb módot is tudnék rá, hogy bosszút álljak egy szökött szeretőn. Liliath ingerülten a hajába túrt és hátrasimította. Ennek a frizurának már úgyis mindegy. – Nem mintha beszámolni tartoznék neked a magánéletemről, de Iglat nem hagyott faképnél és én nem akarok bosszút állni rajta – mondta. – Ami pedig a hűtlenséget illeti…

– Lepedőről lepedőre vándorol szerte a Quironeiában – szakította félbe a másik nő. – A te ágyasházad viszont üresen áll, mióta ő eltűnt Alidaxból. A királynő mély levegőt vett és nagyot nyelt. Aztán a biztonság kedvéért megismételte. Amikor újra megszólalt, a hangja csak úgy csöpögött a méztől. – Gyakrabban kellene mosolyognod, Yandra. Gyönyörű fogaid vannak: utoljára egy bőrzeke hátán láttam ilyen szépeket. – Elragadtatott kíváncsisággal nyitotta tágra a szemét. – Tényleg, ha már itt tártunk: eredetiek? – Igen, azok. – Az elf könnyedén megcsóválta a fejét – Ha fel akarsz dühíteni, hiába fáradsz. Volt már dolgom néhány boszorkánykirálynővel Moira Marmarostól mostanáig. – Vén vagy, mint az országút, nem vitás – helyeselt Liliath. – Ezek szerint nyilván azt is tanulmányoztad, hogy kikkel töltötték a kedvüket, tisztelet a kivételnek. Vigyorgó idiótákkal, akiknek a sok bűbáj kilúgozta az agyvelejét. Vagy reszkető roncsokkal, akik beleőrültek az állandó rettegésbe. Vagy a legrosszabb fajta puhányokkal, akik évekig csak a nyálukat csorgatják, aztán mikor végre megkapják, amire vágytak, összecsuklanak félelmükben. – Dölyfös pillantást lövellt a másik nő felé. – Ők talán beérték ennyivel, de ami engem illet, nem kérek az ilyesféle örömökből! Yandra vállat vont. – Inkább semmiféle örömből nem kérsz, és éjszakánként egyedül hánykolódsz a takaród alatt, álmodban a vadállat után sóhajtozva? Te, akit az egész Quironeia legkívánatosabb asszonyának tartanak? – Azt nem mondtam, hogy semmilyen örömöm nincsen! – csattant fel a királynő. – Csak nem osztom meg az ágyamat férfiakkal. – Ha ezt ajánlatnak szántad, igazán hízelgő, de nem érdekel. – Félreértettél. Nem ilyen girhes piszkafákra gondoltam. Az elf csitító gesztussal emelte föl a kezét. – Csillapodj, kérlek! Ennek így semmi értelme. Sértegethetsz reggelig, legfeljebb annyit érsz el, hogy bereked a torkod. – A szája széle megrebbent. – Azt hiszed, én nem tudom, milyen nehéz olyan férfit találni, aki önszántá ból vonzódik hozzád, és akkor sem retten el tőled, ha megismeri a valódi énedet? Fiatal vagy még, Liliath; az érzelmeid elvakítanak, nem veszed észre, hogy mi történik veled. – Szomorúan ingatta a fejét. – Beleszerettél egy vadállatba, aki évek óta feléd se néz, semmit sem számítasz neki. Ennyi idő alatt rég kereshettél volna helyette valaki mást, jobbat és különbet; de te

nem vagy hajlandó tudomásul venni, egyre csak hitegeted magad. Ez az egész gyöngyvadászat hazugság, porhintés, önámítás; ürügynek használod, hogy ne kelljen szembesülnöd az igazsággal. Milyen rég hajszolod ezt a fantomot, Liliath? Mennyi időt, mennyi fáradságot fecséreltél rá, hány embert küldtél a halálba érte? És… – halkította le a hangját – mihez fogsz kezdeni, ha egyszer az összes gyöngy a kezedben lesz? A Kristálykirálynő hallgatott, orra tövébe töprengő ráncok gyűltek. – A boszorkányt megbabonázták, képtelen kitörni a bűvkörből – suttogta Yandra. – De csak egy szavába kerül, és én segítek neki, hogy újra szabad legyen. Liliath homlokán kisimultak a ráncok. Érdeklődve vonta fel szemöldökét, mint aki a folytatást várja; aztán elismerően bólintott. – Remek kis szónoklat – mondta. – Választ is szeretnél? – Ha három bíborgyöngy megér ennyit. A mosoly, ami a Kristálykirálynő arcára lopózott, a vörös hold karéját idézte. Nem emelte föl a hangját; higgadtan, tagoltan felelt, minden szót külön súlyozva. – Menj az anyádba, keszeg kurva! Nem fogom neked megölni Iglatot. Csend lett, csak az eső neszezett a kövezeten meg a szökőkút víztükrén. A két nő némán nézte egymást a néptelen téren, a bronz hableányok vak tekintetének kereszttüzében. Liliath mosolya, akár a kés kanyarintása a torkon; az elf arca, márványba mintázott nyugalom. Végül, végtelenbe nyúló percek után, mégis ő törte meg a hallgatást. – Kár – vont vállat szenvtelenül. – Akkor majd magam. A királynő megvető horkantást hallatott, és összerántotta a mellén a köpeny kabátot. – Ugyan, édesem, ne nevettess! Ha képes lennél rá, már rég megtetted volna. Hiszen gyűlölöd, igaz? Azért, amit a népeddel művel. Még a nevét se veszed a szádra, annyira utálod. – Résnyire húzott szemmel mérte végig a szőke elfet. – És mégsem tudsz ártani neki, legalábbis nem, közvetlenül. Máskülönben miért állítottál volna be hozzám a gyöngyökkel? A kutya se hívott. Aztán rájöttél, hogy nem kívánom a halálát, és úgy döntöttél, szükségem van egy kis noszogatásra. Megható dajkamese, hogy mennyire szíveden viseled egy magam féle sorsát. – A kámzsa hímzett szegélye után nyúlt, aztán végigsimított csapzottra ázott frizuráján, és lemondóan visszaejtette.

– Fogalmam sincs, mi védi tőled Iglatot, és nem is érdekel: tartsd meg a titkaidat. De egyvalamit megígérhetek: ha egy haja szála is meggörbül mia t tad, a pokol mélyére bújhatsz, én ott is megtalállak és ízekre téplek! Yandra fáradtan felsóhajtott. – Tudod jól, hogy engem hiába fenyegetsz. – Nem fenyegettelek, vén ribanc. Tényeket közöltem. – Liliath kidugta a karját az ujjhasítékon, és a táskája után nyúlt. – Most pedig, ha megbocsá tasz, dolgom van. – Bolond vagy, ember – mondta Yandra halkan. Sarkon fordult, és elindult a szökőkút felé, a márványszegély mentén kissé balra tartva. Hátulról a járása még jobban hasonlított a szélfútta nádszál ringására. Ahogy távolodott, szürke ruhás alakja lassan beleolvadt a sűrűsödő homályba, csupán sápadt-arany haja derengett át rajta lebegő ködpászma gyanánt. Még mindig nem nedvesedett át; Liliath nem értette, mi szüksége van egyáltalán a csuklyára. Nem tudta róla pontosan, miféle szerzet, csak annyit, hogy nem közönséges elf. Talán sereneya lehet, a szent gyilkosok rendjéből, vagy azoknak a sirenari őskövületeknek az egyike, akik állítólag aquirul beszélnek. Utóbbi esetben még az sincs kizárva, hogy tényleg ismerte Moira Marmarost. Nem mintha a Kristálykirálynőt ez különösebben meghatotta volna. Uralkodása második évében legyőzött egy boszorkányt, akit a Symarel Berkanu küldött a nyakára, és aquir varázsigéket használt. Elég csúnya dolgokat művelt velük, ám aztán rá kellett jönnie, hogy egy fekete hadúr ellen ez édeskevés. Szóval bolond vayok, mi, drágám? Meglehet; de nem annyira, mint te. Ez a gond a magadfajta vénségekkel: messziről nézve a távlatok eltorzulnak és összecsúsznak. Úgy akartál rászedni, mintha holmi pendelyes fruska volnék, aki most esett át az első havibaján, és sírva bújik a szuszékba, mert azt hiszi, hoy el fog vérezni. És közben észre sem vetted, milyen nevetségesen könnyű átlátni rajtad. Ajkát csücsörítve meredt a nehéz, rézveretes lámpásra a kövezeten, aztán határozott mozdulattal megrázta a fejét. Csettintett az ujjával, mire hideg, fehér fénnyel égő lidércláng lobbant fel a levegőben, és ugráló táncba kezdett körülötte, akár egy izgatott kutyakölyök. A történtek után nincs sok értelme tovább titkolózni.

Ahogy távozáshoz fordult a kihalt téren, elégedetten megveregette a karján lógó táskát. Nem tartotta túl valószínűnek, hogy Yandra fog még gyöngyöt hozni neki a nyakékből, de nem volt telhetetlen: ez a három is kész ajándék. Elvégre amit egy közel-halhatatlan veszedelmes bolondságnak vél, egy percéletű ember szempontjából nagyon is ésszerű lehet.

Raoul Renier

Az örökös (Epilógus) Az aun persze nem ihatott velük, legalábbis nem kupából és egy huzatra, ahogy az alkalom ünnepélyessége megkívánta; az öreg Darios azonban, gondos házigazda lévén, talált megoldást a problémára. Előbb felhozott a pincéből egy kosár tavalyi almát: csupa megbarnult, összetöppedt golyóbist, alig nagyobbakat egy-egy szem szilvánál. Aztán támadást intézett a fiókos szekrény ellen, olyan erélyesen, mintha egy elf foglyot vallatna. A földre szórt kacatok halomba gyűltek a pecsétes szőnyegen; ahogy az Arel-papok általában, ő sem a rendszeretetéről volt híres. Végül azonban megtalálta, amit keresett, s kaján vigyorral mutatta fel a vendégeinek. A fecskendő volt az, amivel a mákoldatot adta be magának, ha a karja csonkjában kiújultak a szellemfájások. – A rosseb! – csapott a homlokára Iglat Berval. – Te lángész vagy, vén kripli! Skrae nem szólt, csak fura, percegő zajokat hallatott a belső rágóival, és elfordította a fejét, hogy az ép szemével mustrálhassa Dariost. Régi barátság fűzte a két férfihoz, rendes évi szertartásukon azonban most vett részt először, így hát igyekezett tapintatosan a háttérbe húzódni. Már amennyire ez egy náluk másfélszer nagyobb sáskanősténynek sikerülhetett, a falkaanyai rangját hirdető sebhelyekkel és vadásztrófeákkal ékesen. Az öreg pap az asztalhoz lépett, a fecskendőt a lapjába szúrta, aztán könnyedén fél könyékre kapta a hatalmas, szalmafonatos demizsont, és színültig töltötte a két előkészített kupa egyikét. A limlomokkal telezsúfolt szobában nyomban könnyfakasztó bűz kezdett terjengeni. Darios maga főzte a pálinkáját, válogatás nélkül felhasználva hozzá az erdőuradalomban megtermő összes bogyót és gyümölcsöt, s kizárólag egyetlen szempontra

ügyelt közben: hogy minél erősebb legyen. Az Arel-árvák közt járó szóbeszéd szerint – amit sohasem ismert el, de nem is cáfolt – a cefre kiforrását úgy ellenőrizte, hogy egy döglött patkányt dobott bele. Ha estére csak csontok és fogak maradtak belőle, az ital készen volt, lehetett lefejteni; máskülönben tovább erjesztette. – A szaga rendben! – csettintett a nyelvével Iglat. – Nézd már a kölyköt, hogy kiokosodott! – szúrt feléje sűrű, ősz szemöldöke alól Darios. – Pálinkában majd akkor legyél szakértő, ha legalább feleannyit megittál, amennyit én! Az elfvadász megadóan emelte fel a tenyerét. – Húsz év előnnyel nem versenyezhetek. Darios újabb vigyorral nyugtázta győzelmét, miközben a fecskendő után nyúlt. Jókora, rézveretes jószág volt, kétoldalt a tövében egy-egy fémkarikával az ujjaknak, hogy fél kézzel is lehessen használni. Bőven fel tudta szippantani a kupából az egész adag pálinkát, még néhány kósza buboréknak is került hely benne. Az öreg pap most beleszúrta a tűt az egyik almába, és óvatosan, de határozottan nyomni kezdte a tolattyút. Az alma szép lassan kigömbölyödött, a héján kisimultak a ráncok – s hála az elővigyázatosságnak, nem repedt föl sehol. Darios elégedett szusszanással tette le a kiürült fecskendőt. – A sóhajtozást a helyedben későbbre tartogatnám – szolgált kéretlen jó tanáccsal Iglat, miközben mindkét kupába töltött a demizsonból. – Mondjuk, ha majd a tizedik is ugyanilyen szépen sikerül. Skrae a két középső karjával nyúlt az almáért, amelyeken nem voltak harci fűrészélek, viszont három-három szembefordítható ujjban végződtek. Vigyázva a hegyük közé csippentette, majd a fejéhez emelte és megtapintotta a homlokcsápjaival. – Ne haragudj, mama, ennél jobb nem jutott eszembe! – veregette meg forradásos torát az Arel-pap, majd Iglathoz fordult. – Olyan lehet neki, mintha velünk szecskát nyeletnének. Nemigen szoktak olyasmit enni, ami nem vérzik és visít közben. – Az ünneplés néha kényelmetlenséggel jár; ennyivel tartozunk a barátainknak – vélte az elfvadász. – Ismertem egy fickót Inamarban, aki minden köszöntő után elrágta az üvegpoharát. – Virtusból?

