Benda Luca - Skót legendák és mesék

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

1

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Készült a Scottish Fairy Tales című kiadás alapján. (Random House UK Ltd, 1994) Hungarian translation © FARKAS BÍBORKA Illustration © GRÖB TAMÁS Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Válogatta és fordította FARKAS BÍBORKA Illusztrálta GRÖB TAMÁS Szerkesztette BENDA LUCA A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISBN 963 9459 95 X Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d Tel.: 359 220L 359 1241, 350 6340 Fax: 359 2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Készült 19 nyomdai ív terjedelemben, 80 g-os volumenizált Eurobook papíron Kiadói munkaszám: 949

2

Thomas a rímfargó

Régi történetek

3

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Thomas, a Rímfaragó (Thomas the Rhymer) Nem volt kegyesebb és lovagiasabb vitéz a 13. századi Skóciában Thomas Learmontnál, a berwickshire-i Ercildounekastély uránál. Szerette a könyveket, a költészetet és a zenét (ami ez idő tájt nem igazán volt szokványos), sőt mindezek mellett szívesen tanulmányozta a természetet is; a közeli erdőkben és mezőkön figyelte a vadak és madarak szokásait. Történt egyszer, egy napsugaras májusi reggelen, hogy Thomas elhagyta Ercildoune erődjét, és barangolni ment az erdőbe, amely ott terült el az Eildon-domb lejtőiről lerohanó Huntly-patak mentén. Csodálatos reggel volt: friss, ragyogó és langymeleg; minden olyan gyönyörű volt, akár a Paradicsomban lehetett. A kibomló zsenge levelek minden fát friss, zöld köntösbe öltöztettek, és a mohaszőnyegen, a fiatalember lába alatt, sárga kankalinok és csillogó szirmú szellőrózsák emelték fejüket a reggeli égboltra. A madárkák úgy énekeltek, hogy majd szétrepedt a torkuk, rovarok százai kavarogtak a napfényben, és a patak mentén fényes szemű vízipatkányok dugták ki az orrukat üregeikből, mintha tudnák, hogy eljött a nyár, és ki akarnák venni a részüket mindenből. Thomas olyan boldognak érezte magát a természet vidámságától körülvéve, hogy leheveredett egy fa tövébe, megfigyelni az állatokat maga körül. Ahogy ott heverészett, egyszerre a bokrokon keresztül csörtető lópaták dobogása ütötte meg a fülét, és amikor felpillantott, meglátta a legszebb hölgyet, 4

Thomas a rímfargó akit valaha is látott. A hölgy éppen feléje tartott egy szürke ló hátán. Fényes selyem lovaglóruhát viselt, melynek színe olyan volt, mint a friss tavaszi fűé, válláról bársonyköpönyeg omlott le, amely tökéletesen illett ruhájához. Szőke haja hullámzó aranyként omlott a vállára; fején drágaköves diadém ragyogott, tűzként csillogott a napfényben. Lova nyerge elefántcsontból készült, nyeregtakarója vérvörös szaténból; hevedere selyemből volt, kengyele pedig metszett kristályból. A gyeplőt vert aranyból készítették, és ezüstharangocskák csüngtek le róla, melyek a lovas közeledtével úgy csilingeltek, mintha tündérek játszanának rajtuk. A hölgy nyilvánvalóan vadászatra igyekezett, mert kürt volt nála és egy köteg nyílvessző. Hét szürke agarat pórázon vezetett, a többi szimatoló kopó a lova mellett szaladt. Mialatt leereszkedett a völgybe, egy régi skót dalt énekelgetett. Olyan királynői légkör övezte, és annyira varázslatos volt az öltözéke, hogy Thomas már azon volt, hogy letérdel az ösvény mellé és imádja, mert azt gondolta, ez csak maga a Szent Szűz lehet. De amikor a lovas mellé érve észrevette, mit akar, csak szomorúan rázta a fejét.

- Én nem az az áldott hölgy vagyok, akinek te gondolsz mondta. - Az emberek királynőnek szólítanak, bár az én országom messze van innen, mert én Tündérföld királynője vagyok, nem a Mennyek országáé. És ez így is volt, mert ettől a pillanattól kezdve mintha varázslat lett volna úrrá Thomason, amely feledtetett vele minden óvatosságot, körültekintést, sőt elvette még a józan eszét 5

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK is. Bár tudta, milyen veszélyes halandó embernek a tündérek dolgaiba ártani magát, mégis, annyira elvarázsolta a hölgy szépsége, hogy egy csókot kért tőle. A királynő éppen ezt akarta, hiszen tudta, hogyha megcsókolja Thomast, azzal a hatalmába keríti. És amint ajkaik találkoztak, a hölgy ijesztő változáson ment át, a fiatalember nagy rémületére. Szépséges köpönyege és selyem lovaglóruhája hirtelen megfakult, és hosszú, hamuszürke köntössé változott. Szépsége is elhervadt: öreg lett és színtelen, és ami a legborzasztóbb volt az egészben, sűrű, szőke haja félig megőszült, Thomas szeme láttára.

6

Thomas a rímfargó

7

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK A hölgyből, látva a szerencsétlen ember döbbenetét és rettenetét, gúnyos kacaj tört fel: - Most már nem látszom olyan szépnek, mint eleinte, de ez úgysem számít, hiszen a szolgálatomba adtad magad, Thomas, hét hosszú évre. Mert az, aki megcsókolja a Tündérkirálynőt, annak követnie kell őt a Tündérek Földjére, és szolgálnia kell, amíg az ideje le nem telik. Amikor szegény Thomas meghallotta ezeket a szavakat, térdre borult és kegyelemért esedezett. De nem volt kegyelem számára. A Tündérkirálynő az arcába nevetett, és közelebb léptetett hozzá almásderes paripáján. - Nem, nem! - válaszolt Thomas könyörgésére. -Csókot kértél, most fizess érte! Ne is tétlenkedj tovább, hanem ülj fel mögém! Itt az indulás ideje! Így hát Thomas félelemtől nyöszörögve és sóhajtozva felkapaszkodott a királynő háta mögé. Amint felült a lóra, a hölgy megrázta a gyeplőt, és a szürke paripa vágtatni kezdett. Csak mentek-mentek, a szélnél is sebesebben, amíg maguk mögött nem hagyták az élők földjét, és meg nem érkeztek egy hatalmas pusztaság széléhez. Szárazon, kietlenül és vigasztalanul nyúlt el előttük, amíg a szem ellátott, legalábbis így tűnt Thomas of Ercildoune fáradt szemének. Azon gondolkodott, vajon át kell-e kelniük különös társával ezen a pusztaságon, és ha igen, van-e valami esélyük, hogy élve átérjenek a túloldalára. A Tündérkirálynő hirtelen megrántotta a gyeplőt, és a szürke ló megtorpant vad vágtájában. - Most le kell szállnod a földre, Thomas! - szólt a hölgy, válla felett hátrapillantva boldogtalan foglyára. - Aztán hajolj le 8

Thomas a rímfargó és tedd a fejedet a térdemre! Három titkos dolgot mutatok neked, amelyet nem láthat halandó szem. Így hát Thomas lemászott a nyeregből, lehajolt, és fejét a Tündérkirálynő térdére tette. És íme, amint újra a pusztaságra tekintett, úgy látta, mintha teljesen megváltozott volna: három út vezetett át rajta, melyeket Thomas eddig észre sem vett. Mindhárom út teljesen eltérő volt. Az egyik szélesen, simán és egyenesen vágott át a homokon, és senki sem tévedhetett el rajta, aki erre vette az útját. A második annyira különbözött ettől, amennyire csak lehetett: keskeny út volt, hosszú és kanyargós; egyik oldalon tövises sövény szegélyezte, a másikon vadrózsabokrok. Tüskéik olyan hosszúra nőttek és ágaik úgy összefonódtak, hogy aki errefelé indult, csak nagy üggyel-bajjal maradhatott meg rajta. A harmadik mindkettőtől különbözött. Nagyon szép út volt: páfrány, hanga és aranysárga rekettye között kanyargott felfelé a domboldalon, és úgy tűnt, kellemes lenne ezt az utat választani. - És most, ha akarod, elmondom neked, hová vezetnek ezek az utak - mondta a Tündérkirálynő. - Az első, amint látod, széles, sima és könnyű. Sokan ezt választják utazásukhoz. Ez az út, bár jónak látszik, rosszul végződik, és az emberek, akik ezt választják, örökre bánni fogják a döntésüket. A keskeny útról, melyet tövisek és rózsabokrok szegélyeznek, csak nagyon kevesen kérdezik, vajon merre visz. De ha megkérdeznék, talán sokan fellelkesülnének és nekivágnának, mert ez az út a becsületesség útja, és bár kemény és fárasztó, mégis a dicsőséges király városában végződik, melyet a nagy király városának is neveznek. 9

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Végül a harmadik, a szép út, amely a domboldalon halad felfelé a páfrányosban: erről halandó ember nem tudja, hová vezet. De én tudom, Thomas, mert ahová ez az út visz, az a szép Tündérföld, és mi ezt az utat fogjuk választani. És jól jegyezd meg, Thomas, ha viszont akarod még látni Ercildoune várát, vigyázz a nyelvedre, amikor elérünk az utunk végéhez! Egy szót se szólj senkihez, csak hozzám, mert annak a halandónak, aki meggondolatlanul kinyitja a száját Tündérföldön, örökre ott kell maradnia. Ezután a királynő megparancsolta Thomasnak, hogy szálljon vissza a lóra, és továbbmentek. A páfrányos út mégsem volt olyan szép, amilyennek először látszott. Alig haladtak rajta, mikor az út keskeny vízmosásba torkollott, ami, úgy tűnt, egyenesen a föld alá vezet, ahol nincs vezérlő fénysugár, a levegő pedig nyirkos és nehéz. Mindenünnen a rohanó víz hangja hallatszott, míg végül a paripa elmerült benne; a hideg, borzongató habok először Thomas lábszárát nyaldosták, aztán már a térdét is elborították. A bátorsága lassan apadni kezdett, mióta el voltak vágva a nappali világosságtól, de most aztán végképp megadta magát; biztosra vette, hogy ő és különös társa soha nem érnek el biztonságban útjuk végéhez. Ájulás környékezte, és ha nem kapaszkodik olyan erősen a tündér hamuszürke köntösébe, biztosan lefordul a nyeregből, és vízbe fúl. De, mint minden dolognak - legyen az rossz vagy jó -, ennek is vége szakadt egyszer; végül derengeni kezdett, és a fény egyre erősödött, mígnem kiértek a napsütésre. Ekkor Thomas bátorsága visszatért, és felpillantott; épp egy szépséges gyümölcsösön lovagoltak át, ahol nagy bőségesen termett az alma, a körte, a füge és a borszőlő. Thomas szája kiszáradt a 10

Thomas a rímfargó szomjúságtól és gyengének érezte magát, ezért gyümölcsre vágyott, amely majd felüdíti. Kinyújtotta a kezét, hogy szakítson belőlük, de társa hátrafordult a nyeregben és megtiltotta neki. - Ezekből neked nem szabad enned, egyetlen almát kivéve, és azt mindjárt meg is kapod tőlem. De ha bármely másikat csak megérintesz, örökre ideköt téged Tündérföldhöz. így hát szegény Thomas kénytelen volt megtartóztatni magát, amennyire csak tudta. Lassan haladtak tovább, amíg elértek egy piros almáktól roskadozó kicsiny fához. A Tündérkirálynő lehajolt, szakított egyet és odaadta társának. - Ezt neked adhatom - mondta -, és örömmel teszem, mert ezek az igazság almái: aki eszik belőlük, elnyeri jutalmát. Annak száját soha többé nem hagyja el hazugság. Thomas elvette az almát és megette; ezentúl az igazság kegyelme volt az ajkán, és ezért az emberek, évekkel később, Igazmondó Thomasnak nevezték. Már csak egy kis utat kellett megtenniük, majd megpillantottak egy varázslatos kastélyt a domboldalon. - Ott lakom - mondta a királynő, büszkén mutatva a kastélyra. - És ott időzik az uram és az udvar összes nemese. És mivel az uramnak furcsa természete van, és nem szereti, ha idegen gavallérokat lát a társaságomban, ezért kérlek, mindkettőnk kedvéért, egy szót se szólj senkihez. Ha valaki megkérdi tőlem, kiféle-miféle lennél, azt fogom neki mondani, hogy néma vagy. Így észrevétlen maradhatsz a tömegben. Ε szavakkal a hölgy felemelte a vadászkürtjét, és nagyot fújt bele. Miután a kürt erős, harsogó hangon megszólalt, a királynő megint csodás változáson esett át: csúf, hamuszín köntöse lehullott róla, hajáról eltűnt a dér; újra zöld lovaglóruháját és köpönyegét viselte, arca pedig megint szép lett 11

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK és fiatal. Thomasszal is csoda történt, mert ahogy egy pillantást vetett magára, felfedezte, hogy durva, vidékies ruhái finom, barna öltözetté változtak, és lábára szaténcipő simult. Amint felharsant a kürt, a kastély kapuja azonnal kitárult, és elősietett a király, hogy találkozzon a királynővel. Annyi lovag, nemes hölgy, énekmondó és apród kísérte, hogy Thomasnak, aki már lecsúszott a ló nyergéből, nem volt nehéz a parancsnak engedelmeskedve észrevétlenül a kastélyba jutnia. Mindenki nagyon örvendezett, hogy viszontláthatja a királynőt; bekísérték a lovagterembe, ő pedig kegyesen szólt hozzájuk, és megengedte, hogy kezet csókoljanak neki. Aztán férjével együtt felmentek az emelvényre, amely a hatalmas csarnok távoli végében állt. Ott volt a két trón, melyen a királyi pár helyet foglalt, hogy figyelemmel kísérje a kezdődő mulatságot. Szegény Thomas ezalatt a terem másik végében, távol álldogált magányosan, bár elbűvölte a szeme elé táruló különleges látvány. Előkelő hölgyek, udvaroncok és lovagok táncoltak a csarnok egyik részén, a másikat viszont vadászok lepték el, hatalmas agancsú szarvasokat hurcolva, amelyeket nyilván ők ejtettek el a hajtóvadászaton. A zsákmányt halomba dobálták a padlón, és a halott állatokat szakácsok serege vette körül, feldarabolták őket, és a konyhába cipelték, hogy elkészítsék. Mindent összevetve különös, szokatlan jelenet volt, és Thomas nem is vette észre, hogyan múlik az idő. Csak állt és bámult, egy szót sem szólva senkihez. Így folytatódott három hosszú napon át, mígnem a királynő felemelkedett a trónjáról, lelépett az emelvényről, és keresztülvágott a csarnokon Thomashoz. 12

Thomas a rímfargó - Itt az idő, hogy lóra ülj és menj, Thomas, ha újra látni szeretnéd a szép Ercildoune várát - mondta. Thomas csodálkozva nézett rá. - Hét hosszú évről beszéltél, úrnőm! - kiáltott fel. - És én még csak három napja vagyok itt. A királynő elmosolyodott. - Az idő gyorsan repül Tündérföldön, barátom. Azt hiszed, csak három napja vagy itt, pedig már hét esztendeje, hogy mi ketten találkoztunk. És most itt az ideje, hogy elmenj! Szívesen tartóztatnálak még, de nem lehet, a te érdekedben: a Gonosz Lélek minden hetedik évben feljön a sötétség birodalmából, és kiválaszt, majd elragad egyet az embereim közül. Attól félek, most téged választana, amilyen jóvágású fiú vagy. Nem szeretném, hogy bántódásod essen, ezért még ma éjjel visszaviszlek saját hazádba. Újra előhozták a szürke lovat, Thomas és a királynő felültek rá, és ahogy jöttek, úgy tértek vissza Eildon fájához a Huntly-patak mellé. Aztán a királynő istenhozzádot mondott, és búcsúajándékként Thomas azt kérte tőle, hogy adjon neki valamit, amivel bizonyíthatja az emberek előtt, hogy valóban Tündérföldön járt. - Az igazság ajándékát már megadtam neked -felelte a királynő. - És most megkapod a jövendölés és a költészet ajándékát. Képes leszel előre látni a jövőt, és azt csodálatos versekbe foglalni. Ε láthatatlan ajándékok mellé itt van még valami, amit a halandók is láthatnak a saját szemükkel: egy hárfa, amely Tündérföldön készült. Isten veled, barátom! Egy napon talán visszatérek érted. Ε szavakkal a hölgy eltűnt, és Thomas egyedül maradt. Az igazat megvallva egy kis szomorúságot érzett, mert el kellett 13

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK válnia egy ilyen sugárzó lénytől, és vissza kellett térnie a közönséges emberek közé. Ezután még hosszú évekig élt Ercildoune várában, és egész Skóciában híre ment költészetének és jóslatainak; az emberek ezért elnevezték Igazmondó Thomasnak, vagy Thomas, a Rímfaragónak. Nem tudom leírni nektek az összes jóslatot, amit Thomas mondott, és amelyek szinte teljes egészében beteljesültek, de néhányat elmondok közülük. Megjósolta Bannockbum (Kenyérpatak) csatáját e szavakkal: „A kenyér patakjának vize Vénei lészen festve." Ε jövendölés azon a szörnyű napon vált valóra, amikor a kis Bannockbum-patak vizét a legyőzött angolok vére festette vörösre. Megjósolta az angol korona egyesítését is egy herceg uralkodása alatt, aki a francia királyné fia, ereiben azonban mégis Bruce vére csörgedezik: „A francia királyné szül egy fiat, Aki ura lesz egész Britanniának. És ez meglészen kilenc nemzedék múlva." Ez be is teljesedett 1603-ban, amikor Jakab király, Stuart Mária skót királynő fia lett mindkét ország uralkodója. Tizennégy hosszú év telt el, és az emberek kezdték elfelejteni, hogy Thomas, a Rímfaragó valaha is Tündérföldön 14

Thomas a rímfargó járt. De végül egy napon, amikor Skócia éppen hadban állt Angliával, a skót hadsereg megpihent a Tweed-folyó partjánál, nem messze Ercildoune erődjétől. A vár ura elhatározta, hogy nagy lakomát rendez, és meghívja rá a sereget vezető összes nemest és főurat, hogy vacsorázzanak vele. Ez a lakoma sokáig emlékezetes maradt. Ercildoune ura nagy gondot fordított arra, hogy minden a lehető legcsodálatosabb legyen. És amikor a vacsora véget ért, felemelkedett a helyéről, fogta a tündérhárfát, és egyik dalt a másik után énekelte a régmúlt időkről az összegyűlt vendégeknek. Azok lélegzet-visszafojtva hallgatták; úgy érezték, hogy soha többé nem hallanak már ennél csodálatosabb muzsikát. És ez így is volt. Késő éjszaka, miután a nemesek visszatértek a sátraikba, az őrt álló katona meglátott a holdfényben egy hófehér szarvasbikát és egy ünőt, amint lassan lefelé ballagtak a tábor mellett elhaladó úton. Volt valami szokatlan ezekben az állatokban, ezért hívta a feljebbvalóját, hogy jöjjön és nézze meg őket. A parancsnok szólt a társainak, és nemsokára már az egész csapat figyelte a néma teremtményeket, amelyek ünnepélyesen lépkedtek, valami emberi füllel nem hallható zene ütemére. - Van ebben valami hátborzongató - mondta végül az egyik katona. - Küldjünk Thomas of Ercildoune-ért. Talán ő meg tudja mondani, hogy baljós előjel-e ez, vagy sem. - Igen, küldjünk Thomas of Ercildoune-ért! - kiáltották egyszerre mindannyian. Egy kis apródot szalasztottak a várba, hogy felkeltse álmából a Rímfaragót. Amikor meghallotta a fiú üzenetét, a látó arca komoly lett és ünnepélyes. 15

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Ez egy hívás - mondta csendesen. - Hívás Tündérföld királynőjétől. Régóta várok már rá, és végül megérkezett. Amikor kilépett a vár kapuján, ahelyett, hogy csatlakozott volna a rá váró emberek kis csoportjához, egyenesen a hófehér szarvasbikához és az ünőhöz ment. Amint odaért, az állatok megálltak egy pillanatra, mintha üdvözölni akarnák. Aztán mindhárman lassan leballagtak a kicsiny Leaderfolyó meredek partjához, és eltűntek a tajtékzó habokban, mivel a folyó éppen áradt. Bár mindent alaposan átkutattak, nyomát sem lelték többé Thomas of Ercildoune-nak, és a környékbeliek a mai napig úgy hiszik, hogy a szarvasbika és az ünő a Tündérkirálynő üzenethozói voltak, és Thomas, a Rímfaragó visszament velük a tündérek földjére.

16

A megpatkolt boszorkány

Mogyorós Katherine (Katherine Crackernuts) Volt egyszer egy király, akinek meghalt a felesége, egyetlen leánygyermeket hagyva rá, akit apja nagyon szeretett. A kis királylány a Bársonyarcú nevet viselte, és olyan kedves, csinos és jószívű leányka volt, hogy megnyerte még az alattvalók szívét is. A király rettenetesen el volt foglalva az államügyekkel, így a szegény kisleány eléggé magányos életet élt, és sokszor azt kívánta, bárcsak lenne egy testvére, akivel játszhatna, és aki a társasága lehetne. A király ezt hallva elhatározta, hogy feleségül veszi azt a középkorú grófnőt, akivel az egyik szomszédos udvarban találkozott, és akinek volt egy Bársonyarcú királykisasszonynál kicsit fiatalabb leánya, név szerint Katherine, akiről a király úgy gondolta, jó játszótársa lehetne csemetéjének. Így is tett, és a dolgoknak ezen elrendezése részben tényleg nagyon szerencsésnek bizonyult, mert a két kislány megszerette egymást, és mindent megosztottak, mintha valódi testvérek lettek volna. Másrészről viszont nagyon rosszul sült el, mert az új királyné kegyetlen, becsvágyó nőszemély volt, aki azt akarta, hogy leánya a nyomdokaiba lépjen: kössön előkelő házasságot, talán még királyné is legyen belőle. Ezért, amikor látta, hogy Bársonyarcú királykisasszony gyönyörű fiatal nővé serdül, és szépségben messze felülmúlja a 17

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK saját leányát, gyűlölni kezdte, és azt kívánta, bárcsak valahogyan elveszítené csinos külsejét. - Mert hát - gondolta magában a királyné -, melyik kérő fog a lányommal törődni, amikor ott van mellette a mostohatestvére? Nos, a kastély szolgái között akadt egy öregasszony, akiről az emberek azt beszélték, szövetségben állt a levegő gonosz szellemeivel, és aki gyakorlott volt a varázslásban és szerelmi bájitalok készítésében. - Talán ő tud segíteni nekem, hogy véghez vigyem, amit akarok - gondolta a gonosz királyné, és egy este, szürkületkor köpönyegbe burkolódzott, és felkereste kunyhójában a vén boszorkányt. - Küldje el Felséged a leánykát hozzám holnap reggel, mielőtt még enne valamit! - felelte az öregasszony, miután végighallgatta látogatója mondandóját. - Én majd megtalálom a módját, hogy tönkretegyem a szépségét. A gonosz királyné elégedetten távozott. Másnap reggel bement a királylány szobájába, amikor az éppen öltözködött, és mondta neki, hogy menjen el még a reggeli előtt a tojásokért, melyeket az öregasszony gyűjtött össze. - De ne egyél előtte - tette hozzá a királyné -, mert tudod, semmi sem teszi rózsásabbá a fiatal leányok arcát, mint egy jó séta éhgyomorra a friss, reggeli levegőn. Bársonyarcú királykisasszony megígérte, hogy úgy tesz, ahogyan meghagyta neki, és elmegy a tojásokért, de mivel nem rajongott azért, hogy evés nélkül induljon el hazulról, és ráadásul gyanította, hogy a királynénak valami rejtett szándéka van ezzel a szokatlan utasítással, a királylány pedig nem bízott 18

Mogyorós Katherine meg mostohaanyjában, az emeletről lefelé menet belopódzott az éléskamrába, és egy jókora szelet süteménnyel csillapította éhségét. Ezután egyenesen az öregasszony kunyhójához ment, és kérte a tojásokat. - Emelje fel Felséged annak a fazéknak a tetejét, és meglátja őket! - mondta a boszorkány, a sarokban álló nagy fazékra mutatva, melyben a tyúkjai eledelét szokta megfőzni. A királykisasszony így is tett, és egy rakás tojást talált a fazékban, melyeket áttett a kosarába, miközben az öregasszony különös mosollyal figyelte. - Menjen haza az asszonyanyjához, lelkecském -szólt végül -, és adja át neki az üzenetemet, hogy tartsa jobban zárva az ajtót! A királylány hazament, és átadta mostohaanyjának ezt a különleges üzenetet, csodálkozva magában, vajon mit jelenthet. De ha ő nem is értette az öregasszony szavait, a királyné annál jobban. Rájött belőlük, hogy a királykisasszony valamilyen úton-módon megóvta magát attól, hogy hasson rá a vén boszorkány varázslata. Ezért aztán a következő reggelen, amikor ugyanazzal a megbízatással újra elküldte hozzá mostohaleányát, ő maga kísérte le a kastély kapujáig, így szegény lánynak nem volt alkalma meglátogatni az éléskamrát. De ahogy mendegélt a kunyhóhoz vezető úton, annyira megéhezett, hogy amikor elhaladt egy csapat paraszt mellett, akik borsót szedtek az út mentén, kért tőlük egy marékra valót. Adtak is neki, és a lány felfalta; így esett, hogy ugyanaz történt, ami tegnap. A vénasszony a tojásokhoz küldte, a varázslat azonban nem tudott hatni rá, mert nem üres gyomorral jött. Így az 19

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK öregasszony újra azt mondta, hogy menjen haza, a királynénak pedig ugyanazt az üzenetet küldte. A királyné nagyon feldühödött, amikor rájött, hogy egy ilyen csitri leány lóvá tette, és elhatározta - bár nem rajongott a korai kelésért -, másnap maga kíséri el a lányt, hogy megbizonyosodjon róla, semmit sem eszik útközben. A következő reggelen elsétált hát a királylánnyal a vén boszorka kunyhójához, aki pedig, ahogy már előtte kétszer is, odaküldte a királyleányt a sarokba, hogy emelje fel a fazék fedőjét, és vegye ki a tojásokat. És abban a pillanatban, ahogy a királykisasszony felemelte a fedőt, csinos kis fejecskéje leesett, és a helyére egy birka feje ugrott. A gonosz királyné köszönetet mondott a kegyetlen, vén boszorkány szolgálatáért, és a cselszövés sikerén örvendezve, sietve hazament. Ezalatt a szegény királylány felemelte saját fejét, és beletette a kosarába a tojások mellé. Sírva ment haza, a sövény mögött maradva egész úton, mert nagyon szégyellte, hogy birkafeje van, és félt, hogy valaki meglátja. Nos, ahogy már korábban mondtam, mostohatestvére, Katherine nagyon szerette a királylányt, és amikor meglátta, micsoda kegyetlenséget műveltek vele, olyan dühös lett, hogy azonnal kijelentette, egy órát sem marad többet a kastélyban. - Mert ha asszonyanyám egyszer ki tudott adni egy ilyen parancsot, akkor senki sem akadályozhatja meg, hogy újabb hasonlókat adjon ki! Úgyhogy, én azt hiszem, mindkettőnknek jobb lesz, ha már olyan helyen leszünk, ahová nem ér el a keze. Bebugyolálta egy finom kendőbe szegény mostohatestvére fejét, hogy senki sem tudta megmondani, kicsoda; a 20

