Becca Fitzpatrick - Black Ice - Tükörjég .pdf

Becca Fitzpatrick

Első k iadás

Könyvmolyk épző Kiadó, Szeged, 2015

Irta: Becca Fitzpatrick A mű eredeti címe: Black Ice A művet eredetileg kiadta: Simon & Schuster BFYR, an imprint of Simon & Schuster Childrens Publishing Division Text copyright © 2014 by Becca Ajoy Fitzpatrick Jacket design by Lucy Ruth Cummins Jacket photograph copyright © 2014 by Thomas Chadwick Fordította: Miks–Rédai Viktória A szöveget gondozta: Leiéné Nagy Márta A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060–4769 ISBN 978 963 399 441 2 Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Korom Pál Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 [email protected] www.konyvmolykepzo.hu

Riley-nak és Jace-nek, akik mesélnek nekem

ÁPRILIS

A ROZSDÁS CHEVY FURGON CSÖRÖMPÖLVE MEGÁLLT. Lauren Huntsman feje az utasoldali ablaknak csapódott; erre már felébredt. Álomittasan pislogott. A feje tele volt törött emlékekkel, darabkákkal, cserepekkel, amelyek – ha valaha képes lenne összerakni őket – akár egészet is formálhatnának. Egy ablakot, amin át visszapillanthatna az estére. Egyelőre azonban az az ablak szilánkokban hevert lüktető fejében. Emlékezett az üvöltő countryzenére, a harsány nevetésre, a magasra szerelt tévén futó baseball-klipekre. Félhomály volt, a polcokon zöldben, borostyánszínben és feketén csillámlottak az üvegek. Feketén. Abból az üvegből kért magának, mert kellemesen elszédítette. Egy rezzenetlen kéz töltötte ki az italt, amit ő azonnal le is hajtott. – Még egyet – mondta rekedten, és lecsapta az üres poharat a bárpultra. Emlékezett, hogy ringatózva lassúzott egy cowboyjal, és lenyúlta a kalapját. Neki jobban állt a fekete Stetson; illett falatnyi fekete ruhájához, fekete italához és keserű, fekete kedvéhez, amit, szerencsére, nehezen tudott fenntartani ebben az ízléstelen lebujban, a wyomingi Jackson Hole sznob, affektálós világának különös gyöngyszemében. A családjával jött ide vakációzni, de kiszökött, oda, ahol a szülei sose találják meg. Ez a gondolat éles, távoli fény volt a horizontján – nemsokára annyira beáll majd, hogy az arcukat is elfelejti. Rosszalló szemöldökráncolásuk máris kezdett elfolyni az emlékezetében, mint a vizes festék a vásznon. Festék. Szín. Művészet. Megpróbált átszökni oda, az összecsepegtetett farmernadrágok, foltos ujjak és megvilágosodott lelkek világába, de visszarántották és lefojtották. Nem akartak szabad szellemű művészt a családban. Egy Stanfordon diplomázott lányt akartak. Ha legalább szerették volna... akkor nem viselne olcsó, feszes ruhákat, ami dühítette az anyját, és nem állna teljes szívvel olyan ügyek mellé, amelyek sértették az apja egoizmusát, merev, arisztokratikus erkölcseit. Már–már azt kívánta, bárcsak tanúja lenne az anyja, ahogy táncol, ahogy lecsúszik a cowboy lába mellett. Ahogy egymásnak feszül a csípőjük.

Ahogy a legmocskosabb dolgokat súgja a fülébe, amit csak ki tud találni. Csak annyi időre álltak le, amíg a férfi a bárhoz ment, és egy újabb italt hozott neki – megesküdött volna, hogy ennek más íze volt, de talán csak részegségében érezte keserűnek. A cowboy megkérdezte, volna-e kedve kettesben elvonulni egy kicsit. Lauren csak egy pillanatig tétovázott. Ha az anyja ellenezné, akkor egyértelmű a válasz. Kinyílt a Chevy utasoldali ajtaja. Lauren tekintete végre eléggé kitisztult, hogy megnézhesse magának a cowboyt. Most először vette észre, milyen görbe az orra – alighanem győzelmi trófea egy korábbi kocsmai verekedésből. A tudatnak, hogy a férfi forróvérű, fel kellett volna tüzelnie, ám Lauren furcsamód azt kívánta, bárcsak egy olyan partnert talált volna, aki képes kordában tartani az indulatait, és nem vetemedik gyerekes kitörésekre. Ahogy az anyja mondta volna, civilizáltan viselkedik. Fejben leszidta magát, és az idegesítőn értelmes hozzáállást a fáradtságára fogta. Aludnia kell. Rögtön. A cowboy levette Lauren fejéről a kalapot, és visszatette saját rövidre nyírt, kócos szőke hajára. – Ki mit talál, azé – próbált tiltakozni Lauren, de nem bírta megformálni a szavakat. A cowboy kiemelte az ülésről, és a vállára emelte. Lauren ruhája felcsúszott, de képtelen volt felemelni a kezét, hogy megigazítsa. A feje nehéznek és törékenynek érződött, mint az anyja egyik kristályvázája – különös módon azonban a következő pillanatban kitisztultak a gondolatai, ám mintha kilépett volna a testéből. Nem emlékezett, hogy kerültek ide. Vajon a furgonnal? Lepillantott a cowboy latyakos havat taposó csizmáira. Minden lépés megrázta, a gyomra felkavarodott. A csípős, fenyőillatú hideg marta az orrát. Hintalánc nyikordult, szélcsengő csendült lágyan a sötétben. Lauren sóhajtott, és megborzongott. Zár kattant. Lauren megpróbálta kinyitni a szemét, hogy legalább némi képet kapjon a környezetéről. Reggel fel kell majd hívnia a bátyját, hogy jöjjön el érte. Feltéve, ha meg tudja neki mondani, hová is, gondolta némi öngúnnyal. A testvére majd visszaviszi a szállásra, és megszidja, hogy óvatlan volt, meg önpusztító, de azért eljön. Mindig eljön. A cowboy talpra állította, és megfogta a vállát, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Lauren

tompán körülnézett. Egy rönkházban voltak, rusztikus fenyőbútorok között, amelyek máshol ízléstelennek hatottak volna. A távolabbi falon ajtó nyílt a tárolóhelyiségbe; a falra szerelt műanyag polcok üresen álltak. Csak egy zavarba ejtő rúd nyúlt a padlótól a plafonig, vele szemben pedig egy háromlábú állványra erősített kamera állt. Laurent a félelem még a tudatára telepedő ködön át is satuba fogta. Muszáj kijutnia innen. Valami rossz készül. Csakhogy a lába nem engedelmeskedett. A cowboy háttal a rúdhoz vezette. Amint eleresztette, Lauren a földre roskadt. A bokája kibillent alóla, magas sarkúja lecsúszott. Túlságosan ittas volt hozzá, hogy feltápászkodjon. A gondolatai kavarogtak, eszelősen pislogva kereste a raktárból kivezető ajtót, de minél jobban igyekezett összpontosítani, annál jobban szédült. Össze– rándult a gyomra; oldalra hajolt, hogy ne a ruháit mocskolja össze. – Ezt a bárban hagytad – hallotta a cowboy hangját, és a férfi a fejére ejtette Cardinals baseballsapkáját. A sapkát a testvére adta neki néhány hete, amikor felvették a Stanfordra. Valószínűleg a szüleik vették rá. Gyanúsan hamar kapta meg, miután bejelentette, hogy nem iratkozik be a Stanfordra, sem semmilyen másik főiskolára. Az apjuk annyira elvörösödött, és úgy visszafojtotta a lélegzetét, hogy Lauren biztos volt benne: mindjárt gőz fog kilövellni a füléből, mint egy rajzfilmfigurának. A cowboy leakasztotta a Lauren nyakában lógó aranyláncot. Durva kezének bütykei karmolták a lány arcát. – Értékes? – kérdezte, megvizsgálva a szív alakú medált. – Az enyém – felelte Lauren; hirtelen nagyon is védekezőn. A büdös kalapját visszavehette, de a medál az övé. A szüleitől kapta az első balettelőadása után, tizenkét éve. Az volt az első és egyetlen alkalom, hogy valamiféle kezdeményezésével egyetértettek. Az egyetlen emlékeztető, hogy a szívük mélyén bizonyára szeretik. A balettet leszámítva a gyermekkora csupa kontroll volt, a szülei álmai formálták az életét. Két éve, tizenhat éves korában tört elő a saját életfelfogása. Művészet, színház, indie zenekarok, sorjás, koreográfiát nélkülöző modern tánc, politikai aktivisták és intellektuelek (nem kibukottak!) társasága, akik azért hagyták ott az iskolarendszert, hogy alternatív oktatást keressenek, és egy szerelem – ragyogó, megkínzott elme, aki füvet szívott, és televerselte a templomok falát, a parkok padjait, az autókat és az ő kiéhezett lelkét.

A szülei egyértelművé tették, hogy nem szenvedhetik ezt az életet. Kötelező takarodóval, még szorosabb szabályokkal, még vastagabb gúzsbakötéssel válaszoltak. A lelket is kiszorították belőle. Lauren egyedül daccal vághatott vissza. Zárt ajtaja mögött maga is sírt, amikor otthagyta a balettot, de valahogyan fájdalmat kellett okoznia. A szülei nem válogathatják ki a szeretni való darabjait. Vagy feltétel nélkül elfogadják, vagy mindenestül elveszítik – ez volt az ultimátum. Tizennyolc éves korára az elszántsága megacélozódott. – Az enyém – ismételte; minden erejét össze kellett szednie, hogy kimondja. Muszáj visszaszereznie a medált. Muszáj kijutnia innen. Tisztában volt mindezzel, a testén mégis furcsa érzés lett úrrá: mintha érzelemmentesen szemlélte volna a történteket. A cowboy az ajtógombra akasztotta a láncot, és miután így felszabadult a keze, durva kötelet csavart Lauren csuklói köré. Megrántotta a csomót. A lány is megrándult. Távoli gondolatként felmerült benne, hogy ezt nem teheti vele. Beleegyezett, hogy eljön vele, de ebbe nem. – ’resszel – bökte ki elhaló hangon, minden meggyőző erő nélkül, és a megalázó helyzettől égni kezdett az arca. Szerette az anyanyelvét, minden szépséges és ragyogó szót megjegyzett, hogy aztán gondosan válogatva hatalmi eszközként használja őket. Most hiába akarta előrántani a szavait, csak ürességet talált a helyükön. A beszéd fonala elszakadt, kába fejéből kihullottak a fogalmak. Előrelökte a vállait, de hasztalan. A cowboy odakötözte a rúdhoz. Hogyan szerzi így vissza a medált? A gondolatra, hogy elveszítheti, feltámadt benne a pánik. Bárcsak visszahívta volna a bátyja! Este megüzente neki, hogy inni megy. Próbára akarta tenni vele, mint szinte minden hétvégén, ám most először nem is kapott választ. Szerette volna tudni, hogy a testvére mégis törődik vele annyira, hogy megakadályozza, mielőtt ostobaságot követ el. Feladta volna? A cowboy kifelé tartott. Amikor az ajtóhoz ért, megbökte fekete Stetsonkalapját – kék szemében öntelt mohóság csillogott. Lauren akkor ébredt rá, mekkora hibát követett el. A férfi még csak nem is bírja őt. Kompromittáló fotókkal fogja zsarolni? Ezért kell a kamera? Biztosan tudja, hogy a szülei bármennyi pénzt megadnának értük. – Van egy meglepetésem a számodra, kint, hátul a szerszámos kamrában

– mondta a cowboy vontatottan. – Ne menj sehova, hallod? Lauren akadozva, zihálva lélegzett. Szerette volna megmondani a férfinak, mit gondol a meglepetéséről, ám a szeme lecsukódott, és minden alkalommal egyre nehezebben bírta felnyitni. Eleredtek a könnyei. Már rúgott be korábban is, de így még sosem. A cowboy bedrogozta. Biztosan az italba csempészte a szert, ami ólmos fáradtságát okozta. Súrolni kezdte a kötelet a rúdon. Vagyis megpróbálta. Az egész teste álmosan elnehezült. Tudta, muszáj lesz ellenállnia. Valami rémes dolog történik, ha a cowboy visszajön. Le kell beszélnie. A férfi alakja hamarabb sötétítette el az ajtónyílást, mint Lauren várta. A külső helyiség fényei kétszeresen hosszú árnyékot rajzoltak elé a raktár padlójára. Már nem viselte a kalapot, és nagyobb darabnak tűnt, mint Lauren emlékezett, ám a lány figyelmét nem ez kötötte le, hanem a kezében fogott másik kötél. Megrángatta, hogy lássa, tart-e, aztán odalépett Laurenhez, és remegő kézzel a torka köré kerítette, majd a háta mögé állva a rúdhoz húzta a lány nyakát. Lauren szeme előtt szikrák villantak. A férfi túl nagy erővel húzta a kötelet. A lány ösztönösen megérezte, hogy a cowboy ideges és izgatott; megsejtette érezhető remegéséből. Hallotta, hogy egyre nehezebben kapkodja a levegőt, de nem az erőkifejtéstől. Az izgalomtól. Lauren gyomra felkavarodott a rettegéstől. A cowboy élvezi. Idegen, gurgulázó hang hatolt a fülébe, és rémülten jött rá, hogy tőle ered. A férfi mintha megijedt volna a hangtól, káromkodott, és még erősebben kezdte húzni a kötelet. Lauren némán sikoltott, újra és újra, miközben a nyomás növekedett, a halál felé sodorva őt. Nem fényképeket akart. Meg akarta ölni. Nem fogja hagyni, hogy ez a szörnyű hely legyen az utolsó emléke. Lehunyta a szemét, és elmenekült a sötétbe.



Egy évvel később

Első fejezet H A MEGHALOK, ANNAK NEM KIHŰLÉS LESZ AZ OKA. Ezt már akkor tudtam, amikor begyömöszöltem a pehelybélésű hálózsákot a Jeep Wranglerem csomagterébe, és leszíjaztam a többi öttáskányi felszerelés, termo- és gyapjútakarók, selyem hálózsákbélések, lábujjmelegítők és polifoam matracok közé. Elégedetten, hogy semmi sem fog kirepülni az Idlewilde-ba vezető háromórás úton, lecsuktam a tetőt, és beletöröltem a kezemet a levágott szárú farmeromba. A telefonom ekkor Rod Stewart hangján üvöltve dúdolni kezdte: If you want my body... Egyelőre nem vettem fel, hogy együtt üvölthessem vele a folytatást: and you think I’m sexy... Az út túloldalán Mrs. Pritchard bevágta a nappalija ablakát. Most komolyan. Csak nem hagyhatom, hogy egy tökéletes csengőhang kárba vesszen? – Szia, csajszi! – szólt bele Korbie, és elpukkantotta a rágóját a telefonon. – Időben vagyunk, vagy mi? – Kis fennakadás. Nincs elég hely a Wranglerben – sóhajtottam színpadiasán. Korbie-val világéletünkben legjobb barátok voltunk, de inkább nővérekként viselkedtünk. A cukkolás a móka része volt. – A hálózsákok meg a felszerelés befért, de az egyik táska kimarad. Az a tengerészkék, a rózsaszín fogantyúkkal. – Ha kirakod a táskámat, búcsút inthetsz a francos pénzemnek is. – Tudnom kellett volna, hogy kijátszod a gazdagkártyát. – Kinek vagyon, annak nagyon. Különben meg azokat okold, akik folyton elválnak, és anyut bízzák meg. Ha ki tudnának békülni, nem maradna munkája. – És akkor elköltöznétek. Ahogy én látom, a válás jó ügy. Korbie hangosan nevetett. – Most beszéltem Bearrel. Még el se kezdett pakolni, de megesküdött, hogy sötétedés előtt vár minket Idlewilde-nál. – Korbie családjáé volt Idlewilde, egy festői házikó a Tetőn Nemzeti Parkban. Az elkövetkező héten annál közelebb nem megyünk a civilizált vidékekhez. – Megmondtam neki, hogy ha én leszek kénytelen kilakoltatni a denevéreket az eresz alól, hosszú és szegényes tavaszi szünetre számíthat – tette hozzá. – Még most sem hiszem, hogy a szüleid hagyják, hogy a barátoddal töltsd a szünetet.

– Hát... – Korbie tétovázott. – Tudtam! Van itt még valami! – Calvin is jön. Erkölcscsősznek. – Micsoda? Korbie hallhatóan öklendezett. – Hazajön a tavaszi szünetre, és apu kötelezte, hogy jöjjön. Vele még nem beszéltem, de alighanem dühös. Utálja, ha apu mondja meg neki, mit csináljon, főleg, mióta egyetemista. Rémes kedvében lesz, és nekem kell majd elviselnem. Elgyengült a lábam, le kellett ülnöm a kocsi lökhárítójára. Még a lélegzetvétel is fájt. Calvin szelleme mindenhol képes volt felbukkanni. Eszembe jutott az első csókunk – bújócskáztunk a házak mögött, a folyó partján, a melltartóm pántját piszkálta, és a számba dugta a nyelvét, miközben szúnyogok nyüszítettek a fülembe. Én pedig öt oldalt pazaroltam rá a naplómból, hogy a hányingerig részletezzem az esetet. Bármikor befuthat – folytatta Korbie. – Szívás, mi? Úgy értem, már túlléptél rajta, igaz? – De még mennyire – vágtam rá, remélve, hogy szenvtelenül hangzik. – Nem szeretnék kínos helyzetet, ugye, érted? – Ó, ne már! Időtlen idők óta nem is gondoltam a bátyádra – feleltem, aztán kiszakadt belőlem: – De mi lenne, ha én figyelnék rád meg Bearre? Mondd meg a szüleidnek, hogy semmi szükség Calvinra. Igazság szerint én nem álltam rá készen, hogy lássam. Talán lemondhatnám az utat. Betegséget tettethetnék. De hát ez az én túrám volt. Keményen megdolgoztam érte. Nem fogom hagyni, hogy Calvin tönkretegye. Már így is túl sok mindent tett tönkre. – Nem fognak belemenni – hűtött le Korbie. – Ma este találkozunk Idlewilde-nál. – Ma este? És a felszerelése? Nem lesz ideje összepakolni – érveltem. – Mi is napok óta készülődünk. – Calvinról beszélünk. Félig hegyi ember, vagy micsoda. Várj csak, Bear keres a másik vonalon. Mindjárt visszahívlak. Letettem, és kezem–lábam szétdobva elterültem a fűben. Belégzés, kilégzés. Épp most, amikor végre továbbléptem, Calvin ismét megjelenik az életemben, és visszaránt a ringbe a második menetre. Nevetni tudtam volna a sors iróniáján. Mindig muszáj, hogy az övé legyen az utolsó szó,

gondoltam cinikusan. Persze hogy nincs szüksége sok időre a csomagoláshoz: jóformán Idlewilde körül túrázva nőtt fel. Valószínűleg minden felszerelése a szekrényben várja, indulásra készen. A hónapokkal ezelőtti múltba néztem. Ősz volt, és Calvin már öt hete volt gólya a Stanfordon, amikor dobott. Telefonon. Egy olyan este, amikor igazán szükségem lett volna rá. Végig sem akartam gondolni – még mindig túlságosan fájt emlékezni, miként zajlott le az az este. Mi lett a vége. Korbie később megsajnált, és rá nem jellemző módon hagyta, hogy én tervezzem meg az utolsó éves tavaszi szünetünket, hátha ettől jobb kedvre derülök. A két legközelebbi barátnőnk, Rachel és Emilie Hawaiira utazott, és szó volt róla, hogy csatlakozunk hozzájuk Oahu strandjain, én azonban mohón vágyhattam a büntetést, mert lemondtam Hawaiiról, és bejelentettem, hogy hat hónap múlva mi a Teton-hegységben fogunk túrázni. Ha Korbie tudta is, miért döntöttem így, volt benne annyi érzékenység, hogy ne emlegesse fel. Tudtam, hogy Calvin tavaszi szünete egybeesik a miénkkel, és azt is tudtam, mennyire szeret a hegyekben túrázni és sátorozni. Reméltem, hogy ha hall az utunkról, csatlakozik hozzánk. Kétségbeesve vágytam rá, hogy vele lehessek, hogy másnak láttassam magam – hogy megbánja az ostobaságát, amiért szakított velem. Csakhogy azóta hónapok teltek el, mialatt nem hallottam róla, és végre megértettem. Nem érdekelte az út, mert én sem érdekeltem. Nem akart újra összejönni velem. Szélnek eresztettem minden, ránk vonatkozó reményemet, és megkeményítettem a szívemet. Végeztem Calvinnal. A túra immár rólam szólt. Elűztem az emléket, és a következő lépéseimen kezdtem gondolkodni. Calvin hazajön. Nyolc hónap után újra látjuk egymást. Mit mondjak neki? Kínos lesz? Hát persze hogy az lesz. A következő, ami az eszembe jutott, olyan hihetetlenül hiú volt, hogy elszégyelltem magam: vajon nem híztam-e, amióta utoljára látott? De nem hittem: a futástól és a súlyemeléstől, amivel a túrára készültem, szép formás lett a lábam. Azonban hiába kapaszkodtam a vonzó lábam gondolatába, ez sem segített – továbbra is hányni lett volna kedvem. Nem találkozhatok Calvinnal. Azt hittem, túl vagyok rajta, de a fájdalom

egyszerre újult erővel markolt a szívembe. Vettem néhány mély lélegzetet, hogy összeszedjem magam. Az autórádióra fordítottam a figyelmet. Nem zenét játszott, hanem időjárás– jelentést. ... kettős viharrendszer érkezik Idaho délkeleti része főié. Az esti órákra kiadós mennyiségű csapadék eshet, a szél megélénkül, zápor, zivatar kialakulása várható. A fejem tetejére toltam a napszemüvegemet, és hunyorítva felnéztem a látóhatártól látóhatárig feszülő kék égre. Sehol egy felhő. Mindazonáltal ha közeledik az eső, én úton akarok lenni, mielőtt lecsap. Még jó, hogy Idahóval együtt a vihart is a hátunk mögött hagyjuk Wyoming felé. – Apuul – süvöltöttem, mivel az ablakaink nyitva voltak. Apám pillanatokon belül meg is jelent a bejárati ajtóban. Felemeltem a fejemet, és kislányos csücsörítéssel néztem rá. – Apu, pénz kellene, tankolni. – Mi lett a zsebpénzeddel? – Be kellett vásárolnom az útra – magyaráztam. – Neked még senki nem mondta, hogy a pénz nem a fákon nő? – cukkolt, és atyáskodón ingatta a fejét. Felpattantam, és arcon csókoltam. – De tényleg muszáj lesz tankolnom. – Hát persze. – A leghalkabb belenyugvó sóhajjal nyitotta ki a tárcáját, és négy kopott, gyűrött húszast nyomott a kezembe. – Ne menj negyed tank alá, hallod? A hegyekben ritkán találsz benzinkutat. Nincs rosszabb, mint szárazra futni. Angyali mosollyal zsebre tettem a pénzt. – A biztonság kedvéért tedd a párnád alá a telefonodat, meg a vontatókötelet is. – Britt, kérlek... – Csak vicceltem, apu – vágtam rá kuncogva. – Nem fogok szárazra futni. Bepattantam a kocsiba. A napfénytetőt már korábban hátraengedtem, és a nap kellemesen felmelegítette az ülést. Kihúztam magam, és belenéztem a visszapillantóba. A hajam nyár végére vajszőkére világosodik majd. És beszereztem tíz új szeplőt. Apám oldaláról német géneket örököltem, anyámtól svédeket. Leégés esélye? Száz százalék. Felkaptam az utasülésen várakozó szalmakalapot, és a fejembe nyomtam. És a fenébe is, mezítláb voltam.

Tökéletes együttes egy nonstop boltba. Tíz perccel később már az üzletben álltam, és kék málnás jégkását töltöttem egy műanyag pohárba. Amikor megtelt, lehörpintettem a tetejéről egy kicsit, aztán ismét feltöltöttem. Willie Hennessy a kassza mögül gyilkos pillantást vetett rám. – Jó ég, hát szolgáld ki magad, miért is ne? – Ha már így felajánlottad – feleltem vidáman, és újra szívtam egyet a szalmaszálon, és újratöltöttem. – Nekem itt rendet kéne tartanom! – morogta. – Két apró korty, Willie. Énnyitől még senki sem ment csődbe. Mikor lettél ilyen zsugori? – Amióta lopod a jégkását, ráadásul megjátszod, hogy nem bírod kezelni a kutat, úgyhogy nekem kell kimennem, és megtankolnom a kocsidat. Akárhányszor beállsz ide, üvölteni szeretnék. Felhúztam az orromat. – Nem akarom, hogy benzinszagú legyen a kezem, Willie. Te pedig nagyon ügyesen tankolsz – tettem hozzá egy hízelgő mosollyal. – Gyakorlat teszi a mestert – füstölgött. Úgy mezítláb átsétáltam a sorok között, cukorkígyót és sós kekszet keresve. Arra gondoltam, hogy ha Willie-nek tényleg derogál tankolni a kocsimba, talán új állás után kellene néznie, amikor a bejárati ajtó feletti harangok megcsendültek. Még csak nem is hallottam a lépéseket, de aztán két meleg, bőrkeményedéses kéz takarta el a szememet. – Találd ki, ki vagyok! Az ismerős szappanillattól megdermedtem. Azt kívántam, hogy ne érezze meg, amint az arcom kigyúl az érintése alatt. Egy hoszszú pillanatig meg se bírtam szólalni, a hangom elakadt fájdalmasan elszoruló torkomban. – Adj valami segítséget! – böktem ki, remélve, hogy a mondat unottan cseng. Vagy bosszankodva. Mindegy, csak fájdalmas ne legyen. – Alacsony. Kövér. Rondán lófogú. Ez a lágy, kísértő hang ennyi hónap után... egyszerre volt ismerős és idegen. A közelségébe beleszédültem, és tartottam tőle, hogy ott, a bolt közepén kiabálni kezdek vele – vagy ha túl közel engedem, nem fogok vele kiabálni. Márpedig ki akartam adni magamból, amit nyolc hónapja gyakoroltam, és már nagyon kész voltam a fejére zúdítani. – Ha ez a helyzet, azt mondom... Calvin Versteeg.