– Abból hát. – Iglat a házigazda kezébe nyomta az egyik kupicát. – De csak ha fizettek érte. Mindketten magasra emelték az italukat. – A lányodra, kölyök! – mondta Darios. – Ha eljön az ideje, Arel tegye élessé a szemét, erőssé a karját és nedvessé a lába közét! Egyszerre hajtották fel a pálinkát, az aun is csatlakozott hozzájuk, a maga módján: rágói hirtelen összecsattantak, s mire az alma leve kicsordulhatott volna, négy egyforma cikkre szelve tűnt el közöttük. Utána kis ideig senki sem szólt, a szoba csendjét csak a férfiak krákogása zavarta, meg az a különös, kattogó zörej, ahogy Skrae átforgatta az állkapcsait. – Agzeh barag! – szólt végül rekedten az elfvadász, üres kupáját az asztalra koppantva. – Nemhiába, én főztem! – büszkélkedett Darios, kissé még kifulladva. Megköszörülte a torkát, hogy a szava erőre kapjon. – Neked hogy ízlett, mama? A sáska mintha gondolkodóba esett volna. Meglehet persze, hogy a látszat csalt, és csak azért hajtotta félre a fejét, hogy a demizson a látómezeje fókuszában legyen. Mióta a fél szemét elvesztette, aggályosan ügyelt rá, hogy figyelemmel kísérje a környezetében felbukkanó veszedelmes tárgyakat. – Még mennyi? – kérdezte végül. Egész elfogadható szinten beszélte a közös nyelvet, ami ritkaságszámba ment az aunoknál, a szájberendezését azonban nem erre szabták. Ha megszólalt, úgy hangzott, mintha ezer őrülten ciripelő tücsköt morzsolnának szét két köszörűkő között. Kevés ember bírta megállni, hogy bele ne borzongjon. – Kerek tucat – felelte az öreg. – Ma lett tizenhárom éves, és minden esztendőre jár neki egy köszöntő, ugye. – Megvonta a bal vállát: azt, amelyikről hiányzott a kar. – Eleinte gyorsan lezavartuk, mostanában már kell egy kis rákészülés. – Fogadok, megint byzonvajat reggeliztél, hogy bírja a beled. – Byzonvajat? Nincs nekem arra szükségem. – Darios fitymálló tekintettel mérte végig a tagbaszakadt elfvadászt, aki húsz évvel fiatalabb és másfél fejjel magasabb volt nála. – Tégedet, kölyök, álmomból keltve is asztal alá iszlak. – Magyarázólag fordult Skraéhoz. – Mikor kitaláltuk, jó ötletnek tűnt, bár a lány anyja nem helyeselte. Azt mondta, nem gondoltuk végig.

Az aun diplomatikusan percegett, s rágóival az ujjízületeit kezdte tisztogatni. – Anya hol? – kérdezte kitérően, mint aki nem kíván állást foglalni ebben a vitában. Most Iglaton volt a vállrándítás sora. – Tudja a rohadalom. Ezer éve nem láttam. – Kérdőn nézett rokkant házigazdájukra. – Járt erre mostanában? Töprengő ráncok mélyedtek az öreg homlokába. – Utoljára akkor körül, amikor a vén Birak végre feldobta a talpát, és pár hülye botrányt csapott a temetésén. Ő is közöttük volt, állítólag. – Tűnődve vakarta meg a fejét. – Ajándékokat is hozott: egy niarei kést, meg láncokat és bilincseket, egy felszabadított rabszolgakaravánról. – Mi lett velük? – A láncok, azok itt vannak valahol – intett körbe Darios a szobán, melynek falai mellett tornyokban álltak a válogatott ócskaságok, a szuvas lándzsanyelektől a törött vadkanagyarakig, mindenféle rendszer nélkül, csak úgy egymásra hányva. – Ereklyék, a Sólyomúrnő áldása van rajtuk, de dög nehezek, bolond, aki cipeli őket. A kés… no látjátok, az érdekes történet. – Kényelmesen letelepedett a hosszú lócára, s hüvelykujja körmével ismét kipattintotta a demizson dugóját. – Tízéves korában a lányod magával vitte az első portyájára, aztán otthagyta elf területen, egy fa törzsébe szúrva. Aki visszahozza neki, kap tőle egy csókot. De másnap megint átoson vele a határon, és lerakja valahová a tetves vadaknak, jó feltűnő helyen, hogy véletlen se véthessék el. Iglat Berval megragadta fonatos üveget, és elrántotta előle. – Erről miért nem szóltál nekem eddig? – kérdezte komoran. Az öreg pap rövidlátón pislogott fel ültéből, s rezzenés nélkül állta a szürke szempár tekintetét. – Összetévesztesz egy alidari nevelőnővel – mondta. – A lányod röptében lövi le a seregélyt, a bozótban pedig egy nyest is nagyobb zajt csap nála. Ami telt tőlem, arra megtanítottam; ha kockáztatni akar, az ő dolga. Arel majd őrködik fölötte – többet ér vele, mint egy félkarú vénemberrel. – Kedvem lenne megfojtani. – Iglat marka úgy megszorult a demizson nyakán, hogy az erek lüktetése is látszott rajta: ha nincs a védőfonat, tán össze is roppantja. – És ha valami baja esik? Tudod te, mit művelnek az elfek a fogoly nőkkel?

– Hogyne tudnám. Sőt, ő is tudja. Ezért jár olyan sűrűn a területükre. – Darios könnyedén megcibálta a mantikorbőr zeke csücskét. – Bár trófeák terén más az ízlésetek. Ő a szemgolyójukat szedi ki, cserfatűzön megfüstöli, aztán felfűzi nyakláncnak. Kész divatot csinált vele, sokan próbálják utánozni, de nemigen sikerül nekik. – A vadászat? – Az se mindig, de a füstölés soha. A szem pár napig bírja, aztán megvizenyősödik és elrohad. A lányodnak van valami titkos trükkje, amit nem árul el a többieknek. – Gacsos mutatóujjával lefelé hajló félkörívet kanyarított a levegőbe. – Az ő nyaklánca úgy néz ki, mintha aszú szőlőből fűzte volna. Hat szem van rajta, a legrégibb idestova esztendős: pár héttel a múltkori ivászatunk után szerezte. Skrae elismerően megzizegtette csökevényes szárnyfedeleit. – Annyira azért nem kell ajnározni, mama: párosával számold. – Darios kivett egy almát a kosárból, maga elé rakta az asztalra, melléje igazította a fecskendőt, majd felpillantott a barátjára. – Mit szorongatod azt az üveget, mint egy kopasztott csirkét? Vagy megvárjuk az áldomással, míg ránk köszönt a következő zászlóháború? Az elfvadász bosszúsan beharapta az ajkát, de nem vágott vissza: engedelmesen teletöltötte a kupát. – Felnőnek a kölykök… – morogta. – Arel szent seggére, hisz tegnap még pelenkáztam…! – Évente tán háromszor, ha éppen ideevett a fene, és akkor még bőven számoltam. Több pelenkát cseréltem én rajta nálad! – Én meg az anyjánál. És lefogadom, te se babáztál volna ennyit, ha nem hagyod el a fél karodat Cantal Corrnál. – Iglat Berval őszes borostáját vakargatva nézte, hogyan mesterkedik az öreg a fecskendővel meg az almával. – Sose hittem volna, hogy ha egyszer összehozok egy pulyát, én leszek a gondosabbik szülő. Egy Arel-papnőt kellett megdugnom hozzá. – Csak óvatosan forgasd a szót előtte, mert nagyon úgy fest, hogy az anyja nyomdokaiba lép majd. Sólyomtollakat hord a hajában, pedig igazán senki sem erőltette; a havi vérzése pedig napra pontosan összhangban van a holdak járásával. – Már megjött neki?

– Úgy fél éve. Arra sem esküdnék meg, hogy még szűz: azzal a csókos ötletével nagyon behevítette a legényeket. – Darios óvatosan, a tenyere alatt odébb görgette a pálinkás almát, és biccentett az elfvadásznak, hogy töltse újra a kupákat. – Bár csak Krad a tudója, mire jó az egész igazából. – Könnyű. Mindketten az aunra kapták a fejüket. Skrae tudta, milyen hatást tesz a hangja az emberekre, még a legjobb vadásztársaira is; ezért csak akkor szólalt meg, ha valóban fontos közlendője volt. – Hallgatunk, mama – nyújtotta oda neki az almát Darios. A sáska, ahogy az előzőt, ezt is két kézzel az arcához emelte; homlokcsápjai úgy tekergőztek rajta, akár az esőszagra előbújó földigiliszták. – Lány gyűlöl anya – mondta. – Kés anya-kép, ő odadob rossz-rossz ellenségnek. Aztán fiú-hím megy kés után, megöl ellenség kés miatt. Lány érez ilyenkor, halál olyan, mint anya-halál. ezért küld vissza kés újra, újra, újra: Ő szeretné anya-halál. – Nyomatékul kissé kieresztette a harci karpárját. – De ez csak ál-vágy, ál-halál, ál-öröm, hazug dolgok. Lány még kicsi, ő nem tud, mi kell neki igazán. – Mármint… Várj, nem értem! – Iglat Berval kis híján elejtette a poharát; mióta megismerte Skraét, még sosem hallotta ilyen hosszan beszélni. – Mire akarsz kilyukadni, hogy le kéne feküdnie valakivel? Az aun megrázta potrohát; olyan hangot adott, mint a durva gallyseprű. – Nem-párzó nősténynek van hatalom fiú-hímek felett. lány ezt tud. Nem párzik. – A harci karok kitinfűrésze ijesztő zajjal összecsattant. – Lánynak nincs anya. Hiányzik anya. Anyát keres. Csend lett, a két férfi döbbenten bámult egymásra a demizson fölött. Skrae, mint aki jól végezte dolgát, a rágói közé tolta az almát, és két nyis zszentéssel eltüntette. Példája ragadósnak bizonyult: Iglat réveteg tekintete a markában szorongatott kupára ereszkedett, aztán hirtelen fény gyúlt benne, és egyetlen hajtásra fenékig ürítette. – A lőcsszopó mindenségit…! – zihálta, és a félkarú papra nézett. – Gondolod, vénember, hogy…? Darios megvonta a csonkját.

– Ők már csak tudják. Náluk a nőstények vezetik a falkát, és a lányokat mindig az anyjuk neveli föl. – Rossz modorra vallott volna hozzátenni, hogy ez azért van így, mert az apának kiszemelt hímek sohasem élik túl a nász aktusát; inkább ő is ajkához emelte a pálinkáját, és lassú, megfontolt kortyokban végzett vele. Iglat Berval pillantása a házigazdáról az aunra cikázott, majd vissza az asztalra, és megállapodott a demizsonon. Tenyerével lesimította a homlokán kiütő verítéket, s hanyag mozdulattal a szőnyegre csapta. – Nem mondtunk áldomást – nyúlt a gyékényrosttal befont fül után. – Akkor ez most beleszámít a tizenháromba, vagy nem?

*** – Jobb lenne, ha én kezelném azt a vackot – javasolta nyolc köszöntővel később Dariosnak. Az Arel-pap görnyedten ült a lócán, csonkjával az asztalra támaszkodva, s hunyorogva próbálta becélozni a fecskendővel az orra előtt barnálló almát. – Fenéket! – csattant fel ingerülten. – Még összetöröd nekem, amilyen bamba birka vagy, és akkor mivel csinálok szép álmokat magamnak? Iglat segélykérően pillantott az aunra, ő azonban a jelek szerint egész éves szókészletét elhasználta az imént. Filozófushoz illő nyugalommal üldögélt a fiókos szekrény előtt, álmatagon majszolva egy almát. A harmadik kör óta minden pálinkával töltött gyümölcs után megevett egy kezeletlent is; talán ennek a taktikának köszönhette, hogy nemigen mutatkozott rajta a szesz hatása. Ámbátor a homlokcsápjai már korántsem lengedeztek olyan élénken, mint eleinte, és két áldomás között, mikor nem volt szüksége rá, a középső karpárját is a földre eresztette. Darios végre cselekvésre szánta el magát. Határozott mozdulattal keresztüldöfte az almát, és ütközésig nyomta a tolattyút. A pálinka szökőkútként fröcskölt szét az asztalon. – Látod, mit csináltál, hülye kölyök? – förmedt a vendégére. – Mit lökdösőd a kezem, amikor dolgozok? – Én nem… – Részeg vagy, mint a csap! Így akarsz a kislányod elé állni? Disznó! – Az öreg vadul hadonászni kezdett a fecskendővel.