Mogyorós Katherine valódi fejet pedig egy kosárba tette, kézen fogta Bársonyarcú királykisasszonyt, és elindultak szerencsét próbálni. Csak mentek, mendegéltek, míg végül elértek egy pompás palotához, ahol Katherine bátran odament az ajtóhoz és bekopogtatott. - Lehet, hogy itt találok munkát - magyarázta -, és elég pénzt keresek ahhoz, hogy mindketten kényelmesen eléldegéljünk. De a szerencsétlen királylány próbálta visszatartani. - Szóba sem fognak állni veled, ha meglátják, hogy van egy birkafejű testvéred - suttogta. - És ki tud arról, hogy birkafejed van? - kérdezte Katherine. - Csak maradj csendben, és tartsd az arcod jól bebugyolálva, a többit meg hagyd rám! Odament hát a konyhaajtóhoz és bekopogtatott, és amikor a kulcsámé kijött, megkérdezte tőle, akadna-e itt valamilyen munka számára. - Mert van énnekem egy beteg nővérem - mondta -, akit szörnyű fejfájás gyötör, ezért szeretnék neki egy nyugalmas szállást találni, ahol éjszakára megpihenhet. - Értesz a betegápoláshoz? - kérdezte a kulcsárné, akit mélyen megindított Katherine lágy hangja és kellemes modora. - Ó, hogyne - felelte a leány. - Ha az ember testvérét gyakran gyötri fejfájás, meg kell tanulnia nesztelenül járkálni, és nem ütni zajt. Na már most, a király legidősebb fia, a trónörökös, éppen betegen feküdt a palotában egy különös kórtól gyötörten, amely, úgy tűnt, az agyát támadta meg. Olyan nyugtalan volt, főleg éjjelenként, hogy valakinek mindig mellette kellett lennie, hogy ügyeljen rá, nehogy kárt tegyen magában. 21

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Ez a helyzet már oly régóta tartott, hogy mindenki teljesen kimerült tőle, ezért az öreg kulcsárnénak pont kapóra jött a hozzáértőnek tűnő ismeretlen, mert már nagyon vágyott egy nyugodt éjszakai pihenésre. Otthagyta hát Katherine-t az ajtóban, a királyhoz ment és beszélt vele, majd a király kijött és váltott pár szót a lánnyal. Neki is annyira megtetszett Katherine hangja és megjelenése, hogy parancsot adott, nyissanak egy szobát a kastélyban a jövevényeknek, és megígérte, hogy ha azon az éjszakán virraszt a királyfi mellett, és ügyel rá, nehogy baja essen, reggel jutalmul kap egy zacskó ezüstpennyt. Katherine készségesen beleegyezett az alkuba. - Legalább lesz éjszakai szállása a királykisasszonynak, de különben is, az ember nem juthat mindennap egy zacskó ezüstpennyhez. - gondolta. Így hát Bársonyarcú nyugovóra tért egy kényelmes szobácskában, ő pedig ment, hogy vigyázzon a beteg királyfira. A királyfi szemrevaló, csinos fiatalember volt, akit, úgy tűnt, valamiféle láz gyötör, mert agya nem volt teljesen tiszta; forgolódott egyik oldaláról a másikra, elgyötörten bámult maga elé, és úgy nyújtogatta kezét, mintha keresne valamit. Éjjel tizenkét órakor, amikor Katherine már éppen úgy gondolta, a királyfi nemsokára mély álomba fog merülni, nagy rémületére látta, hogy felkel az ágyából, sietve felöltözik, kinyitja az ajtót és lelopódzik a földszintre, mintha keresne valakit. - Van ebben valami különös! - mondta magában a lány. Azt hiszem, jobb lesz, ha követem, és majd meglátom, mi lesz. Kiosont a szobából a királyfi nyomában, és feltűnés nélkül követte a földszintre, ahol döbbenten látta, hogy 22

Mogyorós Katherine nyilvánvalóan valahova messzire készülődik, mert felvette kalapját és lovaglókabátját, majd kinyitotta az udvarra vezető ajtót, ment egyenesen az istállóhoz, ahol elkezdte felszerszámozni a lovát. Amikor ezzel végzett, kivezette az istállóból a lovat, nyeregbe pattant, halkan füttyentett a sarokban alvó vadászkutyának, készen állva a kilovagláshoz. - Vele kell mennem, hogy lássam, mi lesz ennek a vége! - szólt magában Katherine bátran. - Én azt hiszem, megbabonázták! Egy beteg ember nem csinál ilyesmiket. Így hát, amikor a ló már majdnem nekiindult, Katherine könnyedén felugrott a hátára, és kényelmesen elhelyezkedett lovasa mögött, anélkül, hogy az észrevette volna. A furcsa páros elindult az erdőn keresztül, ahol Katherine menet közben mogyorót szedett, amely nagy fürtökben bólogatott a bokrokon. - Hisz isten tudja, mikor jutok újra valami ennivalóhoz mondta magában. Csak vágtattak és vágtattak, amíg messze maguk mögött nem hagyták a zöld erdőt, és ki nem értek a nyílt lápvidékre. Kisvártatva elérkeztek egy dombocs-kához; itt a királyfi megrántotta a gyeplőt, és lehajolva a nyeregből, így kiáltott különös, fojtott hangon: - Nyílj meg, nyílj meg zöld domb, engedd be a királyfit, a lovát és a kutyáját! - És engedd be a hölgyét mögötte! - suttogta gyorsan Katherine. A lány nagy döbbenetére a halom teteje nyomban megnyílt, akkora rést hagyva, amely elég tágas volt ahhoz, hogy a kis társaság beléphessen rajta, majd hangtalanul bezárult mögöttük. 23

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Egy varázslatos szépségű csarnokban találták magukat, amelyet ragyogó fénybe borítottak a körös-körül a falakra aggatott karos gyertyatartók százai. A terem közepén gyönyörűséges hajadonok csoportja álldogált, a legszebbek, akiket Katherine valaha is látott. Mindannyian csillogó-villogó báli ruhába öltöztek, hajukban rózsa- és ibolyakoszorú illatozott. Mellettük vidám gavallérok is voltak, akik a tündérzene hangjára táncoltatták ezeket a szépséges hölgyeket. Amikor a leányzók meglátták a királyfit, hozzászaladtak és odavezették a terem közepére, hogy csatlakozzon mulatozásukhoz. Kezük érintésére a királyfi minden bágyadtsága eltűnt, és ő lett a legvidámabb az egész sokaságban; úgy nevetett, táncolt és énekelt, mintha sohasem lett volna semmi baja. Katherine-re ügyet sem vetett senki, így a lány csendben leült egy szikladarabra, hogy figyelje, mi történik. Ahogy így nézelődött, egy aprócska gyermekre lett figyelmes, aki egy botocskával játszadozott, egészen közel Katherine lábához. Szép kis gyermek volt, és a lány már azon gondolkodott, hogy össze kellene barátkoznia vele, amikor a szépséges hölgyek egyike ránézett a vesszőre, amint elhaladt a gyermek előtt, és jelentőségteljes hangon így szólt táncpartneréhez: - Három suhintás ezzel a bottal visszaadná Katherine nővérének csinos arcát! Ez volt aztán a jó hír! Katherine-nek még a lélegzete is elállt; remegő ujjakkal előhúzott a zsebéből néhány mogyorót, melyeket játékosan a gyermek felé gurított. A csöppség nyilvánvalóan nem sűrűn kaphatott mogyorót, mert rögtön eldobta a botocskát, és nyújtotta apró 24

Mogyorós Katherine kezét, hogy felszedegesse őket. Katherine éppen ezt akarta: lecsúszott a helyéről a földre, és kicsit közelebb húzódott a gyermekhez. Még egy-két mogyorót gurított a kisfiú felé, és amíg az felszedegette, a lánynak sikerült feltűnés nélkül elemelnie a vesszőt, és köténye alá rejtenie. Ezek után óvatosan visszamászott a helyére, majd egy pillanattal később a kakas már el is kukorékolta magát; erre az összes táncos eltűnt, csak a királyfi nem, aki a lovához rohant, olyan sietséggel, hogy Katherine-nek nagy igyekezetébe került, hogy fel tudjon ugrani mögé, mielőtt még a domb megnyílt volna, és a királyfi sebesen kivágtathatott a szabadba. De minden jól ment, és amint a sápadt reggeli fényben hazafelé vágtattak, Katherine egyik mogyorót törte és ette a másik után, mert kalandjai bámulatosan meghozták az étvágyát. Amikor Katherine és különös betege hazaértek a kastélyba, a lány éppen csak megvárta, hogy a királyfi visszafeküdjön az ágyba, és elkezdjen hánykolódni, mint azelőtt, és máris rohant mostohatestvére szobájába. A szegény királykisasszony mélyen aludt, formátlan feje békésen pihent a párnán. Katherine három csípős suhintást mért rá a tündérek botjával, és láss csodát! A birkafej eltűnt, és helyére a királylány csinos fejecskéje került. Reggel jött a király és az öreg kulcsárné, hogy megkérdezze a lánytól, hogyan töltötte az éjszakát a királyfi. Katherine azt válaszolta, hogy nagyon jól, mert szeretett volna továbbra is vele maradni, mivel már rájött, a zöld halomban lakó tündérleányok megbabonázták a királyfit, ezért elhatározta, azt is kitalálja, mi módon lehetne feloldani a varázslatot. A szerencse pedig kegyes volt hozzá: a király annyira megörült, hogy ilyen jó ápolót talált a királyfi mellé, és annyira 25

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK elvarázsolta Katherine mostohatestvérének látványa - aki olyan csinosan és ragyogón jött elő a szobájából, mint hajdanában, mondván, hogy teljesen elmúlt a fejfájása, és most már bármilyen munkát el tud végezni, amit a kulcsárné rábíz -, hogy arra kérte Katherine-t, maradjon még egy kicsit a fia mellett. Hozzátette, hogy ha megteszi, ad neki egy zacskó koronás aranypénzt. Katherine készséggel beleegyezett, és azon az éjjelen ugyanúgy vigyázta a királyfit, ahogy az előzőn. Tizenkét órakor a királyfi ismét felkelt, felöltözött és ellovagolt a tündérdombhoz, ahogy Katherine sejtette is, mert teljesen biztos volt benne, hogy a szegény fiatalembert elvarázsolták, és nem láztól szenved, ahogy mindenki hiszi. És gondolhatjátok, hogy újra csatlakozott a királyfihoz, a háta mögött észrevétlenül üldögélve a lován, és zsebeibe mogyorót gyűjtögetve az úton. Amikor odaértek a tündérdombhoz, a fiatalember ugyanazt mondta, mint az előző éjszakán: - Nyílj meg, nyílj meg zöld domb, engedd be a királyfit, a lovát és a kutyáját! És amikor a zöld domb megnyílott, Katherine halkan hozzátette: - És a hölgyét a háta mögött! Így aztán mindannyian beléptek. Katherine ismét leült egy kőre, és körülnézett. Ugyanúgy tombolt a mulatság, mint tegnap éjjel, és a királyfi rögtön ott termett a tündérek sűrűjében: ropta a táncot és kacagott, mint akinek elment az esze. A lány gondosan szemmel tartotta, azon tűnődve, vajon mi hozhatná rendbe az eszét. És ahogy nézelődött, újra felbukkant a közelében az a kicsi gyermek, aki előző este a varázsbottal játszott, csak ezúttal 26

Mogyorós Katherine egy madárka volt a kezében. Az egyik táncos, elhaladva előtte, társához fordult és halkan így szólt: - Három falat ebből a madárkából elmulasztaná a királyfi betegségét, és ugyanolyanná tenné, mint azelőtt - majd táncát folytatva tovalibbent. Katherine pedig kiegyenesedett ültében a kövön, reszketve az izgalomtól. Bárcsak megszerezhetné ezt a madarat, hogy a királyfi meggyógyuljon! Nagyon óvatosan kirázott a zsebéből néhány mogyorót, majd odagurította a földön a gyermek felé. Az mohón felkapkodta őket, otthagyva játékát, akárcsak a varázsvesszőt, Katherine pedig abban a pillanatban elkapta a madarat, és köténye alá rejtette. Kisvártatva megszólalt a kakas, a lány és a királyfi pedig elindultak hazafelé a ló hátán. De ezen a hajnalon, mogyorótörés helyett, Katherine megölte és meg-kopasztotta a madarat, szanaszét szórva a tollakat az út mentén. Amint megérkeztek a királyfi szobájába, és Katherine sértetlenül az ágyban látta, nyársra húzta a madarat, és elkezdte sütni a tűz felett. Ahogy a madár pirulni és finoman illatozni kezdett, a fiatalember kinyitotta a szemét az ágyában, és elhaló hangon motyogta: - De szeretnék egy falatot ebből a madárkából! Mikor meghallotta ezeket a szavakat, Katherine szíve megdobbant örömében, és ahogyan a madár megsült, rögtön levágott egy darabkát a mellehúsából, és a királyfi szájába dugta.

27

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Amint a fiatalember lenyelte, úgy tűnt, hogy kezdi visszanyerni az erejét, mert felkönyökölt, és az ápolónőjére pillantott. - Ó, csak még egy falatot ebből a madárkából! -mondta, és a hangja már sokkal erőteljesebben csengett. Katherine adott hát neki egy újabb darabot, és amikor a királyfi megette, felült az ágyában. - Ó, bárcsak kaphatnék egy harmadik falatot is ebből a madárkából! - kiáltott fel, és most már kezdett visszatérni arcába a szín, és szeme ragyogni kezdett. Ezúttal odaadta neki a madár egész maradékát, melyet a királyfi mohón felfalt, kézzel tisztogatva le a csontokat. Ahogy befejezte, kiugrott az ágyból, felöltözött és letelepedett a tűz mellé. Amikor pedig reggel jött a király az öreg kulcsárné társaságában, hogy lássa, hogy van a királyfi, ott találta ápolónőjével, amint éppen mogyorót törtek, mert Katherine egy csomót hozott haza a köténye zsebében. A király annyira megörült fia gyógyulásának, hogy elismerését fejezte ki Mogyorós Katherine-nek - ahogyan elnevezte a lányt -, a királyfinak pedig rögtön megparancsolta, hogy vegye el feleségül. - Az a leányzó, aki ilyen jó ápoló, biztosan jó királyné is lesz - mondta. A királyfi teljesen egyetértett apja óhajával, és mialatt beszélgettek, belépett a szobába az öccse, kézen fogva vezetve Bársonyarcú királykisasszonyt, akivel tegnap ismerkedett meg, és kijelentette, hogy beleszeretett, és azonnal feleségül akarja venni.

28

Mogyorós Katherine Így hát minden jól végződött, és mindenki elégedett lehetett. A két lakodalmat azon nyomban megtartották, és a fiatalok még máig is élnek, ha meg nem haltak.

29

A megpatkolt boszorkány

Norroway Fekete Bikája (The Black Bull of Norroway) Réges-régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt, élt egyszer egy özvegy királyné a három leányával. Az özvegy királyné olyan szegény volt, és olyan rossz napokat látott, hogy ő és leányai sokszor csak nagy üggyel-bajjal tudták előteremteni a betevő falatjukat. Ezért aztán a legidősebb királylány elhatározta, hogy elmegy szerencsét próbálni a nagyvilágba. Édesanyja egyetértett a tervével: - Hisz jobb messze földön dolgozni, mint itthon koplalni - mondta. Élt azonban a kastély közelében egy öregasszony, akiről azt beszélték, hogy boszorkány, és meg tudja mondani a jövendőt. A királyné ezért elküldte hozzá a lányát, mielőtt útnak indult volna, hogy kérdezze meg tőle, a szélrózsa melyik irányába kell mennie a jó szerencséje után. - Nem kell messzebbre menned, csak a hátsó ajtómig, lelkecském - felelte az öreganyó, aki mindig is sajnálta a királynét és szemrevaló leányait, és örült, hogy szívességet tehet nekik. Odaszaladt hát a királylány a kunyhó hátsó ajtajához, és kikukucskált; hát mit látott közeledni az úton, ha nem egy csodálatos hintót, melyet hat szépséges, hófehér paripa húzott? A szokatlan látványtól a lány nagyon izgatott lett; visszarohant a konyhába, és elmesélte az öregasszonynak, hogy mit látott. 30

Norroway fekete bikája - Bizony, bizony, most megláttad a jó szerencsédet! felelte az anyó elégedetten. - Mert ez a hatlovas hintó érted jött. Így is történt: a hatlovas hintó megállt a kastély kapujában, és a középső királykisasszony szaladt a kunyhóhoz, hogy siettesse nővérét, mert várnak rá. A lány határtalanul örvendezett szerencséjének, és iparkodott hazafelé; aztán búcsút mondva anyjának és húgainak, beszállt a hintóba, és a lovak azon nyomban elvágtattak vele. Azt hallottam, egy gazdag és hatalmas herceg palotájába vitték, aki feleségül vette, de ez már nem tartozik a mi történetünkhöz. Néhány hét múlva a középső királylány azt gondolta, ő is megteszi azt, amit a nővére: lemegy az öregasszony kunyhójába, és elmondja neki, hogy elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni. És persze, a szíve mélyén azt remélte, vele is megtörténik az, ami a nővérével. És bármennyire furcsa, vele is ugyanaz történt! Az anyó odaküldte a leányt a hátsó ajtóhoz, hogy nézzen ki, és láss csodát! Egy másik hatlovas hintó közeledett az úton. Amikor pedig a királykisasszony elmesélte az öregasszonynak, mit is látott, az kedvesen rámosolygott, és azt mondta, siessen haza, mert az ő szerencséje ez a hatlovas hintó, amely érte jött. Rohant hát haza a királylány, beszállt az előkelő fogatba, és a lovak elvágtattak vele. Ε szerencsés események után természetesen a legkisebb királylányt is gyötörte a kíváncsiság, hogy vajon hogy alakul az ő sorsa; ezért aztán egy késő éjszakán igen bizakodva felkereste a vén boszorka kunyhóját. Neki is azt mondta, hogy nézzen ki a hátsó ajtón, és a lány tette is boldogan, mert biztos volt benne, hogy meglát egy hatlovas hintót az úton, amely egyenesen a kastély kapuja felé 31

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK tart. De jaj, sóvár szemének semmi ehhez hasonlatos látvány nem adatott meg, mert az országút teljesen kihalt volt. A lány nagyon csalódottan futott vissza az öregasszonyhoz, hogy elmesélje neki. - Akkor világos, a te szerencséd ma még nem jött el, hogy találkozzon veled - szólt az öreganyó -, úgyhogy holnap újra el kell jönnöd. Hazament hát a kis királylány, és másnap megint beállított az öreganyó kunyhójába. Azonban újra csalódás érte, mert bár hosszan, sóváran nézett kifelé, sem hatlovas hintó, sem más kocsi látványa nem örvendeztette meg. De a harmadik napon mit kellett látnia? Hát nem egy hatalmas, fekete bika jött rohanvást az úton, bömbölve és dühödten öklelőzve fejével a levegőben, amint közeledett? A kis királylány halálra rémülve vágta be az ajtót, és rohant az anyóhoz, hogy elmondja, micsoda ádáz vadállat közeledik. - Hajh, lelkecském - kiáltott fel az öregasszony, égnek emelve karját kétségbeesésében -, ki gondolta volna, hogy Norroway Fekete Bikája lesz a végzeted?! A szerencsétlen kicsi leány elsápadt ezekre a szavakra. Azért jött, hogy meglelje a szerencséjét, de nem is sejtette, hogy szerencséje ilyen rettenetes lehet, mint ez! - De hát egy bika nem lehet az én szerencsém! -kiáltott fel rémülten. - Nem mehetek el egy bikával! - De muszáj megtenned - felelte az anyó csendesen -, mert kinéztél az ajtómon azzal a szándékkal, hogy megtaláld a szerencséd; és amikor eljön érted, meg kell ragadnod. Ekkor a szegény királylány sírva szaladt haza az anyjához, otthon maradásért könyörögve, de a királyné ugyanúgy vélekedett, mint a bölcs öregasszony. Így hát a 32

Norroway fekete bikája lánynak tűrnie kellett, hogy feltegyék az óriási, fekete bika hátára, amely már megérkezett a kastély kapujához, és csendesen várt rá. Amikor a lányt felültették rá, a bika ugyanolyan vad száguldásba kezdett, mint ahogy korábban, mialatt a kis királylány zokogott és reszketett a félelemtől, és teljes erejéből kapaszkodott az állat szarvába. Csak mentek és mentek, mígnem szegény leány már annyira elgyengült a félelemtől és az éhségtől, hogy alig tudott a bika hátán maradni. Már majdnem kicsúszott kezéből a hatalmas vadállat szarva, és érezte, hogy le fog esni a földre, mikor a bika kicsit hátra fordította vaskos fejét, és csodálatosan lágy, gyengéd hangon így szólt hozzá: - Egyél a jobb fülemből, és igyál a bal fülemből, az majd felfrissít! Így hát a királylány bedugta remegő kezét a bika jobb fülébe, és kihúzott belőle némi kenyeret és húst, melyet rettegése ellenére örömmel nyelt le; aztán belenyúlt az állat bal fülébe, talált ott egy kis palack bort, és amikor megitta, csodálatos módon visszatért az ereje. Sokáig mentek, és keserves útjuk volt, de mikor már úgy tűnt a királykisasszonynak, hogy majdnem elértek a világ végére, megpillantottak egy varázslatos kastélyt. - Ott fogjuk tölteni az éjszakát - szólt Norroway Fekete Bikája -, mert az az egyik bátyám otthona. A királylányt nagyon meglepték ezek a szavak, de ekkorra már túl fáradt volt ahhoz, hogy bármin is csodálkozzon; úgyhogy nem válaszolt, csak ült a helyén csendesen, amíg a bika berohant a kastély udvarára, és nagy fejével bekopogtatott az ajtón. Azt rögtön ki is nyitotta egy pompás ruhájú lakáj, aki nagy tisztelettel bánt a Fekete Bikával, és segített a 33

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK királylánynak leszállni a hátáról. Aztán bekísérte a lányt egy csodálatos terembe, ahol összegyűlt a kastély ura és úrnője, meg az előkelő, nemes társaság; ezalatt a Fekete Bika elégedetten kiügetett az épület körül elterülő füves parkba, hogy ott töltse az éjszakát. Az uraság és hölgye nagyon kedvesen bántak a királykisasszonnyal: vacsorát adtak neki, aztán bevezették egy gazdagon berendezett hálószobába, ahol minden tele volt aggatva aranytükrökkel, és otthagyták, hadd pihenjen. Másnap reggel pedig, amikor a bika érte ment a kapuhoz, a lány kezébe adtak egy gyönyörű almát, lelkére kötve, hogy ne vágja fel, hanem tegye el a zsebébe, amíg a legnagyobb kutyaszorítóba nem kerül, melybe halandó kerülhet. Akkor vágja fel az almát, és a segítségével túljuthat majd rajta. A kis királylány zsebre tette az almát, újra felültették a Fekete Bika hátára, és folytatták útjukat különös társával. Egész álló nap csak mentek, messzebbre, mint hogy el tudnám nektek mondani, és estére megpillantottak egy másik kastélyt, amely még nagyobb és előkelőbb volt, mint az első. - Ott fogjuk tölteni az éjszakát - szólt a Fekete Bika -, mert az a másik bátyám otthona. Itt a királykisasszony egy igazán finom hálószobában töltötte az éjszakát, amely tele volt aggatva ezüst függönyökkel; a kastély ura és úrnője mindent megtettek, hogy jól és kényelemben érezze magát. Reggel, mielőtt a lány elindult volna, megajándékozták a legnagyobb körtével, melyet valaha látott, és figyelmeztették, hogy nem szabad felvágnia amíg a lehető legnehezebb helyzetbe nem kerül, és ha akkor felnyitja, a gyümölcs segíthet, hogy kikecmeregjen belőle. 34

Norroway fekete bikája A harmadik nap éppen úgy telt, mint az előző kettő. A királylány és Norroway Fekete Bikája sok fárasztó mérföldet utaztak, és napnyugtakor egy újabb kastélyhoz értek, amely messze fényesebb volt, mint a másik kettő. Ez a kastély a Fekete Bika legfiatalabb bátyjáé volt, és a királykisasszony itt töltötte az éjszakát, mialatt a bika, ahogy rendesen, kint a parkban heveredett le. És amikor másnap elindultak, a királylány egy gyönyörű szilvát kapott, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ne vágja fel, amíg a legnagyobb bajba nem kerül, melybe halandó kerülhet. Akkor nyissa fel, és ez majd segít neki kiszabadiilni a helyzetből. A negyedik napon azonban a dolgok másként alakultak. Útjuk végén nem várt rájuk előkelő kastély, éppen ellenkezőleg, ahogy az árnyékok egyre hoszszabbak lettek, sötét, mély völgybe értek, amely olyan homályos és félelmetes volt, hogy szegény királykisasszony érezte, megcsappan a bátorsága, amint közelednek felé. A völgy bejáratánál a Fekete Bika megállt. - Szállj le itt, Úrnőm! - mondta a lánynak. - Ebben a völgyben halálos összecsapás vár reám, mellyel egyedül, segítség nélkül kell szembenéznem. Ezen a sötét és homályos helyen rejtőzik a sötétség hatalmas szelleme, aki annyi sok bajt okoz széles e világban. Meg kell küzdenem vele, hogy legyőzzem, és hitemre, van is rá esélyem, hogy véghezvigyem. Ami téged illet, Úrnőm, te ülj le arra a kőre, és ne mozdítsd se a kezed, se a lábad, se a nyelvedet, amíg vissza nem térek. Mert ha megmoccansz, a völgy gonosz szelleme úrrá lesz feletted. - De hát honnan fogom tudni, mi történik veled, hogyha nem mozdíthatom se kezemet, se lábamat, és meg sem szólalhatok? - kérdezte aggódva a királylány, mert egészen 35

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK kezdte megszeretni a hatalmas, fekete jószágot, amely olyan gálánsan bánt vele az utóbbi négy napon. - A jelek, melyeket látni fogsz, majd megmutatják! felelte a bika. - Ha minden kékre változik körülötted, abból tudhatod, hogy elpusztítottam a gonosz lelket; de ha minden vörösre változik, akkor ő pusztított el engem. Ε szavakkal a bika elindult, és hamarosan eltűnt a völgy sötét mélyén, magára hagyva a kis királylányt mozdulatlanul üldögélve a kövön. A lány pedig még a kisujját sem merte megmozdítani, nehogy valami ismeretlen szörnyűség történjen vele. Végül, mikor már majdnem egy órája üldögélt ott, különös változás kezdett végbemenni a tájon. Először minden szürkébe fordult, aztán mély azúrkékbe, mintha az ég szállt volna le a földre. - A bika győzött! - gondolta a királykisasszony. -Ó, micsoda nemes állat! - azzal megkönnyebbülésében és örömében megmozdult, és keresztbe tette egyik lábát a másikon. Ó, jaj, micsoda csapás! Abban a szempillantásban mágikus varázslat vett erőt rajta, amely láthatatlanná tette őt Norroway hercege számára, aki legyőzve a gonosz lelket, megszabadult a varázslattól, mely nagy fekete bikává változtatta, és sietve tért vissza, hogy megmutassa valódi alakját a leánynak, akit szeretett, és akit arájának óhajtott. Hosszú, hosszú ideig kereste, de nem találta, miközben a leány egész idő alatt türelmesen várakozva ott ült a kövön. Az ő szemét is megbabonázták, és ahogy a varázslat elrejtette őt a herceg elől, úgy a herceget is elrejtette előle. Így hát csak ült, míg végül annyira fáradtnak, magányosnak és rémültnek érezte magát, hogy könnyekben tört ki, és álomba sírta magát. 36