Nemtörődöm voltam, de udvarias. Biztosra vettem, hogy így van. És ennél jobban meg se könnyebbülhettem volna. Cal megkerült, és fél könyökkel a sort záró polcra támaszkodott. Az arcán könyörtelenül dögös mosoly ült. Évek óta magabiztosan viselte ördögi sármját – akkoriban képtelen voltam ellenállni, de mostanra megerősödtem. Nem törődtem szép arcával, unottan végignéztem rajta. Látszólag meg se fésülködött ébredés után; a haja hosszabbra nőtt, mint ahogy emlékeztem. Annak idején, ha forró napokon jártuk be a tanulóösvényeket, a tincsei kéregbarnára sötétültek, és izzadság csepegett a végükről. Az emléktől valami megsajdult bennem. Félretoltam a nosztalgiát, és hűvös távolságtartással szemléltem Calvint. – Mit akarsz? Kérdés nélkül maga felé fordította a jégkásám szívószálát, és beleivott, majd a kézfejével megtörölte a száját. – Mesélj erről a kempingezős útról! Elrántottam előle a poharat. – Túra lesz! – Fontosnak éreztem, hogy hangsúlyozzam a különbséget. Kempingezni bárki tud. Egy hegyi túrához ügyesség és idegzet kell. – Minden megvan, amire szükséged lesz? – folytatta. – Még olyanok is, amikre nem – vontam vállat. – Habár egy lánynak szüksége van a szájfényére. – Beszéljünk nyíltan! Korbie nem fogja hagyni, hogy kilépj a házból. Retteg a friss levegőtől, te pedig úgysem bírsz neki nemet mondani. – Okoskodón megkocogtatta a fejét. – Ismerlek benneteket, lányok. Lesújtó pillantást vetettem rá. – Egy teljes hétig fogunk túrázni. Hatvan kilométert járunk végig. Lehet, hogy kicsikét túloztam; Korbie legfeljebb három kilométernyi gyaloglásba egyezett bele naponta, és ragaszkodott hozzá, hogy ldlewildeot járjuk körbe, arra az esetre, ha hirtelen hozzá kellene férnünk az alapvető kényelmi cikkekhez vagy a kábeltévéhez. Arra valóban nem számítottam, hogy egy hétig járjuk a vadont, de arra igen, hogy egy napra otthagyom Korbie-t és Beart a házban, és magam indulok neki. Próbára akartam tenni a felkészültségemet. Na persze így, hogy Calvin is csatlakozott, nagyon hamar rá fog jönni, mik a terveink valójában, de ebben a pillanatban mindössze mély benyomást akartam tenni rá. A hányingerig bosszantott állandó célozgatása, hogy engem nem lehet

komolyan venni. Ha később helyre akar tenni, még mindig érvelhetek vele, hogy én igenis az egész hetet a hegyen akartam tölteni, csak Korbie tartott vissza. Calvin hinni fog nekem. – De ugye tudod, hogy jó pár túraösvényen még áll a hó? A kulcsosházakat sem nyitották még ki a szezonra, úgyhogy alig vannak fent emberek. A Jenny Lake-i erdőőri központ is zárva. A biztonságod a saját kezedben van, nem ígérik, hogy megmentenek. Megjátszott csodálkozással néztem rá. – Igazán? Calvin, nem teljesen tudatlanul vágok bele ebbe! – tettem hozzá dühösen. – Minden rendben lesz, jól megleszünk. Megdörzsölte az ajkát, hogy elrejtse a mosolyát, de a gondolatai így is az arcára voltak írva. – Tényleg azt hiszed, hogy nem tudom megcsinálni – mondtam, és próbáltam úgy tenni, mint akinek nem fáj. – Csak úgy gondolom, jobban szórakoznátok, ha a Lava Hot Springsbe mennétek. Ázhatnátok a gyógyfürdőben. – Egész évben erre a túrára készültem – vágtam vissza. – Nem tudod, mennyit edzettem, mert nem voltál velem. Nyolc hónapja nem láttál. Már nem ugyanaz a lány vagyok, akit elhagytál. Egyáltalán nem ismersz. – Megértettem – emelte fel a kezét, hogy jelezze: ártatlan kérdés volt. – De miért Idlewilde? Ott fenn igazán nem lehet semmit csinálni. Az első éjszaka után halálra unjátok majd magatokat. Nem tudtam, miért akar ennyire eltántorítani. Szerette Idlewilde-ot, és ő is ugyanolyan jól tudta, mint én, hogy igenis rengeteg mindent lehet ott csinálni. És akkor rájöttem. Ez nem rólam szólt, nem is Idlewilde-ról. Nem akarta, hogy velünk kelljen jönnie. Nem akart a társaságomban lenni. Ha lebeszél erről az útról, az apja nem kényszeríti arra, hogy csatlakozzon hozzánk, és visszakapja a tavaszi szünetét. A fájdalmas felismerést emésztgetve megköszörültem a torkomat. – Mennyit fizetnek a szüleid, hogy velünk gyere? Látványosan kritikus szemmel végigmért. – Egyértelműen túl keveset. Szóval így fogunk játszani. Egy kicsi, jelentéktelen flört itt, valamicske piszkálódás amott. Fogtam a képzeletbeli jelölőfilcemet, és nagy X-et rajzoltam Calvin neve fölé. – Csak hogy értsük egymást, én igyekeztem elérni, hogy ne gyere. Mi

ketten megint együtt, igazán kényelmetlen helyzet. – A fejemben jobban hangzott a szöveg. A köztünk függő szavak most kicsinyesen, féltékenyen csengtek, ahogy egy exbarátnő beszélne. Nem akartam, hogy megtudja, még mindig eleven a seb – nem, amikor ő maga csupa mosoly és vidámság. – Csak nem? Nos, a felügyelőtök épp most hozta előbbre a lámpaoltást egy órával – bohóckodott. A kirakaton át a négykerék-meghajtású BMW X5 felé intettem a fejemmel. – A tiéd? – kérdeztem. – Ez is a szüleid ajándéka, vagy a csajok hajkurászásán kívül mást is csinálsz a Stanfordon? Például szereztél valami értelmes munkát? – A lányok hajkurászása a munkám – vigyorodott el öntelten. – De azért értelmesnek nem nevezném. – Akkor nincs állandó barátnőd? – Nem bírtam ránézni, de mérhetetlenül büszke voltam magamra, amiért sikerült teljesen hétköznapi hangnemben megkérdezni. Azt mondtam magamnak, nem érdekel, mi a válasza; sőt, ha továbblépett, az szabad utat jelent a számomra, hogy én is kövessem a példáját. – Miért? – bökött meg. – Neked van barátod? – Hát persze. – Aha, hát persze – horkantott. – Korbie elmondta volna. Nem hátráltam meg; titokzatosan felvontam a szemöldökömet. – Hiszed vagy sem, vannak dolgok, amiket Korbie nem árul el neked. Calvin homloka ráncba szaladt. – Ki az? – kérdezte idegesen; láttam rajta, hogy gondolkodik, higgyen-e nekem. Egy hazugságot úgy lehet jóvátenni, hogy nem tetézzük. Én mégis megtettem. – Nem ismered. Nemrég költözött ide. – Ez túl kellemes így – rázta a fejét. – Nem hiszem. Azonban a hangja elárulta, hogy talán mégis. Úrrá lett rajtam a kényszer, hogy bebizonyítsam neki: lezárás ide vagy oda, én továbbléptem. Akkor is, ha az ügyünk még nyitott. És nem csak ennyi: találtam egy sokkal, sokkal jobb pasit. Amíg Calvin Kaliforniában játszotta a sikamlós nőcsábászt, én nem – megismétlem: én nem – tapicskoltam az önsajnálatban, vagy merengtem a régi képei felett.

– Tessék, nézd meg a saját szemeddel – böktem ki gondolkodás nélkül. Calvin tekintete követte az intésemet. Kint, a legközelebbi kútnál egy piros Volkswagen Jetta parkolt. A vezetője, aki épp tankolt, pár évvel idősebb volt nálam. Barna haját rövidre nyíratta, ami kiemelte arca szembetűnő szimmetriáját. A nap a háta mögött sütött, kirajzolta járomcsontja magas ívét. A szeme színét nem láttam, de reméltem, hogy barna – pusztán mert Calviné mély, buja zöld volt. A fiatalember széles, egyenes válla egy úszót juttatott az eszembe, és még sose láttam korábban. – Az a pasas? Láttam idefelé jövet, a rendszáma wyomingi. – Calvin nem tűnt meggyőzöttnek. – Mondtam, hogy nemrég költözött ide. – Idősebb nálad. – És? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Megcsendült a harangocska. Az állítólagos barátom lépett be. Közelről még jobban nézett ki, és a szeme határozottan barna volt: fakult barna, uszadékfára emlékeztető. A farzsebébe nyúlt a tárcájáért. Megragadtam Calvin karját, és berántottam egy fügés töltött keksztől és Oreótól roskadozó polc mögé. – Mi történik? – Calvin úgy nézett rám, mintha hirtelen még egy fejet növesztettem volna. – Nem akarom, hogy meglásson – suttogtam. – Mert nem is jársz vele, igaz? – Nem erről van szó. Csak... Hol a harmadik hazugság, ha szükségem volna rá? Cal ördögien elmosolyodott. A következő pillanatban már le is rázta a kezemet, és a pult felé tartott. Elharaptam egy nyögést, és a két felső polc között kilesve figyeltem. – Üdv – szólt oda barátságosan a piros–fekete kockás flanelinget, farmert és túrabakancsot viselő pasasnak. Amaz szinte fel se nézett, csak egy biccentéssel viszonozta. – Hallom, az exemmel jársz – folytatta Calvin tagadhatatlan önelégültséggel. Belenyomta az orromat a hazugságaimba, és ezt pontosan tudta is. A fickó erre már felfigyelt. Kíváncsian végigmérte Calvint – éreztem, hogy még jobban elvörösödök. – Tudod, a barátnőd – folytatta Calvin. – Aki ott bujkál a kekszek mögött. És rám mutatott.

Kiegyenesedtem, a fejem kibukkant a polc mögül. Lesimítottam a felsőmet, és kinyitottam a számat, de szavak nem jöttek ki rajta. Egyetlenegy sem. A pasas elfordult Caltól, rám pillantott; a tekintetünk összeakadt. Meg tudom magyarázni, tátogtam megalázva. Pedig nem tudtam. És akkor valami váratlan dolog történt. A fickó visszanézett Calvinra, és könnyed, nyugodt hangon kijelentette: – Aha. A barátnőm. Britt. Összerezzentem. Tudja a nevemet? Calvin sem tűnt kevésbé meglepettnek. – Ó! Izé. Bocs, haver, azt hittem... – Kezet nyújtott. – Calvin Versteeg vagyok – dadogta. – Britt... volt barátja. – Mason. Mason lenézett Calvin kinyújtott kezére, ám nem fogadta el. Három húszast tett a pultra Willie Hennessey számára, aztán hozzám lépett, és arcon csókolt – semmi extra, a pulzusom mégis felpörgött tőle. Elmosolyodott, meleg, vonzó mosollyal. – Látom, most se sikerült legyőznöd a jégkásafüggőségedet, Britt. Lassan visszamosolyogtam. Ha belement a játékba, én nem fogom elrontani. – Láttam, hogy jössz, és szükségem lett valamire, ami lehűt – legyeztem magam, miközben epekedve néztem rá. A szeme körül finom ráncok rajzolódtak ki. Lefogadtam volna, hogy magában nevet rajtam. – Később majd nézz be, Mason! – folytattam. – Vettem egy új szájfényt, amit ki lehetne próbálni... – Ó, csókjátszma? – tudakolta fennakadás nélkül. Calvinra lestem, hadd lássam, hogy veszi a flörtölést. Legnagyobb megelégedésemre olyan arcot vágott, mint akinek citromhéjjal tömték tele a száját. – Ismersz – vágtam rá simogatón. – Fűszeresen szeretem. Calvin megköszörülte a torkát, és karba tette a kezét. – Nem kellene már indulnod, Britt? Jó lenne, ha sötétedés előtt a házhoz érnél. Mason szemén valami megfejthetetlen suhant át. – Kempingezni mész? – Túrázni – javítottam ki. – Wyomingban. A Teton–hegységben. El

akartam mondani, de... – A fenébe! Miféle oka lehet, hogy nem beszélek a barátomnak erről az útról? Már majdnem sikerült, és most hazavágom az egészet. – De nem találtad fontosnak, mert tudtad, hogy én is elutazom, szóval nem tölthetjük együtt a hetet – fejezte be helyettem Mason könnyedén. Újra a szemébe néztem. Jóképű, sebes észjárású, bármibe belemegy – még azt is eljátssza, hogy egy sosem látott lánnyal jár – és rémisztőén jól hazudik. Ki ez az ember? – Pontosan – motyogtam. Calvin oldalra hajtotta a fejét. – Amikor együtt jártunk, volt olyan, hogy egy hétre elhúztam, és nem is szóltam? Nyolc hónapra húztál el, gondoltam gonoszul. És az életem legfontosabb éjszakáján szakítottál velem. Jézus a megbocsátást hirdette, de a kivétel erősíti a szabályt. – Jut eszembe – fordultam újra Masonhöz –, apu szeretné, ha jövő héten valamelyik este velünk vacsoráznál. Calvin fulladozó hangot adott. Egyszer, amikor öt perccel a megbeszélt idő után vitt haza, apu már a verandán várta a kocsit, és egy golfütővel csapkodta a tenyerét. Odasétált Calvin fekete Ford F–150-eséhez, és lecsapott: az ütő elegáns kerek benyomódást hagyott maga után. – Fia még egyszer elkésel, a reflektorok jönnek – közölte. – Ne legyél olyan ostoba, akinek három figyelmeztetés kell. Nem gondolta igazán komolyan, de mivel én voltam a családban a legkisebb és az egyetlen lány, apu hajlott a gorombaságra, ha partiképes fiúkra terelődött a szó, holott egyébként szeretni való vén medve volt. Mindazonáltal Calvin soha többet nem késett el. És soha nem is kapott vacsorameghívást. – Mondd meg apádnak, hogy majd kérek tőle néhány horgásztippet. – Mason nem hagyta abba a játékot. Csodálatos módon még apu kedvenc sportját is kitalálta. Ez az egész találkozás kezdett hát– borzongatóvá válni. – És, Britt? Még valami. – Belefésült a hajamba, hátrasöpörte a vállamról. Az érintése megfagyasztott, nem is rezzentem. – Vigyázz magadra! A hegyek ebben az évszakban veszélyesek. Csak bámultam utána, amíg ki nem hajtott a kútról, vissza az útra. Tudta a nevemet. Kihúzott a szószból, de tudta a nevemet. Igaz, rá volt nyomva a lila zenetáboros felsőmre, de azt Calvin nem

vette észre. – Azt hittem, hazudsz – nyögte ki a döbbent Calvin. Egy ötöst adtam Willie-nek a jégkásáért, és zsebre tettem a visszajárót. – Nagyon élveztem a beszélgetést – válaszoltam de azt hiszem, itt az ideje, hogy valami hasznosabbat csináljak. Például meghúzzam a bömösödet. Túl szép. – Mint én? – rángatta a szemöldökét reménykedőn. Felszívtam egy nagy korty jégkását, és eljátszottam, hogy telibe akarom köpni vele. Megelégedésemre félreugrott, és végre lefagyott az arcáról a gunyoros mosoly. – Találkozunk este Idlewilde-ban – szólt még utánam, amikor kiléptem a boltból. Válasz helyett csak felmutattam a hüvelykujjamat. A középső túl egyértelmű lett volna. A parkolón átvágva felfedeztem, hogy Calvin BMW–je nyitva áll. Visszalestem, hogy megbizonyosodjak róla: nem figyel, és egy pillanatnyi impulzustól vezettetve bemásztam az utasoldali ajtón. Elfordítottam a tükrét, jégkását csöpögtettem a szőnyegre, és kiszedtem a vintage CD gyűjteményét a kesztyűtartójából. Kicsinyes volt, de valamivel jobban éreztem magam tőle. Ma este visszaadom a CD-ket – miután a kedvenceit itt-ott összekarcoltam.

Második fejezet N ÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB MÁR ÚTON VOLTUNK KORBIE-VAL. Calvin már korábban elindult, amiért Korbie-t hibáztattam. Amikor becsöngettem hozzájuk, még mindig a következő táskát pakolta – kényelmesen szedte elő a pólókat a szekrényből, és egyenként válogatta ki a rúzsokat a sminkkészletéből. Lehuppantam az ágyára, és azzal próbáltam gyorsaságra ösztökélni, hogy mindent begyömöszöltem a táskába. Nagyon reméltem, hogy előbb érünk Idlewilde-ba, mint Calvin. Most aztán ő választ hálószobát, és mire mi is odaérünk, mindent beterít majd a holmijaival. Őt ismerve még az is meglehet, hogy bezárkózik, mi meg kopoghatunk, mint a vendégek. Ami bosszantó, mert ez a mi túránk, nem az övé. Leeresztettük a vászontetőt, hogy kiélvezzük a völgy melegét, mielőtt a hideg hegyi levegőrétegekbe érünk. Felcsavartuk a magnót is – Korbie készített egy vegyes kazettát az útra, és épp azt a hetvenes? nyolcvanas? évekbeli számot hallgattuk, ami azt kérte: Get outta my dreams, get into my car! Calvin önelégült képe még mindig kísértett a hátsó gondolataim között, és zavart. Mivel hittem a kifacsart szólásnak – játszd meg és uralkodj –, mosolyt erőltettem az arcomra, és nevetgéltem, amikor Korbie megpróbálta kiénekelni a magas hangokat. Egyszer megálltunk, hogy feltöltsük Red Buli–készleteinket, de hamarosan magunk mögött hagytuk a lólegelőket meg a zöld mezőket, elhúztunk a rendezett sorokban ágaskodó kukoricaszárak mellett, és egyre magasabbra kapaszkodtunk. Az út elkeskenyedett, csavarttűs fenyők és rezgőnyárfák szegélyezték. A hajamat borzoló szél hűvösnek, tisztának érződött. Fehér és kék vadvirágok szőnyege borította a talajt, erős, humuszos illat terjengett. Vigyorogva megigazítottam az orromon a napszemüveget. Az első túrám apám vagy Ian bátyám nélkül. Semmiképpen nem hagyom, hogy Calvin tönkrevágja. Az úton is elkerültem, hogy elrontsa a kedvemet, a hegyekben töltött hetemet sem fogja megsavanyítani. Csessze meg! Csessze meg, én akkor is élvezni fogom! Ez jó mantrának tűnt a hétre. Az ég vakító kéksége megfájdította a szememet; a kanyarban a szélvédőn szikrát vetett a nap. Pislogtam, hogy kitisztuljon a kép, és akkor láttam meg őket – a Tetőn jégsapkás csúcsait a távolban. Az éles

sziklaszirtek úgy nyúltak a magasba, mint a behavazott piramisok. Varázslatos, lenyűgöző látvány volt a fák, a kövek és az ég felfoghatatlanul hatalmas hármasa. Korbie az iPhone-jával a kezében kihajolt az ablakon, hogy a legjobb szögből kaphassa le a képet. – Múlt éjjel azzal a lánnyal álmodtam, akit tavaly nyáron csavargók öltek meg – mondta aztán. – A vadvízi evezős túravezető? – Emlékeztem a nevére a hírekből, Macié O’Keeffe. Nagyon okos volt, teljes ösztöndíjat kapott a Georgetownra. Szeptember elején veszett nyoma. – Nem félsz, hogy velünk is történik valami hasonló? – Nem – feleltem nyugodtan. – Ő nagyon messze tűnt el attól, ahol mi leszünk. És nincs bizonyíték, hogy tényleg csavargók tették, ez csak olyan szóbeszéd. Talán eltévedt. Ilyenkor még egyébként sem táboroznak csavargók a folyónál, mi pedig fent leszünk a hegyen, ahova nem másznak fel. – Igen, de azért mégis ijesztő. – Múlt nyáron történt. Egyetlenegy eset. – Igen? És mi van Lauren Huntsmannel, azzal a feltűnősködő csajjal, akivel tavaly tele voltak a hírek? – folytatta. – Korbie, hagyd abba! Komolyan. Tudod, hány ezren jönnek fel a hegyekbe, akik aztán biztonságban haza is érnek? – Pedig Lauren nagyon is a mi szállásunk közelében tűnt el – erősködött Korbie. – Jackson Hole-ból tűnt el. Kilométerekre onnan. Ráadásul részeg volt. Azt mondják, belegázolt egy tóba, és megfulladt. – A hírek szerint egy fekete Stetson–kalapos cowboyjal hagyta el a bárt. – Egyvalaki látta az egészet. És a cowboynak sosem akadtak a nyomára. Valószínűleg nem is létezik. Ha minket veszély fenyegetne, apu nem engedte volna meg, hogy eljöjjek. – Hát jó – felelte Korbie, de nem győztem meg. Szerencsére néhány perc alatt ejtette az aggodalmait. – Még két óra, és Idlewilde-ban pirítjuk a pillecukrot! – kiáltotta a kék ég kupolája felé. Idlewilde a Versteeg család tulajdonában állt, amióta az eszemet tudtam, és nem csak egy erdei kunyhó volt, hanem egy rendes ház. Cserepezett tetejéből három kőkémény ágaskodott a magasba – hat hálószobát rejtett, sőt, hetet, ha beleszámoljuk a pincében álló kanapét is, a csocsó- és

biliárdasztalok mellett –, a verandája körbefutott az épületen, hatalmas ablakai délre néztek, és mindenhol zegzugok nyíltak. Előfordult, hogy a család a karácsonyt is fenn töltötte. Mr. Versteeg megszerezte a szakszolgálatit, és vett egy egymotoros helikoptert, hogy feljussanak a hegyre, hiszen olyankor minden utat eltorlaszolt a hó tavaszig, de általában nyaralónak használták. Pázsitos kertjében pezsgőfürdőt állítottak fel, tollaslabdapályát jelöltek ki, és a kényelmes nyugszékek közül nem hiányozhatott a tűzrakó hely sem. Két karácsonnyal ezelőtt én is velük voltam, de tavaly nem. Calvint az egyetemi szobatársa hívta meg, Korbie meg Coloradóba ment síelni a szüleivel. Idlewilde üresen állt. Még sosem jártam ott a Versteeg házaspár nélkül. El se tudtam képzelni, milyen, ha nem követ Mr. Versteeg figyelő tekintete mindenhová. Most csak mi megyünk, gyerekek, felnőttek és szabályok nélkül. Egy éve még tiltott, veszedelmes dolognak tűnt volna, hogy egy hetet Calvinnal töltsék – mint egy megvalósult álom. Most azt se tudtam, mire számítsak. Mit mondjak neki, ha összeakadunk a folyosón? Vajon ő is ugyanannyira tart az egésztől, mint én? De legalább a legelső idétlen találkozáson túlestünk. – Van rágód? – tudakolta Korbie, és mielőtt megakadályozhattam volna, kinyitotta a kesztyűtartót. Calvin CD–gyűjteménye egyből kiborult. Korbie felszedte, és kíváncsian vizsgálgatni kezdte. – Ez nem a bátyámé? Ha már lebuktam, akár be is vallhatom. – Ma reggel nyúltam le a kocsijából, a benzinkúton. Bunkó volt, úgyhogy megérdemelte. Ne aggódj, visszaadom neki. – Biztos, hogy túl vagy rajta mindenestől? – Korbie láthatóan furcsállta, hogy elloptam a CD-ket. – Tényleg seggfej, de azért igyekszem nem elfelejteni, hogy ti ketten, szóval, együtt voltatok. Vagy nem is tudom. Beszélhetünk róla, amennyit szeretnél, csak a csókolózást ne hozd szóba! A gondolat, hogy valaki nyálat cserél a bátyámmal, főleg, ha te vagy az, hányingerkeltő. A hatás kedvéért látványosan ledugta az ujját a torkán. – Teljesen túl vagyok. – Micsoda hazugság! Egyáltalán nem voltam túl Calvinon. Az, hogy úgy éreztem, muszáj kitalálnom egy álbarátot, fényesen bizonyítja. A mai reggel előtt még én is elhittem, hogy

továbbléptem, de amikor megláttam Calt, minden elnyomott érzésem újból felszínre tört. Gyűlöltem a tényt, hogy még érzek iránta valamit, akár ha csak intenzíven pocsék dolgokat is. Utáltam, hogy még mindig hatalommal bírt felettem, és bánthatott. Annyi rossz emlékem fűződött hozzá eltéphetetlenül... Korbie talán elfelejtette, hogy az öregdiák bál estéjén szakított velem? Megvolt a ruhám, az asztalfoglalás a Ruby Tuesday-ben, és kifizettem mindkettőnk részét a limuzin bérleti díjából. Ráadásul jelöltek bálkirálynőnek! Számtalanszor álmodoztam róla, milyen lesz kiállni a focipályára a koronával, hogyan fogok ragyogni a boldogságtól, miközben a tömeg tapsol és éljenez – és milyen lesz utána Calvin karjában, a táncban. Úgy terveztük, hogy nyolcra értem jön. Amikor fél kilenckor sem bukkant fel, már azon aggódtam, hogy baleset érte. Tudtam, hogy a gépe nem késett, az interneten követtem a járatot. A csoport többi tagja elment a limuzinnal, engem a sírás kerülgetett. És akkor megcsörrent a telefon. Calvin el se repült Kaliforniából. Az utolsó pillanatig várt a hívással, és még arra se vette a fáradságot, hogy legalább sajnálkozónak tűnjön. Könnyed, zavartalan hangnemben közölte, hogy nem jön. – És mostanáig vártál, hogy megmondd? – kiáltottam rá. – Nagyon sok minden járt a fejemben. – Ez annyira jellemző! Hetek óta fel se hívtál. Napok óta vissza se hívsz! – Calvin megváltozott, amióta egyetemre került. Mintha belekóstolt volna a szabadságba, és felfordult volna az élete. Én nem voltam többé fontos. – Tudnom kellett volna, hogy valami effélére készülsz – csattantam fel. Nagyon igyekeztem, hogy el ne sírjam magam. Nem jön. Nincs partnerem a bálra. – Figyeled, milyen gyakran hívlak? Én nem is tudom, mit gondoljak erről, Britt. – Ez most komoly? Engem akarsz hülyén kihozni a helyzetből? Tudod te, milyen magasról ejtettél éppen? – Pont olyan vagy, mint az apám, folyton azért nyavalyogsz, mert nem vagyok elég jó – felelte védekezőn. – Seggfej! – Talán nem kellene erőltetnünk ezt a kapcsolatot. – Talán tényleg nem! A legrosszabb az volt, hogy hallottam a háttérből beszűrődő hangos

zenét és a sportkommentátor hangját. Egy bárban ült. Olyan sokat vártam ettől az estétől, ő pedig inni ment. Lecsaptam a telefont, és zokogni kezdtem. Az emlékektől mogorva hangulatba kerültem. Nagyon szerettem volna, ha nem kell Calvinról beszélnem. Rombolta az elszánásomat, hogy csak azért is jó kedvem lesz. Sokkal könnyebb volna boldogságot tettetni, ha nem menne el minden erőm arra, hogy meggyőzzem a világot: jól vagyok, nagyon jól vagyok. – Nem fogod magad kínosan érezni miatta? – erőltette a témát Korbie. – Ne nevettesd ki magad! Töprengőn összehúzott szemmel nézett rám. – Nem fogod kihasználni az alkalmat, hogy újra összejöjjetek, ugye? – Fúj, ezt ne kérdezd meg még egyszer, ha kérhetlek! De persze a gondolat már nekem is eszembe jutott. Hogyne jutott volna. Mi lenne, ha Calvin rám mozdulna? Nem esett nehezemre elképzelni. Korbie és Bear úgyse másznak le egymásról, vagyis kettesben maradunk Calvinnal. Meg se lepne, ha bepróbálkozna. Vagyis itt és most kell eldöntenem, hagyom-e neki. Talán ha elhiszem, hogy ő tényleg továbblépett, akkor képes vagyok napirendre térni fölötte. De abból ítélve, ahogy a boltban nézett rám? Amikor Masonnel flörtöltem? Ha az nem megbánás volt, én nem tudom, mi. Ezúttal azonban hagyom, hadd dolgozzon meg érte, döntöttem el. Megalázott, és nagyon sok mindent kell jóvátennie. Nem fogadom vissza, amíg kellőképpen meg nem szenved érte. Némi megalázkodás, tejszínhab és konyakmeggy a tetejére. Calvin tudja, hogy nem vagyok csaló – ez is az előnyömre játszik majd. Lehet, hogy elszórakozok vele, aztán ejtem, mondván, hogy bűntudatom van, amiért megcsalom a kitalált barátomat. Mit is mond a szólás a bosszúról? Calvin hamarosan megtudja. Boldogan, hogy végre volt valami tervem, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésemben. Önző diadal töltött el. Már készen álltam az előttünk álló hosszú hétre. Korbie kicipzározta a CD–tartót, de mielőtt átlapozta volna a lemezeket, észrevett egy összehajtott papírt az elején. – Nahát, ezt nézd! Oldalra pillantottam. A Grand Tetőn Nemzeti Park topográfiai térképe volt, olyan, amit bármelyik erdőőri állomáson megkaphatsz, csakhogy ezt

beborították Calvin kézírásos jegyzetei. Háromba, majd ismét félbe lehetett széthajtani, a hajtásoknál már szakadozott. Calvin láthatóan jó sokszor használta. – Bejelölte a legjobb túraútvonalakat – mondta Korbie. – Nézd, milyen messze elment... mindenhova írt valamit. Évekbe telhetett, hogy így összehozza. Mindig cukkoltam, hogy milyen nyughatatlan, de azért ez menő dolog. – Hadd nézzem! Elvettem a térképet, kiráztam a kormányra, és hol azt néztem, hol az utat. Calvin nem csak turistautakat jelölt meg. Felírta, hol lehet hójáróval elmenni, hol futnak a kövezetlen utak, hol találni vészhelyzet esetén menedéket, erdészházat, honnan nyílik szép kilátás, hol vadásznak, melyik tavak és patakok vize tiszta, merre futnak a vadcsapások. Idlewilde-ot is feltüntette. Ha valaki eltéved a hegyekben, ez a térkép hasznos túlélőeszköznek bizonyulhat. Még mindig túl messze voltunk, hogy a saját helyzetünket megtaláljam rajta, de komolyan megfordult a fejemben, hogy elcseréljem Mr. Versteeg kisebb értékű jegyzeteire, ha odaértünk. – Mindenképpen muszáj lesz visszaadnod Calvinnak a térképet – erősködött Korbie. Összehajtottam a lapot, és a rövidnadrágom farzsebébe gyűrtem. Egy ilyen részletesen kidolgozott térkép bizonyára sokat ér neki. Visszaadom. De előbb izzadjon meg érte. Harminc perccel később Sheryl Crow elénekelte az Every Day Is a Winding Road című dalt, és ezzel véget ért a kazetta. Az út egyre meredekebbé vált, szerpentinen kanyarogtunk felfelé a hegyre, mellettünk egyre meredekebb mélység lett a padkából. A kormányra hajoltam, minden hajtűkanyarnál összpontosítottam. Egy rossz fordulat, és legurulunk a hegyről. A felismerés egyszerre töltött el riadalommal és izgalommal. – Szerinted azok esőfelhők? – kérdezte Korbie, és homlokráncolva északra mutatott, ahol a fák csúcsa felett sötét fellegek gomolyogtak. – Hogy a fenébe? Megnéztem az időjárás–jelentést, mielőtt elindultunk. Idahóban ígértek esőt, nem Wyomingban. – Pár percig szakad, aztán kitisztul az ég – feleltem. A közmondás is így szól: ha nem tetszik a wyomingi időjárás, várj öt percet. – Hát jobban teszi, ha nem akar esni, amíg fent vagyunk – fújt Korbie

haragosan, és átfutott a fejemen, vajon a waikiki strandon napfürdőző Rachelre és Emilie-re gondol-e éppen. Tudtam, mennyire szeretett volna valami trópusi vidékre menni a tavaszi szünetben, és nagyon sokat elmondott a barátságunkról, hogy mégis velem tartott. Mi is veszekedtünk, persze, de a kapcsolatunk szilárd alapokon állt. Nem sok barát cserélte volna el a homokos tengerpartot egy hegyi túráért. – Olvastam egy ismeretterjesztő könyvben, hogy idefenn folyton ütköznek a hideg és meleg légtömegek, ezért esik – mormoltam, de közben a szememet nem vettem le az útról. – Ezen a szinten a vízgőz jéggé fagyhat, és pozitív töltést kap. Az eső viszont negatív töltésű. Ha a töltések találkoznak, kisül a villámlás, és nyakunkon a vihar. Korbie az orra hegyére húzta a napszemüvegét, és eltátotta a száját. – Tüzet is tudsz gyújtani két fadarabbal? Meg a csillagok alapján tájékozódni? Eleresztettem a kormányt, és belebokszoltam a vállába. – Legalább belenézhettél volna te is a turista–útmutatókba, amiket apádtól kaptál. – Azokra gondolsz, amikből megtanultam, hogy az éhező ember nyúlbogyón is kihúzhatja? – Fintorgott. – Az volt az első és utolsó alkalom, hogy kézbe vettem egy olyan könyvet. De különben is felesleges lett volna, mert a bátyám úgyis átveszi az irányítást, és majd ő utat mutat nekünk. Calvin nem fogja átvenni az irányítást. Ezúttal nem. Nem azért edzettem ilyen sokáig és ilyen keményen, hogy csak úgy átadjam neki. Az ég nemsokára koszos palaszürkévé változott, és egy jéghideg esőcsepp pottyant a karomra. Aztán a másik. És még három. Másodperceken belül sűrűn esett, kopogott a szélvédőn. Az út közepén álltam meg, mert nem tudtam hova lehúzódni. Korbie úgy csapkodta az esőcseppeket, mintha szúnyogok lennének. – Segíts felhúzni a tetőt! – ugrottam ki, és felemeltem a vásznat, integetve, hogy akassza a helyére, aztán kinyitottam a csomagtartót, felhúztam a hátsó nejlonablakot, és rögzítettem a hevedert. Addigra teljesen átáztam, csupa libabőr voltam a hidegtől. Kitöröltem az esővizet a szememből, felhúztam az oldalablakok cipzárját, végül lesimítottam a tépőzáras réstakarókat, és rémesen borzongva vissza– ugrottam a kormány mögé.