Iglat sietve elhátrált tőle, a sarka azonban beleakadt a szőnyeg egyik redőjébe, s mire tudatosult benne, hogy elveszítette az egyensúlyát, már zuhant is. Szerencsére puhára esett, mögötte mindenféle mappák és irattekercsek voltak felhalmozva, csak egy felgöngyölt térkép tartórúd-ja bökte vesén. – Mit művelsz? Azok kincset érnek! – bődült el az ősz pap, akár egy szíven szúrt bivaly, s imbolyogva megpróbált feltápászkodni; csak azt nem döntötte még el, a lóca melyik oldalán. – Veszed le róluk a rühes zekédet! Mi tagadás, a mantikorbőrre varrt trófeák valóban nem tettek jót a sok papirosnak. Iglat gyorsan ülő helyzetbe rúgta magát, nehogy tovább szecskázza őket. A mozdulatát kísérő szakadó-hasadó zajok megsúgták neki, hogy ezt nem kellett volna. – Hogy rogynának rád az összes holdak, te… Az emlékezetesnek ígérkező káromkodás meglepett horkantásba fúlt: Darios kissé késve bár, de észrevette, hogy a felállás bonyolult művelete közben térden szúrta magát az üres fecskendővel. Egy darabig csodálkozva nézte a posztónadrágján kirajzolódó sötét foltot; aztán kirántotta a közepéből a tűt, visszaroskadt a lócára, és mélyet, reszketeget sóhajtott. – Legalább… nem fog elfertőzni… – vigasztalta őt az elfvadász a szétdúlt iratkupac közepéről. Úgy hevert ott, mint egy partra vetett hal: óvakodott megmozdulni, nehogy mindent miszlikbe szaggasson. – Ez a pálinka… amit te csinálsz… még a pestist is kinyírja… Az öreg előrehajolt ültében, s mutatóujját kissé bizonytalanul, ám annál jelentőségteljesebben az ajka elé emelte. – A pestis, az bele van főzve – súgta bizalmasan. – A patkánybolhákkal együtt. Azok terjesztik, tudod. – Tudta a kórság. – Iglat megdörgölte zúgó halántékát, és összerezzent a papírrecsegésre. – Ezek a szarok tényleg annyira fontosak? Darios bágyadtan legyintett a fecskendővel, ami kirepült a kezéből és rezegve beleállt a szőnyegbe. – Szentbeszédek, holdhimnuszok, erkölcsi példázatok, csata előtti könyörgések, ilyesmi. Utoljára akkor néztem át őket, mikor felavattam ezt a szentélyt – mutatott körbe a pálinkától bűzlő kacattáron. – De kell ott lennie egy térképnek is a környékről, az még jól jöhet. Minden héten feltüntetem rajta, merre kószálnak a tetves elfek.

Iglat kitapogatta maga alatt a tartó rudat, ami az előbb oly kellemetlen meglepetést szerzett neki. – Megvan. Majdnem felnyársalt. – Az nagyon jó – bólogatott a pap. – Figyelj, kölyök, van egy ötletem. Szerintem most kéne beszélni a lányoddal. – Elfojtott egy orvul érkező csuklást. – Amíg még józanok vagyunk. – Igazad van, vénember. Ha berúgunk, rossz példát mutatunk neki. Nem szeretném, ha elzüllene. – Legalább az apjára legyen büszke, ha már az anyja egy rossz ribanc. Még velem is lefeküdt, tudtad? – Nem, de meg van bocsátva. – Mikor a láncokat meg a kést hozta. Magányos itt az élet az uradalomban, és az árvákkal mégsem kezdhetek. – Az én lányom nem árva – jelentette ki Iglat tárgyilagosan. Némi erőlködés árán felkönyökölt, bár a szent iratok között igen kényelmes fekvés esett. – Ha hozzá mersz nyúlni, lassú tűzön sütlek meg. – Az Arel-papok gyerekei mind árvák – szögezte le Darios. – Nekem is van három, még a régi időkből. Fogalmam sincs, hogy megy a soruk. Nem mintha kíváncsiak lennének rám, ők vagy az anyjuk. – Mélabúsan ingatta a fejét. – Talán már nem is élnek. Egy pillanat… Jókora bádogvödröt húzott elő az asztal alól, fölé hajolt és öklendezni kezdett. Mikor újra felemelte a fejét, az arca halottsápadt volt, óriási cseppekben gyöngyözött rajta a verejték. – A byzonvaj az oka… – lihegte elgyötörten. – Azt mondtad, nem ettél. – Nem is. Ha ettem volna, most nem okádnék. Ekkor Skrae, akiről a világ ügyes-bajos dolgainak kitárgyalása közben mindketten teljesen megfeledkeztek, hirtelen kiegyenesedett és támadópózba emelte harci karjait. Gyorsasága félelmetes volt, az összhatás még inkább: mintha egyik pillanatról a másikra kétszeresére nőtt volna. A mozdulatot egyetlen éles hang kísérte, ostorcserdítéshez hasonlatos, ahogy a fogazott kitinnyúlványok kicsapódtak és hátranyíltak. – Az anyja köcsögit… – motyogta Darios, aki hegyvidéki lévén, ritkán látott harcoló aunt.

Hűs léghuzat simított át a helyiségen. A tornácra nyíló ajtó négyszögében feltűzött hajú, alacsony lányalak állt, csípőre tett kézzel. Mikor a benti bűz megcsapta az orrát, elfintorodott. Mazaine Berval nem volt szép abban a klasszikus értelemben, ahogy a szépséget meg szokás határozni. Erv apa és tiadlani anya gyermekeként túl sok össze nem illő vonást örökölt a szüleitől, nem is mindig a legelőnyösebbeket. Kis termetéhez erős csontozat társult, széles arcívéhez alacsony homlok, szemének mandulavágásához hamuszürke szín. Az Arel-árvák élete edzetté és egészségessé tette, ám hagyott rajta másféle nyomokat is, például azt a lefelé kanyarodó forradást, amely jobb fülétől az álla vonaláig futott, s első találkozásának emlékét őrizte az eldvordi erdőben cserkelő elfekkel. Ráadásul csak most kezdett nővé érni, s a változással járó átmeneti esetlenséget uradalmi neveltetése sem palástolhatta. Mégis volt a megjelenésében valami nyers, már-már erőszakos egzotikum, abból a fajtából, ami nincs ínyére az udvari költőknek és gavalléroknak, ám ellenállhatatlanul vonzza a kocsmákban kockázó zsoldosokat és vándordiákokat. Napszítta haját, széltől cserzett bőrét szépnek senki sem nevezhette volna, vadnak annál inkább; és meglepően sok férfi van a világon, akinek a szívét épp az ilyesféle vadság dobogtatja meg. Öltözéke tökéletes összhangban állt ezzel a benyomással: sem hazudni, sem leplezni nem próbált, mégsem hiányzott belőle a nőiesség. Vastag talpú erdészcsizmát viselt, szűk vászonnadrággal és rókaprémmel szegett, derékban behúzott vadászzekével, zöld-barna összeállításban. Derékövén kisebbnagyobb tarsolyok sorakoztak, tűzkészséggel meg egy hosszú pengéjű nyúzókéssel megtetézve, a zeke szövetén pedig harántirányban futó, kikopott csík mutatta, hogy a vadonban az íj is mindennapos útitársa. Hordott egy másik késtokot is, a jobb combjára szíjazva, ezt azonban üresen. A cifrálkodásnak nem sok engedményt tett: a haját baloldalt három sólyomtollal tűzte föl, a nyakában meg vékonyka bőrlánc lógott, ránézésre holmi aszalt bogyókból. Futó pillantásra méltatta a harci tartásban feszítő Skraét, aztán nyugodtan leeresztette a karját és beljebb sétált. Nem tűnt sem dühösnek, sem döbbentnek, még csak nem is méltatlankodott; ahogy az apjára emelte tekintetét, inkább korát meghazudtolóan bölcs belenyugvás tükröződött benne. – Papa, muszáj mindig ezt csinálnotok? – kérdezte.

– Fogalmad sincs, miket beszélsz, kedves – dünnyögte a vödrébe az öreg pap, – A hagyomány, az hagyomány… – És hatalmasat csuklott. Iglat Berval az oldalára billent, kezét-lábát maga alá húzta, s némi erőlködés árán sikerült feltápászkodnia a szent iratok roncsaiból. Mantikorbőr zekéjén mindenütt papír- és vászonfoszlányok lifegtek; úgy nézett ki, mint akit egy sereg bosszúszomjas matróz meghempergetett szurokban és libatollban. – Izé… Arel mosolya rajtad, kislányom, – Tétován a fiókos szekrény felé intett, és rögtön meg is bánta, mert a mozdulat kis híján felborította. – Ismerkedj meg Skraéval! Híres vezér és falkaanya. Sokat vadásztunk együtt a Kalduradon, de csak most bírtam rábeszélni, hogy jöjjön fel velem a hegyekbe. A lány szembefordult a sáskával, közelebb ment pár lépéssel, és bemutatott egy hibátlan pukedlit. – A’frad! Az én nevem Mazaine Berval, és még nem cselekedtem semmi említésre méltót – mondta. – Nem fárasztó így állni, asszonyom? Skrae fontolóra vette a kérdést, és összecsattintotta néhányszor a rágóit, felváltva a külső és a belső párat. – Nem igazán – felelte végül. – De fölösleges. Azzal kimért óvatossággal visszaereszkedett a szőnyegre, és hátrahajtogatta a harci karjait. Mazaine most hallott először aunt emberi nyelven beszélni, de arcizma sem rezdült. Inkább a mozgását figyelte, hogy milyen lassú és elővigyázatos, kivált a támadópóz ösztönös felvételével egybevetve. – Kegyed mennyire részeg? – tette föl a következő kérdést. Skrae erre sem válaszolt azonnal, előbb jobbra-balra megforgatta a fejét, olyan ijesztő szögben, hogy emberszabású lénynek a puszta látványtól megfájdult a nyakcsigolyája. – Közepesen – mondta aztán. – Járni még tudok. – Akkor hálás lennék, ha kivinné innen a nevelőapámat: én nem bírom el, túl nehéz – intett Mazaine a csuklással birkózó Arel-pap felé. – Rettentően összekoszolta magát, és úgy látom, meg is sérült. – Kar… kar… karcolás! – horkant fel az öreg méltatlankodva, s legényesen meglengette a csonkját. – Láttatok volna Cantal Corrnál, mikor ezt vi t ték el a kur… kur… kurva toroniak!

– Már mesélted, nagypapa! – küldött felé egy gyors mosolyt Mazaine, aztán ismét a sáskához fordult. – Kint minden elő van készítve. Az árvák majd megmosdatják, bekötözik és lefektetik. – Hozzám ne merjetek érni! – üvöltötte Darios, és a fecskendő után kezdett tapogatózni az asztalon; szerencsére nem jutott eszébe, hogy leejtette. – Mindenkit megölök! Skrae félrehajtott fejjel szemügyre vette, aztán teljes hosszában végigrázta a középső karpárját, még az ujjakat is körbeforgatta rajta, mintha birkózóviadalhoz melegítene. Megindult az asztal felé, de kissé bizonytalanul haladt a két alsó végtagján, meg-meg kellett támasztania magát hosszú potrohával. – Nem lenne egyszerűbb… izé… négykézláb? – kérdezte Mazaine; most először látszott rajta, hogy kissé zavarban van. – A nagypapára még akkor is ott volna… izé… az a kettő. – És a harci karokra mutatott. Az aun hátranézett rájuk, a nyakát egészen lehetetlen szögbe tekerve, s mintegy kísérletképpen előbb az egyiket, majd a másikat mozdította ki nyugalmi helyzetéből. Kívülről csak egy-egy rándulást lehetett látni, ő azonban a jelek szerint nem volt elégedett az eredménnyel. – Nem – közölte kurtán, és ment tovább. – Hagyd rá, kislányom, ő tudja jobban! – dörmögte Iglat, aki egy üvegét vesztett vitrinnek dőlve tépkedte a zekéjéről a papírcafatokat. – Azok harci karok, úgy vágják a páncélt, mint hárfahúr a vajat. – Felszisszent, ahogy egyenesen belenyúlt egy elf trófeába. – Ha véletlenül nagyobbat szorítana rajta, rögtön kettőbe nyesné. Skrae azonban a középső két karjával is boldogult. Felnyalábolta a vadul kapálózó Dariost, s akár egy ölbeli gyermekkel, megindult vele a kijárat felé. Az öreg pap ütötte-rúgta, ahol érte, ököllel, térddel, sarokkal – mindhiába. A sebhelyekkel telekaristolt kitinpáncél ellenállt minden támadásnak. – Tegyél le! Azonnal tegyél le! Áruló! Még nem ittuk végig az áldomást! Mazaine elkerekedett szemmel nézett utánuk, míg el nem tűntek az ajtónyílásban, az apja pedig, feladva kilátástalan küzdelmét a papírfoszlányokkal, leroskadt a megürült lócára, és a szőnyegre köpött. – Abasziszban vannak viadorok, akik azzal hetvenkednek, hogy puszta kézzel legyőztek egy felnőtt sáskát. Hát, hazudozásban tényleg nagy bajnokok.