Norroway fekete bikája Amikor reggel felébredt, érezte, nincs értelme, hogy tovább üldögéljen itt, felkelt hát és útnak indult, alig-alig figyelve, merre megy. Csak ment, mendegélt, míg végül egy nagy hegyhez ért, amely teljesen üvegből volt, és úgy elállta az utat, hogy a lány nem tudott továbbmenni. Időről időre megpróbált felkapaszkodni rá, de hasztalanul, mert olyan síkos volt, hogy csak pár lépést tett felfelé, és a következő pillanatban már vissza is csúszott. Elkezdte körbejárni a hegy lábát, abban a reményben, hogy talál valami ösvényt, amely átvezet rajta. A hegy azonban olyan nagy volt, a lány pedig olyan fáradt, hogy a keresgélés szinte reménytelennek tűnt, és a lelkiereje is teljesen elhagyta. Ahogy mendegélt lassan, a kétségbeeséstől zokogva, érezte, hogy ha sürgősen nem jön segítség valahonnan, lefekszik a földre és meghal. Dél körül azonban kis kunyhóhoz ért, mely kovácsműhely szomszédságában állt, ahol egy öreg kovács dolgozott az üllőjénél. A lány belépett a műhelybe, és megkérdezte tőle, tud-e olyan ösvényről, amely átvezet a hegyen. Az öregember letette kalapácsát, és a királylányra nézett, a fejét csóválva. - Na, na, kislány - mondta -, nem könnyű ám túljutni az Üveghegyen! Az emberek igyekeznek megkerülni, de ez nem olyan egyszerű, mert a hegy lába több száz mérföldnyire terjed, és azok, akik megpróbálják, majdnem biztos, hogy eltévednek. Meg lehet azonban mászni a csúcson keresztül, de ezt csak azok tudják megtenni, akiknek vascipőjük van. - És honnan vegyek ilyen vascipőt? - kiáltott fel a királykisasszony türelmetlenül. - Nem tudnál készíteni nekem 37

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK egy párat, jóember? Szívesen megfizetném. .. - majd hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy nincs is pénze. Ezeket a cipőket nem lehet ezüsttel megfizetni mondta az öreg ünnepélyesen. - Csak szolgálattal lehet kiérdemelni őket. Én vagyok az egyetlen, aki ilyen cipőt tud készíteni, és csak azoknak, akik szívesen szolgálnak nekem. - És meddig kell szolgálnom téged, hogy elkészítsd nekem a cipőket? - kérdezte a királylány félénken. - Hét évig - felelte az öregember. - Azért, mert ezek bűvös cipők, és a hetes is bűvös szám. Így hát, mivel nem volt más választása, a királykisasszony hét hosszú évre a kovács szolgálatába adta magát: takarította a házát, megfőzte az ételét, varrta és javította a ruháit. A hetedik év végén a kovács készített neki egy pár vascipőt, mellyel a lány olyan könnyedén mászta meg az Üveghegyet, mintha friss, zöld pázsiton sétált volna. Amikor elérte a hegy csúcsát, és leereszkedett a másik oldalon, a legelső ház, ahová betért, egy öreg mosónőé volt, aki egyetlen leányával lakta. És mivel a királylány már nagyon elfáradt, odament a házhoz, bekopogtatott, és megkérdezte, kaphatna-e szállást éjszakára. A mosónő - aki vén volt, arca pedig csúf, alattomos és gonosz - azt mondta, csak egy esetben kaphat: ki kell mosnia Norroway Fekete Lovagjának halálos viadalban bemocskolódott fehér köntösét, melyet mosásra hagytak ott nála. - Tegnap egy teljes napot töltöttem azzal, hogy kimossam - folytatta a vénasszony -, de ennyi erővel érintetlenül is hagyhattam volna az asztalon, mert este, mikor kivettem a mosóteknőből, ugyanolyan foltos volt, mint azelőtt. Lehet, 38

Norroway fekete bikája lányom, ha te próbálnád meg, neked sikerülne. Nem szívesen okoznék csalódást Norroway Fekete Lovagjának, aki olyan nagy hatalmú herceg. - Van valamilyen köze Norroway Fekete Bikájá hoz? - kérdezte a királykisasszony, mert erre a névre megdobbant szíve örömében, és úgy érezte, talán egyszer még rátalálhat arra, akit elveszített. Az öregasszony gyanakodva nézett rá. - A kettő egy és ugyanaz - felelte -, mert a Fekete Lovagot igézettel Fekete Bikává változtatták. A bűbáj alól nem szabadulhatott, amíg meg nem harcolt a sötét völgyben élő, hatalmas gonosz lélekkel, és le nem győzte. Meg is küzdött vele, és egyszeriben visszanyerte valódi alakját, de azt mondják, időnként nagyon szomorú, és ekkor egy leányról beszél, akit szívesen feleségül vett volna, és akit elveszített. Bár, hogy kiféle-miféle ez a leány, azt senki emberfia nem tudja. De hát mit érdekel ez egy magadfajta idegent? - tette hozzá fürkészően, mintha bánná, hogy ilyen sokat mondott. - Nem vesztegethetek több időt beszélgetésre: ha megpróbálkozol a köntössel, és ki is mosod, szívesen látlak ma éjszakára, de ha nem, azt kell kérnem, menj utadra! Mondanom sem kell, a királylány azt válaszolta, megpróbálja kimosni a köntöst, és úgy tűnt, ujjaiban varázserő lakozik, mert ahogy a vízbe mártotta a ruhát, a folt eltűnt belőle, olyan fehér és tiszta lett, mint újkorában. Az öregasszony persze örvendezett, de ugyanakkor gyanakodott is, mert úgy tűnt neki, valami rejtélyes köteléknek kell lennie a lovag és a leány között, ha ilyen könnyedén ki tudta mosni a köntöst, amely mocskos és foltos maradt az ő és a leánya minden igyekezete ellenére. Tudta, hogy az ifjú lovag 39

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK még aznap éjjel vissza akar térni a köntösért, és azt akarta, hogy az ő leányának tulajdonítsa a sikert. A királykisasszonynak pedig azt a tanácsot adta, feküdjön le korán, és jól aludja ki magát fáradalmai után. A lány pedig így is tett, és már mélyen aludt, alaposan elrejtve a sarokban álló nagy ágyban, amikor Norroway Fekete Lovagja megérkezett a kunyhóba, hogy elvigye fehér köntösét. Na már most, tudnotok kell, hogy a fiatalember hét éven át hordozta magával ezt a köntöst, egészen a völgy gonosz szellemével való találkozása óta, és egyfolytában keresett valakit, aki ki tudja mosni, de mindig sikertelenül. Egy tudós asszony ugyanis megjósolta neki, hogy az a leány rendeltetett hitveséül, aki ki tudja mosni a köntöst, lett légyen akár szép vagy csúnya, öreg vagy fiatal. Ez a lány szerető, hűséges és igaz társnak bizonyul majd. Így hát, amikor a herceg megérkezett a mosónő kunyhójába, és olyan fehéren kapta vissza köntösét, mint a frissen hullott hó, és meghallotta, hogy a mosónő leánya volt az, aki véghezvitte e csodás változást, rögtön azt mondta, hogy feleségül szeretné őt venni, méghozzá mindjárt másnap. Reggel, amikor a királylány felébredt, és meghallotta, mi történt, hogy a Fekete Lovag a kunyhóban járt, miközben ő aludt, visszakapta köntösét és ígéretet tett, hogy még aznap elveszi a mosónő lányát, majd megszakadt a szíve. Úgy érezte, hogy most már sosem lesz többé esélye, hogy beszéljen a lovaggal és felfedje előtte, ki is ő valójában. Nagy bánatában hirtelen eszébe jutottak a szépséges gyümölcsök, melyeket az útjuk során kapott hét hosszú évvel ezelőtt, és amelyeket azóta is őrzött. 40

Norroway fekete bikája - Ennél nehezebb helyzetben biztosan nem leszek mondta magában, azzal előhúzta az almát és felvágta. És láss csodát! Az alma tele volt a leggyönyörűbb drágakövekkel, amelyeket valaha is látott, és ettől a látványtól hirtelen eszébe ötlött egy terv. Kivette a drágaköveket az almából, és kendőjébe kötve odavitte őket a mosónőnek. - Látod, gazdagabb vagyok, mint ahogy gondoltad mondta. - És ha kívánod, mindez a gazdagság a tiéd lehet! - Hogyan lehetséges ez? - kérdezte az öregasszony mohón, mert életében nem látott még ennyi drágakövet, és nagyon vágyott rá, hogy megkaparintsa. - Csak el kell halasztanod egy nappal a lányod esküvőjét - válaszolt a királykisasszony -, és engedd meg, hogy virrasszak a Fekete Lovag felett, mert olyan régóta szeretném már látni. A lány nagy meglepetésére a mosónő beleegyezett kérésébe; a minden hájjal megkent vénasszony nagyon megkívánta a drágaköveket, melyek egész életére gazdaggá tehetnék, és a királylány kérése nem tűnt számára veszélyesnek, mert elhatározta, álomitalt ad a Fekete Lovagnak, amely megakadályozza, hogy beszéljen ezzel az idegen leánnyal. Elfogadta hát a drágaköveket, és a ládájába zárta. Az esküvőt pedig elhalasztották, és azon az éjszakán a királykisasszony besurrant a Fekete Lovag szobájába, mikor az aludt; hosszú órákon át virrasztott az ágya mellett, és így dalolt, abban a reményben, hogy a herceg meghallja és felébred: „Hét hosszú évet szolgáltam érted, Az Üveghegyet megmásztam érted, A fehér köntöst kimostam érted, 41

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Hát nem ébredsz fel, és nem nézel rám?" Bár a dalt újra meg újra elénekelte, úgy, hogy majd a szíve szakadt belé, a herceg nem hallotta, és meg sem moccant: az öreg mosónő itala megtette a hatását. Másnap reggel, nagy bajában, a kis királylány felvágta a körtét, azt remélve, tartalma jobban megsegíti majd, mint az almáé. De ebben is éppen azt találta, amit annak előtte: egy halom drágakövet, csak ezek még szebbek és értékesebbek voltak. Így hát, mivel úgy tűnt, ez az egyetlen dolog, amit tehet, odavitte őket az öregasszonynak, és rávette, hogy halassza el a lánya esküvőjét még egy nappal, és engedje őt újra virrasztani a Fekete Lovag ágyánál. A vénasszony így is tett. - Ezekből gyorsan meggazdagszom majd! - mondta magában, amikor elzárta a köveket. De jaj, a királykisasszony hiába töltött hosszú órákat azzal, hogy teljes szívéből énekelt: „Hét hosszú évet szolgáltam érted, Az Üveghegyet megmásztam érted, A fehér köntöst kimostam érted, Hát nem ébredsz fel, és nem nézel rám?" Az ifjú herceg, aki felett olyan gyengéden virrasztott, süket és mozdulatlan maradt, mint egy kő. Reggelre már majdnem elveszítette minden reményét, mert már csak a szilva volt hátra: ha ez sem segít, az utolsó esély is oda van. Remegő kézzel vágta fel, és újabb 42

Norroway fekete bikája drágaköveket talált benne, amelyek még ritkábbak és szebbek voltak, mint az előzőek. Rohant velük a mosónőhöz, és az ölébe dobva azt mondta neki, hogy mindet megtarthatja, ha még egyszer elhalasztja a menyegzőt, és engedi, hogy átvirrasszon egy éjszakát a herceg felett. Az öregasszony pedig nagy csodálkozva beleegyezett. Nos, az történt, hogy aznap a Fekete Lovag, belefáradva az esküvőjére való várakozásba, kísérőivel együtt vadászni indult. A szolgák pedig lovaglás közben arról beszélgettek, ami megzavarta őket az elmúlt két éjjelen. Végül egy öreg vadász odaügetett a lovaghoz ezzel a kérdéssel: - Uram, szeretnénk megtudni, ki volt az az édes hangú dalnok, aki egész éjszakán át a szobádban énekelt! - Dalnok? - csodálkozott a lovag. - Nem volt ott semmiféle dalnok! Olyan csendes volt a szobám, mint a sír. Nagyon mélyen alszom, amióta a kunyhóban lakom. Az öreg vadász a fejét csóválta. - Ma éjjel ne kóstolj bele az öregasszony italába, Uram! mondta komolyan. - Akkor hallani fogod, amit más fülek már mind hallottak. A Fekete Lovag máskor csak nevetett volna a szavain, de embere most olyan komolyan beszélt, hogy nem tudott nem hallgatni rá. Ezért aztán este, amikor a mosónő, ahogyan eddig is, ágyba hozta a hercegnek az álomitalt fűszeres sörben, a fiatalember azt mondta, hogy ez neki nem elég édes. Amikor az öregasszony megfordult, és kiment a konyhába egy kis mézért, hogy megédesítse az italt, a herceg kiugrott az ágyból és az egészet kiöntötte az ablakon. És mire a mosónő visszatért, úgy tett, mintha már megitta volna. 43

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Így történt, hogy a herceg éberen feküdt aznap éjjel, és meghallotta, amint a királylány belép a szobájába, és hallotta egyszerű kis dalát is, amely tele volt bánattal: „Hét hosszú évet szolgáltam érted, Az Üveghegyet megmásztam érted, A fehér köntöst kimostam érted, Hát nem ébredsz fel, és nem nézel rám?" A lovag ekkor mindent megértett: felugrott az ágyból és karjaiba kapta a kis királylányt. Megcsókolta és arra kérte, mesélje el neki az egész történetet. Amikor megtudta, mi történt, olyan dühös lett az öreg mosónőre és csaló leányára, hogy megparancsolta, azonnal hagyják el az országot. Ő pedig feleségül vette a királykisasszonyt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

44

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

A lóvá tett róka (The Fox Outwitted) Egyszer a rókának sikerült elkapnia egy szép, kövér libát, amint az a tó partján aludt. A szárnyánál fogva tartotta, és tréfát űzve a liba rémült gágogásából és sziszegéséből, így szólt hozzá: - Na, mondd csak meg nekem, ha én lennék a szádban, ahogy te most az enyémben, mihez kezdenél velem? - Ugyan már - felelte a liba -, ez könnyű kérdés! Összetenném a kezemet, behunynám a szememet, hálát adnék, és aztán megennélek. - Hát éppen ezt fogom most tenni! - szólt Rudi, azzal összetéve mancsait, roppant ájtatos képet vágva, csukott szemmel kegyes hálaimát rebegett. De mialatt így buzgólkodott, a liba kitárta szárnyát, és már messze járt a tó felett; így hát a róka csak száját nyalogathatta vacsorára. - Ezentúl az lesz a szabály - mondta csalódottan -, hogy soha életemben nem adok hálát addig, míg nem érzem gyomromban a hús melegét.

45

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK A róka és a farkas (The Fox and the Wolf) Volt egyszer egy farkas és egy róka, akik együtt ütöttek tanyát egy tengerpart közelében lévő barlangban. Talán nem is gondolnátok, de egy ideig nagyon jól kijöttek egymással: egész nap vadásztak, és amikor éjjel visszatértek, már mindenhez túl fáradtak voltak, ezért csak bekapták a vacsorájukat és ledőltek aludni. Talán mindig együtt is maradtak volna, ha a róka nem olyan ravasz és mohó, hogy megpróbálja rászedni a nála jóval kevésbé agyafúrt társát, így történt a dolog: Egy sötét decemberi éjjelen félelmetes vihar tombolt a tengeren, és reggelre az egész part tele volt szórva hajók roncsaival. Úgyhogy amint hajnalodott, a két jó barát lement a tengerpartra, hátha találnának valami harapnivalót. Olyan szerencsével jártak, hogy ráakadtak egy nagy bödön vajra, amelyet a hullámok sodortak le egy Írországból hazafelé tartó hajó fedélzetéről, azt pedig az egész világ tudja, hogy az ottani népek híresek a vajukról. Az együgyű farkas táncra perdült örömében, amikor meglátta a bödönt: - Szent csülkök és velős csontok! Micsoda jó vacsoránk lesz ma este! - kiáltott fel a száját nyalogatva. - Lássunk munkához nyomban, és gurítsuk fel a barlanghoz! De a ravasz róka, aki bolondult a vajért, elhatározta, hogy magának szerzi meg az egészet. Így aztán felöltötte a legbölcsebb arckifejezését, és komolyan megrázta a fejét. - Nem vagy valami előrelátó, barátom! - szólt szemrehányóan. - Különben nem beszélnél a vajasbödön 46

A róka és a farkas felbontásáról. Ilyenkor a szérűskertek még tele vannak jó gabonával, amiből falatozhatunk, és a gazdák udvarán szép, kövér kacsák és baromfiak sétálnak. Nem, nem nekünk gondolnunk kell a jövőre, és félretenni a vajat tartaléknak a tavaszra, amikor már minden gabonaszemet kicsépeltek, a szérűskertek üresen állnak, és a baromfiakat elvitték a piacra. Eláshatnánk a bödönt, és majd kiássuk, ha szükségünk lesz rá! A farkas, mivel kettejük közül ő volt a soványabb és az éhesebb, igencsak vonakodva egyezett bele a javaslatba. Ástak hát egy gödröt, és beletették a bödönt, majd a két állat vadászni indult, mint rendesen. Körülbelül egy hét telhetett el, amikor egy napon a róka bement a barlangba, és levetette magát a földre, mintha teljesen kimerült lenne. De ha valaki közelről szemügyre vette volna, láthatta volna szemének ravasz hunyorgását. - Ó, istenem, istenem! - sóhajtotta. - De nehéz az élet! - Mi történt veled? - kérdezte a farkas, aki mindig kedves és lágyszívű volt. - Néhány barátom, akik amott laknak a dombok mögött, keresztelőre várnak ma estére. Gondolj csak bele, mennyit kell gyalogolnom! - Muszáj elmenned? - kérdezte a farkas. - Nem menthetnéd ki magad valahogyan? - Kétlem, hogy bármilyen mentséget elfogadnának válaszolta a róka. - Engem kértek fel keresztapának, ezért aztán teljesítenem kell a kötelességemet, anélkül, hogy az állapotommal törődnék. így hát azon az estén a róka távol volt, és a farkas egyedül maradt a barlangban. Ám a ravasz róka nem keresztelőre ment, hanem a homokba ásott vajasbö-dönhöz. 47

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Éjfél körül tért vissza, szemmel láthatólag kigömbölyödve, fénylő bundával és roppant elégedetten. A farkas már bóbiskolt, de amikor társa belépett, álmosan felpillantott. - Na, milyen nevet adtak a gyereknek? - kérdezte. - Furcsa egy nevet kapott - felelte a róka. - Ez az egyik legfurcsább név, amit valaha hallottam. - És mi lenne az? - Nem más, mint „Blaisean" (Kezdj meg!) - válaszolt a róka, és ledobta magát a saját vackára. És ha a farkas látta volna a sötétben, észrevette volna, hogy magában nevet. Néhány nappal később ugyanez történt. A rókát meghívták egy másik keresztelőre, ezúttal olyan helyre, amely huszonöt mérföldnyire feküdt a part mentén. A róka ugyanúgy morgolódott, mint annak előtte, de kijelentette, hogy kötelessége elmenni, és így is tett. Éjféltájban ért haza, magában mosolyogva, és nem volt étvágya a vacsorájához. És amikor a farkas megkérdezte tőle a gyermek nevét, azt felelte, hogy ennek még különlegesebb neve van, mint az előzőnek: ,,Be na Inheadnon" (Csak a közepébe!). Rögtön a rákövetkező héten, a farkas nagy csodálkozására, a rókát megint keresztelőre hívták. És ezúttal a gyermek neve „Sgriot an Clar" (Kapard ki az alját!) lett. Aztán a meghívások abbamaradtak. Telt-múlt az idő, és eljött az ínséges tavasz; a róka és a farkas kamrája kiürült, ennivalót alig láttak, az idő pedig zord volt és hideg. - Menjünk és ássuk ki a vajasbödönt! - mondta a farkas. Azt hiszem, most igazán szükségünk van rá. 48

A róka és a farkas A róka helyeselt, mert már eldöntötte magában, mit fog tenni, és a két jó barát kiment arra a helyre, ahová a bödönt rejtették. Elkaparták róla a homokot és felnyitották, de mondanom sem kell, hogy üresen találták. - Ez a te műved! - fordult a róka dühösen a szegény, ártatlan farkashoz. - Kilopakodtál ide, amíg én a keresztelőkön voltam, és titokban felfaltad az egészet! - Nem én! - felelte a farkas. - Még a közelében sem jártam, amióta együtt elástuk. - De mondom, hogy csak te lehettél! - kötötte az ebet a karóhoz a róka. - Hiszen rajtunk kívül egy teremtett lélek sem tudott a bödönről. Különben is, látom én a bundád csillogásán, hogy mostanában jó koszton éltél! Ez utóbbi mondat nemcsak igazságtalan volt, de hazug is, mert a szegény farkas olyan girhes és rosszul táplált volt, amennyire csak lehetett. Egész úton ezen vitatkozva mentek vissza a barlanghoz. A róka kijelentette, hogy csakis a farkas lehetett a tolvaj, az meg tiltakozott, hogy ő ártatlan. - Kész vagy megesküdni rá? - kérdezte végül a róka, bár, hogy honnan jutott éppen ez az eszébe, csak Isten tudja. - Igen, kész vagyok - válaszolta a farkas szilárdan, és a barlang közepére állva ünnepélyesen égre emelte a mancsát, és ezt a szörnyű esküvést tette: „Ha én voltam, ki a vajat Elloptam, elloptam, Átok sújtson, dögvész legyen Énrajtam, énrajtam!" 49

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Amikor befejezte, leengedve a mancsát, szúrós tekintettel a rókához fordult: hirtelen feltűnt neki, hogy milyen szép fényes a másik bundája. - Most rajtad a sor! - mondta. - Én megesküdtem, és neked is így kell tenned! Ezekre a szavakra leesett a róka álla, mert akármilyen hazug és becstelen volt is, fiatal korában jó nevelést kapott, és tudta, milyen rettenetes dolog a hamis esküvés. így aztán egyik kifogást a másik után gyártotta, ám a farkas gyanúja percről percre nőtt, ezért meg sem hallgatta barátját. Mivel a rókának nem volt elég bátorsága, hogy beismerje az igazat, végül rákényszerült, hogy ő is letegye az esküt, méghozzá ilyen módon: „Ha én voltam, ki a vajat Ellopta, ellopta, Szörnyű büntetés sújtson Halálra, halálra!" Miután hallotta ezt a rettentő esküvést, a farkas úgy gondolta, gyanakvása alaptalan volt, és nem foglalkozott volna tovább a dologgal, ha a róka, akinek rossz volt a lelkiismerete, nem erőltette volna. Azt javasolta, mivel világos, hogy egyikük ette meg a vajat, tűz mellé kellene állniuk, mert amikor kimelegszenek, a bűnös bőrére ki fog ülni a vaj. És persze gondoskodott róla, hogy a farkas álljon a legmelegebb helyen. A tűz azonban nagy volt, a barlang pedig kicsi, és amíg a szegény, girhes farkas jelét sem mutatta semmi kényelmetlenségnek, magának a rókának - lévén szép kövér 50

A róka és a farkas nemsokára rettentően melege lett. Ez pedig egyáltalán nem volt ínyére, így ezúttal azt ajánlotta, tenniük kéne egy sétát. - Mert most már teljesen világos, hogy egyikünk sem ehette meg a vajat; biztosan valami idegen jött rá a titkunkra mondta. A farkas viszont látta, hogy a róka bundája zsíro-sodni kezdett, és most, hogy már tudta, mi történt, elhatározta, bosszút áll. Ezért kivárta, amíg egy út menti kovácsműhely közelébe nem értek, ahol egy ló várakozott odakinn patkolásra. Aztán, tisztes távolságban maradva, a farkas így szólt társához: - Van ott valami írás a műhely ajtaján, de rosszul látok, nem tudom elolvasni; próbáld csak meg, hátha olyasmi, amit jó, ha tudunk! És a ravasz róka, aki roppant hiú volt, de nem akarta bevallani, hogy az ő szeme sem jobb, mint a barátjáé, közelebb ment az ajtóhoz, hogy megpróbálja elolvasni a feliratot. Közben véletlenül hozzáért a ló lábához, az pedig ideges állat lévén, felemelte a patáját, hirtelen rúgott egyet, és a róka máris halott volt. Amint láthatjátok, ezzel beteljesedett a Szentírás régi mondása: „Légy biztos benne, hogy a bűnöd rád fog találni."