– Nesze neked negatív töltés – közölte Korbie faarccal. A hideg ablakhoz nyomtam az arcomat, és kilestem az égre. Gonosz, szürke viharfelhőket láttam minden irányban – sehol semmi kék, még a horizonton sem. Megdörgöltem a karomat, hogy felmelegedjek. – Fel kellene hívnom Beart, hogy elmondjam, mi történt. – Korbie már a gyorshívó gombot nyomta, de aztán visszaroskadt az ülésbe. – Nincs hálózat. Csak néhány kilométert haladtunk, mielőtt az ég minden vize leszakadt volna. Az út felszíne folyóvá változott, az áradat át–átcsapott a gumik felett is, és tartottam tőle, hogy megcsúszunk. Az ablaktörlők nem bírtak az esővel, és azt se láttam, merre gurulunk. Leálltam volna a padkára, ha van padka; így annyira lehúzódtam jobbra, amennyire bírtam, ott álltam meg, és bekapcsoltam a vészvillogót. Reméltem, ha valaki mögöttünk érkezik, aszakadó esőben is meglátja a villogást. – Vajon milyen az idő Hawaiin? – merengett Korbie, és a felsője ujjával törölte le az ablakát belepő párát. A körmömmel kocogtattam a kormánykereket. Vajon Calvin mit tenne a helyemben? Nagyon sokat lendítene a hangulatomon, ha este arról számolhatnék be neki, hogy fennakadás nélkül uraltam a vihart. – Ne ess pánikba! – mondtam ki halkan, gondolva, hogy ez kiváló első lépésnek tűnik a siker felé vezető úton. – Zuhog az eső, meghalt a mobilhálózat, és itt ülünk a hegység közepén. Ne essünk pánikba, hát persze – vágta rá Korbie.

Harmadik fejezet



A Z ESŐ NEM CSILLAPODOTT. Egy órával később ugyanolyan erővel szakadt, de már ónosan, sűrűn, még éppen nem havazott – mindazonáltal ha még pár fokot hűl a levegő, biztosan esni kezd a hó. Még mindig az út szélén álltam, a motor végig járt. Valahányszor lekapcsoltam, hogy spóroljak az üzemanyaggal, mindketten remegni kezdtünk. Már felvettük a farmerjeinket, és bakancsba meg télikabátba bújtunk, ám ez sem segített. És senki nem érkezett lentről – akár jó hír volt ez, akár rossz. – Egyre hidegebb lesz – mondtam az ajkamat rágva. – Talán vissza kellene fordulnunk. – A ház legfeljebb egyórányira lehet – ellenkezett Korbie. – Most már nem fordulhatunk vissza. – Annyira szakad, hogy a táblákat se látom. Előrehajoltam: hunyorogva éppen csak kivettem a sárga rombuszt a kocsi előtt, de a fekete betűk olvashatatlanok maradtak. Rémes sebességgel sötétedett; bár az óra még csak ötöt mutatott, de a fényviszonyok szerint alkonyodott. – Azt hittem, a Wrangler terepjáró. Biztosan megbirkózik az esővel. Csak adj neki jó nagy gázt, és húzzunk fel a hegyre! – Várjunk még tíz percet, hátha enyhül. Nem volt sok gyakorlatom benne, hogyan kell szakadó esőben vezetni, főleg ilyenben, erős szélrohamok közepette. A növekvő sötétség csak rontott a helyzeten. Abban a percben még lépésben haladni is veszedelmesnek tűnt. – Nézz az égre! Nem fog enyhülni. Mennünk kell. Mit gondolsz, bírni fogják az ablaktörlők? Jó kérdés volt: a gumi máris el-elvált a fémtől, és halkan nyikorogva szántotta az üveget. – Lehet, hogy ki kellett volna cserélned őket, mielőtt elindultunk. Még jó, hogy most eszébe jut. – Ami azt illeti, aggódom, hogy a kocsid bírja-e ezt az időt – folytatta kimért, de tényleg aggodalmas hangon.

Nem feleltem, mert féltem, hogy olyat mondok, amit magam is megbánok. Korbie mindig így támadott, a szőnyeg alól. Az évek során művészi szintre fejlesztette az ártatlan áskálódást. – Az utóbbi időkben egyre jobb terepjárókat dobnak piacra, nem? – tette hozzá alattomosan. – Úgy értem, a te Wranglered és az én kocsim közötti különbség szembetűnő. Akaratlanul is kihúztam magam. Mint mindig, most is versenyhelyzetet csinál a szituációból. Soha nem vallanám be neki, de tavaly nyáron egyszer, amikor náluk aludtam, belelestem a naplójába. Azt hittem, Calvin néhány titkát találom ott, amikkel később majd játékosan cukkolhatom. Azt a meglepetést, amikor ehelyett egy összehasonlító elemzésre akadtam! Korbie két párhuzamos listába szedte kettőnk tulajdonságait. Szerinte jobbak a lábaim, szebb a derekam, viszont az ajkam túl vékony, és sok a szeplőm, ezért csak általánosságban vagyok aranyos. Neki nagyobb a melltartómérete, elegánsabb a szemöldöke, és három kilóval könnyebb – azt persze nem tette hozzá, hogy ehhez nyolc centivel alacsonyabb is! A lista két oldalt tett ki, és a tinta változó színéből láttam, hogy folyamatosan bővül. Korbie minden elemnek pontértéket adott, és a pillanatnyi összegzésben tíz ponttal megvert. Ami azért is volt nevetséges, mert a manikűrjét öt ponttal többre értékelte az enyémnél, holott ugyanott csináltattuk, egyformára. Most, hogy eszembe jutott a titkos lista, minden eddiginél jobban elszántam magam, hogy megvédjem a Wranglert. Feljutok a hegyre, Korbie nem írhat új győzelmet az idióta összegzésébe. (Jobb kocsi? Pipa.) Tudtam, nem kellene, hogy számítson a játék, hiszen eleve meg volt bundázva, és Korbie sose hagyná, hogy megverjem, mégis szerettem volna. Nagyon. Különös, de Calvinnal is ugyanezen mentem végig a kapcsolatunkban. Kényszeresen igyekeztem meggyőzni mindenkit, különösen Korbie-t, hogy mi vagyunk az álompár. Mindörökre. Korábban sosem gondoltam végig tudatosan, de mindig is hatalmas nyomás volt rajtam, hogy megmutassam Korbie-nak, milyen nagyszerű az életem. Talán a lista miatt. Talán mert a gondolat is bosszantott, hogy számon tartja a dolgainkat, pedig ilyesmit az ellenségek csinálnak egymással, nem a legjobb barátok. – Raktál erre az izére téli gumit, mielőtt elindultál? – tudakolta Korbie. Erre az izére? Most is, mint hasonló alkalmakkor, emlékeztetnem kellett magamat, miért is vagyunk barátok. Amióta az eszemet tudom,

elválaszthatatlanok voltunk, és bár az utóbbi időben – különösen az utolsó évben – elágaztak az útjaink, nehéz volt hátat fordítani egy ilyen régi kapcsolatnak. Ráadásul, ha belegondolok, össze se tudnám számolni, hányszor dobta be magát értem Korbie. Már kislány korunkban is – ő vette meg a holmikat, amiket én nem engedhettem meg magamnak, és addig nyivákolt, amíg a szülei megengedték, hogy velük menjek a családi nyaralásokra. Mindig tett róla, hogy ne maradjak ki semmiből. Személyisége sajátos vonásai ide vagy oda, Korbie az apró kedvességekkel megnyert magának. Na de akkor is! Határozottan inkább voltunk testvérek, mint barátnők. Szerettük egymást, még ha nem is mindig bírtuk a másik fejét. És bármikor számíthattunk a másikra. Rachel és Emibe a vízpartot választotta a tavaszi szünetre, nem a Teton-túrát, bár tudták, hogy szükségem van rá. Korbie nem tétovázott. Na jó, csak egy kicsit. – Nem kellene havaznia – vágtam vissza. – A szüleid szerint tiszta az út Idlewilde-ig. Korbie lassan, dacosan sóhajtott, és türelmetlenül keresztbe vetette a lábait. – Hát akkor most itt ragadtunk. Várhatjuk, hogy Bear megmentsen. – Arra célzol, hogy az én hibám, hogy elakadtunk? Nem én rendezem az időjárást. Korbie felém fordult. – Csak annyit mondtam, hogy elakadtunk, te meg máris felfújod a dolgot. Még ha tényleg arra is céloztam volna, hogy a Wrangler nem bír az idővel, talán nem lenne igazam? Csak bosszant, hogy igazam van. Gyorsabban kezdtem venni a levegőt. – Akarod látni, hogy megy fel a Wrangler a hegyre? – Ha látom, majd el is hiszem – intett ki a szélvédőn. – Jól van. – Gyerünk, csináld csak! Padlózd le a pedált! Kifújtam a hajamat a szememből, és úgy megmarkoltam a kormányt, hogy az ujjaim elfehéredtek. Nem akartam ezt csinálni. Nem hittem, hogy a Wrangler képes lesz felfelé úszni a folyón – hiszen gyakorlatilag ezt kérem tőle. – Papír vagy – szúrt belém Korbie. – Nem fogod megcsinálni. Muszáj lesz. Nem hagytam magamnak választást.

Sebességbe tettem a motort, összeszedtem a bátorságomat, és lassan belekormányoztam a kocsit az úton hömpölygő vízbe. Annyira féltem, hogy az izzadság lecsordult a hátamon. Még el se jutottunk Idlewilde-ba, és máris problémákkal szembesülünk. Ha elcseszem, Korbie sosem bocsátja meg nekem, hogy felrángattam ide. Ami még rosszabb, elmondja a bátyjának, aki majd az orrom alá dörgöli, hogy nem kellett volna nehéz túrára készülni, ha esőben még vezetni sem bírok. Muszáj lesz végigcsinálnom. A hátsó kerekek kipördültek, megcsúsztak, de végül megtapadtak az aszfalton, és elindultunk felfelé. – Látod? – kérdeztem büszkén, bár a mellkasomat még mindig szorongatta a félelem. A lábam rádermedt a gázpedálra, rettegtem, hogy ha kicsit is korrigálnom kell, a Wrangler megcsúszik, és legrosszabb esetben meg sem áll a hegy aljáig. – Majd akkor veregesd a saját válladat, ha feljutottunk. Hatalmas hópelyhek röppentek a szélvédő felé. Még egy kicsit feljebb kapcsoltam az alig használható ablaktörlőt. Alig néhány méternyire láttam el, és hiába kapcsoltam fel a reflektorokat, a helyzet szinte semmit sem javult. Egy órán át araszoltunk felfelé. Már nem is láttam az utat, csak itt–ott villant ki a fekete aszfalt a vakító fehérségből. A kerekek csúszkáltak, folyton leblokkoltak. Még több gázt adtam – de tudtam, nem centizhetem ki az utat felfelé a végtelenségig. Egy dolog bizonyítani Korbie előtt, és más dolog szükségtelenül mindkettőnk halálát okozni. A Wrangler lefulladt. Indítóztam, lenyomtam a gázpedált. Gyerünk, tovább! Azt se tudtam, az autót biztatom-e, vagy magamat. A motor felnyüszített, és újra lefulladt. A meredek, egyre jegesedő emelkedőn nem juthattunk feljebb. Még azt se láttam, hol álltam meg, és ez megrémített. Lehet, hogy csak centikre vagyunk a szakadéktól. Újra bekapcsoltam a vészvillogót, de tudtam, ebben a hóesésben senki se látja meg, csak amikor már túl késő. Előszedtem Calvin térképét, és megpróbáltam betájolni magunkat, de hasztalan – semmi tájékozódási pontot nem láttam a fehérségen át, amihez mérhettem volna magunkat. Percekig csendben ültünk, a lélegzetünktől bepárásodott az ablak. Boldog voltam, hogy most az egyszer Korbie sem kommentálta az eseményeket. Nem vitatkozhattam volna vele.

Újra és újra végigmentem a lehetőségeinken. Nem volt ételünk – az a házban várt ránk, Mr. Versteeg a múlt hétvégén felhozatta az asszisztensével, hogy ne nekünk kelljen. Nem volt térerő. Hálózsákunk az volt, de tényleg lehetőség, hogy itt alszunk az úton? Mi lesz, ha egy nagyobb autó hátulról belénk rohan? – Szent szar – szólalt meg végül Korbie, letörölve a párát az ablakról, és kibámulva a fehérségbe. Még sose láttam ilyen erős és sűrű havazást. Máris befedte az utat, és egyre magasodott. – Talán vissza kellene fordulnunk – ajánlottam, azonban már ez sem ért semmit. A jégen lefelé korcsolyázni jóval veszélyesebb, mint felfelé kapaszkodni. Ráadásul a koncentrációtól, hogy idáig eljussunk, teljesen kimerültem, a fejem tompán sajgott. – Nem fordulunk vissza. Itt maradunk – jelentette ki Korbie határozottan. – Bear egy vagy két óra lemaradással jön utánunk. Majd ő kihúz minket a furgonjával. – Korbie, nem maradhatunk itt az út közepén. Túl veszélyes. Biztosan van egy letérő előttünk valahol. Szálljunk ki, és toljuk meg! – Hogy mi van? – Nem parkolhatunk le itt. Az út közepén vagyunk. – Nem tudtam, igazat mondok-e; a talaj, a fák, az ég is fehér kavargásba olvadt, elmosódtak a határok közöttük. Valójában nem gondoltam, hogy meg kellene próbálnunk megmozdítani a kocsit, ha azt se látjuk, merre toljuk, de elegem lett Korbie ostoba, átgondolatlan javaslataiból. Meg akartam kínálni egy kis valósággal. – Szálljunk ki, és toljuk! Korbie szeme először kitágult, aztán összeszűkült. – Nem mondhatod komolyan. Odakint havazik. – Jó, akkor te vezetsz, én tolom. – Szart se értek én a vezetéshez. Ezt jól tudtam, de a kikényszerített beismerés nem javított a hangulatomon, ahogy reméltem. Elakadtunk, és fogalmam sem volt, hogyan juttassam ki magunkat innen. Különös szorítás fészkelte be magát a torkomba. Rám tört a félelem, hogy talán nagyobb bajban vagyunk, mint hisszük – de félretoltam a dermesztő gondolatot, és kiszálltam. A hó és a szél azonnal belém mart. A kabátom zsebeibe túrva a gyapjú sísapkámat kerestem. Öt perc kell csak, és mosogatóronggyá ázik. Volt

egy másik is, egy baseballsapka, valahol a táskáim alján, amit még Calvintól kaptam tavaly nyáron, de az úgysem volt vízhatlan. Csakis azért hoztam magammal, hogy visszaadhassam neki, demonstrálva, hogy túlléptem rajta. Vörös sálamat a nyakam köré tekertem, remélve, hogy jobban jár, mint a sapkám. – Hová mész? – süvöltötte Korbie a nyitott ajtón át. – Itt nem éjszakázhatunk! Ha járatjuk a motort, kifogy a tank, és fűtés nélkül megfagyunk. – A szemébe néztem, hogy lássam: felfogta, amit mondtam, pedig én is alig értettem saját magam. A gondolat, hogy veszélyben lehetünk, céltalanul motoszkált az agyam hátuljában, nem hagyott nyomot. Apu járt az eszemben. Tudja, hogy a begyekben havazik? Talán már a kocsijában ül, és elindult értünk. Nem kerülhetünk igazán nagy bajba, hiszen apu megment... de hogy fog ránk találni? – De hát havazásról nem volt szó! – visította Korbie. Ha apu sejtette volna, nem enged el az útra. Most otthon lennék, biztonságban. Azonban ezen töprengeni időpocsékolás. Itt vagyok, havazik, és menedéket kell találnunk. – Azt akarod mondani, hogy aludjunk kint? – Korbie az erdő sötét, kísérteties árnya felé mutatott a kavargó pelyheken át. A hónom alá dugtam a kezemet, hogy melegen tartsam. – Kizárt, hogy rajtunk kívül nincs itt más – feleltem. – Ha elindulunk, találunk egy házat, ahol ég a lámpa. – És ha eltévedünk? A kérdés bosszantott. Honnan kellett volna tudnom? Éhes voltam, pisilnem kellett, és elakadtam egy hegy oldalában. Arra készültem, hogy elhagyom a kocsimat egy jobb menedék reményében, pedig nem tudtam, találok-e ilyet. A telefonomnak nem vehettem hasznát, nem értem el aput. A szívem úgy vert, hogy beleszédültem. Becsaptam az ajtót, úgy téve, mintha meg se hallottam volna a kérdését. Az eltévedést alulra toltam a gondjaim listáján. Ha apu nem jut fel a hegyre, ha Korbie meg én a Wranglerben éjszakázunk, ha nem találunk menedéket, halálra fagyunk. Nem árultam el Korbie-nak, de még abban sem voltam biztos, hol vagyunk. Ő rosszabbul tájékozódott nálam, és rám hagyta, hogy eligazodjak Mr. Versteeg jegyzetei alapján. A fagyos eső azonban páncélt vont az útjelzésekre, olvashatatlanná tette őket. Hiába tettettem önbizalmat, nem voltam benne biztos, hogy az utolsó kanyar

helyes volt. Egy főút vezetett fel a hegyre, de ha túl korán vagy túl későn kanyarodtam le... Bear utánunk jön, de ha eltévesztettem a lehajtót, sosem talál meg. Idlewilde kilométerekre is lehet. Korbie a kocsi hátuljánál ért utol. – Talán jobb lenne, ha itt maradnék, amíg te körülnézel. így legalább az egyikünk tudja, hol a Wrangler. – Nem megyünk sokra a Wranglerrel, ha a vihar nem csillapodik reggelig – mutattam rá. Korbie hajába és kabátjára hó tapadt. Egyre jobban esett. Szerettem volna elhinni, hogy hamarosan csillapodni fog, meg azt is, hogy Bear nem sokkal jár mögöttünk, csakhogy a szívemet szorongató pánik azt súgta, erre nem számíthatok. – Együtt kellene maradnunk – válaszoltam. Jó ötletnek tűnt. Olyasminek, amit Calvin mondana. – De mi lesz, ha elkerüljük Beart? – ellenkezett Korbie. – Fél órát megyünk. Ha nem találunk senkit, visszafordulunk. – Megígéred? – Persze. Igyekeztem semleges hangon beszélni, nehogy Korbie rájöjjön, mennyire félek. Ha rájön, hogy nem tartom teljesen kézben a helyzetet, kiakad. Az érvelés akkor már szóba se jöhet: ismertem annyira, hogy tudjam, vagy sírni kezd, vagy kiabálni. És abban az esetben én is képtelen leszek gondolkodni. Márpedig azt muszáj. Gondolkodni. Úgy gondolkodni, mint egy túlélésre képes ember. Mint Calvin. Kiszedtem egy kis zseblámpát a csomagból, és nekiindultunk a viharnak. Harminc percig lábaltunk a havon át. Aztán negyvenötig. Az út mellett maradtam, nehogy eltévedjek, de közben annyira besötétedett, hogy a sűrű havazásban könnyű volt eltájolni magamat. Közeledtünk az egy órához. Tudtam, hamarosan lejár a szerencsém, és Korbie nyafogni kezd, hogy forduljunk vissza. – Még egy kicsit tovább – mondtam, immár nem először. – Nézzük meg, mi van ott, azok mögött a fák mögött. Korbie nem felelt. Azon tűnődtem, vajon már ő is annyira fél-e, mint én. A hó felmarta a bőrömet, mintha foga lett volna. Minden lépés fájt, és a

fejemben lassan új terv kezdett kialakulni. A Wranglerben vannak takarók és hálózsákok. Nem alhatunk a kocsiban, amíg az úton áll, de ha rétegesen felöltözünk, mélyedést ásunk egy hótorlaszba, és összebújunk, hogy megőrizzük a testünk melegét... Fény. Ott. Előttünk. Nem látomás volt. Valóság. – Fények! – böktem ki; a hangom elvékonyodott a hidegtől. Korbie sírva fakadt. Megfogtam a kezét, és együtt trappoltunk át a fák között, a hótól felázott talajon. A sár a bakancsomra tapadt, megnehezítette a lépést. Egy ház. Egy ház. Minden rendben lesz. Az ablakokon kiszűrődő fényben láttam, hogy a ház előtt egy vén, rozsdaszínű furgon áll, félig már hóval borítva. Valaki van idehaza. Az ajtóhoz rohantunk, és bekopogtam, aztán válaszra sem várva újra, hangosabban. Korbie is csatlakozott, ököllel vertük az ajtót. Elhessegettem magamtól a gondolatot, mi lesz, ha nem nyitják ki, mi lesz, ha elmentek, csak a furgon maradt itt, mi lesz, ha be kell törnünk. Biztosra vettem, hogy képes leszek betörni, ha arra kerül a sor. Néhány másodperc múlva lépések hallatszottak az ajtó túloldalán. Elszabadult bennem a megkönnyebbülés. Aztán fojtott hangok vitáját hallottam. Mi tart ennyi ideig? Igyekezzetek már, kiáltottam be gondolatban. Nyissátok ki az ajtót! Eresszetek be! Váratlanul felkapcsolódtak a veranda lámpái: úgy ragyogtak ránk, mint a reflektorok. Összerezzentem, megpróbáltam átlátni a fényen – olyan sokáig gyalogoltunk a sötétben, hogy szúrta a szememet. Nyílt a retesz, halkan nyikordulva kitárult az ajtó. Két férfi állt bent, a magasabb néhány lépéssel hátrébb. Azonnal felismertem: ugyanaz a piros kockás ing meg kopott bakancs volt rajta, mint korábban. Összeakadt a tekintetünk, és az arcára kiült a nyers döbbenet, de amikor felismert, megkeményedtek a vonásai. – Mason? – kérdeztem.

Negyedik fejezet EGY NAP KÉTSZER – mosolyogtam rá vacogó fogakkal. – Ez vagy nagyon nagy véletlen, vagy a sors így akar a tudtunkra adni valamit. Mason szó nélkül bámult rám, az ajkát összepréselte, sötét szeme kicsit sem volt hívogató. A szél hóörvényeket sodort be a nyitott ajtón át, ám Mason nem hívott be minket. – Mit keresel itt? A másik férfi az ajtófélfának támaszkodott, és kíváncsian nézett egyikünkről a másikra. – Ismered? Nagyjából Masonnel egykorúnak tűnt, a húszas éveinek elején járt, ám alacsonyabb volt és vékonyabb, testére feszülő pólója alól kivillantak a bordái. Loncsos szőke haja a homlokába hullott, fekete keretes, kerek szemüvege mögött jégkék szempár csillogott. Mégis leginkább a görbe orra ragadta meg a figyelmemet – az jutott eszembe, vajon hogyan törte el? – Honnan ismeritek egymást? – bökött oldalba Korbie várakozón. El se hittem, hogy elfelejtettem beszámolni neki Masonről. Ha nincs olyan hideg, talán felnevetek, mert eszembe jutott Calvin féltékeny arca, amikor ketten meggyőztük, hogy együtt járunk. Muszáj lesz elmesélnem, még mielőtt Idlewilde-ba érünk, hogy rávehessen! Korbie-t: segítsen fenntartani a színjátékot Calvin előtt. – Talál... – kezdtem, de Mason félbeszakított: – Nem ismerjük egymást. Reggel találkoztunk a benzinkúton, ugyanabban a sorban állt, amikor tankoltam. Meleg barna szeme most hűvös volt és rejtőzködő, a hangja kapkodó, bosszús. Nehéz volt elképzelni, hogy néhány órája vele flörtöltem, és nem értettem, miért olyan zárkózott most. És miért nem akar tovább játszani? Mi változott? Újra összenéztünk. Ha látta is rajtam, hogy összezavarodtam, nem érdekelte. – Mit akartok? – kérdezte ismét, jóval türelmetlenebbül.

– Hogy nézünk ki? – Korbie remegve topogott, és átkarolta magát, hogy felmelegedjen. – El... elakadtunk – dadogtam, az ellenséges hangnem megriasztott. – Elkapott bennünket a hóvihar. Majd megfagyunk. Beengednétek, lécei? – Hadd jöjjenek – szólalt meg Mason barátja. – Nézz rájuk, teljesen átáztak! Korbie nem várt további invitálásra, egyenesen berontott a helyiségbe, én pedig követtem. Mason barátja becsukta mögöttünk az ajtót. Ahogy elért a meleg első hulláma, megkönnyebbülten megborzongtam. – Nem maradhattok itt éjszakára – jelentette ki Mason azonnal, és úgy állt meg előttünk, hogy ne juthassunk be a ház belsejébe vezető folyosóra. – Ha nem maradhatunk itt, emberi jégkockává fagyunk – vágta rá Korbie. – Azt nem veheted a lelkedre. – Komoly dolognak hangzik – válaszolta Mason barátja, és a szemében halvány vidámság csillant. – És nem, semmiképpen nem szeretnénk, ha emberi jégkockák száradnának a lelkűnkön. Főleg olyanok nem, akik melegvérű alakban sokkal jobban néznek ki. Korbie, válaszul a bókra, pukedlizett, és szégyentelenül elmosolyodott. – Hol a kocsitok? – tudakolta Mason. – Hol álltatok meg? – Lejjebb, a főúton – feleltem. – Nagyjából egy órát gyalogoltunk idáig. – Mostanra valószínűleg csak egy hóbucka – tette hozzá Korbie. – Hihetetlen – morogta Mason rám meredve. Mintha az én hibám lenne. Hát, bocs, hogy nem én igazgatom az időjárást. Bocs, hogy kértem egy kis segítséget. Némi vendégszeretetet. – Egyedül vagytok? Csak ti ketten? – kérdezte Mason barátja. – A nevem egyébként Shaun. – Korbie vagyok – mutatkozott be a barátnőm bársonyos hangon. Shaun kezet fogott vele, aztán felém nyújtotta a jobbját, de én túlságosan fáztam, hogy kivegyem a kezemet a zsebemből. Biccentve üdvözöltem. – Britt. – Igen, csak mi ketten – válaszolt Korbie az előző kérdésre. – Muszáj, hogy megengedjék, hogy itt maradjunk. Megígérem, jó buli lesz – tette hozzá szemtelen, csábos mosollyal. Nem törődtem a flörtölgetésével, inkább Masont vettem közelebbről szemügyre. Nem értettem, miért viselkedik olyan különösen, amikor korábban mindenre kész volt, hogy kisegítsen. Elnéztem vállas alakja mellett, hátha a ház belseje választ ad váratlan visszafogottságára.

Félbeszakítottunk valamit Korbie-val? Van itt valami vagy valaki, akit nem akar mások szeme elé tárni? Ahogy láttam, Mason és Shaun kettesben voltak – legalábbis erre utalt a bejáratnál, a fogason lógó két kabát. – Remek lesz, hogy így négyen össze lettünk zárva – biztosította őket Korbie. – Majd egymáshoz bújunk, hogy melegen tartsuk egymást – kuncogott. Bosszúsan néztem rá. Hogy mondhat ekkora ökörséget? Valójában még csak nem is ismerjük ezeket a fazonokat. Úgy viselkedett, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy néhány perce még a fagyhalál elől menekültünk a hegyen. Én még mindig reszkettem a félelemtől, és látva, hogy Korbie Shaunra sugározza a bájait, szerettem volna megrázni. Rettegtem odakint, igazán rettegtem. Hogy csinálja, hogy átkapcsol egy kapcsolót, és egy lélegzetre sír, a másikra már nevet? – Csak ma éjjel maradnánk – mondtam a két férfinak. – Amint lehet, elhúzunk. Shaun Mason vállára tette a karját. – Mit gondolsz, haver? Nem kellene kisegítenünk ezeket a szegény kislányokat? – Nem – felelte Mason gondolkodás nélkül, és lerázta Shaun karját. – Nem maradhattok – közölte. – Kint sem maradhatunk – vágtam vissza. Furcsának találtam, hogy engedélyért könyörgünk, miközben minden egyes elhangzott szóval egyre kevésbé szerettem volna közös fedél alatt maradni Masonnel. Magam sem értettem. Az előttem álló férfiban nyoma sem volt a korábbi könnyed, játékos fickónak. Miért változott meg ennyire? – Néha jobb nem törődni Masonnel, az Ásszal – magyarázkodott Shaun erőltetett mosollyal. – Sok jó tulajdonsága van, de idegenekkel nem barátságos. – Mik ki nem derülnek! – mormolta Korbie. – Ugyan már, Ász – csapott Shaun Mason hátára. – Rosszabb is lehetne. Vegyük például, ha... – Elgondolkodva megvakargatta a borostáját. – Tulajdonképpen nem tudok jobb dolgot kitalálni, mint hogy két ilyen szép lány társaságában várjuk ki a vihar végét. A legremekebb, ami történhetett, hogy ránk akadtak. – Beszélhetnék veled kettesben? – kérdezte tőle Mason halkan, feszülten.

