Belinda-Alexandra---Feher-gardenia.pdf

Belinda Alexandra

Fehér gardénia

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: White Gardenia by Belinda Alexandra Copyright © 2008 by Belinda Alexandra Fordította: Popovics Ferenc Hungarian translation © by Popovics Ferenc, 2011

ISBN 978-963-635-409-1 ISSN 2061-4454 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., Budapest 2011 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek +36 20 9 124 505 Felelős kiadó, az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea Tördelés: Mérész Adrienn Borítóterv: Popovics Ferenc Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

Belinda Alexandra

Fehér gardénia

IPC MIRROR

A családomnak

ELSŐ RÉSZ

Egy HARBIN, KÍNA MI, OROSZOK, ÚGY HISSZÜK, HOGYHA EGY KÉST az asztalról a padlóra ejtesz, férfi látogatód lesz, és ha egy madár berepül a szobába, egy hozzád közel álló személy hamarosan meghal. 1945-ben, a tizenharmadik születésnapom körül mindkét esemény bekövetkezett, ám sem elejtett kés, sem eltévedt madár nem figyelmeztetett rá. A tábornok az édesapám halálát követő tizedik napon állított be. Anyám és én épp kitakartuk a tükröket és az ikonokat, amiket a gyász kilenc napjára fekete selyemmel borítottunk be. Sosem fakult meg bennem anyám képe, az, amilyennek aznap láttam. A sötét fürtökkel keretezett elefántcsontszínű bőre, a fülcimpájában lévő gyöngy fülbevaló és a parázsló, borostyánszínű szeme éles fotográfiává állnak össze előttem: ő az édesanyám, aki harminchárom évesen megözvegyült. Emlékszem, ahogy vékony ujjaival különös közömbösséggel hajtogatta a sötét anyagot. Ám mindkettőnket mélyen lesújtott a veszteség. Amikor apám a végzetes reggelen elindult, tekintete ragyogott, búcsúpuszit lehelt az arcomra, én pedig nem sejtettem, hogy legközelebb már csak a súlyos tölgykoporsóban látom őt viszont behunyt szemmel, amint viasszerű arca a halálba zárkózik

előlem. A koporsó alsó fele zárva volt, hogy eltakarja az összecsavarodott autóroncsban megcsonkolódott lábát. Aznap este, amikor édesapám testét felravataloztuk a nappaliban, és fehér gyertyákat állítottunk a koporsó mindkét oldalára, anyám elreteszelte a garázsajtót, aztán le is láncolta. A hálószobám ablakából figyeltem őt, ahogy fel-alá járkál, s ajka néma szavakat mormol. Időnként abbahagyta, és sötét haját a füle mögé simította, mintha hallott volna valamit, de aztán megrázta a fejét, és újra járkálni kezdett. Másnap reggel kisurrantam, hogy megnézzem a lakatot a láncon. Rájöttem, mit csinált. Eltorlaszolta a garázsajtót, ahogyan apámat kellett volna bezárnunk, ha tudtuk volna, hogy ha eleresztjük őt autóval a zivatarban, azzal örökre el kell engednünk. A SZERENCSÉTLENSÉGET KÖVETŐ NAPOKBAN a bánatunkat orosz és kínai barátaink véget nem érő látogatásai terelték el. Óránként jöttek és távoztak gyalog vagy riksával a környékbeli tanyákról és a városból. Otthonunkat sült csirke illata és részvétnyilvánító suttogások töltötték meg. Akik vidékről érkeztek, kenyeret és süteményt hoztak ajándékba, vagy mezei virágokat, amik túlélték Harbinban a korai fagyokat. Míg mások, akik a városból jöttek, elefántcsontot és selymet adtak, mintegy tapintatosan pénzhez juttatva vele bennünket, mivel apám nélkül édesanyám és én nehéz idők elé néztünk. Aztán eljött a temetés napja. A pap ráncos volt és göcsörtös, akár egy vén fa; keresztet vetett a hűvös levegőbe, mielőtt leszögezték a koporsót. A széles vállú orosz férfiak a földbe döfték ásóikat, és fagyos rögöket lapátoltak a sírba. Miközben arcukról dőlt az izzadság, keményen dolgoztak összeszorított szájjal és lesütött szemmel. Egyrészt az apám iránti tiszteletből, másrészt hogy kiérdemeljék a gyönyörű özvegy csodálatát. Közben kínai 8

szomszédaink tisztes távolságot tartottak a temetőkapun kívül. Együttérzők, mindazonáltal gyanakvóak voltak abbéli szokásunkat illetően, hogy szeretteinket a földbe temetjük, az elemekre bízván őket. Ezután halotti tor következett otthonunkban, ami egy fa rönkház volt. Édesapám a saját kezével építette, miután elmenekült Oroszországból a bolsevik forradalom elől. Búzadarából készült süteményt és szamovárból felszolgált teát kínáltunk az összegyűlteknek. A ház eredetileg egy nyeregtetős nyaraló volt, aminek kályhacső bújt ki a tetején, de amikor apám elvette anyámat, épített még hozzá hat szobát és egy emeletet, melyeket aztán lakkozott kredencekkel, antik székekkel és falikárpitokkal ékesített. Az ablakkereteket faragásokkal díszítette, felhúzott egy hatalmas kandallót is, a falakat pedig a halott cár nyári rezidenciájának színére, boglárkasárgára festette. Az édesapámhoz hasonló emberek miatt lett Harbin az, ami: a kitaszított orosz nemességgel zsúfolt kínai város, akik jégszobrokkal és téli bálokkal próbálták meg újrateremteni elveszített világukat. Amikor a vendégeink elmondtak mindent, amit el lehetett, anyámmal az ajtóig kísértük őket. Amíg felvették a kabátjukat és sapkájukat, észrevettem a korcsolyámat, ami a fogason lógott az előszobában. A bal penge kilazult, és eszembe jutott, hogy édesapám meg akarta javítani még a tél beállta előtt. Az elmúlt napok zsibbadtsága ekkor olyan élesen adta át a helyét a fájdalomnak, hogy az oldalamba nyilallt, a gyomrom pedig felkavarodott. Összeszorítottam a szemem, hogy elűzzem. Felém száguldó kék égboltot láttam, és a jégen megcsillanó gyér téli napfényt. Eszembe jutott az előző év. A befagyott Szunghua folyó; a gyerekek vidám kacagása, akik próbáltak megállni a korcsolyáikon; a párban suhanó ifjú szerelmesek; a kör közepén körbecsoszogó

9

öregemberek, akik a halakat fürkészték azokon a részeken, ahol vékony volt a jég. Apám a vállára emelt, s korcsolyája pengéi erősen karcolták a jeget kettőnk súlya alatt. Az ég a kék és fehér szín ködös elegye volt. Szédültem a nevetéstől. – Tegyél le, papa! – sikítoztam vidáman. – Mutatni akarok valamit! Lerakott, de addig nem eresztett el, amíg meg nem győződött róla, hogy visszanyertem az egyensúlyomat. Kinéztem egy kevésbé zsúfolt részt, és odasiklottam. Egyik lábamat felemeltem a jégről, és úgy pörögtem, akár egy marionettbábu. – Hárásó! Hárásó! – Apám tapsolni kezdett. Kesztyűs kezével megdörzsölte az arcát, és olyan szélesen mosolygott, mintha a nevetőráncai külön életre keltek volna. Apám jóval idősebb volt anyámnál. Abban az évben fejezte be az egyetemi tanulmányait, amikor édesanyám megszületett. Ő volt az egyik legfiatalabb ezredes a Fehér Hadseregben, és sok évvel később a mozdulatai még mindig az ifjonti lelkesedés és a katonás fegyelem keverékét alkották. Kinyújtotta a kezét, én pedig felé siklottam, viszont produkálni akartam magam ismét. Nekilendültem, hogy megperdüljek, de a korcsolyám pengéje egy kidudorodásnak ütközött, a lábam pedig alám csavarodott. A csípőmmel a jégnek ütődtem, és a tüdőmből hirtelen kiszorult a levegő. Apám egy pillanat alatt mellettem termett. A karjába vett és úgy korcsolyázott velem a partig. Egy kidőlt farönkre ültetett, és kezével végigtapogatta a vállamat és az oldalamat, mielőtt lehúzta rólam a sérült cipőt. – Nem tört csontod – mondta, miközben a lábamat finoman masszírozta. Fagyos volt a levegő, ő pedig a bőrömet dörzsölgette, hogy felmelegítse. Figyeltem, ahogy a feje búbján egy fehér tincs vegyül vörösesszőke hajába, és az ajkamba haraptam. Könnyek 10

gyűltek a szemembe, de nem a fájdalomtól, hanem attól, hogy bolondot csináltam magamból. Apám a hüvelykujjával megnyomta a bokám körüli duzzanatot, és összerándult az arcom. Máris egy zúzódás bíbor foltja kezdett kirajzolódni a bőrömön. – Ánya, olyan vagy, akár egy fehér gardénia – mondta és rám mosolygott. – Gyönyörű és tiszta, de muszáj veled óvatosan bánnunk, mert nagyon könnyen megsérülsz. A fejemet a vállára hajtottam, és egyszerre nevettem és sírtam. EGY KÖNNYCSEPP POTTYANT A CSUKLÓMRA, majd onnan az előszoba kövére. Gyorsan megtöröltem az arcomat, mielőtt anyám megfordult. A vendégek már elindultak, és mi még utánuk integettünk egy utolsó da szvidanyiját kiáltva, mielőtt lekapcsoltuk a villanyt. Anyám magához vette a nappaliban az egyik virrasztásra szánt gyertyát, és szelíd fényénél elindultunk felfelé a lépcsőn. A láng pislákolt, én pedig a bőrömön éreztem anyám zihálását. De féltem ránézni és látni a szenvedését. Az ő bánatát sem voltam képes jobban elviselni, mint a sajátomat. Az ajtóban egy puszival búcsúztam el tőle éjszakára, majd felsiettem a tetőtérben lévő szobámba, ahol nyomban az ágyra roskadtam, és egy párnával takartam el az arcomat, hogy meg ne hallja a zokogásomat. A férfi, aki fehér gardéniának nevezett, aki a vállára emelt és addig pörgött velem, míg már szédültem a nevetéstől, nincs többé. AMINT A GYÁSZ HIVATALOSAN LETELT, úgy tűnt, minden visszatér a mindennapok megszokott kerékvágásába. Anyám és én magunkra maradtunk, újra meg kellett tanulnunk élni az életünket. Miután összehajtogattuk a lepleket és az ágyneműtartóba raktuk, anyám azt mondta, vigyük le a virágokat édesapám kedvenc cseresznyefájához. Miközben segített bekötni a cipőfűzőmet, hallottuk, hogy a kutyáink, Szása és Szemes ugatnak. Az ablakhoz 11

siettem, arra számítottam, hogy megint részvétnyilvánítók jönnek, de két japán katonát láttam a kapunál várakozni. Az egyikük középkorú lehetett, egy szablyát hordott az övébe dugva, és hosszú, tábornoki csizmát viselt. Mély ráncokkal szabdalt, szögletes arca méltóságot sugallt, ám szája sarka élvezettel rándult meg a két, kerítésre ágaskodó husky láttán. A fiatalabbik katona mozdulatlanul állt mögötte, akár egy agyagbábu, akit csak szűkvágású szemének villogása árult el. Anyám teljesen elsápadt, amikor megmondtam neki, hogy a japán hadsereg várakozik a kapunál. A bejárati ajtó résén át láttam, ahogy édesanyám először lassan oroszul, majd kínaiul próbálja megértetni magát a férfiakkal. A fiatalabbik katona könnyebben boldogult a kínaival, miközben a tábornok az udvart és a házat méregette, és csak akkor figyelt oda, mikor a szárnysegédje lefordította neki anyám válaszait. Valamit kérni akartak, és minden mondat végén meghajoltak. Ez a gesztus, melyet általában nem gyakoroltak a Kínában élő külföldiekkel szemben, csak még inkább feszélyezte anyámat. Bár a fejét rázta, félelmét elárulta, ahogy a nyaka elpirult, remegő ujjaival mandzsettáját tekergette és húzogatta. Az utóbbi hónapokban hozzánk hasonlóan gyakran látogattak meg orosz családokat. A japán parancsnokság és segédeik inkább az emberek otthonaiba költöztek be, mint a hadsereg körleteibe. Részben azért, hogy oltalmat találjanak a szövetségesek bombázásaitól, másrészt pedig hogy elrettentsék a helyi ellenállási mozgalmakat, legyenek azok akár fehéroroszokból lett szovjetek, akár kínai szimpatizánsok. Az egyetlen személy, akiről tudtuk, hogy visszautasította őket, apám barátja, Akimov professzor volt, akinek Modegowban volt háza. Ám ő az egyik éjjel eltűnt, és azóta sem hallott róla senki. Mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy ilyen messzire jöttek a városközponttól.

12

A tábornok motyogott valamit a segédjének, s mikor láttam, hogy anyám a kutyákat csitítja és kinyitja a kaput, berohantam, és elbújtam egy karosszék alatt. Az arcomat a hideg padlóhoz nyomtam. Anyám lépett be a házba először, és kitárta az ajtót a tábornoknak. Ő, mielőtt belépett, megtörölte a csizmája talpát, a sapkáját pedig a mellettem lévő asztalra tette. Néztem, ahogy anyám bevezeti a nappalinkba. Úgy látszott, elégedetten dünnyög japánul, s bár anyám továbbra is próbált társalogni oroszul és kínaiul, a férfi nem adta jelét, hogy értené őt. Azon gondolkodtam, hogy vajon miért hagyta a szárnysegédjét a kapunál. Anyám a tábornokkal felment az emeletre, s hallottam a vendégszobában a hajópadló nyikorgását és a kredencek nyitódását. Mikor visszajöttek, a tábornok elégedettnek tűnt, de édesanyám aggodalma még a lábán is látszott, ahogy egyikről a másikra állt és toporgott. A tábornok meghajolt, és azt rebegte: Dómo arigató gozaimasita. Köszönöm. Mikor felvette a sapkáját, észrevett engem. A szeme nem olyan volt, mint azoké a japán katonáké, akiket eddig láttam. Nagy és dülledt volt, s mikor rám mosolygott, a homlokán a ráncok felgyűrődtek egészen a hajáig, és egy hatalmas, jámbor varangyosbékává változtatták. ÉDESANYÁM, ÉDESAPÁM ÉS ÉN MINDEN VASÁRNAP borscsból és rozskenyérből álló ebédre mentünk át a szomszédba, Borisz és Olga Pomerancevhez. Az idős házaspár egész életében zöldségkereskedő volt, de kedvelték a társaságot, és lelkesedtek az újdonságokért, ezért gyakran meghívták a kínai ismerőseiket is, hogy csatlakozzanak hozzánk. A japán invázióig ezek élénk, zenés összejövetelek voltak: Puskint, Tolsztojt és kínai költőket olvastunk fel. Ám ahogy a megszállás egyre elnyomóbb lett, az ebédek is egyre diszkrétebbé váltak. A kínai polgárok folyamatos megfigyelés alatt álltak, azoknak pedig, akik elhagyták a várost, fel kellett mutatniuk a papírjaikat, ki kellett szállniuk az autójukból vagy a riksájukból, hogy 13

meghajoljanak a japán őrség előtt, mielőtt útjukra engedték őket. Az egyetlen kínai pár, aki nem csak temetés vagy esküvő esetében volt hajlandó ezt megtenni, Liu úr és felesége volt. Valaha tehetős nagyiparosok voltak, de a pamutgyárukat lefoglalták a japánok, ők pedig csak azért élték túl, mert eléggé körültekintőek voltak ahhoz, hogy ne költsenek el mindent, amit kerestek. Az APÁM HALÁLÁT KÖVETŐ VASÁRNAPON ANYÁM megvárta, míg az ebéd befejeződik, és csak utána számolt be barátainknak a tábornokról. Megtörten suttogott, miközben kezével a csipkeabroszon matatott – amit Olga a különleges alkalmakra tartogatott –, és néha Liu úr nővérére, Jing-jingre pillantott. A fiatal nő a konyhaajtóhoz közeli karosszékben szunyókált nehézkes légzéssel, az állán egy vékony nyálcsík csillogott. Liu úrnak nem volt szokása elhozni a nővérét ezekre a találkákra. Jobb szerette idősebb lányainak a gondjaira bízni, ha ő és a felesége nem voltak odahaza. De úgy látszott, Jing-jing depressziója rosszabbodott. Kedélyállapota a többnapos kedvetlenségtől a hirtelen, jajveszékelős kitörésekig hullámzott, amikor is képes volt véresre vájni a karját. Liu úr kínai gyógynövényekkel nyugtatta, és magával vitte mindenhova, mert már nem bízott benne, hogy a lányai képesek megbirkózni vele. Anyám körültekintő szavakkal fogalmazott, de gyakorlott nyugalma csak még inkább súlyosbította a gyomromban kialakuló szorongást. Elmagyarázta, hogy a tábornok ki akarja bérelni a vendégszobánkat. Kihangsúlyozta, hogy a főhadiszállása tőlünk egy kicsit messzebb, egy másik faluban van, ott fogja ideje java részét tölteni, ezért a jelenléte nem lesz számunkra oly megterhelő. Anyám azt mondta, megegyeztek abban, hogy sem katonák, sem a hadsereg más alkalmazottai nem látogathatják majd nálunk.

14

– Lina, ne! – kiáltotta Olga. – Hogyan fogadhatod be ezeket az embereket?! Anyám arca elfehéredett. – De hogyan utasíthatnám vissza őket? Ha megteszem, elveszítem a házat. Mindent. Anyára is gondolnom kell. – Jobb ház nélkül élni, mint ezekkel a szörnyetegekkel – mondta Olga. – Te és Ánya idejöhettek lakni. Borisz megmarkolta anyám vállát kérges földműves kezével. – Olga, a háznál többet is veszít, ha nemet mond nekik. Anyám védekezőn emelte tekintetét Liuékra, és azt mondta: – Kínai barátaim előtt biztosan nem jól veszi ki magát ez az egész. Liu felesége lesütötte a szemét, de a férje a nővérére nézett, aki megmoccant és álmában neveket motyogott. Mindig ugyanazokat a neveket függetlenül attól, hogy Jing-jing épp az orvos rendelőjében ordította – miközben Liu felesége és a lányai megpróbálták őt lefogni –, vagy kómaszerű elszenderedéseit megelőzően nyöszörögte. Ő is Nancsingból érkezett a többi vérző és összetört menekülttel, akiket a japán megszállás űzött el a városból. Akiknek a neveit szólongatta, a három apró lánya voltak, kiket torkuktól a hasukig felhasított a japán katonák kardja. Mikor a kislányok holttestét a többi háztömbbeli gyermek tetemének halmára vetették, az egyik katona a keze közé szorította Jing-jing fejét, és kényszerítette, hogy végignézze, amint kiontják, majd a vérebeik egymással marakodva szétmarcangolják lányai kicsinyke beleit. A férjét és a többi férfit az utcára rángatták, megjelölték és póznákhoz kötözték, majd a japán tábornokok arra utasították katonáikat, hogy gyakorlatozás céljából döfködjék beléjük a bajonettjüket. Észrevétlenül kisurrantam az asztaltól, hogy a macskával játsszam, amelyik Pomerancevék kertjében élt. Az állat kóbor jószág volt, a fülét megtépázták és az egyik szemére megvakult, de Olga 15

gondoskodása folytán kigömbölyödött és elégedetten dorombolt. Pézsmaszagú bundájába temettem az arcomat, és zokogtam. Egész Harbinban a Jing-jingéhez hasonló történeteket lehetett hallani, s jómagam is eleget láttam a japánok kegyetlenkedéseiből ahhoz, hogy gyűlöljem őket. A JAPÁNOK 1937-BEN KEBELEZTÉK BE MANDZSÚRIÁT, viszont már hat évvel azelőtt megszállták. Ahogy a háború egyre hevesebb lett, a japánok kiadtak egy rendeletet, miszerint minden rizs a hadseregüké. A kínaiak fő eledelét a makkra korlátozták, de ezt a legfiatalabbak és a betegek nem tudták megemészteni. Egy nap a házunk mögötti folyó mentén kanyargó, lombos ösvényen szaladgáltam. Új japán igazgatónk korán elengedett bennünket az iskolából. Arra utasított, hogy menjünk haza, és meséljük el a szüleinknek a japánok legfrissebb győzelmét Mandzsúriában. Az iskolai uniformisom volt rajtam, és élveztem, ahogy a lombokon átszűrődő napfény mintákat rajzol rám szökdécselés közben. Útközben elhaladtam a helyi orvos, Csou doktor mellett. Csou doktor képzett volt mind a nyugati, mind a hagyományos kínai gyógyászatban. Hóna alatt egy fiolákkal teli dobozt vitt. Ruhatárára híresen kényes volt. Aznap egy finoman szabott nyugati öltönyt és csinos felöltőt viselt, fején panamakalap ékeskedett. Az enyhe időjárásban valószínűleg ő is kedvét lelte, és egymásra mosolyogtunk. Elhagytam őt, és elértem a folyó kanyarulatáig, az erdő legsötétebb részéig, mely tele volt indákkal. Egy hangos sikoltás ijesztett meg és megtorpantam, amikor egy kínai földműves vérző, összezúzott arccal tántorgott felém. A fák közül japán katonák törtek elő a férfit üldözve. Bajonettjükkel hadonászva körbevettek minket. A vezetőjük előhúzta a kardját, a férfi álla alá nyomta, élesen belemetszve a nyakába. Így emelte a karddal a férfi arcát a sajátjával egy vonalba, de az áldozat szemében már kihunyt a fény. A 16

szántóvető zekéje csuromvizes volt. Az egyik katona egy késsel felhasította a bal zsebét. Nyirkos halmokban rizs ömlött belőle a földre. A katonák térdre nyomták a férfit, gúnyolódtak rajta, és farkas módjára vonyítottak. A falkavezér beledöfte a kardját a zeke másik felébe: vér és rizs keveréke tódult ki onnan is. A férfi ajkán habos vér szivárgott elő. Üvegcsörömpölést hallottam, s mikor megfordultam, Csou doktor állt mögöttem. Fiolái összetörtek, tartalmuk pedig a sziklás talajra folyt. Arcát rémület barázdálta. A katonák nem vették észre, ahogy én hátrébb húzódtam, a karja oltalmába. A katonák a vér és a félelem szagától megrészegedve morogtak, akár a vadállatok. A vezetőjük megragadta a fogoly gallérját, és lecsupaszította a nyakát. Egyetlen kardcsapással lefejezte a férfit. A véres húsdarab a folyóba gördült, a víz színét a cirokborhoz hasonlóvá festette. A holttest térden állva maradt, mintha imádkozna, és sugárban spriccelt belőle a vér. Lábunk körül tócsákba gyűlt és bemocskolta a cipőnket. A katonák röhögni kezdtek. A gyilkos a napfénybe tartotta a pengét, és szemöldökráncolva nézte, ahogy csepeg róla a vér. Körbenézett, hogy mivel törölhetné le, és pillantása a ruhámra esett. Meg akart ragadni, de a felháborodott doktor még mélyebbre vont a kabátja alá, miközben átkokat szórt a katonákra. A vezetőjük vigyorgott. Csou doktor átkait tiltakozásnak vélte, így csillogó kardját az orvos vállába törölte. A doktor, aki épp kényszerű szemtanúja volt egy kínai honfitársa legyilkolásának, undora ellenére csendben maradt, hogy megóvjon engem. Apám akkor még élt, és aznap este, miután az ágyhoz kísért, s dühét féken tartva végighallgatta a történetemet, hallottam, hogy azt mondja anyámnak a lépcsőfordulóban: – Azért ilyenek, mert a saját vezetőik is oly kegyetlenül bánnak velük, hogy az emberségnek már a látszatából is kifordultak. A tábornokaik a hibásak.

17

ELEINTE A JAPÁN TÁBORNOK KEVÉS VÁLTOZÁST HOZOTT az életünkbe, és többnyire magányosan elvonulva töltötte nálunk az idejét. Egy futon-ággyal érkezett, egy gázfőzővel és egy hatalmas utazóládával. Csak reggelente éreztük a jelenlétét, közvetlenül napkelte után, mikor a fekete autó megállt a kapunknál, a csirkék pedig szétrebbentek, ahogy a tábornok elsétált közöttük. Aztán pedig este, mikor kimerült tekintettel későn hazaért: odabiccentett édesanyámnak, és rám mosolygott, mielőtt visszavonult a szobájába. A tábornok ahhoz képest, hogy a megszálló hadsereg tagja, meglepően jó modorú volt. Lakbért fizetett, és minden után, amit igénybe vett, adott valamilyen ellenszolgáltatást. Egy idő után pedig elkezdett hazahordani jegyre adott vagy tiltott holmikat, mint például a rizs vagy az édesbab gombóc. Mielőtt pihenni tért a szobájába, ezeket a fényűző holmikat mindig az étkezőasztalon vagy a konyhaülőkén hagyta egy rongyba göngyölve. Anyám gyanakodva szemlélte e csomagokat és hozzájuk sem akart érni, de nekem nem tiltotta meg, hogy ajándékot fogadjak el. A tábornok valószínűleg megértette, hogy anyám jóindulatát nem vásárolhatja meg olyan dolgokkal, amiket kínaiaktól vettek el, mivel az adakozását hamarosan még titkos karbantartó munkálatokkal is szaporította. Egyik nap észrevettük, hogy egy korábban beszorult ablak megjavult, másnap egy nyikorgó ajtó olajozódott meg, vagy egy huzatos sarok kapott új szigetelést. Ám nem sokkal később a tábornok jelenléte tolakodóbb lett, pont ahogy egy cserépbe ültetett szőlőtő találja meg az utat a talajba, hogy aztán elborítsa az egész kertet. Az apám halálát követő negyvenedik napon meglátogattuk Pomerancevéket. Az ebéd kedélyesebb volt, mint általában, bár csak négyen voltunk jelen, mivel Liuék már nem jöttek, ha mi is hivatalosak voltunk.

18

Borisznak sikerült vodkát szerezni, s még nekem is megengedték, hogy igyak egy kis lélekmelegítőt. A férfi azzal mulattatott bennünket, hogy lekapta a sapkáját, és felfedte majdnem kopaszra nyírt fejét. Anyám gyengéden megpaskolta, majd viccesen így szólt: – Borisz, ki tette veled ezt a szörnyűséget? Úgy nézel ki, mint egy szőrtelen macska. Olga töltött még egy kis vodkát, engem meg azzal ugratott, mintha az én poharamat is újratöltené, majd mogorván összevonta szemöldökét. – Még fizetett is érte! Valami új, divatos kínai fodrász volt az elkövető a régi negyedben. Férje vidáman vigyorgott sárga fogait kivillantva. – Csak azért ilyen feldúlt, mert jobban néz ki, mint amikor ő csinálja. – Mikor megláttalak, hogy úgy nézel ki, mint egy félkegyelmű, majdnem megállt ez a gyenge, öreg szívem – vágott vissza az asszony. Borisz felvette a vodkásüveget, és mindenkinek töltött még egy kört, kivéve a feleségét. Amikor Olga a modortalanság láttán összeráncolta a homlokát, a férfi felvonta a szemöldökét, és így szólt: – Csak vigyázok a gyenge, öreg szívedre, Olga. Anyámmal kéz a kézben sétáltunk haza, és a frissen hullott havat rugdostuk. Nótás kedve volt és a gombászásról dalolt. Valahányszor elnevette magát, apró párafelhő tört elő a szájából. A tekintetében ülő bánat ellenére gyönyörű volt. Én is olyan akartam lenni, mint ő, de én örököltem apám vörösesszőke haját, kék szemét és szeplőit. Mikor a kapunkhoz értünk, anyám hunyorogva szemlélte a fölötte lógó japán lámpást. Sietve beljebb terelt, s levetette kabátját és a cipőjét, majd nekem is segített levetkőzni. Besietett a nappaliba engem is sürgetve, hogy meg ne fázzam az előszoba hideg kövén. Amikor megfordult, a szoba láttán lemerevedett, akár egy rémült macska. Mögé léptem. A bútoraink az egyik sarokban halomba rakva és vörös anyaggal letakarva álltak. Mellette az egyik ablakfülkét 19

szentéllyé alakították, amit egy papírtekercs és ikebana díszített. A szőnyegek eltűntek, helyükre tatami szőnyegek kerültek. Anyám átviharzott a házon a tábornokot keresve, de a férfit sem a szobájában, sem az udvaron nem lelte. A szeneskályha mellett várakoztunk, míg leszállt az éj, s anyám keresetlen szavakat gyakorolt a férfi fogadására. De a tábornok aznap este nem jött haza, anyám pedig csendes kétségbeesésbe süllyedt. Összeölelkezve aludtunk el a hamvadó tűz mellett. A tábornok csak két nappal később tért vissza, amikorra a kimerültség már kiszárította anyámból a harcos kedvet. Mikor a férfi berobogott a házba, s keze tele volt teával, szövettel és cérnával, arra számított, hogy hálásak leszünk. A szemében táncoló élvezetben és huncutságban apámat fedeztem fel, a gondviselőt, aki örömét lelte abban, ha kincsekkel halmozhatja el a szeretteit. A tábornok szürke selyemből készült kimonóba öltözött, és hozzákészült, hogy zöldséget és tofut főzzön nekünk. Anyám, akinek elegáns, antik székeit elcsomagolták, s akinek más választása nem lévén, egy díszpárnán ücsörgött keresztbe rakott lábbal, száját haragosan összeszorította, miközben a házat szezámmagolaj és szójaszósz aromája járta át. Szájtátva bámultam a zománcozott tányérokat, melyekkel a tábornok megterítette az alacsony asztalt. Szótlan voltam, de egyben hálás, hogy a tábornok főzött nekünk. Utáltam volna látni, mi történik, ha a férfi úgy rendelkezik, hogy az anyám főzzön őrá. Ő teljesen nyilvánvalóan más volt, mint azok a japán férfiak, akikkel a falunkban találkoztam: őket az asszonyuknak négykézláb kellett várnia, s emelt fővel, üres kézzel, peckesen vonultak, miközben feleségük az utcán néhány lépéssel lemaradva kullogott megrakodva mindama dolgokkal, amit a piacon vásároltak. Olga egyszer azt mondta, a japánoknak nincsenek asszonyaik, csak szamaraik.

20

A tábornok kirakta elénk a metéltet, és mindössze annyit morgott, hogy „itadakimaszu”, majd elkezdett enni. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy anyám hozzá sem ér a tányérjához, vagy hogy én csak ülök ott a lédús tésztát bámulva, miközben csorog a nyálam. Majd kettészakadtam a kínzó étvágy és az anyámmal szembeni hűség között. Amint a tábornok befejezte az étkezést, én siettem elmosni a tányérokat, hogy észre ne vegye, hogy nem ettünk a főztjéből. Ez volt a tőlem telhető legjobb kompromisszum, mert nem akartam, hogy anyámnak bántódása essék a bosszúsága miatt. Amikor visszamentem a konyhából, a tábornok épp egy japán irattekercset göngyölített ki. Nem volt fehér és fényes, mint a nyugati papír. Selyemfényű volt. A tábornok négykézláb állt, mialatt anyám bőszen figyelte. A jelenet emlékeztetett apám egyik meséjére, amit Marco Polóról olvasott fel, aki először tette tiszteletét Kublaj kánnál, Kína uralkodójánál. Európa felsőbbrendűségét bizonyítandó, Polo segédei kigöngyölítettek egy vég selymet a császár és az udvaroncai előtt. A szövet csillogó zuhatagként bomlott ki, ami Polónál kezdődött és a kán lábánál ért véget. Pillanatnyi csend után a császár és kísérete hangos hahotában tört ki. Polónak hamar rá kellett ébrednie, hogy elég nehéz elbűvölni olyan embereket, akik már évszázadokkal azelőtt finom selymet gyártottak, mielőtt az európaiak egyáltalán felhagytak az állatbőrök viselésével. A tábornok intett, hogy üljek mellé, és kirakott egy tintásüveget és egy kalligráfia-ecsetet. Megmártotta az ecsetet, és a papírra vetette a japán hiragana1 nőies indáit. Felismertem a betűket a leckéinkből, amelyeket akkor tanultunk, amikor a japánok először vették át az iskolánk vezetését; még mielőtt úgy döntöttek, hogy jobb minket egyáltalán nem is tanítani, és be nem zárták volna az egészet. 1

Japán szótagírás. A hiragana szótagírás mindössze 46 alapjelből, 25 ékezetes és 36 összetett jelből áll.

21

– Ánya-csan – kezdte a tábornok zagyva orosz kiejtéssel –, tanítok neked japán betűket. Fontos, hogy tanulj. Figyeltem, ahogy fürgén életre keltette a szótagokat. Ta, csi, cu, te, to. Az ujjai úgy mozogtak, mintha inkább festene, mint írna, a kezei pedig megbabonáztak. A bőre sima volt és szőrtelen, a körmei olyan tiszták, akár a klórozott kavicsok. – Szégyellje magát a népe miatt! – kiáltotta anyám, és elragadta a papírt a tábornoktól. Megpróbálta kettétépni, de az erős volt és rugalmas. Ezért hát gombóccá gyűrte és áthajította a szoba másik felébe. A papír hangtalanul esett a padlóra. Nagyot sóhajtottam. Anyám rám nézett, és nem szólt többet. Remegett a dühtől, de ugyanakkor attól való félelmében is, hogy vajon mit váltott ki a férfiból a kirohanásával. A tábornok a kezét a térdén nyugtatva mozdulatlanul ült. Az arcán semleges kifejezés honolt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mérges-e, vagy csak gondolkodik. Az ecset hegyéről tinta cseppent a tatami szőnyegre, ahol sötét folttá nőtt, akár egy seb. Egy kis idő múlva a tábornok a kimonója ujjába nyúlt, és előhúzott egy fényképet, amit ideadott nekem. Egy nő volt rajta fekete kimonóban, és egy fiatal lány. A lány feltűzve viselte a haját, és olyan gyönyörű szeme volt, akár egy őznek. Nagyjából ugyanolyan korú lehetett, mint én. A nő enyhén kinézett a képből. Haját félrefésülte az arcából. Ajka fehérre volt púderezve, de ez sem rejtette el annak teltségét. Csinos arcán szertartásos kifejezés ült, ám a fejtartásában valami azt sugallta, hogy valakire mosolyog a kamerán kívül. – Van otthon egy kislányom Nagaszakiban az édesanyjával, de az apja nélkül – mondta a tábornok. – És te is egy apa nélküli kislány vagy. Gondodat kell viselnem. Azzal felállt, meghajolt és elhagyta a szobát. Anyámnak és nekem tátva maradt a szánk, képtelenek voltunk bármit szólni.

22

A KÉSÉLEZŐ MINDEN MÁSODIK KEDDEN jött a mi utcánkba. Egy barázdált arcú, vén orosz férfi volt, aki szomorú tekintettel méregette a világot. Nem volt sapkája, rongyokba tekerve tartotta a fejét melegen. Az élező korongja egy szánra volt szerelve, amit két farkaskutya húzott, s míg anyám és a szomszédaink összeverődtek, hogy a férfi megélezze a késeiket, baltáikat, én a kutyákkal játszottam. Az egyik kedden Borisz odament anyámhoz, és megsúgta, hogy az egyik szomszédunk, Nyikoláj Botkin eltűnt. Anyám arca egy pillanatra lemerevedett, mielőtt visszasuttogta: – A japánok vagy a kommunisták? Borisz vállat vont. – Tegnapelőtt még találkoztam vele a borbélynál, a régi negyedben. Túl sokat fecsegett. Azzal hencegett, hogy a japók elveszítik a háborút, csak titkolják előttünk. Másnap – folytatta Borisz, miközben kezét ökölbe szorította, majd ujjai hirtelen kipattantak a szorításból, feltárva csupasz tenyerét – eltűnt. Akár a köd. Túl nagy volt a szája. Sosem tudhatod, kinek a pártján áll a többi vendég. Vannak olyan oroszok, akik azt szeretnék, ha a japók győznének. Abban a pillanatban egy hangos „Kazaaa!”-kiáltás kíséretében kivágódott a garázsajtónk, és egy férfi rontott ki rajta meztelenül, csak egy csomóra kötött fejkendő volt mélyen a szemébe húzva. Nem ismertem fel a tábornokot, amíg a hóba nem vetette magát, majd felpattant. Örömében majd kiugrott a bőréből. Borisz megpróbálta eltakarni a szemem, de az ujjai résein át ijedten szemléltem a lába között himbálózó összezsugorodott fityegőjét. Olga a térdére csapott és visított a nevetéstől, míg a többi szomszéd csak tátott szájjal bámulta a jelenést. Ám anyám észrevette a forró vizes dézsát, amit a férfi az ő szent garázsában épített, és sikítani kezdett. Ezt a sértést már nem bírta elviselni. Borisz elvette a kezét a szemem elől, én pedig odafordultam, és olyannak láttam 23

anyámat, mint édesapám halálát megelőzően – arca lángolt, szeme pedig tüzet vetett. Berohant az udvarra, de útközben felkapott egy ásót a kapunál. A tábornok a dézsáról anyámra pillantott, mintha azt remélné, hogy lenyűgözi a leleményességével. – Hogy merészeli?! – rikoltott rá. A férfi arcáról lefagyott a mosoly, de láttam, hogy nem érti a reakcióját. – Hogy merészeli?! – kiáltotta megint, miközben arcon csapta az ásó nyelével. Olgának elakadt a lélegzete, de a tábornokon nem látszott, hogy zavarná a szomszédok tekintete, akik anyám lázadását figyelték. Igazából le sem vette a szemét róla. – Ez a kevés dolgok egyike, amiről még emlékezhetek rá – mondta anyám zihálva. A tábornok arca elvörösödött. Felállt, és szó nélkül visszavonult a házba. Másnap a tábornok szétszedte a forró vizes dézsát, és felajánlotta nekünk a fát a tűzre. Felszedte a tatamikat, és visszarakta a perzsaszőnyegeket, a báránybőröket, amiket édesapám az aranyórájáért cserélt. Később, a délután folyamán a férfi megkérdezte, hogy kölcsönadnám-e a kerékpáromat. Anyámmal a függönyön át figyeltük, ahogy legurul az úton. A biciklim túl kicsi volt neki. A pedálok rövidek voltak, így a térdét minden tekeréskor a csípőjénél is magasabbra kellett emelnie. Mindenesetre jól biciklizett, és néhány percen belül eltűnt a fák között. Mire a tábornok visszatért, anyámmal majdnem centiméterre pontosan ugyanoda toltuk vissza a bútorokat és a szőnyegeket, ahol voltak. A tábornok körbejártatta a tekintetét a szobán. Árnyék suhant át az arcán. – Azt akartam, hogy szép legyen nektek, de nem sikerült – 24

mondta, mialatt lábával a bíborszínű szőnyeget vizsgálta, ami győzedelmeskedett a tatamija fölött. – Talán túlságosan mások vagyunk. Anyám majdnem elmosolyodott, de visszafogta magát. Azt hittem, a tábornok már menni akar, de még egyszer visszafordult, hogy a szemébe nézzen, ám nem mint a királyi hadsereg tisztje, hanem inkább mint egy félénk fiúcska, akit megszidott az édesanyja. – Elképzelhető, hogy van nálam valami, amit ugyanúgy szépnek tartunk? – kérdezte, majd a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy üvegdobozt. Anyám tétován fogadta el, de végül képtelen volt ellenállni a kíváncsiságának. Előrehajoltam, muszáj volt látnom, mit hozott a tábornok. Anyám felnyitotta a fedelét, és finom illat foszlánya csapott meg a levegőben. Azonnal felismertem, bár még soha azelőtt nem éreztem. Aztán az illat felerősödött, szétáradt a szobában, és rabul ejtett minket a varázsa. Bűbáj és romantika elegye volt, az egzotikus Keleté és a romlott Nyugaté. A szívem belesajdult, a bőröm pedig bizsergett. Anyám tekintete találkozott az enyémmel. Könnyektől csillogott a szeme. Felém nyújtotta a szelencét, amiben egy krémfehér virágot pillantottam meg. A fénylő, zöld levelekbe ágyazott, tökéletes virág látványa egy olyan helyet idézett meg, ahol tarka fény játszott, és madarak énekeltek éjjel-nappal. Legszívesebben elsírtam volna magam, annyira szép volt, mert azonnal tudtam a virág nevét, bár azelőtt még csak a képzeletemben láttam. A fa ugyan Kínából származik, de trópusi, és Harbinban nem nő, mert ott kemény fagyok vannak. A fehér gardénia legendáját apám megannyiszor felidézte édesanyámnak és nekem. Először akkor látta a virágot, amikor a családja társaságában ellátogatott a cár nyári báljára, a Nagy Palotába. Mesélt nekünk a hömpölygő estélyit viselő nőkről, kiknek 25

hajában ékkövek ragyogtak, az inasokról és a hintókról, s a kerek üvegasztalokon tálalt friss kaviárból, füstölt libából és kecsegelevesből álló vacsoráról. Később tűzijátékkal szórakoztatták őket, amit Csajkovszkij Csipkerózsikájának a zenéjére komponáltak. Miután találkozott a cárral és a családjával, apám besétált egy helyiségbe, melynek az üvegajtói egy kertre nyíltak. Akkor látta először. A porceláncserépbe ültetett gardéniákat kizárólag a rendezvény alkalmából importálták Kínából. Finom illatuk mámorító volt a nyári estén. Olybá tűnt, mintha a virágok bólogatnának s méltóságteljesen köszöntenék apámat, épp ahogy a cárné és a lányai tették néhány pillanattal azelőtt. Attól az éjszakától kezdve apám bolondult az északi fehér éjszakákért és az elbűvölő fehér virágért, amelynek az illata a Paradicsomot idézte meg számára. Édesapám nemegyszer megpróbált venni az illatból egy üvegcsével, hogy anyám és én is átélhessük ezt az emléket, de Harbinban senki még csak nem is hallott a varázslatos virágról. Így a fáradozása hiábavalónak bizonyult. – Hol szerezte ezt? – kérdezte anyám a tábornokot, miközben ujjait végigfuttatta a harmatos szirmokon. – Egy Huang nevű kínai férfitól – válaszolta. – Van egy üvegháza a városon kívül. De anyám alig hallotta a választ. Képzeletben millió mérföldnyire onnan, egy szentpétervári éjszakán járt. A tábornok megfordult, hogy induljon. Követtem őt a lépcső aljáig. – Uram – suttogtam neki. – Honnan tudta? Felvonta a szemöldökét, és rám meredt. Az ásónyél ütötte zúzódástól arca olyan színű volt, mint egy szilva. – A virágot – mondtam. De a tábornok csak sóhajtott egyet, megérintette a vállamat, és azt mondta: – Jó éjt!

26

MIRE BEKÖSZÖNTÖTT A TAVASZ ÉS A HÓ OLVADNI kezdett, mindenfelé azt pletykálták, hogy a japánok elvesztették a háborút. Éjszakánként repülőgépek zaját és ágyútüzet hallottam, amiről Borisz azt mondta, hogy a szovjetek harcolnak a japánokkal a határoknál. – Isten óvjon mindnyájunkat, ha a szovjetek előbb érnek ide, mint az amerikaiak! – fohászkodott. Elhatároztam, hogy utánajárok, a japánok tényleg elvesztették-e a háborút, és kiforraltam egy tervet, hogy követni fogom a tábornokot a főhadiszállására. Az első két próbálkozásommal, hogy előbb ébredjek fel, mint ő, kudarcot vallottam, mert a szokásosnál tovább aludtam; de a harmadik napon apámról álmodtam, és ez felébresztett. Előttem állt, mosolygott és így szólt: – Ne aggódj! Talán úgy érzed majd, hogy magadra maradtál, de nem leszel egyedül. Küldök valakit. – Azzal a jelenés szertefoszlott, én pedig a függönyön átszűrődő kora reggeli napfénybe pislogtam. Kiszökkentem az ágyból a hűvös szobában, és csak a kabátomat s a sapkámat kellett magamra húznom, mert felöltözve feküdtem le. Még a csizmámat sem húztam le éjszakára. Kiosontam a konyhaajtón a garázs mellé, ahová előző este eldugtam a biciklimet. Meghúzódtam a latyakos talajon, és vártam. Néhány perc múlva a fekete autó megjelent a kapunknál. A bejárati ajtó kinyílt, és kilépett a tábornok. Amikor a kocsi elindult, felpattantam a kerékpárra, és ádázul tekerni kezdtem, hogy legalább a kellő távolságot meg tudjam tartani. Az égbolt felhős volt, az út pedig sötét és sáros. Mikor elérte a kereszteződést, az autó megállt, én pedig elbújtam egy fa mögött. A sofőr egy kicsit visszatolatott, majd irányt váltott. Nem a következő falu felé haladt tovább egyenesen, ahová a tábornok saját bevallása szerint mindennap járt, hanem a főutcára kanyarodott, a városközpont felé. A bringámra pattantam ismét, de amikor elértem az útkereszteződéshez, ráhajtottam egy kőre és felborultam; erősen beütöttem a vállamat. Összerándultam a fájdalomtól, és a biciklimre 27

néztem. Az első küllőket elhajlítottam a csizmámmal. Könnyek potyogtak a szememből, visszasántikáltam a dombra a nyikorgó biciklivel az oldalamon. Már majdnem hazaértem, amikor egy kínai férfit láttam kikandikálni egy útszéli kis ligetből. Úgy tűnt, mintha rám várna, így hát átmentem az úton, és szaladni kezdtem a rozoga kerékpárommal. De hamarosan utolért, és folyékonyan köszöntött oroszul. Üveges tekintetében volt valami, ami rám hozta a frászt, ezért nem szóltam. – Miért – kérdezte nagy sóhajjal, mintha csak a csintalan húgához beszélne – hagyjátok, hogy a japán nálatok lakjon? – Semmit nem tehettünk – válaszoltam még mindig elfordított tekintettel. – Ő csak jött, és mi nem mondhattunk nemet. A férfi megfogta a bicikli kormányát, mintha segíteni akarna, én pedig észrevettem a kesztyűit. Olyan alakúra voltak kitömve, mintha almák lennének bennük, a keze helyett. – A japánok nagyon gonoszak – folytatta. – Szörnyű dolgokat követtek el. Mi, kínaiak, nem felejtjük el egykönnyen, hogy ki segített nekünk és ki segítette őket. – A hanghordozása kedves volt és bizalmas, de a mondandójától úgy kirázott a hideg, hogy meg is feledkeztem a sajgó vállamról. Megtorpant, nem tolta tovább a biciklit, elfektette az oldalára. El akartam szaladni, de megdermedtem a félelemtől. Lassan, kimérten az arcomhoz emelte a kesztyűjét, és egy bűvész kecsességével lehúzta azt. Elém tartott egy rosszul összeforrt, összeroncsolt húscafatot, ami egy ujjak nélküli csonkba csavarodott. Felvisítottam a rémülettől, de tudtam, hogy nem csak a hatás kedvéért csinálja – ez egy figyelmeztetés volt. Otthagytam a kerékpáromat, és beszaladtam a kapun a házunkba. – Tang a nevem! – kiáltotta utánam a férfi. – Jegyezd meg! Mikor az ajtóhoz értem, visszafordultam, de már eltűnt. Fellopakodtam a lépcsőn édesanyám hálószobájáig, s közben a szívem olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéről. Ám 28

amikor benyitottam, láttam, hogy még mindig alszik, sötét haja szétterült a párnán. Levettem a kabátomat, gyengéden megemeltem a paplant, és bemásztam mellé az ágyba. Ő felsóhajtott és még megsimogatott, mielőtt halottmerev álomba zuhant újra. AUGUSZTUSBAN LETTEM TIZENHÁROM ÉVES, és a háború és apám halála ellenére anyám eltökélte magát, hogy a családi hagyományokhoz híven elvisz engem ünnepelni a régi negyedbe. Borisz és Olga vittek be aznap az autójukon a városközpontba. Olga fűszereket akart vásárolni, Borisz pedig megint le akarta vágatni a haját. Harbin volt a szülővárosom, és bár sok kínai szerint mi nem tartoztunk ide és jogunk sem volt hozzá, én mégis úgy éreztem, hogy a város viszont valahogyan mégiscsak hozzám tartozik. Mikor beértünk a központba, egy csomó ismerős dolog vett körül, ami az otthont jelenti számomra: hagymakupolás templomok, színes falú épületek és finoman kidolgozott oszlopsorok. Édesanyám, akárcsak én, Harbinban született. Egy mérnök lánya volt, aki a vasútnál elveszítette az állását a forradalom után. Apám nemes volt, általa kötődtünk valahogyan Oroszországhoz, s miatta éreztük magunkat a cári felépítmény részének. Borisz és Olga kirakott bennünket a régi negyedben. Szokatlanul meleg és párás nap volt, ezért anyám azt ajánlotta, tegyünk próbát a város specialitásával, a vaníliafagylalttal. A kedvenc kávézónkban nyüzsögtek az emberek, és sokkal elevenebb volt, mint az elmúlt években. Mindenki azt pletykálta, hogy a japánok kapitulálnak. Anyámmal egy ablak melletti asztalhoz ültünk le. Egy nő a másik asztalnál épp azt mesélte idősebb társának, hogy hallotta, előző éjjel bombáztak az amerikaiak, a kerületében pedig meggyilkoltak egy japán tisztet. A férfi ünnepélyes komolysággal bólintott, megsimogatta ősz szakállát, majd megjegyezte: – A kínaiak sosem mernének ilyet tenni, ha nem éreznék, hogy győznek. 29

A fagylalt után anyámmal sétáltunk egyet a negyedben; nézelődtünk, milyen új üzletek nyíltak, és felemlegettük azokat, amelyek eltűntek. Egy porcelánbabákat árusító házaló megpróbált elcsábítani a portékájával, de anyám rám mosolygott és így szólt: – Ne aggódj, vár rád otthon valami. Észrevettem, hogy egy borbélyüzlet vörös-fehér oszlopán kínai és orosz írásjelek vannak. – Nézd, mama! – kiáltottam. – Biztosan az ott Borisz fodrásza. – Azzal a kirakathoz siettem, hogy bekandikáljak. Borisz a székben ült, arca borotvahabbal borítva. Néhány vendég várakozott még. Dohányoztak és nevetgéltek, mint akiknek nincs jobb dolguk. Borisz meglátott a tükörben, megfordult és integetett. A kopasz borbély, aki hímzett zekét viselt, szintén felnézett. Konfuciuszi bajusza volt és kecskeszakálla, valamint vastag keretes szemüvege, ami oly népszerű volt a kínai férfiak körében. Amikor meglátta, ahogy az arcomat az üvegnek nyomom, nyomban hátat fordított nekem. – Gyere, Ánya! – nevetett anyám, és magával húzott. – Borisz frizurája félresikerül, ha megzavarod a fodrászt. Még belevág a fülébe, s akkor aztán Olga mérges lesz rád nagyon. Engedelmesen követtem anyámat, de ahogy közeledtünk a sarokhoz, még egyszer visszafordultam a borbélyüzlet felé. Bár nem tudtam kivenni a fodrászt a csillogó üvegen keresztül, rádöbbentem, hogy én már láttam azt a tekintetet: az a kidülledő, tágra nyílt szem ismerős volt nekem. Mikor hazaértünk, anyám leültetett az öltözőasztalához, és áhítatosan kibontotta kislányos copfjaimat, majd olyan elegáns kontyba fésülte a hajamat, mint az övé. Oldalt elválasztotta, és a tarkómon összefogta. Parfümöt hintett a fülem mögé, aztán egy bársonydobozra mutatott a tükrös asztalon. Mikor kinyitotta, azt az aranyból és jádekőből készült nyakláncot láttam benne, amit apámtól

30

kapott nászajándékba. Kiemelte és megcsókolta, mielőtt a nyakamba rakta, és beakasztotta a kapcsot. – Mama! – ellenkeztem, tudván, milyen sokat jelentett neki az a nyaklánc. Csücsörítve csitított. – Azért akarom most ezt neked adni, Anya, mert fiatal nővé értél. Édesapád is örült volna, ha látja rajtad a különleges alkalmakkor. Remegő kézzel simítottam végig a nyakláncon. Bár hiányzott apám és a beszélgetéseink, úgy éreztem, nincs olyan távol. A jáde mintha meleget árasztott volna, nem éreztem hűvösnek a bőrömön. – Velünk van most is, mama – mondtam. – Tudom. Anyám bólintott és könnyeit visszatartva szipogott. – Van még nálam valami neked, Ánya – mondta, és kihúzta a térdemnél lévő fiókot. Egy ruhába tekert csomagot vett ki belőle. – Valami, amiről mindig eszedbe jut majd, hogy az én kislányom vagy. Elvettem tőle a csomagot, kikötöttem a csomót, és izgatottan vártam, vajon mi lehet benne. Egy matrjoska baba volt. Arcán megboldogult nagyanyám mosolya ült. Anyámra néztem, tudtam, hogy ő festette. Felnevetett és sürgetett, hogy nyissam ki, és vegyem ki a következő babát. Elcsavartam a baba torzóját, és megláttam benne a másik babát, amelyiknek sötét haja és borostyánszínű szeme volt. Édesanyám tréfája megmosolyogtatott, és sejtettem, hogy az újabb babának vörösesszőke haja és kék szeme lesz, de amikor megláttam, hogy elnagyolt szeplők is pettyezik a mulatságos arcot, kitört belőlem a kacagás. Azt a babát is kinyitottam, és volt benne egy még kisebb. Akkor felnéztem anyámra. – A te lányod s az én unokám – mondta. – És őbenne a még kisebb lánykája van. Összecsavaroztam az összes babát, és felsorakoztattam őket az öltözőasztalon. Elmélkedve szemléltem matriarchális utazásunkat, s

31

közben azt kívántam, hogy édesanyám és én pont úgy együtt maradhassunk, ahogyan abban a pillanatban voltunk. Azután a konyhában anyám almás pirogot2 rakott elém. Épp megszelte volna a kis süteményt, amikor hallottuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Az órára pillantottam, és tudtam, hogy a tábornok lesz az. Jó hosszú ideig volt az előszobában, mielőtt belépett. Mikor végre botladozva belépett a konyhába, arca sápadt volt. Anyám megkérdezte, hogy beteg-e, de nem válaszolt, csak egy székre roskadt, és fejét a kezébe temette. Anyám rémülten felállt és megkért, hogy hozzak egy kis meleg teát meg kenyeret. Mikor odanyújtottam a tábornoknak, kivörösödött szemmel rám nézett. Észrevette a születésnapi süteményemet, és esetlenül megpaskolta a fejemet. Mikor megszólalt, éreztem a leheletén az alkoholszagot. – Te vagy az én lányom. – Majd az anyámhoz fordult, és könnyekkel küszködve azt mondta: – Te vagy a feleségem. – Hátradőlt a széken, összeszedte magát, és keze fejével megtörölte az arcát. Anyám teával kínálta. Beleszürcsölt, majd elfogadott egy szelet kenyeret is. Arcát eltorzította a fájdalom, de egy idő múlva lecsillapodott és felsóhajtott, mintha dűlőre jutott volna. Felállt az asztaltól, majd anyámhoz fordult, s eljátszotta, ahogy az elpüföli őt az ásónyéllel, miután felfedezi a titkos forró fürdőjét. Aztán nevetni kezdett, s anyám egy pillanatig meglepődve nézett rá, mielőtt ő maga is elnevette magát. Oroszul, lassan megkérdezte a férfitól, mit csinált a háború előtt, hogy mindig tábornok volt-e. Egy darabig zavartnak tűnt, de aztán az ujjával saját orrára mutatott, és azt kérdezte: – Én? – Anyám bólintott, és megismételte a kérdést. A férfi megrázta a fejét, majd 2

A pirog orosz ételféleség, mely kelt tésztából készül különféle töltelékkel. Neve valószínűleg a pír, lakoma szóból ered. A kelt tésztát készíthetik édesen vagy sósan, a tölteléktől függően.

32

olyan kitűnő kiejtéssel, mintha csak egy lenne közülünk, oroszul azt mormolta: – Ezelőtt az őrület előtt? Színész voltam. Színházban. Másnap reggelre a tábornok eltűnt. Egy üzenetet tűzött a konyhaajtóra, amit hibátlan oroszsággal írt meg. Először anyám olvasta el. Rémült szeme kétszer is átsiklott a szavakon, aztán ideadta nekem. A tábornok arra utasított minket, hogy égessük el az összes holmiját, amit a garázsban hagyott, és égessük el az üzenetet is, miután elolvastuk. Azt mondta, hatalmas veszélynek tette ki az életünket, pedig az egyetlen vágya az volt, hogy megóvjon minket. Azt írta, hogy a saját érdekünkben meg kell semmisítenünk minden nyomát. Anyám és én átsiettünk Pomerancevékhez. Borisz épp fát vágott, de amikor meglátott bennünket, abbahagyta, pirospozsgás arcáról letörölte az izzadságot, majd sietve beterelt minket a házba. Olga a tűzhely mellett üldögélt és kötögetett. Amikor meglátott, hirtelen felugrott. – Hallottátok? – kérdezte elsápadva és remegve. – Jönnek a szovjetek. A japánok kapituláltak. Szavai összetörték anyámat. – A szovjetek vagy az amerikaiak? – kérdezte egyre növekvő izgalommal a hangjában. Magamban arra vágytam, hogy az amerikaiak jöjjenek felszabadítani bennünket a széles mosolyukkal és fényes zászlóikkal. De Olga megrázta a fejét. – A szovjetek! – kiáltotta. – Azért jönnek, hogy segítsenek a kommunistáknak. Anyám odaadta a tábornok üzenetét. – Istenem! – mondta Olga, miután elolvasta. A székre roskadt, és átnyújtotta a papirost a férjének. – Folyékonyan beszél oroszul? – kérdezte Borisz. – És ti nem tudtátok? Borisz elkezdett mesélni egy öreg barátjáról Sanghajban, aki segíthetne rajtunk. Az amerikaiak már úton vannak odafelé, mondta, s nekünk anyámmal indulnunk kellene azon nyomban. Anyám 33

megkérdezte, hogy Borisz és Olga is velünk tartanak-e, de Borisz megrázta a fejét, és tréfálkozni kezdett: – Ugyan, Lina, mihez kezdenének két olyan vén rénszarvassal, mint mi? A Fehér Hadsereg egyik ezredesének a lánya viszont már jóval nagyobb fogás. Ki kell innen menekítened Ányát azonnal! A fával, amit az imént Borisz összevágott, tüzet raktunk, majd elégettük a levelet és a tábornok ágyneműjét, a többi holmijával együtt. A lobogó lángok fényében anyám arcát szemléltem, és ugyanazt a magányt éreztem, amit rajta láttam. Egy társunkat kellett elhamvasztanunk. Valakit, akit nem ismertünk vagy értettünk, de mégis egy ideig az életünk része volt. Anyám épp visszazárta a garázst, amikor észrevette az utazóládát. Egy sarokba volt betolva néhány üres zsák alá rejtve. Kivonszoltuk a rejtekhelyéről. A láda régi darab volt; egy bajuszos öregember gyönyörű képét faragták rá, aki legyezőt tartott a kezében, miközben mereven bámult át egy tavacskán. Anyám lesújtott a lakatra egy baltával, és együtt emeltük meg a fedelét. A tábornok egyenruhája volt benne összehajtogatva. Anyám kivette, én pedig észrevettem egy hímzett zekét a láda alján. A zeke alatt álszakállt és álbajuszt találtunk, egy kis sminkkészletet, egy vastag keretes szemüveget és egy régi újságpapírba hajtogatva Kína új zsebatlaszát. Anyám a fejét törve rám nézett. Nem szóltam. Azt reméltem, ha megtartom magamnak a tábornok titkát, biztonságban leszünk. Miután mindent elégettünk, átforgattuk a talajt, és elegyengettük a lapáttal. ANYÁMMAL ELMENTÜNK A KERÜLETI HIVATALBA, hogy engedélyt kérjünk, hogy elutazhassunk Tajzsenbe, ahol reményeink szerint felszállhatunk egy Sanghajba tartó hajóra. Többtucatnyi orosz várakozott még a folyosókon és a lépcsőkön, volt köztük néhány más nemzetiségű, valamint kínaiak is. Mindannyian a szovjetekről 34

beszéltek, meg arról, hogy néhányan már Harbinban vannak, s felhajtják a fehéroroszokat. Egy idős hölgy azt mesélte anyámnak, hogy a mellette élő japán család öngyilkos lett, mert rettegtek a kínaiak bosszújától. Anyám megkérdezte tőle, hogy Japán miért kapitulált, mire a nő csak megvonta a vállát. Ám egy fiatalember azt válaszolta, hogy azt pletykálják, egy újfajta bombát dobtak le a japán városokra. A hivatalnok segédje kijött és közölte, hogy mindaddig nem állítanak ki engedélyt senkinek, míg ki nem hallgatott mindenkit a kommunista párt embere. Mikor hazatértünk, a kutyáinkat sehol sem láttuk, az ajtó pedig félig nyitva állt. Anyám megtorpant, mielőtt benyitott. Ahogy az apám halálát követő reggelen látott arckifejezését sem felejtem el soha, úgy az a pillanat is az agyamba égett, akár egy filmjelenet, ami újra és újra lepereg előttem: anyám keze az ajtón van, az ajtó lassan kitárul, odabent sötét és csend honol, és az a hihetetlen érzés gyötör, hogy van odabent valaki, aki ránk vár. Anyám a kezével az enyémet kereste. Most nem remegett, ahogyan apám halála óta mindig. Meleg volt, erős és határozott. Együtt léptünk be a házba, nem vettük le a cipőnket az előszobában, mint egyébként, és beljebb mentünk a nappaliba. Mikor megláttam a férfit az asztalnál, ahogy csonka kezeit maga előtt pihentette, meg sem lepődtem. Mintha végig számítottam volna rá. Anyám nem szólt semmit. Üres tekintettel meredt a férfi üveges szemébe. Az keserűen elmosolyodott és intett, hogy üljünk le hozzá az asztalhoz. Akkor vettük észre a másik férfit, aki az ablaknál állt. Magas volt, átható kék tekintetű, bajusza pedig úgy hullott alá a szája körül, mint valami téli prém. Bár nyár volt, aznap este hamar leszállt a sötétség. Emlékszem anyám erős szorítására a kezemen, a gyengülő délutáni napfényre, ahogyan a padlón egyre hátrébb kúszik, és a vihar fütyülésére, miközben a nyitott ablakokat csapkodja. Tang kérdezett ki minket 35

először. Összeszorított ajka széles mosolyra húzódott, valahányszor anyám válaszolt egy kérdésére. Azt mesélte, hogy a tábornok egyáltalán nem is tábornok volt, hanem egy kém, aki fodrásznak is kiadta magát. Folyékonyan beszélt oroszul és kínaiul, s mesterien tudta álcázni magát annak érdekében, hogy információt gyűjthessen az ellenállásról. Mivel az oroszok kínainak hitték, nyugodt szívvel jártak az üzletébe, ahol megvitatták terveiket, s felfedték kínai barátaikat. Örültem, hogy nem árultam el anyámnak, hogy már akkor rájöttem, ki a tábornok, amikor megláttam az öltözékét a ládában. Tang az anyám arcát fürkészte, aki annyira rémültnek tűnt, hogy biztos voltam benne, hogy a férfi egy pillanatig sem hiszi, hogy anyámnak köze van a tábornok dolgaihoz. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, hogy anyám nem is sejtette, ki volt a tábornok valójában, s hogy egy látogatónk se akadt, amióta velünk lakott, és azzal sem voltunk tisztában, hogy a japánon kívül bármi más nyelvet is beszélt, képtelenek voltunk Tang irántunk érzett gyűlöletét csillapítani. Az egész személyisége ettől izzott. Az ilyen rosszindulatnak csak egyetlen célja van: a bosszú. – Kozlova asszony, hallott ön a 731-es egységről? – kérdezte a férfi a féken tartott dühétől eltorzult arccal. Úgy látszott, elégedett azzal, hogy anyám nem válaszol. – Nem, hát persze, hogy nem. Sem az ön Mizutani tábornoka. A maga jól szituált, nyájas Mizutani tábornoka, aki mindennap megfürdött, és életében nem ölt meg egyetlen embert sem a saját kezével. Bár ő azzal is megelégedett, ha halálra ítélheti őket, mivel maga egy olyan embert szállásolt el, akinek a honfitársai lemészároltak bennünket. Magának és a tábornoknak legalább annyi vér tapad a kezéhez, mint egy hadseregnek. Tang felemelte a kezét, és meglóbálta anyám orra előtt elfertőződött csonkját. – Ti, oroszok, a fehér képetekkel meg a nyugati életviteletekkel nem is sejtitek, mit élt át a szomszéd kerület. 36

Én vagyok az egyetlen túlélő. Egy azon sokak közül, akiket póznákhoz kötöztek, hogy a szép, tiszta, művelt orvosaik a fagyást és üszkösödést vizsgálhassák, hogy sikerrel vehessék elejét a saját katonáiknál. De talán még mi voltunk a szerencsések. Mert minket végül mindig fejbe lőttek. De azokat nem, akiket határozott céllal megfertőztek, majd érzéstelenítés nélkül felhasítottak, hogy a hatását tanulmányozhassák. Azon gondolkodom, vajon el tudja-e képzelni, milyen érzés, amikor fűrésszel felnyitják a koponyáját, miközben még életben van? Vagy azt, hogy egy doktor megerőszakolja, hogy megtermékenyüljön, majd felvágja, hogy megnézze a magzatot. Anyámat jéghideg rémület kerülgette, de nem vette le a szemét Tangról. Mikor a férfi látta, hogy nem sikerült megtörnie, újra kegyetlen mosolyt villantott rá, s csonkolt keze és könyöke segítségével egy fényképet vett elő az asztalon heverő dossziéból. Úgy látszott, valaki egy asztalra van lekötözve, doktorok veszik körbe, de a fény becsillant a fotográfia közepén, és nem tudtam kivenni tisztán. Rászólt anyámra, hogy emelje fel. Ő ránézett és elfordult. – Akarja, hogy megmutassam a lányának? – kérdezte. – Nagyjából ugyanolyan idősek lehetnek. Anyám szeme lángot szórt, és a dühe találkozott a férfi gyűlöletével. – A lányom még csak gyerek. Engem gyűlölhet, ha akar, de neki mi köze ehhez az egészhez? – Újra a képre nézett, és könnyek gyűltek a szemébe, de kipislogta őket. Tang győzedelmesen vigyorgott. Épp mondani akart valamit, amikor a másik férfi köhintett. Majdnem megfeledkeztem az oroszról, olyan csendben várakozott. Az ablakon bámult kifelé, talán nem is hallott az egészből semmit. Amikor a szovjet tiszt kérdezte anyámat, olyan volt, mintha megváltozott volna a forgatókönyv, és egy másik darabban lennénk. Őt egyáltalán nem érdekelte Tang bosszúvágya, vagy a tábornok. 37

Úgy viselkedett, mintha a japánok soha nem is jártak volna Kínában; ő igazából azért jött, hogy apámat torkon ragadja, de mivel apámat nem találta, kénytelen volt velünk beérni. Anyámhoz intézett kérdései egytől egyig a családi hátterére vonatkoztak, és az apáméra. A házunk értékéről kérdezgetett, és az anyám vagyontárgyairól, közben pedig minden egyes válasz után horkantott egy kicsit, mintha valami listát pipálna ki. – Nos – mondta, mialatt sárga pettyes szemével engem méregetett –, ilyen dolgaid a Szovjetunióban nem lesznek. Anyám megkérdezte tőle, hogy értette ezt, ő pedig undorodva válaszolt. – Ő itt az Orosz Imperialista Hadsereg ezredesének a lánya. Annak a cárnak a támogatójáé, aki a saját népe ellen fordította a fegyvereit. Az ő vére csörgedez benne is. Viszont maga – fordult gúnyosan anyámhoz – csekély érdeklődést kelt bennünk, bár úgy látszik, annál többet a kínaiakban. Nekik muszáj példát statuálniuk, mi az árulók jussa. A Szovjetunió viszont csak a dolgozóit akarja hazahívni. A fiatal, jó erőben lévő dolgozókat. Anyám arckifejezése nem változott, csak még erősebben markolta a kezemet, kiszorítva belőle a vért, szinte összeroppantotta vékony csontjaimat. Ám én rezzenéstelenül, felkiáltás nélkül álltam a fájdalmat. Azt akartam, hogy így szorítson örökké, hogy el ne eresszen. Miközben forgott velem a szoba, és majdnem elájultam anyám szorításától, Tang és a szovjet tiszt gonosz alkut kötött: anyámat, cserébe értem. Az orosz megkapja az ő jó erőben lévő dolgozóját, a kínai pedig a bosszúját. LÁBUJJHEGYRE ÁLLVA NYÚLTAM FEL A VONAT ABLAKÁIG, hogy elérjem anyám kinyújtott kezének az ujjhegyét. Az ablakhoz nyomta magát, hogy közelebb lehessen hozzám. A szemem sarkából láttam, 38

hogy Tang a szovjet tiszttel a kocsinál áll. Ugrásra készen várakozott, mint egy éhes tigris. Az állomáson elég nagy volt a zűrzavar. Egy idős pár a fiába kapaszkodott. Egy szovjet katona félretaszította őket, s a fiatalembert az egyik vagonba kényszerítette, miközben hátba lökte, mintha csak egy zsák krumpli lenne, nem pedig egy ember. A fiatal férfi a zsúfolt kocsiban megpróbált visszafordulni, hogy még utoljára lássa az édesanyját, de még több embert toloncoltak be mögé, így elveszítette az utolsó esélyét is. Anyám megragadta az ablak rácsait, és magasabbra húzta magát, hogy tisztábban láthassam az arcát. Szeme alá árnyékok gyűltek, de még így is gyönyörű volt. Újra és újra a kedvenc történeteimet mesélte nekem, és a gombás dalt énekelte, hogy elcsitítsa a könnyeimet. A többi ember is a kezét nyújtogatta a vonat ablakain át, hogy elbúcsúzzanak családjuktól és szomszédaiktól, de a katonák visszataszigálták őket. A közelünkben lévő katona nagyon fiatal volt, szinte még csak kisfiú. Porcelánszínű bőre volt és kristálytiszta szeme. Valószínűleg megsajnálhatott bennünket, mert elénk állt, hogy eltakarja mások elől az utolsó közös pillanatunkat. A szerelvény kezdett kihúzni. Olyan sokáig kapaszkodtam anyám ujjaiba, amíg csak tudtam, miközben eloldalaztam a peronon álló emberek és kofferek mellett. Próbáltam tartani az iramot, de a vonat gyorsult, a szorításunk pedig szétszakadt. Édesanyámat elhurcolták tőlem. Visszafordult, öklével eltakarta a száját, mert már ő sem volt képes féken tartani a bánatát. Könnyeim égették a szememet, de nem pislogtam. Addig néztem a vonat után, míg eltűnt a látómezőmből. Egy lámpaoszlopnak dőltem, elgyengültem a bensőmben támadó ürességtől. De egy láthatatlan kéz felemelt. Édesapám hangját hallottam: – Talán úgy érzed majd, hogy magadra maradtál, de nem leszel egyedül. Küldök valakit.

39

Kettő A KELET PÁRIZSA MIUTÁN A VONAT ELMENT, MEGÁLLNI LÁTSZOTT AZ IDŐ, mint amikor a villámlás és a mennydörgés között beáll egy néma pillanat. Féltem megfordulni és Tangra nézni. Elképzeltem, ahogy felém csúszik, lassan, ahogy a pók araszol a hálójában vergődő lepke felé. Nincs értelme sietni, a préda csapdába esett. Elidőzhet és kéjesen szagolgathatja a leleményessége jussát, mielőtt felfal. A szovjet tiszt addigra valószínűleg már elment, anyámat el is felejtette, már biztosan máson járt az esze. Bár én voltam a Fehér Hadsereg ezredesének a lánya, de anyám hasznavehetőbb munkás lesz. A férfinak az ideológia csak egy üres szólam. A gyakorlatiasság fontosabb. De Tang nem olyan volt. Ő ragaszkodott hozzá, hogy a torz kis igazsága beteljesüljön, és kész volt az egészet végigcsinálni. Fogalmam sem volt róla, vajon mit tervez velem, de biztos voltam benne, hogy valami hosszan tartó, kimondhatatlan dolgot. Valószínűleg nem elégedne meg azzal, hogy szimplán lelő, vagy lehajít egy tetőről. Ő maga mondta: – Azt akarom, hogy nap mint nap együtt élj annak a következményeivel, amit te és az anyád tettetek. – Talán azt a sorsot szánta nekem is, ami azoknak a kerületünkben élő japán lányoknak jutott, akik nem tudtak elmenekülni. A kommunisták leborotválták a fejüket, aztán eladták 40

őket olyan bordélyoknak, amik a társadalom legalját szolgálják ki: orr nélküli leprásokat és olyan nemi betegségben szenvedő férfiakat, akikről már félig lerohadt a hús. Nyeltem egy nagyot. A szemközti peron mellé egy másik szerelvényt húztak be éppen. Könnyű lenne... mennyivel könnyebb, gondoltam, miközben a súlyos kerekeket és a fém sínpárt bámultam. A lábam remegett, előrébb araszoltam egy lépéssel, de akkor apám arca villant be előttem, és moccanni sem bírtam tovább. A szemem sarkából megpillantottam Tangot. Tényleg lopakodva közeledett felém, kihasználta az idejét. Nem megkönnyebbülés, hanem éhség látszott az arcán, most, hogy anyámat elvitték. Még többet akart. Vége, mondtam magamnak. Vége mindennek. Valahol petárda robbant, én pedig a hangtól megriadva hátrahőköltem. Kommunista egyenruhások tömege lepte el az állomást. Csak bámultam rájuk, képtelen voltam befogadni hirtelen felbukkanásukat. Azt ordibálták, Hurrá! Hurrá!, és fényes zászlóikat lobogtatták, doboltak és cintányérokat csapkodtak. Azért jöttek, hogy üdvözöljék a többi érkező orosz kommunistát. Közvetlenül Tang és köztem vonultak el. Láttam, ahogy a férfi megpróbál utat törni a tömegben, de csapdába esett a felvonulók között. Az emberek körbezárták. Ordibálni kezdett velük, de azok meg sem hallották az emelkedett hangulat és a zenebona közepette. – Menj! Felnéztem. A fiatal szovjet katona volt ott, akinek olyan kristálytiszta szeme volt. – Menj! Menekülj! – kiáltott rám, miközben a puskatussal próbált eltuszkolni onnan. Egy kéz ragadta meg az enyémet, és áthúzott a tömegen. Nem láttam, ki van előttem. Átrángattak a hömpölygő embersorokon. Mindenhonnan izzadság és lőporszag terjengett. Visszapillantottam a vállam fölött, és észrevettem, hogy Tang átnyomakodik az emberek sokaságán. Mármár talajt nyert, de csonka kezei akadályozták a tülekedésben. 41

Képtelen volt megragadni az embereket, hogy arrébb lökje őket az útjából. Parancsokat ordibált az ifjú szovjetnek, aki úgy tett, mintha engem üldözne, de készakarva belegabalyodott a tömegbe. Engem lökdöstek és taszigáltak, a vállam és a lábam beütöttem és megzúztam. Odafent, a lábak tengere fölött, egy autó ajtaja kinyílt, és felé taszítottak. Aztán felismertem a kezet. Éreztem, hogy kérges, és ismerős volt a mérete is. Borisz. Beugrottam az autóba, Borisz pedig rálépett a pedálra. Az utasülésben Olga foglalt helyet. – Ó, kedvesem, Ánya! Kicsi Ányám! – kiáltotta. Az út tovagördült mögöttünk. Kinéztem a hátsó ablakon. Az állomáson még mindig hömpölygött a tömeg, a kiszálló szovjet katonákkal pedig csak sokasodott. Tangot nem láttam. – Ánya, bújj el a pokróc alatt! – mondta Borisz. Úgy tettem és éreztem, hogy Olga rám pakol néhány dolgot. – Számítottál azokra az emberekre? – kérdezte a férjétől. – Nem. De elragadtam volna Ányát, bármi történjék is – felelte. – Úgy látszik, néha a kommunisták vakbuzgósága is jó valamire. Kicsivel később a kocsi megállt, és hangokat hallottam. Az ajtó kinyílt, majd becsapódott. Hallottam, hogy odakint Borisz csendesen beszél. Olga még mindig elöl ült és zihált. Sajnáltam őt és az öreg szívét. Az én szívem viszont olyan vadul kalapált, hogy eltakartam a számat, mintha attól nehezebben hallaná meg bárki. Borisz visszaszökkent a sofőrülésbe, és továbbhaladtunk. – Útzár. Azt mondtam nekik, hogy elő kell készítenünk néhány dolgot az oroszoknak, és nagyon sietünk – magyarázta. Két vagy három óra telt el, mire Borisz szólt, hogy előbújhatok a takaró alól. Olga leemelte rólam a holmikat, amik valójában gabonás és zöldséges zsákok voltak. Egy földúton hajtottunk, amit hegyhátak szegélyeztek. Senkit nem lehetett látni. A mezők elnéptelenedtek. Előrébb egy kiégett parasztházat láttam. Borisz behajtott a fészerbe. Az egész helynek széna- és füstszaga volt, és azon tűnődtem, vajon 42

ki élhetett ott. Az oltárszerű kapukból azt feltételeztem, hogy japánok lehettek. – Mielőtt továbbmegyünk Tajzsenbe, itt megvárjuk, amíg besötétedik – mondta Borisz. Kiszálltunk az autóból, ő pedig egy pokrócot terített a földre, és azt mondta, üljek le. A felesége kinyitott egy kis kosarat, és előszedett néhány edényt meg bögrét. Kapart egy kis kását a tányéromra, de annyira rosszul voltam, hogy alig bírtam enni. – Egyél egy kicsit, kincsem – mondta. – Erősnek kell maradnod az útra. Boriszra néztem, aki elfordult. – De együtt maradunk, ugye? – kérdeztem és éreztem, hogy a félelemtől összeszorul a torkom. Tudtam, hogy arról beszéltek, hogy Sanghajba küldenek engem. – Muszáj velem jönnötök. Olga az ajkába harapott, és megtörölte a szemét a kézelőjével. – Nem, Ánya. Nekünk itt kell maradnunk, nehogy elvezessük Tangot hozzád. Ő egy végtelenül gonosz teremtmény, akinek még korántsem teljesült be a vágya. Borisz átkarolta a vállamat. Az arcomat a melléhez szorítottam. Tudtam, mennyire fog hiányozni a férfi illata, a fa és a zab szaga. – A barátom, Szergej Nyikolájevics jó ember. Ő majd a gondodat viseli – mondta, miközben a hajamat simogatta. – Sanghajban sokkal nagyobb biztonságban leszel. – És Sanghajban vár rád egy csomó nagyszerű dolog is – tette hozzá Olga, próbálván mosolyt csalni az arcomra. – Szergej Nyikolájevics tehetős, és elvisz majd téged előadásokra és éttermekbe is. Sokkal jobban fogsz szórakozni, mintha itt maradnál velünk. Az éj leszálltával Pomerancevék dűlőutakon s tanyákon át Tajzsen kikötőjébe hajtottak velem, ahonnan napkeltekor hajó indul Sanghajba. 43

Amikor a dokkhoz értünk, Olga megtörölte az arcomat a ruhája ujjával, és a kabátom zsebébe csúsztatta a matrjoska babát és a jáde nyakláncot, amiket édesanyámtól kaptam. Azon csodálkoztam, vajon hogyan sikerült ezeket megmentenie, vagy honnan tudta, mennyire fontosak nekem, de nem volt időm megkérdezni, mert a hajókürt sivítva szólította a fedélzetre az utasokat. – Már üzentünk Szergej Nyikolájevicsnak, hogy várjanak rád – mondta az asszony. Borisz felsegített a feljáróra, és odaadott egy kis táskát, amibe összecsomagoltak nekem egy ruhát, egy takarót és egy kis élelmet. – Találd meg a helyed a világban, kicsim – súgta a férfi könnyekben ázó arccal. – Hadd legyen büszke rád édesanyád. Most már az összes álmunkat te viszed tovább. Később a Huangpu folyón, Sanghajhoz közeledve eszembe jutottak e szavak, és azon tűnődtem, vajon képes leszek-e valóra váltani őket. HOGY HÁNY NAP TELT EL, MIELŐTT SANGHAJ égbe meredő horizontja felderengett a távolban, nem emlékszem. Talán kettő, de az is lehet, hogy több. Nem voltam tudatában semminek, csak annak a sötét veremnek, ami a szívemben nyílt, és az ópiumfüst bűzének a levegőben, ami éjjel-nappal fojtogatott. A gőzhajó tömve volt emberekkel, akik északról menekültek, és jó néhány utas úgy hevert a gyékénymatracán, akár a lesoványodott hullák: girbegurba cigarettacsikket szorongattak maszatos ujjaikban, a szájuk pedig üregként tátongott arcukon. A háború előtt a külföldiek megkísérelték enyhíteni mindazt a kárt, amit az ópium elterjesztésével okoztak Kínában, a japán megszállók viszont a függőséget használták fel a lakosság eltompítására. A mandzsúriai parasztokat arra kényszerítették, hogy mákot termesszenek, Harbinban és Tajzsenben pedig gyárakat építettek, ahol 44

feldolgozhatják. A legszegényebbek befecskendezték, a tehetősebbek pipában főzték, majdnem mindenki más dohányként szívta. A megszállás nyolc éve után úgy tűnt, a hajón minden kínai férfi függő. Sanghajba érkezésünk délutánján a gőzös fel-le himbálózott a sáros folyón, s a palackok és a gyerekek szanaszét gurultak. Én a korlátba kapaszkodtam, tekintetemet pedig a folyó mindkét partján elszórt tákolt viskókra szegeztem. Ablaktalan kalyibák voltak egymásnak támaszkodva, akár a kártyavárak. Mellettük gyárak sorakoztak, melyek hatalmas kéményeiken át füstfelhőket eregettek. A füst megállapodott a szűk, szemetes utcákon, és a levegőt emberi trágya és kén undorító elegyévé változtatta. A többi utas csekély érdeklődést mutatott a világváros iránt. Megmaradtak kis csoportokba verődve, cigarettáztak vagy kártyáztak. Mellettem egy orosz férfi aludt a pokrócán egy vodkásüveggel az oldalán, mellkasán szétfolyt hányadék díszelgett. Mellette egy kínai nő kuporgott, fogával diót tört, és azzal etette két kisgyermekét. Azon gondolkodtam, hogyan képesek ennyire közömbösek maradni, miközben épp bevontatnak minket az elátkozottak birodalmába. Észrevettem, hogy ujjaimat kikezdte a szél, ezért zsebre vágtam a kezem. Ujjam a matrjoska babához ért, és elsírtam magam. Később a nyomortanyákat felváltotta egy sor kikötő és falu. Férfiak és nők emelték meg a szalmakalapjukat, hogy felpillantsanak ránk a horgászkosaraik és rizseszsákjaik mellől. Több tucat szampan gyűlt a gőzhajó köré, mint pontyok a kenyérdarabra. A lakóik evőpálcikákat, füstölőt, szénrögöket kínáltak, az egyikük pedig még a kislányát is feltartotta. A lányka szemében rémület ült, de nem ellenkezett a férfival. A látványtól lüktetni kezdett a zúzódás a kezemen. Anyám keze nyomán maradt ott az utolsó közös harbini éjszakánkon. Még mindig püffedt és kék volt. A fájdalom eszembe

45

juttatta a szorítását, és hogy naivan azt hittem, soha nem kell elszakadnunk egymástól, mert soha nem ereszt el. Csak mikor elértük a Bundot – Sanghaj kikötőjét körülvevő központi területet –, akkor pillanthattam meg végre valamennyit Sanghaj legendás gazdagságából és szépségéből. Ott a levegő is frissebb volt, a kikötő pedig tele sétahajókkal és egy fehér óceánjáróval, melynek a kéményén már dőlt a füst, amivel az előtte álló útra készült. Mellette egy japán cirkáló állt: az oldalán hatalmas lyuk tátongott, és orral előre félig megfeneklett a dokknál. A gőzös legfelső fedélzetéről láthattam az ötcsillagos szállodát, ami híressé tette a Bundot: a Cathay Hotelt, amely boltíves ablakokkal és luxuslakosztályokkal rendelkezett, és körülötte, akár egy hosszú láncra fűzve, sorban álltak a riksák. A várakozó terület, ahol partra szálltunk, az utcával egy szintben feküdt. Megcsodálhattam a környék számos történelmi épületét, melyek bankoknak, kereskedelmi központoknak, konzulátusoknak adtak helyet. Nem bámészkodhattam önfeledten, mert megint megrohamoztak bennünket az árusok. Ám ezek a házalók sokkal egzotikusabb cikkeket kínáltak nekünk, mint a csónaklakók: aranyneműt, elefántcsont szobrokat, kacsatojást. Egy öregember egy kristálylovat húzott elő a bársonytasakjából, és a tenyerembe helyezte. Gyémántmetszett volt, oldalának lapjai megcsillantak a napfényben. A jégszobrokra emlékeztetett, amit az oroszok faragtak Harbinban, de mivel egy fillérem se volt, amit rákölthettem volna, visszaadtam. A legtöbb utast rokonok fogadták, vagy taxival, riksával rebbentek tova. Én egymagamban álldogáltam a csituló ricsajban, és hányinger környékezett a páni félelemtől, ami az ereimben cikázott; a szemem minden nyugati férfi láttán megcsillant, mert azt reméltem, talán ő Borisz barátja. Az amerikaiak hatalmas vásznakat feszítettek ki, melyeken a háború végéről szóló tudósításokat sugároztak a 46

nagyvilágból. Néztem a kínai felirattal ellátott jeleneteket az utcán táncoló, boldog emberekről, a szeplőtelen, sugárzó feleségükhöz hazatérő katonákról és az önelégült képpel szónokló elnökökről. Olyan volt, mintha Amerika megpróbálna meggyőzni minket, hogy minden a legnagyobb rendben van megint. A műsor végén hálát adtak azoknak az országoknak, szervezeteknek és magánszemélyeknek, akik segítettek Kínát felszabadítani a japán uralom alól. Szemet szúrt, hogy az egyik csoport viszont hiányzik a listáról: a kommunisták. Egy ízlésesen öltözött kínai férfi állt meg előttem. Görcsös kezével sietve átnyújtott nekem egy aranyszegélyű kártyát, amin a nevemet láttam. Bólintottam, ő pedig felvette a táskámat, és intett, hogy kövessem. Amikor észrevette, hogy habozom, megszólalt: – Semmi baj. Szergej úr küldött. Az otthonában találkozik önnel. A folyóról érkező szellőtől eltekintve az utcát a nap féltrópusi, tikkasztó hőséggel árasztotta el. Az útszéli csatornák mentén kínaiak százai főztek fűszeres húslevest, vagy kínáltak pokrócaikon különböző csecsebecséket. Közöttük a házalók rizzsel és fával teli taligát toltak. Az inas besegített egy riksába, és máris egy biciklikkel, csörömpölő villamosokkal és fényes amerikai Buickokkal és Packardokkal zsúfolt utcán találtuk magunkat. Tekintetemmel a fölénk tornyosuló, óriási gyarmati épületeket csodáltam, mert még soha életemben nem jártam Sanghajhoz hasonló nagyvárosban. A Bund mögötti rész szűk sikátorok labirintusa volt, ahol a friss mosás ablaktól ablakig kifeszített köteleken lógott, akár a zászlók. Kisírt szemű, kopasz kisgyerekek kukucskáltak ki sötét kapualjakból. Úgy tűnt, minden sarkon ételárusok sütögetnek valami gumiszagút, és szinte megkönnyebbültem, amikor az avas szagok helyett frissen sült kenyér illata csapta meg az orromat. A riksa egy boltív után macskaköves utcák, art deco lámpák, valamint süteményeket és régiségeket kínáló kirakatok oázisába ért. Befordultunk egy 47

juharfákkal szegélyezett utcára, és egy magas betonfal előtt megálltunk. A falat elegánsan kékre meszelték, de a szemem megakadt a fal tetejébe öntött üvegszilánkokon és a belógó ágakat körbeölelő szögesdróton. Az inas kisegített a riksából, és a kapu melletti csengővel jelezte az érkezésünket. Néhány másodperc múlva a kapu kitárult, és egy idős, kínai szolgáló üdvözölt bennünket. A nő arca a fekete cseongszam3 ruhájához képest színtelen volt, akár egy hulláé. Nem válaszolt, amikor mandarinul bemutatkoztam. Csak lesütötte a szemét, és beljebb kalauzolt az épületegyüttesbe. Az udvart egy háromszintes építmény uralta, aminek kék ajtói és rácsozott zsalugáterei voltak, s amelyhez egy fedett sétány kapcsolt egy másik egyszintes épületet. Az ablakpárkányára kiterített ágyneműből azt feltételeztem, hogy ez a ház lehet a cselédszállás. Az inas átadta a táskámat a szolgálónak, majd eltűnt a kisebbik épületben. Követtem a nőt a gondosan nyírt pázsiton át, a vérszínű rózsákkal ékes virágágyások mellett. A tágas előcsarnokot tengerzöld falak és krémszínű csempe borította. A lépéseim visszhangot vertek a térben, a cseléd viszont hangtalanul osont át a helyiségen. A ház csöndje a múlandóság különös érzetét kavarta fel bennem, mintha épp átsuhannék az életből valamibe, ami már nem élet, de ugyanakkor még nem is a halál. A terem végében egy újabb szobát fedeztem fel, amit vörös függönyökkel és perzsaszőnyegekkel ékesítettek. A fakó színű falakon francia és kínai festmények tucatjai függtek. A szolgáló épp oda akart vezetni, amikor észrevettem a lépcsőn álló nőt. Fehér arcát kékesfekete, fényes bubifrizura keretezte. Ruhájának strucctollas nyakrészét fogdosta, és egy pillanatra végigmért sötét, rideg 3

kínai. Jelentése: egy test átölelve. Szorosan a testhez simuló zárt ruha, hagyományos kínai viselet.

48

szemével. – Valóban nagyon gyönyörű gyermek – mondta a szolgálónak angolul. – De túlságosan komoly. Mi az ördögöt kezdjek magam körül ezzel a megnyúlt ábrázattal egész nap? SZERGEJ NYIKOLÁJEVICS KIRILLOV semmilyen tulajdonságában nem hasonlított amerikai feleségére. Amikor Amelia Kirillova bevezetett a férje dolgozószobájába, a férfi azonnal felállt a zsúfolt asztaltól, megölelt és megpuszilt mindkét oldalról. Testtartása olyan volt, akár egy medvéé, és körülbelül húsz évvel öregebb volt a feleségénél, aki pedig annyi idősnek nézett ki, mint anyám. A férfi tekintete élénken fürkészett, de a méretétől eltekintve az egyetlen rémisztő dolog a vastag szemöldöke volt, amitől még akkor is mérgesnek tűnt, amikor mosolygott. Egy másik férfi is ült az asztalnál. – Ő itt Ánya Kozlova – mondta a férfinak Szergej Nyikolájevics. – A barátom szomszédja Harbinból. Az édesanyját deportálták a szovjetek, és most már mi viseljük gondját. Cserébe ő viszont megtanít minket a régi arisztokraták jó modorára. A másik férfi elvigyorodott, majd felállt, hogy kezet rázzon velem. Lehelete olcsó dohány szagát árasztotta, arcának pedig volt valami beteges árnyalata. – Én Alekszej Igorjevics Mihajlov vagyok – mondta –, és isten látja, tényleg ránk férne, sanghajiakra, egy kis jó modor. – Engem nem érdekel, mit tanít nektek, csak beszéljen angolul – mondta Amelia, és kivett egy cigarettát az asztalon fekvő dobozból, majd rágyújtott. – Igen, asszonyom, beszélek – mondtam. Olyan arckifejezéssel nézett rám, ami nem volt igazán biztató. Aztán meghúzott egy bojtos zsinórt az ajtó mellett. – Akkor jó – mondta –, bőven lesz alkalmad bebizonyítani ma a vacsoránál. Szergej meghívott valakit, aki szórakoztatónak fogja találni egy 49

olyan fiatal szépség jelenlétét, aki oroszul és angolul is beszél, ráadásul illemet tanulhat tőle. Egy apró cselédlányka csoszogott be a szobába lehajtott fejjel. Nem lehetett több hat évesnél. Karamellszínű bőre volt, haját pedig kontyba tűzve hordta. – Ez itt Mej Lin – mondta Amelia. – Ha történetesen ki is nyitja a száját, akkor is csak kínaiul beszél. De valószínűleg te is beszéled a nyelvet. Szóval ő itt csak a tiéd. A kicsi lány megbűvölve nézett egy pontot a padlón. Szergej Nyikolájevics gyengéden oldalba bökte. Tágra nyílt, ijedt szemmel a hatalmas oroszról előbb a karcsú feleségére nézett, aztán rám. – Pihenj egy keveset, és gyere le, ha készen állsz – mondta Szergej Nyikolájevics megszorítva a karomat, és az ajtóhoz kísért. – Együttérzek veled és remélem, a mai vacsora jobb kedvre derít. Borisz segített rajtam, amikor mindenemet elveszítettem a forradalom idején. És a kedvességét neked szeretném visszafizetni. Hagytam, hogy Mej Lin a szobámba vezessen, bár jobb szerettem volna, ha magamra hagynak. A lábam remegett a kimerültségtől, a fejem pedig lüktetett. Minden egyes lépcsőfok egy kínszenvedés volt, de Mej Lin tekintete oly szeretettel csüggött rajtam, hogy képtelen voltam megállni mosoly nélkül. Ő pedig túláradó vigyorával viszonozta az arckifejezésemet, megvillantva apró gyerekfogait. A szobám az első emeleten volt, és a kertre nézett. Sötét fenyőpadlója volt és aranytapétás falai. Az ablakfülkében egy antik földgömb állt, a szoba közepén pedig egy baldachinos ágy. Odamentem az ágyhoz, végigsimítottam a ráterített kasmírkendőt. Amint megérintettem az anyagot, kétségbeestem. Ez egy nő szobája. Abban a pillanatban, hogy megfosztottak az édesanyámtól, megszűntem gyereknek lenni. Arcomat a kezembe temettem, és a harbini padlásszobámba vágytam. Emlékezetemben fel tudtam idézni minden egyes plafongerendára ültetett babám helyét és a padló nyikorgását. 50

Elfordultam az ágytól és az ablakhoz siettem. Megforgattam a földgömböt, míg meg nem találtam Kínát. Az ujjammal megtettem a képzeletbeli utat Harbintól Moszkváig. – Isten óvjon, mama – suttogtam, bár valójában azt sem tudtam, hová vitték. A zsebemből elővettem a matrjoska babát, és a négy babát felsorakoztattam az öltözködőasztalon. Fészekbabának hívják, mert egy anyát ábrázol, akiben a gyermekei pihennek. Mialatt Mej Lin előkészítette a fürdővizet, a jáde nyakláncot a felső fiókba csúsztattam. A szekrényben egy új ruha függött. Mej Lin lábujjhegyre ágaskodott, hogy elérje a vállfát. A kék bársonyruhát egy hautecouture kereskedő komolyságával terítette az ágyra, majd magamra hagyott, hogy megfürödhessek. Kicsivel később visszatért egy kefekészlettel, s a nyakamat és a fülemet karcolva gyerekes, ügyetlen mozdulatokkal megfésült. Ám én csendben tűrtem. Nekem épp annyira új volt ez az egész, mint neki. Az ÉTKEZŐ UGYANOLYAN TENGERZÖLD színben pompázott, mint az előcsarnok, de ha lehet, ez még előkelőbb volt. A párkányokat és a burkolatokat aranyszínűre festették és juharlevél-motívummal díszítették. A minta a vörös bársonyborítású székek keretén és a tálaló lábain is visszaköszönt. Elég volt egyetlen pillantást vetnem a tikfa étkezőasztalra és a fölötte lógó csillárra, hogy rájöjjek, Szergej Nyikolájevics csak viccelődött, amikor azt javasolta, hogy majd én tanítsam a régi arisztokraták dolgaira. Hallottam, hogy Szergej Nyikolájevics és Amelia a vendégeikkel beszélgetnek a szomszédos fogadószobában, de tétováztam, mielőtt bekopogtattam. Kimerültnek és üresnek éreztem magam az elmúlt hét történései után, mégis kötelességemnek éreztem, hogy udvarias arckifejezést öltsek, és bármilyen vendégszeretetben lesz is részem, elfogadjam. Semmit nem tudtam Szergej Nyikolájevicsről azonkívül, hogy ő és Borisz valaha barátok voltak, és hogy van egy éjszakai 51

mulatója. De még mielőtt szólhattam volna, az ajtó kitárult, és Szergej Nyikolájevics jelent meg előttem hatalmas mosollyal. – Itt van hát! – mondta belém karolva, és beljebb kísért. – Káprázatos kis teremtés, nemde? Amelia is ott volt; vörös estélyit viselt, amely az egyik vállát fedetlenül hagyta. Alekszej Igorjevics hozzám lépett, és bemutatta molett feleségét, Lubov Vlagyimirovna Mihajlovát. A nő átölelt. – Szólíts Lubának, és az isten szerelmére, az uramat meg Alekszejnek! Ilyen külsőségekre itt nem adunk – mondta, és rúzsos ajkával megcsókolt. Mögötte egy fiatalember várakozott karba tett kézzel. Nem lehetett több tizenhét évesnél. Amikor Luba félreállt, ő is bemutatkozott Dimitrij Jurjevics Lubenszkijként. – De hasonlóképp kérem, hívjon csak Dimitrijnek – mondta, majd megcsókolta a kezemet. A neve és a kiejtése orosz származásról árulkodott, de nem hasonlított egyetlen orosz férfira sem, akivel azelőtt találkoztam. Testre szabott öltönye megcsillant a lámpafényben, haját hátraolajozta szoborszerű arcából, nem pedig előrefésülte, mint ahogy a legtöbb orosz férfi. A pír elöntötte az arcomat, és lesütöttem a szemem. Miután helyet foglaltunk, az idős kínai szolgáló egy hatalmas tálból cápauszonylevest szolgált fel. Hallottam már a híres fogásról, de még soha nem volt alkalmam megkóstolni. Belekavartam a nyúlós levesbe, majd a számba vettem egy kanállal. Felpillantottam és láttam, hogy Dimitrij engem figyel, ujját könnyedén az állán pihentetve. Nem tudtam volna megmondani, hogy mulattattam-e, vagy épp a rosszallását váltottam ki. De kisvártatva kedvesen elmosolyodott és így szólt: – Örömmel tölt el, hogy északi hercegnőnknek bemutathatjuk a városunk ínyencségeit. Luba megkérdezte tőle, izgul-e, hogy Szergej elő akarja léptetni a klub vezetőjének, Dimitrij pedig odafordult, hogy válaszoljon. Ám én tovább vizslattam őt. Utánam ő volt az asztalnál a legfiatalabb, s 52

mégis a korához képest túl érettnek tűnt. Harbinban az osztálytársam bátyja is tizenhét éves, és még mindig velünk játszott. Mindenesetre Dimitrijt képtelen voltam elképzelni biciklizni, vagy lármásan fogócskázni az utcán. Szergej Nyikolájevics átpillantott a pezsgőspohara pereme fölött, majd kacsintott. Kezét pohárköszöntőre emelte. – Igyunk a bájos Anna Viktorovna Kozlovára! – mondta teljes apai nevemet használva. – Gondoskodásom nyomán ő is viruljon ki legalább annyira, mint Dimitrij! – Még szép, hogy ki fog! – mondta Luba. – A te nagylelkűséged mindenkit felvirágoztat. Az idős asszony még szólni akart valamit, de Amelia a kanalát a borosüvegnek kocogtatva félbeszakította. A ruhája még sötétebbnek és mélyebbnek láttatta a szemét, és ha a szalonspicctől nem torzul el, gyönyörűnek gondoltam volna. – Ha nem hagyjátok abba az orosz társalgást – kezdte csücsörítve –, megtiltom ezeket az összejöveteleket. Beszéljetek angolul, ahogy már kértem! Szergej Nyikolájevics éktelen hahotában tört ki, és megpróbálta kezét a felesége ujjaira tenni. A nő félretolta, és jeges tekintettel meredt rám. – Ezért vagy itt – köpte a nő. – Te vagy az én kis kémem. Amikor oroszul beszélnek, nem bízom egyikükben sem. – Azzal ledobta a kanalat. Az lepattant az asztalról, majd csörömpölve zuhant a padlóra. Szergej Nyikolájevics elsápadt. Alekszej félszegen a feleségére sandított, Dimitrij pedig az ölébe bámult. Az idős szolgáló nehézkesen lehajolt a kanálért, és kivitte a konyhába, mintha a kanállal együtt Amelia dühét is eltávolíthatná a helyiségből. Egyedül Luba volt elég bátor, hogy mentse a helyzetet. – Épp arról beszélgettünk, hogy Sanghaj tele van lehetőségekkel – mondta. – Te is mindig azt kerested.

53

Amelia szeme összeszűkült, és hátrahőkölt, mint a kígyó, amelyik lecsapni készül. De lassan-lassan mosoly terült szét az arcán. Válla megereszkedett, és visszahuppant a székébe. Bizonytalan kézzel megemelte a poharát. – Bizony – mondta –, mi mind túlélők vagyunk. A MoszkvaSanghaj túlélte a háborút, és néhány hónapon belül újra lendületbe jön. Az összegyűltek megemelték poharaikat, és koccintottak. A szolgáló visszajött a második fogással, és hirtelen mindenki a pekingi kacsára összpontosította a figyelmét. Az izgatottságuk elhalványította az iménti feszült pillanatok emlékét. Úgy látszott, mintha csak bennem maradt volna meg a kényelmetlen érzés amiatt, hogy valami baljóslatúnak voltam a szemtanúja. A vacsora után átkísértük Szergej Nyikolájevicset és Ameliát a kis báltermükön át a könyvtárba. Próbáltam nem turista módjára ámuldozni a falat szegélyező finom kárpitok és indák láttán. – Ez a ház lenyűgöző – közöltem Lubával bizalmasan. – Szergej Nyikolájevics feleségének nagyon jó ízlése van. Az idős nő arca szórakozottan összeráncolódott. – Drágám – súgta –, az első feleségének volt kitűnő ízlése. A ház még akkoriban épült, mikor Szergej teakereskedő volt. Beleborzongtam abba, ahogyan kiejtette az „első” szót. Kíváncsivá tett, ugyanakkor féltem is. Azon gondolkodtam, vajon mi történhetett a nővel, aki életre keltette mindama szépséget és kifinomultságot, amit magam előtt láttam. Hogy volt képes Amelia a helyébe lépni? De túlságosan félénk voltam, hogy megkérdezzem, Lubát pedig látszólag jobban érdekelték más dolgok. – Tudtad, hogy Szergej volt az oroszok leghíresebb teaexportőre? Nos, a forradalom és a háború ezen nagyot változtatott. Mégse mondhatja senki, hogy nem küzdötte vissza magát. A MoszkvaSanghaj a leghíresebb éjszakai mulató a városban. 54

A könyvtár egy meghitt helyiség volt a ház hátsó részében. A faltól falig érő polcok bőrkötéses Gogol-, Puskin- és Tolsztojművektől roskadoztak, olyan könyvektől, amelyekről képtelen voltam elhinni, hogy Szergej Nyikolájevics vagy Amelia olvasná. Végigfuttattam az ujjamat a gerincükön, s próbáltam képet alkotni magamnak Szergej Nyikolájevics első feleségéről. Most már egészen nyilvánvaló volt annak a nőnek a titokzatos jelenléte az összes színben és mintában, amit csak magam körül láttam. Bőrkanapékba süppedtünk, közben Szergej Nyikolájevics poharat készített elő, és egy újabb üveg portóit. Dimitrij a kezembe nyomott egy poharat, és mellém ült. – Szóval meséljen, mit gondol erről a mi őrült, csodálatos városunkról – kérdezte –, a Kelet Párizsáról? – Nem láttam még belőle túl sokat. Csak ma érkeztem – válaszoltam. – Hát persze, sajnálom... el is felejtettem – mondta és rám mosolygott. – Talán majd később, ha már berendezkedett, megmutatom önnek a Jüjüan kertet. Fészkelődni kezdtem, mert oly közel ült hozzám, hogy az arcunk majdnem összeért. Magával ragadó tekintete volt, mély és titokzatos, akár egy erdő. Kifogástalan ruhája és hibátlan megjelenése ellenére, a viselkedésében volt valami meghatározhatatlan óvatosság. Mintha feszélyezné a környezete. Valami leesett közénk, Dimitrij pedig felvette. Egy fekete tűsarkú cipő. Felpillantottunk és láttuk, hogy Amelia egy könyvespolcnak dől. Mezítelen fél lába jól illett a csupasz fél vállához. – Mit sugdolództok ti ott ketten? – sziszegte. – Csibészek! Csak oroszul, vagy suttogva tudtok mind beszélni? A férje és a társasága ügyet sem vetett a nő újabb kitörésére. Szergej Nyikolájevics Alekszejjel és Lubával a nyitott ablakhoz húzódott, s a kis társaság mélyen elmerült a lóverseny témakörében. 55

Csak Dimitrij állt fel nevetve, és odanyújtotta Ameliának a cipőjét. A nő felszegte a fejét, és boszorkányos tekintettel nézett rá. – Csak a kommunistákról kérdeztem Ányát – hazudta a fiú. – Miattuk van itt, mint tudod. – Most már nincs miért félni a kommunistáktól – mondta Szergej Nyikolájevics odafordulva a társalgásból. – Az európaiak hatalmas pénzesládát varázsoltak Sanghajból Kínának. Nem fogják elpusztítani valami ostoba ideológiai hóbort miatt. Túléltük a háborút, túl fogjuk élni ezt is. Később az éjszaka folyamán, mikor a vendégek hazamentek, Amelia pedig kiterült a kanapén, megkérdeztem Szergej Nyikolájevicset, hogy értesítette-e Borisz és Olga Pomerancevet, hogy épségben megérkeztem. – Hát persze, hogy megtettem, édes gyermekem – mondta, és betakarta a feleségét egy pokróccal, majd eloltotta a könyvtár lámpáit. – Borisz és Olga rajong érted. A cseléd a lépcső aljánál várt ránk, s mire elértük az első lépcsőfordulót, elkezdte kioltani a fényeket. – És nincs valami hír az édesanyámról? – kérdeztem a férfit reménykedve. – Nem kérdezte meg, hogy tudnak-e bármit róla? A férfi tekintete sajnálkozva ellágyult. – Reméljük a legjobbakat, Ánya – mondta –, de bölcsebb lenne, ha ezentúl már minket tekintenél a családodnak.

MÁSNAP REGGEL KÉSŐN ÉBREDTEM FEL a finom ágyneműm redői között. Hallottam a szolgálók beszélgetését a kertben, az edények mosogatásának csörömpölését, és hogy odalent egy széket húznak a padlón. A függönyömet pettyező tarka napfény gyönyörű volt, mégsem tudott felvidítani. Minden egyes nappal távolabb kerültem 56

az anyámtól. És egy Amelia társaságában töltött újabb nap gondolata csak még jobban lehangolt. – Nos, bizonyára jól aludtál – köszöntött az amerikai nő, mikor lejöttem a lépcsőn. Fehér ruhában volt, amit a derekán övvel fogott össze. A szeme alatt látható kis duzzanattól eltekintve nem mutatta jelét kimerültségnek a múlt éjszaka miatt. – Ne csinálj rendszert a lustálkodásból, Ánya – mondta. – Nem szeretem, ha megváratnak, és csak azért viszlek el magammal vásárolni, hogy Szergej kedvében járjak. – Azzal a kezembe nyomott egy erszényt, s mikor kinyitottam, láttam, hogy tele van százdolláros bankjegyekkel. – Jól bánsz a pénzzel, Ánya? Jól számolsz? – Fejhangon hadart, mintha menten rátörne a roham. – Igen, asszonyom – feleltem. – Rám lehet bízni a pénzt. Élesen felvihogott. – Hát akkor lássuk! Amelia kitárta a bejárati ajtót, és kivonult a kerten át. Utánaszaladtam. Az inas a kapu egyik zsanérját javította, és a szeme kidülledt, amikor meglátott bennünket közeledni. – Eredj, hívj egy riksát azonnal! – kiáltotta neki a nő. A férfi Ameliáról rám nézett, mintha megpróbálná felmérni a helyzet súlyosságát. Amelia vállon ragadta, és kipenderítette a kapun. – Tudod, hogy mindig készen kell állnia egynek nekem. A mai nap sem kivétel. Már így is elkéstem. Amint elhelyezkedtünk a riksában, Amelia lecsillapodott. Majdnem nevetni kezdett a saját türelmetlenségén. – Tudod – mondta, miközben meghúzta a szalagot, ami a kalapját a fején tartotta –, a férjem ma reggel kizárólag rólad volt hajlandó beszélni, hogy mennyire elbűvölő vagy. Egy valódi orosz szépség. – A kezét a térdemre tette. Hűvös volt, akár egy hulláé, alig volt pulzusa. – Nos, hogyan vélekedsz te minderről, Ánya? Még csak egy napja vagy Sanghajban, és máris olyan benyomást tettél erre a férfira, amilyet senki más nem tudott eddig!

57

Amelia megrémített. Volt benne valami sötét, kígyószerű. S mikor kettesben voltunk, még nyilvánvalóbb volt, mint amikor Szergej Nyikolájevics közöttünk tartózkodott. Apró, fekete szeme és élettelen bőre a szavai mögött rejlő méregre figyelmeztettek. Torkomat könnyek mardosták. Édesanyám meleg erejére vágytam, a bátorságára és a biztonságra, amit mindig éreztem mellette. Amelia elhúzta a kezét a lábamról, és felhorkant: – Ó, ne légy már ilyen komoly, lányom! Ha ilyen ellenszenves leszel, muszáj lesz túladnom rajtad. A francia koncessziós negyed utcáin ünnepi hangulat fogadott. A nap sütött, a nők pedig színes ruhákban, szandálban, napernyővel sétálgattak a széles járdákon. A bódéikból árusok kiabáltak, hogy túladjanak a halomba rakott, hímzett vászonneműn, selymen és csipkén. Utcai előadóművészek csábítgatták a járókelőket, hogy néhány röpke pillanatig szemléljék meg előadásukat. Amelia szólt a riksás fiúnak, hogy álljon meg, hogy megnézhessünk egy zenészt a majmával. Az állat piros kockás mellényben és kalapban táncolt a férfi tangóharmonikájának a hangjára. Úgy piruettezett és szökkent, akár egy képzett színházi előadó, és néhány pillanat alatt hatalmas tömeget kápráztatott el a produkciójával. Mikor a zenének vége lett, a majom meghajolt, a közönség pedig elámult. Lelkesen tapsolták, a teremtmény pedig a lábak között cikázva pénzt gyűjtött a kalapjába. Majdnem mindenki adott is neki valamennyit. Aztán hirtelen a riksánkra ugrott megijesztve Ameliát, én pedig felsikítottam. Letelepedett kettőnk közé, és imádnivaló tekintettel nézett fel Ameliára. A közönséget elbűvölte. Amelia megszeppent, tudta, hogy mindenki rá szegezte a tekintetét. Nevetett, kezét félénk mozdulattal a torkához emelte, de tudtam, hogy csak megjátssza magát. Aztán ujjával a fülcimpájához nyúlt, kivette belőle a gyöngyöt, és a majom kalapjába dobta. A közönség éljenzett és fütyült Amelia nagylelkű felajánlása miatt. A majom visszaszökellt a gazdájához, de a 58

közönsége egy részét kénytelen volt átengedni Ameliának. Néhány férfi elkezdte a nőt szólongatni, hogy árulja el a nevét. De igazi színészhez híven Amelia tudta, mikor kell őket otthagyni, hogy kielégületlenek maradjanak. – Gyerünk – mondta, és a cipőjét a riksás fiú csontos vállához nyomta –, induljunk! A Bugyogó Kút útról befordultunk egy szűk sikátorba, amit Ezer Hálóing Utcájának neveztek. Egymás hegyén-hátán álltak benne a szabóműhelyek, amelyek az ajtajuknak támasztott próbababákon kínálták ruháikat, vagy mint ahogyan az egyik: kirakatban parádézó élő modelleken. Követtem Ameliát az utcasarokig egy apró üzletbe, amelynek olyan keskeny lépcsője volt, hogy oldalazva kellett felmennem rajta. A bolt tömve volt a faltól falig feszített madzagokra aggatott blúzokkal és ruhákkal, és oly átható volt a szövet- és bambuszszag, hogy tüsszentenem kellett. Az egyik ruharakás mögül egy kínai nő ugrott elő és megszólított: – Hello! Hello! Valami szépet? De amikor felismerte Ameliát, lehervadt a mosoly az arcáról. – Jó reggelt! – mondta, gyanakodva méregetve bennünket. Amelia közben egy selyemblúzt tapogatott, és azt mondta nekem: – Ha választasz egy fazont, amit szeretnél, hogy lemásoljanak, másnapra elkészítik neked. Az üzlet egyetlen ablakánál egy kis dívány és egy asztalka állt. Az asztalon halmokban feküdtek a katalógusok, Amelia pedig odament, felvette az egyiket, és lassan lapozni kezdte. Rágyújtott és hagyta, hogy a hamu a padlóra hulljon. – Mit szól ehhez? – kérdezte, és felmutatta egy combközépig felhasított, smaragdzöld cseongszam képét. – Ő még csak kislány. Lenni túl fiatal ahhoz a ruhához – ellenkezett a kínai nő. Amelia vihogott. – Ne aggódjon, Mrs. Woo, Sanghajban hamar felnő. Elfelejti, hogy jómagam is még csak huszonöt éves vagyok. – 59

Felnevetett a saját humorán, miközben Mrs. Woo kemény ujjaival böködve a munkaasztalhoz terelt, ami az üzlet hátsó felében állt. Lehúzta a gallérjáról a mérőszalagot, és a derekam köré tekerte. Kihúztam magam, megálltam mereven, ahogyan anyámtól tanultam. – Minek vagy azzal a nővel? – suttogta nekem Mrs. Woo. – Nem jó. Férje nem olyan rossz. Csak hülye. Felesége meghal tífuszban, erre beenged házba ez a nő, mert magányos. Egyik amerikainak se kell már... Hirtelen elharapta a mondatot, amikor Amelia megjelent a kezében egy rakás képpel, amiket a katalógusokból tépett ki. – Ezeket, Mrs. Woo – mondta, és odanyomta a megrongált oldalakat a varrónőnek. – Mi egy éjszakai mulató vagyunk, tudja – tette hozzá ravasz mosollyal az arcán. – Maga meg nem Elsa Schiaparelli, 4 hogy megmondja nekünk, mit hordjunk és mit ne. Mrs. Woo-nak egy három estélyire és négy nappali ruhára szóló megrendelést adtunk le, és azt gyanítom, ez volt az egyetlen oka, hogy a nő eltűrte Amelia modortalanságát. Egy áruházban a Nancsing úton fehérneműt, cipőt és kesztyűt vásároltunk. Odakint, a járdán egy koldusfiú egy darab krétával a sanyarú sorsát írogatta. Durva pamut ágyékkötő volt rajta, a vállát és a hátát pedig csúnyán összeégette a nap. – Mit ír? – kérdezte Amelia. A finom kézre pillantottam. Kínaiul ugyan nem tudtam folyékonyan, de azt meg tudtam ítélni, hogy a szavak egy művelt, olvasott ember írásáról árulkodnak. A fiú története elmondta, hogy szemtanúja volt anyja és három nővére halálának, amikor a japánok megszállták Mandzsúriát. Az egyik 4

Elsa Schiaparelli (1890-1973) világhírű olasz divattervező, Coco Chanel legnagyobb riválisa. Ő volt a két világháború közötti divat legmeghatározóbb alakja. Munkáit erősen befolyásolták a szürrealista művészek, úgymint Salvador Dali és Alberto Giacometti.

60

nővérét megkínozták. Az út szélén talált rá a holttestére. Az orrát, a mellét és a kezét levágták a katonák. Csak ő és az édesapja maradtak életben, és Sanghajba menekültek. Mindenüket, ami maradt, egy riksára költötték. De egy nap egy részeg sofőr, aki túl gyorsan vezette az autóját, elütötte az apját. Az apja a balesetet túlélte, de eltört mindkét lába, és a homlokán egy hatalmas vágás éktelenkedett, amin kilátszott a koponyája. Erősen vérzett, de a külföldi nem akarta elvinni a kórházba a kocsijával. Egy másik riksás segített a fiúnak elfuvarozni az apját a doktorhoz, de már túl későn. A férfi meghalt. Hangosan olvastam fel az utolsó szavakat: – Könyörgöm, fivéreim és nővéreim, szánjatok meg és segítsetek! A mennyei istenek adjanak nektek érte hatalmas gazdagságot! – A koldusfiú felnézett csodálkozva, hogy egy nyugati lány kínaiul olvas. Néhány érmét a kezébe csúsztattam. – Így fogod hát elkölteni a pénzedet – mondta Amelia belém karolva hideg kezével. – A járda szélén ülőket akarod segíteni, akik semmit sem tesznek, hogy segítsenek magukon? Én inkább egy majomnak adok. Az legalább igyekezett szórakoztatni. Wonton levest ebédeltünk egy kávéházban, ami tömve volt külföldiekkel és tehetős kínaiakkal. Sosem láttam ilyen népeket még Harbinban sem, mielőtt a legrosszabbra fordult volna a háború. A nők ibolyaszínű, zafírkék vagy vörös selymet viseltek, a körmüket lakkozták, frizurájuk pedig divatos volt. A férfiak sem voltak kevésbé sikkesek ceruzavékony bajszukkal a kétsoros gombolású öltönyükben. Amelia elvette az erszényemet, hogy kifizesse a számlát a kasszánál; magának vett egy doboz cigarettát, nekem pedig csokoládét. Kisétáltunk az utcára, ahol madzsongot, vesszőbútorokat és szerelmes csecsebecséket árusító boltokat hagytunk magunk mögött. Megálltam az egyik üzletnél, ami előtt az utcán, bambuszkalitkákban többtucatnyi kanárit láttam. A madarak szakadatlan csiripelték elbűvölő dalukat. Egy kiáltást hallottam, s 61

mikor megfordultam, két kisfiút láttam, akik engem bámultak. Arcuk ráncos, manószerű volt, tekintetükben fenyegetés ült. Karmos kezükkel nem nagyon tűntek emberinek. Átható szag csapta meg az orromat, és akkor észrevettem, hogy kezük ürülékkel van összepiszkítva. – Pénzt, vagy beléd kenjük! – mondta az egyikük. Először nem nagyon akartam hinni a szememnek, de a fiúk közelebb húzódtak, és én a zsebembe nyúltam az erszényemért. Aztán eszembe jutott, hogy odaadtam Ameliának. Körbenéztem, de sehol nem láttam őt. – Nincs pénzem – mentegetőztem. Válaszul kiröhögtek, és elkezdtek kínaiul átkozódni. Akkor vettem észre Ameliát egy kalapbolt bejáratában, az utca túloldalán. Az erszényem a kezében volt. – Kérem, segítsen! Pénzt akarnak – kiáltottam oda neki. Ő felemelte az egyik kalapot, és nézegetni kezdte. Először arra gondoltam, talán nem hallott meg, de aztán felnézett, a szája vigyorra húzódott. Vállat vont, én meg rájöttem, hogy látta az egész jelenetet. Rettegve néztem rideg arcába s fekete szemébe, de ez csak még inkább megnevettette. A fiúk egyike meg akarta ragadni a szoknyámat, de még mielőtt elérte volna, a madárárus kirontott a boltból, és egy seprűvel a fiúra csapott. A gyerek megijedt, és társával együtt elinalt az utcai bódék és járókelők között, s végül eltűntek szem elől. – Sanghaj már csak ilyen – mormolta a boltos a fejét rázva. – És egyre rosszabb. Csak tolvajok meg kéregetők. Levágják az ujjadat is, hogy megszerezzék a gyűrűdet. Visszapillantottam a bejárathoz, ahol egy perccel azelőtt még Amelia álldogált. De már nem volt ott senki. Később egy gyógyszertárban találtam rá kicsit feljebb az utcán. Épp egy Dior parfümöt és egy hímzett púdertartót vásárolt. – Miért nem segített? – kiáltottam rá, miközben forró könnyek potyogtak az arcomról. – Miért bánik így velem? 62

Amelia undorral vegyes megvető pillantással sújtott. Felnyalábolta a csomagját, és az ajtó felé taszított. A járdán aztán az arcát az enyémbe tolta. Vérbe lábadt, haragos tekintettel méregetett. – Te csak egy ostoba gyerek vagy – kiáltott rám –, aki a mások jóindulatára számít. Ebben a városban semmit nem adnak ingyen. Megértetted? Semmit! Az összes jóindulatnak ára van! Ha azt hiszed, hogy az emberek a semmiért fognak rajtad segíteni, akkor úgy végzed, mint az a kéregető fiú a járdán. Amelia az ujjait a karomba mélyesztette, és elrángatott a járdaszegélyhez. Riksáért kiáltott. – Én most elmegyek a klubba, hogy felnőttek között legyek végre – mondta. – Te hazamész, és megkeresed Szergejt. Ő délután mindig otthon van. Eredj, meséld el neki, milyen gonosz egy hárpia vagyok. Menj és neki sírj, hogy milyen mostohán bánok veled. A riksával hazáig hepehupás volt az út. A könnyeimen keresztül nézve az utcák és az emberek egyetlen homályos folttá olvadtak össze. Haza akartam jutni, hogy elmondjam Szergej Nyikolájevicsnak, hogy nem érdekel Tang, Harbinban akarok lakni megint Pomerancevékkel. Mikor a kapuhoz értem, becsengettem, mire az idős cseléd ajtót nyitott. Nyomorúságomtól függetlenül ugyanazzal az érzelemmentes arccal fogadott, mint az azt megelőző napon. Elsiettem mellette, be a házba. A csarnok sötét volt és csendes, az ablakok és a függönyök össze voltak húzva, hogy kirekesszék a fojtogató, délutáni hőséget. Néhány pillanatig tanácstalanul ácsorogtam a társalgóban, nem tudván, mitévő tegyek. Beléptem az étkezőbe, és ott találtam a szundikáló Mej Lint. Apró lába kilógott az asztal alól, egyik hüvelykujját a szájába vette, másik kezében egy konyharuhát szorongatott.

63

Egyre elhatalmasodó rémülettel nyargaltam át a helyiségeken és a folyosókon. Felszaladtam a lépcsőn a második emeletre, és bekukkantottam minden szobába, míg végül az utolsóhoz értem a hall végében. Az ajtaja félig nyitva állt, mire halkan bekopogtam, de válasz nem jött. Meglöktem, hogy kitárjam. Odabent, épp ahogy a ház többi részében, a függönyök be voltak húzva, a helyiségben sötétség fogadott. Emberi izzadságtól volt áporodott a levegő. És még valamitől: émelyítő édes szagtól. Amikor a szemem alkalmazkodott a sötétséghez, észrevettem Szergej Nyikolájevicsot a karosszékbe süppedve. Feje a mellére bukott. Mögötte az inas árnyékba olvadó alakja őrködött, akár valami szellem. – Szergej Nyikolájevics – szólítottam elcsukló hangon. Megijedtem, hogy talán meghalt. De egy kis idő múltán Szergej Nyikolájevics kinyitotta a szemét. Körötte kék köd lebegett, mint valami glória, s orrfacsaró bűzt árasztott. A férfi beleszippantott egy hosszú szárú pipába. Megijesztett az arca, beesett és szürke volt, a szeme pedig oly üres, mintha üregek lennének a koponyájában. Elsomfordáltam onnan, nem voltam felkészülve erre az újabb rémálomra. – Annyira sajnálom, Ánya – zihálta a férfi. – Nagyon-nagyon sajnálom. De nekem már végem, kicsim. Végem. – Visszahanyatlott a székbe, fejét hátravetette, szája pedig csak tátogott, akár egy levegőért kapkodó haldoklóé. A pipában bugyogott az ópium, majd fekete hamuvá hűlt. Kimenekültem a szobából. Az arcomról és a nyakamról ömlött az izzadság. Épp időben értem a fürdőszobába, hogy kiadjam magamból a levest, amit Ameliával fogyasztottam. Mikor befejeztem, megtöröltem a számat egy kendővel, és a hideg kőre feküdtem levegőhöz próbálván jutni. Eszembe jutottak Amelia szavai: Te csak egy ostoba gyerek vagy, aki a mások jóindulatára számít. Ebben a

64

városban semmit nem adnak ingyen. Megértetted? Semmit! Az összes jóindulatnak ára van! A tükörben a tekintetem az öltözőasztalkán sorakozó matrjoska babákra esett. Behunytam a szemem, és elképzeltem egy aranyszínű vonalat, ami Sanghajtól Moszkváig ér. – Mama, mama – mondtam magamnak –, vigyázz magadra! Túl fogod élni, és én is túlélem, míg egymásra nem találunk megint.

65

Három A TANGÓ SZERGEJ NYIKOLÁJEVICS, AMELIA ÉS ÉN épp az udvaron reggeliztünk, amikor néhány nappal később megérkeztek Mrs. Woo csomagjai. Orosz módra ittam a teámat, tisztán. Mellé feketeribizli-lekvárt készítettem édesítésnek. Reggelire mindig csak teát ittam, bár az asztal roskadozott a vajasmézes palacsintától, banántól, mandarintól, körtétől, epres- és szőlőstálaktól, olvasztott sajtos rántottától, felvágottaktól és háromszög alakú pirítóstól. Túl ideges voltam ahhoz, hogy étvágyam is legyen. A lábam remegett az üveg asztallap alatt. Csak akkor beszéltem, ha szóltak hozzám, és akkor sem ejtettem ki egy hanggal sem többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. Irtóztam a lehetőségtől, hogy valamivel kiválthatom Amelia beteges humorát. De sem Szergej Nyikolájevics – aki megengedte, hogy a keresztnevén, Szergejnek szólítsam –, sem Amelia nem vette észre félénk viselkedésemet. Szergej derűsen mesélt a kertbe látogató verebekről, Amelia pedig legnagyobbrészt tudomást sem vett rólam. Megszólalt a kapucsengő, a cseléd pedig behozta a barna papírba tekert csomagokat, rajtuk a címünkkel angolul és kínaiul. – Nyisd ki! – mondta Amelia összecsapva karomszerű ujjait, miközben mosolygott. Férje előtt azt színlelte, mintha barátok lennénk, de 66

engem nem tudott becsapni. Odafordultam Szergejhez, és egyenként feltartottam a ruhákat. Az összes nappali ruha láttán bólogatott és helyeslően hümmögött. – Ó, igen, ez a legszebb – mondta az egyik pamutruhára mutatva, aminek pillangó-gallérja volt, és a nyakrészére és a zsebére egy sor napraforgót hímeztek. – Viselhetnéd ezt, mikor holnap elmegyünk a parkba sétálni. – De amikor kibontottam az estélyik csomagjait, és megmutattam neki a zöld cseongszamot, Szergejnek összeszaladt a szemöldöke, tekintete pedig elsötétült. Mérgesen Ameliára nézett, majd így szólt hozzám: – Ánya, kérlek, menj fel a szobádba. Szergej nem dühösen szólt rám, de hogy elküldött az asztaltól, lehangolt. Átcsoszogtam a csarnokon, és magamba roskadva felmentem a lépcsőn azon tűnődve, vajon mi bosszanthatta fel, és vajon mit fog mondani Ameliának. Azt reméltem, bármi is lesz az, a nő nem fog miatta még inkább semmibe venni. – Megmondtam neked, hogy Ánya nem jöhet velünk a klubba, míg idősebb nem lesz – mondta a feleségének, amit meghallottam. – Iskolába kell járnia. Megálltam a lépcsőfordulóban, és hallgatózni kezdtem. Amelia gúnyolódva válaszolt: – Ó, igen, elrejtjük előle az igazságot, hogy kik is vagyunk, nemde? Hadd töltsön egy kis időt az apácákkal, mielőtt megismeri a való világot. Úgy érzem, máris rájött a kis titkodra. Látszik a sajnálkozó tekintetén, ahogy rád néz. – Ő nem olyan, mint a sanghaji lányok, Ő... – Szergej válaszának a végét elnyomta Mej Lin klumpájának csattogása a lépcsőn. Egy ölre való tiszta ágyneműt cipelt. Az ajkamhoz emeltem az ujjamat: – Ssss! – mondtam neki. Madárszerű arca mereven rám szegeződött a lepedők fölött. Mikor megértette, hogy hallgatózom, ő is az ajkára tette az ujját, és majd szétvetette az elfojtott kuncogás. Szergej felállt és bezárta az ajtót, így már nem hallhattam annak a beszélgetésnek a végét aznap reggel. 67

Később Szergej meglátogatott a szobámban. – Legközelebb Lubával küldetek el vásárolni – mondta, és egy csókot nyomott a fejem búbjára. – Ne légy csalódott, Ánya. Rengeteg időd van még, hogy te lehess a bálkirálynő. Az ELSŐ HÓNAP SANGHAJBAN LASSAN TELT EL, és nem kaptam híreket édesanyámról. Két levelet is írtam Pomerancevéknek, amelyben mind Sanghajt, mind a pártfogómat kedvező színben tüntettem fel, hogy ne aggódjanak. Ánya Kirillovaként írtam alá a leveleket arra az esetre, ha a kommunisták is elolvasnák. Szergej beíratott a francia koncessziós negyedben a Szent Szófia Leányiskolába. Az iskolát ír apácák vezették, a tanítványok pedig tehetős családokból származó katolikus és ortodox orosz lányok voltak, de akadt közöttük néhány kínai és indiai is. A jóságos apácák arcán sokkal többször lehetett mosolyt látni, mint rosszalló tekintetet. Nagyban szorgalmazták a testnevelést, és az idősebb leányokkal péntek délutánonként gyakran baseballoztak, míg az alsósok szokás szerint szurkoltak a meccseken. Amikor először láttam a földrajztanáromat, Mary nővért bázistól bázisig sprintelni a térdénél elkötött apácaruhában, miközben a történelemtanárom, Catherine nővér megpróbálja őt kiejteni a játékból, minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy ne nevessek. Úgy néztek ki, mint valami hatalmas gólyák, amik próbálnak felrepülni. Mégsem nevettem. Senki sem tette. Bár a nővérek általában aranyosak voltak, büntetésben éppúgy nem ismertek tréfát. Amikor Luba elkísért beiratkozni az iskolába, szemtanúi voltunk, ahogy a rendfőnöknő az iskolafalhoz sorakoztatott lányok mellett sétál. Megszagolta a lányok nyakát és haját. Minden szaglás után az orrát csavargatta és szemét az égre emelte, mintha épp egy hordó finom bort kóstolt volna meg. Később megtudtam, hogy azért vizsgálta a lányokat, hogy megtudja, használnak-e parfümport, illatosított hajfrissítőket vagy más 68

szépítőszert, amivel magukra vonhatják a figyelmet. A rendfőnök közvetlen kapcsolatot látott a hiúság és az erkölcsi romlás között. Az egyetlen vétkes lányt, akit aznap reggel talált, egyhetes mosdótakarításra ítélte. A matematikát Bernadette nővér tanította, egy jó húsban lévő nő, akinek az álla és a nyaka összenőtt. Erős tájszólása volt, és két napba telt, mire rájöttem, hogy az egyik szó, amit megannyiszor használ, nem más, mint a „késik”. – Má‘ megint kiesett, Ánya kesasszony – közölte. – Ugye, legközelebb nem fog kiesni? – Honnan? – kérdeztem értetlenül, mire a szemem sarkából észrevettem, hogy két lány a padsorok között majd megpukkad rajtam a nevetéstől. Az óra után odajöttek hozzám, és Kira és Regina néven mutatkoztak be. Regina egy filigrán kis sötét hajú lány volt hatalmas ibolyakék szemekkel. Kira meg szőke volt, akár a Nap. – Harbinból jöttél, igaz? – kérdezte Kira. – Igen. – Látszik. Mi is harbiniak vagyunk, de a mi családjaink még a háború előtt eljöttek Sanghajba. – Honnan jöttél rá, hogy Harbinból jöttem? – érdeklődtem. Nevetni kezdtek. Kira kacsintott, majd a fülembe súgta: – Nincs szükséged orosz írásleckékre. Kira apja orvos volt, Regináé sebész. Rájöttünk, hogy majdnem ugyanolyan óráink lesznek az előttünk álló évfolyamban: francia, angol nyelvtan, történelem, matematika és földrajz. De amíg én az órák után rajzórára jártam a tornaterembe, ők hazasiettek a Joffre sugárút végén álló flancos otthonaikba zongora- és hegedűórára. Bár majdnem az összes órát együtt ültük végig, kérdés nélkül is éreztem, hogy Regina és Kira szülei nem helyeselnék, ha a lányaik meglátogatnának engem Szergej házában, és annak sem örülnének, ha én mennék hozzájuk, így hát sosem hívtam meg a lányokat, és ők 69

sem hívtak engem. De bizonyos értelemben megkönnyebbültem, mert titkon attól tartottam, ha esetleg meghívnám őket, Amelia pedig becsípve rendezne egy szokásos kis dáridót, az nagyon kínos lenne, főként ha az ilyen jól nevelt lányoknak szembesülnie kellene a viselkedésével. Szóval míg én gyakran vágytam a társaságukra, Reginának, Kirának és nekem be kellett érnünk azzal a barátsággal, ami a reggeli imákkal kezdődött és a délutáni kicsengetéssel ért véget. Mikor nem voltam az iskolában, lábujjhegyen beosontam Szergej könyvtárába, majd az ölemben könyvekkel és a vázlattömbömmel kisomfordáltam a kertbe. Két nappal a házba érkezésem után, a kert egyik eldugott szegletében felfedeztem egy gardéniafát. Az lett az én szent helyem, és majdnem minden délutánt ott töltöttem Proust- és Gorkij-kötetekbe merülve, vagy a körülöttem nyíló virágokat és növényeket rajzolva. Bármit megtettem volna, hogy ne kelljen találkoznom Ameliával. Néha mikor Szergej délután hazajött, kijött hozzám a kertbe, és beszélgettünk egy darabig. Hamar rájöttem, hogy sokkal olvasottabb, mint ahogyan feltételeztem róla, és egyszer elhozta nekem egy orosz költő, Nyikoláj Gumiljov műveit. Felolvasott nekem egy verset egy afrikai zsiráfról, amit a költő azért írt, hogy felvidítsa a lehangolt feleségét. Szergej hangján oly ékesen zengtek a szavak, hogy képes voltam elképzelni a büszke állatot, ahogy az afrikai rónaságban vándorol. A kép oly messzire repített a bánatomtól, hogy azt kívántam, bárcsak soha ne érne véget az a vers. De nagyjából egyórányi beszélgetés után Szergej ujja mindig remegni kezdett, a teste pedig rángatózni, és tudtam, hogy kénytelen vagyok lemondani a kellemes társaságáról a rossz szokása miatt. Észrevettem, mennyi kimerültség van a tekintetében, és akkor megértettem, hogy a maga módján ő is kerüli Ameliát.

70

Az egyik délután, mikor hazaérkeztem az iskolából, nagy meglepetésemre hangokat hallottam a kertben. Átkukucskáltam a fákon, és Dimitrijt és Ameliát pillantottam meg, amint a fonott székben az oroszlánfejes kútnál üldögélnek. Két nő is volt a társaságukban. A páfrányfák között megláttam fényes ruhájukat és kalapjukat. A teáscsészék csörrenése és a hölgyek nevetése úgy morajlott a kertben, akár a szellemek suttogása. És valami oknál fogva Dimitrij hangja hallatán – ami hangosabb és mélyebb volt a többiekénél – nagyot dobbant a szívem. Annak idején felajánlotta, hogy elvisz Jüjüanba, én meg annyira unatkoztam és oly magányos voltam, hogy azt reméltem, ha meglát, eszébe jut az ígérete. – Jó napot! – mondtam, ahogy rárontottam a kis csoportra. Amelia felvonta a szemöldökét, és megvetően rám nézett. De annyira fellelkesedtem, hogy láthatom Dimitrijt, hogy az se érdekelt, ha összeszid a tolakodásért. – Üdvözlöm! Hogy van? – kérdezte Dimitrij, miközben felállt és odahúzott még egy széket nekem. – Régen találkoztunk – mondtam. Dimitrij nem válaszolt. Visszasüppedt a székébe, rágyújtott, közben egy dallamot hümmögött magában. Megalázottnak éreztem magam. Nem ilyen fogadtatásra számítottam. A két másik hölgy nagyjából egyidős lehetett Dimitrijjel. Mangóés rózsaszínű ruhát viseltek, amiknek fodros mandzsettája és nyaka volt. Alsószoknyájuk kilátszott a vékony szövet alól. A hozzám közelebb ülő nő borvörösre rúzsozott ajka mosolyra húzódott. Kék szeme körül a határozott szempillafestés egy egyiptomi istennőt juttatott eszembe. – Marie vagyok – mondta és felém nyújtotta fakó kezét, amelyen hosszú körmei ki voltak hegyezve. Aztán az aranyhajú szépség felé biccentett maga mellett. – Ő pedig a nővérem, Francine.