– Te, papa… – A lány kissé kétkedve sandított hátra. – Ez a barátod… ez igazán nő? – Mi az hogy! – kacagott föl Iglat. – Ő az egész Kaldurad szépségkirálynője, ahány hím csak futkározik a pusztán, mindet érte eszi a fene. Őszintén szólva nem értem, minek törik magukat. Ha összejön nekik, dugás közben leharapja a fejüket. Mióta ismerem, vagy száz férjét ette meg. – Vállat vont. – Én nem neveznék ilyesmire, de legalább szép halál. – Te most ugratsz, papa. – A lány szemöldöke gyanakodva szaladt össze. – Ahhoz nem vagyok elég józan. Mazaine Berval kárörvendő mosolyra húzta az ajkát. – Ezen, azt hiszem, segíthetünk. Az elfvadász eleinte elnézően figyelte, ahogy egyetlen gyermeke forgószélként sürögni-forogni kezd körülötte; ám csakhamar lehervadt arcáról az önérzetes kifejezés. A lány először is sarkig tárta a sólyomszentély összes ablakát, olyan kereszthuzatot csinálva, hogy a feje majd’ széthasadt tőle. Aztán különféle színes porokat meg pirulákat szedett elő az övén függő tarsolyokból, s egy csésze barnás színű lötty kíséretében a kezébe nyomta őket. – Mi ez? – kérdezte Iglat bizalmatlanul. – Orvosság, papa. Vedd be szépen! – Miféle orvosság? – Olyan, ami jót tesz. A férfi erről nem volt meggyőződve, különösen ami a teának álcázott folyadékot illeti, mivel azonban Mazaine rögtön ezután eltűnt a kamrában, ahonnan seprűvel, felmosóronggyal és egy sereg más takarítószerszámmal fölszerelkezve bukkant elő, szívtelennek érezte volna magát, ha megtagadja tőle ezt a kis örömöt. Döntését utóbb kutyául megbánta. Rendes körülmények között a részegségnek van egy szokásos menete, melynek során a mámoros lebegést előbb a csömör, majd az eszméletvesztés követi, végül pedig csúf másnaposságba torkollik. A titokzatos orvosság segített Iglatnak átugrani a köztes szakaszokat. Mire a lánya végzett a takarítással, ő valóban kijózanodott, ám nem sokkal érezte jobban magát a bádogvödör kitörlésére használt szalmacsutaknál. Legszívesebben szőrivel kúrálta volna a kutyaharapást, a pálinkás demizson azonban rejtélyes módon eltűnt az asztalról. Kínjában ráfanyalodott a múmiává aszalt almákra, de a máso-

dik után a gyomra erélyesen tiltakozni kezdett, vélhetőleg a szürkésfehér penészkarikák miatt. Mikor inni kért, Mazaine készségesen hozott neki egy egész kancsóval abból a büdös, keserű léből. – Ezt attól a vén csirkefogótól tanultad? – nyögte, miközben két marokkal próbálta egyben tartani szanaszét kívánkozó koponyáját. – Nem, de ilyenkor ő is ezt kapja. Estig morog, aztán megköszöni. Erre nem lehetett mit mondani, hacsak nem annyit, hogy messze még az este, így Iglat inkább hallgatott. Elvégre nem medve ő, hogy morogjon. Mazaine sorra becsukta és betáblázta az ablakokat, aztán kulcsra zárta az ajtót. A szobába visszatért a sejtelmes félhomály, ezúttal pálinkabűz nélkül. A lány az övére akasztotta a hatalmas, bonyolult tollú kulcsot, odasétált az apjához, s keresztbe vetett lábbal letelepedett a szőnyegre, a lóca elé. – Hány gyöngyöt hoztál, papa? – Csak kettőt. – Az elfvadász előhúzta a nyakában lógó szarvasbőr erszényt, és belekotort. Mikor kinyitotta a tenyerét, két kicsiny, bíborszínű golyóbis csillogott benne. – Egyre nehezebb hozzájuk jutni. – Jobban kéne igyekezned! – rótta meg Mazaine, miközben kicsippentette őket a markából, s eltüntette az egyik övtarsolyában. – A szeretőd le fog főzni. – Fog ám a fenét! Tíznél járok. – Kilencnél. – A lány felmutatott neki egy bíborgyöngyöt a hüvelyk- és mutatóujja között. – Ez hamis. – Nem létezik. – Rettentő jó hamisítvány, de akkor is az. – Honnan veszed? Mazaine nagy, ártatlan őzikeszemeket nyitott az apjára, még a pilláit is rezegtette hozzá. – A nagypapa nem említette neked, hogy van néhány titkos trükköm? – Titkos… – A férfi elharapta a mondatot, és mély lélegzetet vett. – Az is titok, hogy melyik a tíz közül? – Az a bunkó hozta az esős évszakban. Tudod, aki páros karddal mászkál. – Estios? – csodálkozott el Iglat. – Nem mondom, hogy egy Krad-lovag, de miért lenne bunkó? Csak mert rossz viccei vannak? – Egyszer kérdezd meg a barátnőit – tanácsolta a lánya. – És most is csinált egy rossz viccet: hamis gyöngyöt adott a nagypapának. Még én is későn vettem észre.

Az elfvadász homlokát ráncolva emésztette a hallottakat, majd határozott mozdulattal megrázta a fejét. – Estios sose merne becsapni. Nincs elég vér a tökében. – Csúnyán beszélsz, papa! – figyelmeztette Mazaine. – És ha igazad is van: őt attól még becsaphatták. Iglat elmorzsolt a szája sarkában egy igen durva becsületsértést, szuke nyelven: azt csak nem érti a gyerek. Ő is kizárólag káromkodni tudott rajta. Az arca mindenesetre nagyon elborulhatott, mert amikor a lánya fölnézett rá, gyorsan kinyújtotta a kezét és a térdére tette. – Liliath? – kérdezte halkan. – Számíthattam volna rá, hogy előbb-utóbb megpróbálkozik valami hasonlóval. – A férfi rámosolygott, és megigazította a hajában a sólyomtollakat. – Tudod, kincsem, mi ragadozók vagyunk: semmilyen aljasságtól nem riadunk vissza, hogy megszerezzük egymást. Ezt hívják szerelemnek. – A mamával is így voltatok annak idején? – Látod, ez jó kérdés… – Iglat tűnődve biggyesztette el az ajkát. – Nem hiszem. A szerelem páros bilincs, és a Sólyomúrnő rühelli a bilincseket. Anyád nem akart harcolni velem, mert valahol mélyen érezte, hogy ezzel örökre hozzám kötné magát. – Szóval ezért lettem árva – bólintott Mazaine nyugodtan, kicsit tán még elégedetten is, mint aki végre megfejtett egy bonyolult talányt. – Nem vay árva! – kiáltotta Iglat Berval vadul; a következő pillanatban ott térdelt a kislánya mellett, és olyan erővel szorította magához, hogy a csontjai is ropogtak belé. – Te az én kincsem vagy, az én egyetlenem, az enyém! Krad a tudója, hogy rossz apa vagyok… iszákos, garázda, egy ferde szóra embert ölök… rád se nézek hónapokig, vedelek és verekszem és rimákat hajkurászok… de amíg élek, nem leszel egyedül…! – Papa! Papa! – küszködött Mazaine a fullasztó ölelésben. – Eressz el, megfojtasz…! A tagbaszakadt férfi, mintha álomból ocsúdna, hagyta kibontakozni és elhúzódni őt, de csupán karnyújtásnyira, a vállát nem engedte el. Térden maradt, hogy a tekintetük egy magasságba essen; és ahogy ránézett, szürke szemét különös köd fátyolozta.

– Ezért bíztam rád a gyöngyöket; egyedül nálad vannak biztonságban – suttogta rekedten. – Liliath bárki máson keresztülgázolna, értük: Skraén, Darioson, egész Eldvordon… Tennegaron legalább kétszáz embert ölt meg, hogy megszerezzen egyet. – Lassan megcsóválta a fejét. – De téged… téged nem fog bántani. Tudja, hogy ez az egyetlen határ, amit nem hághat át. Mazaine közelebb hajolt, megsimogatta a borostás férfiarcot. – Biztos vagy benne? – kérdezte szinte súgva. Iglat szó nélkül bólintott. – Hiszek neked, papa – mondta a lány, és odabújt hozzá.

*** Az éjközép egy félreeső, keskeny tisztáson találta Mazaine Bervalt; egy kidőlt tölgyfa vágta azon a veszedelmes senkiföldjén, amely az Arel-árváknak otthont adó erdőuradalom és a vad elf törzsek szállásvidéke között húzódott. Mikor megérezte nyakszirtjén a hideg légáramot, a lelke mélyén fészkelő ösztön veszélyt sikoltott, ő azonban legyűrte és nem nézett hátra. Látott már árnykaput eleget, nem jelentettek számára újdonságot; meg volt győződve róla, hogy egy-két év múlva önerejéből is képes lesz használni őket. Elvégre nem akárki a tanítója. – A harmadik hold – szólalt meg mögötte egy női hang: bársonyos, mélyen zengő, mégis metszőbb a késpengénél. – Az elveszett; az elorzott; az elfeledett. A Vak Fény; a Sötét Anya; a meddő méhű asszony, akin az Opálhajós tett erőszakot. Ma ő őrködik a találkozásunk fölött. Ez kihívás volt, amit meg kellett válaszolnia, hisz Arel szolgálatára esküdött fel. Hirtelen száraznak érezte a száját; megpróbált krákogás nélkül nyálat gyűjteni bele. – A holdak a Sólyomúrnő röptét kísérik, ám csak. kettő van belőlük: vörös a bal, ezüst a jobb szárnya alatt – kiáltott bele az éjszakába, amilyen ércesen csak kamasztorkától kitelt. – így áll ez megírva, és minden más ha misság, mert a Sólyomúrnő röpte örök és változhatatlan.

– A te tudományod a pyróni papoktól való; az enyém Moira Marmarostól, aki több titkot feledett el, mint ahányat ők valaha ismertek. A harmadik hold a Sólyomúrnő szíve, a vezérlő erő, amely a szárnyait hajtja. Avatatlan szem nem látja az égen, mert rejtve vagyon, ahogy a te szíved sem a melled bimbain dobog. Tekints magadba, hogy megtalálod-é! Mazaine lehajtotta a fejét, enyhe émelygés fogta el. Lassan elszámolt harmincháromig, előbb a közös nyelven, aztán ervül. Valami történt, bár nem egészen értette, micsoda. Óvatosan körbekémlelt, félig-meddig azt várva, hogy testetlen lidércek nyúlnak felé árnykarmaikkal. Továbbra is sűrű sötétség gomolygott körülötte, noha a kék holdnak már rég föl kellett volna kelnie. Szédülten gondolt bele, miféle hatalmas mágiát űztek itt, ám igazán csak akkor ijedt meg, amikor rájött, hogy ő csinálta. – Megnyitottad a meddő asszony méhét. Kevesen képesek erre ilyen fiatalon. – A bársonyos hang nem vesztette el ünnepélyes tónusát, a számon kérő szigor azonban eltűnt belőle. – Most már szabadon beszélhetünk: a Sötét Anya palástja borul ránk. Mazaine egy pillanatra gyerekes csalódást érzett, mert azt hitte, mindenki számára megállította a holdak járását, nem csupán kettejüknek; de be kellett látnia, hogy ilyesmiket csak egy éretlen kölyöklány fantáziálhat. Talán majd később, ha idősebb lesz és többet tanult… Mérgesen rázta ki a fejéből a buta ábrándképeket. – Bízik benned – közölte láthatatlan tanítójával. – Azt állítja, én vagyok az egyetlen, akit sohasem fogsz bántani. Ezüstös kacaj fakadt az éjszaka leple alatt. – Kedves tőle. És igaza van, noha másként, mint gondolja. Megmondtad neki, hogy a laquarsi gyöngy hamis? – Igen. Azt hiszi, te cserélted ki. – Ebben téved, bár végül hozzám került. De nehogy eláruld: izgalmasabb, ha dühös. A barátai közt akad néhány elsőrangú tolvaj, alig várom, hogy a palotámba küldje őket. – A palotádba? Mire mennének a varázserőd ellenében? Úgy hallottam, még a komornáid is boszorkányok.