– Persze, csak olvasszuk ki a lányokat! Nézd, reszketnek szegények. – Most. – Ugyan már, lazíts egy kicsit! – szólt rá Korbie Masonre, mint aki már unja a banánt. – Nem vagyunk baltás gyilkosok. így görbüljek meg – mutatta fel játékosan a kisujját Shaun felé. – Hallod, haver? így görbüljön meg! – vigyorgott Shaun, és játékosan mellbe taszította Masont. Kezdett az idegeimre menni a huzavona. Annyira megdermedtem odakint, hogy felötlött bennem a gondolat: félrelököm Masont, és a kandallóban lobogó tűzhöz futok. A lángok árnyéka a folyosó végéről nyíló kisebb helyiség falán táncolt. Elképzeltem, milyen lesz ott ülni előtte, és végre átmelegedni. – Egy éjszakába senki sem hal bele, nem igaz, Ász? – folytatta Shaun. – Miféle férfiak volnánk, ha kiebrudalnánk ezt a két lányt? Mason nem felelt, de az arcizmai láthatóan megfeszültek – nem is tehette volna egyértelműbbé az érzéseit. Nem akart a házában látni minket – Shaun ugyanakkor örömmel engedte volna, hogy maradjunk, ameddig csak szükséges. Talán veszekedtek, mielőtt beestünk? Éreztem, hogy kettejük közt elektromos vezetékként zizeg a feszültség. – Könyörgöm, megbeszélhetnénk ezt a kandalló előtt? – szólalt meg Korbie. –Jó ötlet – helyeselt Shaun, és el is indult, hogy mutassa az utat. Korbie követte: néztem, ahogy siet befelé, és már tekeri is le a sálat a nyakáról. Kettesben maradtam Masonnel. A szemébe néztem, és egy pillanatra úgy láttam, mintha az arcvonásai legyőző tten elernyedtek volna; majd szinte azonnal újra meg is feszültek. Haragot láttam rajta? Ellenségességet? A tekintete belém metszett, és átfutott a fejemen, hogy talán közölni akar valamit. A szemében izzó fény mélyebb mondanivalót sejtetett. – Mi a bajod? – mormoltam, és megpróbáltam megkerülni. Pont előttem állt, útban a folyosóhoz, és azt vártam, hogy félrelép, de nem tette. Kényelmetlen közelsége az ajtóhoz szorított. – Köszönöm a meleg fogadtatást – szúrtam oda. – Majdhogynem ki is olvadtam tőle. – Ez nem jó ötlet. – Mi nem jó ötlet? – kérdeztem kihívón, remélve, hogy elárulja, miért viselkedik ilyen furán. – Nem kellene itt lennetek. – Miért nem?

Vártam, hátha válaszol, de továbbra is csak a szemembe nézett sötéten és mélyen. – Nem igazán van választásunk – állapítottam meg végül hűvösen. – Azt hiszem, túl nagy kérés, hogy egy nap kétszer húzz ki a szószból. – Miről beszélsz? – kérdezte bosszúsan. Segítettél, hogy ne bőgjek le az exem előtt, nem emlékszel? De hogy a fagyhaláltól megóvj, az már nyilvánvalóan túl nagy kérés. Mit sutyorogtok? – kiáltott ki Shaun a kisszobából, ahol Korbie mellett ült a kis bőrkanapén. Korbie úgy vetette keresztbe a lábát, hogy a bakancsa orra Shaun felé mutasson, talán meg is érintette a lábát – a jelek szerint már nem várta, hogy Bear mentse meg. – Gyertek be a melegre! Mason lehalkította a hangját. – Tényleg annyira rossz a helyzet, mint ahogy mondod? – kérdezte sietve. – Tényleg elakadtatok a kocsival? Ha később odakísérlek benneteket, ki tudjuk ásni? – Bármit megteszel, csak ne maradjunk? – ráztam a fejemet. Nem érdemeltem ilyen bánásmódot, azok után nem, ami köztünk volt. Magyarázatot vártam. Hol a korábbi Mason? – Csak válaszolj! – vágta rá közönyösen. – Nem. Az út nagyon lefagyott, és túl meredek. Az a kocsi nem mozdul el onnan ma. – Biztos vagy benne? – Ne legyél ennyire tuskó! – Bár nem tette könnyebbé, mégis megkerültem. A karját súrolva átpréseltem magam közte és a fal között, amíg ő földbe gyökerezett lábbal állt. A folyosó felénél visszanéztem. Ugyanúgy állt, háttal nekem, és rövidre vágott haját dörzsölgette. Mi zavarta? Akármi volt is az, engem is feszültté tett. Hiába kerültünk ki a viharból, a házban sem éreztem magam biztonságban. Masonnel mindössze reggel találkoztam, nem ismertem igazán. Shaunt még annál is kevésbé. És bár Korbie-t meg engem a fagyhalál réme már nem fenyegetett, az éjszakát két pasassal készültünk eltölteni, akikről nem tudtuk, bízhatunk-e bennük. Idegesítő volt. Egyelőre mégse tehettem mást, mint hogy éber maradok, és remélem, hogy a havazás hamarosan csillapodik. Beléptem Shaun és Korbie mellé a kis helyiségbe. – Köszönjük, hogy megengedtétek, hogy maradjunk – mondtam.

– Ebben a rémes időben. – Erre iszom – emelt meg Shaun egy vízzel teli papírpoharat. – Van vonalas telefonotok? – szólt bele Korbie. – A mobilhálózat itt nem létezik. – Telefon, az nincs. Van viszont chili és meleg sör. Meg egy pótágy. Hol akartatok megszállni eredetileg? Mielőtt a vihar elkapott? – kérdezte Shaun. – A családom házában – válaszolta Korbie. – Idlewilde-ban. – Shaun arcán nem láttam felismerést, vagyis valahol mégis rosszul kanyarodtam le, és Idlewilde-nak még a közelében sem jártunk. – Nagyon nagy, szép ház, kőkéményekkel – tettem hozzá, hátha ettől beugrik az emlék. Idlewilde egyedül állt a tónál, és önmagában is látványosságnak számított. – Milyen messze van? – csapott le ránk Mason hangja, mielőtt megjelent volna az ajtóban. – Odakísérhetlek benneteket. Shaun rövid, bosszús pillantást vetett rá, és alig láthatóan, de határozottan nemet intett. Mason összepréselte az ajkát. Összenéztek; éreztem, hogy növekszik köztük a feszültség. – Talán látnod kellene, milyen állapotban vannak az utak, mielőtt ilyesmit felajánlasz – csiripelte Korbie. – Képzeld magad elé a bokáig érő sarat, amit tetéz a hó, térdig, vagy még tovább. Ma este senki nem megy sehova. – Ebben igazad van – emelkedett fel Shaun ültéből. – Megkínálhatom valami innivalóval a hölgyeket? Van víz meg forrócsoki-por, bár azt nem tudom, jó-e még. És két üveg langyos sör. – Vizet kérek – feleltem. – Máris. Korbie? – Ugyanazt – mosolygott rá ragyogóan Korbie, kezét a térdére kulcsolva. – És te, Ász haver? Mason nem lépett beljebb a küszöbről, az arca elfelhősödött, szinte aggodalmassá vált. Valamin nagyon töprenghetett, mert csak néhány másodperc elteltével riadt fel. – Mi van? – Mit iszol? – Majd én hozok magamnak. Shaun eltűnt a konyhában. Mason zsebre dugta a kezét, és a falnak dőlt, a

szemét azonban nem vette le rólunk. Kihívón vontam fel a szemöldökömet – hiába győzködtem magamat, hogy jobb lesz nem piszkálni, túl nagy volt a kísértés. A kíváncsiság lassan kifúrta az oldalamat. Mi ez a mogorvaság? Hol van a reggel látott barátságos, mi több, szexi pasi? Öt akartam viszontlátni. Valami oknál fogva, amit magam sem tudtam hova tenni, jobban akartam, mint Calvint, és ez sokat mondott. – Ez a hely olyan csodásán rusztikus! – Korbie a mennyezet gerendázatára emelte a szemét. – Melyikőtöké? Mason nem felelt, hiába néztem rá. Korbie túlzó sóhajjal felállt, odalépett hozzá, és az ujjaival csettintett egyet az arca előtt. – Angol nyelvnek hívják, használd! Shaun abban a pillanatban ért vissza. – Ász háza – válaszolta. – A szülei nemrég hunytak el, és rá hagyták. Most vagyunk itt először a temetés óta. – Ó! – Nagyot nyeltem. – Biztosan nehéz. Az emlékek... mármint úgy gondolom – dadogtam diplomatikusan. Mason meg se hallotta, vagy talán süketnek tettette magát. Shaun arcát fürkészte, a szemöldökét összevonta, a tekintete perzselt. – Asz nem szeret erről beszélni – magyarázta Shaun könnyedén, szinte jókedvű mosollyal. – Ateista, és a halál gondolatától mindig ideges lesz. Nem hisz a túlvilágban, ugye, haver? Senki nem felelt. Megköszörültem a torkomat. Bár nagyon nem érdekeltek Mason érzései, Shaun bőbeszédűségét túlzásnak találtam. A feszültséget Shaun lefegyverző nevetése törte meg. – Lányok, túlságosan hiszékenyek vagytok. Látnotok kellene a saját arcotokat. A ház az enyém, nem Ászé. És mielőtt megkérdeznétek, a szülei tökéletes egészségben töltik nyugdíjas éveiket az Arizona állambeli Scottsdale-ben. – Te rosszabb vagy, mint a bátyám – nyögött fel Korbie, és hozzávágott egy díványpárnát. Shaun vigyora szinte fültől fülig ért. – Ez az ár, amit meg kell fizetnetek, amiért ma itt alusztok. El kell viselnetek a kifacsart humoromat. – Összedörzsölte a tenyerét. – Szóval, meséljétek el nekem, mit keres két lány egyedül fenn, a hegyen? – Ételt – közölte Korbie kertelés nélkül. – Vacsoraidő van. Ehetnénk, mielőtt beszélünk? Fogadok, hogy legalább három kilót leadtam, mire ideértünk.

Shaun Masonre nézett, aztán vállat vont. – Részemről rendben. Csak várjatok, mindjárt megcsinálom életetek legjobb francos chilijét. – Akkor varázsolj! – bocsátotta el Korbie egy királynői mozdulattal. – Csak azt ne kérd, hogy segítsek! Nem végzek kétkezi munkát, beleértve a főzést is. Britt-tel sem érdemes próbálkozni. Ő még nálam is rosszabb – fejezte be egy figyelmeztető pillantással: nehogy kisegítsd, ő az enyém. Tudtam, miért nem akarja, hogy elkísérjem Shaunt a konyhába, de az meglepett, hogy Mason is azonnal megfeszült, mintha bármelyik pillanatban kész volna beavatkozni, ha úgy döntök, hogy a barátjával tartok. Rám szegezett tekintete egyértelmű figyelmeztetés volt. Valami bizarr módon komikusnak találtam a helyzetet – nem akarta, hogy odamenjek. De máshova se. Sehova. És főleg nem akarta, hogy kettesben maradjak Shaunnal. Hát ez kellemetlen. Ha ez a módja, hogy megpiszkáljam, kihasználom az alkalmat. – Korbie-nak igaza van, rettenetesen főzök – vallottam be Shaunnak. – De csak mert valamiben nem vagyok jó, segíteni még tudok – böktem oda Korbie felé. – Nagyon szívesen segítek a vacsorában. És mielőtt bárki megállíthatott volna, beléptem a konyhába.

Ötödik fejezet A KONYHABÚTOR EGY GÖCSÖRTÖS FENYŐASZTALBÓL, egy navaho szőnyegből és a Teton-hegységet különböző évszakokban ábrázoló, bekeretezett képekből állt. A munkasziget fölé lógatott akasztókról alumíniumlábasok és -serpenyők lógtak, csillogásukat porréteg homályosította, mellettük ezüst fátyolként függtek a pókhálók. Shaun egyértelműen nem túl gyakran járt ide. A hálóval közös falba épített, kétfelé üveglappal fedett kandallóban lobogtak a lángok. Fa és füst kellemes aromája terjengett. Ámulva gondoltam rá, hogy Shaun megengedhet magának egy ilyen helyet. A Versteeg-nyaralót meg se közelítette, de hát Korbie anyja évek óta dolgozott sikeres válóperes ügyvédként. – Mit dolgozol? Muszáj volt tudnom. Már befejezte a főiskolát? Kegyetlen befektetési bankár, vagy egy pénzügyi zseni? Könnyedén rám mosolygott, de láttam, hogy nem teljesen elégedett magával. – Síbuzi vagyok. Addig nem is megyek főiskolára, amíg ki nem találtam, mit akarok kezdeni az életemmel. A hely valójában a szüléimé, de ők már nem járnak síelni, úgyhogy átengedték nekem. Folyton itt lógok. Akkor biztos hozatja a kaját, gondoltam, mert azokhoz a fazekakhoz évek óta nem nyúlt senki. – Elég messze esik a civilizációtól, nem? – Szeretek vezetni. A mosogató felett megmostam a kezemet, de nem találtam rongyot, úgyhogy a farmeromba töröltem. – Hol kezdjem? – kérdeztem. – Konzervnyitásban verhetetlen vagyok. Mielőtt Shaun megállíthatott volna, odaléptem a kamrához, és benyitottam. Meglepetésemre azonban a polcok – két chilikonzervet és egy megfakult doboz Swiss Miss csokiport leszámítva – teljesen üresen álltak. Shaun mögém lépett. – Elfeledkeztünk a bevásárlásról, mielőtt idejöttünk – magyarázta. – Nincs ennivalótok – állapítottam meg elképedve.

– A havazás holnapra eláll, majd akkor benézünk a boltba. A legközelebbi vegyesbolt is kilométerekre volt; elhaladtunk mellette felfelé jövet. – Étel nélkül indultatok el a hegyekbe? – Siettünk – vágta rá Shaun élesen. Nem erőltettem tovább a dolgot, mert a hangja egyértelműen elárulta, hogy nem akar erről beszélni, a felkészületlensége azonban megriasztott. Azt mondta, folyton idejár síelni, de a ház úgy festett, mintha régóta lakatlan volna. És valami más is zavart – valami nem volt rendjén Shaunnal. Elbűvölő volt és barátságos, de nem éppen szívélyes vagy őszinte. Vagy talán engem ért utol az üldözési mánia, mert beszorultam egy házba két vadidegen férfival. De az igazság az, hogy Shaun behívott minket, és még vacsorát is ad. Ideje lazítani, és elfogadni a vendégszeretetét. Lassan nyitottam ki a chilikonzerveket. Megfogalmazódott bennem, hogy inkább tegyük félre őket, hiszen ez volt minden, amivel kihúzhatjuk a vihart, márpedig ha a helyzet rosszabbodik, talán napokig ezen kell osztozkodnunk. A Jeepben voltak fehérjeszeletek – bárcsak magammal hoztam volna őket! Majdhogynem tétovázva adtam át a konzerveket Shaunnak, aki közben feltett egy nagy fazekat a tűzre. Megszokásból ránéztem a telefonomra, jött-e új üzenetem. Talán Calvin próbált hívni. Tudta, hogy hat körül kellett volna befutnunk Idlewilde-ba, márpedig lassan kilenc felé járt. – Amíg nem juttok lejjebb, meg ki a fák közül, a telefon csak a zsebeteket húzza. Halkan felnyögtem. Shaun igazat mondott. – Komolyan, ötpercenként ránézek. Rossz szokás. Olyan, mintha nem is tudnék létezni nélküle. – Te egyébként gyakran jársz erre? – kérdezte Shaun. Magasan a fejem fölé emeltem a telefont, de hiába lengettem, ott sem jelentek meg a térerőt jelző varázslatos vonalkák. – Persze – feleltem oda se figyelve. – Jól ismered a területet? – Korbie-nál jobban – nevettem. – És igen, most a büszkeség szólt belőlem, mert az ő családjuké a nyaraló. Nekem mindig is jobb volt a

tájékozódási képességem. Habár felfelé, az esőben mégsem volt olyan jó, gondoltam, de ezt megtartottam magamnak. – És Korbie ügyesebben játssza a bajba került kisasszonyt. Nem javítottam ki, hogy általában abban is én vagyok a tehetségesebb, mert a hangnem, amivel Korbie-ra utalt, nem volt épp hízelgő. – És a tavaszi szünetre jöttetek fel? – faggatott tovább. – Hadd találgassak, csajos hétvége a faházban? Christian Balé filmmaraton, jégkrém és pletyka? – Christian Balé helyett inkább James McAvoy, de egyébként elmehétnél látnoknak – gúnyolódtam. – Na de komolyan, tudni szeretném, mit csináltok itt, a hegyen. Én már meséltem magamról, most itt az ideje, hogy rólatok is megtudjunk valamit. Szerettem volna rávágni, hogy jóformán semmit nem árult el, de azért nagy örömmel kezdtem magamról beszélni. – Korbie-val túrázni fogunk a gerincen. Hatvan kilométert. Egész évben erre készültünk. Shaun elismerőn felvonta a szemöldökét. – Az egész gerincet végigjárjátok? Lenyűgöző! Ne vedd rossz néven, de Korbie nem tűnik épp távgyalogló típusnak. – Ó, ő még nem tud a hatvan kilométerről. Shaun hangosan, öblösen felnevetett. – Bárcsak láthatnám az arcát, amikor majd elárulod neki! – Biztosan emlékezetes lesz – mosolyogtam. – Lefogadom, hogy egy csomó tuti felszerelés maradt a kocsitokban. – A legjobb, ami csak létezik. Korbie az anyját bízta meg, hogy szerezze be a holmijainkat, Mrs. Versteeg pedig továbbadta a listát az asszisztensének, aki lelkiismeretfurdalás nélkül költötte a főnökség pénzét. Expresszcsomagban érkezett a felszerelés a Cabela’stól. Ismertem a mondást, ha adnak, fogadd el, de azért valamin mégis megakadtam. Tudtam, hogy Mr. Versteeg már évek óta megveteti Calvinnal a saját holmijait. Ha Cal rájön, hogy a miénket a szülei fizették, dührohamot kap. Állandóan arra panaszkodott, hogy elkényeztetik Korbie-t, és amíg jártunk, csak dédelgette a sérelmét, hogy a szülei meg sem próbálják egyenlően kezelni őt és a húgát. Nem hinném, hogy sok minden változott, amióta Calvin elment a Stanfordra. A béke

megőrzése érdekében majd emlékeztetnem kell Korbie-t: egy szót se szóljon a felszerelésünkről Calvinnak. – Azt is lefogadom, hogy kiválóan ismered a terepet – folytatta Shaun. A hízelgése megolajozta az utat, csak úgy siklottam előre. – Gyakran járok ide túrázni – vágtam rá; ártatlan hazugság volt, de kicsúszott a számon, mielőtt megállíthattam volna. – A hétvégéken rövidebb túrákkal gyakoroltam. – Ez legalább valóság volt. – Teljesen fel akartam készülni. A legtöbb barátom Hawaiira utazott, de tudod, én valami igazi kihívásra vágytam. – És tényleg csak ketten vagytok Korbie-val? A szüléitek nem várnak rátok fent? Tétováztam; már majdnem kiböktem Calvin és Bear nevét, de az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Első számú szabály, ha pasikkal beszélgetsz: sose emlegesd az exedet. Túlságosan ragaszkodónak tűnsz tőle. És keserűnek. – Anyu meghalt még kiskoromban, csak apuval élek – vontam vállat, remélve, hogy a mozdulat könnyednek hat. – Ő megbízik bennem. Tudja, hogy megvan a magamhoz való eszem. Megmondtam neki, hogy a hétvégén találkozunk. Ismer már annyira, hogy ha bajba keveredek, ki is mászok belőle. Ez már igazán túlzás volt. Apu sosem várta meg, hogy magam tói kimásszak bármiféle bajból. Még a gondolatot sem bírta elviselni. Maga volt a törődő nevelés iskolapéldája – gyanítottam, azért, mert lánynak születtem, az ő kislányának, és mert anyu rákban halt meg, olyan kicsi koromban, hogy nem is emlékeztem rá. Apu mindig mellettem állt, készen rá, hogy megmentsen a legkisebb kellemetlenségtől is. És igazság szerint nekem kényelmes volt ez a helyzet függeni tőle, és minden más férfitól is. Bevált. Amíg végül össze nem tört miatta a szívem. Shaun furán mosolygott. – Mi az? – tudakoltam. – Semmi. Csak meglepődtem. Azt hittem, te meg Korbie nem vagytok mások, mint buta iskolás lányok. A szokásos, vihorászós, tehetetlen, idétlen fajta. Látványosan pillogtam rá. – Nem is tudom, hová legyek a szép szavaktól... Ezen mindketten nevettünk.

– Helyesbítek – mondta aztán halkan, hogy a szavaink ne hallatsszanak ki a konyhából. – Korbie-t azonnal be tudtam sorolni, amikor bekopogtatok. De téged nehezebb. Te csinos vagy, és okos is, és ez megzavart. A csinos lányok közül, akiket ismerek, csak kevesen kaptak észt is. Persze, attól még bolond fejjel nekiindulnak kalandot keresni, de nem így. Nem jellemző rájuk, hogy nyakukba vegyék a gerincet. A mondatai szebbek már nem is lehettek volna. Nagyon szerettem volna, ha Calvin szóról szóra hallja, és látja, hogy egy, még nála is idősebb férfi, érdeklődik irántam, hisz bennem. Megjátszott zavarral mosolyogtam rá. – Most flörtölsz velem, Shaun? – Azt hiszem, Korbie teljesítményét nem tudom lepipálni – válaszolta. Erre nem számítottam; kellett néhány pillanat, amíg hasonlóan visszafogott választ tudtam magamból kicsiholni. – Korbie ért ahhoz, amit csinál. – És mi a helyzet veled? – Shaun közelebb lépett. – Te sosem flörtölsz, Britt? Tétováztam. Alig ismertem, és egyébként is, Korbie már bejelentette rá az igényét. Ugyanakkor neki barátja volt, úgyhogy kettőnk közül legfeljebb nekem lehettek igényeim. – A megfelelő pillanatban – bólintottam sokatmondó mosollyal. – És a megfelelő fiúval. – És ez a pillanat? – Most már olyan közel állt, hogy közvetlenül a fülembe suttogott. – Énnek a pillanatnak célja van, ezt mindketten tudjuk. Vajon az ő szíve is annyira ver, mint az enyém? Vajon ő is olyan szégyentelenül lesi az ajkamat, mint én az övét? – Mi lesz Korbie-val? – kérdeztem halkan. – Mi lenne? – Tetszel neki. – Nekem meg te tetszel. – Vizet töltött két papírpohárba, aztán felemelte a sajátját, mintha tósztot mondana. – A hóviharra, amiért csapdába ejtett minket, kettőnket! A poharához érintettem az enyémet. Örültem, hogy egymásra találtunk, mert egy percig azt hittem, a saját erőmből kell majd megmenekülnöm – és ehelyett egy idősebb, vonzó férfi védelmező karjába kerültem. Kíváncsi voltam, vajon lesz-e valamelyik barátnőmnek olyan sztorija a szünetről, ami jobb ennél.

A chilinek még kellett néhány perc a tűzön, amikor Korbie-val bevonultunk a fürdőbe, hogy rendbe szedjük magunkat vacsora előtt. – Jót főzőcskéztél Shaunnal? – tudakolta csípősen. – Semmi különös nem volt – válaszoltam semleges hangon, semmit nem árulva el. Egy kicsinyes részem élvezte, hogy húzhatja Korbie idegeit; visszavágás a Wrangler-ellenes beszólásaiért. – Kettesben hagytál Frankensteinnel! – Frankenstein a doktor neve. Téged a teremtményével hagytalak kettesben. Különben meg nem lett volna muszáj ott maradnod. Kijöhettél volna, hogy segíts nekünk. – Azok után, hogy kijelentettem, hogy nem főzök, aligha! Vállat vontam. A te bajod. – Miről társalogtatok? – nyúzott tovább Korbie. – Mit érdekel az téged? Neked ott van Bear. – Bear ott van, Shaun meg itt. Szóval, miről beszéltetek? Leöblítettem a kezemet, de minthogy törülközőt nem láttam, kénytelen voltam megint a farmeromba törölni. – Jaj, tudod. Általánosságokról. Leginkább a túránkról. Korbie láthatóan megkönnyebbült. – Énnyi? Csak a túráról? Nem kezdtél ki vele? – És ha igen? – védekeztem. – Foglalásom van rá! – Barátod van! – Akivel ősztől más–más főiskolára megyünk. – Vagyis? – Vagyis a kapcsolatunk nem örökre szól. Mi értelme a hűségnek, ha tudom, hogy úgyis szakítani fogunk? Különben sem tetszik ez a fensőbbséges hangnem. Ti ketten Calvinnal nem voltatok éppen álompár. Megfordultam, és nekihátráltam a pultnak, hogy szembenézhessek vele. – Miről beszélsz? – Megcsókolta Rachelt. Tavaly nyáron, a medencés bulimon. Levegőért kaptam. – Rachel Snavely-t? Korbie leereszkedőn felvonta a szemöldökét. – Senki sem tökéletes, Britt. Tedd túl magad rajta! A gondolatra, hogy Calvin megcsókolta Rachelt, meg kellett markolnom a pult szegélyét. Áprilisban jöttünk össze, egy éve. A

medencés buli júliusban volt. Én végig hű maradtam Calvinhoz, amíg nem szakított velem októberben, de a jelek szerint ő nem viszonozta ezt. Egyszeri botlás volt az ügy Rachellel? Vagy többször is megcsalt? És mi a helyzet Rachellel? O hogy rendezte el a lelkiismeretével, hogy a hátam mögött a fiúmmal kavart? – És csak most jutott eszedbe, hogy esetleg szeretnék tudni róla? – Térj már észre! Előttünk az egész élet, hogy lekössük magunkat. Most minden a buliról szól. Calvin is ezt mondta magának, amikor megcsókolta Rachelt? Hogy a szórakozás fontosabb, mint az elkötelezettség? És miként igazolta magát önmaga előtt Rachel? Alig vártam, hogy megkérdezhessem. A pokolba a terveimmel – nincs az az isten, hogy én még egyszer összejöjjek Calvinnal a szünet alatt! – Kész a vacsora! – süvöltött Shaun a konyhából. Korbie elkapta a ruhaujjamat, mielőtt kiviharzottam volna. – Lefoglaltam! – emlékeztetett még szigorúbban. Lenéztem a felsőmbe kapaszkodó ujjaira. – Csak azért akarod, mert nekem is kellene – sziszegte indokolatlan dühvel. – Mindig az kell neked, ami az enyém. Ez már fárasztó! Hagyd abba az utánzást! Ne akarj azonosulni velem! Égettek a szavai, de nem azért, mert igaza volt. Utáltam, amikor így ellenem fordult. Ezekben a pillanatokban a kapcsolatunk betegesnek tűnt, és azt se tudtam, miért vagyunk még egyáltalán barátok. Már majdnem a fejéhez vágtam a titkos listát a naplójából, majdnem megkérdeztem, hogy ha én akarok ennyire azonosulni ővele, miért ő jegyzeteli le minden szavamat és minden apró dolgomat, hogy aztán felüllicitálhassa? Ezzel azonban elismertem volna, hogy belenéztem a naplójába, és ezt a büszkeségem nem engedte. Ráadásul, ha elárulom a titkomat, Korbie tesz róla, hogy az eset ne ismétlődhessen meg, és ezt a lehetőséget nem akartam ilyen könnyen eljátszani. Türelmes mosolyt erőltettem az arcomra, tudva, mennyire felbosszantom ezzel. Veszekedést akart kezdeményezni, hogy utána reggelig duzzogjak – de nem adom fel ilyen könnyen. Annyit fogok flörtölni Shaunnal, amennyi belefér. – Szerintem mennünk kellene enni – jegyeztem meg könnyedén. – Várnak a fiúk. Azzal elé vágtam, és kisétáltam az ajtón. Még mielőtt a konyhába értem volna, meghallottam, hogy Shaun és

Mason fojtott hangon veszekszik. – Mégis, mit gondoltál? Gondolkodtál egyáltalán? – tudakolta Mason. – Uralom a helyzetet! – Uralod? Komolyan? Csak nézz körül, ember! – Lejuttatom magunkat a hegyről. Minden rendben lesz, bízzál bennem! – Nálam jobban senki nem akar letakarodni innen – sziszegte Mason. – Mellettem ragadtál, haver – nevetgélt Shaun. – Az az átkozott időjárás. De hát mit lehessen tenni? Homlokráncolva próbáltam kitalálni, pontosan min is veszekedhetnek, de többet egyikük sem szólt. Mason nem evett velünk. Megállt a konyha távolabbi sarkában, vállát az ablakpárkánynak vetette, és acélos tekintetét oda-vissza járatta rajtunk. Csaknem olyan komornak tűnt, mint a kisebb szobában, a kandalló felett lógó preparált szarvasbikafej. Időnként beletúrt kócos hajába, vagy a tarkóját dörgölte, egyébként zsebre dugta mindkét kezét. A szeme alatt fekete karikák húzódtak, de nem tudtam megmondani, hogy a kimerültség vagy az aggodalom vonta őket oda. El se tudtam képzelni, mitől olyan ideges, miért nem akarja, hogy itt legyünk, de annyi egyértelmű volt, hogy azt akarja, tűnjünk el. Ha nincs Shaun, valószínűleg ki is rúgna minket. Egyenesen a hóba. Amint ezt végiggondoltam, felpillantott, és elfogta az őt fürkésző tekintetemet. Alig láthatóan megrázta a fejét. Nem értettem, mit akar ezzel. Ha valami mondanivalója van, miért nem jön ide, hogy közölje? – Nem vagy éhes, Asz? – kérdezte Shaun. Kitette a tányérokat, kanalakat és szalvétákat, aztán véletlenszerűen nyitogatni kezdte a szekrényeket és a fiókokat. Különösnek találtam, hogy nem igazodik el a saját konyhájában, de aztán eszembe jutott, hogy a bátyám, lan is folyamatosan keresi az evőeszközöket, holott egész életünket ugyanabban a házban éltük le. Végül megtalálta, amit keresett: a sütő melletti fiókból kiszedett egy edényalátétet, és középre tette. – Nem. – Mason kinézett az ablakon a sötétbe, de most a helyére engedte a függönyt. – Több marad nekünk – vont vállat Korbie. Éreztem, hogy nem kedveli Masont, és nem is hibáztattam ezért. A férfi alig szólt, az arckifejezése pedig, már amikor le lehetett olvasni, felváltva volt dacos és vészjósló. – Még mindig havazik? – kérdezte Shaun.