71

– Enchanté – mondta Francine, miközben kisimított egy tincset a szeméből és felém hajolt. – Comment allez-vous? Hallottam, hogy tanulsz franciául az iskolában. – Si vous parlez lentement je peux vous comprendre – válaszoltam azon tűnődve, hogy ki mesélhetett neki rólam. Ameliát az sem érdekelné, ha franciául vagy szuahéliul beszélnék. – Vous parlez français très bien – kiáltott fel Francine. Bal kezén egy apró gyémántot viselt. Egy eljegyzési gyűrűt. – Merci beaucoup. J’ai plaisir à l’étudier. Francine odafordult Dimitrijhez, és azt súgta: – Elbűvölő. Örökbe akarom fogadni. Szerintem Philippe nem bánná. Dimitrij rám nézett. A tekintetétől annyira zavarba jöttem, hogy majdnem kilöttyintettem a teát, amit Francine-től kaptam. – El sem hiszem, hogy maga ugyanaz a kislány, akivel hónapokkal ezelőtt találkoztam – mondta. – Annyira másképp néz ki az iskolai egyenruhában. A nyakamtól a homlokomig elpirultam. Amelia vihogott és sugdolózott valamit Marie-vel. Visszasüppedtem a székembe, alig kaptam levegőt. Eszembe jutott, hogy az első sanghaji éjszakámon Dimitrij olyan közel ült hozzám, s az arca annyira közel volt az enyémhez, mintha kebelbarátok lennénk. Egyenrangúak. Talán a kék bársonyruhámban többnek gondolt tizenhárom évesnél. Mennyire más lehetek ma délután: egy gyerek buggyos ujjú blúzban, köténnyel, akinek a szalmakalapja alól két szorosra font copf áll ki. Nem olyan, mint akit szívesen vinne Jüjüanba. Főleg nem, ha elviheti Marie-t és Francine-t. A lábamat a szék alá dugtam, mert hirtelen elszégyelltem magam az iskolai cipőm és a térdzoknim miatt. – Nagyon csinos vagy – mondta Francine. – Szeretnélek lefotózni, ahogy jégkrémet nyalogatsz. Azt is hallottam, hogy tehetséges művész vagy.

72

– Igen, a ruhákat másolja a divatmagazinjaimból – kacarászott Amelia. Szégyenemben majd elsüllyedtem, még ahhoz is megalázottnak éreztem magam, hogy Dimitrijre nézzek. – Azt utálom a diáklányokban – kezdte Amelia, miközben a körmével a teáscsészén dobolt, és jól megrágta a mondandóját, mielőtt megmártotta bennem a tőrt –, nem számít, reggelente milyen tisztán és rendben ereszted el őket hazulról, amikor hazajönnek, izzadság- és narancsszagúak mindig. Marie felnyerített, kivillantva piranhaszerű, apró fogsorát. – Hát ez durva – mondta. – Gondolom, a fogócskázástól meg az ugrálókötelezéstől. – Meg a táskájukba tömött gyümölcsöktől – tette hozzá Amelia. – Ányának aligha van olyan szaga – mondta Dimitrij. – Én csak megdöbbentem, mennyire fiatal még. – Nem olyan fiatal ő már, Dimitrij – mondta Amelia. – Csak fejletlen. Nekem az ő korában már látszottak a melleim. – Jaj, micsoda gonosz teremtmények! – mondta Francine, és elfésülte a copfomat a vállamról. – A korához képest nagyon is elegáns. Je l’aime bien. Anya, quelle est la date aujourd’hui? De már elment a kedvem a franciagyakorlástól. Amelia elérte a célját, megalázott. A zsebemben kotorásztam a zsebkendőmért, és úgy tettem, mintha tüsszentenék. Nem akartam, hogy lássák a szememben a boldogtalanságot, mert attól csak még megalázottabbnak éreztem volna magamat. Olyan volt, mintha elém tartottak volna egy tükröt, amiben úgy láthattam magamat, ahogy még azelőtt soha: egy lehorzsolt térdű, csenevész diáklánynak. – Na, gyerünk – mondta Amelia és felállt. – Ha nem érted a tréfát és csak fintorogni tudsz, akkor bemegyünk. Dimitrij és a barátai hadd érezzék jól magukat a kertben.

73

Azt reméltem, Dimitrij majd tiltakozik, hogy maradjak, de nem tette, és tudtam, hogy nagyot süllyedtem a szemében, és már nem érdeklem őt. Úgy kullogtam Amelia után, mint egy kivert kutya. Azt kívántam, bárcsak ne hallottam volna meg Dimitrij hangját aznap a kertben. Inkább mentem volna be egyenesen a házba, a könyvtárba, és ne szóltam volna egy szót sem senkihez. Amikor hallótávolságon kívül értünk, Amelia felém fordult, és a fájdalmam láttán csillogott a szeme. – Ugye, milyen bolondot csináltál most magadból? Azt hittem, jobban nevelt vagy annál, semmint hogy olyan helyen alkalmatlankodj, ahová nem hívtak. – Nem feleltem. Csak lógattam a fejem, hagytam, hogy rám pirítson. Amelia az ablakhoz sétált, és kikandikált a függönyön. – A barátnőm, Marie nagyon szemrevaló fiatal hölgy – sóhajtotta. – Remélem, ő és Dimitrij összejönnek. Már épp abban a korban van, amikor egy férfi társra vágyik. A délutánt nyomorult hangulatban a szobámban töltöttem. A franciakönyveimet az ágy alá rugdaltam, és próbáltam elmélyülni egy kötetben, ami az ókori Rómáról szólt. A kertből nevetés és zene hangja hallatszott be. Még sosem hallottam olyan zenét azelőtt: érzékin, csábítón kúszott fel az ablakomba, akár egy egzotikus liliom. Befogtam a fülemet, és próbáltam a könyvre koncentrálni, de egy kis idő múlva túl erős lett a kísértés, hogy megnézzem, mi történik odalent. Az ablakhoz osontam hát, és kilestem rajta. Dimitrij Marie-vel táncolt az udvaron. Francine egy lemezjátszó fölé hajolt, és valahányszor lejárt a zene, visszahelyezte a tűt. Dimitrij egyik keze Marie lapockái között pihent, míg a másikban a hölgy kinyújtott kezét tartotta. Az arcuk egymáshoz ért, miközben egyfajta szaggatott lépésre parádéztak. Marie elpirult, minden lépésnél ostobán vihogott. Dimitrij komoly arckifejezést erőltetett magára. – Lassú, lassú, gyors, gyors, lassú – énekelte Francine, miközben a ritmust a kezével dobolta nekik. Marie merev volt és esetlen, és megbotlott a ruhája szegélyében, mikor Dimitrij megdöntötte. 74

– Elfáradtam – panaszkodott. – Ez túl bonyolult. Inkább foxtrottoznék. Francine helyet cserélt a nővérével. Legszívesebben behunytam volna a szemem, annyira irigykedtem. A két nővér közül messze ő volt a kecsesebb, és Dimitrij karjában valódi eleganciát vitt a táncba. Francine olyan volt, akár egy balerina. Tekintetével a szenvedélytől a haragon át a szerelemig mindent képes volt átadni. Dimitrij vele már nem grimaszolt. Egyenesen állt és lendületesebbnek tűnt. Úgy néztek ki, mint a sziámi macskák párzási rituálé közben. Jobban kihajoltam az ablakon, magával ragadott a tangó ábrándos tempója. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy én táncolok ott lenn, az udvaron Dimitrijjel. Egy vízcsepp hullott az orromra. Kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy az ég elsötétül, és egy délutáni zápor készül leszakadni. A táncosok sietve összekapkodták a dolgaikat, és berohantak a házba. Behajtottam az ablakot, közben észrevettem magam az öltözőtükörben. „Nem fiatal ő, csak fejletlen”, mondta Amelia. Undorodva meredtem a tükörképemre. Koromhoz képest vékony voltam, és a tizenegyedik születésnapom óta két centinél alig nőttem többet. Sanghajba érkezésem előtt néhány hónappal vettem észre az első kis, mézszínű szőrszálakat a lábam között meg a hónom alatt. Viszont kínosan sovány maradtam, a mellem és a fenekem lapos volt. Addig a délutánig azonban soha nem izgatott, közömbös voltam a testi fejlődésem iránt. Csakhogy egy új benyomás ért. Rájöttem, hogy Dimitrij már férfi, ezért nyomban nő akartam lenni. A NYÁR VÉGÉRE A NACIONALISTÁK és kommunisták közti erőtlen fegyverszünet polgárháborúba torkollott. Mandzsúriával megszűnt a postai összeköttetés, és nem kaptam választ a Pomerancevéknek írott leveleimre. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy valamiféle kapcsolatot 75

találjak anyámmal, ezért megszállottan habzsoltam minden apró részletet, amit csak találtam Oroszországról. Elmerültem a könyvekben Szergej könyvtárában; meséket kerestem az Asztrahánynál hajózó gőzösökről, a tundráról és a tajgáról, az Urálról és a Kaukázusról, a sarkvidékről és a Fekete-tengerről. Szergej barátait kérdésekkel gyötörtem a nyári dácsákról5, a pompás aranyvárosokról, az azúrkék égig érő hatalmas szobrokról és a katonai parádékról. Megpróbáltam Oroszországról összerakni egy képet, amilyennek édesanyám láthatja, de helyette elvesztem az óriási ország súlya alatt, ami még ahhoz is túl nagy, hogy elképzeljem. Egyik nap Amelia megbízott, hogy menjek el a klub monogramjával hímzett szalvétákért. Bár előző héten én magam vittem be a nyersanyagot a hímzőüzletbe, teljesen belemerültem a gondolatba, hogy a szovjetek Berlinért harcolnak, és csak rohantam előre a koncessziós negyed sugárútjain, oda sem figyeltem arra, hogy hova megyek. Egy férfi kiáltása zökkentett ki a gondolataimból. Egy kerítés mögött két ember veszekedett. Túl gyorsan beszéltek kínaiul ahhoz, hogy megértsem, de amikor körbepillantottam, észrevettem, hogy eltévedtem. Egy sikátorban álltam egy sor elhagyatott európai stílusú ház mögött. A zsanérok már alig tartották a zsalugátereket, és a málló díszvakolatot rozsdabarna vízfoltok tarkították. A kerítéseken és az ablakpárkányokon szögesdrót tekergett, akár a repkény, az udvarokat pedig pocsolyák pettyezték, pedig nem is esett hetek óta. Próbáltam visszamenni ugyanazon az útvonalon, ahol jöttem, de csak még inkább elkeveredtem az utcácskák labirintusában, amelyek mindenféle logikát nélkülözve kanyarogtak jobbra és balra. A forróságban erős vizeletszag terjengett, majd vézna 5

A dácsa az orosz életmód és kultúra sajátos jelensége. A nem birtokos elit városközeli vidéki pihenőhelye, általában fából épült nyári lakja volt.

76

csirkék és libák zárták el előlem az utat. Kétségbeesve szorítottam ökölbe a kezem. Befordultam egy sarkon, ahol rozsdás ágykereteket és egy ütöttkopott, régi jégszekrényt halmoztak egymásra, aztán rábukkantam egy orosz kávéházra. Mocskos ablakain fehér csipkefüggöny lógott. A Moszkva kávézó egy kókadt répát és spenótot ajánló szatócsbolt és egy poros jegestea-szeleteket kínáló cukrászda közé ékelődött. Megkönnyebbültem, hogy valami oroszt találtam, ezért betértem a kávéházba azzal a szándékkal, hogy útba igazítsanak. Amikor benyitottam az üvegezett ajtón, megszólalt egy csengettyű. Fűszeres kolbász és vodka szaga csapott meg, amint beléptem a fakó helyiségbe. A pulton egy bizonytalanul kiegyensúlyozott rádióból kínai zene harsogott, de nem nyomta el a bádogmennyezet alatt köröző legyek zümmögését. Egy öregasszony, aki annyira össze volt aszalódva, mintha a bomlás küszöbén lenne, rám sandított a foltos étlap mögül. Gyűrött bársonyruhát viselt, aminek a nyaka és a kézelője csipkés volt, az ősz hajában lévő tiarából viszont az összes kő hiányzott. Ajka megmozdult, a szeme sötét volt és zavaros. – Dusa-dusi. Dusa-dusi – motyogta felém. Lélektől lélekig. Lélektől lélekig. A mellette lévő asztalnál egy svájcisapkás idős férfi az étlapot vizsgálta: megszállottan lapozta a sárga lapokat, mintha legalábbis egy krimit olvasott volna. Asztalszomszédjának szenvedélyes, kék szeme volt, fekete haját hátul kontyba fogta. A nő a körmét harapdálta, és szavakat firkált egy papír alátétre. A tulajdonos elindult felém egy étlappal. A férfi arca rózsás volt, akár a borscs, szőrös hasa pedig majd szétfeszítette az ingén a gombokat. Két nő, akik feketében voltak és kendőt viseltek, megbámulta drága cipőmet, amikor helyet foglaltam. – Mit hozhatok? – kérdezte a tulajdonos. – Azt szeretném, ha mesélne nekem Oroszországról – kértem ösztönösen. 77

A kávézó tulajdonosa szeplős kezével megdörzsölte az arcát és az állát, majd a szemközti székre roskadt, akár egy halálraítélt. Olyan volt, mintha várt volna rám, erre a napra, erre az órára. Néhány pillanatig eltartott, míg erőt gyűjtött, hogy lefesse nekem a boglárkával teli nyári mezőket és az ember talpa alatt összetaposott tűlevelektől és mohától illatozó erdőket. Ragyogott a szeme, mikor felidézte édesanyja gőzölgő galuskáját, melyeket a fagyos téli estéken főzött neki, s azt, hogyan vadászott gyerekként mókusra, rókára és menyétre. Az egész helyiség odafigyelt, és mikor a tulajdonos elfáradt, mások is becsatlakoztak a mesélésbe, hogy kitöltsék a hézagokat. Az öregasszony vonyított, akár az erdő farkasa; a svájcisapkás férfi énekelve utánozta a hatalmas harangok ünnepi kongását; a költő pedig a búzától és árpától roskadozó mezők arató parasztjait idézte fel. Mindeközben a gyászba öltözött nők jajgatva nyomatékosítottak minden történetet azzal, hogy: – És csak a halálban térhetünk haza újra. Az órák akár a percek repültek tova, s csak miután a nap leszállt, és az ablakban a fények sárgából hamuszínre váltak, vettem észre, hogy az egész délutánt a kávéházban töltöttem. Valószínűleg Szergej már aggódni kezdett, merre lehetek, Amelia pedig dühös lesz, ha megmondom neki, hogy el sem mentem a szalvétákért. Mégsem voltam képes otthagyni vagy félbeszakítani ezeket az embereket. Addig ültem ott és hallgattam, míg a lábam és a hátam már elzsibbadt a mozgás hiányától, de magamba szívtam minden örömteli felkiáltást és szomorú pillantást. Rabul ejtettek a történetek, amelyek úgy nyíltak meg előttem, akár egy utazó meséje. A következő héten, ahogy a tulajdonos ígérte, egy szovjet katona várt rám. A férfi beesett arca egy agyagedényre emlékeztetett, ami összeomlott az égetőkemencében. Az orra és a füle lefagyott, és gézzel tekerte be az üregeket, hogy ne szálljon bele a por. Hörgött, én 78

pedig ökölbe szorítottam a lábujjaimat, hogy ne hátráljak el az epebűztől, ami átsuhant az asztalon, valahányszor beszélni kezdett. – Ne ijedj meg az ábrázatomtól – mondta. – Én még szerencsés is vagyok a többiekhez képest. Én eljutottam Kínába. A katona elmesélte, hogy foglyul ejtették a németek. A háború után ahelyett, hogy üdvözölték volna otthon, Sztálin elrendelte, hogy az összes volt hadifoglyot szállítsák munkatáborokba. Az embereket patkányoktól és tetvektől hemzsegő vonatokba és hajókra zárták, és útnak indították Szibériába. Ez volt a büntetés azért, mert Sztálin rettegett, hogy esetleg elmesélik másoknak az élményüket: hogy tulajdonképpen Németországban az emberek még akkor is jobban élnek az oroszoknál, amikor háború dúl. Mikor a hajó partot ért, a katona megszökött. – Amikor ez történt, úgy éreztem, kinyílik előttem a világ, és a jégen át menekültem el. Éreztem a tűz szagát, és kiáltásokat hallottam magam mögött. Az őrök tüzet nyitottak ránk. Körülöttem emberek estek össze holtan, s csak tátogtak tágra nyílt szemmel. Már vártam, mikor szakítja fel a hátamat egy forró lövedék. De csak futottam bele a fehér semmibe. Hamarosan már csak a szél süvítését hallottam, és akkor rájöttem, hogy az a sorsom, hogy életben maradjak. Nem fordultam el a katonától, s nem is szakítottam félbe, mikor egy forró tea és fekete kenyér áráért mesélni kezdett a lángoló falvakról, az éhínségről és a gaztettekről, a megrendezett bírósági tárgyalásokról és a tömegdeportálásokról Szibériába, ahol az emberek a fagypont alatti hőmérsékleten holtan esnek össze. A történetei annyira megrémítettek, hogy a szívem hevesen kalapált, és izzadni kezdtem. Mégis tovább hallgattam, mert tudtam, hogy ő a jelenlegi Oroszországból érkezett: az anyám Oroszországából. – Két lehetőség van – mondta a teába mártogatva a kenyeret, miközben a nyelés fájdalmától az asztal szélét markolta. – Mire 79

édesanyád Oroszországba ért, már nem törődtek vele, hogy a Fehér Hadsereg ezredesének az özvegye, és bedugták olcsó munkaerőnek valami gyárba, mint az átnevelés ékes példáját. Vagy a gulágra 6 küldték. Ha ez utóbbira ítélték, hacsak nem szerfelett erős asszony az édesanyád, akkor már halott. Miután a katona evett, elbágyadt és elaludt. Sebesült fejét a karjába temette, mint egy haldokló madár. Kisétáltam a déli napfénybe. Bár még nyár volt, hirtelen erős szél kerekedett, az arcomba és a lábamba mart, reszketni kezdtem. Végigszaladtam a sikátorokon, a szemem égett, a fogam vacogott. A katona szavai béklyóként nehezedtek rám. Anyámat láttam lesoványodva, éhesen egy börtöncellában, vagy arcra borulva, a hóban. Hallottam a vonatkerekek hangját, eszembe jutott anyám lesújtott arca, ahogy elhurcolták tőlem. Képtelen voltam belegondolni borzalmas sorsába annak az embernek, aki a részem volt; a legcsekélyebb nyomot sem találtam arra vonatkozóan, hogy mi történhetett vele. Legalább apám kihűlt arcát megcsókolhattam, és utoljára elbúcsúzhattam tőle. De anyám esetében még csak el sem búcsúzhattam, ezért egyáltalán nincs vége. Csak a véget nem érő sóvárgás maradt, amiből nincs feloldozás. Azt akartam, hogy mindennek vége legyen, hogy vége legyen a gyötrő félelemnek, hogy békét lelhessek. Próbáltam kellemes dolgokra gondolni, de a katona szavait hallottam szüntelen, és csonkolt arcát láttam. Hacsak nem szerfelett erős asszony az édesanyád, akkor már halott. – Mama! – kiáltottam, és eltakartam az arcomat. 6

A kényszermunkatáborok és börtönök hálózata. A gulag szó a Glavnoje Upravlenyije LAGerej (Táborok Főigazgatósága) rövidítésből ered. A gulag megfélemlítésre szolgált, az oda bekerültek közül csak nagyon kevesen élték túl a megpróbáltatásokat. Az elítélteknek köszönhető több oroszországi vasúthálózat és nagyszabású építmény. 80

Hirtele n egy öregasszony tűnt fel mellettem, aki gyöngyberakásos sálat viselt. Riadtan hátrahőköltem. – Kit keresel? – kérdezte, és töredezett körmeivel megragadta a mandzsettámat. Elsomfordáltam, de a nő utánam jött, és hollófekete szemével méregetett. Vörös rúzsa feltűnő vonásként emelte ki vékony ajkát, homloka redői közt pedig megkeményedett púder száradt. – Keresel valakit, ugye? – kérdezte olyan hangon, ami ugyan orosznak tűnt, de nem voltam benne teljesen biztos. – Hozz valamit, ami az övé volt, és én megmondom neked, mi lett vele. Elhúzódtam az asszonytól, és elszaladtam az utcán. Sanghaj tele volt csalókkal és szélhámosokkal, akik mások kétségbeesésén élősködtek. De azoktól a szavaktól, amiket utánam kiabált, elállt a lélegzetem. – Ha itt hagyott valamit, akkor vissza fog jönni hozzád! Mire hazaértem, fájt a nyakam és a karom, és jeges fagy telepedett a csontjaimba. Csun-jing, akit mindenki csak a Vénlánynak hívott, és Mej Lin a szolgaszálláshoz közeli mosókonyhában voltak. A mosókonyha egy kőemelvény volt ideiglenes falakkal, amiket nyáron eltávolítottak. A Vénlány Mej Lin segítségével épp törülközőket csavart ki; a kiloccsanó víz tócsákba gyűlt a lábuknál, és az egyetlen lépcsőfokon lefolyt a fűbe. Mej Lin valamit énekelt, és még az általában mogorva Vénlány is kacagott. A kicsi lány vigyora homlokráncolásba olvadt, amikor dülöngélve felléptem hozzá a lépcsőn, és megkapaszkodtam a vízmelegítő fogantyújában. – Kérlek, mondd meg Szergejnek, hogy ma este nem jövök le vacsorázni – mondtam neki. – Megfáztam és lefekszem. – Mej Lin bólintott, de a Vénlány alaposan megvizsgált gyanakvó tekintetével. Az ágyba zuhantam, a szoba arany falai pedig pajzsként öleltek körbe. Odakint Mej Lin nevetése a magasba szárnyalt a nyári égen. Még messzebb a forgalom bugyogását hallottam az utcán. Karommal eltakartam a szemem, gyötrődtem a magánytól. Szergejjel nem 81

tudtam az édesanyámról beszélgetni. Mindig kikerülte a témát, és a beszélgetéseket általában valami sürgős elintéznivalóval zárta rövidre, vagy valami zavaró részlet ragadta meg a figyelmét, amit általában észre sem vett volna. Elfordított tekintete vagy testhelyzete mindig elbátortalanított attól, hogy róla beszéljek. Tudtam, hogy az első felesége miatti bánata emészti. Egyszer azt mondta, hogy a sóvárgásom biztosan életben tartja édesanyámat a képzeletemben, de végül beleőrülök. Az öltözőasztalkán sorakozó matrjoska babákra pillantottam, és eszembe jutott a jövendőmondó. Ha itt hagyott valamit, akkor vissza fog jönni hozzád! Lecsusszantam az ágyról, és kihúztam az öltözőasztal fiókját. Kiemeltem a bársonydobozt, amit Szergej adott nekem a jáde nyaklánchoz. A tizenharmadik születésnapom óta nem volt rajtam. Szent ereklye volt számomra, amit az ágyra terítettem, és pityeregni kezdtem fölötte, ha egyedül éreztem magamat. A zöld kövek eszembe juttatták, milyen sokat jelentett édesanyámnak, hogy nekem ajándékozhatja. Behunytam a szemem, és megpróbáltam magam elé képzelni apámat fiatalemberként. Biztosan hevesen dobogott a szíve, amikor magához vette, és elindult anyámhoz, hogy neki adja. Kinyitottam a dobozt, és kivettem a nyakláncot. Úgy tűnt, mintha a kövek szeretetteljesen vibrálnának. A matrjoska babák ugyan az enyémek voltak, de a nyaklánc valahogy mindig is az édesanyámhoz tartozott annak ellenére, hogy nekem adta. Már nemet mondtam a jósra, mivel úgyis szélhámos sarlatán, akinek ha adnék egy érmét, úgyis azt mondaná, amit hallani akarok. Oroszországban hamarosan véget ér a rezsim, és édesanyád visszajön Sanghajba, hogy megkeressen. Vagy ha esetleg fantáziadús csaló, akkor egy kitalált történettel vigasztalna. Anyukád hozzámegy egy kedves vadászhoz, és boldogan élnek majd a házikójukban az ezüsttónál. Mindig szeretettel fog rád gondolni. Te pedig hozzámész egy gazdag, jóképű férfihoz, és rengeteg gyereketek lesz. 82

A nyakláncot betekertem egy sálba, és a zsebembe csúsztattam. Úgy döntöttem, ha a nő hazugnak bizonyul, az sem érdekel. Egyszerűen muszáj volt beszélnem valakivel az anyámról, hogy halljak valamit, amitől nem állandóan a katona rémisztő meséi járnának a fejemben. De már amikor kiosontam a bejárati ajtón és átvágtam a kerten, a szívem mélyén tudtam, hogy még több után fogok epekedni. Azt reméltem, hogy a jós meg fogja mondani, mi történt anyámmal valójában. Mielőtt a kapuhoz értem volna, hallottam, hogy a Vénlány rám szól. Megpördültem és láttam, hogy mögöttem áll sápadtan és mérgesen. – Már másodjára tűnik el egész délután. Úr aggódik – mondta, és az oldalamba bökött az ujjával. Hátat fordítottam, és kiszaladtam a kapun hangosan becsapva magam mögött. de közben remegtem. A Vénlány most szólt hozzám először, mióta Sanghajba érkeztem. Odakint az utcán a jeges szél szertefoszlott, és újra nyárias lett az idő. A nap ragyogott a kék égbolton, olyan hőség áradt az úttestből, hogy a cipőm talpán keresztül is égetett. Olajos izzadság gyöngyözött az orromon, a hajam pedig a tarkómhoz tapadt. Megragadtam a zsebemben lapuló nyakláncot. Súlyos volt, de megnyugtatott, hogy ott van. Visszamentem ugyanott a Moszkva kávéház felé, amerre jöttem, s közben az összes öregasszony tekintetében az én jövendőmondómat kerestem. De végül ő talált meg engem. – Tudtam, hogy visszajössz – mondta, majd lelépett a járdaszegélyről egy pékség előtt, és felvette velem a tempót. – Megmutatom, hol tudunk beszélni. Segítek neked. A jós belém karolt. Aszott teste lágy volt és hintőporszagot árasztott. Hirtelen már nem is tűnt olyan ízléstelennek, csak öregnek és életuntnak. Akár a nagyanyám is lehetett volna. 83

Elvezetett egy társasházhoz néhány utcányira a kávéháztól, miközben gyakran megálltunk, hogy levegőhöz jusson. Csecsemősírás visszhangzott az udvaron, hallottam, ahogy két nő próbálja csitítani. Az épület falai megrepedeztek, és gaz ütötte fel a fejét a résekben. Egy rozsdás vezetékből víz szivárgott, iszapos tócsákba gyűlt a lépcsőn és a folyosón. Egy cirmos cica az egyikből vizet lefetyelt. A vézna állat ijedten ránk pillantott, majd felmászott egy fakerítésre, és eltűnt a szemünk elől. Az épület bejárója hűvös volt, és halmokban állt benne a szemét. Legyek százai dongták az ételmaradványokat, amik nem fértek már a tárolókba. Felfigyeltem egy férfi alakjára az előtér végében, akit az egyetlen ablakon át beszűrődő tompa fény világított meg hátulról. Épp a padlót mosta fel, s meglepődtem, hogy az épületnek van takarítója. A tekintetével követte a vénasszonyt, amikor elhaladtunk mellette, és észrevettem, hogy a karján karmazsinpiros ábrák vannak, az egyik sárkány alakú. Letűrte az ingujját, amikor észrevette, hogy bámulom. Megálltunk egy fémajtó előtt, aminek az alján rács volt. A vénasszony a nyakából előhúzott egy zsinóron lógó kulcsot. A zárat kicsit mozgatni kellett, de mikor végül kinyitotta, az ajtó nyikorogva kitárult. Az asszony besietett az alagsori lakásba, de én megálltam a foszlott lábtörlőn, és bekukucskáltam. A plafonon csövek futottak, a tapéta pedig elkoszolódott. A padlót régi újságok borították. A lapok megsárgultak, elszakadtak, mintha valami állat lakna odabent, ami ott alszik, eszik és vizel a papírpadlón. Émelyegtem a portól és az áporodott levegőtől. Amikor a nő észrevette, hogy nem mentem be utána, megfordult és vállat vont. – Látom a ruhádból, hogy jobbhoz vagy szokva. Viszont ez a legjobb, amivel én szolgálhatok. Elpirultam, és beléptem a lakásba sznobizmusom miatt szégyenkezve. A helyiség közepén egy ütött-kopott pamlag állt, aminek a varratain kikandikált a bélés. Az asszony leporolta, és az 84

ülőpárnára terített egy penész-szagú pokrócot. – Kérlek, ülj le – mondta. A lakásban melegebb volt, mint odakint. A koszfoltos ablakok zárva voltak, de lépések és biciklicsengettyű hangja szűrődött be. Az öregasszony megtöltött egy kannát vízzel, és begyújtotta a tűzhelyet. Ettől a szoba még melegebb lett, és mikor nem figyelt, az orromhoz tartottam a zsebkendőmet, próbáltam egy kicsit megkönnyebbülni a frissen mosott anyag illatától. Körbenéztem a lakásban, és azon gondolkodtam, hogy van-e fürdőszoba. Nem értettem, hogy a nő hogyan tud viszonylag tiszta lenni, ha ebben a mocskos lakásban él. – Mennyi-mennyi ember szenved – motyogta az öregasszony. – Mindenki elveszített valakit: szülőket, férjeket, nővéreket, fivéreket, gyermekeket. Én próbálok segíteni, de rengetegen vannak. A kannában lévő víz felforrt, és az asszony egy csorba tálba öntötte, majd két csészével együtt elém rakta az asztalra. – Hoztál nekem tőle valamit? – kérdezte, miközben előrehajolt és megpaskolta a térdemet. Előhúztam a zsebemből a sálat, kicsomagoltam, majd az asztalra raktam a tartalmát. Az öregasszony szeme a nyakláncra szegeződött. Felvette és meglóbálta az arca előtt a látványtól megbabonázva. – Jáde – mondta. – Igen. És arany. A másik tenyerét kitartotta, beledobta a láncot, majd emelgetve megpróbálta megbecsülni a súlyát. – Gyönyörű – mondta. – És nagyon régi. Manapság már nem lehet ilyen ékszerhez jutni. – Gyönyörű – helyeseltem, és hirtelen apám hangját hallottam, ahogy ugyanazt mondja. Eszembe jutott egy emlék. Hároméves voltam, és a szüleimmel a barátaik társaságában karácsonyoztunk a városban. Apám szólított: – Lina és Ánya! Gyertek gyorsan! Nézzétek ezt a fenséges fát! – Anyámmal berohantunk a szobába, és láttuk, hogy egy óriási örökzöld mellett 85

áll, aminek minden ága almával, dióval és cukorkákkal van feldíszítve. Anyám feltartott magasra. Apró ujjaimmal, amik ragacsosak voltak a gyömbéres süteménytől, az anyám hattyúnyakában lógó nyakláncot matattam. – Tetszik neki az a lánc, Lina – szólt az apám. – Gyönyörűen áll neked. Anyám, aki fehér csipkés ruhát viselt s hajában fagyöngy volt, édesapám vállára ültetett, s így elértem az üveg hókirálynőt a fa tetején. – Ha elég nagy lesz hozzá, neki adom – mondta anyám. – Hogy emlékeztesse ránk. ODAFORDULTAM A VÉNASSZONYHOZ. – Hol van? – kérdeztem. A nő az öklébe szorította a nyakláncot. Egy kis ideig nem szólalt meg. – Anyádat elvitték tőled a háborúban. De biztonságban van. Tudja, hogyan maradjon életben. Görcs állt a vállamba és a karomba. Kezemet az arcom elé emeltem. Valahogyan éreztem, hogy igazat beszél. Anyám még mindig életben van. Az asszony mélyebbre süppedt a karosszékben, a nyakláncot a melléhez szorította. Szemgolyói vadul köröztek szemhéja alatt, mint aki álmodik; mellkasa gyors tempóban emelkedett és süllyedt. – Harbinban keres téged, de nem talál. Felegyenesedtem. – Harbin? A nő arca hirtelen megnyúlt, szeme kidülledt, és vézna alakját görcsös köhögés rázta meg. Kezét a szájához emelte, én pedig véres nyálkát vettem észre a csuklóján. Gyorsan töltöttem egy kis teát és odatartottam neki, de elhessentette. – Vizet! – tátogta. – Vizet!

86

A mosogatóhoz siettem, és megnyitottam a csapot. Barna, koszos lé csapódott a ruhámra és a padlóra. Kicsit jobban eltekertem a csapot, hogy kitisztuljon a víz, közben aggódva pillantottam hátra a vállam fölött az idős asszonyra. A padlón feküdt a mellét markolászva és zihálva. Amikor a pohár félig megtelt tiszta vízzel, visszarohantam hozzá. – Ne forraljam fel? – kérdeztem, miközben a remegő ajkához emeltem a poharat. Arca szörnyen elszürkült, de néhány korty után enyhült a rángatózása, és arcába visszatért a szín. – Igyál egy kis teát – mondta két nyelés közben. – Ne haragudj, csak a por. Zárva tartom az ablakot, de még így is bejön az utcáról. A kezem bizonytalan volt, ahogy kitöltöttem a teát. Langyos volt és vasízű, de udvariasságból azért ittam néhány kortyot. Azon gondolkodtam, hogy vajon tuberkulózisa van-e, ami eléggé gyakori a városnak ebben a részében. Szergej eléggé mérges lenne, ha megtudná, hogy itt jártam. Megint belekortyoltam a rossz ízű teába, majd visszahelyeztem a csészét az asztalra. – Kérem, folytassa – mondtam neki. – Kérem, mondjon még valamit anyámról. – Mára elég volt – mondta. – Beteg vagyok. – Pedig már egyáltalán nem látszott annak. Engem vizslatott. Várt. A ruhámba nyúltam, elővettem a jegyzeteimet, amit az alsószoknyámba dugtam, és kiraktam elé az asztalra. – Kérem! – kiáltottam. Tekintete a kezemre vándorolt. Éreztem, hogy az ujjaim remegni kezdenek. A karom annyira elnehezedett, hogy nem bírtam megemelni. – Anyukád – kezdte az öregasszony – visszament Harbinba, hogy megkeressen. De onnan az összes orosz elmenekült, és most nem tudja, hol lehetsz.

87

Nyeltem egy nagyot. A torkom feszült, és nehezen kaptam levegőt. Megpróbáltam felállni, hogy kinyissam az ajtót egy kis levegőért, de nem bírtam megmozdulni. – De a kommunisták... meg fogják ölni... – kezdtem. A kezem rángatózott, a torkom összeszűkült. – Hogyan tudott kijutni Oroszországból? A szovjetek őrzik a határt. – A nő ábrázata elmosódott előttem. – Lehetetlen – mondtam. – Nem lehetetlen – felelte az öregasszony és felállt. Az alakja homályosan fölém hajolt. – Az anyád olyan, mint te. Lobbanékony és határozott. A gyomrom felfordult. Arcomat láz égette. Visszahanyatlottam a székbe, a plafon forgott fölöttem. – Honnan tudja ezeket anyámról? – kérdeztem. A nő nevetett. Beleborzongtam. – Figyelek, beszélgetéseket hallgatok ki, találgatok – felelte. – Azonkívül minden vörös hajú nagy akaraterővel van megáldva. Oldalamba éles fájdalom hasított, akár egy rúgás. A teáscsészére pillantottam és megértettem. – Anyám nem vörös hajú – mondtam. A nő fölém tartotta a nyakláncot. Meg sem próbáltam érte nyúlni. Tudtam, hogy azt már elveszítettem. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, és egy férfi szól. Aztán semmi. Csak a sötétség. Emberi hangokat hallva ébredtem öntudatra. Vitatkoztak. Csengett a fülem a kiabálásuktól. Szemembe fény hasított, szúrt a mellkasom. Valami feküdt a hasamon. Odasandítottam és láttam, hogy a karom az. A bőröm összekarcolódott, megzúzódott, a körmöm behasadt és koszos volt. Az ujjaim zsibbadtak voltak, és mikor megpróbáltam mozgatni őket, képtelen voltam. Valami kemény szúrta a lábamat. Megkíséreltem felülni, de a fejem lüktetett, és inkább visszafeküdtem.

88

– Nem tudom, ki ez – mondta az egyik férfi tört angolsággal. – Csak úgy betévedt a kávézómba. Sejtem, hogy jó családból való, mert mindig jólöltözött. – Szóval már találkozott vele azelőtt? – kérdezte a másik férfi. A kiejtése alapján indiai. – Kétszer járt a kávézómban. A nevét nem mondta. Mindig Oroszországról kérdezett. – Nagyon szép lány. Vonzónak találta, ugye? – Nem! Egy újabb próbálkozásra sikerült felülnöm és megvetnem a lábam a padlón. A vér a fejembe szaladt, és hányingerem lett. Mikor kitisztult a látásom, rácsokat vettem észre, és láttam, hogy egy börtöncellában vagyok. Az ajtaja nyitva állt, én pedig a falhoz erősített priccsen ültem. Az egyik sarokban mosdó és vödör volt. A falakat minden elképzelhető nyelven összefirkálták. Lepillantottam csupasz lábamra. Akárcsak a kezem, az is koszos volt és össze volt karcolva. Borzongás futott át rajtam, és rájöttem, hogy alsószoknyában vagyok. Azt is éreztem alatta, hogy hiányzik a fehérneműm. Eszembe jutott a csarnokban látott férfi. A kifejezéstelen tekintete és a kezén a sebek. Biztosan a nő cinkosa volt. Sírni kezdtem, majd széttártam a térdemet, hogy érzek-e sérülést a lábam között. De nem volt. Aztán eszembe jutott a nyaklánc, és zokogva összeomlottam. A rendőr a cellába sietett. Fiatal volt, a bőre sima és barna, akár a méz. Egyenruhája elegáns volt a vállán gondosan elrendezett zsinórokkal, haját turbánba fogta. Zakóját kisimította, mielőtt letérdelt, hogy beszéljen velem. – Van valakije, akit ide hívhatna? – kérdezte. – Attól tartok, kirabolták.

89

Nem sokkal később Szergej és Dimitrij megérkeztek a rendőrőrsre. Szergej annyira elsápadt, hogy látszottak az erei a bőre alatt. Dimitrijnek kellett támogatnia. Szergej hozott nekem egy ruhát és egy pár cipőt otthonról. – Remélem, ezek jók, Ánya – mondta aggódástól feszült hangon. – Mej Lin adta őket. A mosdónál megmosakodtam egy darab durva szappannal. – Anyám nyaklánca – zokogtam a szomorúságtól fuldokolva. Meg akartam halni. Legszívesebben belemásztam volna a lefolyóba, hogy a víz örvénye magával vigyen. Hogy ne is lássanak többet. HAJNALI KÉT ÓRA VOLT, AMIKOR VISSZAVEZETTEM a rendőrt, Dimitrijt és Szergejt a málladozó társasházhoz. Vészjósló volt a holdfényben, ahogy a repedező falai az éjszakai égboltra meredtek. Prostituáltak és ópium dílerek ácsorogtak az udvaron, de amikor észrevették a rendőrt, úgy eltűntek, akár a csótányok az árnyékok és hasadékok között. – Ó, istenem! Bocsáss meg, Ánya – mondta Szergej és átkarolt –, hogy nem hagytam, hogy az édesanyádról beszélj. Összezavarodtam a homályos előcsarnokban, bizonytalankodva egyik ajtótól a másikig tébláboltam, nem tudtam, melyik a jó. Behunytam a szemem, megpróbáltam felidézni, hogy nézett ki a csarnok a délutáni napfényben. A mögöttem lévő ajtóhoz fordultam. Egyedül azon volt rács. A rendőr és Szergej egymásra nézett. – Ez az? – kérdezte a rendőr. Hallottuk, hogy valaki megmozdul odabent. Dimitrijhez fordultam, de ő nem nézett rám, állkapcsa megmerevedett. Néhány hónappal ezelőtt még nagyon izgatott lettem volna, ha látom, de most azon gondolkoztam, miért jött. A rendőr bekopogtatott. Odabent elhalt a zörgés, de senki nem válaszolt. Újra kopogtatott, aztán az öklével zörgetett. Nem volt 90

bezárva, így kitárult. Odabent, a lakásban sötétség és csend honolt. Az utcáról az apró ablakon át halovány fénycsíkok szűrődtek be. – Ki van itt? – szólt fennhangon a rendőr. – Jöjjön elő! Egy árnyék suhant át a helyiségen. A rendőr felpöccintette a lámpát. Mindannyian ugrottunk egyet, amikor megpillantottuk a nőt. Az arca riadt volt, mint egy vadállaté. Felismertem az őrült tekintetet. A kövek nélküli tiara csálén ült a fején. A nő felordított, mintha fájdalmai lennének, visszahúzódott egy sarokba, és a fülére szorította a kezét. – Dusa-dusi – mondta. – Dusa-dusi. A rendőr rárontott, és felrángatta a karjánál fogva. A nő bömbölt. – Ne! Hagyja abba! – kiáltottam. – Nem ő az! A rendőr eleresztette a nőt, az meg a padlóra zuhant. A férfi undorodva törölte a kezét a nadrágjába. – Ismerem őt a kávézóból – mondtam. – Ártalmatlan. – Sss! Sss! – mondta a nő, és az ujját az ajkára tette, majd felém sántikált. – Itt jártak – mondta. – Megint eljönnek. – Kicsodák? – kérdeztem. A nő rám vigyorgott. A foga sárga volt és szuvas. – Akkor jönnek, amikor nem vagyok itthon – mondta. – Eljönnek és itt hagynak dolgokat nekem. Szergej előrelépett, és egy székre segítette az nőt. – Asszonyom, kérem, mondja el nekünk, kik jártak a lakásában – kérte. – Bűntény történt. – A cár és a cárné – mondta, miközben felvette az egyik teáscsészét az asztalról és megmutatta neki. – Láthatja. – ATTÓL TARTOK, NEM FOGJUK MEGTALÁLNI A NYAKLÁNCÁT – közölte a rendőr, és kinyitotta nekünk a rendőrautó ajtaját. – Azok a tolvajok már valószínűleg szétszedték, hogy külön adják el a köveket

91

és a láncot. Kifigyelték magát és az öregasszonyt a kávézóban. Egy darabig most biztosan nem térnek vissza a városnak ebbe a részébe. Szergej egy tekercs bankót csúsztatott a rendőr zsebébe. – Próbálják meg – mondta –, és még nagyobb lesz a jutalma. A rendőr bólintott, és megpaskolta a zsebét. – Meglátom, mit tehetek.

MÁSNAP REGGEL, MIKOR KINYITOTTAM A SZEMEMET, éreztem, hogy játszik rajtam a lebegő függönyön át beszűrődő fény. Az éjjeliszekrényen illatozott egy csokor gardénia. Eszembe jutott, hogy én raktam oda néhány napja. Ahogy bámultam a virágokat, az álmom után derűlátó hangulat maradt bennem, és a tegnapi események nem nyertek teret. Egy pillanatig azt hittem, hogy ha kiugrom az ágyból és kihúzom a felső fiókot, ott találom a nyakláncot biztonságban a dobozában, ahol Sanghajba érkezésem óta tartottam. De aztán észrevettem az összegyűrt takaró alól kikandikáló lábamat. Bíborszínű karmolásokkal volt tele, mintha csak egy összekarcolt porcelánváza volna. A látvány visszazökkentett a valóságba. Az öklömet a szemem elé nyomtam, s próbáltam kizárni a gyötrelmes képeket: a szovjet katonát, az ürülékszagú, poros, elhagyott lakást és a cigányasszony kezében fityegő nyakláncot, amit pillanatokkal később elveszítettem. Mej Lin bejött, hogy széthúzza a függönyöket. Rászóltam, hogy hagyja úgy. Nem láttam értelmét, hogy felkeljek és nekilássak a napnak. Nem tudtam elképzelni magam az iskolában, ahogy a nővérek egyszerű, sápadt arcukkal rám néznek és azt kérdezgetik, miért nem voltam előző nap az órákon. Mej Lin a reggelimet egy tálcán az éjjeliszekrényre rakta. Levette róla az ételfedőt, aztán elpárolgott, akár egy tolvaj. Nem volt 92

étvágyam, csak egy kellemetlen érzés a gyomrom mélyén. Az ablakon át a Pillangókisasszonyból az Un bel di hangjai sodródtak be egy ópiumfüst-karikán. Annak felfedezése, hogy Szergej ilyen korán magához veszi az adagját, egyáltalán nem tette emelkedettebbé a hangulatomat. Az én hibám volt. Bejött hozzám késő éjszaka. Sötét szemöldökével és aggódó tekintetével úgy nézett ki az árnyékok közt, mint egy gyötrődő szent. – Túl forró vagy – mondta a kezét a homlokomra téve. – Attól félek, hogy a drog, amit a vén banya adott neked, méreggé változik. Miattam újra át kellett élnie a rémálmot. Rettegett tőle, hogy észrevétlenül meghalhatok. Szergej első felesége, Marina tífuszos lett az 1914-es járvány idején. Mikor a betegség a legrosszabbra fordult, a férfi az ágyánál volt éjjel-nappal. A nő bőre szinte tüzelt, pulzusa szabálytalan volt, csillogó szeme pedig tompa, halott fényű lett. A férfi a legjobb orvosokat hívta, hogy segítsenek rajta: kényszerítették, hogy egyen, jeges fürdőt vetettek vele, infúziót ömlesztettek bele és titokzatos gyógyszerekkel tömték. Az elsődleges fertőzést sikerült leküzdeniük, de két héttel később belehalt az intenzív belső vérzésbe. Szergej akkor először nem volt Marina mellett, de csak azért, mert a doktorok és a személyzet biztosították róla, hogy a nő felépül, neki viszont végre aludnia kellene egyet az ágyában. Szergej el akart küldetni az orvosért, hogy megvizsgáljon, de megfogtam a remegő kezét, és az arcomhoz szorítottam. Ő térdre ereszkedett és a könyökére támaszkodott az ágy mellett. A hatalmas, medveszerű férfi úgy térdelt, mint egy imádkozó gyermek. Nem sokkal később elaludhattam, mert ez volt az utolsó emlékem. Szánalmas állapotomban is tisztában voltam vele, hogy Szergejjel nagy szerencsém volt. De megijedtem, hogy őt is elveszíthetem; figyelmeztetés nélkül, ahogyan édesanyámat és édesapámat is elveszítettem. 93

Később, amikor Amelia elment a versenyekre, Szergej pedig kiütötte magát az ópiummal, Mej Lin ezüsttálcán hozott egy üzenetet. Gyere le, beszélni akarok veled, de én nem mehetek fel oda. Dimitrij KIPATTANTAM AZ ÁGYBÓL, MEGIGAZÍTOTTAM A HAJAMAT, és kiragadtam a szekrényből egy tiszta ruhát. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és mikor leértem, a korlátnak támaszkodtam. Dimitrij a társalgóban várakozott, kalapját, zakóját maga mellé rakta. Tekintete a szobát pásztázta, miközben a lábán dobolt. Valami volt a kezében. Nagy levegőt vettem és rendbe szedtem magam, próbáltam eltüntetni kislányos megjelenésemet, hogy annyira bájos lehessek, mint Francine. Mikor a szobába léptem, felállt és rám mosolygott. Árnyékok voltak a szeme alatt, arca kissé püffedt volt, mintha rosszul aludt volna. – Ánya – mondta, azzal kinyitotta a tenyerét, és átadott egy bársonyerszényt. – Ennyit tudtam visszaszerezni. Széthúztam a fűzőt, a tenyerembe borítottam a tartalmát. Három zöld ékkő és egy aranylánc darabja. Ujjaim közt morzsolgattam anyám nyakláncának maradványait. A kövek megkarcolódtak. Óvatlanul szakították ki a láncból, nem is gondolva a valódi értékére. Az ékkövek látványa apám összeroncsolt testét juttatta eszembe, amikor hazahozták a baleset után. Apámat visszakaptuk ugyan, de már nem volt ugyanaz. Darabokban hozták vissza őt. – Köszönöm – mondtam, és megpróbáltam magamra erőltetni egy bátor mosolyt. A rendőr azt mondta, lehetetlen előkeríteni a nyakláncot. Féltem megkérdezni Dimitrijtől, hogyan jutott ezekhez a darabokhoz. S milyen módszerrel. Mert azt éreztem, hogy akárcsak Szergej, ő is megfordul néha egy sötétebb világban. Olyan helyeken, 94

aminek semmi köze ahhoz a jóképű, nyájas férfihoz, aki előttem állt. Egy világban, amely soha nem érne fel hozzánk. – Nagyon kedves magától – mondtam. – Milyen ostoba voltam. Tudtam, hogy a vénasszony hazudni fog nekem. Csak arra nem számítottam, hogy ki akar rabolni. Dimitrij az ablakhoz sétált, és kinézett a kertre. – Nem feltételezem, hogy fel lenne készülve egy olyan városra, mint Sanghaj. Az oroszok, akik között nevelkedett, eléggé... finom népek. Én a kevésbé kedvesek között nőttem fel, tudom, milyen a söpredék. Egy pillanatig figyeltem őt, az egyenes hátát, a széles vállait. Beleborzongtam, milyen jóképű, de a sötét oldala maga volt a rejtély számomra. – Biztosan nagyon butának és elkényeztetettnek tart – mondtam. Megperdült, és a tekintete meglepett volt. – Nagyon gyönyörűnek és nagyon okosnak tartom. Még sosem találkoztam magához hasonlóval... olyan, mintha egy könyvből lépett volna elő. Mint egy hercegnő. Visszacsúsztattam anyám nyakláncának a maradványait az erszénybe. – De nem ezt gondolta, amikor találkoztunk aznap délután a kertben. Amikor Marie-val és Francine-nal volt – mondtam. – Úgy gondolta, csak egy buta diáklány vagyok. – Soha! – mondta Dimitrij őszintén megrémülve. – Azt gondoltam, Amelia goromba... én pedig féltékeny voltam. – Féltékeny? Mire? – Én is szerettem volna egy finom iskolába járni. Hogy franciát és művészeteket tanulhassak. – Ó! – mondtam elképedve bámulva rá. Hónapokig abban a hitben voltam, hogy lenéz engem. A társalgó ajtaja kinyílt, és Mej Lin szökkent be a helyiségbe. Mikor meglátta Dimitrijt, hátrahőkölt, félénken megkapaszkodott a 95

pamlag karfájában. A két elülső foga kihullott az előző héten, ezért selypítve beszélt. – Szergej úr kérdezi, hogy szeretnének-e most teázni? – kérdezte szépen, oroszul. Dimitrij felnevetett és a térdére csapott. – Ezt biztosan magától tanulta – mondta. – Úgy beszél, mint egy arisztokrata. – Itt marad teára? – kérdeztem. – Szergej örülne magának. – Sajnos nem tehetem – mondta, és felnyalábolta a kalapját és a kabátját. – Meghallgatásra jön egy új dzsesszzenekar a klubba. – Maga meg inkább franciát és rajzot tanulna? Dimitrij megint nevetett, és a hangja meleg hullámként söpört át rajtam. – Egy nap – mondta – Szergej majd beadja a derekát, és elhozza magát a klubba. Odakint friss volt a levegő és ragyogott a nap. Aznap reggel lehangolt voltam, de Dimitrij felderített. A kert morajoktól, illatoktól és színektől lett eleven. A madarak énekeltek, és bíbor őszirózsák virágoztak a telekhatáron. Éreztem a szökőkutat és a fal árnyékos részeit tarkító moha pikáns illatát. Legszívesebben belekaroltam volna Dimitrijbe, hogy a kapuhoz kísérjem, de ellenálltam a kísértésnek. Dimitrij visszanézett a házra. – Jól érzi itt magát, Ánya? – kérdezte. – Biztosan magányos. – Már megszoktam – feleltem. – Ott van a könyvtár. Meg néhány barát az iskolában. Megállt és belerúgott az ösvényen egy kavicsba, majd összeráncolta a szemöldökét. – Nincs túl sok szabadidőm a klub miatt – mondta –, de talán látogathatnám, ha szeretné. Mi lenne, ha minden szerda délután eljönnék néhány órára? – Igen! – csaptam össze a tenyeremet. – Nagyon szeretném. A Vénlány kireteszelte a kaput. Féltem a szemébe nézni. Azon tűnődtem, vajon hallotta-e, mi történt a nyaklánccal, és hogy még 96

jobban megvet-e miatta. De csak a szokásos mogorva arcú, csöndes önmaga volt. – Szóval mihez kezdjünk a legközelebbi szerdán? – kérdezte Dimitrij, miközben riksáért füttyentett. – Nem akar teniszezni? – Nem, abból jut elég az iskolában – mondtam. Elképzeltem az egyik kezét a lapockáim között, a másikban az ujjaimat, és hogy összeér az arcunk. Az ajkamba haraptam, és Dimitrijt figyeltem, hogy vajon ő nem érez-e ugyanígy. De az ő ábrázata álarc volt. Egy darabig haboztam, mielőtt kibuggyant belőlem: – Azt szeretném, ha megtanítaná nekem a táncot, amit Marie-vel és Francine-nal járt. – Dimitrij riadtan hátrébb lépett. Éreztem, hogy a pír elönti az arcomat, de nem tágítottam. – A tangót. Felnevetett, hátravetette a fejét, és kilátszott a fehér fogsora. – Az a tánc még elég korai lenne, Ánya. Azt hiszem, meg kell kérdeznem Szergejt. – Úgy hallottam, hogy ő is kitűnő táncos volt hajdanán – válaszoltam esetlen hangon az idegességtől. Annak ellenére, hogy Dimitrij azt mondta, hogy gyönyörű és okos vagyok, éreztem, hogy a szemében még mindig csak egy kislány vagyok. – Talán megkérhetnénk, hogy tanítsa meg nekünk. – Talán – mondta még mindig nevetve Dimitrij. – Bár ő a maga esetében nem szívesen lépné át az illendőség határait. Biztos vagyok benne, hogy inkább a bécsi keringőt fogja szorgalmazni. Egy szakadt rövidnadrágos, foszlott inges riksás fiú állt meg a kapu előtt. Dimitrij megadta neki a klub címét. Néztem, ahogy bemászik az ülésbe. – Ánya – szólított meg. Felnéztem és láttam, hogy felém hajol. Azt reméltem, hogy megcsókol, ezért odafordítottam az arcomat. Ehelyett a fülemhez tette a kezét, és belesúgta: – Ánya, azt akarom,

97

hogy tudja, én megértem. Én is elveszítettem az édesanyámat, amikor annyi idős voltam, mint maga. A szívem olyan hangosan vert, hogy alig hallottam, mit mond. Jelzett a fiúnak, és a riksa elindult az úton. Mielőtt a sarokhoz ért, Dimitrij megfordult és integetett. – Akkor jövő szerdán! – kiáltotta. A bőröm bizsergett. Annyira forró volt, hogy azt hittem, menten ráolvad a csontomra. Visszapillantottam a vállam fölött és láttam, hogy a Vénlány engem bámul, miközben csontsovány kezével a kaput tartja. Olyan érzésekkel futottam el mellette a kerten át vissza a házba, mintha egy kínai zenekar csengett-bongott volna bennem.

98

Négy A MOSZKVA-SANGHAJ SANGHAJBAN A TÉL KÖZEL SEM VOLT ANNYIRA HIDEG, mint Harbinban, de annyira szép sem. Nem volt annyi szűz hó, ami az épületeket és az utakat takarja, nem voltak az ereszeken kristályszerűen csüngő jégcsapok, sem behúzódós, békés napok. Helyette viszont az ég állandóan borús volt, egy csomó sárfoltos, barátságtalan képű ember járkált a latyakos utcákon, és a levegő annyira nyirkos volt az állandó ónos esőtől, hogy egyetlen lélegzetvételtől dideregni kezdtem és búskomorság lett úrrá rajtam. Télen a kert szörnyű volt. A virágágyások puszta sárfoltokká változtak, amiből csak a legszívósabb gyomok dugták ki a fejüket. A gardéniafát körbehálóztam és betakartam. A többi fagyott fa csupaszon, levél és hó nélkül ágaskodott. Félelmetes ujjakként meredeztek a függönyömön éjszakánként, akár a sírjukból kikelő csontvázak. Süvöltött köztük a szél, megremegtette az ablaktáblákat és nyikorgatta a plafongerendákat. Számtalan éjszakán csak feküdtem ébren, és édesanyám után sírdogáltam; elképzeltem őt odakint, valahol a viharban éhesen, vacogva. De míg a virágok és a magvak a téli álmukat aludták, én kihajtottam és egyre nőttem. Először a lábam nyúlt meg: majdnem elérte az ágy végét, s már láttam, hogy én is magas leszek, mint a 99

szüleim. A derekam vékonyodott, a csípőm pedig szélesedett, és gyermekies szeplőim elefántcsontszínű bőrömbe olvadtak. Aztán legnagyobb gyönyörűségemre a mellem is elkezdett kikerekedni a mellkasomból. Érdeklődve figyeltem őket, ahogy gömbölyödnek és nekifeszülnek a szvetteremnek, mintha tavaszi virágok lennének. A hajam vörösesszőke maradt, de a szemöldököm és a szempillám sötétebb árnyalatú lett, a hangom pedig nőiesedett. Úgy tűnt, a hajamon kívül az egyetlen testrészem, ami ugyanolyan marad, az a kék szemem. A változás olyan gyorsan ment végbe, hogy csak azzal tudtam magyarázni, hogy az előző évben elmaradtam a fejlődésben – épp mint amikor egy folyónak gátat vetnek. De aztán történt valami Sanghajban, ami kimozdította ezt az akadályt, és változások egész áradatát szabadította fel. Órákat töltöttem azzal, hogy a fürdőkád szélére telepedtem és a tükörben szemléltem az idegent, akivé váltam. Lelkes, ugyanakkor lehangolt is voltam a bennem végbemenő változások miatt. Minden egyes lépés a nővé érés felé, ugyanúgy egy lépés Dimitrij felé és távolodás a gyermektől, aki édesanyám mellett lehettem. Már nem voltam az ő kicsi lánya, akinek a gombás dalt énekelte, és akinek apró kezén zúzódást hagyott, mert olyan erősen szorította, hogy el ne veszítse soha. Azon tűnődtem, hogy anyám egyáltalán rám ismernee. Dimitrij betartotta az ígéretét, és minden szerdán meglátogatott. A díványokat és a székeket a bálterem falához toltuk, és könyörögve kértük Szergejt, hogy tanítson meg minket táncolni. Ahogy azt Dimitrij megjósolta, Szergej ragaszkodott a bécsi keringőhöz. A falon függő arcképek szigorú tekintete alatt a fordulásokat a tökéletességig kigyakoroltuk Dimitrijjel. Szergej nagyon alapos tanárnak bizonyult, gyakran megállított bennünket, hogy korrigálja a lábmunkát, a kéz- vagy a fejtartást. Ám én fölöttébb boldog voltam. Mit számított nekem, milyen táncot jártunk, vagy milyen zenére, 100

amíg Dimitrijjel táncolhattam? A társaságában minden héten arra a néhány órára megfeledkezhettem a bánatomról. Először aggódtam, hogy Dimitrij csak szánalomból jár hozzám, vagy mert titokban Szergej biztatja, hogy megtegye. De szemmel tartottam – akár macska az egeret – a vágy jeleit kutatva, és meg is találtam azokat. Soha egyetlen óráról sem késett el, és csalódott volt, amikor lejárt az időnk: tovább időzött a hallban, hogy összeszedje a kabátját és az ernyőjét, mint szükséges lett volna. Mikor azt hitte, nem figyelek, gyakran azon kaptam, hogy engem bámul. Gyorsan odafordultam, és olyankor ő elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha másra figyelne. Mire a nárciszok kidugták a fejüket a földből és a madarak visszatértek a kertbe, végre megjött az első ciklusom. Megkértem Lubát, mondja el Szergejnek, hogy most már elengedhet a MoszkvaSanghajba. Már nő vagyok. A válasz egy ezüstkártyán érkezett, amihez egy jázminág volt tűzve: A tizenötödik születésnapod után. Még több gyakorlásra van szükséged, hogy nővé válj. Szergej azt mondta, megtanítja nekünk a bolerót. Én a tangóra vágytam, a boleróról még csak nem is hallottam, így csalódott voltam. – Nem, ez a tánc sokkal szimbolikusabb – biztosított róla Dimitrij. – Szergej és Marina az esküvőjük napján bolerót táncoltak. Nem akarná megtanítani nekünk, ha nem érezne minket elég komolynak hozzá. A következő héten Szergej eltompította a fényeket a bálteremben. A tűt a lemezen a helyére igazította, majd Dimitrijt és engem egymással szembe állított be: engem enyhén jobb felé s oly közel Dimitrijhez, hogy az ingének a gombjai belém nyomódtak. Éreztem Dimitrij pulzusát, a szíve a bordáimon dobolt. A borostyánsárga fényben Szergej arca démoni volt, az árnyékaink pedig groteszk alakokként derengtek a falon. A zene egy merő könyörtelen menetelő ritmus volt a pergő dobok ütemére. Aztán egy fuvola, ami 101

hipnotikus, akár egy kígyóbűvölő furulyája, belekezdett a dallamba. Kisvártatva harcias trombiták és szenvedéllyel teli kürtök csatlakoztak be az őrületbe. Szergej táncolni kezdett, szavak nélkül tanította nekünk a lépéseket. Dimitrijjel követtük őt, felvettük a csattogó cintányérok ütemét, lebegve lépkedtünk előre, aztán lassan riszáltuk vissza a csípőnket a lábunkkal ellentétes irányba himbálva. A zene magával ragadott, és lehúzott egy másik világ örvénye. Egyik pillanatban azt éreztem, hogy Dimitrij és én Spanyolország királya és királynéja vagyunk, akik az udvarukban uralkodnak, a másikban végtelen rónákon nyargaltunk Don Quijote társaságában, a következőben pedig a római császár és császárné voltunk, akik fogatukban parádéznak az alattvalóik előtt. A zene maga volt a látomás, a legerotikusabb élmény, amiben valaha részem volt. Szergej előttünk lépdelt, karja lágyan a feje fölött táncolt, de a lépései férfiasak voltak; Dimitrij és én majdnem egymáshoz értünk, egy pillanatig elidőztünk, majd újra eltávolodtunk. A zene dallama egyre csak ismétlődött, egymásba, majd szétsodort bennünket, csak hajtott előre, magával csábított, mígnem a tetőfokára ért. Mikor Szergej végre megállt, mi Dimitrijjel alig kaptunk levegőt. Remegve simultunk egymáshoz. Szergej varázsló volt, aki magával csábított minket az alvilágba, majd vissza. Heves izgalom járt át, de nem tudtam rávenni a lábamat, hogy átvigyen a szobán, hogy leülhessek. A lemezjátszó tűje kikapcsolt, Szergej pedig felkattintotta a fényeket. Megriadtam, amikor megláttam Ameliát; ujjai közt cigaretta izzott, fekete haja pedig sápadt arcához képest olajosan csillogott, akár a nyérc bundája. A látványától kirázott a hideg. Kifújt egy füstkarikát, amitől olyan benyomást keltett, mintha egy hadvezér lenne, aki épp felméri az ellenség méretét és fajtáját. Azt kívántam, hogy ne bámuljon engem. Teljesen belerondított a boleró után érzett 102

emelkedett hangulatomba. Biztosan olvasott a gondolataimban, mert kuncogott egyet, aztán sarkon fordult és elment. NEM IGAZÁN HITTEM SZERGEJNEK, AMIKOR AZT ÍGÉRTE, hogy a tizenötödik születésnapom után elvisz a Moszkva-Sanghajba, de a rá következő évben, egy augusztusi napon felállt a teendőitől, és bejelentette, hogy aznap este a klubba megyek. Amelia előszedte a smaragdzöld ruhát, amit Mrs. Woo varrt nekem, de a fejemen is alig tudtam áthúzni, annyit nőttem. Szergej hívott egy szabónőt, hogy sürgősen alakítsa rám. Mikor elment, Mej Lin bejött, hogy kifésülje a hajamat. Aztán Amelia érkezett egy kozmetikai táskát himbálva. Berúzsozta az arcomat és az ajkamat, és pézsmaillatú parfümöt kent a csuklómra és a fülem mögé. Mikor végzett, hátradőlt és az eredménnyel elégedetten mosolygott. – Nem bánom, hogy felnőttél végre – mondta. – A durcás kisgyerekeket nem állhatom. Tudtam, hogy hazudik. Még mindig nem kedvelt. Szergej és közte ültem az autóban. A Bugyogó Kút út úgy suhant tova, akár egy némafilm. Mindenféle nemzet lányai álltak az éjszakai lokálok bejárataiban; csak úgy ragyogtak flitteres ruhájukban és tollboáikkal. Integettek az elhaladóknak, mosolyogva próbálták becsábítani őket. Tivornyázó csapatok dülöngéltek a zsúfolt járdákon, részegen belebotlottak más járókelőkbe és utcai árusokba, miközben az utcasarkokon a szerencsejátékosok úgy csődültek össze, mint a bogarak a neonfényben. – Itt is volnánk! – jelentette ki Szergej. Az autó ajtaja kitárult, és egy kozák-egyenruhás férfi kisegített a járműből. A kalapja medveszőrből készült, én pedig képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy megsimogassam, mialatt eltátottam a szám az elém táruló ragyogás láttán. Széles kőlépcsőn vörös szőnyeg vezetett fel, amit mindkét oldalán aranyzsinór szegélyezett. Férfiak és nők várakoztak a sorban, hogy bejuthassanak a klubba; estélyi és 103

szaténruháik, bundáik és ékszereik változatosan csillogtak a szépiaszínű lámpák alatt, a levegő a fecsegésüktől izzott. A lépcső tetején egy neoklasszikus oszlopcsarnok állt, ahol két márványoroszlán őrizte a bejáratot. Dimitrij ott várt minket. Egymásra mosolyogtunk, ő pedig lesietett a lépcsőn, hogy üdvözöljön bennünket. – Ánya – mondta, és arcunk majdnem összeért. – Most már mindig önnel fogok táncolni. Dimitrij az éjszakai mulató vezetőjeként igen nagy megbecsülésnek örvendett. Miközben felkísért minket a lépcsőn, a vendégek tiszteletteljesen szétváltak, és a kozákok meghajoltak felénk. Odabent az előcsarnok lélegzetelállító volt. Fehér műmárvány falak és aranyozott tükrök verték vissza a bizánci stílusú mennyezetről lógó, hatalmas csillár fényét. A vakablakokba kék égboltot és fehér felhőket festettek, és az egésznek olyan hatása volt, mintha állandóan alkonyat lenne. Az előcsarnokról eszembe jutott egy fénykép, amit egyszer apám mutatott nekem a cár palotájáról, és emlékeztem rá, hogy kalitkába zárt madarakról is mesélt, amik dalra fakadtak, ha valaki belépett. De itt, a Moszkva-Sanghajban nem voltak énekesmadarak, csak egy csapat hímzett orosz viseletbe öltözött, fiatal nő, akiknek a vendégek kabátjára és stólájára volt gondja. A lokál belsejének teljesen más légköre volt. Fakazettás falak és vörös perzsaszőnyeg fogta közre a zsúfolt táncparkettet, ahol a vendégeknek zenekar húzta a talpalávalót. Az elbűvölő párok között amerikai, brit és francia tisztek is lejtettek a keringő ritmusára a gyönyörű bértáncosnőkkel. A többiek mahagóni székeken és bársonykanapékon ülve szemlélték a jelenetet, miközben pezsgőt vagy whiskyt kortyolgattak, és a pincérektől kaviárt és kenyeret rendeltek.

104

Beszívtam a füstös levegőt. Pont mint aznap délután, mikor Szergej a bolerót tanította nekünk, most is egy teljesen új világba ugrottam fejest. Csakhogy a Moszkva-Sanghaj igazi volt. Dimitrij felvezetett bennünket az étterembe, ami a félemeletről nézett le a táncparkettre. Többtucatnyi gázlámpa díszítette az asztalokat, melyek mindegyikét elfoglalták. Egy pincér kardra szúrt, lángoló saslikot vitt sietve, s a levegőt omlós bárány, hagyma és konyak illata töltötte meg. Bárhová néztem, gyémántot és szőrmét, drága gyapjút és selymet láttam. Bankárok és hoteligazgatók üzleteltek gengszterekkel és tajpanokkal, míg a színészek és a színésznők diplomatákkal és hajózási társaságok vezéreivel váltottak szerelmes pillantásokat. Alekszej és Luba már leültek egy asztalhoz az étterem másik végében. Alekszej könyökénél egy félig kiürült boroskancsó állt. Két brit hajóskapitánnyal és a feleségeikkel diskuráltak. A férfiak felálltak jöttünkre, míg szűkszavú asszonyaik igen kevéssé palástolt ellenszenvvel méregették Ameliát, majd engem. Az egyik nő annyira mereven megbámulta a felhasított ruhámat, hogy a bőröm bizseregni kezdett zavaromban. A szmokingos pincérek ezüsttálcán hozták nekünk a fogásokat: osztrigatálat, tökkel töltött, édes pirogocskákat, kaviáros blinit, spárgakrémlevest és fekete kenyeret raktak elénk. Több étel volt ott, mint amit meg bírtunk enni, de ők egyre hozták a fogásokat: halat vodkaszószban, kijevi csirkemellet, kompótokat, desszertnek pedig cseresznyés-csokoládés süteményt. Az egyik kapitány, Wilson megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e Sanghajt. Túl sokat nem láttam belőle, kivéve Szergej házát, az iskolámat, az üzleteket azon a néhány úton, ahová egyedül elengedtek, és egy parkot a francia koncessziós negyedben, de azt feleltem, hogy imádom. Jóváhagyása jeleként bólintott, majd közelebb hajolt hozzám, és azt súgta: – A legtöbb orosz ebben a 105

városban nem úgy él, mint ön, fiatal hölgy. Nézze csak azokat a szegény lányokat odalent. Lehet, hogy hercegek és nemesek lányai. Most meg részegek szórakoztatására kell táncolniuk, hogy el tudják tartani magukat. A másik kapitány, akit Binghamnek hívtak, azt mondta, hallotta, hogy anyámat egy munkatáborba vitték. – Az az őrült Sztálin sem él örökké – mondta, mialatt zöldségeket halmozott a tányéromra, felborítva közben a borsszórót. – Még az év vége előtt lesz egy újabb forradalom, majd meglátja. – Kik ezek a bolondok? – motyogta Szergej Dimitrijnek. – Befektetők – felelte Dimitrij. – Szóval csak mosolyogj. – Nem – mondta Szergej. – Meg kell tanítanod Ányának, hogy ő mosolyogjon, most hogy már elég idős hozzá. Ő sokkal elbűvölőbb valamennyiünknél. Mikor felszolgálták a vacsorát követő portóit is, kisurrantam a mosdóba, és hallottam, hogy a kapitányok feleségei beszélgetnek a toalett falán át. Az egyik nő így szólt a másikhoz: – Az az amerikai nő szégyellhetné magát. Úgy jár-kel, mintha ő lenne Sába királynője. Romba döntötte egy jó ember boldogságát, most meg abba az oroszba van belebolondulva. – Tudom – mondta a másik nő. – És ki az a lány, aki vele van? – Nem tudom – felelte az előző. – De fogadni mernék, hogy nem telik sokba, és ő is megkapja a magáét az amerikaitól. A mosdó falához nyomtam a fülem, mert majd’ meghaltam a kíváncsiságtól. Reméltem, hogy a cipőm sarka nem koccan a kőnek hangosan. Ki volt az a jó ember, akinek Amelia tönkretette az életét? – Bill arra költi a pénzét, amire akarja – mondta az első nő –, de mi haszna belőle, ha ezzel a csőcselékkel barátkozik? Tudod, milyenek ezek az oroszok.

106

Elkuncogtam magam, mire a két nő befejezte a társalgást. A toalettjük öblítése szinte egyszerre harsant fel, én pedig az ajtó felé lendültem. Éjfélkor a zenekar befejezte, és egy kubai banda vette át a helyét a színpadon. A húros hangszerek kezdetben szelíd ritmusokat ontottak, de amint becsatlakoztak a rézfúvósok és az ütősök, a zene tempója megváltozott, és éreztem, ahogy a tömegen átcsap az izgalom. A párok a parkettre szaladtak mambózni és rumbázni, míg azok, akiknek nem volt párja, beálltak a konga-vonatba. Engem is magával ragadott a szilaj zene. Azon kaptam magam, hogy öntudatlanul dobolok a lábamon és csettintgetek a ritmusra. Luba rekedt hangon felnevetett. Oldalba bökte Dimitrijt, és rám mutatott. – Rajta, Dimitrij, vidd le Ányát táncolni, és mutassátok meg, mit tanultatok Szergejtől. Dimitrij rám mosolygott, és a kezét nyújtotta. Követtem a táncparkettre, bár kicsit ijedt voltam. Az egy dolog, hogy Szergejnél otthon, a bálteremben táncoltunk, de a Moszkva-Sanghaj táncparkettje az már egészen más. A csípőjüket tekergető és lábukat himbáló emberek őrült sokadalma olyan volt, akár egy vad karnevál. Úgy táncoltak, mintha az életük múlna rajta. De Dimitrij az egyik kezét a csípőmre rakta, a másikkal megfogta az ujjaimat, és biztonságban éreztem magamat. Rövid, szinkópa ütemű lépésekkel mozogtunk a csípőnket csavarva és a vállunkat ingatva. Eleinte játékosak voltunk, és valahányszor összeütöttük a térdünket vagy a lábunkat, vagy nekimentünk másoknak, felnevettünk. De egy idő múlva már kecsesen együtt mozogtunk, és el is felejtettem a félénkségemet. – Mi ez a zene? – kérdeztem Dimitrijtől. – Úgy hívják, merengue. Tetszik? – Igen, nagyon – feleltem. – Kérem, ne engedje, hogy abbahagyják! 107

Dimitrij hátravetette a fejét, és felnevetett. – Megmondom nekik, hogy minden este játsszák ezt magának, Ánya! Holnap pedig elviszem a Jüjüanba. Dimitrijjel végigroptuk az összes táncot, a ruhánkat átitatta az izzadság, a hajam pedig kilazulva omlott a vállamra. Csak akkor tértünk vissza az asztalunkhoz, amikor az utolsó szám is véget ért. A kapitányok már eltávoztak asszonyaikkal, de Szergej és Mihajlovék felállva tapsoltak meg bennünket. – Bravó! Bravó! – kiabálta Szergej. Amelia mindössze egy halovány mosolyt eresztett meg, majd zsebkendőt lökött nekünk, hogy töröljük le a verítéket az arcunkról és a nyakunkról. – Most már épp eléggé bolondot csináltál magadból, Ánya. Nem törődtem az undok megjegyzésével. – Miért nem táncolsz Szergejjel? – kérdeztem tőle. – Ő aztán nagyon jó. A kérdésem ártatlan volt, csak a Dimitrijjel való táncnak köszönhetően emelkedett hangulatomban tettem fel. De Amelia felhergelte magát, mint egy macska. Szeme villámokat szórt, de nem szólt semmit. A kettőnk közötti feszült légkör még inkább elhidegült. Tudtam, hogy szörnyű hibát követtem el, de nem akartam bocsánatot kérni egy vélt sérelem miatt. Hűvösen ültük végig az utat hazáig, mint akaratos ellenfelek, akiket összezártak. Szergej a forgalomról fecsegett, én szántszándékkal csak oroszul beszéltem, Amelia meg csak mereven bámult előre. De tisztában voltam vele, hogy ha csatára kerülne a sor, én húznám a rövidebbet vele szemben. MÁSNAP SZÓLTAM SZERGEJNEK, hogy Dimitrij szeretne találkozni velem. – Örülök, hogy megkedveltétek egymást – mondta, ahogy közelebb hajolt hozzám. – Ez a legjobb, amit csak kívánhatnék. Dimitrij olyan nekem, mintha a fiam lenne, te meg mintha a leányom. 108

Szergejnek üzleti találkozója volt, így azonnal megpróbált keríteni egy kísérőt nekem maga helyett. Amelia rögvest visszautasította, mondván, hogy semmi kedve az egész délutánt érzelgős pillantásokat váltó tinikkel tölteni. Luba örömmel jött volna, de egy nőegyleti ebédre volt hivatalos, Alekszej meg influenzás lett. Így hát a Vénlányt küldték el velem a riksával. Ő csak ült ott kimérten, és se nem válaszolt a kérdéseimre, se nem nézett rám, ha megpróbáltam társalgást kezdeményezni. Dimitrijjel a Jüjüan kertben találkoztunk, a város régi negyedében, egy hagyományos teaházban, ahonnan egy tóra és a hegyekre lehetett látni. Egy fűzfa alatt várakozott krémszínű vászonöltönyben, ami kiemelte a szeme zöldjét. A teázó okkersárga falai és tetejének felhajló széle eszembe juttatott egy teásládikát a harbini otthonunkból. Meleg volt, és Dimitrij azt javasolta, hogy a felső szinten üljünk le, hogy egy kicsit élvezhessük a szellőt. A szolgálót is odahívta az asztalunkhoz, de ő inkább a mellettünk lévő asztalnál foglalt helyet, és sztoikus nyugalommal bámulta a pavilonok között kanyargó ösvények gyönyörű panorámáját, bár én azt gyanítottam, hogy élénken hegyezte a fülét mindenre, ami elhangzott közöttünk. A pincérnő kerámiacsészében jázminteát szolgált fel. – Ez a város legrégibb parkja – mondta Dimitrij. – És sokkal szebb, mint a francia koncessziós negyedben találhatóak. Tudja, olyan táblákat raktak ki ott, amiken az állt: Kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet! – Szörnyű lehet szegényként élni – mondtam. – Azt hittem, mindent láttam belőle, mikor a japánok megszállták Harbint. De olyan szegénységet, mint ami Sanghajban van, még sosem láttam. – Rengeteg szegényebb orosz él itt, mint kínai – mondta Dimitrij, miközben a zsebéből elővett egy fémdobozt, amiből cigarettát húzott elő. – Apám sofőrként dolgozott egy gazdag, kínai családnál, amikor Sanghajba jött. Azt hiszem, jóleső érzéssel töltötte el őket, hogy egy fehér embert kétségbeejtő körülmények között láthatnak. 109

Enyhe szellő csapott át az asztalon, megemelve a szalvétákat és a tea felszínét fodrozva. A Vénlány elaludt, szemét behunyta, a feje pedig az ablaktáblára hanyatlott. Dimitrijjel elvigyorodtunk. – Tegnap este láttam azokat az orosz lányokat – osztottam meg vele az új élményeimet. – Akiket azért fizetnek, hogy a vendégekkel táncoljanak. Dimitrij néhány pillanatig komoly arccal vizsgálgatott és hunyorgott. – Tréfál, Ánya? Azok a lányok nagyon jó pénzt keresnek, ráadásul senki sem várja el tőlük, hogy megtegyék, ha nincs kedvük hozzá. Talán egy-két apró hitegetés vagy flörtölő pillantás, egy kis combvillantás és bájolgás nem árt, hogy a vendégeket fogyasztásra ösztönözzék, hogy egy kicsit többet költsenek, mint egyébként tennék. De ennél többet nem várunk tőlük. Vannak nők sokkal rosszabb körülmények közt is. Azzal elfordult, és félszeg csend telepedett közénk. A karomba csíptem; ostobának és lekezelőnek éreztem magam, pedig én csak azt akartam, hogy Dimitrij értékeljen. – Sokat gondol az édesanyjára? – kérdezte. – Mindig – feleltem. – Csak rá tudok gondolni. – Tudom – mondta, és jelzett a pincérnőnek, hogy hozzon még teát. – Maga szerint igaz – kérdeztem –, hogy Oroszországban lesz még egy forradalom? – Én arra nem várnék, Ánya. Dimitrij nyegle hangneme megütött, és megalázva éreztem magam. Amikor észrevette a reakciómat, az arca megenyhült. A válla fölött átnézett, hogy leellenőrizze, még mindig alszik-e a cseléd, aztán ujjaimat meleg kezébe fogta. – Apám és a barátai évekig várták mindennap, hogy az arisztokrácia visszakapja Oroszországban az őt megillető helyet és az egész életűket arra vesztegették el, hogy olyasvalamiben reménykedjenek, ami sosem 110

történik meg – mondta. – Tiszta szívemből kívánom, hogy az édesanyját szabadon engedjék, Ánya. Mindössze azt akarom mondani, hogy erre viszont nem szabad várnia. Most már csak magára számíthat. – Amelia is valami ilyesmit mondana – mondtam neki. Felnevetett. – Ő? Nos, megértem. Nagyjából hasonlók vagyunk. Mindkettőnknek a semmiből indulva kellett felküzdenünk magunkat a világban. Legalább ő tudja, mit akar és hogyan szerezze meg. – Megrémít engem az a nő. Dimitrij meglepetten kapta fel a fejét. – Tényleg? Akkor nem kéne hagynia. Ő csak ugat, de nem harap. Csak féltékeny, és az irigy emberek sosem érzik magukat biztonságban. Dimitrij visszakísért bennünket a házhoz, ahol a szolgálók a bútort fényezték és a szőnyeget pucolták. Ameliát sehol sem lehetett látni. Szergej épp akkor ért haza, és a bejárati ajtóban várt minket. – Remélem, jól éreztétek magatokat a Jüjüanban – mondta. – Csodásan – feleltem, miközben felléptem a lépcsőn, hogy megpusziljam. Az arca nyirkos volt, a szeme fátyolos. Annak a jele, hogy készül bevenni az adagját. – Maradj velünk egy kicsit – kérte Dimitrij. – Nem, muszáj elintéznem dolgokat – mondta Szergej. Ellépett tőlünk és az ajtónyitó fogantyúért nyúlt, de annyira reszketett a keze, hogy nem bírta megragadni. – Hadd segítsek... – mondta Dimitrij, ahogy odahajolt. Szergej zaklatott pillantással nézett rá, de amint kinyílt az ajtó, úgy elsietett, hogy majdnem feldöntötte az egyik szolgálót útközben. Dimitrij arcába néztem, és láttam rajta az aggódást. – Tudja, ugye? Dimitrij eltakarta a szemét. – El fogjuk veszíteni őt, Ánya. Pont ahogy az apámat is elveszítettem.

111

MÁSODIK ESTÉM A MOSZKVA-SANGHAJBAN csalódás volt. Izgatottságom már akkor kudarcba fulladt, amikor beléptem a klubba. Az előző éjszaka tisztes úri közönsége helyett a klub tele volt borotvált tengerészgyalogosokkal meg matrózokkal. A színpadon egy kizárólag fehérekből álló szvingbanda harsogott tánczenét, és az orosz táncoslányok fénylő nejlonruhái olcsó dáridóvá züllesztették a táncparkettet. Túl sok volt a férfi, és nem volt elég nő. Azok a férfiak, akiknek nem volt partnere, csapatokban várakoztak a bárpultnál vagy az étteremben, ami gyakorlatilag egy kocsmává változott. A férfiak hangoskodása tesztoszteronnal és hőbörgéssel volt tele. Amikor röhögtek, vagy a csaposnak ordították oda a rendelésüket, a tivornya gyakran még a zenét is elnyomta. – Nem szeretjük, hogy idejárnak a klubba – közölte Szergej bizalmasan –, és általában az áraink távol is tartják őket. De a háború óta a kirekesztésük rosszul veszi ki magát a közösség megítélésében. Így csütörtök esténként féláron van az ital és a tánc. A főpincér egy, a helyiség túlsó felében lévő asztalhoz vezetett minket. Amelia kimentette magát, hogy a mosdóba kell mennie, én pedig tekintetemmel Dimitrijt kutattam, s azon csodálkoztam, miért nem csatlakozott még hozzánk. A táncparkett peremén szúrtam ki, a bárhoz vezető lépcső közelében. Karját a mellkasán összefonta, vállával idegesen előre-hátra körzött. – Szegény kölyök – mondta Szergej. – Az élete árán is megóvná ezt a helyet. Szeretem ugyan a klubot, de ha lángba borulna, az se nagyon érdekelne. – Dimitrij aggódik magáért – mondtam neki. Szergejnek megrándult az arca, felkapott egy szalvétát, hogy megtörölje az ajkát és az állát. – Elveszítette az apját még kisfiúként. Az anyjának férfiakat kellett befogadnia, csak hogy legyen mit enniük.

112

– Ó! – mondtam, és eszembe jutott Dimitrij reakciója az orosz táncoslányokat illető tudatlanságomra. Égtem a szégyentől. – Mikor volt ez? – A háború kezdetén. Dimitrij csak magára számíthatott, ha életben akart maradni. – Nekem azt mondta, fiatalon elveszítette az édesanyját. De azt sosem kérdeztem meg, hogyan halt meg, ő meg soha nem mondta el nekem. Szergej rám nézett, mintha azt mérlegelné, mennyit árulhat el nekem. – Egyik nap rossz férfiba botlott bele. Egy matrózba – mondta, és lehalkította a hangját. – Megölte a nőt. – Ó! – nyögtem fel, és ujjaimat belemélyesztettem Szergej karjába. – Szegény Dimitrij! Szergej megvonta a vállát. – Ő talált rá az anyjára, Ánya. Képzeld el, mi ment végbe a kölyökben. A haditengerészet elítélte azt a szörnyeteget, és felakasztották. De mit ér azzal egy kisfiú, aki elveszítette az édesanyját? A táncosok kavalkádjára néztem. Túl szomorú voltam, hogy sírjak, és túlságosan megrendült, hogy bármit válaszoljak. Szergej gyengéden megbökött a könyökével. – Eredj, szólj Dimitrijnek, hogy ne aggodalmaskodjon – mondta. – A többi klubban szoktak balhézni, de itt soha. Ez a tisztjeik kedvence. Itt nem mernének. Hálás voltam Szergejnek, hogy adott egy ürügyet, hogy odamehessek Dimitrijhez. A táncparkett hőség és vonagló végtagok valóságos orgiája volt. Alig találtam át rajta a csapkodó karok és kipirult arcok között. A táncosok a zenével együtt egyre vadabbak lettek, a dobok üteme a tetőfokára hágott. Egy orosz lány annyira eksztázisban táncolt, hogy a hatalmas melle elkezdett kitüremkedni a mély dekoltázsán. Először csak a vörös mellbimbója csúszott az 113

anyag fölé, de minél inkább ropta, annál több látszott a kebléből. Aztán egy energikus szökkenés után az egész melle kibuggyant. Meg sem kísérelte helyre rakni, és úgy látszott, más sem vette észre. Valaki megkocogtatta a hátamat. – Hé, csini! Itt a jegyem. – Éreztem a férfi árnyékát magam mögött és a pórusaiból áradó alkoholszagot. Elmosódott hangja tele volt gerjedelemmel. – Édesem, hozzád beszélek! – Valahonnan a tömegből egy női hang azt kiáltotta: – Hagyd őt békén! Ő a főnök gyereke. Dimitrij szeme tágra nyílt, mikor észrevette, hogy felé tartok. A tömegbe vetette magát és kivonszolt a parkett szélére. – Mondtam, hogy ma este ne hozzák el – közölte, miközben felemelt a mögötte lévő lépcsőre. – Néha eltűnődöm, hogy megmaradt-e még az ítélőképességük. – Szergej üzeni, hogy mondjam meg, nem valószínű, hogy gondok fognak adódni – mondtam neki. – Ez egy forró, részeg éjszaka. És én nem akarok kockáztatni. – Dimitrij intett az egyik pincérnek, majd a fülébe súgott. A pincér elrohant, majd kisvártatva pezsgővel jött vissza. – Így ni! – mondta Dimitrij. – Igyon egy keveset, aztán hazaküldöm. Átvettem tőle a poharat, majd ittam egy kortyot. – Mmmm, finom pezsgő – kötekedtem. – Francia, ugye? Elvigyorodott. – Ánya, szeretném, ha itt lenne és velem dolgozna. De nem ezeken az éjszakákon. Nem áll jól magának. Túl értékes ehhez a tömeghez. Egy tengerészgyalogos belém botlott, majdnem lesodort a lépcsőről. Kihúzta magát, és részegen a csuklóm után kapott. Karja tele volt rosszul rajzolt tetoválásokkal. Elslisszantam tőle, megijedtem a vérben forgó szemében ülő agressziótól. Kezét felemelte és a csuklómra kulcsolta. A táncparkett felé rántott. A

114

vállam megroppant, és elejtettem a pezsgőspoharat. A földön összetört, valaki pedig rálépett. – Milyen kis soványka vagy – mondta a tengerészgyalogos, és megragadta a csípőmet. – De én kedvelem a vékony nőket. Dimitrij egy másodperc alatt kettőnk között termett. – Bocsásson meg, uram – mondta –, de téved. Ő nem táncos. – Ha van két lába meg egy lyuka, akkor az – vigyorgott a tengerészgyalogos, miközben megtörölte a nyálas ajkát az ujjbegyével. Nem vettem észre, amikor Dimitrij megütötte a tengerészgyalogost, olyan hirtelen történt. Csak azt láttam, hogy a férfi hátrazuhan, vér spriccel a szájából, s a tekintetébe csodálkozás ül ki. A feje a padlónak csapódott, és egy pillanatig úgy maradt, kábultan. Aztán megpróbált a könyökére támaszkodni, de mielőtt fel tudott volna tápászkodni, Dimitrij beletérdelt a nyakába, és ököllel ütlegelni kezdte a férfi arcát. Akkor minden lelassult. A táncosok széles körben szétváltak. A zenekar befejezte a muzsikálást. Dimitrij kezét vér és nyál borította. A tengerészgyalogos arca a szemem előtt kezdett péppé válni. Szergej berobbant a tömegen át, és megpróbálta Dimitrijt elcibálni. – Megőrültél? – kiabálta. De szavai elhaltak. Dimitrij a tengerészgyalogos bordáit kezdte rugdosni. Az ütleg alatt csontok roppantak. A férfi fájdalomtól összegörnyedve gurult arrébb, de akkor Dimitrij az ágyékába taposott. Három vastag nyakú, széles öklű tengerészgyalogos sietett a társuk segítségére. Az egyikük a mandzsettájánál fogva elvonszolta a parkettről. A másik kettő megragadta Dimitrijt, és a földre teperték. Akkor kitört a tömegpánik. Mindenki meg volt róla győződve, hogy gyilkosság szemtanúi lesznek. A brit, francia és olasz matrózok üvöltve kezdték el gyalázni a tengerészgyalogosokat. Azok 115

visszaordibáltak. Egyesek megpróbálták rendreutasítani a bajtársaikat, mondván, ne szégyenítsék meg a hazájukat, míg mások éppen hogy szították az erőszakot. Ökölcsaták pattantak ki, akár a parázs. A vendégek elkezdték felmarkolni a holmijukat és a kijárat felé siettek, miközben egymás hegyén-hátán tülekedtek. Az orosz táncosok a mosdó biztonságába menekültek, míg a séfek és a pincérek síeltek összeszedni a drága vázákat és szobrokat. Valószínűleg híre ment a verekedésnek, mert bár a vendégek menekültek, a helyiség egyre inkább megtelt az erősítéssel. Amerikai katonák püfölték a tengerészgyalogosokat, azok meg verték a franciákat, a franciák pedig brit matrózokkal hadakoztak. A tengerészgyalogosok Dimitrij nyakát szorongatták. A szája gyötrelmesen vonaglott. Egy olasz matróz és egy másik tengerészgyalogos sietett a segítségére, de esélyük sem volt a tagbaszakadt férfiakkal szemben. Szergej felkapott egy széket és összezúzta az egyik tengerészgyalogos hátán, amitől az öntudatlanul össze is rogyott. A sikerén felbuzdulva az olasz a másikat a földre teperte. De a harmadik tengerészgyalogos, aki a legnagyobb volt mindőjük közül, továbbra is Dimitrijt szorongatta, miközben a fejét a padlóra nyomta, hogy kitörje a nyakát. Felvisítottam, és körbepillantottam a helyiségen segítség után kutatva. Kiszúrtam Ameliát egy késsel a kezében, amint próbál lejutni a lépcsőn a tömegben. Dimitrij fuldokolt, szájából nyál szivárgott. Szergej a tengerészgyalogost ütötte medveszerű öklével, de hatástalanul. Dimitrij keze maga alá volt csavarodva. Az ujjai a cipőm után nyúltak és megragadták a lábujjaimat. Mást nem tehettem, a tengerészgyalogosra vetettem magamat, és teljes erőmből a fülébe haraptam. Vér és só íze áradt szét a számban. A tengerészgyalogos felvonyított, és eleresztette Dimitrijt. A férfi letaszított magáról, én meg kiköptem a véres húscafatot. A tengerészgyalogos arca

116

hamuszínűre vált, mikor meglátta a fél fülét az ölemben. A fejéhez kapott és elmenekült. – Benissimo! – kiáltotta elismerően az olasz matróz. – Most menjen, öblítse ki a száját. Mikor visszajöttem a mosdóból, odakintről hallottam a katonai rendőrség szirénáit és sípjait. A rendőrök megrohamozták az épületet, válogatás nélkül gumibotoztak mindenkit, még több sebesültet írva a veszteséglistához. Kiszaladtam és láttam, hogy a mentők hordágyakon viszik el a sérülteket. Teljesen olyan volt, mintha megint háború lenne. Dimitrij és Szergej után kutattam a súlyos sérültek között, és megleltem őket a lépcsőn Ameliával; épp kikísérték a sebesülteket, mintha egy szokványos estén a VIP vendégeket kísérnék ki. Dimitrij szeme fekete volt, az ajka pedig annyira feldagadt, hogy emberhez is alig hasonlított. Mégis amikor észrevett, megpróbált kisfiúsan mosolyogni. – Végünk van! – sopánkodtam. – Most bezárnak minket, ugye? Dimitrij csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Szergej felnevetett. – Dimitrij – mondta –, el sem hiszem, hogy mindössze két éjszaka után Ánya így aggódik. – Még Amelia is, akinek a ruhaujja leszakadt és kócos volt, rám nevetett. – Hát ennyire, Ánya? – mondta Dimitrij. – Olyan ez, mint a zene. A hely is a vérébe ivódik. Most már tényleg közénk tartozik. Igazi sanghaji lett! A limuzin megállt, Amelia bemászott és intett, hogy kövessem. – A fiúk csinálták a rendetlenséget, a fiúk majd fel is takarítják – mondta. A tengerészgyalogos ragacsos vére még mindig a ruhám elején díszelgett. A bőrömhöz tapadt. Ránéztem és elkezdtem zokogni. – Az isten szerelmére! – mondta Amelia, majd megragadta a karomat, és berántott az autóba. – Ez itt Sanghaj, nem Harbin. 117

Holnap megy tovább az üzlet, a mai estét hamar elfelejtik. Ettől még mindig mi maradunk a legmenőbb éjszakai klub a városban.

118

Öt RÓZSÁK MÁSNAP REGGEL, AMÍG AZ ISKOLAI MEGJELENÉSHEZ illően befontam a hajamat, Mej Lin kopogott az ajtón, és közölte, hogy Szergej keres telefonon. Lecsörtettem a lépcsőn, mialatt elnyomtam egy ásítást. A bőröm kiszáradt, a torkom fájt. A hajam állott cigarettaszagtól bűzlött. Nem igazán vártam Mary nővér unalmas földrajzóráját még az ebéd előtt. Felrémlett előttem, ahogy elalszom valahol a Kanáriszigetek és Görögország között, majd azzal büntetnek, hogy százszor felíratják velem a táblára a kimerültségem okát. Elképzeltem Mary nővér arcát, ahogy felveszem a krétát, majd írni kezdem a táblára: Múlt éjjel a Moszkva-Sanghajban voltam, és nem tudtam eleget aludni. A francia- és rajzórákat élveztem, de most hogy már táncoltam bolerót és láttam a Moszkva-Sanghajt, túlontúl felnőttnek éreztem magam az iskolához. A tankönyveim és festményeim menedéke nem kelhetett versenyre az előttem feltáruló világ izgalmaival és varázsával. A hajkefémet az asztalkára raktam a hallban, és felvettem a kagylót. – Ánya! – Szergej hangja bömbölt a vonal túlsó felén. – Most már a klub alkalmazottja vagy, és szükségem van itt rád tizenegy órakor! – De az iskolával mi lesz? 119

– Nem gondolod, hogy már eleget láttál az iskolából? Vagy még járni akarsz? A kezem a számhoz kaptam. Nekimenteni az asztalnak, és a hajkefe a földön csattant. – Nem! Elég volt! – kiáltottam örömmel. – Épp az imént gondolkodtam ezen! Bármikor folytathatom az olvasást és a tanulást magamban is. Szergej felnevetett, és súgott valamit valakinek, aki vele volt a helyiségben. A másik férfi szintén felkacagott. – Na, akkor szedd össze magad és gyere a klubhoz – mondta. – És a legszebb ruhádat vedd fel. Mostantól muszáj mindig divatosan öltöznöd. Lecsaptam a kagylót, felrohantam a lépcsőn, útközben letéptem magamról az iskolai egyenruhát. A fáradtság, amit néhány pillanattal azelőtt éreztem, eltűnt. – Mej Lin! Mej Lin! – szólongattam. – Segíts felöltöznöm! A kislány kilépett a lépcsőpihenőre, szeme tágra nyílt. – Gyerünk! – Megragadtam a kis karját, és magammal cibáltam a szobámba. – Mostantól a Moszkva-Sanghaj alkalmazottjának a komornája vagy! A MOSZKVA-SANGHAJ ZSONGOTT a lázas tevékenységtől. Egy csapat kínai munkás szappanos vízzel a lépcsőt súrolta. Az előző éjszakai ramazuriban egy ablak betörött, és egy üveges éppen az új táblát rögzítette. A táncteremben a cselédek felmosták a padlót és letörölték az asztalokat. A szakácssegédek ki-be rohangáltak a konyha lengőajtaján, és az oldalsó bejáraton egy szállítótól zelleres, hagymás és céklás ládákat vettek át. Kisimítottam a hajamat az arcomból, és megigazítottam a ruhámat. Az öltözékemet egyik nap iskola után Luba választotta. Egy amerikai katalógusban találtuk. Egy rózsaszín ingruha volt, aminek a tetjét tüll borította. A nyakrészen és a szegélyén rózsadísz futott körbe. Mély dekoltázsa volt, de az anyag a mellrésznél fodrozódott, ezért nem volt túl kihívó. Reméltem, 120

Szergejnek tetszeni fog, és nem hoz zavarba azzal, hogy hazaküld átöltözni. megkérdeztem az egyik kézilányt, hol találom Szergejt, ő pedig az egyik folyosóra mutatott és egy ajtóra, amin az a felirat állt: „Iroda”. De Dimitrij volt az, aki válaszolt a kopogtatásra. – Gyere be! – szólt ki. Egy kőkandallónál állt, épp cigarettára gyújtott. Arca zúzódásokkal volt tele és feldagadt, az egyik karja pedig fel volt kötve. De ma reggel legalább a szokásos önmaga volt, és a sebeitől eltekintve én jóképűnek láttam, mint mindig. Megpillantotta a ruhámat, és a mosolyából ítélve tetszett neki a látvány. – Hogy van ma reggel? – Kinyitotta a zsalugátereket, hogy több fényt engedjen be a helyiségbe. Az ablakpárkányon egy milói Vénusz ácsorgott. Az a szobor és a kandallópárkányon álló kék-fehér porcelánváza voltak az iroda egyetlen dekoratív tárgyai. Minden más határozottan modern volt. A tikfa íróasztal és a vörös borszékek uralták a szobát, amely kényesen pedáns volt; sehol egy papír vagy nyitott könyv. Az ablak egy sikátorra nézett, ami a sanghaji mellékutcákra nem jellemző módon tiszta volt. Szépségszalon, kávézó és cukrászda sorakoztak benne. Az üzletek zöld napellenzői ki voltak húzva, az ablakok virágládáiból pedig vörös muskátlik sokasága virított. – Szergej szólt, hogy jöjjek be – mondta. Dimitrij elnyomta a cigarettát a rostélyon. – Elmentek valahova Alekszejjel. Ma már nem jön vissza. – Nem értem. Szergej azt mondta, hogy... – Ánya, én akartam beszélni magával. Nem voltam biztos benne, hogy örüljek-e vagy megrémüljek. Leültem az ablak melletti székre. Dimitrij velem szemben foglalt helyet. Olyan síri arckifejezéssel nézett, hogy azt hittem, valami 121

komoly dolog történt, hogy esetleg gondok adódtak a klubbal az előző este történtek miatt. Kimutatott az ablakon. – Ha kinéz arra, nyugat felé rozoga háztetőket lát. Ott veszítette el az édesanyja nyakláncát. A megjegyzése zavarba ejtett. Miért hoz fel egy ilyen kellemetlen emléket? Sikerült rábukkannia a nyaklánc többi részére? – Onnan származom – mondta. – Ott születtem. Meglepetten vettem észre, hogy reszket a keze. Matatni kezdett egy szál cigarettával, majd az ölébe ejtette. Erős kényszer tört rám, hogy lefogjam remegő kezét és megcsókoljam, hogy valahogy megvigasztaljam. De fogalmam sem volt, mi lehet a baj. Felvettem a cigarettát, és megtartottam neki a gyújtót. Furcsa kifejezés ült ki a tekintetében, mintha valami fájó emlék jutott volna eszébe. Nem bírtam elviselni a fájdalmát. Olyan volt, mintha a szívembe döftek volna egy tőrt. – Dimitrij, nem kell elmondania ezt nekem – mondtam. – Tudja, hogy nem érdekel, honnan származik. – Ánya, el kell mondanom valami fontosat. Tudnia kell mindezt, hogy dönthessen. Baljóslatúan csengtek a szavai. Nyeltem egyet. Egy ér a nyakamban lüktetni kezdett. – A szüleim Szentpétervárról jöttek. Az éjszaka közepén hagyták el az otthonukat. Semmit nem vittek magukkal, mert nem jutott rá idejük. Apám teája még az asztalon gőzölgött, anyám pedig otthagyta a hímzését a tűz mellett, ahol üldögélt. Túl későn értesültek a felkelésről, és csak az életüket tudták kimenekíteni Oroszországból. Amikor Sanghajba érkeztek, apám kétkezi munkásként el tudott helyezkedni, majd miután megszülettem, sofőrként. De sosem heverte ki annak az életnek az elvesztését, amiben azelőtt része volt. A háború miatt rosszak voltak az idegei. Azt a csekély összeget, amit megkeresett, elitta és eldohányozta. Anyám félretette a büszkeségét, 122

és tehetős kínai asszonyoknál súrolta a padlót, hogy tető legyen a fejünk felett. Aztán apám egy nap túladagolta az ópiumot, és olyan adóssággal hagyta itt anyámat, amit a takarítói munkából már nem tudott fedezni. Az anyám arra kényszerült... mást kellett vállalnia, hogy ételt rakhasson az asztalunkra. – Szergej mesélt az édesanyjáról – mondtam, hogy megkíméljem a fájdalomtól. – Az én anyámnak is meg kellett hoznia egy döntést, ami erkölcsileg helytelennek tűnt, hogy biztosítsa a biztonságomat. Egy anya mindent megtesz a gyermekéért. – Ánya, tudom, hogy Szergej mesélt magának az anyámról. És azzal is tisztában vagyok, hogy magának oly kedves szíve van, hogy megérti. De kérem, hallgasson meg. Mert ezek az erők formáltak engem azzá, ami vagyok. A rendre utasítottak érzésével dőltem hátra a széken. – Megígérem, hogy többet nem szakítom félbe. Biccentett. – Mindig is gazdag akartam lenni. Nem akartam egy lepusztult, undorító kalyibában élni, ami bűzlött a szennyvíztől, és annyira nyirkos volt, hogy a csontjaimban még nyáron is éreztem a hideget. A környezetemben élő fiúk mind koldultak, loptak vagy gyárban dolgoztak, és ezzel láss örök szegénységre ítélték magukat. De én megfogadtam, hogy nem leszek olyan gyáva, mint apám. Én nem fogom feladni, bármilyen áldozatot is kelljen hoznom érte. Meg akartam találni a módját, hogy pénzhez jussak, és jobb életet teremtsek magamnak és anyámnak. – Először becsületes munkákkal próbálkoztam. Bár iskolába sosem jártam, okos voltam, és édesanyám megtanított olvasni. De csak egy kis élelemre elegendő pénzt tudtam megkeresni, pedig annál többet akartam. Finnyáskodhatsz, hogy mihez akarsz kezdeni, ha gazdag vagy. De az utca patkányai? A mifélék, a söpredék? Nekünk dörzsöltebbnek kell lennünk, így tudja, mit csináltam? A bárok és klubok körül őgyelegtem, ahová a gazdagok jártak. És 123

amikor kijöttek, munkát kértem tőlük. Nem az olyan gazdagoktól, mint Szergej vagy Alekszej... úgy értem... az ópiumbáróktól. Őket nem érdekli, ki fia-borja vagy, honnan származol vagy hány éves vagy. Tulajdonképpen minél kevésbé vagy gyanús, annál jobb. Abbahagyta, arcomon a története hatását vizslatta. Nem tetszett, amit hallok, de eltökéltem, hogy csendben végighallgatom. – Az ópiumbárók meglepődtek, hogy egy ilyen kicsi fiú tudja, kik ők, ráadásul nekik akar dolgozni – folytatta, miközben felállt és jobb kezével megkapaszkodott a szék támlájában. – A város egyik végéből a másikba rohantam az üzeneteikkel. Egyszer egy levágott kezet kellett elvinnem. Figyelmeztetésnek szánták. Soha nem költöttem egy centet sem magamra abból, amit megkerestem. A matracomba dugtam. Egy jobb helyre spóroltam, meg hogy anyámnak szép dolgokat vehessek. De még mielőtt megtehettem volna, meggyilkolták... Eleresztette a széket, és a kandallóhoz sétált ökölbe szorított kézzel. Lecsillapította magát, majd újra elkezdte. – Anyám halálát követően még inkább eltökéltem, hogy gazdag leszek. Ha gazdagok lettünk volna, anyámat nem ölték volna meg. Ezt szűrtem le magamnak. És azóta is így gondolom. Inkább meghalnék, mint hogy szegény legyek újra, mert ha szegény vagy, amúgy is csak annyit érsz, mintha halott lennél. Semmire nem vagyok büszke, amit tettem. De nem is bántam meg semmit. Örülök, hogy életben vagyok. Mire tizenöt éves lettem, széles hátam és erős mellkasom lett. És jóképű is voltam. Az ópiumbárók azzal tréfálkoztak, hogy én vagyok az ő karizmatikus testőrük. Tekintélyt adott nekik, hogy volt egy fehérorosz is a kíséretükben. Selyemöltönyöket vettek nekem, és magukkal hurcoltak a város legjobb klubjaiba. – Aztán az egyik éjszaka egy csomagot szállítottam a francia koncessziós negyedbe. Ha közvetlenül valamelyik bárótól szállítottam, akkor biztosan előkelő helyre kellett vinnem. Nem 124

valami lebujba, amit a közvetítők szolgálnak ki: azok homályos, büdös helyek, tele olyan elkeseredett vásárlókkal, mint amilyen apám volt. Nem is a viskókba, ahova a riksás fiúk járnak, ahol a karjukat a falba vályt lyukba dugva juthatnak az adagjukhoz egy tűből. Aznap éjjel úgy alakult, hogy a legjobb helyre kellett mennem a koncessziós negyedben. Inkább ötcsillagos hotelnek nézett ki, mint bordélynak: mindenütt fekete, lakkozott bútorok, selyem spanyolfalak, francia és kínai porcelán, az előszobában olasz szökőkút. Csak úgy nyüzsögtek az eurázsiai és a fehér lányok. – A madámnál elintéztem a dolgomat. Felnevetett, amikor elolvasta a báró üzenetét, arcon csókolt, és egy pár arany kézelőgombot kaptam a fáradozásomért. Ahogy kifelé tartottam, elhaladtam egy szoba mellett, aminek egy kicsit nyitva volt az ajtaja. Kíváncsiságból bekandikáltam a résen, láttam, hogy egy férfi fekszik az ágyon. Két lány épp a zsebeit ürítette ki, ami még a sikkes helyeken is bevett gyakorlatnak számít, amikor a kuncsaft kiüti magát. Átkutatták a ruháit, és találtak valamit a nyakában. Úgy láttam, egy láncra fűzött gyűrű. Megpróbálták kioldani a kapcsot, de a kis kezüket képtelenek voltak a vastag nyaka mögé dugni. Az egyikük a szájába vette a láncot, mintha a fogaival akarná elharapni. Bezárhattam volna az ajtót, és otthagyhattam volna az egész jelenetet. De az a férfi annyira sebezhetőnek tűnt. Talán pont az apámra emlékeztetett. Nem igazán gondolkodtam, csak rárontottam a lányokra, és azt mondtam nekik, jobb lenne, ha békén hagynák azt a férfit, mert a Vörös Sárkány jó barátja. Rémülten kihátráltak. Úgy gondoltam, jó tréfa volt, és rájuk ordítottam, hogy szóljanak az ajtónállónak, hogy segítsen berakni a férfit egy riksába. Négyen kellettünk hozzá. „A Moszkva-Sanghajba”, súgta az egyik ajtónálló, mikor útra készen voltunk. „Ő a Moszkva-Sanghaj tulaja”. Elpirultam. Nem akartam, hogy Dimitrij folytassa a történetet. Ez nem az a Szergej volt, akit én megismertem. 125

Dimitrij rám pillantott és felnevetett. – Azt hiszem, nem kell megmondanom, ki volt az a férfi, Ánya. Meglepődtem. A MoszkvaSanghaj az éjszakai élet csúcsmulatója volt a városban. Még egy Vörös Sárkány sem engedhette volna meg magának. Mindegy. A riksában Szergej kezdett magához térni. Az első, amit tett, hogy a nyakláncához kapott. „Biztonságban van”, mondtam neki. „De a zsebeit kiürítették”. – Mire a klubhoz értünk, már bezártak. Néhány pincér még hátul dohányzott, szóltam nekik, hogy segítsenek Szergejt bevinni. Az irodában egy kanapéra fektettük. Elég rossz bőrben volt. „Hány éves vagy, kölyök?”, kérdezte. Mikor elárultam neki, nevetni kezdett. „Hallottam híredet”, mondta. – Másnap Szergej a küszöbömön várt rám. Nagyon nem illet a képbe a nyomornegyedben a finom szabású kabátjában és az aranyórával a csuklóján. Szerencséje volt, hogy egyáltalán békén hagyták. Azt hiszem, csak a termetének és a vad tekintetének köszönheti, hogy nem bántották. Bárki más könnyű préda lett volna. „Azok a bárók, akiknek dolgozol, csak hülyét csinálnak belőled”, kezdte. „Szórakoztatod őket, de ha megfakul az újdonságod varázsa, eldobnak majd, mint egy kivénhedt kurvát. Azt akarom, hogy nekem dolgozz. Kiokosítalak, hogyan vezesd a klubomat.” – Így hát Szergej kifizette a bárókat, és hazavitt engem a házába, ahol most maga is él. Istenem! Azt hiszi, láttam már olyan helyet életemben? Mikor az előcsarnokban álltam, a szememet szinte kápráztatta az a sok szépség. A magáét viszont nem, amikor először látta, ugye, Ánya? Mert már hozzászokott a fényűző dolgokhoz. De én úgy éreztem magam, akár egy kalandor idegen földön. Szergejt mulattatta, ahogy a festményeket megbámulom, a vázákat tapogatom, a tálakat méregetem az asztalon, mintha soha azelőtt nem ettem volna tányérból. Még sosem láttam annyira előkelő dolgokat. Az ópiumbáróknak is voltak kúriáik, de azok tele cifra szobrokkal, 126

vörös falakkal meg gongokkal. A hatalom jelképeivel, nem a vagyonéval. Szergej háza más volt. Egy esszencia. Akkor rájöttem, ha olyan házam lehetne, akkor lennék tényleg gazdag. Ez nem olyan, amit elvehetnek tőled. S nem is olyan, amitől úgy érzed, hogy egy késsel a hátad mögött élsz. Egy olyan otthontól válnék söpredékből úriemberré. Akkor már több akartam lenni, mint egyszerűen gazdag. Amije Szergejnek volt, azt akartam én is. – Szergej bemutatott Ameliának. De elég volt vele egy percig beszélgetnem, hogy rájöjjek, nem az ő érdeme, ahogy kinéz a ház. Ő olyan volt, mint én: idegen a luxusban. Bár ravasz is. Viszont még ha nem is született bele, képes kiszagolni, mint a menyét. Ám ő csak ahhoz ért, hogyan legyen megnyerő, hogy ő is részesülhessen belőle. De azt nem tudja, hogyan kell megteremteni. Dimitrij felkacagott. S akkor először nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vonzódik Ameliához. Megmutatta az is, ahogyan általában beszélt róla. A hideg futkosott a hátamon. De tudtam, hogy bele kell törődnöm. Ők már jóval azelőtt ismerték egymást, mielőtt én képbe kerültem. És Dimitrij már említette korábban, hogy ők nagyon hasonlóak. – Csakhogy ő ideges – mondta a férfi és felém fordult. – Észrevette, Ánya? Izgul. Ha küzdöttél érte, meg kell őrizned. Nem nagyon dőlhetsz hátra. Azok, akik beleszületnek a vagyonba, nem ismerik ezt az érzést. Még ha el is veszítenek mindent, akkor is úgy viselkednek, mintha a pénz nem számítana. – Később hallottam Marináról. Ő csinosította ki a házat. Szergej egyszerűen szórta neki a pénzt. Sokszor azt sem tudta, mit vesz a nő. Annyira szerelmes volt belé, hogy mindenét odaadta neki. Aztán a férfi egy nap kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy egy palotában él. Úgy mesélte nekem, hogy ő csak egy kereskedő volt, akinek van pénze, de Marina arisztokrata volt, az arisztokratáknak meg van

127

ízlése. Megkérdeztem tőle, mit jelent az „arisztokrata” szó, és azt mondta: „Valaki, akinek előkelő a származása és a neveltetése.” Dimitrij egy pillanatnyi szünetet tartott, fejét a kandallópárkányon pihentette. Elkalandoztam, és édesapám jutott eszembe, ő is gyönyörű és egyedi dolgokkal zsúfolta tele a lakásunkat, pedig elveszítette a vagyonát, amikor elhagyta Oroszországot. Talán igazat beszélt Dimitrij. Apám akkor sem tudta volna, hogyan legyen szegény, ha akarta volna. Emlékszem, mindig azt mondta: ha csak hitvány minőségre futja, akkor inkább ne is legyen. – Végül is – folytatta Dimitrij – Szergej felfogadott, hogy segítsek a klubban, és jól megfizette a fáradozásomat. Azt mondta, olyan vagyok neki, mintha a fia lennék, és mivel saját gyermeke nincs, ha meghal, Amelia és én örököljük a klubot. Aznap, amikor beléptem, a vendégek pedig úgy üdvözöltek, mintha én is közülük való lennék, tudtam, hogy elértem a célomat. Meggazdagodtam. Elegáns lakosztályom van a Lafayette-ben. Az összes öltönyöm valódi kézi munka Angliából. Van cselédem és komornyikom. Semmiben nem szenvedek hiányt. Kivéve az esszenciális dolgokat. Próbáltam felülmúlni azt, amit Szergej házában láttam, de képtelen voltam. Az ottománom, a mahagóni székeim, a perzsaszőnyegeim egyszerűen nem illenek össze azzal a hanyag eleganciával, ahogyan Szergej könyvtárában állnak. Akárhogy is rendezkedtem be, a lakásom nem egyéb, mint egy csiricsáré kirakat. Amelia megpróbált segíteni. „A férfiak ügyetlenek” mondta. De ő csak az olyan dolgokkal tud bánni, amik újak és mutatósak. Én nem ezt akartam. Mikor megpróbáltam neki elmagyarázni, rám meredt és azt kérdezte: „Ugyan miért akarnád, hogy úgy nézzen ki az enteriőröd, mintha ósdi lenne?” – Aztán egyszer csak feltűnt maga, Ánya. Figyeltem, ahogy a szájába veszi az első kanál cápauszonylevest minden különösebb erőlködés nélkül. Azon nyomban tudtam, hogy magában megvan az az esszencia... az az alkotóelem..., ami belőlünk mindnyájunkból, 128

még Szergejből is hiányzik. Maga nem veszi észre, mert magának ez oly természetes, mint a levegővétel. Amikor étkezünk, ön nyugodtan eszik. Nem mint az állat, ami arra számít, hogy elragadják tőle. Észrevette már ezt, Ánya? Hogy milyen finoman étkezik? Mi, többiek pedig állandóan csak belapátoljuk az ételt, mintha sietnénk a háborúba. Ez a lány fog engem kiemelni a sárból, mondtam magamnak. Ez az a lány, aki söpredékből királlyá változtathat engem. – Aznap, mikor Sanghajba érkezett, közvetlenül miután elveszítette az édesanyját, beszélt nekem az egyik festményről Szergej könyvtárában. Emlékszik? Francia impresszionista volt, és arról mesélt, a keret mennyire megváltoztatja a képet. Én nem érzékeltem a különbséget, mígnem egy négyzetet formázott a kezével, és arra kért, hogy nézzem azon keresztül. Később, miután elveszítette az édesanyja nyakláncát, kikísért a kapuhoz, és felhívta rá a figyelmemet, hogy az őszirózsák lassan virágba borulnak a kertben. Ánya, még amikor bánatos is a szíve, képes apró részletekről úgy beszélni, mintha azok lennének a világon a legfontosabb dolgok. Nagy dolgokat, mint a pénz, maga ritkán hoz szóba. Vagy ha meg is teszi, úgy beszél róluk, mintha nem lennének fontosak. Dimitrij elkezdett fel-alá járkálni a szobában, az arca kipirult, ahogy egyre több és több dolog jutott eszébe, amivel megihlettem. Még mindig nem értettem, hova akar kilyukadni a történetével. Azt akarja talán, hogy kicsinosítsam az otthonát? Meg is kérdeztem tőle, mire ő összecsapta a kezét, és könnyesre nevette magát. Megdörzsölte a szemét, aztán lehiggadt és azt mondta: – Egy nap azonban betévedt az én söpredékem világába, s mikor Szergej félőrülten átrohant, hogy elmondja, én is majdnem megbolondultam. Aztán megtaláltuk. Azok a szarháziak letépték a ruháit, összekarmolták a bőrét a mocskos körmeikkel. Mégsem sikerült 129

lerántaniuk a saját szintjükre. Még ott, a börtöncellában ülve, rongyokban is megőrizte a méltóságát. – Aznap éjjel, amikor Szergej meglátogatott, oly ádázul zokogott, hogy azt hittem, meghalt. Imádja magát. Tudta ezt, Ánya? A szívének egy olyan zugát nyitotta meg, amit hosszú-hosszú ideje elzárva tart. Ha maga mellette lehetett volna, sosem fordul az ópiumhoz. De most már túl késő. Ő is tudja, hogy nem fog örökké élni. S akkor ki fog majd magára vigyázni? – Azt akartam, hogy megkérjen, hogy vigyázzak magára. De annyira óvja magát, hogy attól féltem, nem talál engem elég jónak magához. Hogy nem számít, mennyire megvagyonosodtam, nem számít, hogy saját bevallása szerint mennyire szeret engem, úgysem kaphatom meg magát. Hogy nem tesz különbbé, mit viselek, mit eszem vagy kikkel társalkodóm, mindig söpredék maradok. – A koncessziós negyed mellékutcáiban kutattam az anyja nyaklánca után. Megpróbáltam méltó lenni magához. De másnap, mintha varázsütésre történne, arra kért, hogy táncórákat vegyünk együtt. Velem. Istenem, annyira nem számítottam erre a kérésre! S aztán észrevettem valamit, amivel korábban nem számoltam. Pont ott, a búzavirágkék szemében. Maga szerelmes lett belém. – Szergej maga is felfigyelt rá, amikor egyetlen pillantást vetett ránk tánc közben. Önmagát és Marinát látta harminc évvel korábban. Megértettem, hogy amikor megtanította nekünk a bolerót, akkor nekem adta magát. Még ő sem volt képes meggátolni, ami természeténél fogva történik. A történelem megismétli önmagát. Dimitrij egy pillanatig tétovázott, mert felálltam a székről, és az ablaknak dőltem. – Ánya, kérem, ne sírjon – mondta és odasietett hozzám. – Nem állt szándékomban, hogy felzaklassam. Próbáltam megszólalni, de képtelen voltam. Csak gügyögtem, mint egy kisgyerek. Szédültem. Úgy ébredtem fel, hogy íme, egy 130

újabb nap az iskolában, erre Dimitrij olyanokat mondott, amiket fel sem fogtam. – Nem ezt akarja maga is? – kérdezte, miközben megérintette a vállamat, és szembefordított magával. – Szergej azt mondta, összeházasodhatunk, amint betölti a tizenhatot. A szoba forogni kezdett velem. Szerelmes voltam Dimitrijbe, de a hirtelen házassági ajánlata és az, ahogyan körbejárta, összezavart és elbizonytalanított. Előkészítette, a szavai mégis bombaként robbantak bennem. A kandallópárkányon az óra elütötte a tizenkettőt, és megriadtam. Hirtelen rengeteg hangra lettem figyelmes: az előcsarnokot seprő cselédekre, a kését élező szakácsra és még valakire, aki a La Vie En Rose-t énekelte. Felnéztem Dimitrijre. Feldagadt ajkával rám mosolygott, s a zavarom átadta a helyét a hirtelen rám törő szerelemnek. Tényleg valóra válhat, hogy Dimitrij és én egybekelünk? Valószínűleg észrevette a változást az arckifejezésemben, mert letérdelt. – Anna Viktorovna Kozlova, hozzám jössz feleségül? – kérdezte ünnepélyesen, és megcsókolta a kezemet. – Igen – feleltem félig nevetve, félig sírva. – Igen, Dimitrij Jurjevics Lubenszkij, hozzád megyek! DÉLUTÁN DIMITRIJ BEJELENTETTE AZ ELJEGYZÉSÜNKET, Szergej pedig kijött, hogy meglátogasson a szent helyemen, a gardéniafánál. A kezébe vette az enyémet, a szeme könnybe lábadt. – Mit csináljunk az esküvődön? – kérdezte. – Ha szeretett Marinám itt lehetne... és az édesanyád... micsoda felejthetetlen élmény lenne! Szergej mellém telepedett, felnéztünk a faleveleken áttűző, ragyogó napsugarakra. A zsebéből előhúzott egy szamárfüles papírt, és kihajtogatta a térdén. – Azért hurcolom magammal Anna

131

Ahmatovának ezt a versét, mert nagyon meghatott – mondta. – És most el akarom olvasni neked. Hajnali sötétben jöttek érted. Mint koporsót, úgy kisértelek. Ikon előtt a mécs tövig égett, sírtak odabenn a gyerekek. Emlékszem az ikon hidegére szádon, s verejtéked hogy szakadt... mint kivégzett sztrelec felesége, üvöltök a Kreml fala alatt. (Anna Ahmatova: Rekviem/1., 1935.; Rab Zsuzsa fordítása) Amikor Szergej felolvasta azokat a szavakat, a mellkasom megfeszült, és sírni kezdtem; oly metsző és fájdalmas zokogással törtek a felszínre belőlem a könnyek, amiket évekig elfojtottam, hogy azt hittem, menten szétveti a szívemet és a bordáimat. Szergej is szipogott, medveszerű mellkasa saját bánatától zihált. Átkarolt, és összeszorítottuk könnyáztatta arcunkat. Mikor a zokogás alábbhagyott, elkezdtünk nevetni. – A legszebb esküvőt kapod meg tőlem – mondta, miközben keze fejével megtörölte kipirosodott ajkát. – Érzem, hogy itt van velem – mondtam neki. – S tudom, hogy egy nap majd megtalálom. AZNAP ESTE AMELIA, LUBA ÉS ÉN HOSSZÚ, szatén estélyit öltöttünk. A férfiak a legjobb szmokingjukat vették fel. Mindannyian bezsúfolódtunk a limuzinba, s elindultunk a Moszkva-Sanghajba. Az előző éjszakai verekedés miatt a klub zárva volt. Ugyan mindent kijavítottak, de ha egy éjszaka nem nyit ki, jót tesz a hírverésnek. Az 132

volt az egyetlen este, amikor az egész hely csak a miénk volt. Szergej felkattintott egy kapcsolót, és a táncparkett fényárban úszott. Dimitrij eltűnt az irodában, majd kisvártatva megjelent egy lemezjátszóval. Mindannyian keringőztünk a J’ai Deux Amours dallamára, közben szabad kezünkben a pezsgőspoharunkat egyensúlyoztuk, s próbáltunk úgy énekelni, mint Josephine Baker. – Párizs... Párizs – dúdolta Szergej, és arcát Ameliáéhoz szorította. A válláról visszaverődő és feje fölött köröző fényektől olyan volt, mint egy angyal. Éjfélre kezdett leragadni a szemem. Dimitrijre roskadtam. – Hazaviszlek – súgta. – Kimerültél a túl sok izgalomtól. A bejárati lépcsőn Dimitrij magához húzott és szájon csókolt. Ajka bujasága meglepett. A melegségétől végigbizsergett a hátam. Ajka szétvált, és nyelvét a számba dugta. Magamba szívtam az ízét, szinte pezsgőként ittam a csókjait. Aztán hirtelen kitárult mögöttünk az ajtó, és a Vénlány felsikoltott. Dimitrij hátrébb lépett és nevetni kezdett. – Tudja, összeházasodunk – mondta a nőnek. De az rávillantotta a szemét, és állával mereven a kapu felé bökött. Miután Dimitrij távozott, a Vénlány bezárta a kaput, én pedig felmentem a lépcsőn, miközben a számon Dimitrij ajkának a nedvét tapogattam. Tikkasztó volt a szobámban a levegő. Az ablakok ugyan nyitva voltak, de a cselédek behúzták a függönyt, hogy kizárják a szúnyogokat, mikor megvetették az ágyat. A bent megrekedt hőség egy üvegházra emlékeztetett. Nehéz és párás volt. Egy izzadságcsepp szaladt végig a torkomon. Eloltottam a fényt, és elhúztam a firhangot. Dimitrij lent állt a kertben és engem nézett. Elmosolyodtam, ő pedig integetett. – Jó éjt, Ánya! – mondta, majd sarkon fordult és eltűnt az ösvényen, akár egy tolvaj. Boldogság hullámzott át rajtam. A csókunk, akár egy jószerencse-bűbáj, 133

megpecsételte a szövetségünket. Kibújtam a ruhámból, egy székre vetettem, élveztem a levegőt a csupasz bőrömön. Odavánszorogtam az ágyhoz és belezuhantam. Éjszaka a levegő ragadós és mozdulatlan maradt. Ahelyett, hogy lerúgtam volna magamról a lepedőt, sikerült úgy belegabalyodnom, mintha egy selyemgubóba tekertem volna be magam. Kora hajnalban felébredtem, melegem volt, és ez bosszantott. Amelia és Szergej odalent vitatkoztak, és minden szó olyan tisztán hallatszott, akár az összekoccanó poharak csilingelése. – Mit csinálsz, te vén bolond? – mondta Amelia alkoholgőzös hangon. – Miért akarsz a nyakadba venni annyi vesződséget miattuk? Nézz körül. Erre tartogattad ezt az egészet? Olyan hangokat hallottam, mint amikor csésze ér a tálkához, és evőeszközt dobnak az asztalra. Szergej azt válaszolta: – Ők olyanok, mintha a mi... mintha az én saját gyermekeim lennének. Évek óta ez a legboldogabb pillanatom. Amelia élesen felnevetett. – Tudod, csak azért akarnak összeházasodni, mert már alig várják, hogy dughassanak egyet! Ha tényleg szerelmesek lennének egymásba, kivárnák, míg tizennyolc éves lesz. – Feküdj le. Szégyellem magam miattad – mondta Szergej megemelt, de nyugodt hangon. – Marina és én ugyanannyi idősek voltunk, amikor egybekeltünk, mint Dimitrij és Ánya. – Ó, hát persze, Marina! – mondta Amelia. A házra csend borult. Néhány perccel később lépéseket hallottam a hallban, majd kinyílt az ajtóm. Amelia jelent meg: fekete haja és fehér hálóinge egyetlen összemosódott foltnak tűnt. Ott állt és engem bámult, s nem sejtette, hogy ébren vagyok. Beleborzongtam; mintha a tekintete egyetlen hosszú karom volna, ami végigszánt a gerincemen.

134

– Mikor ébredtek már fel a múltbéli ábrándozásból? – kérdezte halkan. Próbáltam nem megmozdulni, míg bámult. Úgy szuszogtam, mintha aludnék, ő pedig elvonult, de nyitva hagyta maga mögött az ajtót. Vártam, míg meghallom Amelia hálószobaajtajának a kattanását, azután kikeltem az ágyból, és lesurrantam a lépcsőn. A padlóburkoló követ hidegnek éreztem a felforrósodott talpam alatt, izzadt ujjaim pedig hozzáragadtak a korláthoz. A levegőben citromolaj és por szaga terjengett. Az első emelet sötét volt és üres. Azon gondolkodtam, vajon Szergej is lefeküdt-e, míg az étkező ajtaja alatt meg nem láttam a felvillanó fénycsíkot. Lábujjhegyen átsuhantam a hallon, a fülemet pedig a faragott ajtóhoz nyomtam. Gyönyörű zene dallama szűrődött ki a túloldalról. Egy tüzes melódia, ami oly eleven és érdekes volt, hogy átjárta a véremet, töviseivel mintha belülről szurkálta volna a bőrömet. Egy pillanatig haboztam, mielőtt lenyomtam a kilincset. Az összes ablak ki volt tárva, a kredencen egy régi gramofon állt. A félhomályban láttam, hogy az asztalon dobozok vannak. Néhányuk nyitva volt, belőlük megsárgult papírok lógtak ki, melyek oly repedezettek voltak, hogy az érintésemre összegyűrődtek. Régi tányérok és edények voltak beléjük halmozva és minta szerint elrendezve. A kezembe vettem az egyiket. Aranyszegély és családi címer pecsétje díszítette. Nyögést hallottam. Felnéztem és Szergej körvonalait láttam, ahogy a kandallónál egy székbe süppedt. Fintorogni kezdtem, már vártam, mikor látom meg a rossz szagú, kék füstöt körülötte. De Szergej nem szívott ópiumot, és attól az éjszakától kezdve többé soha nem is tette. Kezét petyhüdten lógatta maga mellett, azt hittem, alszik. A lábát egy nyitott bőrönd mellett pihentette; valami kitüremkedett belőle, ami egy gomolygó, fehér felhőnek látszott. 135

– Dvorak Rekviemje – szólalt meg és felém fordult. Arca árnyékban volt, de észrevettem elgyötört tekintetét és szederjes ajkát. – Ő imádta ezt a részt. Hallgasd csak! Odamentem hozzá, letelepedtem a szék karfájára, fejét a karomban cirógattam. A zene körénk áradt. A hegedűk és a dobok viharrá erősödtek, s arra vágytam, hogy elüljön. Szergej megragadta a kezemet. Az ujjaimat az ajkához szorította. – Sosem fog enyhülni a hiányuk, igaz, Ánya? – kérdezte. – Az élet nem megy tovább, hiába mondják ezt. Megáll. Csak a napok telnek továbbra is ugyanúgy. Előredőltem, kezemet végigfuttattam a fehér tárgyon a bőröndben. Tapintásra selymesnek éreztem. Szergej meghúzta a lámpa madzagját, és az erősebb fényben láttam, hogy egy anyag redőit tapogatom. – Vedd csak ki! – mondta. Felemeltem a szövetet, s rájöttem, hogy egy esküvői ruha. A selyem régi ugyan, de jó állapotban volt. Szergejjel kiterítettük a nehéz ruhát az asztalon. Megcsodáltam a gyöngydíszítést; a kanyargó hímzés Van Gogh csavarodó napjaira emlékeztetett. Biztos voltam benne, hogy a szövetből ibolyaillat érződik. Szergej kinyitott egy másik bőröndöt is, és egy selyempapírba csomagolt dolgot vett ki belőle. Az arany koronát és a fátylat a ruha tetejéhez helyezte, én pedig kisimítottam a szoknyát. Az uszályt kék, vörös és aranyszínű szaténszalagok díszítették. Az orosz nemesi színek. Szergej tekintetében egy boldogabb múlt emléke derengett, miközben a ruhát bámulta. Tudtam, mit akar kérdezni, még mielőtt kimondta volna. DIMITRIJJEL RÖVIDDEL A TIZENHATODIK SZÜLETÉSNAPOM után ezernyi virág bódító illata közepette házasodtunk össze. Szergej a 136

megelőző napot azzal töltötte, hogy felkutatta a város legjobb virágárusait és magánkertjeit. Az inassal együtt egy autónyi egzotikus virággal és összeszurkált kézzel jöttek vissza. A Moszkva-Sanghaj előcsarnokát egyetlen hatalmas illatkertté varázsolták. A Duchesse de Brabant rózsák dupla csészéjű virágai édes málnaillattal töltötték meg a levegőt. A Perle des Jardin kanárisárga csokrai frissen őrölt tea bukéját árasztották fényes, sötétzöld lombozatukból. Az érzéki rózsák közé Szergej elegáns kálákat és papucsorchideákat tűzött. A mámorító keverék mellé még óntálakat helyezett, amelyekre cseresznyét, fűszeres almát és szőlőt halmozott, s így az egésznek az összhatása egy tökéletesen érzéki kavalkád jellegét öltötte. Szergej bevezetett a csarnokba, Dimitrij pedig felém fordult. Amikor meglátott Marina esküvői ruhájában egy csokor friss ibolyával a kezemben, szeme könnybe lábadt. Odasietett hozzám, frissen borotvált arcát az enyémhez szorította. – Ánya, végre itt vagyunk – mondta. – Hercegnő vagy, belőlem pedig herceget varázsoltál. Hontalanok voltunk. Házasságunk nem jelentett sokat a jóváhagyó egyház, valamint a külföldi és a kínai kormányok előtt. De a kapcsolatain keresztül Szergej szerzett egy francia hivatalnokot, aki hajlandó volt elvállalni a szertartásvezető szerepét. Sajnos olyan súlyos szénanáthája volt, hogy néhány mondatonként mindig szünetet kellett tartania, hogy kifújja kipirosodott orrát. Később Luba elmondta, hogy a tisztviselő korán megérkezett, és amikor meglátta a gyönyörű rózsákat, odarohant, és annyira hevesen szagolgatta őket, mint szomjazó vedeli a vizet, bár tisztában volt vele, hogy a virágoktól beteg lesz. – Ilyen a szépség hatalma – mondta a nő, és megsimogatta a fátylamat. – Használd, amíg tudod. Miközben Dimitrij és én hűségesküt tettünk, Szergej mellettem állt, egy lépéssel mögötte pedig Alekszej és Luba. Amelia 137

zárkózottan üldögélt az egyik vakablak mellett; bodros, piros ruhájában és kalapjában úgy nézett ki, mint egy szegfű a rózsák között. Egy recés pohárból pezsgőt iszogatott, arcát a festett kék égboltra emelte, mintha mindannyian egy pikniken lennénk, ő pedig épp más látnivalókban gyönyörködne. De én annyira boldog voltam, hogy még az ő gyermekded gorombasága is mulattatott. Amelia ki nem állhatta, ha nem ő van a figyelem középpontjában. Mindenesetre senki nem feddte meg vagy tett megjegyzést rá. Végül is legalább kiöltözött és megjelent. És mi azzal a kevés szeretettel is beértük, amire Ameliától számíthattunk. Miután letettük az esküt, Dimitrij megcsókolt. Luba háromszor körbejárt minket Szent Péter ikonjával, mialatt a férje és Szergej ostort csattogtattak és kiabáltak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket. A hivatalnok egy olyan erős tüsszentéssel fejezte be a szertartást, hogy az egyik váza feldőlt. A földön összetört, belőle illatos sziromfolyam kanyargott a lábunk felé. – Annyira sajnálom – mentegetőzött a férfi. – Dehogy! – vigasztaltuk. – Ez jó szerencsét jelent! Elijesztette vele az ördögöt! Szergej maga készítette elő a lakodalmi fogásokat. Aznap reggel öt órakor érkezett a klub konyhájára, karjában friss zöldségek sokaságával és a piacon vásárolt hússal. Haját és ujjait átjárta az egzotikus gyógynövények illata, amiket azért őrölt, hogy nekünk padlizsános kaviárból, szoljankából, párolt lazacból és pezsgőmártásba áztatott dvinai kecsegéből álló lakomát varázsoljon. – Istenem! – képedt el a hivatalnok szerelmes pillantásokkal méregetve az ételeket. – Mindig is hálás voltam, hogy franciának születtem, most meg azt kívánom, bárcsak orosz lennék! – Oroszországban az édesanyák mindig úgy etetik a menyasszonyt és a vőlegényt az esküvő napján, mint két fiókát – mondta Szergej,

138

miközben hússzeleteket vágott, majd Dimitrij elé és elém rakta. – Most mindkettőtöknek én vagyok az anyja. Szergej tekintete boldogságtól ragyogott, de fáradtnak tűnt. Sápadt volt, ajka kicserepesedett. – Túl sokat dolgoztál – mondtam neki. – Kérlek, csak pihenj. Most hadd gondoskodjunk mi rólad Dimitrijjel. De Szergej megrázta a fejét. Olyan mozdulat volt ez, amit sokszor láttam az esküvőnkig vezető hónapokban. Szergej úgy mondott le az ópiumos délutánjairól, mint ahogy más a hobbijával hagy fel; helyette belevetette magát a nagy napra való készülődésbe. A hajnal első napsugaraitól kezdve dolgozott, mindig még nagyobb és szebb terveket dédelgetve, mint az előző nap. Dimitrijnek és nekem vásárolt egy lakást nem messze a háztól, de egyikünknek sem engedte meg, hogy megnézzük. – Nem, amíg kész nincs. A nászéjszakátokig semmiképp – mondta. Azt állította, ácsokat fogadott fel, de abból, hogy mindennap gyanta- és fűrészporszaggal jött haza, azt gyanítottam, hogy ő maga díszíti a házat. Nógattam, hogy pihenjen, de nem akart. – Miattam ne aggódj – mondta, s közben hólyagos kezével megsimogatta az arcomat. – El se tudod képzelni, mennyire boldog vagyok. Tele vagyok élettel, érzem a vénáimban, és ahogy a fülemben dalol. Olyan, mintha megint itt lenne velem ő is. Kora hajnalig ettünk-ittunk, orosz népdalokat énekeltünk, és poharainkat a padlóhoz csaptuk, hogy dacoljunk mindennel, ami új frigyünknek ártani próbál. Mikor Dimitrijjel indulásra készen álltunk, Luba hozott nekem egy ölnyi rózsát. – Fürödj meg benne – mondta – , aztán add oda a vizet Dimitrijnek, hogy igya meg, és szerelmes lesz beléd örökké. – Azután Szergej kirakott minket az új lakásunk bejáratánál, a kulcsokat Dimitrij kezébe csúsztatta. Megcsókolt bennünket, és így szólt: – Úgy szeretlek mindkettőtöket, mintha a sajátjaim lennétek.