– Méghozzá elég jók, akár a Kupolában is ülhetnének. Azért mosnak helyette szennyest, mert túlzottan bíztak a varázserejükben. – A lánynak az az érzése támadt, mintha a hang elmosolyodna. – Gyermekem: a mágia csupán egy eszköz a sok közül. Pusztán mert jól forgatod, még nem szabad abba a tévhitbe esned, hogy más eszközök nem lehetnek hatékonyabbak. Gyermekem, gondolta Mazaine. Most szólított íy először. Elszorult a torka, s ha nincs a sötétség, aligha tudta volna leplezni felindulását – így azonban sikerült megdöbbenésnek álcáznia, – A te palotádban lopnak? – Ahogy minden palotában. Az ő barátainak is sikerülni fog; de amiért jönnek, azt hiába keresik. – A hang hirtelen parancsolóra váltott. – Nyújtsd a kezed! A lány engedelmesen kitartotta a tenyerét. Kicsiny, sima tapintású gömböcske hullott bele; gyorsan rácsukta az ujjait, nehogy kiguruljon. – A Kierityn-gyöngy – mondta a mentora. – A tizedik. És ezek között nincs hamisítvány. Mazaine Berval kinyitotta egyik övtarsolyát, és óvatosan – nehogy elejtse a sötétben – becsúsztatta a többi közé a tanûriai nyakék újabb szemét. A bársonyos hang ismét fölnevetett. – Ha apád a hercegségek összes rovott múltú gazemberét a nyakamra küldi, ha az egész Quironeiát fenekestül felforgatják a gyöngyeim után, egy helyen akkor sem fogják keresni őket: nálad. – Elhallgatott, s ahogy újra megszólalt, ezúttal mintha a homlokát ráncolta volna. – Vigyázol, nehogy összekeveredjenek, ugye? – Külön tarsolyuk van – felelte a lány. – De ha szeretnéd biztosra venni a nyerést… – Nem. Nem szeretném. – Kurtán fojtotta belé a szót, mégsem hangzott ingerültnek, inkább elnézőnek, sőt derűsnek. – Tanulj meg valamit, gyermekem: kockázat nélkül a győzelem fabatkát sem ér. És a kockázatnak része az is, hogy te magadba szállsz, bűntudatod támad, és nem apád gyöngyeiből raksz át az enyémek közé, hanem fordítva. Megint yermekemnek nevezte, Mazaine nyakán mégis a hideg futkározott, a vastag rókamál dacára. Nem egészen ilyesmi járt a fejében, ám tanítója, ez a félelmetes ösztönökkel megáldott asszony, most nagyon közel tapintott a legtitkosabb gondolataihoz.

– Én egyáltalán nem… – tiltakozott volna rémülten, ám ahogy az imént, ezúttal sem jutott a végére; a mentora közbevágott. – Csitt! A bűbájod múlóban van. – Csak nem attól akarta megkímélni, hogy kínos helyzetbe hozza magát? De nem: a sötétség szövedéke köröskörül bomlásnak indult, holmi óriás harangszoknya gyanánt, mely ezüstkék szálakban foszlik fölfelé. – Legközelebb újra eljövök, a megbeszélt időben. Ha addig szükséged van rám, küldj egy sólymot az álmaidon át! – Királynő! Liliath! – kiáltott utána Mazaine, kitárt karral forogva a tisztáson, mely kísérteties ködformákban bontakozott ki az oszladozó varázsból. – Csak egy kérdést még! Mit csinálsz vele, ha megnyered a fogadást? A bársonyos hang sebesen távolodott, ám a szél zúgásán át még hallotta, ahogy visszakacag rá a felhők magasából. – Honnan tudjam? Nem vagyok én orákulum… Aztán magára maradt a kék hold fényében fürdő tisztáson, a hajdan büszke tölgy teteme mellett, melyben pókok és százlábúak vertek tanyát. Fázósan húzta össze prémgallérját, bár nem az éjszaka hidege borzongatta meg. Úgy érezte, mintha vaskoloncok lógnának a csípőjén: két tarsoly, jobbés baloldalt, az egyikben tíz bíborgyöngy, a másikban kilenc. És te, Mazaine Berval? Te talán tudod már, mihez kezdesz velük? Nem tudta. De azt igen, hogy nem akar árván maradni.

Függelék ynevi szavak és kifejezések Az Ynev nyelveihez használt jelölések: (asz) – aszisz (dak) – dakh (dol) – dolamin (elf) – elf (erv) – erv (kyr) – kyr vagy ókyr eredetű kifejezés (lup) – lupár (nia) – niarei (pya) – pyar, „közös” (sin) – sinemosi (tor) – toroni vagy köztoroni (x→y) – x nyelvből y nyelvre fordított vagy (ritkábban) átszármazott kifejezés (?) – ismeretlen agzeh barag (kyr→tor): Hegyvére, láva, átvitt értelemben – erős szeszre alkalmazva – folyékony tűz. Anthyss (kyr): Más néven álomsík, pyarronita írásmód szerint Antiss. Az álmodók által létrehozott, isteni erőkkel is átitatott létsík. Önálló törvényei, egyesek szerint akarata is van. Általános vélekedés szerint Morgena politikájának legfontosabb színtere – és eszköze. Arel-árva (pya): 1) Sólyomszentélyben nevelkedett lelenc. 2) Arel-pap vagy – papnő gyermeke.

Aruth Dyn-Dayaell (kyr): Az első kígyópápa, a Dinasztia előtti Toron meghatározó történelmi alakja; élete és tevékenysége a családi háborúk korára esik. Kiemelkedő intelligenciája, kegyetlensége és ravaszsága révén tizennégy ellene irányuló gyilkossági kísérletet élt túl, s gyakorlatilag egy személyben irányította a megmaradt Toron tartományt. Számos alapvető hitelméleti munka szerzője, mint például a Paradoxia vagy A méltó halál példázata. astor (asz): Az aszisz aspos (kígyó) és a toroni torr (Quironeia-szerte általában „pap” jelentésű szó) összevonásából keletkezett, eredetileg szitokszóként használt kifejezés, amely szó szerint kígyópapot jelent. Ezzel illették Tharr papjait Abasziszban azon kurta másfél száz esztendőben, mikor hitük még tiltott vallásnak számított. Jellemző, hogy a Háromfejű papjai sértés helyett dicséretnek vették, és már rövid idő után állandó melléknévként használták; teszik ezt mind a mai napig a déli parton. Alighanem helytálló az a pyarroni vélekedés, hogy a közös nyelvben a „kígyópap” megnevezés először az aszisz kifejezés tükörfordításaként jelentkezett, valamikor a P. sz. II. évezred végén. Árnyékbáró (tor→pya): Más néven Shaemin. Morgenához köthető toroni hekka, a kertészek pártfogója; ő színezi meg az érő gyümölcsöket. Főként vidéken tisztelik. Berkano (tor): A Sötét Anya, egyes fordításokban a Rejtező. Morgena hatodkori megnyilvánulásainak egyike. Kultusza elsősorban Toronban és Abasziszban terjedt el. Cavoslar (dak): A dakh köztársaság déli régióinak központi városa, közkeletű ragadványnevén „a szegények Alidarja”. E nem túl gáláns jelzőt nagyhírű leányneveldéjének köszönheti, ahol a gondos magisztresszek nemes- és polgárkisasszonyok százait készítik fel rá, hogyan legyenek jó feleségek. Az elnevezés érvénye persze erősen viszonylagos: csupán a legmódosabb családok engedhetik meg maguknak, hogy leányaikat Cavoslarban neveltessék, s később, a reménybeli vőlegénnyel folytatott tárgyalásokon kamatostul benyújtják érte a számlát.

Caythalis (kyr): A Tűzkobrával szoros kapcsolatban álló boszorkányszekta a korai hetedkorban. A toroni trónháborúkban a Rőt Gyermeket támogatta; P. sz. 1045-re az írmagját is kiirtották. Chimeri (kyr/tor): Más néven a Ködök Nagyasszonya, a Száj Nélküli Szó. Morgena istennő egyik káoszkori eredetű töredék aspektusa, a jóindulatúbbnak tekinthetők közül. Befolyása kiterjed a ködökre, miazmákra, bódító gőzökre, valamint a jósálmokra és látomásos víziókra. Kultusza a Quironeia egész térségében megtalálható, fő központja Livina. contessa (kyr→tor): A régi kyr nyelvben „nevelőnő”, „gardedám”. Később jelentésváltozáson esett át; manapság azokat az elöljárókat hívják így a quironeiai boszorkányrendekben, akiknek a növendékek és a frissen avatott novíciák felügyelete a feladatuk. családzáradék (tor→pya): Az alidaxi alkotmány sarkalatos pontja, mely az örökletes monarchia kiépítésének megakadályozását célozza. Ennek értelmében a királynőnek és a Kupola nagyasszonyainak rangvesztés terhe mellett tilos férjhez menniük vagy gyermeket szülniük. csipketetoválás (tor→pya): Aprólékos mintázatú, rendkívül részlet gazdag rajzolatrendszer, mely a dicsőség, tisztelet és megbecsülés különféle fokozatainak jelölésére szolgál Toronban. Eredete a kyr időkig nyúlik vissza – a birodalom végnapjaiban elsősorban a hivatalnokok körében volt elterjedt. Manapság már korántsem ennyire népszerű, noha akadnak vidékek, ahol változatlanul hódolnak szokásának. Dakh Köztársaság (dak): Középhatalmi státusnak örvendő állam a DélkeletQuironeiában, Narvan és Alidax között; fővárosa Rasennai. Szuverenitását a Toronnal kötött concordia garantálja, a zászlóháborúkban hagyományosan a fekete hadurak szövetségese. Kormányzótanácsa a Majorátus, amely két-három évente hívja össze az országgyűlést; a szavazati jog vagyoni cenzushoz vay nemesi ranghoz kötött, és kizárólag személyesen gyakorolható. Az ország partvidéki sávja vegyes vallású, míg délebbre, a szárazföld belsejében a pyarroni hit az uralkodó. Daumyr (kyr→tor): Kopár sziget a Shuluri-öbölben. Egyetlen építmény áll rajta: a toroni Hatalmasok otthonául szolgáló Boszorkány erőd.

dran (tor): Az igazgyöngy ynevi súlymértéke; nagyjából egyötöd földi karátnak felel meg, ami viszont egyötöd gramm (1 ct = 0,2 g). A gyöngyöknek kicsi a fajsúlyuk, így nagyságuk meghatározásánál megtévesztő lehet egy alacsony karátszám. Viszonyításképpen: klasszikus borsószem nagyságot alapul véve (kb. 6 mm átmérő) háromkarátos, azaz tizenöt dranos gyöngyről beszélhetünk. dzsadvíz (pya): Bármiféle parfümre használt általános kifejezés. Nevét természetesen az Ibara kalmárainak köszönheti. Ezt a szót használják a Quironeiában is, annak ellenére, hogy az ottani illatszergyártás technológiája a kyr időkből származik. Emessinath (tor): Alacsonyrendű toroni hekka, az egyevezős lélekvesztők védelmezője. Kultusza leginkább Shulurban terjedt el, a ladikos navorok között. erdőuradalom (erv→pya): Az uralkodóhercegek által az Arel-egyház kezelésébe adott földbirtok az erv országokban. Általában nagy kiterjedésű, de gyéren lakott terület a határszéli vadonban, középpontjában egy sólyomszentéllyel. Az újonnan létesített erdőuradalmak elsősorban határvédelmi feladatot látnak el, az általuk garantált biztonság ugyanakkor csábítólag hat az új betelepülőkre is, akik idővel kiirtják a vadont és feltörik a szűzföldeket. Ilyenkor az Arel-papok felszámolják a sólyomszentélyt és odébbállnak, az immár belakott és megművelt birtoktest pedig visszaszáll a mindenkori uralkodóhercegre. erődsziget (sin→pya): A Sinemossa azon szárazulatainak általános elnevezése, amelyek függetlenségüket és biztonságukat úgy gondolták megőrizni, hogy az egész szigetet bástyákkal és falakkal építették körül. Ma már azokat a szigeteket is gyakorta ezzel a kifejezéssel illetik, amelyeket csupán egy-egy nagyobb erődítés védelmez s nem teljes falrendszer. essa (tor): A tizennégy rontásérseknek kijáró címzés a Tharr-egyház hierarchiájában. Éjzafír Rend (erv→pya): Arowini székhelyű boszorkányrend, Dyelle Velorantis erigowi nemes hölgy alapította P. sz. 3695-ben. Tagjai a szokásos elvárásokon kívül – kívánatos megjelenés, mágikus tehetség – még egy közös tulajdonsággal rendelkeznek: elsősorban a saját ne-

mükhöz vonzódnak szexuálisan. Csalhatatlan biztonsággal megérzik környezetükben a hasonló hajlandóságú nőket, akiket rendszerint nem esik nehezükre elcsábítani, mágiával vagy anélkül. Természetesen nincsenek eltiltva a férfiakkal való kapcsolattól, ám szigorú fogadalom köti őket, hogy ilyen célokra nem használhatják a varázshatalmukat, akár kedvtelésből, akár érdekből érintkeznek velük. Ez az eskü megóvja őket a nem kívánt fogantatástól is; mi több, teherbe csak egy hosszadalmas szertartás segítségével eshetnek, melynek során órákon át szeretkeznek a szerencsés kiválasztottal, s melynek eredményeképpen végül – a megfelelő idő eltelte után – minden esetben leánygyermeknek adnak életet. További különleges képességük, hogy a szülés fájdalmát eksztatikus örömmé tudják változtatni, hasonlatossá az orgazmus élményéhez. A rendben Ellana és Lysianel tisztelete a legelterjedtebb, de nem követnek egységes vallást, jóllehet betartják a pyarroni paktumot és nem fogadnak be híveket az emberáldozó kultuszokból. Ettől eltekintve sem faji, sem társadalmi alapon nem szűrik meg növendékeiket – feltehetőleg az egyetlen ember alapította rend Yneven, amelyik nemesork taggal is büszkélkedhet –, és más szektákból is szívesen fogadnak jelentkezőket, amennyiben hajlandók alávetni magukat az első nővér kezébe letett hűségeskünek, mely minden korábbi köteléket felold a lelkükön. Fátyol (pya): Az élők világát a holtakétól elválasztó határ általános elnevezése az ynevi hitekben. Fidiori Belső Boszorkányrend (tor/pya): Ötödkor végi, esetleg hatodkor eleji orwellánus boszorkányszekta, amely a P. sz. XVIII. században emelkedett ki a hasonló jellegű toroni csoportok közül, valószínűleg egy isteni ereklyének köszönhetően. Ezt követően viszonylag rövid időn belül befolyása alá vonta a szintén Orwella-hitű Romlás Virágai szektát, így alakult át utóbbihoz képest „belső” boszorkányrenddé. A fidiori rend azóta is jellemzően a Romlás Virágainak legtehetségesebb tagjai közül toborozza utánpótlását. Egyszemélyi vezetője a boszorkánykirálynő, aki Ynev valamennyi orwellánus boszorkányát alattvalójának tekinti. Bár hatalma és befolyása megkérdőjelezhetetlen, uralma még a kontinens északi felén sem nevezhető teljesnek, a