51

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Lothiani Tom (Lothian Tom) Amikor Tom felnőtt, és férfikorba jutott, bölcsebbnek és ravaszabbnak gondolta magát az apjánál, és a ház körül számos olyan dolog akadt, amit jobban kedvelt a munkánál, így lett belőle jószágkereskedő, marhák, lovak és egyéb állatok hajcsára. Alkohollal is kereskedett a serfőzők és a kocsmák között, míg végül majdnem az akasztófára juttatta magát, és ezek után a szülei nem kívánták támogatni többé. Tom tudta, hogy nagyanyjának bőven van pénze, de adni nem akar belőle. Az öregasszonynak volt egy derék, fekete tehene, amelyet Tom egyik este elkapott a mezőn, és elhajtott egy távolabb álló, romos öreg házba. Ott tartotta két-három napig, és csak az éjszakai sötétben adott enni-inni neki, az öregasszonnyal meg elhitette, hogy valaki ellopta a tehenét, hogy eladja a téli vásáron. Tehene elvesztése elég nagy bánatot okozott Tom nagyanyjának, de azért megbízta a legényt, hogy menjen el a közeli vásárra és vegyen neki egy másikat. Három fontot adott neki, amelyet Tom nagyon hálásan fogadott, és megígérte, hogy amennyire lehet, az előzőhöz hasonló tehenet vesz. Aztán fogott egy darab krétát, olyan finomra őrölte, mint a lisztet, beáztatta egy kis vízbe, és ezzel a lével bedörzsölte a tehén pofáját és hátát, amelytől a szőre szürkésfehér foltossá változott. Aztán Tom a vásár napján elment az állattal a kocsmába, és este elhajtotta régi otthonához. Amint hazaértek, a tehén bőgni kezdett, ahogyan ez szokása volt. Megörült erre az 52

Lothiani Tom öregasszony, mert azt hitte, a saját tehene az, de amikor fehéren látta, felsóhajtott és így szólt: - Ó, jaj, te sosem leszel olyan kedves jószág, mint az én Fekete Hölgyem, még ha pont úgy bőgsz is, mint ő! Erre Tom azt mondta magában: - Még szerencse, hogy nem érti, amit a tehén bőg, különben nagy baj lenne! Így aztán az öregasszony szürkésfehér tehene két-három napon át reggelenként kiment a legelőre a szomszédok marháival együtt, mígnem egy napon nagy eső kerekedett, és minden fehérséget lemosott a jószág pofájáról és hátáról. Azon az estén az öregasszony Fekete Hölgye tért haza, szürkésfehér tehene meg elment az esővel, és többet senki sem hallott róla. Tom apjának azonban gyanúja támadt, ezért gondosan megvizsgálta a tehén pofáját. Fel is fedezett rajta egy keveset a krétából, melyet az eső nem mosott le; akkor aztán szegény Tomot kiadós verésben részesítette, és elküldte a háztól, hogy keresse máshol a szerencséjét üres zsebbel és fájó csontokkal. Most, hogy Tom egyedül a saját ravaszságára volt utalva, azon tűnődött, hogyan tehetne szert egy kis pénzre. Szerzett hát egy zsinórt, amely közel olyan hosszú volt, mint amekkorának az anyja magasságát becsülte, és elment Edinburghba egy ácsmesterhez, aki a szülei ismerőse volt. Az ács megkérdezte, mi van vele, erre nagyon komoran azt felelte, hogy egy jó és kötelességtudó anyát veszített el a múlt éjjel, és most hozta a mértéket a koporsóhoz. Tom egy kis időre elment, de aztán visszatért, és azt mondta az ácsnak, nem tudja, mit csináljon, mert az apja megparancsolta, hogy szerezzen pénzt ettől és ettől az embertől, akit Tom meg is nevezett, és aki aznap nem volt a városban. Az 53

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK ács megkérdezte, mennyit akar. Ene Tom azt válaszolta, hogy másfél guineát, aztán szigorúan meghagyta neki, hogy a koporsót még másnap tizenegy óra előtt szállítsa házhoz, és akkor az árával együtt meg kell kapnia a pénzét is. Utána pedig Tom elment a kocsmába, és ott vígan volt, amíg a pénzből futotta. Másnap reggel az ács és két legénye elvitték a koporsót, és amint éppen befelé mentek a házba, szembetalálkoztak Tom anyjával, aki megkérdezte a mestert, hová igyekeznek ezzel a jó kis koporsóval. Az ács azt sem tudta, mit mondjon, annyira meglepte, hogy életben látja az asszonyt; végül elmesélte neki, hogy a fia tegnap elhozta a mértéket a koporsóhoz, és másfél guineát kapott tőle, amelyből, azt mondta, a hozzávalókat veszi meg a temetéshez. - Ó, a csirkefogó! - szólt Tom anyja. - Hát ezt játszotta el velem? Így aztán az ács megkapta a kölcsönadott pénzét, és még valamennyit a fáradozásáért, és mehetett haza a koporsóval.

Tom, híján lévén a pénznek, azon kezdett gondolkodni, hogyan szerezhetne friss utánpótlást. Lement hát a városkapuhoz, az aratók közé, felfogadott vagy harmincat közülük egy hétre, és megegyeztek abban, hogy tíz pennyt fizet nekik naponta a munkáért. Szegények, azt gondolták, hogy Tom a legnagylelkűbb, legbecsületesebb és legjobb gazda, akivel eddig találkoztak, mert mindannyiukat elvitte még egy kocsmába is, ahol kiadós reggelit adatott nekik. - Nos - szólt Tom - , amikor ilyen sokan vagytok együtt, talán az ország különböző részeiből, és nem is ismeritek 54

Lothiani Tom egymást, akkor nem tudhatom, becsületes emberek vagytok-e, vagy akadnak köztetek zsiványok. És mert együtt alszotok a pajtában, biztonságosabb lenne, hogy ha az, akinek van közületek pénze, ideadná nekem. Én meg feljegyzem a neveteket a könyvembe, és hogy mennyit kaptam tőletek; és amikor átveszitek a béreteket szombat este, mindet visszakapjátok. - Ó, ez nagyon jó, gazdánk! Itt az enyém! Tedd el az enyémet! - mondta egyik a másikkal versengve. Néhányan öt, hat, hét vagy nyolc shillinget is adtak neki: mindent, amit az aratás alatt kerestek, és amely összesen kitett vagy hét font sterlinget. No már most Tom, miután megszerezte az összes pénzüket, kivitte őket a városból, úgy hárommérföldnyire, egy tábla lábon álló vetéshez, amely, bár egy kicsit még zöld volt, a célnak éppen megfelelt, mert távolabb feküdt a házaktól. Tom itt kezdte dolgoztatni őket, és azt mondta, elmegy ebédet rendelni nekik, és elküldi a saját szolgáit is, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Aztán nekieredt, olyan gyorsan, ahogy csak tudott, de egy másik utat választott a város felé, nehogy követhessék és elkaphassák. Nos, a népek, akiké a vetés volt, látták, hogy micsoda csapat dolgozik a földjeiken, es nem tudták mire vélni a dolgot. Az a gazda, akinek kárba ment a vetése, közéjük rohant, folyvást kiabálva, hogy hagyják abba. De azok nem akarták, amíg szét nem csapott közöttük, erre az aratók meg őt ütlegelték. A gazda nagyon dühös volt, mert a gabona még nem érett be teljesen. Végül a heves vita és az összegyűlt emberek hatására a szegény aratók belátták, hogy csúnyán rászedték őket, ezért balszerencséjükön búsan keseregve elhagyták a földet. 55

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Pár nappal később, amint Tom épp lefelé mendegélt az edinburghi Canongate-en, összefutott az egyik aratóval, aki felismerte, és gyorsan mellészegődött, követelve vissza a pénzét, a többiért pedig jóvátételt. - Csitt, csitt! - szólt Tom. - Megkapod a magadét, és még valami mást is! Tom bevitte az embert a börtönbe, és egy üveg sörért, meg egy korty pálinkáért kiáltott, majd félrehúzta a börtönőrt, mintha pénzt akarna tőle kölcsönkérni, és azt mondta neki: - Ez az ember egy nagy tolvaj, már három napja keressük a társaimmal, és náluk van az elfogatóparancs. Ha itt tartod ezt a zsiványt, amíg elszaladok értük, egy guinea üti a markodat! - Jól van - szólt a börtönőr - , menj csak, addig én megőrzöm neked a csibészt! így hát Tom elment, otthagyva a szegény, ártatlan fickót és a foglárt egymással tusakodva, aztán egyenesen Anglia felé vette az útját.

Tom, elhagyva szülőhazáját, Northumberlandbe ment, ahol egy nyomorúságos öreg gazda szolgálatába szegődött hét évre; feladatait derekasan ellátta, bár néha megtréfálta a körülötte élőket. Volt a gazdának egy rossz szokása: nem engedte, hogy esténként a vacsorához gyertyát gyújtsanak. Ezért aztán Tom egyik este a gazdájával szemben telepedett le, és már majdnem nekiláttak a zabkásának, amikor Tom belemerítette kanalát a tányér kellős közepébe, ahol a lé a legforróbb volt, és egy kanálnyit odavágott a gazdája szájához. 56

Lothiani Tom - Hogy a ragya verjen ki! - ordított fel a gazdája. Teljesen megégett a szám! - Verje ki inkább kendet, gazda! - felelte Tom. - Olyan sötétségben tartja ezt a házat, mint a purgatóriumot! Épp be akartam kapni ezt a kanál zabkását, de elvétettem, mert olyan sötét van itt. Ne gondolja, gazdám, olyan sült bolond vagyok, hogy kendet etessem, amikor nekem is van szám! Na, attól az estétől fogva, hogy Tom megégette a gazdája száját a forró kásával, mindig égett gyertya a vacsoránál, mert a gazda nem kívánt többet sötétben enni, amikor Tom is jelen volt. Lakott a házban egy szolgálóleány, aki, amikor bevetette az ágyakat. Tómét mindig kihagyta, ezért neki magának kellett volna rendbe tennie. - Ejnye - szólt Tom -, van énnekem elég nehezebb munkám, és még ezt is velem csináltatná meg! Másnap, amikor Tom éppen szántott, látja ám, hogy a gazdája közeledik feléje a ház felől. Erre otthagyta a lovakat meg az ekét, és elindult a gazda irányába, aki így kiáltott: - Mi baj van? Mi történt? - Nincs semmi baj - mondta a legény -, csak megyek haza bevetni az ágyamat. Már két hete nem volt beágyazva, a lány meg épp most teszi rendbe a többiekét, úgyhogy megyek én is, megcsinálom a magamét. - Nem, nem - szólt a gazdája -, eredj csak vissza az ekéhez, és én majd gondoskodom róla, hogy az ágyad estére mindig be legyen vetve! - Na, legalább többet szánthatok két-három barázdával! mondta Tom, és ezzel vége is lett a dolognak. 57

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Jött egyszer a mészáros, és egy szép, kövér borjút vásárolt a legény gazdájától. Tom feltette az állatot a ló hátára, a mészáros elé, és amikor elporoszkáltak, a legény így szólt: - No, gazda, mibe fogadjunk, hogy ellopom a borjút a mészárostól, mielőtt kétmérföldnyire érne? Mondja erre a gazda: - Fogadjunk egy guineába, hogy nem! - Rendben - felelte Tom. Bement a házba, fogta a gazdája egyik jó cipőjét, és a mezőn keresztülvágva, még a mészáros előtt odaért a sövény azon kanyarulatához, ahol volt egy lyuk. Itt aztán Tom elhelyezkedett a sövény mögött, és kidobta a fél pár cipőt az országút kellős közepére. Jött a mészáros, maga előtt a borjúval, és így szólt magában: - Hej, micsoda jó cipő! Ha tudnám, hogyan tegyem fel a nyeregbe újra a bocimat, leszállnék érte; de hát mihez is kezdjek egy fél pár cipővel? Így hát továbblovagolt, és otthagyta a cipőt a földön heverve. Tom akkor kimászott a nyíláson, felvette a cipőt, és keresztülrohant a földeken, amíg oda nem ért még a mészáros előtt a sövény másik nyílásához, olyan félmérföldnyire az előzőtől. Ott újra kidobta a fél pár cipőt az út közepére. Jött a mészáros, és így szólt magában: - Na, most már lesz egy pár jó cipőm, amiért érdemes lehajolni! - azzal leszállt a lóról, földre fektette a borjút, lovát a sövényhez kötötte, és visszarohant, azt gondolva, hogy megszerzi a cipő párját is. Ezalatt Tom felkapta a borjút és a cipőt, és hazaérve követelte a fogadás tétjét, amelyet gazdája nem tagadhatott meg tőle, hiszen olyan szépen kiérdemelte. 58

Lothiani Tom Szegény mészáros, nem találva a cipő párját, viszszament a lovához, és látva, hogy eltűnt a borjú, nem tudta, mitévő legyen. Azt gondolta, a boci biztosan elszakította a kötelet a lábán, és kirohant a földekre, a mészáros pedig azzal töltötte a napot, hogy az állatot keresgélte a sövények és árkok között. Éjszakára visz-szatért Tom gazdájához, azzal a szándékkal, hogy a következő napon ismét a borjú keresésére indul. Részletesen beszámolt arról, hogyan veszítette el a jószágot az átkozott pár cipő miatt, amelyet hite szerint az ördög ejtett el az úton, és magával vitte a bocit és a cipőt egyaránt. A mészáros a végén még annak is örült, hogy legalább vén lovát meghagyta neki. Tom másnap reggel krétával és vízzel szép, fehér arcot mázolt a borjúnak, aztán kivitte és eladta a mészárosnak. A gazda és a többi cseléd igen jót mulatott azon, hogy a mészáros újra megveszi a saját állatát. Amint elment, Tom így szólt: - Na, gazdám, mibe fogadjunk, hogy újra ellopom tőle, mielőtt még kétmérföldnyire érne? - Nem, nem! - felelte a gazda. - Én nem fogadok veled többet, de adok neked egy shillinget, ha megteszed. - Rendben - mondta Tom -, és ezért most pénzt sem kérek - azzal átrohant a földeken, amíg oda nem ért még a mészáros előtt arra a helyre, ahonnan ellopta tőle a borjút az előző napon. Ott lefeküdt a sövény mögé, és amint a mészáros elhaladt előtte, Tom szája elé tette kezét és bőgni kezdett, mint egy boci. A mészáros hallva a hangot, megesküdött volna rá, hogy ez az a borjú, amelyet tegnap elveszített. Leszállt a lóról, a földre dobta az állatot, és nagy sietve keresztültört a sövényen, azt gondolva, nincs is más dolga, csak hogy felvegye a bocit. De amint átért a sövény egyik oldalára, Tom átugrott a másikra, 59

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK hátára kapta a jószágot, aztán visszament a sövény túloldalára, és a földeken át biztonságban hazajutott, hátán a borjúval. Ezalatt szegény mészáros azzal töltötte az idejét, hogy hiába kereste az állatot, sövénytől sövényig, lyuktól lyukig futkározva, így hát visszatért a lovához, és ekkor felfedezte, hogy a másik borjú is oda van; ebből azt a következtetést vonta le, hogy ezen a helyen valami láthatatlan lélek ólálkodik, és ő művelte ezt a dolgot. Hazament hát, keseregve a jószág elvesztésén. Amikor Tom megérkezett, lemosta a fehérséget a lopott borjú pofájáról, gazdája pedig üzent a mészárosnak, hogy jöjjön és vásároljon egy másik állatot. Az el is jött pár nappal később, és Tom harmadszorra is eladta neki ugyanazt a jószágot, aztán pedig elmesélte neki az egész dolgot, úgy, ahogyan az történt, és visszaadta a pénzt. így aztán a mészáros is jót nevetett furcsa kalandján.

60

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Habetrot, a rokkatündér (Habetrot the Spinstress) Valamikor réges-régen, élt egyszer egy folyóparti öreg házban egy szépséges leány, akit Maisie-nek hívtak. Magas volt és sudár, vörösesbarna hajú és kék szemű: a legszebb lány volt az egész völgyben. Az ember azt hihetné, a leány szépsége büszkeséggel töltötte el édesanyja szívét, de ehelyett az csak sóhajtozott és a fejét csóválta, valahányszor Maisie-re nézett. De vajon miért? Hát azért, mert a férfiak akkoriban okosabban gondolkodtak, mint manapság: ahelyett, hogy csinos feleségnek valókat kerestek volna, inkább olyan lányokat választottak, akik tudtak főzni és fonni, akikből érdemes háziasszony válhatott. Maisie anyja szorgalmasan font, de jaj, nagy bánatára és csalódására, a leánya ebben nem rá ütött. Sokkal inkább szeretett a szabadban kószálni, lepkét kergetni, vadvirágot szedni, mint a rokka mellett ücsörögni, így aztán, amikor az édesanyja látta, hogy Maisie leánytársai, akik korántsem voltak olyan szépek, mint ő, sorra gazdag férjet fogtak maguknak, sóhajtott és azt mondta: - De nagy bánatom vagy nekem, te gyerek! Azt hiszem, nincs az a merész lánykérő, aki megállna a kapunk előtt, amikor látja, hogy milyen lusta és nemtörődöm vagy! Maisie azonban csak nevetett. Végül az anyja komolyan megharagudott: egy ragyogó tavaszi reggelen három nagy köteg lent tett az asztalra, és élesen így szólt: 61

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Nem tűröm tovább ezt a henyélést! Az emberek azt fogják mondani, az én szégyenem, hogy nem jönnek hozzád udvarlók. Nem maradhatsz a nyakamon, hogy mindenki azon nevessen, itt egy lusta lány, akit senki nem vesz el feleségül! Most aztán dolgoznod kell! Ha nem fonod meg ezt a három köteg lent három nap alatt hét motring fonallá, beszélek a zárda apátnőjével, hogy vegyen fel az apácanövendékek közé. Nos, bár Maisie lusta volt, arra azért nem vágyott, hogy kolostorba zárják; így aztán megpróbált nem gondolni a kinti napsütésre, hanem komoran gubbasztott a guzsalya mellett. De jaj, oly kevéssé szokott a munkához, hogy csak nagyon lassan haladt előre, és bár az egész napját a rokkájával töltötte, és ki sem tette a lábát a házból, mégis, estig csak egy fél motring fonalat font meg. A következő nap még rosszabb volt, mert karjai annyira fájtak, hogy nagyon lassan tudott csak dolgozni. Azon az éjszakán sírva aludt el, és másnap reggel, látva, teljesen reménytelen, hogy elkészüljön a rábízott feladattal, kétségbeesetten fellökte guzsalyát és kiszaladt a házból. A közelben volt egy mély szurdok, amelyen kis patak rohant keresztül. Maisie szerette ezt a völgyet, mert bővelkedett virágokban. Ezen a reggelen is ide, a patakpartra futott le, és egy nagy kőre telepedett. Csodaszép reggel volt: a mogyoróbokrok kibontották zsenge leveleiket, ágaik a lány feje felett bólogattak, finom csipkeként emelkedve a kék ég felé. Kankalinok és édes illatú ibolyák kandikáltak ki a fű közül. A patak közepén emelkedő kőre kis barázdabillegető szállt le, és úgy bólogatott, mintha Maisie-nek intene, és azt próbálná mondani: „Sose bánkódj, légy vidám!" 62

Habetrot, a rokkatündér De szegény leánynak ezen a reggelen nem volt kedve gyönyörködni a virágokban és a madarakban. Ahelyett, hogy őket figyelte volna, ahogy ez rendesen szokása volt, keze közé rejtette arcát, és tűnődött, vajon mi lesz vele. Ide-oda himbálózott, miközben azon gondolkodott, milyen szörnyű lesz, ha anyja beváltja az ígéretét, és becsukatja a közeli zárdába az ünnepélyes, komoly arcú nővérek közé, akik úgy néztek ki, mintha már teljesen elfelejtették volna, milyen fiatalnak lenni, szaladgálni a napfényben, nevetni és friss, tavaszi virágokat szedni. - Ó, ezt nem tudom elviselni! - sírt fel végül a lány. Belehalok, ha apácának adnak! - És ki akar apácának adni egy magadfajta csinos leányzót? - kérdezte egy különös, rekedt hang Maisie közelében. A lány felugrott, és úgy bámult maga elé, mint egy holdkóros. Épp vele szemben, a patak túlpartján állt egy különös szikladarab, amelynek lyuk volt a közepében és teljesen úgy nézett ki, mint egy nagy alma, amelynek kivágták a magházát. Maisie jól ismerte ezt a követ: sokszor felült rá és találgatta, vajon hogy került a közepébe az a mulatságos lyuk.

63

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

64

Habetrot, a rokkatündér Így hát nem csoda, hogy most csak ámult-bámult, mert a kövön ott ült a legfurcsább kis öregasszony, akit életében látott. Bizony, ha a haja nem lett volna ezüstszürke, és nem viselt volna nagy, fodros főkötőt, Maisie kislánynak vélhette volna, olyan rövid volt a szoknyácskája; épphogy a térdéig ért. A főkötő fodraival keretezett arca rózsásan gömbölyödött, apró, fekete szemével vidáman hunyorgott a megdöbbent leányra. Vállára fekete-fehér kockás vállkendőt borított, lábán, melyet a szikla széle felett lógázott, fekete selyemharisnyát viselt, és takaros cipőcskét nagy ezüstcsattal. Valójában igen csinos idős hölgy lett volna, ha a szája nem olyan hosszú és keskeny. Ez rózsás arca és fekete szeme ellenére is csúnyává tette a megjelenését. Maisie csak állt, és olyan hosszan, csendesen nézte, hogy az öregasszony újra megkérdezte: - Ki akar apácának adni egy magadfajta, csinos leányzót? Valószínűbb, hogy valami gáláns úriember vesz majd feleségül! - Ó, nem - válaszolta Maisie. - Anyám azt mondja, az urak rám sem néznek, mert nem tudok fonni. - Zöldség! - mondta a kicsi asszony. - A fonás jó elfoglaltság az ilyen öregeknek, mint én; látod, a szám is azért olyan hosszú és csúnya, mert sokat fontam, és az ujjamat a számba dugtam, mert nedvesen könnyebben tudtam a fonalat vezetni. Nem, nem, te csak vigyázz a szépségedre: ne vesztegesd el a rokka mellett, de a zárdában sem! - Bárcsak anyám is így gondolkodna, mint kegyed! felelte a lány szomorúan, és felbátorodva az öregasszony kedves arcától, elmesélte neki az egész történetet. 65

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Nos - mondta az öreg hölgy -, nem szeretem, ha csinos leányokat sírni látok... Segítene rajtad, ha megfonnám helyetted azt a lent? Maisie azt gondolta, ez az ajánlat túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de új barátnője ráparancsolt, hogy szaladjon haza és hozza el a lent. Persze nem kellett kétszer mondania... Ahogy Maisie visszatért, odaadta a kötegeket a kicsi asszonynak, és már majdnem megkérdezte, hogy hol és mikor veheti át a kész fonalat, amikor hirtelen zajt hallott a háta mögül és odanézett. Nem látott semmit sem, de mekkora volt rémülete és meglepetése, amikor visszafordult, és észrevette, hogy az öregasszony lenestül, mindenestül eltűnt. Megdörzsölte a szemét és körülnézett, de a kis öregasszonynak se híre, se hamva nem volt. A leány végképp összezavarodott: találgatta, vajon ébren van-e, vagy csak álmodik. De hát nem lehetett álom, hiszen látta a harmattól nedvesen csillogó lábnyomokat, melyek a patakpartra vezettek, de ott voltak a patak közepén, a kövön is, ahol akkor állt, mikor átadta a lent a titokzatos kis idegennek. Most mi lesz? Mit fog szólni az édesanyja, amikor bevallja neki, nemcsak hogy nem fejezte be a feladatát, hanem a len nagy részét el is veszítette? Maisie fel-le szaladgált a szurdokban, bokrok közt kutatva, belesve a part minden zugába és hasadékába, ahová a kis öregasszony elrejtőzhetett. Minden hiábavaló volt, és végül, belefáradva a keresgélésbe, a lány újra leült a kőre, és azonnal álomba merült. Mire felébredt, már beesteledett. A nap lement, és sárgás ragyogása gyorsan átadta helyét a hold ezüst fényének. 66

Habetrot, a rokkatündér Maisie a nap különös eseményein tűnődve üldögélt, és a szemközti parton álló sziklát bámulta, amikor úgy rémlett neki, mintha távoli mormolást hallana a kőből. Egyetlen ugrással átkelt a patakon, és felkapaszkodott a sziklára. Igaza volt: a szikla alatt, mélyen a földben valaki beszélt. Maisie a kőhöz hajtotta fülét és hallgatózott. A különös kis öregasszony hangja szűrődött fel a lyukon: - Hohó, az én csinos kis leányzóm még nem is tudja, hogy az én nevem Habetrot! Maisie kíváncsian bekukucskált a nyíláson, és ott a legkülönösebb látványban volt része, amellyel valaha találkozott. Olyan volt, mintha teleszkópon át nézett volna le egy csodálatos kis völgybe: ott a fák ragyogóbban zöldelltek, mint amiket valaha is látott, és a virágok is összehasonlíthatatlanul szebbek voltak az e világiaknál. A völgyecske földjét a legfinomabb mohaszőnyeg borította; azon ült kis barátnője, elmerülve a fonásban. Nem volt egyedül: kis öregasszonyok vették körbe, akik nagy, fehér köveken üldögéltek, és mindannyian olyan gyorsan fontak, ahogy csak tudtak. Időnként valamelyik fel-felnézett, és Maisie látta, hogy mindnyájuknak olyan hosszú, keskeny szája van, mint az ő barátnőjének. A lány tényleg megsajnálta őket, hisz olyan kedvesnek tűntek, és talán még csinosak is lettek volna, ha nincs ez a szépséghiba. Az egyik rokkatündér magában ült, és azzal foglalatoskodott, hogy sebesen motringokba gombolyította a fonalat, amelyet a többiek megfontak. Maisie úgy találta, hogy ez a kicsi hölgy nem olyan szép, mint a többiek: teljesen szürkébe öltözött, nagy, horgas orra volt és szarukeretes okuláréja. A neve valószínűleg Slantie Mab lehetett, mert 67

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Maisie hallotta, hogy Habetrot így szólította, arra kérve, siessen a gombolyítással, mert már esteledik, és lassan ideje, hogy a fiatal lány elvigye a fonalat az anyjának. Maisie-nek fogalma sem volt, mit tegyen, miként juthatna hozzá a fonalhoz; a lyukba nem akart lekiabálni, nehogy a kis öregasszony dühös legyen rá, amiért megleste őket. De aztán Habetrot, ahogy nevezte magát, egyszer csak megjelent előtte az ösvényen, kezében a felgombolyított fonallal. - Ó, köszönöm, köszönöm! - kiáltotta Maisie. -Hogyan mutathatnám ki a hálámat? - Sehogy - felelte a tündér. - Nem jutalomért dolgozom. Csak annyit tegyél meg, hogy ne mondd el édesanyádnak, ki fonta meg a fonalat helyetted. Most már tényleg későre járt, és Maisie-nek nem volt vesztegetni való ideje. Rohant haza a kincset érő fonallal a vállán. Mikor belépett a konyhába, látta, hogy az anyja már nyugovóra tért. Munkával teli napja lehetett, mert a tágas kéményben felakasztva ott díszelgett hét jókora, száradó véres hurka. A tűz alig pislákolt, de még tisztán parázslott. A barátságos fények és a hurkák látványa eszébe juttatta Maisienek, hogy nagyon éhes, és milyen jó is a sült véres hurka. Asztalra hajítva a fonalat, gyorsan kibújt a cipőjéből, hogy ne üssön zajt, nehogy az anyja felébredjen. Aztán leakasztott a falról egy serpenyőt, kivett a kéményből egy hurkát, megsütötte és megette. Még mindig éhes maradt, így hát fogott egy következő hurkát, aztán egy másikat, míg végül mindet felfalta. Utána fellopódzott az emeletre, az ágyába, és gyorsan elaludt. 68

Habetrot, a rokkatündér Másnap reggel Maisie anyja lejött az emeletről, még mielőtt a lány felébredt volna. Valójában alig aludt, mert folyton Maisie nemtörődömsége járt a fejében, és szomorúan arra a döntésre jutott, hogy ideje lesz beszélnie rest lányáról a kolostor apátnőjével. Mekkora volt a meglepetése, amikor az asztalon meglátta a hét gyönyörű motringot, hát még amikor a kéményhez ment, hogy leakasszon egy véres hurkát reggelire, és felfedezte, hogy mind elfogyott! Nem tudta, nevessen-e örömében, hogy a lánya ilyen szorgalmas volt, vagy sírjon-e bosszúságában, hogy az összes félve féltett hurka oda van, pedig már legalább egy hete fente rájuk a fogát. Zavarodottságában így énekelt: "Az én leányom megfont hetet, hetet, Az én leányom megevett hetet, hetet, Még mielőtt a nap felkelt." Eddig nem is meséltem arról, hogy félmérföldnyire attól a helytől, ahol az öreg ház állt, igen tehetős fiatal nemes lakott egy gyönyörű kastélyban. Éppen olyan jólelkű és bátor volt, mint amilyen gazdag; minden anya, akinek csinos leánya volt, azt kívánta, bár a házuk tájára vetődne, és beleszeretne. A fiatalember viszont nem járt udvarolni, és mindenki azt mondta, hogy túl előkelő ahhoz, hogy elvegyen egy falusi lányt. Egy nap majd elutazik Londonba, és feleségül vesz egy hercegkisasszonyt. Nos, ezen a szép tavaszi reggelen éppen úgy esett, hogy a fiatal nemes kedvenc lova elveszítette egyik patkóját. Attól félt, hogy a lovászok a puha fű helyett a kemény országúton 69