– Nagyon is. – Hát, előbb–utóbb akkor is eláll. Azzal Shaun kimerte a chilit három tányérba. Amint leült, Korbie ledobta magát a mellette álló székre. – Szóval – fordult felé –, mit csináltok idefent? Nem is mondtátok még. – Síelünk. – Egész héten? – így terveztük. – De hiszen nem hoztatok kaját. Belenéztem a hűtőbe, üres. Még csak tej sincs benne. Shaun belekóstolt az ételbe, és fintorgott. – Ez a legrosszabb chili, amit valaha ettem. Rozsdaíze van. Korbie is belekanalazott, és elhúzta a száját. – Nem, hanem homokíze. Darabos. Megnézted, mikor jártak le a konzervek? Shaun hangosan felhorkant. – Aki koldus, ne legyen finnyás! – Hát én inkább éhezek, mint hogy ezt megegyem – lökte el Korbie a tányérját. – Annyira nem lehet rossz – szólalt meg Mason. Mindannyian felnéztünk: Mason pillantása Shaun és Korbie között villant ide-oda, mintha valami pocsék dolog bekövetkeztét várná. – Az beszél, aki meg se kóstolta – húzta fel az orrát Korbie. – Bármit megadnék egy lazacsteakért. A családommal mindig lazacot eszünk fent, a házban. Jázminrizzsel és párolt zöldbabbal. Nyáron rukkolával és fenyőmaggal. Anyu néha csinál hozzá hihetetlen jó mangó csatnit. – Folytasd csak! – Shaun a szükségesnél keményebben tette le a kanalát. – Mondd el, mit szoktatok inni, és mi van desszertnek. – Most gúnyolódsz? – sértődött meg Korbie. – Csak edd meg a chilit! – szólt közbe ismét Mason. Átfutott az agyamon, miért avatkozik bele. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem akarja, hogy közünk legyen egymáshoz. Biztosan nagyon sok mindent szívesebben csinálna, mint hogy a vacsoraasztal felett bosszankodjon. – Eléggé nagy a botulizmus kockázata – fontoskodott Korbie. – Inkább kihagyom. Ezt kapod, ha Brittet kéred fel kuktának. Én figyelmeztettelek, hogy pocsék a konyhában.

Shaun halkan nevetett, de a hangja mintha kiélesedett volna. Azt gondoltam, csak képzelem, de aztán újra megszólalt: – Ne légy hálátlan, Korbie – jegyezte meg riasztóan, keményen. – Már értem. Te szidhatod a chilit, én nem? Ez nem gyerekes egy kissé? – cukkolta Korbie. – Ráadásul én Brittet szidtam. – Edd meg azt a nyavalyás chilit! – Shaun lágy, mégis fenyegető hangjától kirázott a hideg. – Tessék, ezért kellett volna friss kaját hoznotok – sértődött meg Korbie. – Hagyd már! – morogtam oda neki, mert láttam, hogy még mindig játéknak veszi a helyzetet, és nem érzi, miként növekszik a feszültség a konyhában. – De ha az éjszaka közepén gyomorgörcsökre ébredünk, majd tudni fogjuk, ki tehet róla! – meredt rám sötéten. Nem voltam benne biztos, hogy felfogja: hiába nekem magyaráz, közvetetten Shaunnal szemben bunkó és hálátlan. Márpedig ezzel Shaunt idegesítette. Azt kívántam, bárcsak Korbie félretenné AZ irántam táplált haragját egy pillanatra, amíg rájön, mennyire felhúzta mindenki idegeit. Shaunra lestem. Az arcvonásai görcsös fintorba húzódtak, kék szeme villogott. Összerezzentem ültömben, a szívverésem felgyorsult, mégis inkább bizonytalanságot éreztem, mint félelmet. Mint korábban, most is sejtettem, valami nincs rendjén. Az egész helyiségben szikrázott a feszültség, de Shaunt biztosan nem a sértések bosszantották fel. Azok Korbie-val együtt jártak; sose tudta, mikor bölcsebb befogni a száját. Vagy ha tudta is, nem tette meg: a nyelve önműködően pörgött tovább. Muszáj volt, hogy övé legyen az utolsó szó. Shaun erre nem jött még rá? – Add ide azt a chilit! – szólalt meg Mason. Az asztal mellé lépett, megtörve a lassan elviselhetetlenné erősödő feszültséget. Felkapta Korbie tányérját; cserébe sötét, rosszalló pillantást vetett rá. Korbie csak pislogott, döbbenetében felelni sem bírt. Egy néma pillanat múlva Shaun a két hátsó lábára billentette a székét, és összefonta az ujjait a tarkóján, végül ránk nevetett, mintha mi se történt volna. – Ász, szerintem rá kellene térni a teendőinkre. – Ha a mosogatásra gondolsz, rám ne számíts! – sietett kijelenteni Korbie. – Arra szavazok, hogy Mason, az Ász csinálja – tette hozzá, és a

szeme haragosan csillogott. – Úgy tűnik, eléggé megszerette a tányéromat. Csupa érzéssel tapogatja. Csak hadd élje ki még egy kicsit a romantikus fantáziáit! Szereted, ha nem beszélnek vissza, ugye, Ász? Ha éppen olyan jól neveltek és bőbeszédűek, mint te magad? A tenyerem mögé rejtettem a mosolyomat – részben az idegesség hozta ki belőlem, részben a kényszer, hogy eloszlassam, akármi van a háttérben. A feszültséget ismét tapintani lehetett. – Milyen felszerelésetek van? Csak egy másodperc múlva jöttem rá, hogy Mason nekem szánta a kérdést. Odavitte Korbie tálját a mosogatóhoz, és meg se fordult, hogy rám nézzen. – A kocsiban – ismételte. – Milyen felszerelésetek van? Mivel jöttetek fel a hegyre? – Miért? – Nem láttam be, mi köze lenne a felszerelésünknek bármihez. – Hálózsákot, sátrakat, nem romlandó ételeket? Bármi használhatót? – Használhatót? Kinek? Itt a berendezett házatok. – Vannak hálózsákjaink, egy sátrunk, elsősegélykészletünk meg némi kaja – sorolta Korbie. – De minden a kocsiban maradt. A kocsi meg elakadt az úton. Ezért jöttünk ide – mondta szavanként, lassan, arra célozva, hogy ezt már elmondta egyszer, és Masonnek nem túl jó a felfogása. Mason nem törődött vele. – Gyufátok van? – nézett rám. – Nincs, tűzgyújtó készletünk van. – Iránytű és térkép? – Iránytű. – Valami azt súgta, ne szóljak Calvin térképéről, ami még mindig a farzsebemben lapult. – Zseblámpák? – Igen, de fejlámpánk is van. – Jégcsákány? – Az nincs. – Eszembe jutott, hogy hozni kellene, de úgyse használhattam volna, ha Korbie meghatározása szerint túrázunk. – Miért fontos ez az egész? – vágott közbe Korbie haragosan. – Azért – emelkedett fel Shaun –, mert Asz és én szintén a vihar elől menekültünk be ide. Csak nekünk nincs felszerelésünk, mert nem akartunk sokáig maradni. Ha le akarunk jutni, mielőtt a hó elolvad, és az utakat megtisztítják, szükségünk lesz a felszerelésetekre. Márpedig pontosan ezt

fogjuk tenni: lejutunk erről az átkozott hegyről, amilyen hamar csak lehet. Nem is fogtam fel azonnal, hogy a tárgy, amit előhúzott az övéből, egy pisztoly. Lassan meglengette előttem. Furcsamód rám tört a nevethetnék: a kép, amit láttam, és amit az elmém őrzött, nem állt össze. Fegyvert fogott. Rám. Ez nem történhet meg valójában. – Shaun? – kérdeztem, hátha csak viccel, hátha ilyen a humorérzéke. Nem is vett rólam tudomást. – Mindketten, irány a kisebbik szobába! – utasított hideg, személytelen hangon. – Csinálhatjuk egyszerűen, vagy úgy is, hogy belehaljatok. És higgyetek nekem, ha kiabáltok vagy ellenkeztek, lövök. Egész testemben lezsibbadva néztem rá. A nevethetnék még mindig a torkomat csiklandozta – és akkor megláttam a szemét. Jéghideg volt, minden érzés eltűnt belőle. Átfutott az agyamon, hogyhogy nem vettem észre korábban. – Ha valamit tudnotok kell rólam, az az, hogy nem blöffölök – jelentette ki. – A testeteket napokig nem találja meg senki, mi pedig Ásszal addigra hegyen–völgyön túl leszünk. Nincs vesztenivalónk. Szóval, lányok – méregetett minket –, hogy legyen?

Hatodik fejezet

JEGES FÉLELEM ÖNTÖTT EL, DE ÚGY TETTEM, AHOGY UTASÍTOTT. Felálltam az asztaltól, bénán hagytam, hogy Shaun tereljen. Korbie követett, hallottam a szipogását. Tudtam, mire gondol, mert nekem is ugyanaz járt a fejemben: mennyi időbe telik, amíg Calvin rájön, hogy bajban vagyunk, és elindul utánunk? És ha elindul, hogyan talál ránk a hóban – hozzászámítva, hogy valószínűleg rossz helyen kanyarodtam el, és utána gyalog is messzire jutottunk a kocsitól? Semmi ésszerű módon nem juthat a nyomunkra. Shaun átvezetett minket a kisszobán, és kinyitott egy ajtót, amely mögött apró, befejezetlen raktárhelyiséget pillantottunk meg, a falak mentén üres műanyag polcokkal. Első pillantásra vízcsőnek néztem a padlótól a mennyezetig futó fémtárgyat, de aztán Shaun felkapcsolta a villanyt, és megláttam, hogy tömör acélrúd. Még sokkal ijesztőbbé tette a helyiséget, hogy karcolásokat láttam a rúdon, talán egy nekisúrlódó lánc nyomait. Vizelet- és ázott kutyaszag terjengett. Erővel állítottam le túlpörgő gondolataimat. – Tartsd itt Korbie-t! – fordult Shaun Masonhöz. – Kettesben akarok beszélni Britt-tel. – Ezt nem teheted! – rikoltott fel Korbie. – Tudod, ki vagyok én? Van valami halvány fogalmad róla? Szinte be se fejezte, Shaun arcul ütötte a fegyverrel. A nyomában vörös csík jelent meg Korbie arcán. Levegőért kaptam. Apu sosem ért hozzám durván. Még a hangját sem emelte fel. A tévét és a mozit leszámítva csak egyszer láttam, hogy egy férfi megüt valaki mást. Évekkel ezelőtt, amikor Korbie meghívott, hogy aludjak náluk, az éjszaka közepén kimásztam az ágyból, hogy igyak. A hálószoba előtti előtér homályában láttam, amint Mr. Versteeg keményen arcul üti Calvint, amitől ő hanyatt esett. Mr. Versteeg rákiáltott, hogy keljen fel, és viselje el a nevelést férfiasán, de Calvin mozdulatlanul hevert a földön. Azt se

láttam, lélegzik-e. Mr. Versteeg felnyitotta a szemhéját, aztán megtapogatta a nyakát, hogy érezze, van-e még pulzusa. Végül becipelte a szobájába. Én visszasiettem Korbie mellé, de nem bírtam elaludni. Nem tudhattam, Calvinnak nem esett-e baja. Szerettem volna megnézni, de mi lett volna, ha Mr. Versteeg visszajön? Sosem mondtam el Calvinnak, hogy minek voltam szemtanúja, és évekig igyekeztem kiradírozni az emléket az agyamból. Korbie az arcához kapta a kezét, és felnyüszített. Mint akkor éjjel, a hálószoba előtt, elöntött a forróság és a rosszul– lét. Sírás kerülgetett, bár nem nekem fájt az ütés, csak Korbie-nak. Egy villanásnyi időre Mason szemébe pillantottam, és valami sötét és gyűlöletes árnyékot láttam meg ott, de aztán pislantott, és engedelmesen bevezette Korbie-t a raktárhelyiségbe. Shaun keményen megbökött a fegyverrel, úgy irányított a folyosó végére, a fürdő felé. A fejével a vécé felé intett. – Ülj le! Résnyire nyitva hagyta az ajtót, a helyiségbe csak egy sugárnyi fény tört be. Vártam, hogy a szemem hozzászokjon a homályhoz. Lassan kirajzolódott előttem Shaun arca; a szeme sötét lyuk volt, engem figyelt, számítón, értékelőn, ítélkezőn. – A ház nem a tiéd, igaz? – kérdeztem halkan. – Nem a családodé. Hallgatott, de én már tudtam a választ. – Betörtetek? – folytattam. – Te meg Mason, bajban vagytok? Ha a rendőrség keresi őket, az vajon mit jelent Korbie-nak és nekem? Azonosítani tudjuk őket. Más dolgokat is megtudtunk róluk, például hogy milyen kocsijuk van. A bolt biztonsági kamerájának felvétele alapján pontosan meg tudnám mutatni, hogy néz ki Mason. Korbie meg én csak gondot jelentünk. Semmi nem akadályozza meg Shaunt, hogy megöljön bennünket. Kegyetlen, metsző hangon felnevetett. – Tényleg azt hiszed, hogy válaszolgatni fogok neked, Britt? – Ököllel a falnak támaszkodva fölém hajolt. – A felszerelés, amiről az előbb beszéltél. Szükségünk van rá. – A kocsimban van. – Visszatalálsz? Dacból már majdnem rávágtam, hogy nem, amikor feltámadt bennem a halvány aggodalom.

– Igen, azt hiszem – feleltem ösztönösen. Shaun bólintott, és lazábban markolta a fegyvert. Tudtam, ez volt a helyes válasz. – Milyen messze van? – A hóban egy jó óra gyaloglás. – Helyes. Most mondd el, mi a legjobb választás, ha gyalog akarunk lejutni a hegyről, de az utakat vagy gyalogösvényeket hanyagoljuk. Végig az erdőben akarok maradni. Összerezzentem. – Gyalog akarsz menni? Az erdőn át? – Ma éjjel indulunk. Amint megvan a felszerelés meg a tartalék. Shaun egyértelműen bajban volt. Csak azért választhatta az erdei utat, hogy meg ne lássák. Nem volt rá semmi más magyarázat. Éjjel, a viharban az erdőn át menetelni veszélyes – nem kellett Calvinéhoz mérhető rutin, hogy ezt felmérjem. Mostanra csaknem térdig érő hó esett, amin átgázolni dermesztő és lassú. Ha elakadunk, senki sem talál ránk. – Tudod az utat, vagy nem? – kérdezte Shaun. A gondolat, ami az agyam hátuljában motoszkált, most kiszabadult, és egyszerre tisztán láttam, miféle játszmát játszik Shaun. Ez egy teszt volt. Engem kérdez ki elsőként, utánam majd Korbie-t, és összeveti a válaszainkat. Biztosra kell tudnia, hogy levezetjük a hegyről, különben értéktelenek vagyunk a számára. Bátorságot erőltettem magamra, és egyenesen a szemébe néztem. – Évek óta járok fel ide. Ismerem a helyet. A gerincen is többször túráztam már, de nagyjából mindenhol megfordultam a hegyekben. Le tudlak vinni benneteket. Nagyon nehéz lesz, ha viharban kell végigcsinálni, de képes vagyok rá. – Ezt jó tudni, Britt. Kiváló. Odáig vigyél el, ahol el tudok lopni egy autót, ehhez mit szólsz? A térdére támaszkodva egészen közel hajolt. Az arcunk egy magasságba került, és szinte láttam, hogyan száguldoznak a szeme mögött a gondolatok. Ha elcseszem, végem. – Elviszlek benneteket a főúthoz az erdőn át. Azt takarítják le először. Fogalmam sem volt, hol a főút hozzánk képest. Még csak azt se tudtam, mi hol vagyunk. De nálam volt Calvin térképe. Ha Shaun magamra hagyna néhány percre, talán meghatározhatnám a helyzetünket, és kitalálnám, merre induljunk. Tényleg el akartam juttatni a főútra.

A főúton autók járnak. Emberek. Segítség. – Milyen messze van? – Kilenc kilométer – tippeltem. – De nem az egyenes úton megyünk. Tíz körül. – Jó kislány. Kihajolt az ajtón, és átüvöltött Masonnek. Megkönnyebbülten lehunytam a szememet. Átmentem az első vizsgán, még egy darabig életben maradhatunk. Persze a nehezebb rész – meggyőzni őket, hogy tudom, mit csinálok, miközben az erdőben gyalogolunk – még hátravolt. – Most akkor cserélünk. Korbie jön. Szó nélkül léptünk el egymás mellett, csak a tekintetünk akadt össze. Láttam, hogy a szeme kivörösödött, üveges. Az orra megdagadt, remegett az ajka. Az én kezem is reszketni kezdett; sietve ökölbe szorítottam. Odabiccentettem neki: titkos üzenet röppent át közöttünk. Calvin és Bear ránk talál. Csakhogy nem hittem benne igazán. Odakint a szél hatalmas, nedves hópelyheket sodort a tárolóhelyiség ablakához. A fehér kavargás apró halak rajára emlékeztetett. Odébb léptem a fal mentén, hogy ne kelljen a rudat néznem, lekuporodtam, és átöleltem felhúzott térdemet. A kinti hideg átszivárgón a betonfalon; ahogy nekidőltem, azonnal ki is húztam magam. – Fázom – közöltem Masonnel, aki az ajtót őrizte. Szinte mulatságosnak találtam. Mit gondolt, elrohanok mellette? És hova futnék? Ki a viharba? – Legalább behoznád a kabátomat? – kértem. A piros sál, amit egész este viseltem, még rajtam volt, ám nem ért sokat. – Azt hiszem, a konyhában hagytam. – Szép próbálkozás. – Mit gondolsz, mivel próbálkozom? Erre nem felelt. – Rémes volna, ha kifutnék az erdőbe, és eltévednék, nem? – folytattam hirtelen haraggal. – Akkor nem volna, aki levigyen benneteket a hegyről. Bajban vagytok? Mit csináltatok? A rendőrség elől menekültök? Erről van szó, nem? Mason továbbra sem nyitotta ki a száját. – Mi történt az éjjel–nappaliban? – Igyekeztem kemény, vádló hangon feltenni a kérdést, de a hangom elcsuklott a végén, elárulva, hogy fáj a dolog. – Ha tényleg kőszívű bűnöző vagy, miért segítettél?

Hidegen, távolságtartón pillantott rám; de legalább már tudomást vett rólam. Ez felér egy fél válasszal. – Belementél a játékba – erősködtem. – Becsaptad az exemet. Tudtad a nevemet. Ki voltál akkor? – A neved a pólódra volt nyomtatva. – Azt tudom – vágtam vissza kurtán. – De te elolvastad és meg is jegyezted. Egészen másvalaki voltál akkor. Segítettél. Most túszul ejtesz. Magyarázatot követelek. Mason arcáról ismét eltűnt minden érzelem. – Ti ketten tényleg azt hiszitek, hogy megúszhatjátok? A vihar elvonul, és a hegyoldal megint tele lesz emberekkel. Nem tarthattok minket örökké fogságban, titokban. A túrázók, a sátrazók meg az erdőőrök látni fognak minket együtt, és beszélgetni akarnak majd, mert ez így megy errefelé. Itt az emberek barátságosak, és megfigyelik a dolgokat. Tudni fogják, hogy valami nincs rendjén. – Akkor tarts távol minket tőlük! – Minél mélyebbre hatolunk az erdőbe, annál jobb eséllyel tévedünk el. – Ne tévedj el! – Tudom, hogy nem vagy olyan, mint Shaun. – Eltökéltem, hogy nem adom fel. – Nem akartál beengedni minket az este. Azért volt, mert tudtad, hogy ez lesz belőle? Hogy Shaun túszul ejt minket? És megpróbáltad megakadályozni. – Még ha így is volt, nem vált be. – Valóban azt gondolod, hogy Shaun megöl minket? Miért nem mondod el, mi történik? – Miért mondanám? – kérdezett vissza dühösen. – Én is benne vagyok. Ha aggaszt a sorsod, kezdj el inkább azon gondolkodni, hogyan jutunk le a hegyről. Csináld meg, és eleresztünk. – Honnan tudjam, hogy így lesz? Válasz helyett csak rám nézett. – Hazudsz – suttogtam, hirtelen reszelőssé váló hangon. – Nem fogtok elengedni. Mason arcvonásai megfeszültek. Féltem, hogy rátapintottam a lényegre. Vad ötlet villant az agyamba. Kockázatos volt, de ha Korbie-t meg engem halálra ítéltek, tennem kellett valamit. Nincs szükségük mindkettőnkre, hogy lejuttassuk őket, egyedül rám. Shaun máris haszontalannak ítélte meg Korbie-t. Ő nem készült fel a túrára úgy, mint

én, és ez meg is látszott rajta. Azt nem hittem, hogy mindkettőnket kijuttathatom épségben, de talán Korbie-t igen. Csak rá kellett játszanom Shaun előtt, hogy értéktelen, ugyanakkor ártalmatlan: jobban jár, ha hátrahagyja. Nagyot nyeltem. Sosem állítottam magamról, hogy bátor vagyok. Apu elkényeztetett lánya voltam. Ha véghezviszem, Korbie nélkül kell végigcsinálnom – fogalmam sem volt, lesz-e elég lelkierőm, hogy Mason és Shaun társaságában túrázzak az erdőben. Csakhogy nem láttam más lehetőséget. – Korbie-nak egyes típusú cukorbetegsége van – mondtam. – Inzulinhoz kell jutnia. Ha nem kapja meg, bekómál, és ha nem segítenek rajta hamar, az végzetes következményekkel jár. Egyszer, egy nyári táborban meggyőztük a felügyelőt, hogy Korbie cukorbeteg, és nem érzi elég jól magát, hogy részt vegyen a társadalmi munkában. Amíg a lányok szemetet szedtek a folyóparton, mi ketten jégkrémet loptunk a konyhából, és a faházban megettük. Biztosra vettem, hogy ha Shaun vagy Mason rákérdez Korbie-nál a cukorbetegségre, neki is eszébe jut a korábbi csel, rájön, hogy tervezek valamit, és belemegy a színjátékba. – Hazudsz. – Naponta lövi magának a Humalogot és a Lantust. A vércukrát mindig a megfelelő szinten kell tartania. – Valóban tudtam, mivel jár az egyes típusú diabétesz, mert Ian bátyám abban szenvedett. Ha Masonnek több infó kell, eláraszthatom vele. Képes vagyok hitelesen előadni a sztorit. – Hol van a gyógyszere? – A kocsiban. Mostanra megfagyott, vagyis még ki is kell olvasztani. Inzulin nélkül nem fogja sokáig bírni. Komolyan beszélek, Mason. El kell engednetek őt. Tudom, hogy Shaunt nem érdekli, élünk-e vagy halunk, de te nem akarhatod, hogy Korbie halála a lelkeden száradjon, vagy igen? Mason elgondolkodva fürkészte az arcomat. – Még nem vagytok itt olyan régóta. Talán nem is fagyott meg a gyógyszer. Mondd el, hogyan juthatunk el a kocsitokig, elhozom. – Két órája itt ülünk. Az az inzulin jégkockává fagyott már. Mason arcán valami megfejthetetlen suhant át – mielőtt rájöhettem volna, mi is volt az, árnyék mozdult az ajtóban, és rájöttem, hogy Shaun áll ott. Nem tudhattam, mennyit hallott, de a tekintete éles volt, figyelmes,

az arca elgondolkodó kifejezést öltött. – Inzulin? Nem hangzik túl jól – mondta végül. – Megszerzem – felelte neki Mason. – És egyben elhozom a felszerelést is. Magammal viszem Brittet, majd mutatja az utat. A szívem hevesebben kezdett verni a fordulatot hallva. Ha kimegyek Masonnel, megpróbálhatom megtalálni Calvint. Mostanra biztosan utánunk kutat az Idlewilde-hoz közeli utakon. Hányszor kanyarodtam el rossz helyen? Egyszer? Biztosan közel vagyunk Idlewilde-hoz. Legfeljebb hét–nyolc kilométer. – Nem – vágta rá Shaun. – Britt itt marad. Nem akarom megkockáztatni, hogy valami történjen vele, hiszen ő a jegyünk a levezető útra. Britt, mondd el Masonnek, merre menjen, de trükközés nélkül. Ha nem ér vissza két és fél órán belül, kénytelen leszek feltételezni, hogy hazudtál. – Sötét pillantást vetett rám. – Hidd el, nem akarsz nekem hazudni. Muszáj volt meggyőznöm, hogy eresszen ki a házból. – Nem tudod, mit keress – fordultam Masonhöz. – Láttál már valaha inzulinampullát vagy szubkután fecskendőt? – Majd felismerem. – De azt se tudom, hova... – Egy kocsiról van szó – szakított félbe Mason. – Nem sok idő átkutatni. Narancssárga Jeep, igaz? Összerezzentem. – Honnan tudod? – A benzinkútról – vágta rá kurtán, és mielőtt még valamit hozzátehettem volna, folytatta: – Hogyan találom meg a kocsit? – Könnyebb lenne, ha veled mennék. – Nem! – szögezte le Shaun. Ereztem, hogy a tenyeremen kiüt az izzadság. Az esélyem kicsúszott a kezemből. Ha nem találok rá Calvinra, mielőtt elindulunk befelé az erdőbe, a hegyen halok meg. És ami még aggasztóbb, Shaun rá fog jönni, hogy hazudtam az inzulinról. A sztori máris kezdett széthullani. Adhattam volna téves útmutatást Masonnek, de ha órákig bolyong miattam, Shaun tudni fogja, hogy átvertem. Nem volt más választásom, meg kellett mondanom, hol a kocsi. És valami fedősztorit is ki kellett találnom. Amikor Mason inzulin nélkül tér vissza, majd azt mondom, biztosan elfelejtettem betenni. Az is eszembe jut, hogy utoljára a konyhapulton láttam. Talán jobb is így – ha

azt hiszik, nincs meg Korbie életmentő gyógyszere, könnyebben hagyják hátra. Főleg, ha elhiszik, hogy mindenképpen meghal. Sőt, Shaun talán azzal is érvelhet, hogy nem tehet Korbie haláláról, hiszen az természetes okokból következett be. – A házzal szemből nézve balra indulj – mondtam. – Egyenesen a fákon át, amíg ki nem érsz a főútra. Akkor lefelé, amíg rá nem találsz a kocsira. – Az út nagy részén követhetem a nyomaitokat is – bólintott Mason. – Erősen havazik, de azért még meglátszik, hol gázoltatok bele. Miután elment, Shaun figyelmeztetőn felém bökött az ujjával. – Maradj itt, és ne zajongj! Gondolkodnom kell. Lekapcsolta a raktár lámpáját, de az ajtót résnyire nyitva hagyta. Egyedül maradtam, csak álltam ott, és minden lelkierőmmel igyekeztem visszafojtani a könnyeket. A lélegzetem szaggatott, zaklatott zihálásban tört ki belőlem; a számba tömtem az öklömet, hogy elfojtsam a hangot. A szorongás indái újra rám tekeredtek. Mi lesz, ha nem tudom meggyőzni Shaunt, hogy hagyja itt Korbie-t? Ha magunkkal rángatja, azt Korbie nem éli túl. Még ha a kemény és veszedelmes gyaloglást bírná is, tartottam tőle, hogy a személyisége túlfeszíti Shaun idegeit. Kipislogtam a szememből a könnyeket, szipogtam; végül megnyugodtam valamennyire. Muszáj észnél lennem. Most az agyam a legjobb segítségem. Ki kell használnom az időt, hogy értékeljem a helyzetet. Átgondoltam mindent, amit Masonről és Shaunról tudtam. Shaunnak fegyvere van – vagyis ő a főnök. De valóban az-e? Mason nem tűnt éppen lakáj típusnak. Nem tudtam megfejteni a barátságukat, valamiféle feszült „húzd meg, ereszd meg” viszonyt éreztem köztük; valami akaratlan erőfitogtatást. Mason a legtöbbször ráhagyta Shaunra, amit akart, de nem félelemből. Láttam, miként nézett Shaunra, amikor amaz nem vette észre. A szemében feltűnő jeges csillogás nem egyszerű utálat volt; inkább gúnyos lenézés. És lehet, hogy képzelem, de mintha megfigyelné Shaun minden mozdulatát... mintha a gyengeségeit kutatná, és elraktározná, amit megtudott, hogy majd később hasznát vegye. De miért? Az ajtórésen át egy-egy pillanatra láttam a parázsba roskadó tűz előtt járkáló Shaunt. Fekete cowboykalapot tett a fejére, egy Stetsont, és megbillentette, hogy eltakarja a szemét. Talán messzire nyúló következtetés volt, de nem bírtam elűzni az emléket, hogy Lauren Huntsman egy fekete Stetson-kalapos cowboyjal távozott Jackson Hole-

ból. A gondolatra, hogy Shaun lehet az a férfi, kirázott a hideg. Lestem, ahogy ide-oda járkál, és a bal hüvelykujja berepedt körmét rágcsálja. A vállát előreejtette, mereven lépkedett, az állkapcsán megfeszültek az izmok, úgy összpontosított. Mint egy felhúzott rugó. Ami bármelyik pillanatban szétpattanhat.