dél-ynevi nővérek felett pedig legjobb esetben is csupán jelképes. A legismertebb fidiori boszorkánykirálynő, Hella Riquill P. sz. 3691-ben tisztázatlan körülmények között hunyt el az Elátkozott Vidéken. Hattyúkert (tor→pya): A toroni Nemes Házak leánygyermekei számára fenntartott klastrom és nevelőintézet Shulurban, az anyacsászárné belső udvarában. A növendékek – akik gyakorlatilag a dinasztia túszai – etikettet, vallástant, birtokigazgatást, pénzügyi ismereteket, fegyverforgatást és boszorkánymágiát tanulnak, s első havi vérzésük után az anyacsászárné tántoríthatatlan híveiként térnek vissza családjukhoz. hekka (tor): Szó szerinti fordításban „jelenlévő”; szellemi esszencia, lidérclélek, mely az anyagi test börtönéből szabadulva járja a világot, s ómenekkel, sugallatokkal közvetíti Tharr akaratát, védelmezi a neki ajándékkal kedveskedőket. Léteznek helyhez kötött hekkák is, nem ritka például, hogy egy hegynek, folyónak vagy egy háznak oltalmazó, esetleg rosszindulatú hekkája van. Hekkának minősülnek bizonyos mitikus alakok vagy élőlények, s hekkává magasztosulhatnak egyes valóban létező személyek is – persze kizárólag a haláluk után. incogno (tor): Csuklyás viaszosvászon köpönyeg, az északi utazók általános viselete. Mivel szürke színe és praktikus szabása nem árulkodik társadalmi különbségekről, a csuklya pedig sötét árnyékba borítja az alatta rejtőző arcot, gyakran veszik fel álcázásul olyanok, akik rangrejtve kívánnak maradni vagy egyéb takargatnivalójuk van. kanzan (nia): Másként a „hagyomány útja”; személyre szabott formagyakorlat, amelyet a harc- és kardművészek testük és szellemük egységének fenntartása, belső harmóniájuk megőrzése érdekében végeznek. Kék Anyák (sin→pya): Eredetiben Chorr Maras. Sinemossai boszorkányszervezet, amely bizonyos crantai hagyományok örökösének vallja magát, történetileg azonban csupán toroni gyökerei dokumentálhatóak. Ismerőik szerint a nekromancia és az Anthyss-járás tudományaiban tettek szert jelentősebb ismeretekre. Más boszorkányszektáktól eltérően nincs sem kiterjedt hálózatuk, sem különösebb politikai befolyásuk. Csendben, titokban tevékenykednek; két legfonto-

sabb központjuk Ladyrban és Tennegaron található. A legutóbbi időkben – igaz, más-más okoknál fogva – mind Alidax, mind a Livinai Gyülekezet ellenszenvét sikerült kivívniuk. khótorr (tor): A Tharr-egyház nyughatatlansági fogadalmat tett papjainak elnevezése, akik sehol sem tölthetnek több időt néhány napnál. Jobbára koldulásból, tolvajlásból és prédikálásból élnek, bár előfordul, hogy filozófiai vitára állnak ki másokkal, gyakorta egymás ellen. Senki sem ismeri náluk jobban Toront, s vannak olyan helyek is, ahová rajtuk kívül más nem viszi el a tudást. Nagy megbecsülésben élnek, s ha betegség vagy egyéb nyavalya veri le őket a lábukról, mindig akad néhány áldozatos hordár, aki továbbviszi őket vándorútjukon, hogy meg ne szegjék a Háromfejűnek tett fogadalmukat. Hagyományos öltözetük piszkoskék incogno vagy csuha, és a mellközépig érő, fülekkel ellátott ún. khótorr-sapka. khyn-ontor (kyr→tor): Ötnapos esztendő váltó ünnep Toronban. A birodalom lakossága ilyenkor emlékezik meg a Kör önmagába fordulásáról: egyszerre ünneplik a kezdetet és a véget, a halált és az újjászületést. Kígyónővérek (tor→pya): Quironeiai boszorkányszekta, legnagyobb befolyásnak a Pentádban és a sinemosi térségben örvend. A nevük által sugallt képzettársítás dacára nem Orwellát tisztelik, hanem a Tharr harmadik fejében testet öltő termékeny káoszt és misztikus bölcsességet. Kupola (kyr→pya): Alidax államtanácsa, melyet a mindenkori királynő által élethossziglan kinevezett rangidős boszorkányok alkotnak. Összetétele nem tükrözi a városállamon belüli felekezeti arányokat, mivel a válogatás alapját a személyes érdemek képezik. A Kupola ellátja a kormányzás napi rutinfeladatait, útmutatással szolgál a királynőnek, illetve trónüresedés esetén megválasztja utódját, szinte mindig a maga köréből. Nevét az alidaxi palota legrégibb terméről kapta, ahol alkalomszerű jelleggel összehívott üléseit tartja. kyr (kyr): A Vörös Kontinensről érkezett faj, amelynek birodalma az ötödkorban szinte egész Észak-Ynevre kiterjedt. Ez az időszak mindmáig az északi kontinensfél kulturális és civilizációs fénykorának tekinthető; a kyrek hatod- és hetedkori utódainak erkölcsisége és kultúrája

azonban messzire távolodott honfoglaló elődeikétől. A kyr tisztavérűeket magas, nyúlánk termet, ezüst vagy hamuszürke haj és legtöbbször zöld vagy kék szemszín jellemzi. lagoss (tor): Toron fejvadászainak hosszabb (legfeljebb huszonöt hüvelykes) pengéje, melyet előszeretettel alkalmaznak más, helyi iskolák kardforgatói is. lélekőr (tor→pya): A legfőbb méltóság Tharr egyházában, a papi hierarchia egyszemélyi vezetője, egyben P. sz. 1448-tól a második Fekete Lobogó hordozója. Legfontosabb feladata őrködni a mindenkori császár lelki üdve fölött – innen az elnevezés. Székhelyét ennek megfelelően Shulurban tartja, a Shwagin negyedben. A lélekőrt a három Tharrhitű pápa választja, hivatalát azonban csak a beiktatás után foglalhatja el, amely hagyományosan az Unikornis előjoga a toroni Hatalmasok közül. Tharr különleges kegyét élvezvén, a lélekőrök általában több császárt végigszolgálnak hosszú életük folyamán; a jelenlegi, emessir Cham Hryssus immár fertály évezrede ül a vérarany trónuson. Lindigass (tor): Tharr misztikus síkja; toroni nyelvű jelentése: „ahol vértenger háborog”. Livina (sin): A Livv folyó két partján elterülő város a Sinemossa déli részén. Az ötödkorban morgenita kegyhely volt, ám az idők során gyakorlatilag feledésbe merült. Jelentőségét akkor nyerte vissza, amikor alidaxi boszorkányok egy csoportja P. sz. 2013-ban ide tette át a székhelyét, megalapította a Livinai Gyülekezetet, majd befolyása alá vonta a barbárok és kalózok által zaklatott halászfalut. Ezt követően a helység gyorsan fejlődött, csakhamar a környék legnagyobb kikötőjévé vált, s ezzel párhuzamosan erősítette meg pozícióját a Sinemosi Ligán belül. Lendületes fejlődését egy hegyomlás törte meg P. sz. 3697-ben, ami csaknem az egész várost elpusztította. Livinai Gyülekezet (sin→pya): Alidaxi boszorkányok egy csoportja által alapított rend, Livina városállamának tényleges vezetője. Tagjai Chimeri-hitű boszorkányok, akik szertartásaikat és mágikus tradícióikat az ötödkorra vezetik vissza és számos morgenita ereklyével büszkélkedhetnek. A rend kibékíthetetlen ellentétben áll Tharr egyházával,

ami miatt a gyülekezet a történelem folyamán a kyr gyökerek ellenére a vörös hadurak oldalára sodródott. Harcos Tharr-ellenességüknek köszönhetően a livinai boszorkányok megítélése viszonylag jónak mondható az Északi Szövetség országaiban, ám a kapcsolat – különösen az Inkvizítorok Szövetsége miatt – nem nevezhető felhőtlennek. A legenda szerint a rendet alapító boszorkányok azért vonultak ki Alidaxból, mert ellenezték Toron-barát politikáját. Az anyavárossal való szakítás akkor vált véglegessé, amikor Alidax úrnője fekete hadúr lett, ennek ellenére a gyülekezet vezetője elismeri őt királynőnek és maga megelégszik a nagyasszonyi címmel. lunir (?): Mágikus fém, mely ma már nyers állapotában szinte hozzáférhetetlen a kontinensen. A bölcsek halott, tompa fényű anyagnak mondják, a holdak testvérének, amely azok teremtésével egyidős. A tiszta lunirnak nincsen hangja: az is alig sóhajtásnyi nesszel jár, ha pöröllyel sújtanak rá. Ezt a rendkívül értékes fémet varázskovácsok nemzedékei ezredéveken keresztül a vas ötvöző anyagaként használták: bonyolult szertartások során hozták létre a különböző színű acélötvözeteket, melyek mind más-más tulajdonságokkal bírnak. Így ismeretes a lunirnak zöld, vörös, kék, fekete és ezüst változata; illetve egyesek esküvel állítják, hogy saját szemükkel láttak hatodik fajtájából, a legendás holdlunirból készült tárgyakat is. Majorátus (dak): A dakh köztársaság huszonnégy fős kormányzótanácsa. Az élethossziglan tartó tagság vagyoni cenzushoz és nemesi ranghoz kötött; üresedés esetén a tanács három jelöltet terjeszt az országgyűlés elé, amely nyílt szavazással választ közülük. Érdekesség, hogy a Majorátus összetétele nem tükrözi az ország területi felosztását. makró (sin): Hatalmas rajokban élő apróhal, mely az évszakok változását követve vándorol a Quironeiából az óceánra és vissza. Húsa legendásan ízetlen, csupán a legszegényebbek számára szolgál eledelül; a belőle sajtolt olaj viszont étkezési és világítási célra egyaránt használatos, a Sinemosi Liga egyik legfontosabb kiviteli cikkét képezi.

Malvaise (asz?): Más néven a Lidércálmok Úrnője. A kyr Morgena egyik hetedkori töredék aspektusa, kétségkívül a legijesztőbb mind közül. Lidércszektáit nem csupán Toronban, de mindenütt északon betiltották – még Alidaxban is. A XXIII. században véres háborúba keveredtek Abaszisz Noir-egyházával, melynek során a boszorkányok végül teljes győzelmet arattak, a Noir-papok pedig kiszorultak az Anthyss abasziszi régiójából. Ennek köszönhető, hogy a következő századoktól fogva Noir abasziszi szolgái jószerivel elfeledték az Anthyss-járást – viszont remekül beletanultak a delejezésbe és az áfiumkereskedelembe. Moira Marmaros (?): Mitikus történelmi alak a káoszkor hajnaláról, a hagyomány szerint Alidax alapítója. Állítólag Morgena anyrja volt, aki nem követte ugyan császárát a száműzetésbe, ám nem csatlakozott a shuluri vagy a ryeki Hatalmasokhoz sem, hanem székvárosában, Alydasséban maradt, majd istennőjének szilánkokra hullása után kidolgozta és lefektette a boszorkánymágia alapjait. Az orwellánus és sogronita szekták kivételével végső soron valamennyi északi boszorkány tradíció Moira Marmarosra vezethető vissza, áttételesen még a pyarroni istenségeknek hódolók is. Különös talány, hogy e legendás ősboszorkány neve bizonyosan nem ókyr eredetű, sőt – egyetlen ma ismert nyelvből sem fejthető meg. Morgazza (kyr): Más néven a Méreggel Szoptató Anya. Morgena istennő egyik legbaljósabb töredék aspektusa, mely az anyaság zsarnoki, kegyetlen, kínzó-büntető aspektusait foglalja magába. Tisztelete a káoszkorban virágzott, később gyakorlatilag minden hatalmi tényező kérlelhetetlen szigorral lépett föl ellene, ideológiai irányultságtól függetlenül. Kultuszáról az utolsó adatok a P. sz. XV. századból valók; azóta kihaltnak tekinthető. Morgena (kyr): Másként az Árnyúrnő vagy az Álmok Asszonya. Kyriában a hajnali és az alkonyi homály, az álmok és sugallatok patrónája, aki egyes beszámolók szerint a női őslényeg sötét oldalát testesítette meg Igerével szemben. A hatodkor során sokat veszített népszerűségéből, ám minden jel arra mutat, hogy más neveken, különböző egyéb entitások álcája alatt sikerült túlélnie a káoszkor zűrzavarait.