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK hajtják majd végig, ezért inkább azt gondolta, elviszi maga a kovácshoz. Így történt, hogy a nemes épp Maisie-ék kertje előtt lovagolt el, amikor a lány anyja kilépett a házból, azt a furcsa nótát énekelve. A fiatalember megállította a lovát, és udvariasan így szólt: - Jó napot, asszonyom! Megkérdezhetem, miért énekel ilyen különös dalt? Maisie anyja nem válaszolt, csak megfordult és visszament a házba. A fiatal nemes, akit nagyon izgatott, hogy mit jelentsen ez az egész, a kerítésre vetette a kantárszárat, és követte az asszonyt. Maisie anyja az asztalon fekvő hét motringra mutatott: - Ezt a leányom fonta meg még reggeli előtt. A fiatalember ekkor azt kérte, hadd láthassa ezt a szorgalmas leányzót. Maisie anyja odament az ajtóhoz, és előhúzta mögüle a lányt, aki ide rejtőzött el az idegen elől. Azalatt jött le a konyhába, amíg anyja kiment a kertbe. Olyan kedvesen festett kék mintás, friss, reggeli köntösében, lágyan göndörödő, gesztenyeszín hajával, arcán a gáláns fiatalember láttára átfutó pírral, hogy az rögtön el is veszítette a fejét, és beleszeretett. - Ó, az én drága anyám mindig azt mondta, hogy olyan feleséget hozzak a házhoz, aki szép és szorgalmas is egyszerre. Ez a lány felülmúlja minden várakozásomat. Kérem, jó asszony, ne halogassa sokáig az esküvőnket! Képzelhetitek, Maisie anyja mennyire magánkívül volt az örömtől, hogy micsoda váratlan szerencse érte a házát. 70

Habetrot, a rokkatündér Buzgón szervezni kezdte a menyegzőt, de maga Maisie kicsit összezavarodott. Attól félt, hogy ha hozzámegy a fiatalemberhez, és a kastélyban fog élni, ott majd elvárják tőle, hogy rengeteget fonjon, és ha így lesz, férje biztosan rájön, hogy egyáltalán nem tudja olyan jól pörgetni a rokka kerekét, ahogy azt gondolta. Nagy bajában az esküvője előtti éjjelen kiment a völgybe, a patakparti sziklához. Felmászott rá, nekitámasztotta a fejét, és halkan belesuttogott a lyukba: - Habetrot, drága Habetrot... A kis öregasszony azonnal megjelent, és hunyorítva kérdezte, mi bántja, éppen akkor, amikor a legboldogabbnak kellene lennie. Maisie elmesélte neki. - Ne törd ezen a szép fejecskédet! - válaszolta a tündér. Csak gyere ki ide a vőlegényeddel a jövő héten, amikor telihold lesz, és biztosíthatlak, hogy soha nem fog arra kérni, hogy a rokka mellé ülj. Így aztán, miután lezajlottak a menyegzői ünnepségek, és a fiatal pár beköltözött a kastélyba, Maisie a megbeszélt estén azt javasolta az urának, hogy tenniük kéne egy sétát a holdfényben. Nagyon aggódott, vajon hogyan fog segíteni rajta a kis tündér; hiszen rögtön azon a napon, amikor a férje megmutatta neki új otthonát, rábökött egy gyönyörű, ébenfából készült rokkára, amely az édesanyjáé volt, és büszkén így szólt: - Holnap, kicsikém, hozok egy kis lent a városból, és akkor megláthatják a lányok, micsoda ügyes ujjacskái vannak az én kis feleségemnek! 71

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Maisie vörös lett, mint a rózsa, ahogy a szép rokka fölé hajolt, és szinte betegnek érezte magát, amikor arra gondolt, mi fog majd történni, ha Habetrot mégsem segít rajta. Így aztán azon a bizonyos estén, miután tettek egy rövid sétát a kertben, Maisie azt javasolta, menjenek le a kis szurdokba, hogy megnézzék, milyen a patak holdfénynél. Így is történt. Ahogy megérkeztek a sziklatömbhöz, Maisie ráhajolt, és azt suttogta: - Habetrot, drága Habetrot! - és abban a szempillantásban megjelent a kis öregasszony. Méltóságteljesen meghajolt előttük, mintha mindketten idegenek lettek volna a számára, és így szólt: - Isten hozta uram és asszonyom az Aggszüzek Völgyében! - azzal odakoppantott a kezében tartott kis bottal egy nagy tölgyfa gyökeréhez. Erre feltárult egy zöld ajtó. Maisie nem is emlékezett, hogy látta volna azelőtt, és a fiatal pár követte a tündért a másik völgybe, amit Maisie a nagy kövön lévő lyukon át látott. Az összes kis öregasszony ott üldögélt kedvenc fehér kövén, munkájába merülve, csak éppen mindnyájan sokkal csúnyábbnak látszottak, mint annak előtte. Maisie felfedezte, csúfságuknak az az oka, hogy vörös szoknya és fehér főkötő helyett most mindannyian unalmas, szürke sapkát és ruhát viselnek. És ahelyett, hogy boldognak tűnnének, inkább olyannak próbáltak mutatkozni, mint akik a legnyomorultabbak a világon. Hosszú, keskeny szájukat még jobban megnyújtották, ahogy benedvesítették vele az ujjaikat, melyekkel a fonalat vezették. 72

Habetrot, a rokkatündér - Uram, segíts és óvj meg bennünket! - kiáltott fel Maisie férje. - Micsoda rusnya vén boszorkányok! Mi ütött ebbe a mulatságos kis öregasszonyba, hogy egy magadfajta szép gyermeknek ilyen csúfságokat mutogat? Egy héten és egy napon át velük fogsz álmodni! Nézd csak a szájukat! - azzal maga mögé tolva Maisie-t, odament az egyik öregasszonyhoz és megkérdezte, mitől lett a szája ilyen csúnya. A tündér felelni akart neki, de a fiatalember csak valami ehhez hasonlatos hangot hallott: „Pörrr..." Megkérdezett egy másikat is, és az ő válasza így hangzott: „Purrr..." Megpróbálkozott egy harmadikkal, de az meg ilyen hangot adott: „Parrr..." Az ifjú férj ekkor megragadta Maisie kezét, és felsietett vele a zöld ajtóhoz. - Hitemre! - mondta. - Ha ide vezet a sok fonás, akkor inkább változzon kővé anyám rokkája, mint hogy megengedjem, hogy egy ujjal is hozzányúlj! Inkább álljanak örökké üresen a kastély fehémeműs ládái, mint hogy így megcsúnyuljon a szép arcocskád! Így történt, hogy Maisie egész nap odakint kószálhatott a férjével, énekelhetett és nagyokat nevethetett szíve teljes megelégedésére. És bármikor fonni való len akadt a kastélyban, levitték a szurdokba a nagy sziklához, otthagyták, Habetrot pedig a társaival megfonta, és többé sosem lett ebből semmi galiba

73

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

A megpatkolt boszorkány (The Blacksmith's Wife of Yarrowfoot) JÓ néhány évvel ezelőtt szolgált a yarrowfooti kovácsnál két inas, akik testvérek voltak: mindketten komoly, jóravaló legények, és egészségesek, mint a makk, amikor elszegődtek hozzá. Azonban néhány hónap múlva a fiatalabbik fogyni és halványodni kezdett, elveszítette étvágyát, és a hanyatló egészség egyéb jeleit is mutatta. Bátyja, aki nagyon aggódott miatta, gyakran kérdezgette, hogy mi bántja, de hasztalanul. Végül aztán a szegény fiú gyötrelmes könnyekben tört ki, és bevallotta, hogy teljesen ki van merülve, és nemsokára sírba viszi a gazdájuk nejétől elszenvedett rossz bánásmód; az asszony tulajdonképpen boszorkány, bár senki sem gyanítja. - Minden este odajön az ágyamhoz - zokogta a fiú -, bűvös kantárt tesz rám, és lóvá változtat. Aztán felszáll a hátamra, és sok mérföldön keresztül hajszol, egészen az elvadult mocsarakig, ahol ő, és ki tudja még milyen rusnya teremtmények ocsmány lakomájukat tartják. Egész éjjel ott ácsorgok, majd kora reggel hazalovagol a hátamon. Akkor leveszi rólam a kantárt, miután visszaváltozom, de olyan megviselt vagyok, hogy alig tudok a lábamon állni. Hát így töltöm az éjszakáimat, amíg te mélyen alszol! Az idősebbik testvér erre nyomban kijelentette, hogy kipróbál egy éjszakát a boszorkányok között; így aztán öccsét fektette a saját helyére, a fal mellé, ő pedig éberen feküdt, amíg el nem jött a boszorkány érkezésének megszokott ideje. 74

A megpatkolt boszorkány Az asszony odalépett az ágyhoz, kezében a kantárral, és amikor az idősebb testvérre vetette, az egy gyors lábú mén alakjában pattant fel. A hölgy felugrott a hátára, és elindult a találkahelyre, ezúttal éppen a szomszéd földbirtokos borospincéjébe. Mialatt a boszorkány meg a többi rusnyaság vörösborral és finom étkekkel töltekezett, a mén, melyet az istálló egyik üres rekeszében hagytak, addig dörgölte fejét a falhoz, amíg meglazította a kantárt, és levetve magáról visszanyerte emberi alakját. Erősen fogva kezében a kantárt, elrejtőzött az istálló hátsó részében, amíg az asszonya karnyújtásnyi távolságra nem ért tőle; akkor hirtelen fejére vetette a bűvös lószerszámot, és láss csodát! Az asszony egy szép szürke kancává változott. A legény felszállt a hátára, nekieresztette a gyeplőt, és vágtattak árkon-bokron keresztül. Egyszer csak lepillantott, és észrevette, hogy a ló elvesztette egyik patkóját a mellső lábáról. Bevitte hát a legelső kovácsműhelybe, amelyet nyitva talált, helyre tetette a patkóját, másik patájára pedig újat veretett. Aztán fel s alá vágtatott vele egy felszántott földön, amíg a boszorkány közel nem került a teljes kimerüléshez. Végül hazahajtotta az állatot, levette róla a kantárt, még épp idejében, hogy a boszorkány bekúszhasson az ágyba, mielőtt a férje felébredne és nekilátna a napi munkájának. A derék kovács felkelt, nem igazán elmélkedve azon, mi is történt az éjszaka, felesége azonban panaszkodott, hogy nagyon beteg, majd meghal, és könyörögve kérte az urát, hogy küldjön doktorért. Következésképpen a kovács felébresztette az inasait; az idősebb fiú el is ment, és nemsokára visszatért az orvossal, akivel véletlenül futott össze a ház előtt. 75

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK A doktor meg akarta tapintani betege pulzusát, de az elszántan rejtegette kezét, és nem volt hajlandó megmutatni. A falusi Aszklépiosz összezavarodott, mire a férj úgy elvesztette türelmét neje konokságán, hogy lerántotta róla a takarót, és nagy rémületére felfedezte, hogy mindkét kezére lópatkók vannak szegezve. Tüzetesebben megvizsgálva észrevette, hogy az asszony oldalát felhorzsolták a rúgások, melyeket az inastól kapott, miközben föl s le lovagolt rajta a felszántott földön. Ekkor előléptek a testvérek, és elmeséltek mindent, ahogy történt. A következő napon a selkirki elöljárók próbának vetették alá a boszorkányt, majd arra ítélték, hogy elevenen megégessék egy kövön Bullsheugh-ban, és az ítélet annak rendje és módja szerint végre is hajtatott. Hozzá kell tennünk, hogy a fiatalabbik inasnak végül rendbe jött az egészsége, mert olyan vajat evett, melyet templomkertben legeltetett tehenek tejéből készítettek: ez a leghathatósabb orvosság azok számára, akiket meglovagolt egy boszorkány.

76

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK A madarak csatája (The Battle of the Birds) Elmesélek nektek egy történetet az ökörszemről, a kis madárról. Volt egy gazda, aki éppen szolgát keresett, és amikor találkozott az ökörszemmel, az így szólt hozzá: - Mit keresel? - Egy szolgát - felelte a gazda. - Felfogadsz engem? - kérdezte az ökörszem. - Téged, te szegény kis teremtés? Hát mit tudsz te dolgozni? - Tegyél egy próbát! Így hát a gazda felfogadta az ökörszemet, és az első munka, amit rábízott, a gabona cséplése volt a csűrben. Az ökörszem csépelni kezdett (bár, hogy mivel csinálta, azt csak Isten tudja), és kipottyant egy mag. Előjött egy egér és felfalta. - Na, majd én teszek róla, hogy ilyet többé ne csinálhass! - szólt az ökörszem. Újra lecsapott a cséphadaróval, és két mag pottyant ki a kévéből. Az egér újra előjött és felfalta őket. Végül megbeszélték, hogy összemérik erejüket: az ökörszem tizenkét madarat hoz magával, az egér pedig az egész pereputtyát. - Hozd magaddal az egész családodat! - mondta az ökörszem. - Te is a tiédet! - felelte az egér, és büszkén kirúgott az egyik lábával, az ökörszem azonban eltörte a lábát a cséphadarójával. 77

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Kitűzték hát a csata napját. Amikor minden jószág és madár egybegyűlt a harchoz, Tethertown királyának fia azt mondta atyjának, aki abban az évben az állatok uralkodója is volt, hogy elmegy megnézni a csatát, és hírt hoz felőle a királynak. Mire megérkezett, az ütközet már majdnem befejeződött, csak egy nagy fekete holló és egy kígyó verekedett egymással. A kígyó a holló nyakára csavarodott, a holló meg csőrével a kígyó torkát szorongatta, és úgy tűnt, a kígyó fog győzedelmeskedni. Amikor a királyfi meglátta őket, a holló mellé állt, és egyetlen csapással fejét vette a kígyónak. Mikor a holló már újra kapott levegőt, és látta, hogy a kígyó kimúlt, így szólt: - Jóságodért, amit ma irántam tanúsítottál, mutatok neked valamit. Ülj csak fel a hátamra, a szárnyam tövéhez! A királyfi átkulcsolta a holló nyakát, és meg sem álltak, amíg el nem hagytak kilenc hegycsúcsot, kilenc völgyet és kilenc hegyi lápvidéket. - No - mondta a holló -, látod-e amott azt a házat? Menj most oda! Az egyik nővérem lakja, és biztosíthatlak, hogy szívesen fog látni. És ha megkérdezi, hogy ott voltál-e a madarak csatáján, mondd, hogy igen. Ha pedig azt kérdezi, láttál-e ott valaki hozzám hasonlót, mondd, hogy láttál. Holnap reggel ugyanitt találkozunk. A királyfi igen jó bánásmódban részesült azon az éjszakán: a legfinomabb húsokat, a legjobb italokat kapta, lábára meleg vizet, tagjainak pedig puha ágyat. A következő napon a holló hátáról újra láthatta, amint áthaladnak hat hegycsúcs, hat völgy és hat hegyi lápvidék felett. Messze távol megpillantottak egy kunyhót, és egy szempillantás 78

A madarak csatája alatt ott is voltak. A királyfi ugyanolyan jó bánásmódban részesült ezen az éjszakán, mint az előzőn: kapott bőven enniinni, lábára meleg vizet, tagjainak puha ágyat. Másnap minden ugyanúgy folytatódott: átrepültek három hegycsúcs, három völgy és három hegyi lápvidék felett. A harmadik reggelen, amikor a királyfi a megbeszélt találkozóhelyre ment, a holló helyett a legcsinosabb fiatal legényt pillantotta meg, akit valaha is látott: az idegen aranygyűrűket viselt a hajában, kezében pedig egy csomagot tartott. A királyfi megkérdezte tőle, nem látott-e egy nagy fekete hollót. A legény így válaszolt: - Soha többé nem látod a hollót, mert én magam voltam az. Egy gonosz druida varázsolt el, de a veled való találkozás megszabadított az igézettől. Szeretném ha elfogadnád ezt a csomagot! Most pedig végig kell járnod pontosan ugyanazt az utat, mint idefelé, és minden éjjel abban a házban kell megszállnod, ahol annak előtte. A csomagot nem szabad kibontanod, amíg arra a helyre nem érsz, ahol legszívesebben laknál! A királyfi elbúcsúzott a legénytől, és elindult az apja háza felé. Esténként a holló nővéreinél szállt meg, ahogy az idevezető úton. Amikor már közeledett az apja hajlékához, keresztülvágott egy sűrű erdőn. Úgy tűnt neki, mintha a csomag egyre nehezebb lenne, ezért gondolta, megnézi, mi van benne. Amikor kibontotta, nagyon megdöbbent: egy szempillantás alatt ott termett a legelőkelőbb épület, amelyet valaha is látott. Egy hatalmas kastély volt, körülötte gyümölcsössel, benne mindenféle gyümölccsel és gyógynövénnyel. A királyfi csak állt, tele csodálkozással és 79

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK megbánással, hogy kibontotta a csomagot, mert ezek után nem tudta újra visszacsomagolni; hiába kívánta, bárcsak azon az apja házával szemközti szép kis zöld tisztáson állna ez a gyönyörű kastély. Amikor felpillantott, látta, hogy egy hatalmas óriás közeledik feléje. - Rossz helyre építetted fel a házadat, királyfi! -szólt az óriás. - Igaz, nem is itt kívántam felépíteni, de így hozta a balszerencse - felelte a királyfi. - Milyen jutalmat adsz nekem, ha visszateszem a csomagba? - Milyen jutalmat kérsz? - kérdezte a királyfi. - Azt, hogy add nekem az elsőszülött fiadat, amikor betölti a hetedik évét! - Ha lesz fiam, megkapod. Az óriás egy szempillantás alatt visszarakta az egész kertet, gyümölcsöst és kastélyt a csomagba, ahogy azelőtt volt. - No - mondta -, most menj utadra, és én is megyek a magaméra. De tartsd észben az ígéretedet, és ha elfelejtenéd, én majd emlékeztetlek rá! A királyfi útnak indult, és néhány nap múlva odaért arra a helyre, ahol a leginkább szeretett volna élni. Kibontotta a csomagot, és a kastély ott termett, ahogy annak előtte. És amikor kitárta a kastély kapuját, meglátta a legszebb leányzót, akire valaha is a tekintetét vetette. - Jer közelebb, királyfi! - szólt a leány. - Itt minden a tiéd lesz, ha még ma elveszel feleségül. - Éppen ezt szeretném! - szólt a királyfi, és még aznap összeházasodtak. 80

A madarak csatája De hét év és egy nap múltán kit láttak közeledni a kastélyhoz, ha nem az óriást? Az ifjú királynak most jutott eszébe az óriásnak tett ígérete, amit eddig még meg sem említett a feleségének. - Hagyd csak rám és az óriásra ezt a dolgot! - szólt a királyné. - Add ki a fiadat! - mondta az óriás. - Emlékezz ígéretedre! - Megkapod - felelte az ifjú király -, amikor az anyja felkészítette az útra. A királyné felöltöztette a szakács fiát, és kézen fogva kivitte az óriáshoz. Az elindult a gyerekkel, de még nem jutottak messzire, amikor botot nyomott a legényke kezébe. - Ha az apádé lenne ez a bot, mit csinálna vele? -kérdezte az óriás. - Ha az apámé lenne a bot, ezzel vemé el a kutyákat és a macskákat a király ételétől - felelte a kislegény - Te a szakács fia vagy! - kiáltott az óriás, azzal kapta a gyereket apró bokájánál, és nekivágta egy közeli sziklának. Dühtől őrjöngve tért vissza a kastélyhoz,és azt mondta, ha nem küldik ki neki a király fiát, itt vön nem marad. Így szólt a királyné az urához: - Egyszer még megpróbálhatjuk: a komornyik fia épp annyi idős, mint a mi fiunk. Felöltöztette hát a komornyik fiát, és kivitte az óriáshoz. Az nem ment messzi kel, amikor kezébe nyomta a botot. - Ha az apádé lenne ez a bot, mit - Elverné a kutyákat és a macskákat amikor a király palackjai és poharai közelében sündörögnének 81

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Te a komornyik fia vagy! - kiáltotta és az ő fejét is szétzúzta. Aztán nagy dühösen visszatért a kastélyhoz. A föld rázkódott a lába alatt, ahogy lépett, rázkodott a kastély is, és minden, ami benne volt. - IDE A FIADDAL! - ordította óriás. – Vagy egy szempillantás alatt kő kövön nem marad ebben a házban! Így aztán oda kellett adniuk a király fiát. Amikor kicsit távolabbra értek, az óriás megmutatta a fiúnak a botot, és így szólt: - Mit csinálna az apád ezzel a bottal, ha az övé volna? A királyfi azt mondta: - Van az én apámnak ennél különb botja is! - És mit csinál vele? - A királyi székben ül, mikor a kezében van. Akkor az óriás megértette, hogy a valódi gyermeket hozta el. A saját házába vitte, és úgy nevelte fel, mint tulajdon fiát. Egy szép napon, amikor az óriás nem volt odahaza, a fiú fülét a leggyönyörűbb muzsika hangja ütötte meg, amelyet valaha is hallott. A hang az emelet felől jött. A következő pillanatban meglátta a legszebb arcot is. A lány egy kicsit közelebb intette, és közölte vele, hogy az ő neve Vörös Mary, de most arra kell kérnie, hogy menjen el, viszont legyen itt, ezen a helyen, éjféltájban. A fiú úgy tett, ahogy megígérte. Az óriás lánya -mert Vörös Mary az ő leánya volt - egy pillanat alatt ott termett mellette, és így szólt: - Holnap feleséget kell választanod magadnak a két nővérem közül, de te egyiket se vedd el, hanem csak engem! 82

A madarak csatája Apám azt akarja, hogy menjek feleségül a zöld város királyának a fiához, de én nem szeretem őt. Reggel az óriás elővezette három leányát, és azt mondta: - No, Tethertown királyának fia, nem kell hogy többet velem lakjál. Megkapod feleségül az egyiket a nagyobbik lányaim közül, és a menyegző utáni napon vidd haza az apádhoz. - Csak úgy fogadom el az ajánlatát, ha feleségül a legkisebbet adja! - felelte a királyfi. Feldühödött erre az óriás, és azt mondta: - Mielőtt a tiéd lenne, meg kell tenned három dolgot, amit kérek tőled! - Ki vele! - így a királyfi. Az óriás kivitte az istállóhoz. - Nos, ebben az istállóban száz marhát tartok, és hét éve nem volt kitakarítva. Elmegyek ma hazulról, és ha estére ez az istálló nem lesz olyan tiszta, hogy egy aranyalmát végig lehessen gurítani rajta, nemcsak hogy nem kapod meg a lányomat, hanem szomjamat friss, fiatal véreddel fogom csillapítani! A fiú nekiállt kitisztítani az istállót, de mintha a hatalmas óceánt akarta volna kimeregetni. Délután, amikor már majd megvakult a saját verejtékétől, odament hozzá az óriás leánya, és azt mondta neki: - Jól megbüntettek, királyfi. - Meg bizony. - Gyere, dőlj le - szólt Vörös Mary -, és pihend ki magadat! - Rendben - felelte a királyfi -, hiszen mindenképpen halál fia vagyok! - azzal leült a lány közelében. 83

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Olyan fáradt volt, hogy rögtön álomba zuhant. Mikor felébredt, sehol sem látta az óriás lányát, de az istálló olyan szépen ki volt takarítva, hogy egy aranyalmát végig lehetett volna gurítani rajta, anélkül, hogy bemocskolódott volna. Megjött az óriás, és így szólt: - Kipucoltad-e az istállót, királyfi? - Ki én! - felelte a fiú. - Valaki kipucolta. - Mindenesetre nem kegyelmed volt az. - Jól van hát - felelte az óriás -, mert ma olyan szorgalmasan dolgoztál, holnap azzal töltheted az idődet, hogy befeded ezt az istállót madártollakkal, de ne legyen közöttük két egyforma színű! A királyfi már napkelte előtt talpon volt: fogta az íját és a nyilakkal telt tegezét, hogy madarakat lőjön. Kiment a mocsárba, de hiába, mert a madarakat nem volt könnyű elejteni. Rohant utánuk, amíg a verejték majd megvakította. Dél körül ki más érkezett, ha nem Vörös Mary? - Nagyon kifárasztod magad, királyfi. - szólt. - Ki én - válaszolta a fiú. - Csak ezt a két feketerigót tudtam elejteni, és mindkettő egyforma színű. - Gyere, és pihend ki a fáradtságod ezen a dombocskán! - Éppen ezt szeretném - mondta a királyfi. Azt gondolta, a lány ezúttal is megsegíti; leült mellé, és nemsokára álomba merült. Mikor felébredt, Vörös Mary már elment. A királyfi arra gondolt, visszamegy a házhoz, és ott látja ám, hogy az istálló be van fedve madártollakkal. Amikor az óriás hazaért, így szólt: - Befedted-e az istállót, király fia? 84

A madarak csatája - Be én. - Valaki befedte. - Nem kegyelmed volt az. - Jól van, nagyon jól - mondta az óriás. - Van ott lent a tóparton egy fenyőfa, és a tetején egy szarkafészek. Hozd el nekem belőle reggelire a tojásokat! Öt van belőlük a fészekben, és egy sem lehet repedt vagy törött. A királyfi kora reggel kiment a fához. Nagyon nehéz volt rá felkapaszkodni; az egész erdőben nem akadt párja. A legalsó ága ötszáz lábnyira volt a földtől. A királyfi minden oldalról próbálkozott; aztán jött Mary, aki mindig segítséget hozott neki. - Ledörzsölöd a bőrt kezedről-lábadról! - Le bizony - felelte a királyfi -, és gyorsabban érek le, mint fel! - Most nincs vesztegetni való időnk! - mondta az óriás lánya. - Meg kell hogy ölj, aztán fejtsd le a húst a csontjaimról; a csontokat tedd külön, és használd őket lépcsőnek a fára mászáshoz. Úgy hozzá fognak tapadni a kéreghez, mintha abból nőttek volna ki. De amikor lefelé jössz, és rájuk lépsz, belehullanak a kezedbe, amint hozzájuk érsz. Ügyelj rá, hogy mindegyik csontra rálépj, egyiket se hagyd érintetlenül, mert ha nem így teszel, benne fognak maradni a fában! A húsomat tedd ebben a tiszta ruhában a forrás mellé, mely a fa gyökereinél ered. Amikor földet érsz, rendezd el a csontjaimat, borítsd rájuk a húst, hintsd meg a forrás vizével, és újra megelevenedek! De nehogy egyetlen csontomat is a fában feledd! - Hogyan ölhetnélek meg téged, azok után, amit értem tettél? - kérdezte a királyfi. - Ha nem engedelmeskedsz, mindkettőnknek vége van! válaszolta Vörös Mary. - Fel kell másznod a fára, különben 85