Hetedik fejezet

ELSZUNDÍTOTTAM. Lassan feltérdeltem, és megrándultam, mert végignyilallt a hátamon a fájdalom, egészen a csípőmig. A betonpadló nem volt sem puha, sem meleg. Hevesen borzongva letöröltem a szám sarkába gyűlt nyálat. Valaki rám csukta a raktár ajtaját, és sötétben maradtam. A vékony ablakpárkány mellett bevágó jeges huzat csípte a bőrömet. Odakint még mindig havazott, de már nem a korábbi pelyhekben: most apró, homokszerű szemcsék pattogtak az ablakon. Nem tudhattam, mennyi idő telt el, de az ég még mindig fekete volt. Shaun lépteinek zaja megszűnt odakint, és Korbie halk sírdogálása sem hatolt el hozzám a fürdőből. Hogy munkára fogjam az agyam, és ne azon pörögjek, mennyire félek, fejben megrajzoltam a ház alaprajzát, mármint annyit, amennyit láttam belőle, és felmértem a menekülési útvonalakat. Az egyetlen kijárat, amiről tudtam, a bejárat volt, az épület túlsó felén. Végig kellett volna szaladnom a folyosón, kihozni Korbie-t, aztán vissza, mindezt úgy, hogy Shaun ne lásson vagy halljon meg. Ráadásul azt se tudtam, hova tette a kabátjainkat. A viharban semeddig se bírjuk nélkülük. De még ha ki is jutnánk, hova mehetnénk? Ilyen időben senki nem ül kocsiba, senki nem segíthet rajtunk. Vajon Shaun kiment, hogy megkeresse Masont? Vagy elaludt? Talán most kellene megkockáztatnom a menekülést? Éppen oda akartam nyomni a fülemet az ajtóhoz, hogy hallgatózzak, amikor kinyílt. Shaun állt a küszöbön, az egyik kezében egy összecsukható fémszék, a másikban egy sörösüveg. Lerakta a széket és lehuppant rá, az arca keserves grimaszba húzódott. – Mi a baj? – kérdeztem. Felém bökött az ujjával, az ajka idegesen megrándult. – Ne szólj hozzám! A hideget azonnal elmosta bennem a forróság, kivert a verejték. Shaun szája lefelé görbült, összehúzott szeme üvegesen, gyűlölködve csillogott.

Bevágta maga mögött az ajtót – a szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy biztosra vettem, Shaun is hallja. Beleivott a sörbe, és újra rám meredt. – Mason nem ért vissza. Tétováztam: nem tudtam, elvárja-e, hogy válaszoljak. – Mennyi idő telt el? – kérdeztem óvatosan. – Több mint három óra. Hajnali egy múlt. Hazudtál nekem, Britt? Hazudtál arról, hol hagytad a kocsidat? – Lehet, hogy eltévedt – vetettem fel sietve. – Vagy talán a felszerelés nehéz. Az lassítja le. – Vitt magával egy szánkót. A felszerelés nem lehet gond. – Ha engedted volna, hogy vele menjek... Olyan gyorsan pattant fel, hogy nem is láttam. A torkom felé csapott; hátratántorodtam. Shaun a falnak lökött. A meglepetéstől még a fájdalmat is késve érzékeltem. Vadul karmolásztam a kezét, de ő csak erősebben szorította az állkapcsom alatti lágy részt, elzárva a levegő útját. A szoba elmosódott előttem. – Hazudtál. Lazított a markán, épp csak annyira, hogy levegőért kaphassak. Sípolva kortyoltam az oxigént, és csak ráztam a fejemet: nem, nem, nem. – Ha Mason eltévedt, az azért lesz, mert rossz irányba küldted. Keresi a kocsit, ami kilométerekre áll. Nem így van, Britt? Ki akartad egyenlíteni a szitut? Eltávolítani Masont, hogy aztán Korbie-val ketten legyetek ellenem? Talán ostobább vagy, mint hittem, ha ilyesmivel próbálkozol. Megpróbáltam lefeszíteni a kezét a torkomról. Nem kaptam levegőt. Fogalmam sem volt, megöl-e, de rettegtem, hogy megteszi. – Elvetted tőlem Masont. Talán nekem is el kellene vennem tőled Korbie-t. Rémületemben kikerekedett a szemem. – Ha játszmázunk, én is ismerek néhányat – tette még hozzá, és olyan közel hajolt, hogy láttam kőként csillogó kék szemét. És a mélyen parázsló dühöt. – Úgy ám, Britt. Te kiterítetted a kártyáidat, most én jövök, nem ez a szabály? Lazított a szorításán. Hörögve lélegeztem – és abban a pillanatban újra a falhoz nyomott. – Tévútra küldted Masont? Nem fogok neki örülni, ha igen. De ha most bevallód az igazat, azzal már lehet haladni. Bólints, ha megértetted.

Szédelegve biccentettem. – Készen állsz elmondani az igazat? Igen, igen, bólogattam. A tüdőm égett, betontömbnyi súly nehezedett a mellkasomra. Shaun eleresztett. Megkönnyebbülésemben felkiáltottam. – Még fél óra. Annyit adj neki – könyörögtem. – Még mindig szakad a hó. Nagyon mély, és időbe kerül, hogy eljusson a kocsihoz, aztán visszahúzza a felszerelést. Nem esett baja, csak lassabban halad, mint gondoltuk – hadartam, aztán vártam, dühbe gurul-e Shaun. Ekkor a raktár ajtaja megrázkódott a keretében, mintha a házban hirtelen megváltozott volna a légnyomás, és egy pillanattal később jéghideg szél csapott be a küszöbnél. Mindketten önkéntelenül arra fordultunk. A bejárati ajtó hangos csattanással csukódott be; léptek koppan– tak a fapadlón. – Ász? – kiáltott ki Shaun. – Te vagy az, haver? Kinyílt a raktárajtó. Shaun ártatlanul leeresztette a kezét. Azonnal elhúzódtam tőle, hátamat a saroknak szorítottam, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék a falon át. Mason a falat tapogatta, aztán megtalálta a kapcsolót, és felkattintotta. – Mi folyik itt? – kérdezte egyikünkről a másikunkra nézve. Az arca kivörösödött a hidegtől, a haján és szemöldökén gyöngyökben ült meg az olvadó hó. A kabátja vállát és karját vastagon borította a fehérség. – Csak beszélgettünk – válaszolt Shaun tökéletesen hétköznapi hangon. – Nem igaz, Britt? Nem feleltem; még mindig csak szaggatott kortyokban jutottam levegőhöz, és az is kaparta a torkomat. Óvatosan végigtapogattam a torkomat, a szemem előtt megjelent a bőrömet égető véraláfutások képe. Shaunra néztem; az arcán riasztó mosoly suhant át. Felfordult a gyomrom; az érintése emléke még ott feszült a nyakamon. Ha lehunytam a szememet, az övét láttam, és benne a gyűlölet parazsát. – Megvan a felszerelés? – fordult Shaun Masonhöz. A gondolataim pánikban kavarogtak. Ki kell jutnom. Menekülnöm kell. Talán halálra fagyok az erdőben, de talán túlélem. Megkockáztatom a halált is, csak kerüljek minél távolabbra Shauntól. Futok, rohanok, amíg biztonságba nem kerülök.

– Jó a felszerelés? – kérdezte újra Shaun. – Beválik? Mason nem felelt. Éreztem a tekintete súlyát; szerettem volna tíz körömmel átvésni a falat, és bevenni magamat az erdőbe. Az első adandó alkalmat muszáj megragadnom, mert talán nem lesz második. – Mi történt Britt nyakával? – tudakolta Mason. – Rajtakaptam, hogy hurkot kötött magára a sáljából – kacarászott Shaun, és a földön heverő piros sálra mutatott; még azelőtt levettem, hogy elaludtam volna, összetekertem, és a mellkasomhoz szorítottam, hogy valamibe kapaszkodhassak. – Hát hiszed te ezt? Még egy pár percet tölt egyedül, és meg is ölte volna magát. Muszáj lesz odafigyelnünk a szuicid akcióira. Megpaskolta az arcomat: összerezzentem hideg keze érintésétől. – Semmi trükközés, Britt! Lehet, hogy te jobban ismered a hegyeket, de a barátnőd jobb vendégnek bizonyult. Esetleg meggondolom magam téged illetően. – Beszélhetnék Korbie-val? – kérdeztem vékony, rekedt hangon. – Miféle kérdés ez? – bosszankodott Shaun. – Szerinted mit fogok erre mondani? – Csak tudni szeretném, hogy jól van-e. – Jól van. – Láthatnám, kérem? Nem fogok semmivel próbálkozni, ígérem. Valahogy muszáj Korbie tudtára adni, hogy elmenekülünk, méghozzá amint tehetjük. Lehetetlen megjósolni, mit tesz később Shaun. – Nem is tudom – nézett rám a srác. – Megpróbáltad megölni magadat. Csak az biztos, hogy nem bízhatok benned. Mason hosszú ideje hallgatott. Rápillantottam: a sálamat forgatta a kezében, éles tekintetét le se vette róla. Talán csak én gondoltam így, de mintha megfeszült volna a tartása, a fogait összeszorította. Hitt Shaunnak? Nem tudhattam. Ha szélesedett kettejük között a hasadék, az talán jó nekem és Korbie-nak. Talán a magunk oldalára állíthatjuk Masont. Talán segíthetne a szökésben. Megint csak a két férfi különös viszonyára gondoltam. Shaun hazudott Masonnek a saját tetteiről. Ez erős gyanújel, újabb bizonyíték, hogy nem teljesen Shauné az irányítás. Vajon fél, hogy Mason megtorolja, ha bánt engem? Masonről sem tudtam szinte semmit, de ahhoz mindenképp túl keveset, hogy bízzak benne, mégis kevésbé féltem tőle, mint Shauntól. Akármi történik, Mason közelében maradok. Ha igazam van, nem fogja

hagyni, hogy Shaun újra bántson. – Át kellene néznünk a felszerelést – nézett fel végül Mason. – Kiválogatni, mire lesz szükségünk, és mire nem. – Nem kellett volna elhoznod, ami szükségtelen – fanyalgott Shaun. –Jéghideg volt. Fogtam és elhoztam mindent, amit találtam! – csattant fel Mason. – Kinéztél már az ablakon? Szakad a hó. Kétszer annyi időbe telt miatta megjárni az utat. Itt majd válogathatunk. Shaun beleegyezőn mordult egyet. – Hát jó. Van időnk. Nem indulunk, amíg el nem áll a havazás. Mason követte Shaunt kifelé, de a válla felett hátranézett, mintha valami még akkor jutott volna eszébe. A tekintetünk összeakadt. – Egyébként megtaláltam Korbie inzulinját is. Nem fagyott meg. Még épp idejében értem oda.

Nyolcadik fejezet EGYEDÜL MARADTAM A RAKTÁRBAN. Dermedten álltam, a szívem összevissza vert – aztán bevonszoltam magam a sarokba, és lehuppantam a padlóra. Még az sem érdekelt, hogy a hideg áthatol a ruháimon. A gondolataim cikázni kezdtek. Nem volt semmiféle inzulin. Ugyanis Korbie nem volt cukorbeteg. Erre Mason is biztosan rájött, hiszen megtalálta a felszerelést, tehát át kellett kutatnia a Wranglert. Hazudott az inzulinról, de nem értettem, miért. Mit akarhatott ezzel mondani? Felidéztem a pontos szavait, a hangszínét, a testbeszédét. Fél kezét az ajtógombon nyugtatta, mintegy mellékesen vetette fel a dolgot, mégis megfontoltan. Mintha meg akart volna nyugtatni. A titkod biztonságban van. Egyelőre. Hirtelen nagyon szerettem volna kettesben maradni Masonnel. Rá kellett jönnöm, miért fedezi a hátamat, mit akar cserébe. A kézfejemmel megdörgöltem a homlokomat. Nekem is fel kell készülnöm. Amint eláll a havazás, elindulunk. A hátunkra vesszük a felszerelést, és végigvezetem őket egy olyan erdei úton, ahol még sosem jártam. Óvatosan, nehogy elszakítsam a hajtások mentén, előhúztam Calvin térképét, és odakuporodtam az ajtó alatt beszűrődő fénycsíkhoz. Figyelmesen tanulmányoztam a jelzéseket; a kijárt ösvényektől távol eső túraútvonalakat, barlangokat, vízfolyásokat, a prémvadászok elhagyott kunyhóit – mindent, amit Calvin felfedezett és gondosan feljegyzett. Hamar megtaláltam Idlewilde-ot és a főutat, mindkettő egyértelműen meg volt jelölve, és minél tovább tanulmányoztam a térképet, annál biztosabban meg tudtam határozni a pillanatnyi helyzetünket. Calvin bejelölt egy házat a nagyobb tavak egyikétől délre, a sűrűn járt úttól messze. Lakatlan, bútorozott, áram van, jegyezte mellé. Ha valóban oda tévedtünk, akkor túl messzire mentem a Jeeppel. Vagy nyolc kilométerrel elhagytam Idlewilde-ot. Ez szöget ütött a fejemben. Mi lenne, ha a főút helyett Idlewilde felé vezetném Shaunt és Masont? Csakhogy Idlewilde magasabban fekszik: azonnal gyanút fognának, ha felfelé indulnék. Egyelőre kénytelen leszek

lefelé vinni őket. Távolabb Idlewilde-tól és Calvintól. Kinéztem az ablakon, és győzködtem magamat, hogy ha eláll a hó és eloszlanak a felhők, megjelennek a csillagok. A sötétség többé nem lesz ennyire reménytelen, mindent beborító. A jégvirágos üveghez emeltem az ujjamat: S-E–G-Í–T–S, írtam a lélegzetem lecsapódó párájába, és néztem, amíg el nem tűntek a betűk. Vajon hol van most Calvin? Szerettem volna azt hinni, hogy megtalálta a Wranglert, és azt találgatja, mit csináltunk, miután otthagytuk. Muszáj volt remélnem, hogy mindez lehetséges. De ránk talál vajon, mielőtt elindulunk? Lehunytam a szemem, és elmormoltam egy kétségbeesett imát. Vezesd a lépteit, kérlek! Gyorsan. Calvin mindenki másnál jobban ismeri a hegyvidéket. Azonkívül zseniálisan okos. Kicselezi Masont és Shaunt is – ha ránk talál. Az iskolában közepes jegyeket kapott, de csak mert nem is igyekezett jobbakat szerezni – tudtam, leginkább azért, hogy az apját bosszantsa. Úgy járta ki a középiskolát, hogy szigorúan csak a minimálisan kötelező feladatokat végezte el, és minél több büntetést szabott ki rá Mr. Versteeg, ő annál lazábban vette a tantárgyakat. Egyszer, egy igazán pocsék dolgozata után Mr. Versteeg kidobta az otthonukból. Calvin három napig hotelben lakott, amíg Korbie meg nem győzte az apjukat, hogy engedje haza. Végül pedig, amikor Calvin csaknem maximális pontszámmal előfelvételizett, és 97 százalékot ért el az éles teszten, Mr. Versteeg öröm vagy megkönnyebbülés helyett csak haragot érzett, amiért Calvin meghazudtolta, és bebizonyította, hogy képes a saját erejéből bejutni egy olyan elit egyetemre, mint a Stanford. Tavaly ugyan szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy Mr. Versteeg jelentős összeget adományozott a Stanfordnak, ezzel olajozva meg Calvin útját, ám Korbie megesküdött, hogy ez nem igaz. Apu sose segítene Calvinnak, főleg azok után nem, ahogy a stanfordi felvételihez hozzáállt, súgta meg titokban. Fel–alá járkáltam a szűkös raktárban, hogy leküzdjem a lúdbőröz– tető hideget. A távolabbi részen már épp újra megfordultam volna, amikor a szemem megakadt egy nagy, régifajta szerszámosládán, ami a legalsó műanyag polcon gubbasztott. Zavarodottságomban és rémületemben nem vettem észre korábban. Talán van benne valami, amit fegyverként használhatok. Óvatosan, hogy ne üssek zajt, lehúztam a kopott és rozsdás ládát a

betonpadlóra, kikattintottam a zárakat, és felemeltem a fedelét. Az ismerős érzés hideg páraként telepedett rám; az agyam igyekezett értelmet adni a ládában látott dolgoknak. Hosszú, világos színű rudak és egy gömbforma alak... két lyuk a szemöldökcsont íve alatt, egy harmadik, egykor az orra, alattuk. A végtagokat az ízületeknél behajtották, hogy beleférjen a ládába. Kemény, szíjassá vált bőr és szövet tartotta össze a nagyrészt lebomlott maradványokat. Dermedten bámultam, csak tátogtam levegő után. Az eszem tudta, hogy a dolog – a lány, a fekete koktélruha maradványaiból ítélve – nem árthat nekem. Egy elvett élet emléke csupán. Sokkal inkább a tudat rémített meg, hogy valaki már meghalt ebben a raktárban. Valaki, aki hozzám hasonlóan csapdába esett itt. Mintha egy ablak nyílt volna meg az elmémben, amin át bepillantottam a saját sorsomba. Összeszorítottam a szememet. Amikor felnéztem, a holttest ugyanúgy hevert ott. Te leszel a következő, vigyorogta a koponya. Lecsuktam a ládát, elhátráltam. A sikoly megakadt a torkomban. Nem árulhattam el Shaunnak vagy Masonnek, mit láttam. Biztos, hogy tudnak a test ittlétéről. Valószínűleg ők tették ide. Nem kell, hogy még egy titkukat nálam tudják, az életem így is vékony szálon függ. Kisöpörtem a fejemből a képet, és az ajkamba haraptam. Próbáltam nem gondolni a halálra.

Kilencedik fejezet MONDJÁK, HOGY HA AZ EMBEREK halálközeli állapotba jutnak, emlékek villannak fel a szemük előtt. Amíg én arra vártam, miféle sorsot tartogat a számomra Shaun és Mason, az elmém Calvin képét vetítette elém – kétségbeesve reméltem, hogy már úton van felénk. Tizenegy éves voltam, amikor először mentem sátorozni a Versteeg családdal. Calvin tizenhárom. Július volt, a hegyoldal hűvös menekülést ígért a városi forróságból. Korbie meg én végre elég idősek lettünk, hogy egyedül alhassunk a szabad ég alatt, és Mr. Versteeg segített felállítani egy sátrat a dús fűben, Idlewilde háta mögött. Még azt is megígérte, hogy nyitva hagyja a konyhaajtót, arra az esetre, ha éjjel valamelyikünknek vécére kell mennie. Mi pedig telehordtuk a sátrat rúzsokkal, színpompás szemfestékekkel és pirosítókkal, és felváltva igyekeztünk Katy Perryvé varázsolni egymást. Úgy terveztük, ha kész, felvesszük a saját klipünket a „Hot N Cold”–ra. Korbie hírnévre vágyott, és alig várta, hogy szerepeljen. Éppen az én számat kente ki a Candy Apple Red fantázianevű rúzzsal, amikor megjátszott szellemhangok hallatszottak kintről, és egy fénysugár kezdett táncolni a sátor oldalán. – Maradj már, Calvin! – kiáltott ki Korbie. – Nyugi! – Calvin kicipzározta a sátrat, és bemászott. – A zseblámpát hoztam ki. Anyu mondta, hogy elfelejtettétek. – Jól van! – kapta ki Korbie a kezéből. – Most pedig tűnés! Eredj, játsszál Rohan Larsennel – tette hozzá gúnyolódva, mire Calvin kutyamód rávicsorított. – Mi a baj Rohannel? – kérdeztem. Korbie engem hívott meg a túrára, Calvin pedig Rohant. Azt hittem, barátok. – Apu vette rá Calvint, hogy elhívja Rohant – jelentette ki Korbie fensőbbségesen. – De Calvin ki nem állhatja. – Apu kedveli, mert jól teniszezik, okos és a szülei gazdagok – magyarázta Calvin. – Azt gondolja, majd jó hatással lesz rám. Még azt se hagyja, hogy a saját barátaimat megválasszam. Középiskolás vagyok, és játszótársakat válogat nekem. Ostobaság. Apu ostoba. Aggodalmasan pillantottam Korbie-ra. – Téged is ő vett rá, hogy engem meghívj? – Rettenetes volt a gondolat, hogy Korbie és Calvin összenevet a hátam mögött. – Ilyeneket csak Calvinnal csinál – biztosított Korbie.

– Mert te vagy a kis hercegnője – morogta Calvin utálkozva. – Nem érdekli, mit csinálsz. – Kifelé! – csattant fel Korbie, és a testvéréhez hajolt, hogy az orruk csaknem összeért. – Megyek már! De azt ugye tudjátok, mi van ma? – Péntek – feleltem. – Tizenharmadika – vágta rá csillogó szemmel. – A péntek tizenharmadika csak egy ócska babona! – csapott le rá Korbie. – Kifelé, mielőtt elkezdek visítani! Azt mondom anyunak, hogy meg akartad nézni Britt bugyiját. Egész hétvégére el fog tiltani a videojátékoktól! Calvin rám pillantott. Elvörösödtem. Egy régi, fehér bugyi volt rajtam, a guminál szakadásokkal. Ha meglátja, szörnyethaltam volna zavaromban. – Britt nem vallana ellenem, igaz? – kérdezte. – Én kimaradnék – motyogtam. – Ha a péntek tizenharmadika csak babona, miért nincs a hoteleknek tizenharmadik emelete? – Nincs a hoteleknek tizenharmadik emelete? – visszhangoztuk egyszerre Korbie-val. – De nincs ám! Túlságosan balszerencsés volna. Ott történtek a tüzek, az öngyilkosságok, a gyilkosságok meg az emberrablások. Végül megjött az emberek esze, és törölték a tizenharmadik emeletet. – Igazából? – Korbie szeme elkerekedett. – Nem radírral, te lüke. Átnevezték. 12/A lett belőle mindenhol. Különben meg megvan az oka, hogy miért kell félni a péntek tizenharmadikától. Olyankor a holtak szellemei kikelnek a sírból, és beszélnek az élőkhöz. – És miket mondanak? – A gyönyörűséges borzongásba belebi–zsergett a tarkóm. – Még ha hinnénk is neked, bár nem hiszünk, miért mondod ezt most? – faggatta Korbie. Calvin kinyúlt, és behúzott a sátorba egy kék sporttáskát; már abból láttam, ahogy a gyöngyvászon kidudorodott, hogy valami éles-hegyes tárgy van benne. – Szerintem nézzük meg, akar-e hozzánk szólni a szellem. – Megmondom anyunak, hogy ijesztgetni akarsz! – Korbie aggodalmasan nézett a táskára, aztán feltápászkodott, de Calvin elkapta a

pizsamája szegélyét, és visszahúzta. – Ha öt másodpercre befognád a szádat, mutatnék valami tutit. Igazán tutit. Na, érdekel? – Engem igen. Korbie-ra pillantva láttam, hogy ez rossz válasz volt, de nem érdekelt. Olyan sokáig akartam a sátorban tartani Calvint, ameddig lehet. A Jackson–tónál töltött napok alatt a bőre aranyosra barnult, és már majdnem olyan magas volt, mint az apjuk. Korbie elárulta, hogy nyár eleje óta felüléseket és fekvőtámaszokat csinál, és ez meg is látszott rajta. Sokkal jobban nézett ki, mint az osztálytársai jó része: egészen férfias volt. A táskából egy fatábla került elő. Az elejére az ábécét nyomtatták cirkalmas, fekete betűkkel, alá a számokat tízig. Azonnal rájöttem, hogy egy Ouija–táblát látok. Apu nem engedte sem nekem, sem Iannek, hogy ilyesmivel játsszunk, a vasárnapi iskolában pedig azt mondta a tanító, hogy a sátán eszköze. Végigfutott a hátamon a hideg. Calvin előszedett egy kicsi, háromszögű, középen lyukas tárgyat is a táskából, és a táblára tette. – Ez mi? – kérdezte Korbie. – Egy Ouija–tábla – feleltem gyorsan, és Calvinra sandítottam, aki helyeslőn bólintott. – És mit csinál? – A médiumok illetve a szellemek segítségével választ kaphatsz a kérdéseidre. – Nem kellene megfognunk egymás kezét, amíg használjuk? – kérdeztem, remélve, hogy a pletykák, amiket hallottam, igazak, és okosnak tűnök Calvin előtt. – Nem egészen – válaszolta. – Ketten ráteszik egy-egy ujjukat a mutatóra. Gondolom, összeérhetnek az ujjaitok. Közelebb húzódtam hozzá. – Én nem érek hozzá a gusztustalan, izzadt kezedhez – jelentette ki Korbie. – Olyan szagom lenne, mint az alsógatyádnak. Láttam már, hogy ott turkálsz, ha azt hiszed, senki se lát. Mindketten kuncogásban törtünk ki, és eltakartuk a szánkat, de Calvin csak annyit mondott: – Olyan éretlenek vagytok! Alig várom már, hogy rendesen lehessen veletek beszélgetni. Én is, gondoltam álmodozva.

– Készen álltok? – nézett Calvin komolyan a szemünkbe. – Csak egy szabály van. Tilos lökdösni a mutatót. Hagyni kell, hogy magától mozogjon. Hagyni kell, hogy a szellemek mozgassák, mert csak ők látnak a jövőbe. – Gondolod, hogy itt is vannak szellemek? – suttogta megjátszott áhítattal Korbie, alig bírva a nevethetnékjével. Calvin körbevillantotta a zseblámpája fényét a sátorban, minden sarokba bevilágított. Nem volt valami nagy sátor, de azért be akarta mutatni, hogy teljesen egyedül vagyunk. Ha a mutató megmozdul, azt természetfeletti okból teszi. – Kérdezzetek tőle bármit! – biztatott. – Kérdezzétek a jövőtökről! Hozzámegyek Calvin Versteeghez? – futott át a fejemen. – Ha ez tényleg működik, összepisilem magam – suttogta Korbie. Rettegtem a táblától, és attól is, hogy apu rájön: kipróbáltam, úgyhogy örültem, amikor Calvin kijelentette, hogy ő kezdi. Csendes, szertartásos hangon megkérdezte a táblát: – Hármunk közül ki hal meg elsőként? Nagyot nyeltem, idegesen meredtem a mutatóra. A szívem összeszorult, még lélegezni is elfelejtettem. Korbie talán viccelt az előbb, de lehet, hogy én tényleg be fogok pisilni. A mutató először nem csinált semmit. Korbie-ra néztem, de ő csak vállat vont. És akkor a háromszög lassan csúszni kezdett a fekete betűk felé. C. – Nem tolom, esküszöm! – pillantott Korbie idegesen Calvinra. – Csendesen! – utasította rendre a bátyja. – Nem mondtam, hogy tolod. A. – Jesszusom – nyöszörögte Korbie –, jesszusom, jesszusom! L. – Félek – böktem ki, és eltakartam a szememet; a kíváncsiság mégis erősebb volt, és széttárt ujjaimon át kilestem. – Hogyan hal meg Calvin? – lehelte Korbie. K–O–T-E – Kote? – kérdeztem bizonytalanul; ez igazi válasz volna? – Kötelet akart mondani? Calvin hevesen csendre intett. – Ki öl meg? – kérdezte homlokráncolva. A–P–U

Valami történt. Calvin állkapcsán rángatózni kezdett egy izom, mintha erőből igyekezne összeszorítani a fogait. Guggolásba lökte magát, és szinte gyűlölködve, sötéten nézett a táblára. – Apu sose tenne ilyet – szólalt meg halkan Korbie. – Calvin, ez csak egy játék. – Ne légy benne olyan biztos – mormolta hosszas hallgatás után a bátyja. – Ő választja a barátaimat, ő dönti el, mit sportoljak. Ellenőrzi a beadandóimat, és a legtöbbet újra is íratja velem. Valószínűleg azt is ő fogja eldönteni, hova menjek egyetemre, kit vegyek feleségül. Brittnek igaza van, kötél lesz az. Apu máris erősen fojtogat vele. Nem volt épp kellemes az emlék, de semmi szépre nem bírtam gondolni a raktárban, összezárva egy holttesttel. A réges-régi emlék Calról rávilágított arra, hogy ne ítéljem meg olyan szigorúan. A gyerekkora egy perce sem volt könnyű. Lehet, hogy megcsalt, és fájdalmat okozott, amikor szakított velem, de ettől még nem rossz ember. És ha megment minket, mindent megbocsátok, ígértem meg magamnak.