139

Miután Szergej autója eltűnt a sarkon, Dimitrij kinyitotta a befagyott üvegű bejárati ajtót, és felsiettünk a lépcsőn a második emeletre. Az épület kétszintes volt, a mi lakásunk volt az egyik a felső szinten lévő három közül. Az ajtón arany névtábla díszelgett: „Lubenszkij”. Végigfuttattam az ujjamat a dőlt betűs íráson. Most már engem is így hívnak. Lubenszkaja. Izgatott, ugyanakkor szomorú is voltam. Dimitrij megmutatta a kulcsot. Gyönyörű volt a kivitelezése. Kovácsoltvasból készült, a feje masni formájú volt. – Mindörökké – mondta. Összekulcsoltuk ujjainkat, és együtt nyitottuk ki a zárat. A lakásnak tágas szalonja volt nagy belmagassággal és az utcára néző, hatalmas ablakokkal. Az ablakok csupaszok voltak, de a faragott karnisok már elő voltak készítve a függönyöknek. Az üvegen túl virágládákat láttam, s mindegyik párkányról ibolyák lógtak alá belőle. Elmosolyodtam, tetszett, hogy Szergej Marina kedvenc virágával ültette tele őket. Volt egy kandalló, vele szemben pedig egy kényelmesnek tűnő francia dívány. Minden a lakk és az új anyagok szagát árasztotta. A szemem megakadt egy vitrinen a helyiség sarkában, és átsétáltam a Savonnerie-szőnyegen, hogy megnézzem, mi van benne. Bekandikáltam az üvegen, és láttam, hogy a matrjoska babáim nevetnek vissza rám. Kezem a számhoz emeltem, megpróbáltam visszatartani a könnyeimet. A házasságunkig tartó napokban rengetegszer elsírtam magam, hogy édesanyám nem lehet velem életem legfontosabb napján. – Mindenre gondolt – mondtam. – Itt minden szeretettel készült. Felnéztem: a rózsákat még mindig a keblemen szorongattam. Dimitrij egy boltíves bejáróban állt. Mögötte egy folyosó vezetett a fürdőszobához. A mennyezete alacsony volt, mint egy babaházé, s a falakkal együtt virágos tapéta borította. Eszembe jutott róla a kert, amit Szergej teremtett az esküvőnkre. Odasétáltam Dimitrijhez, és együtt mentünk a fürdőszoba felé. Elvette tőlem a rózsákat és a 140

mosdóba dobta őket. Hosszú ideig nem szóltunk semmit. Csak álltunk egymás szemébe nézve, hallgattuk egymás lélegzetvételének a ritmusát. Aztán Dimitrij a vállamhoz nyúlt, lassan elkezdte kicsatolni a ruhámat. A bőröm bizseregni kezdett az érintésére. Bár már egy éve jegyesek voltunk, sosem voltunk kettesben. Szergej nem engedte volna meg. Dimitrij előrehúzta a ruhát a vállamon át, és hagyta, hogy a lábamat felfedve a földre omoljon. Míg Dimitrij letépte magáról az inget és a nadrágját, én megtöltöttem vízzel a kádat. Megbabonázott a bőre illata és a széles vállát és a mellkasát finoman beborító fekete szőrzet. Mögém állt, és az alsószoknyámat a derekam fölé emelte, majd a mellemen és a fejemen át lesegítette rólam. Éreztem, hogy a pénisze a combomnak nyomódik. Kivette a virágokat a mosdóból, majd a szirmokat együtt a víz felszínére szórtuk. A vizet hidegnek éreztem, de nem lombozta le a vágyamat. Dimitrij becsusszant mögém, kezét a vízbe merítette, majd a szájához emelte és lenyelte a vizet. A hálószobában két kiugró ablakfülke egy belső udvarra nézett. Akárcsak a szalonbéli ablakokon, ezeken se volt függöny, csak karnis. Viszont a párkányon edényekbe ültetett dús páfrány kizárta a külvilágot. Dimitrijjel összeölelkeztünk. Lábunk körül tócsába gyűlt a víz a padlón. Ahogy a testem az izzó bőréhez simult, olyanok voltunk, mint két összeolvadó gyertya. – Szerinted a nemesek is ilyen ágyban szokták tölteni a nászéjszakájukat? – kérdezte, és kezét az enyémbe csúsztatta. Szeme sarka összeráncolódott a mosolyától. Odahúzott a bronz ágyhoz, aztán lenyomott a vörös ágytakaróra. – Virágillatod van – mondtam, és lecsókoltam a szempillájáról egy vízcseppet. Dimitrij átkarolta a vállamat, és ujjbegyével a mellemet cirógatta. A nyakamtól a lábujjamig hullámzott át rajtam a kéj. Éreztem, hogy Dimitrij nyelve a bőrömhöz ér. Kezemet a vállának feszítettem és megpróbáltam elcsusszanni, de karja még szorosabbra fonódott 141

körülöttem. Eszembe jutott, amikor anyámmal a nyári mezőn heverésztünk, és a fű szaga átjárta a ruhánkat és a hajunkat. Szerette lehúzni a cipőmet és megcsiklandozni a talpamat. Olyankor kacagtam és próbáltam küzdeni ellene, mert elragadtatva, ugyanakkor kényelmetlenül éreztem magam az érintése gyönyörűségétől. Pont így éreztem magam Dimitrij érintésétől is. Dimitrij keze a csípőmre vándorolt. Szőre csiklandozta a hasamat, mikor a lábam közé préselte magát. Széttárta a térdemet, én pedig éreztem, hogy elpirulok. Szemérmesen próbáltam összezárni, de erre ő még inkább szétfeszítette a lábaimat, és megcsókolta a bőrt a combjaim között. Rózsaillat áradt szét körülöttünk, és én kinyíltam neki, mint egy virág. Egy hang zökkentett ki minket. Csörgött a telefon. Felültünk. Dimitrij töprengő tekintettel pillantott hátra a válla fölött. – Téves hívás – mondta. – Senki nem hívna bennünket ilyenkor. Megvártuk, míg elmúlik a telefoncsörgés. Amikor már nem szólalt meg újra, Dimitrij felemelkedett, és arcát a nyakamhoz szorította. Én beletúrtam a hajába. Vaníliaillata volt. – Ne törődj vele – mondta, és feljebb húzott az ágyon. – Téves volt. – Megállt fölöttem, szemét félig behunyta, én meg lehúztam őt magamra. Ajkaink egymásra találtak. Éreztem, ahogy belém hatol. Megragadtam a bőrt a hátán. Valami lüktetett a hasamban, mintha csapdába esett volna odabent egy kismadár. A melegsége szétáradt bennem, fények táncoltak tőle a szemem előtt. Köré fontam a lábamat és a vállába haraptam. Jóval később, miután Dimitrij és én a gyűrött lepedőre roskadtunk, ő pedig karjával a mellemen elaludt, a telefon hangja még mindig visszhangzott bennem. És elfogott a rettegés.

142

Hat REKVIEM MÁSNAP REGGEL SZÁRNYCSATTOGÁSRA ÉBREDTEM. Álmos szemmel pillantottam meg az ablakpárkányra telepedő galambot. Dimitrij biztosan kinyitotta éjszaka az ablakot, mert a madár a belső párkányon üldögélt, onnan verte ki az álmot a szememből ritmikus turbékolásával. Dimitrij kinyitotta a szemét, és kezét a csípőmre ejtette. – Rózsák – motyogta. Azzal ismét mély álomba zuhant, én pedig a kezét betakartam a paplannal. – Hess! – suttogtam a madárnak, a kezemmel legyeztem, hogy menjen el, de kitért az ujjaim elől, és megtelepedett az öltözőasztalon. Magnóliavirág-színű volt és szelídített. Kinyújtottam a karomat, cuppanó hangokat hallatva próbáltam magamhoz csalogatni. De inkább átsuhant a gardróbszobán ki a folyosóra. Lekaptam a köntösömet az ajtón lévő akasztóról, és utána iramodtam. A halvány fényben a bútorokat, melyek előző éjszaka oly otthonosnak tűntek, hirtelen puritánnak és előírásosnak éreztem. Csak néztem a csupasz kőfalakat, a bútorokat és a csiszolt fafelületeket, és azon gondolkodtam, vajon mi változott meg. A galamb leszállt egy lámpaernyőre, s majdnem elveszítette az egyensúlyát, amikor az lebillent az állványáról. Behajtottam a 143

folyosó ajtaját, és kinyitottam az egyik ablakot. A macskaköves utca odakint festői szépségű volt. Két kőház között egy pékség húzódott meg. A szúnyoghálós ajtóhoz egy biciklit támasztottak, odabent égett a lámpa. Néhány perc múlva egy fiú lépett ki az ajtón karjában kenyeres szatyrokkal. A bicikli kormányához rögzített kosárba rakta a pékárut, majd eltekert. Egy virágos ruhás nő kardigánban kikukucskált a fiú után az ajtón, lélegzete gőzölgött a fagyos levegőben. A galamb átsurrant a vállam fölött, és önként kirepült az ablakon. Figyeltem, ahogy egyre feljebb bukdácsol a levegőben a háztetők fölött, mígnem eltűnt a felhős égbolton. A telefon megcsörrent és megijesztett. Felvettem a kagylót. Amelia volt az. – Add Dimitrijt! – parancsolta. De ahelyett, hogy bosszankodtam volna a tolakodása miatt, zavarba jöttem. Még a szokásosnál is magasabb hangfekvésben beszélt és zihált. Dimitrij már jött is a szőnyegen át a pizsamakabátját húzkodva magán. Arca gyűrött volt az álmosságtól. Odanyújtottam neki a kagylót. – Mi történt? – kérdezte rekedt hangon. A kagylóból Amelia folyamatos beszámolója szűrődött ki tompán. Elképzeltem, hogy villásreggelit intézett nekünk a Cathay Hotelben, vagy talált valami egyéb zavaró okot, mindegy, csak valahogy megakadályozhassa, hogy felhőtlenül kiélvezhessük magunkban az első közös reggelünket házaspárként. Körbepillantottam gyufát keresve, hogy tüzet gyújtsak, és a könyvespolcon találtam is egy dobozzal. Már épp meg akartam gyújtani, amikor a szemem sarkából Dimitrij látványára lettem figyelmes. Bőre alabástrommá vált. – Higgadj le! – mondta. – Te maradj ott, hátha felhív. Dimitrij letette a kagylót, és rám meredt. – Szergej múlt éjjel elment egyedül az autóval, és még nem ment haza.

144

Tövisek és tűk szurkálták a tenyeremet és a talpamat. Soha máskor nem aggódtam volna annyira. Arra gondoltam volna, hogy Szergej a klubban aludt, hogy kipihenje az előző napi mulatságot. De a dolgok megváltoztak. Sanghaj veszélyesebb volt, mint valaha. A polgárháború miatt kommunista kémek lézengtek mindenütt, és csak a múlt héten nyolc kínai és külföldi üzletembert gyilkoltak meg. Képtelen voltam elviselni azt a rettenetes gondolatot, hogy Szergej esetleg a kommunisták kezére került. Dimitrijjel átkutattuk az utazóládát, amit a cselédek összecsomagoltak nekünk. Csak nyári ruhát és vékony kabátokat találtunk. Felvettük ugyan, de amint kiléptünk, a szél, akár egy démon, belemart a csupaszon hagyott karjainkba, arcunkba és meztelen lábamba. Reszkettem a hidegtől, és Dimitrij átölelt. – Szergej sosem szeretett vezetni – mondta. – Nem értem, miért nem ébresztette fel az inast, hogy elvigye, ahova menni akart. Ha elég bolond volt ahhoz, hogy kihajtson a francia koncessziós negyedből... Megmarkoltam Dimitrij csuklóját. El sem akartam képzelni, hogy Szergejnek bántódása eshetett. – Ki hívott múlt éjjel? – kérdeztem. – Amelia? Dimitrijnek megrezzent az arca. – Nem, az nem ő volt. Éreztem, hogy reszket. Úrrá lett rajtunk az aggodalom, akár egy sötét felhő; mogorván meneteltünk tovább. A szememet könnyek égették. A házasságom első napjának kellene a legszebbnek lennie, erre tele volt szomorúsággal. – Gyerünk, Ánya – mondta Dimitrij, miközben meggyorsította a lépéseit. – Talán csak a klubban alszik, és ez az egész dráma felesleges. A bejárati csarnok ajtaja zárva volt, de mikor megnéztük az oldalsó bejáratot, azt nyitva találtuk. Dimitrij végigsimította az ajtófélfát betörés jeleit kutatva, de nem talált, és egymásra nevettünk. 145

– Tudtam, hogy itt lesz – mondta Dimitrij. Amelia ugyan közölte, hogy hajnal óta hívja a klubot, de ha Szergej alkoholos vagy ópiumos kábulatban hever, akkor biztosan nem hallotta a telefoncsörgést. A rózsaillat már a bejáróban erős volt. Arcomat a harmatos szirmokba nyomtam, és magamba szívtam az illatukat. Kellemes emlékeket ébresztettek. – Szergej! – kiáltotta Dimitrij. Nem felelt senki. Beszaladtam a csarnokba, majd követtem a táncparketten át, miközben lépéseim visszhangot vertek az üres térben. Bánat járt át, de nem értettem, miért. Az irodában nem volt senki. Semmit nem bolygattak meg, kivéve a telefont. Az a padlón hevert. Az alja megrepedt, a kagyló zsinórja pedig egy szék lába köré tekeredett. Átkutattuk az éttermet is, benéztünk az asztalok alá és a recepciós pult mögé. Átrohantunk a konyhán és a mosdókon, a szűk lépcsőn még a tetőre is felkapaszkodtunk, de sehol sem találtuk Szergej nyomát a klubban. – Most mihez kezdjünk? – kérdeztem Dimitrijt. – Legalább most már azt tudjuk, hogy Szergej hívott minket. Dimitrij megdörzsölte az állkapcsát. – Azt akarom, hogy hazamenj, és ott várj meg – mondta. Figyeltem, ahogy Dimitrij leviharzik lépcsőn és egy riksáért kiált. Tudtam, hova készül. A koncessziós városrész nyomornegyedeibe és mellékutcáiba, ahol egyszer elrabolták tőlem anyám nyakláncát. És ha ott nem leli meg Szergejt, akkor a Nyugati Sakktábla utca felé veszi az irányt, ahol a szűk sikátorokban még mindig bűzölög az ópium. Ahol az álkirakatokban a kereskedők kikészítik az áruikat aznapra. Ahogy visszafelé tartottam a lakáshoz, tea- és füstölőüzletek, valamint hentesek mellett haladtam el, amint épp kinyitották 146

boltjukat. Amikor az épület mögötti macskaköves utcához értem, kihaltnak láttam. A biciklis fiúnak és az anyjának sem volt semmi nyoma. A zsebemben a kulcsot kerestem, de valami édestől viszketni kezdett az orrom, és ettől megtorpantam. Az ibolyák illata. Felnéztem a virágládákra, de tudtam, hogy az illat onnan egyszerűen nem érhetett odáig, ahol álltam. Akkor megpillantottam Szergej limuzinjának hűtőrácsát és motorházát. A pékség és egy másik ház közötti sikátorból kandikált ki az orra. Azon csodálkoztam, hogy nem vettük észre Dimitrijjel. Átfutottam az utcán az autó felé, és láttam, hogy Szergej a volánnál ül és engem néz. Mosolygott, egyik keze a kormánykeréken pihent. Megkönnyebbülten odakiáltottam. – Megijesztettél minket! – mondtam, ahogy a fényes motorháztetőre támaszkodtam. – Az egész éjszakát itt töltötted? – A motorháztető olyan szögben állt, hogy visszatükrözte a fénylő égboltot a szélvédőre, és nem láttam tőle Szergej arcát. Rásandítottam; nem értettem, miért nem válaszol. – Semmi másra nem tudtam gondolni egész reggel, csak kommunistákra meg bérgyilkosokra, erre itt vagy! – mondtam. Az autóból nem jött hang. Bepréseltem magam a fal és az utasülés melletti ajtó közé. Kinyitottam az ajtót. Orrfacsaró szag csapott meg. A vér kiszaladt az arcomból. Szergejnek tele volt az öle hányadékkal. Természetellenesen mereven ült. Az arcához nyúltam, de feszes volt, mint a cserzett bőr. Szeme megdermedt. Felső ajka összezsugorodott felfedve fogait. Egyáltalán nem mosolygott. – Nem! – ordítottam. – Nem! – Megragadtam a karját, képtelen voltam felfogni az elém táruló látványt. Megráztam. Amikor nem válaszolt, még jobban megrángattam. Arra gondoltam, hogyha nem hiszem el azt, amit látok, és ha elég sokáig rázom a holttestet, akkor visszaváltozik a régi Szergejjé. Egyik kezével a térdét markolta, 147

valami fénylett a behajlított öklében. Szétfeszítettem az ujjait, és kikapartam a kezéből a tárgyat. Egy jegygyűrű volt. Kitöröltem a szememből a könnyeket, megpróbáltam értelmezni a belevésett mintát. Galambok szálltak körbe a fehérarany gyűrűn. Nem figyeltem a rossz szagra, fejemet Szergej vállára hajtottam zokogva. Esküdni mertem volna rá, hogy hallottam, hogy megszólít. – Ezzel temessetek el – mondta. – Vele akarok lenni. Két NAPPAL KÉSŐBB A KLUB HALLJÁBAN gyűltünk össze a temetésre. Az esküvői rózsák a csúcsukon már elkezdtek bebarnulni, mint odakint a levelek. Fejük lekókadt, mintha gyászolnának. A liliomok összeaszalódtak, megráncosodtak, akár az idő előtt öregasszonnyá hervadó szüzek. A szolgálók szegfűszeget és fahéjt raktak még a virágkompozícióhoz, s ettől a levegő fűszeres szagú és nyomasztó lett, arra emlékeztetett bennünket, hogy sötét hónapok jönnek. Vaníliát is égettek azt remélve, hogy az illata eltakarja a faragott tölgykoporsóból szivárgó szagokat. Miután rátaláltam Szergejre, értesítettem az inast, hogy segítsen őt visszavinni a házhoz. Dimitrijjel ott találkoztunk. Amelia kihívott egy orvost. Megvizsgálta a testet, és szívroham általi halált állapított meg nála. Dimitrijjel megmosdattuk Szergejt oly gyengédséggel, ahogyan a szülők fürdetik meg az újszülött kisdedet, aztán kiterítettük a testet a társalgóban; másnap akartuk kihívni a temetkezési vállalkozót. De éjszaka Amelia visszahívott bennünket a házhoz. – Az egész hely bűzlik tőle. Nem lehet elmenekülni a szag elől sehova – panaszkodott. Mikor megérkeztünk, éreztük, hogy a házat elárasztotta a bűz. Megvizsgáltuk a testet, és vörös csíkokat fedeztünk fel az arcon és a nyakon, a kezeket pedig bíborszínű foltok borították. Szergej a szemünk előtt kezdett elrohadni, sokkal gyorsabban adva át magát az enyészetnek a szokásosnál. Olyan volt, mintha maga a teste is oly 148

hamar próbálna eltűnni ebből a világból, amilyen gyorsan csak lehet, késlekedés nélkül visszaváltozva porrá. A temetés napján az ősz úgy hullott le ránk, akár egy guillotine. Elvágott bennünket a maradék kék égbolttól, acélszürke árnyalattal telepedve a világra. Arcunkat szitáló eső áztatta, az északról és délről erőt gyűjtő szél pedig fagyos rohamokkal hatolt egészen a csontunkig. Az orosz temetőben hántoltuk el Szergejt, az ortodox keresztek árnyékában, rothadó levelek és átázott föld szaga közepette. A sír szélén meginogtam, ahogy a koporsóra néztem, ami úgy ölelte magába Szergejt, akár az anyaméh. Ha Amelia nem is szeretett Szergej halála előtt, utána egyenesen ádáz gyűlöletet táplált irántam. Hozzám nyomakodott, a vállával megtaszított, mintha azt remélné, hogy én is belezuhanok a sírba. – Te ölted meg, te önző lány – súgta recsegő hangon. – Te kergetted a halálba. Az esküvődig olyan erős volt, akár a bivaly. Később, a virrasztás során Dimitrijjel teletömtük magunkat gyömbéres keksszel, mert érzéketlen szánkban újra édes ízre vágytunk. A temetési előkészületek közben Ameliának sikerült magát elszórakoztatnia néhány kiruccanással a lóversenyre, vagy egy-két bevásárlókörúttal, mialatt mi Dimitrijjel szellemként bolyongtunk a lakásunkban megfosztva az összes ízlelő- és szaglóérzékünktől. Egy-egy könyvespolcon vagy szekrényben mindennap felfedeztünk valami új tárgyat, egy bekeretezett fényképet, egy csecsebecsét, egy díszt, ami Szergej szerető figyelmességéről árulkodott. Örömet akart szerezni nekünk, valahányszor rálelünk egyre, de ehelyett most, a halála árnyékában inkább nyilakként döftek belénk. Az ágyban egymásba ölelkeztünk, de nem mint a friss házasok, hanem mint a fuldoklók; csak néztünk egymás holtsápadt arcába és válaszokat kerestünk. – Ne hibáztassátok magatokat – próbált vigasztalni bennünket Luba. – Nem hiszem, hogy attól félt volna, hogy megzavar 149

benneteket a nászéjszakátokon. Szerintem tudta, hogy meg fog halni, és egyszerűen a közeletekben akart lenni. Annyira önmagára és Marinára emlékeztettétek. Ameliának nem árultuk el, hogy Szergejt az ujján a jegygyűrűjével temettük el, és hogy a mellette lévő sír, amire orosz feliratot és két galambot véstek – egy élőt és egy holtat –, az Marináé volt. A TEMETÉS UTÁNI NAPON ALEKSZEJ az irodájába hívott bennünket, hogy felolvassa a végrendeletet. Kiszámítható dolgot vártunk. Dimitrijé a lakás, Ameliáé a ház, a Moszkva-Sanghajt pedig megfelezik. De abból, ahogy Luba idegesen járkált a csomót piszkálva a sálján, majd reszketett, mikor teával kínált, éreztem, hogy valami nincs rendjén. Dimitrijjel összebújtunk a díványon, Amelia pedig az ablak melletti karosszékbe süppedt éles vonásait a fagyos, reggeli napfényben fürdetve. Hunyorított, és megint egy összetekeredett, marásra készülő kígyóra emlékeztetett. Megértettem az irányomban érzett vad gyűlöletét. Az önfenntartás ösztönéből származott. Szergej az utóbbi években sokkal közelebb állt hozzám, mint bárki máshoz. Alekszej bizonytalanságban tartott minket, papírokat rendezgetett az asztalán, és még arra is kihasználta az időt, hogy pipára gyújtson. A mozdulatai esetlenek és lassúak voltak, elnehezültek a bánattól, amit a férfi miatt érzett, aki több mint harminc évig a barátja volt. – Nem fogom bő lére ereszteni – mondta végül. – Szergej végakarata, ami hatálytalanít minden megelőző rendelkezést és 1947. augusztus 21-én született, egyszerű és világos. – Megdörzsölte a szemét, majd visszavette a szemüvegét, mielőtt Dimitrijhez és Ameliához szólt. – Bár mindnyájatokat egyformán és mélységesen szeretett, és talán meghökkentek a döntésén, a kívánsága világos és precíz: „Én, Szergej Nyikolájevics Kirillov minden világi 150

tulajdonomat, beleértve házamat az összes ingósággal és vállalkozásomat, a Moszkva-Sanghajt Anna Viktorovna Kozlovára hagyományozom”. Alekszej szavait kábult csend fogadta. Senki nem mozdult. Azt hiszem, arra vártunk, hogy mondjon még valamit, hogy valami kitételt szabjon. De csak levette a szemüvegét, és azt mondta: – Ennyi. – A szám annyira kiszáradt, hogy nem tudtam becsukni. Dimitrij felállt és az ablakhoz sétált. Amelia mélyebbre süllyedt a székben. Aminek az imént tanúi voltunk, teljesen valószerűtlennek tűnt. Hogy tehetett Szergej – akit imádtam és akiben megbíztam – ilyet velem? Elárulta Dimitrijt, aki annyi éven át hűséges volt hozzá, s engem ebben a cinkostársává tett. Kétségbeesetten törtem a fejemet, hogy valami okát találjam, de egyszerűen nem volt értelme. – Akkor hagyta ezt a végrendeletet, amikor Ánya és én jegyesek lettünk? – kérdezte Dimitrij. – A keltezés ezt mutatja – mondta Alekszej. – A keltezés ezt mutatja – ismételte meg Amelia gúnyos arccal. – Hát nem te vagy az ügyvédje? Nem beszélted meg vele a végrendeletet? – Amint tudod, Amelia, Szergej egy ideje nem érezte jól magát. Én hitelesítettem ugyan a végakaratát, de tanácsot nem adtam – felelte Alekszej. – Az ügyvédek elfogadnak olyan végrendelkezést, amiről gyanítják, hogy nem ép elme és test szüleménye? Szerintem nem! – köpte Amelia, ahogyan a férfi asztala fölé hajolt. Kivillantotta méregfogát, és marni készült. Alekszej megvonta a vállát. Olyan benyomásom támadt, mintha még élvezné is a látványt, hogy Amelia tönkrement. – Úgy hiszem, Ánya egy feddhetetlen jellemű fiatal hölgy – mondta. – Feleségként mindenben osztozik majd a férjével,

151

Dimitrijjel, te pedig mivel oly irgalmas voltál hozzá, biztos vagyok benne, hogy ő is hasonló jóindulattal fog viseltetni irányodban. Amelia felpattant a székből. – Úgy jött ide, mint egy nyomorult koldus! – kiáltotta, miközben rám se nézett. – Arról szó sem volt, hogy itt marad. Megkönyörültünk rajta. Érted? Megkönyörültünk. Erre az uram hátat fordít nekem és Dimitrijnek, és mindent neki ad! Dimitrij átjött a szobán, és megállt fölöttem. Megfogta az államat, és a szemembe nézett. – Tudtál erről bármit? – kérdezte. A feltételezéstől elsápadtam. – Nem! – kiáltottam. Megfogta a kezem, hogy felsegítsen a díványról. A szerető férj gesztusával tette, de amint a bőrünk összeért, éreztem, hogy elhidegült. Még észrevettem Amelia gyűlölködő tekintetét, ahogy távozásunkat figyelte. A kifejezése olyan volt, mintha tőrt döftek volna a hátamba. Dimitrij egy szót sem szólt hozzám az úton hazafelé. De még akkor sem, amikor már a lakásunk bizalmas légkörében voltunk. Egész délután az ablak-párkányon lógatta a fejét, cigarettázott és kifelé nézett az utcára. A párbeszéd kezdeményezésének a terhe rám hárult volna, de én túl kimerült voltam hozzá, hogy felvállaljam. Sírtam, a könnyeim pedig a répalevesbe potyogtak, amit vacsorára készítettem. Amikor a kenyeret szeltem, megvágtam magam és hagytam, hogy a vér a kenyértésztába cseppenjen. Azt gondoltam, hogy ha Dimitrij belekóstol a bánatomba, az majd meggyőzi, hogy ártatlan vagyok. Este Dimitrij mereven ült, a tüzet bámulta. Elfordult tőlem, miközben én teljesen odafordultam hozzá sebezhetőn és arra vágyva, hogy megbocsásson valamiért, ami nem is az én hibám. Míg fel nem álltam, hogy elmenjek lefeküdni, nem is szólt hozzám. – A végén mégsem bízott meg bennem, ugye? – mondta. – Mindama szónoklat ellenére, hogy a fiának tekint, még mindig

152

söpredéknek tartott belül. Nem voltam elég jó neki, hogy megbízzon bennem. Megfeszült az izom a hátamban. Egyszerre két irányba kezdtem el gondolkodni. Megkönnyebbültem és ugyanakkor megrémültem, hogy Dimitrij végre hozzám szólt. – Ne gondold így – mondtam. – Szergej rajongott érted. Alekszej maga mondta: nem volt helyén az esze. Dimitrij megdörzsölte elgyötört arcát. Bántott, hogy keserűséget látok a tekintetében. Arra vágytam, hogy átölelhessem, hogy megint szeretkezzünk. Bármit megadtam volna, hogy vágyat lássak az arcán szenvedés helyett. Mindössze egyetlen éjszakányi igazi szerelemben és boldogságban volt részünk. A keserűségtől éppúgy bűzlött az otthonunk, ahogy Szergej enyésző hullájának a szaga átjárta a házukat. – Különben is, ami az enyém, az a tied is – folytattam. – A klubot nem veszítetted el. – Akkor miért nem közvetlenül a férjre íratta, ahogy illett volna? Megint barátságtalan csend telepedett ránk, és Dimitrij visszament az ablakhoz, én meg a konyhaajtó felé. Ordítani szerettem volna a helyzetem igazságtalansága miatt. Szergej szeretettel előkészítette nekünk a lakást, aztán végakaratának egyetlen legyintésével csatatérré változtatta. – Sosem értettem meg a kapcsolatát Ameliával – mondtam. – Néha úgy tűnt, gyűlölik egymást. Lehet, hogy attól félt, hogy Amelia befolyásol majd? Dimitrijnek annyi harag volt a tekintetében, amikor felém fordult, hogy beleborzongtam. Keze ökölbe szorult. – A legrosszabb az egészben nem az, amit velem tett, hanem amit Ameliával – mondta. – Ugyanis ő építette ki a klubot, míg Szergej azzal volt elfoglalva, hogy eláztassa az agyát az ópiumban, és a dicsőséges múltjában bolyongott. A nő nélkül ő is csak egy másik orosz lenne, aki a 153

csatornában rohad. Könnyű azért pikkelni Ameliára, mert az utcán született, vagy mert nincs meg benne az a finom arisztokrata modor. De ugyan mit számít az a modor egyáltalán? Mondd meg nekem, ki a tisztességesebb? – Dimitrij! – kiáltottam. – Miről beszélsz? Most kire gondolsz? Dimitrij lecsusszant az ablakpárkányról, és az ajtó felé iramodott. Követtem. Kivette a kabátját a szekrényből és magára öltötte. – Dimitrij, ne menj el! – könyörögtem, és ráébredtem, hogy úgy gondoltam: „Ne menj hozzá!” Engem semmibe véve begombolta a kabátját, és megkötötte az övét. – Ami történt, nem tudom meg nem történtté tenni – mondtam. – Eloszthatjuk a Moszkva-Sanghaji kettőtök között. Törvényesen rád íratom, és te majd eldöntőd, mennyit akarsz adni Ameliának. Aztán ketten tovább üzemeltethetitek, ahogy mindig is tettétek, tőlem függetlenül. Dimitrij abbahagyta a kabátgombolgatást, és rám pillantott. A merevség enyhült az arcán, és a szívem reménykedve megdobbant. – Így lenne helyes a részedről – mondta. – És hagyni, hadd maradjon a házban, még akkor is, ha az már a tied. – Persze, amúgy sem akarnék máshogy tenni. Dimitrij kinyújtotta a karját. Odafutottam, arcomat a kabátja gyűrődéseibe temettem. Éreztem, hogy ajkát a hajamba nyomja, én pedig magamba szívtam ismerős illatát. Minden rendben lesz közöttünk, mondtam magamnak. Ennek vége lesz, és megint szerelmes lesz belém. De a hidegség még mindig ott volt a testében. Áthatolhatatlanul feszült közénk, akár egy páncél. A KÖVETKEZŐ HÉTEN A NANCSING ÚTON VÁSÁROLGATTAM. Az előző heti kínzó hideg után egy kicsit enyhült az idő, az utcák zsúfoltak 154

voltak az emberektől, akik élvezték a déli nap törékeny sugarait. Az üzletemberek kiözönlöttek az irodákból és a bankokból, hogy ebédeljenek; bevásárlókocsit húzó nők köszöntek egymásra az utcasarkokon, és bárhova néztem, utcai árusokat láttam. Az árusok felől fűszeres hús és pörkölt dió illata terjengett, és ettől megéheztem. Egy olasz kávéház kirakatában az étlapot olvasgattam, és próbáltam dönteni a zuppa di cozze és a spaghetti marinara között, amikor egy olyan éles és félelmetes sikoltást hallottam, hogy a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Az emberek rohanni kezdtek a szélrózsa minden irányába, arcukon rémület ült. Magukkal sodortak engem is. De a háztömb mindkét végében egy-egy katonai teherautó kerítette be az embereket, én meg odaszorultam egy kirakathoz; egy erős testfelépítésű férfi oly erősen nyomódott hozzám, hogy azt hittem, eltöri a bordáimat. Kicsusszantam mögüle, bele a vonagló tömegbe. Mindenki tülekedett s próbált távol maradni az utcán zajló eseményektől, bármi is volt az. A tömeg előreterelt, én pedig szemtől szemben találtam magamat egy csapat nacionalista katonával. A katonák a karabélyukkal egy sor fiatal kínai férfit és nőt vettek célba, akik a fejük mögé tartott kézzel térdeltek a vízelvezetőben. A diákok nem látszottak rémültnek, csak zavartnak. Az egyik lány a tömegre sandított, és észrevettem, hogy a szemüvege fennakadt a kabátja gallérján. Be volt törve, mintha leverték volna az arcáról. Két százados oldalra húzódott és fojtott hangon vitatkozott. Hirtelen az egyikük félrelökte a másikat. A sorban az első fiú mögé lépett, előhúzta a pisztolyát az övtáskájából, majd belelőtt a fiú fejébe. A fiú arca eltorzult a lövedék becsapódásától. A sebből vérsugár tört elő, akár egy szökőkút. A járdára zuhant, körötte minden csupa vér lett. Elállt a lélegzetem a döbbenettől, de a tömegben mások is visítottak vagy kiabálva tiltakoztak.

155

A százados gyorsan végigment a soron, s minden diákot oly könnyedséggel végzett ki, ahogy a kertész szakítja le az elhalt virágokat. Egytől egyig eldőltek, arcuk eltorzulva rángatózott haláltusájukban. Mikor a százados a rövidlátó lányhoz ért, gondolkodás nélkül nekiiramodtam, mintha meg akarnám védeni. A férfi vad tekintettel rám nézett, majd egy angol nő elkapta a karomat, és visszarántott a tömegbe. A vállához húzta a fejemet. – Ne nézzen oda! – mondta. A pisztoly elsült, én pedig kicsavartam magam az asszony öleléséből. A lány nem halt meg azonnal, mint a többiek. Nem célzott lövés volt. A fejének az egyik felét letépte. Egy leszakadt bőrlebeny fityegett a fülénél. A lány felbukott és előrevonszolta magát a járdán. A katonák követték, belerúgtak, a fegyverükkel döfködték. A lány azt nyöszörögte: – Mama, mama – Aztán elcsendesedett. Csak bámultam élettelen alakját, a fején tátongó sebet, és elképzeltem valahol egy édesanyát, aki a lányát várja, és aki már soha nem érkezik meg többé. Egy szikh rendőr furakodott át a tömegen. Ráordított a katonákra, majd a földön heverő testekre mutogatott. – Nincs joguk itt lenni! – kiáltotta. – Ez nem a maguk területe! A katonák tudomást sem vettek róla, és visszamásztak a teherautóba. A százados, aki elkövette a gyilkosságokat, a tömeghez fordult és így szólt: – Azok, akik a kommunistákkal szimpatizálnak, a kommunistákkal együtt fognak meghalni. Figyelmeztetem magukat: biztosra vehetik, hogy amit most én tettem velük, ők is azt fogják tenni magukkal, ha beeresztik őket Sanghajba. Nekiiramodtam a Nancsing úton, nem igazán gondolkodtam, hova is megyek. Gondolataim képek és hangok kuszasága volt. Nekimentem embereknek és bevásárlókocsiknak, megütöttem a karomat, a csípőmet; egyáltalán nem figyeltem oda. Főleg Tangra gondoltam. A torz mosolyára, a megcsonkított kezére és a 156

bosszúszomjára. Nem láttam az ő ronda gyűlöletét azoknak a fiatal diákoknak a tekintetében. A Moszkva-Sanghaj előtt találtam magam és besiettem. Dimitrij és Amelia az irodában voltak, a számlakönyvet vizsgáltatták át az új ügyvédjükkel, egy amerikaival, akit Bridgesnek hívtak. A levegő elnehezült a közös cigarettafüstjüktől, a koncentrálás összeráncolta a homlokukat. Dimitrij és köztem a feszültség feloldódott, s még Amelia is megbékélt, miután rájött, hogy nem akarom kitúrni a házból; csak a kétségbeesésem miatt zavartam meg őket oly merészen. – Mi az? – kérdezte Dimitrij a székről felemelkedve. Tekintete tele volt aggodalommal, és azon tűnődtem, vajon mi látszik rajtam. Segített leülnöm, és kisimította a hajamat az arcomból. Gyengédsége meghatott, és végre kiböktem, mit láttam. Közben szüneteket tartottam, hogy visszanyeljem a könnyeimet, amik fojtogattak. Feszülten hallgatták a történetemet, s mikor befejeztem, egy darabig csend volt. Amelia a hosszú, vörös körmeivel az asztalon dobolt, Dimitrij pedig odament az ablakhoz, kinyitotta, hogy levegőt eresszen be. – Nem jó idők ezek – mondta Bridges, miközben a barkóját dörzsölte. – Én hiszek Szergejnek – felelte Dimitrij. – Ahogy túléltük a háborút, ezt is túléljük. – Az egyetlen bölcs dolog, amit valaha mondott – gúnyolódott Amelia, majd elővett egy új cigarettát, és rágyújtott. – S mi van a híresztelésekkel? – kérdezte Bridges. – Egyre többet hallani. S aztán egyik nap nincs kenyér, másnap már nincs rizs. – Miféle híresztelésekkel? – kérdeztem. Bridges rám pillantott, szőrös öklét a másik tenyerébe nyomta. – Azt beszélik, a kommunista sereget átcsoportosították, és a Jangcéhez közeledik, meg hogy az egész országban nacionalista 157

tábornokok dezertálnak és egyesítik erőiket a kommunistákkal. Azt tervezik, hogy elfoglalják Sanghajt. Nagy levegőt vettem. A lábamtól a karomig átszaladt rajtam a remegés. Úgy éreztem, beteg leszek. – Miért riogatja Ányát? – kérdezte Dimitrij. – Pont most kell ilyenekkel traktálnia? Miután épp szemtanúja volt annak a szörnyűségnek? – Badarság – mondta Amelia. – A klub jobban megy, mint valaha. Tele vagyunk britekkel, franciákkal és olaszokkal. Csak a majrés amerikaiak idegeskednek. És akkor mi van, ha jönnek a kommunisták? Nekik a kínaiak kellenek, nem mi. – De akkor mi van a kijárási tilalommal? – akadékoskodott Bridges. – Milyen kijárási tilalommal? – kérdeztem. Dimitrij rosszalló pillantást vetett Bridgesre. – Az csak télen van érvényben. Hogy spóroljanak a tüzelővel meg egyéb készletekkel. Azzal nem kell foglalkozni. – Milyen kijárási tilalommal? – ismételtem meg a kérdést, és Bridgesről Dimitrijre néztem. – Egy héten csak négy nap tarthatunk nyitva. És csak fél tizenkettőig – világosított fel Bridges. – Merő elővigyázatossági intézkedés – mondta Dimitrij. – A háború alatt sokkal szigorúbb volt. – Egy újabb majrés amerikai szabály – tette hozzá Amelia. – Csak a télre vonatkozik – mondta Dimitrij. – Nem kell izgulni miatta. MÁSNAP ÁTJÖTT LUBA, HOGY TALÁLKOZZON VELEM. Kobaltkék ruhát viselt a hajtókáján egy kis bokrétával. Kezdetben kínosan éreztem magam, mert Dimitrij és Amelia kirúgták a férjét, mint a klub ügyvédjét, de Luba egyáltalán nem viseltetett irányomban másképp. 158

– Ánya, nézzenek oda, mennyire sápadt vagy és lefogytál – mondta. – Menjünk, és együnk egy jót. Az én klubomban. Behívtam, ő meg elsurrant mellettem, körbenézett a lakásban, mintha keresne valakit. Odasietett a vitrinhez, megnézte a babákat, aztán felkapott egy jáde Buddhát a könyvespolcról és azt nézegette, majd végigfuttatta a kezét a szabadon hagyott kőfalon. Aztán rájöttem, mit keresett a dolgokban, amikhez hozzáért. – Úgy hiányzik, mint a saját apám – mondtam. Megrándult az arca. – Nekem is hiányzik. Találkozott a tekintetünk, ő pedig elfordult, hogy megnézze a falon a Kínai kertek című képet. A délelőtti napfény besütött a függöny nélküli ablakokon. Megcsillant Luba hullámos haján, s glóriát vont a feje köré. Eszembe jutott, amikor az eljegyzési estélyen, a Moszkva-Sanghajban Szergej vállát ragyogta be a fény tánc közben. Bár Luba a klikkünkhöz tartozott, sosem kerültem túl közel hozzá. Ő is egy volt azok közül az asszonyok közül, aki már annyira megszokta, hogy ő pusztán valakinek a felesége, hogy egyszerűen képtelenség volt másképp gondolni rá, mint a férje meghosszabbítása. Mindig egy robosztus, jó húsban lévő babának tűnt férje oldalán, aki megvillantja csillogó aranyfogait nevetés közben, de az igazi gondolatait sosem árulja el. Hirtelen, egy pillanat alatt szövetségesek lettünk, s mindketten szeretettel emlegettük fel Szergejt. – Felöltözöm – mondtam. Aztán ösztönösen azt kérdeztem: – Szerelmes voltál belé? Felnevetett. – Nem, de imádtam – mondta. – Az unokatestvérem volt. Luba klubjához a Bugyogó Kút útról kellett lefordulni. Egyfajta kopott bája volt. A függönyök elegánsak voltak, de kifakultak, a keleti szőnyegek pedig csodásak, de elhasználtak. A padlótól a mennyezetig érő ablakok egy sziklakertre néztek, ahol szökőkút és 159

magnóliafák álltak. A klub vonzotta a jómódú asszonyokat, akik nem tudtak bejutni a brit klubokba. Ez tele volt német, holland és francia nőkkel, akik többnyire Luba korosztályába tartoztak. Az étkezőcsarnok a fecsegésüktől volt hangos, meg a tányér- és pohárcsörgéstől, amit kínai pincérek toltak körbe ezüst zsúrkocsikon. Lubával elfeleztünk egy üveg pezsgőt, majd kijevi csirkét és bécsi szeletet rendeltünk fehércsokoládés sajttorta desszerttel. Úgy éreztem magam vele, mintha most találkoztunk volna először. Mikor ránéztem, olyan volt, mintha Szergejt látnám. El sem hittem, hogy nem vettem észre azelőtt a hasonlóságot. Ugyanaz a medveszerű gömbölyűség. Telt keze, ahogy a kést és a villát tartotta, tele volt öregségi foltokkal, de tökéletesen volt manikűrözve; vállát behúzta, de az állát felszegte. Bőre rugalmasnak és jól tápláltnak látszott. Kinyitott egy szelencét, bepúderozta az orrát. Arcának bal felén himlőhelyek látszottak, de oly gondosan volt kisminkelve, hogy alig lehetett észrevenni. Bár semmiben sem hasonlított az édesanyámra, volt Lubában valami anyai, ami igen nagy melegséggel töltött el iránta. Vagy talán csak azért, mert Szergejt láttam benne tovább élni. – Hogy lehet, hogy egyikőtök sem említette, hogy unokatestvérek vagytok? – kérdeztem, miután leszedték előlünk a főfogás tányérjait. Luba megrázta a fejét. – Amelia miatt. Szergej nem hallgatott ránk, amikor arra kértük, hogy ne vegye el. Magányos volt, a nő meg csak egy könnyű fuvarra vágyott a fényűzés felé. Mint tudod, Sanghajban elég bonyolult a törvény az oroszok számára. Az összes többi külföldire a saját országának a törvényei vonatkoznak, de ránk a legtöbb dologban a kínai törvények. Megtettük, amit lehetett, hogy megóvjuk a vagyoni érdekeltségeimet. Luba körbenézett a pincért keresve tekintetével, de az épp rendelést vett fel egy nagy asztalnál ülő nőtársaságtól. Nem akart tovább várakozni a kiszolgálásra, ezért megragadta a pezsgősüveg nyakát, és maga töltötte tele a poharainkat. 160

– Ánya, figyelmeztetni akarlak – mondta. – Figyelmeztetni mire? Kisimította az asztalterítőt. – Alekszej tanácsolta Szergejnek, hogy írjon egy új végrendeletet, és hogy zárja ki belőle Dimitrijt. Az állam leesett. – Szóval Szergej nem is volt beszámíthatatlan? – Nem. – Az a végakarat majdnem tönkretette a házasságomat – mondtam egyre feszültebb hangon. – Miért ajánlott a férjed ilyet Szergejnek? Luba lecsapta a poharat, kilöttyintve egy adag pezsgőt. – Mert Dimitrij sosem hallgatott Szergejre, valahányszor figyelmeztetni akarta Amelia kapcsán. Mikor egybekeltek, Szergej ékszereket és pénzt adott Ameliának. De a Moszkva-Sanghajt sosem ígérte oda neki. Azt nem szánta senkinek egészen addig, míg Dimitrij fel nem tűnt. Ameliának valahogy mégis sikerült bebeszélnie Dimitrijnek, hogy Szergej halála után a kettejüké lesz. Megráztam a fejem. Nem álltam készen, hogy elmondjam Lubának, hogy pont azzal a céllal Dimitrijre írattam a klubot. – Még mindig nem értek ebből semmit – mondtam. Luba engem tanulmányozott egy pillanatig. Éreztem, hogy több is van a történetben, mint amit elárult, de mielőtt folytatta, meg akart győződni róla, hogy elég erős vagyok, hogy halljam. Reméltem, hogy úgy dönt, hogy nem vagyok az. Nem akartam tovább hallgatni őt. A pincér megérkezett az ezüst zsúrkocsival, és közénk rakta a sajttortát, amit azért rendeltünk, hogy elfelezzük. Mikor távozott, Luba felvett egy villát, belevágott a krémes süteménybe. – Tudod, mit akar Amelia valójában? – kérdezte. Megvontam a vállam. – Tudjuk, milyen Amelia. Ő mindig a saját feje után megy. Luba megrázta a fejét. Előrehajolt és azt suttogta: – Nem a saját feje után. Nem igazán. Ő az ember lelkére vágyik. 161

Annyira melodramatikusan hangzott, hogy majdnem elnevettem magam, de valami Luba tekintetében visszatartott ettől. A szívem a torkomban dobogott. – Felfalja őket, Ánya – folytatta. – Szergej lelke már az övé volt, mielőtt megérkeztél, de aztán kiszabadítottad. Most ráadásul Dimitrijt is elvetted tőle. Gondolod, belenyugszik ebbe? Szergejtől kaptál egy esélyt, hogy kivágd az életedből azt a nőt, akár egy rákos daganatot. Dimitrij nem elég erős hozzá, hogy megtegye. Ezért hagyta rád a klubot Szergej. Sóhajtottam egyet, majd a számba vettem egy falat sajttortát. Megpróbáltam leplezni a rémületet, ami lassan felkúszott az ereimen. – Luba, nem gondolhatod komolyan, hogy Dimitrij lelkét akarja. Én tudom, hogy szörnyű az a nő, de azért ő nem a gonosz. Luba a villáját a tányérjába ejtette. – Tudod te, hogy milyen az a nő, Ánya? Úgy értem, tényleg ismered? Amelia egy ópiumkereskedővel jött Kínába. Amikor a férfit meggyilkolta egy kínai banda, a nő rászállt egy amerikai bankárra, akinek a felesége és a két gyereke New Yorkban élt. A férfi megpróbált szakítani vele, ezért Amelia írt egy hazugságokkal teli levelet a feleségének. A fiatalasszony kieresztett egy kád forró vizet, majd felvágta az ereit. A sütemény jellegzetesen édes íze megkeseredett a számban. Eszembe jutott, amikor első éjszakámon a Moszkva-Sanghajban az egyik kapitány felesége azt mondta, hogy tönkretette egy jó ember életét. – Luba, megrémítesz – mondtam. – Kérlek, csak mondd el végre, mi az, amire figyelmeztetni akarsz. Úgy tűnt, egy árnyék vonul át a helyiségen. A hátam megmerevedett. Luba megremegett, mintha ő is érezte volna a feketeséget. – Ő bármire képes. Nem hiszem el, hogy Szergejnek szívrohama volt. Szerintem ő mérgezte meg.

162

A szalvétámat az asztalra dobtam, felálltam, tekintetemmel a mosdót kerestem. – Bocsáss meg! – mondtam, miközben a szemem előtt lebegő fekete foltokkal viaskodtam. Luba megragadta a csuklómat, és visszahúzott a székre. – Ánya, te már nem vagy kislány. Szergej nincs itt, hogy vigyázzon rád, szembe kell nézned a valósággal. Meg kell szabadulnod attól a nőtől. Ő egy lesben álló kígyó. Arra vár, hogy egészben lenyeljen.

163

Hét A BUKÁS DIMITRIJ JÓSLATA, MISZERINT BENNÜNKET nem fog érinteni a polgárháború, november végére tévesnek bizonyult. Özönlöttek a menekültek vidékről Sanghajba; fagyott rizsföldeken és sáros utakon küzdötték át magukat, mindenüket magukkal cipelve a riksákon és a talicskákban. Rengetegen koldultak. A szemünk előtt, az utcán haltak éhen az emberek gyűrött ruhacsomókként töpörödve össze. A nyomornegyedek nőttek, minden üres épületbe önkényes lakásfoglalók költöztek be. Tömegesen csellengtek az utcán a pislákoló tüzeknél melegedve, és megfojtották saját gyermekeiket, amikor már nem bírták tovább nézni a szenvedésüket. A halál bűze terjengett a fagyos levegőben. Az emberek szájukhoz szorított kendővel jártak az utcán; az éttermek és hotelek helyiségeiben illatszereket fecskendeztek szét és légkamrákat szereltek fel, hogy kirekesszék a szagokat. A kukásautók minden reggel begyűjtötték az utakról a hullákat. A nacionalista kormány cenzúrázta az újságokat, csak a párizsi divatról és az angliai krikettmeccsekről olvashattunk. Bár az infláció megbénította a gazdaságot, a villamosok és a bevásárlóutcák tele voltak háztartásigép-reklámokkal. Sanghaj kereskedelmének nagykutyái megpróbáltak meggyőzni bennünket, hogy minden a legnagyobb rendben van. De még ők sem tudtak gátat vetni a 164

kávézókban, színházakban, könyvtárakban és szalonokban keringő pletykáknak. A kommunista hadsereg a Jangce partján táborozott és minket figyelt. Ki akarták várni a telet, hogy erőt gyűjthessenek, aztán megindulhassanak Sanghaj felé. Egyik reggel Dimitrij a szokásosnál később ért haza a klubból. Nem csatlakoztam hozzá a megelőző este, mert elég csúnyán megfáztam. Még mindig lázas voltam, amikor az ajtónál egymásba botlottunk. Arca elgyötört és elhanyagolt volt, szeme pedig véreres. – Mi újság? – kérdeztem tőle, miközben lesegítettem a kabátját. – Azt akarom, hogy többé ne gyere a klubba – mondta. Megtöröltem az orromat egy zsebkendővel. Émelyegtem, hát leültem a pamlagra. – Mi történt? – A célközönségünk túlságosan berezelt ahhoz, hogy éjszaka eljárjon. Egyre nehezebb fedezni a költségeket. A főszakács Hongkongba menekült, és kétszer annyit kellett fizetnem valakinek, aki feleolyan jó, hogy átcsábítsam az Imperialból. Dimitrij elővett a kredencből egy üveg whiskyt és egy poharat, majd töltött magának egy italt. – Le kell szállítanom az árakat, hogy több embert csalogassak be... csak amíg túl leszünk ezen. – Felém fordult. Összegörnyedt, mintha megütötték volna. – Nem akarom, hogy ezt lásd. Nem akarom, hogy a feleségem tengerészeket és gyári munkásokat szórakoztasson. – Annyira rossz a helyzet? Dimitrij mellém roskadt. A fejét az ölembe hajtotta, és behunyta a szemét. A haját cirógattam. Még csak húszéves, de az utóbbi néhány hónap kirajzolta a homlokán a ráncokat. Végigfuttattam az ujjamat a barázdákon, és elsimítottam őket. Imádtam a bőre tapintását, erős volt és bársonyos, mint az antilopbőr. Mindketten elaludtunk, és hosszú idő óta először Harbinról álmodtam. A ház felé kószáltam, és közben ismerős nevetést hallottam. Borisz és Olga a kandallónál álltak a macskájukkal. Apám 165

rózsát metszett a vázába, szája szélén cigaretta fityegett, keze ügyesen nyisszantotta le a töviseket és a szárakat. Mosolygott, mikor elmentem mellette. Az ablakon túl gyermekkorom zöld rétjei tárultak elém, anyám pedig a folyóparton állt. Kirohantam, a nedves fű a lábamnak csapódott. Kifulladtam, mire odaértem és meg tudtam érinteni a ruhája szegélyét. Ujját az ajkához emelte, aztán az enyémre nyomta. Elhalványult, én pedig reggel hunyorogva ébredtem. Dimitrij még mindig aludt mellettem a pamlagon, arca a párnába nyomódott. Mélyen, nyugodtan lélegzett. Még arra sem moccant meg, amikor gyengéden megcsókoltam a szemhéját. Az arcomat a vállához dörgöltem, és átkaroltam, mint fuldokló a farönköt. Estére a náthám lázzá komolyodott, és olyan veszettül köhögtem, hogy vért köptem. Dimitrij kihívott egy orvost, aki épp éjfél előtt érkezett meg. A doktor haja fehér felhőhöz hasonlított a pirospozsgás arca fölött, az orra pedig egy gombára emlékeztetett. Szerintem úgy nézett ki, mint egy mesebeli kobold, ahogy a sztetoszkópot a pergamenszerű bőrrel borított kezében melengette, majd a kaparó hangokat hallgatta vele a mellkasomban. – Butaság volt, hogy nem hívtak már korábban – mondta, miközben lázmérőt dugott a számba. – A tüdeje elfertőződött, és hacsak meg nem ígéri, hogy ágyban marad, míg teljesen meggyógyul, kórházba vitetem. A lázmérőnek mentolos íze volt. Visszasüppedtem a párnák közé, átkaroltam fájó bordáimat. Dimitrij mellém kuporodott, és a vállamat masszírozta, hogy egy kicsit enyhítse a fájdalmamat. – Ánya, kérlek, gyógyulj meg – súgta. BETEGSÉGEM ELSŐ HETÉBEN DIMITRIJ egyszerre próbált ápolni engem és vezetni a klubot. De a köhögésem belehasított a néhány órányi pihenésébe, amihez késő reggelenként és délutánonként próbált hozzájutni. A szeme alatti karikák és arcának sápadtsága aggasztott. 166

Nem engedhettük meg magunknak, hogy ő is lebetegedjen. Nem kezdtem el cselédet vagy szakácsot keresni, így megkértem Dimitrijt, hogy küldje át Mej Lint, aki majd gondomat viseli, és azt ajánlottam, hogy ő pedig kicsit kipihenhetné magát a háznál. Az egész decembert ágyban töltöttem. Minden éjjel lázálmok gyötörtek. Tangot láttam, és a kommunistákat, ahogy értem jönnek. Éjszakánként megjelent álmomban a földműves, akit a japánok végeztek ki, és gyászos tekintetével könyörgött hozzám. Kinyújtotta a kezét, és én meg is fogtam, de nem éreztem a pulzusát, és abból tudtam, hogy már elkárhozott. Egyszer azt hittem, ébren vagyok, és láttam, hogy egy fiatal kínai lány fekszik mellettem, törött szemüvege a gallérjába akadt, szétroncsolt feje pedig összevérzi a lepedőt. – Mama! Mama! – jajgatta. Néha Szergejjel álmodtam, és sírva ébredtem. Próbáltam elhitetni magammal, hogy tényleg Amelia mérgezte meg, de Luba győzködése dacára egyszerűen képtelen voltam rá. Ha másért nem, hát azért, mert mióta Dimitrij az üzlettársává tette Ameliát a klubban, szívélyesebben viseltetett irányomban, mint valaha. S mikor meghallotta, hogy megbetegedtem, átküldte a szolgálót egy csokor gyönyörű liliommal. December közepére Dimitrij az ideje nagy részét a klubban töltötte, próbálta fenntartani a forgalmat. A dolgait visszavitte a házhoz, mert egyszerűbb volt ott maradnia. Egyedül voltam és unatkoztam. Megpróbáltam a könyvekre koncentrálni, amiket Lubától kaptam, de a szemem hamar elfáradt, és az lett a vége, hogy órákon át bámultam a plafont, mert még ahhoz is gyenge voltam, hogy az ablakhoz üljek egy székbe. Bár három hét múlva a lázam alábbhagyott s a köhögésem is enyhült, még mindig képtelen voltam egyedül eljutni a hálószobából a díványig.

167

Dimitrij korán meglátogatott a nyugati karácsony napján. Mej Lin, akinek a főzőtudománya egyre javult, fűszeres halat és spenótot sütött forró olajban. – Jó látni, hogy végre igazi ételt eszel megint – mondta Dimitrij. – Hamarabb talpra állsz, mint gondolnád. – Ha jobban leszek, felveszem a legjobb ruhám; a klubban majd eltátják a szájukat, az biztos. Segíteni akarok, ahogy egy feleséghez illik. Dimitrijnek megrándult az arca, mintha valami a szemébe ment volna. Ránéztem, ő pedig elfordult. – Az jó lenne – mondta. Először zavarba jöttem a reakciójától. De aztán eszembe jutott, hogy szégyelli magát az új vendégkör miatt. Engem nem érdekel, gondoltam, én akkor is szeretlek, Dimitrij. A feleséged vagyok, és melletted akarok lenni mindenben. Később, az este folyamán, miután Dimitrij távozott, Alekszej és Luba ajándékot hozott nekem. Kinyitottam a dobozt, és egy kasmírsálat találtam benne. A sál szilvaszínű volt, és a vállam köré tekertem, hogy megmutassam nekik. – Nagyon jól áll neked – mondta Alekszej. – Gyönyörűen illik a hajadhoz. Mihajlovék elmentek, én pedig az ablakból figyeltem, ahogy elsétálnak az utcán. Mielőtt befordultak a sarkon, Alekszej átkarolta a felesége derekát. A mozdulat könnyed volt és laza, olyasfajta bizalmas érintés, ami az együtt töltött szerető évekből fakad. Azon tűnődtem, hogy vajon Dimitrij és én is ilyenek leszünk-e majd, de a gondolat elcsüggesztett. Még csak három hónapja voltunk házasok, de az ünnepeket máris külön töltöttük. Másnap, mikor Dimitrij átjött meglátogatni, sokkal jobb színben tűntek fel a dolgok. Fülig érő vigyorral paskolta a csípőmet. – Azt látnod kellett volna tegnap éjszaka! – mondta. – Majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben. Mindenki torkig van ezzel a hülye háborúval. Thornék, Rodenék, Fairbankék mind eljöttek. Még 168

Madame Degas is benézett a pudlijával, és felőled érdeklődött. Mindenki jól érezte magát, és azt mondták, szilveszterezni is eljönnek. – Már jobban vagyok – mondtam Dimitrijnek. – Már nem köhögök. Mikor költözöl vissza a lakásba? – Majd meglátom – mondta Dimitrij, és megcsókolta a nyakamat. – Majd újév után. Addig nagyon sok a teendőm. Dimitrij levetkőzött, megeresztett egy kád fürdővizet. Mej Lint elküldte egy pohár whiskyért. A hallban, a tükörben megpillantottam sápadt ábrázatomat. Fekete karikák voltak a szemem alatt, az orrcimpám és az ajkam körül pedig hámlott a bőr. – Szörnyen nézel ki – mondtam a tükörképemnek. – De kerül, amibe kerül, te is ott leszel azon a bulin. – Adj egy jó földet, s én aranyló búzát hozok neked – énekelte Dimitrij a fürdőkádban. Egy régi dal volt az aratásról. A hangja megmosolyogtatott. Adj nekem még egy hét pihenőt meg egy napot a szépségszalonban, s én is elmegyek a partira, gondoltam. Aztán még jobb ötletem támadt. Az utolsó pillanatig titokban akartam tartani a meglepetést. A megjelenésem lesz az ő megkésett karácsonyi ajándéka. A MOSZKVA-SANGHAJ LÉPCSŐJE NÉPTELEN VOLT, amikor szilveszter éjszakáján odaérkeztem. Szeles este volt, és a csillogó tömeget nem várta vörös szőnyeg és aranyzsinóros kordon. Csak a két márványoroszlán tekintett le rám némán, amikor kiszálltam a taxiból, és felléptem a jeges lépcsőfokra. Nyirkos szél borzolta a hajamat. Irritálta a légcsövemet, nyomban zihálni kezdtem, de semmi nem állhatta utamat, míg a meglepetést célba nem juttattam. Megragadtam a kabátom gallérját, és felszaladtam a lépcsőn.

169

Megkönnyebbültem, hogy az előcsarnok zsúfolásig telt emberekkel, és színekkel töltik meg a fehér teret. A nevetésük a csilláron és az aranyozott tükrökön visszhangzott. Magamba szívtam a látványt. Csak elképzelni tudtam a kevésbé fizetőképes kuncsaftokat, akiket Dimitrij csalogatott a klubba, hogy életben tartsa, mert azok, akik előttem épp finom gyapjú- és selyemfelöltőiket adták át a ruhatáros lányoknak, a régi közönség volt. Érezni lehetett a levegőben áradó illatukon az összetevőket: keleti parfüm, szőrme, jófajta dohány és pénz. Beadtam a kabátomat, és észrevettem, hogy egy fiatalember engem néz. A pultnak támaszkodott, egy pohár gint egyensúlyozott az ujjai között. A férfi tekintete végigsiklott a ruhámon, és rám mosolygott, ami több volt egy odapillantásnál. A smaragdzöld cseongszam volt rajtam, amit az első klubba látogatásom alkalmával viseltem. Szerencsét hozó babonának szántam a Moszkva-Sanghajnak meg magamnak. Elsuhantam a csodálom mellett, hogy megkeressem Dimitrijt. A tömeg majdnem összenyomott, ahogy a bálterem felé igyekeztem. A színpadon a padlizsánszínű öltönybe öltözött feketék féktelen dzsessz-zenét játszottak. A zenészek elképesztően néztek ki. Világító fogaik és ébenfekete bőrük csak úgy csillogott a fények alatt. A parkett tele volt a trombita sikítására rángatózó emberekkel. Észrevettem Dimitrijt a színpadi ajtó mellett, amint épp egy pincérhez beszél. Levágatta a haját. A füle fölött és a homlokán is rövidebb volt. Fiatalította. Szórakoztatónak találtam, hogy mindketten visszamentünk az időben: én a ruhámmal, ő pedig a rövid hajviseletével. A pincér elment, Dimitrij pedig felém pillantott, de nem ismert fel, amíg közelebb nem értem. Aztán összeráncolta a szemöldökét. Elképedtem a nemtetszése láttán. Amelia odasietett 170

hozzá, és súgott neki valamit. De mivel Dimitrij nem reagált, a nő követte a tekintetét oda, ahol én álltam. Gyanakvó kifejezés suhant át az arcán. De miért keltenék én benne bármivel gyanút? Dimitrij felém nyomult. – Ánya, otthon kéne lenned – mondta, és megfogta a vállamat, mintha az ájulás szélén lennék. – Ne aggódj – feleltem. – Csak éjfélig maradok. A segítségedre akartam lenni. Dimitrij még mindig nem mosolyodott el. Csak megvonta a vállát, és azt mondta: – Akkor gyere. Igyunk valamit az étteremben. Felmentem a nyomában a lépcsőn. A főpincér leültetett bennünket egy asztalnál, ahonnan a parkettre lehetett látni. Észrevettem, hogy Dimitrij a ruhámra pillant. – Emlékszel? – kérdeztem. – Igen – mondta csillogó szemmel. Egy pillanatig azt hittem, könnyek gyűltek bele, de csak a fényjátéka volt. A pincér hozott nekünk egy üveg bort, és megtöltötte a poharainkat. Ettünk két kis kaviáros-tejfölös blinit. Dimitrij előrehajolt, és a hajamhoz nyúlt. – Gyönyörű lány vagy – mondta. Egy kéjes örömhullám szaladt át rajtam. Közelebb húzódtam hozzá, betegesen vágyódtam a boldogság után, ami Szergej halálával elhagyott minket. Jól megleszünk, mondtam magamnak. Mostantól minden jobb lesz. Elfordult tőlem, és a kezét vizsgálgatta. – Nem akarom, hogy hazugságok legyenek köztünk, Ánya. – Nincsenek – mondtam. – Amelia és én szeretők vagyunk. Elakadt a lélegzetem. – Mi? – Nem volt szándékos. Szerelmes voltam beléd, amikor elvettelek – mondta Dimitrij. Elhúzódtam tőle. A mellem és a karom libabőrös lett. – Mi? – Megfordult velem a világ. Az érzékeim egytől egyig kezdtek 171

cserbenhagyni. A zene lelassult, a látásom elhomályosodott, a borospoharamat szorongattam, de nem éreztem. – Ő egy igazi nő – mondta szinte kegyetlenül. – És most pont erre van szükségem. Egy nőre. Felálltam az asztaltól, kiborítottam a poharamat. A fehér térítőn szétfolyt a vörösbor. Dimitrij észre se vette. A köztünk lévő tér kezdett eltorzulni. Már nem ugyanannál az asztalnál ültünk, hanem a helyiség két végében. Dimitrij magában mosolygott. Az idegen, aki valaha a férjem volt, rám se nézett. Mérföldekre volt tőlem. Ráadásul másba szerelmes. – Mindig is volt valami – mondta tárgyilagosan –, de Szergej halála kellett hozzá, hogy igazán megnyíljon a kapu. A szorongató érzés megsemmisítő fájdalommá erősödött bennem. Ha most elsétálok, olyan lesz, mintha meg sem történt volna, mondtam magamnak. Hátat fordítottam Dimitrijnek, és elsomfordáltam az asztalok között. A vendégek felnéztek az ételükből, vagy a mondat közepén befejezték a mondókájukat, hogy rám nézzenek. Próbáltam felszegni a fejem, hogy tökéletes házigazdának tűnjek, de púderrel elkeveredett könnyek folytak le az arcomon. – Jól van? – kérdezte egy férfi. – Igen, igen – mondtam, de a térdem rogyadozott alattam. A mellettem haladó italos pincérbe kapaszkodtam. Együtt estünk orra, egy pezsgősüveg alattam robbant szét. Kicsivel később a lakásban Mej Linnel együtt csipegettük a vállamból az üvegszilánkokat. Lejegelte a területet, de az egész vállam egy merő szilvakék daganattá duzzadt. A cseongszam a kredenc mellett lógott a széken; a véres lyuk a vállán úgy nézett ki, mint egy golyó ütötte seb. Dimitrij a kandalló mellől figyelt bennünket. – Ha tiszta – szólt oda Mej Linnek –, kötözd be, és holnap kihívjuk a doktort. 172

A lány ránézett érezve, hogy valami nincs rendben. Egy pamutcsomót szorított a sebre, majd bepólyázta. Miután végzett, még egyszer utoljára Dimitrijre meredt, aztán elinalt. – Kezd elszemtelenedni a kicsike. Nem kellene annyira kényeztetned – mondta, miközben felvette a kabátját. Felálltam és meginogtam, mint aki be van rúgva. – Dimitrij! Én vagyok a feleséged! – Már elmagyaráztam neked a helyzetet – mondta kelletlenül. – Vissza kell mennem a klubba. Az ajtónak támaszkodtam, képtelen voltam felfogni, mi történik. Hogy tehet ilyet Dimitrij? Hogy mondhatja, hogy szerelmes abba a nőbe? Ameliába? Hogyan lehet ilyen rideg és távolságtartó? Megnyúlt az arcom, és elkezdtem sírni. Olyan vadul zokogtam, hogy a begyulladt bordáim miatt levegőért kellett kapkodnom. – Na, ne már! – mondta Dimitrij, és megpróbált kikerülni. Könnyeimen át rápislogtam. Volt valami kevélység az arcában, amit azelőtt soha nem láttam. Akkor megértettem, hogy a világ összes könnye sem változtatna semmin. Az EGYIK BETEGSÉG A MÁSIKNAK ADTA a kilincset. Másnap reggel Mej Lin megpróbált megetetni, de egy falat rántottát sem tudtam lenyelni. Az összetört szív sokkal rosszabb, mint a láz. Minden részem sajgott. Alig kaptam levegőt. Dimitrij elárult és elhagyott. Senkim sem maradt. Sem apám, sem anyám, se gyámom, se férjem. Luba a hívásom után kevesebb mint egy óra múlva az ajtóban állt. A frizurája általában kifogástalan volt, de azon a reggelen hátul egykét szál kiállt. A gallérjának az egyik oldala begyűrődött a ruha alá. Furcsa vigaszt találtam, mikor láttam, hogy a zavarom tükröződik az ő megjelenésének rendezetlenségében is. Vetett rám egy pillantást, majd besietett a fürdőszobába, és egy nedves kéztörlővel jött vissza, amivel elkezdte törölgetni az arcomat. 173

– A legrosszabb az egészben, hogy te megpróbáltál figyelmeztetni – mondtam. – Mikor majd egy kicsit megnyugodtál és ettél valamit – kezdte –, meglátod, hogy nem állnak olyan rosszul a dolgok, mint elsőre tűnnek. Behunytam a szemem, és ökölbe szorítottam a kezemet. Hogy állhatnának még ennél is rosszabbul a dolgok? Nem épp Luba mondta, hogy Amelia már öngyilkosságba kergetett egy nőt, meg hogy valami sötét befolyással van Dimitrij lelkére? – Nem fogod elhinni – mondta –, de most, hogy bekövetkezett, úgy látom, egy csomó dolog neked kedvez. Olyan dolgok, amikre azelőtt nem is gondoltam. – Mindent megtettem, amitől Szergej megpróbált megvédeni – mondtam, majd a pamlagra ereszkedtem. – Nekik adtam a klubot. Luba mellém ült. – Tudom, de a klub az csak egy klub, és most hogy nyakunkon a háború, ki tudja, mi lesz vele. Az a fontos, hogy a ház és benne minden még mindig a tiéd. – Engem nem érdekel a ház vagy a pénz – mondtam fájó mellkasomat püfölve az öklömmel. – Mikor figyelmeztettél, azt hittem, Amelia a pénzemre pályázik, nem a férjemre. – Fájdalmasat sóhajtottam. – Dimitrij már nem szeret. Teljesen egyedül maradtam. – Ó, szerintem Dimitrij nemsokára észhez tér – vigasztalt Luba. – Nem akar majd feleségnek egy erkölcstelen amerikait, ő Szergejnél sokkal hiúbb. Előbb-utóbb megjön az esze. Mellesleg a nő majdnem tíz évvel idősebb nála. – És ebből nekem mi hasznom? – Nos, el nem veheti, amíg el nem válik tőled. És én nem hiszem, hogy ezt megtenné. Még ha meg is próbálná, tehetsz ellene. – De szerelmes belé – mondtam. – Én már nem kellek neki. Ezt ő mondta.

174

– Ánya! Te tényleg azt hiszed, hogy annak a nőnek ő kell? Ő még csak egy fiú. Azért manipulálja, hogy rajtad álljon bosszút. Dimitrij pedig össze van zavarodva a stressztől és a bánattól. – De nekem ő már nem kell. Miután együtt voltak, már nem. Luba átölelt. – Sírj csak, de azért ne vidd túlzásba! Nehéz lenne, ha férjes asszonyként nem érteném a férfiak természetét. A legvalószínűtlenebb nőkben is képesek találni valamit, ami elszórakoztatja őket, aztán hirtelen egy nap az egész véget ér, és újra a küszöbödön állnak, mintha mi sem történt volna. Alekszej is mennyi szomorúságot okozott nekem, míg fiatalok voltunk. Meghajoltam szenvtelen gyakorlatiassága előtt, de tudtam, hogy csak vigasztalni próbál, és hogy ő maradt az egyetlen bizalmasom. – Foglalok magunknak egy ebédet a női klubban – mondta, miközben a hátamat paskolta. – Egy ételtől meg egy italtól sokkal jobban érzed majd magad. Minden kialakul, Ánya, ha higgadtan viselkedsz. A társaság volt a legutolsó dolog, amire vágytam, de hallgattam Lubára, mikor rábeszélt, hogy fürödjek meg és öltözködjem. Tudtam, mivel próbálkozik. Ha a lakásban maradtam volna, akkor végem. Ami Sanghajban megáll, az halálra van ítélve. A beteg koldusok, akik elbágyadtak az utcán, Sanghajban elpusztultak, az elhagyott csecsemők és a kimerült riksás fiúk szintúgy. Sanghaj csak az erőseké. És a túlélés titka az, hogy mozgásban kell maradni. A HÁZASSÁGOMRÓL VALÓ LEMONDÁS UTÁN azzal vészeltem át a heteket, hogy kikapcsoltam. Nem engedtem át magam a gondolkodás élvezetének. Ha belegondoltam volna, mi történt, leálltam volna. Amint leálltam, éreztem magamban, hogy haldoklom, mint a katona, aki nem mozog és megfagy a hóban. Próbáltam hinni Lubának, hogy Dimitrij és Amelia kapcsolata csak egy ideiglenes viszony, mert

175

igazából nem szerelmesek egymásba. De ez az illúzió szertefoszlott aznap, mikor megláttam őket. A Bundon jártam, épp egy riksást kerestem, aki hazavinne a Lubával elköltött ebéd után. Könnyűnek éreztem magam a pezsgő után, amit a magányom enyhítése végett ittam. Hideg volt, és a földig érő bundámat viseltem csuklyával a fejemen az arcom elé sálat tekerve. A szívem majd kiugrott a helyéről, amikor az ismerős limuzin megállt a járda mellett, tőlem egy méterre. Dimitrij szállt ki belőle. Olyan közel állt hozzám, mégsem volt tudomása róla. Az ujjammal megsimogathattam volna az arcát, ha akartam volna. A forgalom zaja elült, és úgy tűnt, ketten maradtunk az idő csapdájában. Aztán benyúlt az autóba. Hátrahőköltem, amikor felismertem a kesztyű nélküli, hegyes körmű ujjakat, amik Dimitrij kezébe kapaszkodtak. Amelia kicsusszant vörös pelerinben, a nyaka körül cobolyprémmel. Úgy nézett ki, mint egy gyönyörű démon. Magamba roskadtam, amikor észrevettem Dimitrij arcán a csodálatot. Ugyanazzal a bensőséges mozdulattal karolta át Amelia derekát, amivel Alekszej Lubáét karácsony este. Dimitrij és Amelia eltűnt a városi tömegben, én meg valahol magamban tűntem el. Valami azt súgta, hogy az a Dimitrij, akit ismertem, meghalt, én pedig egy tizenhat éves özvegy vagyok. Reggelenként elég későn ébredtem. Egy óra körül fogtam egy riksát, amivel elutaztam Luba klubjához, és elidőztem az étel fölött, miközben az ebédből lassan uzsonnaidő lett. Délutánonként dzsessz vagy Mozart szólt a fő társalgóban, én pedig azt hallgattam, míg le nem ment a nap, és a pincérek el nem kezdtek megteríteni a vacsorához. Legszívesebben arra az étkezésre is ott maradtam volna, ha nem lettem volna annyira zavarban. Legalább öt évvel fiatalabb voltam, mint az utánam következő legfiatalabb hölgy. Még hazudnom is kellett a koromat illetően, hogy Luba társasága nélkül is eljárhassak a klubba. 176

Egyik nap épp a szokásos asztalomnál ültem, és a North China Daily News hasábjait olvasgattam. Az újságban semmit nem írtak a polgárháború alakulásáról, kivéve hogy a nacionalisták és Mao Cetung fegyverszünetet akarnak kötni. Elég valószínűtlen volt ilyen ellenfelek között a fegyverszünet. Akkoriban sosem lehettem biztos benne, mi a valóság, s mi pusztán propaganda. Felnéztem a hírlapból, kibámultam a lekopaszodott, téli sziklakertre. Az ablak tükröződésében észrevettem, hogy valaki figyel engem. Megfordultam, és egy magas nő állt mögöttem virágmintás ruhában. Egy hozzáillő sál volt a nyaka köré tekerve. – Anouck vagyok – mutatkozott be. – Te mindennap itt vagy. Beszélsz angol? – Saját angoltudása akadozott, s holland akcentusa erősen kiérződött. Rápillantott a mellettem lévő székre. – Igen, egy kicsit – feleltem és intettem neki, hogy üljön le. Anouck barna hajába arany fürtök vegyültek, bőre természetesen barnának tűnt. Egyedül a szája rontotta a szépségének az összképét. Mikor mosolygott, a felső ajka eltűnt. A természet kegyetlen. Létrehoz egy bájos dolgot, aztán elcsúfítja. – Nem, te jól beszéled – mondta. – Hallottam. Egy orosz enyhe amerikai akcentussal. A férjem... ő amerikai volt. Észrevettem a volton a hangsúlyt, és megvizsgáltam őt közelebbről is. Nem lehetett több huszonhárom évesnél. Nem reagáltam, erre ő azt mondta: – A férjem... halott. – Részvétem – mondtam. – A háború miatt? – Néha úgy gondolom. És a te férjed? – kérdezte, majd a jegygyűrűmre mutatott. Elpirultam. Többször láthatott engem a klubban, mint az egy férjes asszonyra nézve illendő lenne. Lenéztem az egybefonódó aranykarikákra, és átkoztam magamat, amiért nem vettem le a gyűrűt. Aztán láttam, hogy megrándul a szája, és megértettem.

177

Mosolyogtunk, de képtelenség volt nem észrevenni, hogy mindkettőnknek ugyanaz a szomorúság bujkál a tekintetében. – Az én férjem... ő... ő is meghalt – mondtam. – Értem – mondta és mosolygott. Anouck remek figyelemelterelésnek bizonyult. A klubban való megjelenéseim egyre ritkultak, miután még több fiatal „özvegynek” mutatott be. Együtt töltöttük a napjainkat vásárlással, éjszakánként pedig a Palace Hotelben vagy az Imperialban vacsoráztunk. A többi nő két kézzel szórta hűtlen férje pénzét. Anouck ezt „a bosszúállás asszonyi művészetének” nevezte. A nálam lévő pénz viszont az enyém volt, és bosszúra sem vágytam. De a többi nőhöz hasonlóan én is szabadulni akartam a fájdalomtól és a megaláztatástól, amit a férjem okozott nekem. Anouck rábeszélt, hogy járjak el a „nyelv- és kultúrdélutánokra” az amerikai konzulátusra. Egyszer egy héten a főkonzul külföldieket invitált meg, hogy elvegyüljenek a munkatársaival házának elegáns szalonjában. Az első órában általában angolul beszélgettünk különféle művészeti mozgalmakról és irodalomról. Politikáról soha. Utána párokat alkottunk azokkal, akik meg akarták ismerni a mi anyanyelvűnket. Egyes résztvevők nagyon is komolyan vették ezeket a leckéket, de legtöbbünknek mégiscsak egy indok volt, hogy emberekkel találkozhassunk, és teletömhessük magunkat a pekándiósüteménnyel, amit minden alkalommal felszolgáltak. Az egyetlen amerikai, aki jelentkezett, hogy oroszul tanulna, magas, nyakigláb fiatalember volt, akit Dan Richardsnak hívtak. Abban a pillanatban megtetszett, ahogy megpillantottam. Vörös, göndör, rövidre nyírt haja volt. Bőrét szeplők tarkították, fakó szemét pedig vékony ráncok keretezték, melyek elmélyültek, ha mosolygott. – Dobrij gyeny, Mrs. Lubenszkij! – mondta, és megrázta a kezemet. – Minyá závut Daniel. – A kiejtése borzasztó volt, de a

178

buzgalma annyira elragadó, hogy hosszú ideje először tudtam őszintén nevetni. – Kém akar lenni? – ugrattam. A tekintete meglepetten megvillant. – Nem, nem hiszem, hogy meglenne hozzá az alkatom – felelte. – Nagyapám a forradalom előtt diplomata volt Moszkvában. Nagyra becsülte az oroszokat, engem pedig mindig is kíváncsivá tettek. Így amikor Anouck bejelentette, hogy elhozza az egyik bájos, orosz barátnőjét is, úgy döntöttem, elhantolom a vén vízköpőt, aki eddig a francia nyelvtant próbálta belém verni, és inkább felveszem az oroszt! A nyelv- és kultúrdélutánokért volt érdemes élni annak a bánatos, szitáló esővel tarkított tavasznak a kezdetén. Dan Richards szórakoztató volt és elbűvölő, és sajnáltam, hogy mindketten házasok vagyunk, mert tényleg könnyen szerelmes tudtam volna lenni belé. A tréfái és az úriemberhez méltó viselkedése kicsit segített megfeledkeznem Dimitrijről. Olyan gyengédséggel és tisztelettel mesélt a terhes feleségéről, hogy miatta bízni akartam valakiben. Őt hallgatva újra hinni akartam a szerelemben. Kezdtem annak a személynek érezni magam újra, aki akkor voltam, mielőtt elhurcolták édesanyámat: valaki, aki hiszi, hogy az emberek alapjában véve jók. Aztán az egyik délután Dan elkésett az óráról. Figyeltem, ahogy a többi csoport már elmélyülten társalog, és megpróbáltam lekötni magam azzal, hogy bemagolom a savanyú képű elnökök nevét és szolgálati idejét, akiknek a portréi a falon lógtak. Mikor Dan végre megérkezett, teljesen ki volt fulladva. Hajában és a szempilláin esőcseppek gyöngyöztek, cipőjét pedig összekente. Idegesen dörzsölte a kezét a térdén, és elfelejtette a szavakat, amiket egy perccel azelőtt ejtettem ki neki. – Mi a gond? – kérdeztem. – Polly. Épp az imént küldtem vissza az Államokba. – Miért? 179

Összedörzsölte az ajkait, mintha kiszáradt volna a szája. – Az itteni politikai helyzet bizonytalanná vált – mondta. – Mikor a japánok megszállták az országot, sok amerikai nőt és gyereket táborokba zártak. Nem akarok kockáztatni. Ha maga lenne a feleségem, magát is elküldeném – magyarázta. Meghatott az aggodalma. – Nekünk, oroszoknak nincs hová mennünk – mondtam neki. – Kína az otthonunk. Körbejáratta a tekintetét a helyiségben, majd arcát közelebb hajtotta az enyémhez. – Ánya – kezdte –, ez bizalmas információ, de Csang Kaj-sek fel akarja adni a várost. Az amerikai kormány értesített minket, hogy nem nyújtunk már több segítséget a nacionalista kormánynak. Az összes fegyverünk a kommunisták kezére jut, valahányszor egy nacionalista tábornok úgy dönt, hogy átkel a folyón, hogy átálljon. A britek arra utasították az állampolgáraikat, hogy tartsanak ki üzletük mellett. De mi már így is túl sokáig voltunk Kínában. Ideje távoznunk. Később, a sütemények és az üdítők mellett, Dan a kezembe csúsztatott egy üzenetet, és bele is szorította a kezembe. – Gondolja meg, Ánya – mondta. – Egy Grigorij Bologov nevű kozák a honfitársaik Sanghajból történő kimenekítéséről tárgyal a Nemzetközi Menekültügyi Szervezettel. Nemsokára elindul egy hajó a Fülöp-szigetekre. Ha itt marad, a kommunisták a Szovjetunióba küldik. Az utolsó sanghaji oroszokat, akik a háború után visszatértek oda, kivégezték, mondván, hogy kémek. Bologov címét szorongattam a kezemben, míg hazaszaladtam az esőben. Lehangolt és rémült voltam. Elhagyni Kínát? De hova mehetnék? Ha elhagyom Kínát, azzal lemondok az anyámról is. Honnan tudná, hol keressen? Richards boldog és terhes felesége jutott eszembe, aki biztonságban úton volt Amerikába, és nemsokára együtt lehet jólelkű, hűséges férjével. Milyen kiszámíthatatlan a sors. Nekem miért pont Dimitrijjel kellett találkoznom? Kezemet lapos 180

hasamra tettem. Férjem már nem volt, de talán egy gyerek még boldoggá tehetne. Elképzeltem egy kislányt, akinek sötét haja és borostyánszínű szeme van, mint anyámnak. A lakásban sötét volt. Mej Lin nem volt ott, s arra gondoltam, hogy elment vásárolni, vagy épp szundít egyet a cselédszobában. Bezártam magam mögött az ajtót, és elkezdtem levenni a kabátomat. A nyakamon végigfutott a borzongás. Az orromat fűszeres dohányillat csapta meg. A pamlagot körülölelő árnyékba sandítottam, mígnem alakot öltött. Dimitrij. Cigarettája vége szénként parázslott a sötétben. Halovány körvonalára meredtem, nem tudtam eldönteni, hogy valóság-e, vagy csak egy jelenés. Felkapcsoltam a villanyt. Rám nézett, de nem szólt semmit, csak beszívta és kifújta a levegőt a cigarettán keresztül, mintha anélkül nem tudna lélegezni. A konyhába mentem, és felraktam a teáskannát a tűzhelyre. Mikor felforrt a víz, készítettem magamnak egy csésze teát, de őt nem kínáltam semmivel. – A maradék holmidat egy bőröndbe pakoltam a hallban, a szekrényben – közöltem vele. – Ha esetleg azon gondolkodtál, miért nem találod. Húzd be magad után az ajtót, ha elmész. Bezártam magam mögött a hálószoba ajtaját. Túl fáradt voltam a beszélgetéshez, és nem volt már hangulatom Dimitrij sértéseihez. Lerúgtam a cipőmet, a fejemen át lehúztam a ruhámat. A szobában hűvös volt. Bebújtam az ágytakaró alá, és hallgattam az esőt. A szívem kalapált a mellkasomban. De nem tudtam biztosan, hogy Dimitrij vagy Dan miatt. Az éjjeliszekrényen álló órára néztem, és az arany miniatűrre, amit Mihajlovéktól kaptunk az eljegyzésünkre. Eltelt egy óra, és azt gondoltam, Dimitrij már elment. De amint kezdett leragadni a szemem, hallottam, hogy kinyílik a hálószobaajtó, és Dimitrij belép a helyiségbe. Az oldalamra fordultam, azt színleltem, hogy alszom. Visszatartottam a lélegzetem,

181

amikor megéreztem, hogy teste a matracba süpped. A bőre akár a fagy. A csípőmre tette a kezét, s én kővé dermedtem. – Menj el – mondtam. A keze szorosabban átkulcsolt. – Azok után, amit tettél, nem jöhetsz csak úgy vissza. Dimitrij nem szólt semmit. A lélegzése egy megfáradt emberé volt. A karomba csíptem, míg a bőröm már vérezni kezdett. – Már nem szeretlek – mondtam. A keze végigsimította a hátamat. Már nem volt bársonyos, mint az antilopbőr. Olyan volt, mint a smirgli. Eldobtam magamról, de megfogta az arcomat, és kényszerített, hogy ránézzek. Még a sötétben is láttam, mennyire sovány. A nő egészben kaparintotta meg, és üresen adta vissza. – Már nem szeretlek – ismételtem meg. Forró könnyek potyogtak az arcomra. A bőrömbe égtek, mint a kén. – Bármit akarsz, megadom neked – zokogta. Eltoltam és kiküzdöttem magam az ágyból. – Nem kellesz – mondtam. – Nem akarlak már soha többet. MÁSNAP REGGEL DIMITRIJJEL A BRAZIL kávéházban reggeliztünk a Joffre sugárúton. A lábát előrenyújtva ült az ablakon át beömlő napfényben. Szemét behunyta, fejben messze járt. Az omlettemből a villával félrehúzigáltam a tojásokat, mert a végére tartogattam. Az erdő gombája titkos kincsként lapul, buzgó kezedre vár, hogy érte mohón lenyúlj. Eszembe jutott, ahogy anyám énekelte nekem. A bajuszos pincértől eltekintve, aki a pultnál lézengett azt imitálva, mintha tisztogatná, a kávézó üres volt. A levegőben fa, olaj és hagyma illata szállt. Még most is, bármikor megérzem az illatoknak ezt az összetételét, az a reggel jut eszembe róla, miután Dimitrij visszajött hozzám. 182

Tudni szerettem volna, hogy azért jött-e vissza, mert még szerelmes volt belém, vagy azért, mert rosszul alakultak a dolgok Ameliával. De nem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem. A szavak mindenesetre úgy ültek a nyelvem hegyén, mint egy rossz íz. A bizonytalanság gátat emelt közénk. Róla beszélni olyan volt, mintha megidéznénk őt, attól pedig túlságosan tartottam. Egy idő múlva Dimitrij felült, vállával körözni kezdett. – Vissza kell költöznöd a házba – mondta. Már magától a gondolattól, hogy lássam a házat, felfordult a gyomrom. Nem akartam azon a helyen lakni, ahol Dimitrij Ameliával időzött. Nem akartam árulás nyomát észrevenni minden egyes bútordarabban. Visszariadtam a gondolattól, hogy a régi ágyamban aludjak azután, hogy bemocskolták. – Nem, nem akarok – mondtam és félretoltam a tányéromat. – A házban biztonságosabb. És most már erre kell gondolnunk. – Nem akarok a házba menni. Látni sem akarom. Dimitrij megdörzsölte az arcát. – Ha a kommunisták lerohanják a várost, a koncessziós negyedhez a te utcádon át fognak jönni először. A lakás nem védett. A háznak legalább ott a fal. Igaza volt, de akkor sem akartam odamenni. – Szerinted mihez fognak kezdeni, ha megérkeznek? – kérdeztem. – A Szovjetunióba küldenek bennünket is, mint az anyámat? Dimitrij megvonta a vállát. – Nem. Akkor ki keresné meg nekik a pénzt? Átveszik majd a kormányzást, és birtokba veszik a kínai vállalkozásokat. Én inkább a fosztogatástól és a lázongástól tartok. Dimitrij útra készen felállt. Mikor látta, hogy bizonytalankodom, kinyújtotta a kezét. – Ánya, azt akarom, hogy velem légy – mondta. A szívem megdobbant, mikor megláttam a házat. A kert sáros volt az esőtől. Senki nem foglalkozott vele, hogy megnyírja a rózsabokrokat. Veszélyes indákká változtak, amik felkígyóztak a falon, csápjaikat az ablakkeretekbe süllyesztve barna karcolásokat 183

hagytak a festésen. A gardéniafa elhullajtotta az összes levelét, és nem volt egyéb, mint egy karó, ami kiállt a földből. Még a virágágyások is csak lehangoló rögöknek tűntek: senki nem ültetett virághagymákat tavaszra. Hallottam, hogy a mosókonyhában Mej Lin énekel, és rájöttem, hogy valószínűleg Dimitrij már a megelőző nap a házba költöztette. A Vénlány nyitott ajtót és elmosolyodott, amikor meglátott engem. Az arckifejezés megváltoztatta beesett szemét. Egy pillanatig szinte sugárzott. Azon évek alatt, míg ismertem őt, sosem mosolygott rám. Most, hogy a katasztrófa szélén álltunk, hirtelen úgy döntött, hogy kedvel engem. Dimitrij segített neki bevonszolni a bőröndjeimet az előcsarnokba, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon a többi szolgáló mikor mondott fel. A szalon falai csupaszon álltak, az összes festmény eltűnt. Lyukak maradtak a falban ott, ahonnan a világítótesteket eltávolították. – Elcsomagoltam őket, hogy biztonságban legyenek – közölte Dimitrij. A Vénlány kinyitotta a bőröndöket, és elkezdte felhurcolni a ruháimat a lépcsőn. Megvártam, míg hallótávolságon kívülre ér, aztán odafordultam Dimitrijhez, és azt mondtam: – Ne hazudj nekem! Többé ne hazudj! Összerándult, mintha megütöttem volna. – Eladtad, hogy fenntarthasd a klubot. Nem vagyok hülye. Nem vagyok már kislány, függetlenül attól, bárminek is hiszel. Idősebb vagyok, Dimitrij. Nézz rám! Idősebb vagyok. Dimitrij a kezét a szám elé tette, és a mellkasához húzott. Ki volt merülve. És meg is öregedett. Éreztem a bőrén. A szíve alig kalimpált. Megszorított, az arcát az enyémhez nyomta. – Ő vitte el, mikor elment. A szavak úgy csattantak, mint egy pofon. A szívem a bordáimon kalapált. Azt hittem, a gyomromat is kitölti. Ezek szerint ő hagyta el 184

Dimitrijt. Egyáltalán nem azért jött vissza, mert inkább engem választott. Elhúzódtam tőle, és a tálalónak dőltem. – Elment? – kérdeztem. – Igen – felelte a reakciómat figyelve. Felsóhajtottam, két világ közt ingadoztam. Az egyik az volt, ahol fogom a bőröndjeimet, és visszaindulok a lakásba, a másik pedig az, ahol Dimitrijjel maradok. A tenyeremet a homlokomnak nyomtam. – Akkor most elfelejtjük őt – mondtam. – Ezennel már nem része az életünknek. Dimitrij a nyakamba borult és zokogott. – „Ő”, „Az”, „Elment”. Ezentúl már csak így említjük őt – mondtam. A NACIONALISTA HADSEREG TANKJAI éjjel-nappal dübörögtek a városban, és a kommunista kollaboránsok utcasarki kivégzése mindennapos eseménynek számított. Egyszer, útban a piacra, négy, útjelző táblára tűzött, levágott fej mellett sétáltam el, és észre sem vettem volna, ha a mögöttem haladó lány és az anyja el nem kezdenek sikoltozni. Azokban az utolsó napokban az utcák állandóan vérben áztak. Az új kijárási tilalom értelmében mindössze három éjszaka tarthattuk nyitva a klubot hetente, ami bizonyos értelemben áldás volt ránk nézve, mert híján voltunk a személyzetnek. Az összes jó séfünk Tajvanra vagy Hongkongba menekült, és olyan zenészeket is nehéz volt találni, akik nem oroszok voltak. De azokon az éjszakákon, mikor kinyitottunk, az összes hűséges vendégünk teljes pompájában jelent meg. – Nem fogom hagyni, hogy egy csapatnyi háborgó paraszt elrontsa a jó kedvemet – mondta egyik este Madame Degas, mielőtt szipkáján át hosszan beleszippantott cigarettájába. – Ezek képesek

185

mindent tönkretenni, ha hagyjuk. – Pudliját elgázolta egy autó, de sztoikus nyugalommal lecserélte egy Fifi nevű papagájra. Az ő véleményét tükrözte a Sanghajban maradó többi vendégünk arckifejezése is. A brit és amerikai üzletembereké, a holland hajózási vállalkozóké és az ideges kínai impresszárióké. Egyfajta megszállott életöröm mozgatott bennünket. Az utcai mészárlás ellenére úgy vedeltük az olcsó bort, mintha kitűnő évjárat lenne, és úgy falatoztunk a sonkatömbökből, mint ahogy annak idején a kaviárt ettük. Ha elsötétítés volt, mi gyertyát gyújtottunk. Dimitrijjel úgy keringőztünk a táncparketten minden éjjel, mintha újdonsült házasok lennénk. A háború, Szergej halála és Amelia mind csak egy különös álomnak tűntek már. Azokon az éjszakákon, amikor a klub zárva volt, Dimitrijjel otthon maradtunk. Felolvastunk egymásnak, vagy lemezeket hallgattunk. A város széthullásának közepette normális párrá értünk. Amelia nem volt egyéb, mint egy szellem a házban. Néha megcsapta az orromat az illatának egy foszlánya a vánkoson, vagy találtam egy csillogó, fekete hajszálat a kefén vagy a csempepadlón. Ám se nem láttam, se nem hallottam felőle egészen addig az éjszakáig, mikor megcsörrent a telefon, a Vénlány pedig felvette. A szolga távoztával az idős asszony elkezdett angolul beszélni, és úgy vette fel a telefont, mint egy komornyik. Már abból sejtettem, ki volt a hívó, ahogy a Vénlány besomfordált a szobába idegesen kerülve a pillantásomat. Valamit odasúgott Dimitrijnek. – Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon – mondta. A Vénlány visszament a hallba, s már épp közölni akarta az üzenetet, amikor Dimitrij kiszólt elég hangosan, hogy Amelia is meghallja: – Mondd meg neki, hogy ne telefonáljon ide többet. Másnap Luba küldött egy sürgős üzenetet, hogy találkozzam vele a klubban. Már egy hónapja nem találkoztunk, s mikor rátaláltam a

186

társalgóban, ahogy ott ült egy csinos kis kalapban, ám olyan nyúzott arccal, akár egy holt asszonyé, majdnem felkiáltottam a döbbenettől. – Jól vagy? – kérdeztem tőle. – Elhagyjuk a házat – mondta. – Hongkongba indulunk még ma éjjel. Ma lejárnak a távozó vízumok. Ánya, velünk kell jönnöd! – Nem tehetem – feleltem. – Másképp nem fogsz távozó vízumhoz jutni. Alekszejnek van egy bátyja Hongkongban. Úgy tehetsz, mintha a lányunk lennél. Még sosem láttam Lubát ilyen túlfeszített állapotban. A házasságom válsága idején ő volt számomra a nyugalom hangja. De ha most a többi nőre néztem a helyiségben, ugyanazt a páni félelmet véltem felfedezni a tekintetükben. – Dimitrij visszajött hozzám – mondtam. – Tudom, hogy nem fogja itthagyni a klubot, nekem meg a férjem mellett van a helyem. – Az ajkamba haraptam és a kezemre bámultam. Megint elveszítek valakit. Ha Luba elhagyja Sanghajt, nem valószínű, hogy valaha viszontlátjuk egymást. Kinyitotta a retiküljét, és elővett egy zsebkendőt. – Megmondtam, hogy visszamegy hozzád – szólt, miközben a szemét törölgette. – Segítenék, hogy mindketten kijussatok, de Dimitrijt illetően igazad van. Nem fogja itthagyni a klubot. Bárcsak még mindig barátok lennének a férjemmel. Alekszej talán meg tudná győzni, hogy muszáj távozni. A főpincér szólt, hogy a szokásos asztalunk elkészült. Miután leültetett minket, Luba rendelt egy üveggel a legjobb pezsgőből és desszertnek a sajttortából. Mikor a pezsgő megérkezett, az első poharat majdnem egyben hajtotta fel. – Elküldöm neked a hongkongi címünket – mondta. – Ha bármiben a segítségetekre lehetek, szólj! Bár sokkal boldogabb lennék, ha mégis úgy döntenétek, hogy távoztok.

187

– Még mindig elég sokan járnak a klubba – mondtam neki. – De ha kezdenek elszállingózni, megígérem, rábeszélem Dimitrijt, hogy mi is menjünk. Luba biccentett. – Híreim vannak Amelia felől – mondta. Körmömet a székpárnába vájtam. Nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom. – Úgy hallottam, hajtani kezdett egy tehetős texasit. De az a férfi rafináltabbnak bizonyult, mint a szokásos prédái. Elvette a nőtől, amit akart, aztán otthagyta. Ezúttal pórul járt. Elmondtam neki, mi történt előző éjszaka, és hogy Dimitrij azt üzente Ameliának, hogy többé ne keresse. Úgy látszott, a pezsgő kicsit megnyugtatta Luba idegeit. Mosoly terült szét az arcán. – Szóval a ribanc megint próbálkozott – ékelődött. – Ne izgulj, Ánya. Dimitrijen már nem fog a bűbája. Bocsáss meg neki, és szeresd tiszta szívedből. – Azt teszem – feleltem. De azt kívántam, bárcsak ne beszéltünk volna Ameliáról. Ő egy vírus, ami addig lappangott a szervezetben, míg szóba nem került. Luba még egyet hörpintett a pezsgőből. – Az a nő egy bolond – mondta. – Összevissza fecseg, hogy vagyonos összeköttetései vannak Los Angelesben. Ráadásul azt híreszteli, hogy saját éjszakai mulatója van: a Moszkva-LA. Micsoda pojáca! Esett, amikor kijöttünk a klubból. Lubát még utoljára megcsókoltam, és hálás voltam a pezsgő zsibbasztó hatásáért. Figyeltem, ahogy átverekszi magát a tömegen egy riksa felé. Mi történt mindannyiunkkal? Ezen gondolkodtam. Velünk, akik hajdanán a Moszkva-Sanghaj táncparkettjén keringőztünk, és próbáltunk Josephine Baker módra énekelni.

188

Az ÉJSZAKÁBA FOLYAMATOSAN SZIRÉNAVIJJOGÁS hasított, a távolban pedig tűzharc hangjai dübörögtek. Másnap reggel Dimitrijt bokáig érő sárban állva találtam. – Bezárták a klubot – közölte. Arca hamuszürke volt. Kétségbeesett tekintetében a fiatal Dimitrijt véltem felfedezni. A kisfiút, aki elveszítette az édesanyját. Hitetlenül rázta a fejét. – Tönkrementünk – mondta. – Csak addig tart, amíg elcsitulnak a kedélyek – próbáltam vigasztalni. – Felkészültem. Mindenből bespájzoltam eleget, hogy néhány hónapig kihúzzuk. – Te nem hallottad a híreket? – kérdezte. – A kommunisták átvették a hatalmat. Ki akarnak toloncolni minden külföldit. Mindannyiunkat. Az amerikai nagykövetség és a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet egy hajót akar indítani. – Akkor menjünk – mondtam. – Majd újrakezdjük. Dimitrij térdre rogyott a sárban. – Hallod te, hogy mit beszélek, Ánya? Menekültek. Nem vihetünk magunkkal semmit. – Akkor is menjünk, Dimitrij! Szerencsénk van, hogy egyáltalán valaki segíteni próbál rajtunk. Sáros kezét az arcához emelte, és eltakarta a szemét. – Szegények leszünk. Úgy tűnt, a „szegény” szó egyszerűen megtöri őt, de én furcsamód megkönnyebbültem. Nem leszünk szegények. Szabadok leszünk. Nem akartam elhagyni Kínát, mert az tűnt az egyetlen köteléknek anyámhoz. De az a Kína, amit ismertünk, már nem létezett. Egy másodperc alatt kicsúszott a kezünkből. Senkinek sem lett volna szabad mindenek elébe helyeznie. Még anyám is megértené, hogy adódott számomra egy nyitott kapu, hogy Dimitrijjel újrakezdhessük. A Vénlánynak megnyúlt az arca, mikor közöltem vele, hogy Mej Linnel együtt el kellene menniük, mert nem biztonságos a mi házunkban tartózkodni. Ami élelmet csak tudtam, összecsomagoltam 189

nekik a kofferekbe, és egy erszényt megtömtem nekik pénzzel, majd azt mondtam a Vénlánynak, hogy rejtse a ruhája alá. Mej Lin belém kapaszkodott. Dimitrijnek kellett segítenie, hogy be tudjam emelni a riksába. – Most muszáj elmenned az öreg barátoddal – mondtam neki. Mikor a riksa elindult, még mindig keserűen sírt, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy magammal viszem. De tudtam, hogy nem eresztenék ki az országból. Dimitrijjel a bombázók zajára és az állandó robbanások közepette szeretkeztünk. – Meg tudsz nekem bocsátani, Ánya? Tényleg megbocsátasz? – kérdezte utána. Azt feleltem, hogy már megtettem. Másnap reggel szakadt az eső. Úgy verte a tetőt, mint az ágyúdörej. Kisurrantam Dimitrij öleléséből, és odamentem az ablakhoz. Az égszakadás óriási víztömege az utcán hömpölygött. Odafordultam Dimitrij ágyon fekvő, meztelen alakjához, és azt kívántam, hogy bárcsak elmosná az eső a múltat is. Megmoccant és rám pislogott. – Ne törődj az esővel – motyogta. – Majd gyalog megyek a konzulátusra. Te csomagold össze a bőröndöket. Este visszajövök érted. – Minden rendben lesz – mondtam neki, miközben rásegítettem az inget és a kabátját. – Nem fognak megölni minket. Csak felszólítanak, hogy távozzunk. Megérintette az arcomat. – Tényleg úgy gondolod, hogy elölről kezdhetünk mindent? Együtt sétáltunk át a házon, tudtuk, hogy aznap éjszakától már soha nem heverészhetünk az elegáns bútorokon, nem bámulhatunk ki hatalmas ablakain. Azon gondolkodtam, hogy vajon mi lesz vele, hogy mire fogják használni a kommunisták. Hálás voltam, hogy Szergejnek már nem kell végignéznie Marina szeretett otthonának a pusztulását. Megcsókoltam Dimitrijt, és a tekintetemmel kísértem őt, miközben az eső elől összegörnyedve szalad végig a kerti sétányon. 190

Valami arra ösztökélt, hogy vele tartsak, de kevés időnk maradt, és még össze kellett csomagolnom az útra. Az egész napot azzal töltöttem, hogy feldaraboljam az ékszereimet, s az ékköveket és gyöngyöket a zoknik orrába és az alsóneműink korcába varrjam. Anyám jáde nyakláncának megmaradt darabjait a matrjoska babák aljába rejtettem. Nem volt praktikus öltözékem, amit becsomagolhattam volna, ezért a bőröndömbe a legdrágább ruháimat hajtogattam azzal a reménnyel, hogy legalább el tudom őket adni. Rémült és izgatott voltam egyszerre. Nem voltunk biztosak benne, hogy a kommunisták eleresztenek. Ha olyanok voltak, mint Tang, akkor biztosan nem. Akár ki is végezhetnek minket, hogy csillapítsák a bosszúszomjukat. Mindazonáltal énekelve csomagoltam. Boldog voltam és újra szerelmes. Mikor beesteledett, behúztam az összes függönyt, és gyertyafénynél főztem. Felhasználtam minden hozzávalót, amit csak felleltem a konyhában, hogy valóságos ünnepi lakomát készítsek. A padlón széthajtogattam egy fehér abroszt, és még utoljára megterítettem az esküvői étkészlettel. Mikor Dimitrij este még nem ért vissza, próbáltam magam meggyőzni, hogy ne gondoljak mindjárt a legrosszabbra. Arra számítottam, hogy az eső még legalább egy napig féken tartja a kommunistákat, Dimitrij pedig elég tapasztalt ahhoz, hogy elkerülje a bajt. – A legrosszabbon már túl vagyunk – mantráztam magamnak, és összekuporodtam a padlón. – A legrosszabbon már túl vagyunk. Mikor Dimitrij reggelre még mindig nem jött vissza, megpróbáltam felhívni a konzulátust, de nem volt vonal. Vártam még két órát, az idegességtől az izzadság lefolyt a hátamon. Az eső csillapodott, én pedig kabátot és cipőt húztam, s elszaladtam a nagykövetségre. A csarnokok és várótermek zsúfolásig teltek emberekkel. Kaptam egy jegyet, s azt mondták, várjak a soromra. Kétségbeesetten fürkésztem a sokaságot Dimitrij után kutatva. 191

Megpillantottam Dan Richardsot, amint kijött az irodájából, s odaszóltam neki. Felismert és magához intett. – Szörnyű munka ez, Ánya – mondta, és lesegítette a kabátomat, majd magunkra zárta az iroda ajtaját. – Adhatok egy kis teát? – A férjemet keresem – mondtam neki, s megpróbáltam leplezni a pánikomat, ami egyre erősödött bennem. – Tegnap jött ide, hogy jegyet szerezzen nekünk a menekülthajóra. De nem jött haza. Dan kedves arcán aggódás suhant át. Hellyel kínált, és megpaskolta a karomat. – Kérem, ne aggódjon! – mondta. – Elég kaotikus itt minden. Kiderítem, mi történt. Eltűnt a csarnokban. Dermedten ültem ott, akár egy kődarab, s némán szemléltem a félig már dobozokba csomagolt kínai régiségeket és könyveket. Dan egy óra múlva tért vissza, arca megnyúlt. Felálltam a székről rémülten, hogy Dimitrij esetleg meghalt. Dan egy papírt hozott a kezében, amit elém tartott. Dimitrij fényképe volt rajta. A tekintet, amit annyira imádtam. – Ánya, ez az ön férje? Dimitrij Lubenszkij? Bólintottam, de tekintetemből félelem áradt. – Te jó isten, Ánya! – kiáltotta, majd beleroskadt a székébe, és fésületlen hajába túrt. – Dimitrij Lubenszkij tegnap este feleségül vette Amelia Millmant, és ma reggel elhajóztak Amerikába. A MOSZKVA-SANGHAJ ELŐTT ÁCSOROGTAM, bedeszkázott ablakait és ajtaját bámultam. Az eső elállt. A közelben fegyverek ropogtak. Szememmel magamba szívtam az oszlopcsarnok, a kőlépcső és a bejáratot őrző fehér oroszlánok látványát. Emlékezni próbáltam, vagy elfeledni az egészet? Azt, ahogy Szergej, Dimitrij és én a kubai banda zenéjére táncolunk; az esküvőt, a temetést és az utolsó napokat. Mögöttem az utcán egy család szaporázta a lépteit. Az anyuka tyúkanyóként terelte maga előtt síró gyermekeit. Az apa 192

előregörnyedve vonszolta maga után az utazóládákkal és kofferekkel megrakott taligát, amiket – tudtam – még azelőtt el fognak kobozni tőlük, mielőtt elérnék a dokkot. Dantől kaptam egy órát, hogy visszaérjek a konzulátusra. Foglalt nekem helyet egy ENSZ-hajóra, ami a Fülöp-szigetekre tart. Menekült leszek, és megint magamra maradtam. A harisnyám orrában nyomtak a gyöngyök és a drágakövek. Az összes többi ékszerem a horda martaléka lesz, amikor betörnek a házba. Az összes, kivéve a jegygyűrűm. A magasba tartottam a kezem, a fénylő karikát szemléltem. Felmentem a lépcsőn az ajtóhoz közelebb eső, zsémbes márványoroszlánhoz, és a nyelvére helyeztem a gyűrűt. Az én ajándékom Mao Ce-tungnak.

193

MÁSODIK RÉSZ

194

Nyolc A SZIGET AZ ÓCEÁNJÁRÓ, AMIVEL KIHAJÓZTUNK SANGHAJBÓL, nyögött egyet, megdőlt, majd a tőle telhető legnagyobb sebességgel elindult, kürtőiből sűrű füst gomolygott elő. Figyeltem, ahogy a város egyre inkább a messzeségbe vész, a lábamat összefröcskölték a hullámok. A Bund épületei híján voltak fénynek vagy életnek, akár gyászoló rokonok a temetésen. Az utcák némán várakoztak. Amint elértük a folyótorkolatot, a hajó menekültjei zokogásban és nevetésben törtek ki. Valaki egy fehér-kék-vörös királyi zászlót tartott a magasba. Megmenekültünk. A többi mentőhajóra lőttek, vagy elsüllyedtek, mire idáig értek. Az utasok korláttól korlátig ugráltak, egymásba ölelkeztek, megkönnyebbült öröm járta át őket. Úgy tűnt, csak én süllyedek egyre mélyebbre, mert a veszteség olyan súllyal ölelt körül, akár egy horgony. S ez lehúzott a folyóba, ahol a sötét hullámok összecsaptak a fejem fölött. Dimitrij második árulása erősebben szabadította fel bennem a sóvárgást anyám után, mint a kényszerű elválásunk óta bármikor. Felidéztem őt a múltból. Az ő arcát láttam a borús égbolton és a habzó farvízben, ami most fehér lepelként terjedt szét köztem és az ország között, ahol születtem. Az ő képe volt az egyetlen, ami vigaszt nyújtott. Csak ő segíthetett megnevezni a szerencsétlenséget, ami gyötört. 195

Már másodjára voltam szeretettől megfosztott számkivetett. Bár sokan ismerték egymást a hajón, én egyedül voltam. A többi orosz, akit ismertem, máshogy menekült el Kínából. De azért szép számmal akadtak vagyonos emberek, akik a középosztálybeli családok, boltosok, operaénekesek, zsebtolvajok, költők és prostituáltak közé keveredtek. Mi, kiváltságosak voltunk a legnevetségesebbek. Első nap bundában és estélyiben jelentünk meg az ebédnél a kantinban. Elgörbült kanalat merítettünk a kicsorbult tányérokba, és figyelmünk nagyvonalúan átsiklott terítékünk, a fémbögre és a foszlott textilszalvéta fölött is. Még mindig annyira rabul ejtett bennünket annak az illúziója, akik voltunk, hogy felőlünk éppenséggel az Imperialban is ebédelhettünk volna. Az étkezés után takarítási beosztást kaptunk a következő húsz, tengeren töltött napra. A mellettem ülő nő úgy vette gyémántgyűrűs kezébe, mintha a desszert-étlapot kapta volna meg, aztán zavartan sandított a darab papirosra. – Nem értem – mondta, majd körbenézett, hogy ki érte a felelős. – Ugye, ez csak valami tévedés lesz, és nem nekem szánták? Másnap az egyik hajószolgától kaptam egy egyszerű, kék ruhát abból a halomból, amit egy kézikocsin tolt körbe. Túl nagy volt rám, s az övrészén és az ujjakon eléggé megkopott. A krémszínű bélés pecsétes volt és dohos szagú. Magamra öltöttem a gyér mosdóvilágítás alatt, majd belenéztem a tükörbe. Ettől féltél annyira, Dimitrij? Hogy mások ruháit kell majd felvennünk? A mosdó szélébe kapaszkodtam. Olyan volt, mintha megfordulna körülöttem a helyiség. Oly veszettül kellett Dimitrijnek egy Moszkva-LA nevű klub, hogy kész volt engem is feláldozni érte? Nem láttam a tekintetében a hűtlenséget, amikor aznap reggel elindult a követségre. Mikor segítettem begombolni a kabátját, nem volt okom azt feltételezni, hogy nem fog visszajönni hozzám. De akkor mi történt utána? Hogy tudta Amelia levadászni őt? Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogy a nő ármánykodó vörös 196

ajkai elrebegik a bűvös varázsigéket: – Nagyon könnyű lesz újrakezdened... a nacionalista kormány iratok ezreit semmisítette meg, mielőtt elmenekült. Valószínűleg nem is maradt semmi hivatalos nyoma annak, hogy nős vagy. Semmi olyan, amiről az Egyesült Államoknak egyébként is tudomása lenne. – Hallottam Dimitrij fogadalmát, amikor sebtében összeadták őket: – Igen, akarom. – Vajon legalább az arca megrándult abban a pillanatban – kérdeztem magamtól –, amikor meggyilkolt engem? Leginkább az a gondolat kergetett az őrületbe, hogy én mennyire szerelmes voltam belé, ő pedig cserében mennyire nem volt énbelém. Dimitrij szerelme olyan volt, mint Sanghaj, ahol csak a dolgok felszíne látszott. Alatta viszont minden romlott volt és hamis. A szeretete nem hasonlított az anyáméra, bár mindkettejüké rajtam hagyta a bélyegét. A HAJÓ MENEKÜLTJEI KÖZÜL A LEGTÖBBEN derűsek voltak. Az asszonyok a korláthoz gyűltek, hogy beszélgessenek, vagy csak nézzék a tengert, a férfiak énekelve mosták a fedélzetet, a gyerekek meg ugrálóköteleztek vagy együtt babáztak. De minden este kibámultak a kabinablakon, hogy megvizsgálják a Hold és a csillagok állását, ellenőrizzék a hajó helyzetét. Megtanulták, hogy nem bízhatnak senkiben. Csak amikor látták az égövi jegyeket, és meggyőződtek róla, hogy még mindig a Fülöp-szigetek felé tartanak és nem a Szovjetunióba, akkor tudtak elaludni. Ami engem illet, ha munkatáborba hurcolnak, az sem érdekelt volna. Én már halott voltam. Ezzel szemben ők viszont úgy viselkedtek, mintha hálásak lennének. Alig panaszkodtak, ha fel kellett sikálni a hajófedélzetet, netán krumplit kellett pucolni, és azokról az országokról diskuráltak, amelyek esetleg befogadnák őket a Fülöp-szigetek után. 197

Franciaország, Ausztrália, az Egyesült Államok, Argentína, Chile, Paraguay. Az országnevek úgy gördültek le ajkukról, akár valami költemény. Nekem nem voltak terveim, s ötletem sem volt, mit hozhat számomra a sors. A szívemben oly hatalmas fájdalmat cipeltem, hogy úgy gondoltam, úgyis végez velem, még mielőtt partot érnénk. Én is a többi menekülttel együtt súroltam a fedélzetet, de míg ők néha szünetet tartottak, én tovább sikáltam a szerelvényeket, a korlátokat, mígnem a kezem már vérzett a szél okozta kicserepedéstől és a hólyagoktól. Csak akkor hagytam abba, ha az ellenőr megérintette a vállamat. – Ánya, figyelemre méltó energiáid vannak, de enned is kell néha. – A purgatóriumban voltam, s épp próbáltam megváltani magamat onnan. Mindaddig, míg érzem a fájdalmat, életben vagyok. Míg tart a büntetés, volt remény a megváltásra is. Hat napja voltunk úton, mikor égető fájdalmat éreztem arcom bal felén. A bőröm kivörösödött és feldagadt, s tele volt hólyagokkal, amik olyanok voltak, mint a rovarcsípés. A hajó orvosa megvizsgált, és a fejét csóválta. – Az aggódástól van. Elmúlik, ha tart egy kis pihenőt. De a csúfság nem múlt el. Egész úton olyan maradtam, akár egy leprás. A TIZENÖTÖDIK NAPON A PÁRÁS TRÓPUSI HŐSÉG sűrű felhőként telepedett ránk. Az acélkék vízből azúr óceán lett, a levegő pedig megtelt ananászillattal. Meredek szirtekkel csipkézett szigetek és fehér korallzátonyok között hajóztunk el. Minden egyes naplemente a horizont peremén sistergő, tüzes szivárvány volt. Trópusi madarak röpködtek ki-be a fedélzeten; némelyikük oly szelíd volt, hogy félelem nélkül a kezünkre vagy a vállunkra szállt. De mindeme természeti szépség néhány sanghaji oroszt erősen nyugtalanított. Boszorkányság és áldozás pletykája terjedt el a hajón. Valaki 198

megkérdezte a kapitánytól, igaz-e, hogy Tubabao-sziget egy leprás kolónia, ő pedig biztosított bennünket róla, hogy a szigetet lepermetezték DDT-vel, és már régen elköltözött az összes leprás onnan. – Ne felejtsék el, hogy a maguké az utolsó hajó – mondta. – Honfitársaik már ott vannak készen arra, hogy fogadják magukat. A huszonegyedik napon a legénység egyik tagja elkiáltotta magát, és mindannyian a fedélzetre siettünk, hogy megpillanthassuk végre a szigetet. Szememet leárnyékoltam a nap elől, és a távolba meredtem. Tubabao némán, titokzatosan és vékony ködbe burkolózva ugrott elő a tengerből. Két hatalmas, őserdővel borított hegye egy oldalán heverő nő idomait juttatta eszünkbe. Hasa és combjának íve alabástromszínű fövenyt és kókuszpálmákat ölelt félig körbe. A civilizáció egyetlen jele egy móló volt, ami a strand végéből nyúlt ki. Lehorgonyoztunk, és a poggyászainkat kirakodták. Később, a délután folyamán csoportokba osztottak bennünket, s egy nyikorgó bárkában, ami olajtól és hínártól bűzlött, a strandra szállítottak. A ladik lassan haladt, miközben a filippínó kapitány a kristálytiszta tengerbe mutatott alattunk. Szivárványszínű halrajok suhantak tova a bárka alatt, a tengerfenék homokjából pedig kiemelkedett valami, ami leginkább egy rájához hasonlított. Egy középkorú nő mellett ültem, aki magas sarkút és a karimájába tűzött virággal díszített kalapot viselt. Kezét pedánsan az ölében pihentette, és úgy csücsült a hasadt faülőkén, mintha épp a gyógyfürdőbe tartana, pedig valójában egyikünk sem sejthette, hogy mit hoz számunkra akár a következő óra. Csak ekkor döbbentett meg, mennyire képtelen helyzetbe kerültünk. Mi, akik addig csak a világ egyik legkozmopolitább városának nyüzsgését és bűzét, zaját és őrületét ismertük, épp azon voltunk, hogy a Csendes-óceán egy távoli szigetén teremtsük meg új otthonunkat.

199

A móló végében négy ütött-kopott busz várt ránk, az üveg hiányzott az ablakukból, a karosszérián pedig rozsdás horpadások voltak. Az amerikai haditengerészettől egy férfi, akinek napszítta haja volt, homlokát pedig pirosra égette a nap, lelépett a jármű lépcsőjéről, és megkért bennünket, hogy szálljunk fel. Nem volt elég hely, ezért legtöbbünknek állnia kellett. Egy fiatal fiú felajánlotta a helyét, én pedig hálásan belesüppedtem. A combom odaragadt a forró bőrhöz, s mikor meggyőződtem róla, hogy senki sem látja, lehúztam a harisnyámat és a zsebembe dugtam. Égő lábam és bokám megkönnyebbült a szabad levegőn. A busz bukdácsolva vergődött át a földút barázdáin. A levegőben az utat szegélyező banánfák illata terjengett. Valahányszor elhaladtunk egy nipapálma-kunyhó mellett, filippínó árusok ananászt vagy szénsavas üdítőt mutogattak nekünk. A motorzúgást túlordibálva az amerikai közölte velünk, hogy ő Richard Connor százados, a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet egyik szigetre telepített hivatalnoka. Maga a tábor nem volt messze a strandtól, de a rossz útviszonyok miatt hosszabbnak tűnt a távolság. A buszok leparkoltak egy szabadtéri kávézó mellett, ahol nem voltak vendégek. A bárpult nádfedeles volt. A kártyaasztalokat és az összecsukható székeket félig betemette a homok. A táblára firkantott menüre pillantottam: tintahal kókusztejben, porcukrozott palacsinta és limonádé. Connor egy kikövezett ösvényen katonai sátrak sorai között vezetett minket. Néhánynak a bejáratát feltekerték, hogy beeresszék a délutáni szellőt. Belül tábori ágyakat és felfordított ládákat zsúfoltak össze, amik asztalként és ülőhelyekként szolgáltak. A legtöbben volt egy villanykörte is a központi sátorpóznához szíjazva, és egy olajtűzhely állt a bejárat mellett. Az egyik sátorban a ládákat azonos színű szövettel takarták le, és kókuszhéjból készült étkészlettel terítették meg. Elámultam, mi mindent sikerült egyeseknek kimenekíteniük Kínából. 200

Láttam varrógépeket, hintaszékeket és még egy szobrot is. Azoknak a holmijai voltak ezek, akik legelőször távoztak, akik nem várták meg, míg a kommunisták a küszöbükön állnak meg, mielőtt evakuálják őket. – Hol vannak az emberek? – kérdezte a virágos kalapos nő Connortól. A férfi vigyorgott. – Gondolom, lenn, a strandon. Mikor nincsenek szolgálatban, majd maguk is oda akarnak menni. Elhaladtunk egy nagy sátor mellett, aminek minden oldala nyitott volt. Odabent négy vaskos nő egy forró üst fölé hajolt. Izzadt arcukkal felénk fordultak, és azt kiáltották: – Hurrá! – Mosolyuk hiteles volt, de fogadtatásuktól honvágyam lett. Hová kerültem? Connor százados a sátorváros közepén elterülő térre vezetett minket. Felállt egy fadobogóra, miközben mi a perzselő napon ültünk, és az útmutatásait hallgattuk. Tájékoztatott, hogy a tábor körletekre van osztva, mindegyiknek van egy saját felügyelője, közösségi konyhája és zuhanytömbje. A mi területünk egy őserdei szoros előtt feküdt, a „vadvilág és a biztonság szempontjából előnytelen helyen”. Ezért az első feladatunk az, hogy megtisztogassuk. Alig hallottam a századost a fejem lüktetésétől, amikor a halálos „egyperces kígyókról” és a kalózokról beszélt, akik bolo macsétáikkal felfegyverkezve éjszaka surrannak elő a dzsungelból, és akik már három embert kiraboltak. Általában két egyedülálló nőt helyeztek el egy sátorban, de a megtisztítatlan őserdő közelsége miatt a mi körletünkben az összes nőt négy- vagy hatszemélyes sátrakban szállásolták el. Engem három fiatal nővel egy sátorba osztottak be, akik Csingtao környékéről korábban érkeztek a szigetre a Cristoballal. A nevük Nyina, Galina és Ludmilla volt. Nem hasonlítottak a sanghaji lányokra. Robosztus felépítésűek voltak pirospozsgás ábrázattal és szívből jövő

201

kacagással. Segítettek megtalálni a kofferemet, és megmutatták, hol osztják az ágyneműt. – Nagyon fiatal vagy ahhoz képest, hogy egyedül vagy itt. Hány éves vagy? – kérdezte Ludmilla. – Huszonegy – hazudtam. Meglepődtek, de nem fogtak gyanút. Abban a pillanatban elhatároztam, hogy nem beszélek a múltamról. Túlságosan is fájt. Édesanyámról beszéltem persze, mert miatta nem szégyenkeztem. De Dimitrij nevét nem ejtem ki. Eszembe jutott Dan Richards, s az, hogyan töltötte ki a papírjaimat, hogy kijuttasson Sanghajból. Kitörölte a Lubenszkaját, és beírta a leánykori nevemet, a Kozlovát. – Higgyen nekem! – mondta. – Eljön még a nap, mikor hálás lesz, hogy nem kell annak a férfinak a nevét viselnie. Máris arra vágytam, hogy megszabaduljak tőle. – Mivel foglalkoztál Sanghajban? – kérdezte Nyina. Egy pillanatig haboztam. – Nevelőnő voltam – mondtam. – Egy amerikai diplomata gyerekei mellett. – Nevelőnőhöz képest elég szép ruháid vannak – mondta Galina, miközben törökülésben üldögélt a kicserepesedett földpadlón, és figyelte, ahogy kipakolok. Végigsimította az ujját a zöld cseongszamon, ami a koffer sarkából lógott ki. A lepedő szélét a matrac alá tűrtem. – Elvárták, hogy szórakoztató legyek – mondtam. De amikor felnéztem, láttam az ártatlan tekintetét. Semmi nem lapult a megjegyzése mögött. A másik két lány is inkább elbűvöltnek látszott, mint szkeptikusnak. Benyúltam a bőröndbe, és kihúztam a ruhát. Megrándult az arcom, mikor észrevettem, hogy Mej Lin megvarrta a vállát. – Neked adom – mondtam Galinának. – Már úgyis kinőttem. Galina felugrott, a ruhát a melléhez szorította, és nevetni kezdett. A felhasított oldala miatt meghunyászkodtam. Ez bármilyen

202

nevelőnőnek túl szexi lett volna, még azon kivételezetteknek is, akik „szórakoztattak”. – Nem, én túl kövér vagyok – mondta, és visszaadta. – De köszönöm a kedvességedet. Odanyújtottam a ruhát a többi lánynak is, de ők csak kacarásztak. – Nekünk ez túl extra – mondta Nyina. Később, úton az étkezősátor felé, Ludmilla megszorította a karom. – Ne légy olyan szomorú! – mondta. – Eleinte kicsit túl sok ez az egész, de ha majd meglátod a strandot meg a srácokat, megfeledkezel a gondjaidról. A kedvességétől csak még inkább megvetettem magamat. Ő azt hitte, olyan vagyok, mint ők. Egy fiatal, gondtalan nő. Hogyan mondjam el nekik, hogy már nagyon régen elveszítettem az ifjúságomat? Hogy Sanghaj elragadta tőlem? A körlet étkezősátrát három huszonöt wattos izzó világította meg. A gyér fényben körülbelül egytucatnyi hosszú asztalt számoltam össze. Főtt makarónit kaptunk vagdalttal bádogtányérban. Az én hajómon utazó emberek csak csipegették az ételt, míg a tapasztalt tubabaói kezek kenyérszeletekkel törölték tisztára a tányért. Egy vénember szilvamagot köpött közvetlenül a homokos padlóra. Mikor Galina látta, hogy nem eszem, egy doboz szardíniát nyomott a kezembe. – Tedd a makarónira – mondta. – Hogy legyen egy kis íze. Ludmilla váratlanul oldalba lökte Nyinát. – Ánya megijedt a hirtelen mozdulattól. – Ánya – mondta Nyina, és meghúzta a haját –, nemsokára úgy fogsz kinézni, mint mi. Lebarnulsz, a hajad meg fürtökbe áll össze. Tubabaói bennszülött leszel. MÁSNAP REGGEL KÉSŐN ÉBREDTEM. A levegő a sátorban forró volt, és égett vászontól bűzlött. Galina, Ludmilla és Nyina elmentek. 203

Bevetetlen ágyukban még kirajzolódott a testük lenyomata. Csak pislogtam a gyűrött katonai lepedőkre, és azon gondolkodtam, vajon hova mehettek a többiek. De örültem a csendnek. Nem akartam már kérdésekre válaszolni. A lányok nagyon kedvesek voltak, de millió mérföldnyi távolság választott el tőlük. Nekik a szigeten volt a családjuk, én meg egyedül voltam. Nyinának hét fivére és nővére volt, nekem meg egy sem. Még szüzek voltak, akik az első csókra vártak. Engem tizenhét évesen már elhagyott a férjem. Egy gyík mászott el a sátor tövében. Egy madárral kötekedett odakint. A gyík pislantott a gülü szemével, majd peckesen elvonult a madár mellett néhányszor. Láttam az árnyékát, ahogy a madár megsuhintja a szárnyát, és a ragadozó kielégületlenségével lecsap a sátorra. Félrehajtottam a takarómat, és felültem. A központi tartócöveknek támasztott láda volt a közös öltözőasztalunk. A gyöngyök és a hajkefék között feküdt egy kézitükör, aminek a hátulját egy kínai sárkány díszítette. Felkaptam, és megvizsgáltam az arcomat. A verőfényben látszott, hogy a kiütések még jobban be vannak gyulladva. Bámultam egy darabig, próbáltam hozzászokni az új arcomhoz. Megijedtem. Ronda. A szemem kicsinek és kegyetlennek tűnt. Felrúgtam a kofferem tetejét. Az egyetlen nyári ruha, ami nálam volt, túl elegáns volt a partra. Olasz selyem, üveggyöngy szegéllyel. Ezzel kell beérnem. Úton a körletfelügyelő irodájához, a sátrak tömve voltak emberekkel. Volt, aki az éjjeli őrség után aludt éppen, vagy a San Migueltől, a helyiek italától. Mások mosogattak, vagy a tányérokat tisztogatták a reggeli után. Voltak, akik nyugágyban heverésztek a sátrakon kívül, olvasgattak vagy beszélgettek, mint az üdülő emberek. Napbarnított arcú, tiszta szemű fiatalemberek bámultak meg, ahogy elhaladtam mellettük. Felszegtem az államat, hogy 204

lássák sérült arcomat, mintegy jelezve feléjük, hogy használhatatlan vagyok kívül-belül. A körletfelügyelő irodája egy betonozott padlójú hullámbádog barakkban volt, a falát pedig a cár és a cárné bejárat fölé függesztett, napszítta képe díszítette. Kopogtattam a szúnyoghálós ajtón, és vártam. – Gyere be! – szólt ki egy hang. Besurrantam a sötét helyiségbe. Pislogtam, hogy a szemem alkalmazkodjon a barakkban lévő félhomályhoz. Csak egy tábori ágyat tudtam kivenni az ajtó mellett, meg egy ablakot a szoba túlsó végében. A levegő szúnyogriasztótól és gépzsírtól bűzlött. – Óvatosan – szólt a hang. Pislantottam, és a hang irányába fordultam. A barakkban meleg volt, de hűvösebb, mint a sátramban. A körletfelügyelő alakja fokozatosan rajzolódott ki, s láttam, hogy az asztalánál ül. Egy kis lámpa fénykarikát árasztott, de a férfi arcát nem világította meg. A sziluettjéből ítélve széles vállú, izmos férfi volt. Épp görnyedten hajolt valami fölé, arra koncentrált. Megindultam felé; drótdarabokat, csavarokat, kötelet meg egy gumiabroncsot léptem át. Csavarhúzót tartott a kezében, egy transzformátoron dolgozott. Körme gondozatlan volt és koszos, de bőre barna volt és sima. – Késett, Anna Viktorovna – mondta. – A nap már magasan áll. – Tudom. Sajnálom. – Ez itt már nem Sanghaj – mondta intve, hogy üljek le vele szembe, egy hokedlire. – Tudom. – Próbáltam megnézni az arcát, de csak erős állkapcsát és összeszorított száját láttam. Elővett néhány papírt a mellette álló kupacból. – Előkelő körökben vannak barátai – mondta. – Még alig érkezett meg, de máris az NMSZ igazgatási irodáján fog dolgozni. A többiek a maga hajójáról dzsungelt tisztogatni mennek. 205

– Akkor szerencsém van. A körletfelügyelő összedörzsölte a kezét, és felnevetett. Hátradőlt a széken, kezét a tarkóján összekulcsolta. Ajka megenyhült. Telt volt és mosolygott. – Mit gondol a mi sátorvárosunkról? Elég elbűvölőnek találja? Nem tudtam, mit válaszoljak. Nem éreztem gúnyt a hangjában. Nem megalázni akart; inkább úgy beszélt, mint aki látja a helyzetünk iróniáját, és próbálja könnyedén felfogni. Felemelt az asztalról egy fényképet, és ideadta. A képen egy csapat ember egy halom katonai sátor mellett állt. Az előtérben guggoló fiatalember egy karót szorongatott. Széles válla volt és izmos háta. Felismertem a telt ajkakat és az állkapcsot. De valami baja volt a szemének. Próbáltam közelebb tartani a fényhez, de a körletfelügyelő visszavette tőlem a képet. – Minket küldtek először Tubabaóra – mondta. – Látnia kellett volna akkor. Az NMSZ szerszámok nélkül dobott le ide minket. Azzal kellett kiásnunk a latrinákat meg az árkokat, amit találtunk. Az egyik férfi mérnök volt; ő körbejárt és összegyűjtötte azoknak a berendezéseknek darabkáit, amiket az amerikaiak hagytak itt abban az időben, amikor a sziget háborús bázisként szolgált nekik. Egy héten belül megalkotta a saját villamos generátorát. Ez az a fajta leleményesség, amit tisztelek. – Én hálás vagyok mindenért, amit Dan Richards tett értem. Remélem, valamilyen módon hozzá tudok majd járulni a sziget jobblétéhez. A körletfelügyelő egy pillanatra elcsendesedett. Nem tudtam nem észrevenni, hogy engem figyel. A titokzatos ajkak gonoszkás vigyorba görbültek. A meleg mosoly azonnal felvillanyozta a barakkot. Nyers modora ellenére megkedveltette velem a férfit. Volt valami medveszerű benne. Szergejre emlékeztetett. 206

– Iván Mihájlovics Nahimovszkijnak hívnak. De adott körülmények között szólítsuk csak egymást egyszerűen Ányának és Ivánnak – javasolta és kezet nyújtott. – Remélem, a tréfálkozásommal nem dühítettem fel. – Egyáltalán nem – válaszoltam, és kezet ráztunk. – Biztos vagyok benne, hogy sok dölyfös sanghajival volt dolga. – Igen. De maga nem igazi sanghaji – mondta. – Maga Harbinban született, és hallottam, hogy igen keményen dolgozott a hajón. Miután kitöltöttem a bejelentő- és alkalmazotti lapokat, Iván az ajtóhoz kísért. – Ha bármire szüksége van – mondta, miközben újra megrázta a kezemet –, kérem, látogasson meg. Kiléptem a verőfénybe, ő pedig a karomnál fogva visszahúzott, és durva ujjával az arcomra mutatott. – Magában itt trópusi féreg van. Menjen el azonnal a kórházba. Már el kellett volna látniuk a hajón. Engem mégis Iván arca lepett meg igazán. Fiatal volt, talán huszonöt vagy huszonhat éves. Klasszikus orosz vonásai voltak. Széles állkapocs, erős arccsont, mélyen ülő, ragyogó kék szem. De a homlokától lefelé, a jobb szeme sarkán át az orráig egy égésnyomszerű sebhely húzódott. Ahol a sérülés áthaladt a szemen, a hús rosszul gyógyult be, ezért a szemhéja részben zárva volt. Észrevette ámuló arckifejezésemet, és visszalépett az árnyékba, ahol elfordult tőlem. Szégyelltem a reakciómat, mert megkedveltem őt. – Menjen! Siessen – mondta –, mielőtt az orvos is kimegy a strandra. A kórház a piac és a főút közelében feküdt. Hosszú faépület volt túllógó eresszel és üvegezetlen ablakokkal. Egy fiatal filippínó lány bekísért az őrségen át a doktorhoz. Az ágyak mind üresen álltak, kivéve az egyiket, amelyikben egy nő pihent egy alvó babával a mellén. Az orvos orosz volt, és mint később megtudtam, a menekültek közül jelentkező önkéntes. Ő és az orvosi csapat többi 207

önkéntese a semmiből építette fel a kórházat, miközben az NMSZnek és a Fülöp-szigeteki kormánynak gyógyszerért könyörögnek, vagy beszerzik a feketepiacon. Egy durva padon üldögéltem, amíg a doktor megvizsgálta az arcomat, az ujjával feszítve szét a sebet. – Még épp időben jött el hozzám – mondta a férfi, miközben leöblítette a kezét egy tál vízben, amit a lány tartott oda neki. – Az ilyen élősködők időtlen időkig elélnek, és roncsolják a szövetet. A doktor adott két injekciót: egyiket az állkapcsomba, a másikat pedig a szemem közelébe szúrta. Az arcom úgy bizsergett, mintha valaki pofon vágott volna. Kaptam tőle egy tubus kenőcsöt, aminek a címkéjén az állt: „Csak minta”. Felkeltem a padról és majdnem elaléltam. – Üldögéljen még egy kicsit, mielőtt elindul – mondta aztán a doktor. Úgy is tettem, de amint kiértem a kórházból, megint émelyegni kezdtem. A kórház mögött volt egy udvar pálmafákkal és vászonszékekkel. Odabotorkáltam az egyik székhez, és beleroskadtam; a fülemben lüktetett a vér. – Az a lány jól van? Menj, nézd meg! – hallottam egy idős asszony hangját. A nap forrón tűzött át a levelek között. A távolban hallottam az óceán moraját. Anyag suhogását hallottam, aztán egy nő hangját. – Hozzak egy kis vizet? – kérdezte. – Nagy a forróság. Kipislogtam a könnyeket a szememből, próbáltam a felhőtlen égbolt előtt álló árnyékos alakot tisztábban kivenni. – Jól vagyok – feleltem. – Csak injekciót kaptam, és hirtelen elgyengített. A nő mellém guggolt. Barna, göndör haját a feje tetején egy sállal fogta össze. – Jól van, nagymama – szólt oda a másik nőnek. – Irina vagyok – mondta, s mosolyától kivillantak fehér fogai. A szája aránytalanul nagy volt az arcához képest, de mintha fény áradt volna belőle. A bőre olívaszínben ragyogott, a tekintetéből melegség áradt. Amikor mosolygott, gyönyörű volt. 208

Bemutatkoztam neki és a nagyanyjának. Az idős hölgy egy banánlevélből font székben ült a fa alatt, lába alig ért el a végéig. A nagymama azt mondta, Ruszelina Leonyidovna Levickajának hívják. – Nagymama nem érzi jól magát – mondta Irina. – Nem jönnek ki jól a hőséggel. – Mi a bajod? – kérdezte tőlem Ruszelina. A haja teljesen megőszült már, de ugyanolyan barna szeme volt, mint az unokájának. Hátrafésültem a hajamat, és megmutattam nekik az arcomat. – Te szegény! – mondta Irina. – Nekem is ilyesmi volt a lábamon. De már teljesen elmúlt. – Megemelte a szoknyáját, és megmutatta gödrös, de foltok nélküli térdét. – Már jártál a strandon? – kérdezte Ruszelina. – Nem, csak tegnap érkeztem. Kezét az arcához emelte. – Gyönyörű! Tudsz úszni? – Igen – feleltem –, de eddig még csak medencében úsztam. Az óceánban soha. – Akkor gyere! – mondta Irina, és a kezét nyújtotta. – És légy felszentelve. Útban a strand felé megálltunk Irina és Ruszelina sátránál. Két sor kagyló vezetett a bejárathoz. Odabent egy karmazsinpiros anyag ragyogott, ami felül a sátor egyik sarkától a másikig ért, s mindennek meleg rózsaszín árnyalatot adott. Meghökkentem, mennyi ruhát sikerült a nőknek egy rétegelt lemezből készült ruhásszekrénybe zsúfolniuk. Voltak ott tollboák, kalapok és egy apró tükördarabokból készült szoknya is. Irina felém dobott egy fehér fürdőruhát. – A nagymamáé – mondta. – Ő is elegáns és karcsú, akárcsak te. A nyári ruhám hozzáragadt a felhevült hátamhoz. Jólesett kibújni belőle. A levegő végigjárta a testemet, a bőröm megkönnyebbülten bizsergett. A ruha csípőben jó volt, de mellben szűk. Felnyomta a mellemet, akár egy francia fűző. Eleinte zavarban voltam miatta, de 209

aztán egy vállrándítással elintéztem, és úgy döntöttem, nem érdekel. Gyerekkorom óta nem öltöztem ilyen fedetlenül nyilvánosan. Újra szabadnak éreztem magam tőle. Irina egy bíborvörös és ezüstös zöld színekben pompázó fürdőruhát húzott magára. Úgy nézett ki, mint egy egzotikus papagáj. – Mivel foglalkoztál Sanghajban? – kérdezte. Előadtam neki is a nevelőnős történetet, majd megkérdeztem, hogy ő mit csinált. – Bárénekesnő voltam. A nagymamám pedig zongorázott. Észrevette a meglepetésemet, és egy kicsit elpirult. – Semmi extra – mondta. – Nem a Moszkva-Sanghajban, vagy hasonló előkelő helyen. Kisebb bárokban inkább. Nagymamámmal két munka között ruhákat varrtunk, hogy el tudjuk tartani magunkat, ő készítette az összes ruhámat. Irina nem vette észre, hogy megrándult az arcom a MoszkvaSanghaj említésekor. Szinte sokkolt az emlékezés. Tényleg azt hittem, hogy már soha többé nem kell rá gondolnom? Valószínűleg több százan lehetnek a szigeten, akik már hallottak róla. Hisz egy sanghaji jelkép. Csak remélhettem, hogy senki sem fog felismerni. Szergej, Dimitrij, Mihajlovék meg én nem voltunk éppen tipikus oroszok. Semmiképp sem úgy, ahogy apám, anyám és én is voltam, mikor még Harbinban laktunk. Furcsának tűnt megint a saját fajtám között lenni. A partra vezető ösvény egy meredek szurdok mellett haladt el. Az út szélén egy terepjáró parkolt, és négy filippínó katonai rendész kuporgott mellette; cigarettáztak és viccelődtek. Amikor elsétáltunk mellettük, felegyenesedtek. – A kalózok miatt őrködnek – tájékoztatott Irina. – Nem árt, ha te is óvatos leszel a táborban, a ti oldalatokon. A törülközőmet a combom és a mellem köré tekertem. Ám Irina a sajátját a vállán átvetve lépdelt el a férfiak mellett; tudatában volt, de 210

nem szégyellte, mennyire felvillanyozta őket érzéki teste és ringó csípője. A part maga volt az álom. A homok olyan fehér volt, mint a hab; kókuszdiók és milliónyi apró kagyló pettyezte. Elhagyatott volt, csak egy pálmafa alatt szunyókált egy barna retriever pár. Ahogy elhaladtunk mellettük, a kutyák megemelték a fejüket. A víz simán és áttetszőn feszült a déli nap alatt. Még soha nem úsztam az óceánban, mégis óvatosság és gondolkodás nélkül szaladtam felé. Mikor belevetettem magam a vízbe, a bőröm libabőrös lett a gyönyörűségtől. Ezüstös halrajok rebbentek tova. Hátravetettem a fejem, és felfeküdtem az óceán kristálytükrére. Irina alábukott és újra a felszínre jött, kipislogta szempilláiról a vízcseppeket. Felszentelve. Ezt a szót használta, és így is éreztem magam. Éreztem, ahogy a féreg az arcomban zsugorodik; a napfény és a só fertőtlenítőszerként hatottak a sebre. Sanghajt mostam le magamról éppen. A természetben sütkéreztem én, a kislány, aki harbini voltam újra. – Ismersz még itt valakit, aki Harbinba való? – kérdeztem Irinától. – Igen – felelte. – Nagyanyám ott született. Miért? – Szeretnék találni valakit, aki ismerte az édesanyámat – mondtam.