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK elvesztünk; és ahhoz, hogy ezt véghezvidd, azt kell tenned, amit mondtam. A királyfi engedelmeskedett: megölte Vörös Maryt, levágta testéről a húst, és szétválasztotta a csontokat, ahogy a lány mondta neki. Ahogy felfelé mászott, a királyfi a fának támasztotta Vörös Mary csontjait, lépcsőként használva őket, amíg el nem érte a fészket. Akkor már az utolsó csonton állt. Fogta a tojásokat, és amint lefelé mászott, minden csontra rátette lábát, aztán magával vitte őket, míg az utolsóhoz nem ért, amely olyan közel volt a földhöz, hogy elfelejtette a lábával megérinteni. Ekkor újra el rendezte Vörös Mary csontjait a forrás mellett, ráborította a húst, és meghintette vízzel. A lány felemelkedett a földről és azt mondta neki: - Hát nem megmondtam, hogy ne hagyj egyetlen csontot sem érintetlenül? Most már egész életemre nyomorék maradok! A fában hagytad a kisujjam csontját, anélkül, hogy ráléptél volna, és most csak kilenc ujjam van! Menj gyorsan haza a tojásokkal, és még ma este az asszonyod leszek, ha rám fogsz ismerni! Én és a nővéreim ugyanolyan ruhába leszünk öltöztetve, és ugyanúgy fogunk kinézni, de te csak engem nézz, amikor az apám azt mondja: „Menj oda a feleségedhez, királyfi!", mert látni fogsz egy kezet kisujj nélkül! A királyfi átadta az óriásnak a tojásokat. - Jól van, jól van! - szólt az óriás. - Készülj az esküvődre! Ez volt aztán az esküvő a javából! Meghívtak óriásokat és előkelőségeket, még a zöld város királyának fiát is. A jegyespárt összeadták, aztán elkezdődött a tánc, de micsoda tánc! Az óriás háza majd összedőlt a rázkódástól. Mikor eljött a lefekvés ideje, az óriás azt mondta: 86

A madarak csatája - Itt az ideje, hogy nyugovóra térj, Tethertown királyának fia! Válaszd ki a lányok közül a menyasszonyodat! Vörös Mary kinyújtotta a kezét, melyről hiányzott a kisujj, mire a királyfi odament hozzá, és megragadta. - Ezúttal is megsegítettek, de ki tudja, mikor találkoznak újra az útjaink! - szólt az óriás, aztán nyugovóra tértek. - Most nehogy elaludj - mondta Vörös Mary -, különben halál fia vagy! Meg kell szöknünk gyorsan, vagy az apám biztosan megöl! Kimentek a házból, és az istállóban felültek egy kékesszürke kancacsikóra. - Álljunk csak meg egy kicsit! - szólt az óriás lánya. Megtréfálom az öreget! Azzal berohant a házba, és kilenc részre vágott egy almát. Két darabot tett az ágy fejéhez, kettőt az ágy lábához, kettőt a konyhaajtóhoz, kettőt a kapuhoz, egyet pedig a házon kívülre. Az óriás felébredt és szólította a fiatalokat: - Alusztok-e már? - Még nem alszunk - felelte az alma az ágy fejénél. Kis idő elteltével újra szólította őket. - Még nem alszunk - válaszolt az alma az ágy lábánál. Az óriás kisvártatva megint szólította őket. - Alusztok-e már? - Még nem - szólt az alma a konyhaajtóban. Az óriás újra szólította őket, és az alma a kapuból válaszolt rá. - Most már messze jártok! - így az óriás. - Még nem - felelte az alma, amely a házon kívül hevert. 87

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Éppen most szöktök! - azzal az óriás talpra ugrott, és odarohant a fiatalok ágyához, de az üres volt és hideg. - A tulajdon lányom csinál bolondot belőlem! -szólt az óriás. - íme az almák, melyeket itt hagytak! Hajnalhasadáskor az óriás lánya azt mondta a királyfinak, érzi, hogy apja lehelete a hátát perzseli. - Nyúlj be gyorsan a szürke csikó fülébe, és amit ott találsz, dobd a hátunk mögé! - Ez egy kökényágacska - szólt a fiú. - Dobd a hátunk mögé! Amint hátradobta, ott termett egy húsz mérföld hosszú kökénybozótos, olyan sűrű, hogy egy menyét alig tudott volna keresztülfurakodni rajta. Az óriás egyenesen nekiindult, a tüskék pedig jól összekarmolták a fejét és a nyakát. - Megint a lányom csinál bolondot belőlem! - szólt az óriás. - De ha itt lenne a fejszém és a bozótvágó késem, nem tartana sokáig utat vágni ezen az erdőn. Hazament a fejszéért és a bozótvágó késért; hamar visszaérkezett, és nekiesett a bokroknak a nagy fejszével. Gyorsan utat is vágott magának a kökényesben. - Itt hagyom a fejszét meg a kést, amíg vissza nem jövök - szólt az óriás. - Ha itt hagyod, itt hagyod, mi majd ellopjuk, ellopjuk szólalt meg az egyik fán egy szürkevarjú. - Na, ha ellopjátok, akkor haza kell hogy vigyem -felelte az óriás. Haza is ment, és letette a szerszámokat a házban. Dél körül az óriás lánya érezte, hogy apja lehelete ismét a hátát perzseli. 88

A madarak csatája - Nyúlj be megint a csikó fülébe, és dobd a hátunk mögé, akármit találsz is benne! A királyfi egy szürke kőszilánkot talált, és abban a minutában egy húsz mérföld széles és ugyanilyen hosszú nagy szürke kőszikla lett belőle mögöttük. Jött az óriás nagy vágtatva, de a sziklán nem tudott keresztülvergődni. - A tulajdon leányom tréfáinál keményebb dolgokkal még sosem találkoztam! - szólt az óriás. - De ha itt lenne a feszítőrudam és a csákányom, gyorsan utat törnék ebben a sziklában. Mit volt mit tenni, haza kellett szaladnia, és olyan fickó volt, aki könnyen szét tudta repeszteni a köveket: nem is tellett sok idejébe, hogy utat vágjon a sziklába. - Itt hagyom a szerszámokat, és nem jövök vissza többé. - Ha itt hagyod, itt hagyod, mi majd ellopjuk, ellopjuk szóltak a szürkevarjak. - Csak lopjátok, ha akarjátok. Most nincs idő visszamenni. Estefelé az óriás lánya azt mondta, érzi, hogy az apja lehelete perzseli a hátát. - Nézz bele a csikó fülébe, királyfi, vagy különben elvesztünk! A királyfi belenézett, és ezúttal egy csepp vizet talált. Maga mögé dobta, és egy húsz mérföld széles és ugyanilyen hosszú, édesvizű tó keletkezett belőle. Jött az óriás, de olyan nagy garral, hogy berohant egészen a tó közepébe, ott aztán elsüllyedt, és nem merült fel többé. Másnap az ifjú pár megpillantotta a királyfi apjának házát. 89

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Nos - szólt a lány -, apám megfulladt, így többé nem lesz vele bajunk; de mielőtt továbbmennénk, menj el az apád házához, és mondd meg neki, hogy engem szeretsz, de ne engedd, hogy akár ember, akár állat megcsókoljon, mert arra sem fogsz emlékezni, hogy valaha is láttál engem. Mindenki, akivel találkozott, örömmel üdvözölte a királyfit, ő pedig vigyázott, hogy még az anyja és az apja se csókolja meg, azonban balszerencséjére a házban volt egy öreg vadászkutya, amelyik ráismert, felugrott a szájához, és megnyalta. Ezután már nem emlékezett az óriás lányára. A lány csak üldögélt a kút mellett, ahol a királyfi hagyta, de senki nem jött érte. Amikor beesteledett, Vörös Mary felmászott a kút melletti tölgyfára, és az egész éjszakát az ágak között töltötte. Nem messze innen állt egy cipész háza, és másnap dél körül a suszter megkérte a feleségét, hogy hozzon innia a kútról. Az asszony elment a kúthoz, és meglátta a lány tükörképét a vízben. Azt gondolta, ez a saját ábrázatja: sohasem gondolta volna, hogy ilyen csinos. Eldobta azedényt, az nyomban széttörött, így aztán víz és edény nélkül ment haza. - Hol a víz, asszony? - kérdezte a cipész. - Te csoszogó, hitvány vén zsugori, túl soká hordtam neked a vizet meg a fát, mint egy cseléd! - Azt hiszem, asszony, te megbolondultál! Menj gyorsan, lányom, hozz vizet apádnak! A lány kiment a kútra, és ugyanaz történt vele, mint az anyjával. Eddig nem is sejtette, hogy ilyen bájos, és víz nélkül ment haza. - Ide azzal az itallal! - szólt az apja. - Te ráncos vén bocskor, hát azt hiszed, hogy a cseléded vagyok? 90

A madarak csatája Szegény suszter azt gondolta, ezeknek elment az eszük, és maga ment ki a kútra. Meglátta a leányzó tükörképét a kútban, felnézett a fára, és megpillantotta a legcsinosabb asszonyszemélyt, akit valaha is látott. - Az ülésed ingatag, de az arcod szép! - szólította meg a cipész. - Gyere le, és ha szállásra van szükséged, lakjál a házamban! A suszter rájött, hogy a lány tükörképe bolondította meg a családját. Magával vitte Vörös Maryt a házába, és azt mondta, hogy bár neki csak egy szegényes kunyhóra telik, minden benne lévőt szívesen megoszt vele. Egy napon a mester éppen elkészült néhány cipővel, melyeket a királyfi aznapi lakodalmára készített. Már éppen indult volna velük a kastélyba, amikor a lány azt kérte tőle: - Úgy szeretnék egy pillantást vetni a királyfira, mielőtt házasember lesz! - Gyere velem! - mondta a cipész. - A kastély szolgái jó ismerőseim, biztosan vethetsz egy pillantást a királyfira és a kíséretére. Amikor a nemesek látták, milyen csinos asszonyszemély van közöttük, bevitték a menyegző termébe, és egy pohár bort adattak neki. Mikor a lány már majdnem belekóstolt, lángnyelv csapott ki a pohárból, és előpattant belőle egy arany és egy ezüst galamb. Ott röpködtek, amikor a padlóra lehullott három szem árpa. Az ezüst galamb odaszökkent, és mind megette. Így szólt hozzá az arany galamb: - Ha emlékeznél, hogyan tisztítottam meg az istállót, hagytál volna nekem is! Aztán újabb három árpaszem hullott a padlóra, az ezüst galamb odaugrott, és ezeket is felfalta. 91

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Ha emlékeznél, hogyan fedtem be az istállót, nekem is hagytál volna - mondta az arany galamb. Megint lehullott három szem, az ezüst galamb odaugrott, és felkapkodta. - Ha emlékeznél, hogyan raboltam ki a szarka fészkét, nekem is hagytál volna! - így az arany galamb. -Elveszítettem miattad a kisujjam, és még mindig hiányolom! A királyfi felfigyelt a galamb szavaira, és már tudta, ki áll előtte. - Nos - szólt a vendégekhez -, ifjabb koromban elveszítettem az egyik ládikám kulcsát. Csináltattam egy újat, de aztán megtaláltam a régit. Kegyelmetekre hagyom, hogy mondják meg, mit tegyek. Melyik kulcsot tartsam meg? Én azt tanácsolom felségednek - felelte az egyik vendég -, hogy tartsa meg a régit: az jobban illik a zárba, és felséged is jobban hozzászokott. A királyfi felállt és így szólt: - Köszönet bölcs tanácsodért és őszinte szavaidért. Ő az én menyasszonyom, az óriás lánya, aki saját élete kockáztatásával mentette meg az enyémet. Őt veszem el, senki mást! Így hát a királyfi Vörös Maryt vette feleségül, nagy lakodalmat csaptak, és mindenki boldog volt, de a lakodalmon én nem kaptam egyebet, csak vajat eleven parázson, zabkását kosárban, a lábamra meg papírcipőt. Aztán meg elküldtek a patakra, hogy hozzak vizet, és a papírcipőknek így vége lett.

92

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Assipattle és a Tengeri Kígyók Ura (Assipattle and the Mester Stoorworm) Élt egyszer északon, réges-régen egy tehetős parasztgazda, akit hét fiúval és egy leánnyal áldott meg az ég. A hét fiú közül a legkisebbik nagyon furcsa nevet viselt: az emberek Assipattle-nek szólították, ami azt jelenti, hogy „hamuban csúszkáló". Assipattle rá is szolgált a nevére, mert meglehetősen lusta fiú volt, aki sosem dolgozott a gazdaságban, mint a bátyjai, hanem odakint rohangált szakadt ruhában, fésületlen hajjal, és a feje örökké tele volt csodálatos történetekkel trollokról, óriásokról, tündérekről és manókról. Hosszú nyári délutánokon, amikor a nap forrón tűzött, a méhek álmosítóan zümmögtek, és még az apró bogarak is szinte aludtak, a fiú leginkább egy hamukupacon szeretett heverészni, lustán pergetve a hamut ujjai között - ahogy más a tengerparton a homokkal játszik -, süttetve magát a nappal, és történeteket mesélgetve saját magának. Bátyjai pedig, akik keményen dolgoztak a földeken, gúnyosan mutogattak rá és kinevették. Azt mondogatták egymásnak, mennyire illik rá a neve, és milyen kevés haszna van ezen a világon. Amikor pedig hazatértek a munkából, bökdöstek és csúfolták öccsüket; a fiút még az anyja is csak arra használta, hogy seperje fel a padlót, hozzon vizet a kútról, vagy tőzeget a fészerből, és végezze el az összes olyan csip-csup munkát, amelyet senki sem csinált meg. Így aztán szegény Assipattle-nek eléggé nehéz élete volt, és sokszor nagyon nyomorultul érezte volna magát, ha nincs nővére, aki őszintén szerette, és türelmesen meghallgatta az 93

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK összes történetét; sohasem nevetett rajta, és sohasem mondta azt, amit a bátyjai, hogy hazudik. Egy napon aztán nagyon szomorú dolog történt, legalábbis szegény Assipattle számára. A tartomány királyának egyetlen leánya volt, Drágagyöngy királykisasszony, akit nagyon szeretett, és akitől semmit sem tagadott meg. Drágagyöngy királykisasszonynak pedig éppen komomára volt szüksége, és amikor lovaglás közben megpillantotta Assipattle nővérét a kertkapuban álldogálva, megtetszett neki, és azt kérte atyjától, a királytól, hívassa a leányt a kastélyba, hogy ezentúl őt szolgálja. Atyja rögtön bele is egyezett -ahogy minden óhajába , és gyorsan küldöncöt menesztett a gazda házához, hogy megkérje, engedje el a leányát a kastélyba a királylány komornájának. A gazda persze nagyon megörült a váratlan szerencsének, és vele örült a lány anyja és hat bátyja is, kivéve szegény Assipattle-t, aki bánatos szemmel nézte, amint nővére ellovagolt, büszkén új ruhájára és tehénbőr topánkájára, amelyet az apja készített neki, hogy a kastélyban viselje a királylány szolgálatában, mert otthon mindig csak mezítláb járt. Telt-múlt az idő, és egy napon lovas vágtatott át nagy sietve az országon, a legszörnyűbb híreket hozva: az előző estén néhány halász csónakjából megpillantotta a Tengeri Kígyók Urát, aki - ahogy ezt mindenki tudja - a legelső és leghatalmasabb minden tengeri szörnyek között. Ez volt az a vadállat, amelyet a Szentírás Levia-tánként nevez meg, és ha fel akarnánk becsülni a hosszát, a farka a mai Izlandot érintené, miközben az orra a North-fokon pihenne. A halászok észrevették, hogy ez a félelmetes szörny egyenesen a szárazföld felé tart, rettenetes, tátott pofával, mintha 94

Assipatle és a Tengeri Kígyók mutatni akarná, mennyire éhes, és ha nem kap enni, elpusztít minden élőlényt a Föld színén, embert és állatot, madarat és csúszómászót egyaránt. Mindenki jól tudta, a szörny lehelete olyan dögletes, hogy égető tűzként emészt el mindent. így aztán, ha a rettenetes teremtménynek úgy tetszik, hogy felemelje a fejét és kiengedje leheletét az ország fölé, a termékeny föld néhány héten belül néptelenné, sivárrá változhat. Képzelhetitek, a szörnyű szerencsétlenségtől való rettegés szinte mindenkit megbénított, a király pedig tanácskozásra hívta össze minden tanácsosát, hátha ki tudnák eszelni, milyen úton-módon háríthatnák el a veszélyt. Három teljes napon át üléseztek ezek a komoly, szakállas férfiak; sok javaslat és okosság hangzott el, de jaj, egyikőjük sem volt elég bölcs ahhoz, hogy kitalálja, hogyan fordíthamák vissza a Tengeri Kígyók Urát. Aztán a harmadik nap végén, amikor már mindenki feladta a reményt, hogy orvosságot találjanak a bajra, nyílt a tanácsterem ajtaja, és megjelent a királyné. No már most, a királyné a király második felesége volt, és az országban nem igazán szerették, mert gőgös, pökhendi asszonyság volt, aki nem bánt jól a mostohalányával, Drágagyöngy királykisasszonnyal, és aki sokkal több időt töltött egy félelmetes, nagy hatalmú varázsló társaságában, mint férjével, a királlyal. Így hát a komor tanácsosok rosszallóan nézték, amint az asszony bátran belépett a tanácsterembe, megállt a király trónusa mellett, és erős, tiszta hangon így szólt hozzájuk:

95

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

96

Assipatle és a Tengeri Kígyók - Ó, ti vének, azt hiszitek, bátor és erős férfiak vagytok, és alkalmasak arra, hogy a nép védelmezői legyetek! Talán így is van, hogyha földi halandóval álltok szemben, de azzal az ellenséggel nem mérkőzhettek meg, amelyik most a földünket fenyegeti; őelőtte fegyvereitek csak szalmaszálak. Nem karotok erejével, hanem varázslattal lehet csak legyőzni, ezért hallgassatok szavaimra - még ha csak egy asszony szavai is -, és tanácskozzatok a nagy varázslóval, aki elől semmi sem marad rejtve: ismeri a Föld, az ég és a tenger összes rejtélyét. Nos, a királynak és tanácsosainak egyáltalán nem volt ínyére ez a javaslat, mert utálták a varázslót, és úgy gondolták, túl nagy befolyással bír a királynéra, de mivel elérkeztek tudományuk végéhez, és nem tudták, kihez forduljanak segítségért, kénytelen-kelletlen azt tették, amit az asszony tanácsolt: maguk elé kérették a varázslót. És amikor a varázsló a kérésnek eleget téve megjelent közöttük, akkor sem keltett bennük túl nagy rokonszenvet: magas volt, sovány és félelmetes, térdéig érő, hosszú szakállal és hajjal, amely úgy beterítette, mint egy köntös; arca pedig olyan szürke volt, mintha világéletében sötétségben tanyázott volna, kerülve a nap fényét. De hát senki mástól nem remélhettek segítséget, így hát elé tárták az ügyet, és megkérdezték tőle, mit kéne tenniük. A varázsló pedig hűvösen azt válaszolta, majd gondolkodik a dolgon, és másnap újra eljön, hogy tanácsot adjon. Másnap, amikor a vének meghallották tanácsát, hajuk szinte beleőszült a borzadályba, mert a varázsló azt mondta, a szörny lecsillapításának és a Föld megmentésének egyetlen módja az, hogyha a bestiát minden szombaton jóllakatják hét fiatal szűzzel, a legszebbekkel, akiket csak találnak. Ha pedig 97

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK nem sikerül a tengeri kígyót lecsillapítaniuk és távozásra bírniuk egykét próbálkozás után, akkor csak egyetlen lépést ajánlhat, de ez olyan borzasztó és rettenetes, hogy ezúttal még nem akarja vele a szívüket marcangolni. Bár a tanács rühellte a varázslót, tartott is tőle, és tiszteletben tartotta szavait: kihirdették hát a borzasztó rendeletet. És amikor érvénybe lépett, minden szombaton hét szép, ártatlan, összekötözött kezű-lábú leányt fektettek a tengerbe nyúló, part menti sziklára. A szörnyeteg pedig kiöltötte hosszú, recés nyelvét, és elnyelte őket, mialatt az emberek rideg, kemény arccal figyelték egy közeli magaslat tetejéről, legalábbis a férfiak. Az asszonyok pedig kötényükbe rejtették gyermekeiket, és hangosan zokogtak. - Hát máshogyan nem menthetjük meg a Földet?- sírták. A férfiak azonban csak sóhajtottak és fejüket rázták. - Nincs más módja. Hirtelen egy fiú méltatlankodó hangja csendült fel a tömegben: - Hát nincs itt egyetlen felnőtt férfiember sem, aki megküzdene ezzel a szörnyeteggel, és elpusztítaná, hogy a lányok életben maradhassanak? Majd megteszem én, mert nem félek a Tengeri Kígyók Urától! Az ifjú Assipattle volt az, aki szólt, és mindenki döbbenten bámulta, ahogy ott állt a hatalmas tengeri kígyóra meredve, öklét dühösen rázva, nagy kék szemében tele felháborodással és részvéttel. - Bolond szegény gyerek: a látvány elvette az eszét! suttogták egymásnak az emberek, és körülvették a fiút, hogy megvigasztalják, de megjelent egyik bátyja és jól kupán vágta. 98

Assipatle és a Tengeri Kígyók - Még hogy te megküzdesz a tengeri kígyóval! - kiáltotta megvetően. - Na persze! Hagyd abba a hablatyolást, te hamujankó, és indíts haza! - azzal megragadta a karját, odarángatta várakozó testvéreihez, és elindultak hazafelé. Hanem Assipattle egész úton azt hajtogatta, hogy meg akarja ölni a tengeri kígyót, és szavai, melyeket merő kérkedésnek gondoltak, úgy feldühítették bátyjait, hogy köveket ragadtak, és jól megdobálták vele, míg végül a fiú hátat fordított nekik és elszaladt. Azon az estén a hat testvér gabonát csépelt a csűrben, Assipattle pedig, mint rendesen, a hamuban heverészett gondolataiba merülve, amikor édesanyja lépett ki az udvarra, és ráparancsolt a fiúra, hogy szaladjon és hívja vacsorázni bátyjait. A legényke ment is, mert készséges kis fickó volt; hanem amikor belépett a csűrbe testvéreihez, azok bosszúból, mert délután elfutott előlük, rátámadtak, ledöntötték a földre, és szalmát dobáltak rá; ha apjuk nem jön ki a házból, hogy megnézze, miért várakoztatják meg fiai, biztosan teljesen betemették volna vele. De amikor vacsora közben anyjuk a nagyobb fiúkkal veszekedett, mondogatva nekik, hogy csak a gyávák támadnak náluk kisebb és fiatalabb gyerekekre, Assipattle felpillantott zabkásás csészéje mellől. - Ne bosszankodj, anyám! - szólt. - Meg tudtam volna én küzdeni velük, ha akarok, és el is vertem volna őket. - Akkor miért nem próbáltad meg? - kiáltott fel mindenki egyszerre. - Mert tudom, hogy minden erőmre szükség lesz, amikor elmegyek megküzdeni az óriás tengeri kígyóval - felelte Assipattle komolyan. 99

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Gondolhatjátok, hogy nevetett rajta mindenki! Telt-múlt az idő, és minden szombaton hét leányt vetettek oda a tengeri kígyónak, míg végül mindenki úgy érezte, hogy ez így nem mehet tovább, mert már alig maradtak hajadonok az országban. így hát a vének újra összegyűltek, és hosszas tanácskozás után megállapodtak, hogy maguk elé kéretik a varázslót, és megkérdezik tőle, mi lenne a második orvosság. - Mert, hitünkre, annál nem lehet rosszabb, amit most művelünk - mondták. Nemsokára azonban megtudták, hogy a második orvosság még rettenetesebb, mint az előző; a kegyetlen királyné gyűlölte mostohaleányát, Drágagyöngy királykisasszonyt, és a gonosz varázsló tudta, nem fogja bánni, ha megszabadul a lánytól, és mivel a dolgok olyanok voltak, amilyenek, úgy gondolta, kedvét keresi a királynénak. így hát felszólalt a tanácsban, és sajnálatot tettetve azt mondta, az egyetlen, amit tehetnek, hogy odaadják Drágagyöngy királykisasszonyt a tengeri kígyónak, akkor biztosan elmegy. Ε kijelentés hallatán rettentő csendesség telepedett a tanácsra; mindenki eltakarta kezével az arcát, és senki emberfia nem mert a királyra tekinteni. Bár a királynak leánya volt a szeme fénye, igazságos és jó uralkodó lévén, érezte, nem lenne helyes, hogy ha az ország megmentéséért más apákat rákényszerítettek a lányaiktól való elválásra, az ő gyermekét megkímélnék. Így hát, miután beszélt a királylánnyal, felszólalt a vének előtt, és remegő hangon kijelentette, hogy mindketten készen állnak az áldozat meghozatalára. 100

Assipatle és a Tengeri Kígyók - Ő az egyetlen gyermekem, és nemzetsége utolsó sarja mondta. - Azonban mindketten úgy látjuk helyesnek, hogy feláldozza életét, ha ezúton megmentheti szeretett földjét. Keserű könnyek csordultak végig a nagy szakállú férfiak arcán, ahogy meghallották királyuk szavait, mert mindannyian tudták, milyen kedves számára Drágagyöngy királykisasszony. De azt is érezték, hogy helyesen döntött, mert jobb, ha egyetlen szűznek kell meghalnia, még ha királyi vérből való is, mint ha más leányok hétről hétre csapatostul mennének halálba, teljesen hasztalanul. Így aztán, sűrű zokogás közepette, az agg tanácsos, aki a gyűlés főembere volt, felállt, hogy kihirdesse a királylány végzetét. De mielőtt megszólalt volna, előlépett a király egyik vitéze. - A természet arra tanít minket, illő, hogy az állatoknak legyen farka; és e határozat, amelyet tanácsosunk mindjárt kimond, tényleg olyan, mint egy dühös vadállat. Ha a királylány elpusztítása után a Tengeri Kígyók Ura nem távozik sürgősen, és akad még erő a karomban, az állat farka az lesz, hogy nem gyenge, fiatal szüzeket ajánlunk fel a szörnyetegnek, hanem ezt a kegyetlen, girhes, vén varázslót. Szavaira a tanácsosok olyan egyetértően kiáltottak fel, hogy a gonosz varázsló megborzongott, és sápadt arca még színtelenebbé változott. Három hetet engedélyeztek a királykisasszonynak az ítélet kimondása és végrehajtása között; ezalatt a király követeket küldött az összes szomszédos országba, hogy közzétegyék kiáltványát, miszerint ha bármilyen bajnok jelentkezik, aki el tudja kergetni a tengeri kígyót, és megmenti a 101