Tizedik fejezet MÉG AKKOR IS KÉPTELEN VOLTAM KIVERNI A FEJEMBŐL a ládába zárt hullát, amikor elállt a havazás. Összekucorodtam a padlón, aludni próbáltam, hátha úgy nem érzem majd a hideget, amikor Shaun benyitott. A tökéletes sötétség után a bevágódó fénysugár szúrta a szememet. – Kelj fel! Indulunk. Félig aludtam, megittasodtam az álomtól, de Shaun bakancsa a bordáim között egyből felugrasztott. – Hol van Mason? – kérdeztem gondolkodás nélkül. – Odaát. Ő hozza Korbie-t. Kint találkozunk. – A lábam elé dobta a kabátomat és egy csomagot. – Ezt kösd magadra! Igyekeztem, hogy ne üljön ki az arcomra a kétségbeesés. Hozza Korbiet. Hatalmas kockázatot vállaltam, amikor hazudtam az inzulinról, ám ez sem volt elég, hogy meggyőzzem Shaunt: hagyja hátra. Tudomásul kellett vennem, hogy Korbie nem fog segítséget hívni. így senki sem talál ránk. A rémálom hullámai összecsaptak a fejem felett. Felvettem a kinti holmijaimat, és a vállamra emeltem a hátizsákot. A súlya kibillentett az egyensúlyomból; örültem, hogy gyakoroltam a cipelést is, havonta nehezedő súlyokkal. Majd szerét kell ejtenem, hogy néhány dolgot áttegyek Korbie csomagjából a sajátomba, különben nem lesz képes végigcsinálni. Nem edzett velem, mert arra számított, hogy majd Bear cipeli a nehéz holmikat. – Két hálózsák van nálad, polifoam, vécépapír és néhány ruhadarab tartalékba, amiket Ász szedett ki a táskákból a kocsidban. Nálunk vannak az energiaszeletek, a víz, a tűzgyújtó készlet, a zseb- és fejlámpák, a kulacsok, a takarók meg az iránytűk. A tieitek, meg Ász sajátja. – A pillantása gonoszul mélyedt a szemembe. – Ha elmenekülsz, nem éled túl. – Mennyi az idő? – Három. Hajnali három. Valamicskét tehát sikerült aludnom. Remélhetőleg Korbie-nak is. Szükségünk lesz az erőnkre, hogy legyőzzük a nehéz terepet.

– Vécére kell mennem. – Intézd, de gyorsan! A fürdőben újra átnéztem Calvin térképét, és a szememet lehunyva memorizáltam a terepet, aztán összehajtottam a lapot, és elrejtettem az ingem alá, ahol mindig érezhetem a szívemen. Piros sálamat a fejemre tekerve símaszkot hevenyésztem belőle. Amikor a puha anyag az arcomhoz ért, apu jutott eszembe, akitől kaptam. Arra hiába próbáltam emlékezni, jól megöleltem-e, amikor elbúcsúztunk. Végül Shaun társaságában kiléptem a sötétbe. A hó a bakancsom száráig ért, a környező fákat mintha jéggel festették volna meg. A szél elállt: a hó különös, füstös–kéken csillámlott a telihold fényében. Hallottam a lépéseink roppanását: a tetején jégréteg képződött, ám alatta a bakancsunk könnyedén süppedt a porhóba. – Hol van Mason és Korbie? – kérdeztem. A leheletem fehér felhőben tört ki belőlem. – Előrementek. Majd utolérjük őket. – Tudják, merre kell menni a főút felé? – kérdeztem zavarodottam. Azt hittem, Masonnek és Shaunnak éppen ezért van szüksége énrám. – Teszteljük az iránytűket. Csak kövess! Shaun valóban egy iránytűt tartott a tenyerén, de ezzel mégsem volt minden rendjén. Tesztelni őket? Külön–külön? – Együtt kellett volna maradnunk, csoportban – jegyeztem meg homlokráncolva. Shaun váratlanul megpördült, és az arcomba hajolt. . – Te ne rendezkedj! Riadtan hátrahőköltem. Shaun még mindig rám meredt; végül váratlan kuncogással törte meg a feszült csendet. Nem akartam kettesben az erdőbe menni vele, de nem volt választásom. Pillanatnyilag a legokosabb, amit tehettem, az volt, hogy nem húzok vele ujjat. Hamarosan találkozunk Masonnel és Korbie-val. Úgy véltem, Mason társaságában Shaun nem bántana. Nem mintha Masonben megbíztam volna – de végül is hazudott az inzulinról, hogy megvédjen, és ez biztosan jelent valamit. Lassú, egyenletes tempóban ereszkedtünk lefelé. Shaun tekintete hol az iránytűt fürkészte, hol az előttünk terjengő sötétséget. Ha a havazás nem kezd rá újra, tiszta nyomot hagyunk magunk után a háztól; fohászkodtam, hogy Calvin megtalálja. Percekkel később egy árnyalak emelkedett ki a fák közül. Először azt

hittem, képzelődöm, de az alak egyre tisztábban rajzolódott ki, ahogy közelebb értünk. A szívem repesett a dolgok váratlan alakulásától. Valaki, valaki más, aki segíthet. Shaun is észrevette az alakot, és arra fordult: fejlámpája fénnyel árasztotta el a másikat. – Megtaláltál! – kiáltotta örömmel. – Ereszd le a lámpádat! – szólt vissza Mason, és a szeme fölé tette a kezét. A reményem egyszerre odalett. Shaun Mason iránytűje mellé tette a sajátját, és összevetette a két tű állását. – Úgy látszik, mindkettő jó. Válság elhárítva. Mason rám pillantott. – A tiétek a házban összevissza forgott a generátor miatt. De most úgy látom, jól működik. – Hol van Korbie? – kérdeztem, elnézve a fák közé Mason mellett, azt várva, hogy megjelenik az árnyékból. A két férfi összenézett, de egyik sem felelt. – Hol van? – próbálkoztam újra. A remény és a pánik egyszerre kezdett ébredezni bennem. Mason félrepillantott, nem állta a pillantásomat. Mit titkolnak? – A házban maradt – mondta végül Shaun. – Micsoda? – pislogtam zavartan. – Kevés az étel és a víz – csattant fel. – Csak azt hoztuk el, amire szükségünk van. Rá pedig nincs. Főleg, ha beteg. A szavai visszhangoztak bennem; izgatottság telepedett rám, de óvatos maradtam. Nem akartam túl hamar remélni. – De azt mondtad, mind együtt megyünk. – Tudom, mit mondtam, de most máshogy van. Korbie a házban maradt. Nem ismeri annyira a hegyeket, mint te, csak kolonc lenne. Megálltam, hagytam, hogy elárasszon a megkönnyebbülés és a remény. Hátrahagyták Korbie-t. Ha kibír egy napnyi koplalást, elolvad a hó, és gond nélkül kijuthat onnan. Hozhat segítséget. Vagy ami még jobb, Calvin meglátja a ház lámpáit, és rátalál. Korbie mindent elmond neki, Calvin pedig értem jön. Csak még egy kicsit kell hogy kitartson a bátorságom. És persze úgy kell reagálnom, ahogy Shaun várja. Nem adhatom a tudtára, hogy ezt reméltem, hogy volt egy titkos tervem.

– Vissza kell mennünk! – néztem rá. – Leviszlek benneteket a hegyről, de először vissza kell mennünk Korbie-ert. Megettük a maradék ételt, és ha a csövek befagynak, vize se lesz! Napokba is beletelhet, amíg valaki rátalál. Muszáj visszamennünk! A szemem sarkából láttam, hogy Shaun előhúzza a kabátja zsebéből a pisztolyát. Az arcán semmilyen érzelem sem tükröződött. – Minél gyorsabban juttatsz le minket a hegyről, annál hamarabb jöhetsz vissza a barátnődért. Bár megrémített, egyenesen a szemébe néztem. Felfordult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy meg akartam csókolni. Életemben nem tévedtem még ekkorát senkivel kapcsolatban. Meleg, savanyú íz szökött a számba. Annyira vágytam a figyelemre, annyira akartam bizonyítani Korbie előtt, hogy hittem a szörny színjátékának. Immár kezdtem a helyzetet tisztán látni. Shaun azt hitte, a sorsára hagyta Korbie-t, és nem bánta meg. Amint leviszem a hegyről őket, semmi nem akadályozza meg, hogy az én sorsomat is bevégezze. Megmentettem Korbie-t, de a saját életemre nem volt biztosíték. Oldalra hajoltam, és kiöklendeztem, ami a gyomromban volt. – Hagyd békén! – szólt Mason Shaunra. – Csak rontasz a helyzeten. Muszáj lesz összpontosítania. Azzal havat rugdalt a hányadékra, majd a zsebéből előszedett egy maroknyi vécépapírt. Amikor nem nyúltam érte, ő maga törölte meg a számat, gyengéden. Azt vártam, hogy türelmetlen lesz, de a szavaiból inkább aggodalom hallatszódott. – Várj egy percet, Britt, és szedd össze magad! Aztán vigyél minket a főúthoz!

Tizenegyedik fejezet CALVIN VERSTEEG VOLT AZ ELSŐ KAMASZSZERELMEM. Gyerekkori rajongásom egyre nőtt és nőtt az évek alatt, de az érzéseim csak a tizedik születésnapján váltak végzetessé. Emlékeztem arra a varázslatos, szédítő érzésre – a bizonyosságra, hogy ő az igazi. Annak ellenére, hogy két évvel volt idősebb, csak egy osztállyal járt fölöttem. Augusztusban született, és a szülei visszatartották az óvodában, hogy adjanak neki még egy évet a fejlődésre, növekedésre és jobb esélyt a kiváló sportteljesítményre. Jó döntés volt. A középiskola második évére tartalékként beválogatták a kosárcsapatba, harmadikra pedig átvették a rendes játékosok közé. A Versteeg család Suburbanjával utaztunk a Jackson–tóhoz. Calvin és a két legjobb barátja lefoglalta a hátsó üléssort, Korbie és én középre szorultunk, közelebb a szüleikhez. Valahányszor megfordultunk, hogy hallgatózzunk, a fiúk megfogták a fejünket, és összeütötték. – Anyúú! – süvöltötte Korbie. – Calvin bánt minket! Mrs. Versteeg hátrapillantott. – Hagyd békén a bátyádat! Beszélgess Britt-tel, vagy játssz az Én kicsi pónimmal. Az ülésed alatt vannak, egy dobozban. – Bizony – tódította Calvin gúnyosan nevetgélve. – Játssz csak a pónikkal! Lefogadom, hogy meglepetésük is van a számodra. Korbie az ölébe emelte a dobozt, és felnyitotta. – Anyúúúú! – Olyan hangosan visított, hogy belecsendült a fülem. – Calvin levágta a pónijaim sörényét!! – Kivörösödve fordult hátra. – Megöllek!! – Mi a bajod? – kérdezte Calvin sátáni vigyorral. – Anyu úgyis vesz neked újakat. Emlékszem, azt gondoltam, Calvinnál nincs gonoszabb báty. Még az enyémnél is rosszabb, pedig lan elbújt a szekrényemben, aztán miután lekapcsoltam a villanyt, kiugrott és rám huhogott. Megijedni még mindig jobb, mint megkopasztva látni a pónijaimat. Persze Calvin még aznap jóvátette a bűnét. A délutánt a barátai

társaságában vízisízéssel töltötte, aztán békákat fogtak, és engedte, hogy én nevezzem el az övét. Annak ellenére, hogy idétlen nevet adtam neki – Puszika –, rajta ragadt. Este, amikor a hosszú hazaút előtt sorba álltunk a fürdő előtt, belesúgtam Calvin fülébe: – Nem is vagy olyan rossz. Erre ő megcsavarta az orromat. – Ezt ne felejtsd el! A kocsiban senki nem veszekedett azon, ki hova üljön, ahhoz is túl fáradtak voltunk. Valahogy Calvin mellé kerültem, és a vállára hajtott fejjel aludtam el. Nem lökött el magától.

Tizenkettedik fejezet

BIZTOS VAGY BENNE, HOGY JÓ IRÁNYBA MEGYÜNK? Vigyázva, nehogy meglássák, visszahajtogattam Calvin térképét, és a felsőm nyakán át a melltartómba dugtam. Lehunytam a szememet, hogy kizárjam Shaun zavaró hangját, amely a fák között is elhatolt hozzám, és az emlékezetembe véstem a macskakaparásos jegyzeteket meg a domborzatot. Minél messzebbre jutottunk, és minél több tereptárgyat hagytunk el, annál biztosabban sejtettem, hol vagyunk. Felhúztam a nadrágom cipzárját, és kiléptem a fenyő mögül, amely paravánként szolgált. – Neked kell tudnod – válaszoltam egykedvűen. – Nálad vannak az iránytűk. Délnek tartunk? – A táj semmit sem változott – panaszkodott Shaun, és felpattintotta az iránytű fedelét, hogy megbizonyosodjon az irányról. – Mintha sehová se tartanánk. Igaza volt. Órák óta gyalogoltunk, de az egész a perspektíváról szólt. Calvin térképén alig néhány millimétert haladtunk. – Azt hittem, a főút délkeletre van a háztól – vetette közbe Mason töprengőn. Beleremegtem a félelembe, de kifejezéstelen arcot öltöttem magamra. – Úgy van. De meg kell kerülnünk egy kis tavat. Utána keletnek fordulunk. Azt hittem, nem ismered a környéket. – Tényleg nem. De tegnap a benzinkúton megnéztem a térképet. – A homlokát ráncolta igyekezetében, hogy emlékezzen. – De lehet, hogy tévedek. – Na jó, melyik út legyen az? – csattant fel Shaun. – Valamelyikőtöknek igaza van. – Nekem – jelentettem ki magabiztosan. – Ász? – nézett a társára Shaun. Mason elgondolkodva dörzsölgette az állát, de nem szólt többet. Legalább egy teljes perc eltelt, mire újra rendesen kaptam levegőt. Mert persze igaza volt: valóban délkelet felé vitt a leggyorsabb út a főúthoz. De most, hogy rájöttem, hol vagyunk, már nem a főutat céloztam meg. Calvin térképe szerint délre egy erdőőri állomáshoz érünk ki.

Ahogy számoltam, még napkelte előtt. A hold csaknem egész éjjel világított, de hajnal előtt valamivel egy újabb felhőfront kúszott elé, mi pedig újra a leírhatatlanul fekete erdő mélyén találtuk magunkat. A szél is feltámadt, suhogtatta az ágakat, karmolászta az arcunkat. Ismét a fejlámpákra szorultunk, bár Mason egyértelműen megmondta, hogy kímélnünk kell az elemeket. A leírásuk szerint az egyes lámpák mindössze három órát bírtak. A hátam már fájt a zsák súlyától, a hidegtől elgémberedett lábammal egyre kisebbet és kisebbet tudtam lépni. Azt a rövid szunyókálást leszámítva a raktárban, csaknem huszonnégy órája voltam ébren. A szemem előtt el-elmosódott a látvány, hiába igyekeztem a minden irányba elterülő egyforma, fehér kristályszőnyegre összpontosítani. Elképzeltem, milyen lenne lefeküdni a hóba, lehunyni a szememet, és máshová álmodni magamat – bárhova máshová. – Megint pisilnem kell – álltam meg zihálva. Nem haladtunk gyorsan, de a terhem súlya és a lefelé haladó lépteink sok erőt kivettek belőlem. – Túl sok vizet adsz neki – vágta oda Shaun Masonnek. – Óránként pisálni jár. – Felém fordult. – Igyekezz! Mason lesegítette a vállamról a zsákot, és nekitámasztotta egy fatörzsnek, mielőtt a sajátját is letornázta volna. Megmozgatta a vállait, ebből tudtam, hogy ő is fárad. – Ne foglalkozz vele! – intett a fejével; kedves ugyan nem volt a hangja, de utálkozó sem; inkább tárgyilagos. Átnyújtotta a fejlámpáját. – Öt perc. Elsétáltam egy darabon, aztán beléptem egy fenyőfa mögé. Lekapcsoltam a lámpát, úgy néztem vissza az ágak között, kettejüket lesve. Shaun ott könnyített magán, ahol állt, Mason viszont alkarral egy fának támaszkodott, és a könyökhajlatába temette az arcát. Ha állva lehetne aludni, az ilyen lenne, futott át az agyamon. Hármunk közül Mason testalkata volt a legerősebb, ezért meglepett, hogy láthatóan ő bírta a legkevésbé a gyaloglást. Lehúzta a kesztyűjét, megdörgölte a szemét. Határozottan kimerültnek tűnt. Vajon ha az öt percből tízet csinálnék, észrevennék, hogy nem tértem vissza? Elmenekülhetnék. A lehetőség, mint egy rossz villanykörte, felfelvillant az elmém szélén. Megígértem magamnak, hogy megragadom az első adandó alkalmat. Visszamehetnék Korbie-ért, és együtt indulnánk

segítségért. Azonban Calvin térképe szerint az őrház itt lesz, a következő lejtő alján. Most elmenekülhetek, hogy egyedül nézzek szembe a vadonnal, vagy maradhatok, és fohászkodhatok, hogy erdőőr is legyen az őrházban. Fejben továbbpörgettem a lehetséges forgatókönyvet. Amikor meglátjuk a házat, amire Mason és Shaun nem számít, nekem is meg kell játszanom a meglepetést. Meg kell győznöm őket, hogy nem így terveztem, és rábeszélni, hogy kopogjanak be. Végül rejtve a vadőr tudtára kell adnom, hogy bajban vagyok – mindketten abban vagyunk. Mert ha az erdőőr-állomáshoz vezetem Masont és Shaunt, az őrt is belerángatom, akár akarom, akár nem. A különbség – ezzel győzködtem magam – annyi, hogy az őrt kiképezték rá, miként nézzen szembe a legrosszabb dolgokkal is. Látva, hogy egyikük sem akar ellenőrizni, előhúztam Calvin térképét, és a fejlámpa fényénél újra megvizsgáltam. Valamivel az őrház mögött valóban volt egy kicsi, keskeny tavacska. Tiszta víz, írta mellé Calvin. Ezt is megjegyeztem, aztán elindultam visszafelé. – Mikor pihenünk? – kérdeztem tőlük. – Nem gyalogolhatunk a végtelenségig. – Majd napkelte után – válaszolta Mason. – Az útnál kell lennünk, mire letakarítják. Hogy ellophassatok egy kocsit, mielőtt a rendőrség rátok talál, tettem hozzá gondolatban. – Van a közelben egy tiszta vizű tó, de nagyjából egyórás kitérőt jelent – mondtam. – Az utolsó vízvételi lehetőségünk. Mason biccentett. – Akkor feltöltjük a készleteket, sátrat verünk, és szundítunk néhány órát. Felemelte a hátizsákomat; biztosan meglátta, hogy megrándul az arcom, mert gyors, bocsánatkérő mosolyt villantott rám. – Tudom, hogy nehéz – mormolta, hogy csak én halljam –, de már majdnem ott vagyunk. Csak néhány óra még. Kételkedve vettem fel a zsákot. Fogalmam sem volt, hogyan értelmezzem apró kedvességét. Túszul ejtett. Mit várt, hogyan felelek? Mosolyogva? Felidéztem a raktárban talált holttestet, és megpróbáltam összeegyeztetni ezt a figyelmes Masont azzal, aki talán gyilkos. Őszintén törődik velem? Vagy ha a szükség úgy hozza, megölne?

– Néhány óra – ismételtem. Nem mondtam ki, de ha a dolgok úgy alakulnak, ahogy én terveztem, sokkal hamarabb véget ér az utunk. Harminc perc sem telt el, és megközelítettük a lejtő alját – átlósan vágtunk át a fák között, hogy ne kelljen a meredeken egyensúlyoznunk. Akkor pillantottam meg az erdészházat. Kicsi volt, két–, legfeljebb háromszobás, alacsony tetővel, aprócska verandával. Egészen eddig elfojtottam magamban a reményt, mert féltem, hogy elkerüljük a házat, most azonban a szívem szinte kiugrott a mellkasomból. A megkönnyebbüléstől jobban megszédültem, mint a csípős széltől. Az őrház ott állt, éppen előttünk – és biztosra vettem, hogy őr is van benne. Végre, annyi minden szörnyűség után valami jól alakul. A rémálom a végéhez közeledik. Mason megtorpant mellettem, elkapta a karomat, és berántott egy fa mögé. Shaun az ellenkező irányba ugrott, és egy másik fenyő mögé rejtőzött, alig tíz lépésre. Hallottam, hogy Mason szaggatottan zihál. – Az a ház, odalent. Tudtál róla? – tudakolta elharapva a szava kat. A fejemet ráztam: tartottam tőle, hogy a hangom elárulna. Különös, édes remény dobogott a szívemben, és féltem, Mason kihallaná a válaszomból. – Tehát csak véletlen egybeesés? – kérdezte újra, kételkedőn. – Esküszöm, hogy nem tudtam! – néztem rá nagy szemekkel. – Gondolj bele! Ez a ház icipici az erdő méreteihez képest. Könnyebb eltéveszteni, mint rátalálni. Térkép kellett volna, hogy megtaláljam a sötétben. Véletlen az egész, csakis balszerencse. Shaun fenyegetőn felém bökött az ujjával. – De ha tudtál róla, és szándékosan vezettél ide minket... – Esküszöm, hogy nem tudtam! Hinnetek kell nekem! – Olyan közel voltam; csak egy rövid séta hegynek le. Most nem ronthatom el. – Különben te választottad meg az irányt, te mondtad, hova akarsz menni. Te sokkal inkább tehetsz róla, mint én. Mason töprengve a szája elé emelte kesztyűs kezét. – Ilyen fényviszonyok között senki sem láthatott meg bentről. Nem vettek észre. Semmi sem változott. – Akkor nagy ívben elkerüljük – döntött Shaun. – Ha kell, egy kilométerrel is. – És ha üres? – vetettem fel. – Talán nem fagytak be a csövei, és lesz folyó vizünk. Valószínűleg étel is van bent, meg egyéb holmik. Ha itt

feltöltjük a készleteinket, nem kell elmennünk a tóig, amiről beszéltem. Sok időt nyerünk vele. Mason fürkészőn rám nézett. – Azt mondod, raboljuk ki az erdészházat? – ismételte. – Amink van, azzal nem húzzuk ki a főútig. Muszáj pótolni a készleteket. Főleg a vizet. – Nézz körül! – Shaun porhófelhőt rúgott felém. – Végtelen mennyiségű víz vesz minket körül! – Mínuszok vannak – vágta rá Mason komoran. – Hogy akarod megolvasztani a havat? Brittnek igaza van. A házban kell legyen folyó víz. – Nem tetszik az ötlet – mormolta Shaun, és dacosan karba tette a kezét. – Megállapodtunk: senki más. Túl kockázatos odamenni. – Majd én előremegyek – ajánlottam. – Benézek az ablakon. Nem fogok elszaladni, arra már lett volna elég esélyem. Különben is, hová mennék? – Ha valaki lemegy, az én leszek – válaszolta Shaun. – Nálam van a fegyver. Az emlékeztetőt hallva némán levegőért kaptam. Vajon az erdésznek is van puskája? Fogalmam sem volt. Csak reméltem, hogy nem követek el túl nagy hibát. Reméltem, hogy ha ennek vége, még mindig úgy gondolom majd: jó ötlet volt errefelé jönni. Mason beleegyezőn biccentett. – Nézd meg, mi van bent! Shaun elővette a pisztolyt, és hajlott háttal futni kezdett lefelé a sötét, álmos őrház felé, amely eltörpült a sűrű, égig érő örökzöldek között. – Nemsokára visszajön – jegyezte meg Mason, mintha ezzel akarna megnyugtatni. – Mikor áruljátok el, ki elől futtok, és miért? – kérdeztem, amikor Shaun már nem hallhatott. Mason nem felelt, csak nézett rám, és nem tudhattam, a hallgatása arroganciából fakad-e, vagy óvatosságból. Olyan embernek tűnt, aki minden mozdulatát megfontolja. Óvatosság, döntöttem el. Sok rejtegetnivalója van. – A rendőrségről van szó. Ezt már tudom, szóval befejezheted a tettetést, mintha nem értenél. Valami törvényelleneset tettetek. Most pedig csak tetézitek azzal, hogy elraboltok. – Gondolod, hogy apád tudja, hogy nem értetek fel a házatokba? –

kérdezte inkább kitérőn. – Nem kellett volna telefonálnod, hogy rendben megérkeztetek? – De igen, megígértem – bólintottam; nem értettem, hova akar kilyukadni. – Apád nem tud feljutni ide ebben az időben, és ha fel tudna, sem sejthetné, hol kezdje a keresést. Mit gondolsz, felhívta az őrszolgálatot, hogy bejelentse az eltűnésedet, vagy igazat mondtál, amikor azzal dicsekedtél, hogy apád szerint képes vagy kivágni magad a szorult helyzetekből? Gyanakodva néztem rá. – Azt, hogy apám szerint egyedül is boldogulok, Shaunnak mondtam, nem neked. A konyhában, amikor főztünk. Hallgatóztál? – Persze hogy hallgatóztam – vágta rá bosszankodva; ha bármiféle zavart érzett, ügyesen takarta. – Miért? – Tudnom kellett, mit mondasz Shaunnak. – De miért? Hosszan, vizsgálódva nézett rám, de nem felelt. – Kémkedtél utánam? Vagy Shaun után? Egyáltalán barátok vagytok ti? A kérdés váratlanul szakadt ki belőlem, mert eszembe jutott a furcsa feszültség kettejük között. Talán végig tévedtem, és valójában nem azok. Viszont akkor miért vannak együtt? Egy dologban biztos voltam: sokkal jobban féltem Shauntól. Neki sose mertem volna feltenni ezeket a kérdéseket, de még csak ezt a hangnemet sem ütöttem volna meg. – Miből gondolod, hogy nem? – Mason fojtott hangjából kiéreztem a bosszúságot. – Hazudott neked. Azt mondta, megpróbáltam megölni magamat, pedig neki köszönhettem azokat a nyomokat a nyakamon. Mason arcára nem ült ki meglepetés; ebből megértettem, tudta, hogy Shaun bántalmazott. – Félt, hogy mit fogsz vele csinálni? Tudja, hogy te nem akarod, hogy bántódásom essen? Ezért hazudott? – Tényleg azt hiszed, hogy közbelépnék, ha bántani akarna? – csattant fel. – Miért tenném? A tekintetében fellobbanó izzó gyűlölettől megriadtam.

– Ti, lányok, mind egyformák vagytok – mormolta undorodva. – Mit jelentsen ez? – Azt hiszed, majd én megmentelek – felelte vádlón, keserűen. Összeakadt a pillantásunk, és még a hajnal hideg, rózsaszín fényében is láttam a szemében a fájdalmat. Könnyek marták a torkomat. Minden maradék reményem megsemmisült. Mason nem fog segíteni. Tévedtem: nem lágyíthatom meg. Éppolyan haszontalan a számomra, mint Shaun. Szerettem volna sértetten hátat fordítani neki, hadd lássa, hogy nem bánhat így velem, ám nem fecsérelhettem el a kettesben töltött időt. Félretoltam a kétségbeesést, és a kérdésekre összpontosítottam, amiket fel kellett tennem. – Miért hazudtál Korbie inzulinjáról? – Hogy fedezzelek. Shaun rájött volna, hogy megpróbáltad kijátszani. Szerinted hogy reagált volna? Gondolkozz, Britt! Szükségem van rád, hogy lejussunk a hegyről. Holtan nem veszem hasznodat. – Azért hazudtál, hogy magadat mentsd! – Láttam, hogyan néztél rám, Britt. Azt hiszed, én majd megvédelek. Azt hiszed, ha szembesülök az erkölcsi kötelezettség kérdésével, végül helyesen döntök. Nem vagyok ugyanolyan, mint Shaun, de jó sem vagyok. Már nem rám nézett; a tekintete a távolba vándorolt, és zaklatottnak, kiszámíthatatlannak tűnt, mint akit régi szellemek háborgatnak. Kellemetlen, fagyos érzés lett rajtam úrrá. Most már kezdtem azt hinni, Mason veszélyesebb lehet, mint Shaun. Kivár, végigjátssza Shaun játékát annak szabályai szerint, amíg készen nem áll, hogy megtegye a saját lépését... A hó ropogása figyelmeztetett, hogy Shaun közeledik. Riadtan a hang felé fordultam, pillantásom önkéntelenül a kezében szorongatott fegyvert kereste. Nem használta; a lövést meghallottam volna, de így is megfeszültem a látványtól, ahogy tartotta, természetes, gyakorlott módon, mint a saját keze meghosszabbítását. – Minden tiszta – vigyorgott. – Parkőri állomásnak tűnik. Napok óta nem járt erre senki. A remény, amelyhez mindeddig ragaszkodtam, végleg eltűnt. Senki? Napok óta? A szívem annyira fájt, hogy szerettem volna lekucorodni a hóra, és sírni. – De ami még ennél is jobb – folytatta Shaun mohó csillogással a

szemében –, rengeteg minden van, amit felhasználhatunk. Konzervkaják, ágynemű, kint, hátul, a ponyva alatt száraz tűzifa. Mason ellazult. – Akkor feltöltjük a készleteinket, és pár órára ledőlünk itt. Legyalogoltunk a faházig. Ott Shaun megmutatta, hogyan jutott be: nagy büszkén az orrunk elé tartotta a kulcsot. – A lábtörlő alatt találtam – magyarázta. – Ostoba faszkalapok. Mason kinyitotta nekem az ajtót. Belépve nem vettem szemügyre az egész házat, inkább a jeleket kutattam, amik elárulhatták, hogy Shaun figyelme elsiklott valami felett; hogy egy erdész nemrég erre járt, és talán hamarosan visszatér. Az állott levegőben por szaga érződött. A konyhapulton nem álltak edények, nem terjengett kávéillat. A linóleum tiszta volt, sehol egy nedves, sáros lábnyom. A konyhától egy pulttal elválasztott nappaliban kordbársony bevonatú kanapé állt, egy geometrikus mintájú, indián szőnyeg és egy ütött-kopott bőrönd, asztalnak betéve. Sehol egy tányér, egy újság – a kandalló melletti sarokban gubbasztó antik hintaszéket belepte a por. A nappali túloldalán nyíló ajtó a csapott plafonú hálószobába vezetett. Mason visszament tűzifáért, és egy jó ölnyivel tért vissza, amit ledobott a kandalló mellé, és nekilátott, hogy begyújtson. Shaun lerúgta a bakancsát, a nadrágja derekába dugta a pisztolyt, majd betámolygott a hálóba, és arccal a matracra dőlt. – Vigyázz rá, Ász! – szólt még ki. – Én kikészültem. A következő őrséget vállalom. Nemtörődömséget tettetve nekiálltam kinyitogatni a konyhai szekrényeket és fiókokat. Shaunnak igaza volt: bőséges étkezés várt ránk. Konzervkukorica, borsó, darált marha hagymás–paradicsomos szószban, tejpor, rizs, babkonzerv, főzőolaj. Cukor, liszt, kukoricadara, ecet. Lekuporodtam a mosogató elé, és benéztem a szekrénybe. A literes, átlátszó műanyag zacskóban elsősegély-felszerelés volt... és egy zsebkés. – Ég a tűz – hallottam Mason hangját. Felálltam, becsuktam a szekrényt. A pult elválasztott minket, én pedig sietve zsebre vágtam a kezemet, ne lássa, hogy remeg. – Az jó – vágtam rá automatikusan. Fáradt szemébe azonnal gyanakvás költözött. – Te mit csinálsz?