EGY PÁLMAFA ALATT IRINA ÉS ÉN álmosan hevertünk a törülközőnkön, akár a két kutya. – A szüleim nyolcéves koromban haltak meg Sanghaj bombázásakor – mondta. – Akkor jött oda nagyanyám, hogy gondoskodjon rólam. Lehet, hogy ismerte édesanyádat Harbinban. Habár ő egy másik kerületben lakott. Mögöttünk motorzúgás zavarta meg a nyugalmunkat. A filippínó rendőrök jutottak eszembe, és felugrottam. De Iván volt az, egy 211

terepjáró kormánya mögül integetett nekünk. Először azt hittem, a dzsip terepszínűre van festve, de aztán mikor közelebbről is megnéztem, láttam, hogy csak a moha meg a rozsda adja a foltos jellegét. – Meg akarjátok nézni a sziget csúcsát? – kérdezte a férfi. – Nem kéne odavinnem senkit. De úgy hallottam, kísértetjárta hely, és lehet, hogy szükségem lesz két szűzre, hogy megvédjenek. – Te aztán tele vagy sztorikkal, Iván – nevetett Irina, miközben felállt és leporolta a lábát. A derekára csavarta a törülközőjét, s még mielőtt bármit szólhattam volna, felkapaszkodott a terepjáróra. – Gyere már, Ánya! – mondta. – Kirándulunk. Ingyen van. – Elmentél az orvoshoz? – kérdezte tőlem Iván, mikor én is bemásztam. Ezúttal óvatosabb voltam, nehogy túl közelről bámuljam meg az arcát. – Igen – feleltem –, nagyon meglepett, hogy trópusi féreg van bennem. Valószínűleg a hajóúton szedtem össze. – A hajó, amivel jöttetek, már nemegyszer megjárta az utat. Sokunkban találtak ilyet. De te vagy az első, akinek az arcában láttam. Az a legveszélyesebb ugyanis. Túl közel van a szemhez. A homokos parti ösvény egy mérföldön át húzódott, utána a kókusz- és napapálmák óriási fáknak adták át az utat, melyek úgy hajoltak fölénk, akár a démonok. Elcsavarodott törzsüket indák és élősködő növények hálózták be. Elhaladtunk egy vízesés mellett, ahol a sziklára egy régi fatábla volt szögezve: „Óvakodj a kígyóktól a vízkészlet közelében!” A vízesés után nem sokkal Iván leállította a terepjárót. Egy megfeketedett sziklarakás zárta el az utat. Amint a motorbúgás elhalt, a természetellenes csend nyugtalanná tett. Nem lehetett madárcsicsergést hallani, sem az óceánt, sem a szelet. Valamire figyelmes lettem: egy szempárra a sziklákon. Jobban megvizsgáltam 212

a hegyet, s fokozatosan egy szenteket és papajafákat ábrázoló véset rajzolódott ki előttem. Libabőrös lettem. Láttam már hasonlót Sanghajban, de ez a spanyol templom ősrégi volt. A leomlott templomtoronyból csak egy halom törött cserép maradt, de az épület többi része sértetlen volt. Parányi páfrányok eresztettek gyökeret minden résben, és én elképzeltem, ahogy a leprások, akik az amerikaiak érkezése előtt lakták a szigetet, zavartan járták körbe azon tanakodva, hogy vajon isten is cserbenhagyta-e őket, akárcsak azok az embertársaik, akik idehozták őket meghalni. – Maradjatok a dzsipben! Semmi esetre se szálljatok ki! – mondta Iván, és közvetlenül rám nézett. – Kígyók vannak mindenütt... meg régi fegyverek. Az nem számít, ha engem darabokra tépnek, de az olyan gyönyörű lányokért kár lenne, mint amilyenek ti vagytok. Akkor megértettem, miért kérte, hogy tartsunk vele, s hogy miért keresett meg bennünket a parton. Virtuskodásból. Észrevette, hogyan reagáltam az arca látványára, és be akarta bizonyítani nekem, hogy nem tartott attól, hogy meglátom a sérülését. Örültem, hogy ezt tette. Nagyra tartottam miatta. Az arcomon lévő seb messze nem volt annyira csúnya, mint az ő arcán lévő sebhely, mégis el akartam rejteni. Félrehajtott egy pokrócot, és a napfény egy vadászkésen csillant meg. Az övébe dugta a tőrt, és egy tekercs kötelet vetett át a vállán. Figyeltem, ahogy eltűnik az őserdőben. – Anyagokat keres. Készíteni akarnak egy mozit – magyarázta Irina. – Egy moziért teszi kockára az életét? – kérdeztem. – Olyan ez a sziget Ivánnak, mintha az otthona lenne – felelte Irina. – Egy ok, hogy ne add fel. – Értem – mondtam, majd csendben ültünk tovább.

213

Több mint egy órát várakoztunk, csak szívtuk be a nem moccanó levegőt, és figyeltük a dzsungelt, hogy látunk-e valami mozgást. A tenger már felszáradt a bőrömről, s az ajkamon éreztem a só ízét. Irina felém fordult. – Úgy hallottam, pék volt Csingtaóban – mondta. – A háború alatt a japánok rájöttek, hogy oroszok rádióüzeneteket küldenek egy amerikai hajónak. Vaktában álltak bosszút az orosz lakosságon. A feleségét és a két kisgyerekét megkötözték az üzletükben, aztán rájuk gyújtották. Akkor szerezte azt a sebet, mikor próbálta kimenteni őket. Leültem a terepjáró hátuljában, és a fejemet a térdemre hajtottam. – Milyen szörnyű! – mondtam. Nem tudtam mélyebben kifejezni magamat. Egyikünk sem úszta meg a háborút sebek nélkül. A gyötrődés, amire minden reggel ébredtem, ugyanaz a gyötrődés volt, amit mások is átéltek. A tubabaói nap égette a tarkómat. Még csak egy napja voltam ott, s máris éreztette rajtam a hatását. Varázsereje volt. Ez az erő meggyógyított vagy megijesztett, megőrjített vagy megszabadított a fájdalomtól. Az elmúlt hónapban azt hittem, egyedül maradtam. Örültem, hogy találkoztam Irinával és Ivánnal. Ha ők képesek találni legalább egy okot, hogy ne adják fel, akkor talán én is fogok. EGY HÉTTEL KÉSŐBB MÁR AZ NMSZ irodáján töltöttem be az állást egy olyan írógépet használva, amelynek hiányzott az „I” billentyűje. Megtanultam úgy ellensúlyozni az írógép hiányosságát, hogy az ibetűs szavak helyett olyanokat használtam, amelyekben nem szerepel a hiányzó karakter. Az „idei aktuális” helyett azt írtam, hogy „az esztendőben szokásos”, a „fiatal”-ból „kamasz” lett, és az „őszinte tisztelettel”-t a „legmélyebb üdvözlettel”-re cseréltem. Angol szókincsem gyorsan gyarapodott. Mindazonáltal sok I-betűs orosz

214

névvel bajban voltam. Azokban egy üres helyet gépeltem, és lelkiismeretesen tollal rajzoltam oda a betűt. A két asztallal és egy iktatószekrénnyel felszerelt iroda egy hullámlemezből készült barakk volt, amely az egyik oldalán nyitott volt. Valahányszor megmoccantam, székem hangosan karcolta a betonpadlót, és le kellett súlyoznom az irataim tetejét, nehogy elrepüljenek a tengeri széllel. Öt órát dolgoztam egy nap, fizetségként egy amerikai dollárt meg egy gyümölcs-konzervet kaptam hetente. Azon kevesek közé tartoztam, akiknek fizettek a munkájáért, a legtöbb menekülttől elvárták, hogy ingyen dolgozzon. Azon a délutánon Connor századost egyfolytában egy légy bosszantotta. Csapkodta, de mindhiába, mert a rovar több mint egy órán keresztül folyamatosan kicselezte. Leszállt a jelentésre, amit épp akkor gépeltem le, Connor százados pedig a végletekig felbőszülve az öklével rácsapott, majd bűntudattal telve nézett rám. – Gépeljem le megint azt az oldalt? – kérdeztem. Az ilyen balesetek mindennaposak voltak az irodánkban, de újragépelni egy teljes oldalt, mikor a szigetre jövetelem előtt még írógépet sem használtam soha, elég nehézkes feladat volt. – Nem, nem! – mondta Connor százados, majd felemelte a papírlapot, és lefricskázta róla a maradványokat. – Már majdnem vége a napjának, és amúgy is az a kis piszok pont a bekezdés végén szállt le. Most úgy néz ki, mint egy felkiáltójel. A billentyűzetet letakartam egy ronggyal, majd elzártam az írógépet a dobozába. Már épp emeltem a táskámat, hogy indulok, amikor megjelent Irina. – Ánya, találd ki, mi történt! – mondta. – Énekelni fogok a nagyszínpadon a hétvégén. Eljössz? – Hát persze! – kiáltottam. – Ó, de izgalmas! – Nagymama is izgul. Nincs elég jól ahhoz, hogy zongorázzon, ezért azon gondolkodtam, hogy nem tartanál-e vele? 215

– Dehogynem – feleltem. – És felveszem a legjobb estélyimet, csak hogy megadjam a módját az eseménynek. Irina szeme megvillant. – Nagymama imádja kicsípni magát! Egész héten édesanyádon törte a fejét. Azt hiszem, talált valakit a szigeten, aki segíthet. Bele kellett harapnom az ajkamba, hogy ne remegjen. Már négy éve nem láttam az anyámat. Még kislány voltam, amikor elváltunk. Mindazok után, amin keresztülmentem, egyre inkább kezdett álomszerűvé válni. Ha beszélhetnék róla valakivel, tudtam, hogy valóságos lenne ismét. Irina koncertjének az estéjén Ruszelinával a páfrányok közt átvágtunk a főtérre. Óvatosan felfogtuk a ruháink szegélyét, nehogy beleakadjanak a sűrű fűbe. Egy rubinvörös ruha volt rajtam a szilvaszínű sállal, amit Mihajlovéktól kaptam karácsonyra. Ruszelina a feje tetején összefogta ősz haját. A stílusa jól illett a nagyestélyijéhez. Úgy nézett ki, mintha a cári udvar tagja lenne. Bár törékeny volt, és erősen kapaszkodott a karomba, az arca pirospozsgás volt az izgalomtól, a szeme pedig ragyogott. – Beszéltem a harbiniaknak az édesanyádról – mondta. – Az egyik idős barátom a városból úgy gondolja, ismert egy Alina Pavlovna Kozlovát. Már nagyon öreg, és az emlékezete kihagy, de be tudlak mutatni neki. Elhaladtunk egy fa mellett, ami tele volt óriásdenevérekkel; úgy csüngtek az ágakon, mint a gyümölcsök. Jöttünkre a denevérek felröppentek, akár szárnyaló fekete angyalok a zafírkék égen. Megálltunk, hogy néma röptüket figyeljük. Megörültem Ruszelina hírének. Bár úgy gondoltam, hogy az a harbini asszony valószínűleg semmi újjal nem szolgálhat nekem anyám sorsát illetően, mindazonáltal attól, hogy találkozhatok valakivel, aki ismerte őt, s hogy beszélgethetek róla valakivel,

216

felvillanyozott. Így éppoly közel kerülhetek anyámhoz, amennyire jelen helyzetemben csak tudok. A barakkja mellett Ivánba futottunk. Mikor meglátta a ruhánkat, besietett a helyiségbe, és egyik kezében egy hokedlivel, másikban egy faládával jött elő, s közben mindkét hóna alatt egy-egy kispárnát szorongatott. – Már csak nem hagyhatom, hogy ilyen elegáns hölgyek a fűbe üljenek – mondta. Kiértünk a főtérre, és lenyalt hajú rendezőkkel találkoztunk, akik napszítta zakókban feszítve ültették le az embereket. Úgy tűnt, az egész tábor kijött, hogy megnézze a koncertet. Ruszelinát, Ivánt és engem a színpad közelében fekvő VIP-részlegbe küldtek. Doktorok és nővérek hordágyon embereket hoztak. Néhány héttel a szigetre érkezésem előtt náthaláz tört ki, és a medikus önkéntesek a lábadozó sátrakból egy „kórház” feliratú, különleges részre hurcolták a betegeket. Az előadás különböző műsorszámokkal vette kezdetét: volt versolvasás, paródiajelenet, minibalett és még egy akrobata is. Mikor az esti fény sötétségbe olvadt, és kigyúltak a lámpák, Irina jelent meg a színpadon vörös flamencoruhában. A közönség felállva tapsolta. Egy fiatal copfos lány rövid szoknyában letelepedett a zongoraszékre, hogy kísérje őt. A lány megvárta, míg a közönség elnémul, majd a kezét a billentyűk fölé emelte. Nem lehetett több kilencévesnél, de az ujjaiból varázslat áradt. Egy bánatos melódiát idézett meg, ami áthasított az éjszakán. Irina hangja egybeolvadt vele. Megbabonázta a közönséget. Még a gyerekek is jól viselkedtek, és csendben ültek. Olyan volt, mintha mindannyian visszatartanánk a levegőt, nehogy elmulasszunk egyetlen hangot is. Irina egy nőről énekelt, aki elveszítette a szerelmét a háborúban, mégis boldog, ha rá gondolhat. A szöveg könnyeket csalt a szemembe. „Azt mondták, már soha többé nem térsz vissza, de én nem hittem nekik. Egyik vonat

217

jött a másik után nélküled, de végül nekem lett igazam. Ameddig a szívemben megőrizlek, velem leszel örökké.” Eszembe jutott anyám barátnője Harbinból; operaénekes volt, és én csak Kátyaként ismertem. A hangjától úgy érezte magát az, aki hallgatta, mintha összetörné a szívét. Azzal magyarázta, hogy mikor szomorú darabot énekelt, akkor mindig a vőlegényére gondolt, akit a bolsevik forradalomban veszített el. Néztem, ahogy Irina áll a színpadon, aranyló bőrén csillog a ruhája. Ő vajon kire gondolt? Egy édesapára és egy édesanyára, akik már sohasem ölelhetik magukhoz? Árva volt. És én is. Aztán Irina kabarédalokat énekelt franciául és oroszul, a közönség pedig vele tapsolt. Engem mégis az első hatott meg a legjobban. – Elképesztően óriási dolog – mondtam félig magamban beszélve –, hogy másoknak reményt adsz. – Meg fogod találni – mondta Ruszelina. Felé fordultam, mert nem értettem a szavai jelentését. – Meg fogod találni édesanyádat, Ánya – mondta, és megszorította a karomat. – Meglásd, megtalálod őt.

218

Kilenc A TÁJFUN Egy HÉTTEL KÉSŐBB RUSZELINÁVAL a homokos ösvényen a barátja sátrához tartottunk, a kilencedik körletbe. Irina koncertje után Ruszelina egészsége megromlott, ezért lassacskán haladtunk. Belekapaszkodott a karomba, és még egy sétapálcával is segítette magát, amit a strandon vett egy árustól egy dollárért. A túl nagy erőfeszítéstől rövideket lélegzett, meggörnyedt és zihált. Mégis aznap délután az ő gyöngesége ellenére úgy éreztem, én vagyok az, aki őrá támaszkodik. – Mesélj valamit a barátodról – kértem tőle. – Honnan ismeri az anyámat? Ruszelina megállt, és ruhájának ujjával felitatta homlokáról az izzadságot. – Úgy hívják, Rajsza Eduárdovna – mondta. – Kilencvenöt éves, Harbinban élte le házas éveinek nagy részét, Tubabaóra a fia és annak felesége hozta. Szerintem csak egyszer találkozott az édesanyáddal, de úgy látszik, az az alkalom nagy benyomást tett rá. – Mikor jött el Harbinból? – A háború után. Pont, amikor te is. A szívem sóvárogva dobbant. Szergej hallgatása anyámról nagyon fájt, pedig ő csak jót akart. Olvastam, hogy egyes afrikai törzsek úgy csillapítják a bánatukat, hogy soha többé nem beszélnek azokról, 219

akik elhagyják a törzset vagy meghalnak. Azon tűnődtem, hogyan képesek rá. Ha szeretsz valakit, akkor mindig rá gondolsz függetlenül attól, hogy veled van-e, vagy sem. Attól, hogy nem tudtam szabadon beszélni anyámról, miután elszakították tőlem, képzeletbelinek és távolinak éreztem őt. Legalább egynéhányszor naponta megpróbáltam felidézni a bőre simaságát, a hangját és azt, hogy mennyivel volt magasabb nálam, mikor utoljára láttam. Rettegtem, hogyha elfeledem ezen részletek bármelyikét, akkor őt magát fogom elfelejteni. Lefordultunk egy ösvényre, ami roskadozott a banánfáktól, és egy tízszemélyes sátor felé indultunk. Mikor elértük a nádfedeles kerítést, ami körbevette, majd kinyitottuk a kaput, megéreztem anyám jelenlétét. Olyan volt, mintha húzna maga felé. Azt akarta, hogy emlékezzek rá. Ruszelina gyakran meglátogatta a barátját, de nekem ez volt az első alkalom, hogy a sövényen belülre kerültem. Az a sátor volt Tubabao-sziget „kastélya”. A tágas sátrat további toldalék növelte, amit pálmafavelekből fontak, és konyhaként és nappaliként szolgált. Rendezett bölényfű pázsit vezetett egészen a tornácig, amit egy sor hibiszkuszfa határolt. Az udvar távoli sarkában egy kis, trópusi zöldségekből ültetett konyhakert növögetett, míg előtte négy csirke egy ételhulladék-halmot csipegetett. Felsegítettem Ruszelinát a tornácra, és egymásra mosolyogtunk, mikor megláttuk rajta a felsorakoztatott cipőket, gondosan elrendezve csökkenő méret szerint. A legnagyobb férfi túrabakancs volt, a legkisebb pedig bébicipő. Valaki a sátorban kalapált valamit. Ruszelina szólítása nyomán a csirkék meglepetten csapkodtak a szárnyukkal, és pörlekedni kezdtek. Kettő közülük felröppent, és a toldalékszárny tetején landolt. Azt hallottam, hogy a Fülöp-szigeteki csirkék elég magasra tudnak repülni. Azt is hallottam, hogy a tojásuknak halíze van. 220

A sátorponyva megemelkedett, és három kisgyerek bukdácsolt ki alatta. Mindannyian aranysárga hajú kislányok voltak. A legkisebb még csak pelenkás csecsemő volt, aki épp járni tanult. A legidősebb körülbelül négyéves lehetett. Mikor elmosolyodott, a kis gödröcskék az arcán Cupidóra emlékeztettek. – Rózsaszínhajú – kuncogott rám mutatva. Aranyos, tapintatlan kíváncsiságától én is elnevettem magam. A sátorban Rajsza menye és unokája épp néhány fapalló fölé görnyedt. Mindketten kalapácsot szorongattak, szájukban pedig szöget tartottak. – Jó napot! – mondta Ruszelina. A nők felnéztek, arcuk piroslott az erőlködéstől. Szoknyájukat az alsóneműjükbe tűrték, mintegy rövidnadrággá alakítva azt. Az idősebbik nő kiköpte a szögeket, és elkezdett kacagni. – Jó napot! – mondta és felállt, hogy üdvözöljön bennünket. – Ne haragudjon. Épp padlót csinálunk. – Molett volt és pisze, gesztenyebarna haja hullámokban omlott a vállára. Lehetett vagy ötvenéves, de az arca olyan sima volt, akár egy tizenkilenc éves lányé. Odanyújtottam a lazackonzervet, amit Ruszelinával ajándékba hoztunk. – Te jó isten! – mondta, ahogy elvette. – Csinálok lazacos süteményt, de csak ha visszajönnek és megkóstolják. A nő Marijaként mutatkozott be, szőke lányát pedig Natasának hívták. – A férjem és a vejem épp halásznak vacsorára – mondta. – Anyuka pedig lepihent. Örülni fog maguknak. Egy hang szólt ki a függöny mögül. Marija félrehúzta, és láttam, hogy az ágyon egy öregasszony fekszik. – Ilyenkor jó, hogy már majdnem süket vagy, anyuka – mondta Marija. – Különben hogy tudtál volna aludni, amíg itt lármáztunk? Marija segített felültetni az anyósát, aztán elrendezett két széket Ruszelinának és nekem az ágy két oldalán. – Jöjjenek! – mondta. – 221

Foglaljanak helyet! Most már ébren van és tud beszélni. – Leültem Rajsza mellé. Öregebb volt Ruszelinánál, és az erek úgy türemkedtek ki aszott bőréből, mint férgek. A lábai elsatnyultak, a lábujjait pedig annyira feszítette a köszvény, hogy majdnem visszahajoltak. Előrehajoltam, hogy megpusziljam az arcát, és olyan erővel szorította meg a karomat, ami meghazudtolta hervadt ábrázatát. Nem éreztem azt a fajta sajnálatot iránta, amit Ruszelina iránt éreztem néha. Rajsza erőtlen volt, és már nem sokáig volt e világon, mégis irigyeltem őt. Ő egy idős asszony, akit boldog, termékeny család vesz körül. Nem sok megbánnivalója lehetett az életben. – Ki ez a gyönyörű kislány? – kérdezte még mindig a karomba kapaszkodva, miközben Marijához beszélt. A menye odahajolt, és közvetlenül a fülébe beszélve válaszolt. – Ruszelina barátja. Rajsza az arcunkra nézett Ruszelináét keresve. Miután felismerte barátját, vigyorogni kezdett fogatlan ínyét láttatva. – Ó, Ruszelina! Hallom, nem vagy jól mostanában. – Most viszont elég jól vagyok, kedves barátom – felelte Ruszelina. – Ő itt Anna Viktorovna Kozlova. – Kozlova? – pillantott rám Rajsza. – Igen, Alina Pavlovna lánya. Azé a nőé, akivel emlékeid szerint találkoztál – mondta Ruszelina. Rajsza elcsendesedett, összezavarták a gondolatai. A sátorban forróság volt annak ellenére, hogy Marija feltekerte a hátsó és oldalsó ablakponyvákat. A szék szélén ültem, hogy a combom ne ragadjon hozzá. Rajsza állán egy nyálcsík gyűlt össze. Natasa gyengéden letörölte a köténye sarkával. Már azt hittem, az idős asszony elaludt, amikor felbökött és rám nézett. – Egyszer találkoztam az édesanyáddal – mondta. – Jól emlékszem rá, mert olyan feltűnő volt. Mindenki odáig volt érte aznap. Karcsú volt, és bájos.

222

A lábamból kiszaladt az erő. Azt hittem, elájulok régóta őrzött titkom, az édesanyám említésére. Megmarkoltam az ágy szélét, és már senki mást nem láttam a szobában. Amint Rajsza beszélni kezdett, eltűntek előlem. Csak az előttem fekvő öregasszonyt láttam, és minden elmosódott szavát izgatottan vártam. – Régen történt – sóhajtotta Rajsza. – Nyári bál volt a városban. Talán 1929-ben lehetett. A szüleivel érkezett, és egy elegáns lilaszínű ruha volt rajta. Nagyon higgadtnak láttam, és tetszett nekem, mert minden érdekelte, amit mások mondtak. Nagyon jó hallgatóság volt. – Az még azelőtt volt, mielőtt hozzáment apámhoz – mondtam. – Jó régre visszaemlékszik. Rajsza mosolygott. – Már akkor is öregnek gondoltam magam. De most már sokkal öregebb vagyok annál is. Már csak a múltról kell gondolkodnom. – Akkor egyszer találkozott vele? – Igen. Utána nem láttam őt. Szép számmal voltunk Harbinban, s nem mind ugyanazokban a körökben mozogtunk. De úgy hallottam, egy művelt férfi vette el, és hogy egy szép külvárosi házban laktak, Rajsza álla leesett, és mélyebbre süppedt az ágyban; úgy feküdt ott, mint egy leeresztett léggömb. Úgy tűnt, a visszaemlékezés kiszárította. Marija vizet merített egy tálból, és odatartotta a poharat anyósa ajkához. Natasa kimentette magát, hogy ellenőriznie kell a gyerekeit. Hallottam a kislányok kiabálását, miközben az udvaron játszottak. Hallottam azt is, ahogy a csirkék kotkodácsolnak, mikor Natasa elment mellettük. Rajsza arca hirtelen eltorzult. A víz kibuggyant a szájából, majd kilövellt, akár egy szökőkút. Elkezdett sírni. – Bolondok voltunk, hogy ott maradtunk a háború alatt is – mondta. – Aki bölcs volt, az Sanghajba ment már jóval azelőtt, hogy megjöttek a szovjetek. – Hangja reszelős volt, megbicsaklott a fájdalomtól. 223

Ruszelina próbálta kényelmesebbé tenni a fekvését, de elhúzódott tőle. – Hallottam, hogy a szovjetek elhurcolták édesanyádat – mondta Rajsza, és öregségi foltokkal tarkított kezét a homlokához emelte. – De hogy hová került, nem tudom. Talán így a legjobb. Olyan szörnyű dolgokat műveltek azokkal, akik ott maradtak. – Pihenj egy kicsit, mama – mondta Marija, miközben még egyszer az ajkához emelte a vizespoharat, ám Rajsza eltolta a kezét. A hőség ellenére remegett, és én a válla köré terítettem a kendőjét. A karja annyira vékony volt, hogy attól féltem, szilánkokra törik a kezemben. – Elfáradt, Ánya – mondta Ruszelina. – Talán máskor majd többet tud mesélni. Felállt, hogy távozzon. Bűntudat mardosott. Nem akartam, hogy Rajsza szenvedjen, viszont elmennem sem akaródzott, amíg el nem mond anyámról mindent, amit tud. – Sajnálom – mondta Marija. – Bizonyos napokon tisztább, mint máskor. Ha eszébe jut még valami, elmondom. Felvettem Ruszelina botját, és a karomat nyújtottam neki, mikor Rajsza odaszólt. Nagy nehezen feltámaszkodott a könyökére. Szeme véreres volt és vadul csillogott. – Édesanyád szomszédai Borisz és Olga Pomerancev volt, nem? – kérdezte. – Ők is úgy döntöttek, hogy Harbinban maradnak, mikor megérkeztek a szovjetek. – Igen – feleltem. Rajsza visszahanyatlott a párnák közé, arcát eltakarta a kezével. Torkában halk fájdalomkiáltás készülődött. – A szovjetek elvitték az összes fiatalt, akit munkára lehet fogni – mondta félig nekem, félig magának. – Azt hallottam, Pomerancevet is elhurcolták, mert öregemberhez képest még jó erőben volt. De a feleségét lelőtték. Rossz volt a szíve. Tudtad ezt?

224

Nem emlékszem, hogyan kerültünk vissza Ruszelina sátrához. Valószínűleg Marija és Natasa segített legalább egy darabon, mert azt nem hiszem, hogy Ruszelina egyedül képes lett volna engem odáig támogatni. Letaglózott a hír, a fejem üresen kongott, csak egyetlen kép volt előttem: Tang. Borisz és Olga halálában biztos, hogy ő a ludas. Emlékszem, hogy Irina ágyára roskadtam, és az arcomat a párnába nyomtam. Egy kis alvásra vágytam, öntudatlanságra; egy időre ki akartam kapcsolni a gyötrő fájdalmat, ami a bensőmet mardosta. De képtelen voltam. Duzzadt szemhéjam felpattant, valahányszor megpróbáltam behunyni. A szívem úgy lüktetett, akár egy dugattyú. Ruszelina mögém ült, és a hátamat kezdte dörzsölni. – Nem erre számítottam – mondta. – Örömet akartam szerezni neked. Felnéztem sovány arcára. Szeme beesett volt, ajka elkékült. Utáltam, hogy miattam csüggedt. De minél inkább próbáltam lehiggadni, annál jobban fájt. – Ostoba voltam, hogy azt hittem, nem eshet bántódásuk – mondtam, miközben eszembe jutott Olga rémült tekintete és a férje könnyes arca. – Tudták, hogy meg fognak halni, ha segítenek rajtam. Ruszelina felsóhajtott. – Ánya, de hisz még csak tizenhárom éves voltál. Az idős emberek tudják, hogy muszáj meghozniuk bizonyos döntéseket. Ha rólad vagy Irináról lett volna szó, én is ugyanazt tettem volna. Fejemet a vállára hajtottam, meglepődtem, hogy biztosabban áll, mint gondoltam. Úgy tűnt, az esendőségem erőt adott Ruszelinának. Megsimogatta a hajamat, és magához ölelt, mintha csak a saját gyermeke volnék. – Én elveszítettem a szüleimet és a fivéremet, egy csecsemőt, a fiamat és a menyemet. Az egy dolog, ha öregen halsz meg, de az már egész más, ha fiatalon mész el. A barátaid azt akarták, hogy életben maradj – mondta. 225

Még szorosabban átöleltem. Azt akartam mondani Ruszelinának, hogy szeretem, de a szavak elakadtak valahol a torkomban. – Az áldozatuk ajándék volt számodra – mondta és homlokon csókolt. – Háláld meg azzal, hogy bátor maradsz az életben. Ők sem kérnének ennél többet. – Meg akarom köszönni nekik – mondtam. – Igen, tedd csak – biztatott Ruszelina. – Elleszek egyedül is, míg Irina visszaér. Menj nyugodtan, és tégy valamit a barátaid emlékére. A könnyeimtől majdnem vakon botorkáltam le az ösvényen a strandra. Ám a tücsökciripelés és a bokorban a madárcsicsergés megvigasztalt. Zenéjükben Olga derűs hangját hallottam. Azt üzente, ne búsuljak, nem fájt neki, és már nem fél semmitől. A könyörtelen napsütés enyhült, megszűrték a lombok, s gyengéden simogatott. Szerettem volna az arcomat Olga lisztes keblére hajtani, és elmondani neki, milyen sokat jelentett nekem. Mikor leértem a partra, a tenger szürke volt és komor. A magasban sirályok köröztek vijjogva. Az utolsó napsugarak csillogó vonalban olvadtak egybe az óceánnal, a levegőben köd úszott. Térdre vetettem magam a homokban, és építettem egy buckát, ami a mellemig ért. Mikor befejeztem, kagylófüzért raktam a csúcsa köré. A fogam összeszorult, valahányszor elképzeltem, amint Olgát elvonszolják a kandallójától és agyonlövik. Vajon sikított? Nem tudtam felidézni anélkül, hogy ne jutna Borisz is az eszembe. Hattyúk voltak. Egy egész életen át tartó társak. Borisz egy napig sem bírta volna Olga nélkül. Vajon kényszerítették, hogy ő is végignézze? Könnyeim eláztatták a homokot, akár az esőcseppek. Építettem még egy halmot, és a kettőt összekötöttem egy híddal. Miközben az emlékművemet őriztem, hallgattam a bömbölő és sistergő hullámverést, mígnem a nap eltűnt az óceánban. Mikor a narancsszínű tükröződés szétfoszlott, s az ég elsötétült, háromszor

226

belekiáltottam Borisz és Olga nevét a szélbe, hogy tudják, nem felejtem el őket. Iván egy lámpa alatt várt rám a sátramhoz visszavezető ösvényen. Egy kockás kendővel letakart kosár volt a kezében. Mikor közelebb értem, felemelte a kendőt, és alatta egy halom friss prjaniki lapult. A sütemények méz- és a gyömbérillata elkeveredett a tengeri levegő frissességével. A hidegebb éghajlatok konyhájának ez a hagyományos csemegéje sehogyan sem illett ide, erre a szigetre. Fogalmam sem volt, hogy tudta megszerezni a hozzávalókat, nem is szólva arról, hogyan sütötte meg. – A kedvencem, neked – mondta, és felém nyújtotta a kosarat. Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem sikerült. – Nem vagyok most jó társaság, Iván – mondtam. – Tudom. Elvittem a prjanikimet Ruszelinához, és elmesélte, mi történt. Az ajkamba haraptam. A parton annyit sírtam, hogy nem hittem, hogy még tudok. Mégis egy vaskos könnycsepp pottyant az arcomról a csuklómra. – Van egy sziklapárkány pont a lagúna fölött – mondta. – Én oda szoktam menni, ha szomorú vagyok, és jobb lesz tőle a közérzetem. Elkísérlek oda. Lábammal egy vonalat rajzoltam a homokba. Kedves próbált lenni, engem pedig meghatott a részvéte. De nem voltam benne biztos, hogy vágyom-e bárkinek a társaságára, vagy egyszerűen csak egyedül akarok lenni. – Csak ha nem beszélünk – feleltem. – Nincs most kedvem beszélgetni. – Nem beszélünk – mondta. – Csak üldögélünk. Követtem Ivánt egy hosszú, homokos ösvényen egy kiugró sziklához. A csillagok már feljöttek, tükörképük elmosódott virágként fénylett a vízen. Az óceán sötét mályvaszínű volt. 227

Letelepedtünk egy kiszögellésen, amit két oldalról hatalmas sziklák fogtak közre. A kő felszíne még mindig a nap melegét árasztotta magából, nekidőltem, és hallgattam az örvénylő hullámokat az alant nyíló hasadékokban. Iván megkínált a kosárnyi süteményből. Kivettem egyet, bár nem voltam éhes. Ahogy az édes tészta szétomlott a számban, karácsonyi emlékeket juttatott eszembe Harbinból: anyám adventi naptárát a kandallópárkányon, az arcomhoz nyomódó hideg üveget, amikor apámat figyeltem, aki odakint fát gyűjtött, és a cipőm redőiben meggyűlő hópelyheket. Hihetetlen volt, hogy milyen messzire kerültem gyermekkorom biztonságos világától. Ígéretéhez híven Iván nem próbált beszélgetni. Eleinte furcsa volt ott üldögélni szótlanul valakivel, akit nem is ismerek. Normális emberek általában bevezető kérdésekkel kezdik, hogy jobban megismerjék egymást, de amikor arra gondoltam, mit kérdezhetnék én Ivántól, rájöttem, hogy igen keveset tudnánk mi mondani egymásnak, amivel nem tépnénk fel kölcsönösen valamilyen sebet. Nem kérdezhettem a pékségéről, ő meg nem kérdezhetett engem Sanghajról. Azt sem kérdezhetnénk meg egymástól, hogy voltunk-e házasok. Még egy ártalmatlan megjegyzés az óceánról is kínossá válhatna. Galina mesélt róla, mennyivel szebbek Csingtao partjai Tubabaóé-nál. De hogyan említhetném meg Ivánnak Csingtaót anélkül, hogy ne emlékeztetném rá akaratlanul, hogy mit veszített el ott? Magamba szívtam a hullámok sós illatát, és államat a tenyerembe támasztottam. Az olyan embereknek, akik valaminek az utóhatása alatt élnek, mint Iván és jómagam, jobb nem kérdezősködni, nehogy beletapossunk egymás törékeny emlékeibe. Megvakartam az arcomat. Az arcomban élő féreg elpusztult, csak egy tompa foltot hagyott a bőrömön. Tubabaón kevés volt a tükör és a hiúságra pazarolható idő, de azért valahányszor megpillantottam magamat egy bádogedényben vagy egy vizesvödörben, megijedtem a 228

tükörképemtől. Már nem voltam önmagam. A sebhelyem olyan volt, mintha Dimitrij bélyege lenne: repedés egy vázán, ami időről időre azt juttatja a tulajdonos eszébe, hogy ledőlt az állványról, mielőtt még meg tudta volna óvni. Mikor megpillantottam, Dimitrij hűtlensége úgy mart belém, akár egy korbács. Próbáltam nem gondolni rá, Ameliára és a könnyed életükre Amerikában az autóikkal meg a nagy házaikkal, ahol csapvizet használhatnak. Az égboltot fürkésztem, és ráakadtam egy kicsi, ám gyönyörű csillagképre, amit néhány éjszakával ezelőtt Ruszelina mutatott nekem. Néma imát mormoltam felé, és azt képzeltem, hogy Borisz és Olga ott vannak. S mikor eszembe jutottak, megint éreztem, hogy könnyek égetik a szemem. Iván görnyedt háttal, a térdére támaszkodva ült a gondolataiba merülve. – Ott a Dél Keresztje – mondtam. – A tengerészek a déli félgömbön az alapján tájékozódnak. Iván felém fordult. – Megszólaltál – mondta. Elpirultam, bár fogalmam sem volt, miért kéne zavarban lennem. – Beszélhetek? – Persze, csak azt mondtad, nem akarsz. – Annak már vagy egy órája. – Jólesett a csend – mondta. – Úgy éreztem, kezdelek jobban megismerni. Bár sötét volt, valószínűleg látta a mosolyomat. Éreztem, hogy ő is mosolyog. Visszafordultam a csillagok felé. Mi lehetett ebben a furcsa férfiban, amitől bátrabbnak éreztem magam? Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kellemes némán üldögélni valakivel ilyen sokáig. Ivánnak erős kisugárzása volt. Vele lenni olyan, mint nekitámaszkodni egy sziklának, amiről tudod, hogy sosem fog meginogni, ő is szenvedett bizonyára, de úgy tűnt, mintha a veszteség csak még erősebbé tette volna. Ezzel szemben én úgy 229

éreztem, ha még több veszteséget kellene elviselnem, akkor beleőrülnék. – Csak vicceltem – mondta, és felém nyújtotta a kosarat. – Mit akartál mondani? – Ó, nem – feleltem. – Igazad van. Jó csak így csendben, mozdulatlanul üldögélni. Megint hallgattunk, és éppoly kellemes volt, mint azelőtt. A hullámok kisimultak, s a tábor fényei szép sorjában kezdtek kialudni. Ivánra pillantottam. Tekintetét az égre emelve a sziklának dőlt. Azon tűnődtem, vajon mire gondolhat. Ruszelina azt mondta, a leghálásabb úgy lehetek Pomerancevéknek, ha bátran élek. Édesanyámra vártam, de nem jött vissza hozzám, s még információim sem voltak róla. De már nem voltam többé kislány, aki mások szeszélyének van kiszolgáltatva. Elég idős voltam hozzá, hogy magam kezdjem el keresni őt. S mégis, annak ellenére, hogy hiányzott, megrémített a gondolat, hogy esetleg arra kell rájönnöm, hogy őt is megkínozták és kivégezték. Összeszorítottam a szemem, és a Dél Keresztje alatt azt kívántam, hogy Borisz és Olga segítsen nekem. Bátor leszek, és megtalálom őt. – Tőlem elindulhatunk vissza – mondtam Ivánnak. Bólintott, majd felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Belekapaszkodtam, ő pedig olyan erővel ragadott meg, mintha a gondolataimban olvasott volna, és támogatni akarna engem.

– HOGY TUDNÉK MEGTALÁLNI VALAKIT egy szovjet kényszermunkatáborban? – kérdeztem Connor századost, mikor másnap munkába mentem az NMSZ irodájába. Buggyantott tojást evett szalonnával, az íróasztalánál ülve. A tojás szétfolyt a tányérján, ő 230

pedig feltunkolta egy szelet kenyérrel, mielőtt válaszolt a kérdésemre. – Nagyon nehéz – mondta. – Patthelyzet állt elő az oroszokkal. Sztálin egy őrült. – Felnézett rám. Jó modorú férfi volt, ezért semmit nem kérdezett. – Azt ajánlom – folytatta –, hogy lépjen kapcsolatba a Vöröskereszttel abban az országban, ahol letelepedik. A holokauszt után bámulatos munkát végeztek, hogy segítsenek az embereknek megtalálni a rokonaikat. A letelepedésre ajánlkozó országok foglalkoztattak mindenkit. Tubabao után hova megyünk? A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet és a közösség vezetői számos országnál közbenjártak, hogy eresszenek be bennünket, de még nem kaptak választ. Tubabao buja és termékeny volt, és ki kellett volna élveznünk a nyugalmat, de a jövőnk mégis bizonytalan volt. Még ezen a trópusi szigeten is örökösen a bánat árnyékában éltünk. Máris történt egy öngyilkosság, és volt két további kísérlet. Meddig kell még várakoznunk? Csak az ENSZ felszólítása után kezdtek az országok választ adni. Connor százados és a többi tisztviselő az irodában gyűltek össze. Körben elrendezték a székeiket, felvették a szemüvegüket, rágyújtottak, mielőtt megtárgyalták a lehetőségeket. Az Egyesült Államok csak azokat az embereket fogadja be, akiknek már él Amerikában támogatója; Ausztrália csak fiatalokat várt azzal a feltétellel, ha aláírnak egy szerződést, és az első két évben bármilyen munkát elvállalnak, amit a kormány igényel; Franciaország kórházi elhelyezést ajánlott fel az időseknek és a betegeknek, hogy ott töltsék a végső napjaikat, vagy felgyógyulhassanak, s tovább mehessenek választott hazájukba; Argentína, Chile és Santo Domingo pedig megkötések nélkül megnyitották kapuikat. Bénultan ültem az írógépnél az üres papírt bámulva. Nem tudtam, hova menjek, vagy hogy mi lesz velem. Kínán kívül képtelen voltam

231

elképzelni magamat. Rádöbbentem, hogy Tubabaóba érkezésünk óta titkon azt a reményt dédelgettem, hogy végül hazamehetünk. Megvártam, míg a hivatalnokok eltávoznak, mielőtt Connor századosnak szegeztem a kérdést, hogy elképzelhetőnek tartja-e, hogy egy nap visszatérjünk Kínába. Úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, hogy elképzelhetőnek tartja-e, hogy egy nap szárnyat növesszünk és madárrá változzunk. – Ánya, maguk számára Kína már nem létezik. Néhány nappal később levelet kaptam Dan Richardstól, amiben arra biztat, hogy menjek Amerikába az ő jótállásával. – Ne menjen Ausztráliába! – írta. – Az értelmiségiekkel vasutat építtetnek. DélAmerika ki van zárva. Az európaiakban meg nem bízhat. Ne felejtse el, hogy a lienzi kozákokat is kiszolgáltatták. Irina és Ruszelina levert volt. Ők az Egyesült Államokba akartak menni, de nem volt hozzá elég pénzük, sem patrónusuk odaát. Majd megszakadt a szívem értük, amikor láttam, milyen tágra nyílt szemmel bámulnak a fülüket hegyezve, valahányszor valaki New York eleven éjszakai mulatóiról vagy kabaréiról beszélt. Elfogadtam Dan ajánlatát, ugyanakkor megkérdeztem, hogy nem tudna-e tenni valamit a barátaimért. Az EGYIK ÉJSZAKA RUSZELINA, IRINA ÉS ÉN kínai dámajátékot játszottunk a sátrukban. Az ég egész nap borús volt, a páratartalom pedig olyan nyomasztó, hogy egy nővért kellett hívnunk a sátorhoz, hogy megmasszírozza Ruszelina tüdejét, hogy levegőt kapjon. Száraz évszak volt éppen, ami Tubabaón annyit jelentett, hogy napjában csak egyszer esett. És már előre rettegtünk a nedves évszaktól. Még ha csak enyhén esett is, már akkor mindenféle őserdei teremtmények kerestek menedéket a sátrunkban. Galina bőröndjéből kétszer is patkány ugrott elő, sátrunkat pedig elárasztották a pókok. Az átlátszó gyíkokról köztudott volt, hogy az ember alsóneműjébe vagy cipőjébe 232

rakja a tojásait. A második körletben egy nő arra ébredt, hogy egy barna kígyó van összetekeredve az ölében. A meleg miatt fészkelte be oda magát, a nőnek pedig órákig kellett várnia, amíg az állat magától odébb siklott. Még nem a trópusi viharok évszakában jártunk, de aznap volt valami fenyegető az égbolton. Ruszelina, Irina és én figyeltük, ahogy gonosz alakok rajzolódnak ki a felhőkben. Először egy koboldszerű teremtményt formált, aminek a felhőn áttetsző nap lángoló tekintetet kölcsönzött, aztán egy kerek arcú fickót, akinek rosszindulatú szája és csúcsos szemöldöke volt, s végül egy alakot, ami úgy szelte át a felhőket, mint egy sárkány. Később a délután folyamán erős szél kerekedett, ami a lemezeket csapkodta, és letépte a ruhaszárító madzagokat. – Nem tetszik ez nekem – mondta Ruszelina. – Valami rossz van kialakulóban. Aztán eleredt az eső. Vártuk, hogy elálljon, amit általában félóra után meg is tett. De aztán újra esett, sőt óráról órára egyre erősebben zuhogott. Szemléltük, ahogy megtölti az árkokat, sarat görget az úton, vagy bármi egyebet, ami az útjában áll. Amikor kezdte elárasztani a sátrat, Irinával kiszaladtunk, és a szomszédok segítségével mélyebbre ástuk az árkokat, amik elvezették a sátraktól a vizet. Az eső homokszemekként csapkodta a bőrünket, ami bevörösödött. A megfelelő központi karó nélküli sátrak összeomlottak a felhőszakadásban, a bentlakóknak pedig a széllel dacolva kellett újra felállítaniuk. Mire leszállt az este, elment az áram. – Ne menj haza! – mondta Irina. – Maradj itt éjszakára! Habozás nélkül elfogadtam a meghívást. A sátramhoz vezető ösvényt kókuszfák szegélyezték, s valahányszor felélénkült a szél, többtucatnyi kőkemény gyümölcs csapódott a földhöz. Féltem, hogy egy a fejemre esik, ezért mindig pajzsként a fejem fölé tartottam a kezemet, mikor átrohantam a ligeten. A lányok a sátramban 233

kinevettek a paranoiás viselkedésem miatt, mígnem egyszer egy kókuszdió Ludmilla lábára esett, és gipszben volt egy hónapig. Gázlámpát gyújtottunk, és folytattuk a dámázást, de este kilenc órára még a játék sem tudta elnyomni éhesen korgó gyomrunkat. – Van valamim – mondta Irina, miközben egy kosárban matatott a ruhásszekrény tetején. Elővett egy csomag kekszet, és egy tányért rakott az asztalra. Kiborította a csomagot, és egy kövér gyík esett ki a morzsákkal, aztán pedig többtucatnyi vonagló csemetéje követte. – Fúj! – sikította Irina, és a padlóra ejtette a csomagot. A gyíkok szétszéledtek minden irányba, Ruszelina pedig annyira nevetett, hogy zihálni kezdett. Felharsant a tábor szirénája, és megdermedtünk. Még egyszer megszólalt. Egy sivítás a déli tizenkét órát vagy a délután hat órát jelezte. Kettő a körletfelügyelők jelzése volt gyülekezőre. A sziréna ismételten felsikoltott. Három azt jelentette, hogy mindenkinek össze kell gyűlnie a főtéren. Egymásra néztünk. Csak nem várják el, hogy ilyen időben gyülekezzünk? A sziréna megint megszólalt. A négy tüzet jelentett. Irina az ágya mögé guggolt, őrjöngve kutatott alatta a szandálja után. Felmarkoltam a felesleges pokrócot a ruhásszekrényből. Ruszelina higgadtan üldögélt a széken, ránk várt. Az ötödik sivítástól végigfutott a hideg a hátamon. Irinával hitetlenkedve bámultunk magunk elé. Az utolsó sivítás hosszú és baljóslatú volt. Az ötös jelzést még nem használták azelőtt. Az a tájfunt jelentette. Éreztük a köröttünk lévő sátrakban elharapódzó kétségbeesést. Hangok szóltak ki a viharba. Néhány perccel később a körletfelelős bukkant fel a sátrunknál. Ruhája átázott, és úgy tapadt hozzá, mintha még egy bőrréteg lenne rajta. Rémült arckifejezése belénk is félelmet oltott. Odavetett nekünk egy darab kötelet. – Mihez kezdjünk ezzel? – kérdezte Irina.

234

– Négyet azért adtam, hogy lekötözzék a sátorban a dolgaikat. A többivel öt percen belül meg kell jelenniük a főtéren. Oda kell majd kötözniük magukat a fákhoz. – Ugye, most csak viccel? – kérdezte Ruszelina. A körletfelelős didergett, rémülten meresztgette a szemét. – Nem tudom, hányunknak sikerül. A hadsereg bázisa túl későn kapta meg a jelzést. Úgy gondolják, a tenger elárasztja a szigetet. Mi is beálltunk az emberek közé, akik a dzsungelen át vágtattak a főtér felé. Olyan erős volt a szél, hogy a lábunkat be kellett ásnunk a homokos talajba, hogy meg tudjuk vetni. A közelünkben egy nő térdre rogyott, és a félelemtől sírva fakadt. Odaszaladtam hozzá, Ruszelinát addig Irina gondjaira bíztam. – Gyerünk! – mondtam, és felrángattam a nőt a karjánál fogva. A kabátja szétnyílt, én pedig megláttam a csecsemőt a mellén, egy hámban. Pinduri volt, a szeme még zárva, nem lehetett több néhány órásnál. A szívem megsajdult a tehetetlensége láttán. – Nem lesz semmi baj – nyugtattam az asszonyt. – Én majd segítek. – De már úrrá lett rajta a rettegés. Belém kapaszkodott, lehúzott és visszatartott. Együtt fulladoztunk a dühöngő időben. – Vegye el a kisbabámat! – könyörgött. – Engem hagyjon itt! Nem lesz baj, mondtam magamnak. Eszembe jutott, hányszor mondtam én már ezt azelőtt, és gyűlöltem érte magamat. Azt hittem, mostanra már ismét együtt lehetek anyámmal, elhitettem magammal, hogy a házasságom boldog lesz, hittem Dimitrijnek, Rajszához siettem, mert csodálatos történeteket reméltem anyámról. Sohasem láttam még azelőtt tájfunt. Milyen jogon merészeltem én bárkit azzal hitegetni, hogy nem lesz baj? A téren önkéntesek magasba tartott reflektorokkal a fatörzsekre másztak, hogy az emberek el ne botoljanak a kötelekben és a biztonsági felszerelésben. Connor százados egy kövön állt, és

235

utasításokat ordibált egy hangosbeszélőbe. A körletfelügyelők a rendőrökkel csoportokba osztották az embereket. A kisgyerekeket elvették a szüleiktől, és beterelték őket a főkonyhában lévő hűtőkamrába. Egy lengyel nővér vigyázott rájuk. – Kérem, őket is vigye – mondtam a nővérnek. – Nem sokkal ezelőtt szült. – Vigye őket a kórházba – mondta a nővér. – Ott őrzik a betegeket és az újszülöttes anyukákat. Ruszelina elvette a gyereket az anyja karjából, én pedig Irinával eltámogattam a nőt a kórházig. – Hol van az apja? – kérdezte Irina. – Elment – felelte a nő távolba révedő tekintettel. – Elhagyott egy másik nő miatt két hónapja. – És még azért sem jött vissza, hogy a gyerek segítségére legyen? – Ruszelina megrázta a fejét, és odasúgta nekem: – A férfiak nem jók. Eszembe jutott Dimitrij. Talán igaza van. A kórház már tele volt, mikor megérkeztünk. A doktorok és a nővérek összetolták az ágyakat, hogy több hordágy elférjen. Felismertem Mariját és Natasát; épp az ablakok bedeszkázásával foglalatoskodtak. Iván egy szekrényt húzott az ajtó elé. Egy zaklatott tekintetű nővér átvette a gyereket Ruszelinától, és egy padhoz vezette a nőt, ahol egy másik anyuka is dajkált egy gyereket. – Itt maradhatna a nagymamám is? – kérdezte Irina a nővértől. A nővér a magasba emelte a kezét, és láttam, hogy épp azt készül mondani, hogy nem, de akkor Irina megvillantotta elbűvölő mosolyát. Az ápolónő ezek után nem tiltakozott. Ajka eltorzult, mintha megpróbálna ellenállni a mosolynak, ami az ő arcán is szétáradni készült. Fejével a kórház végében fekvő szobák felé intett. – Nem tudok neki ágyat biztosítani – mondta a nővér. – De egy rendelőben leültethetem.

236

– De én nem akarok itt maradni egyedül – tiltakozott Ruszelina, mikor lesegítettük egy székre. – Elég jól vagyok, hogy veletek tartsak. – Ne légy buta, nagymama! Ez a szigeten a legjobb épület – mondta Irina, és ujjpercével megkocogtatta a falat. – Nézd csak! Ez tömörfából készült. – Ti hova akartok menni? – kérdezte Ruszelina. A hangjából áradó törékenység a szívemet mardosta. – A fiataloknak a sziget csúcsára kell sietni – felelte Irina, próbálva derűs kedélyt árasztani magából. – Szóval csak képzelj magad elé minket, amint épp azt tesszük. Ruszelina kinyújtotta a kezét, megragadta Irina kezét, és az enyémbe nyomta. – El ne eresszétek egymást! Csak ti vagytok nekem. Irina is, én is megpusziltuk Ruszelinát, és kirohantunk az esőbe, hogy beálljunk a sorba, felmarkoljuk a kötelet és a lámpát, s felmásszunk a hegyre. Iván átküzdötte magát a tömegen, hogy odajöjjön hozzánk. – Egy különleges helyet szemeltem ki nektek – mondta. Leraktuk a köteleket, de a lámpát megtartottuk, és követtük egy kis hullámlemez barakkig, ami egy tisztáson állt a kórház mögött. A barakk három rácsos ablakkal rendelkezett, odabent sötét volt. Iván beletúrt a zsebébe, és előhalászta a kulcsot. Magához húzta a tenyeremet, és belepottyantotta a kulcsot. – Nem, ne minket – mondtam. – Ez egy szilárd épület. A betegeknek vagy a gyerekeknek kellene odaadnia. Iván felvonta a szemöldökét, és felnevetett. – Ó, szóval azt hiszed, valamiféle különleges kiváltságot biztosítok nektek, ugye, Ánya? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy ti ketten sok szívességet írhattok a szépségetek számlájára, de én itt most munkára akarlak fogni titeket. 237

Iván intett, hogy nyissam ki a barakkot. Beletoltam a kulcsot a zárba, és kinyitottam az ajtót, de a sötétségen kívül semmit nem láttam odabent. – Nem maradt felesleges önkéntesem, aki vigyázna rájuk – mondta a férfi. – Az összes nővér máshol van elfoglalva. De ne aggódjatok! Ők ártalmatlanok. – Kik azok az „ők”? – kérdezte Irina. – Ah, Irinám! – mondta Iván. – A hangja megnyerte a szívemet. De a tiszteletemet is ki kell érdemelnie, ha azt akarja, hogy tényleg csodáljam. Iván ismét felnevetett, majd elszáguldott az esőben egy szarvasbika kecsességével szökkenve át a leszakadt ágakon és a kőtörmelékeken. Figyeltem, ahogy eltűnik szem elől a ligetben. Az égen egy nagy reccsenés hallatszott, és egy pálmafa csapódott a földbe, ami alig több mint egy arasznyival vétett el minket, de így is befröcskölte a ruhánkat sárral. Irinával sietve beugrottunk a barakkba, és a hátunkat az ajtónak vetettük, hogy be tudjuk zárni. Odabent a levegő napégette ágyneműtől és fertőtlenítőszertől volt áporodott. Előreléptem, és valami keménynek ütköztem. Körbetapogattam a széleit. Egy asztal volt. – Szerintem ez egy éléskamra – mondtam, ahogy a combomon keletkezett zúzódást dörzsölgettem. Valami elrohant mellettünk. Valami prémes sepert át a lábamon. – Patkányok! – kiáltottam. Irina felkattintotta a zseblámpát, és szemtől szembe találtuk magunkat egy rémült kiscicával. Fehér volt és rózsaszín szemű. – Szia, macska! – mondta Irina, majd leguggolt és felé nyúlt. A cica Irinához szökkent, és az állát a térdéhez dörgölte. A macska szőre fénylett, nem volt poros, mint általában a szigeten élő többi állaté. Aztán hirtelen Irinával együtt riadtan felugrottunk; mindketten ugyanoda bámultunk: a lámpafényben egy emberi láb 238

látszott. Egy lepedőn hevert. Az első gondolatom az volt, hogy a hullaházban vagyunk, de aztán rájöttem, hogy ahhoz a helyiségben nagyon meleg van. Irina a fénysugárral végigpásztázott a csíkos pizsama szárán át egészen egy fiatalember arcáig. Aludt, szemét szorosan behunyta, állán egy nyálcsík fénylett. Odaoldalaztam és megérintettem a vállát. A férfi nem moccant, de a teste meleg volt. Odasúgtam Irinának: – Biztosan benyugtatózták, különben hogy lenne képes aludni az odakint tomboló felfordulás közepette. Barátnőm szorosan a derekam köré fonta az egyik karját, szinte a csontomig megszorított, és a lámpa fényével gyorsan körbevilágította a helyiség többi részét is. Volt ott egy faasztal, rajta szépen feltornyozva puhakötésű regények sorakoztak, az ajtó mellett pedig egy fém faliszekrény. Magunk mögé is bevilágítottunk, és azon nyomban felugrottunk, amikor egy öregasszonyt vettünk észre, aki a szoba másik végében álló ágyából sandított ránk. Irina elirányította a lámpafényt a nő szeméből. – Bocsánat! – mondta Irina. – Nem tudtuk, hogy más is van még itt. De amint a fénysugárban felderengett a nő arca, azonnal felismertem. Jobban táplált volt és tisztább, mint amikor legutóbb találkoztunk, de attól még összetéveszthetetlenül ő volt. Csak a fejdísze hiányzott, meg az aggódó arckifejezése. – Dusa-dusi – mondta a vénasszony. Egy árnyékos sarokból egy férfihang szólt ki. – Joe vagyok – mondta. – Joe, mint Poe, mint Poe, mint Poe, mint Poe. Bár anyám Igornak hívott. Joe, mint Poe. Irina megragadta a csuklómat, hogy már fájt. – Mi az? – kérdezte. De túlságosan lefoglalt, hogy megpróbáljam elhinni, mit tett velünk Iván. Az elmebetegeket bízta a gondjainkra.

239

MIKOR A VIHAR ELEJE LECSAPOTT a szigetre, a barakk recsegett és rázkódott, akár egy gépkocsi a hepehupás úton. Egy kő vágódott az egyik ablaknak, és az üveg elkezdett cikcakkban berepedezni. A faliszekrényben ragasztószalagot kerestem, hogy rögzítsem. Sikerült egy kicsit beragasztanom, mielőtt a repedés elérte a keretet. A szél bömbölésén kívül mást nem hallottunk odakint. A fiatalember csak egyszer ébredt fel, és üveges szemmel meredt ránk. – Miii aaaz? – kérdezte. De még mielőtt válaszolhattunk volna, a hasára fordult, és mély álomba merült ismét. A cica felszökkent az ágyára, s miután alaposan megvizsgálta a számára legkényelmesebb helyet, gombóccá gömbölyödve letelepedett a férfi térdhajlatában. – Ők valószínűleg mind a ketten süketek – mondta Irina. Az öregasszony kicsusszant az ágyból, és néma balettet produkálva körbepörgött a barakkban. Spórolni akartunk a lámpafénnyel, ezért Irina kikapcsolta, de a nő rögvest sziszegni kezdett, mint a kígyó, és a reteszt rázta az ajtón. Irina visszakattintotta a lámpát, s a fénykévét a nőre irányította, aki úgy táncolt a lámpafényben, mint egy tizenhat éves lány. „Joe” abbahagyta monoton bemutatkozását, hogy megtapsolja az előadást, aztán bejelentette, hogy vécéznie kell. Irina átkutatta az ágyak alját egy lábas után, s mikor talált egyet, odaadta neki. De a férfi megrázta a fejét, és erősködött, hogy engedjük ki. Fél lábbal kiállt az ajtóba, miközben én a pizsamakabátját markoltam, úgy vizelt a barakk oldalára. Féltem, hogy elszalad, vagy elsodorja a vihar. Miután könnyített magán, felnézett az égre, és nem akart visszajönni. Míg Irina a zseblámpával az öreg hölgyet világította meg, nekem is segített visszacibálni Joe-t a barakkba. A pizsamája átázott, és nem volt más, amibe átöltöztethettük volna. Lerángattuk róla a nedves ruháját, betekertük egy lepedőbe. De amint újra átmelegedett, lerúgta magáról a lepedőt, és mindenképpen csupaszon akart maradni. – Joe

240

vagyok, mint Poe, mint Poe, mint Poe – mormolta, miközben sovány lábaival fel-le menetelt a barakkban anyaszült meztelenül. – Belőled és belőlem sosem lesz jó nővér – mondta Irina. – Pedig őket is benyugtatózták. Ez azt jelenti, hogy még reménytelenebbek vagyunk – feleltem. Irinával nevetni kezdtünk. Egész éjszaka az volt az egyetlen mulatságos pillanat. Odakint a süvöltés őrjöngéssé fajult. A széllökés egy repülő fát vágott a barakknak. A falnak csapódott, és behorpasztotta a fémet. A faliszekrény ajtaja kivágódott, tálcák és bögrék zuhantak a padlóra. Az idős hölgy abbahagyta a táncot, megijedt, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy lámpaoltás után még játszik. Visszamászott az ágyba, és a fejére húzta a takarót. A szél a barakk falát kalapálta a fával. Kis repedések támadtak mindenütt, levelek sodródtak be a réseken. Irinával lesepertük a könyveket az asztalról, az oldalára fordítottuk, a lapját ékként dúcolva a falhoz. – Nem tetszik ez nekem – mondta Irina, és lekapcsolta a zseblámpát. – Hallom, ahogy közelednek a hullámok. – Az nem lehet – mondtam. – Ez valami más. – Nem – erősködött Irina. – Az óceán az. Hallgasd csak! – Joe, mint Poe, tudjátok! – kiáltotta Joe. – Csitt! – förmedtem rá. Joe szipogva bemászott az ágy alá, majd suttogva motyogott tovább. A barakk oldalát esőcseppek verték, és akkorákat koppantak, mint a puskagolyók. A csavarok, amik a betonaljzathoz rögzítették a falakat, nyöszörögtek a szél nyomása alatt. Irina megragadta a kezemet. Én is megszorítottam az övét, eszembe jutott, hogy Ruszelina azt mondta, ne eresszük el egymást. Az idős hölgy átkarolt, és oly erősen csimpaszkodott rám, hogy moccanni sem 241

tudtam. A fiatalember békésen szunyókált a macskával. Joe elbújt valahol mélyen, az árnyékok közt. Már nem hallottam a duruzsolását. Hirtelen az ajtó abbahagyta a recsegést, és elnémult. A falak visszahuppantak a helyükre. A vásznak és a fák csapkodása elült. Azt hittem, megsüketültem. Eltartott néhány pillanatig, míg rájöttem, hogy odakint a szél csendesedett el. Irina megemelte a fejét, és felkapcsolta a zseblámpát. Joe előmászott az ágya alól. A dombok közül hangokat hallottam, nyögdécselést és nevetést. Az emberek egymást szólongatták a dzsungelben. Egy férfi a feleségének azt kiabálta: – Valentina, szeretlek! Ennyi év után még mindig szeretlek! De senki nem mozdult. Még a csendben is volt valami gonosz. – Megyek, megnézem nagymamát – mondta Irina. – Ne menj ki! – Minden erő kiszaladt a lábamból. Akkor sem tudtam volna felállni, ha akarok. – Még nincs vége. Ez csak a vihar szeme! Irina rosszallóan nézett rám. Elkapta a kezét az ajtóretesztől, száját rémülten eltátotta. A kilincs rezgett. Megbabonázva bámultuk. A távolban az óceán dörrent egyet. Az őserdőben a hangok kétségbeesetten felerősödtek. A szél újra feltámadt, átsüvített a lecsupaszított fák közt. Hamarjában alakot váltott, és úgy visított, akár egy démon. Visszafelé támadt, és az összes törmeléket magával sodorta, amit a vihar eleje felkapott. Ágak csapódtak a barakknak. Irina felrázta a fiatalembert, és betuszkolta az ágy alá. Biztonságosan az ölébe nyomta a macskát. Együtt felállítottuk az asztalt, Joe-t és az öregasszonyt betereltük alá, majd mi is bemásztunk. – Joe vagyok, mint Poe. Mint Poe. Mint Poe – nyöszörögte a fülembe a férfi. Irinával összenyomtuk az arcunkat. Valami a tetőnek ütődött. Fémforgács záporozott körülöttünk. Az eső kezdett becsepegni. Eleinte csak néhány csepp, aztán egy egész vízesés. A szél a falnak puffant. Felordítottam, mikor láttam, hogy a barakk oldala 242

megemelkedik, és csak a csavarok tartják a másik oldalon. A fém csikorgott, a barakk pedig kinyílt, akár egy kenyértartó doboz. Felnéztünk a tomboló égboltra. A könyvek körülöttünk repkedtek, majd becsapódtak a helyiség sarkaiba. Az asztal lábába kapaszkodtunk, de az asztal elkezdett arrébb vánszorogni a padlón. Joe kiverekedte magát a karomból, és felállt az ég felé nyújtózva. – Ülj le! – ordította Irina. De már későn. Egy repülő ág tarkón vágta. A fájdalom a földre döntötte a férfit. Úgy sodródott el a betonpadlón, akár egy falevél. Irinának sikerült elkapnia, lábát ollószerűen a férfi köré kulcsolta, mielőtt még a padló és a fémfal közé gördült volna. Ha a fal újra visszazökken, kettévágja. Ám Joe nedves volt, és kicsúszott a szorításából. Próbáltam elkapni a kezét, de az idős asszony kapaszkodott belém, és nem értem el. A férfi haját ragadtam meg. Felüvöltött, mert kezdtem kitépni a rá nehezedő súly miatt. – Ereszd el! – kiáltotta Irina. – Magával fog húzni! – Sikerült az egyik kezemet Joe hóna alá csúsztatnom, és megmarkoltam a vállát, de így meg az én fejem állt ki sebezhetőn. Levelek és pálcikák döftek belém; úgy vájtak a húsomba, mint a vadászó rovarok. Behunytam a szemem, és azon gondolkodtam, milyen tárgy fog eltalálni. Milyen törmelék fog végezni velem? – Joe vagyoook! – kiabálta Joe. Kicsúszott a fogásomból, és a vihar a faliszekrényhez csapta. Az megbillent és az ágyra zuhant, ami alatt a fiatalember rejtőzött. A szekrény egy hüvelyknyivel vétette el Joe fejét. A férfi csapdába került, de amíg az ágy nem mozdul, biztonságban lesz. – Ne mozdulj onnan! – ordítottam oda. A hangomat egy fülsiketítő nyikorgás nyomta el. Láttam, ahogy a fal leszakad az utolsó pántról is, és a levegőbe emelkedik. Úgy tűnt, mint ami soha nem akarja abbahagyni a pörgést, ahogy végzetes árnyékként úszott

243

tova az égen. Azon gondolkodtam, vajon hova fog becsapódni. Hogy kit fog megölni. – Istenem, segíts meg! – visította Irina. Aztán minden előjel nélkül a szél elállt. A fal lezuhant az égből, és kettéhasított egy közeli fát, de fennakadt az ágakon. A fa az életét adta értünk. Hallottam, ahogy hánykolódik és bömböl az óceán, miközben visszahívja a vihart magához. Valami meleg pottyant a karomra. Eldörzsöltem. Ragacsos volt. Vér. Azt hittem, Irináé, mert én semmit nem éreztem. Felkapcsoltam a lámpát, és az ujjammal átvizsgáltam a fejét, de nem találtam sebet. Mégis csöpögött a vér. Odafordultam az öregasszonyhoz. Felfordult a gyomrom. Átharapta az alsó ajkát. Leszakítottam egy darabot az alsószoknyámból, és csomóvá hajtogattam az anyagot, majd a szájához nyomtam, hogy elállítsam a vérzést. Irina a térdéhez nyomta az arcát, és próbált nem sírni. Kipislogtam a szememből a vizet, majd felmértem a pusztítást. Joe úgy terült el a padlón, mint egy partra vetett hal. A homloka és a könyöke tele volt horzsolással, de egyébként sértetlennek látszott. A fiatalember ébren volt, de hallgatott. Az ázott cica felállt, a hátát felpúposította, és csak sziszegett a sarokban. – Joe vagyok, mint Poe, mint Poe – mormolta Joe a betonnak. Legalább fél óráig senki más nem szólalt meg.

244

Tíz A BEFOGADÓ ORSZÁGOK A VIHAR POSHADÓ MOCSÁRRÁ VÁLTOZTATTA A SZIGETET. A hajnal első fényénél előmásztunk a romok alól, és összegyűltünk a téren. Kicsinek látszottunk a széthasadt, imbolygó fák között. A talajban tátongó, mély üregekből sáros gyökerek türemkedtek elő. Az emberek tépett, átázott ruhában támolyogtak lefelé a hegyi ösvényen; hajukba beleszáradt a homok. Lélegzetvisszafojtva kémleltem Ivánt, míg aztán a sor vége felé megpillantottam: a vállán ernyedt kígyókként lógtak a kötéltekercsek. A kórház még mindig állt, körülötte tömeg kavargott. Ruszelina a bejáratnál helyezkedett el, sétapálcájával csoportokba rendezte az embereket. Több százan voltak; borzosan, sántikálva, véresen. Maguk az orvosok és nővérek is sárosan láttak el mindenféle sérülést, amire éppen szűkös készletükből futotta. Egy fiatal orvos egy ládán ült a dusa-dusi nővel szemben, akinek épp az ajkát öltötte össze. Az eljárás valószínűleg iszonyatosan fájdalmas lehetett erős érzéstelenítők nélkül, a nő mégis némán tűrte; gyötrődését csak az állához szorított remegő keze árulta el. Irinával átöleltük Ruszelinát, aki továbbra is szorgosan segédkezett az eligazításban, aztán a többiek előtt a táborba szaladtunk. Mindkettőnket néma keserűséggel taglózott le az elénk táruló látvány. A szakadt sátorlapok és széthasadt vásznak úgy 245

csapkodtak a hajnali szélben, mint foszló ruhák egy csontvázon. Az utak merő vízmosások voltak csupán, a felületüket ágyneműk és törött edények porrá zúzott maradványai pettyezték. A rengeteg holmi, amit az emberek oly nehezen menekítettek ki Kínából, elpusztult. A törött székek és asztalok, felborult ágyak és szétszóródott játékok végtelen halmainak látványát képtelenség volt higgadtan elviselni. Egy idős asszony viharzott el mellettünk, aki egy gyermek szétszakadt, elázott fényképét tartotta a magasba. – Ennyim maradt belőle összesen. És most még ez is odalett – nyögte sírva, ahogy rám nézett. Beesett szája választ várva remegett. De engem elhagytak a szavak. Irina visszament a kórházba, hogy segítsen Ruszelinának. Én a nyolcadik körlet felé vágtam át a táboron, lábam alatt meglazult kavicsok csikorogtak. Már nem kellett tartanom többé a kókuszdióktól. A fák elhullajtották az összes gyümölcsüket, törött héjuk szanaszét hevert a földön. A levegőben kellemetlen szag terjengett. Egy kutyakölyök teteméből áradt az ösvény mentén: egy sátorkaró döfte át, és kiállt felpuffadt hasából. A hangyák és a legyek lázasan munkálkodtak a seb körül. Elborzadtam a gondolatra, hogy egy kisgyerek most esetleg a kedvencét keresi. Felkaptam egy darab pálmafakérget, és ástam egy sekély sírhantot. Mikor befejeztem, kirántottam a karót a kutya gyomrából, és a mancsánál fogva a gödörbe húztam. Egy pillanatig haboztam, mielőtt betemettem, hogy vajon helyesen cselekszem-e. De eszembe jutott a saját gyerekkorom, és tudtam, hogy vannak dolgok, amit egy gyereknek nem szabad látni. A nyolcadik körlet az azt körülvevő sűrű dzsungelnek köszönhetően megmenekült. A sátrak ugyan ernyedten a földre hanyatlottak, de nem szakadtak szét menthetetlenül, mint a harmadik és negyedik körletben. A területen ágyak szóródtak szerteszét, de közülük kevés törött össze, az egyik helyen pedig bár maga a sátor 246

becsapódott a fák közé, a bútorok rendezetten állva maradtak, mintha a lakók épp csak egy perce távoztak volna. Mikor megláttam a kofferemet, repedezett ajkamba haraptam, mígnem vér serkent belőle. Kikötözték a fához egy gondosan megkötött csomóval, és teljesen ép volt. Bármelyik lány is vette a fáradságot, hogy távollétemben bajlódjon vele, hálás voltam neki. A zár beszorult, és képtelen voltam szétfeszíteni. Felkaptam egy közeli követ, és szétzúztam vele a kapcsot. Benne az estélyi ruhák nyirkosak voltak és csikorogtak a homoktól, de nem érdekelt. A ruhák közé túrtam, és imádkoztam, hogy kezem meglelje, amit kerestem. Mikor megérintettem a fát, megkönnyebbülten felsikoltottam, és előhúztam a matrjoska babát. Sértetlen volt, én pedig össze-vissza csókoltam, mint egy anya, aki megtalálta elveszett gyermekét. A TENGER OLYAN SZÍNŰ VOLT, mint a tejes tea. Elhullott növényzet és egyéb uszadék ringott a felszínén, s a rajta megcsillanó reggeli fénytől ártalmatlannak tetszett. Egyáltalán nem emlékeztetett arra a felbőszült szörnyetegre, ami azzal fenyegetett bennünket a múlt éjszaka, hogy egészben elnyel. A közelben egy apró, érintetlen fövenysávon egy pap egy csoport emberrel épp hálaimát tartott. Én nem hittem istenben, de annak ellenére tiszteletteljesen fejet hajtottam. Sok mindenért hálásak lehettünk. Valamilyen csoda folytán egyetlen emberi élet sem veszett oda. Behunytam a szemem, és átadtam magam a vigasztaló zsibbadtságnak. Később ráakadtam Connor századosra, aki az NMSZ-iroda előtt ácsorgott. A barakk fémfala tele volt horpadásokkal, és néhány iratszekrény felborult. Groteszknek hatott a katasztrófa közepette a gondosan vasalt egyenruhájában és a szépen fésült választékkal a hajában, ami oly egyenes volt, hogy kiviláglott alóla a napbarnított

247

fejbőre. A vihar egyetlen jelét rajta mindössze a bakancsán egy sárfolt mutatta. Rám mosolygott, mintha csak egy újabb szokásos nap lenne, és épp munkába érkeznék. A hullámlemez barakkokra mutatott, amiket tárolásra használtunk. Egyik-másik rosszabb állapotban volt, mint az irodánk; faluk oly menthetetlenül behajlott, hogy valószínűleg használhatatlanná váltak. – Ha bármi jó származik ebből a csapásból – kezdte –, az az, hogy belátják, hogy inkább előbb, mint utóbb muszáj lesz minket kimenekíteni a szigetről. Mire a kórházhoz értem, Guamról filippínó és amerikai katonák érkeztek a segítségünkre. Iván és a többi tisztviselő üzemanyaggal és vízzel teli marmonkannákat emeltek le egy katonai teherautó hátuljáról, mialatt a katonák sátrakat állítottak azoknak a betegeknek, akik nem fértek be a kórházba. Önkéntesek vizet forraltak, hogy fertőtlenítsék az orvosi műszereket és a kötszereket, vagy egy ideiglenes ponyvatető alatt ételt főztek. A letarolt, szétázott fű tele volt emberekkel, akik szőnyegeken hevertek. Ruszelina is köztük volt. Irina mellette üldögélt, nagyanyja ősz haját simogatta. Ruszelina azt mondta, az életét is odaadná Irináért vagy értem, és hogy mi maradtunk már csak neki a világon. Figyeltem a két nőt egy fa mögül, és a mellemhez szorítottam a matrjoska babát. Nekem is csak ők maradtak. Láttam, hogy Iván egy zsák rizst vonszol a főzősátorba. Én is segíteni akartam, de az összes bátorságom elenyészett. Iván felegyenesedett, megdörzsölte a hátát, és elkapta a pillantásomat. Arcán egy vigyorral, csípőre tett kézzel megindult felém. De megváltozott az arckifejezése, amikor meglátta az enyémet. – Moccanni sem tudok – mondtam. Kinyújtotta a kezét. – Semmi baj, Ánya – mondta, és magához szorított. – Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek tűnik. Senki

248

sem sérült meg komolyabban, a dolgokat pedig mindig meg lehet javítani vagy ki lehet cserélni. A mellkasába temettem az arcomat. Hallgattam az egyenletes szívverését, s hagytam, hogy melege engem is átjárjon. Egy pillanatra otthon éreztem magam ismét. Féltve dédelgetett gyermeknek Harbinban. Éreztem a frissen sült kenyér illatát, hallottam a tűz ropogását a nappaliban, talpam alatt éreztem a medveszőr puhaságát. És hosszú idő óta először meghallottam a hangját: – Itt vagyok, kislányom, oly közel, hogy akár meg is érinthetnél. – Egy teherautó motorja felbúgott, és a varázslat szertefoszlott. Elhátráltam Ivántól, szóra nyitottam az ajkam, de egy árva hangot sem bírtam kinyögni. Durva ujjaival megfogta a kezemet, ám oly gyengéden, mintha attól félne, hogy összetöri. – Gyere, Ánya – mondta. – Keressünk egy helyet, ahol lepihenhetsz. A VIHART KÖVETŐ HETEK TELE VOLTAK reménnyel és bánattal. A Manilán állomásozó amerikai haditengerészet megrakott hajókkal érkezett. Figyeltük, ahogy a tengerészek széles vállukon zsákokkal masíroznak a parton, és mindössze két nap alatt újraépítik a sátorvárost. Az új város rendszerezettebb volt, mint a régi, amit sietve emeltek tervezés és megfelelő eszközök nélkül. Az utakat mélyebb árkokkal, járdával építették ki, és kiirtották a dzsungelt a mosdótömbök és a konyhák körül. Ám a gondos kivitelezés inkább rossz érzéssel töltött el bennünket, mint örömmel. Volt valami kényelmetlenül tartós abban, ahogy az új tábort felépítették, és Connor százados reményei ellenére még mindig nem volt semmi hírünk a „befogadó országokról”. Az amerikai Orosz Társaság hallott a katasztrófáról, és sürgős üzenetet juttatott el hozzánk: „Ne csak azt mondják el, mi kell a túléléshez, hanem azt is, mivel tehetjük magukat boldogabbá.” A 249

társaság mindenféle cikket gyűjtött össze a tagjaitól, akik közül sokan megvagyonosodtak az Egyesült Államokban, de olyan cégektől is, akik készen álltak selejtes raktárkészletüket jótékony adakozásra fordítani. Connor százados és én azzal töltöttünk egy éjszakát, hogy összeállítsuk a kívánságlistát, amin mindenki számára volt egy apró ajándék. Hanglemezeket kértünk, teniszütőket, kártyákat, tollkészleteket, és könyveket a könyvtárunknak, de illatosított szappanra, csokoládéra, naplóra, vázlattömbre, fésűre, zsebkendőre is vágytunk, valamint minden tizenkét évnél fiatalabb gyereknek kértünk egy kis játékot. Két héten belül megkaptuk a választ: „Minden igényelt tételt küldünk. Ezenfelül küldünk még maguknak Bibliákat, két gitárt, hat szamovárt, huszonöt esőkabátot és száz borító nélküli példányt Csehov Cseresznyéskert című darabjából.” A bárkának egy hónappal később kellett volna megérkeznie, és Connor századossal már oly izgatottan vártuk, mint két huncut gyerek. Hat hétig kémleltük a hajót, de nem jött. Connor százados végzett egy kis nyomozást a manilai NMSZ-irodán keresztül. Kiderült, hogy korrupt hivatalnokok elkobozták az egész szállítmányt, majd értékesítették a feketepiacon. Az EGYIK DÉLUTÁN IVÁN meglátogatott az NMSZ-irodán. Rásandítottam, ahogy megállt a bejáratban, először fel sem ismertem. Kivasalta az ingét és megmosta a haját, nem volt fűrészporos és levelekkel telehintve, mint általában. Hanyagul nekitámaszkodott az ajtófélfának, de ujjával az ajkán dobolt, és tudtam, hogy készül valamire. – Te kémkedsz utánam – mondtam. Vállat vont, majd körbenézett a helyiségben. – Nem, nem tettem – felelte. – Csak azért jöttem, hogy megnézzem, hogy vagy.

250

– Dehogyisnem – mondtam. – Connor százados alig egy perce távozott, hogy megbízásokat bonyolítson le. S aztán megjelensz te. Biztosan figyelted, mikor megy el. Iván tekintetét megragadta egy felfeslett fonott szék, amit a vendégek számára tartottunk fenn. Arccal elfordult tőlem, de észrevettem, hogy mosolyog. – Azt tervezem, hogy feldobom egy kicsit a közhangulatot – mondta –, csak nem tudom, Connor belemenne-e. Iván az asztalom elé húzta a széket, aztán rátelepedett, akár egy óriás egy gyűszűre. – Megépítettem a vetítőgépet és a vásznat. Már csak egy filmre lenne szükségem. – Kezével a szeméhez nyúlt. Nem tetszett, ahogy ott matat, mert olyan volt, mintha el akarná takarni. Még mindig zavarban lenne előttem sebhelyének rútsága miatt? Nem kellett volna. A sebhely feltűnő volt ugyan, de ha már egy napja ismerted Ivánt, meg is feledkeztél róla. A személyisége az, ami megmaradt benned. Az én arcom is lüktetett. Nem szerettem gyengeséget vagy sebezhetőséget felfedezni Ivánban. Ő volt az én kősziklám. Neki erősnek kellett maradnia. – Rengeteg filmünk van – mutattam rá a filmtekercsekkel teli ládára, amit Connor százados lábtámaszként használt. – Csak vetítőgépünk nem volt. – Na, ne már, Ánya – mondta Iván, és az asztalra könyökölt. Megpucolta a körmeit; egy újabb változás. – Azok régiek. Még a szüleink is látták. Nekünk egy jó film kell. A jó szeme tiszta volt, akár a víz. Sötétkék volt és feneketlen. Az jutott eszembe, hogy talán ha elég mélyen belenéznék abba a szemébe, Iván múltja oda lenne bevésve. A halott gyerekei, az elhunyt felesége, a péksége mind ott lebegtek a felszín alatt. Ha még mélyebbre bámulnék, talán lelátnék egyenesen a gyerekkoráig, és rájönnék, ki is volt ő, mielőtt eltorzult az arca. A szeme

251

meghazudtolta hangja fiatalosságát, épp ahogy sebhelyes arca is meghazudtolta a teste eleganciáját. – Azt szeretném, ha rábeszélnéd a századost – mondta Iván. Egyáltalán nem volt nehéz Connor századost meggyőzni Iván tervének a hasznáról. A századost bosszantotta, hogy még mindig a szigeten vagyunk, a tájfunos évszak pedig egyre közeledett, ezért úgy határozott, kicsit megcsapolja a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet bűnös lelkiismeretét. Egy új filmet kértem; Connor százados nem érte be kevesebbel, mint egy hollywoodi film premierje. Valószínűleg meggyőző volt. Ezúttal nem kellett csalódottan várni a hajóra, ami sosem érkezik meg. A filmet két héten belül szigorú őrizet alatt, légi úton eljuttatták hozzánk egy sor kórházi felszereléssel egyetemben. Az Egy nap New Yorkban premierjét a Tubabao Gazette is bejelentette, és a szigeten a nyitó éjszakáig alig beszéltek egyébről. Iván pálmahasábokból ülőhelyet eszkábált Ruszelinának, Irinának meg nekem, és stílusosan a mozigépe mellé telepedtünk. Iván emelkedett hangulatban volt. – Megcsináltuk, Ánya! – mondta, és a rengeteg emberre mutatott. – Nézd csak ezt a vidám tömeget! Olyan volt, mint azelőtt, a vihart megelőzően. A családok pokrócokat terítettek ki meg párnákat, és apró lakomákat rendeztek maguknak konzervhalból meg kenyérből. Fiúcskák lógatták a lábukat a faágakról, párok hevertek kéz a kézben a csillagok alatt, a legötletesebbek pedig a saját maguk tákolta ládaszékekről meredtek a vászonra, amit szükség esetére lepedőből készített ponyvával is megtoldottak az eső ellen. Békák brekegtek, fedetlen bőrünket vég nélkül csípték a szúnyogok, de ez senkit nem zavart. Mikor a film elkezdődött, valamennyien felugráltunk és tapsban törtünk ki. Irina hátravetette a fejét, és felkacagott. – Te vicces lány – szólt hozzám. – Tudod, hogy legtöbben meg sem fogjuk érteni, hisz az egész angolul van. 252

Iván felpillantott a vetítőgép mellől, és megtörölte a homlokát. – Ez egy szerelmes történet. Mit kell ezen megérteni? – Ez egy musical – mondtam, és belecsíptem Irina karjába. – És New Yorkban játszódik. Szóval most végre láthatod a várost, amiről álmodozol. – Ügyes vagy, Ánya! – mondta Ruszelina, miközben megveregette a hátamat. – Ügyes vagy! Igaz, ami igaz, mikor Connor százados megmutatta nekem a lehetséges filmek listáját, Irina és Ruszelina járt a fejemben, mikor kiválasztottam az Egy nap New Yorkbant. De amikor Gene Kelly, Frank Sinatra és Jules Munshin leszökkentek a hadihajóról, és énekelve körbetáncolták New Yorkot, én voltam az, aki megbabonázott tekintettel bámultam. New York olyan hely volt, amilyet még sosem láttam azelőtt, sokkal elbűvölőbb, mint Sanghaj. Az épületei úgy meredtek a magasba, mint az istenek oszlopai: az Empire State Building, a Szabadság-szobor, a Times Square. Mindenki energikus és lendületes volt, a forgalom zsongott és tülkölt, s még az irodistalányok is az haute-couture szerint öltöztek. Minden mozzanatát magamba szívtam, az összes hangot, az összes színt. Mikor a főszereplők visszatértek a hajóra, és gyönyörű barátnőik istenhozzádot intettek nekik, könnyek gyűltek a szemembe. Egész úton a sátramig a musical dalait énekelgettem. A film egy hétig futott, én pedig minden este megnéztem. A Tubabao Gazette szerkesztője megkért, hogy írjak egy cikket az újságnak a filmről. Papírra vetettem egy lelkes írást New Yorkról, amit még a női karakterek ruháinak skicceivel is megtoldottam. – Nagyon jól fejezed ki magad – mondta a szerkesztő, mikor átnyújtottam neki a művemet. – Talán írhatnál egy divatrovatot a hírlevélbe. 253

A divat gondolatára Tubabaón mindketten hangosan felnevettünk. MEGSZÉDÍTETT AZ ÉRZÉS, AMIT MÁR rég nem éreztem. A mélyenszántó optimizmus. Hirtelenjében mindenféle reményeim támadtak. Álmok, amelyek elvesztek a napi robot közben. Hittem benne, hogy megint gyönyörű lehetek, hogy szerelmes leszek én is egy olyan jóképű férfiba, mint Gene Kelly, hogy képes vagyok még lelkes maradni egy modern világban is. Egy héttel később levelet kaptam Dan Richardstól, hogy Ruszelinát es Irinát is ki tudja juttatni Amerikába, Connor századost pedig figyelmeztették, hogy a következő hónapban megérkeznek a befogadó országok bevándorlási tisztségviselői, hogy előkészítsék a vízumainkat, és megszervezzék a szigetről való elutazásunkat. Hirtelen úgy tűnt, mintha mindenkinek valóra vált volna az álma. – Ha megérkezünk Amerikába – mondtam Ruszelinának és Irinának –, antropológusnak akarok tanulni, mint Ann Miller. Neked pedig, Irina, meg kellene tanulnod táncolni, mint Vera-Ellen. – Ugyan miért foglalkoznál antropológiával, mikor olyan jó cikkeket írsz? – kérdezte Irina. – Újságírónak kéne menned. – És én addig mit csináljak, míg ti, karrierista nők, fiatalemberekkel kacérkodtok? – kérdezte Ruszelina, miközben felháborodást színlelve legyezte magát. Irina átkarolta Ruszelina vállát. – Nagymama, szerintem neked taxizni kéne, mint Betty Garrett. Ruszelina és Irina hahotázni kezdtek, mígnem Ruszelinának köhögőrohama lett. Pedig én komolyan gondoltam. Nem számít, hogy előző életünkben mennyire voltunk finomak, minden férfi, nő és gyerek a parton várakozott, hogy meglássa, amint befogadó országaink képviselői partra szállnak az ENSZ hajójáról. Tátott szájjal bámultunk, olyan emberek áhítatával, akik túl sokáig éltek elszigetelve, és elfelejtették, mennyire sötétre szívta a nap a 254

bőrüket. A ladikba lépő, komoly tekintetű férfiak és nők rendes öltönyt és ruhát viseltek, míg a mi hajunk sótól volt ragacsos. Elterjedt köztünk egy vicc: – Ha New Yorkban vagy San Franciscóban jársz és találkozol egy férfival, akinek egy csomag van a hóna alatt, nehogy megkérdezd tőle: „Ma mit kapunk?” Nevettünk magunkon, de titokban szerintem valamennyien azon gondolkodtunk, hogy képesek leszünk-e még normálisan élni. Első éjszaka az NMSZ-tisztviselők nyársra húzott malaccal kényeztették a vendégeket. Filippínó szakácsokat hoztak, és felállítottak egy hatalmas, fehér sátrat. Míg a képviselők fehér abrosszal és kristálypoharakkal terített asztalnál vacsoráztak, mi végignéztük és remegtünk, mert a sorsunk a kezükben volt. Később, úton a sátram felé összefutottam Ivánnal. Besötétedett, de telihold volt, és a válla sziluettje kirajzolódott az éjszakai égbolt előtt. – Ausztráliába megyek – közölte. – Próbáltalak megtalálni, hogy elmondjam. Alig tudtam valamit arról az országról, de vadnak és keménynek képzeltem. Egy olyan fiatal ország biztosan szívesen fogad egy ilyen iparkodó, szorgalmas férfit, mint Iván. Ugyanakkor féltettem is. Amerikát már javarészt megszelídítették. Ausztráliában valószínűleg hemzsegnek a vadállatok: veszélyes kígyók és pókok, krokodilok és cápák. – Értem – feleltem. – Egy Melbourne nevű városba utazom – mondta. – Azt beszélik, ott az ember megcsinálhatja a szerencséjét, ha keményen dolgozik. – Mikor indulsz? Iván nem válaszolt. Zsebre dugott kézzel álldogált. Lesütöttem a szemem. Kínos csend szállt ránk. Semmivel nem tudtam könnyebben elválni egy baráttól, mint régen.

255

– Mindenben sikered lesz, amit csak a fejedbe veszel, Iván. Mindenkitől ezt hallom – mondtam neki. Bólintott. Azon tűnődtem, vajon mire gondolhat, miért olyan furcsa, és miért nem tesz szellemes megjegyzéseket, ahogy szokott. Már épp valami kifogással ki akartam menteni magam, hogy visszamenjek a sátramhoz, mikor hirtelen azt mondta: – Ánya, azt akarom, hogy velem jöjj! – Hogyan? – léptem hátrébb. – Légy a feleségem. Keményen fogok dolgozni érted, és boldoggá teszlek. A helyzet irreális volt. Iván épp megkérte a kezemet? Hogy jutott idáig a barátságunk ilyen hirtelen? – Iván... – hangom megbicsaklott, de ötletem sem volt, hol kezdjem vagy fejezzem be. Nagyra becsültem őt, de nem voltam belé szerelmes. Nem a sebhelye miatt, hanem mert biztos voltam benne, hogy barátságnál többet nem éreznék irányában. Gyűlöltem Dimitrijt, ugyanakkor még mindig szerelmes voltam belé. – Iván, nem tehetem... Közelebb lépett hozzám. Éreztem a testéből áradó meleget. Elég magas lány voltam, de ő egy fejjel fölém magasodott, a válla pedig kétszer olyan széles volt, mint az enyém. – Ánya, ki fog rád vigyázni ezután? A sziget után? – Nem akarok senkit, hogy vigyázzon rám – feleltem. Iván egy pillanatig elhallgatott, aztán így szólt: – Tudom, miért félsz. De én sosem csallak meg. Sosem hagylak el. A hajam körül bizsergett a bőr. Volt valami a szavaiban. Tudott Dimitrijről? Indulatosan próbáltam álcázni sajgó szívemet. – Nem fogok hozzád menni, Iván. De ha még valami mondandód van számomra, akkor mondd! Habozott, az eget kémlelve dörzsölgette a tarkóját. 256

– Rajta! – mondtam. – Sosem beszélsz róla. Ezt tisztelem benned... de én tudom, mi történt a férjeddel. Az amerikai konzulátusnak meg kellett indokolnia az NMSZ felé, miért küld egy tizenhét éves lányt egyedül Tubabaóra. Foltok cikáztak a szemem előtt. A torkomban egy csomót éreztem. Próbáltam lenyelni, de ott maradt, fojtogatott. – Beszéltél még mással is? – kérdeztem. A hangom remegett. Még mindig igyekeztem dühösnek tűnni, de nem voltam valami meggyőző. – A sanghajiak ismerik a Moszkva-Sanghajt, Ánya. Szerepeltél a társasági rovatokban. A többi városból érkezett ember talán nem ismer. Még egy lépést tett felém, ám én a sötétségbe hátráltam. – Akkor miért nem vetette ezt eddig senki a szememre? – kérdeztem. – Ha már látták, hogy egy hazudozó vagyok. – Nem vagy hazudozó, Ánya. Csak félsz. Azok, akik ismernek, túlságosan szeretnek, semhogy arra kényszerítsenek, hogy olyan dolgokról mesélj, amiket legszívesebben elfelejtenél. Úgy éreztem, megbetegszem. Azt kívántam, bárcsak ne kérte volna meg Iván a kezemet. Azt akartam továbbra is színlelni, hogy nevelőnő voltam, hogy soha többé ne kelljen a Moszkva-Sanghajra gondolnom. Szerettem volna Ivánt annak a kedves férfinak megőrizni az emlékeimben, aki a sziklapárkányon üldögélt velem, amikor megtudtam Pomerancevék sorsát. De az, amit mondott, olyan jelentőséggel bírt, hogy már nem lehetett meg nem történtté tenni. Néhány pillanat alatt örökre megváltozott a kapcsolatunk. – Iván, nem fogok hozzád menni – közöltem. – Találj valaki mást. Valakit, aki még nem házas! El akartam szaladni mellette, de elállta az utamat, megfogta a vállamat, és magához szorított. Egy pillanatig úgy maradtam, mielőtt elkezdtem küzdeni ellene. Elengedett, keze maga mellé hanyatlott. A 257

sötétben rohantam a sátorig tapogatózva, akár egy rémült állat. Nem voltam biztos benne, mi rémített meg jobban: az, hogy Iván megkérte a kezemet, vagy az a gondolat, hogy elveszítem őt. A KÜLFÖLDI KONZULÁTUSOK SÁTRAKAT ÁLLÍTOTTAK FEL annak érdekében, hogy megkönnyítsék a bevándorláshoz szükséges elbeszélgetéseket és a vízumok kiadását. Hívószámokat osztottak ki, és odakint a tűző napon várakoztunk, hogy végre a miénket szólítsák. Ruszelinának, Irinának és nekem csak a formanyomtatványokat kellett kitölteni, valamint át kellett esnünk egy orvosi vizsgálaton. Minket nem hallgattak ki a kommunista kapcsolatainkról vagy a családunk történetéről, mint a többi bevándorlóval tették. Amikor megtudtam, hogy az Egyesült Államokba jelentkezők közül sokaknak a kérelmét visszautasították, behunytam a szemem, és néma hálát rebegtem Dan Richardsnak. – Végre megtörténik! – mondta Irina. – El sem hiszem. – Úgy szorította magához a jelentkezési lapokat, mintha kétmaréknyi pénz lenne. A rá következő hetekben rengeteget skálázott, miközben én ültem a parton, bámultam a tengert, és eljátszottam a gondolattal, majd elhessegettem, hogy Dimitrij talán megpróbál rám találni. Az életem Tubabaón olyannyira távolinak tűnt attól, amit Sanghajban éltem, hogy azt hittem, már rég elfelejtettem őt. De Iván házassági ajánlata a felszínre hozta a fájdalmamat. Hallgattam, ahogy a tenger lusta ritmusában hömpölyög, és azon gondolkodtam, hogy vajon Dimitrij és Amelia boldogok-e együtt. Az lenne aztán az igazi kegyelemdöfés! Nem sokkal később befutott a Greely kapitány nevű hadihajó, amely az utolsó Ausztráliába tartó emigránsokat szállította el. A többiek már elmentek a többi szállítóhajóval. Azok, akik az Egyesült Államokba mentek, tengeren Maniláig utaztak, onnan pedig katonai teherszállító repülővel vagy hajóval Los Angelesbe, San Franciscóba 258

vagy New Yorkba. Mi, akik utoljára maradtunk, figyeltük, hogyan zsugorodik a tábor. Október vége volt, s még mindig tájfunveszély, így Connor százados a sziget védett oldalára költöztette a tábort. Aznap, mikor a Greely kapitány indult, Ruszelina gyengélkedett, s Irinával bevittük a kórházba, aztán elrohantunk Iván barakkjához, hogy segítsünk neki bepakolni. Irinának és Ruszelinának nem említettem, hogy Iván megkérte a kezemet, mert azt reméltem, ezzel elejét vehetem minden további kényelmetlenségnek. Mindazonáltal szégyelltem is magam, hogy azt hazudtam nekik, hogy nevelőnő voltam Sanghajban, bár abban nem voltam biztos, hogy megtudták-e az igazat, vagy sem. A lánykérés éjszakája óta Ivánnal kerültük egymást, de nem tudtam megtenni, hogy nem búcsúzom el tőle. A barakk mellett álldogált, és úgy vizslatta, mint a férfi, aki a kedvenc lovától búcsúzik. Majd meghasadt érte a szívem. Oly sokat tett itt, amire büszke lehet; bizonyára nehéz szívvel távozik. – Ausztrália is olyan lesz, mint egy hatalmas Tubabao! – fecsegtem. Iván szokatlan arckifejezéssel fordult felém, távolság volt a tekintetében. Meghátráltam, de nem hagytam, hogy ez sebet ejtsen rajtam. Egész életemben jöttek-mentek az értékes emberek, és megtanultam, hogy többé ne kapaszkodjam egyikbe sem. Azt mondtam magamnak, hogy Iván is csak eggyel több elbúcsúzás, és hogy meg kell barátkoznom a gondolattal. – El sem hiszem, hogy már mindent becsomagoltál – mondta Irina. Iván jéghideg arcán ekkor a szokásos mosoly áradt szét, és feltartott egy dobozt. – Mindent, amire szükségem van, összepakoltam ebben – vigyorgott. – Javaslom, ti is tegyetek így.

259

– Mindig meglelheted, amit akarsz – mondtam emlékezetébe idézve a roncsvadászatokat. – Neked aztán nem lesz gondod az új otthonodban. Hétágra sütött a nap, de egy bizonytalan szél fehér tajtékokat borzolt az óceán felszínén. A szél moraja elnyelt minden más hangot. Csak a távolból hallottuk a matrózok hangját, akik a hajó megrakodására készülve kiáltoztak. Mire a mólóhoz értünk, már zsúfolt volt emberekkel és poggyásszal. Mindenki tele volt élettel. Emelkedett hangon beszéltek, és bár lelkesen bólogattak egymásnak, senki sem hallotta meg, mit mond a másik. Így vagy úgy, mindenkinek a figyelmét lekötötte az óceánba merülő hajó a távolban; a járat, ami egy új hazába és egy új életbe viszi őket. – Hogyan írjunk neked? – kérdezte Irina Ivántól. – Olyan jó barátunk voltál, nem kéne elfelejtenünk egymást. – Én tudom! – kiáltottam, és kikaptam az Iván füle mögé dugott ceruzát. Dan Richards címét felírtam Iván dobozára. Mikor felálltam és visszaadtam a ceruzát, Iván szeme könnybe lábadt, én pedig gyorsan elfordultam. Gyűlöltem magamat. Iván jó ember volt, én pedig megbántottam. Azt kívántam, bárcsak Irinába lett volna inkább szerelmes. Neki tisztább szíve volt. Őt nem kísértik a múlt árnyai, mint engem. Több mint három órába telt, mire a matrózok berakodták a csomagokat és elrendezték az utasokat a hajón. Iván megvárta az utolsó ladikot. Mikor beszállt, visszafordult, hogy integessen. Előreléptem, mert még mondani akartam valamit, csak nem tudtam, hogy mit. Talán ha le tudtam volna nyelni a torkomban megkövült gombócot, azt mondtam volna Ivánnak, hogy semmi nem az ő hibája, csak bennem van annyi fájdalom, hogy nem vagyok méltó senkihez. Legalább köszönetet kellett volna mondanom neki, mert már nem fogom látni többé. De ehhez képest csak annyi telt tőlem, hogy ostobán mosolyogjak és visszaintegessek. 260

– Hiányozni fog – mondta Irina, és átölelt. – Mindig Amerika jár a fejemben – mondtam. – Hogy mennyire másképp fogunk ott élni. Megrémít a gondolat, hogy akár még boldogok is lehetünk. RUSZELINA A KÓRHÁZ LÉPCSŐJÉN VÁRT RÁNK. – Mit keresel te idekint? – kérdezte Irina. – Túl meleg van. Bent kéne csücsülnöd. Ruszelina arca kísérteties volt. Bőre alatt fekete árnyékok terpeszkedtek. A tekintetében ülő kifejezéstől megtorpantunk. A bejárat árnyékában egy nővér ácsorgott mögötte. – Mi van? – kérdezte Irina sürgető hangon. Ruszelina nyelt egyet, majd recsegő hangon azt felelte: – Megjött a röntgenleletem. Nem értem. Mikor eljöttünk Kínából, még tiszta volt. Megmarkoltam a korlátot, és lenéztem a homokba. A napfénytől a homokszemek úgy ragyogtak, akár a gyémántok. Tudtam, hogy valami szörnyűséget készül bejelenteni nekünk, valamit, ami mindent megváltoztat. Bámultam a csillogó homokszemeket, és elképzeltem, ahogy megnyílnak, és elnyelik minden reményemet. Irina kétségbeesve pillantott nagyanyjáról a nővérre. – Mi történt? – kérdezte. Az ápolónő kilépett a napfénybe, ahol szeplői feltűnőbbek lettek. Tekintete úgy villámlott, akár egy rémült lóé. – Tibisnyik. TBC – közölte. – Nagyon beteg. Belehalhat. Már nem képes Amerikába menni. Két hétig türelmetlenül vártuk Irinával az Egyesült Államok Bevándorlási Hivatalának a döntését. Bár Connor százados általában egy hivatásoshoz illőn tartózkodó volt, észrevettem, hogy nagyon előzékenyen beszél Irinával, és hálás voltam érte. Az volt a gond, 261

hogy az Egyesült Államok nem fogad be tuberkulózisos betegeket, s bár humanitárius alapon néha kivételt tett, az ilyen esetek nagyon ritkák voltak. Az üzenet korán reggel érkezett meg, és Connor százados az irodájába hivatott minket, hogy átadja. – Nem fogadják be őt Amerikában – közölte, miközben egy másokban általa is megvetett rossz szokáshoz híven a ceruzáját rágcsálta. – Az elkövetkező napokban Franciaországba fogjuk szállítani. Ruszelinára gondoltam, akit sztreptomicinnel kezeltek a kórházban, és azon gondolkodtam, vajon ki fog-e bírni egy ilyen hosszú utazást. Elkapartam a bőrt az egyik körmöm körül, és észre sem vettem, amíg a vér ki nem serkent, és el nem kezdett lefolyni a karomon. – Engem nem érdekel, hová kell mennem – mondta Irina – ha ott felgyógyul. Connor százados meghajolt, majd felállt. – Épp ez itt a gond – mondta, és megdörzsölte a homlokát. – Franciaország magát nem fogadja be. Csak a betegeket. Maga Ányával attól még mindig mehet Amerikába, de nem tudom garantálni, hogy befogadják a nagyanyját, még ha javul is az állapota. Megkértem Connor századost, hogy táviratozzon Dan Richardsnak, de Dan is csak ugyanezt a választ tudta adni. A következő néhány napban együtt szenvedtem meg Irinával az előtte álló szörnyű döntést. Szemtanúja voltam, ahogy a haját csavargatja, majd álomba sírja magát. Órákig sétáltunk együtt a tengerparton. Még Iván sziklapárkányát is megmutattam neki, de ott sem leltünk megnyugvást. – Connor százados azt mondja, Amerika talán befogadja nagymamát, ha kap egy igazolást arról, hogy minden lehetséges egészségügyi akadály elhárult. De ez egyáltalán nem biztos. Másfelől 262

az ausztrál konzulátus beleegyezett, hogy befogadja, ha helyrejön az állapota, azzal a feltétellel, ha ledolgozom ott a két évet – mondta Irina. Ragaszkodtunk egymáshoz. Irinát is és Ruszelinát is elveszítem? Egyik este, mikor Irina épp hánykolódott az ágyában, sétáltam egyet a parton. Nem bírtam elviselni a gondolatát, hogy Irina és Ruszelina elváljanak egymástól. Ha a franciák elég humanitáriusak ahhoz, hogy befogadják a betegeket és az időseket, kétségem sem akadt afelől, hogy Ruszelina a legjobb kezelést kapja majd. De képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy esetleg valami ahhoz hasonlót kell majd átélniük, mint nekem az édesanyámmal. Irina nyolcévesen elveszítette a szüleit, s nemsokára magára marad megint. Ruszelina betegségén nem tudtam segíteni, de talán képes vagyok megnyugtatni őt. Leültem a meleg homokba, és felnéztem a csillagokra. A Dél Keresztje fényesen ragyogott. Borisz és Olga az életüket adták értem, Ruszelina pedig azt mondta, a legjobb módja, hogy kifejezzem érte a hálámat az, ha bátor leszek az életben. Arcomat a tenyerembe temettem, és abban reménykedtem, hogy olyan ember vagyok, aki méltó az ő áldozatukra. – Édesanyám – suttogtam, miközben a káprázatos New Yorkra gondoltam, és az életre, ami ott várna rám. – Édesanyám, remélem, olyan ember vagyok, aki képes áldozatot hozni másokért. Másnap délután épp a frissen mosott ruhát teregettem, amikor Irina közeledett. Az arcába ismét szín költözött, és nyugodtnak látszott. Belenyugodott valamibe, én pedig türelmetlenül vártam, hogy megtudjam, hogyan döntött. Lebiggyesztettem az ajkamat, és megacéloztam magam a válasz elfogadására. – Ausztráliába megyek – jelentette ki bátran. – Nem kockáztatok. Nem érdekel más, csak hogy nagymama rendbe jöjjön, és együtt maradhassunk. Vannak fontosabb dolgok is annál, mint hogy sikkes

263

lokálokban énekelhessek, meg hogy a Szabadság-szobrot megnézhessem. Bólintottam és folytattam a teregetést, bár ahhoz is alig maradt erőm, hogy egy kombinét megemeljek. Irina letelepedett egy felfordított kosárra, és engem figyelt. – Mindent el kell majd mesélj Amerikáról, Ánya. Muszáj írnod, és ne felejts el se engem, se a nagymamát – mondta, miközben térdén összefonta az ujjait, és a lábát hintáztatta. Próbálta visszafojtani a könnyeit, de egy csepp elszabadult a szeméből, és fennakadt az ajka ívén. A vér meglódult a fejemben, a tüdőm pedig kitágult a levegőtől. Úgy éreztem magam, mint egy úszó, aki nagy levegőt vesz, mielőtt elrugaszkodik az ugródeszkáról. Felcsíptettem egy szoknyát a szárítókötélre, majd odaléptem Irinához. Megfogtam a kezét, és a sajátomba nyomtam. Irina felnézett rám. A könnycsepp az ajkáról a csuklómra pottyant. Először nehezemre esett kiejteni a szavakat, nem tudtam egyetlen mondatban megfogalmazni. – Ruszelina azt mondta, mi vagyunk mindene, ami maradt. Irina nem vette le a tekintetét az arcomról. Szólásra nyitotta a száját, de visszafogta magát. Megszorította a kezemet. – Irina, én... nem foglak elfelejteni téged... sem Ruszelinát – mondtam –, mert én is veled megyek.

264

Tizenegy AUSZTRÁLIA KÉTSZER IS EL KELLETT SZAKADNOM A GYÖKEREIMTŐL életemben, de az ausztrál megrázkódtatásra semmi nem tudott volna eléggé felkészíteni. Néhány nappal azután, hogy Ruszelinát Franciaországba szállították, Irinával Manilából Sydney-be repültünk egy hadigépen, s oly kimerültek voltunk, hogy az utazásból egyikünk sem emlékezett egyébre, csak a kohóra, ami ránk borult, mikor Darwinban átszálltunk. A sydney-i reptérre kora hajnalban érkeztünk meg. Egy Mr. Kolros nevű bevándorlási tisztviselő fogadott bennünket és segített át a vámvizsgálaton, ő egy évvel korábban emigrált Csehszlovákiából, és beszélt egy kicsit oroszul és angolul. Mr. Kolros udvariasan válaszolt a lakásbérlésről, ételekről és munkavállalásról feltett kérdéseinkre, de amikor megkérdeztem, hogy ő szereti-e Sydney-t, a fogát csikorgatva azt felelte: – Sydney jó hely. Inkább az ausztrálokat nehéz megszokni. Irina belém karolt, reszketett az influenzától, amit út közben szedett össze. Igyekeztünk Mr. Kolros nyomában maradni, aki úgy nyargalt át az érkezési oldalon, mintha más, fontosabb dolga is lenne hajnali fél ötkor azonkívül, hogy bennünket fogad. Egy taxi várakozott ránk odakint, ő pedig betuszkolta a bőröndjeinket a csomagtartóba, majd odaadta a sofőrnek a viteldíjat, hogy fuvarozzon el minket a rakpartra, ahol egy európai bevándorlócsapathoz fogunk csatlakozni. 265

Mr. Kolros besegített minket a taxiba, s mielőtt ránk csukta az ajtót, minden jót kívánt. Egyfolytában az járt a fejemben, amit az ausztrálokról mondott. – Isten hozta magukat Sydney-ben, lányok – üdvözölt bennünket foghegyről a taxisofőr az első ülésen áthajolva. Angol kiejtése szokatlan volt, ropogott, mint a tűzre vetett hasáb. – A látványosabb úton megyek. Ilyenkor, reggel nem fog sokkal tovább tartani. Irinával kisandítottunk az ablakon, megpróbáltuk felmérni az új városunkat. De Sydney sötétbe burkolózott. A nap még nem kelt fel, és áramfogyasztási korlátozás volt érvényben a háborút követő energiahiány miatt. Csak sorházakat láttam, meg szatócsboltokat leeresztett redőnyökkel. Az egyik utcán egy kutya, aminek az egyik szeme körül fekete folt volt, felágaskodott egy kerítésre. Vajon kóbor vagy háziállat? Nem tudtam volna megmondani. Mindenesetre jobban tápláltnak látszott, mint mi. – Ez a tulajdonképpeni város – mondta a sofőr, ahogy ráfordult egy üzletekkel szegélyezett utcára. Irinával a próbababákat néztük az áruházak kirakataiban. Míg ez idő tájt Sanghajban még mindig nagy lenne a sürgésforgás, Sydney csendes volt és kihalt. Se egy mosodát, sem egy rendőrt vagy örömlányt nem lehetett látni. Még csak egy hazafelé támolygó részeget se. A Városháza az óratornyával olyan volt, mintha egyenesen a párizsi második császárság idejéből importálták volna, a mellette lévő templommal együtt közrezárt tér pedig oly terjedelmes, amire a kínai városokban nemigen akadt példa. Sanghaj nem is lett volna Sanghaj a zsúfoltság és a káosz nélkül. Az utca alsó végét klasszicista és viktoriánus stílusú épületek szegélyezték, és az egyik, melyen a „GPO” betűk díszelegtek, úgy nézett ki, mint egy olasz palota. Továbbmentünk, és felderengett előttünk a kikötő. A nyakamat nyújtogattam, hogy szemügyre vehessem a fekete víztömegen átívelő, hatalmas acélhidat. Úgy tűnt, 266

az a legnagyobb építmény a városban. A rajta áthaladó körülbelül egytucatnyi autó fényszórója úgy ragyogott, akár a csillagok. – Az ott a Harbour-híd? – kérdeztem a sofőrt. – Meghiszem azt – mondta. – Az egyetlen, a páratlan. Apám is dolgozott rajta mázolóként. Átmentünk a híd alatt, és egy raktárakkal szegélyezett úton találtuk magunkat. A sofőr leparkolt egy tábla előtt, amin az állt: „Móló 2”. Bár Mr. Kolros már előre kifizette a taxist, arra gondoltam, talán egy kis borravalóra vár. Mikor előszedte a bőröndjeinket a csomagtartóból, elővettem az erszényemet az egyetlen amerikai dollárért, amim maradt. Megpróbáltam odaadni a sofőrnek, de ő megrázta a fejét. – Még szüksége lesz arra – mondta. Ausztrálok, gondoltam. Eddig nincs baj velük. Irinával a sorompónál várakoztunk. A víz felől hideg szél fújt, sós tengervíz és kátrány szagát szállítva magával. A légáramlat keresztülfújt a pamutruhánkon. November volt, és azt gondoltuk, Ausztráliában meleg lesz. A Nemzetközi Menekültügyi Szervezet hajója Marseille-ből a kikötőben horgonyzott. Német, csehszlovák, lengyel, jugoszláv és magyar emigránsok százai özönlöttek kifelé a hajóhídon. A látványról Noé bárkája jutott eszembe, oly sokféle akcentussal és kinézettel bírtak. A férfiak fa utazóládák súlya alatt görnyedeztek. A nők pedig hónuk alatt batyukba kötött ágyneművel és lábasokkal igyekeztek utánuk. A gyerekek anyanyelvükön kurjongatva a lábuk között nyargaltak, már égtek a vágytól, hogy szemügyre vehessék az új hazájukat. Megkérdeztük az őrt, hogy hol várakozzunk, ő pedig egy vonatra mutatott a dokknál. Irinával felszálltunk az egyik kocsiba, és nem volt benne senki. Az orrunkat befogtuk, hogy ne érezzük a friss festés bűzét, majd elindultunk a folyosón, és beültünk az első

267

fülkébe, amit találtunk. Az üléseket kemény bőrrel kárpitozták, a levegő poros volt. – Szerintem ez tehervonat volt – mondta Irina. – Valószínűleg igazad van. – Kinyitottam a bőröndömet, kihúztam belőle az egyik pokrócot, amit Tubabaóról hoztam, és Irina vállára terítettem. A mocskos ablakon át láttam, ahogy a munkások egy daruval rakodják ki a hajót. A fejük fölött sirályok vijjogtak. Azok a madarak voltak a városban számomra az egyetlen ismerős dolog. A hajó utasainak négykézláb kellett átverekedniük magukat a poggyászok halmain, hogy a kofferjükhöz vagy utazóládájukhoz jussanak. A hajóhíd mellett egy rózsaszín kabátos, fehér zoknis kislány bőgött. Elveszítette a szüleit a tülekedésben. Láttam, hogy az egyik rakodó lehajol hozzá beszélgetni, de ő csak megrázta göndör fejét, és sírt tovább. A férfi körbepásztázta a tömeget, aztán fogta és a vállára emelte a kislányt, úgy menetelt körbe, hátha megtalálják a szüleit. Mikor az utasok megkaparintották végre a csomagjukat, egy épülethez vezényelték őket, aminek az ajtaja fölött ez a felirat állt: Az Ausztrál Nemzetközösség Bevándorlási Minisztériuma. Akkor jöttem rá, milyen szerencsések vagyunk Irinával, hogy repülőgéppel érkeztünk Ausztráliába. Bár az út Manila és Darwin között kényelmetlen volt, utazásunk gyors volt, és csak mi ketten voltunk utasok a repülőn. A hajó utasai viszont elgyötörtnek és betegnek tűntek. Több mint egy órával később elkezdtek kiszállingózni az épületből, és megindultak a vonat felé. – Mind fel fognak férni? – kérdezte Irina. – Biztosan nem – feleltem. – Mr. Kolros azt mondta, hosszú út vár ránk a táborig. Rémületünkre szemtanúi voltunk, ahogy az állomásfőnök összetereli az utasokat, mint a marhákat, aztán az ajtókhoz állítja 268

őket. Csak könyököket, karokat és bőröndöket láttunk a tülekedésben, ahogy az emberek egymáshoz préselődtek igyekezetükben, hogy feljussanak a szerelvényre. Az európaiak túl melegen voltak öltözve az időjáráshoz képest, nem úgy, mint mi. Úgy látszott, valamennyien két kabátot, több ruhát és inget viseltek, mintha helyet akartak volna spórolni a csomagoláshoz azzal, hogy mindent magukra öltöttek, amijük volt. Egy férfi jelent meg a fülke ajtajában vékonycsíkos öltönyben. Arca sima volt és fiatalos, bár a haja őszült. – Czy jest wolne miejsce? – kérdezte. – Czy pani rozumie po polsku? Ismertem néhány alapkifejezést lengyelül, amik hasonlítottak az oroszhoz, de csak tippelni tudtam, hogy le akar ülni. Bólintottam, intettem neki, hogy jöjjön be. Egy nő követte, és egy idős asszony, akinek két kendő volt a feje köré tekerve. – Przepraszam – mondta az idős nő, mikor mellém ült. De addigra már elhasználtam az összes lengyeltudásomat. Rám pillantott. Nem ugyanazt a nyelvet beszéltük ugyan, de mindkettőnknek ugyanaz az aggodalmas kifejezés ült a tekintetében. Három csehszlovák férfi a poggyászát a folyosón hagyta, és beállt a fülkébe. Az egyik férfi kabátujján egy csillag alakú sötét folt látszott. Hallottam, mit műveltek az európai zsidókkal, olyan történetek voltak ezek, amiktől abbahagytam a saját sanyarú sorsomon való sajnálkozást. Ennyi emberrel a fülkében a levegő hamar áporodott lett, és Irina lehúzta az ablakot. Utastársaink ruhája cigarettafüsttől, izzadságtól és portól bűzlött. Hosszú utazásuk ajándékaként arcuk elkínzott és sápadt volt. Az én ruhámnak és az Irináénak is megperzselt pamut-, tengerisó- és kerozinszaga volt. Hajunkat sávokban kiszívta a nap, a tövénél pedig zsíros volt. Már három napja nem mosakodtunk.

269

Mikor az utasok utolsó csoportja is felszállt, újra kiláttunk az ablakon. A kelő nap sugarai megvilágították a várost, feltárva az épületek homokkő és gránit részleteit, amiket a sötétben nem vehettünk szemügyre. Sydney belvárosának modern és art deco épületei nem értek oly magasra, mint a sanghajiak, de az égbolt fölöttük hamisítatlanul kéken pompázott. A hajó tatján túl a nap aranyló sugarai megcsillantak a vízen, s láttam, hogy a tengerpartot vörös tetős házak pettyezik. Az a ragyogás a víz felszínén nagyon megragadott. A kikötőhöz hasonlatosat korábban nemigen láttam. Színe egy sellő szemének mitikus árnyalatát idézte képzeletembe. Az állomásfőnök meglengette a zászlaját, és belefújt a sípjába. A vonat elindult. A szén szaga még a fülke levegőjénél is fojtogatóbbnak bizonyult, ezért Irina becsukta az ablakot. Mindannyian az ablakhoz nyomultunk, hogy lássuk a várost, amikor a vonat elhagyja a kikötőt. Az üveg rám jutó szegletén át háború előtti automobilokat láttam, amint fegyelmezett rendben robognak az utcákon; nem voltak dugók, kürtölés és riksák, mint Sanghajban. A vonat egy társasház mellett húzott el. Kinyílt az előcsarnok ajtaja, és egy nő lépett ki rajta fehér ruhában, fehér kalapban és kesztyűben. Úgy nézett ki, mint egy parfümreklám. A nő képe egybeolvadt a kikötőével, és először fogott el izgalom Ausztrália iránt. De néhány perccel később egy sor bádogtetős, forgács-cement ház mellett haladtunk el, melyekhez ápolatlan kertek kapcsolódtak, és az izgatottságom kétségbeeséssé fajult. Abban reménykedtem, hogy ami más városokra jellemző, az Sydney-re is áll, vagyis hogy csak a legszegényebbek laknak a vasúti sínek mentén. Az ablakon át elénk táruló látvány emlékeztető volt, hogy nem Amerikában vagyunk. Ez nem az a hely, ahol Gene Kelly és Frank Sinatra vidáman ropja a táncot. De az istenek hatalmas oszlopait se látni a városban. Nincs 270

Empire State Building. Nincs Szabadság-szobor. Nincs Times Square. Csak egy utcányi elegáns épület meg egy híd. A fiatalabbik lengyel nő a táskájába nyúlt, és előhúzott egy kendőbe bugyolált csomagot. A levegőben kenyér és főtt tojás illata keveredett az emberi szagokkal. A nő Irinának is és nekem is egyegy szelet tojásos szendvicset kínált. Én hálásan elfogadtam a részemet. Éhes voltam, mert nem reggeliztünk. Még Irina is, akinek egyébként nem volt étvágya az influenza miatt, mosolyogva fogadta el. – Smacznego! – mondta Irina. – Bon appétit. – Hány nyelven beszélsz te? – kérdeztem tőle. – Az oroszon kívül egyet sem – felelte vigyorogva. – De tudok énekelni németül és franciául. Visszafordultam az ablak felé, s láttam, hogy a táj ismét megváltozott. Épp salátával, répával és paradicsommal beültetett veteményeskerteket hagytunk el. A földeken madarak rohangáltak a szárnyukat csattogtatva. A házak éppoly magányosan álldogáltak, mint az udvarukon álló melléképületek. Olyan állomásokon haladtunk át, amit elhagyatottnak gondoltam volna, ha nem látom a gondozott rózsabokrokat és a szépen festett helységnévtáblákat. – Lehet, hogy Iván is a táborban lesz – mondta Irina. – Melbourne délre van – feleltem. – Innen nagyon messze. – Akkor írnunk kell neki minél hamarabb. Biztosan meglepődik, hogy mi is Ausztráliában vagyunk. Iván említésére megrohant a Tubabaón töltött utolsó hetek kellemetlen emléke, és hatására kényelmetlenül feszengtem a helyemen. Azt feleltem, hogy írok majd Ivánnak, de még saját magam előtt sem tűntem túl meggyőzőnek. Irina egy pillanatra rám nézett, de nem szólt semmit. Szorosabbra húzta a takarót a vállán, és a fejtámlának hajtotta a fejét. – Mi ez a hely, ahova megyünk? –

271

ásította. – Én a városban akarok maradni. – Egy perccel később már el is aludt. A kézitáskám kapcsával játszottam. Furcsa volt, hogy ez az elegáns kiegészítő az ölemben egészen Sanghajtól elkísért, és most egy menekülttáborba tart velem az ausztrál pusztaságban. Először akkor használtam ezt a bőrretikült, amikor Lubával a klubjába látogattam. Az az ebéd még azt megelőzően történt, hogy Dimitrij megcsalt, s még mielőtt valaha felködlött volna bennem, hogy máshol is fogok élni Kínán kívül. A bőrt kifakította a tubabaói napfény, az oldala pedig kihasadt. Megtapintottam arcomon a sebhelyet, és azon tűnődtem, vajon a táskámnak és nekem közös-e a sorsunk. Kinyitottam, és megszorítottam a benne lapuló matrjoska babát. Eszembe jutott a nap, mikor anyámat elvitték, és azon gondolkodtam, vajon miket láthatott útközben Oroszország felé. Neki is éppoly idegennek hatott a tájkép odakint, mint most nekem? Az ajkamba haraptam, és megacéloztam magam, mert eszembe jutott, hogy bátornak kell maradnom. Amint alkalmam nyílik rá, felkeresem a Vöröskeresztet. Azt mondogattam magamnak, hogy nem érdekel, milyen munkát kell végeznem, vagy hogy hol fogok lakni; csak az számít, hogy megtaláljam anyámat. EGY IDŐ MÚLVA A VONAT FELFELÉ KEZDETT kapaszkodni egy erdőn át kanyarogva, ahol a fehér kérgű fák oly magasra nőttek, hogy majdnem eltakarták a napot. Nem hasonlítottak egyetlen fára sem, amit azelőtt láttam; kísértetiesek és előkelőek voltak, széles levelüket szellő rázta. Később megtudtam a nevüket is: kék gumifa, borsosmenta eukaliptusz, ausztrál tölgy, mannafa, firkás törzsű eukaliptusz. Mindenesetre azon a reggelen eggyel több rejtéllyel szolgáltak számomra.

272

A vonat zöttyent egyet, majd megállt, az utasok és a csomagok összevissza repültek. Még épp időben nyújtottam ki a kezemet, hogy elkapjak egy Irina fejére zuhanó dobozt. – Ebédszünet! – kiáltotta a kalauz. A lengyel család rám nézett, hogy magyarázzam el, mi történik. Elmutogattam nekik, hogy leszállhatunk a vonatról. Egy kis állomáson álltunk, ami gumifák és meredek homokkő szirtek alkotta vízmosásokkal volt körülvéve. A levegő oly friss és csípős volt, mint a mentol. Ahol a sziklát kivájták a vasúti pályának, a kő felületén repedések látszottak. A résekből víz szivárgott, és mohák, májkökörcsinek és zuzmók kapaszkodtak belé szívósan. A környezet minden irányból hangoktól volt eleven: víz csörgedezett a sziklákon, állatok mozgolódtak a zizegő aljnövényzetben, no meg a madarak. Harangszerű zajok harsantak, trillázás és torokhangú sikoltások. De egy hang uralta az összeset, egy felerősödő sivítás, ami olyan volt, mint egy lehulló vízcsepp zaja egymilliószor hangosabban. A peronon egy csapat nő várt ránk kecskelábú asztalok és leveses üstök mögé sorakozva, mint egy kis hadsereg. Napbarnított arcukkal végigmértek bennünket. Hátrafordultam Irinához, és rémülten láttam, hogy a peronról kihajol, és egy zsebkendőt tart a szájához. Odarohantam hozzá, s ajkáról épp egy hányadékcsepp hullott alá a sínekre. – Csak az influenza és a vonat ringása. Semmi baj – mondta. – Tudsz enni valamit? – Tenyeremet lázas homlokára helyeztem. Nem a legjobb hely volt a betegeskedésre. – Talán egy kis levest. – Ülj le! – mondtam neki. – Hozok neked valamit. Beálltam a sorba a többiekkel, közben vállamon át hátrahátrapillantottam, hogy megnézzem Irinát. A peron szélén ült, a fejét betakarta a pokróccal, és úgy nézett ki, mint egy közel-keleti 273

asszony. Egy rántást éreztem a mandzsettámon, s mikor megfordultam, egy gnómarcú nővel találtam szembe magam, aki egy tányérnyi hagymaillatú levest tartott a kezében. – Nagyon beteg? – kérdezte a nő felém nyújtva a tányért. – Magának hoztam, hogy ne kelljen sorban állnia. – Akárcsak a taxisofőré, az ő hangja is száraz volt és recsegős. Jóleső érzés öntött el. – Csak a klímaváltozás és az utazás teszi – mondtam. – Azt hittük, hogy Ausztráliában meleg lesz. A nő felnevetett, és összefonta karját terjedelmes melle előtt. – Én mondom, az időjárás még változhat, szívem. De szerintem ott, ahova maguk mennek, nagy lesz a forróság. Úgy hallom, a Közép-Nyugat ebben a hónapban csontszáraz. – Mi egy olyan szigetről érkeztünk, ahol mindig meleg van – feleltem. Az esőcsepp-hangú madár újra felharsant. – Mi ez a sivító hang? – kérdeztem a nőtől. – Ez egy ostormadár – felelte –, és az a hang a hím és a nőstény duettje. A hím sivít, a nőstény pedig megtoldja a végét azzal, hogy „csúú-íí”. – Megrántotta az ajkát, és azt éreztem, hogy hízelgőnek találta a kérdésemet, s hogy lelkesítette, hogy Ausztráliát újnak és érdekesnek találom. Megköszöntem neki a levest, és odavittem Irinának. A szájába vett egy kanállal, de megrázta a fejét. – Be van dugulva az orrom, de még így is érzem a zsíros szagát. Mi ez? – Birkahús, gondolom. Irina visszatolta a tányért. – Edd meg, ha tudod. Engem a lanolinra emlékeztet az íze. Az ebéd után az embereket megint a vonatra szólították. Felajánlottam a csehszlovák férfiaknak a helyemet, ha esetleg felváltva le akarnának ülni egy kicsit, de visszautasították. Az, 274

amelyiknek a csillag nyoma volt a kabátján, beszélt egy keveset angolul, és azt mondta: – Nem. Gondoskodjon csak a barátjáról. Ha elfáradunk, majd leülünk a kofferünkre. A nap kezdett leszállni, mi pedig behatoltunk a nyers gránit és fű világába. Fehér kérgű fák vigyázták kísértetszerű őrszemekként a végtelen pusztát, amit szögesdrót kerítés mért ki cövektől cövekig. A dombokat birkanyájak tarkították. Időnként egy-egy füstölgő kéményű tanyaházat is látni lehetett. Mindegyik mellett egy cölöpökön álló fém víztartály magasodott. A lengyel hölgy és Irina elaludt, elringatta őket a vonat és a hosszú út. De mi, a többiek le nem bírtuk venni a szemünket az odakint elterülő különös világról. A velem szemben ülő nő sírva fakadt, a férje pedig megszidta. De én azért észrevettem a férfi szájának ideges remegésében, hogy valójában a saját félelmét igyekszik palástolni. Felkavarodott a gyomrom. Nyugodtabbnak éreztem magam, ha a táj fölött a napot néztem, amely arany- és ibolyaszínűre festette az égboltot.