naru (tia): Két élre fent, alig észrevehetően ívelt, szúrásra is alkalmas tiadlani tőrtípus: pengéje kb. 25 cm hosszú, keresztvasa nagyon kicsi. Alapvetően önvédelemre szolgál, remek egyensúlya miatt azonban kedvelt hajítófegyver is. Keresztvas nélküli változata az aiku. navor (tor): Szó szerinti fordításban „dolgosság”. A második legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. A szolgákon, földműveseken és komédiásokon kívül ide szokás sorolni a rangbéli tolvajokat és az emberkereskedőket is, ámbár ezek olykor státusukat meghazudtoló, széles körű befolyással rendelkeznek. Legfőbb kiváltságuk, hogy nem lehet őket minden további nélkül eladni rabszolgának. Nemes Házak (tor→pya): A toroni birodalom tisztavérű kyr méltóságainak családjait illetik ezzel a névvel. Számuk az idők során kizárólag csökkent. A legnagyobb csapást – a Házak nagy részének pusztulását – a családi háborúk korában szenvedték el. Soraikat a mai napig gyűlölködés és vetélkedés osztja meg, nem ritka, hogy a háborúság oka több ezer évre nyúlik vissza. Azok a nemesek, kiknek rangja új keletű, nem tartoznak egyetlen Nemes Házhoz sem, s joguk sincs arra, hogy Házat alapítsanak. numetitsia (tor): A számok művészete. Kyr időkből származó tudomány, amely a calowyni hagyományokon alapszik. Nem csupán a naptár kialakításában volt döntő fontosságú annak idején, de a birodalom minden döntését, társadalmi, gazdasági felépítését is ez határozta meg. Az idő múlásával sem csökkent fontossága, s a mai napig központi szerepet játszik a toroni mindennapokban. Csupán a numetorok azok, akik valóban mélyen beleássák magukat rejtelmeibe, de felszínesen majd mindenki konyít hozzá valamit. Még az obsorok is tudják, hogy a páros számok rossz tulajdonságokat hordoznak, s nincs a birodalomban egyetlen lánc sem, melyet páratlan számú láncszemből kovácsoltak volna. A páros számok ugyanakkor nem feltétlenül jelölnek szerencsétlenséget, csupán rossz barrast, rossz előjelet jelenthetnek. Ezek kiküszöbölésére, elhárítására rengeteg módszert ismernek. A legismertebb ezek közül valószínűleg az ötös szám törvénye. Remek módja annak, miként lehet más számok hozzárendelésével a baljós értékekből szerencséseket nyerni. Egyetlen toroni sem tehet róla, hogy két lába vagy két keze van, ezért inkább

ezeket a fejjel együtt (mely egyébként egy és így rendkívül szerencsés) számolják. Így rögtön ötöt nyernek, ami nyilván sokkal kívánatosabb. Bőséggel lehetne sorolni még az ilyen és efféle praktikákat. Nem akadnak fenn azon, hogy a kasztok száma hat, hiszen valójában ebből csupán öt az, ami számít, a hatodik pedig – az obsorok – természetükből adódóan szerencsétlenséget hordoznak. numetor (tor): Avagy számjós. A kyr birodalom idejéből fennmaradt jövendőmondó hagyomány művelője, aki a calowyni számmisztika alapján készíti jóslatait. A toroni mindennapokat ma is alapjaiban befolyásoló jó és rossz hatású számok mágiájának ismerete széltében tisztelt és megbecsült szerepet biztosít a numetoroknak, akik az obsor kasztot kivéve minden társadalmi rétegben megtalálhatóak, ám a legnagyobb befolyással rendelkező képviselőik természetesen a nemesi udvarokban élnek. Nyldred Pertassi (P. sz. ? – 746): (dol): Alidaxi boszorkányúrnő a hetedkor lobogók előtti időszakában, nevéről ítélve dolamin származású. Születésének és hatalomra jutásának éve bizonytalan. P. sz. 723-ban lemond a diadémról, feleségül megy Tanûria királyához, s alapító ősanyjává válik az országban P. sz. 1048-ig megszakítás nélkül uralkodó boszorkánydinasztiának. obsor (tor): Szó szerinti fordításban „sötétség”. A legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. A rabszolgákat, hadifoglyokat, az idegeneket és a haramiákat sorolják ebbe a kategóriába; automatikusan obsornak minősül továbbá mindenki, aki nem tartozik az emberi fajba. Ami a jogaikat illeti, hivatalosan ingóságnak számítanak, ám a Lex Nova Kyria olyan alacsonyan állapítja meg az értéküket, hogy kis tételben történő megrongálásuk esetében tulajdonosuk csak kirívó esetekben emelhet panaszt vagyon elleni vétség vádjával. A kárpótlási díjszabás 50 darabos egységekkel számol. orkvér (tor→pya): Rendkívül erős toroni pálinkafajta. Összetétele vidékenként eltérő, de abban mindegyik megegyezik, hogy elkészítéséhez elengedhetetlenül szükséges rozs és kukorica változó arányú elegye. A többi összetevő tartományonként változik, s természetesen mindenki a saját receptúráját tartja egyedül üdvözítőnek.

Ónixhajó (tor→pya): Ősidők óta Alidax tulajdonában lévő ereklye, hetedkori hírnevét főként Sinil Dialaid boszorkánykirálynőnek köszönheti. Tekintélyes méretű – mintegy száz láb hosszú – galeasz, nevét matt fekete színéről kapta, mely elnyelni látszik a fényt. E sajátos vonása számos találgatásra adott okot a hajó eredetére nézve, különös orrdíszéről, az ébenfa szalamandráról nem is beszélve. Kétségkívül letűnt idők relikviája, eredetileg nyilván hadihajónak készülhetett, manapság azonban, a toroni karakkák árnyékában katonai jelentőségét nem szabad eltúlozni: maga Sinil Dialaid is elsősorban méltóságjelvényként használta, hatalma demonstrálására. Ezt és az elrettentést szolgálta az is, hogy az evezőpadokat élőholtakkal töltötte fel. Sinil Dialaid P. sz. 3692-ben bekövetkezett halálával a legendás galeasz alidari felségvizeken rekedt, ahonnan csak a zászlóháború befejeződése után hozatta vissza Alidax új uralkodója, a Kristálykirálynő. Az Ónixhajó azóta sem bukkant fel a Quiron-tengeren. Paradoxia (tor): Az első és leghíresebb kígyópápa, Aruth Dyn-Dayaell korszakos jelentőségű dogmatikai műve. Érvényét a Tharr-egyház valamennyi szektája ét felekezete elismeri, bár magát a szöveget különféleképpen értelmezik. Ez a könyv áll a legközelebb a Tharr-hitű „szentírás” fogalmához. Gondolatvilágának mélységeiről számos pyarroni teológus is vonakodó elismeréssel nyilatkozott. pietor (tor): Szó szerinti fordításban „hűség”. A famorok után következő, nagy megbecsülésnek örvendő kaszt a toroni társadalomban. A katonák, a fejvadászok és a Hatalmasok seregeit irányító boszorkányhadurak tartoznak soraikba. A toroni birodalom militáns jellegéből adódik ennek a rétegnek a kiemelkedő megbecsülése. Külön jelentősége, hogy szinte bárkinek felemelkedési lehetőséget nyújt – az obsorokat kivéve –, amennyiben sikerül csatlakoznia egy nemesi hadsereghez vagy felvételt nyernie egy rangbéli fejvadászklánba. pugoss (tor): Toron fejvadászainak rövidebb, legfeljebb tizenhárom hüvelykes pengéje, az Ikrek hagyományos fegyvere.

pyróni (tor): 1) Pyarron városából származó. 2) Bárki, aki pyarroni hiten van. rododa (kyr→tor): Hagyományos kyr színjátszási forma. Kizárólag tradicionális színműveket játszanak, melyek közül a legfiatalabb is háromezer éves. Nem annyira a darab mondanivalója a fontos, sokkal inkább a kivitelezés: a művészi játék, az akrobatikus mozdulatok és a fények összhatása. Színészei szabályos kasztrendszerben élnek s különálló klánokat alkotnak. Minden klán csak egyetlen szerepet játszhat a darabok tizenhárom hagyományos főhőse közül. Ennek oka egyszerű: a klán színészeit gyerekkorukban különféle műtétek segítségével alakítják át a később eljátszandó szerephez, ami feleslegessé teszi a kyr időkben alkalmazott maszkok és festékek használatát. Ezek az ősi maszkok általában a színházak kiemelt ereklyéivé nemesedtek az évek során. A klánoknak gyakorlatilag a hatalmas színházpaloták adnak otthont, szinte sohasem mutatkoznak másutt a nyilvánosság előtt. Ronela Matiera da Salva (tor): Morgazzát tisztelő titokzatos boszorkány rend, jelképük négyfejű vipera két dús női kebel között. Egyes elméletek szerint vérre menően rivalizáltak Raona, a Vakon Látó híveivel, és végül alulmaradtak a küzdelemben. Működésükről az utolsó adat, hogy P. sz. 1048-ban részt vettek a tanûriai dinasztia hatalmát megdöntő boszorkányszövetségben; innentől fogva eltűnnek a történelemből. Örökségüket a rettegett lélek-gyertyákon kívül egy elpusztíthatatlannak hírlő varázsszöveg őrzi, melynek puszta birtoklásáért a toroni császár P. sz. 3459-ben örök feledésre ítélt egy birodalmi várost. Rőt Gyermek (P. sz. 998 – 1038) (tor→pya): A toroni császári dinasztia Sogron által pártfogolt sarja, eredeti neve nem maradt fenn. P. sz. 1022-ben örökösödési igénye bejelentésével kirobbantja az összefoglaló néven trónháborúkként ismert véres belviszályt, mely lényegében Tharr és Sogron egyháza között dúl a birodalom fölött gyakorolt primátusért, s a Rőt Gyermek 1038. évi rejtélyes eltűnése után sem csitul el, hanem folytatódik egészen 1045-ig, V. Rounn császár megkoronázásáig.

sanquinator (tor): Szakrális vérmágiára szakosodott Tharr-pap. A sanquinatorok a közhiedelemmel ellentétben nem alkotnak külön szektát, mivel hitelvi kérdésekben nem térnek el az ortodox dogmatikától, csupán közös szakmai érdeklődésük köti össze őket. Az egyházi hierarchián belül ugyanolyan megoszlást mutatnak, mint a hagyományos mágiát űző papok, különleges szakismereteik miatt azonban gyakrabban bízzák meg őket speciális feladatokkal. Jellegzetes öltözékük a szarvsapka és a fekete vörös köpeny. Elnevezésüket a „vérpusztító” kifejezéssel szokás pyarra fordítani, ami súlyosan félrevezető, mert ha kellő mennyiségű vér áll rendelkezésére a megfelelő forrásból, egy gyakorlott sanquinator az egyszerű pusztításnál sokkal többre képes. sedular (tor): Szó szerinti fordításban. „szorgosság”. A papok, kereskedők és kézművesek kasztja a toroni birodalomban. Kétségkívül a legtöbb hasznot hozó réteg a társadalomban, talán ennek is köszönhető előkelő megítélésük. Helyzetük mégis felemás, hiszen rangban jóval alatta maradnak a nemeseknek és a katonáknak is. Némi gyógyírt jelent számukra, hogy vagyonuk révén olyan ajtók is megnyílhatnak előttük, melyek egyébként társadalmi hovatartozásuk okán zárva lennének. A kasztból feljebb lépni egyedül a papság képviselőinek lehet, lévén hogy az egyházi címek nem örökletesek. sepe nere (asz): Apróhal, tengeri gyümölcs, átvitt értelemben csalétek, melylyel a halászok a mélység ragadozóit horogra kerítik. sereneya (elf): Azoknak az elfeknek az elnevezése, akik életre szóló szakrális fogadalmat tesznek, hogy fegyverrel torolják meg a népüket ért – vélt vagy valós – sérelmeket. Esküre bocsátásukat hosszadalmas és sokoldalú kiképzés előzi meg, melynek során kiváló kém, harcos és vadász válik belőlük. Szervezetük meglehetősen laza, számos egymástól független iskolára tagolódik. Ezek többsége a Délvidéken található, de akad néhány a Sheraltól északra is. Fanatikus eltökéltségük miatt a sereneyák megítélése eléggé ellentmondásos: P. sz. 2493ban például – Narmiraen megtartóival karöltve – kis híján belháborút robbantottak ki a vörös hadurak között. Közös nyelven a „szent gyilkos” vagy a „bosszúálló” névvel szokás illetni őket.