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK királylányt, feleségül kapja a lányt, és vele együtt szert tehet nemcsak a királyságra, hanem a király hírneves kardjára is, amely egykor a nagy Odin istené volt. Ezzel harcolt és pusztította el az összes ellenségét. A kardot Megrontónak nevezték, és senkinek nem volt hatalma ellene. Ε dolgok híre széltében-hosszában elterjedt a királyságban, és mindenki gyászolta Drágagyöngy királykisasszonyt, akire ilyen szörnyű végzet várt. A gazda és a felesége, meg a hat fiú is gyászban voltak, de nem Assipattle, aki csak ült a hamuban szótlanul. Amikor a király kiáltványa ismertté lett a szomszédos országokban is, nagy mozgolódás támadt a fiatal lovagok között, mert szemükben csekélységnek tűnt a tengeri szörny lemészárlása; szép feleséget, termékeny országot és jó kardot pedig nem mindennap szerezhet az ember. Harminchat vitéz érkezett hát a királyi palotába, mindegyik abban reménykedve, hogy ő szerzi meg a jutalmat. A király azonban az összes lovagot kiküldte a tengerpartra, hogy vessenek egy pillantást az óriási tengeri kígyóra, ahogy tátott pofával heverészik a vízben. Amikor a lovagok meglátták, tizenketten közülük azonnal megbetegedtek, tizenketten pedig úgy megrémültek, hogy sarkon fordultak, és meg sem álltak a saját országukig. Csak tizenketten tértek vissza a királyi palotába, ők pedig úgy letörtek már a feladat gondolatától is, hogy minden bátorságuk elillant. Egyikük sem mert megpróbálkozni a tengeri kígyó elpusztításával; a három hét pedig lassan a végéhez ért, és eljött a királylány feláldozása előtti éjszaka. A király aznap éjjel nagy vacsorát adatott, mert úgy érezte, valamivel szórakoztatnia kell a vendégeit. De 102

Assipatle és a Tengeri Kígyók gondolhatjátok, micsoda komor lakoma volt: mindenki csak arra a szörnyű eseményre gondolt, amely holnap reggel fog megtörténni, és senki sem tudott inni vagy enni. Ahogy a vacsorának vége lett, és mindenki nyugovóra tért, a király és öreg vitéze visszamentek a lovagterembe, és az uralkodó lassan fellépkedett a trónjához vezető emelvényen. Ez a trónszék nem olyan volt, amilyennek manapság ismerjük: nem volt más, mint egy masszív láda, melyben a legféltettebb kincseket őrizték. Az öreg uralkodó reszkető ujjakkal nyitotta ki a vasreteszeket, felemelte a láda tetejét és kivette belőle a Megrontót, a csodálatos kardot, amely még a nagy Odin istené volt. Hűséges harcosa, aki száz csatában mellette állt, szánakozva figyelte. - Minek fogsz kardot, amikor harcos napjaid már elmúltak? - kérdezte gyengéden. - Nemesen vívtad meg csatáidat, amikor karod még erős és biztos volt, ó, Uram! De amikor az ember már négyszer húsz és még tizenhat évet számlál, mint te, ideje, hogy az ilyesmit inkább a fiatalabbakra hagyja. Az öreg király dühösen fordult felé, és a szemében volt valami a régi tűzből. - Hallgass! - kiáltott. - Vagy ellened fordítom ezt a kardot! Azt gondolod, végig tudom nézni, ahogy egyetlen gyermekemet elpusztítja a szörny, és a kisujjamat sem mozdítom, hogy megmentsem, amikor senki sem segít rajta? Én mondom neked, és esküszöm a Megrontóra tett kézzel, hogy előbb nekem és a kardnak kell elpusztulnunk, mielőtt a leányomnak egyetlen haja szála is meggörbülne! Úgyhogy menj, ha szeretsz, öreg bajtársam, és add ki a parancsot, hogy álljon készen a csónakom felvont vitorlákkal és a tenger felé fordított 103

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK orral. Én magam megyek, és megharcolok a tengeri kígyóval! Ha nem térnék vissza, rád bízom szeretett leányom felügyeletét. Talán az életemmel megválthatom az övét. No már most, ez idő alatt a tanyán mindenki időben nyugovóra tért, mert a következő reggelen az egész család korán el akart indulni a tengerparti magaslathoz, megnézni, hogyan falja fel a királylányt a tengeri kígyó; Assipattle kivételével, akit otthon hagynak libát őrizni. A fiú nem tudott aludni, mert annyira bosszankodott a dolgon, és mert nagy gondolatokat forgatott fejében. És ahogy ott hánykolódott a sarokban, a hamuban, hallja ám, hogy az apja és az anyja beszélgetnek a nagy ágyban. És azt is hallotta, hogy épp vitatkoznak. - Olyan hosszú az út a dombig. Attól félek, sosem tudom végiggyalogolni - mondta Assipattle anyja. -Azt hiszem, én inkább itthon maradok. - Azt már nem! - válaszolt a férje. - Szép is volna, amikor az egész környék ott lesz! Majd felülsz mögém jó kancámra, a Szélsebesre. - Nem akarok neked gondot okozni azzal, hogy mögéd ülök - szólt a feleség -, mert azt hiszem, nem szeretsz már úgy, ahogy régen. - Asszonyi fecsegés! - kiáltott a ház ura türelmetlenül. Miből gondolod, hogy megcsappant a szerelmem irántad? - Abból, hogy már nem mondod el nekem a titkaidat. Hogy ne menjek messzebbre, itt van például ez a ló, a Szélsebes. Már öt hosszú éve könyörgök neked, áruld el, hogy is van az, amikor te ülsz rajta, sebesebben repül, mint a szél, de ha más száll fel rá, úgy kocog, mint egy rozzant gebe. A gazda nevetett: - Hallgatásom oka nem a szerelem hiánya, hanem a bizalomé, mert az asszonyok szája könnyen eljár, és nem 104

Assipatle és a Tengeri Kígyók akarom, hogy mások is megtudják a titkomat. De ha ez bántja a szívedet, elmondom neked: amikor azt akarom, hogy a Szélsebes megálljon, egyszer megpaskolom a bal oldalát; amikor azt akarom, hogy úgy kocogjon, mint a többi ló, kétszer megpaskolom a jobb oldalát; de ha azt akarom, hogy repüljön, mint a szél, belefújok egy liba gigájából készült sípba. Es mivel sosem tudhatom, mikor akarom, hogy száguldjon, ezért mindig a kabátom bal zsebében tartom a sípot. - Szóval így irányítod a jószágot - mondta a gazda felesége elégedetten. - És ez lesz a libáim gigájából. Te aztán agyafúrt fickó vagy, jóember! És most, hogy már tudom a dolgot, alszom egyet. Assipattle most már nem forgolódott a hamuban, hanem égő arccal és szikrázó szemmel ült a sötétségben. Tudta, hogy végre eljött az ő ideje. Türelmesen várt, amíg szülei mély lélegzése tudtára nem adta, hogy alusznak; aztán odalopódzott az apja ruháihoz, kivette a kabátzsebéből a sípot, és hang nélkül kiosont a házból. Amint kijutott, villámsebesen az istállóhoz rohant. Felszerszámozta a Szélsebest, gyeplőt vetett a nyaka köré, és odavezette az istállóajtóhoz. A derék kancának szokatlan volt az új lovászlegény, ezért ágaskodott és toporzékolt, de Assipattle, ismerve apja titkát, egyszer megpaskolta a bal oldalát, és az állat olyan mozdulatlanná dermedt, mint a cövek. Aztán felmászott a hátára, kétszer megpaskolta a jobb oldalát, és a derék ló hangos nyerítéssel, fürgén kiügetett az istállóból. Az éjszaka csendjébe váratlanul hasított bele a hang, mely felverte az egész házat, és a jóember hat fiával együtt ledübörgött a falépcsőn, kiáltozva a nagy felfordulásban, hogy valaki lopja a Szélsebest. 105

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK A gazda ért elsőnek az ajtóhoz, és amikor megpillantotta a csillagok fényénél kedvenc paripájának eltűnő alakját, teljes erejéből így kiáltott: „Állj, te tolvaj, hohó! Szélsebes, hóó!" És amikor a Szélsebes ezt meghallotta, abban a minutában megtorpant. Minden veszni látszott, mert a gazda és fiai nagyon gyorsan tudtak futni, és a ló hátán mozdulatlanul kuporgó Assipattle-nek úgy tűnt, hogy hamarosan utol fogják érni. De szerencsére eszébe jutott a liba gigája: előhúzta zsebéből, és belefújt. Abban a minutumban a derék kanca megugrott, vágtátott, mint a szél, és már árkon-bokron túl járt, mielőtt üldözői egy lépést is tehettek volna. Éppen pirkadt, mikor Assipattle meglátta a tengert, és előtte, a vízben, ott hevert az irdatlan nagyságú szörnyeteg, amelynek elpusztításáért a hosszú utat megtette. Azt gondolhatná az ember, a fiúnak elment az esze, hogy ilyesmiről egyáltalán álmodni mert, hiszen csak egy vékonydongájú, fegyvertelen legényke volt, a Tengeri Kígyók Ura meg egy akkora szörnyeteg, hogy némelyek szerint körbeérte az egész világ negyedrészét. Nyelve villában végződött, így bárkit meg tudott ragadni vele, akit kiválasztott, és azt el is pusztította kénye-kedve szerint. Mindezzel együtt Assipattle nem félt, mert rongyos köntöse alatt egy hős szíve dobogott. - Óvatosnak kell lennem! - mondta magában. - És az eszemmel véghezvinni azt, amit az erőmmel nem tudok. Lemászott a Szélsebes nyergéből, a derék paripát egy fához kötötte, és mindent szemügyre véve maga körül, elsétált egy erdőszéli kis kunyhóhoz. 106

Assipatle és a Tengeri Kígyók Az ajtó nem volt bezárva, úgyhogy Assipattle belépett. A ház lakója, egy öregasszony az ágyában aludt. Nem ébresztette fel, csak leemelt a polcról egy vasfazekat, és közelről megvizsgálta. - Ez éppen jó lesz - mondta. - És az öreg hölgy biztosan nem neheztelne érte, ha tudná, hogy ez fogja megmenteni a királylány életét. Aztán kivett a tűzből egy darab eleven tőzegparazsat, és ment a maga útjára. Lent, a parton ott találta a király csónakját, felvont vitorlákkal és a Tengeri Kígyók Ura felé fordított orral. Csupán egyetlen hajós őrizte. - Hűvös egy reggelünk van! - szólította meg Assipattle. Nem fagysz meg ebben az üldögélésben? Ha ki akarsz menni a partra, hogy fuss egy kört, és felmelegedj kicsit, én beszállok addig a csónakba, és őrzöm, míg visszajössz! - Na, persze! - felelte az ember. - És mit fog szólni a király, aki minden pillanatban megérkezhet, hogyha engem a parton talál a homokban játszadozva, csónakját meg egy magadfajta neveletlen kölyök kezén? Ennél azért többet ér a fejem! - Ahogy óhajtod - válaszolta Assipattle könnyedén, és keresgélni kezdett a sziklák között. - Legfőbb ideje, hogy keressek egy kis kagylót, megsütni reggelire! Miután összegyűjtötte a kagylókat, egy gödröt kezdett el ásni a homokban, ahová az eleven parazsat teheti. A hajós kíváncsian figyelte, mert ő maga is kezdett megéhezni. Kisvártatva a fiú vadul felordított és a levegőbe ugrott. 107

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Arany! Arany! - kiáltotta. - Thor nevére, ki gondolta volna, hogy itt aranyat lehet találni? Ez már túl sok volt a hajósnak. Elfeledve fejét és a királyt, kiugrott a csónakból, és félretaszítva Assi-pattle-t, teljes erejéből ásni kezdett a homokban. Mialatt ezzel foglalatoskodott, Assipattle megragadta parazsas lábasát, beugrott a csónakba, vízre lökte, és már félmérföldnyire kint járt a tengeren, mire a lóvá tett ember - aki, mondanom sem kell, nem talált aranyat - felfedezte, mi történt. Persze nagyon dühös volt, de az öreg király még dühösebb, amikor leért a partra a nemesek kíséretében, kezében a Megrontóval, abban a hiú reményben, hogy szegény, erőtlen öregember létére le tudja győzni a szörnyeteget és megmentheti leányát. De most, hogy a csónakja oda volt, e kísérlet végleg meghaladta az erejét. Csak álldogált a parton, alattvalói gyorsan összeverődött tömegében, és figyelte, mi fog történni. És ez történt: Assipattle lassan hajózott a tengeren, erősen figyelve a Tengeri Kígyók Urát, és észrevette, hogy a rettenetes szörny időnként ásít egyet, mintha szokásos lakomája után sóvárogna. És ahányszor ásított, óriási mennyiségű tengervíz folyt le a torkán, amely aztán hatalmas kopoltyúin át áramlott vissza. A bátor fiú lehúzta a vitorlát, és a hajó orrát egyenesen a szörny szája felé irányította; amikor az legközelebb ásított, csónakostul elnyelte, és Assipattle, akár Jónás, lecsúszott a torkán át testének sötét régióiba. A csónak ide-oda hánykolódott, amint a víz a tengeri kígyó kopoltyúin áthaladva egyre apadt, míg végül szárazra került. Assipattle pedig, kezében parazsas fazekával, kiugrott és felfedezőútra indult. 108

Assipatle és a Tengeri Kígyók Gyorsan odaért a hatalmas teremtmény májához, és mivel azt hallotta, hogy a halak mája tele van olajjal, lyukat vájt hát belé, és odatette az eleven parazsat. Jóságos ég! Micsoda tűzvész kerekedett ott! Assipattle még épp idejében jutott vissza a csónakjához: a Tengeri Kígyók Ura vonaglása közben kivetette száján, és a csónak sértetlenül és egészben kirepült egyenesen a szárazföldre. A tenger olyan rettentően háborgott, hogy a király és a leánya - aki mostanára már kiért a partra, fehérbe öltözötten, mint egy menyasszony, felkészülve, hogy odadobják a szörnyetegnek - az összes udvaronccal és a néppel együtt kénytelen volt menedéket keresni a domb tetején, távol a veszedelemtől, és várni, mi történik majd azután. Azután pedig ez történt: A szegény, nyomorult teremtmény - mert most már szánni lehetett, hiába ő volt a hatalmas, kegyetlen és rettenetes Tengeri Kígyók Ura - tekeregve ide-oda hánykolódott. Amint kidugta iszonyú fejét a vízből, nyelve kifordult szájából, és olyan erővel csapódott a földhöz, hogy helyén egy nagy mélyedés keletkezett, melyet aztán elárasztott a tenger: ez lett a kanyargós átjáró, amely mostanság Dániát választja el Norvégiától és Svédországtól. Aztán néhány foga kihullott, és a tengerbe sülylyedt: ebből keletkeztek azok a szigetek, melyeket ma Orkneyként ismerünk. Kicsivel később kiesett még néhány foga, és ebből lettek a mai Shetland-szigetek. Ezek után a jószág összetekeredett, és kimúlt. Ez a halom vált Izland szigetévé, és a tűz, melyet Assipattle gyújtott benne eleven parazsával, még most is ott ég a sziget talaja alatt: ezért vannak ezen a hűvös vidéken tűzokádó hegyek. 109

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Amikor már biztos volt, hogy a Tengeri Kígyók Ura kiszenvedett, a király alig bírt magával örömében. Átölelte Assipattle-t, megcsókolta és fiának nevezte, aztán levetette királyi palástját, a fiúra terítette, és derekára kötötte jó kardját, a Megrontót. Mindezek után magához szólította leányát, Drágagyöngy királykisasszonyt, kezét a legényke kezébe tette, és kijelentette, hogy amikor eljön az ideje, hozzá kell mennie feleségül, és Assipattle uralkodik majd a teljes királyság felett. Aztán az egész társaság lóra kapott, és Assipattle a királylány mellett ügetett a Szélsebesen; így tértek vissza örvendezve a királyi palotába. De amint közeledtek a várkapuhoz, kirohant eléjük Assipattle nővére, aki a királykisasszonyt szolgálta, intett úrnőjének, hogy hajoljon le hozzá, és a fülébe suttogott valamit. Annak arca erre elsötétült, megfordult és odalovagolt atyjához és a nemesekhez. Elmesélte nekik, amit a lánytól hallott, mire a király arca is sötét lett, mint a viharos égbolt. Mert az történt, hogy a kegyetlen királyné, akit boldoggá tett, hogy egyszer s mindenkorra megszabadult mostohaleányától, az öreg király távollétében az egész reggelt végigszerelmeskedte a gonosz varázslóval. - A varázslónak most rögtön meg kell halnia! -kiáltotta az uralkodó. - Ilyen viselkedést nem lehet elnézni! - Nem lesz könnyű megtalálnod, Felség - mondta a szolgálólány -, mert már több mint egy órája, hogy elvágtatott az istálló leggyorsabb lábú lován a királynéval együtt. - Én majd megtalálom! - kiáltott fel Assipattle, és mint a szél, elvágtatott jó lova, a Szélsebes hátán. 110

Assipatle és a Tengeri Kígyók Nem telt bele sok idő, mikor megpillantotta a szökevényeket; előrántotta kardját, és rájuk rivallt, hogy álljanak meg. Azok meghallották a kiáltást, és hátrafordultak, aztán mindketten gúnyos nevetésben törtek ki, látva, hogy csak a hamuban csúszkáló fiú üldözi őket. - Pimasz kölyke! Majd én lábához dobom a fejét! Majd én megtanítom kesztyűbe dudálni! - kiáltotta a varázsló, és bátran visszalovagolt, hogy találkozzon Assipattle-lel. Mert, bár nem volt kardforgató, tudta, hogy közönséges fegyver nem árthat bűvös testének, ezért nem félt. Azzal azonban nem számolt, hogy Assipattle-nél van a nagy Odin isten kardja, mellyel minden ellenségét elpusztította, és e varázslatos fegyverrel szemben ő erőtlen; a fiatal legényke egyetlen szúrással olyan könnyen keresztüldöfte a testét, mint bármely közönséges emberét, és a varázsló holtan fordult le lováról. Nemsokára odaérkeztek a király udvaroncai is, akik szintén részt vettek a hajszában, bár paripáik nem voltak olyan gyors lábúak, mint a Szélsebes; megragadták a királyné lovának gyeplőjét, és lovasával együtt visz-szavezették a palotába. A királynét a tanács elé vitték, ahol arra ítéltetett, hogy élete végéig be legyen börtönözve egy magas toronyba. Az ítéletet végre is hajtották. Ami Assipattle-t illeti, amikor eljött az ideje, feleségül vette Drágagyöngy királykisasszonyt nagy ünnepség és mulatozás közepette. És amikor meghalt az öreg király, ők uralkodtak az ország felett sok hosszú éven át.

111

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Mattié kuzin (Cousin Mattié) Sok-sok évvel ezelőtt a Finagle nevű elhagyott tanyán egy szorgalmas gazda élt a családjával. Több gyermeke elhalt, míg végül csak egyetlen leánya és egy fia maradt. Volt még emellett egy kis árva unokahúga is, aki a családdal nevelkedett: Matildának hívták, de egész életében a becéző Mattié kuzin névre hallgatott. Az idő tájt, amikor ez az egyszerű elbeszélés kezdődött, Alexander, a kisfiú hatéves volt, Mattié hét, és Flóra, a gazda egyetlen leánya, olyan tizenkettő lehetett. Ó, mennyire szeretem a kislányokat ebben a korban! A természetük soha nem ennyire megragadó, ennyire kedves és ártatlan, ugyanakkor ilyen vidámsággal és játékos kedvvel teli. A gyengéd és finom érzelmek, melyek a nők jellemét formálják, öntudatlanul kezdenek bennük megjelenni, és a természetben minden szép vagy vonzó dolog számot tarthat mély, de gyorsan múló érdeklődésükre. Könnyeket ejtenek az anyjától elválasztott bárányért, a lehulló virágért, még a vándorkéregető-ért is, bár közelíteni nem mernek hozzá. A kóborló szegény asszony gyermeke is a legmélyebb érdeklődés tárgya számukra: láttam őket, amint felváltva néznek, hol a kis nyomorultra, hol saját szüleikre, és lelkük rezdülései teljességgel megfigyelhetők arcuk minden izmán és szemük pillantásán. Olyan a szívük, mint az olvadt viasz: minden benyomás örökre megmarad benne. Ők azok a lények, akik legközelebb állnak az angyalokhoz, és összekötő láncszemekként egy jobb világ lakóihoz kapcsolnak bennünket. 112

Mattié kuzin Ó, mennyire szeretem a tizenkét-tizenhárom éves, jól nevelt kislányokat! A finagle-i Flóra éppen ebben a korban járt; minden gyengéd érzésre fogékony szívvel volt megáldva, és olyan jó emlékezettel, melybe szinte belevésődött minden, ami érdekelte vagy megindította az érzéseit, és onnan semmi ki nem törlődött. Egy reggelen, mikor édesanyja már felkelt és kiment az istállóba, hogy ellássa a teheneket, Flóra, aki egyedül feküdt az ágyában, a következő párbeszédet hallotta a két gyermek között, akik fecserészve hevertek egy másik ágyon, a kislány közelében. - Szoktál-e álmodni, kicsi Sandy? - Mi az az ájom. Mattié kuzin? Sandy nem is tuggya, mi az, hogy ájmodni. - Az álom az, amikor asziszed, hogy csinálsz valamit, amikor alszol, de közben nem is csinálsz semmit. - Ó, akkoj Sandy máj egy csomót ájmodott! - Ha elmondod nekem az egyik álmodat, Sandy, akkor én is elmondom neked, mit álmodtam az éjszaka. Rólad szólt az álom, Sandy! - Akkoj én most ejmondom az enyimet: Sandy aszt ájmodta, hogy egy nagy angojjaj hajcojt, a Jobin Húddaj. Sandy kivejte a kezibőj a kajdot, és jó' bejevágott a képibe meg a hátába, és legyőszte! Asztán odajött egy másik szőjnyű kis angoj, a Littel John, és Sandy addig hajcojt vele, amíg meg nem hajt a Littel John. És akkoj Sandy fejpattant az egyik nagy lovája, és ejvágtatott! - De szeretném tudni, Sandy, most találtad-e ki ezt az álmot? - Sandy gondojta eszt. - De aludtál, mikor ezt gondoltad? 113

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Sandy nem ajudt, csak szundizott. - Ó, akkor ez nem is igazi álom! Majd én mesélek neked egy igazit: azt álmodtam, hogy egy szép hölgy jött oda hozzám. Két rózsa volt a kezében: egy piros és egy halvány, és azt mondta, hogy válasszak. Elvettem a fehéret, és a hölgy rám parancsolt, hogy őrizzem meg, és ne váljak meg tőle soha, mert ha odaadom valakinek, meg fogok halni. De amikor odamentem hozzád, te a rózsámat kérted tőlem, és én nem akartam odaadni. Akkor sírni kezdtél miatta, és azt mondtad, nem szeretlek. Nem tudtam megtagadni tőled a virágot: én is sírtam és te elvetted. Aztán visszajött a szép hölgy, nagyon haragudott, és azt mondta: „Hát nem megmondtam neked, hogy őrizd a rózsádat? Az a fiú, akinek odaadtad, a gyilkosod lesz. Meg fog ölni; két hét múlva ezen a napon már a koporsódban fogsz feküdni, és a halvány rózsa ott lesz a melleden." Azt feleltem, hogy nem tehetek róla. De amikor azt mondták, hogy meg fogsz ölni, én csak annál jobban, és jobban, és jobban szerettelek! - és ezekkel a szavakkal Matilda keblére ölelte a kisfiút, és sírni kezdett. Sandy is keservesen zokogott: - Ez a te höjgyed egy nagy hazudós! Sandy nem is öji meg Mattié kuzint! Amikoj Sandy fejnőtt lesz, és lesz neki szép nagy háza, nagyon jój fog bánni Mattié kuzinnal: ad neki mézeskajácsot, meg jekvájt, és ő fog pajancsolni otthon. Azzal a két gyermek elhallgatott, és addig sírtak és pityeregtek, míg végül elaludtak egymás karjaiban. Ez az ártatlan beszélgetés mély benyomást tett Flóra érzékeny szívére. Anyja hitvallásának része volt, hogy bízott az álmok beteljesülésében, így aztán természetesen Flóra is így vélekedett. Nagyon megdöbbent és halálra rémült, amikor hallotta, hogy okos kis unokahúga azt mondja, Sandy fogja 114

Mattié kuzin meggyilkolni, és két hét múlva már a koporsóban kell feküdnie. Anélkül, hogy elmondta volna édesanyjának, amit hallott, feltette magában, hogy elhárítja a fenyegető veszélyt. Szombat reggel volt, és öltözködés után a kicsi Sandy, mialatt Matilda odakint járt - Flóra nagy aggodalmára -, megpróbálta elmesélni édesanyjának Mattié kuzin álmát, de olyan ügyetlenül, hogy a történet teljesen összefüggéstelennek tűnt. Anyja nem is fűzött hozzá több megjegyzést, csak annyit, hogy maradjon csendben: - Mit beszél ez a gyerek összevissza valami gyilkosságról? A rákövetkező héten Flóra könyörgött az édesanyjának, engedje meg, hogy ő és Mattié kuzin meglátogathassák a nagynénikéjüket Kirkmichaelben, és bár az asszony eleinte vonakodott, a kislány olyan komolyan unszolta, hogy végül már majdnem beleegyezett. - Mi ütött ma ebbe a bolondos kislányba? Azt hiszem, megkótyagosodott! Sosem mondtam neki, hogy menjen és látogassa meg a nénikéjét, most meg úgy a fejébe vette, hogy vissza sem lehet tartani! Nem szeretem, hogyha a gyerekek mindenféle szeszélyeket és kívánságokat vesznek a fejükbe: sokszor akkor ilyenek, mielőtt valami furcsa dolog történne. Menj csak, és látogasd meg a nagynénidet, ha akarod, de arról szó sem lehet, hogy magaddal vidd a kis unokatestvéredet! Azt gondolod, mindkettőtöket elengedhetlek szombatig? - De édesanyám, olyan félelmetes, hogyha egyedül kell aludni a néni padlásán! Ha Mattié kuzin nem jön velem, akkor én sem mehetek! - Akkor maradj csak itthon, leányom, és hagyj nekem békét a bolondságaiddal! 115

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Flóra ekkor ahhoz az eszközhöz folyamodott, mellyel sohasem tévesztett célt, és mindig megtörte szerető anyja ellenállását: elkezdett keservesen sírni. A jó asz-szonyt ezzel teljesen levette a lábáról, és egyszeriben megadta magát, bár nem túl nagy örömmel. - Ki látott már ilyet? így harcolni egy ilyen semmiségért! Ha a fene fenét eszik, akkor is kicsikarja! Menj csak el Kirkmichaelbe, és vidd magaddal az egész várost, ha akarod! De hagyj nekem békét, mert tényleg megharagszom! - Nana, édesanyám, ez így nem járja! Egész évben folyton csak dolgozom itthon, anélkül, hogy egy napra elmehetnék! De ha most elenged, sosem fogok többé sehova menni, amíg ebben a házban élek! - Hallgass már, kicsi Flórám! Mindig is jó gyermekem voltál, sosem kívánkoztál el a háztól. Anyád csak jót akar, még ha úgy is tűnik, ellenedre van! Örülök, hogy magadtól eszedbe jutott meglátogatni a néniké-det. Menj csak, és maradj pár napot; és hogy ne kelljen egyedül aludnod, vidd magaddal ezt a rosszcsont Sandyt, a kis kuzinodat meg hagyd itthon, hadd segítsen nekem a ház körül, amíg vissza nem jössz! Ez a megoldás éppolyan jól megfelelt Flóra szándékának, mint a másik, ezért rögtön belement a dologba, és hamarosan minden barátságosan elrendeződött anya és leánya között. Az előbbi kicsit aggódott, hogy Sandy képes lesz-e az útra, de Flóra, akinek feltett szándéka volt elutazni, nem törődött ezzel az akadállyal, bár tudta, anyja aggodalmának nagyon is van alapja. Útnak indult hát másnap reggel a két gyermek, de még nem értek el az út feléhez, amikor Sandy kezdett elfáradni, és nemsokára teljesen elhagyta magát. Flóra egy darabig a hátán 116