KÖZVETLENÜL ALKONYAT ELŐTT A VONAT lassítani kezdett, majd megállt. Irina és az idős asszony felébredt és zavartan pislogott körbe. Hangok harsantak, majd a nyitódó ajtók zaja hallatszott. Megcsapott bennünket a friss levegő. Barna, katonai egyenruhás, széles karimájú kalapot viselő férfiak és nők sürgölődtek az ablakoknál. Észrevettem egy buszkonvojt és néhány teherautót, ahogy a rézvörös homokban parkolnak. A buszok nem olyanok voltak, mint a tubabaóiak. Igaziak voltak és újak. Egy mentőautó várakozott mellettük, járó motorral. Nem volt állomás, a katonák rámpákat húztak az ajtókhoz, hogy az emberek le tudjanak szállni. Nekiálltunk szedelőzködni, de ahogy az idős nő kinézett az ablakon, elkezdett sikítani. A lengyel férfi és 275

neje próbálták megnyugtatni, de az idős asszony összekuporodott, beékelte magát az ülése mögé és nyüszített, mint egy megfélemlített állat. Egy leégett nyakú, szeplős katona, aki még csak fiú volt, besietett a fülkébe. – Mi baj van? – kérdezte. A lengyel fiatalasszony mindössze egyetlen pillantást vetett az egyenruhára, és anyjával behátrált a sarokba, karját védelmezőn köré zárva. Akkor vettem észre a kabát ujja alól kilátszó, tetovált számot. – Mi a gond? – kérdezte a katona körbejártatva a tekintetét rajtunk. Kezével a zsebében kotorászott valami után, miközben remegett, mintha ő maga is az összeomlás szélén állna. – Beszéli valaki a nyelvüket? – Zsidók – mondta a csehszlovák, aki beszélt angolul. – Gondoljon bele, hogy számukra ez az egész minek tűnik. A katona zavartan összevonta a szemöldökét. Ám úgy látszott, az, hogy kapott némi magyarázatot a hisztérikus viselkedésre, még ha nem is értette, megnyugtatta. Kihúzta magát, kidüllesztette a mellkasát, és megpróbálta átvenni az irányítást. – Beszél angolul? – kérdezte tőlem. Bólintottam, ő pedig arra kért, hogy Irinával induljunk el a buszok felé, azzal indokolva, hogyha a nők meglátják, hogy mi készségesen megtesszük, akkor talán ők is nagyobb bizalommal fognak követni bennünket. Felsegítettem Irinát a helyéről, de majdnem elájult, és megbotlottunk egy kofferben. – Beteg? – tudakolta a katona. Az erek kezdtek kidagadni a homlokán, és az álla a nyakába feszült, de azért még így is sikerült kíméletesnek maradnia. – Odaviheti őt a mentőkocsihoz. Elszállítják a kórházba, ha szükséges. Megfontoltam, hogy lefordítom Irinának, amit mondott, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy mégsem. Lehet, hogy a kórházban helyrejönne, de abba úgysem egyezne bele, hogy elválasszák tőlem.

276

A vonat mellett a katonák azt mondták, vigyük a csomagjainkat a teherautókhoz, aztán szálljunk fel a buszokra. Egy csapatnyi rózsaszín és szürke papagáj telepedett le a csupasz talajra, és úgy tűnt, mintha figyelnének minket. Gyönyörű madarak voltak, és egyáltalán nem illettek bele a környezetbe. Inkább egy trópusi szigetre valónak gondolta volna őket az ember, mint a bennünket környező füves dombokra. Visszafordultam a vonatajtó felé, hogy megnézzem, mi történik a lengyel családdal. A katona és a csehszlovákok lesegítették a nőket a rámpán. A lengyel férfi a bőröndjeiket cipelte. A fiatalasszony már nyugodtabbnak látszott, még rám is mosolygott, de az idős nő úgy villogtatta a szemét, mint egy őrült, és szinte összegörnyedt a félelem súlya alatt. Ökölbe szorítottam a kezem, a körmömmel a bőrömbe vájtam, és próbáltam nem sírni. Miféle remény maradhatott még abban az asszonyban? Pedig Irina és én is elég nehéz helyzetben voltunk. Lepillantottam a szandálomra. Lábujjam csupa por volt. ÉJSZAKA VOLT MÁR, AMIKOR A BUSZKARAVÁN megállt egy úttorlasznál. A tábori őr kilépett a fülkéjéből, megemelte a sorompót, hogy áthajtsunk alatta. A buszunk rángatózva továbbindult, a többi pedig követte a táborhelyre. Arcomat az üveghez nyomtam, és megláttam az ausztrál zászlót, amint egy póznán lengedezik a kocsibehajtó közepén. Ebből a pontból sugár alakban katonai barakkok sorai terjedtek szét. A legtöbbjük fából épült, de voltak közöttük hullámlemezből készültek is. A házikók között ledöngölték a földet. A repedésekben fű- és gázcsomók kapaszkodtak meg. A táborban nyulak szökdécseltek összevissza, méghozzá oly szabadon, akár a csirkék egy tanya udvarán. A sofőr felszólított minket, hogy szálljunk le, és menjünk a nagy étkezőbe, ami közvetlenül előttünk terült el. Irinával követtük a többieket valami felé, ami úgy nézett ki, mint egy kisebbfajta hangár 277

ablakokkal. Odabent csomagolópapírral letakart asztalok vártak szendviccsel, piskótával, valamint teával és kávéval. Az utasok izgatott hangja visszhangzott a borítás nélküli falakon, és a csupasz villanykörték fénye még betegesebb árnyalatot kölcsönzött elgyötört ábrázatuknak. Irina lerogyott az egyik székre, és az arcát a tenyerébe temette. Egy gyapjas fekete hajú férfi észrevette a mozdulatot, ahogy elment mellette. Egy írótábla volt nála, a kabátján pedig valamiféle jelvény. – Vöröskereszt. Dombtető – mondta, és meglapogatta Irina vállát. – Menjen oda, vagy mind megbetegszünk. Izgatott lettem, hogy van Vöröskereszt-iroda a táborban, és lecsücsültem az Irina melletti helyre. Megmondtam neki, mit mondott a férfi, csak én udvariasabban közöltem. – Majd holnap elmegyünk – felelte, és a kezét az enyémbe nyomta. – Ma este egyszerűen nem bírok. Az írótáblás férfi fellépett az emelvényre, és nehezen formált angolsággal bejelentette, hogy nemsokára csoportokra osztanak bennünket az elszállásolás végett. A férfiakat és nőket elkülönítve helyezzük el. A gyerekeket koruk és nemük szerint osztjuk be valamelyik szülőhöz. A hírt hamarjában lefordították a teremben, és többen felszólaltak tiltakozásuk jeleként. – Nem válaszhatnak el minket! – mondta az egyik férfi és felállt. A társaságában lévő nőre és a két gyerekre mutatott. – ők a családom. Az egész háború alatt nem lehettünk együtt. Elmondtam Irinának, mi történik. – Hogy tehetnek ilyet? – kérdezte még mindig a tenyerébe beszélve. – Az embernek ilyen időkben szüksége van a családjára. Egy könnycsepp gördült le az arcán a barna papírra az asztalon. Átöleltem, és a fejemet a vállára hajtottam. Mi voltunk egymás családja. A szerepünk felcserélődött. Irina volt az idősebb és a derűsebb alkat, és általában ő volt az, aki bátorított engem. De Ruszelina beteg volt és távol, Irina pedig egy új országban volt, 278

aminek a lakosai olyan nyelven beszéltek, amit ő nem értett. Mindezek tetejébe még beteg is volt. Rájöttem, hogy most nekem kell erősnek lennem, és ez megrémített. Épp elég erőfeszítésembe került, hogy magamat bátorítsam. Hogy lennék képes még Irinát is jobb kedvre deríteni? A tömbfelügyelőnk egy magyar nő volt, akit Bérczi Aimkának hívtak. Jóságos arca volt, és hosszú, törékeny keze. Valamennyiünknek adott egy kártyát, amelyre a nevünket, születési országunkat, érkezési járatunk számát és szobaszámunkat nyomtatták. Azt mondta, menjünk a barakkunkba, és aludjunk egy kicsit. A táborvezető, Brighton ezredes majd reggel üdvözöl bennünket. A szemem már fátyolos volt a kimerültségtől, Irina pedig alig tudott megállni a lábán, de amint kinyitottam a fakalyibánk ajtaját, azt kívántam, bárcsak erélyesebb lettem volna, hogy menjen a kórházba. Az első dolog, amit megpillantottam, egy csupasz villanykörte volt, amint a mennyezeten himbálózik, körötte pedig egy bogár kering. A fapadlón húsz tábori ágyat zsúfoltak össze szorosan. A bőröndökön és székeken frissen mosott ruhák száradtak, a levegő nyirkos volt és dohos. Az ágyak legtöbbjét már alvó nők foglalták el, így Irinával megcéloztuk a helyiség végében álló két felesleges fekvőhelyet. Az egyik nő, egy idősebb hölgy, akinek hullámcsatok voltak a hajában, felnézett, amikor elhaladtunk az ágya mellett. A könyökére támaszkodott, és azt suttogta: – Sind Sie Deutsche? Megráztam a fejem, mert nem értettem. – Nem, nem németek – mondta angolul. – Oroszok. Meg tudom mondani a pofacsontjukból. – A nőnek mély barázdák voltak a szája körül. Talán hatvanéves lehetett, de a ráncoktól nyolcvannak látszott. – Igen, oroszok – feleltem.

279

A nő csalódottnak tűnt, de ugyanúgy mosolygott tovább. – Szóljanak, ha elkészültek, és lekapcsolom a villanyt. – Ánya Kozlova vagyok, a barátom pedig Irina Levickaja – mutatkoztam be. Lesegítettem Irinát a roskatag priccsre, a csomagjainkat pedig az ágy lábához raktam, ahol mindenki más is tartotta a sajátját. – Kínai oroszok vagyunk. A nő egy kicsit megenyhült. – Nagyon örvendek – mondta. – Engem Elsa Lehmannak hívnak. Holnap pedig majd megtudják, hogy ebben a szobában mindenki gyűlöl engem. – Miért? A nő megrázta a fejét. – Mert ők lengyelek meg magyarok, én meg német vagyok. Fogalmam sem volt, hogyan folytathatnám ezek után a társalgást, ezért inkább arra volt gondom, hogy megvessem az ágyunkat. Négy katonai takarót kaptunk, és mindenki egy párnát. Odakint hűvös szellő fújt, de a barakkban nem volt légmozgás, ezért a levegő elnehezült. Irina megkérdezte, mit mondott a nő, én pedig elmagyaráztam neki Elsa helyzetét. – Egyedül van itt? – kérdezte Irina. Tolmácsoltam a kérdést Elsának, aki azt felelte: – A férjemmel érkeztem, aki orvos, és az egyetlen fiammal, aki túlélte a háborút. Queenslandbe küldték őket cukornádat vágni. – Sajnálattal hallom – mondtam. Azon gondolkodtam, vajon mi járhatott az ausztrál kormány fejében, amikor arra bíztatott családokat az egész világon, hogy itt szálljanak partra, aztán meg szétszakította őket. Segítettem Irinának a lepedőkkel meg a pokróccal, aztán magamnak is megágyaztam. Zavarban voltam a lábunkból és az alsóneműnkből áradó áporodott szag miatt, mikor felvettük a hálóingünket, de addigra Elsa már elaludt. Lábujjhegyen odamentem az ágyához, és lekapcsoltam a villanyt. 280

– Szerintem holnap kiderül, hogy szeretik-e az oroszokat – mondta Irina, ahogy behunyta a szemét, és elszenderült. Bemásztam az ágyba, és magamra húztam a lepedőt. A pokróchoz túl meleg volt. A hátamról az oldalamra fordultam, majd megint a hátamra. Kimerült voltam, de elaludni nem tudtam. Kinyitottam a szemem, és bámultam a plafont, hallgattam, ahogy Irina lélegzik. Ha az ausztrálok képesek voltak elválasztani Elsát a férjétől meg a fiától, vajon mennyire fogja visszatartani őket, hogy minket is elszakítsanak egymástól? És ha egy orvost elküldenek nádat vágni, vajon nekünk miféle munkát szánnak? Tenyeremmel megdörzsöltem a halántékomat, és elűztem a gondolatokat a fejemből. Inkább arra a gondolatra koncentráltam, hogy megkeressem anyámat. Bármit hozzon is a jövő, erősnek kell maradnom. Egy puffanás hallatszott a tetőn, aztán meg egy állat szaladt végig a bádogon. A fal és a mennyezet között volt egy néhány centiméteres rés, amit csak drótháló takart. Meg voltam róla győződve, hogy a drót azért van ott, hogy távol tartsa, bármi is van a tetőn; így megragadtam az ágy oldalát, és további neszezésre számítottam. Irina ágya megreccsent. – Irina, ébren vagy? – suttogtam. De ő csak sóhajtott, és átfordult a másik oldalára. Még két puffanás következett, aztán karmolászás. Felhúztam az államig a lepedőt, és a résen át megpróbáltam legalább egy futó pillantást vetni a külvilágra, de csak a dombok sziluettjét láttam a távolban meg néhány csillagot. Végül a fáradtságom győzedelmeskedett a félelmem felett, és elaludtam. A REGGELI FÉNY HALVÁNYAN PISLÁKOLT a padló megrepedezett festésén. Egy kakas kukorékolva köszöntötte az új napot. Megdörzsöltem a szemem, és felültem. Irina összeszorította a szemét, mintha tiltakozna az ébredés gondolata ellen. Mindenki más 281

is mélyen aludt még; a barakkban forróság volt, a levegő pedig állott. Az ágyam mellett két palánk között egy rés tátongott a falban, s láttam, ahogy az aranyló fény megcsillan a bádogtetőkön és a kerítéseken. Egy teherautó parkolt odakint, alatta pedig egy poros juhászkutya kuporodott össze. A kutya elkezdte hegyezni a fülét, amikor kiszúrta, hogy figyelem. Megcsóválta a farkát, és vakkantott egyet. Gyorsan visszafeküdtem, nem akartam, hogy az ugatásával felébressze a többieket. Ahogy világosodott, a többi nő is mocorogni kezdett, kibújtak takarójukból, mint hernyó a bábból. Köszöntem Elsának, de ő elfordította a tekintetét, majd felkapott egy pongyolát és egy törülközőt, és kisietett az ajtón. A többi nő, akik a húszas-harmincas éveiket taposhatták, rám pillantottak, és azon gondolkodtak, hogy vajon Irina és én mikor érkeztünk. Köszöntem nekik, és megpróbáltam bemutatkozni. Néhányan visszamosolyogtak rám, az egyik lány pedig, aki nem beszélt olyan folyékonyan angolul, mint én, megjegyezte, hogy mennyire kellemetlen, hogy nincs egy közös nyelv, amit egymás között használhatnánk. Irina feltornászta magát a párnáján, ujjaival a hajába túrt. Csipás volt a szempillája, az ajka pedig kiszáradt. – Hogy érzed magad? – kérdeztem tőle. – Nem jól – felelte keményet nyelve. – Ágyban maradok. – Hozok neked valami ennivalót. Muszáj enned. Irina megrázta a fejét. – Csak vizet kérek. Ne hozz többet abból a levesből! – Akkor mit szólnál egy Stroganoff bélszínhez vodkával? Irina elvigyorodott, és visszahanyatlott a párnára, szemét eltakarta a karjával. – Menj csak, fedezd fel Ausztráliát, Ánya Kozlova! – mondta. – És majd meséld el, mit láttál, ha visszajössz.

282

Nem volt sem pongyolám, sem fürdőköpenyem, de még egy árva törülközőm se. De már nem állhattam a hajam és a bőröm pézsmaszagát. Magamhoz vettem hát a legtisztább kinézetű pokrócot azok közül, amiket kaptunk, és egy darab szappant, amit még Tubabaóról hoztam magammal. Feltartottam a lány elé, aki beszélt egy kicsit angolul, és abban reménykedtem, hogy megérti, mit akarok. Rámutatott egy térképre az ajtó belső felén. A mosdótömböt egy piros X-szel jelölték. Megköszöntem neki, majd előhúztam a bőröndömből az utolsó tiszta ruhát, mielőtt kiléptem a napfényre. A mi területünkön a barakkok majdnem ugyanolyanok voltak. Ittott az emberek vették a fáradságot, hogy függönyt rakjanak az ablakra, vagy virágágyást készítsenek egy kis sziklakerttel, de a Tubabaón tapasztalt büszkeségnek és összetartásnak nyoma sem volt. Bár odaát mindannyian oroszok voltunk. Még csak egy napja voltam Ausztráliában, de máris faji feszültségekkel kellett szembesülnöm. Azon gondolkodtam, hogy miért nem szervezték az összes bevándorlót és menekültet nemzetenként csoportokba; könnyebb lett volna kommunikálnunk, nekik pedig az igazgatás, de aztán eszembe jutott az a megnevezés, ami az új igazolványkártyánkon állt – „új ausztrál” –, és rájöttem, hogy valamennyiünket be akarnak olvasztani, ízlelgettem az „új ausztrál” kifejezést, és megtetszett. Én is meg akartam újulni. Derűs hangulatom azonnal elhagyott, amikor beléptem az illemhelytömbbe. Ha a bűztől nem torpantam volna meg rögvest, biztosan belelépek az egyik vécé túláradó tartalmába. A pokrócot az orrom elé tartottam, és rémülettel telve néztem körül a barakkban. Nem volt ajtó a fülkéken, csak az alacsony, szivárgó csészék, amik körül döglegyek zümmögtek rajokban. Az ülőkéken rászáradt ürülék díszelgett, az elázott padlón pedig mocskos papír volt széttaposva. Volt ugyan két vízöblítésű toalett az étkezőben, de az nem volt elég

283

az egész tábornak. – Azt hiszik ezek, hogy állatok vagyunk? – kiáltottam, és kirohantam a levegőre. Ilyen ocsmány állapotokkal fehér emberek között még Sanghajban sem találkoztam. Miután láttam Sydney-t, azt hittem, Ausztrália egy haladó szellemű ország. Vajon a tábor vezetősége hallott már olyanról, hogy fertőzések? Mi is a katonai támaszponton étkeztünk Darwinban, így megfordult a fejemben, hogy Irina nem is influenzás, hanem hepatitist vagy netán kolerát kapott. Hangok szűrődtek ki a zuhanyzóblokkból, és bekukucskáltam. Tiszta volt ugyan, de a zuhanyfülkék nem egyébből készültek, mint lyukas, rozsdás bádoglemezből. Két asszony zuhanyzott a gyerekeivel. Annyira fel voltam háborodva, hogy teljesen meg is feledkeztem a szemérmességről, csak letéptem magamról a hálóingemet, beálltam a szánalmasan csepegő zuhanyrózsa alá, és sírva fakadtam. A reggelinél a félelmeim még tovább gyűrűztek. Kolbászt kaptunk és sonkás tojást. Néhányan férgeket találtak a húsban, és az egyik nő öklendezve rohant ki a teremből. A húst nem ettem meg, csak a savanyú teát ittam meg három kanál cukorral, és ettem hozzá egy szelet kenyeret. Egy lengyel csoport a közelemben a kenyér miatt panaszkodott. Azt mondták az egyik ausztrál konyhai kisegítőnek, hogy meglehetősen sűrű. Az csak vállat vont, és azt mondta, ilyet kaptak. A kínai kenyér, amit Harbinban ettünk, párolva készült és nyúlósabb volt, így én azt szoktam meg. Engem jobban izgatott a konyha tisztasága, és hogy a szakácsok hallottak-e már a higiéniáról. Fürtökben lógott a hajam a fülemre, és a pokróctól a bőrömnek gyapjúszaga volt. El sem hittem, milyen mélyre süllyedtem. Egy éve még a Sanghaj leghíresebb lokálját igazgató férfi ifjú menyasszonya voltam egy elegáns lakással. Most meg egy menekült. Sokkal intenzívebben éreztem a leépülést itt, mint Tubabaón.

284

Irina még aludt, amikor visszatértem a zuhanyzásból, és megkönnyebbültem, hogy nem kell a szemébe néznem addig, amíg össze nem szedem magam. Megfogadtam, hogy nem fogok neki panaszkodni Ausztrália miatt. Még magát hibáztatná, hogy nekem is vele kellett jönnöm, pedig az az én döntésem volt. Eszembe jutott Dimitrij Amerikában, és a hátamon felállt a szőr. De legnagyobb meglepetésemre nem rágódtam rajta túl sokáig, mert a gondolataim csakhamar Ivánnál kötöttek ki. Vajon ő mihez kezdene ezzel az egésszel? Egy katonai egyenruhás férfi lépett be a terembe, és az asztalok között az emelvényhez sietett. Felment a lépcsőn, és megvárta, míg elhallgatunk; egy köteg kartonpapírt szorított magához, beleköhintett a kezébe. Csak amikor a helyiségben mindenki rá figyelt, kezdett bele a mondókájába. – Jó reggelt, hölgyeim és uraim! Isten hozta önöket Ausztráliában! – mondta. – A nevem Brighton ezredes. Én vagyok a tábor igazgatója. – Lerakta a kartoníveket a pódiumra, majd felemelte az első jelet oly magasra, hogy mindenki láthassa. A neve volt ráírva nagybetűkkel és oly szépen kanyarítva, hogy akár nyomtatva is lehetett volna. – Remélem, hogy akik beszélnek angolul, lefordítják majd a barátaiknak azt, amit mondani fogok – folytatta. – Sajnos a tolmácsaimat ma reggel valami más köti le. – Sötét bajusza mögül ránk mosolygott. Az egyenruhája túlságosan szűk volt, és úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit szorosan betakartak a pokróccal lefekvéskor. Amíg az ezredes nekünk szónokolt, az Ausztráliába érkezésem olybá tűnt, akár egy álom. De amikor elkezdett arról beszélni, hogy a Nemzetközösség Munkaügyi Szolgálatával kötött állásszerződésünk értelmében fel kell készülnünk rá, hogy bármilyen munkával megbízhatnak – még akkor is, ha azt nem érezzük magunkhoz méltónak –, hogy visszafizessük az Ausztráliában való 285

letelepedésünket, akkor rázott meg igazán annak a jelentősége, amit Irinával elkövettünk. Körbenéztem az aggódó tekintetek tengerén, és elgondolkodtam, hogy vajon a bejelentés rosszabb-e azoknak, akik nem beszélnek angolul, avagy tudatlanságuk inkább még néhány percnyi haladék fényűzésével ajándékozza meg őket, mielőtt szembe kell nézniük a valósággal? Ujjaimat a tenyerembe vájtam, és megpróbáltam követni az ezredes előadását az ausztrál pénzről, az állami és államközi politikai rendszerekről és a brit monarchiához fűződő kapcsolatukról. Minden egyes újabb témánál felemelt egy táblát, hogy illusztrálja a lényegesebb pontokat, beszédét pedig a következővel zárta: – És esedezem valamennyiükhöz, fiatalhoz és öreghez egyaránt, hogy amíg itt tartózkodnak, sajátítsanak el annyi angol nyelvtudást, amennyit csak módjukban áll. A sikerük függhet tőle Ausztráliában. Amikor Brighton ezredes befejezte az előadást, egy pisszenés sem hallatszott a teremben, de ő egyszerűen csak ránk vigyorgott, mint a Télapó. – Ó, egyébként valakivel találkozni szeretnék – mondta, és a jegyzettömbjébe pillantott. – Ánya Kozlova lenne szíves idejönni? A nevem említésére összerezzentem. Miért pont engem szólítanak ki háromszáz újonnan érkezett ember közül? Odasétáltam az asztalok között az ezredeshez, miközben a hajamat a fülem mögé simítottam, és azon gondolkodtam, hogy nem Irinával történt-e valami. Emberek sokasága gyűlt a férfi köré kérdezősködve. – De mi nem akarunk vidéken élni. Városban inkább – erősködött egy férfi, akinek az egyik szeme le volt takarva egy folttal. Nem, mondtam magamnak, Irina jól van. Eszembe jutott az is, hogy talán Ivánnak a tudomására jutott, hogy Ausztráliában vagyunk, és megpróbál kapcsolatba lépni velünk. De ezt a gondolatot is elvetettem. Iván hajója Sydney-be indult ugyan, de azt mondta,

286

egyenesen Melbourne-be akar menni vonattal. Neki elég megtakarítása volt, hogy ne kelljen táborba vonulnia. – Áh, maga Ánya? – kérdezte az ezredes, mikor látta, hogy reá várok. – Jöjjön velem, kérem. Brighton ezredes olyan fürge léptekkel indult meg a hivatali körlet felé, hogy majdhogynem futnom kellett, hogy utolérjem. Többsornyi barakkot, konyhát, mosóblokkot és egy postát hagytunk magunk mögött, s kezdtem felmérni a tábor nagyságát. Az ezredes elmondta nekem, hogy a tábor a hadseregé volt, és a hadseregnek egyébként is rengeteg barakkját fordították bevándorlók elszállásolására az egész országban. Habár továbbra is aggódtam, hogy miért kellek én neki, könnyed csevegése megnyugtatott, hogy mégsem lehet oly komoly dolog. – Szóval maga orosz, ugye, Ánya? Honnan jött? – Harbinban születtem, Kínában. Oroszországban sosem jártam. De Sanghajban hosszabban időztem. Kartontábláit jobban a hóna alá szorította, és az egyik barakk előtt a szemöldökét ráncolta egy törött ablak láttán. – Jelentse ezt a karbantartó irodában! – szólt oda egy férfinak, aki a házikó lépcsőjén üldögélt, majd visszafordult hozzám. – A feleségem angol. Rose egy csomó könyvet olvasott Oroszországról. Egyébként is rengeteget olvas. Szóval hol is született? Moszkvában? Nem vettem a szívemre túlságosan, hogy az ezredes nem figyelt rám. Alacsonyabb volt nálam, mélyen ülő szemei voltak, és kopaszodott. A ráncos homloka és turcsi orra az arcának mulatságos hatást kölcsönöztek, bár egyenes testtartása és beszédmodora komollyá tette. Volt benne valami szerethető; ridegség nélkül tudott gyakorlatias lenni. Az ezredes megemlítette, hogy több mint háromezer ember tartózkodik a táborban. Hogyan is lenne képes mindenkire emlékezni?

287

Brighton ezredes irodája egy fabarakkban volt, nem messze a moziteremtől. Belökte az ajtót, és bevezetett. Egy csontkeretes szemüveget viselő, vörös hajú nő felnézett az asztalától; kezét az írógép fölött tartotta. – Ő a titkárnőm, Dorothy – mondta az ezredes. A nő végigsimított virágos ruhája ráncain, és ajkát mosolyra csücsörítette. – Örülök, hogy megismerhetem – mondtam. – Ánya Kozlova vagyok. Dorothy végigmért, mielőtt tekintete megállapodott zilált frizurámon. Elpirultam, majd elfordítottam a tekintetemet. Mögötte két üres asztal árválkodott meg egy másik, ami mögül egy őzbarna inges, nyakkendős, kopasz férfi mosolygott ránk. – Ő pedig a szociális előadó – folytatta az ezredes a férfira mutatva. – Ernie Howard. – Örvendek – mondta Ernie, ahogy felállt az asztaltól, hogy kezet rázzon velem. – Ánya Oroszországból érkezett. Tegnap éjszaka jött – mondta az ezredes. – Oroszországból? Inkább Kínából – mondta Ernie, mikor eleresztette a kezemet. – Vannak itt néhányan Tubabaóról. Brighton ezredes oda sem hederített a kiigazításra. Átfutott néhány dossziét Ernie asztalán, kivett közülük egyet, majd egy ajtóra mutatott a helyiség végében. – Jöjjön erre, Ánya – mondta. Követtem az ezredest az irodájába. Ragyogón sütött be a nap az ablakon, a szobában forróság uralkodott. Az ezredes kinyitotta a zsalugátereket, és bekapcsolt egy ventillátort. Az asztalával szemben lévő széken foglaltam helyet, és nemcsak Brighton ezredessel találtam szemben magam, hanem a hosszú, savanyú képű angol királlyal is, akinek az arcképe a mögötte lévő falon függött. Az ezredes irodája rendezett volt, precízen rendszerezett akták és 288

könyvek sorakoztak a falak mentén, a helyiség túlsó sarkában pedig egy Ausztrália-térkép lógott. De az asztalán káosz uralkodott. Tele volt dossziéhalmokkal, amik ránézésre menten az összeomlás veszélyével fenyegettek. Az ezredes ráhelyezte a többi tetejére az aktát, amit magával hozott, és kinyitotta. – Ánya, kaptam egy levelet Connor századostól az NMSZirodáról, aki azt állítja, hogy maga neki dolgozott. Hogy jól beszél angolul, ami nyilvánvaló, és hogy tud gépírni. – Igen – feleltem. Brighton ezredes felsóhajtott és hátradőlt a székén. Egy ideig engem vizslatott. Feszengeni kezdtem a széken, arra vártam, hogy mondjon valamit végre. Végül mondott is. – Rá tudnám venni magát, hogy egy-két hónapig nekem dolgozzon? – kérdezte. – Csak amíg küldenek még alkalmazottakat Sydney-ből. Elég nagy pácban vagyunk. Ez a tábor egyáltalán nem az, aminek lennie kéne, főleg nem a nők számára. És az elkövetkező két héten belül még ezer ember érkezik majd ide. Az, hogy az ezredes beismerte, hogy a tábori körülmények elfogadhatatlanok, megkönnyebbüléssel töltött el. Azt hittem, elvárják tőlünk, hogy hozzászokjunk. – Mit vár tőlem? – kérdeztem. – Szükségem van valakire, aki segít nekem, Dorothynak meg Ernie-nek. Sürgősen találnunk kell valami megoldást a tábor tisztaságát illetően, szóval azt szeretném, ha átvenné az iktatást meg egyéb általános feladatokat. Az engedményezett összeg fölött tudnék fizetni magának, valamint adok egy ajánlólevelet a munkaerővel foglalkozó tisztviselőnek, amikor itt végez. Az ezredes ajánlata meglepett. Nem tudtam, mire számítsak, de azt aztán biztosan nem vártam, hogy munkát ajánl rögtön az első napon, amit a táborban töltök. Tubabaóról mindössze egy amerikai dollárom maradt, az ékszereket pedig, amiket Sanghajból hoztam, 289

nem tudtam eladni, míg nem érkezem Sydney-be. Pont erre a kis többletbevételre volt szükségem. Az ezredes őszintesége elég önbizalmat adott, hogy hangot adjak azon véleményemnek, hogy az illemhelyekkel és az étellel igen komoly gondok vannak, és akár még járvány is felütheti a fejét. Bólintott. – Egészen a tegnapi befogadásig csak igazgattunk. Ma reggel elintéztem, hogy a takarítótársaság háromszor kiszálljon naponta, Dorothy pedig épp most verbuválja az új konyhai személyzetet. Nincs idő a piszmogásra. Amint probléma adódik valahol, megteszem a tőlem telhetőt, hogy megoldjam. Az egyetlen gond csak az, hogy túlságosan is sok probléma adódik, hogy gyorsan tudjam megoldani. – Azzal az asztalon heverő dossziékra mutatott. Azon tűnődtem, hogy elfogadom az állásajánlatot, majd megyek a dolgomra, mivel neki is sok a dolga, de úgy látszott, szeret velem beszélgetni, ezért megkérdeztem tőle, hogy az ausztrál kormány miért csábít annyi embert az országba, ha nem képes nekik megfelelő életteret biztosítani. Brighton ezredes szeme felragyogott, és rájöttem, hogy csak arra várt, hogy feltegyem neki ezt a kérdést. Odalépdelt a térképhez, és a kezébe vett egy pálcát. Muszáj volt összeszorítanom a számat, nehogy elnevessem magam. – Kormányunk a „népesedj, vagy pusztulj” politikája mellett foglalt állást – kezdte, miközben a pálcával az ausztrál partvidékre mutatott. – Közel álltunk egy japán invázióhoz, mert nem volt elegendő a népességünk, hogy a partjainkat őrizze. A kormány emberek ezreit hozza az országba, hogy felduzzassza a nemzetet. De amíg a gazdaságot építjük, senkinek nem jut megfelelő élettér. – Átsétált az ablakhoz, és a keretnek támaszkodott. Ha valaki más lett volna, ahogy enyhe terpeszben állt magasra szegett állal, úgy éreztem volna, hogy túldramatizálja az előadást, de neki annyira illett a

290

karakteréhez, hogy már nem is kellett nevetnem, és azon kaptam magam, hogy figyelmesen hallgatom. – Mentségül mindössze azt hozhatom fel, hogy rengeteg bennszülött ausztrál is faládákban lakik. Az ezredes visszament az asztalához; az egész arca belevörösödött az izgalomba, és széttárta a karját az előtte heverő akták fölött. – Maga. Én. Itt mi, mindannyian egy hatalmas társadalmi kísérlet részesei vagyunk – mondta. – Egy új nemzetet építünk együtt, és vagy megfulladunk, vagy megtanulunk úszni. Én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy képesek legyünk úszni. És azt hiszem, maga is annak örülne igazán. Brighton ezredes szavai úgy hatottak rám, mint valami drog; éreztem, ahogy az ereimben meglódul a vér, és össze kellett szednem magam, hogy nyugodt maradjak, különben beszippantanak a hallottak. Az ezredes szavai nyomán a mocskos, nyomasztó tábori élet majdhogynem izgalmasnak tűnt. Lehet, hogy ő maga nem volt jó hallgatóság, mindenesetre szenvedélyes és lelkes férfinak bizonyult. Biztos voltam benne, hogy akarok vele dolgozni; ha másért nem, hát a móka kedvéért, hogy mindennap találkozhassak vele. – Mikor szeretné, hogy kezdjek? – kérdeztem. Odarohant hozzám, és megrázta a kezemet. – Ma délután – mondta, és visszapillantott az asztalán fekvő mappákra. – Rögtön ebéd után.

291

Tizenkettő VADVIRÁGOK A BRIGHTON EZREDESSEL VALÓ TALÁLKOZÁSOM UTÁN visszasiettem a barakkunkba egy vizeskancsóval meg egy pohárral. Meglepődtem, mikor láttam, hogy Irina felült az ágyban, és Bérezi Aimkával beszélget. – Itt is van a barátod – mondta Aimka és felállt, hogy üdvözöljön. Palackzöld ruhát viselt, és egy narancsot tartott finom kezében. Azt hittem, Irinának hozta. Sem ruhájának mély tónusa, sem a narancs színe nem kölcsönzött az arcának semmi elevenséget. A napfénynél a bőre éppoly ijesztőnek tűnt, mint az azt megelőző éjszaka. – Jaj, de örülök! – mondta Irina reszelős hangon. – Már majd' szomjan halok. Átléptem az ágya mellett álló, felfordított ládán, és töltöttem neki egy pohár vizet. A tenyeremet a homlokára tettem. A láza lement, de még mindig sápadt volt. – Hogy érzed magad? – Tegnap azt hittem, haldoklom. Most már egyszerűen csak betegnek érzem magam. – Gondoltam, hogy Irina ma reggel még mindig beteg lesz – mondta Aimka –, ezért elhoztam neki a munkavállaláshoz és az angolleckékhez szükséges nyomtatványokat. 292

– Az összes kérdés angolul van – mondta Irina, miközben fintorogva ivott egy korty vizet. Azon gondolkodtam, hogy ma reggel a teának vajon nem a víz miatt volt-e rossz íze. – Ne törődj vele, ha majd befejezted az angolkurzust, ki fogod tudni tölteni – mondtam. Mindannyian nevetésben törtünk ki, és a vidámság egy kis színt vitt Aimka arcába is. – Aimka hat nyelven beszél folyékonyan – mondta Irina. – Most épp szerbül tanul magától. – Te magasságos! – mondtam. – Micsoda nyelvérzéked van! Aimka az egyik bájos kezét a nyakához emelte, és lesütötte a szemét. – Diplomatacsaládból származom – felelte. – Ráadásul meglehetősen sok jugoszláv van itt, akikkel gyakorolhatok. – Gondolom, te magad is jó diplomata vagy, ha tömbfelügyelő lettél – mondtam. – Elsát ismered? Aimka az ölébe ejtette a kezét. – Úgy látszik, Európa összes feszültsége jelen van ebben a táborban – mondta. – Az emberek oly ádázul vitatkoznak itt határvárosok kérdésén, mintha még mindig ott laknának. – Gondolod, hogy tehetünk valamit Elsáért? – kérdezte Irina. Aimka megrázta a fejét. – Csak gondom volt eddig vele – válaszolta. – Elsa sehol nem érzi jól magát, bárhová is helyezem, és meg sem próbál barátkozni a többiekkel. Egy másik barakkomban együtt lakik egy német és egy zsidó lány, és alig várják, hogy segíthessék egymást. De végül is ők még fiatalok, Elsa meg már öreg és megállapodott. – Az oroszok azt mondják, hogy ameddig jó az étel, nincs vita – mondtam neki. – Ha a parasztok jóllaktak volna, nem történik meg a bolsevik forradalom sem. Talán ha jobb lenne az étel, nem lenne annyi feszültség. Bármit is kaptunk ma reggelire, aligha volt ehető.

293

– Igen, az ételre rengetegen panaszkodnak – felelte Aimka. – Úgy látszik, az ausztrálok szeretik túlfőzni a zöldségeket. Meg persze túl sok birkahúst is használnak. De Budapest ostromakor én a cipőmet főztem meg, hogy megegyem, szóval nekem itt nincs mire panaszkodnom. Elpirultam. Ennél azért komolyabb is lehettem volna. – Merre jártál ma reggel, Ánya? – kérdezte Irina, hogy a segítségemre siessen. Meséltem nekik a Brighton ezredes-féle munkáról, és szenvedélyes „népesedj, vagy pusztulj” nézetéről. Irina a szemét forgatta, Aimka pedig felkacagott. – Igen, ő aztán egyéniség, Brighton ezredes – vetette közbe Aimka. – Néha úgy érzem, megőrült, pedig jó szíve van. Jól teszed, ha neki dolgozol. Meglátom, hogy tudok-e munkát szerezni Irinának a bölcsődében. Bármit, hogy megmentsem attól a hülye munkavállalási tisztviselőtől. – Aimkát háztartási alkalmazottként akarta foglalkoztatni – magyarázta Irina. – Tényleg? Aimka összedörzsölte a kezét. – Mondtam neki, hogy hat nyelven beszélek, de ő azt felelte, hogy Ausztráliában az angolon kívül a többi nyelvismeretem felesleges. Az a férfi azt mondta nekem, hogy itt nincs szükség tolmácsra, és amúgy is túlkoros vagyok már, hogy bármi más munkát találjak. – Az megőrült – mondtam. – Elég, ha számításba veszed ezt a rengeteg embert ebben a táborban. Ráadásul Brighton ezredes azt mondta nekem, hogy Ausztrália-szerte még számtalan ilyen tábor létezik. Aimka felhorkant. – Ez a gond. Tényleg új ausztrálokat faragnak belőlünk. Azt akarják, hogy mind britekké váljunk. Megkerestem Brighton ezredest azzal, hogy hat nyelven beszélek. Örömében 294

majdnem felugrott, hogy megcsókoljon. Azonnal megtett angoltanárnak meg tömbfelügyelőnek. Ha találkozom vele, mindig azzal fogad: „Aimka, még húszra lenne szükségem belőled.” Szóval az összes hiányossága dacára, engem mindenesetre bámulatba ejtett. Irina didergett és köhögött. Kihúzott egy zsebkendőt a párnája alól, és belefújta az orrát. – Elnézést – mondta. – Szerintem ez azt jelenti, hogy gyógyulok. – Jobb lenne, ha meglátogatnánk a Vöröskereszt sátrát – mondtam. Irina megrázta a fejét. – Csak alvásra van szükségem. Viszont te elmehetnél, hogy édesanyád után érdeklődj. Aimka érdeklődve tekintett ránk, én pedig röviden meséltem neki az anyámról. – Az itteni Vöröskereszt nem fog tudni segíteni neked, Ánya – mondta. – Ez csak egy egészségügyi egység. Neked a központból kellene találkoznod valakivel Sydney-ben. – Ó! – mondtam csalódottan. Aimka megveregette Irina lábát, és a ládára rakta a narancsot, a kancsó mellé. – Jobb, ha indulok – közölte. Miután Aimka távozott, Irina odafordult hozzám, és suttogva azt mondta: – Koncertzongorista volt Budapesten. A szüleit lelőtték a nácik, mert zsidókat bújtattak. – Istenem! – sóhajtottam fel. – Háromezer tragikus történet van összezsúfolva ezen a pici helyen. MIUTÁN IRINA ÚJRA ÁLOMBA SZENDERÜLT, felnyaláboltam a ruháinkat, és elsiettem a mosókonyhába, ahol négy betonteknő volt, meg egy vízmelegítő. Az utolsó darab szappanunkkal kisúroltam a ruhákat és a blúzokat. Kiakasztottam száradni, majd elmentem a készletirodába, ahol az eladó, egy lengyel férfi egyfolytában a mellemet bámulta. 295

– Csak használt katonai bakancsot, használt katonai kabátot vagy kalapot tudok adni. Ha bármelyiket szeretné – ajánlotta, majd rámutatott egy idős párra, akik épp egy túlméretes bakancsot próbáltak. Az idős férfi lába reszketett, ezért a felesége vállára támaszkodott. A látványtól majd’ meghasadt a szívem. Úgy véltem, hogy az öregeknek élvezniük kellene a munkájuk gyümölcsét, nem újra elkezdeni dolgozni. – Nincs szappan? – kérdeztem. – Sem törülköző? Az eladó megvonta a vállát. – Ez itt nem a párizsi Ritz. Az ajkamba haraptam. A sampon és az illatosított szappan ráér fizetés után is. Legalább most már a ruhánk tiszta. Talán Aimka tudna nekünk kölcsönadni valamit, s aztán majd visszafizetjük neki. Az ebédet a készlet-barakk falára erősített hangosbeszélőn hirdették ki, először angolul, aztán németül. Észrevettem, ahogy az idős asszony arca megrándul, ahogy meghallotta: „Achtung!” – Minek jelentenek be mindent németül is? – kérdeztem az eladótól. – Hatásos, ugye? – mondta a férfi a szája sarkában egy félmosollyal. – Azt képzelik, hogy a náciknak hála, mindannyian értjük a német parancsokat. Kelletlenül indultam meg az étkezde felé; rettegtem, hogy megint valami ehetetlen moslékot kapunk. A legtöbben már leültek, mikor megérkeztem, de reggel óta a helyiségben megváltozott a hangulat. Az étkezők mosolyogtak. A csomagolópapír eltűnt, helyette minden asztalon egy kis korsó állt, benne kék virágokkal. Elsétált mellettem egy férfi egy tányér levessel meg egy darab barnakenyérrel. Bármi is volt abban a tányérban, összefutott tőle a nyál a számban, azonfelül ismerős illatot is árasztott. Rápillantottam a vörös levesre, és azt hittem, álmodom. Borscs. Elvettem egy tányért az asztalon feltornyozott rakásról, és beálltam a kiszolgálóablak előtti sorba.

296

Majdnem felugrottam örömömben, mikor szemtől szembe találtam magam Marijával és Natasával Tubabaóról. – Ah! – kiáltottunk fel egyszerre. – Gyere csak! – invitált be Natasa a csapóajtón. – Már majdnem mindenki evett. Étkezz velünk a konyhában. Követtem a hátsó helyiségbe, amely nemcsak cékla- és káposztaszagot árasztott, hanem hipóét és szódabikarbónáét is. Két férfi a falakat mosta szorgalmasan, Natasa pedig bemutatta őket: Lev az édesapja, Pjotr pedig a férje volt. Marija színültig merte a tányéromat a friss borsccsal, Natasa pedig hozott nekem egy széket, és teát töltött nekünk. – Rajsza hogy van? – kérdeztem. – Egész jól – felelte Lev. – Aggódtunk, hogy nem éli túl az utazást, de szívósabb, mint gondoltuk. Egy barakkba rakták Natasával és a gyerekekkel, és úgy látszik, boldog. Meséltem nekik Ruszelináról, és szánakozva rázták a fejüket. – Add át Irinának, hogy öleljük – mondta Marija. A mellettem álló polcon volt egy csokorral abból a kék virágból, amit az előbb láttam. Megsimogattam a csőszerű szirmait és az elegáns szárát. – Mi ez? – kérdeztem Natasától. – Nagyon bájos. – Nem tudom biztosan – felelte, miközben kezét megtörölte a kötényében. – Szerintem ausztrál. Egy kis csapáson leltük a sátorszakasz után. Gyönyörű, ugye? – Tetszenek nekem az itteni fák – mondtam. – Olyan sejtelmesek, mintha a törzsükben egyenesen titkokat rejtegetnének. – Akkor neked biztosan tetszene ez a séta – mondta Lev. Letette a súrolókefét, és térképet rajzolt nekem egy darab csomagolópapírra. – Könnyű megtalálni az ösvényt. Nem fogsz eltévedni.

297

A számba vettem egy kanállal a borscsból. Ahhoz képest, amit az elmúlt napokban ettem, maga volt a folyékony mennyország. – Nagyon finom – mondtam. Marija az állával az étkező felé bökött. – Biztos vagyok benne, hogy sok panaszt fogunk kapni az orosz ételek miatt. De még mindig jobb, mint amit az ausztrál szakács szervírozott. Ez legalább egy jó, tápláló, munkához való étel. Többen is az ablakhoz jöttek a tányérjukat feltartva, hogy repetáznának. Levvel összemosolyogtunk. Figyeltem, ahogy Natasa és Marija kiszolgálja az embereket. Amikor megláttam a családjuk sátrát Tubabaón, valamilyen oknál fogva azt gondoltam, hogy gazdagok. De most rájöttem, hogy nem volt abban a sátorban semmi, amit ne a két kezükkel, a hozzáférhető anyagokból alkottak volna. Ha lenne megtakarításuk, nem lennének menekült-táborban sem. Megértettem, hogy ők egyszerűen csak iparkodó, dolgos emberek, akik igyekeznek a legjobbat kihozni abból, amit az élet nyújt számukra. Néztem, ahogy Marija mutogat és arcokat vág, miközben próbálja magát megértetni az étkezőkkel. Tele voltam csodálattal. Valamivel két óra előtt értem vissza Brighton ezredes irodájába. Meglepődtem, hogy vitatkozást hallok odabentről, ezért hezitáltam, mielőtt belöktem az ajtót. Dorothy a helyén ült, és elmosolyodott, amikor betoppantam, de tüstént lehervadt az arckifejezése, amikor felismert. Zavarban voltam, hogy mivel válthattam ki belőle ilyen hamar a nemtetszést. Az ezredes Ernie-vel az irodája ajtajában állt. Egy nő társaságában voltak, aki kezében kesztyűt és kalapot tartott. Az ötvenes éveiben járhatott, gyönyörű arca és élénk tekintete volt. A csoport felém fordult, mikor köszöntöttem őket: – Jó napot! – Áh, hát itt van, Ánya! – mondta az ezredes. – Épp időben. Az illemhelyeink veszélyesek az egészségre, az étel megromlik a nagy melegben, az emberek nem beszélik egyik nyelvet sem, amin 298

megpróbáljuk megértetni magunkat. Mindazonáltal a feleségem úgy véli, a legsürgetőbb dolgunk az, hogy felállítsunk egy faültető bizottságot. A nő, akit a feleségének gondoltam, a szemét forgatta. – Elég, ha az ember egyetlen pillantást vet erre a táborra, és máris depressziós lesz, Robert. A palánták, a fák és a virágok elvennék az egész merevségét, és jobban érezné magát az ember. Meg kell próbálnunk egy kicsit otthonosabbá varázsolni ezt a tábort. Ezek közül az emberek közül a legtöbbnek az hiányzik. Az otthona. Ánya a megmondhatója. Felém biccentett. Éreztem, hogy azt várják, én legyek a döntőbíró, és gondom volt rá, hogy ne siessem el a választ. – Ez nem az otthonuk – érvelt az ezredes –, csak egy gyűjtőközpont. A hadseregnek meg tök mindegy volt, hogy hogy néz ki. – Ez nyilvánvaló, hiszen ha szép lett volna, eszük ágában se lett volna háborúba menni! Rose összefonta a mellén a karját, miközben az alul lévőben a kalapot himbálta. Alacsony volt és nőies, de a karja izmos volt. Úgy véltem, jó a meglátása, és vártam, hogy mit fog rá válaszolni az ezredes. – Nem azt mondom, hogy rossz az ötleted, Rose. Egész egyszerűen csak elsősorban etetnem kell ezeket az embereket, meg elérnem, hogy ragadjon rájuk egy kis angol. Százával vannak itt az orvosok, ügyvédek és építészek, akiknek muszáj elsajátítaniuk valami kétkezi szakmát, ha életben akarnak maradni a családjukkal ebben az országban. A szakmunka mind a brit bevándorlóknak van fenntartva, függetlenül attól, hogy jobban képzettek-e, vagy sem. Rose ennek hallatán vágott egy fintort, a retiküljéből előhúzott egy noteszt. Felcsapta, és elkezdett olvasni egy listát. – Nézd –

299

mondta –, a holland hölgyek ezeket javasolták ültetésre: tulipán, nárcisz, szegfű... Brighton ezredes Ernie-re pillantott, majd bőszen az égnek emelte a kezét. Rose rájuk nézett. – Ha nem kedvelitek a virágokat, volt, aki cédrust és fenyőt javasolt, hogy nyújtson egy kis árnyékot. – Drága, kedves Rose – kezdte Ernie –, azokra húsz évig kell várni, hogy megnőjenek. – Szerintem az ausztrál fák gyönyörűek. Azok nem nőnek gyorsabban a saját éghajlatukon? – kérdeztem. Valamennyien felém fordultak. Dorothy abbahagyta a gépelést, és egy levelet kezdett vizslatni, mintha épp javítaná. – Biztosan van itt egy erdő a közelben – folytattam. – Lehet, hogy találnánk csemetéket, és elültethetnénk azokat. Brighton ezredes rám meredt, és nyomban arra gondoltam, hogy most aztán az ellenségemmé tettem azzal, hogy a felesége mellé álltam. De arca mosolyra derült, és összecsapta a kezét. – Hát nem megmondtam neked, hogy egy értelmesre akadtam? Ragyogó ötlet, Ánya! Ernie a kezébe köhintett. – Ezredes, már ha meg nem haragszik... Úgy emlékszem, Dorothy meg én találtuk Ánya dossziéját. Dorothy ledobta a levelet, amit olvasott, és újra elkezdett gépelni. Biztos megbánta már, hogy az aktám a kezébe akadt, gondoltam. Rose a csuklóm köré kulcsolta a kezét. – Robert azért gondolja ragyogó ötletnek, mert pénzt spórolna neki – mondta. – Én viszont azért tartom jó ötletnek, mert míg a rózsa és a szegfű Európára emlékeztetnék az embereket, a helyi növények nem hagyják, hogy megfeledkezzenek róla, hogy immár ez az új otthonuk. – És több őslakos madárfajt és vadat is vonz a táborba – mondta Ernie. – És remélhetőleg kevesebb nyulat. 300

Eszembe jutottak az állatok, amiket megelőző éjszaka hallottam a barakk tetején, és elfintorodtam. – Mi a gond? – kérdezte Ernie. Meséltem nekik a kaparászásról, és megkérdeztem, hogy azért van-e dróthálóval borítva a plafon és a fal közötti rés. – Oposszumok – felelte Rose. – Ó! – mondta Ernie halkabbra fogva a hangját és körbenézve. – Nagyon veszélyesek. Vérszomjas kis teremtmények. Már három orosz leányzót el is veszítettünk. Dorothy kuncogni kezdett. – Ó, fogja már be! – förmedt rá Rose, és jobban megszorította a csuklómat. – Az oposszumok kis, bundás teremtmények. Bolyhos farkuk van meg nagy szemük, és mindennél jobban imádnak betörni a konyhánkra gyümölcsöt lopni. – Szóval mégis te győztél – közölte az ezredes, miközben elhessegetett minket az ajtajából. – Kölcsönadom Ányát, hogy segítsen neked a faültető bizottságodban. Most pedig menjenek innen mindannyian. Komoly munka vár még rám. Mogorva arcot vágott, és becsapta az ajtót. Rose rám kacsintott. IRINA A HÉT EGÉSZ HÁTRALÉVŐ RÉSZÉBEN gyengélkedett, de a rá következő hétfőn, amikor már jobban érezte magát, nekiláttunk a „csemetekutató küldetésnek” a táborhoz közeli bozótos csapás mentén. Rose kölcsönadott egy növényhatározót az ausztrál vadvirágokhoz, s bár nehezen értettem meg a könyvet, azért magammal vittem. Irinának jó kedve volt, mert munkába állt a bölcsődében, és tetszett neki, de azért is, mert kapott egy táviratot, amiből megtudta, hogy Ruszelina biztonságban megérkezett Franciaországba, és a kimerítő utazás ellenére máris a gyógyulás jeleit mutatta.

301

– Biztonságban megérkeztem. Jobban vagyok. Eredmények jók. Franciák kedvesek – írta a távirat. Irina elmesélte, hogy Ruszelina angolul és franciául tanul az iskolában, ám ezek voltak az első szavak, amiket az unokája megtanult angolul kimondani. Magával hozta a táviratot, és újra és újra elolvasta az üzenetet. Az ösvény a sátorhelyek után kezdődött, és egészen egy völgybe kanyargott le. Örömmámorban úsztam, hogy közelről is szemügyre vehetem az olajos illatú eukaliptuszokat. Rose könyvéből megtudtam, hogy rengeteg ausztrál vadvirág egész évben virágzik, de eltartott egy darabig, mire észrevettem őket a bozótban. Eleinte rózsát és kaméliát gyűjtöttem, de egy idő múltán szembetűnt, hogy a szívósabb növényeknek kefehengerszerű gyümölcsük van, illetve olyan viráguk, ami leginkább tekervényes art deco díszítéshez hasonlított. Aztán már liliomokat is találtam tökéletes szirmokkal, és minden elképzelhető színben pompázó, harang alakú virágokat. Mikor elmondtam néhány emigránsnak, hogy őshonos virágokat akarok ültetni a táborban, felhúzták az orrukat. – Mit? Azokat a kókadt izéket? Azok nem is virágok – mondták. De minél messzebbre kószáltunk Irinával a csapáson, annál inkább meggyőződtem róla, hogy tévednek. Bizonyos növények pelyhes virága, bogyója és diója mind ugyanazon a száron nőtt, míg mások oly kecsesnek tűntek, mint az óceánon úszó hínár. Eszembe jutott, amit az egyik modern művész nyilatkozott a művészetéről: „Edzened kell a szemed, hogy képes légy a dolgokat frissnek látni. Hogy észrevedd az újdonság szépségét." A művészt Picassónak hívták. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mit csinál Irina, és azt láttam, hogy lábujjhegyen követ, és egy bottal az elhullott levélszőnyeget szurkálja. – Mit csinálsz? – kérdeztem.

302

– Elriasztom a kígyókat – felelte. – A táborban azt mondták, hogy Ausztráliában halálos fajták vannak. És gyorsak. Egyértelmű, hogy vadásznak rád. Eszembe jutott, hogy Ernie hogyan szedett rá az oposszumokkal, és nagy kísértést éreztem, hogy azt mondjam Irinának, hogy én meg azt hallottam, hogy bizonyos kígyók repülni is tudnak. De aztán letettem róla. Még túl korainak éreztem, hogy máris magamévá tegyem az ausztrál humort. – Nem akarsz angolul beszélgetni velem? – kérdezte Irina. – Hamar meg kellene tanulnom a nyelvet, hogy elmehessünk Sydneybe, amint lehetőség adódik. – Rendben! – mondtam angolul. – Hogy vagy? Nagyon örvendek a találkozásnak! Engem Ánya Kozlovának hívnak. – Én is nagyon örvendek – felelte Irina. – Én Irina Levickaja vagyok. Majdnem huszonegy éves vagyok. Orosz vagyok. Szeretek énekelni és a gyerekeket. – Nagyon jó! – mondtam ismét oroszul. – Egyáltalán nem rossz mindössze egyetlen lecke után. Hogy mentek a dolgok ma a bölcsődében? – Imádom – válaszolta. – A gyerekek tüneményesek. És jól viselkednek. De egyik-másiknak olyan szomorú az arca. Ha férjhez megyek, egy tucatnyi gyereket akarok. Észrevettem néhány olyan virágot, amit az étkezőben láttam, ezért leguggoltam, hogy kiássam a kislapátommal. – Egy tucattal? – kérdeztem. – Te aztán komolyan veszed a „népesedj, vagy pusztulj”t. Irina felnevetett, és odatartotta a zsákot, hogy beletegyem a növényt. – Csak ha lehetséges. Anyámnak utánam már nem lehetett több gyereke, nagyanyámnak pedig volt egy halva született csecsemője, mielőtt életet adott apámnak.

303

– Akkor biztos nagyon boldog volt, mikor megszülte apukádat – mondtam. – Igen – felelte Irina, miközben lerázta a növényt a zsák aljára. – És még annál is szomorúbb, amikor harminchét évesen megölték a japánok. Körbenéztem, hátha találok még másfajta növényeket is. Eszembe jutott Marija meg Natasa, meg hogy balga módon azt hittem, hogy gazdagok. Valószínűleg abban is tévedtem, hogy meg vannak áldva nagy családdal. Hol vannak Natasa fivérei és nővérei, nagybátyjai és nagynénjei? Nem minden orosznak van egygyermekes családja. Biztosan ők is elveszítették a szeretteiket a forradalomban és a háborúban is. Úgy tűnt, senki sem úszta meg fájdalom és tragédia nélkül. Bíbor és fehér ibolyák foltjára mutattam. Szép talajtakaró lenne belőlük. Irina utánam jött, én meg elkezdtem kiásni a növényeket a lapátommal. Sajnáltam, hogy kiszakítom őket az otthonukból, de odasúgtam nekik, hogy gondjukat fogjuk viselni, és azért kellenek, hogy boldogabbá tegyék az embereket. – Egyébként, Ánya, még meg sem kérdeztem, te hol tanultál meg ilyen jól angolul. Még akkor, amikor nevelőnőként dolgoztál? – kérdezte Irina. Ránéztem. Tágra nyílt tekintete érdeklődőn várta a válaszomat. Akkor megértettem, hogy Iván nem mesélte el neki az igazat rólam. Visszafordultam, hogy tovább ássak, szégyelltem a szemébe nézni. – Apám szeretett angolul olvasni, és megtanított. De ő inkább úgy tekintett rá, mint egy egzotikus nyelvre, semmint gyakorlatiasra; mint mondjuk a hindire. Az iskolában voltak angolóráink, ott megtanultam, hogyan kell használni. De igazán Sanghajban kezdtem folyékonyan beszélni, mert ott majdnem mindennap használnom kellett. – Felpillantottam Irinára, mielőtt folytattam. – De nem mint nevelőnő. Azt csak hazudtam. 304

Irina arca meglepetten megrándult. Mellém kuporodott, és egyenesen a szemembe nézett. – Akkor hát mi az igazság? Nagyot sóhajtottam, és kitálaltam neki mindent Szergejről, Ameliáról, Dimitrijről és a Moszkva-Sanghajról. Minél többet hallott, annál jobban elkerekedett a szeme, de a tekintetéből nem olvastam ki ítélkezést. Bűnösnek éreztem magam amiatt, hogy becsaptam, de megkönnyebbültem, hogy végre elmondhattam az igazságot. Még arról is beszámoltam, hogy Iván megkérte a kezemet. Mikor a történetem végére értem, Irina csak bámulta az erdőt. – Te jóságos! – nyögte ki egy kis idő múlva. – Te aztán megleptél. Nem igazán tudom, mit mondhatnék. – Felállt, letörölte a kezéről a földet, majd megcsókolta a fejem búbját. – De örülök, hogy elmesélted a múltad. Megértem, miért nem akartál róla beszélni. Hisz nem ismerhettél. De mostantól kezdve mindenről be fogsz számolni nekem, mert olyanok vagyunk, mintha nővérek lennénk. Felugrottam és átöleltem. – Te vagy a nővérem! – mondtam. Valami megmoccant a bozótban, s mindketten felugrottunk. Ám csak egy gyík volt, ami a délutáni nap utolsó sugaraiban akart egy kicsit fürdőzni. – Istenem! – nevetett fel Irina. – Képes leszek valaha megszokni ezt az országot? Amikor Irinával a barakkunkhoz érkeztünk, megtorpantunk, mert számos nyelven zajló ordibálás ütötte meg a fülünket odabentről. Benyitottunk és azt láttuk, hogy Aimka Elsa és az egyik rövid, fekete hajú magyar lány között áll. – Mi történt? – kérdezte Irina. Aimka összeszorította a száját, majd azt felelte: – A lány azt mondja, Elsa ellopta a nyakláncát. A magyar lány, akinek olyan volt a testfelépítése, akár egy férfié, kiabálva rázta Elsa felé az öklét. Az öregasszony, aki közel sem riadt meg annyira, mint gondoltam volna, megvetően felszegte az állát.

305

Aimka odafordult hozzánk. – Romola azt állítja, Elsa mindig meresztette a szemét, valahányszor ő levette a nyakláncot, hogy berakja a bőröndje zsebébe. Pedig én mindig elmondom nekik, hogy ne hagyjanak értékes dolgokat a barakkban. A matrjoska babára esett a pillantásom; a polcon állt, amit egy szeméthalmon lelt fadarabból csináltam. Eszembe jutottak a drágakövek, amiket a kofferemben lapuló ruháim szegésébe rejtettem. Nem számítottam rá, hogy itt meglopják egymást az emberek. – Miért feltételezi, hogy én loptam el? – kérdezte Elsa angolul valószínűleg azért, hogy én is megértsem. – Hetek óta itt vagyok, és még semmi sem tűnt el. Miért nem inkább az orosz lányokat kérdezi róla? A vér az arcomba szaladt. Mióta megérkeztünk, próbáltam barátságos lenni Elsával, erre meggyanúsít. Lefordítottam Irinának, mit mondott. Aimka nem fordította le a többi lánynak, mivel vádolt Elsa, de az angolul beszélő magyar lány megtette. Mindenki felénk fordult. Aimka vállat vont. – Ánya és Irina, elégítsük ki mindenkinek a kíváncsiságát azzal, hogy átnézzük a holmitokat. Bizsergett a tarkóm a haragtól. Ezek után nem volt nehéz megérteni, miért utálja mindenki Elsát. Odaléptem az ágyamhoz, lerántottam róla a lepedőket, és oldalra hajítottam a párnát. Romola, Elsa és Aimka kivételével mindenki zavartan elfordult, mikor látták, mire kényszerülök. Felnyitottam a kofferem fedelét, és intettem, hogy feltúrhatják nyugodtan, de megfogadtam magamban, hogy ha megteszik, a ruhámat utána az ügyvezetői irodában fogom tartani. A felháborodásomat követve Irina is felnyitotta a bőröndjét, aztán felrántotta a lepedőit az ágyáról. Felvette a párnáját, és lehúzta róla a huzatot. Valami megcsörrent. Irinával a padlóra néztünk, hogy mi volt az. Nem hittünk a szemünknek, amikor megláttuk az 306

ezüstláncot, rajta a rubinkereszttel, ami a lábunk előtt hevert. Romola átmászott a lepedőinken, majd felkapta a nyakláncot, és boldogan vizsgálgatta. Aztán felénk fordult és izzó tekintettel meredt Irinára. Elsa arca elvörösödött. Karba tett kezén a körmei akár a karmok meredeztek. – Te raktad oda a nyakláncot – mondtam neki. – Te hazug! Szemét kidüllesztette, és az olyan ember undokságával kezdett nevetni, aki azt hiszi, győzött. – Nem hiszem, hogy én lennék itt a hazug. Nem pont ti, oroszok, vagytok erről híresek? Romola mondott valamit Aimkának, aki ugyanolyan letaglózott látványt nyújtott, mint mi. De a homlokát összeráncolta, és én rosszat sejtettem. – Irina – kezdte, majd elvette Romolától a nyakláncot –, mit jelentsen ez? Irina szótlanul Aimkától felém fordult. – Nem ő vette el azt a nyakláncot – mondtam. – Elsa volt. Aimka rám pillantott, aztán kihúzta magát. Arckifejezése a csalódás és az undor keverékét tükrözte. Zongorista ujjával Irinára mutatott. – Nem túl rózsás a helyzet, nem igaz? – mondta. – Többet vártam tőled. Az ilyen dolgokban nagyon szigorúak vagyunk. Csomagold össze a holmidat, és hozd magaddal. Irina megingott. Az a fajta kábultság ült a tekintetében, ami azoknak szokott, akiket valami olyannal vádolnak meg, amire még csak nem is gondolnának. – Hova viszed? – kérdeztem Aimkát. – Az ezredeshez. Az ezredes nevének említésére megkönnyebbültem. Ő egy értelmes ember, aki a dolgok velejéig lát. Letérdeltem, hogy segítsek Irinának a táskával. Nem tartott sokáig, míg mindent összeszedtünk, mert még nem volt ideje teljesen kipakolni.

307

Miután rákattintottuk a kapcsot a bőröndre, összehajtottam a törülközőmet, és elkezdtem összepakolni a saját táskámat is. – Mit csinálsz? – kérdezte Aimka. – Én is megyek – feleltem. – Nem! – mondta, és feltartotta a kezét. – Ne tedd, ha nem akarod elveszíteni a munkád az ezredesnél. Ne tedd, ha valaha munkát akarsz kapni Sydney-ben! – Maradj itt – súgta Irina. – Ne nehezítsd meg magadnak is. Figyeltem, ahogy Aimka kikíséri Irinát az ajtón. Elsa rám villantotta a szemét, mielőtt elrendezte az ágyán a lepedőket, majd visszahajtotta a pokrócot. Olyan dühös voltam, hogy legszívesebben ököllel jól a hátára sóztam volna. Felkaptam a matrjoska babát a polcról, és befejeztem a csomagolást. Romola és az angolul tudó barátja végig engem figyeltek. – Menjetek a pokolba mind! – kiáltottam. Megragadtam a bőröndömet, és becsaptam magam mögött az ajtót, mielőtt nekilódultam a sötétben. Az éjszakai levegőtől sem éreztem magam jobban. Mi lesz Irinával? Csak nem küldik börtönbe? Elképzeltem értetlenül bámuló, megindító arckifejezését a tárgyalóteremben. – Nem, hagyd abba! – mondtam magamnak. Ezért még nem fogják börtönbe küldeni. De valami mással megbüntethetik, és ez nem igazságos. Lehet, hogy felvezetik az aktájára, és nehezebben fog tudni állást szerezni. Az egyik barakkból röhögést hallottam. Egy nő oroszul mesélt valamit, a többi nő meg bíztatta. Istenem, gondoltam, miért nem lehetett Irinát meg engem közéjük rakni inkább? Hallottam, ahogy kivágódik a barakkunk ajtaja, s mikor visszafordultam, láttam, hogy a két magyar lány szalad felém. Azt hittem, meg akarnak verni, és védekezésül magam elé tartottam a bőröndömet. De az a lány, amelyik tudott angolul, azt mondta: – Tudjuk, hogy nem a barátod vette el a nyakláncot. Elsa volt. Jobb 308

lenne, ha elmennél az ezredeshez, és megpróbálnál segíteni a barátodnak. Mi meg majd írunk egy névtelen levelet, jó? Aimkában pedig ne bízz! Megköszöntem nekik, aztán elszaladtam az ügyintéző irodába. Minek hagytam, hogy Aimka megállítson? Jobban féltettem a munkámat, mint Irinát? Mikor odaértem az ezredes irodájához, láttam, hogy odabent még mindig világos van. Irina és Aimka épp akkor léptek ki az ajtón. Irina sírt. Odafutottam hozzá és átöleltem. – Mi történt? – kérdeztem. – A dolgaival egy sátorba kell költöznie – mondta Aimka. – És már nem dolgozhat a bölcsődében többet. Most csak megrovást kapott, de ha még egyszer megtörténik, komolyabb büntetésre számíthat. Irina próbált megszólalni, de nem tudott. Összezavart Aimka hirtelen ridegsége. Kezdett az a benyomásom lenni, hogy még élvezi is, hogy Irinát megbüntették. – Mi történt veled? – mondtam Aimkának. – Te is tudod, hogy nem ő volt. Te magad mondtad, hogy Elsa egy bajkeverő. Azt hittem, a barátunk vagy. Aimka horkantott egyet. – Tényleg? És miért hittétek azt? Még alig ismerlek titeket egy pár napja. A ti népetek elég rendesen kifosztott bennünket, amikor eljöttetek felszabadítani minket. Nem találtam szavakat. Aimkáról lecsúszott hát az álarc, de mégsem láttam, mi van alatta. Ki volt ez a nő, ez a zongorista, aki elsőre oly értelmesnek és kedvesnek tűnt? Néhány nappal azelőtt még ő maga kritizálta azokat, akik magukkal hozták a nemzeti nézeteltéréseiket Ausztráliába. Most meg úgy látszott, igazából az a baja velünk, hogy oroszok vagyunk. – Azt mondta, hogy ha együtt akarunk maradni, te is jöhetsz a sátorba – szipogta Irina.

309

Vérben úszó szemébe néztem. – Még szép, hogy veled megyek – mondtam neki. – Akkor majd nem kell elviselnünk ezt a ribancot a tömbfelügyelőnkként. – Soha azelőtt nem használtam ilyen szavakat, s én magam is meglepődtem; ugyanakkor egy kicsit büszke is voltam magamra. – Mindig is tudtam, hogy közönséges vagy – mondta Aimka. Az ezredes irodájának ajtaja kinyílt, és a férfi kidugta a fejét. – Mi ez a felfordulás? – kérdezte, és megvakarta a fülét. – Késő van, és próbálnék dolgozni. – Az ezredes későn kapcsolt, de aztán észrevett engem is. – Ánya, minden rendben? – kérdezte. – Mi folyik itt? – Nem, Brighton ezredes – feleltem –, nincs minden rendben. A barátomat tévesen vádolják lopással. Az ezredes felsóhajtott. – Ánya, jöjjön be egy pillanatra, jó? Megkérné a barátját, hogy várja meg? Aimka, mára végeztünk. Az ezredes irántam tanúsított hangneme hallatán Aimka mogorván rám nézett. Kihúzta magát, aztán elindult a barakkok felé vezető úton. Mondtam Irinának, hogy várjon meg, és bementem az ezredessel az irodába. A férfi leült az asztalához. A szeme karikás volt, és bosszúsnak látszott, de nem hagytam, hogy ez eltántorítson. A faültető és levéliktató munka számomra közel sem oly fontos, mint Irina. A tollat a szájába vette, majd rám mutatott vele, és azt mondta: – Ha Rose-t megkérdezi, ő is elmondja majd magának, hogy mindig gyors döntéseket hozok, s ha egyszer döntöttem, nem gondolom meg magam. Azt az egy dolgot viszont elfelejtené megemlíteni, hogy még sosem tévedtem. Nos, én hoztam egy döntést abban a pillanatban is, amikor találkoztunk. Maga becsületes, és kész keményen dolgozni. Az ezredes körbesétálta az asztalt, és vészesen közel került Ausztrália térképéhez. Azon gondolkodtam, hogy vajon tart egy újabb előadást a „népesedj, vagy pusztulj”-ról?

310

– Ánya, ha azt mondja, hogy nem a barátja vette el azt a nyakláncot, hiszek magának. Magam is kétkedtem, és megnéztem az aktáját. Van benne egy ajánlólevél Connor századostól, épp ahogy magának is volt. Beszámolt a bátorságáról, amit egy tájfun során az elmebetegek őrzésével tanúsított. Namármost ha Connor százados is éppoly elfoglalt, mint jómagam, amiről azt gondolom, hogy igen, nem körmölgetne csak úgy vaktában mindenkiről jelentéseket. Bizonyára megvolt az oka, ha valakit megdicsért. Azt kívántam, bárcsak Irina is a szobában lenne, hogy hallja az ezredes szavait, bár úgysem értené meg. – Köszönöm, ezredes – mondtam. – Nagyon hálás vagyok azokért, amit mondott. – Nem azért utaltam egy sátorba, hogy megbüntessem – folytatta –, hanem hogy távol tartsam Aimkától. De erről inkább nem mondanék többet, mert kétségbeesetten szükségem van a nyelveket beszélő emberekre. Majd szerzek Irinának valami jobbat, ha tehetem, de egyelőre be kell érnie a sátorral. Kedvem lett volna megölelni, de nem lett volna illendő. Újra köszönetét mondtam neki, és az ajtó felé indultam. Az ezredes kinyitott egy jegyzetfüzetet, és írni kezdett bele. – És Ánya – szólt utánam, mikor már épp behúztam volna magam mögött az ajtót –, ne meséljen senkinek erről a beszélgetésről. Én nem tehetem meg, hogy bárkinek a pártjára állok. A NYAKLÁNC-INCIDENST KÖVETŐ HETEK nyomorúságosak voltak. Bár Brighton ezredes nem tett fekete jelet Irina neve mellé, s még Romola és a Tessa nevű barátja is elgagyogták neki oroszul, hogy tudják, hogy nem ő a hibás, Irina elveszítette az Ausztrália iránti lelkesedését. A helyzetet az új szállásunk sem könnyítette meg. A sátrunk a tábor legszélén volt felhúzva, a többi sátortól is távol, amikben szicíliai férfiak várták, hogy elszállítsák őket északra, a 311

cukornádültetvényekre, a női épületektől meg aztán végképp messze. Ha megpróbáltam kiegyenesedni, a sátor teteje dörzsölte a fejemet, a padlónk pedig maga a föld volt, amitől mindenünk poros lett. Nekem legalább nem kellett sokat ott lennem, de Irina munka nélkül lévén csak fetrengett az ágyban, vagy a posta körül őgyelgett, és a híreket várta Ruszelináról. – Franciaország messze van – próbáltam vigasztalni. – A levélnek hetekig tart, míg ideér, Ruszelina pedig nem táviratozhat állandóan. Az egyetlen dolog, amiért Irina lelkesedett, az angollecke volt. Eleinte ez megnyugtatott. Mikor hazamentem a sátorhoz, a magánhangzókat gyakorolta, vagy az Australian Women’s Weekly-t olvasgatta egy szótár segítségével. Úgy gondoltam, hogy ameddig megmarad ez az érdeklődése, a dolgok jobbra fordulhatnak. Addig tartott ez az ábrándom, amíg rájöttem, hogy csak azért gyakorolja az angolt, mert az Egyesült Államokba készül. – Amerikába akarok menni – közölte egyik reggel, mikor visszatértem a zuhanyozásból és a munkába készülődtem. – Meg kell ragadnom a lehetőséget, hátha beengedik nagymamát, ha jobban lesz. – Minden a normális kerékvágásba kerül – mondtam neki. – Spórolunk egy kicsit, és hamarosan szerzünk munkát Sydney-ben. – Én itt elpusztulok. Érted, Ánya? – mondta. Szeme vérbe lábadt. – Nem akarok ebben az undorító országban maradni az undorító lakói között. Én szépségre vágyom. Én zenére vágyom. Leültem az ágyára, és a kezét a kezembe fogtam. Irina a legrosszabb félelmemnek adott hangot. Ha feladta a jobb életbe vetett reményét, ami Ausztráliában várhat ránk, hogyan támogassam? – Mi nem bevándorlók vagyunk – mondtam neki. – Mi menekültek vagyunk. Hogy mehetnénk el? Előbb legalább próbálkoznunk kellene, és pénzt keresnünk. – És mi van a barátoddal? – kérdezte, és megfogta a mandzsettámat. – Az amerikaival? 312

Nem mertem elmondani neki, hogy magam is sokszor gondoltam rá, hogy írok Dan Richardsnak. De már aláírtuk a szerződést az ausztrál kormánnyal, és kételkedtem benne, hogy Dan bármit tehetne még értünk. Legalábbis semmit, amíg le nem jár a két évünk. Úgy hallottam, hogy a szerződésszegést kitoloncolással büntetik. Minket hová deportálnának? Oroszországba? Ott kivégeznének. – Ígérem, átgondolom, ha te is megígéred, hogy Marijával és Natasával töltőd a napot – mondtam neki. – Azt mondják, a konyhán elkelne nekik a segítség, és az a munka jól fizet. Irina, keményen fogunk dolgozni, spórolunk egy kis pénzt, és elmegyünk Sydney-be. Először nem értett egyet, de aztán gondolkodott rajta, és arra jutott, hogyha a konyhán munkába állna, akkor elkezdhetne spórolni Amerikára. Nem vitatkoztam vele. Ha már nem tölti magányosan a napokat, engem az is boldoggá tesz. Megvártam, míg Irina felöltözik és rendbe teszi a haját, aztán együtt elsétáltunk az étkezőbe. Irina lelkiállapota miatt valószínűleg Marija és Natasa is aggódott, mert amikor kora este visszaértem a sátorhoz, Lev éppen a magas füvet nyírta körülötte, Pjotr pedig épp azon volt, hogy fából egy padlót ácsoljon nekünk. – Irina fél a kígyóktól – mondta Pjotr. – Ettől biztosan megkönnyebbül. – Ő hol van? – kérdeztem. – Marija és Natasa magukkal vitték a moziterembe. Van ott egy zongora, Natasa pedig újra el akar kezdeni játszani. Megpróbálják rávenni Irinát, hogy énekeljen. – Volt egy kis csákány a szerszámok között, amiket magukkal hoztak. Megkérdeztem, hogy használhatnám-e, hogy egy kis kerti ágyást ássak a sátor előtt. – Az, amit a bejárat és a zászlórúd körül csináltál, gyönyörűen sikerült – mondta Lev, miközben felegyenesedett, és ledobta a sarlót. – Tehetséged van a kertészkedéshez. Hol tanultad?

313

– Apámnak volt egy tavaszi virágos kertje Harbinban. Lehet, hogy ott ragadt rám, amikor figyeltem őt. Azt mondta, jót tesz a léleknek, ha néha kézzel a földbe túrsz. Pjotrral és Levvel a hátralévő napfényes órákat azzal töltöttük, hogy újításokat eszközöltünk a sátorban. Mikor végeztünk, alig lehetett ráismerni. Belül fenyő- és citromillat áradt. Odakint pedig harangvirágot és százszorszépet ültettem, és néhány grevilleát. A lenyírt fű nagy előrelépés volt. – Most már mindenki irigykedni fog a táborban – nevetett fel Lev. Irina depresszióját enyhítette némiképp, hogy Marijával és Natasával dolgozott, bár nem sokat. Nem akart a táborban maradni időtlen időkig, és még mindig fogalmunk sem volt róla, hogy mikor indulhatnánk el Sydneybe. Megpróbáltam felvidítani azzal, hogy elrángattam a városba, ahova húsz perc alatt el lehetett érni a helyi buszjárattal. Aznap a táborból mások is utaztak a városba, de egyikük sem beszélt se angolul, se oroszul, így nem tudtunk kérdezni róla semmit. Mikor a busz elérte a külvárost, észrevettük, hogy az utcák olyan szélesek, mint két sanghaji háztömb. Minden oldalról homokkő házikók és fehér léckerítéses villák szegélyezték. Szilfák, fűzek és magas ámbrafák árnyékolták az utakat terpeszkedő ágaikkal. A busz a főutcán állt meg, ami mentén öntöttvas korlátok és hullámlemez napellenzővel ellátott üzletek álltak. A sarkon egy György korabeli templom feküdt. A járda mentén porlepte autók parkoltak az itatóvályúkhoz kötött lovakkal felváltva. Az út túloldalán egy három emelet magas kocsmát láttunk, aminek az oldalára egy Toohey’s sörreklámot festettek, egy golfozó férfit. Irinával elsétáltunk a szövet-, vasáru- és szatócsboltok mellett egy jégkrémes szalon felé, ahol épp Dizzie Gillespie szólt a tranzisztoros rádióból. A száraz, poros környezetben az afro-kubai dzsessz annyira idegennek hatott, hogy még Irina is elnevette magát. Egy elöl végiggombos ruhát viselő nő tölcsérben csokifagylaltot szolgált ki, 314

ami abban a pillanatban elkezdett olvadni, ahogy kiléptünk az üzletből. Észrevettem, hogy egy hímlőhelyes orrú férfi a buszmegállóból minket figyel. A képe vörös volt, a tekintete pedig alkoholtól mámoros. Azt mondtam Irinának, hogy inkább át kellene mennünk a másik oldalra. – Húzzatok haza, reffók! – morgott ránk a férfi. – Itt ne szaporodjatok! – Mit mondott? – kérdezte Irina. – Csak részeg – feleltem, s igyekeztem odébb állni. Nem akartam, hogy Irina megtapasztalja az undorító ausztrálokat. – Húzzatok haza, rohadt reffó ringyók! – ordibálta nekünk a férfi. A szívem kalapált a mellkasomban. Hátra akartam nézni a vállam fölött, hogy követ-e, de nem tettem. Tudtam, hogy nem lenne bölcs félelem jelét mutatni. – Rohadt reffó ringyók! – kiáltotta megint a férfi. Valaki a kocsmában kinyitott egy ablakot, és visszaordított neki: – Fogd már be, Harry! Meglepetésemre Irina felnevetett. – Ezt értettem – mondta. A főutca mögött állt egy park, amit fenyők határoltak míves szökőkutakkal és körömvirágban bővelkedő virágágyásokkal. Egy murvafürttel benőtt kioszk szomszédságában egy család üldögélt egy pokrócon. Mikor elmentünk mellettük, az apa jó napot kívánt nekünk. Irina is visszaköszöntötte angolul, de a részeggel lezajlott iménti jelenet után zavarban voltunk, így nem elegyedtünk beszélgetésbe velük. – Gyönyörű ez a park – mondtam Irinának. – Igen, határozottan felemelő a tábor után. Leültünk egy bódé lépcsőjére. Irina lóheréket gyűjtött a fűből, és elkezdte összefonni őket. – Nem hittem, hogy van a környezetünkben bármi civilizált – mondta. – Azt hittem, a semmi közepén vagyunk. 315

– Már korábban is el kellett volna jönnünk ide – válaszoltam felbátorodva, hogy a változatosság kedvéért Irina végre valami pozitív dologról is hajlandó beszélni. Befejezte a fonatot, és a nyakába akasztotta. – Én utálnám magamat a helyedben, Ánya – mondta. – Csak gondolj bele, ha én és a nagymama nem vagyunk, már rég New Yorkban lehetnél. – Egyedül lennék New Yorkban – feleltem. – És veled lenni jobban szeretek. Irina rám emelte a tekintetét. Megtelt könnyekkel. Éreztem, hogy igazabbat nem mondhattam volna. Nem számított, milyen nehéznek tűnik Ausztráliában az élet, semmi nem garantálta, hogy Amerikában bármivel könnyebb lenne. Az emberek a fontosak, nem az ország, amiben élsz. – Egyedül az számít – folytattam –, hogy Ruszelina meggyógyuljon, és ide hozhassuk. Irina levette a nyakából a virágfüzért, és az enyémbe akasztotta. – Szeretlek – mondta. IRINA KEDVETLENSÉGÉTŐL ELTEKINTVE, ami engem a legjobban zavart a nyaklánc-ügyben, az volt, ahogyan Aimka ránk támadt. Nem értettem, miért volt velünk olyan szívélyes kezdetben, ha belül megvetette az oroszokat. Néhány héttel később azonban fény derült a rejtélyre, amikor összefutottam Tessával a mosókonyhában. – Szia! – köszöntöttem könyökig a szappanos vízben. – Szia! – fogadta Tessa. – Hogy van a barátod? – Javul a hangulata. Tessa a zsebébe nyúlt, és elővett egy gyufásskatulyát. Egy szállal begyújtotta a vízmelegítőt, aztán ugyanazzal a gyufával cigarettára gyújtott. – Hallom, hogy szép a sátratok, mi? – mondta, és a szája sarkán kieresztett egy füstgomolyagot.

316

Kinyomkodtam egy blúzt és az öblítőkádba dobtam. – Igen – feleltem. – Most már valóságos kis palota. – Ahol mi vagyunk, ott elég komor a hangulat – mondta. Megkérdeztem, hogy még mindig Elsa keveri-e a bajt. Késve kapcsolt, és azt felelte: – Elsa csak egy bolond. Aimka ott a ribanc. Mindenki nyomorultul érzi magát miatta. Kihúztam a lefolyóból a dugót, és a többi ruhát is kicsavartam, mielőtt a mosókosaramba hajítottam őket. – Hogyhogy? – kérdeztem. – Elsát bujtogatja ellenünk. Fiatalok vagyunk, szeretjük, ha néha arra jár egy férfi, érted. Aimkának más idős nőkkel kéne elszállásolnia Elsát, vagy a többi merev némettel, akik szeretik betartani a szabályokat. De Aimka direkt nem teszi. Imádja gyötörni az embereket. – Nem értem őt – mondtam a fejemet rázva. – Egy budapesti családból származik, akik zsidókat bújtattak a háború alatt. Pedig ők biztos rendes emberek voltak. Tessának majd kiugrott a szeme a helyéről. – Kitől hallottad te ezt a hülyeséget? – Elnyomta a cigarettát, majd tett egy lépést felém. A válla fölött hátranézett, aztán odasúgta: – Magyar ugyan, de Lengyelországban élt. Kollaboráns volt. Zsidó nőket és gyerekeket segített a halálba küldeni. Aznap úgy érkeztem haza a munkából, hogy azt éreztem, egy rakás olyan egzisztencia létezik, melyekről én egyáltalán nem tudok semmit. Valami történt Európában, amit talán sosem fogunk teljesen megérteni. Azt gondoltam, Sanghaj tele van szemfényvesztéssel és korrupcióval, de hirtelen a sanghaji élet, ahogy mi éltük, meglehetősen egyszerűnek tetszett: ha volt pénzed, élvezted az életet, ha nem volt pénzed, akkor meg nem. Ahogy a sátor felé sétáltam, láttam, hogy Irina settenkedik a mögötte elterülő virágágyásban, amit együtt csináltunk. 317

Odasandítottam a késői nap sugarainál, hogy lássam, mit művel. Négykézláb kutatott valamit a sátor oldalánál. Arra gondoltam, hogy végre tényleg talált egy kígyót. De amikor mögé értem, csak vigyorgott, és az ujját a szája elé rakta. – Gyere csak! – suttogta és mutatta, hogy nézzek át a válla fölött. Lekuporodtam én is négykézláb, és odaosontam mellé. A sátrunk túloldalán egy kerek hátú, izmos lábú és hosszú farkú állat úgy legelte a füvet, akár a tehenek. Valószínűleg megérezte, hogy figyeljük, mert felénk fordult. Olyan füle volt, mint egy nyúlnak, és barna, álmos szeme. Tudtam, mi az, láttam egy képet róla az Australian Women’s Weekly-ben. Kenguru. – Hát nem gyönyörű? – mondta Irina. – Azt hittem, azt fogod mondani, hogy íme, még egy undorító ausztrál. Ezen mindketten nevetni kezdtünk. – Nem, ő nagyon aranyos – mondta. FEBRUÁR ELEJÉN, AZ EGYIK REGGELEN az ügyvezetői irodában tartózkodtam, és a leveleket válogattam meg a fülemet hegyeztem, miközben az ezredes és Ernie a tábori gondokról beszélgetett. – A város és a tábor két külön közösség, és muszáj tennünk valamit, hogy egyesítsük őket – mondta az ezredes. – Hogy akarjuk kiengedni ezeket az embereket a társadalomba, és elfogadtatni őket az ausztrálokkal, ha még itt, egy kis vidéki városban sem tudjuk ezt elérni, ahol ráadásul a lakók barátságosak? – Egyetértek – felelte Ernie, miközben ide-oda járkált az íróasztala mögötti kis területen. – Tiltakozások voltak Sydney-ben a nem brit bevándorlók ellen, s még itt, a városban is történtek incidensek. – Miféle incidensek?

318

– Egyes üzleteknek betörték az ablakait. Úgy vélik, azért, mert a táborban lakó embereket is kiszolgálták. Az ezredes megrázta a fejét, és a lábát bámulta. Dorothy abbahagyta a gépelést. – Ez egy takaros város – mondta. – A lakói rendes emberek. Csak egy-két léhűtő viselkedik így. De azok meg csak hülye kölykök. Nem szabad megijedni tőlük. – Erről van szó – mondta az ezredes. – Biztos vagyok benne, hogy a városlakók megkedvelnék az ittenieket, ha alkalmuk nyílna megismerni őket. – Néhány tábor koncerteket adott a hozzájuk közel fekvő településen – mondta Ernie. – Rengeteg tehetséges ember van itt is. Lehet, hogy nekünk is meg kéne próbálkoznunk valami ilyesmivel? Az ezredes két ujja közé csippentette az állát, és megfontolta a felvetést. – Tudod, mit? – mondta. – Ezt mi is megpróbálhatnánk. Nyitásnak valami apróbb dologgal. Megkérem Rose-t, hogy szervezze meg a VASZ-szal. Konkrétan gondoltál valamelyik zenészre? Ernie vállat vont. – Attól függ, milyen zenét akarnak: opera, kabaré, dzsessz... Rengetegen képesek rá. Majd kitalálok valamit. Csak azt mondják meg, miről legyen szó és mikor. Felugrottam az irathalom mellől, és megijesztettem őket. – Bocsánat – mondtam –, nekem lenne egy ötletem. Az ezredes rám mosolygott. – Nos – válaszolta –, ha legalább annyira jó, mint az őshonos fáké volt, akkor csupa fül vagyok. – NEM HISZEM EL, HOGY KÉPES VOLTÁL belerángatni ebbe! – kiáltotta Irina. A hangja visszhangot vetett a gyülekezeti ház mosdójában. Ez volt a Vidéki Asszonyok Szövetsége társas estélyeinek színhelye. A kicsempézett területen három öltöző volt, falának színe egy használt rágógumi árnyalatában pompázott. Poshadt víztől bűzlött.

319

Feltartotta a haját, hogy ne csípjem oda, mikor felhúztam rajta a zöld cseongszamom cipzárját. Láttam, hogy a tarkóján egy vörös kiütés kezd kirajzolódni. – Nem tudtam, hogy ennyire izgulós vagy – mondtam, miközben éreztem, hogy a saját hangom is feszült. – Azt hittem, szeretsz fellépni. Natasa, aki épp egy darázsderekú ruhába próbálta belepréselni magát, felhorkantott. Egyenként megropogtatta az ujjait. – Még sosem múlt ilyen sok egy fellépésemen – mondta. – Brighton ezredes úgy csinál, mintha a ma esti szereplésünktől függne a „népesedj, vagy pusztulj” sikere. – Natasa keze reszketett, mikor a száját rúzsozta. Le kellett törölnie egy zsebkendővel, aztán előlről kezdte az egészet. Kisimítottam a cseongszamot Irina csípőjén. Rá kellett igazítanunk a teltebb alakjára, ezért újra kellett öltenünk az oldalsó felvágásokat, így azok most már a térdnél indultak, nem a combnál. Irina egy spanyol kendőt terített a vállára, és a mellén megkötötte. Úgy gondoltuk, hogy a vörös flamencoruha túl szexi lenne az első ausztrál fellépéshez, így az egzotikus, bár visszafogottabb megjelenés mellett döntöttünk. Irina és Natasa Judy Garland-os loknikba tekerte a haját. Segítettem nekik a hajtűkkel. Bárhogy is érezték magukat belül, senki nem mondhatta, hogy nem gyönyörűek. Hagytam, hogy Irina megcsinálja a sminkjét, addig én egy kicsit a hajamat cicomáztam a tükörben. Rose összegyűjtött nekünk egy készletre való púdert, rúzst és hajspray-t. Elképesztő, hogy néhány szépítőszer mennyire növeli az önbecsülésünket, miután hónapokig a legalapvetőbb dolgokat is nélkülöztük. – Eredj, kukucskálj egy kicsit, Ánya – mondta Irina, miközben fél lábát az egyik mosdókagylóra rakva a harisnyáját húzta. – Meséld el, mi van odakint. 320

A fellépők mosdói egy lépcső aljában voltak, ami a színpad szélénél kezdődött. Megemeltem a szoknyámat, és felszaladtam a lépcsőn. Volt egy rés a függöny mellett, és kilestem rajta. A terem gyorsan telt. A helyi VASZ meghívta a testvérszervezeteket a közeli városokból, és mindenféle korú nő betévedt, hogy aztán helyet foglaljon. Sok asszony a férjét is elhozta magával, viharedzett farmereket, akik úgy néztek ki, mintha rájuk varrták volna a vasárnapi viseletüket. Éppen egy fekete göndör hajú fiatalember ballagott be a terembe egy nővel, aki valószínűleg az anyja volt. Az öltönye egy számmal nagyobb volt a szükségesnél, de elkapta egy csapat taftruhás lány pillantását. Abból ítélve, ahogy a lányok összesúgtak a tenyerük mögött, és kacarászni kezdtek, megállapítottam, hogy bizonyára ő a „legjobb parti” a városban. A terem végében egy éltesebb asszony rendezgette a kókuszkockával, almás süteménnyel és lekváros piskótatekerccsel megrakott asztalt. Mellette egy nő blézerben teát szolgált fel. A lelkész, aki meglehetősen fiatalnak látszott, elsétált mellette, a nő pedig odanyújtott neki egy csészével. A férfi könnyed biccentéssel elfogadta, majd helyet foglalt a hátsó sorban. Elcsodálkoztam, hogy vajon miért oda ült, miért nem előre. Talán arra gondolt, hogy hirtelen elszólíthatják, hogy az Úr munkáját végezze? Az ezredes és Rose bemutatták a helyi VASZ elnökét néhány gondosan kiválasztott bevándorlónak, akik a tábort voltak hivatottak képviselni. Volt közöttük egy német gyógyszerész, egy bécsi operaénekesnő, egy magyar nyelvészprofesszor, egy történelemprofesszor Jugoszláviából, valamint egy csehszlovák család, akiket kifogástalan jellemük miatt választottak ki. Ernie Dorothyval beszélgetett, aki egy sárga ruhát viselt, a hajába pedig virágot tűzött. Ernie a kezével egy pillangót utánozva valami viccet mesélt, Dorothy meg csak pislogott.

321

– Aha, már értem! – suttogtam. – Hogy ezt eddig hogy nem vettem észre? Irina Natasával épp végigfutott a programon, mikor visszaérkeztem a női mosdóba. – A terem megtelt – közöltem. Észrevettem, ahogy mindketten nagyot nyelnek, és úgy határoztam, hogy inkább nem is mondok többet. Arra számítottak, hogy nagyjából úgy húsz ember előtt kell fellépniük, de már majdnem százan voltak odakint. Kopogtattak az ajtón, és az ezredes meg Rose dugta be a fejét. – Sok sikert, lányok! – mondta Rose. – Bámulatosan néztek ki. – Ne felejtsék el – mondta az ezredes –, a maguk kezében van a sorsunk... – Ám Rose elvonszolta, mielőtt befejezhette volna. Az órámra pillantottam. – Fel kellene mennünk most már – mondtam. Feszülten odakiáltottam még, hogy „Sok sikert!”, majd otthagytam Irinát és Natasát a színpadon, én pedig helyet foglaltam az első sor túlsó végén. A terem teljesen megtelt. A lelkész sürgöttforgott, hogy még néhány széket találjon. Abban reménykedtem, hogy kioltják a fényeket, mielőtt szétnyílik a függöny. Nem voltam benne biztos, hogy Irinának és Natasának jót tenne, ha látnák, hogy mennyien vannak jelen. A VASZ elnöke felsétált a lépcsőn a függöny elé. Nagy mellű nő volt, aki drótszerű haját hálóval szorította le. Üdvözölte az egybegyűlteket, aztán átadta a mikrofont az ezredesnek, hogy bemutassa az előadókat. Az ezredes előhúzta a jegyzeteit, aztán elkezdett mesélni a tábor napi életéről és arról, hogy mennyire fontosak az új bevándorlók Ausztrália jövője szempontjából. Észrevettem, hogy Rose odaint neki, hogy fogja rövidre. – Hála istennek nem hozta magával a kartontáblácskáit – súgta Ernie Dorothynak.

322

Mikor az ezredes megemlítette a „népesedj, vagy pusztulj”-t, majdnem felnyögtem kínomban. Rose végigbotorkált az első sor mentén, majd eltűnt a függöny mögött. Aztán Irina és Natasa meglepetésére a függöny hirtelen szétnyílt. Natasa végigfuttatta az ujját a billentyűkön, a közönség pedig tapsolni kezdett. Az ezredes mindenkinek megköszönte, hogy eljött, majd ő is leült végre. Rám pillantott és elmosolyodott. Rose észrevétlenül visszahuppant mellé. Irina a The Man I Love című dallal kezdte, amit angolul adott elő. A hangja feszült volt. Rose-zal segítettünk lefordítani a dalok szövegét, amiket Natasával ismertek. Rose is hozott egy-két új számot. De amint meghallottam Irinát énekelni, beláttam, hogy hibáztunk. Az angol szövegekkel nem tudott ellazulni. Láttam, mennyire összeszorult a torka, a tekintete pedig tompa volt. Ez egyáltalán nem az én Irinám volt. Vetettem egy pillantást a közönségre. Legtöbben udvariasan hallgatták az előadást, de itt-ott azért észrevettem rosszalló pillantásokat. Irina hangja egy-két szóban megbicsaklott, s az arca elpirult. Kicsit hátrébb egy pár összesúgott. Néhány perccel később felálltak, majd a sor mentén elindultak a kijárat felé. Én magam is legszívesebben felálltam volna, hogy elmeneküljek. Képtelen voltam végignézni a megalázó csapást, ami épp kibontakozóban volt a szemem előtt. A kendő lecsúszott Irina válláról, a színpadi fények alatt pedig a vörös és a zöld kombinációja nem volt az igazi; úgy nézett ki, mint egy lámpaernyő. Tekintetemmel ismét átfutottam a közönség sorait. Ott a ruhák fehérek, rózsaszínek vagy babakékek voltak. Irina egy francia számmal folytatta. Néhány versszakot angolul, néhányat franciául énekelt, ami az én ötletem volt, így a dal valamelyest megtarthatta az eredeti ízét. Irina szépen tudta énekelni a francia szöveget, de az angollal akadozott, így a dal letörtnek és furcsának hatott. 323

Előkotortam a táskámból egy papír zsebkendőt, és megtöröltem a tenyeremet. Mit mondok ezek után az ezredesnek? Dorothyra pillantottam, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Talán ez az ő napja. Elképzeltem, ahogy Irinát vigasztalom a koncert után. – „Megtettük, ami tőlünk telt" – mondanám. Hetekbe telt, mire a nyakláncos eset után sikerült Irinát felvillanyozni. Ez után mi lenne? Egy másik pár is felkelt, hogy kimenjen. A francia dal véget ért, Natasa pedig leütötte a következő szám első hangját, ám Irina felemelte a kezét, hogy leállítsa. Az arca kivörösödött, azt hittem, elbőgi magát. Helyette elkezdett beszélni. – Angolul nem jól tudok – mondta a mikrofonba lihegve. – De a zene többet mond a szavaknál. A következő dalt oroszul éneklem. A legjobb barátomnak, Ányának ajánlom, aki megszerettette velem az önök gyönyörű országát. Irina odabiccentett Natasának. Azonnal felismertem a bús melódiát. Azt mondták, már soha többé nem térsz vissza, de én nem hittem nekik. Egyik vonat jött a másik után nélküled, de végül nekem lett igazam. Ameddig a szívemben megőrizlek, velem leszel örökké. Kivettük a műsorból ezt a dalt, mert azt hittük, túl szomorú lenne az alkalomhoz. Felnéztem a plafonra. Már nem érdekelt, mit gondolnak mások, Irinának végig igaza volt Ausztráliával kapcsolatban. Neki nem ez a megfelelő hely. Keményen fogok dolgozni, hogy valamiképpen New Yorkba mehessünk, ahol a tehetsége kibontakozhat. Talán ha félre tudnék rakni egy kis pénzt, nem függnénk annyira Dan jóindulatától. S még ha el is hagynánk az 324

országot, mit tehetne ellenünk az ausztrál kormány azonkívül, hogy megtiltaná, hogy visszajöjjünk? A tekintetem ismét megállapodott Irinán. A dal életre keltette a testbeszédét: rezonáló hangjából és a szívének oly kedves nyelvből áradt az erő. A mellettem ülő nő kinyitotta a retiküljét, és elővett egy zsebkendőt. A vállam fölött hátranéztem a közönségre. Egy csapásra megváltoztak. A türelmetlen mozgolódás megszűnt, viszont az állkapcsok elernyedtek, a tekintetek megnedvesedtek, és könnyek csillogtak az arcokon. Épp annyira megbabonázta őket Irina, ahogy annak idején a tubabaóiakat is. Irina behunyta a szemét, pedig én azt akartam, hogy tartsa nyitva, hogy lássa, mi történik, s hogy mit tesz az emberekkel a hangja. Talán még életükben nem hallottak egy orosz szót sem azelőtt, mégis úgy tűnt, hogy mindenki megérti, miről énekelt. Lehet, hogy a forradalmat és a számkivetettséget nem ismerték, de mindannyian ismerték a bánatot és a háborút. Tudták, milyen halva született gyermeket szülni, és voltak fiaik, akik sosem tértek haza. Megint eszembe jutott Natasa és Marija sátra Tubabaón. Az élet nehezéről senki sem marad le. Csak mindenki igyekszik annyi boldogságot és szépséget találni, amennyit csak tud. A zene véget ért, Irina pedig kinyitotta a szemét. A teremre egy pillanatra némaság telepedett, aztán a közönség hangos tapsviharban tört ki. Egy férfi felállva azt kiabálta: „Bravó!” Még többen csatlakoztak hozzá. Az ezredes felé fordultam; a szeme úgy ragyogott, akár egy kisfiúé, aki a gyertyákat készül elfújni a szülinapi tortáján. Irina csak néhány perc múlva tudott ismét megszólalni, amikor már eléggé elült a taps. – Most – kezdte –, vidám dal lesz. És ez nagy terem. Sok hely van. Táncoljanak, ha akarnak. Natasa keze végigszaladt a billentyűkön, és Irina belekezdett egy dzsessz-számba, amit először a Moszkva-Sanghajban hallottam. 325

Valahányszor rád nézek, A nap virul, s az ég kékebb. Az emberek egymásra néztek. Az ezredes megvakarta a fejét, és fészkelődni kezdett. Ám a közönség képtelen volt ellenállni a fülbemászó dallamnak: a lábukkal dobogtak, az ujjukkal az ölükben doboltak, de senki nem állt fel, hogy táncoljon. De Irina és Natasa ezúttal nem bátortalanodott el, a vállukkal köröztek, és beleadtak a dalba mindent, amit csak tudtak. Ne légy hát szemérmes, Az idő nem ily erényes, Elmúlik, s még mindig félsz, Elválunk, amíg felkérsz. Rose olyan erősen karolt bele az ezredesbe, hogy az felugrott a helyéről. Kisimította az egyenruháját, aztán odanyújtotta a kezét. Kiléptek a színpad elé, és egy gyors foxtrottba kezdtek. A közönség tapsolt. Ernie megragadta Dorothy karját, és ők is táncolni kezdtek. Egy farmer, aki a kezeslábasában jött el, felállt és odasétált a bécsi operaénekesnőhöz. A férfi meghajolt, és feltűnő mozdulattal a karját ajánlotta. A nyelvészprofesszor és a történész elkezdték a székeket a fal tövébe halmozni, hogy több helyet szabadítsanak fel. Nemsokára már mindenki táncolt a teremben, még a lelkész is. Eleinte a hölgyek zavarba jöttek attól, hogy vele táncoljanak, de végül csak sikerült neki; ide-oda topogott és csettintgetett, mígnem a csehszlovák család egyik leánya elé toppant, hogy csatlakozzon hozzá. Hát ellen ne állj, Ha szólít a tánc. 326

Ma nem kell más, csak egy kis románc. Másnap a helyi újságban megjelent, hogy a Vidéki Asszonyok Szövetségének társas összejövetele hajnali kettőig tartott, és akkor is csak azért lett vége, mert a rendőrség kiszállt, és megkérte a résztvevőket, hogy halkabban vigadjanak. A cikk azzal folytatódott, hogy a VASZ elnöke, Ruth Kirkpatrick az estélyt „elképesztően sikeres”-nek titulálta.

327

Tizenhárom BETTY KÁVÉZÓJA SYDNEY MÁSNAK TŰNT, AMIKOR MÁSODJÁRA LÁTTAM. Az ég csatornái megnyíltak, és szakadó eső verte az oszlopsort körülöttünk, ahol Irinával a villamosra vártunk. A lábunk körül tócsákba gyűlt a víz, befröcskölte az új harisnyáinkat, amit Rose Brightontól kaptunk búcsúajándékba. Csak bámultam a Központi Pályaudvar kőfalát és hatalmas boltíveit, és elgondolkodtam, hogy lehet az, hogy a visszaút Sydney-be sokkal gyorsabbnak tűnt, mint amikor megérkeztünk az országba. A retikülömet a hónom alá csaptam, és a benne rejlő levélen járt az eszem. Magam előtt láttam a vastag, nyomtatott betűkkel írt címzést. Mrs. Elizabeth Nelson, Potts Point, Sydney. Csábított a gondolat, hogy elővegyem a borítékot, és megint elolvassam, de már nemcsak a címet jegyeztem meg, hanem az útvonaltervet is, amivel Brighton ezredes látott el minket. A nedvességben úgyis csak elmaszatolódna a tinta, szóval inkább békén hagytam a borítékot. Néhány nappal Irina koncertje után Brighton ezredes az irodájába hívatott. A király portréjáról az ezredesre néztem, majd a borítékra, amit átcsúsztatott nekem az asztalon. Felállt a székből, és a térképhez lépdelt, majd vissza az asztalához megint. – Rose-zal ismerünk Sydney-ben egy hölgyet – kezdte. – Van egy kávéháza a városban. 328

Segítőket keres. Megemlítettem magát és Irinát. Van nála valami orosz pacák, aki főz, és úgy látszik, nagyon meg van vele elégedve. Az ezredes visszasüppedt a székébe, és egy tollat pörgetett az ujjai körül, miközben szomorú tekintettel engem méregetett. – Tudom, hogy nem pincérkedéshez szokott – mondta. – Megpróbáltam magának valami titkárnői munkát nézni, ám úgy tűnik, nem tartanak fenn eleget új ausztrálok számára. Betty elég kimenőt ad majd, ha esti iskolába akarnak járni, és nem fog akadékoskodni a munkaügyi hivatalnál, ha valami jobbat talál, ha már ott lesz. Elég hely van a lakásában, és olcsó kosztot is biztosít, hogy segítsen maguknak. – Brighton ezredes, fogalmam sincs, hogyan köszönjem meg – hebegtem izgatottságomban félig felállva a székről. Legyintett egyet. – Ne köszönje, Ánya. Utálom, hogy el kell veszítenem magát. Rose rágta a fülemet mindennap, hogy tegyek valamit magukért. Felmarkoltam a borítékot, és sóhajtottam egy nagyot. A távozás lehetősége egyszerre volt izgalmas és rémisztő. Bármennyire is gyűlöltük, a tábori élet maga volt a mennyei biztonság. Eltűnődtem, hogy mi mindennel kell majd szembenéznünk, ha a saját lábunkra állunk. Az ezredes a kezébe köhintett, és összeráncolta a szemöldökét. – Dolgozzon keményen, Ánya. Kezdjen magával valamit. Ne menjen hozzá rögtön az első férfihoz, aki megkéri a kezét. A rossz férfi nyomorba döntheti. Majdnem fulladozni kezdtem. Már késő. Már hozzámentem az első férfihoz, aki megkért. És nyomorba is döntött. – Nagyon elkalandoztál – mondta Irina a nyakát törölgetve a zsebkendőjével. – Min gondolkozol ilyen komoly arccal? A Központi Pályaudvar fala újra kiélesedett, és eszembe jutott, hogy Sydney-ben vagyok.

329

– Azon gondolkodtam, vajon milyenek lesznek itt az emberek – feleltem. – Ha Mrs. Nelson csak egy kicsit is hasonlít Brightonékra, akkor biztosak lehetünk benne, hogy őrült. – Az biztos! – nevettem fel. Megszólalt egy csengő, és láttuk, hogy közeledik a villamos. – Habár szerintem biztosan szomorú is – vetette közbe Irina, miközben felemelte a kofferjét. – Rose említette, hogy Mrs. Nelson férje egy éve halt meg, és hogy mindkét fiát elveszítette a háborúban. A kalauz izzadságtól bűzlött, örültem, hogy gyorsan otthagytuk, és leültünk a villamos hátuljában. A padló csúszós volt a sáros cipőktől meg a csepegő esernyőktől. Volt ott egy hirdetése a Bevándorlási Hivatalnak a Raleigh’s Paradicsomszósz és a Nock & Kirby’s Vaskereskedés között. A bevándorlási hirdetésen egy kalapos férfi rázott kezet egy köpcös, ódivatú öltönyt viselő emberrel. „Isten hozta az új otthonában!” – mondta a szlogen. Vörös krétával valaki ráfirkálta: „Nem kell több rohadt reffó!” Láttam, hogy Irina is észrevette. Akkorra a „reffó” szót már épp eleget hallotta, hogy tudja, nem egy barátságos üzenet. De nem fűzött hozzá megjegyzést. Körbenéztem a többi utason. Férfiak és nők, mind ugyanúgy néztek ki szürke esőkabátjukban, sötét kalapjukban és kesztyűjükben. Míg Irinával meg nem szólalunk, akár közülük valók is lehetünk. Irina megdörzsölte a behomályosodott ablakot a kesztyűjével. – Semmit sem látok – mondta. Mire Irinával Potts Pointba értünk, az eső elállt. Az üzletek ponyvatetői csepegtek, és gőz szállt fel az úttestről. A púder és a rúzs, amit az érkezést követően a pályaudvaron kentünk magunkra, elpárolgott. A kezem olyan volt, mintha megdagadt volna, Irinának pedig fénylett a bőre. A fülledtségről eszembe jutott egy újságcikk, amiben New Orleansról olvastam. Azt állította, hogy a forró, párás

330

környezetben a legnyersebbek és legérzékibbek az emberi kapcsolatok. Ez Sanghajra igaz volt. Vajon Sydney-ben is az lesz? Végigsétáltunk egy utcán, ami egészen a kikötőig ereszkedett. Rácsodálkoztam a fafajták sokféleségére, amelyek a gyalogút szelvényeiben nőttek ki: hatalmas juharfák, jakarandák s még egy pálma is. Kovácsoltvas erkélyével, fekete-fehér csempés verandájával és a bejáratnál álló cserepes kukoricalevéllel egyikmásik sorház előkelőbbnek tűnt a többinél. Azokra viszont igencsak ráfért volna egy festés. Valaha biztosan azok is szépek voltak, de a zsalugátereik félig elrohadtak, és egy-két ablaktábla is betörött. Elmentünk egy ház mellett, aminek a bejárati ajtaja nyitva volt. Nem tudtam megállni, hogy be ne kukkantsak a kopottas folyosóra. Valami olyan szagot árasztott, mintha ópium keveredett volna nedves szőnyeggel. Irina megrántotta a karomat, és követtem a tekintetét végig a csatorna mentén a második emeleti nyitott ablakig. Egy festékes szakállú férfi hajolt ki rajta, és ránk mutatott egy ecsettel. – Jó napot! – mondtam. Vad tekintete fennakadt. Szalutált és azt kiáltotta: – Vive la Revolution! Irinával megszaporáztuk a lépteinket, már majdnem szaladtunk lefelé az utcán. De a két bőrönddel nem voltunk annyira fürgék. Az utca vége felé, egy homokkő lépcső közelében állt egy ház, aminek a földszinti ablakába egy báli ruha volt kirakva. Nárciszsárga volt fehér rókaszőr díszítéssel. Az ablak háttérfüggönye rózsaszín szatén volt belehímzett ezüstcsillagokkal. Sanghaj óta nem láttam olyan csodálatos dolgot. A tekintetem az ajtón lévő aranytáblán állapodott meg: „Judith James, divattervező”. Irina az utca túloldaláról átkiabált. – Ez lesz az! A ház, ami előtt megállt, sem elegáns, sem lelakott nem volt. Akárcsak a legtöbb ház az utcában, ez is egy sorház volt kovácsoltvas díszítésekkel. Az ablakkeretei és a tornáca balfelé 331

lejtettek, és az ajtóhoz vezető járda itt-ott megrepedezett, de az ablakai ragyogtak, az apró kertben pedig egy árva gaz sem látszott. A postaláda közelében rózsaszínű muskátlik nyíltak, egy jávorfa pedig túlért a második emeleti ablakokon. De a verandával szemben elterülő fűsávban viruló gardéniacsemete volt az, amin megakadt a szemem. Eszembe juttatta, hogy végre abban a városban vagyok, ahol segítséget kaphatok, hogy édesanyám nyomára bukkanjak. A táskámból előhalásztam a borítékot, és megint megnéztem a házszámot. Tudtam, de ez a fajta valószínűtlenség álomszerűnek hatott. Egy késő nyáron még mindig virágzó gardénia biztosan jó jel. A második emeleti veranda egyik ajtaja kinyílt, és kilépett egy nő. Ajkai közül egy cigarettaszipka lógott ki, fél kezét csípőre tette. Metsző tekintetű arckifejezése akkor sem enyhült meg, amikor Irinával odaköszöntünk, és leraktuk a bőröndünket a kapu közelében. – Úgy hallottam, énekes vagy – mondta állával Irina felé bökve, amint karját összefonta fodros dekoltázsán. A háromnegyedes nadrágjában, magas sarkúban úgy nézett ki a megőszült hajával, mint egy magasabb, erősebb, közönséges kinézetű Ruszelina. – Igen, kabaré – felelte Irina. – És neked mi hasznod? – kérdezte a nő, miközben végigmért. – Amellett, hogy gyönyörű vagy. Értesz valamihez? Elképedtem a gorombaságán, és nagyon küszködtem, mit válaszolhatnék. Ez a nő biztos, hogy Mrs. Nelson? – Ánya, ő okos – válaszolt helyettem Irina. – Hát akkor jobb lesz, ha beljebb kerültök – mondta a nő. – Itt mi mindnyájan zsenik vagyunk. Egyébként Betty vagyok. Kezét méhkasszerű frizurájához emelte, és hunyorított. Később megtudtam, hogy ez a gesztus a Betty Nelson-féle mosolygás. Betty kinyitotta nekünk a bejárati ajtót, és követtük őt a folyosón át, fel a lépcsőn. Valaki a Romance in the Dark-ot játszotta zongorán az utcára néző szobában. Úgy tűnt, a házat szintenként egy-egy 332

lakásra osztották fel. Bettyé a másodikon volt. Szinte vonatszerű volt; az elején meg a hátuljában ablakok nyíltak. A ház végében, a folyosó végén volt két ugyanolyan ajtó. – Ez a hálószobátok – mondta Betty, amikor bevezetett minket egy linóleumpadlós szobába, aminek a fala barackszínű volt. A két zsenilia huzatú ágy az egymással szemben lévő falaknál állt, köztük egy éjjeliszekrény volt lámpával. Irinával a szekrény mellé raktuk a koffereket. Tekintetem megakadt a törülközőn és a százszorszép ágacskán, melyeket a párnánkra készítettek. – Éhesek vagytok, lányok? – tudakolta Betty. Inkább kijelentés volt, mint kérdés, és mi utánaloholtunk a konyhába. Egy rakás ütöttkopott serpenyő lógott a sütő fölött, a bútorzat lábát pedig összehajtogatott kartonpapírral ékelték ki, hogy ne billegjen, mert középen a padló megsüllyedt. A mosogató fölötti csempe régi volt ugyan, de a fuga tiszta. A konyharuhákat csipke szegélyezte; a levegőben omlós keksz, hipó és a főzéshez használt gáz szaga terjengett. – Odaát van a nappali – mondta Betty, és a dupla szárnyú üvegajtóra mutatott, ami mögött csiszolt parketta és borvörös szőnyeg terült el. – Nézzetek szét, ha akartok. Az a szoba volt a házban a legtágasabb, magas plafonját az esküvői tortáéhoz hasonlatos indákkal díszítették. Két magas könyvespolc állt ott és egy kanapé, két hozzá illő karosszékkel. A sarokban egy rádió kapott helyet közvetlenül az állványon pompázó vénuszfodorka mellett. Két üvegajtó nyílott a verandára. – Kinézhetünk? – szóltam hátra. – Igen – felelte Betty a konyhából. – Csak felteszem a kannát melegedni. A tornácról két ház között ki lehetett látni a kikötőre és a botanikus kert pázsitjára. Irinával egy pillanatra belehuppantunk a

333

fonott vesszőfotelekbe. Mellettük cserepes zöldike és szobapáfrány virult. – Észrevetted a fényképeket? – kérdezte Irina. Suttogóra fogta a hangját, pedig oroszul beszélt. Hátradőltem és besandítottam a nappaliba. Az egyik polcon egy esküvői kép volt. A menyasszony szőkeségéből és az ívelt mellrésszel és egyenes szoknyával szabott, elegáns ruhából ítélve Betty volt rajta a néhai férjével. A közvetlenül mellette álló fotó a férfit ábrázolta duplasoros gombolású öltönyben és kalapban – a vőlegény néhány év elteltével. – Mi? – Nincsenek képek a fiairól. Miközben Irina segített Bettynek elkészíteni a teát, én megtaláltam a fürdőszobát, ami egy fülke méretű helyre volt bezsúfolva a konyha mellé. A helyiség éppoly takarosan fényesre volt súrolva, akárcsak a lakás többi része. A rózsamintás szőnyeg illett a zuhanyfüggönyhöz és a mosdó köré szabott szoknyához. A fürdőkád öreg volt, a lefolyó körül egy folt éktelenkedett, de a vízmelegítő újonnan csillogott. A mosdó fölött futólag megpillantottam magam a tükörben. Az ábrázatom tiszta volt, és enyhén napbarnított. Közelebb hajoltam, és két ujjammal széthúztam a bőrt az arcomon ott, ahol a trópusi féreg megrágta a húsomat. A bőr sima volt és puha, csak egy világosbarna folt emlékeztetett a helyre, ahol a förtelmes bélyeget szereztem. Mikor gyógyult be ilyen jól? Visszamentem a konyhába, és Betty épp egy cigarettára gyújtott a tűzhely lángjáról. Irina egy napraforgós terítővel letakart kártyaasztalnál üldögélt. Az előtte lévő tányéron egy vaníliás minitorta állt, a vele szemben lévő terítéken pedig egy másik. – Ezek a mi „Isten hozott Sydney-ben!” tortáink – közölte Irina.

334

Leültem vele szemben, és figyeltem, ahogy Betty kitölti a forró vizet egy teáskannába, majd ráhúzza a melegen tartó kiskabátot. A földszinten megint megszólalt a zongora. – I’ve got the Sunday evening blues – énekelte vele együtt Betty a dallamot. – Ez Johnny – mondta, és állával az ajtó felé bökött. – Az anyjával, Dorisszal lakik. Játszik egy-két klubban a Kings Crosson. Az egyik jobb hírűbe majd elnézhetünk, ha van kedvetek. – Hányan laknak ebben az épületben? – kérdeztem. – Ketten lent és egy odafent. Ha berendezkedtetek, bemutatlak mindenkinek. – És mi a helyzet a kávézóval? – kérdezte Irina. – Ott hányan dolgoznak? – Jelenleg csak egy orosz szakács – felelte Betty, miközben a kannát az asztalra rakta, és maga is leült közénk. – Vitalij. Jó gyerek. Kemény melós. Szeretni fogjátok. Csak nehogy bármelyiktek szerelmes legyen belé, aztán meg eltűnjetek, okés? Nem úgy, mint a legutóbbi kézilányom meg pincérnőm. – Mi történt? – kérdezte Irina, ahogy lehámozta a minitortáról a formapapírt. – Faképnél hagytak úgy egy hónapja. Szóval, ha valamelyiktek úgy dönt, hogy beleszeret Vitalijba, egyenként fogom levagdosni a pici ujjait! Irinával megdermedtünk, a sütik is megálltak a levegőben félúton a tányér és a szánk között. Betty ránk nézett, kezét a kaptárához emelte, és hunyorított. ÉJSZAKA FELRIADTAM AZ ÁLMOMBÓL. Kellett hozzá néhány másodperc, amíg rájöttem, hogy nem a táborban vagyok. A második emeleti lakás ablaka az ágyamra tükrözött egy fénycsíkot a mögöttünk lévő házból. Magamba szívtam a frissen mosott lepedők illatát. Volt idő, mikor baldachinos ágyban aludtam, amin 335

kasmírtakaró feszült, a falakat körülöttem pedig aranyozott tapéta borította. De olyan sokáig éltem vászonban és porban, hogy egy egyszerű ágy puha matraca és friss lepedői is már-már fényűzésnek tűntek. Az éjszaka neszeit füleltem, melyek a táborban eltöltött idő alatt ismerőseimmé váltak – a fák között susogó szellőt, a surranó állatokat, egy éji madár rikoltozását –, de azonkívül, hogy Irina alig hallhatóan szuszogott, a fölöttünk lakó pedig álmatlanul rádiót hallgatott, teljes volt a csend körülöttünk. Nyelni akartam egyet, de a szám kiszáradt. Kikeltem az ágyból, és az ajtóhoz tapogatóztam. A lakás a folyosón ketyegő órától eltekintve csöndes volt. Végigtapogattam a konyhai ajtófélfát a villanykapcsolót keresve, majd felkattintottam. Az edényszárító tálcán három pohár állt lefordítva egy konyhakendőn. Felvettem egyet, és megnyitottam a csapot. Valaki felnyögött. Bekukucskáltam a nappaliba, és láttam, hogy Betty a kanapén alszik. Egy ágytakarót húzott fel a nyakáig, a fejét pedig egy párnán pihentette. A kanapé melletti papucsból és a fején lévő hajhálóból arra következtettem, hogy szándékosan feküdt le ott. Elgondolkodtam, hogy vajon miért nem a másik hálószobában alszik, aztán arra jutottam, hogy talán azért, mert a nappali levegősebb. Visszabaktattam a szobánkba, és betakaróztam. Betty azt mondta, hetente lesz másfél szabadnapunk. A teljes nap vasárnapra esik, az én félnapom pedig péntek délelőttre. Már kikerestem a Vöröskereszt címét. Amint tehetem, elmegyek a Jamison Streetre. Másnap korán reggel Betty kiküldött bennünket az udvarra, hogy szedjünk maracuját a kerítésen átlógó indákról. – Mi a véleményed róla? – kérdezte Irina suttogva, miközben odatartott egy cekkert, hogy dobáljam bele a bíborszínű gyümölcsöt. – Eleinte furcsa volt – mondtam –, de minél többet beszél, annál jobban kedvelem. Szerintem kedves. – Szerintem is – vágta rá Irina. 336

Átadtuk Bettynek a két szatyorra való gyümölcsöt. – A trópusi fagyihajóhoz akarom felhasználni – közölte. Azután mindannyian villamosra szálltunk, hogy bemenjünk a városba. Betty kávéháza a George Street gazdabolt felőli végén állt, a mozik közelében. A berendezés valahol félúton volt egy amerikai étkezőé és egy francia kávézóé között. Két szintre volt felosztva. A földszinten fonott székek álltak kerek asztalokkal. Az emeleten, ahová négy lépcsőfok vezetett, halvány padlizsánszínű bokszok voltak és egy pult bárszékekkel. Mindegyik boksznál egy amerikai filmcsillag képe lógott a falon: Humphrey Bogart, Fred Astaire, Ginger Rogers, Clark Gablé, Rita Hayworth, Gregory Peck és Bette Davis. Szemeztem egy kicsit a Joan Crawford-képpel, amikor elmentünk mellette. Rideg tekintete és feszes szája Ameliára emlékeztetett. Követtük Bettyt két körablakos csapóajtón át egy folyosóra, majd le a konyhába. Egy bemetszett állú nyakigláb fiatalember épp lisztet és tejet kevert el a munkapulton. – Ő Vitalij – közölte Betty. A férfi felnézett és elmosolyodott. – Á, végre megjöttetek! – mondta. – Épp jókor, hogy segítsetek palacsintatésztát csinálni. – Csak ne siessetek még azzal a munkával – mondta Betty, és elvette tőlünk a hálós szatyrokat, majd a helyiség közepén álló asztalra helyezte. – Üljetek le és beszélgessetek egy kicsit, mielőtt elkezdenek szállingózni a vendégek. Muszáj megismerkednetek. A kávéház konyhája éppoly pedáns volt, mint a Bettyé otthon, csak itt a padló egyenes volt. Négy konyhaszekrény állt benne, egy hatrózsás gáztűzhely, egy hatalmas sütő meg két mosogató. Betty elővett egy kötényt az egyik szekrényből, és a derekára kötötte. Észrevettem, hogy a fogason két rózsaszínű egyenruha lóg, amelyek közül, gondolom, az egyik az enyém lesz. Az én feladatom az lesz,

337

hogy Bettynek segítsek pincérnőként. Irina lesz Vitalij segédje a konyhán. Vitalij székeket hozott a hátsó helyiségből, és leültünk az asztalhoz. – Mit szólnátok a tojáshoz? – kérdezte Betty. – Lányok, ti csak pirítóst ettetek reggel, és nem akarom, hogy a személyzetem éhgyomorral talpalja végig a napot. – Én ismerlek benneteket Tubabaóról! – mondta Vitalij. – Ó, igen, emlékszem! – nevetett fel Irina. – Te kértél tőlem autogramot a koncert után. Elnéztem Vitalij pirospozsgás arcát, vörösesszőke haját és kiugró szemét, de én egyáltalán nem emlékeztem rá. Meséltünk neki a táborról, és azt mondta, őt egy Bonegilla nevű helyre küldték. – Hány éves vagy? – kérdezte tőle Irina. – Huszonöt. És ti hány évesek vagytok? Betty tojást tört egy tálba, és közben hátrapillantott a válla fölött. – Nem kell angolul beszélgetnetek, csak mert én is itt vagyok – mondta. – Nyugodtan beszéljetek egymás közt oroszul. – Megnyomogatta a frizuráját, és hunyorított. – De csak, amíg nem valami szaftos pletykáról van szó. Vagy, ami azt illeti, akkor sem, ha bejön egy vendég. Nem szeretném, ha az alkalmazottaimat elvinnék, mert kommunista kémeknek vélik őket. Összecsaptuk a tenyerünket, és felnevettünk. – Köszönöm! – mondta neki Irina. – Nekem így jóval könnyebb. – Te pedig, Ánya – fordult hozzám Vitalij – te már Tubabao előttről is ismerős voltál nekem valahonnan. Be akartam mutatkozni neked, mert hallottam, hogy Sanghajból jöttél te is, és végül is úgy véltem, hogy valószínűleg nem találkoztunk még azelőtt. – Én nem sanghaji vagyok – mondtam neki. – Én Harbinból jöttem.

338

– Harbin! – mondta csillogó szemmel. – Én is Harbinba való vagyok. Mi a vezetékneved? – Kozlova. Vitalij egy pillanatra mélyen elgondolkodott, és összedörzsölte a kezét, mintha a dzsinnt próbálná előcsalogatni egy lámpából. – Kozlova! Csak nem Viktor Grigorjovics Kozlov ezredes lánya? Apám nevének hallatán elakadt a lélegzetem. Hosszú ideje nem hallottam. – Igen – válaszoltam. – Akkor mégiscsak ismerlek – mondta Vitalij. – Bár lehet, hogy te még túl fiatal voltál ahhoz, hogy emlékezz rám. Apám és édesapád barátok voltak. Együtt jöttek el Oroszországból. De mi Csingtaóba költöztünk 1938-ban. Én azért emlékszem rád. Vörös hajú, kék szemű kislány voltál. – Édesapád veled van? – kérdezte tőle Irina. – Nem – felelte Vitalij. – Amerikában vannak anyámmal és a nyolc testvéremmel. Én a nővéremmel és a férjével vagyok itt. Apám nem bízik a sógoromban, ezért elküldött, hogy vigyázzak Szófiára. A szüleid is itt vannak, Ánya? A kérdése készületlenül ért. Lenéztem az asztalra. – Apám meghalt autóbalesetben még a háború vége előtt – mondtam. – Anyámat pedig deportálták Harbinból. A szovjetek. Nem tudom, hová vitték. Irina átnyúlt az asztalon, és megszorította a csuklómat. – Abban reménykedünk, hogy a sydney-i Vöröskereszt képes lesz Ánya édesanyjának a nyomára akadni Oroszországban – mondta Vitalijnak. A férfi megdörzsölte a választékot az állán, aztán ujjával megállapodott az arcán. – Tudod – kezdte –, az én családom meg a nagybátyámat keresi. Ő is Harbinban lakott, és a háború után elment a Szovjetunióba. De őt nem kényszerítették. Neki és apámnak nagyon különböző nézeteik voltak. A bácsikám hitt a kommunizmus 339

alapelveiben, és sosem szolgált a hadseregben az apámmal. Nem volt igazán szélsőséges. De támogatója volt. – És hallottatok felőle? – kérdezte Irina. – Talán ő meg tudná mondani, hová vitték Ánya édesanyját. Vitalij megropogtatta az ujjait. – Még az is lehet. Lehet, hogy ugyanazon a vonaton utaztak Harbinból Oroszországig. De apám összesen kétszer hallott a nagybátyámról, mióta visszament, és azt is csak ismerősökön keresztül. Arra emlékszem, hogy a vonata megállt egy Omszk nevű helyen. A bácsikám onnan Moszkvába ment, de a többi utast munkatáborba vitték. – Omszk! – kiáltottam. Valahol már hallottam azt a nevet azelőtt. Törtem a fejem, hogy hol. – Megkérhetem apámat, hogy próbáljon meg kapcsolatba lépni vele újra – mondta Vitalij. – A nagybátyám fél apámtól, meg attól, hogy összeszidja. Mindig másokat kell megbíznunk az üzenetek továbbításával, így biztosan el fog tartani egy darabig. Meg persze manapság mindent ellenőriznek és cenzúráznak. Túlságosan megrendültem, hogy meg tudjak szólalni. Sanghajban Oroszország túl nagy falatnak tűnt ahhoz, hogy megbirkózzam vele. Most meg hirtelen egy kávézóban, a világ másik végén többet megtudok anyám hollétéről, mint azelőtt bármikor. – Ánya! – kiáltott fel Irina. – Ha megmondod a Vöröskeresztnek, hogy szerinted édesanyád Omszkban van, talán le tudják nyomozni neked! – Hé, várjatok egy percet! – mondta Betty, miközben elénk rakott három rántottát pirítóssal. – Ez így nem fair. Azt mondtam, csak akkor beszélhettek oroszul, ha nem izgalmas a téma. Miről van szó? Mind a hárman egyszerre kezdtünk el beszélni, de így Betty nem értett semmit. Irina és Vitalij elhallgatott, és hagyták, hogy elmagyarázzam a lényeget. Betty az órájára nézett. – Akkor meg mire vársz? – szegezte nekem a kérdést. – Egy hónapig elvoltam 340

nélkületek, kibírok még egy délelőttöt nélküled. A Vöröskereszt kilenckor nyit. Ha most elindulsz, te leszel az első ügyfél. Titkárnőket és hivatalnokokat kerülgetve rohantam végig a belváros felé, s közben aligha érzékeltem bármit a George Streetből. Ránéztem a térképre, amit Betty egy szalvétára firkált nekem. Befordultam a Jamison Streetre, és szembe találtam magam a Vöröskereszt épületével tíz perccel nyitás előtt. Egy címtárat függesztettek az üvegajtóra. Szemmel átfutottam a vérátömlesztésszolgálaton, a szanatóriumokon, a kórházi és visszahonosító részlegen a kutatási részlegig. Megint megnéztem az órámat, és felalá járkáltam a járdán. Istenem, gondoltam, végre itt vagyok. Egy nő sétált el mellettem mosolyogva. Biztosan azt hitte, kétségbeesetten vért akarok adni. Az ajtó közelében az egyik kirakatban vöröskeresztes szuvenírek voltak kiállítva. Végignéztem a szatén borítású vállfákat és a horgolt takarókat, és megfogadtam, hogy veszek valamit Bettynek kifelé jövet. Kedves volt, hogy elengedett még azelőtt, hogy egyáltalán munkába álltam volna. Amikor egy tisztviselő kinyitotta az ajtókat, egyenesen a tűzlépcsőhöz indultam, nem akartam várni a liftre. Berobbantam a nyomozórészlegre, még a recepcióst is megijesztettem, aki épp letelepedett az asztalához egy csésze teával. Kitűzte az önkéntes jelvényét, és megkérdezte, miben segíthet, Elmondtam neki, hogy az anyámat akarom megtalálni, erre a kezembe nyomott néhány formanyomtatványt meg egy tollat. – A nyomozati aktákat nehéz utólag frissíteni – mondta –, ezért tegye meg, hogy ma reggel annyi információt bocsát a rendelkezésünkre, amennyit csak tud. Leültem egy vízhűtő mellé, és átfutottam a nyomtatványokat. Nem volt fényképem anyámról, és nem jegyeztem meg a vonat számát, amivel elvitték Harbinból. De azért annyi információt adtam meg, amennyit csak képes voltam. Anyám leánykori nevétől kezdve 341

a születése idejéig és helyéig, valamint azt, hogy mikor láttam őt utoljára és a személyleírását. Egy pillanatra abbahagytam. Eszembe jutott anyám kétségbeesett arca, ahogyan a kezét a szájához emeli, és a kezem remegni kezdett. Nyeltem egy nagyot, és kényszerítettem magamat, hogy összpontosítsak. Volt egy megjegyzés az egyik lap alján, amely azt taglalta, hogy a kutatások számára és az információgyűjtés nehézkes procedúrájára való tekintettel hat hónaptól akár több évig is eltarthat, mire az ember választ kap a Vöröskereszttől. Akkor sem hagyom, hogy ez elbátortalanítson. – Köszönöm! Köszönöm! – írtam közvetlenül a visszautasítás mellé. Visszaadtam a nyomtatványokat a recepciósnak, ő egy mappába csúsztatta, és megkért, várjak, amíg egy kutató tisztviselő hívatni fog. Karjában egy gyermekkel egy nő sétált be a váróterembe, és nyomtatványokat kért a recepcióstól. Körbenéztem a helyiségben, és csak akkor vettem észre, hogy ez a bánat múzeuma. A falak tele voltak olyan képekkel, amik alá olyanok voltak írva, hogy: „Lieba. Lengyelországban látták utoljára 1940-ben”, „Szeretett férjem, Szemjon. Eltűnt 1941-ben”. Az egyik fotográfia láttán, amin egy kisfiú és kishúga fogják egymás kezét, majdnem meghasadt a szívem. „Janek és Mánya. Németország, 1937.” – Omszk – ismételtem magamnak úgy ízlelgetve a számban a szót, mintha az megnyitná az emlékek tárházát. Aztán eszembe jutott, hol hallottam azt a nevet korábban. Abban a városban börtönözték be Dosztojevszkijt, mint politikai száműzöttet. Megpróbáltam felidézni a Feljegyzések az egérlyukból című kisregényét, de már csak a sötétségre meg a főszereplő nyomorúságára emlékeztem. – Miss Kozlova? A nevem Daisy Kent. Felnéztem, és egy szemüveges nő tekintett le rám kék dzsekiben és ruhában. Követtem őt egy papírokkal telezsúfolt részlegen át, ahol önkéntesek ellenőrizték és iktatták a nyomtatványokat, egy tejüveges 342

ajtóval ellátott irodába. Daisy megkért, hogy foglaljak helyet, majd bezárta mögöttünk az ajtót. A nap keresztültűzött az ablakon, ezért behúzta az ellenzőket. Az egyik iktatóra állított ventilátor vajmi keveset enyhített a helyiség fülledtségén. Alig kaptam levegőt. Daisy feltolta az orrán a szemüveget, és tanulmányozni kezdte az igénylőlapomat. A válla fölött egy vörös kereszttel ellátott sapkát viselő nővér volt a plakáton, amint épp egy sebesült katonát vigasztal. – Ha jól értem, az anyját munkatáborba vitték a Szovjetunióba? – kérdezte Daisy. – Igen – feleltem előrehajolva. Az orrcimpája megrezzent, és összefonta maga előtt a karját. – Akkor attól tartok, a Vöröskereszt nem tud segíteni magának. Az ujjaim és a lábujjaim mintha hirtelen megfagytak volna. A szám tátva maradt. – Az orosz kormány nem ismeri el a munkatáborok létezését – folytatta Daisy. – Ezért aztán lehetetlen számunkra felmérni, hogy merre vannak, és hányan sínylődnek bennük. – De azt hiszem, én tudom a várost. Omszk – hallottam a remegő hangomat. – Sajnos hacsak nem háborús övezet, nem segíthetünk. – De miért – hebegtem. – Az NMSZ-nél azt mondták, tudnak. Daisy felsóhajtott, és összekulcsolta a kezét. Megpillantottam gondosan ápolt körmét, és nem hittem a fülemnek. – A Vöröskereszt mindent megtesz, hogy segítsen az embereknek, de csak olyan országokban járhatunk közben, ahol nemzetek közötti, vagy az országon belüli háború dúl – magyarázta. – Oroszországban nem ez a helyzet. Ott nem áll fenn a gyanúja, hogy megsértenének bármilyen humanitárius szabályt.