shoku (nia): Az egyik legelterjedtebb tiadlani kardtípus. Pengéje átlagosan 55 cm, markolata körülbelül 15 cm. Rendszerint a taiko társkardja (ránézésre is nagyon hasonlít hozzá), de egymagában, párban vagy egy naruval együtt is hordható. Számos iskola a shokut tartja fő fegyvernek, a legtöbb kétkezes stílust – például a shien-sut is – eredetileg két shokura, vagy egy shoku-naru párosra dolgozták ki. Sinemos (sin): Toroni használatban: Sinemossa. A Quiron-tenger keleti partjainak, illetve a Sinemosi-szoros szigeteinek általános elnevezése. Vizei és szárazulatai egykoron a crantai Tajték Trónus birodalom részét képezték. Mindig is a különböző kereskedelmi utak csomópontjának számított, lakóinak legfőbb bevételi forrása ma is a kereskedelem. Az utóbbi századokban a „szigetbirodalmat” a Sinemosi Ligának nevezett szövetség irányítja. Sinemosi Liga (sin→pya): Majd’ kéttucat tagot számláló kereskedelmi és diplomáciai szövetség; az Abbitflotta pusztulása óta a Quironeia második legnagyobb tengeri hatalma (az első természetesen Toron). Félszáz nagyobb és ezernyi kisebb szárazulat tartozik az ellenőrzése alá, számos tengeri útvonallal egyetemben, főként Enoszuke és a Dél-vidék felé. Legnagyobb városállamainak árumegállító joga is van: mindezek együtt nemegyszer vezettek már háborúhoz a térségben, kivált Abaszisszal. Kényes helyzetére tekintettel hintapolitikát folytat, a zászlóháborúkban hol a vörös, hol a fekete hadurak oldalán vett részt – egyesek szerint attól függően is, hogy éppen Livina vagy Alidax befolyása hatott rá erősebben. Jelentősebb tagjai többek között Rawill, Tagge, Bolk, Hesterdan, Tennegar és Laquars. sólyomszentély (pya): Az Arel-hit kultuszhelyeinek hagyományos elnevezése. Létesítésükre nincsenek előírások, egy magányosan álló pózna az erdei tisztáson éppúgy sólyomszentély lehet, mint egy megerősített tanyaépület. Csupán két elmaradhatatlan vonásuk van: mindig gyéren lakott, vad vidéken találhatók, és soha nem szánják őket hosszabb időtávra. Még az erv erdőuradalmak központjai – a maguk nemében a legnagyobbak és legszervezettebbek – is ritkán állnak fenn egy nemzedéknél tovább. A nagyobb sólyomszentélyeknek többnyire egy helyben lakó Arel-pap viseli gondját, aki megrokkant vagy kiöregedett a kalandozásból, ám gyakorta vendégeskednek nála

ifjabb és szerencsésebb hitsorsosai. Az ilyen szentélyek másodlagosan lelencházként működnek, folyamatos utánpótlást biztosítva az Arel-papságnak, már csupán azért is, mert általában itt nevelkednek a tulajdon gyermekeik is. A Sólyomasszony felkentjei ugyanis hírhedetten rossz szülők: nehezen viselik az apasággal-anyasággal járó kötöttségeket. suessa (kyr→tor): Kyria fénykorában a nemesen született nőknek kijáró, hódolatteljes előtag volt, ám a hetedkor legkülönbözőbb nyelveibe – így a tengeri közösbe is – némiképp szűkített, „tiszteletreméltó hölgy” értelemben került át. Symarel Berkanu (tor): Berkanót tisztelő, káoszkori eredetű boszorkányrend, a legendás Tekidia Mey Twaalreth alapítása. Bár sohasem számlált sok tagot, egész történelme során félelmetes hírnévnek örvendett, mivel belső körének beavatottjai képesek az ősmágia korlátozott használatára. szarvsapka (tor→pya): Hagyományos toroni viselet, mely elsősorban a sedularok között volt elterjedt, habár manapság már a famorok sem vetik meg használatát. Anyagát általában viselőjének vagyoni és társadalmi helyzete határozza meg. Nevét a – vékony vagy vastagabb – szarvakat mímelő nyúlványokról kapta. Ezek hossza az araszostól az ölnyi méretűig terjedhet. Általában a hátra lógatva vagy a vállon, vállakon előrevetve viselik. Típusát tekintve megkülönböztetünk egy- és kétszarvú sapkákat. szigonyérsek (pya): A második legmagasabb rang Antoh egyházában a hullámok parancsolója után. Összesen kettő van belőlük, egy délen meg egy északon, és mindegyiknek három-három hullámérsek áll az alárendeltségében, a szigonyágak száma szerint. (Megjegyzendő, hogy számos öntevékeny Antoh-szekta, például az alulról szerveződő merresita rendházak hálózata, teljesen kívül esik ezen a rendszeren és nem ismeri el az érseki fennhatóságot.) Észak-Yneven elvileg az ifini szigonyérsek az egész pyarronita papság rangidőse, ám hagyományosan nem sok súlyt helyez tekintélyének érvényesítésére.

taiko (nia): A tradicionális kardművész fegyver: pengéje átlagosan 65-70, markolata kb. 25 cm. A jóval hosszabb uchigato közvetlen leszármazottja. Belső élét sohasem fenik, a külső viszont élesebb szinte bármilyen ismert, nem mágikus módon készített kardnál. Bár általában két marokra fogják, számos egykezes technikát is kidolgoztak hozzá. Fontos tudni, hogy ez a leghosszabb kardtípus, amelyet a híres shien-su, azaz kétkard stílushoz fő fegyverként forgatni szokás. Hagyományosan párban viselik a shokuval. takan (tia): Tradicionális tiadlani viselet; szoknyaszerű nadrág. Általában a dorcha alattvalói, a harc- és kardművészek hordják. Tanûra (dol): Partvidéki városállam a Pentád és Narvan között, a Tanûri-öbölben. Fénykorában a tanûriai királyság székvárosa volt, a bukása óta eltelt évezredek azonban a Fahéjút alkalmi pihenőhelyévé silányították. Legújabb kori reneszánszát a P. sz. 3620-3696 közötti rowoni megszállásnak, illetve a Rowon bukása óta élvezett viszonylagos függetlenségének köszönheti: a Tanûri-öblöt kikotorták, a kikötő ősi romjain felépült Askaber a balvégzetű narvani karnevál óta a Fahéjút legforgalmasabb kikötője lett. Különös jelentőséget ad neki, hogy az abasziszi Eatirán kívül egyedül itt halásznak gyöngyöt az egész Quironeiában. Tennegar (sin): A Sinemosi Liga egyik legjelentősebb tagállama, szigetvárosként számos hajózási útvonal találkozóhelye. Roppant bástyarendszer veszi körül, melyet évszázadok óta senkinek sem sikerült bevennie (a P. sz. 3595-ös tennegari ütközetben győztes asziszok is csak blokádot vontak köré, ostrommal nem is próbálkoztak). Függetlenségét mindennél többre becsüli, a zászlóháborúktól távol tartja magát. Kikötőiben mindenkit szívesen látnak, korcsmáiban ezerajkú nép nyüzsög, ételből, italból, asszonyból és szórakozásból nincs hiány – nem csoda, hogy a Quironeia urai és úrnői közül sokan nyári palotát tartanak fenn a város előkelőbb pontjain. tequis (lup): Szó szerinti fordításban „jó ház”; a hatodkorban olyan épületekre alkalmazták, melyek mágikus aurája távol tartotta a démonokat. Manapság azonos foglalkozású – egyes vidékeken azonos vallású – közrendűek gyülekezőhelye, ispotály, kifőzde és vendégfogadó.

A városállamok némelyikében a betérőknek mindmáig esküt kell tenniük, hogy az ellátásért cserébe fegyverrel védelmezik a tulajdonos életét és javait. Tharr (kyr): A kyr istenek között az elmúlás megtestesítője: írott forrásokban Háromfejűként, olykor Némaként szerepel. Kultusza ma is dívik a kontinensen: hívei elsősorban a Quiron-tenger mellékén élnek. Papjai fiatal fiúkat rabolnak, hogy szerzeteseket neveljenek belőlük, átalakítva, eltorzítva őket Tharr kedvére. Ezektől a kénsárga kámzsát viselő, pikkelyes bőrű, félig hüllő, félig ember teremtményektől okkal retteg a világ. Az Északi Szövetség területén Tharr szertartásait gyakorolni halálbüntetés terhe mellett tilos. A vörös hadurak annyira gyűlölik, hogy a tizenharmadik zászlóháború után irtó hadjáratot indítottak hívei ellen. A Háromfejű kultusza a Sheraltól délre úgyszólván ismeretlen, a pyarroni paktum mégis tiltja, hisz emberáldozatot kíván. Tharr gyertyalángjai (tor): A Daychín tartományban tenyésztett szubhumán Tharr-szerzetesek köznyelvi elnevezése, jellegzetes kénsárga csuhájuk után. Til Smeddeth (dol): Sogronita városállam a Quironeia déli partvidékén, kivált konzervatív hitfelfogásáról és az Ordan iránt táplált engesztelhetetlen gyűlöletéről nevezetes. Bár a zászlóháborúkban többnyire Toron oldalán száll hadba, mégis hagyományosan baráti kapcsolatokat ápol a dorani magokráciával. Kormányzata oligarchikus köztársaság, a valódi hatalom azonban sokak szerint a Parázsleányok titkos rendjének kezében van, mely a vezető iparos- és kereskedőcsaládok hölgytagjai közül toborozza utánpótlását. torr (tor): Az egyházközségek élén álló Tharr-papok hivatali címzése, akiknek a mindennapos pasztorációs munkán kívül nincs más feladatuk a hierarchiában. Szó szerinti jelentése „betartató”, értve ez alatt a világrend betartatóját. Pyarra általában az „atya” kifejezéssel fordítják. Vakon Látó (tor→pya): Más néven Raona. A legmagasabb hatalmi rendbe tartozó toroni hekka, számos vadásztestvériség eskü- és bosszúszelleme; ő szállítja át csónakján a méltó halált haltak lelkét a Lindigassra. A birodalmi teológusok Tharr halva született gyermekének tart-

ják, egyes Toronon kívüli források azonban – többek között Arco Valentias Lidigas siana c. alapműve – egy Kránból elszármazott ősaquirt gyanítanak a neve mögött. vérnyelők (tor→pya): Tharr egyházát szolgáló toroni vadászrend, eredetük a káoszkor homályába vész. Messze földön híresek szívósságukról, bár – szemben a közkeletű tévhittel – korántsem elpusztíthatatlanok. Előszeretettel használnak mérgeket, melyekre ők maguk úgyszólván teljesen immúnisak; vezetőik ezenkívül járatosak a tapasztalati vérmágia egy titokzatos válfajában is. yncchus (tor): Közösre „kút”-ként fordítható. Számos boszorkányszekta teszi hatékonyabbá ily módon mágiáját. Külön csapatok kutatnak különleges képességű fiúgyermekek után, akik valami módon képesek megkötni elméjükben minden varázslatok alapját, a tiszta manát. Szertartások, rituálék, varázsfőzetek és egyéb praktikák révén elérik, hogy néhány évi szenvedés után egyfajta managócokká válnak, akik hihetetlen mértékben képesek összegyűjteni, egy helyre szipolyozni a manát. Így lehetővé válik, hogy a közelükben kevesebb varázserőt felhasználva jöhessenek létre a különféle varázslatok. Mindez azonban rettenetesen igénybe veszi az yncchusok szervezetét, akik pár év működés után véglegesen és visszafordíthatatlanul elsorvadnak. Éppen ezért nőket soha nem alkalmaznak yncchusként. Hátulütője a dolognak, hogy az ilyen managócok helyhez kötött volta miatt a hatékonyabb manafelhasználás kizárólag ezek hatókörében, értsd: a szekta szálláshelyén működik. Egy-egy yncchus csupán két-három évig alkalmas a szerepére, s a legkiválóbbak sem húzzák öt esztendőnél tovább. Magukat a módszereket, melyekkel előállítják ezeket a mesterséges torzszülötteket, kizárólag egyes boszorkányszekták ismerik, más varázshasználók sikertelenül próbálkoztak hasonló szörnyetegek előállításával. yshtorr (tor): Azoknak a Tharr-papoknak a hivatali címzése, akiknek az egyház méltóságán esett sérelmek megtorlása a feladatuk. Szó szerinti jelentése „erővel betartató”, amely természetesen a világ rendjére vonatkozik. Pyarra a „bosszúangyal” kifejezéssel szokás fordítani, ez azonban téves és félrevezető, mert az yshtorroknak vajmi kevés közös vonásuk van Uwel zord paplovagjaival. Mivel küldetésük gya-

korta távoli tájakra szólítja őket, ahol a nyers erőszak vagy a hatalmi szóval való fenyegetőzés a legkevésbé sem volna célravezető, az yshtorrok általában művelt, türelmes és csavaros eszű személyek, igen messze állnak a közhelyes képtől, ami az átlagemberben a Tharr-papokról él. A látszat azonban ne tévesszen meg senkit: ha szent küldetésükről van szó, ugyanolyan kemények és könyörtelenek tudnak lenni, mint bármely kígyókarddal vérengző fanatikus.

Térkép

Kiadja a Delta Vision Kft. Felelős kiadó: Terenyei Róbert Nyomta a Kaposvári Nyomda Zrt. Felelős vezető: Pogány Zoltán ügyvezető igazgató Megjelent 2008-ban, Budapesten, 25 ív terjedelemben.