Mattié kuzin cipelte, de mikor látta, hogy így semmire sem megy, hízelgéssel próbálta rávenni öccsét a további erőfeszítésre. De nem, Sandy egy lépést sem tett többet. Egyre álmosabb lett, és nem mozdult. Flóra nem tudta, mit csináljon, de végül olyan megoldást talált, ami egy nála idősebb embernek aligha jutott volna eszébe. Odament egy kerítéshez, kihúzott belőle egy pálcát, és odavitte Sandynek, mondván, hogy hozott neki egy jó lovat, ezen aztán ellovagolhat egész úton. Sandy, aki rendkívüli módon bolondult a lovakért, bekapta a horgot: lába közé kapta a botot, és jól kilépett, olyannyira, hogy Flóra az útjuk utolsó mérföldjein már alig tudta szemmel tartani. A látogatásból Flórának nem sok öröme származott, csak az elégedettség, hogy tettével megakadályozta a család felett lebegő rettenetes szerencsétlenséget, legalábbis azt gondolta. A hazafelé úton, amikor már láthatta apja házát, folyton csak azt nézte, nem tűnik-e fel az ajtó közelében Mattié, de sehol sem látta a kislányt. Flóra szíve remegni kezdett, és amint közeledett a házhoz, lába úgy elgyengült, hogy alig tudta megtartani vékony kis testét, mert tudta, az álmok egyik fő jellemzője az, hogy kétségesek. - Szokatlan ma ez a nagy csend a házunk körül, Sandy! Remélem, mindenki jól van. Olyan csendes itt rninden, mint a halál! - Sandy nem is tuggya milyen az a hajáj! Milyen az, Floja néném? - Lehet, hogy nemsokára meglátod. A halál az, ami megöli az élőket, Sandy. - Igen, igen! Sandy játott egy kis madajat, ami nem tudott csipegetni, meg jepüjni sem. A hajáj az nagyon csúnya dojog! Fjoja néném, hát nem a Jóisten tejemtette az éjőket? 117

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK - Abban biztos lehetsz, hogy ő. - Akkoj mijéjt van hajáj, hogy megöjje őket? Ha Sandy vojna a Jóisten, akkoj megküszdene veje! - Csitt, kicsikém! Nem tudod, miket mondasz! Ilyenekről nem szabad beszélni! - Jó, akkoj Sandy nem beszéj ejjől többet. De ha a hajáj megöji Mattié kuzint, akkoj Sandyt is öjje meg! - Kit szeretsz a világon legjobban, Sandy? - Sandy Floja nénjét szejeti a legjobban. - Gyorsan megtanultad a hízelgés művészetét! Hallottam, az egyik reggel azt mondtad Mattie-nek, hogy jobban szereted, mint az egész világot együttvéve. - De Sandy ejjöj nem tehet! Mattié kuzin szejeti Sandyt, hát mit mondhatott vojna neki? Flóra nem tudott válaszolni az öccsének, annyira aggódott, ugyanis már egészen közel jártak a házhoz, ami még mindig kihaltnak tűnt. Végül Mattié kinyitotta az ajtót, és anélkül, hogy nagynénjéhez szaladt volna a jó hírrel, eléjük rohant, mint egy kis tündér. Futó csókot nyomott Flóra arcára, aztán átölelve Sandy nyakát, elragadtatva így kiáltott: - Ó, Sandy fiú! - és odaszorította arcát az övéhez. Sandy előhúzott egy kis képeskönyvet és egy csokor rózsaszín rózsát, melyet kuzinjának hozott. Egy újabb ölelést kapott érte, és lovagiasságáért egy csintalan pukedlit. Matilda messze felette járt okosságban évei számának. Anyja művelt angol hölgy volt, bár csak egy szegény káplán leánya, egyetlen gyermeke neveltetésére a lehető legjobban odafigyelt. A kislány tudott olvasni, énekelni, dallamokat játszani spinéten, és mindent összevetve nagyon érdekes kis 118

Mattié kuzin nimfa volt. Szülei idő előtt elhaltak, őt pedig Finagle távoli tanyaházába költöztették, ahol továbbra is sok dédelgetésben volt része. A kislány egyetlen lélegzetvétellel hadarta el Flórának, mi volt itthon a távolléte alatt. Semmi szörnyűség nem történt, de Flórát olyan erősen hatalmában tartotta rossz előérzete, hogy nem tudott megnyugodni, amíg meg nem foghatta mindkét szülője kezét. Ettől a naptól kezdve úgy gondolta, nem kell olyan nagyon hinni az álmoknak. A tizennégy nap szépen eltelt, és semmi rossz vagy veszélyes nem történt Ma-tildával, sem Sandy kezétől, sem másétól. Flóra azonban szívébe zárva megőrizte az álom titkát, és nem felejtette el, bár sosem emlegette. Nem sokkal ezután a kislány megpróbálta lebeszélni édesanyját álmokba vetett hitéről, mert önmagát már örömmel meggyőzte arról, hogy Mattié látomásának nincs jelentősége, és az álmoknak semmi értelmük. Anyja azonban ragaszkodott a véleményéhez. Úgy érvelt, hogy a jó Isten semmit nem tesz feleslegesen, és ha az álmok nem lennének fontosak az ember számára, akkor nem is adatnának neki. Sőt azt mondta, olvashatjuk a Szentírásban, hogy régen az álmok beteljesedtek, azt viszont nem, hogy az álmok természete azóta megváltozott volna. Éppen ellenkezőleg, úgy gondolta, hogy amióta véget ért a próféciák ideje, és az ember ilyen módon nem kaphatott többé figyelmeztetést a jövőre vonatkozóan, az álom kétszer olyan fontossá vált, és ennek megfelelően még jobban oda kell rá figyelni, mint az egyetlen megmaradt misztikus érintkezésre Isten és ember között. Erre az érvelésre Flórának muszáj volt engednie; felesleges ott vitázni, ahol hitről van szó. 119

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Repült az idő, és a két kisebb gyermek sosem vált el egymástól. Együtt olvastak, imádkoztak, játszottak, és úgy dédelgette egyik a másikat, hogy úgy tűnt, csak egymásért élnek. De végül szerencsétlenség szakadt a családra: őt, aki olyan kedves, jó anya volt, és mindhárom gyermek őrzőangyala, a halál egy jobb hazába helyezte át. Flóra akkortájt a tizennyolcadik évében járt, és a család egész terhe az ő vállára szakadt. Nagy volt a gyermekek bánata, de boldogságuknak semmi sem tudott véget vetni: ugyanolyan barátságban és szeretetben éltek tovább. ahogyan eddig. A két kisebbik különösen szerette egymást, egyre jobban és jobban, és ezt a növekvő ragaszkodást ellenvetés helyett inkább folyamatosan bátorították, mert Flórában még mindig ott lappangott a félelem, hogy valami halálos viszály támad közöttük. Mattié és Flóra mindig egy ágyban aludtak, és reggel rendszeresen elmesélték egymásnak álmaikat, melyek olyan tiszták és ártatlanok voltak, mint saját romlatlan szívük. De egy reggelen Matilda azzal lepte meg Flórát, hogy zavart és szomorú hangon a következőket mondta neki: - Ó, drága kuzinom, micsoda álmom volt az éjszaka! Azt hiszem, a nénikémet láttam, a te áldott emlékű édesanyádat, aki éppoly kedves és szerető volt hozzám, mint azelőtt, és még szebb, mint valaha. Karjaiba vett, és sírt felettem; megígértette velem, hogy rögtön elhagyom ezt a helyet, és mindenképpen távol maradok a fiától, aki különben arra van ítéltetve, hogy a gyilkosom legyen, és hét nap múlva már a koporsóban kell feküdnöm. Mutatott nekem valamit, amiről nem is tudtam, 120

Mattié kuzin micsoda, még megnevezni sem tudom. Akkor seborvosok léptek közénk, elválasztottak minket, és nem láttam többé. Flóra reszketett és nyöszörgött magában; hosszú ideig nem is tudott válaszolni Mattie-nek, csak sóhajtozott. - Irgalmas ég! - szólt végül. - Vajon mit jelenthet ez az álom? Nem emlékszel, drága Mattié, hogy egyszer régen álmodtál valami hasonlót? Mattié már teljesen elfelejtette, hogy valaha is álmodott ilyesmit, de Flóra jól emlékezett rá, és arra gondolt, annak idején Isten segítségével hogyan hárította el a lesben álló végzetet, és elhatározta, hogy további erőfeszítéseket tesz. Még mielőtt felkelt volna, azt tanácsolta Matildának, hogy hagyja el a házat, és kerülje az öccsét, amíg a hét nap le nem telik. - Ez nem árthat, Mattié! - mondta. - Az ember kezében van a döntés, hogy mit tesz, vagy mit nem, és hogy előidézi, vagy távol tartja-e a bajt. Mattié beleegyezett a dologba, kizárólag azért, hogy kedvére tegyen a szeretetre méltó Flórának, mert Sandytől nem félt jobban, mint egy szál mezei virágtól. Kirlrniichaelbe ment, és ott is maradt, amíg le nem telt a hét, aztán sértetlenül hazatért, és már mindketten nevettek babonás félelmeiken. Matilda nem gondolt többet az álomra, de Flóra megőrizte az emlékezetében, bár az egyetlen egybeesés, amit fel tudott fedezni a két álom között, annyi volt, hogy kuzinja mindkettőt szombati napon álmodta, és éppen az év ugyanazon időszakában, erre jól emlékezett. Huszonkét éves korában Flóra férjhez ment egy fiatal gazdához, aki a kiterjedt község egy távoli zugában élt, így apja háztartásának terhét természetesen Mattié kuzinra hagyta, aki az idős gazdával, fiával és a cselédlánnyal együtt irányította és 121

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK végezte az összes munkát a tanyán. Még ha kevesebben lettek is, egymás iránti ragaszkodásuk csak erősödött, pedig Flóra alig találkozott már a többiekkel, annyira el volt foglalva saját otthona dolgaival. Egy napon, amikor Flóra férje a templomba ment, észrevette az öreg sekrestyést, amint botjára támaszkodva állt a temető kapujában, és leveleket osztogatott néhány belépő embernek. Neki is átadott egyet, és megérintette sapkája szélét kezével, aztán anélkül, hogy figyelte volna, milyen hatással van rá a levél, rögtön újabb ember után nézett, akinek az írást továbbíthatja. Az ifjú felnyitotta a levelet, és úgy érezte, megnyílik alatta a föld, amikor a következőket olvasta: „Uram! Várjuk szíves megjelenését jövő kedden tizenkét órakor, hogy részt vegyen unokahúgom, Matilda A. temetésén, a c.-i temetőkertben. Nagyon lekötelez. Alázatos szolgája, James A. Kelt: Finagle-ben, ápnlis 12-én." Gondolhatjátok, hogy csodálkozott Flóra, és mennyire nekikeseredett, amikor férje elmondta neki, mi történt, és megmutatta a levelet. A fiatalasszony azonnal ágynak esett, és lázasra sírta magát gyermekkori jó barátjáért és játszópajtásáért. Az urát eléggé megijesztette a dolog, mert Flóra olyan állapotban volt, melyben az erős izgalom gyakran veszélyesnek bizonyulhat. A fiatalasszony betegsége nem tartott sokáig, és égett a türelmetlenségtől, hogy megtudja kuzinja halálának 122

Mattié kuzin részleteit. Férje semmit sem tudott neki mondani, csak annyit hallott valakitől, hogy a lány szombaton halt meg. Ez számolgatásra késztette Flórát, és arra, hogy sorra vegye gyermekkoruk emlékeit; teljes megdöbbenésére és még nagyobb rémületére, gyorsan rájött, hogy Matilda kuzinja napra pontosan tizennégy évvel azután halt meg, hogy először látta azt a baljóslatú álmot, és hét évvel ezelőtt éppen azon a napon álmodta meg újra! Hát, ez tényleg hihetetlen dolog volt! Flórának azonban meghűlt a vér az ereiben, amikor arra gondolt, vajon hogyan halhatott meg. Attól rettegett, sőt szinte biztosra vette, hogy öccse mérgezte meg, vagy valami más módon tette el titokban láb alól a megboldogultat. Arról pedig meg volt győződve, hogy a különös egybeesés minden részletében beteljesedett. Nem mert tovább vizsgálódni kuzinja halálát illetőleg, de annyira levert és nyugtalan lett, hogy férje már a józan eszét féltette. A gazda elment a temetésre, de mivel rettegett Flórát sokáig egyedül hagyni, épp csak a temető közelében csatlakozott a menethez, apósa háza ugyanis tizennégy távoli mérföldre volt a sajátjától. Visszatérve csak nagyon kevés újat tudott mondani Flórának. Elmesélte, hogy megkérdezte apósától, milyen betegség vitte el az elhunytat, de ő kétértelmű választ adott, és úgy tűnt, kerüli a további magyarázkodást. Azután a gazda másoktól érdeklődött, de ők sem tudtak sernmit a dologról. Flóra végül, hosszas hezitálás után, megkockáztatta a kérdést, hogy ott volt-e az öccse a temetésen, és erre a válasz az volt, hogy nem. Ez halálos csapást mért Flóra tétova reményeire, és megerősítette, hogy bekövetkezett a szörnyű katasztrófa, amitől félt. 123

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK A hét hátralévő részében Flóra változatlanul tovább gyötrődött. Következő szombaton kifejezte erős kívánságát, hadd menjen el a templomba, és hadd látogassa ott meg kuzinja sírját. Férje először ellenkezett, de végül belement a dologba, abban a reményben, hogy az érzelmek kitörésétől felesége talán jobban lesz. Felültette hát egy poroszka lóra, elkísérte a temetőkert kapujáig, és magára hagyta, hogy szabad folyást engedhessen bánatának. Amint Flóra közeledett a friss sírhoz, amely az édesanyjáé mellett volt, észrevett két ismerős öreget, ahogy ott üldögéltek a sírnál, elmélyülten társalogva a megboldogultról. A fiatalasszony arcába húzta csuk-lyáját, és lassú léptekkel közeledett feléjük, hogy elaltasson minden gyanút, hogy esetleg érdeklődne a mondanivalójuk iránt; végül lehajolt egy közeli sírkőhöz, tettetve, mintha a felirat betűzgetésével lenne elfoglalva. így hallotta a következő beszélgetést, el lehet képzelni, micsoda érzésekkel: „...És aszongyák, kedves vót és eleven, meg osztán olyan barátságos vót mindenkihő; meg aszt is mon-gyák, hogy szép vót, meg fiatal. Ó, be fáj érte a szívem! Amikó' láttam, hogy levötték a koporsórú' a leplet, oszt láttam az ezüst betűket, hogy élt huszonegy esztendőt, könnyek csurogtak a vén, ráncos orcámon, Janet, és aszontam magamban: »Jaj, be szép kis virágot vágtak itt le teljes pompájába!« - De mondd csak, Janet, lelkecském, ott vótá'-é, amikó' a koporsóba tötték? - És ha ott vótam, Matthew? Mi dogod neked azzá? 124

Mattié kuzin - Aszt hallottam, csak te vótá' ott, meg még valaki, akit jól esmérsz. Mondd má' meg nékem, komaasz-szony, milyen vót a hóttest? Szép vót-é, vagy láttál-é rajta valami sebet, vagy kékséget? - Mi ütött tebeléd, vén bolond, hogy aszt akarod kitudni, milyen vót a hóttest? Nem való az ilyen látvány a magatokfajtának, hogy asztán errő' fecsegjetek! Ami történt, megtörtént. A hót csendbe' fog nyugodni, de jaj, mi lesz az élőkké' ? - De biza, tudom én aszt, hogy jó püffedt lehetött az a hóttest, Janet, oly nehéz vót. Sose láttam még mélyebb koporsót. - Tartsd aszt a fecsegő, vén nyelvedet! Ha még egy ilyen célzás elhaggya aszt a bolond szájadat, nagy baj lesz belülié! Errő' csak csendesen és csak keveset szabad szóni! Persze hogy nehéz vót a hóttest, és mély vót a koporsó! Mélyre köllött aszt csináni, Matthew, mer' ott fekütt a lyány mellén egy vaskos kis fiúgyerek is, egy szegény kis halovány virág, aki alig látta még meg az Isten napvilágát."

125

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Történetek tündérekről

126

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK Tündérek Skóciában (The Fairies of Scotland) Jó tündéreket Skóciában kicsike lényeknek tartják, akiknek változó, vagy inkább kétes a természetük; hajlandóságaikban szeszélyesek, haragjukban pedig rosszindulatúak. Zöld dombok belsejét lakják, főleg azokét, amelyek kúp alakúak (gael nyelven sighan a nevük). Ezeken táncolnak a holdfényben, köröket írva a tetejükre, amelyek időnként sárgák és fonnyadtak, máskor pedig haragoszöld árnyalatúak. Ε körök belsejében veszélyes elaludni, sőt már az is veszedelmes, ha az embert a szürkület itt találja. A tündéreknek tulajdonítják azokat a hiányzó nagy hófoltokat is, amelyeket a villám gyakorta vág ki a földből. A marhákat, melyeket hirtelen görcs fog el vagy valami hasonló nyavalya, a skótok „tündérlövöttnek" mondják. Elfogadott gyógymódja, hogy az állat érintett részeit megdörgölik kék búzavirággal, amelyről készséggel elhiszik, hogy helyreállítja a vérkeringést. Azokat a háromszögletű kovaköveket, melyeket gyakorta találnak Skóciában, és amelyekkel az ősi lakosság talán lándzsáit élesítette, az emberek a tündérek fegyvereinek vélik, és tündérnyílhegyként tartják számon. Őseik - akiket közkeletű nevükön keltáknak hívunk - durva bronz csatabárdjait szintén a tündérek eszközeinek gondolják. De, a középkori szellemekhez hasonlóan, a tündérek jártassága sem korlátozódik csupán fegyverkészítésre: hallották őket szorgalmasan kopácsolni szurdokokban, szakadékokban, sziklás és barlangos helyeken, ahol - akárcsak a törpék, akiket George Agricola említ - azzal 127

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK foglalatoskodnak, hogy különböző emberi tevékenységeket utánoznak. A Beaumont-patak például, amely útja során számos szurdokon és barlangon folyik keresztül, arról híres, hogy tündérek látogatják, és az egyszerű emberek az ő csészéiknek és tányérjaiknak tartják azokat a lyukas és kerek köveket, melyeket partra sodor a víz. Időnként hallhatunk olyan helyekről is, ahol áthaladni balszerencsés anélkül, hogy a tündérek haragját nem űzzük el valamilyen szertartással. A peeblesshire-i Minchmuir-hegy tetején ered egy forrás, melyet Sajtfonásnak neveznek, mert ősidők óta, annak, aki ene halad el, bele kell dobnia egy darab sajtot, felajánlásként a tündérek számára, akiknek e helyet szentelték. A tündérek öltözéke zöld színű, bár a mocsarakban megfigyeltek már hangaszínű, a bozótosban pedig kő-zúzalékkal és zuzmóval festett ruhákat is. A tündérek gyakran járnak lovon, láthatatlan menetben, amikor jelenlétüket csak a lószerszámok hangos zöreje árulja el. Alkalmanként földi paripákat vesznek kölcsön, és reggel zihálva, kimerülten, összegubancolódott sörénnyel és farokkal találnak rájuk istállóikban. Feltételezem, hogy a lovászok gyakran megfelelő mentségnek találják ezt hanyagságukra, ahogyan az az elterjedt hiedelem, hogy a tündérek megdézsmálják a gazdagok pincéinek legválogatottabb italait, alkalmasint jól elleplezheti a hűtlen komornyik vétségét.

128

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Vízitündérek (Water Fairies) A vízitündérek egyfajta víziszellemek, akik tavak és folyók mélyén lévő tanyájukra csalogatják az asszonyokat és gyermekeket, ellebegve előttük a víz felszínén, aranygyűrűk vagy kupák alakját öltve magukra. Azokat az asszonyokat, akiket így hatalmukba kerítenek, dajkaként dolgoztatják, majd hét év után engedélyezik számukra, hogy újra meglátogassák a Földet. Gervase of Tilbury név szerint megemlít egy asszonyt, akit úgy csaltak el, hogy mosás közben észrevett egy fatálat vagy kupát, amely ott úszott mellette. Amint benyúlt érte a vízbe, a tündérek rögtön rabul ejtették, és elvitték az egyik föld alatti, eldugott lakhelyükre. Később ezt a helyet - ahol dajkaként dolgozott az egyik tündér porontya mellett, aki a mélységbe csábította - káprázatosnak írta le. Mialatt a víz alatt lakott, véletlenül megdörzsölte szemét kígyózsírból készült olajjal, és észrevette, hogy amikor visszatért a földi világba, képes volt meglátni az emberek közé keveredett vízitündéreket. Ettől a hatalmától azonban megfosztotta az egyik vízitündér érintése, akit elővigyázatlanul megszólított. Különös tény, hogy ez a történet szinte minden részletében még ma is hallható a Skót Felföldön és Alföldön egyaránt, annyi változtatással, hogy a vízitündéreket tündérekkel helyettesítik be, a folyót pedig egy domb barlangjával.

129

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

130

Vízitündérek Sok egyszerű ember számol be arról, hogy veszélyes megérinteni bármit is, amit véletlenül találnak, anélkül, hogy előbb megáldanák, és keresztet vetnének rá; ezek akár ellenséges lények csapdái is lehetnek. Egy teviotdale-i szegény asszony igen szerencsésnek gondolta magát, amikor egy fából készült sulyko-lót talált, éppen akkor, amikor legnagyobb szüksége volt ilyesféle eszközre. Anélkül kapta fel, hogy elmondta volna a megfelelő áldást, és otthon az ágya fölé tette, hogy készen álljon a másnap reggeli használatra. Éjfélkor nyílt a kunyhója ablaka, és az asszony egy éles hangot hallott, amely egy idegen, barbár néven szólongatott valakit. A megrettent parasztasszony imádságban tört ki, és méltán hihetjük, hogy ez óvta meg a bántódástól. Ezalatt az elvarázsolt háztartási eszköz lebukfencezve az ágyra, nem kis zajjal és sietséggel távozott az ablakon át.

131

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Az Ijesztgető (The Bogle) Ijesztgető egy szeszélyes lélek, aki abban leli örömét, hogy összezavarja és megrémíti az embereket, inkább, mint hogy szolgálja őket, vagy ártson nekik. Az Ijesztgetők családjába tartozik Kagylókabát, egy víziszellem is. A skót tengerparton számos szikla neki köszönheti a nevét. Amikor Kagylókabát feltűnik valahol, tele van aggatva mindenféle tengeri lénnyel, főleg kagylóval, mely csörömpölve hirdeti közeledtét. Nevét is enől kapta. Most elmesélem nektek az egyik csínytevését: Két ember egy nagyon sötét éjjelen az Ettrick folyó partjához közeledett, és a hullámok közül egy panaszosan kiabáló hangot hallottak: - Elvesztem! Elvesztem! A férfiak követték a hangot, mely egy fuldokló kiáltásának tűnt, majd végtelen döbbenetükre észrevették, hogy az felfelé halad a folyón. Egy hosszú, viharos éjszakán át követték a kaján tündér kiáltását, és még hajnal előtt elérték a folyó forrását. Ekkor úgy tűnt nekik, hogy a hang leereszkedik a hegy túloldalán, ahonnan jöttek. A kimerült és lóvá tett utazók végül felhagytak a további kereséssel, és nyomban meg is hallották Kagylókabát hangos kacagását, amint jól sikerült csínytevésén örvendezett. Úgy vélik, a szellem leginkább Gorinberry öreg házában szokott kísérteni, amely a Hermitage folyó partján áll, Liddesdale-ben. 132

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK

Hogyan utaznak a tündérek? (Fairy Transportation) A tündéreknek nemcsak a kereszteletlen gyerekek, hanem a felnőtt emberek felett is hatalmuk van, azokon, akik egy szerencsétlen órában az ördögnek adták magukat, például azzal, hogy megátkozták szüleiket vagy gazdáikat, vagy akiket éjszaka álomba merülve találnak egy olyan sziklánál vagy zöld halmon, amely a tündéreké. Azok felett is hatalmuk van, akik meggondolatlanul csatlakoztak a vigasságukhoz. A 17. században élt egy legenda a nemesi Duffus család egyik őséről, akit, mikor „odakint sétált a földeken, a saját háza közelében, hirtelen elragadtak, és másnap Párizsban ébredt fel, a francia király pincéjében, kezében egy ezüstkupával. Amikor a király elé vitték, és az megkérdezte tőle, kicsoda, és mit keres itt, a nemesúr megmondta nevét, országát, lakóhelyét, és elmesélte, hogy a hónapnak azon napján, mely a tegnapinak bizonyult, odakinn a földeken forgószél süví-tését hallotta, és hangokat, melyek így kiáltoztak: »Lovat és kalapot!« (Azt mondják, ezeket a szavakat használják a tündérek, amikor el akarnak jutni egyik helyről a másikra.) Mire ő is »Lovat és kalapot!« szavakat kiáltott, és abban a pillanatban felkapták, a tündérekkel együtt utazott a levegőben, egészen addig a helyig, ahol, miután alaposan felöntött a garatra, álomba zuhant. A társaság már elment, mielőtt felébredhetett volna, őt 133

SKÓT LEGENDÁK ÉS MESÉK meg otthagyták, abban a helyzetben, ahogy rátaláltak. Azt mondják, a király nekiajándékozta a kupát, melyet a kezében találtak, és elbocsátotta." Az elbeszélő megerősíti, hogy „a kupát azóta is őrzik, és Tündérkupa néven ismerik". Azt is hozzáteszi, hogy Mr. Stewardtól, a későbbi Lord Duffus nevelőjétől megtudta, hogy „egyszer, amikor egy fiú a fonesi iskolából a társaival pörgettyűkkel játszott a temetőkertben, a templom kapuja előtt, szélfúvás hangját hallották. Bár csendes nap volt, rövidesen távolabb megpillantottak egy kis porfelhőt, amely forogva felfelé emelkedett. Ez a porfelhő egyre közeledett, míg oda nem ért a gyerekekhez, mire ők keresztet vetettek, de egyikük, úgy látszik, kicsit bátrabb és magabiztosabb volt, mint társai, mert így szólt: »Lovat és kalapot a pörgettyűmnek!