343

– Maga is tudja, hogy ez nem igaz – vetettem közbe. – Ugyanolyan munkatáborok vannak Oroszország-szerte, mint Németországban. – Miss Kozlova – mondta, ahogy letette a szemüvegét, amivel azután rám mutatott –, minket a genfi egyezmény támogat, ennélfogva ragaszkodnunk kell a szigorú előírásaihoz, különben egyáltalán nem is léteznénk. – A hangja inkább kínosan objektív volt, semmint kedves. Az a benyomásom támadt, hogy már azelőtt is szembe kellett néznie ezekkel a kérdésekkel, és rájött, hogy jobb már a kezdeteknél összezúzni az összes reményt, mint felesleges vitába keveredni. – De csak vannak valamiféle összeköttetéseik – csökönyösködtem idegesen. – Valamilyen szervezet, ami legalább információval szolgálhat maguknak. Visszacsúsztatta a papírjaimat a dossziéba, mintha azzal is csak az ügyem hiábavalóságát akarná deklarálni. Nem moccantam. Azt várta netán, hogy egyszerűen felállók és elsétálok? – Semmivel sem tud segíteni rajtam? – kérdeztem. – Épp az imént magyaráztam el magának, hogy semmit sem tehetek. – Daisy felkapott egy másik dossziét a mellette lévő kupacról, és elkezdett jegyzetelni rá. Láttam, hogy nem akar segíteni. Képtelen voltam megérinteni azt a gyengédebb részét, amiről úgy hittem, hogy minden emberben létezik, kivéve talán csak a bosszúszomjasakban nem, mint Tang és Amelia. Felálltam. – Maga nem volt ott – mondtam, miközben szememből könny szivárgott, ami aztán legurult az arcomon. – Maga nem volt ott, amikor elvitték tőlem. Daisy visszadobta a mappát a halomra, és felemelte az állát. – Én tudom, hogy ez lehangoló, de... A mondat végét már nem hallottam. Kirohantam az irodájából, majd nekiütköztem egy asztalnak a váróteremben, amiről akták 344

repültek szerteszét a padlón. A recepciós rám nézett, mikor elsiettem mellette, de nem szólt semmit. Csak a váró falát borító fotókon a szomorú, elveszett tekintetek mutattak irántam némi részvétet. Épp akkor érkeztem vissza a kávéházba, amikor a délelőtti csúcs beindult. A fejem lüktetett, és émelyegtem a magamba fojtott könnyektől. Fogalmam sem volt, hogyan fogom túlélni az első munkanapomat. Magamra öltöttem az egyenruhámat, a hajamat lófarokba fogtam, de amint beléptem a konyhába, a lábam elerőtlenedett, és le kellett ülnöm. – Ne hagyd, hogy a Vöröskereszt letörjön – mondta Betty, és hozott egy pohár vizet, amit elém rakott az asztalra. – Nem csak egyféleképpen lehet megnyúzni a nyulat. Lehet, hogy be kellene lépned az Orosz-Ausztrál Társaságba. Rajtuk keresztül is kideríthetsz valamit. – De az is lehet, hogy az ausztrál kormány utánad is nyomozni kezd, mint lehetséges kém után – vetette közbe Vitalij, miközben egy kenyeret szeletelt. – Ánya, megígérem, hogy írni fogok apámnak még ma este. Irina elvette Vitalijtól a szeleteket, és elkezdte őket megvajazni szendvicsnek. – A Vöröskeresztet elárasztják a kérelmek, és önkéntesekre szorul – mondta. – Lehet, hogy Vitalij édesapja egyébként is többet tudna segíteni neked. – Így igaz – mondta Vitalij. – Szeret szervezkedni. Higgy nekem, ő majd utánajár. Ha nem akad a bácsikám nyomára, valahogy biztosan kerít neked egy másik kapcsolatot. A gyámolításuk megvigasztalt egy kicsit. Végigolvastam az étlapot, és tőlem telhetően próbáltam észben tartani. Míg Betty felvette a rendeléseket, én árnyékként követtem, s bár még mindig könnyes volt a szemem, minden vendéget mosolyogva kísértem az asztalához. A kávézója, Betty maga mesélte nekem, nemcsak amerikai jellegű kávéiról volt híres, hanem a csokoládéjáról, valódi 345

vaníliából készült turmixairól és a magas poharakban csíkos szívószállal felszolgált jeges teájáról is. Megfigyeltem, hogy néhány fiatalabb vendég egy kóla-pók nevű italt rendel, és délután Betty meg is kínált eggyel, hogy próbáljam ki. Annyira émelyítően édes volt, hogy megfájdult tőle a gyomrom. – A fiatalok imádják – nevetett Betty. – Egyenesen elbűvölőnek érzik. Az ebédidőben betérő tömeg főleg salátákat rendelt, devon felvágottas szendvicseket vagy pitét, de késő délután többtálcányi New York sajttortát, zselés pudingot és egy „rarebit” nevű fogást szolgáltam fel. – Rabbit, nyulat? – kérdeztem vissza az első vendégtől, aki azt kérte. A férfi megvakarta az állát, és újra próbálkozott. – Rarebit. – Mennyit? – kérdeztem próbálván úgy tenni, mintha érteném, miről van szó. – Csak egy adagot – felelte a férfi. Hátranézett a válla fölött, és Bettyre mutatott. – Kérdezze meg a hölgyet, ott. Ő tudni fogja. A galléromtól a hajamig elpirultam. – Az a férfi ott, a kettes asztalnál egy adag nyulat akar – súgtam oda Bettynek. Egy pillanatra odanézett, aztán felmarkolt egy étlapot, és rábökött a „rabbit”-re, majd azt mondta, menjek be a konyhába, és kérjem meg Vitalijt, hogy mutassa meg nekem azt a fogást. Kiderült, hogy nem más, mint pirítós, aminek a tetejére sörrel és tejjel kevert sajt van olvasztva. Mivel a rabbit angolul nyulat jelent, nem gondoltam volna erre az ételre. – Készítek neked egyet zárás után – ajánlotta Vitalij, és próbálta nem elnevetni magát. – Ne, köszi – mondtam neki. – A kóla-pókkal való kalandom után semmiképp.

346

A PÉNTEKI SZABAD DÉLELŐTTÖMET az Állami Könyvtárban töltöttem. A könyvtár boltozatos üvegmennyezetén beáramló éteri fényben fürdőzve belemerültem Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című művébe. Nehéz volt egy ilyen összetett művet fordításban olvasni. Egy orosz-angol szótár segítségét vettem igénybe, mígnem kiderült számomra, hogy hasztalan igyekezet. Sötét regény az emberi természetről, és nem is adott anyám kérdésében más megoldást, csak megerősítette bennem azt, amit egy atlaszból már előtte kiderítettem: Omszk Szibériában van. Végül tényleg be kellett látnom, hogy egy szalmaszálba kapaszkodom. Visszamentem Potts Pointba fáradtan és letörve. A nap forrón tűzött, de a kikötő felől tengeri szél kezdett kerekedni. Téptem egy muskátlit a kapu mellől, és azt nézegettem, míg felsétáltam a járdán. Egy férfi rontott ki a bejárati ajtón, és a fejébe nyomott egy kalapot. Majdnem összeütköztünk. Először ijedten hátralépett, de aztán széles mosoly terült szét az arcán. – Jó napot! – mondta. – Maga Betty lánykáinak egyike, ugye? A férfi a harmincas éveinek elején járhatott, és szénfekete hajával és zöld szemével Gregory Peck képét juttatta eszembe a kávézóból. Észrevettem, ahogy pillantása az arcomról a bokámig siklik, majd vissza. – Igen, Bettynél lakom – feleltem. Nem akartam elárulni neki a nevemet, amíg ő meg nem mondja a sajátját. – Adam vagyok. Adam Bradley – mondta és kezet nyújtott. – Én lakom odafent. – Ánya Kozlova – feleltem. – Vigyázz vele! Nagy bajkeverő! – szólt oda egy női hang. Megfordultam, és egy gyönyörű, szőke lány integetett nekem az utca túloldaláról. Ceruzaszoknyát viselt hozzá illő blúzzal, és egy köteg ruha volt a hóna alatt. Kinyitotta a Fiatjának ajtaját, és a ruhákat a hátsó ülésre rakta. 347

– Á, Judith! – kiabált oda Adam. – Máris leleplezel, mielőtt esélyt kaphatnék, hogy megpróbáljak megváltozni a gyönyörű, fiatal hölgy kedvéért. – Te sosem fogsz megváltozni – nevetett a nő. – Ki volt az az aktuális lelet, akivel hazasettenkedtél a minap éjjel? – A nő rám nézett. – Egyébként Judith vagyok. – Ánya vagyok. Láttam a ruhádat a kirakatban. Gyönyörű. – Köszönöm – felelte kivillantva nagy, fehér fogait. – Most hétvégén egy bemutatóra megyek, de amúgy ugorj be hozzám bármikor. Magas vagy, vékony, és nagyszerűen nézel ki. Használhatnálak modellnek. Judith becsusszant a sofőrülésbe, tett egy U-kanyart, majd nagy csikorgással megállt előttünk. – Elvigyelek a szerkesztőségig, Adam? – kérdezte áthajolva az anyósülésen. – Vagy igaz, amit beszélnek, hogy az újságírók délután már nem dolgoznak? – Hm – felelte Adam kalapját megemelve felém, majd kinyitotta a kocsi ajtaját. – Örülök, hogy megismerhettem, Ánya. Ha Judith nem tud magának munkát szerezni, talán én tudnék. – Köszönöm, de már van munkám – feleltem. Judith tülkölt, majd a gázra taposott. Figyeltem, ahogy az autó elzúg az utcán, miközben majdnem elütött két kutyát meg egy biciklist. Felsétáltam a lépcsőn a lakásba. Még mindig volt két órám, hogy bemenjek a kávézóba segíteni a péntek délutáni tömeg kiszolgálásában. Bementem a konyhába, és úgy döntöttem, csinálok magamnak egy szendvicset. Áporodott szag volt a lakásban, ezért megnyitottam az üvegajtót, hogy beeresszek egy kis friss levegőt. Volt egy kis sajt a jégszekrényben, meg egy fél paradicsom a konyhaszekrényben, így azokat szeleteltem rá a kenyérre. Öntöttem magamnak egy pohár tejet, és kiültem az ebédemmel a verandára. Hullámok fodrozódtak a kikötőben, s rajtuk vitorlások sodródtak 348

gyors tempóban. Nem vártam, hogy Sydney ennyire szép város lesz. Egy üdülőhely benyomását keltette bennem; körülbelül ilyennek képzeltem el Rio de Janeirót és Buenos Airest. Bár a látszat néha csal. Vitalij azt mesélte, hogy ott, ahol ő lakik, ha teheti, sosem megy ki éjszaka egyedül az utcára. Két barátját megtámadta egy banda, mikor hallották, hogy oroszul beszélnek. Sydney-nek azt az oldalát még nem ismertem. Voltak olyan vendégek, akik türelmetlenek lettek, amikor nem értettem meg őket, de általában véve udvariasak voltak az emberek. A lakás hátsó részében egy ajtó becsapódott. Azt hittem, a háló ajtaja az, vagy hogy nem zártam be rendesen a bejárati ajtót. Visszamentem, hogy megnézzem. A bejárat be volt zárva, és fölötte a billenőablak is. A sarkon túl láttam, hogy az én szobám ajtaja is csukva van. Még egy csapódást hallottam, és akkor észrevettem, hogy a közvetlenül mellettünk lévő helyiség ajtaját csapkodja a huzat. Megragadtam a kilincset, hogy behúzzam, de a kíváncsiság elragadott. Benyitottam, hogy bekukucskáljak. A szoba valamivel nagyobb volt, mint amit Irinával osztottunk meg, de akárcsak a miénkben, itt is két ágy volt a szemközti falakhoz tolva. Vörösesbarna ágytakaró volt rajtuk fekete bojtokkal, az ablak alatt meg állt egy ygs komód. Állott volt ugyan a levegő, de frissen le volt porolva minden, és a szőnyeg is tiszta volt. Az egyik ágy fölött, a falon egy 1937-es krikettmérkőzés keretezett posztere lógott, a másik falra pedig néhány atlétikai szalagot tűztek. A tekintetem végigjárattam a ruhásszekrény tetején lévő horgászfelszereléstől az ajtó mögé támasztott teniszütőkön át a kis tükrösszekrényre tűzött fényképig. A képen két egyenruhás fiatalember állt Betty két oldalán. A háttérben egy hajó látszott. A fotó mellett egy bőrkötésű album hevert. Kinyitottam a fedelét, és két kisgyermeket láttam, amint egy csónakban ülnek. Mindketten születésnapi kártyákat tartottak a

349

magasba, amin a kettes szám látszott. Ikrek. A kezem a számhoz kaptam, és térdre estem. – Betty – zokogtam. – Szegény, szegény Betty. Hullámokban öntött el a bánat. Anyám könnyes arca villant fel előttem. Rájöttem, mit jelentett a szoba. Az emlékezés és a személyes gyász öltött testet itt. Betty az összes fájdalmát ide zárta be, hogy folytatni tudja az életét. Megértettem, miért ragaszkodott hozzá, hisz nekem is volt egy ilyen helyem. De nem egy szoba volt, hanem a matrjoska baba. Én is ahhoz menekültem, ha meg kellett erősítenem abbéli hitemet, hogy elveszített édesanyám valaha tényleg az életem része volt. Az emlékezés egy módja volt ez számomra, hogy ő nem csak egy álom volt. A szobában maradtam és addig sírtam, míg már fájt az oldalam, és a szemem annyira kiszáradt, hogy már nem jött több könny. Egy kis idő múlva felálltam, kisétáltam a hallba, és jól bezártam magam mögött az ajtót. Soha nem említettem Bettynek, hogy odabent jártam, bár attól a délutántól kezdve különleges kötődést éreztem iránta. MUNKA UTÁN IRINÁVAL SÉTÁLTUNK EGYET a Kings Cross környékén. A Darlinghurst Street elég forgalmas hely volt olyankor éjszaka a bárokból és kávézókból kiáradó emberekkel, akik az italukat szorongatták a kezükben, miközben dohányoztak és nevetgéltek. Elmentünk az egyik bár mellett, és megcsapta a fülemet a Romance in the Dark zongorán előadott melódiája. Azon gondolkodtam, hogy nem Johnny zongorázik-e vajon odabent. Belestem a bejáraton, de a tömegtől semmit sem láttam. – Sanghajban ilyen helyeken énekeltem – mondta Irina. – Itt is megteheted – válaszoltam. Megrázta a fejét. – Angol számokat akarnának. Egyébként meg egy konyhán töltött hét után túl fáradt lennék én bármi máshoz. 350

– Beüljünk valahová? – kérdeztem, és az utca túloldalán álló Con’s Palace nevű kávézóra mutattam. – Annyi shake után, amit már összeittunk a héten? Összecsaptam a tenyerem. – Hát persze hogy nem! Mit is gondoltam? – nevettem fel. Olyan üzletek mellett sétáltunk el, ahol apró dísztárgyakat árultak Indiából, szépségápolási cikkeket és használt ruhát, mígnem elértünk a Victoria Street kereszteződéséhez, és elindultunk hazafelé. – Gondolod, hogy sikerül itt valaha megszoknunk? – kérdezte Irina. – Úgy érzem magam, mintha kívülálló lennék, aki befelé kukucskál. Egy elegánsan öltözött nőre lettem figyelmes, aki kiszáll egy taxiból, majd elsiet. Én is olyan voltam, gondoltam. – Nem tudom, Irina. Talán nekem könnyebb, mert beszélek angolul. Irina rápillantott a kezére, és megdörzsölt a tenyerén egy hólyagot. – Én úgy gondolom, te csak próbálsz bátor maradni – mondta. – Te gazdag voltál. Most meg spórolnod kell, hogy hetente egyszer elmehess a moziba. Engem semmi más nem érdekel, gondoltam, csak az, hogy megtaláljam anyámat.

– CSAK KISZALADOK A BANKBA – mondta Betty az egyik lazább délutánon. Könnyű kabátot kanyarított az egyenruhája fölé, és megnézte a rúzsát a kávéfőzőgép polírozott részében. – Megoldod egyedül, ugye, Ánya? – kérdezte, és megszorította a karomat. – Ha gond lenne, Vitalij a konyhában van. – Persze – feleltem. 351

Figyeltem, ahogy kilép az utcára. Azoknak a borús napoknak az egyike volt, amikor nincs se meleg, se hideg, de ha nincs rajtad egy dzseki, fázol, ha meg van rajtad, akkor meleged van. Letöröltem a pultot és az asztalokat, pedig már tiszták voltak. Körülbelül fél órával később hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó, s ahogy felnéztem, épp egy csapat lány masírozott be a kávézóba, és letelepedett a Joan Crawford-os bokszban. Kiskosztümöt viseltek egyenes szoknyával és topánnal, valamint kalapot és kesztyűt. Tinédzserkoruk vége felé járhattak, de próbáltak nagyvilágibbnak tűnni: Du Maurier-re gyújtottak rá, és füstkarikákat eregettek a plafon felé. Futólag végigmértek, mikor odamentem, hogy felvegyem a rendelést. Az egyikük, egy széles vállú, pattanásos arcú lány valamit suttogott, és a többi lány nevetni kezdett. Éreztem, hogy baj lesz. – Jó napot! – mondtam ügyet sem vetve gorombaságukra; azt reméltem, csak valami apróságot fognak rendelni. – Hozhatok valamit inni? Az egyik molettebb lány, akinek túl szorosan volt hátrafogva a haja, így szólt: – Na, hadd lássam csak... Kerrrek szépén egy csuporrr vizett, meg talán egy kiss kavet is innnek. Az akcentusom utánzása sikító hahotát váltott ki a lányokból. A pattanásos lány az asztalra csapott a tenyerével, és azt mondta: – Én pedig kávét kérek és morzsolt rebarbarás pitét. Győződj meg róla, hogy rebarbarás pitét hozol, és nem rrrebarbaras pittét. Szerintem van különbség. A torkomhoz nyúltam. Megszorítottam a noteszemet, és próbáltam megőrizni a méltóságomat, de elpirultam. Miért is törődtem vele? Egy részem tudta, hogy ezek csak buta lányok. Mindazonáltal nehéz volt csak ott álldogálni a felszolgálói egyenruhámban, és nem azt érezni, hogy másodrangú személy 352

vagyok. Bevándorló voltam. Egy „reffó”. Olyan, akit az ausztrálok látni sem bírtak. – Beszélj a-n-g-o-l-u-1, vagy eredj vissza oda, ahonnan jöttél – motyogta az egyik lány alig hallhatóan. A hangjából sütő gyűlölet meglepett. A szívem kalapálni kezdett. Hátranéztem a vállam fölött, de nem hallottam sem Vitalijt, sem Irinát a konyhában. Talán kivitték a sikátorba a szemetet. – Egén, eredj vissza! – mondta a molett barna. – Nem kellesz nekünk. – Ha valami problémátok van az egyébként tökéletes angoltudásával, szívesen látnak titeket egy kávéra a King Streeten. Mindannyian odanéztünk, és Betty állt a bejáratban. Eltűnődtem, hogy vajon mióta figyelheti ezt a kis színjátékot. A szája feszességéből ítélve épp elég régóta ahhoz, hogy felfogja a lényeget. – Ott egy-két fillérrel többe kerül majd az italotok – folytatta –, így két fillérrel kevesebb jut majd a fogyókúrás tablettátokra meg a pattanás elleni kenőcsre. Néhány lány szégyenkezve lesütötte a szemét. A molett lány a kesztyűjét piszkálta, és mosolygott. – Ó, mi csak vicceltünk – mondta, és egy legyintéssel megpróbálta Bettyt leállítani. De Betty egy pillanat alatt fölé tornyosult, arcát a lányokra szegezte, szeme pedig összeszűkült. – Úgy látszik, nem értettél meg, fiatal hölgy – mondta a lány fölött álldogálva olyan hanghordozással, amitől bárki megijedt volna. – Én itt nem egyszerűen javasoltam nektek valamit. Ennek a helynek én vagyok a tulajdonosa, és én azt mondom nektek, hogy húzzatok kifelé azonnal! A lány arca elvörösödött. Ajka megremegett, és láttam rajta, hogy közel áll ahhoz, hogy elsírja magát. Ettől még rondább lett, és az iméntiek dacára megsajnáltam. Felállt, sietségében leverte a szalvétaadagolót is. A barátai is félénken felkerekedtek, és

353

kisomfordáltak a nyomában. Már egyikük sem nézett ki olyan nagyviláginak. Betty végignézte, ahogy távoznak, majd hozzám fordult. – Soha ne hagyd, hogy bárki így beszéljen veled, Ánya! Hallod? – mondta. – Soha! Van fogalmam róla, hogy min mehettél keresztül, és én mondom neked, hússzal is felérsz ezek közül! Aznap éjjel, miután Irina elaludt, én ébren feküdtem, és felidéztem, hogy kelt a védelmemre Betty, akár egy nőstény oroszlán, aki a kölykét igyekszik megóvni. Csak anyám lett volna ily szenvedélyes. Zajt hallottam a konyhából, és azon gondolkodtam, vajon Betty is nehezen alszik-e el. Az erkélyen találtam, az eget bámulta. A cigarettája végén már jókora darab hamu meredezett, és úgy fénylett az ujjai között, akár egy szentjánosbogár. A padló megreccsent a talpam alatt. Bettynek megrándult a válla, de nem fordult meg, hogy megnézze, ki van mögötte. – Lehet, hogy holnap esni fog – mormolta. – Betty – szólítottam meg, és a mellette lévő székbe kucorodtam. Megzavartam a magányos tűnődést, és most már késő volt visszafognom magam. Rám pillantott, de nem szólt semmit. A konyhából kiszűrődő fényben bőre sápadtnak tetszett, szeme pedig smink nélkül kicsinek. Homlokán és a szája körül a ráncok arckrémtől fénylettek. A szépítőszerek maszkja nélkül vonásai lágyabbak, kevésbé drámaiak voltak. – Köszönöm, amit ma tettél. – Csitt! – mondta, és átpöccintette a hamut az erkély korlátján. – Nem tudom, mihez kezdek, ha nem jössz. Hunyorított. – Előbb vagy utóbb te magad is megmondtad volna nekik, hogy „tűnjetek a francba” – felelte, miközben a hajhálóját piszkálta. – Egy ember csak ennyit tehet, mielőtt legyűrik.

354

Mosolyogtam, bár kétségeim voltak a mondottakkal kapcsolatban. Mikor azok a lányok hitvány menekültnek neveztek, én elhittem nekik. Hátradőltem a székben. Az óceán felől érkező levegő friss volt, viszont nem hűvös. Nagyot sóhajtottam, hogy megteljen vele a tüdőm. Mikor először találkoztam Bettyvel, a nyers modora megijesztett. Hirtelen, ahogy ott ültem mellette, és láttam őt a hálóingében, aminek a nyaka csipkével volt szegve, már maga a gondolat is nevetségesnek tűnt. Ruszelinára emlékeztetett. Ugyanaz az erő és törékenység áradt belőle. De lehet, hogy én is csak azért tudom, hogy törékeny, mert láttam a titkos szobáját. Betty egy füstkarikát fújt a levegőbe. – A szavak képesek ölni – mondta. – Én tudom. Én voltam a hatodik egy nyolctagú családban. Az egyetlen lány. Apám habozás nélkül a tudomásomra hozta, milyen értéktelennek gondol, meg hogy az ételt sem érem meg, amit a számba rak. Megdöbbentem. El sem tudtam képzelni, milyen apa mond ilyet a lányának. – Betty! – mondtam. Megrázta a fejét. – Tizenhárom évesen már tudtam, hogy ott kell hagynom őket, vagy megöli azt is, ami még maradt bennem. – Bátor voltál – mondtam neki. – Hogy meghoztad a döntést, hogy elmész. Elnyomta a cigarettát, és mind a ketten elnémultunk, ahogy meghallottuk egy autó zaját, ami befordult az utcára, és késő éji zene foszlányai ütötték meg a fülünket. Kisvártatva Betty megszólalt. – Azért akartam saját családot, mert az, amibe beleszülettem, nem volt jó. Tommal kezdetben nem sok mindenünk volt, de istenemre rengeteget nevettünk. Aztán jöttek a fiúk... Hát boldogok voltunk. A hangja megbicsaklott, és egy másik cigarettáért nyúlt a karfán heverő dobozból. Eszembe jutott a szoba. Tubabaón senkit sem 355

kérdeztem volna a múltjáról. Akkor annyi fájdalom volt bennem, hogy el sem bírtam volna viselni a másét is. Hirtelen úgy éreztem, a tudomására kell hoznom, hogy megértem a gyötrelmét, mert én ugyanazt érzem. Betty az ölében ökölbe szorította a kezét. – Charlie Szingapúrban, Jack meg egy hónappal utána. Tom szíve megszakadt, azután már nem nevetett többé. Aztán ő is elment. Ugyanaz a bánat, ami a fiúk szobájában tört rám, ismét elfogott. Odanyúltam, és megérintettem Betty vállát. Meglepetésemre megfogta a kezemet és megszorította. Érintése csontos volt, de meleg. A szeme száraz volt, de a szája remegett. – Te még fiatal vagy, Ánya, mégis tudod, miről beszélek – mondta. – Azok a mai lányok a kávézóban, ők is fiatalok, mégse tudnak rohadtul semmit se. Feláldoztam a fiaimat, hogy ez az ország megmeneküljön. Lecsusszantam a székről, és mellé térdeltem. Átéreztem a szomorúságát. Tudtam, hogy akárcsak én, ő is fél esténként lehunyni a szemét az álmok miatt, és hogy még ha barátok közt is van, be van zárva a saját világába. Viszont fogalmam sem volt egy gyermek elvesztésének jelentőségéről, nemhogy kettőéről. Betty erős volt; éreztem, hogy süt belőle a lendületesség, ugyanakkor tudtam, túl nagy nyomás hatására összetörne. – Büszke vagyok – mondta. – Büszke, hogy olyan fiatalembereknek köszönhetően, mint az én fiaim, ez az ország még mindig szabad, és az olyan srácok, mint te, idejöhetnek és új életet kezdhetnek. Mindent meg akarok tenni, hogy segítsek nektek. És nem fogom hagyni, hogy az emberek sértegessenek. Könnyek égették a szemem. – Betty. – Te, Vitalij, Irina – mondta –, most már ti vagytok a gyermekeim.

356

Tizennégy TÁRSASÁGI ÉLET Egy JÚLIUSI ESTÉN BETTY ÉPPEN az ananászos-serpenyős marha receptjének a titkaiba avatott be, amikor Irina egy levelet lobogtatva rontott be a konyhába. – Jön nagymama! – kiáltotta. Megtöröltem a kezem a kötényemben, elvettem tőle a levelet, és elolvastam az első néhány sort. A francia orvosok Ruszelinát gyógyultnak nyilvánították, a konzulátus pedig előkészítette a papírjait az Ausztráliába való utazáshoz. Annyi minden történt, mióta utoljára találkoztam Ruszelinával, hogy el sem hittem, hogy már a hónap végére várható volt a Sydney-be érkezése. Úgy tűnt, mintha elrepült volna az az idő. Lefordítottam Bettynek a hírt. – Várd csak meg, amíg meghallja, milyen jól beszélsz már angolul – mondta Irinának. – Rád sem fog ismerni. – Azért nem fog rám ismerni, mert olyan jó koszton tartottál – felelte Irina mosolyogva. – Jócskán felszedtem. – Én aztán nem! – tiltakozott Betty, miközben szelt egy darab angolszalonnát, és nagyokat pislogott. – Szerintem Vitalij etet agyon. Akárhányszor együtt vagytok a konyhában, csak kuncogást hallok, semmi mást! Én viccesnek gondoltam Betty humorát, ellenben Irina elpirult. 357

– Jó lenne, ha Vitalij megszerelné az Austinját, mire Ruszelina megérkezik – mondtam. – Elvihetnénk kirándulni a Kék-hegységbe. Betty a szemét forgatta. – Vitalij már azóta szereli azt az Austint, mióta felvettem, és még ki sem hozta a garázsból! Szerintem jobb, ha a vonatra tervezünk. – Szerinted találunk nagymamának egy lakást a közelben? – kérdezte Irina. – Nincs túl sok időnk. Betty betolta a serpenyős fogást a sütőbe, és bekattintotta az időzítőt. – Nekem van egy jobb ötletem – mondta. – Van odalent egy szoba, ami még hozzám tartozik, de én csak lomtárnak használom. Viszont tágas és kellemes. Kitakarítom, ha tetszik nektek. Levett egy bögrét a konyhaszekrény tetejéről, előhúzott belőle egy kulcsot, és odaadta Irinának. – Nézzétek meg Ányával, és mondjátok el, mit gondoltok. A vacsorának még úgyis kell egy kis idő, míg elkészül. Irinával lerobogtunk a lépcsőn a földszintre. Összefutottunk Johnny-val az ajtajában. – Sziasztok, lányok! – mondta, és elővett a dzsekijéből egy csomag cigarettát. – Kicsit kinézek, bár anyu azt mondja, esni fog. Irinával fogadtuk a köszönését, majd néztük, ahogy hosszú lépteivel elsétál a kapuig. Előző vasárnap Vitalij elvitt minket az állatkertbe. Mikor a koalák ketrecéhez értünk, Irinával egyszerre kiáltottunk fel: „Johnny!” A szomszédunknak ugyanolyan félig csukott szeme és egykedvű szájtartása volt, mint az őshonos állatnak. A szoba, amiről Betty beszélt, a hall végében volt, a lépcső alatt. – Szerinted zajos itt, amikor Johnny gyakorol? – kérdezte Irina, ahogy a kulcsot a zárba tolta. – Nem, két szoba is elválasztja ezt a helyiséget Johnny zongorájától. És amúgy sem panaszkodik senki, amikor gyakorol.

358

Amit mondtam, igaz volt. Valahányszor meghallottuk, hogy Johnny játszik, kikapcsoltuk a rádiót, és inkább őt hallgattuk. Az ő Moon River verziója mindig megríkatott minket. – Igazad van – mondta Irina. – Talán még tetszeni is fog nagymamának, hogy egy zenész szomszédja lehet. Kinyitottuk az ajtót, beléptünk, s egy kredencekkel, kofferekkel és egy baldachinos ággyal zsúfolt helyiségben találtuk magunkat. A levegőben por és naftalin szaga terjengett. – Az az ágy valaha, szerintem, a mi szobánkban lehetett – mondtam. – Talán Tomé és Bettyé volt. Irina kinyitotta a tolóajtót a lépcső alatt, majd felkapcsolta a villanyt. – Itt egy pince meg illemhely van – mondta. – Szerintem nagymama odafent tud fürödni. Kinyitottam egy faragott szekrény ajtaját. Tele volt Bushell’s teával. – Mit gondolsz? – kérdezte Irina. – Szerintem el kéne fogadnod – feleltem. – Bettynek előbb-utóbb úgyis meg kell szabadulnia ezektől a dolgoktól, és ha kitakarítjuk, egészen szép szoba lesz ez. RUSZELINA HAJÓJA EGY FENSÉGES REGGELEN úszott be Sydney kikötőjébe. A nyári páratartalom ismerős volt számomra, mert a sanghaji klíma is hasonló, de azelőtt még sosem találkoztam olyan téli napokkal, mikor napfény ragyog a fák közt, a levegő pedig oly friss, hogy szinte bele lehet harapni, akár egy ropogós almába. Harbintól eltérően itt nem volt hosszadalmas átmenet a télbe, amit aztán a hó, a jég és a sötétség hónapjai követtek. Sydney kíméletes telének köszönhetően kirobbanó energiáim voltak, az arcom pirospozsgás lett. Irinával úgy döntöttünk, hogy sétálva megyünk le a rakpartra Ruszelina elé. Valójában ugrabugráltunk, és képtelenek voltunk megállni nevetés nélkül, hogy az ausztrálok dzsekibe meg 359

kabátba bugyolálták magukat, és a „kínzó hidegre” meg „fagyási sérülésekre” panaszkodtak. – Több mint 13 fok van, vagy még több – mondtam Irinának. – Nagymama azt fogja hinni, nyár van – nevetett fel. – Ez a hőmérséklet már hőhullámnak számított, amikor Oroszországban élt. Megkönnyebbültünk, amikor láttuk, hogy a hajó, amelyikkel Ruszelina érkezett, nem volt annyira zsúfolt, mint az, amelyiket első nap láttunk Sydney-ben, bár a rakpart tele volt emberekkel, akik arra vártak, hogy kiszálljanak az utasok. Az üdvhadsereg bandája a Waltzing Matildá-t játszotta, néhány újságíró meg fotográfus pedig képeket készített. A hajóhídon az embersor fegyelmezett rendben ereszkedett lefelé. Egy csapat cserkész előresietett, hogy almát osszon a partra szálló utasoknak. – Honnan jött ez a hajó? – kérdeztem Irinától. – Angliából indult, és felvett még néhány utast útközben. Nem szóltam semmit, de elég sértőnek találtam, hogy az ausztrálok sokkal nyájasabbak voltak a brit bevándorlókkal, mint velünk. Irinával Ruszelina arcát fürkésztük a tömegben. – Ott van! – kiáltotta Irina, és a sor közepe felé mutatott. Hunyorítottam. A nő, aki lefelé jött a hajóhídon, nem az a Ruszelina volt, akit Tubabaón megismertem. Hamuszürke ábrázata egészséges napbarnított lett, és a bot segítsége nélkül járt. Bőréről eltűntek a sötét foltok, amikre emlékeztem. Észrevett bennünket, és odakiáltott. – Irina! Ánya! Mindketten odarohantunk, hogy üdvözöljük. Mikor megöleltem, olyan volt, mintha egy párnát szorítanék magamhoz, nem egy kórót. – Hadd nézzelek benneteket! – kiáltotta, miközben tett egy lépést hátrafelé. – Mind a ketten ragyogóan néztek ki! Mrs. Nelson biztosan a gondotokat viseli!

360

– Az biztos – mondta Irina, és elmorzsolt egy könnycseppet. – De veled mi van, nagymama? Hogy vagy? – Jobban, mint valaha – felelte. S ahogy láttam a tekintetében a csillogást és az egészségtől kicsattanó bőrét közelebbről, el is hittem neki. Érdeklődtünk, hogy milyen volt a tengeri út és Franciaország, és valami oknál fogva csak angolul válaszolt nekünk, bár mi oroszul beszéltünk hozzá. Követtük a többi utast a rakpart déli vége felé, ahol kirakodták a poggyászt. Amikor Irinával a hajó utasairól kérdeztük Ruszelinát, lehalkította a hangját, és azt mondta: – Irina, Ánya, most már csak angolul szabad beszélgetnünk itt, Ausztráliában. – De nem akkor, ha egymással diskurálunk! – nevetett fel Irina. – Különösképp akkor, ha egymással beszélgetünk – mondta Ruszelina, ahogy előhúzott a retiküljéből egy brosúrát. Az NMSZ bemutató füzetkéje volt Ausztráliához. – Olvassátok csak! – mondta, és kinyitotta egy szamárfüles oldalon, majd felém nyújtotta. Egy csillaggal jelölt bekezdéstől olvastam. „Talán a legfontosabb, hogy megtanuljon az ausztrálok nyelvén beszélni. Az ausztrálok nincsenek hozzászokva az idegen nyelvekhez. Hajlamosak megbámulni az olyan embert, aki máshogy beszél. Ha nyilvánosan a saját nyelvén beszél, gyanússá teszi magát, és az ausztrálok idegennek tartják majd... Beszéd közben a kezének a használatától is tartózkodjon, mert ha nem teszi, attól is gyanús lesz.” – Úgy látszik, nagyon fontos nekik, hogy semmi esetre se legyünk „gyanúsak” – állapította meg Irina. – Ez megmagyarázná a furcsa pillantásokat, amivel néha ránk néztek – mondtam. Ruszelina visszavette tőlem a füzetkét. – És még valami. Mikor kérvényeztem az Ausztráliába való belépést, elküldtek a kórházba

361

egy tisztviselőt, hogy lenyomozzák, rokonszenvezek-e bármiben a kommunistákkal. – Ez most vicc? – kérdezte Irina. – Pont mi. Azok után, hogy mindenünket elveszítettük. Mintha vörösök lennénk! – Én is ezt mondtam neki – felelte Ruszelina. – „Fiatalember, tényleg el tudja képzelni, hogy támogatnám azt a rezsimet, amelyik sortüz elé kényszerítette a szüleimet?” – A koreai feszültség miatt van – vetettem közbe. – Azt hiszik, minden orosz az ellenség kéme. – Még rosszabb, ha ázsiai vagy – mondta Irina. – Vitalij azt mondja, be sem engednek az országba sötétebb bőrű embereket. Egy daru felbúgott, és feltekintve azt láttuk, hogy egy csomó poggyászt ürítenek a rakpartra egy hálóban. – Ott a bőröndöm – mondta Ruszelina, és egy fehér szegélyű, kék táskára mutatott. Mikor az alkalmazott azt mondta, hogy odamehetünk érte, hogy felvegyük, beálltunk a többi utassal a sorba. – Ánya, az a fekete táska, ott, szintén az enyém – mondta Ruszelina. – Elbírod? Nehéz. Irina hozza a bőröndöt. – Mi van benne? – kérdeztem, bár azonnal tudtam, ahogy megéreztem a súlyát és a gépolaj szagát. – Egy varrógép, amit Franciaországban vettem – mondta Ruszelina. – Vállalni akarok egy kis ruhakészítést, hogy kisegíthesselek titeket. Irinával egymásra néztünk. – Nem szükséges, nagymama – mondta Irina. – Van számodra szobánk. A bérleti díj alacsony, és ki tudjuk fizetni, amíg a szerződésünk érvényes. – Képtelenség, hogy győzzétek – hitetlenkedett Ruszelina. – Dehogynem – mondtam neki. De azt már nem mondtam el neki, hogy eladtam a drágaköveket, amiket Sanghajból hoztam magammal, és nyitottam egy bankszámlát. A kövekért nem kaptam annyi pénzt, amennyit reméltem, mert ahogy az ékszerész magyarázta, nagyon 362

sok bevándorló akar manapság megszabadulni a drágaköveitől Ausztráliában. De eleget kaptam értük ahhoz, hogy fizessem Ruszelina szobáját, míg él a szerződésünk. – Badarság! – ellenkezett Ruszelina. – Tegyetek félre annyi pénzt, amennyit csak tudtok. – Nagymama – kezdte Irina, és az oldalát dörzsölgette. – Beteg voltál. Ányával azt szeretnénk, ha megnyugodnál. – Ugyan! Épp eleget nyugodtam – mondta Ruszelina. – Most már segíteni akarok nektek. Ragaszkodtunk hozzá, hogy taxival menjünk haza, de Ruszelina a villamoson akarta vinni a varrógépet, hogy spóroljon nekünk. Csak úgy tudtuk meggyőzni, hogy bizonygattuk, több mindent fog látni a taxiból, és néhány próbálkozás után sikerült is leintenünk egyet. Ruszelina az új városa iránti lelkesedésével megszégyenítette Irinát és engem. Kinyitotta az ablakot, és úgy mutogatta a nevezetesebb helyeket, mintha mindig is a városban élt volna. Még a sofőrre is nagy benyomást tett. – Az ott az AWA-torony – mondta, és egy barna épületre mutatott, aminek a tetején egy mini Eiffel-toronyhoz hasonló valami ágaskodott. – Az a legmagasabb épület a városban. Túllépi az előírt magasságot, de mivel inkább távközlési toronynak, semmint lakóépületnek nyilvánították, engedélyezték. – Honnan tudsz ennyit Sydney-ről? – kérdezte Irina. – Semmi dolgom nem volt hónapokig, csak hogy elolvassak róla mindent, amit találok. A nővérkék nagyon kedvesek voltak, és hoztak róla anyagot. Még egy ausztrál katonát is kerítettek, aki meglátogatott. Sajnos ő melbourne-i volt. Viszont nagyon sokat mesélt a kultúráról. Mikor visszaértünk Potts Pointba, Betty és Vitalij a konyhában vitatkoztak. A lakásban malacpecsenye és sült krumpli illata

363

terjengett, s bár tél volt, minden ablakot és ajtót kinyitottak, hogy kieresszék a meleget. – Valami furcsa, külföldi ételt akar megfőzni – mondta Betty és vállat vont. Megtörölte az ujjait a kötényében, és kezet nyújtott Ruszelinának. – Viszont én csak a legjobbat szeretném a vendégünknek. – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Nelson – mondta Ruszelina, miközben megrázta Betty kezét. – Nagyon hálás vagyok, hogy gondját viseli Irinának és Ányának. – Csak szólíts Bettynek – felelte a másik nő, és megsimogatta a fején lévő kaptárát. – És örömmel. Úgy érzem, mintha ők a saját lányaim lennének. – Miféle külföldi ételt akarsz csinálni? – kérdezte Irina, majd játékosan beleöklözött a férfi karjába. Ő meg csak a szemét forgatta a plafon felé. – Bolognai spagettit. Télen dél körül még elég meleg volt hozzá, hogy a szabadban étkezzünk, ezért kivittük az asztalt a verandára, és visszamentünk még több székért. Vitalij kapta a feladatot, hogy felvágja a húst, Irina pedig feltálalta a zöldséget. Ruszelina Betty mellé telepedett, és nem tudtam levenni róluk a szemem. Furcsa páros voltak. Egymástól távol meg lehetett állapítani, hogy különbözőek, de egymás mellett hátborzongatóan hasonlóak voltak. A felszínen semmiben sem hasonlítottak: az egyik a háborúk és forradalmak által a külsőségeitől megfosztott, óvilági arisztokrata, míg a másik egy munkásosztálybeli családból származó nő, aki nélkülözés árán és megtakarítással egy kávéház és egy Potts Point-i ház tulajdonosa. Mégis az első egymáshoz intézett szavuktól kezdve Ruszelina és Betty kapcsolata oly könnyednek ígérkezett, mintha már évek óta barátok lennének. – Nagyon beteg voltál, szívem – mondta Betty, miközben felemelte Ruszelina tányérját, hogy Vitalij húst tudjon szedni rá.

364

– Azt hittem, meghalok – felelte Ruszelina. – De most őszintén megmondom, soha életemben nem éreztem magam jobban. – Azok a francia orvosok! – mondta Betty hunyorítva. – Gondolom, rendesen rendbe tettek. Ruszelina felnevetett Betty célozgatására. Meglepett, hogy egyáltalán megértette. – Valószínűleg megtették volna, ha megint húszéves lettem volna. A desszert magas poharakban szervírozott parfé volt. Mikor megláttam a fagylalt- és zselérétegeket a tetejükön a gyümölccsel és a mogyoródarabokkal, el sem tudtam képzelni, hová férne még belém a nehéz főfogás után. Hátradőltem a kezemet a hasamon pihentetve. Betty Bondi Beach-ről7 mesélt Ruszelinának, és hogy oda szeretne költözni, ha nyugdíjba vonul. Irina pedig több lelkesedéssel hallgatta, mint amit gondoltam volna róla, hogy Vitalij aznap reggel hogyan számolta az árapály-medencében megtett körönként a karcsapásokat. – Téged aztán nem rettent el a hideg, az már biztos – mondta neki Irina. Néztem a mosolygós arcokat, és egy kis örömteli bizsergést éreztem belül. Anyám hiánya ellenére úgy éreztem, boldogabb vagyok, mint hónapok óta bármikor. Sok minden aggasztott, de végül minden jóra fordult. Ruszelina jó egészségben és jó hangulatban érkezett meg. Úgy látszott, Irina szeret a kávéházban dolgozni, és szívesen jár a szakközépiskolai angolórákra. Ami engem illet, én imádtam Betty kis lakását. Sokkal jobban éreztem ott magam, mint a sanghaji kúriában. Szergejt imádtam, de maga a ház nem volt más, mint a szorongás és a csalódás tanyája. Itt, Potts Pointban minden éppoly nyugodt és szívélyes volt, mint Harbinban; még akkor is, ha a két város és apám és Betty ízlése nem is lehetett volna különbözőbb. – Ánya, te sírsz – mondta Ruszelina. 7

Sydney legnépszerűbb strandja a Bondi Beach.

365

Mindenki elnémult és rám nézett. Irina ideadta a zsebkendőjét, és megfogta a kezemet. – Mi a baj? – kérdezte. – Valami felizgatott, szívem? – kérdezte Betty. – Nem – feleltem, miközben megráztam a fejem, és könnyezve mosolyogtam. – Csak boldog vagyok, ez minden.

RUSZELINA SZABÓ-VARRÓ TERVEI lassan indultak be. Rengeteg bevándorló nő, aki azelőtt soha nem dolgozott, ruhavarrásra adta a fejét, hogy kiegészítse férje bérét, s bár Ruszelina kézimunkája közel járt a tökéleteshez, a fiatalabb nők gyorsabban dolgoztak. Az egyetlen varrónői munka, amivel megbízták, gyáraknak való bedolgozás volt. Anélkül, hogy a tudomásunkra hozta volna, elvállalta, hogy heti tíz koktélruhát készít egy gyárnak Surry Hillsben. De a ruhák kidolgozása olyan munkaigényes volt, hogy reggel hat órától késő estig dolgoznia kellett, hogy tartani tudja a határidőt, és kevesebb mint két hét alatt ismét sápadt és erőtlen lett. Irina megtiltotta neki, hogy további munkát is elvállaljon a gyártól, de Ruszelina nagyon csökönyös tudott lenni, ha akart. – Nem akarom, hogy kisegíts, mert képes vagyok ellátni magamat – vitatkozott. – Félre akarok tenni egy kis pénzt, hogy újra el tudj kezdeni énekelni. Végül Betty vette kézbe az irányítást. – Még alig vagy néhány hete az országban, szívem – mondta Ruszelinának. – Eltart egy darabig, amíg a megfelelő emberekkel találkozol. A varrónői megbízások majd jönnek szép sorjában. Ányának és nekem amúgy is... új egyenruhára lesz szükségünk nemsokára, szóval miért ne bízhatnálak meg vele pont téged? Meg aztán erre a lakásra is ráférne egy-két klassz függöny. 366

Később, mialatt a konyhában újságot olvastam, meghallottam, amint Betty azt mondja Ruszelinának: – Nem kéne annyira aggódnod értük. Még fiatalok. Meglelik a saját útjukat. A kávéház jobban megy, mint valaha, és mindannyiótoknak tető van a fejetek fölött. Én meg boldog vagyok, hogy itt vagytok velem. Következő héten Bettytől a délelőtt helyett kaptam egy szabad délutánt, amit a verandán töltöttem egy ausztrál írónő, Christina Stead Sydney hét szegénye című könyvét olvasgatva. A hölgy a könyvesboltban, a Crosson direkt nekem ajánlotta. – Eleven és erőteljes – mondta. – Az egyik kedvencem. – Jól választott. A kávéházban a munka olyan fárasztó volt, hogy egy időre az olvasástól is elment a kedvem. De ez a történet visszarángatott az egyik kedvenc időtöltésemhez. Csak egy órát szándékoztam olvasni, hogy aztán elsétálhassak a botanikus kertbe, de már az első bekezdés odaszögezett a könyvhöz. A szöveg lírai volt, ám nem nehéz. Az írás magával sodort. Négy óra repült el úgy, hogy észre sem vettem. Aztán valamiért felnéztem, és Judith műtermének kirakatán akadt meg a szemem. Egy új ruha volt kiállítva. Egy hamvaszöld selyemestélyi, amit egy réteg tüll fedett be. – Erre korábban miért nem gondoltam? – kérdeztem magamtól, majd leraktam a könyvet és felálltam. Judith arca mosolyra húzódott, amikor ajtót nyitott, és meglátott a lépcsőn. – Szia, Ánya! – köszöntött. – Már gondolkodtam, hogy mikor fogsz végre meglátogatni. – Sajnálom, hogy nem jöttem korábban – feleltem –, de megérkezett egy barátunk, hogy hozzánk költözzön, és segítettünk neki berendezkedni. Követtem Judith-ot a csempézett előszobán át az utcai szobába, ahol egy-egy fekvőfotel állt egy míves tükör két oldalán. 367

– Igen, Adam említette. Egy kifinomult, idős hölgy, ahogy ő mondta. – Azért jöttem, hogy esetleg tudnál-e neki valami munkát adni. Ő még egy olyan korból származik, amikor a varrás egy magasztos művészeti ág volt. – Á, ez jól hangzik – mondta Judith. – Pillanatnyilag elég szabóm és varróm van, de azért nem rossz, ha van valaki, aki ki tud segíteni egy-egy forgalmasabb időszak alkalmával. Mondd meg neki, hogy jöjjön át hozzám, amikor csak tud. Megköszöntem Judith-nak, és a kandallópárkányon pompázó, rózsákkal teli kristály vázákra esett a pillantásom. Az ablaknál egy bronz talpazaton álló Vénusz-szobor volt. – Gyönyörű ez a szoba – állapítottam meg. – A próbatermem erre van – mondta Judith, majd kitárta a lengőajtót, és bevezetett egy fehér szőnyeges szobába, ahol könnycsepp alakú csillárok lógtak a plafonon. Két kartonkárpitozású XV. Lajos korabeli szék állt egymás mellett. Elhúzta a laméfüggönyt, és a műteremnek egy teljesen más hangulatú részébe léptünk be. Az ablakokon nem volt függöny, és a délutáni napfény erőteljesen bevilágította az ollókkal és tűpárnákkal zsúfolt munkapultokat. Egy csapat próbabábu volt a helyiség hátsó részébe támasztva, amik úgy néztek ki, mintha házbizottsági tanácskozást tartanának. Délután öt óra elmúlt, és Judith csapata már hazament. A szobának olyan volt az atmoszférája, mint egy üres templomnak. – Mit szólnál egy kis teához? – kérdezte Judith, miközben elindult a konyhasarok felé. – Nem, igyunk inkább pezsgőt! Figyeltem, ahogy kikészít két poharat az egyik munkaasztalra, és elcsavarja a pezsgősüveg dugóját. – Itt jobban tudok pihenni, mint a másik szobában – nevetett. – Az utcai szoba csak a látványosság kedvéért van. Ez a helyiség közelebb áll a lelkemhez. 368

Átnyújtott egy poharat, és rögtön az első korty a fejembe szállt. A Moszkva-Sanghaj óta nem ittam pezsgőt. Judith stúdiójában állva úgy éreztem, egy egész élet választ el azoktól az időktől. – Ezek a legújabb terveid? – kérdeztem, és egy ruhatartóra mutattam, amit organtinhuzat borított. – Igen. – Letette a poharat, odament, és felém gurította az ember formájú tartókeretet. Kicipzározta az egyik huzatot, hogy megmutassa az ejtett vállú csipkeruhát, amelynek egészen a vállaktól nyíló V-nyaka volt. A ruhát bronzszínű selyemmel szegték, ami éppoly drágának tűnt, mint maga a ruha külseje. – Az emberek vastag alsószoknyákat hordanak – mondta –, viszont én azt szeretem, ha az anyag oly közel van a testhez, hogy lágyan omlik le körülötte, akár egy vízesés. Ezért van szükségem jó lábú modellekre. – Káprázatos a részletek kidolgozása. – Végigfuttattam az ujjamat az ezüstgyöngyökkel díszített míder-részen. A tekintetem megakadt az árcédulán. Néhány ausztrál valószínűleg egy ingatlantelek foglalójának vélte volna az összeget. Eszembe jutott, hogy Sanghajban én is ilyen ruhákat vásároltam, és még az árukat sem néztem meg. De azok után, amin átmentem, megváltozott az elsőbbséget élvező dolgok sorrendje. Ám nem tehettem ellene, az a rendkívüli ruha elbűvölt. – Dolgozik nekem egy olasz nő, aki a gyöngydíszítést csinálja, egy másik pedig a hímzést. – Judith visszarakta a ruhára a huzatot, és elővett egy másikat, hogy megmutassa. Egy levendulaszínű estélyi volt kámzsa nyak- és mellrésszel, türkizkék míderrel és az alján rózsadísszel cicomázott, fekete szoknyával. Megfordította a ruhát, és megmutatta a hátulján a puha turnűrt. – Ez egy darabhoz készült, amit a Theatre Royalban fognak bemutatni – magyarázta, és a ruhát magához fogta. – Sok

369

megrendelést kapok színtársulatoktól, és túlságosan is sokat a lóversenyközönségtől. Mindkettőnél a varázslatos megjelenés számít. – Izgalmas vevőkörnek tűnik – mondtam. Judith biccentett. – Igazából azt szeretném, ha társasági hölgyek fedeznék fel a ruháimat, mert ők állandó fényképtémái a lapoknak. És azért is, mert ők túl sznobok az ausztrál tervezőkkel szemben. Még mindig abban a hitben élnek, hogy tekintélyesebb, ha a ruháikat Londonban vagy Párizsban vásárolják. De ami jól néz ki Európában, nem feltétlenül illik ide. Bár a régi társasági kör meglehetősen zárt. Elég nehéz oda betörni. Felém nyújtotta a ruhát. – Felpróbálod? – Nekem az egyszerűbb szabás jobban áll – mondtam és leraktam a poharamat. – Akkor megvan a neked való ruha! – Kicipzározott még egy huzatot, és kihúzott belőle egy fekete, merevített mellrésszel ellátott ruhát; a fehér szoknyarész alján fekete díszítés futott körbe. – Vedd fel ezt! – mondta, és a próbafülkébe vezetett. – Van hozzá illő kesztyű is és barett. Ez a tavaszi kollekcióm egyik darabja. Judith segített kikapcsolni a szoknyámat, a szvetteremet pedig egy kitömött vállfára akasztotta. A nőiruha-tervezőknél bevett szokás, hogy segítenek levetkőzni a kuncsaftjaiknak, ezért örültem, hogy az új alsónemű volt rajtam, amit néhány nappal azelőtt a Mark Foys-ban vásároltam. Nagyon kínos lett volna, ha valami foszlott fehérneműt viseltem volna, amit már Tubabao óta hordok. Judith rám cipzározta a ruhát, ferdén a fejemre húzta a barettet, aztán elkezdett körbejárni. – Jó modell lennél a kollekcióhoz – mondta. – Megvan hozzá az az igazi arisztokrata külsőd. Az utolsó ember, aki arisztokratának talált, Dimitrij volt. De Judith szájából inkább úgy hangzott, hogy a személyes tulajdonságomra vonatkozik, mintsem pusztán valami velem született előnyre. – Ausztráliában az akcentus hátránynak számít – mondtam. 370

– Az mindig attól függ, milyen körben mozogsz és hogyan adod el magad. – Judith rám kacsintott. – A legjobb éttermek tulajdonosai mind külföldiek. Az egyik konkurensem egy orosz nő Bondiban, aki azt állítja magáról, hogy a cár unokahúga. Természetesen hazudik, ahhoz ő még túl fiatal lenne. Ennek ellenére az emberek lelkesen beveszik. Olyan tekintéllyel képes megszabni a vevőkörének, mit viseljenek, és mit ne, hogy néha még a társaság rangidős matrónái is lapítanak a jelenlétében. Judith felemelte a ruha szegélyét, és simogatni kezdte az ujjai közt, miközben az agya máshol járt. – Ha el tudnám érni, hogy a megfelelő helyeken fordulj meg a ruháimban, azzal talán én is megkapnám azt a lökést, amire pont szükségem van. Segítesz nekem? Belenéztem Judith kék szemébe. Amire kért, nem lett volna olyan nagy ügy. Végtére is valaha én voltam Sanghaj legnagyobb éjszakai klubjának a háziasszonya. S miután oly sokáig kifakult és használt göncöket hordtam, jólesett végre egy gyönyörű ruhában pompázni. – Persze – feleltem. – Jó mókának tűnik. MIKOR MEGLÁTTAM MAGAMAT JUDITH TÜKRÉBEN, elállt a lélegzetem. Öt öltés után, amiből kettő talán még felesleges is volt, a ruha, amit az ausztrál társasági életben való debütálásomra alkotott, elkészült. Megtapogattam a ciklámen sifonruhát, és rámosolyogtam. A ruhának spagettipántos, húzott mídere volt, amit a forma kedvéért merevített is. A leomló szoknya alig valamivel a bokám fölött ért véget. Judith a vállamra terítette a színben hozzá illő bolerót, és könnyes szemmel pislantott egyet. Olyan volt, akár egy édesanya, aki a lányát öltözteti az esküvőjére. – Csodálatos ez a ruha – áradoztam, és visszafordultam a tükör felé. Tényleg az volt. Az összes ruha közül, amiket Sanghajban

371

viseltem, egyik sem volt oly nőies vagy pontosan szabott, mint amit Judith tervezett nekem. – Na, ez aztán a munka! – nevetett, és kitöltött két pohár pezsgőt. – A ruha sikerére! – Megemelte a poharát, aztán három korttyal kiürítette, és mikor látta az elképedt arcomat, hozzátette: – Jobb, ha most merítesz belőle erőt. A mi helyzetünkben lévő lányoknak nem tolerálják, ha nyilvánosan isznak. Felkacagtam. Betty elmondta, hogy Ausztráliában a „rendes lányok” sosem isznak vagy dohányoznak a nyilvánosság előtt. Mikor megkérdeztem Bettyt, hogy ő miért dohányzik, csak bandzsított: – A 20-as években voltam fiatal lány, Ánya. Most már vén tyúk vagyok, és azt csinálok, amit akarok. – Azt hittem, azt várod tőlem, hogy egy kiszorított orosz arisztokrata legyek – kötekedtem Judith-tal. – Nem azt mondtad, hogy az, amelyik Bondiban lakik, úgy iszik, akár a gödény? – Igazad van. Felejtsd el, amit mondtam. – Megigazította magán a selyemkrepp ruháját a tükörben. – Csak légy önmagad! Úgy vagy elbűvölő, ahogy vagy. Meghallottuk, amint egy autó megáll odakint, a ház előtt. Judith kikukucskált az ablakon, odaintett egy alkalmi öltönyt viselő fiatalembernek. Ajtót nyitott, és behívta. Charles Maitlandként mutatta be, ő lesz este a partnere. Charles egy csokor orchideát hozott neki, amit Judith a csuklójához kötött. Láttam a férfi pillantásából, és abból, hogy mily csekély érdeklődéssel van irántam és a ruha iránt, amire pedig Judith mindenképp megpróbálta felhívni a figyelmét, hogy teljesen odáig volt érte. De én már tudtam, hogy az érzés nem kölcsönös. Judith elmondta nekem, hogy csak azért választotta Charlest, mert „jó” családból származik, és tud nekünk asztalt szerezni a Chequersben. Normális esetben Sydney népszerű éjszakai mulatója elég demokratikus volt, és alkalmas öltözékben bárki bejuthatott, de aznap este egy amerikai énekes, Louise Tricker 372

előadásának a premierjét tartották, és csak meghívóval lehetett bemenni. Judith azt mondta, ott lesz az ausztrál társasági élet színejava, beleértve a lóversenyközönséget, a színházi és a rádiós sztárokat is meg a felső tízezer néhány képviselőjét. Judith képtelen volt nekem találni egy partnert, aki elég kifinomult lett volna a ruhához, így jómagam a kísérőjeként voltam jelen. Charles kinyitotta nekem az Oldsmobile-ja ajtaját, míg Judith megemelte a ruhám alját. A városba vezető úton Charles, akinek az apja sebész volt a Macquarie Streeten, a Trocaderóban esedékes Fekete-Fehér bálról mesélt. Az anyja is a zsűriben lesz. Judith mindent elmesélt nekem arról a bálról. Az a felső tízezer legrangosabb társasági eseménye, azonfelül kiváló lehetőség, hogy a frissen házasodott nők még egyszer az esküvői ruhájukban pompázhassanak. A legjobb fekete és fehér ruhákat jutalmazzák, és elmondta, hogy rengeteg nő máris eldöntötte, miben fog megjelenni. Ha Charles anyja benne van a zsűriben, akkor Judith-ot biztosan meghívják; feltéve, ha a férfi anyja jóváhagyja. Judith elmesélte, hogy az épület, amiben a műterme van, a szüleié, ő a fölötte lévő lakásban lakik, a második emeletit pedig kiadja. Judith apja meglehetősen vagyonos ügyvéd, aki hajdanán szabóként dolgozott, és a családja híján volt azoknak a dolgoknak, amit Judith rejtélyesen csak úgy nevezett: kapcsolatok. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy tudtam, Judith csak kihasználja Charlest. Rendes fickónak tűnt. De aztán meg attól a lehetőségtől éreztem magam kényelmetlenül, hogy az anyja esetleg nem „hagy jóvá” egy olyan elbűvölő lányt, mint Judith. Sanghajban ameddig pénzed volt, és bőségesen költeni is akartad, mindenhol tárt karokkal vártak. Csak a zárt brit társaságban adtak sokat a családi históriákra meg a titulusokra. Ám mint azzal kénytelen voltam szembenézni, az ausztrál társadalom megint csak más, és elkezdtem azon tűnődni, hogy mibe kevertem magam. 373

A Chequers éjszakai klub a Goulburn Streeten állt, de a MoszkvaSanghajtól eltérően, aminek felfelé vezettek a lépcsői, ez az alagsor szintjén volt. Abban a pillanatban, ahogy lábam a lépcsőre tettem, Judith megfordult és rám mosolygott, és tudtam, hogy feltűnő vagyok. Bár néhány nő utánam fordult, hogy megcsodálja a ruhakölteményemet, egyik újság fotográfusa sem méltatta arra, hogy lefényképezze. Az azonban megütötte a fülemet, amikor az egyik riporter megkérdezte: – Hékás, az ott nem az az amerikai sztárjelölt? – Ne törődj a fotósokkal! – mondta Judith, miközben belém karolt. – Ha nem ismernek, nem fognak lefényképezni. Láttad azokat a nőket, hogy megcsodálták a ruhád? Te vagy a bálkirálynő! A klub színültig megtelt. Bárhová fordultam, brokátselymet, sifont, taftot, nercet és rókaszőrt láttam. A Moszkva-Sanghaj óta nem láttam semmi hasonlót. De a Chequers közönsége valamiben különbözött. Derűs csevegésükből és felaranyozott megjelenésükből hiányzott az a sötétebb, rejtőző jelenlét, amit a sanghajiakban érezni lehetett. Nem olyan embereknek tűntek, akik a szerencse vagy a pusztulás pengeélén egyensúlyoztak volna. Legalábbis így gondoltam. Egy asztalhoz vezettek minket, ami egy sorral hátrább állt a táncparkettől, és a színpadtól sem volt távol. Abból a pozícióból, mint azt Judith később elárulta, kikövetkeztethettük, hogy Charles anyjának van-e valamilyen befolyása. – Lehet, hogy belefutunk Adambe – mondta Judith a tömeget pásztázva. – Azt hiszem, az egyik idomító lányát szemelte ki magának. – Hogy tudott bejutni? – kérdeztem. Elmosolyodott. – Ó, én tudom, hogy csak egy zsoké-riporternek tűnik, de eléggé ért az emberekhez. Sikerült neki jó kapcsolatokat kialakítania. Már megint ez a szó. 374

Megszólalt egy dob, és a reflektor végigfutott a helyiségen, hogy megállapodjon a konferanszién, egy Sam Mills nevű ausztrál komikuson, aki vörös bársonyöltönyt viselt, a gomblyukában fehér szegfűvel. Megkérdezte, hogy mindenki helyet foglalt-e, majd rázendített: – Előkelő vendégek, hölgyeim és uraim, ma esti fellépőnk tüdeje nagyobb, mint Carbine-é és Phar Lapé együttvéve... – A közönség felnevetett. Charles előrehajolt, és a fülembe súgta, hogy azok Ausztrália legnagyobb versenylovainak a nevei voltak. Hálás voltam érte, különben lemaradtam volna a poénról. Sam elmondta, hogy Louise Tricker sikeres évadot tudhat maga mögött Las Vegasban, és „összetehetjük a kezünket”, hogy most itt van velünk Ausztráliában. A fények elhalványultak, a reflektor pedig Louise-ra irányult, aki átlépdelt a színpadon, majd leült a zongorához. A közönségben nem egy embernek elakadt a lélegzete. Egy olyan névvel, mint Louise, mindenki egy nőre számított. Ám a tagbaszakadt egyén a zongoránál, akinek kefehaja és hajszálcsíkos öltönye volt, minden bizonnyal férfi. Louise leütötte az első hangot a zongorán, és kieresztette az első hangot, s azzal a közönséget megint összezavarta. A hangja teljesen nőies volt. Mielőtt befejezte volna dzsesszszáma első néhány taktusát, a közönség már a tenyeréből evett. – Going my way, going only my way, not your way, my way – énekelte, zongorájával hangerőben maga mögé utasítva a basszusgitárosát és a dobosát. Energikus stílusa volt, s bár a Moszkva-Sanghajban jobb zenészeket is hallottam, még sosem láttam olyan előadót, akinek ennyire erőteljes jelenléte lett volna. Kivéve persze talán Irinát. – Hogy vagyunk ma este? – szólt ki Louise az első szám után. A terem egyik fele csendben maradt, míg a másik azt kiabálta: – Mi jól vagyunk, Louise. És te hogy vagy? Judith belekacagott a fülembe. – A színházi és a versenyközönség az előkelőségek ellen. 375

– Normális esetben miféle fellépők szoktak itt lenni? – kérdeztem tőle. – Általában elég jó kis kabaré és esztrádműsorok. Louise belecsapott a következő számba, egy ütemes, latin darabba. Hátradőltem, Irina jutott az eszembe. Ha a Chequersben szokott lenni kabaré, talán eljöhetne meghallgatásra. Volt olyan jó, mint néhányan a legjobb amerikai és európai kabarésztárok közül, akik a Moszkva-Sanghajban léptek fel. Ha az ausztrálok egy vidéki városban imádták őt, lehet, hogy Sydney is rajongana érte! Louise az utolsó szám után, ami scat éneket ötvözött szvinggel, felugrott, és az álló tapsvihar közepette meghajolt. Bárki bármit is gondolt a megjelenéséről, azt senki sem kérdőjelezhette meg, hogy utánozhatatlan előadást nyújtott. Éjfélkor egy zenekar sétált fel a színpadra, az emberek pedig a táncparkettre özönlöttek. Vagy azért, mert fellélegeztek, hogy az est Louise Tricker-részének vége, vagy azért, mert annyi adrenalin lüktetett még bennük, hogy muszáj volt ledolgozni. Figyeltem, ahogy a párok pörögnek a parketten; volt közöttük néhány nagyon jó táncos. Észrevettem egy férfit, akinek oly simán siklott a lába, hogy a felsőteste meg sem rándult, egy nő pedig oly könnyedén lépdelt, hogy egy szellő szárnyán suhanó tollpihére emlékeztetett. A romantikus zene eszembe juttatott egy emléket a Moszkva-Sanghajból Azon merengtem, hogyan táncoltunk Dimitrijjel az utolsó napokban, miután megbocsátottam neki az Ameliával történt kapcsolatát. Milyen közelinek tűntünk akkor egymás számára. Sokkal közelibbnek, mint fiatalon, vagy mint amikor egybekeltünk. Eltűnődtem, hogy könnyebb lenne-e az életem menekültként, ha velem tartott volna. Megrándult az arcom. Hát nem pont ezért házasodnak össze az emberek? Hogy ott legyenek egymásnak. Kezdtem úgy érezni, hogy a kapcsolatunk minden része

376

illúzió volt csupán. Különben hogy volt képes oly könnyen lemondani rólam? – Sziasztok! – hallottam meg az ismerős hangot fölöttünk. Felnéztem, és Adam Bradley mosolygott le ránk. – Tetszett a műsor? – kérdezte tőle Charles. – Igen – felelte. – Csak annyira nem vagyok elájulva az olyan nőtől, aki simán maga alá gyűrne, ha birkóznánk. – Ó, menj már! – nevetett fel Judith. – Mi lett a versenyzőlánnyal? – Nos – kezdte Adam, miközben futólag a ruhámra pillantott –, azt reméltem, Ánya táncol majd velem egyet, hogy féltékennyé tehessem. – Ha rájön az apja, biztosan betöri az orrod, Adam – mondta Judith. – És csak azért hagyom veled táncolni Ányát, mert jó alkalom, hogy megmutassa a ruhát. Adam a zsúfolt parkettre vezetett. Leráztam magamról Dimitrij szomorú emlékét. Nem volt értelme, hogy a fölötti sajnálkozásommal tönkretegyem az estét, amin amúgy sem tudtam változtatni; egy savanyú tekintet meg nem állt jól a ruhához, ami viszont nyomban csodálattal teli pillantásokat váltott ki a többi táncosból. A színe merész volt a többi fekete, fehér és pasztellszínű ruhához képest, a sifonanyag pedig úgy csillogott a fények alatt, akár egy igazgyöngy. – Tulajdonképpen – mondta Adam körbenézve – nagyon jót tehet a karrieremnek, hogy veled látnak. Mindenki minket néz. – Remélem, nem azért, mert lecsúszott a cipzár – tréfálkoztam. – Várj, megnézem – mondta, és végigcsúsztatta a kezét a hátamon. – Adam! Ez nem csábítás akar lenni! – Tudom – vigyorgott. – Nem akarom Judith-ot is, meg Bettyt is magamra haragítani.

377

A zenekar egy lassabb számba kezdett, Adam pedig tovább szeretett volna táncoltatni, amikor egy hang mögöttünk azt kérdezte: – Elkérhetném a következő táncot? Megfordultam, és egy idősebb férfi nézett vissza rám. Rövid szemöldöke és szögletes állkapcsa volt. Kiálló alsó ajkával egy jóindulatú bulldogra emlékeztetett. Adam szeme majdnem kiugrott a helyéről. – Á, persze, hát hogyne! – felelte. De éreztem a szorításából, hogy nem szívesen lépett le. – A nevem Harry Gray – mondta a férfi elegánsan vezetve. – A feleségem küldött ide szigorú utasításokkal arra nézve, hogy mentsem meg Adam Bradley-től, és tudjam meg, ki csinálta a ruháját. Valahová maga mögé bökött az állával. Hátrapillantottam a vállam fölött, ahol egy nő ült a táncparketthez közeli asztalnál. Pezsgőszínű ruhát viselt gyöngyökkel díszített míderrel. Ősz haját hátul kontyba fogta. – Köszönöm – mondtam. – Szívesen találkoznék a feleségével. Mikor a tánc véget ért, Harry odavezetett az asztalhoz, ahol a nő várakozott. Diana Gray-ként mutatkozott be. A Sydney Herald női mellékletének szerkesztője volt. Egy villanást láttam a szemem sarkából, s mikor felnéztem, Judith kukucskált ki egy étlap fölött, és ökölbe szorított kezének hüvelykujját feltartotta. – Üdvözlöm, Mrs. Gray! – mondtam. – A nevem Ánya Kozlova. Köszönöm, hogy odaküldte a férjét. – Bármit, hogy kimentsek egy jól szituált hölgyet Adam Bradley karmaiból. Nem ülne le, Ánya? Nehéz volt levennem a szemem Dianáról. Gyönyörű nő volt. A leheletnyi sötétvörös rúzson kívül nem volt rajta smink, és oly tiszta akcentusa volt, ami alapján britnek véltem. Nagyon jó benyomást tett rám, hogy helyesen tudta kiejteni a nevemet. 378

– Adam a szomszédom – magyaráztam neki. – Ugyanabban a házban lakik, a felső szinten. – Maga Potts Pointban lakik? – kérdezte Harry, aki mellém telepedett háttal a táncparkettnek. – Ha a Crosshoz közel lakik, akkor bizonyára mindent tud a bohémvilágról. Akkor a ma esti előadás magának valószínűleg annyira nem volt megdöbbentő. Vadabb dolgokkal is találkoztam a Moszkva-Sanghajban, de ezt nem akartam a tudomásukra hozni. – Hát azt elárulhatom magának – mondta Diana nevetve –, Louise Tricker után rengetegen fognak menedéket keresni a Prince’s-ben meg a Romano’s-ban. – Jó, hogy vannak ilyen megbotránkoztató jelenetek – mondta Harry ujjait összekulcsolva, ahogy kezét az asztalon pihentette. – Ráfér erre az országra, hogy jól hátsón rúgják. Bámulatos, hogy ennek a klubnak a vezetője egyáltalán mert kockáztatni. – A férjem igazi hazafi, mellesleg valódi szobai lázadó bohém – mosolygott Diana. – Bankár. – Ha! – nevetett fel Harry. – Most meséljen a feleségemnek a ruhájáról, Ánya. Az érdekli őt igazán. – A divattervező Judith James munkája – feleltem Harry-re pillantva. – Ő ausztrál. – Tényleg? – kérdezte Diana, miközben felállt és odaintett valakinek a táncparkett túloldalán. – Még nem hallottam róla, de azt hiszem, le kell fotóznunk az újság számára. Egy rövid, sötét hajú lány jött az asztalhoz drágának látszó ruhában, és egy fotográfust vonszolt magával. A szívem kihagyott. Egy kép az újságban a ruháról több, mint amit Judith egyáltalán remélni mert. – Arra várunk, hogy lefotózhassuk Sir és Lady Morley-t, mielőtt távoznak az estélyről – mondta a lány Dianának. – Ha elmulasztjuk, mi leszünk itt az egyetlen újság, amiben nem fognak szerepelni. 379

– Oké, Caroline – mondta Diana –, de előbb fényképezzétek le Ányát ebben a meseszép ruhában. – Ánya kicsodát? – kérdezte a lány, és közben rám se nézett. – Kozlovát – felelte Diana. – De most akkor siess, Caroline. Caroline-nak megnyúlt az arca, mint egy makacs gyereknek. – Csak két kockánk maradt. Nem pazarolhatunk el egyet sem. A szín nem fog lejönni az újságban, pedig ebben a ruhában az a legjobb. – A legjobb a ruhában a lány, aki viseli – mondta Diana, miközben a táncparkettre tolt, és beállított Harryvel egy pózba. – Így ni! Így az egész ruha ráfér – mondta a fotósnak. Odanéztem, ahol Judith és Charles ültek. Judith félig felemelkedett a székről, s keze a levegőben megállt. Miután visszatértünk a műterembe, Judith lefekvés előtt még bedobott egy konyakot, amíg átöltöztem az alkalmi ruhakölteményből a saját pamutruhámba. – Hamupipőke bál után – mondtam. – Csodálatos voltál, Ánya. Köszönöm. A ruhát pedig megkapod ajándékba. Csak még egy hétig hadd maradjon itt, hátha valaki érdeklődik utána. – El sem hiszem, hogy tényleg bekerül az újságba – mondtam. Judith fészkelődött a széken, aztán lerakta a poharat. – Nem hiszem, hogy eljut odáig. Legalábbis addig biztosan nem, amíg ő királyi felsége, Ribanc Caroline, társasági rovatszerkesztő érte a felelős. Leültem Judith mellé, és belebújtam a cipőmbe. – Hogy érted? – Caroline Kitson senkit nem hoz le a társasági rovatban, ha az illető nincs hasznára az ő saját személyes ambícióinak. Viszont aminek örülök, hogy Diana Gray megkedvelt, ő majd fog rólad beszélni meg a ruháról is, és az mindkettőnknek előnyös. Egy puszival elbúcsúztam estére Judith-tól, és elindultam az utcán. A lábam sajgott a tánctól, és alig tudtam nyitva tartani a 380

szemem. De amikor besurrantam a hálószobába a sötétben, Irina felült, és felkapcsolta a villanyt. – Nem akartalak felébreszteni – mentegetőztem. – Nem ébresztettél fel – mondta mosolyogva. – Nem tudtam aludni, és úgy döntöttem, megvárlak. Na, hogy ment? Leültem az ágyamra. Kimerült és álmos voltam, de az utóbbi hetekben sok időt töltöttem Judith-tal, Irinával meg alig valamennyit, ezért bűntudatom volt. Mellesleg hiányzott is a társasága. Meséltem neki a műsorról meg Diana Gray-ről. – Az az éjszakai klub jó helynek tűnik – mondtam. – Ott kellene megpróbálkoznod az énekléssel. – Gondolod? – kérdezte Irina. – Betty megkért, hogy szombat délutánonként énekeljek a kávéházban. A másiknak a King Streeten most már zenegépe is van, Betty pedig valami versenyképesebbel akar előrukkolni. Még egy zongorát is hajlandó venni, hogy nagymama játszhasson. A gondolat egészen aranyosnak tűnt, de Irina New York iránti kezdeti rajongása után meglepődtem, hogy nem reagált lelkesebben, amikor a Chequerst megemlítettem neki. Azt értettem, hogy segíteni akar Bettyn, csak azt nem, hogy miért nem akar már hivatásszerűen is megpróbálkozni vele. Elég jó volt hozzá, hogy saját műsora legyen. Több volt, mint egyszerű énekes: sztár lehetne. Ráadásul nőiesebb és szexibb is, mint Louise Tricker. – Ánya – mondta –, valamit el kell mondanom. A hezitálása feszültté tett. Valami oknál fogva azt éreztem, hogy megint Amerikával akar előhozakodni, habár boldognak tűnt Ausztráliában. – És nem akarom, hogy Betty megtudja, oké? Legalábbis még nem. – Rendben – egyeztem bele elszoruló hangon. 381

– Vitalijjal egymásba szerettünk. A vallomása meglepett. Csak bámultam rá. Tudtam, hogy jól kijönnek Vitalijjal, de nem vártam, hogy barátságnál több is lehet belőle. – Tudom, hogy nem nyűgöz le – mondta. – Bolond és egyáltalán nem jóképű. De aranyos, és én szeretem. Ragyogó tekintetéből láttam, hogy igazat beszél. Megfogtam a kezét. – Ne mondd ezt – mondtam. – Nagyon is szeretem Vitalijt. Csak megleptél, ennyi az egész. Sosem mondtad, hogy te úgy is kedveled. – Akkor most mondtam – vigyorodott el. Mikor Irina álomba szenderült, behunytam a szemem, és én is megpróbáltam elaludni, de egyfolytában járt az agyam. Ha Irina szerelmes Vitalijba, akkor sok boldogságot kívánok neki. De hisz az csak természetes volt, hogy előbb-utóbb szerelmes lesz valakibe, és hozzá akar menni. De ez mennyiben érint engem? Annyira lekötött, hogy túléljem a mindennapokat, és olyannyira a múltban éltem, hogy el is felejtettem, hogy el kellene gondolkodnom a jövőmről. Dimitrij arca villant fel előttem. Miért gondoltam rá oly sokszor az este folyamán? Elárult engem egy könnyebb életért Amerikában, de amikor elképzeltem, hogy egy másik férfiba is szerelmes lehetek, már a gondolatától is fájdalmasan csikorgatni kezdtem a fogam. Mihez kezdek, ha Irina már nem lesz velem? Teljesen magamra maradok. JUDITH-NAK IGAZA VOLT A TÁRSASÁGI ROVAT szerkesztőjével és a fényképpel kapcsolatban. Másnap átfutottam a Sydney Herald reggeli és délutáni kiadását is, de a képem egyikben sem jelent meg. Elgondolkodtam, hogy Diana miért nem követel meg többet valakitől, aki hozzá képest alacsonyabb beosztású. Munka után beugrottam a könyvesboltba a Crosson, hogy valami új olvasnivalót 382

keressek. Úgy döntöttem, ezentúl sokat fogok olvasni, ha már Irinát úgyis leköti Vitalij. Egy ausztrál verseskötetet és egy szótárat vásároltam, s mielőtt hazamentem, kószáltam egyet az üzletsoron, és megbámultam az összes párt, akik egymással beszélgettek a kávézókban és a bárokban. Mikor beléptem a lakásba, meglepődtem, hogy Adam a nappaliban ül és Bettyvel diskurál. – Nézd csak, ki jött meg – mondta Betty, majd felállt és megölelt. – Úgy tűnik, nagy benyomást tettél valakire múlt éjszaka. Adamre pillantottam, és az járt a fejemben, vajon megsértődött-e, hogy félbeszakították a táncunkat, de csak mosolygott. – Ánya – kezdte –, Diana Gray kért meg, hogy megkérdezzem, nem akarnál-e neki dolgozni. Szükségük lenne egy irodai alkalmazottra a női mellékletnél. Az elmúlt huszonnégy órában annyi meglepetés ért, hogy alig jutottam levegőhöz, de az első gondolatom rögtön Betty volt és a kávéház. Irodában dolgozni kétségtelenül jobb lenne, mint pincérnőként. Ráadásul egy újságnál dolgozni nagyon érdekes lehet. Betty viszont jó volt hozzám, és nem hagyhattam ott. Odafordultam Bettyhez, és el is mondtam neki. – Ne légy buta – válaszolta. – Ez egy bámulatos lehetőség. Hogy is tartanálak vissza? Brighton ezredes figyelmeztetett, hogy egyszer valaki biztosan észreveszi, milyen ragyogó vagy, és lecsap rád. – Eleinte nem keresnél annyit, mint Bettynél – tette hozzá Adam – , de kezdetnek mindenképp jó pozíció. – És te, hogy fogsz boldogulni a kávézóban? – kérdeztem Bettytől. – Irina angoltudása most már elég jó – felelte. – Szerintem ideje őt kihozni a konyhából. – Látod, Ánya? – mondta Adam. – Még szívességet is teszel Irinának. 383

– Ó – mondtam, próbálván ártatlannak tűnni. Úgy gondolom, ez a szívesség az utolsó, amin Irina kapva kapna. Judith izgatott lett, amikor elmeséltem neki a híreket, és nekem adta a fekete-fehér ruhát, hogy azt viseljem, amikor Dianával találkozom. – A tiéd – mondta. – És csinálok neked egy kosztümöt a munkába járáshoz is. – Ki fogom fizetni – mondtam neki. – Dehogy fogod! – nevetett fel. – Talán ezek az utolsó ruhák, amikkel megajándékozhatlak. Biztos vagyok benne, hogy a Sydney Heraldnak szigorú előírása van arra vonatkozóan, hogy nem fogadhatnak el ajándékot. Csak ne felejts el, ha egyszer majd a csúcsra érsz, jó? Megígértem neki, hogy nem fogom. Másnap reggel a lakás lépcsőjénél várt rám Adam, hogy bekísérjen az újság irodaházába a Castlereagh Streeten. – Te magasságos! – mondta, ahogy a ruhámat bámulta. – Úgy nézel ki, mint valami gazdag örökösnő, aki épp egy tengeri utazáshoz készül hajóra szállni. Nagyon féltékeny lesz a többi lány. Viszont úgy érzem, Diana értékelni fogja az ízlésedet. Azt hittem, villamossal megyünk, de Adam füttyentett egy taxinak. – Nem akarom, hogy összegyűrődjön a ruhád. Meg rám se vetne jó fényt, ha villamosra kényszerítenék egy hölgyet. A járdaszegélynél megállt a taxi, mi pedig bemásztunk a hátsó ülésre. Adam levette a kalapját, és az ölébe ejtette. – A női mellékletnél elég kemény szabályok uralkodnak. Hamar rá fogsz jönni magad is – mondta –, csak szeretnék adni neked egy lépés előnyt, hogy tudd, melyik lábadra állj, mikor nekivágsz. – Oké. – Először is: kezdetnek az már nagyon jó, hogy megnyerted Diana kegyeit. Ha egyszer már megkedvelt, nyert ügyed van. Valami elképesztően nagy ostobaságot kellene művelned, hogy 384

megváltozzon a véleménye rólad. Ráadásul ő egy rendes nő, aki azzal érdemelte ki az őt megillető tiszteletet, hogy jó abban, amit csinál. Másodszor: kerüld Caroline Kitsont, a társasági szerkesztőt és Ann White-ot, a divatszerkesztőt. Mindketten szemét szajhák. Kinéztem az ablakon a William Streetre, aztán vissza Adamre. – Judith is ezt mondta Caroline-ról. Azt észrevettem, hogy nem mutat túl sok tiszteletet Diana iránt, függetlenül attól, hogy ő a főnöke. Adam megvakarta a fülét. – Sok minden szól Diana mellett. Először is ő angol, ami, ahogyan azt mostanra már bizonyára magad is észrevetted, rengeteg előnnyel jár ebben az országban. Jó újságíró, jó stílusa és ízlése van. Meg tudja különböztetni a selyemkreppet a zsorzsettől és a Wedgwood porcelánt a Royal Doultontól. Amiben viszont szűkölködik, az a társadalmi rang. Jó munkás, aki egy akadémikuscsaládból származik, de ez nem jelent túl sokat az úgynevezett felső tízezer szemében. A taxival dugóba kerültünk a Hyde Parknál. – Szóval hol jön itt a képbe Caroline és Ann? – kérdeztem. Máris elbizonytalanodtam, hogy elkezdjek-e egyáltalán ilyen kellemetlen kollégákkal dolgozni. Ameliával egy életre elegem lett az aljasságból. – Mindketten a társasági életben mozgó előkelő családokból származnak. Caroline családja a gyapjúból szedte meg magát, és az anyja keze rajta van minden megbízáson innen egészen Bellevue Hillig. Caroline nem azért dolgozik, mert pénzre van szüksége, hanem hogy ráerőltethesse magát a többi társasági életet élő lányra. így aztán mind rákényszerül, hogy neki nyaljon. – És Ann? – Ő nem ennyire rossz, bár közel jár hozzá. Elhagytuk a David Jones áruházat az Elizabeth Streeten, és közeledtünk az úti célunk felé. Kinyitottam a púdertartómat,

385

leellenőriztem a rúzsomat. Úgy döntöttem, Dianához hasonlóan én is a lehető legkevesebb sminket fogom használni. – Diana miért tart Caroline-tól? – kérdeztem, miután rájöttem, hogy Diana kérése dacára Caroline volt olyan bátor, hogy ne hozza le a képemet a rovatban. – Nem is annyira fél, mint inkább óvatos. Diana keményen megdolgozott érte, hogy a társasági népekhez felnőjön. Ám ha Caroline szemérmetlen történeteket kezd híresztelni róla, azzal neki vége. A taxi a „The Sydney Herald” bronzcímerével ékesített art deco épület előtt állt meg. Adam kifizette a sofőrt. – Van olyan, amiről még tudnom illene, mielőtt elvállalom ezt az állást? – súgtam oda Adamnek. – Csak a Sydney Heraldnak azon szabályáról, hogy nyugdíjba küldi azokat a nőket, akik úgy döntenek, hogy férjhez mennek – válaszolta. – Diana kivétel, mert őt elég nehéz lenne pótolni. – Nem tervezem, hogy megházasodom – mondtam neki, s közben azon gondolkodtam, mi lenne, ha tudnának Dimitrijről. Az elhagyott asszonyok milyen színben festenek a Sydney Herald előtt? Adam elmosolyodott. – Hát ha nem, akkor az előmenetelre igen szép esélyed lesz, mert szerintem, fölötted minden magasabb beosztásban lévő lány férjre vadászik. – Értem – feleltem. Egymáshoz szorulva álldogáltunk a liftre várakozó emberek között. – És még egy dolog – mondta Adam. – Mi az? – kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy szívesen hallanék többet. – Te leszel az első „új ausztrál”, akit a női részleg valaha felvett. Éreztem, hogy borzongás fut végig a gerincemen, egészen le a fekete-fehér topánomig. Eszembe jutott, ahogyan azok a lányok 386

Betty kávézójában pellengérre állítottak a kiejtésem miatt. – Akkor ez rossz, ugye? – Dehogyis – nevetett fel a vállamat megpaskolva. – Csak azt akartam ezzel mondani: Gratulálok!

387

Tizenöt A KULCS ELFOGADTAM DIANA GRAY ÁLLÁSAJÁNLATÁT, hogy irodai kisegítő legyek a Sydney Herald női mellékleténél, és már másnap munkába is álltam. Caroline és a sápadt Ann mellett, aki szorosan lófarokba fogta hátul a haját, ott volt még Joyce, Diana titkára és három riporter, Suzanne, Peggy és Rebecca. Dianának saját irodája volt, de általában nyitva hagyta az ajtaját. Caroline és Ann bezárták a sajátjukat, és az üvegfalon átkukucskálva nekem kellett kitalálnom, hogy zavarhatom-e őket éppen, vagy sem. Ann többnyire azzal töltötte az idejét, hogy képeket nézegetett, míg Caroline telefonált és pletykált, ami a munkájának elég nagy részét tette ki. Az én munkám volt, hogy felírjam a táblára a hét eseményeit, és hogy kit jelöl ki rá Diana, hogy megírja. Ezek az események mindent magukba foglaltak a hírességek esküvőitől, táncos vacsoráktól, báloktól, óceánjárók érkezésétől és indulásától kezdve a lovaspólóés teniszmérkőzésekig. A sztorikat általában a kezdő újságírók dolgozták fel, kivéve a nagyon fontos vagy nagy pompa közepette zajlókat, amiket Diana vagy Caroline látogattak. Ahogy az én felelősségem volt az anyagok segédszerkesztőkhöz való eljuttatása, a posta leválogatása és a személyzetnek főzendő tea, úgy nekem kellett kiküldenem a mellékletben lehozandó mintákat, 388

valamint kiválogatnom az olvasók által a „Mit főzzünk?” rovatba küldött recepteket is. Diana kedvenc étterme a Romano’s volt. Rongyrázós hely volt, amit egy Azzalin Romano nevű, vörös fejű olasz férfi vezetett. Volt rugalmas táncparkettje és légkondicionáló berendezése is. Az enteriőr csupa tükörből és orchideákkal tömött vázákból állt. Mikor megérkeztünk, a főpincér, mint mindig, bókokkal árasztotta el Dianát. Mikor a helyünkre kísért, egy pillantást vetett a fekete-fehér ruhára, amit Judith-tól kaptam, és Diana mellé ültetett, Caroline-nal szemben; Ann tőlem jobbra foglalt helyet. Joyce és a riporterek nagyjából koruk szerint ültek. Kerek asztalt kaptunk, szóval az ülésrend vajmi keveset számított társalgási szempontból, ennek ellenére Caroline hitetlenkedve nézett a pincérre. Már épp felajánlottam volna, hogy arrébb költözöm, mikor Diana a csuklómra kulcsolta a kezét. – Ízleni fog a főztjük neked – mondta. – A Romano’s híres a mártásairól. Rendelj bármit. Ma én állom. Meglepetésemre Ann nem háborodott fel az ültetésen. Az ő helyéről nyílt a legelőnyösebb kilátás az aznapi vendégekre. – Nézd csak! – mondta. – Miss Catherine Moore és Miss Sarah Denison együtt ebédel. Talán Miss Moore épp a Sir Morley legidősebb fiával való jegyesség felbontása miatt vigasztalja a barátnőjét? A főfogás után Ann még beszédbe is elegyedett velem. – Mit gondolsz a tavaszi divatot bemutató oldalpárról? – kérdezte. – Káprázatos – feleltem. – Diorral nem lehet melléfogni. Abból látszott, hogy jólesett neki, ahogy lesütötte a szemét. – Holnap, mikor kiköt a Himalaya, Miss Joan Potterrel és Miss Edwina Page-dzsel találkozom egy interjúra. Hat hónapot töltöttek Párizsban és Londonban, és biztos vagyok benne, hogy vásároltak egy-két gyönyörű ruhát. Csak azért beszélt hozzám, mert én még új voltam, akit le lehetett nyűgözni az ilyen történetekkel, de egyébként érdekelt, amit mond. 389

Legalább ő szóba állt velem. Caroline sosem tette. Ő általában elnézett a fejem fölött, amikor ideadta a kéziratát, vagy ha teát vittem neki. – Láttad már a Judith James nevű divattervező munkáit? – kérdeztem Anntől. – Az ő ruhái éppoly gyönyörűek, mint a Dioré, csak egyediek. – Igen, már láttam – felelte Ann a tiramisura meredve, amit a pincér elé rakott, s amiből egy falatnál nem evett többet, mielőtt eltolta magától. – De ő ausztrál, nem? A mi oldalaink olvasói előtt hasznavehetetlen. – Miért? – kérdeztem, próbálván oly elfogulatlannak hangzani, amennyire csak bírtam. – A mi olvasóink úgy tartják, hogy az ausztrál ruhák... tudod... alábbvalóak. Nem arról van szó, hogy minőségre nem elég jók, csak épp nem „klasszikus”, vagy „egzotikus” képet idéznek fel, ha érted, mire gondolok. Meglepődtem, hogy egy másodgenerációs ausztráltól hallom, ahogy lekicsinyli a saját országát, de aztán eszembe jutott, hogy ő és Caroline mindig Angliát említik úgy, hogy „otthon”. – Kiről beszéltek? – kérdezte Caroline mohón falva a datolyás pudingját. – Judith Jamesről – felelte Ann. – A divattervezőről. – Ó, Ánya barátjáról – mondta Caroline. – Arról, aki azokat a tarka neo-hollywoodi cuccokat csinálja. Éreztem, hogy elpirulok. Caroline észrevette a reakciómat, és arca önelégült mosolyba torzult. Diana Joyce-szal beszélgetett a David Jones-katalógusról, de a mondat közepén megállt egy pillanatra, én pedig elgondolkodtam, hogy vajon a mi beszélgetésünkbe hallgatotte bele. Ann az ebéd hátralévő részében már nem foglalkozott velem, mert azt feltételezte, azzal hogy barátkozik velem, Caroline szemében lealacsonyítja magát. Hébe-hóba odapillantottam Caroline 390

arcára. Huszonöt éves volt, de nagy álla miatt idősebbnek látszott. Szürkésbarna, unalmas bubifrizurát viselt. Nem volt különösképpen szép vagy okos, s bár a ruhái drágák voltak, stílusa az nem volt. Még csak nem is volt kellemes vele lenni. Mégis meg volt győződve róla, hogy ő mindenki fölött áll. A magabiztossága ámulatba ejtő, ugyanakkor taszító volt. Mielőtt aznap este befejeztem a munkát, Diana az irodájába hívott. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor bezárta az ajtót. – Kedvesem, csak azt akartam elmondani, mennyire örülök, hogy köztünk vagy – mondta. – Te vagy az irodánk kincse. Sajnálom, hogy Caroline olyan faragatlan volt veled. Ő egy zsarnok. Ne foglalkozz vele. Az ebédkiruccanás lehangolt, de Diana dicsérete és a meggyőződése jobb kedvre derített. – Köszönöm – mondtam neki. – Szerintem a megfelelő szó Judith ruháira az, hogy „kifinomult” – közölte. – Felhívom, és kikérem a véleményét a szezonban a szegésekről. Hivatkozni is fogok rá a rovatomban. Ha megemlítem, az jó kis reklám lesz neki. Még mindig az a melléklet legolvasottabb része. Nem csak a pletyka érdekli az embereket. – Diana, köszönöm! – Igyekeztem halkra fogni magam, hogy a többiek meg ne hallják. – Örömmel – felelte. – Most folytasd a munkád, és a kedvemért ölts derűs arcot. Hazafelé beugrottam a kávézóba. Az összes vendéget kiszolgálták, ezért benéztem a konyhába. Irina a szervírozó mellett állt, és a vendégeket figyelte. Vitalij egy serpenyőt pucolt épp. – Bettyről és Ruszelináról tudunk valamit? – kérdeztem. Vitalij és Irina megfordult. – Még nem – nevetett Vitalij. – De remélhetően nemsokára kapunk egy képeslapot.

391

Betty már jóval azelőtt kiszimatolta Vitalij és Irina titkát, mielőtt azok készek lettek volna bevallani. De ahelyett, hogy mérges lett volna, el volt ragadtatva a felfedezéstől, hogy ők ketten szerelmesek lettek. – Itt a lehetőség, hogy félig nyugdíjba vonulhassak – magyarázta. – Tommal mindig azzal a gondolattal kecsegtettük magunkat, hogy szabadságra megyünk, de aztán sosem jött ki rá a lépés. Kiképezlek benneteket, hogyan vezessétek a kávézót, én pedig többet leszek távol. Ha megérik rá az idő, kivásárolhattok belőle. Jól bejáratott üzlet, kezdetnek nagyon jó lenne nektek. Első vakációjára Betty magával vitte Ruszelinát is, vonattal a déli partra utaztak. – Szerinted mit csinálnak odalent? – kérdeztem Vitalijt. – Úgy hallottam, horgásznak – mondta Irina. – Ja, nyugdíjas vénembereket halásznak – vigyorgott Vitalij önelégülten. De valamennyiünkből kitört a nevetés. – Hogy ment ma? – kérdeztem. – Megállás nélkül – felelte Irina, és felvett egy kendőt, hogy letörölje a munkaasztalt. – De mostanra egy kicsit lecsengett. Mire Betty visszajön, lehet, hogy fel kell vennünk még egy pincérnőt. – Akarsz enni valamit? – kérdezte Vitalij. Megráztam a fejem. – Bőséges volt az ebéd. – Á, most már társasági lány vagy – nevetett Irina. – Remélem, nem – mondtam. – Csak nem? – vonta fel szemöldökét Irina. – Csak de. A kávézóba egy pár tért be, és Irina elviharzott, hogy kiszolgálja őket. Leültem a konyhaasztalhoz, és figyeltem, ahogy Vitalij csirkét szeletel.

392

– Ne hagyd, hogy azok a lányok elvegyék a kedved a munkádtól – mondta a válla fölött hátrapillantva. – Te erősebb vagy náluk. Irinával pont erről beszélgettünk ma délután. Irina áthajolt a pulton, és leadta Vitalijnak az új rendelést. – Épp azt mondtam Ányának, hogy ne foglalkozzon azokkal a lányokkal az irodában – mondta neki. Elolvasta a rendelést, majd kivett a hűtőből egy üveg tejet. – Ő kitartó. Sokkal inkább ausztrál, mint ők. Felnevettem. Irina felém fordult és bólogatott. – Ez így van, Ánya. Mikor találkoztunk Tubabaón, csöndes voltál és visszahúzódó. Megváltoztál. Vitalij készített két csokoládés turmixot, és odaadta Irinának. – Szereti az ausztrál növényeket, ausztrál könyveket olvas, ausztrál ruhákat hord, ausztrál lokálokba jár. Közéjük tartozik – mondta Vitalij. – Nem tartozom közéjük – feleltem. – De én jobban szeretem a hazájukat, mint ők. Ők mind Britanniába szerelmesek. DOLGOZOTT EGY MÁSIK, TÁRSASÁGBAN ISMERT NŐ is az újságnál, de ő egyáltalán nem hasonlított Caroline-ra vagy Annre. Bertha Osborne-nak hívták, és a főzési rovatot szerkesztette. Bertha kerekded nő volt, akinek vörös haja sűrű fürtökben omlott alá. Egyszerűen azért írta a rovatot, mert szeretett főzni, és hetente egyszer vagy kétszer jött be az irodába, hogy megnézze a recepteket és összeállítsa a rovatot. Bertha mindig mosolygott, mindenkihez volt egy kedves szava a liftkezelőtől kezdve, a teázóhelyiség alkalmazottján át magához a Sydney Herald tulajdonosához, Sir Henry Thomashoz is. – Ánya, megmondom Dianának, hogy elő kell léptetnie téged. Te vagy a tömbben a legintelligensebb – súgta Bertha minden egyes alkalommal, mikor átadtam neki a recepteket, amiket a hét folyamán gyűjtöttem össze. Egyedül Caroline-nal és Ann-nel

393

nem foglalkozott. – Mintha a falnak beszélnék – hallottam meg, ahogy egyszer éppen Dianának mondja. Diana elmesélte, hogy Bertha nemcsak rengeteg menhelynek dolgozott, de minden héten élelmiszercsomagokat állított össze, amit aztán a belvárosi szegény családokhoz szállítottak ki. Valahányszor besétált az irodába, olyan volt, mintha kinyitották volna az ablakot, és friss levegőt eresztettek volna be. Egyik este, amikor már körülbelül egy éve dolgoztam az újságnál, Bertha megkérdezte, hogy nem tudnék-e bent maradni, hogy segítsek neki receptet válogatni egy különszámhoz a vasárnapi kiadásba. Örömmel vállaltam. Lelkesen magamba szívtam mindent, amit csak tudtam a tördelésről és a szerkesztésről, és amellett Bertha jó társaságnak is bizonyult. Caroline korán lelépett, hogy elmenjen egy ruháért a nagy eseményre, ami aznap este a Prince’s-ben volt esedékes. Joyce elment vakációzni a férjével meg a gyerekeivel. Ann és a többi újságíró hazamentek. Rebecca, Suzanne és Peggy egyórányira laktak a belvárostól, ezért ők mindig éltek a lehetőséggel, ha időben el tudtak szabadulni. Diana Harryre várt, hogy felvegye őt. Koktélruhát viselt, mert a házassági évfordulójuk volt, és Harry azt ígérte, hogy valami különleges helyre fogja elvinni. Bertha átfutotta a receptes mappát, majd választott egy lazackocsonyás salátát és fűszeres-sajtos krékert kiemelt receptnek, de nem tudta, mit válasszon többi fogásnak. Már épp javasolni akartam a habos citromos pitét, amikor Diana felvette a telefonját, majd egy pillanattal később egy dobhártyaszaggató sikítást hallatott. – Elütötte a villamos! Ó, istenem! Odanéztem, és Diana a székre rogyott. A szívem kalapált. Már elképzeltem, hogy Harry az út szélén fekszik valahol a Rose Bay és a Castlereagh Street között, mikor meghallottam, hogy Diana azt mondja, „Caroline”. 394

Berthával egymásra meredtünk. Diana lerakta a kagylót, és odajött hozzánk. Holtsápadt volt. – Caroline-t elütötte a villamos az Elizabeth Streeten! Elakadt a lélegzetem. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Nem kedveltem Caroline-t, de azt azért senkinek sem kívánnám, hogy agyonnyomja a villamos. – Sajnálom – mondta Diana a fejét fogva. – Nem akartalak megijeszteni benneteket. Nem halt meg. Csak félrelökte. De kórházba vitték, mert eltört a lába és a bordája. Bertha felugrott a székéből, majd megragadta Diana karját. – Gyere csak! – mondta. – Szörnyen megrémültél. Hadd csináljak neked egy csésze teát. – Én majd megcsinálom – ajánlottam. – Én tudom, mit hol találok. Míg a tealeveleket a kannába áztattam, Diana megpróbált visszahiggadni profivá. – Ó, istenem! – kiáltotta. – Ma éjszaka van Denisonék estélye. Jobb, ha felhívom Annt, és megkérdezem, meg tudja-e csinálni. – Majd én felhívom Annt – mondta Bertha a kolléganője kezét paskolva. – Hol a száma? Diana egy névjegykártyatartóra mutatott az asztalán. – Amott. Odavittem Dianának a teát, míg Bertha próbálta Annt hívogatni. – Nem veszi fel – szólt ki Bertha az irodából. – Próbáljam meg a többi lányt? Diana az órájára nézett. – Nem érnek oda időben. Túl messze laknak. – Az ajkába harapott és a körmét rágta, ami egyáltalán nem Dianára vallott. – Ha lemondom az évfordulónkat egy híresség huszadik születésnapimpartija kedvéért, Harry elválik tőlem. Hisz én piszkáltam miatta hetek óta – sopánkodott.

395

Bertha lerakta a telefonkagylót, és kijött az irodából. – Küldd el Ányát! Imádnivaló teremtés és jó kiállású. Meg tudja csinálni. Diana rám mosolygott és megvonta a vállát. – Nem tehetem. Ha bármi más lenne, akkor természetesen kiküldeném Ányát. De ez egy nagy esemény. Még Sir Henry is ott lesz. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi rosszul sikerüljön. – Hívd fel Stant a képügynökségnél – ajánlotta Bertha. – Mondd meg neki, hogy szükséged van valakire, aki nagyon jól ismeri a dörgést. A fotós majd segít Ányának. Csak a vendégek nevét kell lejegyzetelnie. Azzal nem lesz gondja. Diana az órájára pillantott megint, aztán meg rám. – Ánya, menni fog? Menj, kapj fel valamit a szekrényből. Nem engednek be, ha elkésel. A szekrény, amire Diana utalt, a női melléklet közös ruhatára volt. Diana, Caroline és Ann megtehették, hogy maguknak vásárolják a ruháikat, de a többi újságíró átlagos, középosztálybeli családból származott, és nem engedhettek meg egynél több alkalmi estélyit. Hogy segítsen rajtuk, Diana divatfotózásokról, mintakollekciókból és bemutatókról ruhákat gyűjtött nekik. Áttúrtam a fogast. Magasabb voltam a többi lánynál, viszont vékonyabb. Kihúztam egy vállpánt nélküli ruhát, felpróbáltam, de a cipzárja elromlott. Lefirkantottam egy cetlire, hogy „Javítani!”, aztán hozzátűztem. Bárcsak az is ennyire figyelmes lett volna, aki legutoljára viselte. Nem volt idő, hogy hazamenjek és átöltözzem abba a ruhába, amit Judith-tól kaptam, így be kellett érnem egy rózsaszínű taftruhával, aminek masni volt a vállán. Volt egy halvány rozsdafolt az öv közelében, de reménykedtem, hogy senki nem veszi észre a sötétben. A többi ruha vagy túl nagy volt, vagy túl kicsi. Egész nap feltűzve hordtam a hajam, s bár apró tincsek már elszabadultak a banánkontyomból, nem volt idő, hogy bármit kezdjek vele. Nagyon nem volt kedvemre, hogy ne a legjobb formámat mutassam, mikor egy egész teremnyi 396

Caroline-nal és Ann-nel kell szembenéznem, de Dianát sem akartam cserbenhagyni. A fotós a hallban várt rám odalent. Majdnem sírva fakadtam, mikor megláttam. Fényvisszaverős dzseki és oldalt csíkos nadrág volt rajta. A nadrág hajtókája és a cipője között kilátszott a fehér zoknija. Hosszú barkója volt és lenyalt, fekete haja. Úgy nézett ki, mint egy rocker a Cross környékéről. – Szia, Jack vagyok – mondta megrázva a kezemet. Bőre cigarettafüsttől szaglott. – Ánya – mondtam igyekezvén mosolyogni. A Prince’s csak néhány háztömbnyire volt, így abban maradtunk, hogy gyalog megyünk. Jack elmagyarázta, hogy az estély, amiről tudósítani fogunk, „nagy durranás”, bár erre nem kellett emlékeztetnie. Épp eléggé émelyegtem az egésztől anélkül is. Az esemény egy táncmulatsággal egybekötött vacsora, amit Philip Denison rendez a lánya huszadik születésnapja alkalmából. Denisonéké volt Ausztrália legnagyobb áruházlánca, így a reklámfelület szempontjából nagyon fontosak voltak az újság számára. Ezért lesz jelen a laptulajdonosunk is, Sir Henry Thomas. – Sosem csináltam még ilyet, Jack – vallottam be. – Szóval arra számítok, hogy te majd megmondod, kiről muszáj fényképet csinálni. Jack előhúzott egy cigarettát a felső zsebén látható, doboz formájú kitüremkedésből. Megszagolta, majd a füle mögé dugta. – Jóformán minden fontos ember ott lesz, aki Sydney-ben számít – mondta. – Mégis tudod, mi az igazán hírértékű ezen az eseményen? Megráztam a fejem. – Több mint húsz év után ez az első alkalom, hogy Henry Thomas és Roland Stephens egy helyiségben fog tartózkodni. Nem értettem a lényeget. Kifejezéstelenül meredtem Jackre. – Á – mosolyodott el –, elfelejtettem, hogy új vagy ebben az országban. Roland Stephens Ausztrália legnagyobb finomkötöttáru397

és gyapjú-nagykereskedője. Talán Ausztrália egyik leggazdagabb embere, mégis éppúgy Denison pártfogására szorul, mint Sir Henry. Vállat vontam. – Még mindig nem értem – mondtam. – Mi abban a nagy dolog, hogy mindketten ugyanabban a helyiségben lesznek? Nem úgy tűnik, mintha versenytársak lennének. Jack ravaszul mosolygott. – Ez nem az üzletről szól kettejük között. Egy nő miatti viszályról. Egy gyönyörű nő miatt, akit Marianne Scottnak hívtak. Sir Thomas menyasszonya volt... mielőtt Roland Stephens el nem lopta tőle. – A nő is ott lesz? – kérdeztem, és az járt a fejemben, hogy ez egyre inkább úgy hangzik, mint egy este a Moszkva-Sanghaj-ban, nem úgy, mintha Sydney társasági elitjének kellemes estélyén lennénk. – Nem – felelte Jack. – Ő már rég eltávozott. Mindketten más nőt vettek el. Megráztam a fejem. – Ki érti a gazdagokat? Jackkel megérkeztünk a Prince’s-be, és azt mondták, várjunk a sajtó többi képviselőjével együtt. Majd akkor akartak beengedni, amikor már az összes fontos vendég megérkezett. Figyeltem, ahogy a Rolls Royce-ok egymás után állnak meg a vörös szőnyegnél. A nők Dior- vagy Balenciaga-ruhát viseltek, a férfiak szmokingot, és ez még jobban feszélyezett a vacak ruhám miatt. Láttam, ahogy Sir Henry Thomas kiszáll az autóból a felesége társaságában. A képét már sokszor láttam az újságnál, de élőben még nem találkoztam vele. Túl szerény pozícióban voltam én ahhoz, hogy bemutassanak neki. Az érkező vendégeknek a boyok nyitogatták az ajtót, s bár több mint százan voltak az étteremben, mindenkitől kaptak borravalót. Különösen az egyik férfira lettem figyelmes, aki az ajtóhoz közeledett. Széles vállú volt és magas, és olyan feje volt, mint egy gránittömb. Belenyúlt a zsebébe, és egy marék aprót dobott a levegőbe, hadd tülekedjenek érte a londinerek. 398

Undorodva elfordultam. Miután a VIP-vendégek megérkeztek, a sajtót is beeresztették. Bertha elhozott néhányszor a Prince s-be ebédelni. A dekoráció fehér falakból és fehér abroszokból állt mindenfelé hatalmas tükrökkel. Csakúgy, mint a Romano’s-ban, itt is volt táncparkett, de körülötte a szőnyeg rózsaszínben pompázott. – Hogy megmutassa a nők arcán a szépséget – mondta Bertha. Néhány vendég már helyet foglalt az ovális asztaloknál a parkett körül, és a készülődő tánczenekart figyelte. Ám a legtöbben még mindig elvegyültek. Jack azt mondta, gyorsan kell dolgoznunk, mielőtt még elmélyülnek a társalgások, az emberek pedig körülményesebbek lesznek, ha le akarják őket fényképezni. – Sydney Herald. Készíthetnék önökről egy képet? – kérdezgette Jack a kis csoportoktól, habár mire válaszoltak, már el is sütötte a vakut. Miután elkészítette a képet, odasiettem, és mentegetőzve megkérdeztem a rajta szereplők nevét. Azután ezt lekörmöltem a noteszembe, és már szaladtam is Jack után, aki addigra rendszerint már az újabb áldozatánál járt. A legtöbb vendég előzékeny volt, különösen az üzletemberek feleségei, akik egy kis reklámra áhítoztak maguknak és a férjüknek a lapban. Bár az egyik fiatalember, aki egy baráti csoporttal beszélgetett, csak megfordult, és lenéző pillantásokkal méregetett minket. – Ó, ha muszáj – mondta. – Utálnám, ha emiatt veszítenék el a munkájukat. Lefényképeztük az egész Denison családot, köztük a nemrég dobott Sarah-t és a szemrevalóbb születésnapos Ruth Denison barátait. Jack a tekintetével körbepásztázta a termet, hogy kihagytunk-e valakit. Úgy meresztette a szemét, mint az áldozatát kiszemelő sólyom. – Ez úgysem fog lejönni a lapban, de hogy ne legyünk felületesek, inkább csináljuk meg – mondta, és átvezetett a tömegen. Észrevettem, hogy a férfi felé tartunk, akit korábban láttam: aki 399

odafricskázta a boyoknak a pénzt. Egy idősebb pár társaságában álldogált. Meg akartam kérdezni Jacket, hogy ki az a fickó, de akkorra már meg is kérte, hogy hadd fotózza le. A két másik vendég oldalra húzódott, míg a férfi felszegte az állát a felvételhez. Jack vakuja elvillant. – Bocsásson meg, uram – léptem oda hozzá. – Lenne szíves elárulni a nevét? Abban a pillanatban úgy tűnt, mintha az egész terem elnémult volna. A férfinak elkerekedett a szeme, száját szóra nyitotta, de nem mondott semmit. Odapillantottam a párra, akikkel ott állt. Megsemmisülve bámultak rám. Jack köhintett, majd elvonszolt a ruhám övénél fogva. – Ánya – mondta –, ő volt Roland Stephens. Éreztem, ahogy először elönt a melegség, aztán pedig megdermedek. Jack az ajtó felé ráncigált. Úgy éreztem, mintha minden tekintet rám meredne. Elmentünk egy másik újság társasági rovatának újságírója mellett. A nő arca ragyogott a derültségtől. Már láttam, ahogy másnap reggel megjelenek a rovatában: „A Sydney Herald úgy látta jónak, hogy elég egy buta kis gyakornokot küldeni vacak ruhában az évad egyik legfontosabb eseményére... Elhiszik, hogy azt sem tudta, ki Roland Stephens? Blamázs, blamázs, blamázs.” – Annyira sajnálom, Jack – mondtam, mikor végre kiértünk. – Nem a te hibád – felelte. – Dianáé. Ha Caroline nem tudta vállalni, neki kellett volna eljönnie. Elfogott a rémület. – Baja lehet belőle? – Nos – mondta vállat vonva –, gondolj csak bele. Sir Henry ott volt. Ez csak egy újabb ürüggyel szolgál majd Roland Stephensnek a kárörvendésre. Úgy tűnhet neki, mintha Sir Henry olyan embereket alkalmazna, akik azt sem tudják, mit csinálnak.

400

Egész éjszaka hánykolódtam. Egyszer fel is ébredtem, mert rosszul voltam, pedig ebéd óta semmit nem ettem. Az egy dolog, ha én kirúgatom magam, de hogy még Dianát is magammal rántsam, abba rossz belegondolni is. A fogamat csikorgattam, utáltam Sydneyt, pontosabban fogalmazva a társasági életét. Miért is nem maradtam inkább a kávézóban, ahol a legnagyobb kihívás, amivel szembe kellett néznem az volt, ha olyan vendég állított be, aki nem kér fagylaltot a tejes turmixba? Másnap reggel, amit az utolsó Sydney Heraldnál alkalmazásban töltött napomnak véltem, olyan hangulatban húztam magamra a fekete-fehér ruhámat, mint amikor valaki temetésre készülődik. Ha már egyszer megdorgálnak és kirúgnak azért, mert nem tudtam, ki az a férfi, akkor már legalább hadd adjam meg a módját. Csak Dianát sajnáltam. Mikor megérkeztem a női melléklethez, a többi lány együttérző tekintetéből tudtam, hogy már ismerik a történetet. Annt lefoglalta, hogy az irodájában rendezkedett. Elég hosszú ideig dolgoztam vele, hogy tudjam, ez azt jelenti, hogy izgatott. Eltűnődtem, hogy nem azon agyal-e, hogy megkapja Diana helyét. Úgy döntöttem, nem teketóriázom, megyek és bátran bevallom az igazat Dianának. Megacéloztam magam, de amikor besétáltam az irodájába, felnézett és rám mosolygott. – Csodálatos estében volt részem – közölte ragyogva. – Harry egy sétahajóra vitt vacsorázni a kikötőbe. Nem voltak hírességek. Maga volt a gyönyör. Még nem tud róla, gondoltam. Már épp meg akartam kérdezni, hogy leülhetek-e, hogy elmagyarázzam, mi történt előző este, de még mielőtt megszólalhattam volna, kifakadt: – Örülök, hogy ezt az bájos ruhát öltötted fel, mert Sir Henry arra kért, hogy találkozzunk vele az irodájában tíz órakor.

401

Megpróbáltam kibökni, hogy beszélnem kellene vele, de megszólalt a telefonja, és mikor elkezdett az esküvői ruhás cikk tördeléséről értekezni, tudtam, hogy hosszú beszélgetésre számíthatok. Diana irodájából egyenesen a mosdóba rohantam, mert éreztem, hogy rosszul leszek. De a hűvös csempe nyugtatólag hatott rám. Miután meggyőződtem róla, hogy az illemhelyek üresek, szembenéztem a tükörképemmel. – Ess túl rajta, és vállald, hogy hibáztál! – mondtam magamnak. – Diana érdekében viselkedj profi módjára. Kevéssel tíz óra előtt Dianával lementünk a lépcsőn az igazgatói szintre. Sir Henry titkára bevezetett minket az irodájába. Épp telefonált valakivel az újság költségeiről, és intett, hogy üljünk le. Leereszkedtem az asztala melletti bőrfotelbe. Olyan alacsony volt, hogy alig láttam a térdemtől a férfit. Szemmel végigfutottam az irodában a különböző Thomasok arcképein, akik korábban vezették a céget. Számos eredeti festmény volt a falon, de én csak azt ismertem fel, amelyiken egy nimfa lebegett a levegőben. A művész biztosan Norman Lindsay volt. – Bocsánat, hogy megvárattam magukat – mentegetőzött Sir Henry, miután lerakta a kagylót. Sosem láttam még olyan közelről. Olyan arca volt, akár egy színpadi színésznek: teátrális, mélyen barázdált és nemesi. Nem foglalkozott vele, hogy bemutatkozzon. Miért is tenné? Néhány pillanat múlva úgysem leszek már része az életének többé. – Üljünk az asztalhoz. Valamit meg szeretnék mutatni önöknek – mondta, azzal felállt, egy középkori kinézetű, hosszú asztalhoz terelt minket, ami körül magas támlájú székek álltak. Dianára pillantottam. Azon tűnődtem, vajon mire gondolhat. Leültünk az asztalhoz, Sir Henry pedig előhúzott a mellette álló polcról egy dossziét. Meglepetésemre engem szólított meg. – Amint 402

azt bizonyára tudja, Ánya, az újság a reklámokból tartja fenn magát. A reklámból befolyó dollár a minden. Manapság még inkább. Ó, istenem, gondoltam, miért nyújtja el ennyire? Sir Henry megvakarta a fejét. – A kozmetikai hirdetőink megfeddtek bennünket, mert nincs az újságban szépségrovatunk, mint az amerikai és európai lapokban. Bólintottam, majd Dianára néztem megint. Ragyogott. Kezdtem azt hinni, hogy tud valamit, amit én nem. Sir Henry elém tolt egy Helena Rubinstein-hirdetést. – Dianával meghánytuk-vetettük a dolgot, és arra jutottunk, hogy magára bíznánk a rovatot. Elmesélte, hogy nagyon segítőkész Berthával, és időnként meg is írja a kéziratot. Az asztal alatt megtöröltem a tenyeremet. Az ajánlata nem éppen az volt, amire számítottam, de valahogy még elég tiszta volt a fejem ahhoz, hogy bőszen bólogassak. – Diana úgy gondolja, megvan magában a spiritusz, hogy megoldja a feladatot. Szerintem maga okos és szellemes is. Továbbmenően ha a versenyhelyzet meg is követeli, kétlem, hogy ki tudnának állítani a személyzetből bárkit, aki annyira gyönyörű, mint maga. És ez fontos egy szépségrovatszerkesztő esetében – mondta Sir Henry és rám kacsintott. Azt hittem, a kialvatlanság miatt hallucinálok. Honnan vette Sir Henry, hogy én okos vagyok és szellemes? Biztosan nem az előző éjszakáról. – Milyen dolgok szerepelnének a rovatban? – kérdeztem meglepve, hogy egyáltalán meg tudok fogalmazni egy értelmes mondatot. – Két része lesz – felelte Diana felém fordulva. – Az egyik mindig arról szólna, mik az újdonságok, ahol írhatnál az újonnan piacra dobott termékekről. A másik része szépségtanácsokból állna. Nincs benne semmi nehézség, és egyébként is majd én vezetlek. 403

– A részleteket megbeszélhetjük később is – mondta Sir Henry, miközben felállt, hogy felvegye a telefont. – Egyszerűen csak találkozni akartam magával, Ánya, hogy lássam, mit gondol az ötletről. Dianával felálltunk és távoztunk. A lépcsőn a női melléklet felé tartva Diana megragadta a karomat, és odasúgta: – Már hónapok óta nyüstölöm a szépségrovat ötletével, és hogy téged akarlak szerkesztőnek. Erre ma reggel, mikor bejövök, hirtelen megtörténik: „Csináld! Csináld! Csináld!” A lépcsőház ajtaja kinyílt, és hallottam, hogy Sir Henry visszahív. – Menj csak – mondta Diana. – Odafent találkozunk. Sir Henry az irodájában várt rám. Bezárta mögöttem az ajtót, de állva maradt. – Csak még egy dolog – mondta, miközben kisfiús mosoly terült szét ráncos arcán. – Nagyon furfangos volt, amit az elmúlt éjszaka művelt. Tudja, mikor úgy tett, mintha nem tudná, kicsoda Roland Stephens. Az est hátralévő részében a maga mutatványa volt a beszédtéma. Volt, aki egyenesen odáig merészkedett, hogy én bíztam meg vele. Egy ausztrál lány persze nem tudta volna elhitetni, de magától hitelesnek tűnt. Az az ember annyira arrogáns, hogy már igazán ráfért az egojára ez a kis csapás. Bár a hangzatos szépségrovat-szerkesztő titulust kaptam, nem voltam több egy sokadrangú újságírónál. De nem izgattam miatta magam. Még mindig jobb, mint egy rang nélküli irodai kisegítő lánynak lenni, és így egy kicsit többet is kerestem. A legjobb viszont az volt a pozíciómban, hogy a társasági eseményeken már nem vehettek félvállról. Valójában azok a nők rettegtek tőlem. Azt gondolták, hogy valahányszor rájuk nézek, kivetnivalót találok a bőrükön vagy a frizurájukban, és nemegyszer könyörögve környékezett meg egy-egy politikus vagy üzletember felesége, hogy adjak nekik valamilyen tanácsot az első ősz hajszálaikra, vagy az első ráncaikra. 404

– Itt van a szépség-guru! – nevetett Bertha, amikor meglátott az irodában. A cím végül is találó volt. A rovatban minden héten én mondtam meg a nőknek, hogyan legyenek vonzók. Én tanácsoltam nekik, hogy nyomják a könyöküket egy-egy fél citromba, hogy fehér maradjon, vagy hogy vazelinnel dörzsölgessék a körömágyukat, hogy a körmük erősödjön. Én magam ezekkel a dolgokkal nem éltem, kivéve azt, hogy teljesen megtisztítottam az arcomat lefekvés előtt. De ezt nem kötöttem az olvasóim orrára. A munkámmal, a Judith-tal és Adammel eltöltött táncos kiruccanásokkal és azzal, hogy Irinát énekelni láttam a kávézóban, gyorsan elrepült Ausztráliában a második évem. Karácsonykor Irina és Vitalij bejelentették az eljegyzésüket, és hogy következő év novemberére tűzték ki az esküvőjüket. Attól eltekintve, hogy még mindig hiányzott az édesanyám, boldog életem volt Ausztráliában, és biztos voltam benne, hogy az 1952. év lesz életem legjobb éve. De tévedtem. Valaminek történnie kellett, hogy gyökerestül forgassa fel az életemet ismét. EGYIK ESTE HAZAMENTEM a Potts Point-i lakásba, de kihalt volt. Tudtam, hogy Irina és Vitalij moziba mentek. A kávézóasztalon Betty hagyott egy üzenetet, hogy elment megmártózni a Domainfürdőbe. Még egy térképet is rajzolt arra az esetre, ha esetleg csatlakoznék hozzá. Meleg volt aznap, igazi sydney-i kánikula. Este fél nyolc volt, de a nap még mindig forrón tűzött. Lerúgtam a cipőmet, kinyitottam az ajtókat és az ablakokat. Ruszelina az erkélyen ült a nyugágyban egy kínai szalmakalappal a fején, és a hűs, esti tengeri szellőt várta napszemüvegben. Az utcáról a kerti tömlővel játszó gyerekek örömteli zsivaja hallatszott fel. – Erre mondják az ausztrálok, hogy „büdös meleg” van, igaz? – mondta Ruszelina. Megkérdeztem, hogy kér-e egy kis limonádét. 405

– Köszönöm. Táviratod érkezett ma, Ánya – közölte. – A konyhaasztalon hagytam. A konyhába siettem, és azon törtem a fejem, vajon ki küld nekem táviratot. A szívem majd' kiugrott a helyéről, mikor feltéptem a borítékot, és megláttam, hogy Dan Richardstól, az amerikai barátomtól érkezett. A táviratban közölte, hogy következő héten Sydney-be érkezik, és megkért, hogy találkozzam vele a konzulátuson kedden, tizenegy órakor. – De jó! – kiáltottam és kiszaladtam Ruszelinához. – Dantől jött, a régi barátomtól. Aki segíteni akart nekünk Amerikába jutni. Jövő héten Sydney-be jön, és találkozni akar velem. El sem tudtam képzelni kellemesebb meglepetést, mint hogy Dant újra lássam. Fenntartottuk a kapcsolatunkat az évek folyamán; főleg karácsonyi üdvözlőlapokat küldtünk, és időnként egy-egy levelet. Már két gyermek édesapja volt. – Tengerentúli látogató! De jó neked! – mondta Ruszelina, miközben feljebb tolta a kalapját, hogy jobban megnézzen. – Hozza a feleségét és a gyerekeit is? – Nem tudom – feleltem. – Szerintem igen, bár a legkisebb még alig öt hónapos. Vakációzni, de akár üzleti ügyben is jöhet. Újra elolvastam a levelet. Tanácstalan voltam, hogy miért táviratot küldött Dan, és miért nem értesített előbb egy levéllel. Reménykedtem, hogy magával hozza Pollyt és a gyerekeket. Még sosem találkoztam a feleségével, de mindig is kíváncsi voltam rá. Dan eleven, erélyes nőként jellemezte. Tudtam, hogy különlegesnek kell lennie, ha ilyen hűséget tudott életben tartani egy férfiban. A Dannel való találkozóm napján hajnali öt órakor már teljesen ébren voltam. Jól aludtam, de képtelen voltam tovább feküdni a várakozás izgalmától, hogy újra láthatom. Elő is készítettem a legjobb nyári ruhámat. Kivasaltam, és a ruhásszekrény ajtajára akasztottam. Cseresznyevörös ingruha volt hozzá illő kalappal; 406

Judith alkotása. A kalapot gardéniás karimával díszítette. A ruha egyszerű volt, kiadta az alakot, de a kalap ellensúlyozta és egyéniséget kölcsönzött neki. A Dannel való találkozásom volt az első alkalom, hogy viselni akartam. Kimásztam az ágyból anélkül, hogy Irinát megzavartam volna, aztán kiosontam a konyhába. Teát készítettem és narancslekváros pirítóst, aztán lábujjhegyen kimentem az erkélyre, hogy fel ne ébresszem Bettyt, amikor elmegyek a kanapéja mellett. Bár arra elég kevés esély volt. Betty mélyen aludt mindig. Amint magára öltötte a pizsamáját és felrakta a hajhálóját, már el is aludt, mint akit kiütöttek, egészen addig, amíg meg nem szólalt reggel a vekker. Az utca nyáriasan zöld volt, a kikötő pedig vakított a korai napfényben. Alig tudtam elhinni, hogy néhány órán belül megint összefuthatok Dan Richardsszal. Behunytam a szemem, magam elé képzeltem, amilyennek azokon a nyelvi és kulturális délutánokon láttam őt Sanghajban. Annyira elegáns volt és igyekvő, ahogy próbálta kiejteni az orosz szavakat, amiket leírtam neki. Nevettem, amikor eszembe jutott a vörös haja és a szeplői. Az elbűvölő, kisfiús mosolya. Volt idő, amikor úgy éreztem, hogy bele tudnék szeretni. Ezen is mosolyogtam, és örültem, hogy sosem tettem meg. Jó ember volt, rendes ember, de nem voltunk egymáshoz valók. Amellett, hogy boldog házasságban élt, én számára túl bonyolult is voltam. Mindenesetre örültem neki, hogy jó barátok maradtunk. Hűséges maradt hozzám és nagylelkű. Szerencsés voltam, hogy élhettem a segítségével, amikor szükségem volt rá. Fájdalom rántotta össze a gyomromat. Egy másik emlék is felderengett, akár egy roncsdarab a mélységből. És ez hadilábon állt a nyári fuvallattal és az örömmel, amit alig egy másodperccel azelőtt éreztem. Még egy nap, még egy város, még egy nagykövetség... A férjemet keresem. A távolban puskaropogás. A csarnokot megtöltő 407

tömeg szemében rémület. Kérem, ne aggódjon! Elég kaotikus itt minden. Félig már dobozokba csomagolt kínai régiségek és könyvek. A férfi képe, akit szerettem. Dan marcona szájtartása. Ánya, ez az ön férje? Dimitrij Lubenszkij? A dokkban hajó várakozik. Kürtőjéből füst gomolyog. Te jó isten, Ánya! Dan a poggyászommal szenved, közben karját a könyököm alatt tartja, hogy meg ne botoljak. Kezemben papírokat szorongatok. A lábam elgyengül a megrázkódtatástól. Higgyen nekem, eljön még a nap, mikor hálás lesz, hogy nem kell annak a férfinak a nevét viselnie. – Ánya. A ködös folyam kék kikötővé alakult újra. – Ánya. Irina állt az ajtóban egy tányér szalonnás tojást nyújtva felém. – Mennyi az idő? – pillantottam rá a vállam fölött. Lehervadt a mosolya. – Ánya – kérdezte Irina szomorú tekintettel –, miért sírsz? NAGY MEGKÖNNYEBBÜLÉSEMRE AZ AMERIKAI NAGYKÖVETSÉG Sydneyben semmiben sem hasonlított a sanghajira, kivéve az amerikai zászlókat a recepción. A berendezést a hivatalos bőr és a fa uralta. Inkább üzletiesnek nézett ki, mint sikkesnek, egyenruhás őrei pedig céltudatosnak és komolynak látszottak. Nyoma sem volt fényűzésnek, mint sanghaji hasonmásában. Dan Richards már várt rám. Egy füles fotelben üldögélt keresztbe rakott lábbal, és a Daily Telegraph-ot olvasta. Az újság teljesen eltakarta a férfit, de a fölötte kiálló vörös hajából és hosszú, vékony lábából azonnal tudtam, hogy ő az. Odaosontam hozzá, és megragadtam az újság tetejét. – Az én lapomat kéne olvasnod – mondtam – nem a konkurenciát. Dan eldobta az újságot, és felbámult rám, arca mosolyra húzódott. – Ánya! – kiáltotta felszökkenve a székből. Megfogta a vállamat, és 408

arcon csókolt. Semmit sem változott. Ugyanaz a kisfiús Dan volt annak dacára, hogy már kétszeres apuka. – Ánya! – kiáltotta megint. – Gyönyörű vagy! Az őrök és a recepciós odasandítottak, egyáltalán nem nyűgözte le őket az izgalom, amit számunkra okozott a találkozásunk. Ám Dan rájuk se hederített, és nem változtatott a hangszínén. – Gyerünk! – mondta, majd belémkarolt. – Néhány saroknyira innen van egy hely, ahol ihatunk egy kávét, és haraphatunk is valamit. Az éttermet, ahová Dan vitt, úgy hívták, hogy a Hounds. Pont olyan hely volt, amiről az ember azt gondolná, hogy diplomaták étkezője. Elegáns volt, ugyanakkor kényelmes. Indamintás mennyezete volt és tömör székei sötét faasztalokkal. Valami ódon szag, mint a bőré és a könyveké, járta át. Az ebédlőhelyiségben egy nyitott kandalló állt, amit az évnek ebben a szakában természetesen nem használtak. Az ablakok nyitva voltak, és Dannel annál kaptunk asztalt, amelyik egy visszametszett citromfákkal teleültetett cserepekkel és túlburjánzó gyógynövényekkel teli edényekkel zsúfolt udvarra nézett. A pincér kihúzta nekem a széket. Kimért mosollyal a kezembe adta az étlapot. Dan figyelte, amint elmegy, majd rám vigyorgott. – Ánya, teljesen megszédítetted. Káprázatos vagy. Még én is jól nézek ki, ha veled lehetek, pedig én egy vén házasember vagyok. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy hol van Polly a gyerekekkel, de a pincér túl hamar visszatért a kávéskannával, és a lehetőség elszállt. – Az áldóját, ha csak ránézek erre, összefut a nyál a számban! – mondta Dan az étlapja mögül kitekintve. – Nem lenne kedved egy korai ebédhez? Úgy hallottam, a sült csirkéjük kiváló.

409

Akkor először néztem meg úgy igazán. Ugyanaz a derűs Dan volt, ám volt valami az arckifejezésében, egy villanás a szemében, amitől olyan benyomásom volt, mintha kényelmetlenül érezné magát. Visszajött a pincér a noteszével, és Dan csirkét, én pedig gombalevest rendeltem tőle. Ismét észrevettem a zaklatott kifejezést Dan arcán. A torka az idegességtől összehúzódott. Aznap először rossz érzésem támadt. Megijedtem, hogy esetleg valami szerencsétlenség érte Pollyt és a gyerekeit. De azt megírta volna, mielőtt eljön. Talán csak a fáradtság tette. New Yorktól Sydney-ig hosszú az út. Elvett egy zsemlét a kosárból, elkezdte megvajazni, közben pedig hébe-hóba rám pillantott és mosolygott. – Egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam rajta, milyen jól nézel ki, Ánya. Már értem, miért kellesz a szépségiparnak. Elmondod, hogy néz ki egy átlagos napod az újságnál? Igen, valamit rejtegetett. Dan volt, de nem az a gondtalan Dan. Bármi is aggasztotta, úgy gondoltam, várhat, míg kihozzák az ételt. Valami fontosat akart megosztani velem, de nem akartam, hogy a pincér félbeszakítsa. Így hát a baráti csevegést vettem előre, és a naponta ismétlődő dolgaimról beszéltem neki: Sydney-ről, az ausztrálokról, Dianáról, Betty kávézójáról, a Potts Point-i lakásról és az ausztrál divat iránti szerelmemről. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire megérkezett az étel. Dan rögtön hozzá is látott, és egyáltalán nem került közelebb ahhoz, hogy kibökje, amit akart. – Na, milyen a leves? – kérdezte. – Itt vagyunk ebben a forró országban, és forró fogásokat eszünk, ami nem feltétlen rendjén való, nem? Kérsz egy kis csirkét? – Dan. Felpillantott és még mindig mosolygott. – Hol van Polly? 410

– Amerikában. A gyerekekkel. Mind megvannak – mondta, miközben vágott egy darab csirkét, és a kistányéromra rakta. – Elizabeth már háromra éves, elhiszed ezt? – Akkor most üzleti ügyben jöttél? – kérdeztem. A hangom elcsuklott. Dan rám meredt. Nyílt, könyörületes pillantás volt. Olyan emberé, aki nem akarja becsapni a barátját. Letette a villáját. A tekintete elkomorult. Olyan hirtelen ment végbe közöttünk a hangulatváltozás, hogy megijedtem. Éreztem, ahogy elsápadok. A vér morajlott a fülemben. Bármit is kellett elmondania nekem, ott feküdt közöttünk letakarva, mint egy holttest a hullaházban, ami azonosításra vár. – Ánya – kezdte –, nem üzleti ügyben jöttem ide. Azért jöttem, mert valami fontosat kell elmondanom neked. Már nem volt megállás. Kiszabadítottam. Talán szükségtelen lett volna, ha nem magam kérem. Rossz hír volt. Dan furcsa hangszínéből megállapítottam. Sosem hallottam még olyannak a hangját. Valami lehangolóról fogunk beszélni, valami tiltottról. De mi a fene lehet az? – Ánya, semmit nem aludtam az elmúlt héten – mondta. – Az gyötört, hogy mi lenne a helyes lépés. Minden egyes leveledből, s most hogy láttalak, immár a személyes benyomásom alapján is biztosan tudom, hogy boldog vagy az új életedben és az új hazádban. Legalább tízszer próbáltam megírni levélben, de végül mindet összetéptem. Amit át kell adnom, nem levélbe való. Ezért magam jöttem el, bízván a bátorságodban és vigasztalódván a tudattal, hogy igaz barátok vesznek körül. A beszéde oly terjengős volt, hogy idegességemben majdnem felnevettem. – Mi az? – A hangom nyugodt volt, belül viszont pánikszerűen visítottam. Dan átnyúlt az asztalon, és megfogta a csuklómat. – Híreim vannak a férjedről. Dimitrij Lubenszkijről. 411

A szemem előtt fehér foltok táncoltak. Hátrahúzódtam a székemen. Az udvar felől egy forró fuvallat árasztott el. Zsálya és menta illata csapott meg. Dimitrij. A férjem. Dimitrij Lubenszkij. Ő a múltam része volt; semmihez nem kötődött a jelenemben. A neve egyet jelentett a konyak szagával, a Moszkva-Sanghaj rezesbandája harsonáinak és dobjának a hangjával. Szmokingok, bársony és perzsaszőnyegek, ez volt ő. Nem volt része a sydney-i étteremnek, ahol épp Dannel szemben üldögéltem. Nem volt benne az ausztrál égbolt forróságában és kékjében sem. Képtöredékek jutottak eszembe: egy tányér cápauszonyleves, a rumba a zsúfolt táncparketten, egy esküvői rózsákkal teli helyiség. A számba vettem egy korty levest. Alig tudtam egyenesen tartani remegő kezemben a kanalat. – Dimitrij? – Ennyit sikerült kinyögnöm. Dan előhúzott egy zsebkendőt, és megtörölte a homlokát. – Fogalmam sincs, hogy mondjam ezt el neked... Mintha ködön át beszélt volna hozzám Dan. Alig hallottam, amit mond. Dimitrij neve úgy hatott rám, akár egy ütés. Nem készültem rá. Kávézni akartunk és süteményt enni. Dan üzleti ügyben érkezett. Nevetgélve és az életünkről csevegve akartuk eltölteni a délelőttöt. Olyan volt, mintha minden a visszájára fordult volna. Dan és én már nem azok voltunk, akik tíz perccel azelőtt. A torkomon fémes ízt éreztem. – Ánya, alig több mint egy hete a reggelizőasztalnál ültem, amikor Polly behozta a leveleimet és az újságomat. Átlagos napnak ígérkezett, kivéve hogy késésben voltam, és az újságot már csak az irodában tudtam volna átolvasni. Miután felöltöztem, felkaptam az újságot az asztalról, hogy elrakjam az aktatáskámba. Ám amikor megláttam a képet a címlapon, megtorpantam. Egy szempillantás alatt felismertem a férfi arcát. A cikk azt írta, hogy a rendőrség azonosítani próbálja. Valami rosszul sikerült rablásban meglőtték, és öntudatlanul feküdt egy kórházban. 412

Izzadt a kezem. Eláztatta az abroszt, olyan nyomot hagyott, mint egy pillangó. Dimitrij. Rablás. Megsebesült. Lelőtték. Megpróbáltam összerakni, de nem sikerült. – Mikor megláttam a fotót, az első gondolatom te voltál – folytatta Dan. – Elmondjam neked? Minden azt súgta bennem, hogy ne tegyem. Mert új, boldog életed van, és mert ahogyan bánt veled az a férfi, az gyalázatos. Elhagyni a fiatal feleségét!? Egyáltalán hogy lehetett biztos benne, hogy el tudsz jönni egy következő hajóval? Ha csak néhány órával tovább vársz rá, lekésed a hajót, és kivégeznek a kommunisták. Dan hátradőlt a székén, összeráncolta a szemöldökét. Felvette a szalvétáját, újra összehajtogatta és visszadobta az ölébe. Úgy tűnt, mintha akkor látnám először mérgesnek. – De tudtam, hogy erkölcsi kötelességem a rendőrséggel és a kormánnyal szemben, hogy jelentkezzem, és legalább azonosítsam Dimitrijt – mondta. – Így hát felhívtam a rendőrőrmestert, akire az újságcikk hivatkozott. Lejegyzetelte a vallomásomat, és azt mondta, hogy a kórházban a pap is nagyon szívesen beszélne valakivel, aki ismeri a férfit. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, mindenesetre úgy éreztem, köteles vagyok felhívni. Telefonáltam a kórháznak, és a pap tájékoztatott, hogy Dimitrij állapota rossz. Ugyan már eszméleténél van, viszont delirál. Akkor lőtték meg, amikor megpróbált megóvni egy tizenhét éves lányt. Mikor ezt meghallottam, megállt bennem az ütő. „És ki az az Ánya?, kérdezte a pap. „Állandóan Ányát szólongatja.” Akkor azt mondtam neki, hogy odamegyek a következő géppel. Nagyon meleg volt a helyiségben. Mintha hatalmas hőhullámokban érkezett volna. Miért nem szerelnek fel egy ventilátort?, gondoltam. Kezdeniük kellene valamit a levegőkeringetéssel. A kalapommal babráltam. Levettem, és a mellettem lévő székre helyeztem. Egy csapásra olyan buta, 413

haszontalan dolognak tűnt már. Milyen ostoba voltam, hogy annyira örültem neki. Minden mozgott. Úgy éreztem, a székem megemelkedik. Mintha a plafon is közeledett volna. Mintha egy hullám taraján lovagolnék, és bármelyik pillanatban alámerülhetnék. – Ánya, tudom, hogy nagy megrázkódtatás ez neked – mondta Dan. – Kérjek neked egy konyakot? Úgy tűnt, Dan jobban van. Amitől rettegett, végül elkezdte. Hirtelen önmaga volt megint, az én erős barátom, aki egy újabb krízishelyzeten segít át engem. – Nem – feleltem, miközben a szoba himbálózott a szemem előtt. – Csak még vizet. Intett a pincérnek, hogy töltse újra a poharamat. A pincér elfordította a tekintetét, próbált tapintatos maradni. De volt benne valami rémisztő. Sápadt keze, amelyikkel a vizet töltötte, alig látszott emberinek. A ruhájának olyan szaga volt, akár egy régi templomnak. Inkább egy temetkezési vállalkozóra hasonlított, mintsem egy pincérre. – Kérlek, folytasd – mondtam Dannek. – Mi történt, amikor találkoztál Dimitrijjel? Jól van? Dan fészkelődni kezdett a székén. Nem válaszolt a kérdésemre. Az az érzésem támadt, hogy minden megváltozik. Hogy minden, amit azóta éreztem, mióta eljöttem Sanghajból, a visszájára fordul. Nem értettem Dimitrijt. A férfi, akiről akkor hallottam, nem ugyanaz a férfi volt, akinek oly sokáig tartottam. Hová lett a könnyű élete? Az éjszakai klubja? Hova lett Amelia? – Az újságcikk megjelenése után egy nappal érkeztem Los Angelesbe – mondta Dan. – Egyenesen a kórházba mentem. Ott várt rám a pap. Miután megadtam a rendőrségnek Dimitrij nevét, leellenőrizték a hátterét. Valószínűleg egy Ciatti nevű gengszternek dolgozott. Egy illegális kártyabarlangot segített neki futtatni a belvárosban.

414

– Aznap este, amikor meglőtték, valami nagyágyú házában volt a hegyekben. A fickó nem bízott a bankokban, és azt pletykálták, hogy hegyekben áll nála a pénz meg az ékszer. Ez valahogy Ciatti tudomására jutott, és úgy gondolta, annyi a teendő, hogy be kell sétálni, és el kell hozni. Néhány zsiványának a segítségével akartak betörni a helyre. Dimitrij csak a sofőr volt. Ő hátramaradt a kocsival. De az egész rosszul sült el, amikor a nagyágyú tizenhét éves unokája megjelent az ajtóban. Vele nem számoltak. Dimitrij látta, ahogy felszalad a lépcsőn a házba, és tudta, hogy egyenesen a halálos csapdába rohan. Valójában Ciatti a pisztolya markolatával már meg is ütötte a lányt, mire Dimitrij berontott. Szóváltás kerekedett. Dimitrij verekedni kezdett Ciattival, és kapott egy golyót a tüdejébe, egy pedig átment a feje tetején. A sikoltozás meg a lövések felkeltették a szomszédok figyelmét, és Ciatti elmenekült az embereivel a házból. – Megmentett valakit? – kérdeztem. – Dimitrij megmentett egy lányt, akit nem is ismert? Dan bólintott. – Ánya, mikor a kórházban meglátogattam őt, többnyire összefüggéstelenül beszélt. Mikor megkérdeztem, hogy mi történt aznap este, meg volt róla győződve, hogy te voltál az a lány, akit megmentett. Valami felhasadt bennem, mintha valami, amit évekig rejtegettem, újra felébredt volna. Megdörzsöltem az arcomat, de sem a kezemet, sem az arcomat nem éreztem. Dan engem figyelt. Fogalmam sem volt, mit jelenthet a feszült arckifejezése. Fogalmam sem volt, mit jelent már egyáltalán bármi. – De Dimitrijnek voltak tiszta pillanatai is – mondta. – És azokban a pillanatokban mesélt nekem egy lányról, akit szeretett. Egy fiatal nőről, aki bolerót táncolt vele. Mintha már majdnem azt is felfogta volna, hogy én ki vagyok, és hogy én akkor ott téged képvisellek. „Elmondja neki, igaz”, könyörgött. „Ugye elmondja neki, hogy 415

mindig csak rá gondoltam. Azért menekültem el, mert gyáva voltam, nem azért, mert nem szerettem.” – „Honnan tudná?”, kérdeztem tőle. „Hogyan győzzem meg Ányát erről, mikor otthagyta meghalni?” Dimitrij sokáig nem válaszolt. Visszahanyatlott a párnára, a szeme pedig fennakadt. Azt hittem, megint kómába zuhan, de hirtelen rám nézett, és azt mondta: „Amint megérkeztem Amerikába, tudtam, hogy bolond vagyok. És az a nő? Azt hiszi, szeretett engem? Egyik napról a másikra elhagyott. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért, csak annyit mondott, hogy összetörje Ányát. Nem tudom megmagyarázni, mivel láncolt magához. Vagy, hogy hogyan volt képes a legrosszabbat előcsalogatni belőlem. Nem úgy, mint az aranyos Ánya, aki csakis a legjobbat hozta ki belőlem. De a kettő közül biztosan a sötétségből van bennem több, különben hogyan tudott győzni Amelia?” – Akkor bejött a nővér, hogy megvizsgálja – mondta Dan, miközben a haját simogatta. – Ellenőrizte a pulzusát és az infúzióját, és azt mondta, hogy eleget kérdeztem, és most már békén kellene hagynom. Mielőtt elhagytam a kórtermet, még egyszer hátrafordultam, de Dimitrij már aludt. – A pap odakint várt rám. „Dimitrij elment az NMSZ-irodába aznap, mikor megérkezett Los Angelesbe”, mondta. „Nem volt Ánya Lubenszkajáról feljegyzés. Ezért megkérte őket, hogy nézzék meg Ánya Kozlova néven is. Mikor megtudta, hogy a lány visszavette a lánykori nevét, azt mondta, tudja, hogy nem lesz baja. Hogy tudja, hogyan maradjon életben.” Megkérdeztem a papot, hogy mikor mondta ezeket neki Dimitrij, és azt válaszolta, hogy aznap reggel. Gyónás közben. – Másnap meglátogattam Dimitrijt megint. Az állapota tovább romlott. Nagyon gyenge volt. Egész előző este nem aludtam, annyira nyomasztott az egész. „De nem ment vissza hozzá, ugye?”, mondtam neki. „Azután meg sem próbált már segíteni neki?” Dimitrij rám 416

nézett, az arcán szomorúság ült. „Szerettem őt eléggé ahhoz, hogy ne akarjam újra bántani”, mondta. Könnyek égették a szemem. Míg Dan beszélt, én gondolatban már előrébb jártam. El akartam menni Dimitrijhez. Segíteni akartam neki. A tettével bebizonyította, hogy nem szörnyeteg. Megmentett egy tizenhét éves lányt. Ráadásul azért mentette meg, mert rám emlékeztette. – Milyen gyorsan tudunk visszamenni Amerikába? – kérdeztem Dantől. – Mikor láthatom? Dan szemébe könnyek gyűltek. Hirtelen megöregedett. Gyötrelmes pillanat volt. Némán bámultunk egymásra. Benyúlt a zakójába, elővett egy kis, barna csomagot, és átadta. Remegő ujjaim esetlenül matattak a csomagolással. Valami kiesett és megcsörrent az asztalon. Felvettem. Egy kovácsoltvas kulcs masni alakú fejjel. Bár rég nem láttam, azonnal felismertem. A sanghaji lakásunk kulcsa volt. Mindörökké. – Meghalt, ugye? – kérdeztem, miközben könnyek záporoztak le arcomon. Alig tudtam beszélni. Dan átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezem. Szorosan tartotta, mintha attól félne, hogy leesem a székről. Az étterem egyre inkább megtelt emberekkel, az ebédelni vágyó sokasággal. Körülöttünk csupa elégedett arc volt. A törzsvendégek az étlapjuk fölött csevegtek, bort töltögettek, csókot nyomtak egymás arcára. A pincér hirtelen felélénkült, ki-be szaladgált a rendelésekkel. Dannel egymásba kapaszkodtunk. Dimitrij meghalt. Éreztem, ahogy a bizonyosság szétárad a mellkasomban, és eléri a szívemet. Túlságosan is szembeötlő volt a dolog iróniája. Dimitrij elmenekült, hogy meggazdagodjon, de helyette csak fájdalom várt rá és halál. Én menekült lettem, és egyszer sem éheztem. Míg az elmúlt években gyűlölni próbáltam Dimitrijt, ő egyfolytában rám gondolt. 417

Tenyerembe zártam a kulcsot. Mindörökké.

KÉSŐBB, SOKKAL KÉSŐBB, mikor beköltöztem a lakásomba Bondiban, s már elég erősnek éreztem magam, hogy elővegyem a kulcsot a dobozból, ahová aznap zártam, amikor Dantől megkaptam, csináltattam hozzá egy zárat. Csak ezt tudtam kitalálni, hogy megoszthassam az életemet és a jó szerencsémet Dimitrijjel.

418

HARMADIK RÉSZ

419

Tizenhat BONDI NÉHÁNY NAPPAL 1956 SZILVESZTERÉNEK éjszakája után a Campbell Parade-on lévő lakásomban üldögéltem, figyeltem, ahogy a tömeg úgy ömlik ki a strandra, akár a tarkabarka használt ruha egy kosárból a garázs-kiárusításnál. Január elsején a tenger több mint ötméteres hullámokkal dühöngött. Az életmentők kétségbeesetten dolgoztak; kihúzgálták az embereket a hullámverésből, és megmentettek két kisfiút, akiket a sziklához szorított. De aznap a tenger nyugodt volt, sirályok csapatai lebegtek lustán a felszínén. Meleg volt, minden ablakot kinyitottam. Hallottam a fövenyen játszó gyerekeket és az életmentők sípját, akik arra noszogatták az embereket, hogy a zászlók között fürdőzzenek. Lehet, hogy békésnek tűnt az óceán, de a felszín alatt vészesen háborgott. Épp egy cikken dolgoztam a női mellékletnek, ahová divatszerkesztőnek neveztek ki az előző évben. Ann White, miután belefáradt a koronázási ruhákba és a királynő ausztráliai látogatásának apropóján használt ruhatárába, beházasodott a Denison családba. Divatérzéke nagyobb előnyére vált az áruházláncdinasztiának, mint a hozománya, így kinevezték a sydney-i áruházuk fő divatbeszerzőjének. Társasági eseményeken még találkozgattunk, és két vagy három alkalommal ebédelni is elmentünk. Ironikus volt, 420

hogy az ingatag megismerkedésünk után végül egymás segítségére szorultunk. A cikkhez, amit írtam, felkértem három ausztrál divattervezőt, hogy árulják el, hogyan öltöztetnék fel Grace Kellyt a monacói Rainier herceggel tartandó esküvője alkalmából. Judith állt elő a leggyönyörűbb öltözékkel, egy elefántcsontszínű, organza ruhával, aminek taft mellrésze és hattyútoll gallérja volt, ám a többi tervező ajánlata is kiérdemelte az haute-couture címet. Az egyik egy sellő alakú ruha volt ívelt mellszabással és uszállyal, a másik pedig cobolyprémmel varrt brokát színjátszó selyemmel. A ruhát egy orosz ajánlotta, aki Párizsból érkezett Sydney-be. Alinának hívták, és mikor feljegyeztem a nevét a fényképek hátuljára, amik majd bekerülnek a cikkhez, anyámon kezdett járni az agyam. Sztálin 1953-ban meghalt, de ez nem akadályozta meg, hogy a Nyugat és a Szovjetunió viszonya a hidegháborúig fajuljon, és ennek köszönhetően mindenféle információáramlás ellehetetlenült. Vitalij apja nem hallott többé a testvéréről, én pedig minden szervezetnek írtam már, aminek csak tudtam: az Orosz-Ausztrál Társaságnak, az ENSZ-nek, az NMSZ-nek és több más emberbaráti szervezetnek. De egyik sem tudott segíteni. Úgy tűnt, Oroszország áthatolhatatlan. Ausztráliában semmi nem volt, amit édesanyámmal mindketten ismertünk volna. Nem láttam őt a fák közt, és nem tudtam a tengerhez sem társítani őt. Még mindig attól rettegtem, hogy elfeledem a részleteit: a keze formáját, a szeme pontos színét, az illatát. És mégsem tudtam elfelejteni. Megannyi év után még mindig ő volt az első ember, aki eszembe jutott, ha felébredtem reggel, és az utolsó, akire gondoltam, mielőtt eloltottam a lámpát. Már majdnem tizenegy éve elszakítottak minket egymástól, de valahol a szívem mélyén még mindig hittem benne, hogy újra találkozunk. Belecsúsztattam a cikket a fényképekkel egy borítékba, és kikészítettem az irodai öltözékemet. Néhány héttel azelőtt állítottam 421

össze egy divat-oldalpárt, aminek az volt a címe, hogy Strandra túl meleg, ami az Európából és Amerikából Ausztráliába beáramló, új bikinistílusokról szólt. Mivel a női fürdőruha elég intim ruhadarab, megkérdeztem a modelltől, hogy meg akarja-e tartani a bikiniket, amelyekben pózolt, de azt válaszolta, hogy már több fiókra való úszódressze van a fotózásokról. Így hazahoztam a fürdőruhákat, hogy kimossam, aztán odaadjam a kezdő újságíróknak. Kinyitottam a ruhásszekrényt, áttúrtam a gyékénytáskát, mert azt hittem, oda raktam a bikiniket, miután megszáradtak a kötélen. De nem voltak benne. Csak zavartan bámultam a táska üres belsejét. Eltűnődtem, hogy vajon annyira lekötöttek volna a határidők, hogy már be is vittem a fürdőruhákat az irodába, csak elfelejtettem? Abban a pillanatban Mrs. Gilchrist, az épület gondnoka kopogott be az ajtómon. – Ánya! Telefon! – kiabálta. Belecsusszantam a szandálomba, és a hallban lévő közös telefonhoz rohantam. – Szia! – suttogta Betty, amikor felvettem a kagylót. – Eljönnél értünk, drágám? – Hol vagytok? – A rendőrségen. A rendőr nem enged el, csak ha valaki értünk jön. – Mi történt? – Semmi. Hallottam, hogy Ruszelina beszél valakihez a háttérben, aztán egy férfi felnevet. – Betty, ha semmi sem történt, akkor mit kerestek ti ketten a rendőrségen? Egy pillanatnyi szünet után kibökte: – Letartóztattak. Túlságosan meg voltam lepve, hogy bármit tudjak szólni. Ruszelina kiáltott valamit, de nem értettem. 422

– Ó, igen – mondta Betty –, Ruszelina azt kérdezi, nem tudnál-e hozni nekünk néhány ruhát is. A rendőrállomásra siettem, agyamat elárasztották a lehetséges forgatókönyvek jelenetei, amint Bettyt és Ruszelinát letartóztatják. Betty nyugdíjba vonult, s miután túladott a Potts Point-i házon, vásárolt magának és Ruszelinának egy háromszobás lakást, fölötte pedig nekem egy garzont. Vitalij és Irina Tamaramában laktak egy kertes házban, egy külvárossal odébb. A költözés óta Betty és Ruszelina különösen kezdett viselkedni. Egyszer a szájukba vett késsel ugrottak le egy közeli szirtről, mondván, hogy cápára fognak vadászni Bea Miles tiszteletére, akit egy ideig Bondi flúgos hölgyeként tartottak számon. Épp dagály volt, a tenger pedig nem háborgott, így nem állt fenn a fulladás veszélye, de a kedves öreg hölgyeink látványa, amint egy őrizetlen részen úszkálnak, épp elég volt, hogy Irinában és bennem meghűljön a vér. Vitalijt kellett rábeszélnünk, hogy ugorjon utánuk, és valahogy csalogassa ki őket a partra. – Ne aggódjatok miattuk annyira – mondta nekünk Vitalij utána. – Mindketten megéltek az életben tragédiákat, és erősnek kellett lenniük, hogy azoktól függetlenül tovább tudjanak lépni. Most azt a korszakukat élik, amikor egyszerűen csak felelőtlenek akarnak lenni. Szerencsések, hogy egymásra találtak, akárcsak ti. Mielőtt elmentem a rendőrségre, nem telefonáltam Vitalijnak és Irinának. Irina négy hónapos terhes, és eszem ágában sem volt felizgatni. Mindenesetre végigizgultam az egész utat, míg beértem az őrszobára. Betty és Ruszelina miért nem tudott inkább festeni vagy bingózni, mint a többi idős hölgy? A bondi villamos továbbzakatolt, én pedig felnéztem. A szemem sarkából egy idős asszonyt pillantottam meg, aki a parkban ült egy padon. Kenyérdarabokat dobott a sirályoknak. Magányos alakja szinte az agyamba égett, és eltűnődtem, vajon ötven év múlva én leszek az az idős hölgy? 423

Mikor megjelentem a rendőrőrsön, Betty és Ruszelina épp a váróteremben üldögéltek bolyhos köntösükben. Betty füstkarikákat eregetett. Ruszelina elvigyorodott, amikor meglátott. Egy idős férfi ült mellette fehér trikóban és rövidnadrágban. Bőre barna volt, akár a fakéreg, és a gondolataiba merülve könyökölt a térdén. A másik sarokban egy masszív felépítésű férfi – aki kantáros fürdőruhában és rövidnadrágban volt –, jegeszacskót szorított az állkapcsához. Szalmakalapja karimáján, a szalagon az „Ellenőr” szó díszelgett. Az ügyeletes őrmester felállt az asztaltól. – Miss Kozlova? Bettyre és Ruszelinára pillantottam, de az ábrázatuk semmiről sem re árulkodott. – Mi történt? – kérdeztem az őrmestert, miközben a vele szemben lévő székre ereszkedtem az asztal másik oldalán. – Ne aggódjon – suttogta –, semmi komoly. Egész egyszerűen csak az van, hogy a strandellenőr nagyon komolyan veszi az illemet. – Az illemet? – kiáltottam. Ruszelina és Betty majd’ megpukkadt a kuncogástól. Az őrmester kihúzta az asztalfiókot, és elővett egy férfit és egy nőt mutató ábrát, akik a strandon álltak. Elém tolta. Vonalakat és mértékeket rajzoltak a figurákra. Szédültem. Illem? Mi a fenét művelhetett Betty és Ruszelina? Az őrmester a tollával a kép különböző részeire mutatott. – Az úszónadrág szárának legalább nyolc centiméteresnek kell lennie, a női úszódresszt pedig pánttal, vagy más módon kell biztosítani. Értetlenül megráztam a fejem. Ruszelinának és Bettynek elegáns, egyrészes fürdőruhája volt. Én vettem nekik az előző karácsonyra a David Jonesban. – A nagyanyái viselete – suttogta a rendőr – egy kicsikét túlságosan rövid. Betty és Ruszelina megint felkuncogtak. Hirtelen megvilágosodott előttem, mi történt. – Ó, istenem! Ne! 424

Odasétáltam Bettyhez és Ruszelinához. – Rajta! – szóltam rájuk. – Széttárni! Ruszelina és Betty szétnyitották a köpenyüket, és modellek módjára parádéztak körbe a recepción, mintha a kifutón lennének. Betty egy magasan felsliccelt szarong nadrágot viselt pánt nélküli bikinifelsővel. Ruszelina felsőjének szmoking mintázata volt Vnyakkivágással. A divatfotózásról származó bikinik voltak. Bár mindkét hölgy jó formában volt a korához képest, nyilvánvalóan nem azok a fiatal nők voltak már, akiknek tervezték. Betty csontos csípője túl vékony volt a nadrágjához, Ruszelina melle pedig már nem volt oly feszes, ahogy azt egy mély dekoltázs megkívánta volna, viszont mindketten elegáns tartással lépkedtek. Néhány másodpercig szóhoz sem jutottam a meglepetéstől, aztán kitört belőlem a nevetés. – Nincs ellenemre, hogy felvettétek azokat a ruhákat – mondtam nekik később, amikor már a helyi tejbárban üldögéltünk egy eperturmix mellett. – De miért pont azon a strandon, ahol a legszigorúbb ellenőr tanyázik? – Hogy az a vén szaros üldözőbe vegyen, az már maga a tréfa része volt! – vihogott Betty. Ruszelina is nevetni kezdett. A tejbár tulajdonosa ránk nézett. – A másik fickó ki volt az őrsön? – kérdeztem. – A rövidnadrágos. – Ó, ő – mondta Ruszelina, és megcsillant a szeme. – Bob. Ő igazi úriemberként viselkedett. Amikor az ellenőr el akart vezetni bennünket a partról, Bob közbelépett, és felszólította, hogy „Eszébe ne jusson durván fellépni hölgyekkel szemben”. – Aztán bepancsolt az ellenőr állába – mondta Betty a turmixát szürcsölve.

425

Lenéztem a saját italom rózsaszínű buborékjaira, és arra gondoltam, hogy a két idős hölgy, akik oly sokáig vigyáztak rám, immár a gyermekeimmé lettek. – Mit csinálsz ma délután, Ánya? – kérdezte Betty. – Szombat van. Eljössz velünk a moziba? – Az Édentől keletre megy. – Nem tudok – vontam meg a vállam. – Még be kell fejeznem egy esküvői ruhás cikket a holnapi újságba. – És a saját esküvőddel mi lesz, Ánya? – mondta Ruszelina, miközben felszippantotta a jeges tejhab végét a szívószállal. – Sosem fogsz férjet találni, ha mindig csak dolgozol. Betty megpaskolta a térdemet az asztal alatt. – Ruszelina, úgy beszélsz, mint egy orosz bábuska – mondta. – Még fiatal. Nem kell sietnie. Nézd csak a csodás karrierjét! Ha felkészült, majd felszed valakit az egyik olyan ragyogó partin, ahová mindig hivatalos. – Huszonhárom év az már nem annyira fiatal a házassághoz – érvelt Ruszelina. – Csak hozzánk képest fiatal. Én tizenkilenc évesen mentem férjhez, és arról az én időmben úgy tartották, hogy már meglehetősen későn. Miután elköszöntem Bettytől és Ruszelinától, felmentem a saját lakásomba, és lefeküdtem az ágyra. A garzonom kicsike volt, legnagyobb részét elfoglalta az ágy, az egyik fal pedig majdnem teljesen ablak volt, de remek panorámát nyújtott ezáltal a tengerre. A szobám egyik sarka tele volt növényekkel, ott állt még az íróasztalom egy párnázott karosszékkel, ahol dolgozni vagy gondolkodni tudtam. Ez az én saját zugom volt, és jól éreztem magam benne. Távol az emberektől. Sosem fogsz férjet találni, ha mindig csak dolgozol, mondta Ruszelina. Még két ember biztosan dolgozik szombaton az újságnál: Diana, mert a szombat Harry golfnapja volt, és Caroline Kitson. A kezdő újságírók felváltva tudósítottak esküvőkről vagy táncos 426

eseményekről. Minden törekvése ellenére Caroline képtelen volt megfogni magának egy rangjabéli fiatalembert. Talán túlságosan is sokuknak támadta meg az anyját a társasági rovatban. Bármi is volt az oka, Caroline huszonkilenc évesen vénlányként élte az életét. Elkezdett ocsmány ruhákat hordani és vastag szemüveget, és olyan kisugárzása volt, ami inkább vallott egy özvegyre, semmint egy fiatal, egészséges nőre. A kezdő riporterek között volt egy gyönyörű, barna hajú lány, aki nagyon kacsintgatott a társasági szerkesztői poszt felé, ezért Caroline sokkal rendesebben viselkedett Dianával és velem szemben. Bár időközben Caroline felvett egy rossz szokást, ami még annál is sokkal jobban idegesített, mint a lekezelő modora a kezdeti években. – Szia, megjött a Kettes Számú Aggszűz! – köszöntött, valahányszor beléptem az irodába. – Te is hasonlóan érzed magad, akárcsak én? Amint ezeket elsütötte, egyből depressziós lettem. Megfordultam, és az öltözőasztalkán felsorakoztatott matrjoska babákra néztem. Összesen öten voltak, utánam kettő következett. Egy leány és egy leányunoka. Így képzelte el anyám az életünket. Talán valaha úgy gondolta, majd mind együtt húzzuk ki a harbini házunkban, és valahányszor egy új taggal bővül a család, mi is kibővítjük a házat. Visszafeküdtem a párnára, és kipislogtam a könnyeket a szememből. Hogy családom legyen, ahhoz férj is kell. De én már annyira hozzászoktam, hogy egy férfi szeretete nélkül éljek, hogy azt sem tudtam, hogyan lássak hozzá. Már négy éve, hogy értesültem Dimitrij haláláról, és hét éve, hogy elhagyott. Hány évig gyászolok még? DIANA MÁR AZ ÍRÓASZTALÁNÁL ÜLT, amikor beértem az újság székházába. Bekukkantottam az irodájába, hogy köszönjek.

427

– Mit csinálsz most pénteken este, Ánya? – kérdezte, miközben Givenchy-stílusú ruhája gallérját fogdosta. – Semmi különöset – feleltem. – Nos, szeretném, ha találkoznál valakivel. Miért nem jössz át vacsorára úgy hét körül? Elküldöm érted Harryt. – Oké, de kivel kellene találkoznom? Diana arcán mosoly terült szét, és az összes foga kivillant, akár az igazgyöngyök. – Igen vagy nem? – Igen, de azért még tudni szeretném, kivel fogok találkozni. – Nem bízol bennem? – kérdezte. – Ha már mindenképp tudni akarod, egy ragyogó fiatalemberrel. Él-hal, hogy találkozhasson veled, amióta csak meglátott a Melbourne Kupa bálján. Azt mondja, egész este körülötted sertepertélt, de észre sem vetted. Ami, hozzáteszem, pont rád vall, Ánya. Ő a legjóképűbb férfi az újságnál, nagyszerű humorérzékkel van megáldva, és még annyit sem tudott kicsikarni belőled, hogy „hess”. Elpirultam. Úgy tűnt, a zavarom Dianát még inkább mulattatja. Elgondolkodtam, hogy vajon valamilyen úton-módon megérezte a délutáni rossz hangulatomat, és hamarjában kiötlötte a megoldást? – Vedd fel azt a káprázatos krepp estélyit, amit a kiárusításon vettél. Imádnivalóan mutat rajtad. – Rendben – feleltem a hátborzongató egybeeséstől elbátortalanodva. Olyan volt, mintha Diana a tündérkeresztanyám lenne, és teljesíteni akarná egy kívánságomat. – És Ánya – szólt utánam, mikor elfordultam. – Igen? – Jó lenne, ha nem lennél ennyire megriadva. Nem harap, ebben biztos vagyok. EGY SZÓVAL SEM EMLÍTETTEM DIANA vacsorameghívását Ruszelinának vagy Bettynek. Büszke voltam magamra, hogy 428

legalább beleegyeztem, hogy találkozom egy fiatalemberrel, bár a gondolat megrémített. Ha megemlítettem volna nekik a vacsorát, akkor képtelen lettem volna kihátrálni, ha esetleg meggondolom magam. Mikor közeledett a péntek este, émelyegtem, és ha jobban belegondoltam, már nem is akartam megjelenni. Ám Dianát nem sérthettem meg. Azt a ruhát vettem fel, amit javasolt. Szűk mídere volt széles pántokkal és több részből varrott szoknyával. Hegyes orrú selyemcipőt húztam, a hajamat pedig oldalra fésültem, és egy fényes klipsszel rögzítettem. Pontosan fél hétkor megjelent értem Harry a Chevrolet-jával. Kinyitotta nekem az ajtót, és hunyorgott a parton ragyogó kései napfénytől. – Milyen nyugodtnak tűnik most a víz, azok után a rémes viharok után. – Olvastam az újságban, hogy az életmentők százötven embert húztak ki szilveszter éjszakáján a tengerből – mondtam neki. Harry beült a volánhoz, és beindította a motort. – Igen, a ti strandotokat sújtotta leginkább. Azt beszélik, a vihar annyi hínárt kavart fel, hogy az egyik életmentő zsinege is beleakadt. Lerántotta, és már fuldokolt. A mentőcsónak nem tudta átverekedni hozzá magát a hullámokon. – Te jó isten! – mondtam. – Nem hallottam róla. – Az egyik társának mindenesetre sikerült kihúznia – mesélte Harry, ahogy a Bondi Roadra fordult. – Egy nagydarab fickó, aki nemrég jött Victoriából. Azt mondják, úgy fúrta át magát a hullámokon, akár egy torpedó. Ő is orosz. Még az is lehet, hogy ismered. Megráztam a fejem. – Nem valószínű. Én manapság csak akkor jutok le a partra, amikor már kiürült. Harry felnevetett. – Diana azt mondja, keményen dolgozol – mondta. 429

Diana egy Tudor-stílusú házban lakott Harryvel, ami Rose Baynél a vízre nézett. Mikor behajtottunk a kocsifelhajtóra, Diana egy bámulatos, vörös selyemruhában kiszaladt az üdvözlésünkre. – Gyere csak, Ánya – mondta, és úgy kísért be a házba, akár egy tangótáncos. – Gyere, ismerkedj meg Keith-szel. A ház belseje tágas volt modern, fehér padlóval és falakkal. A folyosón süllyesztett polcok sorakoztak, amin Dianát hírességekkel ábrázoló fotók álltak, meg a nagyvilágból összegyűjtött mütyürjei. Legyökereztem, hogy megbámuljak egy porcelán kismalacgyűjteményt, amit Londonból hozott, ő pedig megmosolygott. Amilyen elbűvölő volt Diana, annyira kevéssé vette komolyan magát. Betuszkolt a nappaliba, és majdnem egyenesen a fiatalember ölébe taszított, aki a többelemes kanapén üldögélt. Amint észrevett minket, felemelkedett, és határozott vonású arca mosolyra derült. – Szervusz! – mondta felém nyújtva a kezét. – Keith vagyok. – Szervusz! – mondtam, és megráztam a kezét. – Ánya vagyok. – Jól van – közölte Diana meglapogatva a hátamat. – Megyek, megnézem, hogy áll a vacsora. Addig ti csak beszélgessetek. Azzal Diana kiviharzott a szobából. Harry épp akkor lépett be egy üveg borral a kezében, de Diana megragadta és kirángatta a hallba, mintha egy rossz színész lenne, akit lerántanak a színpadról. Keith felém fordult. Jóképű volt, kobaltkék szeme, szőke haja, nemes metszésű orra és érzéki ajka volt. – Diana csodás dolgokat mesélt rólad – mondta. – És ha jól tudom, neked is van egy rizses történeted, amit szívesen meghallgatnék vacsora közben. Elpirultam. Diana nekem semmit sem mesélt Keith-ről. De az is igaz, hogy nem is kértem rá. – Keith a sportrovatnál dolgozik – mondta Harry, aki egy sajttállal sétált be a szobába, és kimentett, mielőtt még bolondot csináltam

430

volna magamból. Akkor jöttem rá, hogy valószínűleg az ajtó előtt hallgatózott. – Nahát, ez nagyszerű! – válaszoltam, mintha Diana szólalt volna meg és nem én magam. Harry rám kacsintott Keith háta mögül. Diana besurrant egy tálcával, amin kekszre halmozott, felezett olívabogyók voltak. Bizonyára ő is az ajtó előtt várakozott. – Bizony – mondta. – A Melbourne Kupáról való tudósításáért díjat is kapott. – Ez csodás – áradoztam, és Keith-hez fordultam. – Én nem. Biztosan nem találták elég lenyűgözőnek a Kupán felbukkanó kalapokról szóló írásomat. Keith pupillája egy pillanatra kitágult, aztán Harry és Diana elnevette magát, mígnem ő is csatlakozni mert. – Egy lány, akinek van humorérzéke – állapította meg. – Ez tetszik. Harry az üvegházban terítette meg az asztalt. Diana krémszínű abrosszal takarta le, és királykék terítéket használt. Fuksziaágakat tekert a gyertyatartó tövére. Nagyon régóta nem láttam már ehhez hasonló visszafogott eleganciát. Az ilyen összhatás megteremtéséhez apámnak nagyon jó érzéke volt. Ujjaim között a vászonszalvétát dörzsölgettem, és az ezüst evőeszközök szépségében gyönyörködtem. Az asztal közepére Diana egy csokor százlevelű rózsát helyezett. Magamba szívtam az édes illatát. A gyertyaláng megrezzent, és láttam, hogy Szergej ott áll az árnyékok közt, karja esküvői virágokkal van tele. Dimitrij felém lebegett a sötétből, és a kezem a kezébe vette. – Eressz el, Dimitrij. Kérlek – mondtam magamban. De néhány pillanattal később azon kaptam magam, hogy egy szirmokkal teli kádban vagyok. Dimitrij a tenyerét a vízbe merítette. De minél többet ivott a vízből, annál halványabb lett. És kezdett eltűnni.

431

– Ánya, jól vagy? Iszonyatosan elsápadtál – mondta Diana megérintve a karomat. Zavarodottan rásandítottam. – Biztosan a hőség – mondta Harry, majd felállt az asztaltól, és jobban kitárta az ablakokat. Keith elvette a poharamat. – Töltök még egy kis vizet. Megdörzsöltem a homlokomat. – Bocsánat. Minden annyira gyönyörű, hogy el is felejtettem, hol vagyok. Keith lerakta elém a poharat. Egy vízcsepp gördült le az oldalán, és a terítőbe olvadt. Úgy nézett ki, mint egy könnycsepp. A vacsora főtt kagyló volt Mornay-mártással és gombakrémmel. A társalgás könnyedén folyt, Diana pedig biztos kézzel tartotta mozgásban. – Keith, majd mesélj Ányának a szüleid farmjáról. Tedtől azt hallottam, hogy szerfelett bájos hely, igen, és Ánya, Lady Bryant otthonában láttam a legpazarabb antik szamovárt, de egyikünk sem tudta kitalálni, hogyan működik. Elmagyaráznád nekünk, drágám? Éreztem magamon Keith tekintetét, és gondom volt rá, hogy odafigyeljek, amikor beszél, hogy ne bátortalanítsam el, amit Diana vádjai szerint hasonló esetekben hajlamos vagyok elkövetni. Nem estem bele, mint Dimitrijbe. Úgy éreztem magam, mint egy virág, amely a méhecskére vár. Miután leszedték az asztalt, a társalgóba vonultunk, ahol habos sárgabarackos pitét kaptunk vaníliafagylalttal. – Most – mondta Diana kanalával a levegőben hadonászva –, egyszerűen muszáj elmesélned a rizses történetet. – Úgy van! – nevetett Keith, miközben közelebb húzódott hozzám. – Muszáj hallanom. – Ezt még én sem hallottam – közölte Harry. – Valahányszor Diana belekezd, annyira elkezd röhögni... nos hát sosem tudom végighallgatni. Az ételtől és a bortól egy kicsit ellazultam, és már kevésbé voltam megszeppenve. Örültem, hogy Keith a közelemben ült. Kezdtem 432

rokonszenvesnek találni. Jólesett, hogy nem félt kimutatni, hogy tetszem neki. A romantika világába való visszatérésem korántsem sikerült oly rosszul, mint amennyire féltem tőle. – Nos – kezdtem –, egyik nap meglátogattam a legjobb barátomat és a férjét, és arról kezdtünk csevegni, hogy melyik étel hiányzik Kínából a leginkább. Természetesen ebben az országban a rizs a legnehezebben beszerezhető alapanyag, pedig a gyerekkorunk majdnem összes fogása tartalmaz rizset. Így elhatároztuk, hogy valamikor elmegyünk a kínai negyedbe, és három hónapra elegendő rizst fogunk hazahozni. – Ez 1954-ben történt, amikor Vlagyimir Petrov és a felesége menedéket kapott Ausztráliában, ha cserébe orosz kémeket leplez le; és a kémek leleplezése mindenekelőtt elsőbbséget élvezett egy csomó ember fejében, köztük a barátomék szomszédjáéban, az idős hölgyében is. Meglátott bennünket, – ahogy rizseszsákokat cipelünk a kocsifelhajtón, és közben oroszul beszélgetünk, ezért kihívta a rendőrséget. Keith felnevetett, és megdörzsölte az állát. Harry is kuncogott. – Folytasd! – ösztökélt. – Szóval kijött két fiatal járőr, és megkérdezték, hogy kommunista kémek vagyunk-e. Ám Vitalij valahogy rávette őket, hogy maradjanak ott vacsorára. Volgai rizottót főztünk bulgurral, brokkolival és hagymán pörkölt mángolddal, köretnek pedig joghurtos padlizsánt készítettünk. Namármost elég nehéz oroszokkal nem inni, ha kínálnak, és visszautasítani egy orosz férfit, ha inni akar veled, egyenesen sértő. Így Vitalijnak sikerült meggyőznie a rendőrséget, hogy a „nemzetközi barátság” fokozásának és az életükben valaha kóstolt „legjobb étel” megköszönésének az egyetlen módja az, ha legurítanak néhány pohárka vodkát. Mikor a rendőrök már annyira részegek voltak, hogy az arcuk furcsa árnyalatokat öltött, beraktuk őket egy taxiba, és visszaküldtük őket az 433

őrsre, ahol, képzelhetitek, hogy az őrmester nagyon nem örült nekik. S bár Mrs. Dolen a tizenkettes házszám alatt azóta is rendszeresen feljelent minket, azóta a rendőrségnek se híre, se hamva. – Te jóságos ég! – bömbölte Harry, és Keith-re kacsintott. – Huncut lány. Vigyázz vele! – Igyekszem – felelte Keith rám vigyorogva, mintha senki más nem lenne a szobában. – Hidd el, igyekszem. Miután Harry kihozta az autót a garázsból, hogy hazafuvarozzon, Keith kikísért az ajtóhoz. Diana kisietett mellettünk a kertbe a nem létező macskáját keresve. – Ánya – mondta Keith. – Jövő héten lesz a barátomnak, Tednek a születésnapja. Szívesen elvinnélek a buliba. Eljönnél? – Persze, nagyon szívesen. – A szavak már azelőtt kisurrantak a számon, mielőtt átgondoltam volna őket. Ám Keith-szel jól éreztem magam. Nem olyannak tűnt, mint aki rejtegetne bármit. Nem úgy, mint én. Én tele voltam titkokkal. Miután Harry hazadobott, kitártam az ablakokat, és lehevertem az ágyra a tenger moraját hallgatva. Behunytam a szemem, megpróbáltam felidézni Keith mosolyát. De már kezdtem is elfelejteni, hogy néz ki. Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg tetszike nekem, vagy csak bebeszélem magamnak. Egy kis idő múlva már csak Dimitrijre tudtam gondolni. Arra készültem, hogy örökre eleresztem, viszont úgy éreztem, erősebben rohantak meg az emlékei, mint valaha. Csak hánykolódtam az ágyban, az esküvőnk éjszakája újra és újra végigjátszódott a fejemben. A házasságunk egyetlen igazán boldog pillanata. Szergej halála előtt. Amelia előtt. Szirmokkal borított, puha, nedves testem Dimitrij forró bőrének feszül.

434

A BULI, AHOVÁ KEITH A KÖVETKEZŐ HÉTVÉGÉN elvitt, az első igazi, ausztrál bulim volt. Sosem jártam hozzám hasonló korú és társadalmi rangú emberekkel egy összejövetelen, és ez felnyitotta a szemem. Az én Ausztrália-élményem más volt, mint a legtöbb sanghaji oroszé. Marija és Natasa egy kórház mosodáján kapott munkát, a férjeik pedig, bár mindketten tanult emberek voltak, építkezésen dolgoztak. De az élettapasztalatom a korombeli ausztrál lányokéhoz sem hasonlított. Az újságnál betöltött pozícióm miatt a város legelegánsabb estélyeire voltam hivatalos. Politikusokkal, művészekkel és híres színésznőkkel találkoztam, és még a következő Miss Ausztrália szépségverseny zsűrijébe is meghívtak. Viszont saját társasági életem nem volt. Ted Keith fotósa volt a sportoldalakon, és a Steinway Streeten lakott Coogee-ban. Mire odaértünk, az emberek már a ház ajtóiban és ablakaiban lógtak. A lemezjátszón az Only You forgott, és egy csapat sálat és felállított gallérú inget viselő fiú és lány együtt dúdolt a dallammal. Egy szőke, oldalszakállas férfi, aki egy csomag cigarettát dugott az ingujjába, elénk sietett. Keith-szel könnyedén kezet fogott, aztán felém fordult. – Szia, édesem. Te vagy az a lány, akiről Keith annyit mesélt? Az orosz divatkirálynő? – Állítsd le magad, Ted! – Keith nevetett, aztán odafordult hozzám, és hozzátette: – Kell egy kis idő, míg az ember megszokja a humorát. Ne aggódj. – Szóval ma van a születésnapod, Ted – mondtam, és odanyújtottam az ajándékot, amit Keith-szel vittünk: egy Chuck Berry-lemezt pöttyös papírban, masnival átkötve. – Srácok, nem kellett volna... de rakjátok az asztalra – mosolygott Ted. – Lucy azt akarja, hogy együtt nyissam ki az összeset később. – Belőled is lányt csinál – mondta Keith.

435

A társalgó már szinte melegház volt, az összezsúfolt testeknek és a nyári éjszakának köszönhetően meglehetősen sűrű pára lepett be mindent. A vendégek a szőnyegen és a kanapén terpeszkedtek, dohányoztak, üvegből üdítőt vagy sört ittak. Egy-két lány felém fordult. Én egy ujj nélküli, rövid nyári ruhát viseltem, aminek magasított válla volt, ami a nyakkivágást is megtartotta. A többi lány halásznadrágban volt és testhez álló pólóban. Rövid hajuk volt, ahogy a legtöbb ausztrál nő szerette akkoriban: előrefésülve, pixisen8. Az enyém még mindig hosszú volt, kiengedve hordtam a végén loknikkal. A pillantásuktól kényelmetlenül éreztem magam. Nem tűntek valami barátságosnak. Követtem Keith-t a konyhába a pomádé- és cukorkaszagú emberek között átfurakodva. A konyhapult tele volt ragacsos kólásüvegekkel és műanyag poharakkal. – Tessék, ezt kóstold meg – mondta Keith, és a kezembe nyomott egy üveget. – Mi ez? – kérdeztem. – Kóstold meg, és győződj meg róla magad – válaszolta, miközben kinyitott magának egy üveg sört. Belekortyoltam az üvegbe. A folyadék édes volt és erős. A gyomrom háborogni kezdett. Elolvastam a címkét: Cherry Pop. – Hé, Keith! – szólt oda egy lány. Átnyomakodott a tömegen, átölelte és megszorongatta. Keith a szemét forgatva rám nézett. A lány eleresztette, és követte a tekintetét. Összeráncolta a szemöldökét. – Ki ez? – Rowena, hadd mutassam be Ányát. A lány alig láthatóan biccentett. Sápadt volt és szeplős. Nagy, vörös ajka volt, sűrű szemöldöke pedig vastag póklábként függött bájos szeme fölött. 8

A ma is divatos Pixie-stílus egy rövid, „fiús” frizura, amely az arcot hangsúlyozza.

436

– Örvendek a találkozásnak – mondtam odanyújtva a kezemet. Ám Rowena nem fogadta el. Az ujjaimra nézett. – Te külföldi vagy? – kérdezte. – Akcentusod van. – Igen, orosz vagyok – feleltem. – Kínából. – Nem elég jók neked az ausztrál lányok? – puffogta Keith-nek, ahogy elhúzódott tőle, majd kinyomakodott a tömegen át, vissza a kertbe. Keith alázatosan lesütötte a szemét. – Attól tartok, csak azt fogom neked bemutatni, milyen tudatlan Ted némelyik barátja – mondta és felült a pultra. Elrakosgatta az üvegeket meg a koszos tányérokat, és letörölte, hogy nekem is helyet szorítson. – Azt hiszem, teljesen rosszul öltöztem fel – közöltem. – Te? – Nevetett. – Féltékeny vagyok, mert az összes férfi téged méreget egész este. Gyönyörű vagy. Hatalmas örömujjongás hallatszott a társalgóból, és mi is bezsúfolódtunk a többiekhez, hogy megnézzük, mi folyik. Egy csapat férfi és nő körben ült a padlón, középen egy üvegpalack feküdt. Ismertem a játékot: pörgesd meg az üveget. De ezt a verzióját nem. Minden résztvevőnek volt egy söre, és mikor megpörgették az üveget, és a szája egy ellenkező nemű játékoson állapodott meg, akkor a pörgető választhatott, hogy megcsókolja azt az illetőt, vagy meghúzza a sörösüveget. Ha az ivást választották, a meg nem csókolt személynek kétszer kellett hörpintenie a sörből. Kiszúrtam a csapatban Rowenát. Felnézett, és mogorva pillantást lövellt felém. Vagy inkább Keith-nek szólt? – Még egy ausztrál ürügy az ivásra – állapította meg Keith. – Az oroszok ugyanilyenek. Legalábbis a férfiak. – Tényleg? De fogadni mernék, hogy az orosz férfiak inkább a lányokat csókolnák meg, mint a sörösüveg száját, ha már esélyt kapnak rá.

437

Keith megint azzal az első alkalommal látott nyílt tekintettel nézett rám, és nem álltam a pillantását. Lebámultam a lábamra. Keith hazavitt a Holdenjével. Nagy kísértést éreztem, hogy megkérdezzem, kicsoda Rowena, de nem tettem. Úgy éreztem, nem számít. Keith fiatal volt és szemrevaló, még szép, hogy más lányokkal is randizik. Itt inkább én voltam a furcsa szerzet, aki majdnem a teljes fiatalkorát egyedül töltötte. Ha Keith nem figyelt, alattomban én bámultam őt. Figyeltem a bőre mintázatát, először vettem észre a szeplőt az orra tövében és a csuklóján a finom világos szőrzetet. Jóképű volt, de nem egy Dimitrij. Mikor a lakásomhoz értünk, a járda mellé húzódott, és leállította a motort. A kezemet tördeltem, és imádkoztam, ne akarjon megcsókolni. Még nem voltam felkészülve ilyesmire. Érezhette a zavaromat, mert nem csókolt meg. Inkább teniszmérkőzésekről beszélt, amikről tudósított, és hogy Ken Rosewell és Lew Hoad milyen rendes fickók voltak az interjú során. Egy idő múlva megszorította a kezem, és felajánlotta, hogy elkísér az ajtómig. – Legközelebb valami finomabb helyre viszlek – mondta. Ugyan mosolygott, én mégis csalódottságot éreztem a szavaiban. Hebegtem, nem tudtam, mit is mondjak. Lehet, hogy sznobnak tartott. Biztosítani akartam afelől, hogy mennyire tetszik nekem, de amikor azt mondtam, hogy „Jó éjt, Keith!”, mereven és alkalmatlanul hangzott. Ahelyett, hogy boldogan feküdtem volna le, képtelen voltam elaludni. Csak ébren forgolódtam, megijedtem, hogy már azelőtt leromboltam egy kapcsolatot, mielőtt meggyőződtem volna róla, hogy vajon lenne-e kedvem hozzá. MÁSNAP IRINA ÉS VITALIJ ELJÖTTEK ÉRTEM, hogy együtt lemenjünk piknikezni a partra, ahogy terveztük. Irina kismamaruhában volt, bár még alig látszott rajta az állapota. Szerintem csak azért, mert már 438

nagyon izgatott volt a kis jövevény miatt, és másoknak is meg akarta mutatni domborodó pocakját. Néhány héttel korábban babaruhához való anyagmintákkal jött át, meg vázlatokkal arról, hogyan akarja díszíteni a gyermekszobát. Képtelen voltam nem osztozni az örömében. Tudtam, hogy csodálatos anya lesz. Meglepett, hogy Vitalij felszedett néhány kilót, mióta Irina rájött, hogy terhes, de azért tartózkodtam a „Kettő helyett is eszel?” jellegű poénoktól. Jól állt neki az a kis súlytöbblet. Ösztövérsége eltűnt, és sokkal jóképűbb volt kerekebb arccal. – Ki az a fickó, akivel a múlt éjszaka voltál? – kérdezte tőlem, már azelőtt, hogy belépett volna az ajtón. Irina oldalba bökte. – Megígértük Bettynek és Ruszelinának, hogy kiderítjük – fintorgott Vitalij, miközben az oldalát dörzsölte. – Bettynek és Ruszelinának? Egyáltalán honnan tudják, hogy odavoltam valakivel? Irina lecsapta a piknikes kosarat az asztalra, és belepakolta a datolyás cipót és a tányérokat, amiket előkészítettem. – Kémkedtek utánad, ahogy szoktak – mondta. – Lekapcsolták a lakásban a villanyt, és az ablakhoz nyomták az orrukat, mikor a férfi kirakott. Vitalij letört egy darabot a cipóból, és beleharapott. – Megpróbálták kihallgatni azt is, hogy mit beszéltek, de Betty gyomra korogni kezdett, és nem hallottak tőle semmit. Elvettem a megpakolt kosarat Irinától. Nem volt túlságosan nehéz, de is nem akartam, hogy cipekedjen. – Eléggé megnehezítik a dolgomat az ilyenekkel. Amúgy is túlzottan félénk vagyok. Irina megpaskolta a karomat. – A titok az, hogy férjhez kell menni, és elköltözni egy külvárossal odébb. Az még nincs túl messze, de azért annyira közel sem. – Ha így folytatják, soha nem fogok megházasodni – mondtam. – Elriasztják a kérőket.

439

– Pfff! – horkantott Vitalij. – Ki ez az udvarló, Ánya? Miért nem hívtad el ma? – Diana révén ismertem meg. És ma azért nem hívtam meg, mert már időtlen idők óta nem találkoztam kettőtökkel, és inkább veletek akarom eltölteni a napot. – Túl korai még, hogy bemutasd a családnak, értem én – mondta Vitalij és felemelte a mutatóujját. – Mindenesetre felhívnám rá a figyelmedet, hogy odalent már az esküvői ruhádról értekeznek. Irina a szemét forgatta. – Ezt nem hiszem el – mondta, és kituszkolt bennünket az ajtón. Bondi strandja minden nyári vasárnap tömve volt emberekkel. Egészen a Ben Buckler-fokig el kellett sétálnunk, mire találtunk egy szabad ülőhelyet. Vakító volt a ragyogás. Éppúgy verődött vissza a fövenyről és a napernyőkről, ahogyan az északi féltekén a hó ragyog a háztetőkön és a fákon. Vitalij leterítette a strandlepedőket, felállította a napernyőt, mi pedig Irinával napszemüveget és kalapot öltöttünk. Az életmentők a hullámokon gyakorlatoztak, lebarnult izmaik a tengertől és az izzadtságtól csillogtak. – Láttam, ahogy a múlt hétvégén a medencében edzettek – mondta Vitalij. – Vízzel töltött benzinkannákat kötöztek a derekukhoz, úgy úsztak. – Gondolom, muszáj erősnek lenniük, ha meg akarnak küzdeni a tengerrel – feleltem. Egy édességárus ment el mellettünk, a napkrém úgy olvadt az arcán, mint fagyi a melegben. Utánaszóltam, és vettem tőle három vaníliás jégkrémet. Egyet-egyet Irinának és Vitalijnak adtam, majd felbontottam a sajátomat. – Az életmentők elég jól néznek ki, mi? – kuncogott Irina. – Lehet, hogy Ányának meg nekem be kéne lépnünk a klubba? – Neked néhány hónapon belül több lesz a derekad körül, mint egy teli benzinkanna. Azzal aztán úszhatsz! – mondta Vitalij. 440

Figyeltem, ahogy az életmentők a mentőövvel gyakorlatoznak. Az egyikük kilógott a többi közül. Magasabb volt a többi férfinál, kemény felépítésű. Szögletes arca és vaskos állkapcsa volt. Életmentő társát, aki a fuldokló szerepét játszotta, biztos kézzel tartotta, hogy még véletlenül se ejtse le. Az az életmentő az összes feladatot erőteljesen és céltudatosan végezte. A mentőövet a derekához kötözte, és gondolkodás nélkül vetette magát az óceánba, majd erőlködés nélkül húzta ki az áldozatát a hullámok közül és élesztette újra a parton, mintha legalábbis az egész földi élet sorsa múlna rajta. – Az ott elég hatásos – állapította meg Vitalij is. Bólintottam. Az életmentő fáradságot nem kímélve vetette magát újra és újra a hullámok közé, hogy az újabb szükséget szenvedő áldozat segítségére siessen. Úgy futott, akár egy szarvasbika az erdőben: gyorsan és gondtalanul. – Biztosan róla beszélt Harry a minap... – A mondat közepén elnémultam. Bizsergés szaladt végig a bőrömön. Felugrottam, és tenyeremmel leárnyékoltam a szemem a naptól. – Ó, istenem! – kiáltottam. – Mi az? Ki az? – kérdezte Irina, és ő is mellém állt. Integetve és az életmentőt szólongatva ordítottam a választ: – Iván! Iván!

441

Tizenhét IVÁN BETTY ÉS RUSZELINA AZ ABLAKNÁL álló asztalnál rádiót hallgatott és kártyázott, amikor berontottunk egymás után Iván kíséretében. Betty felnézett a lapjaiból és hunyorított. Ruszelina hátrafordult. Kezét a szájához emelte, szeme könnybe lábadt. – Iván! – kiáltott fel, és felkelt a székről. A szőnyegen át odasietett hozzá. Félúton találkoztak, és Iván oly ádázul ölelte meg, hogy az idős asszony lába nem érte a földet. Amikor Iván letette Ruszelinát, a nő a kezébe fogta a férfi arcát. – Azt hittem, sosem látlak viszont – mondta. – Feleannyira sem vagy meglepve, mint én – felelte Iván. – Azt hittem, mind Amerikában vagytok. – Nagymama betegsége miatt kénytelenek voltunk idejönni – szólt közbe Irina. Rám nézett, nekem pedig bűntudatom támadt, holott nem ez volt a szándéka. Mindenesetre nekem kellett volna írnom. Iván Bettyre pillantott, aki a kanapénál tétovázott. Iván oroszul üdvözölte. – Ő a barátom, Betty Nelson – magyarázta Ruszelina. – Ő ausztrál. – Ó, ausztrál – mondta Iván, és megindult Betty felé, hogy kezet fogjon vele. – Akkor jobb, ha angolul beszélünk. Iván Nahimovszkij vagyok. Ruszelina és a lányok régi barátja. 442

– Nagyon örvendek, Mr. Nah... Mr. Nah... – próbálkozott Betty, de nem tudta kinyögni a nevét. – Iván, kérem – vigyorgott Iván. – Éppen vacsorához készülődtem – mondta neki Betty. – Nem kínálhatom meg a hagyományos sülttel, mert a hétvégén mindannyian mással foglaltuk el magunkat, és senki sem vásárolt be. De remélhetem, hogy kolbásszal és zöldséggel beéri? – Hadd menjek haza előbb, hogy valami szalonképesebbe öltözzek – mondta Iván, miközben lenézett összefröcskölt pólójára és rövidnadrágjára. Lábszárán homok tapadt a szőrébe. – Nem – nevetett Vitalij. – Jó leszel úgy, ahogy vagy. Itt egyedül Ánya az, aki még mindig kiöltözik a „krumplipürés kolbász” tiszteletére. A lezserség az egyetlen dolog az ausztrál életformában, amit még nem sikerült a magáévá tennie. Iván megfordult és rám mosolygott. Vállat vontam. Tubabao óta szinte semmit sem változott. Fiatal arcán még mindig az a huncut vigyor ült. A sebesülése a barnaságával kicsit eltűnt. Még mindig ugyanazzal a medveszerű járással mozgott. Mikor észrevettem a strandon, ösztönösen felé rohantam. Csak amikor felnézett és megismert, akkor jutott eszembe az utolsó együtt töltött napjaink feszültsége, és megszeppentem. De a szemében barátságos ragyogás villant, és rájöttem, hogy valahol Tubabao és Sydney között megbocsátott nekem. – Ülj le, Iván – kértem a kanapéhoz vezetve. – Nagyon kíváncsiak vagyunk a történeteidre. Azt hittem, Melbourne-ben vagy. Mit keresel Sydney-ben? Ruszelinával és velem a két oldalán Iván leült. Vitalij és Irina a karosszékekben foglaltak helyet. Angolul beszélgettünk, mert a zöldségszeletelés és főzés közben Betty néha odajött hallgatózni. – Néhány hónapja vagyok itt – mondta. – Egy új gyárat készítek elő. 443

– Egy új gyárat? – ismételte meg Ruszelina. – És neked abban mi a szereped? – Nos – felelte Iván a kezét a térdén pihentetve –, még mindig amolyan pék volnék. Csak most fagyasztott árukkal foglalkozom. A cégem pitét és süteményeket szállít élelmiszer-áruházaknak. – A te céged! – kiáltotta Irina tágra nyílt szemmel. – Ez eléggé sikergyanús! Iván megrázta a fejét. – Kis cég vagyunk, de kitartóan gyarapodunk évről évre, és úgy tűnik, az idei évünk lesz az eddigi legsikeresebb. Sürgettük, hogy mesélje el, hogyan indult az üzlete. Az volt a gyanúm, hogy csak szerénykedik a cége méreteit illetően. Sok bevándorló kezdett saját családi vállalkozásba, miután a kötelező szerződését teljesítette, de olyanról még nem hallottam, hogy valakinek gyárai lennének két nagyvárosban. – Mikor Ausztráliába jöttem, egy pékségbe küldtek dolgozni – folytatta. – Volt ott egy másik új ausztrál is, egy Nikola Milosavljevic nevű jugoszláv. Elég jól kijöttünk egymással, úgy döntöttünk, ha lejár a szerződésünk, együtt fogunk vállalkozni. Így is tettünk. – Béreltünk egy helyet Carltonban, süteményeket, pitéket és kenyeret árultunk. De mindig a süteményünk és a piténk sikerült a legjobban, ezért inkább azokra koncentráltunk. Nemsokára már a város minden részéből jártak a pékségünkbe az emberek. Aztán beláttuk, hogyha több elárusítóhelyünk lenne, több pitét tudnánk eladni. De annak ellenére, hogy jó volt a forgalmunk, nem engedhettünk meg magunknak még egy pékséget. Ezért vettünk egy régi Austint, és kiszedtük belőle a hátsó ülést. Amíg én a pékségben álltam a sarat, Nikola szétfuvarozta a piténket a sarki közérteknek meg kávézóknak.

444

– Csak ti ketten voltatok? – kérdezte Vitalij. – Az elég kemény lehetett. – Az volt – mondta Iván. – Őrült egy év volt, de Nikolával olyan biztosak voltunk a sikerben, hogy a hét minden napján dolgoztunk napi alig négy óra alvással. Elképesztő, hogy meddig tudod feszíteni a húrt, ha szenvedélyesen csinálsz valamit. Betty egy tál vajas borsót rakott az asztalra, és megtörölte a kezét a kötényében. – Úgy beszélsz, akárcsak Ánya. Ő az egyetlen, aki ilyen keményen dolgozik. – Azért ennyire nem – nevettem fel. – Mivel foglalkozol? – kérdezte Iván. – Ő a Sydney Herald divatszerkesztője – felelte Irina. – Tényleg? – kérdezte Iván. – Le vagyok nyűgözve, Ánya. Még emlékszem a cikkre, amit a Tubabao Gazette-be írtál az Egy nap New Yorkban kosztümjeiről. Elpirultam. Már meg is feledkeztem a cikkről és a vázlatokról, amiket a Gazette-nek csináltam, és a New York iránt táplált ömlengő lelkesedésemről. – Iván, nem én vagyok itt az érdekes. Inkább mesélj tovább magadról – kértem. – Hát a munkám feleannyira sem hangzik olyan érdekesen, mint a tiéd, de azért folytatom – mondta. – Miután egy évig keményen dolgoztunk az üzletünk kiterjesztésén, az egyik közeli külvárosban egy új élelmiszer-áruház épült, és megkörnyékeztük a vezetőjét, hogy nem vásárolna-e pitét tőlünk. Ő meg mesélt nekünk arról, hogy Amerikában hogy mennek a dolgok a szupermarketekkel meg a fagyasztott élelmiszerekkel. – Nikolával arra jutottunk, hogy a koncepció kivitelezhető. Így elkezdtünk a piténk lefagyasztásával kísérletezni. Az első próbálkozásaink kudarcba fulladtak, különösen a gyümölcsös termékekkel. Talán voltak annyira jók, mint azok a termékek, amiket a többi mirelit süteményt gyártó cég ajánl, nekünk viszont nem elég 445

jók. Mi azt akartuk, hogy a fagyasztott termékeink éppolyan ízletesek legyenek, mint a frissen készültek. Eltartott egy darabig, de mire rájöttünk az összetevők és a technológia helyes arányára, támogatókat is sikerült szereznünk, és beindítottuk az első gyárunkat. És ha a dolgok kiforrnak Sydney-ben, Nikola felügyeli majd a melbourne-i gyártást, én pedig itt maradok. – Akkor biztos lehetsz benne, hogy rengeteg pitét fogunk venni tőletek – mondta Ruszelina összecsapva a kezét. – Nagyon sokat jelentene nekünk, ha itt maradnál. Betty az asztalhoz invitált bennünket, és ragaszkodott hozzá, hogy Iván, mint tiszteletbeli vendég, az asztalfőn foglaljon helyet. Engem pedig vele szembe, a másik oldalra ültetett. – Ez egy helyénvaló ültetés – nevetett Vitalij. – Ausztrália királya és királynője. Mindketten külföldiek, de Iván azzal tölti a szabadidejét, hogy ausztrálokat húz ki a vízből, Ánya pedig a divattervezőiket támogatja, karácsonykor pedig képeslapokat árul, hogy segítse Bushlandot. Iván szeme rám villant. – Talán mindketten úgy érezzük, hogy sokkal tartozunk ennek az országnak, ugye, Ánya? Ruszelina megpaskolta Iván karját. – Te egy kicsit túl sokat dolgozol – mondta. – Megannyi órát eltöltesz a gyárban, aztán meg a strandon is. Még a szabadidődben is hajtasz. – A fulladásveszélyről már nem is beszélve, vagy arról, hogy felfalhat egy cápa – mondta Irina kettéharapva egy kolbászt. Beleborzongtam a gondolatba, pedig csak tréfált. Ránéztem Ivánra, és rossz előérzetem támadt, hogy valami olyan fog történni vele, amit még elképzelni is rettenetes. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy egy szenvedélyes, kedves ember élete virágán adja be a kulcsot. Lassan belekortyoltam a vizembe, hogy megnyugodjak, és nagyokat sóhajtottam a szalvéta mögött, hátha más nem veszi észre rajtam a páni félelmet. Nem vették. Mindenki belemerült a 446

csevegésbe a viharról, ami felkavarta szilveszter éjszakáját, és Ivánt kérdezgették az életmentő technikákról. Lélegzésem lelassult, a fejem pedig kitisztult. Micsoda ostoba gondolat, mondtam magamnak. Valami elképzelni is rettenetes egyszer már történt vele. Miféle kárt okozhatna neked a tenger, amit egy másik emberi lény nem? Tizenegy órakor Iván elnézést kért, hogy mennie kell, mondván, hogy korán reggel be kell mennie a gyárba. – Hol laksz? – kérdezte tőle Vitalij. – A dombon vettem ki egy lakást – felelte. – Akkor hazaviszünk – mondta Vitalij Iván hátát tapogatva. Jólesett látni, hogy a két férfi milyen jól kijön egymással. Biztosan mindketten örülnek neki, hogy találkoztak egy másik, konyhában jártas férfival. Ruszelina, Betty és én a járdán állva integettünk, amíg a többiek bezsúfolódtak Vitalij autójába. Iván letekerte az ablakot. – Szeretnétek megnézni a gyárat? – kérdezte. – Következő hétvégén körbevezetnélek benneteket. – Igen! – kiáltottuk egyszerre. – Ha van süti, ott a helyünk! – mondta Betty a haját tapogatva. A HÉTFŐI MUNKANAPON NEM HALLOTTAM Keith felől. Valahányszor a másolós fiú megérkezett, vagy a telefonom megcsörrent, felugrottam, azt hittem, ő üzen valamit. De egyik sem az volt. Kedden ugyanezt játszottam. Szerdán megláttam Tedet, ahogy beszáll a liftbe a hallban. – Szia, Ánya! Jó parti. Örülök, hogy összehoztad. – Ez volt minden, amit mondani tudott, mielőtt az ajtók bezáródtak. Komor, csalódott hangulatban érkeztem haza. Keith-szel elszúrtam. Egészen csütörtökig nem találkoztam vele. Patrick Darcy Hills, a főpolgármester adott ebédet a városházán az olimpiára készülő 447

atlétáknak. Híres sportszemélyiségeket hívtak meg, mint például az „aranylányt”, a futó Betty Cuthbertet, Dawn Frasert és az ausztrál krikettválogatott néhány tagját. Diana Melbourne-ben volt, és nem tudott jelen lenni, így engem küldtek ki helyette egy fotóssal, Eddievel. Hátborzongató hasonlóságot mutatott Dan Richardsszal, csak csendesebb volt, és mindenhol a nyomomban loholt, akár egy hűséges labrador. – Ki van a listánkon ma? – kérdezte, mikor a sofőr kidobott minket a George Streeten. – A miniszterelnök a feleségével jelen lesz – feleltem. – De szerintem Caroline és a fotósa is rájuk fog koncentrálni. Szóval nekünk a hírességeket kellene megkörnyékeznünk, hogy megnézzük, miben vannak. És odalátogat egy amerikai moziszínésznő, Hades Sweet. – Vele forgatják azt a filmet odafent, északon, nem? – kérdezte Eddie. – Azt, amelyik az idegenekről meg az Ayers-szikláról szól? – Örülök, hogy ilyen sokat tudsz – mondtam. – Én semmit nem találtam róla az akták között. Eddie és én felcsíptettük a sajtóbelépőnket, és egy tisztviselő intett, hogy kerüljük ki a sort, ami arra várt, hogy bejusson a rendezvényre az előcsarnokon, majd egy mellékajtón át. Meglepett, hogy Keith már odabent volt Teddel; a büféasztalnál álltak, és éppen pralinékrémes pogácsával tömték magukat; akkor eszembe jutott, hogy végül is ez egy sporttal kapcsolatos esemény. Tépelődtem, hogy egyszerűen csak menjek oda és köszönjek, vagy ezzel Ausztráliában már nagyon előreszaladnék? Végül is ő volt az, aki nem keresett a randink után. De egyébként is elszalasztottam az alkalmat, mert Eddie megkocogtatta a hátamat. – Ott van, ő az, a filmcsillagunk – suttogta. Megfordultam, és épp egy szőke nő lépett be a helyiségbe. A kíséretében érkező emberek iparművészek által tervezett kalapot és 448

ruhát viseltek. Hades nem volt olyan magas, amilyennek gondoltam. Kerek arca volt és vékony végtagjai. De a hatalmas mellét kidüllesztette, és büszkén lépkedett előre a tűsarkújában. Szinte óriásnak éreztem magam, amikor odasompolyogtam mellé. Bemutatkoztam, és olyanokról kérdeztem, amit az olvasók általában tudni szerettek volna az idelátogató mozicsillagoktól. – Hogy tetszik Ausztrália, Miss Sweet? Rágózott, és sokkal tovább latolgatta a kérdést, mint ahogy az egy kommunikációs trénerrel való felkészülés után várható lett volna. – Igen – bökte ki végül édeskés déli akcentussal. Vártam, hogy kifejtse bővebben, de amikor láttam, hogy erre nem fog sor kerülni, a ruhájáról faggattam. Egy charlestonruhát viselt, de a mellrésze nem lapos volt, hanem kosárral volt kiemelve. – Alice Dorves stúdiódizájner alkotása – mondta Hades mesterkélt hangon, mintha először olvasná a választ egy papírról. – Ő készíti a legmesésebb ruhákat. Eddie felemelte a fényképezőgépét. – Nem lenne ellenére, ha készítenénk magáról egy képet? – kérdeztem. Hades nem válaszolt a kérdésemre, de az arca nyomban megváltozott. Szemét tágra nyitotta, ajka csábító mosolyba biggyedt. Karját felemelte, mintha meg akarná ölelni a fényképezőt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha menten felröppenne az égre, de miután a vaku elvillant, vállat vont, és újra magára öltötte kelletlen arckifejezését. Connie Robertson, a fairfaxi újság női rovatvezetője úgy csapott le, mint egy Dior-illatú cápa. Az iparban tiszteletnek örvendett, el tudta érni, amit akart, bár az ellenállást nem szerette. Odabiccentett nekem, és megragadta Hades könyökét, majd a lapja fotósa felé terelte. Egy szorítást éreztem a vállamon, s mikor megfordultam, Keith-t találtam ott. – Szia! – mondta. – Ted szeretné, ha bemutatnád a barátodnak. – Kinek? – kérdeztem. 449

Keith a fejével Hades Sweet felé biccentett. Connie a sarokba szorította, és kérdéseivel Hollywood igazi jelentőségéről és a nők munkaerőpiacon betöltött szerepével kapcsolatos véleményéről ostromolta. Visszafordultam Keith-hez. Mosolygott, és egyáltalán nem tűnt izgatottnak vagy sértődöttnek. – Sportol valamit? – kérdezte. – Kell találnunk valamilyen ürügyet, hogy Ted csinálhasson róla egy képet. – Nem kell neki segítség – nevettem. – Nézd csak! Ted beugrott a fotósok közé, akik arra vártak, hogy lefényképezhessék Hadest. Mikor ő került sorra, két oldalpózba rendezte a nőt, és készített róla két félalakos és két teljes alakos képet. Már épp azon volt, hogy kivezesse az erkélyre egy kinti kép kedvéért, amikor az egyik ingerült női riporter a Women’s Weeklytől rákiáltott: – Siess már! Ez nem egy fürdőruha-fotózás, ember! – Ánya – mondta Keith –, ha még mindig van kedved randizni velem Ted születésnapja után, szombat este eljönnél velem moziba? A Hétévi vágyakozást adják, és úgy hallottam, elég vicces. Mosolyogtam. – Jól hangzik. Kinyílt egy ajtó, és a polgármester lépett be a helyiségbe nyomában az atléta vendégekkel. – Mennünk kell – mondta Keith Ted felé intve. – Majd felhívlak. KÖVETKEZŐ SZOMBATON VITALIJ ÉS IRINA felszedtek bennünket, hogy együtt ellátogassunk autóval Dee Why-ba Iván gyárához. Forró nap volt, és letekertük az ablakokat, hogy beengedjünk egy kis menetszelet. Az északi parti külváros már önmagában is egy külön városnak nézett ki a kaliforniai típusú bungalóival, amelyek kocsifelhajtóján Holdenek parkoltak szörfdeszkával a tetejükön. A legtöbb kertben legalább egy pálma állt. Szinte minden háznak kagylóberakásos postaládája volt, vagy hatalmas dőlt karakterekből erősítették a házszámot a falra. 450

– Iván részéről bölcs gondolat volt, hogy ide telepítette a gyárát – állapította meg Vitalij. – Ha beindul, beköltözhet Dee Why-ba, és innentől a világ végéig szörfklubokat talál. Curl Curl, Collaroy, Avalon. – Az egyik Victoriába való alkalmazottja megfulladt – mondta Irina. – Egy idős, olasz hölgy volt, és nem mérte fel, mennyire kiszámíthatatlan a tenger délen. Ezért kezdett érdeklődni a szörfklubok iránt. – Iván nős? – kérdezte Betty. Egyikünk sem szólt semmit, azon tanakodtunk, kinek is kellene megválaszolnia a kérdést. Az autó gumija egyenletes ütemben dörömbölt a betonút barázdáin. – Az volt – felelte végül Ruszelina. – A felesége meghalt a háborúban. Iván a gyár kapujában várt minket. Tengerészkék öltönyben volt, amit valószínűleg direkt neki szabtak. Először láttam kicsípve. A gyárépület új voltát elárulta a mellette álló épületekhez viszonyítottan makulátlan tégla és habarcs. Egy kőkémény magasodott a tető fölé rajta a „Southern Cross Pies” (vagyis „Dél Keresztje Pite”) felirattal. Tucatnyi teherautó állt az árukiadó udvaron ugyanazzal a felirattal az oldalán. – Jól nézel ki – mondtam neki, mikor kikászálódtunk az autóból. Nevetett. – Ha ezt egy divatszerkesztő mondja, biztosan a fejembe száll. – Igaza van – mondta Ruszelina, és megfogta a karját. – De remélem, nem miattunk öltöztél így ki. Több mint harminc fok is lehet ma. – Én nem érzem a meleget és a hideget – válaszolta Iván. – Olyan pékként, aki fagyasztott termékekkel dolgozik, már nem érzem a szélsőséges hőmérsékleteket.

451

A recepció közelében volt egy-egy öltöző, ahol mi, nők fehér köpenyt, sapkát és csúszásmentes cipőt kaptunk. Mikor kimentünk, láttuk, hogy a másik öltözőben Iván és Vitalij is hasonló védőruházatot kapott. – Arról nem volt szó, hogy ma már dolgoztatni is akar minket – vigyorodott el Vitalij. – Ingyen munka! A gyár központja egy hatalmas hangárhoz hasonlított, a galvanizált vas fala és ablakai az egész terem oldalán végigfutottak. A géppark rozsdamentes acélból készült, és inkább búgottzümmögött, semmint csörgött-csattogott, ahogy a képzeletemben a gyári gépek működtek. Bárhová néztem, szellőzők, körszellőzők és szellőztető gépek voltak. Úgy tűnt, mintha a gyár jelmondata az lett volna: „Lélegezz!” Iván szombati brigádja úgy harminc főt számlált. A futószalagnál főleg nők álltak fehér egyenruhában és cipőben. Fehér köpenyes férfiak tologatták a tálcákkal megrakott kocsikat. Arcukból ítélve bevándorlók lehettek, és úgy véltem, szép gondolat, hogy ahogy a cég neve rá volt nyomtatva a zsebük tetejére, úgy a saját nevük is bele volt hímezve a sapkájukba. Iván az átvevőben kezdte a gyárlátogatást, ahol lisztes és cukros zsákokat rakodó munkásokat láttunk, valamint olyanokat, akik tálcás tojást vagy gyümölcsöt hordtak az óriási hűtőkamrákba. – Olyan, mint egy konyha, csak milliószor nagyobb – mondta Betty. Megértettem, Iván miért lett érzéketlen a hőségre, amikor a sütőterületre érkeztünk. Lenyűgözött a forgókemencék mérete, s bár többtucatnyi ventilátor pörgött a fémházaikban, a helyiségben forróság uralkodott, a levegő pedig fűszerekkel volt terhes. Iván elvezetett bennünket a futószalagok mellett, ahol az asszonyok kartondobozokba pakolták a pitéket, egyenesen a látványkonyhába, ahol a séf elkészített egy tábla pitét, hogy kóstoljuk meg. 452

– Mire a nap lemegy, degeszre tömitek magatokat pitével – mondta Iván, és intett, hogy üljünk le. – Főfogásnak húsos-krumplist, csirkés-gombást, húsos-tepsiskrumplist vagy zöldségest tartunk. Desszertnek pedig habos citromos pitét, epertortát vagy sajttortát. – Ezeket a pitéket az alutálcájukban kell előkészíteni, kisütni és felszolgálni – közölte a séf felszeletelve a választottunkat, majd Southern Cross Pies emblémával ellátott porcelántányéron tálalta azt. – Jó étvágyat! Vitalij a szájába vett egy falatot a húsos-tepsiskrumplisból. – Ez éppolyan jó, mintha friss lenne, Iván. – Engem meggyőzött – mondta Betty. – Simán lemondanék a főzésről, hogy ilyet egyek mindennap. Az ebéd után alig bírtuk visszavonszolni magunkat a kocsihoz. – Torkosak leszünk tőle – mondta nevetve Ruszelina. Iván valamennyiünket egy ölre valóval eresztett haza mindegyik ízesítésből, amelyik ízlett. Vitalij kinyitotta a csomagtartót, és felsorakoztunk, hogy berakjuk a finomságainkat. – Nagyon finomak a pitéid – mondtam Ivánnak. – Örülök, hogy eljöttél – felelte. – Remélem, azért nem dolgozol minden hétvégén. – Próbálok – hazudtam. – Miért nem mutatod meg Ivánnak, hol dolgozol? – javasolta Betty. – Szeretném – mondta Iván, miközben elvette tőlem a pitéket, és a csomagtartóba rakta a többihez. – Iván, ahol dolgozom, látnivaló szempontjából unalmas – mondtam. – Csak egy asztal írógéppel meg ruhák és modellek képeivel teleszórva. De elviszlek látogatóba a barátomhoz, Judithhoz, ha szeretnéd. Ő divattervező és igazi művész. – Nagyon jó – mosolygott.

453

Mind megpusziltuk Ivánt búcsúzóul, s aztán megvártuk, amíg Vitalij kinyitja az ajtókat, hogy kieressze az autóból a meleget. – Miért nem jössz át ma este vacsorázni? – kérdezte Betty Ivántól. – Zenét hallgatnánk, és vennék egy üveg vodkát is, ha akarod. Neked meg Vitalijnak. Ő nagyjából nyolckor végez a kávézóban. – Én nem iszom, Betty. De biztos vagyok benne, hogy Ánya lehajtja a részem – mondta Iván, majd felém fordult vigyorogva. – Ó, őt felejtsd el – szólt közbe Vitalij. – ő nem csatlakozik hozzánk. Randizik a barátjával. Iván arcán árny suhant át, de tovább mosolygott. – A barátjával? Értem – mondta. Éreztem, ahogy elsápadok. Biztosan arra gondol, amikor megkérte a kezem, én meg kikosaraztam, gondoltam. Természetesen Keith említése kényelmetlenül érintett bennünket, de azt reméltem, hogy elmúlik. Nem akartam, hogy rossz érzések álljanak közénk. A szemem sarkából észrevettem Bettyt. Értetlen arckifejezéssel bámult Ivánra, majd rám. MÁSODIK RANDEVÚM KEITH-SZEL kevésbé volt feszült, mint az első. A Bates tejbárba vitt Bondiban, ahol külön bokszunk volt, és csokoládéturmixot ittunk. Nem kérdezett a családomról, de mesélt a Victoria vidéki részén töltött gyermekkoráról. Elgondolkodtam, hogy vajon Diana röviden már ismertette-e vele a múltam tényeit, vagy csak Ausztráliában nem szokás valakit a magánéletéről kérdezni, hacsak nem ő maga hozakodik elő azzal. Keith társasága éppoly édes és könnyed volt, akárcsak Iván habos citromos pitéje. De miért rontsuk el a hangulatot? Nem akartam elképzelni, ahogy a vidám együttléteinket lehervasztom a zord múltamból előrángatott történetekkel. Az ő apja és bácsikái nem mentek háborúba, úgysem tudná, milyen. Úgy látszott, számára kimeríthetetlen készlet áll rendelkezésre nagynénikből, nagybácsikból és unokatestvérekből. 454

Egyáltalán megértene engem? És vajon hogyan reagálna, ha elmondanám neki, hogy én már voltam házas? Később, a mozi után, mikor Keith-szel kisétáltunk a Six Ways filmszínházból, úgy éreztük, hogy az este ragadósból balzsamossá szelídült a Csendes-óceán felől fújó szellővel. A Hold méretét csodáltuk. – Milyen tökéletes este a sétához – mondta Keith. – Csak a lakásod nincs valami messze. – Akkor sétáljunk el oda-vissza néhányszor – viccelődtem. – De ott lenne még egy gondunk – mondta. – Micsoda? Benyúlt a zsebébe a zsebkendőjéért, és megtörölte a homlokát. – Útközben nincs egy szellőztető ventilátor sem, ami felfújná a szoknyádat. Eszembe jutott a jelenet a Hétévi vágyakozásból, amikor Marilyn Monroe a metró szellőzője fölé áll, a szoknyáját pedig felfújja a csípőjéig a nyáladzó Tom Ewell szeme láttára, és elkezdtem nevetni. – Az a jelenet a pasiknak szólt – mondtam. Keith átkarolt, és úgy sétált velem tovább az utcán. – Remélem, azért nem érezted túl durvának – mondta. Elgondolkodtam, vajon miféle lányokkal randizott azelőtt Keith, hogy emiatt aggódik. Rowena aztán biztos nem volt prűd. A film a Moszkva-Sanghajhoz képest szelíd volt. – Nem. Marilyn Monroe nagyon gyönyörű – feleltem. – Nem olyan szép, mint te, Ánya. – Én nem így gondolom – nevettem. – Nem-e? Hát azt hiszem, tévedsz – erősködött. Miután Keith hazakísért, csak ültem az ablaknál, és néztem, ahogy a tajték az éjszakai óceán sötétjén táncol. Úgy tűnt, a hullámok a lélegzetem ütemére gördülnek be, aztán húzódnak vissza. Jó volt Keith-szel lenni. 455

A küszöbön arcon csókolt, de az érintése könnyed volt és meleg, és nem éreztem mögötte elvárást, bár a következő szombatra is elhívott. – Jobb előre feliratkozni, mielőtt egy másik pasas közbejön – mondta. Keith imádnivaló, de amikor ágyba bújtam és behunytam a szemem, mégis Iván járt a fejemben.

CSÜTÖRTÖKÖN RÖVID VOLT A MUNKANAP, mert már két hétre előre megírtam a divatrovatot. Már alig vártam, hogy végre időben hagyjam ott az irodát, és csinálhassak egy éjszakai bevásárlókörutat, mielőtt hazamegyek. A hűtőben még maradt egy pite Ivántól, és elképzeltem, ahogy felmelegítem, majd az ágyba bújok egy könyvvel. Lépcsőn mentem le a hallba, de megtorpantam, amikor megláttam Ivánt, aki ott várt rám. Az elegáns öltönyében volt, de a haja zilált volt, arca pedig sápadt. – Iván! – kiáltottam, és az egyik kanapéhoz vezettem. – Mi történt? Nem válaszolt, én meg aggódni kezdtem. Megfordult a fejemben, hogy vajon az a rossz előérzetem vált-e valóra. Végül felém fordult, és az égnek emelte a kezét. – Látni akartalak! Meg akartam várni, míg hazaérsz, de nem bírtam! – Iván, ne tedd ezt velem – kértem. – Mondd el, mi történt. A kezét a térdére szorította, és a szemembe nézett. – Ez a férfi, akivel találkozgatsz... komoly a dolog? Az agyam kiürült. Nem tudtam, hogyan válaszolhatnék, ezért az egyetlen dolgot feleltem, ami eszembe jutott. – Talán. 456

Úgy látszott, a válasz megnyugtatta. – Szóval, nem vagy biztos benne? – kérdezte. Éreztem, hogy bármit is mondanék, több súllyal esne latba, mint kellene, ezért inkább hallgattam és úgy döntöttem, előbb meghallgatom Iván mondandóját. – Ánya – mondta a hajába túrva –, elképzelhetőnek tartod, hogy belém szeress? Dühösnek hangzott, és a hátam bizseregni kezdett. – Keith-szel azelőtt találkoztam, hogy téged újra láttalak. Még épp csak ismerkedem vele. – Abban a pillanatban tudtam, mit érzek, mikor először megláttalak Tubabaón, s aztán mikor újra megpillantottalak a parton, ugyanazt éreztem. Azt hittem, most hogy újra találkoztunk, már világosak előtted az érzéseid. Az agyamra köd telepedett. Fogalmam sem volt, mit érzek Iván iránt. Bizonyos szinten szerettem, ezzel tisztában voltam, máskülönben nem aggasztott volna, hogy hogyan érez. De talán nem úgy szerettem, ahogyan ő várta volna. Túl heves volt, és ez megijesztett. Keith-szel lenni könnyedebb volt. – Nem tudom, mit érzek... – Sok mindenben nem vagy egyértelmű, Ánya – vágott közbe Iván. – Olyan, mintha érzelmi zavarban lennél. Rajtam volt a sor, hogy mérges legyek, de a hall megtelt a Sydney Herald távozó dolgozóival, így halkabbra fogtam magam. – Talán ha nem támadnál le hirtelen az érzéseiddel, akkor lenne időm, hogy tisztázzam a sajátjaimat. Türelmetlen vagy, Iván. Szörnyű az időzítésed. Nem válaszolt, és néhány percig mindketten csendben maradtunk. Aztán azt kérdezte: – Mit adhat neked ez a férfi? Ausztrál? Elgondolkodtam a kérdésén, aztán feleltem. – Néha egyszerűbb olyasvalakivel lenni, aki képes feledtetni. 457

Iván felállt és úgy meredt rám, mintha arcul ütöttem volna. Hátrapillantottam a vállam fölött, remélvén, hogy a női melléklettől senki – vagy ami még rosszabb lenne: Keith – nem figyel e bennünket. – Van a felejtésnél fontosabb dolog is, Ánya – mondta. – És az a megértés. Megfordult és kiviharzott a hallból, belevegyülve az utcára tóduló tömegbe. Figyeltem az öltönyök és ruhák sokaságát, és próbáltam felfogni, mi történt. Elgondolkodtam, hogy vajon Caroline is ugyanígy meglepődött és hitetlenkedett, amikor elütötte a villamos? Nem mentem haza, az áhított lazulós éjszakám dugába dőlt. Csak ültem a parton az irodai ruhámban, harisnyában és cipőben, a retikülömmel az oldalamon. Az óceánban kerestem vigaszt. Talán az a sorsom, hogy egyedül maradjak, vagy az is lehet, hogy képtelen vagyok szeretni. Arcomat a tenyerembe temettem, és megpróbáltam rendszerezni a kusza érzéseimet. Keith nem erőltette rám, hogy bármiben döntésre jussak, és még csak nem is Iván kirohanásától éreztem magamon a nyomást. Valami más volt bennem. Mióta értesültem Dimitrij haláláról, kimerült és fásult lettem. Egy részem nem látta a jövőt, bármit is akartam. Néztem, ahogy lenyugszik a nap, s megvártam, amíg a levegő kellőképp lehűl ahhoz, hogy már túl hideg legyen kint üldögélni. Csak kóvályogtam a sétányon, és egy jó darabig a lakásom épületénél ácsorogtam felfelé tekintgetve. Mindegyik ablakban fény gyúlt, kivéve az enyémet. Belecsúsztattam a kulcsot a bejárati ajtóba, és hátrahőköltem, mert kinyílt anélkül, hogy elfordítottam volna. Vitalij állt a bejáróban. – Ánya! Egész éjszaka rád vártunk! – mondta rá nem jellemzően feszült arccal. – Siess, gyere be!

458

Követtem Betty és Ruszelina lakásába. Az idős nők a kanapén ültek. Irina is ott volt, egy karosszék szélére telepedett. Felszökkent, amikor meglátott, majd megragadta a karomat. – Oly sok év után Vitalij apja végre kapott egy levelet a testvérétől – kiáltotta. – Édesanyádról is ír benne! – Anyámról? – motyogtam a fejemet rázva. Vitalij odalépett hozzám. – Az apámnak küldött levélben mellékelt egyet külön neked is. Apám már továbbküldte ide az Államokból ajánlva. Hitetlenkedve néztem Vitalijra. A pillanat valótlannak tűnt. Oly sokáig vártam rá, hogy azt sem tudtam, hogyan reagáljak most, hogy megtörtént. – Meddig tart? – kérdeztem. A hangom mintha nem is a sajátom lett volna. Úgy hangzott, mint a tizenhárom éves Ánya Kozlováé. Aprón, rémülten, elveszetten. – Hét, maximum tíz nap, míg ideér – felelte Vitalij. Alig hallottam. Nem tudtam, mihez kezdjek. Nem nagyon voltam képes semmire. Csak körbe-körbe járkáltam a szobában, és a bútorokba kapaszkodtam, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Mindannak a tetejébe, ami ma történt, úgy tűnt, a világ kifordult magából. A padló úgy billegett a talpam alatt, ahogy a hajó dülöngélt a hullámokon, amellyel Sanghajból jöttem el. Hét-tíz nap alatt elér hozzám az információ, amire majdnem fél életemen át vártam.

459

Tizennyolc A LEVÉL KÉPTELEN VOLTAM NORMÁLISAN VISELKEDNI, míg a levélre vártam Amerikából. Ha egy kicsit is lehiggadtam, pillanatokkal később már újra szétestem. Az újságnál háromszor is átolvastam egy cikktervezetet, és nem fogtam fel belőle semmit sem. A boltban konzerveket és tasakokat zsúfoltam a kosaramba, de mikor hazaértem, semmit sem tudtam felhasználni belőlük. Tele voltam zúzódásokkal, mert állandóan nekimentem a széknek vagy az asztalnak. Körültekintés nélkül léptem le a járdáról a forgalmas útra, és csak az autók tülkölő dudája és a mérges sofőrök józanítottak ki újra. Kifordított harisnyában mentem egy divatbemutatóra, Ruszelinát Bettynek, Bettyt Ruszelinának szólítottam, Vitalijt pedig Ivánnak, mikor nem is gondoltam volna. A gyomrom háborgott, mintha túl sok kávét ittam volna. Éjszaka lázasan ébredtem. Teljesen magányosnak éreztem magam. Senki sem tudott segíteni rajtam. Senki sem tudott megnyugtatni. A levél biztosan rossz hírt hoz, különben miért lenne lezárva és direkt nekem címezve? Talán Vitalij szülei elolvasták, mi áll benne, és nem vállalván a rossz hír hozójának szerepét, inkább egyszerűen csak továbbküldték nekem. A racionális okoskodás és a legrosszabbra való felkészülés mellett, a kilátástalan helyzet ellenére azt reméltem, hogy anyám 460

életben van, és a levelet is ő küldte. Bár el sem tudtam képzelni, mi állhatna egy ilyen levélben. A hetedik nap után már naponta látogattunk be Irinával a postahivatalba, ahol a sorban állva vártunk a sorunkra a postai alkalmazottak ellenséges pillantásainak kereszttüzében. – Nem, még nem érkezett meg a levele. Küldeni fogunk róla egy értesítést, ha megjön. – De nagyon fontos az a levél – mondogatta Irina próbálván kicsikarni valamiféle együttérzést. – Kérem, értsék meg az aggódásunkat. De az alkalmazottak csak lemondóan végigmértek bennünket, és egyetlen legyintéssel elintézték a személyes drámánkat, mintha királyok és királynők lennének, nem pedig kormánytisztviselők. S még miután tíz nap múlva sem érkezett meg a levél, én pedig úgy éreztem magam, mintha a tüdőmet bezúzván összeroppanna a bordám, és nem kapnék tőle levegőt, még akkor sem tudtak összekaparni annyi szívélyességet magukban, hogy felhívják a körzetben a többi postát, hátha elkallódott az a küldemény. Még amikor Irinával mi voltunk az egyedüli ügyfelek, akkor is úgy tettek, mintha a sok halaszthatatlan tennivalóból alig látszanának ki. Vitalij táviratozott a szüleinek, de ők megerősítették, hogy helyesen címezték meg a küldeményt. Hogy eltereljem a figyelmemet a levélről, az egyik délután elmentem Keith-szel a Royal Randwick lóversenypályára. Nagyon elfoglalt volt, mivel nyár lévén a sportesemények csúcsidénye volt, de azért igyekezett találkozni velem, amikor csak tudott. Dianától kaptam egy szabadnapot, Keith pedig egy Gates nevű versenylótrénerrel akart interjút készíteni, majd a délutáni versenyekről tudósítani. Sokszor ellátogattam a pályára a női melléklet miatt, de sosem maradtam annál tovább, mint ameddig a helyszínen jelen lévő divatról beszámoló képeket megcsináltuk. Annyira sosem érdekelt, 461

hogy meg is nézzem a versenyeket, de még mindig jobb volt, mint otthon egyedül. A pezsgőbár erkélyéről nézelődtem, míg Keith meginterjúvolta Gates-t a nyergelőben. A lova, Viharos Szahara vörös telivér volt fehér foltokkal és olyan hosszú lábakkal, mint maga a zsoké. A trénere egy harcedzett férfi volt, akinek a kalapjában horog díszelgett, a szája sarkában pedig egy félig elszívott cigaretta. Diana gyakran mondta, hogy már abból megállapíthatod, hogy jó-e egy riporter, ahogyan az interjúalanyai válaszolnak neki. Bár Gates valószínűleg elég gondterhelt volt, mégis teljes odaadással figyelt Keith-re. Egy Chanel-kosztümbe és kalapba öltözött amerikai nő és a lánya odasétált a sárga vonalhoz, ami a fogadógyűrű és a klubtagok bárja körül húzódott, és úgy sandítottak át, mintha halat keresnének a tavacskában. – A nők tényleg nem léphetnek át ezen a vonalon? – kérdezte tőlem az anya. Bólintottam. A határvonal tulajdonképpen nem a nők kirekesztésére szolgált, hanem a kizárólag klubtagok számára látogatható területet jelölte. De természetesen nők nem lehettek klubtagok. – Ez hihetetlen! – mondta a hölgy. – Marokkó óta nem láttam ilyet! Mondja, mit csináljak, ha fogadni szeretnék? – Nos – feleltem –, megkérheti a férfi kísérőjét, hogy tegye fel magának a tétet, vagy kisétál, és felrakja a tétet a nem tagoknak fenntartott oldalon. De az nem tűnne illendőnek. A nő és a lánya felnevettek. – Ennyire megbonyolítani! Micsoda soviniszta egy ország ez! Vállat vontam. Engem ez soha nem érdekelt. Engem az érdeklődésem amúgy is mindig a női részlegbe szólított. Számomra az első útba eső helyiség a púderszoba volt. A nők általában ott 462

végezték az utolsó simításokat a sminkjükön, kefélték a kalapjukat és a ruhájukat, kiegyenesítették a harisnyájuk szegését. Megfelelő hely volt, hogy az ember összeszedjen egy-két pletykát, és megtudja, ki visel igazi Diort, és ki utánzatot. Gyakran találkoztam ott egy Maria Logi nevű olasz nővel. Ő egy Sophia Loren típusú hölgy volt. Kávébarna bőre volt és igen szemrevaló alakja. A családja gazdag volt, de mindent elveszített a háborúban, ő pedig megpróbált megint a jó körökbe beférkőzni Ausztráliában. De nem sikerült neki beházasodnia a felső tízezerbe, úgyhogy hozzáment egy sikeres zsokéhoz. A női mellékletnél volt egy olyan íratlan szabály, hogy amíg a trénerek és istállótulajdonosok feleségei vagy lányai lehozhatok a rovatban, addig a zsokéfeleségeket soha nem fotózzuk függetlenül attól, hogy milyen gazdag vagy sikeres a férjük. Maria egyszer megpróbált megvesztegetni, hogy berakjam a lapba. A kenőpénzt nem fogadtam el, de azt mondtam neki, ha vásárol egy ruhát az egyik jó ausztrál divattervezőtől, lehozom a képét a versenydivat-oldalpáromon. Erre megjelent egy krémszínű Beril Jents-gyapjúruhában. A színe nagyon jól ment a bőre meleg árnyalatához; felvett hozzá egy sárga sálat, amihez még társult az igencsak kellemes olasz bája. Hát így már miért is ne lehetne ő a cikkem központi alakja? – Szívességet teszel nekem, amit viszonoznom kell – mondta nekem egyszer, amikor összefutottunk a női mosdóban. – A férjemnek lenni rengeteg barátja. Találok neked szép zsoké, hogy hozzámenj. Jó férjek. Nem szorul össze a markuk, ha költeni kell az asszonyra. Nevettem és azt feleltem: – Nézd csak, milyen magas vagyok, Maria. Egy zsokét biztos nem érdekelnék. Maria az ujját ingatta, és azt válaszolta: – Tévedsz. Szeretik szoborszerű nőket. Olyanok, mint a lovaik.

463

Odafordultam az amerikai nőhöz és a lányához. – Nem mindig zöldebb a szomszéd fűje – mondtam. – Itt a versenyre járó asszonyok híresek a szépségükről, bájukról és a szellemességükről. A férjükről ez ritkán mondható el. – Mi lenne, ha átlépnénk a vonalat? – kérdezte a lánya. Áttolta a lábát a vonalon a tagok területére. Az anyja is követte a példáját. Ott álltak csípőre tett kézzel, de a délutáni futam épp kezdődött, és egy rosszalló tekintettel méregető öregemberen kívül senki sem méltatta őket figyelemre. Keith felém futott egy versenynaplót lobogtatva. – Fogadtam neked a kedvenceimre. – A nyakába akasztotta a távcsövét, és rám kacsintott. – Itt találkozunk, ha végeztem. Kinyitottam a versenynaplót, és láttam, hogy három ötshillinges kombinált (tétre és helyre szóló) fogadást tett meg nekem, amit egy eléggé nőies megoldásnak tartanak. Hálás voltam az igyekezetéért, de a szívem teljesen máshol járt. Még amikor az egyik nekem választott lova, Chaplin, aki a futam nagy részében a középpályán futott, hirtelen megugrott, majd az élre tört, és megnyerte a versenyt, akkor sem ragadott magával a tömeg izgatottsága. Miután Keith beolvasta az újságnak a sztoriját és az eredményeket, a bárban találkoztunk egy italra. Hozott nekem egy Radlert9, amit udvariasan megpróbáltam meginni, amíg elmagyarázta a lóversenyvilág életét: a kívülállókat és a favoritokat, a súlyokat és az indítóállásokat, a zsokék stratégiáját és a bukmékerek futamesélyeit. Aznap délután először tűnt fel, hogy Anne-nek hívott, nem Ányának. Elgondolkodtam, hogy vajon szántszándékkal angolosítja a nevemet, vagy tényleg nem vette észre a különbséget. Mikor meséltem neki a levélről és anyámról, átölelt és azt mondta: Jobb nem gondolni szomorú dolgokra. 9

Radler: alacsony sörtartalmú üdítőital.

464

Ennek ellenére hiányzott a társasága. Vágytam rá, hogy kézen fogjon és kirángasson az örvényből, ami elnyelni készült. Azt szerettem volna mondani neki: – Keith, vegyél észre. Vedd észre, hogy fuldoklom. Segíts! – De nem vett észre. Elkísért a villamosmegállóig, megpuszilta az arcomat, és visszaküldött az esztelen magányomba, míg ő maga tovább iszogatott a bárban, és sztorikra vadászott. Kinyitottam a lakásom ajtaját. A csend odabent egyszerre volt vigasztaló és nyomasztó. Felkapcsoltam a villanyt és észrevettem, hogy Betty és Ruszelina kitakarítottak. Kisuvickolták a cipőimet, és felsorakoztatták mindet az ajtó mellé. A hálóingemet az ágy végére hajtogatták, alá pedig odakészítették a mamuszomat. A párnára egy levendulaillatú szappant helyeztek és egy törülközőt. A kendőn kézzel hímzett virágok és kék madarak voltak. Széthajtogattam, és a következő üzenetet találtam: „Drága kislányunknak”. A szemem megtelt könnyel. Talán valami jobbra fordul. Habár valami bennem azt mondta, hogy a levél érkezése rosszat jelent, még mindig próbáltam az ellenkezőjében reménykedni. Betty sütött egy halom gyömbéres kekszet, és egy csuporban hagyta az asztalon. Kivettem egyet, de majdnem beletört a fogam, amikor megpróbáltam beleharapni. Odatettem a kannát főni, hogy csináljak egy kis teát, amiben megpuhíthatom a kekszet evés előtt. Lefeküdtem az ágyra, hogy egy pillanatra lehunyjam a szemem, de mély álomba szenderültem. Egy órával később ébredtem fel, mert kopogtattak az ajtón. Nagy nehezen felültem, a végtagjaim elnehezültek az alvástól és a bánattól. A kukucskálóban Ivánt láttam. Ajtót nyitottam, ő pedig besétált a lakásba fagyasztott pitével megpakolva. Egyenesen a konyhasarokhoz ment, és kinyitotta a minihűtőm ajtaját. Csak egy üveg mustár volt benne a felső polcon. – Szegény Ányám – mondta, miközben bepakolta a csomagokat. – Irina mesélt a szörnyű 465

várakozásról. Holnap addig fogok ott állni a postamester irodájában, amíg le nem nyomozza azt a levelet. – Iván becsukta a fagyasztót, majd átkarolta a vállamat és megszorongatott, mint egy orosz medve. Mikor eleresztett, a pillantása a derekamon állapodott meg. – Nagyon sovány vagy – állapította meg. Leültem az ágyra, ő pedig helyet foglalt az íróasztalomnál, az állát dörzsölgette, és kitekintett a sötét óceánra. – Nagyon kedves vagy hozzám – mondtam. – Rémesen viselkedtem veled – felelte nem nézve rám. – Megpróbáltam olyan érzéseket kisajtolni belőled, amik nincsenek meg benned. Elhallgattunk. S mivel ő nem akart rám nézni, én megbámultam őt. A nagy kezét, az asztalba kapaszkodó ujjait; széles, ismerős vállát és a hullámos haját. Bárcsak képes lettem volna úgy szeretni, ahogy ő várta tőlem, mert jó ember volt, és mert jól ismert engem. Akkor rájöttem, hogy a hiány, amit iránta éreztem, nem más, mint a bennem lévő űr, és neki ahhoz nincs köze. – Iván, én mindig törődni fogok veled. Felállt, mintha megadtam volna neki a jelet a távozásra, pedig igazság szerint azt akartam, hogy maradjon. Azt akartam, hogy mellém feküdjön az ágyra, hogy odasimulhassak hozzá, és álomba szenderülhessek a vállán. – Két héten belül visszaköltözöm Melbourne-be – közölte. – Felvettem egy üzemvezetőt a sydney-i gyárba. – Ó – nyögtem. Olyan volt, mintha hátba szúrt volna. Miután Iván elment, visszafeküdtem az ágyra, és éreztem, ahogy nyílik és tágul bennem a seb, mintha szép lassan elvéreznék. Az IVÁN LÁTOGATÁSA UTÁNI NAPON az íróasztalomnál ültem az újságnál, és egy cikken dolgoztam éppen, ami a gyűrődésmentes 466

pamutról szólt. Az irodánk nyugat felé nézett. Napfény áradt be az ablakokon, a női mellékletet melegházzá változtatta. A fali ventilátorok szánalmas zümmögéssel próbálták felvenni a harcot a nyomasztó meleggel szemben. Caroline egy újságcikket írt, ami arról szólt, hogy mit szeret enni a királyi család a Balmoral-kastélyban. Valahányszor odanéztem, láttam, hogy lassan egyre előrébb görnyed hervatagon, akár egy szomjazó virág. Még Diana is aszottnak tűnt, apró tincsek tapadtak a homlokához. Én mégsem tudtam átmelegedni. A csontjaim, akár a jég, belülről fagyasztottak meg. Diana azt mondta a kezdő újságíróknak, hogy nyugodtan gyűrjék fel a ruhájuk ujját, ha akarják, míg én felvettem egy szvettert. Megszólalt a telefonom, és a szívem a torkomban dobogott, mikor meghallottam Irina hangját. – Ánya, gyere haza – mondta. – Megjött a levél. Hazafelé a villamoson alig kaptam levegőt. A rettegés egyre valósabb lett. Egyszer-kétszer azt hittem, hogy elájulok. Reméltem, hogy Irina felhívta Keith-t, ahogy kértem. Azt akartam, hogy ő és Irina ott legyenek, amikor elolvasom a levelet. A forgalom moraja apám kocsijának a hangját juttatta az eszembe, mikor vasárnaponként megautókáztatta anyámat és engem. Hirtelen anyám képe sokkal tisztábban derengett fel előttem, mint évek óta bármikor. Meghökkentem sötét haja, borostyánszínű szeme és gyöngyfülbevalója elevenségén. Irina a lakás előtt várt rám. Megláttam a borítékot a kezében, és megbotlottam. Maszatos volt és vékony. – Egyedül akarsz maradni ezzel? – kérdezte. Elvettem tőle a levelet. Pihekönnyűnek éreztem az ujjaim közt. Lehet, hogy nem is mond semmi újat. Talán csak egy brosúrát küldött benne Vitalij bácsikája a kommunista párt becsületességéről. Fel akartam ébredni a rémálomból, hogy valahol máshol lehessek. – Keith? – kérdeztem. 467

– Azt mondta, be kell fejeznie egy sürgős cikket, de itt lesz, amint tud. – Köszönöm, hogy felhívtad. – Biztos vagyok benne, hogy jó hír – mondta Irina és az ajkába harapott. Az út másik oldalán, a strand mellett volt egy fűfolt az egyik fenyőfa alatt. A fejemmel arrafelé biccentettem. – Szükségem van rád – mondtam neki. – Jobban, mint bármikor. Irinával leültünk az árnyékban. A kezem elernyedt, a szám kiszáradt. Feltéptem a borítékot, és ránéztem az orosz kézírásra. Képtelen voltam egyszerre elolvasni egy mondatot, helyette az egészet néztem, és nem fogtam fel az egészből semmit. „Anna Viktorovna” – ennyit tudtam elolvasni, mielőtt a látásom elhomályosult, és szédülni kezdtem. – Nem megy – mondtam, és odanyújtottam a levelet Irinának. – Kérlek, olvasd fel nekem. Irina elvette tőlem a papírt. Az arckifejezése elkomorodott, a hangja remegett. Elkezdte olvasni. Anna Viktorovna! A fivérem értesített, hogy édesanyjáról, Alina Pavlovna Kozlováról szeretne híreket kapni, akit Harbinból szállítottak el a Szovjetunióba. Aznap augusztusban, mikor az édesanyját deportálták, ugyanazon a vonaton voltam. Bár én az édesanyjától eltérően a saját akaratomból utaztam vissza, és ennek folytán az utasvagonban ültem az orosz tisztekkel, akik a szállítást felügyelték. Éjfél körül a vonat épp a határhoz közeledett, amikor hirtelen megállt. Emlékszem a mellettem ülő tiszt meglepett arckifejezésére, és rájöttem, hogy a megállás nem volt betervezve. A kinti homályban ki tudtam venni a katonai autót, ami a vonat elejéhez közel parkolt, 468

és a négy kínai férfit, akik a reflektorfényben álltak. Kísérteties látvány volt. Az a négy férfi meg a kocsijuk a semmi közepén. Valamit beszéltek a mozdonyvezetővel, és nem telt bele sok idő, a vagonunk ajtaja kitárult, a férfiak pedig beléptek. Meg tudtam ítélni az egyenruhájukból, hogy kommunisták. A tisztek a kocsiban felálltak, hogy üdvözöljék őket. A férfiak közül hárman jelentéktelen kínaiak voltak, de a negyediket nem felejtem el, míg élek. Komoly, tiszteletet parancsoló és intelligens arca volt, de a kezei... csak bélelt kesztyűbe húzott csonkok voltak, és esküszöm, hogy a rothadó hús szagát is éreztem. Azonnal tudtam, ki ő, pedig sosem találkoztam vele. Egy Tang nevű férfi, a leghírhedtebb a harbini kommunista ellenállás vezérei közül. Fogoly volt egy japán táborban, ahová egy kém juttatta, aki a kommunista bajtársának adta ki magát. Nem vesztegette az üdvözlésünkre az időt, azonnal az édesanyja után kezdett érdeklődni, hogy melyik vagonban tartják. Valami miatt ideges volt, és egyfolytában kifelé tekintgetett az ablakon. Azt mondta, parancsa van, hogy leszedje a vonatról. Én is tudtam az édesanyjáról. Hallottam az orosz nőről, aki elszállásolt egy japán tábornokot. Tudtam, hogy elveszítette a férjét, bár önről akkor még nem volt tudomásom. Az egyik tiszt ellenkezett. Azt mondta, az összes fogoly az övék, és a Szovjetunióba kell szállítaniuk. Ám Tang hajthatatlan volt. A szeme vörös volt a méregtől, és kezdtem aggódni, hogy tettlegességre fog sor kerülni. Végül a tiszt beletörődött, mert szerintem belátta, hogy ameddig vitatkoznak, a vonat késik. Felvette a kabátját, és egy biccentéssel átvezette Tangot és a többi kínait a vonaton. Kisvártatva láttam, hogy a férfiak leszállnak a vonatról. A nőt, akiről úgy hiszem, hogy az édesanyja volt, magukkal vitték. A szovjet tiszt visszajött a vagonba, és azt parancsolta, hogy húzzuk be a sötétítőt. Megtettük, de az enyémnek az alján a merevítőléc el volt törve, így láttam valamit abból, ami odakint történik. A férfiak az 469

autóhoz terelték a nőt. Volt egy kis vitatkozás, aztán a vonat fényei kialudtak, és egy lövés dördült el az éjszakában. A zaj iszonyatos volt, de az utána beálló csend még dermesztőbb. Néhány fogoly kiabálni kezdett, tudni akarták, mi történik. Azonban néhány pillanattal később a vonat megindult. Lehajoltam és kilestem a törött merevítőléc alatt. Csak annyit tudtam kivenni, hogy valakinek a holtteste – azt hiszem, az édesanyjáé – a földön feküdt. Anna Viktorovna, hadd biztosítsam afelől, hogy az édesanyja halála gyors volt és kínok nélküli. Ha bármi vigaszt lel benne, fogadja el a tényt, hogy az a sors, ami a Szovjetunióban várta volna, sokkal rosszabb lett volna... A nap lebukott, akár egy labda, és besötétedett. Irina abbahagyta az olvasást. Bár ajka tovább mozgott, hang nem hagyta el. Betty és Ruszelina a lépcsőről figyeltek minket, de amikor rájuk néztem, leolvasták az arckifejezésemről a híreket, és összetörtek. Betty megkapaszkodott a korlátban és a lábát bámulta. Ruszelina leereszkedett a lépcsőre, fejét a kezébe fogta. Mire számítottunk? Mire számítottam? Anyám évek óta halott. Miért ringattam magam a reményben? Tényleg azt hittem, hogy még élve viszontláthatom? Néhány pillanatig semmit sem éreztem. Arra vártam, hogy jön majd valaki, és közli, hogy a levél egy tévedés, vagy hogy egy másik nőt szállítottak le a vonatról. Visszavennék a levelet, kitörölnének mindent, ami benne volt, aztán élhetném tovább az életemet. Aztán hirtelen, ahogy egy ház robban szét, belülről szétmorzsolódtam. A fájdalom oly keményen megragadott, hogy meg voltam győződve róla, hogy felhasít. Nekidőltem a fenyőnek. Irina felém lépett. Kitéptem a levelet a kezéből, cafatokra szaggattam, a darabjait pedig a levegőbe szórtam. Figyeltem, ahogy hópihék módjára szállingóznak alá a nyári levegőben.

470

– Légy átkozott! – visítottam, miközben az öklömet ráztam a kéz nélküli férfira, aki talán már rég meghalt, de mégis megtalálta a módját, hogy bántson. – Légy átkozott! A lábam összeroskadt. A vállam a földhöz csapódott, de nem éreztem ma semmit. Láttam magam fölött az égboltot és az ébredő csillagokat. Kétszer estem így össze azelőtt. Egyszer a hóban, amikor a tábornokot követtem aznap, amikor Tanggal találkoztam. Másodjára pedig akkor, amikor Dimitrij megmondta, hogy Ameliába szerelmes. Betty és Ruszelina fölém kuporodtak. – Hívj doktort! – kiáltotta Ruszelina Irinának. – Vér jön a szájából! Egy kép volt előttem, ahogy anyám Kína elszigetelt pusztáin arccal lefelé fekszik a földön. Golyó ütötte sebek lyuggatták szét, akár egy gyönyörű bunda, amit a moly rágott meg, és a szájából ömlik a vér. VANNAK, AKIK AZT MONDJÁK, TUDNI JOBB, MINT NEM TUDNI. Számomra ez nem így volt. A levél után már nem reménykedhettem semmiben. Sem kellemes emlékekben, amikbe belekapaszkodhattam, sem a jövőt tervezgető derűs álmodozásokban. Mindent, ami azelőtt volt, és ami még lehetett volna, megállították az éjszakába hasító lövések. A napok tovább teltek az irgalmatlan nyári hőségben, és nem volt megállás. – Ánya, fel kell kelned – veszekedett velem Irina nap mint nap. De nem akartam mozogni. Behúztam a sötétítőket, és összegömbölyödtem az ágyban. A dohos pamut szaga és a sötétség volt az én vigaszom. Ruszelina és Betty hoztak nekem ételt, de nem tudtam enni. Attól eltekintve, hogy nem volt étvágyam, elharaptam a nyelvemet az eséskor, és fájdalmasan feldagadt. Még a dinnye is csípte, amit felszeleteltek nekem. Keith nem jött el aznap éjszaka, amikor megkaptam a levelet. Másnap állított be, megállt az ajtóban 471

félig felém, félig a hall felé fordulva, kezében egy csokor hervadt virággal. – ölelj meg – kértem, és néhány percig meg is tette, bár akkor mindketten megértettük, hogy nincs kettőnkben semmi közös. Sebaj, sebaj, mondtam magamnak, miután elment, és tudtam, hogy kettőnk között vége mindennek. Jobb lesz neki egy vidám ausztrál lánnyal. Próbáltam megérteni a dolgok menetét, hogy miként teljesedett ki az egész ebben a végső csapásban. Alig néhány héttel korábban a városházán beszélgettem Hades Sweettel; úgy látszott, Keith-szel szerelmesek lettünk egymásba; s bár a kutatásom zsákutcába jutott, valahol még élt a lehetősége annak, hogy megtalálhatom. Azzal gyötörtem magam, hogy felidéztem azokat a pillanatokat, amikor azt hittem, hogy közelebb jutottam hozzá. Eszembe jutott a sanghaji cigány, aki ellopta a nyakláncomat, aztán amikor Tubabaón biztos voltam benne, hogy anyám jelenlétét érzem. A fejemet ráztam az irónia gondolatára, hogy mennyire dühös voltam a Vöröskeresztre, mikor Daisy Kent közölte, hogy nem tudnak segíteni nekem. Mint kiderült, anyám soha el sem hagyta Kínát, alig néhány órával azután kivégezték, hogy utoljára láttam. Aztán eszembe jutott Szergej letört arca, és Dimitrij, ahogy óva int bármiféle csalfa reménykedéstől. Akkor elgondolkoztam, hogy ők talán már tudták, hogy anyám meghalt, de úgy döntöttek, hogy nem árulják el nekem. Oly sokáig hittem, hogy a hatalmas űr, amit édesanyám hiánya okozott bennem, egyszer majd bezárul, és hirtelen be kellett látnom, hogy nem fog. EGY HÉTTEL KÉSŐBB IRINA KEZÉBEN törülközővel és kalappal állított be hozzám. – Ánya, nem fekhetsz ott örökké. Édesanyád biztos nem szeretne így látni. Menjünk le a strandra. Iván versenyezni fog a karneválon. Most utoljára, mielőtt visszaköltözik Melbourne-be.

472

Felültem, bár még most sem tudom, miért. Irina is meglepődött, amikor megmozdultam. Talán egy ágyban töltött hét után beláttam, hogy egyedül az vethet gátat a fájdalomnak, ha felkelek. A fejem homályos volt, a lábam pedig gyenge, mint azoké, akik hosszú ideig szenvedtek egy betegségben. Irina a felkelésemet mintegy engedélynek vette arra vonatkozóan, hogy kihúzhatja a sötétítőket. A napfény és az óceán hangjai sokként hatottak vámpírszerű létemre, és a kezemet az arcom elé kaptam. Bár fürödni készültünk, ragaszkodott hozzá, hogy lezuhanyozzak és megmossam a hajamat. – Te túl szép vagy ahhoz, hogy ilyen állapotban menj az emberek közé – mondta megsimogatva kusza sörényemet a fürdőszoba felé taszigálva. – Ápolónőnek kellett volna menned – motyogtam, aztán eszembe jutott, milyen szörnyű nővéreknek bizonyultunk Tubabaón, a vihar éjszakáján. Amint beléptem a zuhany alá és megnyitottam a csapot, újra kimerültem. Lekuporodtam a kád szélére, az arcomat a kezembe temettem, és elsírtam magam. Az én hibám, gondoltam. Tang őt vette üldözőbe, mert én eltűntem. Irina kifésülte a hajamat az arcomból, de rá se hederített a könnyeimre. Betolt a vízsugár alá, és erős ujjakkal elkezdte behabosítani a hajamat. A samponnak karamellillata volt és tojássárga színe. A karnevál villámgyors visszatérés volt az élők világába. A part tele volt olajban tocsogó napfürdőzőkkel, szalmakalapos nőkkel, úszógumis gyerekekkel, napkrémmel bekent orrú férfiakkal, pokrócon üldögélő öregemberekkel és életmentőkkel, akik Sydney összes klubját képviselték. Az elmúlt hét alatt valami történt a hallásommal. A hallójárataim el voltak záródva. Az egyik pillanatban a hangok elviselhetetlenül hangosnak tűntek, a másikban pedig elhaltak. Egy csecsemő sírását annyira bántónak éreztem, hogy 473

befogtam a fülemet, de amikor elvettem a kezemet, nem hallottam semmit. Irina megmarkolta a kezemet, hogy el ne veszítsük egymást, miközben megpróbáljuk előrepréselni magunkat a tömegben. A vízen megcsillanó napfény nagyon megtévesztő volt aznap reggel, mert az óceán tele volt áramlatokkal, a hullámok pedig magasak és veszélyesek voltak. Addigra már három embert kellett kihúzni a tengerből, pedig a jelzőbólyákon belül úsztak. Szóba került, hogy lezárják a strandot, és elhalasztják a karnevált, de a csónakversenyt biztonságosnak ítélték. Az életmentők oly peckesen masíroztak a klubjuk zászlaja mögött, mintha katonák lennének. Manly, Mona Vale, Bronte, Queenscliff. Az Észak-Bondi Szörf- és Életmentő Klub életmentői a klub színeinek megfelelő, csokoládészínű, vörös és fehér, kantáros úszódresszt viseltek. Iván a kiúszó-ember szerepében menetelt. Fejét magasra tartotta, és a verőfényben a seb láthatatlan volt az arcán. Először éreztem úgy, hogy olyannak látom az arcát, amilyen valójában volt; állkapcsa egy klasszikus hős eltökélt arckifejezését idézte. A tömegben szétszóródva csapatokba verődött nők buzdították kiáltásaikkal a férfiakat. Iván először elbátortalanodott ekkora figyelemtől, nem hitte, hogy neki szól, de aztán a többi strandőr noszogatására hagyta, hogy egy szőke nő megölelje, miközben a barátnői csókokat hintettek felé. Szemérmes örömét látni az egyetlen örömteli pillanatot okozta a héten. Ha bölcsebb lettem volna, a szívemben pedig egészségesebb, hozzámentem volna Ivánhoz, amikor megkért, gondoltam. Talán mindketten nyújthattunk volna egymásnak valamiféle boldogságot és vigaszt. De már túl késő volt hozzá. Már túl késő volt mindenhez, kivéve a megbánást. Iván és a csapata a víz szélére húzta a csónakját. A hazai tömeg fütyülve és kiabálva éljenezte őket: – Bondi! Bondi! – Irina odaszólt 474

neki, Iván pedig felénk fordult, tekintete találkozott az enyémmel. Rám mosolygott és éreztem, hogy a melegség egyből a szívemig hatol. De amint elfordult, rideg lettem ismét. A síp megszólalt, és a csapatok a vízbe vetették magukat. Keményen lapátoltak a magas hullámokkal szemben, amik átcsaptak a csónak orrán. Az egyik hajó megpördült a habokon és felfordult. A legtöbb életmentő időben kiugrott, de az egyik alászorult, és menteni kellett. A versenybíró kiszaladt a partra, de már túl késő volt, hogy visszahívja a többieket, mert azok már túl jártak a bukóhullámokon. A tömeg elcsitult, mert mindenki felfogta, hogy a versenyláznak vége, ilyen körülmények között a viadal végzetes lehet. Tíz percen át a másik négy csónak a látómezőn kívül, a hullámokon túl volt. A mellkasom összeszorult. Mi van, ha Ivánt is elveszítem? Aztán megpillantottam a visszatérő hajók evezőseit a hullámok fölé emelkedve. Iván hajója volt az élen, de már senkit sem a verseny érdekelt. A félelmeimmel küzdöttem. Hallottam, hogy nyöszörög a fa, és láttam, hogy kezd felfesleni, akár egy régi kalapból a szalma. Az életmentők arca megdermedt a félelemtől, de Iván ábrázata nyugodt maradt. Parancsokat ordibált a csapatának, és valami csoda folytán a puszta kezükkel tartották egyben a ladikot, míg Iván biztos kézzel tartotta a kormánylapátot, és épségben kihozta őket a fövenyre. Észak-Bondi szurkolói vad örömmámorban törtek ki. De Iván és a csapata legkevésbé sem foglalkozott a győzelemmel. Kiszökkentek a csónakjukból, és már rohantak is vissza, a hullámok közé, hogy a többi csapatnak is segítsenek a hajót a partra vonszolni. Mikor mindenki biztonságban visszaért a homokra, a tömeg mennydörögni kezdett. – Lássuk a férfit! – kántálták. – Lássuk a férfit! – Az Iván körül álló strandőrök a magasba emelték őt, akár egy balerinát. Elindultak vele a tömeg felé, majd egy lányhorda közé taszították, akik vihorászva, izgő-mozgó hullámokban vetették rá magukat. 475

Irina nevetve fordult felém. De nem hallottam, mit mond. Teljesen elhagyott a hallásom. Napbarnított bőrén megcsillant a napfény; a sós levegőtől gyönyörűen begöndörödött a haja, akár egy sellőé. Meglódult Iván felé, akivel játékos huzakodásba kezdett a férfi sapkájáért. A tömeg is megindult, engem pedig egyre hátrébb lökdöstek, míg végül egyedül találtam magam. Mintha a gyomromba öklöztek volna, a gyötrődés még keményebben és élesebben újult ki, mint azelőtt. Odakaptam a hasamhoz, és térdre estem. Öklendeztem, de semmi nem jött fel. Az én hibám, hogy anyám meghalt. Tang miattam lőtte agyon. Én elinaltam, és mivel engem nem tudott bántani, őt vadászta le. Olgát is. Én öltem meg valamennyit. Még Dimitrijt is. Megkeresett volna, ha nem változtatom meg a nevemet. – Ánya! Felálltam és a vízhez szaladtam; égő talpamon éreztem a hűvösebb homok enyhítő hatását. – Ánya! Engem szólított. – Mama? – kiáltottam a nedves fövenyen vánszorogva. Mikor a sziklagyűrűhöz értem, leültem. Magasan állt a déli nap. Átlátszó lett tőle a víz, akár az üveg, és halrajokat láttam a hullámokban, meg a sziklák és a hínár beléjük kapaszkodó sötét árnyait. Visszanéztem a strandra. A karneváli tömeg szétszóródott, a legtöbb életmentő pedig kifújta magát, üdítőt ivott vagy lányokkal beszélgetett. Kivéve Iván, aki levette a sapkáját, és a part mentén kocogott. Irinát nem láttam. Megint hallottam az engem szólító női hangot, és visszafordultam az óceán felé. Anyám a sziklákon állt, engem nézett. Szeme éppoly átlátszó volt, akár a víz. Haja a vállát simogatta, és fekete fátyolként csapkodott a szélben. Felálltam és nagyot sóhajtottam, végre megértettem, mit kell tennem. Amint beláttam az első gondolatot, a többi is gyorsan követte. Fellelkesültem, hogy rájöttem, milyen 476

egyszerű lesz, ahogy a válasz mindig is az volt. A fájdalom elmúlik, és legyőzöm Tangot. Együtt lehetek anyámmal ismét. A hűvös homok könnyűnek és puhának tetszett a talpam alatt, akár a hó. Ahogy a víz jéghidegen elárasztotta a bőrömet, felélénkültem. Eleinte küzdenem kellett az óceánnal, és kifáradtam. De aztán eszembe jutottak a hullámokkal küszködő csónakok, és minden erőmmel azon voltam, hogy a mélyebb vízbe gázoljak. Egy hullám árnyként magasodott fölém, aztán lecsapott, pörögve taszítva a homokos meder aljára. A hátammal az óceán aljának csapódtam. Az ütés megcsavart, és éreztem, ahogy a víz a torkomból a tüdőmbe szivárog. Először fájt, de aztán felnéztem, és anyámat láttam magam fölött a sziklákon, és éreztem, hogy egy új világba lépek be. Behunytam a szemem, és hallgattam, ahogy csobog és bugyborékol körülöttem a tenger. Újra anyám méhében voltam. Egy pillanatra elszomorodtam, mert eszembe jutott, mennyire fogok hiányozni Irinának. Mind eszembe jutottak: Betty, Ruszelina, Iván, Diana. Azt fogják majd mondani, mennyi mindenért élhettem volna még, hogy fiatal voltam, szép és okos. Az én bűnöm, hogy ezek a dolgok sosem jelentettek számomra annyit, amennyit kellett volna. Sosem szabtak gátat a magánynak. De ezután már soha többé nem leszek magányos. Hirtelen meglódultam a felszín felé, és a magasba, egy hullám tetejére vetett az áramlat, akárcsak egy gyermeket dob a magasba az anyja. Egy pillanatra visszatért a hallásom, és érzékeltem, ahogy kiabálnak és nevetnek az emberek a strandon, és ahogy a hullámok kicsapnak a partra. De egy másodperccel később újra alámerültem. Ezúttal a víz sokkal gyorsabban az orrlyukamba és a torkomba tolult, mintha csak egy lyukas csónak lennék. – Mama, jövök – kiáltottam. – Segíts! Segíts! A víz elnehezült a tüdőmben, a számból és az orromból buborékok törtek elő, aztán elfogytak. Éreztem, ahogy a hideg az

477

ereimbe kúszik – a kimerülés. Megint behunytam a szemem a fájdalom miatt, és hagytam, hogy az áramlat ide-oda ringasson. Mozgást érzékeltem. Bőrön megcsillanó napfényt. Elgondolkodtam, mi lehet: egy cápa vagy egy delfin érkezik, hogy szemtanúja legyen utolsó pillanataimnak? De aztán emberi kezek csusszantak a hónom alá, és a felszínre húztak. A napfény a sós szemembe tűzött. A távolban egy nő sikított. – Nem! Ó, istenem! Nem! Irina. Egy hullám átcsapott fölöttem. Az óceán az arcomat és a hajamat nyaldosta. De a kezek feljebb emeltek, és valakinek a vállára vetettek. Ismertem a megmentőmet. Egy újabb hullám csapott le ránk, de ő még mindig tartott, az ujjai a combomba mélyedtek. Köhögtem és köpködtem. – Hagyj meghalni – próbáltam mondani, de a vízen kívül semmi nem tört elő a torkomból. De Iván nem hallgatott meg. A fövenyre fektetett, és a fülét a mellkasomra szorította. Nedves haja a bőrömet simogatta, de valószínűleg nem hallott semmit. A mellemre fordított, és kezével a hátamat nyomkodta, aztán erőteljesen dörzsölni kezdte a végtagjaimat. A homok a tenyerén karcolni kezdte a bőrömet, az ajkamon is éreztem a csikorgást. Az ujjai reszkettek, és a lába, ami az enyémhez nyomódott, remegett. – Kérlek, ne! – üvöltött rám könnyektől fulladozva. – Kérlek, ne, Ánya! Bár az arcom a homokba nyomódott, láttam Irinát, aki a víz szélén állt zokogva. Egy nő egy törülközőt terített a vállára, és megpróbálta vigasztalni. A szívem belesajdult. Nem a barátaimat akartam bántani. De anyám ott, a sziklákon rám várt. Nem voltam az az erős ember, akinek mindenki gondolt, és ezt csak ő tudta. – Ereszd el, cimbora. Ereszd el – hallottam egy másik életmentőt, mikor letérdelt mellém, hogy megvizsgáljon. – Nézd, milyen színű az arca. A habot a száján. Elment. 478

A másik a karomhoz ért, de Iván arrébb taszította. Iván nem fog elereszteni. Küzdöttem ellene, mikor rám nehezedett, és mindennel megpróbálkozott, csak hogy megmentsen. De az ő akarata erősebb volt az enyémnél. Az öklével ütött egészen addig, amíg valamiféle kegyetlen szél fuvallata csapott be a tüdőmbe. Éles görcs rántott össze, és az óceán megadta magát a levegő előtt. Valaki felnyalábolt. Embereket láttam meg egy mentőautót. Irina és Iván egymásba kapaszkodva és zokogva tornyosultak fölém. A sziklák felé fordítottam a fejem. Édesanyám már nem volt ott. A RÁ KÖVETKEZŐ HÉTEN IVÁN MINDEN ESTE meglátogatott a St. Vincent’s kórházban. Hajának Palmolive szappan illata volt, a kezében egy szál gardéniát tartott. Az arca napbarnított volt, és a nyomasztó emlékű hétvége után lassan, kimérten járt. Valahányszor megérkezett, Betty és Ruszelina – akik egész nap olvastak nekem, vagy rádiót hallgattak, míg aludtam – felállt, hogy távozzon. Mindig úgy tettek, mintha Ivánnak és nekem fontos dolgokat kellene megbeszélnünk, és még a zöld függönyt is körénk húzták, hogy biztosítsák számunkra a bizalmas légkört, mielőtt elrohantak az önkiszolgáló étterembe. De Iván és én édeskeveset szóltunk egymáshoz. A társalgásunk túl volt a szavakon. A szeretet, úgy láttam, több a puszta érzelmeknél. A cselekedetekben is megmutatkozik. Iván megmentett, és akkora elszántsággal lehelt belém életet, ahogyan egy nő szül. A puszta öklével vert belém életet, és nem hagyta, hogy a halál elragadjon. Az utolsó kórházban töltött éjszakámon, mikor az orvosok elég tisztának és erősnek nyilvánították a tüdőmet, Iván megérintette a kezemet. Úgy nézett rám, mintha valami felbecsülhetetlenül értékes kincs lennék, amit a tengerből halászott ki, nem pedig egy öngyilkos,

479

fiatal nő. Eszembe jutott, amikor azt mondta, hogy a megértés fontosabb, mint a feledés. – Köszönöm – mondtam, ahogy ujjaimat összefontam az övéivel. Akkor megtudtam, hogy bármi is volt az, ami meggátolt abban, hogy beleszeressek, elmúlt. Amikor megérintett, újra élni akartam. Olyan erős akarata volt, amely mindkettőnknek elég.

480

Tizenkilenc CSODÁK MI, OROSZOK, PESSZIMISTÁK VAGYUNK. A lelkünk sötét. Úgy hisszük, hogy az élet szenvedés, amit csak a boldogság pillanatnyi képei enyhítenek – melyek oly gyorsan röppennek tova, akár a felhők egy szeles napon – és a halál. Mindazonáltal az ausztrálok a legfurcsább fajta pesszimisták, ők is úgy hiszik, hogy az élet kemény, és hogy a dolgok többször fordulnak rosszra, mint jóra. Azonban ha a föld, ami táplálja őket, kiszárad, akár egy szikla, és az összes birkájuk és marhájuk elpusztul, ők mégis az égre emelik tekintetüket, és csodára várnak. Ez nekem azt súgja, hogy valahol a szívük mélyén ők mégis optimisták. S talán engem is pont ilyenné változtatott az új hazám. Abban az évben, amikor betöltöttem a harminchatot, mikor a remény már kezdett elhagyni, két csoda is történt velem egymás után. Az előző évben Ivánnal beköltöztünk az új otthonunkba Narrabeenben. A házat kétéves tervezgetés előzte meg, ami azzal indult, hogy megtekintettünk egy sarki telket egy dombon a Woorarra Avenue-n. Eukaliptuszok, mirtuszok és páfrányfák borították, és a lagúnára nézett. Ivánnal első látásra beleszerettünk. A zöld páfrányleveleket félrehajtva és a köveken botladozva körbejárta a határait, miközben én a grevilleákat és az őshonos fuksziákat tapogattam, és lelki szemeim előtt már a második hazám egzotikus és 481

zöldellő növényeitől burjánzó kertet láttam. Két évvel később egy kétszintes otthon emelkedett rajta, benne alma- és narancsszínnel kiemelt falakkal és faltól falig érő szőnyegekkel. A két fürdőszobáját mozaikkal köveztük és faberakással díszítettük. A skandináv konyha a medencére nézett, a társalgó tripla ablaka pedig egy erkélyre, ahonnan a vízre nyílt panoráma. Négy hálószoba volt: a miénkből, a fő hálószobából zuhanyzó nyílt; egy volt a földszinten, amit dolgozószobának használtam; volt egy vendégszoba két egyszemélyes ággyal; és egy világos helyiség közvetlenül a mienk mellett, ami még be sem volt bútorozva. Az a szoba volt a mi bánatunk, a máskülönben boldog házasságunk egyetlen keserűsége. Minden próbálkozásunk ellenére sem tudtam teherbe esni, és egyre valószínűtlenebbnek tűnt, hogy valaha még képes leszek, Iván már negyvennégy éves volt, én pedig akkoriban, harminchat évesen elvileg már jócskán túl voltam női létem termékenyebbik felén. Kimondatlanul mégis meghagytunk a kislányunknak egy szobát, mintha azzal, hogy egy gyönyörű helyet biztosítunk számára, végül meg is érkezne. Ez jutott eszembe az égre emelt tekintetről és a csodavárásról. Gyakran láttam őt, azt a gyermeket, aki csak nem akart valósággá válni. Őrá gondoltam Sanghajban, amikor egy gyerekre vágytam, akit dédelgethetnék. Úgy gondoltam, azért nem jött, mert nem Dimitrij volt a megfelelő apajelölt. Viszont Iván jó ember volt, hatalmas szeretetre és áldozatokra képes ember. Meghallgatott és emlékezett is rá, mit mondtam. Mikor szeretkeztünk, arcomat a tenyerébe fogta, és úgy nézett gyengéden a szemembe. A gyerek mégsem akart megérkezni. Az én kis menekülő lánykámnak neveztem el, mert valahányszor megpillantottam, elinalt. Néha megláttam a közértben, ahogy a konzervek közül kukucskál kifelé, kusza, fekete haja pedig borostyánszínű szemébe lógott. Olyankor rám mosolygott, és rózsaszínű ajkai között szinte 482

ékkövekként csillogtak apró fogai. Aztán amilyen gyorsan feltűnt, el is szaladt előlem. Az új házunk kertjébe is eljött, ahol megszállottan munkálkodtam, hogy kárpótoljam magam a hiányérzetért, amit az ébresztett bennem, hogy nem tudtam őt életre hívni. Meghallottam vidám kacagását a karmazsinpiros kefevirágok közül, és mikor megfordultam, már csak a pufók babalábat pillantottam meg, amint szaporán szedi előlem. Egyre csak szaladt és szaladt, hogy sose tudjam utolérni. Az én kis menekülő lánykám. Mindamellett Irina és Vitalij több is volt, mint termékeny. Két lányt remekeltek, Okszanát és Szófiát, valamint két fiút, Fjodort és Jurijt, és már szóba is került még egy lehetséges utód. Irina úgy közelített a negyvenhez, mint kacsa a vízhez. Büszke volt a széles csípőjére, vastagodó olivaszínű bőrére és a néhány ősz hajszálára a feje búbján. Másfelől én még mindig úgy néztem ki, mint egy felnőtt nő testébe bújt kamasz, vékony voltam és izmos. Idővel egyetlen dologban alkudtam meg a koromat illetően: tarkómon kontyba fogva hordtam a hajam, mint anyám. Irina és Vitalij megvásárolták a kávéházat Bettytől, és egy másikat is nyitottak Észak-Sydney-ben. Beköltöztek egy házba Bondiban, ami előtt tetszetős kert és parkoló terült el. Azzal riogatták a környékbelieket, hogy a tél közepén vagy féltucat orosz klubtársukkal az óceánba ugráltak. Egyszer megkérdeztem Irinát, hogy megbánta-e, hogy nem tartott ki az énekesi pálya mellett. Felnevetett és a vidám gyerekeire mutatott, akik a konyhaasztalnál tömték a hasukat. – Dehogy! Ez sokkal jobb élet. Mikor hozzámentem Ivánhoz, otthagytam a Sydney Heraldot, de a gyermektelenség unalmas évei után elfogadtam Diana ajánlatát, hogy írok egy rovatot az életmód mellékletbe. Ausztrália teljesen más ország lett a hatvanas évekre, mint amilyennek az ötvenes években megismertem. A fiatal nők kiléptek a női melléklet keretei közül, és az újságírás minden területén megjelentek. A „népesedj, vagy 483

pusztulj” a brit klónból kozmopolita országgá változtatta a nemzet arcát új ételekkel, új ötletekkel és új lelkesedéssel gazdagítva a vén haza örökségét. A rovat a hétből néhány napon kapcsolatban tartott a világgal, és gátat vetett azoknak a gondolatoknak, hogy mit hiányolok az életemből. A szomorú veszteség élménye is ránk talált. Egyik nap, mikor elmentem, hogy meglátogassam Ruszelinát és Bettyt az új lakásukban, megrendültem, amikor a vibráló, energikus Bettyn észrevettem, hogy megöregedett. A válla meggörnyedt, a bőr pedig úgy lógott rajta, mint egy bő ruha. – Elég kedvetlen az utóbbi hetekben – suttogta Ruszelina. Ragaszkodtam hozzá, hogy Betty menjen el az orvoshoz egy kivizsgálásra. Az egy szakorvoshoz küldte, és a következő héten visszamentünk a leletekért. Amíg Betty az orvossal konzultált, én a váróteremben üldögéltem, magazinokat lapozgattam; meg voltam győződve, hogy a rendelő ajtaja bármelyik pillanatban kinyílhat, és a doktor azt mondja majd nekem, hogy Bettynek vitaminokra és étrendváltoztatásra van szüksége. Nem voltam felkészülve arra a komor ábrázatra, ami a férfi arcán fogadott, mikor a nevemet szólította. Bementem vele a rendelőbe. Betty még mindig a széken üldögélt, retiküljét szorongatta. Odafordultam az orvoshoz, és a szívem kihagyott, amikor elárulta az eredményt. Nem operálható rák. Bettyt mi ápoltuk a bondi lakásban, ameddig tudtuk. Irinával aggódtunk, hogy vajon hogyan érinti majd Ruszelinát a barátja betegsége, de ő erősebb volt mindannyiunknál. Míg Irina és én felváltva sírdogáltunk, Ruszelina kártyázott Bettyvel, és a kedvenc ételeit főzte neki. Esti sétákra indultak a parton, s amikor Betty már képtelen volt bot segítsége nélkül megállni, a bejárat előtt üldögéltek, és órákig beszélgettek. Egyik este a konyhában voltam, és meghallottam, amint Betty így szól Ruszelinához: – Megpróbálok

484

visszatérni Irina egyik gyerekeként, ha úgy dönt, hogy még többet vállal. Meg fogtok ismerni. Én leszek a rakoncátlan. Mikor Betty már túl beteg volt ahhoz, hogy otthon maradhasson, az állapota gyorsabban kezdett romlani. Csak néztem, ahogy ott feküdt a kórházi ágyon, és arra gondoltam, hogy mennyire összetöpörödött. Elhatároztam, hogy kipróbálom az elméletemet, és a kezemmel lemértem a távolságot a lába és az ágy vége között, és rájöttem, hogy mióta kórházba került, több mint hét centimétert zsugorodott. Ahogy elvettem a kezemet, Betty felém fordult, és azt mondta: – Ha találkozom anyukáddal, elmesélem neki, milyen gyönyörű lány lettél. Aztán egy szeptemberi estén, mialatt Ruszelina volt az ágya mellett, valamennyiünket a kórházba hívtak. Betty állapota romlott. Alig volt eszméleténél. Arca beesett, és oly sápadt volt, mintha a hold világítaná meg. Reggelhez közeledvén Ruszelina maga is egyre hamuszínűbb lett. Bejött a nővér, hogy megnézzen bennünket. – Talán délutánig még velünk marad, de azon túl már nem valószínű, hogy sokáig – mondta megsimogatva Ruszelina vállát. – Valamit ennie kellene, és egy kicsit lefeküdni. Irina felállt, mert rájött, hogy ha Ruszelina nem tart szünetet, nem marad elég ereje ahhoz, ami azután következik. Vitalij és Iván elkísérte az asszonyokat, én pedig ott maradtam felügyelni. Betty szája nyitva volt, csak az egyenetlen légzését és a légkondicionáló zümmögését lehetett hallani a szobában. A szeme időnként megrezzent, és eszembe jutott az a nap, amikor először találkoztam vele, ahogy ott állt Potts Pointban az erkélyen a kaptár frizurájával és a cigarettaszipkával. Nehéz volt elhinnem, hogy ez az elsorvadt asszony, aki előttem feküdt, ugyanaz a nő. Arra gondoltam, hogyha anyámat nem szakítják el tőlem idő előtt, akkor valószínűleg ugyanilyen elválással kellett volna szembenéznünk. Akkor rájöttem,

485

hogy bármennyi idő is adatik meg, amit valakivel eltölthetünk, azt értékes kincsként kell dajkálnunk, és nem szabad elvesztegetnünk. Közelebb hajoltam és odasúgtam: – Szeretlek, Betty. Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Az ujjai megrándultak, és pislantott. Szeretném azt hinni, hogyha maradt volna még ereje, a hajához nyúlt volna, és még egyszer utoljára hunyorogni kezd. A Betty halálát követő napon Irinával elmentünk a lakásba, hogy összeszedjük Ruszelina ruháit. Túlságosan csüggedt volt, hogy egyedül visszamenjen oda, ezért Irina és Vitalij házában maradt. Irinával megálltunk a harmadik hálóban, ahol Betty újra összerakta a fiai Potts Point-i szobáját. Minden tiszta volt és a helyén állt, és azt gyanítottam, hogy Ruszelina porolgatott, amíg Betty beteg volt. – Mihez kezdünk ezzel a szobával? – kérdeztem Irinától. Irina leült az egyik ágyra, mélyen a gondolataiba merült. Kisvártatva megszólalt. – A fényképeiket meg kéne őriznünk, mert családtagok. A többit viszont odaajándékozhatnánk adományként. Bettynek és a fiúknak úgysem lesz már szüksége ezekre a dolgokra. A temetésen mindenféle orosz vagy ausztrál szokással szemben Ruszelina fehér ruhát viselt, és egy vörös hibiszkuszokból álló kis csokrot tűzött a hajtókájához. A virrasztás után pedig fogott egy köteg szivárványszínű léggömböt, és feleresztette az égre. – Neked, Betty! – kiabálta. – A felforduláshoz, amit odafent művelsz! Nem tudom, hiszek-e a reinkarnációban vagy sem, de mindig is találónak éreztem volna Bettyre nézve, ha a hippigeneráció idején kap lehetőséget újjászületni. EGY ÉVVEL AZUTÁN, HOGY AZ ÚJ OTTHONUNKBA KÖLTÖZTÜNK, megtörtént az első csoda. Teherbe estem. A hírek hallatán Iván teljesen kicserélődött, és húsz évet fiatalodott. Szökdécselt járás közben, mindenen mosolygott akkor is, ha nem volt rá különösebb 486

oka, és esténként, lefekvés előtt a hasamat simogatta. – Ez a gyermek mindkettőnket meggyógyít – mondta. Liliána Jekatyerina abban az évben, augusztus huszonegyedikén született meg. Két fájás között a nővérekkel azt hallgattuk a rádión, hogy a szovjetek megszállták Csehszlovákiát, és sokkal többször gondoltam anyámra, mint amennyire a halálhíre óta megengedtem magamnak. A prágai anyákra és lányaikra gondoltam. Mi lesz velük? Amikor a fájások hevesebbek lettek, a nővérek megszorították a kezemet, és ahogy egy kicsit alábbhagyott, viccelődni kezdtek velem. És mikor tizenhat órányi vajúdás után Lily kicsússzam belőlem, ott láttam magam előtt anyámat a kócos, fekete hajával és a szokatlan színű szemével. Lily maga volt a csoda, mert csakugyan meggyógyított engem. Én úgy hiszem, hogy az édesanyánkkal való kötelékünk a legfontosabb. Annak a halála, aki a világra hoz minket, életünk legnagyobb fordulópontja. De a legtöbb embernek legalább van egy kis ideje felkészülni. Azzal, hogy anyámat tizenhárom éves koromban elszakították tőlem, elveszettnek éreztem magam a világban, mint egy levél, amit ide-oda sodor a szél. Ám azzal, hogy anya lettem, Lily újra megcsomózta e köteléket. Meleg testét a karomban tartani, miközben arcát a mellemhez dörgöli, megalapozta számomra mindazt, ami jó és amiért érdemes élni. És Ivánt is meggyógyította. Elveszítette mindazt, ami korábban drága volt számára az életben, és immár középkorú férfiként egy napfényes országban, a rossz emlékektől távol újjáépíthette az álmát. Lily hazatérésének tiszteletére Iván készített egy fenyő levélszekrényt, ami kétszer akkora volt, mint bármelyik levélszekrény az utcában. Az elejére egy fametszetet ragasztott, ami egy férfit ábrázolt a feleségével és a babájukkal. Mikor újra elég erős voltam, hogy kertészkedjem, egy lila dampiera-ágyást ültettem köré.

487

Egy kis vadászpók fészkelte be magát a dobozba, és valahányszor kinyitottam a fedelét, hogy kivegyem a délutáni postát, elinalt. Az egyik nap, néhány héttel később a pók úgy döntött, hogy máshol ver tanyát, és aznap kaptam meg a levelet. Azzal a levéllel köszöntött be a második csoda, ami megváltoztatott mindent. A többi levél és számla közé volt keveredve, és abban a pillanatban, hogy megérintettem, az ujjam bizseregni kezdett. A bélyeg ugyan ausztrál volt, de a borítékot annyira összemaszatolták az ujjlenyomatok, mintha száz kézen kellett volna átjutnia, míg elér hozzám. Leültem a medence melletti padra, ahol cserepes gardéniák nyíltak körös-körül – az egyetlen nem honos virág a kertben –, és felnyitottam. „Ha maga Anna Viktorovna Kozlova, Alina és Viktor Kozlov lánya Harbinból, kérem, találkozzon velem hétfő délben a Hotel Belvedere ebédlőjében. El tudom intézni, hogy találkozhasson az édesanyjával.” A levél kiesett az ujjaim közül, a szellő pedig ide-oda dobálta, mígnem a fűre hullott. Figyeltem, ahogy egy pillanatig papírhajó módjára lebeg. Próbáltam kitalálni, ki lehet a levél szerzője, ki akarhat még annyi év után kapcsolatba lépni velem, hogy hírrel szolgáljon anyámról. Iván hazaérkezett, én pedig megmutattam neki a levelet. Leült a díványra, és hosszú ideig nem szólt. – Nem bízom a levél írójában – mondta. – Miért nem írta alá? Vagy miért nem kér meg, hogy előbb hívd fel? – Miért hazudna bárki az anyámról? – kérdeztem. Iván vállat vont. – Orosz kém. Valaki, aki vissza akar vinni a Szovjetunióba. Hiába vagy te most már ausztrál állampolgár, ki tudja, mit tennének veled, ha ott kötnél ki? Tang? Lehet, hogy Tang próbált csapdába csalni, de a szívem mélyén nem hittem benne. Valószínűleg már meghalt, vagy túl öreg, hogy 488

engem üldözzön. Valami másnak kellett lennie. Megint a kézírásra meredtem, próbáltam megfejteni a titkot. – Nem akarom, hogy odamenj – mondta Iván könnyes szemmel. – Muszáj – feleltem. – Hiszel benne, hogy édesanyád életben van? Gondoltam rá, de nem tudtam különválasztani azt, amit hittem, attól, ami a legvalószínűbbnek tűnt. Iván megdörzsölte az arcát a tenyerével takarva a szemét. – Elkísérlek. IVÁN ÉS ÉN AZZAL TITKOLTUK AZ AGGODALMUNKAT a hétvégén, hogy a kertet ástuk. Gyomláltunk, növényeket ültettünk, és építettünk egy sziklakertet a kocsifeljáró mellé. Lily a babakocsiban feküdt az erkélyen, a tavaszi levegőn elszenderült. Fizikai fáradságunk ellenére Ivánnal képtelenek voltunk vasárnap éjjel elaludni. Csak forgolódtunk és motyogtunk egymásnak. Végül egy kis meleg tejet kellett innunk, és néhány órára sikerült lepihennünk. Hétfőn Irina és Vitalij házához hajtottunk, és Lilyt Irinára bíztuk. Mikor visszaszálltunk az autóba, megfordultam, hogy még egy utolsó pillantást vethessek az Irina karjában tartott, bebugyolált kislányomra. Akkor zihálni kezdtem, és megrémültem, hogy talán sosem látom őt viszont. Ivánhoz fordultam, és az álltartásán láttam, hogy ő is ugyanezt gondolja. A Hotel Belvedere 1940-es évekbeli virágkora már rég leáldozott. Ivánnal kiszálltunk a kocsiból, és megbámultuk a bejárat fölötti neontáblát, a falakra rakódott mocskot és a szétszórt cserepes növényeket. Benéztünk a koszos ablakokon, de csak a nyugtalan tükörképünk bámult vissza ránk. Iván megfogta a kezemet, és beléptünk a sötétbe. Megkönnyebbülésünkre a hotel belseje szívélyesebb volt, mint a külseje. 489

Az áporodott levegőben penész és dohány szaga terjengett, de a megkopott székek tiszták voltak, az asztalokat kifényesítették, a kirongyolódott szőnyeget pedig kiporszívózták. Az ebédlőben egy pincér lépett elő a pult mögül, és egy étlapot vágott hozzánk. Mondtam neki, hogy valakivel találkozni akarunk. A nő vállat vont, mintha meg lenne győződve róla, hogy a Hotel Belvedere-ben találkozni valakivel csakis valami álca lehet, és a viselkedése megint felkavart. Egy fiatal nő az ablaknál ránk pillantott, majd visszafordult a könyvéhez, mert jobban érdekelte a legfrissebb gyilkosság rejtélye, mint a helyiség közepén egymásba kapaszkodó orosz pár. Két asztallal távolabb egy elhízott férfi egy tranzisztoros rádiót hallgatott, füléből fülhallgató lógott ki, az ölében pedig újságot tartott. A haja majdnem kopaszra volt borotválva, így feje kicsinek tűnt a testéhez képest. Felé fordultam, de nem mutatta jelét, hogy felismerne. Az ebédlőbokszokhoz egy oldalfolyosón kellett átmenni. Iván előtt lépdeltem, a kifakult velúr ülőkéket vizsgáltam. Megtorpantam, mintha egy láthatatlan falnak ütköztem volna. Már azelőtt megéreztem őt, mielőtt észrevettem. A sarokban álló utolsó bokszra meredtem. A férfi megöregedett, összement, és engem nézett. Az arcomon hűvöset éreztem, és eszembe jutott az első nap, mikor a házunkba lépett, és hogy elbújtam egy szék alá az előszobában. Kiugró, messze ülő szeme, ami egy japántól merőben szokatlan, összetéveszthetetlen volt. A tábornok felállt, amikor meglátott, ajka remegett. Immár alacsonyabb volt nálam, és már nem egyenruhában volt, hanem egy kockás flanelingben és egy baseball dzsekiben. Tartása mégis egyenes volt és méltósággal teli, tekintete pedig ragyogott. – Gyere – mondta és bólintott. – Gyere. Iván a mellettem lévő ülésre csusszant csendben, tisztelettel, mert megértette, hogy ismerem a férfit. A tábornok is leült, kezét maga

490

előtt pihentette az asztalon. Jó darabig egyikünk sem tudott megszólalni. A tábornok nagyot sóhajtott. – Felnőtt nő vagy – mondta. – Gyönyörű, bár nagyon megváltoztál. Csak a hajadról és a szemedről ismerlek meg. – Hogyan talált rám? – kérdeztem alig hallható hangon. – Édesanyáddal nagyon régóta keresünk. De a háború és a kommunisták egészen mostanáig megakadályozták, hogy eljussunk hozzád. – Az anyám? Iván védelmezőn átölelt. A tábornok ránézett, mintha akkor látná először. – Édesanyád nem tudta elhagyni Oroszországot oly könnyen, mint én, hogy idejöjjön. Így én jöttem el, hogy találkozzam veled. Egész testemben reszketni kezdtem. Nem éreztem a lábujjaimat, sem az ujjaimat. – Anyám meghalt – kiáltottam félig felállva. – Tang leszedte a vonatról, és agyonlőtte. Évek óta halott. – El kell mesélnie ezt a történetet világosan – szólt közbe Iván. – A feleségemnek nagyon sokat kellett elviselnie. Nekünk azt mondták, az édesanyja meghalt. Hogy lekísérték a Harbinból indult deportáló vonatról, és kivégezték. Iván szavaira a tábornok szeme kitágult, és épp ahogy akkor, az első napon Harbinban, az arca egy varangyra emlékeztetett. – Ánya, édesanyádat csakugyan leszedték a vonatról, mielőtt elért volna a Szovjetunióba. De nem Tang, hanem én. Visszaültem és sírva fakadtam. A tábornok a kezébe vette az enyémet; inkább orosz mozdulat volt ez, mint japán. – Elfelejted – mondta –, hogy én színész voltam. Eljátszottam, hogy én vagyok Tang. Lekísértem édesanyádat a vonatról, és egy színlelt kivégzést produkáltam.

491

Homályos tekintettel ránéztem a férfira a gyerekkoromból, aki hozzám beszélt. Kábultan hallgattam, mikor elárulta, hogy a neve Szejicsi Mizutani, és hogy Nagaszakiban született. Az apjának volt egy színháza, és mikor tízéves lett, a családja Sanghajba költözött, ahol folyékonyan megtanult mandarinul. A tábornok családja egyfolytában városról városra költözött, és az egyre nagyobb számban Kínába vándorló japánokat szórakoztatták, és még Mongóliába és Oroszországba is elutazott. Ám amikor a japánok hivatalosan is megszállták Kínát 1937-ben, a feleségét és a lányát visszaküldték Nagaszakiba, őt pedig kémkedésre kényszerítették. Az anyám elhurcolását megelőző évben akasztotta a legnagyobb fogást, a kínai ellenállás leghírhedtebb vezérét, Tangot. – Összebarátkoztam vele – mondta a tábornok szemét összefont kezünkre szegezve. – Megbízott bennem. Elmesélte a Kínáról szőtt álmait. Szenvedélyes volt, értelmes és önzetlen. Bármilyen ételt tudott szerezni, mindig hozott nekem valamit. „Neked, barátom”, mondogatta. „A japánoktól loptam ezt neked.” Vagy ha nem tudott ételt hozni, akkor egy legyezőt hozott, vagy egy verseskötetet, vagy egy könyvet. Két évig csinálta ezt, mielőtt feladtam. Addig arra használtam, hogy másokat tudjak feladni. A tábornok ivott egy korty vizet. Tekintete elnehezült, láttam benne a fájdalmat. – Én vagyok a felelős azért, hogy egy szörnyeteggé vált – mondta. – Az árulásom torzította el. Behunytam a szemem. Sosem fogom megbocsátani Tangnak, amit tett, de legalább végre megértettem, miért volt a gyűlölete oly kérlelhetetlen. Egy kis idő múlva a tábornok folytatta a történetét. – Aznap, amikor elhagytam az otthonotokat, nekünk csak annyit mondtak, hogy Japán kapitulált, és hogy Nagaszakit és Hirosimát a földdel tették egyenlővé. Évek teltek el, mire egyáltalán fogalmam lett a városomat ért pusztítás mértékéről; több százezren meghaltak vagy 492

megsebesültek, több ezren pedig később betegedtek meg, hogy aztán lassú, fájdalmas halállal múljanak el a világból. Ahogy elindultam Harbinból, összefutottam a segédemmel. Elmondta, hogy az édesanyádat kihallgatták, és hogy visszaszállítják a Szovjetunióba. Sajnáltam ugyan, de tudtam, hogy magamon kívül nem tudok mást megmenteni, és vissza akartam menni Japánba, hogy kiderítsem a feleségem és a lányom sorsát. Mindamellett útközben szörnyű látomás tört rám. Láttam a feleségemet, Jaszukót, amint egy dombon áll a horizont előtt, és rám vár. Közelebb léptem hozzá, és észrevettem, hogy megrepedezett és kiszáradt, akár egy törött cserépedény. A könyökhajlatában volt egy kis árnyék, és az az árnyék sírt. Hanako volt, a lányom. Az árnyék felém szaladt, de eltűnt, amint megérintett, beleégett az oldalamba. Felhúztam az ingemet, és láttam, hogy a hús leválik a bordáimról, mint a banánról a héja. Akkor megértettem, hogy meghaltak, és hogy ez azért történt, mert közömbös voltam veled és édesanyáddal szemben. Talán édesapád szelleme állt bosszút rajtam. – Gyorsan kellett cselekednem. Tudtam, hogy a vonat estére eléri a határt. Féltem és nem tudtam, mit kellene tennem. Úgy tűnt, minden ötletem kudarcra van ítélve. Aztán eszembe jutott, hogy Tang összedolgozott a szovjetekkel. Egy tanyáról loptam néhány rongyot, és arra használtam, hogy kötést csináljak belőle a kezeimre. Megtömtem döglött egerekkel, hogy a rothadó hús szagára emlékeztessen, ami Tangot állandóan körbelengte, miután megszökött a táborból. Őt alakítva sikerült lefoglalnom egy repülőt, hogy eljussak a határig, ahol meggyőztem három kommunista őrt, hogy tartsanak velem, hogy feltartóztathassam a vonatot és kivégezhessem az édesanyádat. A tábornok egy pillanatnyi szünetet tartott, ajkát összeszorította. Nem emlékeztetett már gyerekkorom félelmetes alakjára. Esendő, reszkető öregember volt, aki az emlékei súlyával küszködött. Rám 493

nézett, mintha meghallotta volna a gondolataimat. – Talán a leggyalázatosabb terv volt, ami valaha kipattant a fejemből – mondta. – És még azt sem tudhattam biztosan, hogy működik-e, vagy csak megölöm vele édesanyádat és magamat is. Amikor berontottam a rabvagonba, édesanyád szeme elkerekedett, és tudtam, hogy felismert. Az egyik őrrel a hajánál fogva az ajtóhoz rángcigáltattam, ő pedig úgy küzdött és visítozott, mint egy színésznő. Egészen az utolsó pillanatig az őrök azt hitték, hogy agyon fogjuk lőni az édesanyádat. Helyette a földre nyomtam, kicsavartam az őrök kezéből a fegyvert, kilőttem az autó lámpáit, majd lelőttem őket is. – És aztán mit csináltak? – kérdezte Iván. Ujjaimat a karjába mélyesztettem, hogy lehorgonyozzam magam, ő volt az egyetlen biztos pont. Az ebédlő falai mintha elcsúsztak volna, és elkezdtek volna körbezárni. Szédültem. Minden valótlan volt. Anyám. Anyám. Anyám. Kezdett újra megelevenedni, miután már annyi éve megbékéltem a halálával. – Édesanyáddal oly gyorsan siettünk vissza Harbinba, ahogy csak tudtunk – válaszolta a tábornok. – Az út csalóka volt, és három napig tartott. Édesanyád megjelenése feltűnőbb volt, mint az enyém, és ez veszélybe sodort minket. Mire a városba értünk, Pomerancevéknek már nyoma sem volt, akárcsak neked. Édesanyád összeesett, mikor megláttuk az otthonotok kiégett vázát. De az egyik szomszéd felvilágosított, hogy Pomerancevék megmenekítettek és Sanghajba küldtek. – Édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy megkeresünk Sanghajban. Tajzsenen keresztül nem mehettünk, mert a szovjetek feltartóztatták az oroszokat, akik a tengeren próbáltak meg elmenekülni. Helyette dél felé vettük az irányt folyókon, csatornákon és a szárazföldön keresztül. Pekingben megálltunk egy háznál, ami nem volt messze a vasútállomástól, mert másnap reggel vonattal akartunk Sanghajba indulni. De ott rájöttem, hogy követnek bennünket. Először azt 494

hittem, csak képzelődöm, míg észre nem vettem az ólálkodó árnyékot az édesanyád mögött, amikor elment jegyet venni. Egy kéz nélküli férfi árnyékát. „Ha elmegyünk Sanghajba, egyenesen elvezetjük hozzá”, figyelmeztettem édesanyádat, mert tudtam, hogy Tangot már nem csak én érdeklem. Még jobban megszorítottam Iván karját, amikor hallottam, hogy milyen közel járt hozzám anyám. Peking vonaton csak egynapnyi utazásra van Sanghajtól. – A japánokat mindig is érdekelte Mongólia – mesélte a tábornok sürgetőbb hangon, mintha csak újra átélné a rémséget, amin keresztülment. – A kémmé való kiképzésem részét képezte, hogy betéve tudjam azokat az útvonalakat, amiket az európai régészek használtak a Góbi sivatagon át. És persze ismertem a Selyemutat is. – Azt mondtam édesanyádnak, hogy észak felé kell továbbmennünk, ahol a csipkézett terepen lerázhatjuk Tangot. Mert ahová mi tartottunk, ott egy kéz nélküli ember elpusztul, ha mégoly elszánt is, mint ő. Az volt a célom, hogy Kazahsztánba juttassam édesanyádat, aztán egymagam visszamenjek Sanghajba. Először ellenkezett édesanyád, de aztán azt mondtam neki: „A lányod biztonságban van Sanghajban. Mit érne vele, ha te meghalsz?” – Talán úgy tűnik, azzal, hogy Kazahsztánba akartam vinni, egyenesen a szovjetek kezére játszom őt. Ám egy kém művésze a beolvadásnak, Kazahsztán pedig maga volt a káosz a háború után. Oroszok ezrei menekültek oda, hogy elkerüljék a németeket, és rengeteg embernek nem voltak papírjai. – Tapasztalt lovasok három hónap alatt megjárnák az utat, de nekünk majdnem két évig tartott. Egy pusztai törzstől vásároltunk lovakat, de vigyáznunk kellett, nehogy túlhajtsuk őket, mert csak a hét hónapos nyár idején tudtunk utazni. Minthogy a határnál szovjetekbe és kommunista gerillákba futhattunk, inkább szembenéztünk a homokviharokkal és a kavicsos sivataggal, ráadásul 495

az egyik kalauzunk belehalt egy viperacsípésbe. Ha nem beszéltem volna azt a pár szót mongolul, és a helyi törzsek nem lettek volna oly vendégszeretőek, édesanyád és én elpusztultunk volna. Nem tudom, mi lett Tanggal. Azóta nem találkoztam vele, téged pedig nyilvánvalóan nem talált meg. Szeretném azt hinni, hogy meghalt, miközben minket üldözött a hegyek között. Az lett volna gyötrődő lelke számára az egyetlen igazi feloldozás. Azzal, hogy minket megöl, nem nyerte volna el. – Édesanyáddal végül Kazahsztánba értünk, de az utazás nagyon kimerített minket. Egy idős kazah nő otthonában szálltunk meg. Amikor visszatért az erőm, azt mondtam édesanyádnak, hogy visszamegyek Kínába, és megkereslek. „Miattam szakítottak el a lányodtól”, mondtam neki. „A háború alatt szörnyű dolgokat követtem el, hogy megóvjam a családomat, de végül semmit nem tehettem, hogy megmentsem őket. Vezekelnem kell, hogy békében nyugodhassanak.” „Nem miattad veszítettem el a lányomat”, válaszolta édesanyád. „A szovjetek úgyis mindkettőnket egy táborba deportáltak volna a háború után. Legalább tudom, hogy ő biztonságban van. Még az is lehet, hogy neked köszönhetően én is kapok rá egy esélyt.” – Édesanyád szavai mélyen érintettek, térdre estem és meghajoltam előtte. Akkor rájöttem, hogy egyfajta kötelék van közöttünk. Talán az utazásunk során alakult ki, amikor a túlélés érdekében egymásra voltunk utalva. Talán egy előző életből származott ez. Ilyen kötelék fűzött a feleségemhez is, arra is ebből jöttem rá, hogy meghalt Nagaszakiban. – Bár egyedül sokkal könnyebben tudtam átvágni Kínán, a kommunista és a nacionalista seregek harca mégis késleltetett. Az országot még mindig a hadurakhoz hűséges csapatok járták, minden egyes lépés veszélyt rejtett magában. A vonatok könnyű célpontok voltak, ezért vízen vagy gyalog utaztam. Végig az járt a fejemben, 496

hogy leszek képes megjárni azt az utat visszafelé egy fehérorosz lánnyal. De mint később kiderült, nem találtalak meg abban a városszörnyetegben, amit Sanghajnak hívnak. Ánya Kozlovaként kerestelek az orosz lokálokban, boltokban és vendéglőkben. Nem volt képem rólad. Csak egy vörösesszőke lány leírásával szolgálhattam. Olyan volt, mintha a föld nyelt volna el. De az is lehet, hogy a földijeid gyanúsnak találtak engem, és meg akarták óvni a saját fajtájukat. Végül valaki azt mondta, úgy hiszi, van egy vörös hajú lány az egyik éjszakai mulatóban, amit MoszkvaSanghajnak hívnak. Reménykedve rohantam oda. De a tulajdonos, egy amerikai nő azt mondta, tévedek. Hogy a vörös hajú lány az unokatestvére, és már rég visszautazott az Egyesült Államokba. Gyomrom felkavarodott. Sebesen visszaszámoltam az időpontokat. A tábornok valószínűleg 1948 vége felé ért Sanghajba, mikor influenzás voltam, Dimitrij pedig megcsalt Ameliával. A tábornok történetétől még Tang is emberibbnek látszott; őt egyszerűen csak eltorzította az ellene elkövetett kegyetlenség. De Amelia maga volt a gonosz. Ha a tábornok akkor talál rám, amikor Szergej még élt, Amelia örült volna, hogy már csak a hátamat látja. Ám Szergej halála után a tettei egyetlen mozgatórugója a színtiszta gyűlölet volt. – A kommunisták körbezárták a várost – mondta a tábornok. – Ha nem hagyom el, csapdába kerülök. Tépelődtem, hogy keresselek-e tovább, vagy siessek vissza édesanyádhoz. Mert egy újabb látomásom volt: édesanyádat láttam kiterítve egy lángoló ágyon. Veszélyben volt. – És csakugyan, mikor visszaértem Kazahsztánba, az öregasszony elmesélte, hogy édesanyád nagyon komolyan lebetegedett; torokgyíkja volt, de felerősödött a főtt lóhústól és a tejes frissítőtől, amit az asszonytól kapott. Nem mertem édesanyád szeme elé kerülni, amíg fel nem gyógyult. Mikor végül beléptem a szobába, ahol pihent, 497

felült és tekintetével mögöttem kutakodott. Mikor látta, hogy cserbenhagytam, és nem vittelek magammal, olyan mély depresszió tört rá, hogy azt hittem, megöli magát. – Ne ess kétségbe, mondtam neki. Hiszem, hogy Ánya él és biztonságban van. Ha jobban leszel, nyugatnak indulunk, a Kaszpitenger felé. A szovjet jelenlét Kazahsztánban erősödött, a kínai határt pedig szorosabbra zárták. Azt hittem, ha édesanyáddal nyugatra tudnánk menekülni, akkor hajóval kijuthatnánk Kazahsztánból. Édesanyád behunyta a szemét, és így szólt: – Nem tudom, miért, de bízom benned. Hiszek benne, hogy segítesz megtalálni a lányomat. A tábornok a szemembe nézett, és azt mondta: – Akkor rájöttem, hogy beleszerettem, és nem várhatom el, sem meg nem érdemlem a szeretetét, amíg meg nem talállak. Hirtelen elnémított a kijelentése. És egy másik érzés is motoszkált a bőröm alatt. Apám halála után kétszer is hallottam a hangját, ami azt ígérte, hogy küldeni fog valakit. Rengeteg ember segítségének áldása kísért az életemben, de akkor megértettem, hogy kire gondolt apám. – Hogyan talált rám? – kérdeztem. – Mire a tengerhez értünk, kiderült, hogy a szovjetek a partvonalat is őrzik. Úgy tűnt, nincs menekvés, de a helyzet nekünk kedvezett. Egy olyan hotelben kaptunk munkát, ahol a párt kiváltságosai töltötték a nyári szabadságukat. Mialatt ott dolgoztunk, összeismerkedtünk egy Jurij Visnyevszkij nevű férfival. Általa a tudomásunkra jutott, hogy a sanghaji oroszokat Amerikába menekítették. Egy idő után édesanyád megkörnyékezte Visnyevszkijt, hogy segítsen Moszkvába költöznünk. Azt mondta neki, hogy a családja Moszkvából származott, és mindig is látni akarta a várost. De én sejtettem a valódi szándékát. Kazahsztánban el voltunk vágva a világ többi részétől, ám Moszkvában nem lettünk 498

volna. Turisták és üzletemberek látogattak oda csakúgy, mint kormányhivatalnokok és külföldi tanárok. Olyan emberek, akik átléphették a határt. Olyan emberek, akiket meg lehet vesztegetni vagy meg lehet kérni. – Három éve Moszkvába költöztünk, ahol gyári és áruházi munkánk közben annak szenteltük az életünket, hogy megkeressünk téged. A Kreml körül ólálkodtunk, meg a Vörös téren és a Puskin Múzeumban, ahol úgy tettünk, mintha az angol nyelvet gyakorolnánk, és tényleg turistákat és külföldi diplomatákat szólítottunk le a rólad szóló kéréseinkkel. Néhányan beleegyeztek, hogy segítenek, de sokan elutasítottak. Senkitől sem hallottunk semmit hosszú ideig, mígnem egy amerikai nő kapcsolatba lépett az Orosz Társasággal San Franciscóban, ők kapcsolatba léptek az NMSZ-szel, akik kiderítették, hogy egy Ánya Kozlovát Ausztráliába küldtek. A tábornok szünetet tartott. Könnyek törtek elő szeméből, és az arcán patakzottak. Nem próbálta letörölni, rajtuk keresztül hunyorított rám. – El tudod képzelni azt az örömet, amit ez a hír jelentett nekünk? Az amerikai hölgy volt olyan kedves, hogy felvette a kapcsolatot a Vöröskereszttel Ausztráliában, hogy megtudja, képesek-e segíteni a továbbiakban. Az egyik nyugdíjas alkalmazottuk emlékezett egy fiatal nőre, aki 1950-ben kereste meg őt. A lány gyönyörű volt, és nagy benyomást tett rá. Annak az önkéntesnek a szíve szakadt meg, hogy nem tudott segíteni a lánynak, hogy megtalálja az édesanyját, és megőrizte az aktáját, habár az szabályellenes volt. – Daisy Kent – mondtam Ivánnak. – Mindig azt hittem, hogy egyáltalán nem is akart segíteni nekem! – Talán csak az empátiáját véltem tartózkodásnak. – Annyira közel jártunk, hogy megtaláljunk – mondta a tábornok. – Édesanyád megváltozott a nélküled töltött évek alatt. Hiányzott 499

belőle az életerő, és hosszan elhúzódó betegség gyötörte. De amint meghallotta, hogy Ausztráliában vagy, mintha újra megfiatalodott volna, bátor asszony lett ismét. Eltökélte magát, bármibe is kerül, megtalálunk. – Kapcsolatba léptünk Visnyevszkijjel, aki akkorra már elég megbízható barátnak bizonyult. Beleegyezett, hogy segít nekem papírokat szerezni, de azt mondta, édesanyádnak muszáj ott maradnia a visszatérésem zálogaként. Két hete érkeztem Ausztráliába, és a Vöröskereszt foglalt nekem egy szállodai szobát. Sikerült felgöngyölítenem a nyomaidat egy menekülttáborig, aztán pedig Sydney-be, de aztán semmi. A születésekért, halálozásokért és házasságokért felelős anyakönyvvezető nem akarta elárulni, hogy férjhez mentél-e, vagy sem. Ez bizalmas információnak számít még egy olyan helyzetben is, mint az enyém. De elszántam magam, hogy most nem fogok kudarcot vallani, ahogyan Sanghajban. Az egyik nap kétségekkel telve ültem a hotelszobában, mikor egy újságot csúsztattak be az ajtó alatt. Gondolkodás nélkül felkaptam és átfutottam. Egy rovatra bukkantam, ami úgy ért véget, hogy „Ánya”. Felhívtam az újságot, de a telefonos kisasszony felvilágosított, hogy az a név nem Ánya Kozlova, hanem Ánya Nahimovszkij. „Házas?” kérdeztem. És a nő azt mondta, hogy szerinte a cikk írója házas. Kikerestem a címedet a telefonkönyvben. Valami azt súgta, hogy azt az Ányát találtam meg, akit kerestem, de nem akartam elárulni Sydney-ben minden egyes orosznak, hogy ki vagyok vagy mit akarok. Ezért küldtem a névtelen üzenetet. Itt a tábornok kimerülten felsóhajtott és azt mondta: – Ánya, édesanyáddal az elmúlt években csak téged kerestünk. A szívünkben velünk voltál mindennap. S most végre megtaláltunk.

500

Húsz ÉDESANYÁM A VÖRÖS HADSEREG KÓRUSA MENNYDÖRÖGVE HARSOGTA a Volgai hajósok dalát. Monoton ütemben hömpölygött az utastér hangszóróiból, de a dallam megragadt bennem. Az ének összeolvadt a repülőgép búgásával, és himnusszá dagadt. Az énekesek hangjából áradó erő és hősiesség azokat a férfiakat juttatta az eszembe, akik apám sírját ásták meg Harbinban. Ez a szellemiség sokkal jobban illett hozzájuk, mint a Vörös Hadsereghez. – Édesanyám – suttogtam a felhőknek, amik úgy suhantak el a gép alatt, mint egy napsütötte hómező. – Anyám. – Könnyek égették a szemem. Ujjaimat az ölemben addig szorítottam, amíg elkékültek. A felhők voltak életem legjelentősebb eseményének a mennyei tanúi. Huszonhárom évvel korábban édesanyámat és engem elszakítottak egymástól, és kevesebb mint egy nap múlva újra találkozunk. Ivánhoz fordultam, aki Lilyt ringatta a karjában, miközben próbálta nem az ölébe önteni a teát a műanyag bögréből. Nem volt könnyű mutatvány egy ekkora férfitól egy ilyen szűk helyen. Alig nyúlt a tálcán lévő fokhagymás kolbászhoz, piroghoz és szárított halhoz. Ha Ausztráliában lennénk, azzal ugratnám, hogy miféle orosz ő, ha még egy ilyen tipikusan szláv kosztot sem bír megenni. Ám az efféle tréfa olyan országba való, mint Ausztrália és nem a Szovjetunió. Az útitársainkat vizsgálgattam, a rosszul szabott 501

öltönyben üldögélő, komor arcú férfiakat, meg azt a maroknyi álarc merevségű nőt. Nem tudtuk, kik ők, azt viszont igen, hogy óvatosnak kell lennünk. – Ideadod Lilyt? – kérdeztem Ivánt. Bólintott, majd kiemelte a lába és a tálca közötti résből, és addig nem eresztette el, míg meg nem győződött, hogy biztosan fogom. Lily rám nézett az ékkövekre hasonlító szemével, és az ajkát lebiggyesztette, mintha puszit akarna dobni nekem. Megcirógattam az arcát. Akkor csináltam ezt, ha újra meg kellett erősítenem a csodákba vetett hitemet. A szennyeskosár jutott eszembe a kanapén, ami tele volt Lily nyári ruháival, törülközőivel és párnahuzatával. Mindössze ennyi rendetlenséget hagytunk hátra, és valahol vigasztalt a tudat, hogy nem teljesen kitakarítva hagytuk ott a házat. Azt a benyomást keltette, hogy még mindig a mi házunk, hogy tennivalót hagytunk magunk után, amire még gondunk lesz, ha visszamegyünk. Mert amikor bezártuk a bejárati ajtót, mielőtt elindultunk a reptérre, és Ivánnal egymásra néztünk, a kölcsönös pillantásunkból megértettem, hogy megvan annak is a kockázata, hogy már nem térünk haza. Amikor a tábornok elmondta, hogy anyám életben van, a hír hallatán érzett örömöm csak a Lily születésének gyönyörével volt mérhető. De négy hónap telt el, mióta utoljára találkoztunk a tábornokkal, és azóta egy szót sem váltottunk. Figyelmeztetett, hogy így lesz. – Ne próbáljatok kapcsolatba lépni velem! Csak arra legyen gondotok, hogy Moszkvában legyetek február másodikára. – Anyámmal nem tudtunk beszélni, mielőtt elindultunk. A házban, ahol lakott, nem volt telefon, meg aztán ott volt az éberség problémája is. Nem tudtuk, mire számítsunk a szovjet nagykövetségtől, így a hosszadalmas kérvényezési procedúra és a vízumra való nyolchetes várakozás olyan gyötrelemnek bizonyult, mintha átpréseltek volna minket egy szűrőn. Még amikor a vízumokat további kérdések nélkül kiadták, és a Heathrow reptéren 502

találtam magam, amint épp beszállok a Moszkvába tartó repülőbe, akkor sem voltam benne biztos, hogy az idegeim épségben átjutnak a túloldalra. A légikísérő megtörölte a kezét gyűrött egyenruhájában, és töltött nekem még egy bögre langyos teát. A kiszolgáló személyzet nagy része idősebb nőkből állt, de ez meg sem kísérelte visszasimítani a rosszul álló sapkája alól kikunkorodó ősz hajtincset. És nem is mosolygott, amikor megköszöntem neki a teát. Egyszerűen hátat fordított nekem. Aztán emlékeztettem rá magamat, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy barátságosak legyenek a külföldiekkel. Ha túl sokat beszélgetne velem, azzal börtönbe juttathatná magát. Visszafordultam a felhők felé, és a tábornokra gondoltam. A velünk töltött három nap alatt végig abban reménykedtem, hogy legalább elkezd normális embernek tűnni, és kevésbé lesz talányos. Végül is evett, ivott és aludt, ahogy egy ember szokott. Őszintén válaszolt az anyámról feltett kérdéseimre: az egészségéről, az életkörülményeiről és a mindennapjairól. Elborzadtam, mikor elárulta, hogy a lakásukban még télen sincs meleg víz, és hogy anyámnak fáj a lába. De nagy örömmel hallgattam, amikor a tábornok arról mesélt, hogy édesanyámnak van néhány barátnője Moszkvában, akik magukkal viszik a gőzfürdőbe, mikor már nagyon szeretne egy kicsit megszabadulni a kíntól. Eszembe juttatta Irinát, Ruszelinát és Bettyt, akik támaszaim voltak az életem legrosszabb pillanataiban. Viszont túlságosan féltem, hogy rákérdezzek a tábornok kapcsolatára anyámmal, ő pedig nem válaszolt a sydney-i reptéren feltett kérdésemre: – Ha elhozzuk édesanyámat Oroszországból, eljön vele? – Megcsókolta Ivánt és engem, megrázta a kezünket, és csak annyit mondott: – Még egyszer fogtok találkozni velem. – Figyeltem, ahogy eltűnik az induló járatok kapujában: az öregember, akit elhervasztott az idő, büszke, menetelésre emlékeztető léptekkel indult el, és 503

rájöttem, hogy éppoly titokzatos maradt számomra, mint amilyen mindig is volt. Lily gagyogott. Összeráncolta a homlokát, mintha olvasna a gondolataimban. Ringatni kezdtem, hogy megnyugtassam. Az utazásig eltelt hónapban a legrosszabb pillanatok azok voltak, amikor ágyba dugtam és puszit nyomtam puha arcocskájára, miközben tudtam, hogy hamarosan kiszakítom Ausztrália biztonságából, hogy veszélyeknek tegyem ki. Bármikor, gondolkodás nélkül az életemet adtam volna Lilyért, mégsem tudtam rávenni magam, hogy nélküle utazzam el. – Azt akarom, hogy Lily velünk jöjjön – mondtam Ivánnak egy este, amikor lefeküdtünk. Imádkoztam, hogy legyen rám dühös, és vágja a fejemhez, hogy megőrültem. Reménykedtem, hogy ragaszkodni fog hozzá, hogy Lilyt bízzuk Irinára és Vitalijra. De helyette áthajolt rajtam, felkapcsolta a villanyt, és az arcomat figyelte a lámpafényben. Bólintott, majd ünnepélyesen annyit mondott: – Ezt a családot nem szabad szétválasztani. Volt egy kattanás, és a Vörös Hadsereg Kórusát a versszak közepén félbeszakították. Az utastérben felcsattant a pilóta hangja. – Tavárisi! Elvtársak, nemsokára leszállunk Moszkvában. Kérem, kapcsolják be öveiket, és állítsák vissza az üléseiket függőleges pozícióba! A lélegzetemet visszatartva figyeltem, ahogy a repülőgép a felhők közé ereszkedik. A fény rézvörösből szürke színűre változott, az égbolt pedig eltűnt, mintha az óceánba merültünk volna bele. A kabin rázkódott, az ablakokhoz hópettyek csapódtak. Semmit nem láttam. A gyomrom megemelkedett, és néhány súlytalan percig úgy tűnt, mintha a motorok felmondták volna a szolgálatot, és a gép zuhanna. Lily, aki Londontól kezdve egész úton jó kislányként viselkedett, felsírt a nyomásváltozástól. A mellettünk lévő ülésről egy hölgy odahajolt, és negédes hangon azt mondta neki: – Miért sír szép kisbaba? Minden rendben. – Lily 504

elhallgatott és elmosolyodott. A nő nyugtalanná tett. Francia parfümje elnyomta a bolgár cigaretták füstjét, amit a férfiak szívtak, szláv bőrét pedig gyönyörűen kisminkelte. Mégsem lehetett tipikus szovjet nő, mivel azok nem hagyhatták el az országot. Kormányalkalmazott volt netán? A KGB ügynöke? Vagy valami fontos ember szeretője? Utáltam, hogy nem bízhatunk meg senkiben, mert a hidegháború óta senkinek a kedvességét nem lehetett elfogadni annak, aminek látszik. A felhők között rések nyíltak, s rajtuk keresztül hóval borított szántóföldeket és nyírfákat pillantottam meg. A gyomorsüllyedős élmény átadta a helyét egy másik, erősebb érzésnek, ami olyan volt, mintha mágnessel húznának. A lábujjaim lefeszültek, mintha egy oly hatalmas erő húzna a föld felé, amit még elképzelni sem lehet. Tudtam, mi az az erő: Oroszország. Gogol szavai jutottak eszembe, miket annak idején a sanghaji kertben olvastam: „Mi az ott, benne, abban a dalban? Mi az, mi hív és sír, és megragadja szívünket?... Oroszország! Mit akarsz tőlem? Mi az az elérhetetlen és titokzatos kötelék közöttünk?” Moszkva egy erődítményváros volt, és én értettem, milyen találó ez a kép. Az utolsó fal volt, ami elválasztott anyámtól. Abban reménykedtem, hogy férjemmel, gyermekemmel és a fájdalom éveiből született eltökéltséggel felfegyverkezve majd szembe tudok nézni vele. A felhők eltűntek, mintha egy függönyt húztak volna el, és havas puszta és borongós égbolt tárult elém. A reptér alattunk volt, de a terminált nem láttam, csak hóekék sorait, mellettük pedig vastag dzsekit viselő férfiakat szőrös fülvédőben. A kifutópálya fekete volt, mint a szurok. Az Aeroflot híre és a jeges körülmények ellenére a pilóta oly kecsesen tette le a gépet, ahogyan egy hattyú száll le a tóra. Mikor a repülőgép megállt, a légikísérő megkért, hogy menjünk a kijárathoz. Tülekedés volt, Iván pedig átvette tőlem Lilyt, hogy 505

feltartsa az utasok tömege fölé, akik az ajtóhoz való igyekezetükben egymásnak préselődtek. Erős szél csapott át a kabinon. Amikor a kijárathoz értem, és megláttam a kormos ablakú terminált, aminek külső fala körül szögesdrót feszült, tudtam, hogy nagyon messzire kerültem örökbefogadó hazám napfényes melegétől. Annyira hideg volt, hogy a levegő kék volt. Csípte az arcomat, az orrom pedig folyni kezdett. Iván a kabátjába süllyesztette Lilyt, hogy megóvja a keserves széltől. Lehajtottam a fejem, és a lépcsőre szegeztem a tekintetemet. A csizmám ugyan szőrmebéléses volt, de amint az aszfaltra léptem, és elindultam a terminál buszjárata felé, a lábam egyszerűen elkezdett megfagyni. Egy másik mély élményben is részem lehetett. Amint megérintettem Oroszország földjét, tudtam, hogy egy rég megkezdett utazás teljesedik be vele. Visszatértem atyáim földjére. A Seremetyjevo reptér sivár, fluoreszkáló fénnyel megvilágított érkezési oldalán a szándékunk valósága ólmos rémülettel kezdett felderengeni előttem. Hallottam, ahogy a tábornok a fülembe súgja: – Nem szabad hibáznod. Mindenkit, akivel szóba állsz, kikérdeznek a viselkedésedről. A szobalányt a hotelben, a taxisofőröket, az asszonyt, akinek fizetsz néhány rubelt az olcsó képeslapokért. Vedd magától értetődőnek, hogy a szobátok be lesz poloskázva. Naivan tiltakozni kezdtem: – De mi nem kémek vagyunk. Mi csak egy család vagyunk, ami megpróbál újraegyesülni. – Ha nyugatról érkezel, kém vagy, de legalábbis, ami a KGB-t illeti, rossz hatással vagy a Szovjetunióra. És amit tenni készültök, a legmagasabb fokú árulásnak felel meg – figyelmeztetett a tábornok. Hónapokig gyakoroltam, hogy mereven nézzek, hogy gondolkodás nélkül és tömören válaszoljak a kérdésekre, de amint a kijárat mellett észrevettem a katonákat, akiknek a hátán fegyver lógott, és a németjuhásszal vonuló vámtisztet, a lábam elerőtlenedett, a szívem pedig oly hangosan kalapált, hogy attól féltem, leleplez 506

minket. Mikor Ausztrália államalapításának ünnepnapján elhagytuk Sydney-t, a napbarnított vámtiszt valamennyiünknek adott egy apró zászlót, és „kellemes vakációzást” kívánt. Iván átadta Lilyt, és beálltunk a sorba a repülőgéppel érkező maroknyi külföldi után. Benyúlt a kabátja zsebébe az útlevelünkért, és kinyitotta. Már az új vezetéknevünk, a Nickham volt benne. – Ne tagadjátok le az orosz származásotokat, ha megkérdezik – tanácsolta a tábornok –, de ne is hívjátok fel rá a figyelmet. – Igen, a Nickhamet jóval könnyebb kimondani, mint a Nahimovszkijt – nevetett fel az ausztrál anyakönyvi hivatal tisztviselője, amikor átnyújtotta a névváltoztatás-kérelemhez szükséges formanyomtatványt. – Sok új ausztrál kéri a változtatást. Teljes körben megkönnyíti az életet. Liliána Nickham. Színésznő lesz belőle, én mondom. Nem árultuk el a tisztviselőnek, hogy azért angolosítjuk a nevünket, hogy gond nélkül kiadják a vízumot az orosz nagykövetségen. – Ánya, a nemesség leszármazottainak Sztálin által kezdeményezett tisztogatása véget ért, te és Iván már ausztrál állampolgárok vagytok – magyarázta a tábornok. – De ha magatokra vonjátok a figyelmet, azzal bajba sodorhatjátok édesanyádat. Még most, Brezsnyev alatt is, ha elismerjük, hogy vannak külföldi rokonaink, könnyen elmegyógyintézetben végezhetjük, hogy megtisztítsanak minden kapitalista gondolattól, amit esetleg magunkba szívtunk. – Nyet! Nyet! – Az előttünk álló német férfinak valamilyen vitája támadt az üvegkalitkában ülő vámtiszttel. A nő a férfi meghívólevelére mutatott, és valahányszor visszaadta neki, a férfi visszatolta az ablak résén át. Néhány percnyi patthelyzet után a nő türelmetlenül intett, és átengedte a férfit. Aztán rajtunk volt a sor. A vámtiszt beleolvasott az iratainkba, és az útlevelünk minden egyes oldalát átvizsgálta. Összeráncolta a homlokát a képünk láttán, 507

majd az Iván arcán lévő sebhelyre bámult. Lilyt magamhoz szorítottam, a melege vigaszt nyújtott. Próbáltam nem lesütni a szemem. A tábornok azt mondta, hogy az annak a jele lenne, hogy rosszban sántikálok. Úgy tettem, mintha a pártzászlókat nézegetném, amik egy egész falat elfoglaltak. Imádkoztam, hogy igaza legyen, hogy nem akartuk szovjeteknek kiadni magunkat. A tábornok azt mondta, hogy még Visnyevszkij belső segítségével sem tudna nekünk az országba szóló személyi iratokat szerezni, és ha még sikerülne is, egyetlen kérdés után kiderülne, hogy nem vagyunk moszkoviták. A vámtiszt feltartotta Iván útlevelét, majd a képről felé fordította a tekintetét, mintha megpróbálná elbátortalanítani. Elég nehezen tudtuk volna letagadni szláv szemünket vagy orosz pofacsontjainkat, de néhány Moszkvában élő brit és amerikai külföldi tudósító orosz kivándorlók gyereke volt. Mi volt bennünk olyan rendkívüli? A tiszt összeráncolta a homlokát, és odahívta az egyik kollégáját, egy határozott vonásokkal rendelkező fiatalembert, aki a nő mögött iratokat válogatott. Szemem előtt fehér foltok kezdtek táncolni. Lehetséges, hogy már az első ponton sem jutunk túl? A férfi megkérdezte Ivántól, hogy a Nickham az igazi neve-e, és hogy mi a tartózkodási helye Moszkvában. Ám oroszul tette fel a kérdést. Ez egy trükk volt, és Iván egy pillanatig sem habozott. – Természetesen – felelte oroszul, majd megadta a szállodánk címét. Láttam, hogy a tábornoknak igaza volt. A hangosbemondón repülési információkat ugató ráspolyos hanghoz képest Iván kiejtése egy finom, szovjet időket megelőző nyelvet idézett meg, amit már ötven éve nem lehetett hallani Oroszországban. Úgy szólt, mintha egy angol Shakespeare-t olvasna fel, vagy mintha egy külföldi beszélne, aki régi szövegkönyvekből tanult oroszul. A férfi vámtiszt dörmögött valamit, és elvette a tintapárnát az elvtársnőjétől. Hangos puffanások gyors egymásutánjával 508

lepecsételte a papírjainkat, majd visszaadta Ivánnak, aki nyugodtan az utazótárcájába gyűjtötte azokat, majd megköszönte a tisztviselőknek. Azonban a nőnek még muszáj volt megszólítania, mikor áthaladtam: – Ha meleg éghajlatról érkeztek, minek hoznak ebbe az országba egy ilyen kisbabát télnek idején? Azt akarja, hogy halálra fagyjon? A taxi üvege rosszul szigetelt, volt mellette egy hézag, én pedig rászorítottam a karomat, nehogy a besüvöltő szél érje Lilyt. Nem láttam olyan rosszul karbantartott autót Vitalij első Austinja óta. Az ülések olyan kemények voltak, mintha deszkán ültünk volna, a műszerfal pedig vezetékek és zörgő csavarok kuszasága volt csupán, amit szigetelőszalaggal tartottak egyben. Mikor indexelnie kellett, a sofőr letekerte az ablakot, és kidugta a karját a fagyos hidegbe. De a legtöbbször rá se rántott. A reptér kijáratánál dugó kerekedett. Iván Lily orra és szája köré tekerte a sálat, hogy kizárja a felgyülemlett kipufogógázt. A sofőr a zsebére csapott, majd kipattant a kocsiból. Láttam, hogy felrakja az ablaktörlőgumit. Visszaugrott a kocsiba, és becsapta az ajtót. – Elfelejtettem, hogy leszedtem – mondta. Ivánra pillantottam, aki megvonta a vállát. Csak arra tudtam gyanakodni, hogy a sofőr azért vette le a gumilapátokat, mert félt, hogy ellopják. Egy katona kocogtatta meg az ablakot, és intett a sofőrnek, hogy álljon az út szélére. Észrevettem, hogy a többi taxi és autó ugyanúgy tesz. Egy elfüggönyözött, fekete limuzin úgy húzott el mellettünk, mint egy baljóslató halottaskocsi. A többi autónak újra felbőgött a motorja, majd megindult utána. A taxiban egyetlen szó lógott a levegőben, de senki nem merte kimondani. Nómenklatúra10. A párt 10

Nómenklatúrának nevezik a kommunista pártállam uralmi hierarchiáját. Az elnevezés a pártállami rendszer személyzeti (vagy káder-) politikájára utal, maga a szó egészen pontosan azt a szabályrendszert jelzi, amely meghatározta, hogy mely tisztségbe melyik szerv volt jogosult a kinevezésre.

509

kiváltságosai. A vízpettyes ablakon át láttam, hogy az autóutat nyírfák szegélyezik. Néztem vékony, fehér törzsüket és a csupasz ágaikra rakódott hóréteget. A fák egy tündérmese lényeire emlékeztettek, azokra a képzeletbeli lényekre, akikről apám mesélt lefekvés előtt, amikor még kislány voltam. Bár még csak kora délután volt, a nap kezdett elbújni, a sötétség pedig leszállni. Néhány kilométer után a fák kezdték átadni a helyüket a lakótömböknek. A kis ablakokkal ellátott, szürkésbarna épületek mindenféle cicomát nélkülöztek. Egyik-másik még csak félig volt kész, tetejük fölé daruk magasodtak. Alkalmanként elhaladtunk egy-egy hóval borított játszótér vagy udvar mellett, de az épületek leginkább csak egymásra voltak zsúfolva, körülöttük a hó mocskos volt és eljegesedett. Hat és fél kilométeren át nyújtóztak változatlan komorsággal, miközben mindvégig tudatában voltam, hogy valahol, ebben a betonrengetegben anyám rám vár. Moszkva az egymásra rakódó rétegek városa, úgy épül fel, ahogyan a fák évgyűrűi tapadnak egymáshoz. Minden egyes kilométerrel egyre mélyebbre kerültünk a múltba. Egy tágas téren, ami fölé egy Lenin-szobor magasodott, az emberek sorban álltak egy bolt előtt, ahol az eladók abakusszal adták össze a számlát. Egy zöldséges a készlete mellett üldögélt, amit nejlonponyvával takart le, nehogy megfagyjon a burgonyája a farkasordító hidegben. Egy férfi, vagy egy nő – meg nem mondhatom, mi – bélelt kabátba burkolózva és nemezcsizmában jégkrémet árult. Egy idős bábuska feltartotta a forgalmat, ahogy egy ölre való kenyérrel és káposztával sántikált át az úton. Távolabb egy anya a gyermekével, aki gyapjúsapkában és egyujjas kesztyűben várakozott, hogy átkelhessenek az utcán, olyan látványt nyújtottak, akár egy drága ajándékcsomag. Egy trolibusz zúgott tova, az oldalára vastagon sáros hó rakódott. Figyeltem az utasokat, akik alig látszottak ki többrétegnyi sáljuk és szőrméjük alól. 510

Ők az én népem, gondoltam, és megpróbáltam elfogadni ennek az igazságát. Imádtam Ausztráliát, és ő is szeretett engem, de valahogy vonzódtam a körülöttem lévő emberekhez, mintha ugyanabból a kőből faragtak volna bennünket. Iván megérintette a karomat, és kimutatott a szélvédőn. Moszkva a szemünk láttára kezdett átalakulni bájos, macskaköves utcákká és színes falú, fenséges épületekké, gótikus társasházakká és art deco lámpaoszlopokká. Fehérbe burkolózva maga volt a romantika. Bármit is mondtak a szovjetek a cárokról, az időjárás és az elhanyagoltság dacára a monarchia idején emelt épületek megmaradtak a szépség alkotásainak, míg a rájuk árnyékot vető szovjet Sztálin-palotákat máris a pergő festék és a málladozó vakolat uralta. Megpróbáltam leplezni az undoromat, mikor rájöttem, hogy az előttünk álló üveg- és betontömb, ahová a taxisofőr tartott, a szállodánk. Az óriási épület mellett eltörpültek a környező házak, és a Kreml katedrálisai aranyló hagymakupoláinak háttere előtt oda nem illő kontrasztot képezett. Olyan volt, mintha szándékosan akartak volna valami szörnyűséget alkotni. Én szívesebben költöztem volna be a Metropol Hotelbe, amely a maga imperialista dicsőségében is fejedelmi építmény. Az utazási ügynök megpróbált minket lebeszélni a szállóról, ahol a tábornok javaslatára foglaltunk szobát. Képeket mutogatott a Metropol pazar berendezéséről és a híres színes üvegmennyezetéről. De ugyanakkor az a KGB kedvenc vadászterülete volt, ahol gazdag külföldieket figyelhettek meg, mi pedig nem vakációzni érkeztünk Moszkvába. A mi szállodánk előcsarnokát a műmárvány és a vörös szőnyeg uralta. Olcsó cigarettától és portól bűzlött. Az utolsó betűig követtük a tábornok tanácsait, s bár egy nappal korábban érkeztünk, mégis az összes arcban őt kerestem a hallban. Azt mondtam magamnak, nem leszek csalódott, ha nem látom meg a napilapot olvasgató vagy az 511

újságosállványnál őgyelgő, komor férfiak között. Egy savanyú képű nő nézett fel a szűkös belterű recepciós pult mögül. Ijesztő, szemceruzával rajzolt szemöldöke volt, és egy érme nagyságú májfolt éktelenkedett a homlokán. – Mr. és Mrs. Nickham. És a lányunk, Lily – mondta neki Iván. A nő megvillantotta aranyfogú grimaszát, ami mosoly akart lenni, majd elkérte az útlevelünket. Amíg Iván kitöltötte az űrlapot, megkérdeztem a nőtől oly alkalomszerűen, ahogy csak tudtam, hogy hagytak-e számunkra üzenetet. Megnézte a szobánk fakkját, és hozott egy borítékot. Elkezdtem kinyitni, és észrevettem, hogy a nő figyel. Ám félig felnyitva mégsem rakhattam el a borítékot, az nem lett volna életszerű. Ezért Lilyt magasabbra emeltem a mellemen, mintha már kezdtem volna nehéznek érezni, és odasétáltam egy székhez. A szívem nagyokat dobbant a várakozástól, de amikor kinyitottam a borítékban talált papírdarabot, láttam, hogy csak egy városnéző program az Intertouristtól. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki egy biciklit vár karácsonyra, és egy iskolatáskát kap helyette. Nem tudtam, mit jelenthet a programfüzet. A szemem sarkából láttam, hogy a portás még mindig bámul, ezért a borítékot a táskámba csúsztattam, Lilyt pedig a magasba tartottam. – Na, hogy érzi magát az én gyönyörű kislányom? – gügyögtem neki. – Na, hogy van a nóziját tekergető pici lányom? Mikor Iván kitöltötte a nyomtatványt, a szállodai portás odaadta neki a kulcsainkat, és szólt a londinernek, aki egy hajlott lábú, korosodó férfi volt. Olyan egyenetlen ütemben tolta a kofferkulit a bőröndjeinkkel, hogy már kezdtem arra gyanakodni, hogy részeg, de aztán észrevettem, hogy a kocsinak hiányzik az egyik kereke. Megnyomta a lift hívógombját, majd kimerülten támaszkodott neki a falnak. Egy másik, hasonló korú férfi, akinek táskás szeme volt, a kardigánja könyökén pedig lyukak tátongtak, poros csecsebecsékkel és matrjoska babákkal ült egy asztalnál. Valami szag terjengett 512

körülötte; mintha fokhagyma keveredett volna valami fertőtlenítőszerrel. Úgy mért végig bennünket a poggyászunkkal együtt, mintha a képünket megpróbálná memorizálni. Egy másik országban arra gondoltam volna, hogy csak egy vénember, aki megpróbálja kiegészíteni a nyugdíját, de a tábornok KGB-s történetei után a férfi merev arcú érdeklődésétől végigfutott a hideg a hátamon. Nyugati mértékkel mérve a szobánk kicsi volt és elviselhetetlenül meleg. A plafonról lógó bojtos lámpabúra narancssárga árnyalatot vetett az elhasznált padlószőnyegre. Leellenőriztem a gőzradiátort az ablak alatt, és rájöttem, hogy olyan fajta, amit nem lehet szabályozni. Egy férfi repedtfazék hangon a szovjet alkotmányt magasztalta. Iván megkerülte az ágyat, hogy kikapcsolja a rádiót, de azzal kellett szembesülnie, hogy nem volt rajta kapcsoló. Csak annyit tehetett, hogy letekerte a hangerőt alapállapotba. – Nézd csak! – szóltam neki, és elhúztam a csipkefüggönyt. A szobánk a Kremlre nézett. A vörös téglafalak és a bizánci templomok megcsillantak a lenyugvó nap fényében. A Kremlben tartották a cárok esküvőjét és a koronázását. Eszembe jutott a fekete limuzin, amit korábban láttunk a reptéren, és arra gondoltam, hogy most új cárok lakják az épületet. Amíg Iván kipakolta a táskáinkat, én Lilyt az ágyra fektettem, levettem róla a meleg ruhákat, és egy pamut rugdalózóba öltöztettem. Kivettem a mózeskosarából a sálunkat és a sapkáinkat, majd a kosarat az ágy párnái közé dugtam, hogy átmelegedjen, mielőtt belefektetem. Álmosan pislogott. A pocakját simogattam, míg el nem aludt, aztán hátradőltem, és csak bámultam őt. Az ágytakaró mintája ragadta meg a figyelmemet: indaszerű, egybefonódó ágakat ábrázolt, amire galambpárok telepedtek. Felködlött előttem Marina sírja Sanghajban a két galambbal a fejfára vésve: az egyik halotti pózban feküdt, a másik pedig hűségesen kitartott mellette. Aztán eszembe jutott a programfüzet. A gyomrom felfordult. Anyám mindössze 513

egynapi járásra volt tőlem Pekingben, mielőtt Tang az útjába állt. A tábornok pedig egészen a Moszkva-Sanghaj ajtajáig jött, mielőtt Amelia elküldte. Mi van, ha épp mielőtt találkoznék anyámmal, a KGB megneszeli a tervünket, és munkatáborba viszik? De ezúttal tényleg. Ivánra pillantottam. – Valami baj van. Nem jönnek – artikuláltam neki tátogva. Megrázta a fejét, majd odalépett az ágyhoz, és hangosabbra vette a rádiót. Elővettem a programajánlót a retikülömből, és odaadtam neki. Elolvasta egyszer, aztán tanácstalan arckifejezéssel még egyszer, mintha a megfejtést keresné benne. Intett, hogy kövessem a fürdőszobába, s miután kinyitotta a csapokat, megkérdezte, hogy kitől kaptam. Nem rendeltünk Intertouristidegenvezetőt, bár az idegenvezetők használata külföldieknek kötelező volt. Elmondtam neki, hogy attól félek, hogy a brosúrának esetleg valami köze lehet a KGB-hez. Iván megdörzsölte a vállamat. – Ánya – mondta –, elfáradtál és túl hevesen agyalsz. A tábornok másodikáról beszélt. Az holnap lesz. Karikás volt a szeme, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez a helyzet az ő számára is feszült. Éjjel-nappal az üzleti ügyeit rendezte, hogy megkönnyítse az üzlettársa dolgát arra az időre, míg távol lesz, és arra az esetre is, ha esetleg nem tér vissza. Iván kész volt feláldozni mindent a boldogságomért. Éreztem, ahogy a több hónapos várakozás megviselt. Már csak néhány óra volt a megbeszélt találkozóig, ezért nem veszíthettem el a hitem. Mégis ahogy közeledett az idő, úgy hatalmasodtak el rajtam a kétségek. – Nem érdemellek meg téged – mondtam Ivánnak, és a hangom megremegett. – Anyának is méltatlan vagyok. Ha Lily influenzás lesz, akár bele is halhat. Iván az arcomat vizsgálta. Szája mosolyra húzódott. – Ti, orosz nők, mind így érzitek. Csodálatos anya vagy, Lily pedig egy 514

gömbölyű, egészséges kisbaba. Jusson eszedbe, hogy amikor megszületett, Ruszelinával doktorért szaladtatok, mert „nem sír eleget, és átalussza az egész éjszakát”, ő pedig megvizsgálta, és annyit mondott: „Szerencséjük van.” Mosolyogtam és a fejemet a vállára hajtottam. Légy erős, bátorítottam magamat, és gondolatban újra átfutottam a tábornok tervét. Azt mondta, Kelet-Németországon keresztül kijuttat minket. Mikor először említette, azonmód őrszemekről, vérebekről, alagutakról képzelődtem, és arról, hogy lelőnek, amint a Fal felé rohanunk, de a tábornok csak megrázta a fejét. – Visnyevszkij majd megszerzi az engedélyt, hogy átlépjétek a határt, de attól még a KGB-ben nem szabad megbíznotok. Még a nómenklatúrát is megfigyelik. – Elgondolkodtam, hogy ki lehet ez a Visnyevszkij, és mit kellett anyámnak és a tábornoknak tennie, hogy összebarátkozhassanak egy ilyen magas rangú hivatalnokkal. Vagy lehetséges, hogy a vasfüggöny mögött is létezik valamiféle könyörület? – Köszönöm istennek, hogy hozzád mehettem – mondtam Ivánnak. A mosdó polcára helyezte a brosúrát, majd csettintett egyet az ujjával, és még jobban szétterült az arcán a vigyor. – Ez a terv – súgta a fülembe. – Vagy nem te magad mondtad, hogy egy mesterkém kezében vagyunk? Ne veszítsd el a hited, Ánya. Legyen hited. Ez a terv. És a tábornokot ismerve jó terv. MÁSNAP REGGEL, MIKÖZBEN A SZÁLLODA VENDÉGLŐJÉBEN reggeliztünk, én a remény és az előttünk álló naptól való félelem között őrlődtem. Másfelől viszont Iván nyugodt maradt, az asztal rostjait tapogatta. A pincérnő automatikusan tojásrántottát hozott nekünk két szelet pirítóssal, bár a fekete kenyérből, szárított halból és sajtból álló orosz reggeli étvágygerjesztőbbnek tűnt. Lily a 515

kezeslábasának a gallérját rágcsálta, miközben arra vártunk, hogy a pincérnő megmelegítse a cumisüvegét egy lábasban. Mikor visszahozta, cseppentettem belőle egy kicsit a csuklómra. Tökéletesre sikeredett a hőmérséklete, ezért megköszöntem a pincérnőnek. A lány nem félt elmosolyodni, és azt mondta: – Mi, oroszok, szeretjük a babákat. Kilenc órakor már a hallban álltunk; a mellettünk lévő fotelbe odakészítettük a kabátot, kesztyűt és sapkát. Lily elálmosodott az etetés után, Iván pedig betakarta a kabátjával. Az érvelésünk, hogy az Intertourist-ügynőkkel tartsunk, ingatag lábakon állt, de pillanatnyilag az tűnt a legjobb lehetőségnek. Iván úgy hitte, hogy a tábornok szervezte meg a túrát, hogy normális turisták látszatát keltve le tudja állítani rólunk a KGB-t, és hogy valahol útközben találkozhassunk anyámmal. Ugyanakkor én meg azon aggódtam, hogy a városnézés a KGB trükkje volt, hogy információkat tudjanak belőlünk kiszedni. – Mr. és Mrs. Nickham? Megfordultunk, és egy nő állt mögöttünk szürke ruhában. A karján egy szőrmebunda volt átvetve, és mosolygott. – Vera Otova vagyok. Az Intertourist-idegenvezetőjük – mutatkozott be. A nőnek olyan egyenes tartása volt, mintha a hadseregben képezték volna ki. Pont a megfelelő életkorban volt, hogy még harcolhatott a legutóbbi háborúban, talán negyvenhét-negyvennyolc éves lehetett. Ivánnal felálltunk, és megráztuk a kezét. Úgy éreztem, rászednek. A nőn almavirág parfüm illata érződött, a kezét pedig manikűröztette. Kedvesnek tűnt, de nem lehettem biztos benne, hogy barát-e vagy ellenség. A tábornok a lelkünkre kötötte, hogy ha a tervünkről kérdeznek, mindent tagadjunk. – Akit én küldök, az tudni fogja, kik vagytok. Nem kell majd mondanotok semmit. Legyetek résen. KGBügynökök is lehetnek. Vera Otován múlott, hogy tudassa velünk, melyik oldalon áll. 516

Iván megköszörülte a torkát. – Sajnálom, hogy elkerülte a figyelmünket Sydney-ben, hogy idegenvezetőt foglaljunk – mondta, miközben Verára segítette a kabátot. – Az utazási ügynökünknek kellett volna elintéznie helyettünk. Vera arcán sötét pillantás suhant át, de azonnal eloszlott, ahogy kivillantotta foghíjas mosolyát. – Igen, Moszkvában muszáj idegenvezetőt fogadni – közölte, és a fejére rakta gyapjú barettjét. – Nagyban megkönnyíti az életet. Tudtam, hogy hazudik. Azért kellett a külföldieknek idegenvezetőre hagyatkozniuk, hogy ne merészkedjenek olyan helyekre, ahová nem szabadna látogatniuk, és ne lássanak olyan dolgokat, amiket a kormány nem akart megmutatni nekik. A tábornok erről is mesélt. A túrákat múzeumokba, kulturális eseményekre és háborús emlékművekhez szervezték. Nem szabadna találkoznunk Oroszország feslett kommunizmusának az igazi áldozataival: a hóban haldokló idült alkoholistákkal, a vasútállomások körül kolduló idős asszonyokkal, a hajléktalan családokkal és az olyan gyerekekkel, akik ahelyett, hogy iskolában lennének, utat ásnak. De a hazugságtól még nem könyveltem el Verát csalónak azonnal. Mi mást mesélhetett volna még egy zsúfolt szállodai előcsarnokban? Iván felsegítette a kabátom, aztán lehajolt a fotelhez, és kabátja redői közül kiemelte Lilyt. – Egy csecsemő? – fordult felém Vera az arcára tapasztott mosollyal. – Senki sem szólt, hogy egy babát is hoznak. – Ő jó baba – mondta Iván Lilyt a karjában ringatva. Lily hirtelen tágra nyitotta a szemét, felkacagott, sapkáját a szájához húzta, hogy rágicsálhassa. Vera ránk sandított. Nem tudnám megmondani, mire gondolhatott, amikor Lily arcához ért. – Tüneményes baba. Micsoda gyönyörű szeme van! A melltűm színére hasonlít – mondta, és a 517

pillangó alakú, borostyánszínű brossra mutatott, amit a gallérján hordott. – Azonban így muszáj egy kis... módosítást végeznünk a programban. – Nem szeretnénk olyan helyre menni, ahová Lilyt nem vihetjük magunkkal – közöltem, miközben felhúztam a kesztyűmet. Úgy tűnt, a megjegyzésem kihozta a sodrából Verát: tekintete elvadult, arca pedig elvörösödött. De hamar visszanyerte az önuralmát. – Természetesen – mondta. – Megértem. Csak eszembe jutott a balett. A nézőtérre nem engednek be öt éven aluli gyermekeket. – Esetleg én Lilyvel kihagyhatnám – javasolta Iván. – Maga elvihetné Ányát. Imádna egy balettelőadást látni. Vera az ajkába harapott. Láttam, hogy valamin töri az agyát. – Nem, az úgy nem járja – felelte. – Úgy mégsem járhat Moszkvában, hogy kihagyja a Bolsojt. – A jegygyűrűjét piszkálta. – Ha nem lenne ellenükre, a Kremlben egy turistacsoportra bíznám magukat, és meglátom, hogy közben sikerül-e intéznem valamit. – Csak szóljon, ha bármire szüksége van, hogy elintézze azokat a dolgokat – mondta Iván, miközben megindultunk Vera után a kijárat felé. Vera magas sarkúja rövid, szaggatott ütemben kopogott a padló kövén. – Az utazási ügynökük felhívta a figyelmemet, hogy mindketten kitűnően beszélnek oroszul, de nem bánom, ha angolul akarnak inkább társalogni – mondta, és közben állát elbújtatta a sál mögött, amit néhányszor a nyaka köré tekert. – Csak mondják meg, melyik nyelvet preferálják. Gyakorolhatják az orosztudásukat is, ha gondolják. Iván megérintette Vera karját. – Én azt mondom, ha Oroszországban vagy, tégy úgy, mint az oroszok. Vera elmosolyodott. De nem tudom, hogy azért, mert Iván elbűvölte, vagy mert valamiféle győzelmet aratott. 518

– Itt várjanak – mondta. – Hívok egy taxit az ajtóhoz. Figyeltük, ahogy Vera elsiet, és szól valamit az ajtónállónak. Néhány pillanat múlva jött egy taxi. A sofőr kiugrott, és kinyitotta az utasok ajtaját. Vera intett, hogy menjünk, beszállhatunk. – Mi volt ez az egész? – kérdeztem Ivántól, amikor a forgóajtóba beálltunk. – Ez az egész arról, hogy „szóljon, ha bármire szüksége van, hogy elintézze azokat a dolgokat”. Iván a kezét az enyémre kulcsolta, és odasúgta: – Rubel. Szerintem Otova asszony a kenőpénzről beszélt. A TRETYJAKOV-KÉPTÁR BEJÁRATA OLYAN CSENDES VOLT, akár egy kolostoré. Vera átadott egy nyugtát a bokszban ülő nőnek, majd feltartotta a belépőinket. – Rakjuk be a holminkat a ruhatárba – javasolta és intett, hogy kövessük a lépcsőn lefelé. A ruhatár jegyszedői viseltes kék köpenyt hordtak a ruhájuk fölött, a fejükön pedig kendőt. Mindkét karjuk tele volt a vastag kabátokkal és sapkákkal, miközben az akasztók sorai között serénykedtek. Megdöbbentem, mennyire öregek; nem sűrűn láttam a nyolcvanas éveiket taposó asszonyokat dolgozni. Odafordultak és bólintottak, amikor meglátták Verát. Odaadtuk nekik a kabátunkat és a sapkánkat. Az egyik asszony meglátta Lily arcát, ahogy kikandikált a köré tekert sálból, és viccből nyújtott nekem egy sorszámot érte. – Hagyja itt – mondta. – Majd én vigyázok rá. – A nő arcába néztem. Bár szája lefelé görbült már, akárcsak a többi jegyszedőnek, szemében vidámság csillogott. – Nem lehet. Ő túl értékes – mosolyogtam. Az idős asszony odanyúlt, és bólogatva megcsiklandozta Lily állát. Vera elővette a kézitáskájából a szemüvegét, és átfutotta a különleges kiállítások programját. A galériába vezető bejáratra mutatott, és Ivánnal már éppen el akartunk indulni abba az irányba, amikor az egyik ruhatáros utánunk szólt. – Tapocski! Tapocski! – A 519

fejét rázta, és a csizmánkra mutogatott. Lenéztem és észrevettem, hogy a csizmánkról a hó tócsákba olvadva állt a lábunk körül. A nő mindannyiunknak nyújtott egy pár tapocskit, azaz filc hócipőt. Ráhúztam a csizmámra, és úgy éreztem magam, akár egy csintalan kölyök. Ránéztem Vera cipőjére. Bőr papucscipője száraz volt, és úgy nézett ki, mint újkorában. A főcsarnokban egy csapat iskolás állt sorban egy emléktábla előtt, azt olvasgatták, miközben a tanáruk olyan átszellemültnek tűnt, mint egy pap, amikor felveszi a reverendát. A gyerekek mögött egy orosz család várakozott, ők is kíváncsiak voltak a táblára, őket pedig egy fiatal pár követte. Vera megkérdezte, hogy el akarjuk-e olvasni az emléktáblára írottakat. Ivánnal igent mondtunk rá. Mikor ránk került a sor, közelebb léptünk hozzá, és láttam, hogy a múzeumnak szóló ajánlás van rajta. Mindamellett, hogy Pavel Tretyjakovot ismerte el a múzeum alapítójának, még a következőket is leszögezte: „A cárok sötét napjait követően és a Nagy Forradalom után a múzeum képes volt igen nagy mértékben felduzzasztani a gyűjteményét, és e temérdek mesterművet elérhetővé tenni a nép számára.” Éreztem, hogy a tarkómon feláll a szőr. Azt jelentette, hogy miután a bolsevikok elvágták a nemesek és a középosztálybeli családok torkát, vagy munkatáborokba küldték őket meghalni, ellopták a festményeiket. Ettől a képmutatástól felforrt a vérem. Azok a családok fizettek a festőknek a képükért. Elmondhatják ugyanezt magukról a szovjetek? Arról nem tett említést az emléktábla, hogy Tretyjakov egy vagyonos kereskedő volt, aki egész életében arról álmodozott, hogy a nép számára elérhetővé tegye a művészetet. Elgondolkodtam, hogy vajon valamikor a jövőben a hatóságok megpróbálják-e majd átírni Tretyjakov múltját, a munkásosztály forradalmárává mosdatva őt? Apám szüleit és nővéreit a bolsevikok mészárolták le, Tang társa pedig, aki segített 520

neki elszakítani engem anyámtól, egy szovjet tiszt volt. Az ilyen dolgokat elég nehéz elfelejteni. Ránéztem az orosz családra és a fiatal pár arcára. Kifejezéstelenek voltak. Eltűnődtem, hogy talán ugyanarra gondolnak, mint én, csak Ivánhoz és hozzám hasonlóan a biztonságuk érdekében hallgatniuk kell. Azt hittem, apám Oroszországába tértem vissza, de láttam, hogy nem így fest a dolog. Apám Oroszországa már csak egy maradvány volt. Egy letűnt kor maradványa. Vera egy ikonokkal teli csarnokba sürgetett minket. – A Vlagyimiri Istenanya a legrégebbi a gyűjteményben – tudatta, miközben a gyermekét tartó Szent Szűz festett képmása felé vezetett bennünket. – Konstantinápolyból érkezett Kijevbe a tizenkettedik században. – A kép alatti táblácskán azt olvastam, hogy az ikont számtalanszor átfestették, de megőrizte ugyanazt a kétségbeesett arckifejezést. Lily csendben maradt az ölemben, elkápráztatták a körülötte felbukkanó színek, viszont én elég nehezen tudtam megjátszani, hogy érdekel a mű. Végigfürkésztem a múzeum tárlatvezetői egyenruhájába öltözött idősödő nőket, akik a fal mentén ültek. Tágra nyílt szemem éber volt, anyámat kutatta. Már ötvenhat éves volt. Azon tűnődtem, vajon mennyit változott, mióta nem láttam. Iván az ikonok eredetéről és témáiról kérdezte Verát, és néha egyegy gondosan elhelyezett kérdés formájában a nő saját életéről is puhatolózott. Mindig Moszkvában lakott? Van gyereke? – Mire akar kilyukadni? – kérdeztem magamtól. Megálltam Rubljov szárnyas angyalokat ábrázoló ikonja előtt, hogy halljam, mit válaszol. – Csak azóta dolgozom idegenvezetőként az Intertouristnak, mióta a fiaim egyetemre járnak – válaszolta neki Vera. – Addig csak háziasszony voltam. – Észrevettem, hogy Vera igen keveset árult el magáról, amikor válaszolt, és nem kérdezett vissza Ivántól rólunk vagy Ausztráliáról. Vajon azért, mert nem volt 521

bölcs dolog ilyen párbeszédet folytatni nyugatiakkal? Vagy egyszerűen csak azért, mert már minden fontosat tudott rólunk, amit érdemes? Türelmetlenül sétáltam tovább, és az egyik bolthajtáson át észrevettem, hogy egy tárlatvezető néhány teremmel odébb felém néz. Sötét haja volt és hosszú, keskeny keze, olyan, amilyet magas nőknél látni. A szeme úgy csillogott, mint üveg a fényben. A torkom összeszorult. Próbáltam felé oldalazni, de amint közeledtem, láttam, hogy a sötét haja csupán egy kendő, és hogy az egyik szemén hályog ül. A másik világoskék volt. Ő nem lehetett az anyám. A vezető rosszalló tekintettel vette, ahogy megbámulom, ezért gyorsan Alexandra Sztrujszkaja portréja felé fordultam, akinek szelíd arckifejezése túl élethű volt, semhogy megnyugtasson. Felizgattam magam, hogy ostobaságot műveltem, így tovább botorkáltam a képtárban, és közben elidőztem Puskin, Tolsztoj és Dosztojevszkij arcképénél. Mindegyikük egyfajta nyugtalan, rossz előérzettel tekintett le rám. A nemesek és hölgyeik festményeiben kerestem egy kis megnyugvást. Méltóságteljesek, előkelőek és ábrándosak voltak. A színek varázslatos felhőkként tobzódtak körülöttük. Mi történt veletek, miután elkészült az arcképetek? Sejtettétek fiaitok és lányaitok sorsát? – kérdeztem őket titokban. Valentin Szerov Lány barackokkal című képénél vártam Ivánra és Verára, hogy utolérjenek. Láttam már a festményt egy könyvben, de meghökkentem, mennyi őszinteség árad belőle, ahogy előtte állok. – Nézd csak, Lily – mondtam és feltartottam, hogy szembekerüljön a festménnyel. – Ha majd felnősz, te is olyan szép leszel, mint az a kislány. – A lány képmásának sugárzó fiatalsága, gondtalan tekintete, a szoba világossága, ahol ült, megannyi emléket felidézett bennem a harbini házból. Behunytam a szemem, mert attól féltem, hogy elsírom magam. Hol van már az édesanyám?

522

– Úgy látom, Mrs. Nickham a régi művészetet kedveli – hallottam, amint Vera Ivánhoz szól. – Mégis azt hiszem, úgy érzi majd, hogy a legkiemelkedőbb művek ebben a múzeumban a szovjet érából származnak. Kinyitottam a szemem és ránéztem. Az egy mosoly volt, vagy egy hunyorítás? A szovjet festmények felé kalauzolt, s én engedelmesen követtem, de azért még egyszer visszapillantottam a Lány barackokkal című képre. Mindama rútság után, amivel az első napon kellett szembesülnöm Moszkvában, órákig tudnék azelőtt a festmény előtt álldogálni. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne vágjak grimaszokat, miközben Vera elragadtatással áradozott a lapos, élettelen művekről a szovjet részlegen. Már azon járt az eszem, hogyha még egyszer kiejti az olyan frázisokat, hogy „társadalmi üzenet”, „költői egyszerűség” vagy „a forradalmi mozgalom hívei”, akkor fogom magam, és kisétálok a múzeumból. De természetesen nem tehettem. Túl sok múlt a helyes viselkedésen. Mégis úgy éreztem, minél többet nézelődöm a termekben, egyre több olyan festményen akad meg a szemem, ami arra kényszerített, hogy tegyem félre az előítéleteimet, és ismerjem el, ha valami jó. Volt ott Konsztantyin Isztominnak egy képe, a Tanulók, ami vonzotta a tekintetem. Két finom, fiatal nőt ábrázolt, amint egy rövid téli napon, alkonyatkor a hervadó fényt bámulják a lakásuk ablakából. Vera mögém lépett. Csak képzelődtem, vagy tényleg összecsapta a bokáját? – Magának tetszenek az olyan művek, amelyek a nőiséget ábrázolják. És úgy látom, kedveli a sötét hajú nőket – mondta. – Jöjjön erre, Mrs. Nickham, úgy érzem, a következő teremben van valami, ami nagyon a kedvére való lesz. Követtem, s közben a szemem az ajtón tartottam, és azon gondolkodtam, hogy vajon elárultam-e magam. Abban reménykedtem, hogy képes leszek megfelelően kifejezni a 523

tetszésemet, mikor is majd megmutatja a szovjet propagandaművészet újabb eklatáns példáját. – Itt is volnánk – mondta Vera, ahogy beállított engem egy vászon elé. Felnéztem és elakadt a lélegzetem. Szemtől szembe találtam magam egy gyermekét tartó anya közeli arcképével. Elsőre melegségre és aranyra gondoltam. A nő finom szemöldöke, ahogy hátul kontyba fogva viselte a haját és a cizellált vonásai mind-mind anyámra emlékeztetett. Tekintete szelíd volt, ugyanakkor erős és bátor. A karjában ülő gyermeknek vörösesszőke haja volt és duzzadt ajka. A saját képmásom gyerekként. Verához fordultam és a szemébe néztem. Kérdésem túl nyilvánvaló volt, mintsem feltegyem. Mit jelentsen ez az egész? Mit próbálsz nekem elmondani?

HA VERA VALAMIFÉLE REJTVÉNYT ADOTT IS FEL NEKÜNK, akkor a darabjait nem tudtuk elég gyorsan összerakni. A szállodaszobánkban hevertem az ágyon, a hátam belesüppedt a kifeküdt gödörbe, és az órát bámultam a falon. Öt óra. Február másodikának nemsokára vége, és nyomát sem láttuk édesanyámnak vagy a tábornoknak. A maszatos ablakon át figyeltem, ahogy lassan besötétedik. Ha nem találkozom az esti baletten anyámmal, akkor mindennek vége, gondoltam. Oda az utolsó reménysugár is. Viszketett a torkom. Az éjjeliszekrényen álló kancsóért nyúltam, és töltöttem magamnak egy pohárral a fémízű vízből. Lily mellettem feküdt összegömbölyödve, apró ökleit a feje mellett pihentette, mintha kapaszkodna valamibe. Mikor Vera lerakott minket a hotelnél a képtár után, megkérdezte, hogy valahogy „el tudom-e csitítani Lilyt” a ma esti előadás folyamán. Mondtam, hogy majd viszem a cumiját, és kap egy adag babáknak való Panadolt, hogy elaludjon 524

tőle, bár egyiket sem állt szándékomban megtenni. Majd megetetem és annyi. Ha Lily felsír, kiülök vele az előcsarnokba. Ahogy Vera erőltette ezt a balettet, nyugtalanná tett. Iván az ablak mellett üldögélt, valamit firkált a jegyzetfüzetébe. Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, kivettem belőle a vendégmappát. Egy Kaszpi-tengeri látogatást ajánló, megfakult brosúra csúszott ki belőle, és egy gyűrött boríték a hotel emblémájával. Fogtam a ceruzavéget, ami egy spárgával volt a dossziéhoz kötözve, és ráírtam a borítékra: „Vera túl sokáig várat, hogy hírt adjon anyámról. Nincs szíve, ha nem érti meg, min megyek keresztül. Nem hiszem, hogy a mi oldalunkon áll.” Kisepertem az arcomból a hajamat, ingatag lábbal feltápászkodtam, és odanyújtottam az üzenetet Ivánnak. Elvette tőlem, s amíg elolvasta, belekukucskáltam a noteszébe, hogy mit írogat. „Azt hittem, orosz vagyok, de ebben az országban már nem tudom, mi vagyok. Ha egy nappal ezelőtt megkérdezted volna, miről lehet felismerni egy tipikus orosz embert, azt feleltem volna, hogy a szenvedélyességéről és a szívélyességéről. De itt a nyájas barátkozás nem létezik. Csak kushadó, megalázkodó emberek, akiknek a tekintetéből félelem árad. Kik ezek a szellemek körülöttem...?” Iván a feljegyzésem alá odaírta a borítékra: „Egész nap őt próbáltam kiismerni. Szerintem a festménnyel próbálta meg elmondani neked. Talán csak nem tud beszélni, mert megfigyelnek minket. Én nem hiszem, hogy ő KGB-s.” – Miért? – tátogtam neki. A szívére mutatott. – Igen, tudom – feleltem. – Jó emberismerő vagy. – Ezért vettelek el – mosolygott. Iván kitépte a jegyzetfüzetéből a lapot, amire írogatott, majd a borítékkal együtt apró darabokra tépte, amit aztán a vécéhez vitt és leöblített.

525

– Így nem lehet élni – mondta félig nekem, félig a sziszegő vécétartálynak. – Nem csodálom, hogy olyan boldogtalannak látszanak. VERA A HOTEL ELŐCSARNOKÁBAN VÁRT RÁNK, EGY KANAPÉN ÜLVE. Felállt, mikor meglátta, hogy kilépünk a liftből. A kabátja mögötte volt leterítve, de a rózsaszínű sálat a fején hagyta. Az almavirág illat valami erősebbnek adta át a helyét, gyöngyvirágnak, és egy árnyalatnyi rúzst is észrevettem az ajkán, mikor elmosolyodott. Megpróbáltam rá visszamosolyogni, de csak egy arcrándítás lett belőle. Képtelen voltam fenntartani a műsor látszatát. Ez nevetséges, mondtam magamban. Ha nem találkozom anyámmal a Bolsojban, nekimegyek ennek a nőnek. Vera valószínűleg észrevette ingerlékenyebb hangulatomat, mert elfordult tőlem, és inkább Ivánhoz beszélt. – Azt hiszem, nagyon fogják élvezni a ma esti előadást – mondta. – A Jurij Grigorovicsféle Hattyúk tavát adják elő. Jekatyerina Maximova a főtáncos. Az emberek megőrülnek, hogy láthassák ezt az előadást, ezért sem szerettem volna, ha elmulasztják. Nagyon bölcs meglátás volt az utazási ügynökük részéről, hogy három hónapra előre lefoglalta a jegyeiket. A fejemben megkondult a vészharang. Ivánnal nem néztünk ugyan egymásra, de éreztem, hogy ugyanarra gondol. Nem is találkoztunk az utazási ügynökkel, míg meg nem kaptuk a vízumot. Csak egy hónappal az utazás előtt kerestük meg, és akkor is csak repülőjegyet foglaltattunk vele. Minden egyebet magunknak szerveztünk le. Vajon az ügynök, akire Vera hivatkozott, a tábornok volt? Vagy az egész idegenvezetés csak időhúzás, hogy távol tartsanak tőle? Körbenéztem a hallban a tábornokot keresve, de nem láttam sem a recepciós pultnál csevegő emberek, sem a kanapén várakozók között. Mikor elindultunk az ajtón át a taxi felé, amire 526

Vera várt, egy dolog járt a fejemben: vagy úgy végződik a mai este, hogy találkozom anyámmal, vagy a KGB főhadiszállása, a Lubjanka falai között. A taxink leparkolt a téren a Bolsoj Tyeatr11 előtt, s mikor kiszálltam belőle, meglepett, hogy az időjárást inkább frissnek találom, mint hidegnek. Ez volt a balzsamos levegő orosz verziója. Törékeny virágszirmokhoz hasonló hópermet csapta meg az arcomat. Átpillantottam a színházra, és sóhajtottam egy nagyot. A látványa elfeledtette velem a moszkvai építészet összes borzalmát, amit előző nap láttam. Tekintetemmel végigkövettem a hatalmas oszlopokat Apolló hóval borított szekeréig, ami a timpanon fölött lebegett. Kalapba és bundába bújt férfiak és nők szóródtak szét az oszlopsor alatt; beszélgettek vagy dohányoztak. Néhány nő kézmelegítő szőrmemuffot és erszényt viselt. Olyan volt, mintha visszautaztam volna az időben, és mikor Iván megfogta a kezem, és elindultunk a lépcső felé, úgy éreztem magam, mintha a fiatal édesapám volnék az ékszereket viselő nővérei társaságában, akik felvágtatnak a lépcsőn, hogy időben elérjék a balettet. Mit nézett volna meg akkoriban? A Giselle-t vagy a Salammbô-t? Vagy netán a Hattyúk tavát a rossz hírű Gorkij koreográfiájával? Tudom, hogy apám látta a nagyszerű Szofia Fedorovát táncolni, mielőtt még megőrült, és Anna Pavlova előadását is, mielőtt végleg elhagyta Oroszországot, s hogy annyira el volt ragadtatva az utóbbitól, hogy őróla nevezett el. Úgy éreztem magam, mintha a levegőben járnék, és azt gondoltam, hogy talán egy futó pillantást vethetek az ő szemén át a régi Oroszországra, ahogyan egy gyermek kukucskál be a gazdagon díszített kirakaton. A színház kapuin túl vörös egyenruhás ültető hölgyek kísérték az embereket a helyükre sebesen, mert ha volt egyetlen dolog, ami 11

A moszkvai Nagy Színház.

527

Moszkvában időben kezdődött, az a Bolsoj balettelőadása volt. Követtük Verát fel a lépcsőn a ruhatárba, ahol már vagy százan zsúfolódtak össze, és mindenki próbált a pulthoz nyomakodni, hogy beadhassa a kabátját. Hangosabb volt a lárma, mint egy futballstadionban, és az állam is leesett, amikor láttam, hogy egy férfi arrébb taszít egy korosodó nőt, hogy mellé tudjon állni. A nő meg válaszul hátba öklözte. – Te csak fogjad Lilyt – szólt hozzám Iván. – Én majd beadom a kabátokat. Hölgyeknek ott nincs keresnivalója. – Ha bemégy oda, kapsz egy monoklit a szemed alá – figyelmeztettem. – Vigyünk be inkább magunkkal mindent a színházba. – Micsoda? Hogy kulturálatlannak nézzenek minket? – Vigyorgott, aztán Lilyre mutatott. – Már így is a tilosban járunk, nem emlékszel? Iván eltűnt a könyökök és karok nyüzsgő sokaságában. Kivettem a balett programfüzetét a kézitáskámból, és elolvastam az előszót. „Az októberi forradalom óta a klasszikus zene és tánc dolgozók milliói számára lett elérhető, és ezen a színpadon történelmünk hőseiről megformálván a legemlékezetesebb forradalmi alakok keltek életre.” Még egy kis propaganda. Iván húsz perc múlva jött vissza kócos hajjal és elferdült nyakkendővel. – Úgy nézel ki, mint Tubabaón – mondtam neki, lefésülve a haját és kisimítva a zakóját. Egy színházi látcsőt nyomott a tenyerembe. – Nem lesz rá szükségük – mondta Vera. – Kitűnő helyük lesz. Épp a színpad mellett. – Csak az újdonság kedvéért akartam – hazudtam. Azért akartam, hogy a közönséget lássam jobban, nem a színpadot.

528

Vera átölelt, de nem gyengédségből, hanem mert megpróbálta eltakarni Lilyt, ahogy a helyünk felé kalauzolt. A páholyunk mellett tébláboló ültető, úgy látszott, már vár ránk. Vera valamit a kezébe csúsztatott, az pedig kitárta az ajtót, kieresztve a hangoló hegedűk harsogását és a közönség koncertet megelőző moraját. – Siessenek! Gyorsan! Befelé! – sziszegte az ültető. – Nehogy valaki meglássa magukat! Gyorsan leültem egy székbe a páholy elején, és Lilyt az ölembe fektettem. Iván és Vera is elhelyezkedtek a két oldalamon. Az ültető feltartotta az ujját és figyelmeztetett: – Ha felsír, távoznia kell. Ha úgy gondoltam, hogy a színház kívülről gyönyörű, a nézőtér láttán elakadt a lélegzetem. Áthajoltam a korláton, és egyszerre próbáltam meg befogadni a vörös és aranyszínű enteriőrt. Ötemeletnyi balkon volt, mind arannyal ékesítve; felértek egész a kristálycsillárig, ami a bizánci festményekkel díszített mennyezetről lógott alá. A levegőben régi fa és bársony árnyalatnyi szagát lehetett érezni. A színpadot takaró hatalmas függöny sarlók, kalapácsok, hangjegyek, csillagok és bojtok pezsgő montázsa volt. – A terem akusztikája a világon a legjobb – tájékoztatott Vera a ruháját simítgatva, és olyan büszkén mosolygott, hogy azok után azt is elnézhették volna nekünk, ha azt hisszük, hogy a berendezés az ő érdeme. A helyünkről nagyon jó rálátásunk nyílt a nézőtér földszinti részén ülő közönségre, de a fölöttünk lévő páholyokban ülőkre és a terem távolabbi végében tartózkodókra sajnos nem. Én mégis édesanyámat kerestem és a tábornokot a helyükre igyekvő emberek között, de nem láttam őket sehol. A szemem sarkából észrevettem, hogy Vera a terem túlsó végét bámulja. Próbáltam körmönfont lenni, és lassan követtem a tekintetét a velünk szemben nyíló balkonig. Abban a pillanatban a fények kezdtek elhalványulni, de mielőtt még teljesen 529

kihunytak volna, megpillantottam egy idős férfit az első sorban. Nem a tábornok volt, de valahogyan ismerősnek tetszett. Sietős köhécselés és susogás után a zenekar megpendítette az első hangot. Vera megérintette a karomat. – Tudja, hogy ez hogyan fog végződni, Mrs. Nickham? – súgta. – Vagy inkább megpróbálja kitalálni? Visszatartottam a lélegzetemet. A színpadról áradó ragyogásban a szeme narancssárga volt, mint a világosban elkapott rókáé. – Mi? – Boldogan, vagy boldogtalanul? Az agyamra köd ereszkedett, aztán kitisztult. A balettről beszélt. A Hattyúk tavának kétféle vége létezik. Az egyikben a hercegnek sikerül megtörni a gonosz varázsló átkát, és a hattyúhercegnő megmenekül, a másikban viszont nem, és a szerelmesek csak a halálban lehetnek egymáséi. Olyan erősen ökölbe szorítottam a kezem, hogy eltörtem az operalátcsőt. A függöny szétnyílt, és négy vörös pelerines trombitás jelent meg. Vadász partnerükkel karöltve ünnepi ruhás balerinák vágtattak át a színpadon, utánuk Siegfried herceg szökellt. Harbin óta nem láttam élő balettelőadást, és egy röpke pillanatra teljesen megfeledkeztem róla, hogy mit keresek a színházban, annyira lenyűgöztek a táncosok, valamint testük és lábuk kecses formája. Na, ez Oroszország. Ezt kerestem. Lenéztem Lilyre. Szeme csak úgy ragyogott a csillogó fényjátékban. Az én balettleckéim hamar véget értek, amikor a japánok megszállták Harbint. De Lily? Ő egy békés ország gyermeke, és bármit kezdhet az életével. Őt nem fogják arra kényszeríteni, hogy elhagyja az otthonát. Ha idősebb leszel, Lily, üzentem neki a szememmel, balettozhatsz, zongorázhatsz, énekelhetsz, bármit tehetsz, hogy boldog légy. Azt akartam, hogy mindene meglegyen, amiben én hiányt szenvedtem. De még azoknál is jobban a nagyanyjával akartam megajándékozni Lilyt. 530

Amikor felcsendült a főtéma első dallama, újra a színpadra néztem. A díszlet sziklás hegyfokra és kék tóra változott. Siegfried herceg táncolt, a gonosz mágus pedig bagolynak öltözve utánozta a táncát mögötte. A bagoly mint rémisztő árnyék, mindig a közelében maradt, ártó szándékkal ólálkodott, és visszafelé húzta a herceget, amikor az azt hitte, hogy előrefelé halad. Átnéztem a balkonon ülő férfira, akit az előbb Vera figyelt. Ijesztő látványt nyújtott a kék fényben. Kifutott a vér az arcomból, és összeszorítottam a fogamat, mert egy pillanatig szentül hittem, hogy Tangot látom. De a fény a színházban felerősödött, és rájöttem, hogy az lehetetlen. Ez a férfi fehér ember. Még amikor a második felvonás véget ért, és a fények kigyúltak a szünet idejére, akkor sem álltak helyre az érzékeim. Odaadtam Lilyt Ivánnak. – Ki kell mennem a mosdóba – mondtam neki. – Magával megyek – közölte Vera felállva a helyéről. Bólintottam, bár nem az volt a célom, hogy kiürítsem a hólyagomat. Anyámat akartam megkeresni. A zsúfolt folyosón eljutottunk a mosdóig. Éppoly kaotikus volt, akár a ruhatár előtt. Nem sorban állva vártak az emberek a vécékre. A nők óriási tülekedésben szorultak egymáshoz, ahogy megpróbáltak előrekerülni, mikor egy toalett felszabadult. Vera a kezembe nyomott egy vécépapírt, ami olyan vastag volt, akár egy karton. – Köszönöm – mondtam, ahogy eszembe jutott, hogy Moszkvában sehol nem találni toalettpapírt a nyilvános illemhelyeken. A Tretyjakovképtárban a vécéknek még ülőkéje sem volt. Kijött egy nő az előttünk lévő fülkéből, Vera pedig előretolt. – Menjen csak – mondta. – Majd odakint megvárom. – Beakasztottam magam után az ajtót. A helyiség vizelettől és klórtól bűzlött. Az ajtó résén át figyeltem, ahogy Vera bemegy egy másik illemhelyre, majd rögvest elhúztam a láncot, és kiviharzottam a női mosdóból a folyosóra. 531

Elrohantam a lépcsőn beszélgető embercsoportok mellett, és leszaladtam a földszintre. Ott kisebb volt a tömeg, én pedig az összes nő arcát megbámultam, aki egy kicsit is hasonlíthatott anyámra. Mostanra már biztosan megőszült, mondtam magamnak, és ráncai is vannak. De az arcok összevisszaságában csak nem találtam, aki után vágytam. Kitártam a súlyos kapukat, és kiszaladtam az oszlopsorra, mert valami oknál fogva azt gondoltam, hogy ott lesz. A hőmérséklet zuhant, és elég zordnak éreztem egy szál blúzban. Két katona álldogált a lépcsőn, leheletük gőzölgött a sötétségben. Sorban álltak odakint a taxik, de senkit nem lehetett látni a téren. A katonák felém fordultak. Az egyikük felvonta a szemöldökét. – Megfázik így idekint – mondta. Tejfehér bőre volt, szeme pedig akár a kék opál. Visszamentem a színházba, éreztem, ahogy körülöttem felszáll a központi fűtés melege. A katona képe egy napfényes foltként maradt meg az emlékezetemben, és felidéztem a harbini állomást aznap, amikor elvitték anyámat. Arra a fiatal szovjet katonára emlékeztetett, aki hagyta, hogy elmeneküljek. Mire megpróbáltam felküzdeni magam a zsúfolt lépcsőn, a nézőtér teljesen kiürült, az előcsarnok pedig tele volt emberekkel. Sikerült felaraszolnom majdnem a lépcső tetejéig, és észrevettem Verát, aki a korlátnak támaszkodott. Valakivel beszélgetett, de nem felém fordulva. A másik személyt kitakarta előlem egy urnába ültetett növény. Iván nem lehetett, mert őt Lilyt magához ölelve láttam a terem túlsó végében, amint az ablakon át kifelé kukucskál a térre. A nyakamat nyújtogattam, hogy átlássak az urnán, és egy teljesen ősz hajú férfit pillantottam meg gesztenyebarna zakóban. A férfin tiszta, vasalt ruha volt, de az ingének a gallérja hátul kirojtolódott, és a nadrágjának a fénye is megfakult már. A mellén összefonta a karját, és időnként állával az ablak felé bökött, ahol Iván állt. A sokadalom lármájától nem hallottam, miről beszélget Verával. Aztán a férfi arrébb lépett, és egy fokkal felém fordult. Láttam a 532

táskákat a szeme alatt. Tudtam, hogy valahol már láttam azt az arcot. A szuvenírárus volt a szállodából. Elküzdöttem magam a korlátig, és a fülemet hegyeztem, hogy halljak valamit. Egy pillanatnyi szünet támadt a beszélgetésben, majd hallottam, hogy a férfi azt mondja: – Ők nem egyszerű turisták, Otova elvtársnő. Az orosztudásuk túlságosan tökéletes. A csecsemő csak álca. Még az is lehet, hogy nem is az övék. Ezért kellene őket behozni kihallgatásra. A torkom elszorult. Sejtettem, hogy a vénember a KGB kéme, de arról fogalmam sem volt, hogy gyanúsak vagyunk neki. Remegő lábbal léptem el a korláttól. Csak félig-meddig hittem, hogy Vera a KGB-nek dolgozik, de igazam volt. Csapdát akart állítani. Felszökkentem a lépcsőn, az embereket tapogattam, hogy engedjenek át, hogy elérjek Ivánhoz. De úgy látszott, a tömeg vállt vállnak vetve zárult össze. Hegyekként fölém tornyosuló, rosszul szabott öltönyök és húszéves ruhák között rekedtem. Úgy tűnt, mindenki kámfortól és lonctól bűzlik, az az évi olcsó alapparfümtől. – Izvinyítye. Izvinyítye. Bocsásson meg. Bocsásson meg – mondtam, ahogy próbáltam átfurakodni közöttük. Iván körültekintően az ablakhoz állt, Lilyt pedig az ölében ringatta, miközben az ujjaival játszott. Próbáltam magamra irányítani a figyelmét, hogy rám nézzen, de Lilyvel túlságosan elmerültek a játékban. Siessetek az ausztrál nagykövetségre, mondtam magamnak. Fogd Ivánt és Lilyt, és induljatok. Hátrapillantottam a vállam fölött. Abban a pillanatban Vera sarkon fordult, és a tekintete találkozott az enyémmel. Rosszalló tekintettel pillantott a lépcső felé. Láttam, ahogy az agya kattogni kezd. Odafordult a férfihoz, és mondott neki valamit, mielőtt elkezdett a tömegen át felém nyomakodni. Lüktetett a fejem. Minden lassított felvételben történt. Egyszer már éreztem ezt, de mikor is? Megint eszembe jutott az a nap a harbini állomáson. Tang felém araszolt a tömegen át. Megragadtam 533

és belekapaszkodtam a körülöttem állókba. A következő felvonás kezdetét jelölendő megszólalt egy harang, s hirtelen az embertömeg nyomása meglazult, és kezdett megritkulni, ahogy az almák potyognak ki a széthasadt szatyorból. Iván megfordult és észrevett. Arca elfehéredett. – Ánya! – kiáltotta. A blúzom átnedvesedett. Az arcomhoz nyúltam, a kezem nedves lett az izzadságtól. – Ki kell jutnunk innen – ziháltam. Olyan kegyetlenül szorított a mellkasom, hogy azt hittem, szívrohamom lesz. – Micsoda? – Ki kell... – Ám képtelen voltam kimondani a szavakat elég gyorsan. A torkom félelem szorította össze. – Istenem, Ánya – mondta Iván belém kapaszkodva –, mi történt? – Mrs. Nickham! – Vera ujja satuként kulcsolódott a könyököm köré. – Azonnal vissza kell vinnem önöket a szállodájukba. Úgy látszik, az influenzája rosszabbodott. Nézze az arcát. Maga lázas. Émelyegtem az érintésétől. Alig tudtam állva maradni. Az egész szürreális volt. Be fognak vinni, hogy kihallgasson a KGB. Csak bámultam az embereket, akik igyekeztek vissza a nézőtérre, és visszafogtam a késztetést, hogy sikoltozni kezdjek. Nem hiszem, hogy bárki a segítségünkre sietett volna. Kelepcében voltunk. Csak annyit tehetünk, hogy együttműködünk, de azzal, hogy ezt beláttam, nem lettem higgadtabb. A lábujjaimat is ökölbe szorítottam a cipőmben, és megacéloztam magam, jöjjön, aminek jönnie kell. – Az influenzád? – kiáltotta Iván. Megtapogatta átnedvesedett blúzomat, aztán Verához fordult. – Hozom a kabátokat. Van a szállodának orvosa? Szóval így megy ez, gondoltam. Így végzik a letartóztatásokat, és így ragadnak el mindenki szeme láttára.

534

– Adja ide a gyermeket nekem – mondta Vera Ivánnak. Az arca kifürkészhetetlen volt. Nem ismertem hozzá elég jól, hogy tudjam, mire képes. – Nem! – sikítottam. – Gondoljon arra, mi a legjobb a gyereknek – rivallt rám Vera. A hangja egyáltalán nem hasonlított arra, amilyennek eddig hallottam. – Az influenza módfelett fertőző. Iván odaadta Lilyt Verának. Abban a pillanatban, amikor megláttam, hogy a karja Lily köré zárul, valami összetört bennem. Az jutott eszembe, ahogy néztem őket, hogy lehet, hogy anyám keresése közben elveszítem a lányomat? Jöjjön, aminek jönnie kell, könyörögtem, csak Lilyt hagyják békén. Megpillantottam az ősz férfit. Rám szegezte a tekintetét, úgy állt karba tett kézzel, mintha valami undorító dolgot szemlélne. – Ő Gorin elvtárs – mutatta be Vera a férfit. – Talán ismerős a hotelből? – Az influenza nagyon súlyos is lehet Moszkvában télen – mondta a férfi a másik lábára állva. – Maradjon ágyban és pihenje ki, míg jobban lesz. A végtagjait szorosan a testéhez szorította, és ahogyan a teljes testsúlyával a hátsó lábára nehezedett, más körülmények között akár komikus látvány is lehetett volna. Olyannak tűnt tőle, mintha félne tőlem. Magatartását a külföldiek iránti gyűlöletének tudtam be. Iván visszajött a kabátokkal, és az enyémet a vállamra terítette. Vera a sálját lazán a Lily szája köré tekerte, mint egy maszkot. Gorin elkerekedő szemmel figyelte. Még egy lépést hátrált tőlünk, majd így szólt: – Vissza kell mennem a helyemre, különben lekésem a következő felvonást. Mint a pók, amelyik igyekszik vissza az üregébe, gondoltam. A piszkos munkát Verára hagyja.

535

– Vedd el tőle Lilyt – súgtam Ivánnak. – Könyörgöm, vedd el Lilyt. Iván oldalvást rám pillantott, de úgy tett, ahogy kértem. Amikor láttam, hogy kiemeli Lilyt Vera kezéből, és a lányom újra az apjánál van, a fejem is kitisztult. Vera úgy tett, mintha lesegítene a lépcsőn, közben a korláthoz szorított, hogy ne tudjam kikerülni. Kényszerítettem magamat előre, minden egyes lépésnél a lábamat bámultam. Nem tudják meg, amit nem mondok el nekik, gondoltam. Aztán eszembe jutottak azok a történetek, melyekben a KGB-ről azt hallottam, hogy forrásban lévő vízbe mártják a csecsemőket, hogy vallomásra kényszerítsék az anyjukat, és a lábam újra elerőtlenedett. A kinti katonák már elmentek. Csak a taxisor maradt. Iván előttünk sétált, fejét a mellére hajtotta, karját pedig Lily köré fonta. Az egyik taxisofőr elnyomta a cigarettát, amikor meglátta, hogy felé igyekszünk. Már majdnem visszaszállt a kocsiba, amikor Vera megrázta a fejét, és egy fekete Lada felé tolt, ami a járda mellett állt. A sofőr mélyen az ülésbe süppedve ült, a gallérját felhajtotta az arca köré. Felnyögtem, csizmámat a hóba ástam. – Ez nem taxi – próbáltam közölni Ivánnal, de a szavak összefolytak, mintha részeg lennék. – Ez egy privát taxi – motyogta Vera az orra alatt. – Mi ausztrálok vagyunk – mondtam neki a vállába kapaszkodva. – Tudja, hogy jogomban áll felhívni a követséget. Nem árthat nekünk. – Annyira ausztrálok maguk, ahogy én pakisztáni – válaszolta Vera, miközben kinyitotta a kocsiajtót, és betaszított a hátsó ülésre, a sofőr mögé. Iván bemászott a másik oldalra Lilyvel. Dacos pillantással néztem Verára, ő pedig olyan gyorsan hajolt le, hogy elrántottam az arcomat, mert azt hittem, meg akar ütni. Helyette a kabátomat a lábam alá gyűrte, hogy ne zárja oda az ajtóval. A

536

mozdulat annyira anyai volt, hogy a kontraszt megnémított. Megölelt és felnevetett, ami a jókedv és a kitartó türelem keverékeként hatott. – Anna Viktorovna Kozlova, sosem feledlek el – mondta. – Tiszta édesanyád vagy, és mindketten hiányozni fogtok. Még szerencse, hogy tudom, hogy az a KGB-spicli halálosan retteg a bacilusoktól, különben elég nehezen tudtalak volna kimenteni a karmaiból. – Újra felnevetett, majd becsapta az ajtót. A Lada teljes gázzal startolt bele az éjszakába. Megfordultam, hogy kinézzek a hátsó ablakon. Vera a szokásos egyenes tartásával elindult vissza, a színház felé. Öklömet a fejemhez szorítottam. Mi a csuda folyik itt? Iván előrehajolt, és megmondta a sofőrnek a szállodánk nevét és címét. A sofőr nem felelt, és pont az ellenkező irányba fordult a Marx sugárúton – a Lubjanka felé. Valószínűleg Iván is észrevette, hogy rossz irányba tartunk, mert a hajába túrt, és megismételte a hotel nevét a sofőrnek. – A feleségem beteg – kérte. – Orvost kell kerítenünk neki. – Jól vagyok, Iván – mondtam neki. Annyira féltem, hogy a hangom nem is hasonlított önmagamra. Iván rám nézett. – Ánya, mi volt ez az előbb Verával? Mi folyik itt? Szédültem. A karom bizsergett ott, ahol Vera megfogta, míg átölelt, de a mozdulat nem illett a képbe, mert sokkos állapotban voltam. – Kihallgatásra visznek, pedig nem tehetik meg, amíg kapcsolatba nem lépünk a nagykövetséggel. – Én azt hittem, édesanyádhoz viszlek. A hang végigbizsergetett. Nem kellett előrehajolnom, hogy tudjam, ki a sofőr. – Tábornok! – kiáltotta Iván. – Már csodálkoztunk, hogy mikor fog végre jelentkezni! – Még egy napig nem akartam – mondta. – De aztán változtatni kellett a terven. 537

– Lily – mormolta Iván. – Sajnálom. Nem gondoltuk, hogy... – Nem – felelte a tábornok, miközben próbálta nem elnevetni magát. – Ánya miatt. Vera mondta, hogy baj van vele, és csak felhívja magára a figyelmet. Meghunyászkodtam. Szégyenkeznem kellett volna az ostoba paranoiám miatt, de csak nevetni tudtam az egészen, ugyanakkor a könnyeimtől fulladoztam. – Vera kicsoda? – kérdezte Iván a fejét rázva felém. – Vera Ánya édesanyjának a legjobb barátja – felelte a tábornok. – Bármit megtenne, hogy segítsen neki. Két fivérét veszítette el Sztálin rezsimje alatt. Kezemet a szememre szorítottam. Forgott körülöttem a világ. Változtam, az a személy, aki egész életemben voltam, kezdett átalakulni. Egy rés támadt bennem. Az űr, amit oly hosszú ideig megannyi dologgal próbáltam betölteni, most kitárult. De ahelyett, hogy fájdalmat okozott volna, az üresség csordultig telt örömmel. – Azt reméltem, végig tudjátok nézni az egész balettet – mondta a tábornok. – De annyi baj legyen. Könnyek patakzottak az arcomon. – Ez az a verzió volt, amelyik boldogan ér véget, igaz? – mondtam. KÖRÜLBELÜL TIZENÖT PERCRE A BOLSOJ SZÍNHÁZTÓL a tábornok leállítja a kocsit egy régi, ötszintes társasház előtt. A torkomban olyan csomó van, akár egy kő. Mit mondok majd neki? Huszonhárom év után mi lesz az első szavunk? – Gyertek majd le ide, félóra múlva – mondja a tábornok. – Visnyevszkij intézett egy védőkíséretet, s még ma este távoznotok kell. – Becsukjuk az autó ajtaját, és figyeljük, ahogy a Lada eltűnik az utca végén. Most jövök rá, milyen ostoba gondolat részemről, hogy a tábornok is közönséges ember. Ő egy őrangyal.

538

IVÁNNAL ÁTSÉTÁLUNK EGY BOLTÍV ALATT, lábunk alatt ropog a hó, és egy homályosan megvilágított udvaron találjuk magunkat. – A legfelső emelet, ugye? – kérdezi Iván, és kinyit egy fémajtót, ami aztán becsapódik mögöttünk. Valaki egy pokrócot szegezett az ajtófélfára szigetelés gyanánt. A lépcsőházban majdnem olyan hideg van, mint odakint, és legalább olyan sötét is. Két lapát van a falnak támasztva, alattuk pocsolyába olvadt a jég. Muszáj megmásznunk a négyemeletnyi lépcsőt, mert a lift elromlott. A lépcsők porosak, a lépcsőház pedig agyagszagú. Vastag ruhánkban lihegni és izzadni kezdünk. Emlékszem, a tábornok azt mondta, anyámnak gondja van a lábával, és beleborzongok a gondolatba, hogy nem képes segítség nélkül elhagyni a lakást. A gyér fényben hunyorgok és látom, hogy a falak szürkére vannak festve, de a díszes plafonszegély és az ajtókeretek megfakult madarakat és virágokat ábrázolnak. Dekoratív voltuk azt sugallja, hogy az épület valaha előkelő lakóház lehetett. Minden lépcsőfordulóban festett üvegablak van a sarokban, bár a legtöbb üvegtáblát már lecserélték tejüvegre vagy deszkadarabokra. Elérjük a legfelső emelet lépcsőpihenőjét, és egy ajtó nyílik ki nyikorogva. Egy fekete ruhás nő lép ki rajta. Botra támaszkodik, ránk pillant. Először nem ismerem fel. Haja színe olyan, mint az óné, s nagyrészt kendő fedi. Vastag lába meggörbült és a kompressziós harisnya alatt látszik, hogy eres. De aztán kiegyenesedik, és találkozik a tekintetünk. Olyannak látom őt, mint amilyen Harbinban volt: a hajába kap a szél, ahogy csinos pamutruhában áll a kapunál, és engem vár haza az iskolából. – Ánya! – kiáltja. Hangja összetöri a szívem. Ez egy idős nő hangja, nem az édesanyámé. Reszkető kezét felém nyújtja, majd a melléhez kap, mintha látomása lenne. A kézfején májfoltok vannak, 539

a szája körül pedig mély árkok. Öregnek tűnik a korához képest, ami a kemény sors jele, míg én fiatalnak. Ám a szeme gyönyörűbb, mint valaha. Gyémántként ragyognak. – Ánya! Ánya! Drága babám! Gyönyörű gyermekem! – szólongat könnyektől kivörösödő tekintettel. Felé lépek, de tétovázom. Elhagy a bátorságom és zokogni kezdek. Iván a vállamra teszi a kezét. Kedves hangja köt egyedül a valósághoz. – Mutasd meg neki Lilyt – súgja nógatva. – Mutasd meg neki az unokáját. – Megfogja a kezem, és belehelyezi Lilyt, majd kitakarja kis arcát. Lily csodálkozva rám mered. Ugyanolyan szeme van, mint annak az asszonynak, aki most épp felém nyúl. Borostyánszínű és gyönyörű. Bölcs és jóságos. Gügyög és rugdos, aztán odafordul az asszonyhoz, és engem eleresztve teljes erővel felé nyújtózik. Kínában vagyok újra, tizenkét évesen. Elestem és megütöttem magam, és anyám meg akar gyógyítani. Minden felé tett lépésem félszeg, de ő kitárja a karját. Mikor odaérek, a mellére szorít. Testének melege úgy árad szét bennem, akár egy hőforrás. – Én kedves lányom! Kislányom! – motyogja oly gyengédséggel édesgetve, hogy szinte elolvadok. Magunk között ringatjuk Lilyt, és közben egymás arcát bámuljuk, és eszünkbe jut, mennyi mindenen mentünk keresztül. Ami elveszett, megkerült. Ami véget ért, újra lehet kezdeni. Édesanyám és én egymásra találtunk végre.

540

A SZERZŐ JEGYZETE

Az oroszok hivatalosan az apai nevükön szólítják egymást. Példának okáért a Fehér gardéniában Ánya teljes neve Anna Viktorovna Kozlova. A Viktorovna az apja nevéből, a Viktorból képződik, a Kozlova pedig a vezetéknevének (vagy családnevének) nőiesített változata. Ha udvariasan szólítják meg, akkor Anna Viktorovnaként emlegetik, de a család és a barátok egyszerűen csak Ányának hívják. Ha olvasott már orosz regényt fordításban, akkor megérti, mennyire zavarónak találhatja ezt egy nyugati olvasó. Hogy lesz egy szereplőből, akit fél regényen át Alexander Ivanovicsnak hívnak, hirtelen Szása? Ezt a zűrzavart megelőzendő én úgy döntöttem, hogy a szereplőknek az apai nevét csak a nagyon formális szituációkban használom – úgymint levelekben, Szergej végrendeleténél, hivatalos bemutatkozásokkor –, hogy legalább érzékeltessem ezt az orosz szokást. A könyv nagy részében a karaktereknek a hétköznapi nevét használom. Ányánál Ausztráliába érkezése után is megtartottam a vezetéknevét Kozlovaként, bár el is hagyhatta volna a nőiesített végződését, hogy egyszerűen csak Kozlov legyen. A Fehér gardénia írásának egyik legélvezetesebb szempontja az volt, hogy kitalálhatok egy történetet, ami anya és leánya kötelékét egy tágabb történelmi háttér előtt mutatja be. Arra törekedtem, hogy az erre irányuló kísérletem részleteiben pontos és hiteles legyen, bár akadt néhány jelenet, ahol istent kellett játszanom, és összesűrítettem 541

a történéseket a cselekmény folyamatossága szempontjából. Erre az első példa, amikor Ánya Sanghajba érkezik rögtön a második világháború végének kihirdetése után. Míg időrendileg lehettek ugyan amerikaiak Sanghajban, Ánya néhány héttel megelőzi az amerikai haditengerészet érkezését, akik híradóikkal újra mozgásba hozzák a várost. De mivel a jelenet célja az volt, hogy bemutassa a háború végével érzett örömujjongást és hogy Sanghaj milyen gyorsan képes újra talpra állni, kényelmesebbnek éreztem, ha egymáshoz közelebb hozom az eseményeket. A másik rész, ahol sűrítettem a történelmet –Tubabao. A szigeten lakó menekülteknek az ott tartózkodásuk alatt egynél több tájfunt kellett elviselniük, de ha részleteztem volna az összes vihart, eltereltem volna a figyelmet Ánya érzelmi túléléséről és a Ruszelinához és Irinához fűződő mind szorosabb kapcsolatáról. George Burns egyszer azt mondta: „A legfontosabb dolog a színészkedésben az őszinteség. Ha azt képes vagy hamisítani, akkor nyert ügyed van!” A Fehér gardéniában van egy-két helyszín, ahol a kitalált beállítás jobban működik, mint az eredeti. Az első példa erre a Moszkva-Sanghaj. Bár ez az éjszakai mulató a saját képzeletem szüleménye, számos cári palota építészeti sajátosságát belegyúrtam, mindazonáltal hű az akkori hanyatló Sanghaj szelleméhez. Hasonlóképpen a bevándorlótábor, ahová Ányát és Irinát küldték Ausztráliában, aminek szintén nem az a célja, hogy Új-Dél-Wales közép-nyugati részén egy bizonyos tábort megjelenítsen, bár kutatásaim leginkább a Bathrust és Cowra emigránstáborokat érintette. A célom itt az volt, hogy Ánya személyes szinten lehessen kapcsolatban a tábor igazgatójával, és nem éreztem volna igazságosnak, ha bármelyik valóban létezett tábor igazgatóját ilyen személyes módon a történet részévé teszem. Ugyanilyen okokból egy akkori valós hírlap használata helyett kreáltam egy képzeletbeli újságot, a Sydney Heraldot, ahol Ánya dolgozhat, mert azt akartam, 542

hogy közeli kapcsolatot alakítson ki a szerkesztővel, Dianával. A felső tízezerbeli családok szintén képzeletbeliek, és egyetlen valós személyre sem hivatkozom általuk, bár a Prince’s, a Romano’s és a Chequers éjszakai klub elég látogatott helyek voltak az 1950-es évek Sydney-jében. Ezen fiktív dolgokhoz való viszonyomat egy divatbolond barátom hitvallásával tudnám magyarázni: „Ha a haj és a cipő megfelelő, akkor az, ami a kettő között van, úgyis adja magát.” Ezalatt azt értem, hogy amíg a történelmi összefüggések megfelelőek, a mindennapi étkezési, öltözködési és olvasási szokások részletei pedig a korszakhoz mérten hitelesek, megengedhettem magamnak némi szabadságot a kereteik között zajló történéseket illetően. Ezeken túlmenően még megemlíteném, hogy míg a regényt édesanyám és keresztanyám Kínából Ausztráliába való utazása ihlette, a regény összes szereplője és történése a képzeletem szüleménye. A könyv nem egy családi történet fiktív feldolgozása, és a főbb szereplőkkel egyetlen valós élő vagy holt személyt sem állt szándékomban megjeleníteni. Óriási szórakozás volt a Fehér gardéniá-hoz anyagot gyűjteni és megírni. Remélem, hogy az olvasása legalább annyi örömet okoz.

543

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Azt mondják, egy író élete magányos, de abban a pillanatban, hogy a tollam a papírhoz ért (vagyis inkább az ujjam a klaviatúrához), hogy megírjam a Fehér gardéniát, emberek sorával áldott meg a sors, akik ihletet, információt és támogatást ajánlottak a vállalkozásomhoz. Először is ki szeretném fejezni hálámat annak a két nőnek, akik legelsősorban ihlettek arra, hogy oroszokról írjak regényt: édesanyámnak, Deannának és keresztanyámnak, Valentinának. A Harbinban, Csingtaóban, Sanghajban és Tubabaón töltött életük meséi elbűvöltek gyerekként, majd ismét magukkal ragadtak felnőttként. Ám az egzotikus helyszíneknél több az, ami e regényt ihlette – az igaz barátság és az élet szeretetének példája. Mindazon szörnyűségek ellenére, amit megtapasztaltak, akiket elveszítettek vagy amin keresztülmentek, képesek maradtak szeretni és szenvedéllyel szeretni. Jóságuk és a másokkal szembeni könyörületességük teszi őket különlegessé. Szintén hálás vagyok édesapámnak, Stannek és bátyámnak, Paulnak, akik már azelőtt hittek benne, hogy képes vagyok megbirkózni egy ilyen gazdag történelmi hátterű regény anyaggyűjtésével és megírásával, mielőtt egyáltalán hozzáláttam! Nem vagyok biztos benne, hogy megtalálom a megfelelő szavakat, hogy köszönetet mondjak Selwa Anthonynak, aki oly lelkes és tehetséges irodalmi ügynök, hogy néhanapján azt gondolom, az álmaimból lépett elő. A belém vetett hite az egyik 544

legdrágább ajándék, amit valaha kaptam, és büszkén kijelenthetem, hogy a regény előkészítésének folyamatában Selwa nemcsak félelmetes ügynöknek, de csodálatos tanácsadónak és barátnak is bizonyult. Áldott mivoltom listáján szerepel még a kiadóm, Linda Funnel és a szerkesztőm, Julia Stiles. Melyik elsőkötetes szerzőt ne járná át az izgalom, ha a könyvkiadás két legbriliánsabb asszonyának irányítása alatt találná magát? Érzékenységük, megértésük, törődésük és humorérzékük hihetetlen nagy ajándék volt az átírás és szerkesztés hosszú és néha igen fáradságos folyamata során. Nicola O’Shea-nek, a HarperCollins főszerkesztőjének is köszönettel tartozom, akinek szervezési jártassága, igyekezete és a munkája iránti szenvedélye élvezetessé tette a közös munkát. Valójában az egész HarperCollins csapat közös tehetségétől, professzionalizmusától és lelkesedésétől el vagyok ájulva. Különösen ki szeretném emelni Brian Murray, Shona Martyn, Sylvia Marson, Karen-Maree Griffiths és Vanessa Hobbs nevét. Fiona és Adam Workmannek is szeretnék köszönetét mondani. Ha egy lány legjobb barátja a gyémánt, akkor abból Fiona és Adam a legnagyobb tisztaságúak, az eszményi metszésűek, súlyúak és karátszámúak. Nemcsak iszonyatosan jó tanácsadóim voltak, akik, ha elakadtam, ínyenc konyhájukkal és életszeretetükkel visszasegítették a kreativitásomat a felszínre, de elsődleges források valóságos kincsesládáját küldték el nekem, mint például a bámulatos Kay Campbell és Theo Barker, akik a Bathrust bevándorlótáborról és általában az emigránstáborokról információs anyagot állítottak össze számomra, míg New Yorkban laktam, és Joan Leyda és Peter Workman, akik időt szakítottak arra, hogy megosszák velem eleven és szórakoztató emlékeiket az 1950-es évek Sydney-jéről. Ami az 50-es évek Sydney-jét illeti, köszönettel tartozom a legendás ausztrál divattervezőnek, Beril Jents-nek; Kevin Perkins újságírónak és 545

írónak; Gary A. Shielsnek és Aran Maree-nak a North Bondi Surf Life Saving Clubtól; és John Ryannek az Australian Jockey Clubtól, akik valamennyien felbecsülhetetlen értékű információval gazdagítottak. Köszönöm a többi információforrásomnak is a lelkesedését és az idejét, amit a kérdéseim megválaszolására fordítottak: Levon és Janna Olobikyannak az 1960-as évekbeli Moszkváról szóló első kézből nyújtott beszámolókért; Andrea Lammelnak a tánc szakkifejezésekért és a német kifejezésekért; Dr. Ludmila Sternnek a University of NSW-ról és Svetlana Aristidinek, hogy leellenőrizték az orosz kifejezéseimet és az atyai neveket; Jan Wigstennek a Nomadic Journeystől és Graham Taylornak a Karakorum Expeditionstől, hogy elmagyarázták a Góbi sivatagon való átkelés gyakorlati szempontjait; és Vicky Robinsonnak, hogy bepillanthattam a lengyel nyelvbe. Köszönöm még a következőknek: Jody Lee, Kim Swivel, Maggie Hamilton, Stephen Muecke professzor, Bruce Fields, Jennifer Strong, Alain Mentha, Andrea Au, Brian Dennis, Shilene Noé, Jeffrey Arsenault, Kevin Lindenmuth, Tom Nondorf, Craig Smith, Phyllis Curott, Arabella Edge, Christopher Mack, Martin Klohs, Kai Schweisfurth, Virginia Lonsdale, Olivia Rhee és a New York-i Women in Publishing tagjai. New York-i lakótársamnak, Heather Druckernek is köszönettel tartozom, aki nemcsak a kommunikációs és szövegszerkesztő készülékeit bocsátotta nagylelkűen a rendelkezésemre, de két bűbájos macskája társaságát is élvezhettem. Ahogy az ágyon ültem a laptopommal, Sabine és Chaplin összegömbölyödve dorombolt a két oldalamon, odakint pedig vastagon rakódott a hó az ablakra, tökéletes hangulatot találtam a Fehér gardénia írásához. Köszönöm mindenkinek!

546