– Kitalálom, mit főzzek. Éhen veszek. Mason nem vette le rólam vizslató tekintetét; lassan megkerülte a pultot, és kinyitotta a szekrényeket. Mindegyiknek végignézte a tartalmát, aztán rám pillantott, mintha az arcomról akarná leolvasni, mire készülök. A pulton álló késtartót mindenesetre azonnal magához vette, miközben gyanakodva méregetett. Végül, amikor átnézte a felső szekrényeket, felém lépett. Pillanatokon belül benéz a mosogató alá. – Meg kellene mutatnod, hogyan működik a tűzhely – böktem ki a gombokat piszkálgatva. – Ha bekapcsolod, össze tudok ütni valamit. De odahaza gáztűzhely van, nem tudom, hogy működik a villanyfőző – tettem hozzá olyan semleges hangon, amennyire tőlem telt. Mason még egy utolsó kutató pillantást vetett rám, aztán megfordult, és a tűzhelyre nézett, végül elfordította az egyik kopott, zsíros gombot. Azonnal édeskés, égett szag töltötte be a konyhát, és amikor a spirál fölé emeltem a kezemet, éreztem az emelkedő forróságot. – Jó jel – állapítottam meg. Mason egyetértőn bólintott. – Van áram. Egyelőre. – Együnk vagy aludjunk? – kérdeztem. – Ahogy akarod – vont vállat. Úgy hangzott, mintha a döntés rajtam múlt volna, neki mindenképpen megfelel – azonban észrevettem, hogy egy rövid, vágyódó pillantást vet a kanapé felé. Apró győzelemszikra éledt bennem. Vagyis Mason sem tökéletes; ő is botlik néha, és talán elárulja a titkait. Ez reménnyel töltött el. – Akkor előbb aludjunk – válaszoltam, és lekapcsoltam a tűzhelyet. – Ki vagyunk merülve. Ha elalszik, zsebre teszem a kést. A kandalló melletti hintaszékbe süppedtem; Mason a kanapén nyújtózott el. A tűz forrósága bizsergette a bőrömet, állig beburkolóztam egy gyapjútakaróba. Füstös meleg töltötte be a kis házat, elálmosított. Sóhajtottam; máris éreztem, hogy a hosszú úttól megmerevedtek az izmaim. Azt kívántam, bárcsak ne kéne többet megmozdulnom. Miután lehunytam a szememet, még sokáig éreztem, hogy Mason figyel. Tudtam, nem alszik el, amíg meg nem győződik róla, hogy engem már elnyomott az álom. Hogy ébren maradjak, számoltam a másodperceket. Kimerültem, de tudtam, ha kell, tovább bírom nála. Kénytelen leszek, ha

meg akarom szerezni a zsebkést. A tűz leégett, néma parázzsá roskadt. Hosszú idő elteltével végül meghallottam, hogy Mason megfordul, a hátát mutatja felém. A lélegzete lelassult, és amikor lopva rásandítottam, láttam, hogy hosszú lába ernyedten hever a kanapén.

Tizenharmadik fejezet SZŰR KE, ESŐS DÉLUTÁN VOLT . Másodikba jártam a középiskolában, és a Wranglert szerelőhöz kellett vinni, mert eldurrant az egyik hengerfej tömítése. Ian bátyám megígérte, hogy iskola és a Key Club-találkozó után hazavisz. Tíz perc várakozás után üzenetet hagytam a hangpostáján. Harminc perc után dühösen megismételtem. Egy óra után a takarító kirakott, és bezárta az épületet éjszakára. Pillanatokon belül átáztam, a hajam a fülemre tapadt, a ruhám a bőrömre. Még a szempillámról is csöpögött az esővíz. Az ajkam megdermedt; hogy ne fagyjon össze, elmormoltam minden szitokszót, amit csak ismertem, minden létező variációban. Meg akartam verni lant. Abban a percben, amint hazaérek, ököllel orrba akartam vágni, még az sem érdekelt, ha emiatt nem mehetek el Korbie szülinapi bulijára a következő hétvégén. Félúton hazafelé lerúgtam pöttyös selyem balerinacipőmet, és belevágtam a csatornába. Tönkrement. Nagyon reméltem, hogy Iannak van tartalék nyolcvan dollárja, mert ez annyiba fog neki kerülni. Éppen át akartam vágni az úttesten, amikor egy fekete furgon rám dudált. Visszaugrottam a járdára. Calvin Versteeg letekerte az utasoldali ablakot, és kiszólt: – Ugorj be! Behajítottam a könyveimet a hátsó, harmadik üléssorra, és magam is bevetődtem. Ereztem, hogy a víz végigfolyik a combomon, majd összegyűlik a bőrülésen. Lepillantottam; a ruhám levendulaszín anyagán áttetszett a bőröm. Nem jutott eszembe, milyen színű alsóneműt vettem reggel. Rettenetes gondolat tört rám – vajon átlátszott a bugyim, úgy gyalogoltam haza? Zavartan összekulcsoltam a kezem az ölemben. Ha Calvin észre is vette, volt benne annyi udvariasság, hogy ne tegyen megjegyzést. Rám nevetett. – Meséltem már a lányról, aki az utcán próbált zuhanyozni? – Hallgass el! – bokszoltam a vállába, de ő hátranyúlt, és vakon tapogatózni kezdett. – Szerintem van valahol egy szappan a sporttáskámban... Ezen már én is elnevettem magam. – Calvin Versteeg, te vagy a legidiótább az összes srác közül!

– Idióta, de lovagias. Hova vigyelek? – Haza, hogy puszta kézzel megfojthassam lant. – Nem jött érted? – találgatott Calvin. – És most meg akar halni. – Fel kellett volna hívnod – mondta, és felcsavarta a fűtést. Összezavarodva néztem rá. A legjobb barátnőm bátyja volt, de ezt leszámítva semmi közünk nem volt egymáshoz. Évekig álmodoztam róla, hogy egyszer csak másként kezd nézni rám, de ha őszinte akartam lenni, Calvint éppen annyira hívhattam volna fel, mint akármelyik másik srácot a suliból. – Hát, ez nem jutott eszembe – böktem ki, még mindig az ajánlaton csodálkozva. Calvin bekapcsolta a rádiót. Nem túl hangosan, éppen csak kellemes hangerőn, hogy elűzze a csendet. Nem emlékszem, miről beszélgettünk a hátralévő úton. Bámultam kifelé a szélvédőn, és az járt a fejemben: Calvin Versteeg furgonjában ülök. Korbie nélkül. Csak mi ketten. Es kikezdett velem. Alig vártam, hogy elújságoljam valakinek – és akkor jöttem rá, hogy ezzel nem futhatok rögtön Korbie-hoz. Ő nem akarta, hogy a bátyjával legyek. Csak legyintene a dologra azzal, hogy Calvin mindössze rendes volt. Pedig nem. Tényleg kikezdett velem, és ennél hízelgőbb élményben még nem volt részem. – Gyakrabban kellene ezt összehoznunk – jegyezte meg, amikor beállt a házunk elé, és én kikászálódtam. – Aha – mosolyogtam vissza bizonytalanul. – Az jó volna. Már majdnem becsuktam az ajtót, amikor utánam szólt: – Várj, ezt elfelejtetted! – Azzal átnyújtott egy összehajtott papírdarabot. Csak akkor jutott eszembe, hogy ki is nyithatnám, amikor Calvin már visszasorolt a forgalomba. Ha valaha is gondolkodtam rajta, milyen a kézírása, most megtudtam.



Tizennegyedik fejezet A RRA RIADTAM, HOGY VALAKI AZ ERDÉSZHÁZ AJTAJÁN DÖRÖMBÖL. Mason azonnal mellettem termett, a számra tapasztott tenyere elfojtotta meglepett kiáltásomat. Másik keze ujját a saját ajka elé emelte, ezzel jelezve, hogy ne csapjak zajt. Shaun lépett a szobába fegyverrel a kezében. A bejárati ajtó üvegbetétjének díszfüggönyén át látszó árnyalakra célzott vele. Újabb, még erősebb dörömbölés. – Van ott valaki? – kiáltott be egy férfihang. Segítség! akartam kiáltani. Itt vagyok, ó, istenem, kérlek, segíts! A szavak bombaként robbantak bennem. – Válaszolj! – utasított Shaun mogorván, sziszegve. – Mondd meg neki, hogy jól vagy. Mondd meg, hogy a vihar elől menekültél be. Küldd el! Egy rossz húzás, Britt, és halott vagy, mindketten halottak vagytok. Nyomatékosításnak kibiztosította a pisztolyt: a csattanás úgy visszhangzott a fejemben, mint a harangszó. Merev, nehéz léptekkel az ajtóhoz mentem. A nadrágomba töröltem a kezemet, de a homlokomon is gyöngyözött az izzadság. Shaun a konyha fala mentén követett, és nem vette le rólam a fegyver csövét. Amikor felé sandítottam, biccentett, de nem biztatásnak szánta, hanem emlékeztetőnek, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Elfordítottam a kulcsot, és résnyire nyitottam az ajtót, hogy kilássak. – Tessék? A férfi barna kabátot viselt, cowboykalapot, és engem látva észrevehetően megriadt – de aztán összeszedte magát. – Jay Philliber vagyok, helyettes vadőr. Mit keres maga itt, kisasszony? – Elkapott a vihar. – Ez egy erdőőrház. Nincs engedélye, hogy itt tartózkodjon. Hogyan jutott be? – Én... nyitva volt az ajtó – böktem ki. – Nyitva? – Hitetlenkedve megpróbált elnézni mellettem. – Minden rendben odabent? – Igen – feleltem szárazon, reszelősen. A vadőr odébb mozdult, hogy belásson. – Legyen szíves, nyissa ki az ajtót egészen! – erősködött. A fejemben már hallottam a saját szavaimat. Fegyverük van. Meg fognak

ölni. – Kisasszony? Zúgni kezdett a fülem, megszédültem. Hallottam a hangját, de a szavai értelmetlen dörmögéssé mosódtak össze. Hunyorogva próbáltam a szájáról olvasni. –...el idáig? Megnedvesítettem az ajkamat. – Elkapott a vihar. Ezt már mondtam, nem? A szemem sarkából láttam, hogy Shaun türelmetlenül int a pisztollyal, és ez még jobban megrémített. Nem jutott eszembe, mit kellene ezután mondanom. –...járműve? – kérdezte a vadőr. Erőt vett rajtam a sürgetés, hogy rohanjak el. Elképzeltem, hogy kivetem magam az ajtón, be a fák közé. Annyira megzavarodtam, hogy egy másodpercig elhittem: valóban megcsináltam. – Hogyan jutott el idáig? – ismételte a vadőr az arcomat fürkészve. – Gyalog. – Egyedül? Abszurd módon akkor jutott eszembe a kérdés, hogy Calvin vajon gondol-e rám épp most. Aludt valamit múlt éjjel? Megtalálta a Wranglert, és nekivágott az erdőnek, hogy megkeressen minket Korbie-val? Aggódik miattam? Persze hogy aggódik. – Igen, egyedül. A vadőr feltartott egy szemcsés, fekete–fehér képet. Egy biztonsági kamera kimerevített képe volt, egy Subway szendvicsezőben készült. Két alak látszott rajta. A pénztáros a pultja mögött állt, mindkét kezét felemelve. Vele szemben, pisztollyal a kezében, Shaunra ismertem. – Látta ezt az embert? – kopogtatta meg a vadőr az ujjával Shaun elmosódott, kétdimenziós változatát. – Én... – Vörös foltok ugráltak a szemem előtt. – Nem. Nem ismerős. – Kisasszony, úgy látom, nincs túl jól – jelentette ki a vadőr, és levette a kalapját. Be akart lépni. A fülem zúgása siketítő csengéssé erősödött. – Jól vagyok – nyögtem ki, és kétségbeesve körülnéztem. Shaun szeméből forró gyűlölet áradt felém. – Kérem, maradjon kint... A homlokomra nyomtam a kezemet. Elhibáztam. A vadőr ellépett mellettem. A szemem sarkából mozgást láttam, és

Shaun jelent meg előttünk, a fegyverét ránk szegezve. A vadőr el– fehéredett félelmében. – Térdelj le! – vetette oda neki Shaun. – Fel a kezekkel! A vadőr engedelmeskedett, bár közben azt mormolta, hogy jobb lenne, ha Shaun meggondolná, mit tesz, mert ő hivatalos személy, és különben is megbeszélhetnék a dolgot, ha Shaun átadná a fegyverét. – Kuss legyen! – ripakodott rá a srác. – Ha élni akarsz, pontosan azt csinálod, amit mondok. Hogyan találtál ránk? A vadőr félrehajtotta a fejét, és kihívón nézett Shaunra. – Nem egyedül vagyok ám itt, fiam – mondta végül. – Az Államok egész nyavalyás erdészete utánatok kutat. Persze lelassított a vihar, de benneteket is ám. És mi vagyunk többen. Nem juttok le a hegyről. Ha élve akarod megúszni, ereszd le a fegyveredet, most azonnal. – Add ide a pisztolyt, Shaun! Fogd Brittet, és kezdjetek el pakolni! Mason jegesen nyugodt hangja azonnal megtörte a feszültséget. Odalépett Shaun mellé, és várakozón kinyújtotta a kezét. – Maradj ki ebből! – morogta Shaun, és az ujjai láthatóan megszorultak a markolaton. – Ha hasznossá akarod tenni magadat, menj, és keresd meg, mivel hajtott ide. Nem hallottam motorzajt. – Add ide a pisztolyt – ismételte Mason, alig hallhatóan, ám mégis tekintélyt parancsolón. A vadőr nem akart esélyt adni nekik, hogy titokban megegyezzenek valamiben. – Ti ketten kiraboltatok egy Subwayt, és menekülés közben lelőttetek egy rendőrtisztet. Elgázoltatok és cserbenhagytatok egy tizenéves lányt, aki kórházba került. Szerencsétek van, hogy életben maradt ő is, a rendőr is. De ettől még senki sem lesz veletek kedves az igazságszolgáltatás berkein belül. Rosszul állnak a dolgaitok, de még sokkalta rosszabbul fognak, ha nem teszed le azt a fegyvert azonnal. – Azt mondtam, kussoljál! – kiáltott Shaun. – Ki vagy te? – nézett rám a vadőr. – Honnan ismered ezeket? – Britt Pheiffer vagyok – feleltem hadarva, mielőtt Shaun megállíthatott volna. – Túszként tartanak fogva, és arra kényszerítenek, hogy a főúthoz vezessem őket. Végre! Az igazságszolgáltatás tudja, hogy bajba kerültem. Keresőcsapatokat küldenek ki. Valaki elmondja apunak is, mi történt velem. A megkönnyebbüléstől majdnem elsírtam magam – de aztán

megérkezett a csalódás is. Mindez csak akkor történhet meg, ha a vadőr elmenekül. Ha Shaun nem lövi le. Shaun hideg kék pillantása végigsiklott rajtam. – Ezt nem kellett volna. – Ha megkötözzük, egy vagy két napig nem találnak rá – érvelt Mason. – Túléli, de időt nyerünk, amíg lejuthatunk a hegyről. – És ha meglép? – vágott vissza Shaun a hajába túrva. Tágra nyílt, véreres kék szemében tébolyult pillantás ült; behunyta, majd újra kinyitotta, pislogott, mintha koncentrálni próbálna. – A gyilkosság akkor sem megoldás – felelte Mason acélos, parancsoló hangon. Shaun az ujjai közé csípte az orrnyergét, aztán az alkarjával megtörölte a homlokát. – Ne parancsolgassál nekem, Ász! Én vagyok a főnök. Én hozom a döntéseket. Azért hoztalak el, hogy egyetlen dolgot megcsinálj nekem, úgyhogy azzal foglalkozz! – Már majdnem egy éve együtt dolgozunk – vetette ellene Mason. – Gondolj arra a sok mindenre, amit megtettem érted. Mindkettőnk javát akarom. És most ereszd le a fegyvert! A hátsó verandán, a ládában van kötél. Ha megkötözzük, legalább egy napot nyerünk. – Már lelőttünk egy zsarut. Nincs visszaút. Végig kell csinálnunk, kerül, amibe kerül. Shaun tekintete őrülten, fókuszálatlanul ugrált összevissza. Ahogy kimondta a szavakat, nagyot nyelt és bólogatott, mintha magát is meg akarná győzni róla, hogy ez a legjobb lehetőség. – Itt fogjuk hagyni, és továbbmegyünk a hegy lába felé – közölte Mason még szigorúbban. – Ne kiabálj velem, nem tudok gondolkodni! – üvöltötte Shaun, Mason felé pördült, és egy pillanatig őt vette célba, mielőtt visszafordította volna a fegyvert a vadőr felé. A homlokán ismét kiütött az izzadság. – Senki sem kiabál – válaszolta Mason csendesen. – Ereszd le a fegyvert! – Ezt én döntöm el – morgott Shaun. – Én, és nem más. És én azt mondom, varrjuk el a szálakat. Mason szemében felvillant valami: félig megértés, félig félelem. A fegyverre vetette magát. Shaun mintha észre se vette volna: a pillantását le se vette a térdeplő vadőrről. Ám mielőtt Mason megállíthatta volna,

dörrenés hallatszott, és a vadőr összerogyott a padlón. Sikoltottam. Hallottam a saját fültépő hangomat: betöltötte a szobát. – Hogy tehetted? – kiáltottam. Mindent vér borított. Még sosem láttam ennyi vért. Szédülve elfordultam, féltem, ha tovább kell néznem, elájulok. Egész testemben remegtem a megrázkódtatástól. Shaun lelőtte. Megölte. El kell szabadulnom tőlük. Az időjárással nem foglalkozhatok – muszáj elmenekülnöm. – Ez mire volt jó? – csattant fel Mason. Döbbenetét és undort láttam rajta; azonnal a vadőr teste fölé hajolt, és megtapogatta a nyakát. – Halott – jelentette ki. – Mit kellett volna csinálnom? – kiabált vissza Shaun. – Britt nem játszott hihetően, ez meg ránk kattant. Azt tettük, amit tennünk kellett. Meg kellett ölnünk. – Nekünk? – kérdezte Mason. – Hallod te, amit mondasz? Mi nem öltük meg. Te ölted meg. – Gyűlölet lángolt a tekintetében, és abból az egyetlen perzselő pillantásból kiolvastam a gondolatát: ebben nem vagyok hajlandó részt venni. Mason kordában tartott utálatából, amelyet most a szemében láttam, és a korábbi egyetlen, perzselő pillantásból egyszerre rájöttem valamire. Mindketten bűnözők voltak, akik valaha ugyanazt akarták. Énnek most vége. Ahogy Shaun egyre inkább kiszámíthatatlanná és labilissá vált, Mason egyre távolabb került tőle. A vágya, hogy teljesen megszabadulhassanak egymástól, egyértelműen az arcára volt írva. Shaun felkapta a Subwayban készült képét, és darabokra szaggatta, végül a falhoz vágta. Végigtúrta a vadőr zsebeit, kivett egy kicsi, különös formájú kulcsot, és a saját kabátzsebébe tette. – Minket keresnek. Mozgásban kell maradnunk. – Egyszerre sokkal racionálisabbnak tűnt, mintha a vadőr lelövése lazított volna a benne feszülő rugón. – Nemsokára az egész hegyoldal hemzsegni fog tőlük. Úgy tűnik, hójáróval jött. A szél zúgása miatt nem hallottuk a motort. Majdnem rajtunk is ütött. De most a miénk a hójáró, és ez nagyon jó, mert sokkal gyorsabban kijuttat ebből az átkozott fagyzónából. Ász, fogd a karját! El kell rejtenünk a testet. – Add ide a fegyvert! – ismételte Mason hajthatatlanul. Shaun a fejét rázta. – Fogd a karját! Igyekezz! Indulnunk kell. – Már nem vagy képes tisztán gondolkodni. Add ide a pisztolyt!

– Most mentettem meg a bőrödet. Az én fejem tiszta, te vagy az, akinek felforrt az agyvize. Megtettük, amit kellett. Nem is kellett volna idejönnünk. Azt kellett volna csinálnunk, amit mondtam, továbbmenni az út felé. Mostantól én vagyok a főnök. Fogd a karját! Mason haragosan meredt rá, de megfogta a vadőr egyik ernyedt karját. Kivonszolták a bejárati ajtón, én pedig félig öntudatlanul besétáltam a konyhába, leemeltem a kabátomat a szék támlájáról, magamra vettem – aztán kinyitottam a mosogató alatti szekrényt. Az agyam ködben úszott, de a testem nyugodt elszántsággal működött, mintha egy kapcsolóval átvette volna az irányítást. Feltéptem a nejlont, és a kabátzsebembe dugtam a kést. Készen kell állnom a menekülésre. Ereztem, közeledik az esélyem. Megtalálom Calvint az erdőben. De ha mégsem, akkor is inkább megfagyok, mint hogy Shaunnal maradjak. Shaun és Mason éppen abban a pillanatban ért az ablak elé, amikor kiegyenesedtem. Mason belesett, a tekintetünk összeakadt, aztán a zsebemben lévő kezemre nézett. Másodpercekig csak nézett, barna szemében fürkésző pillantás ült. Mondott valamit Shaunnak, és letették a testet. Rögtön tudtam, hogy visszajön. Átmentem a konyha távolabbi felébe, el az ablak elől, kihalásztam a kést a zsebemből, és az egyetlen olyan helyre csúsztattam, ahol biztonságban hittem: a nadrágomba. – Vedd le a kabátodat! – parancsolta Mason már a küszöbön. –Mi? Lerántotta a cipzárt, és ő szedte le rólam a kabátot, majd átkutatta az összes külső és belső zsebét. – Mit tettél a zsebedbe? – Te megőrültél – dadogtam. – Láttam, hogy eldugtál valamit! – Fázom! Fázik a kezem! – Ha megfogja, érezheti, hogy valóban hidegek az ujjaim. Az egész testem megdermedt a félelemtől. Mason végigtapogatta a karomat, a hátamat, a lábamat, még a zoknimba is benézett. – Mit rejtegetsz, Britt? – Semmit. Gyanakodva nézett le rám, és pillantása a mellemre vándorolt. A melltartómhoz, és még egy helyre, eddig nem nyúlt. Már a gondolat is kényelmetlenül érintette; elfordította a tekintetét. – Irány a fürdőszoba! – utasított. – Vetkőzz le, tekerj magadra egy törülközőt! Egy percet kapsz, aztán bemegyek, és átkutatom a ruháidat.

Meg ne próbálj valamit bedugni a szekrénybe, a vécébe vagy a lefolyóba, mert azt is átkutatom. Minden zugba benézek.

Tizenötödik fejezet

N EM DUGDOSOK SEMMIT . A torkom kiszáradt a rettegéstől. Ha átkutatja a holmimat, nem csak a zsebkést találja meg, hanem Calvin térképét is. Ha pedig hozzájuk kerül, rám nem lesz többé szükségük. És megölnek. – Ez az átkozott idő! – hallatszott be Shaun hangos káromkodása a bejáraton. – Megint havazik! Gyerünk, Ász, kifelé, segíts elrekkenteni a testet! Még több hó? Kipillantottam az ablakon, hogy a saját szememmel lássam. Hatalmas, nedves pelyhek hullottak odakint. Hogy lépek le, ha rosszabbra fordul az időjárás? – Nem hiszem el, hogy csak úgy ledobjátok valahol – fordultam Masonhöz abban a reményben, hogy felpiszkálom a lelkiismeretét, de legalább elfeledkezik róla, hogy átkutasson. – Gondolj a családjára! Jobbat érdemel. Amit Shaun művelt, az rémes. Lehet, hogy Mason meg akarta védeni magát, de nem kapott rá esélyt. Csípős szélroham tört be a házba, kivágta az ajtót, neki a falnak. Mindketten összerándultunk. Mason még egy utolsó, meghasonlott pillantást vetett rám, aztán a kint kavargó hóra, és döntött. Kimasírozott, és bevágta maga mögött az ajtót. Az ablakhoz léptem. Shaun a vadőr testére mutatott, aztán a tisztás szélén meggyűlt hótorlaszokra. Hóval takarják majd be a hullát, és remélik, senki nem akad rá, amíg ők le nem jutnak a hegyről. Lehunytam a szememet, hogy lecsillapítsam az elmém sarkából előkúszó szédülést. Megvan a kés és megvan a térkép. Elmenekülök. Ma este, amíg alszanak. Ha a főútig velük maradok, Shaun megöl – ezt olyan biztosra vettem, mint a hó hidegét és a tűz melegét. Egyetlen esélyem lesz. Ha elkapnak, Shaun azonnal kivégez – vagy addig hagy életben, amíg azt nem kívánom, bárcsak megölt volna. Leültem a kanapéra, és előre-hátra ringatóztam, részben, hogy melegen tartsam, részben, hogy megnyugtassam magamat. Hideg, könyörtelen dolog volt, de ki kellett törölnöm a gondolataimból a halott vadőr képét,

hogy logikusan megtervezhessem a következő lépésemet. Ő meghalt. Én élek. Számomra még volt remény, de az ő sorsán már nem változtathattam. Hiába ismételgettem a szavakat, egyre csak az előredőlő testet láttam magam előtt. Most először néztem le a térdemet markoló ujjaimra. Vércseppek száradtak rajtuk. Álomszerű érzés lett úrrá rajtam: mintha az óceán dagályában állnék, a szívó-toló hullámok között. Ittasságra emlékeztetett: amikor az ember ráébred, hogy tehetetlen egy nála sokkal hatalmasabb erővel szemben. Újra bevágódott az ajtó. Mason és Shaun lehámozta havas kabátját, majd a konyhai székek háttámlájára akasztották őket száradni. A kesztyűjük ujjain jégszilánkok csüngtek a hóban túrástól. – Mit bámulsz? – mordult rám Shaun úton a kandalló felé, és belökött egy rönköt a tűzbe. Szikrák záporoztak mindenfelé. – Talán nem is olyan rossz hír, hogy esik – szólt vissza Masonnek. – Elfedi a nyomainkat, ismét elzárja a főutat, és később jut el idáig a hóeke. Ha mi nem tudunk haladni, ők sem. Időt nyerünk. Most várunk, amíg eláll a havazás. Később Mason megmelegített három konzervkukoricát a tűzhelyen. Ők ketten az asztalnál ettek, én a kandalló előtt, hogy mindenestül átmelegedjek, mielőtt kimerészkedek az éjszakába egyedül. Alig éreztem az étel ízét, csak rágtam, egyre lassabban és lassabban. Megpróbáltam kizárni a beszélgetésüket, és egy másik emléket feleleveníteni Calvinról, egy újat, amit még nem néztem rongyosra a fejemben, hogy elkerüljem a tébolyt ezen a rémes helyen. Calvin fájdalmat okozott nekem, és azt se felejtettem el, hogy titokban Rachellel csókolózott, de az elmúlt huszonnégy óra traumái közepette különös módon megbocsátottam neki. Képtelen voltam a negatívumokra összpontosítani. Pozitív, reményteli dolgokra kellett gondolnom, akkor is, ha ez azt jelentette, hogy kizárom a múlt sötét oldalát, és csak a szépre emlékezem. Világítótoronyra volt szükségem, amit szemmel tarthattam – és ez a torony most Calvin volt. Másom nem maradt. Amikor Mason elvette a tálamat, mintha együttérzés csillant volna a szemében. Félrenéztem, szándékosan elutasítottam a rokonszenvét. Nem akartam könnyíteni a lelkiismeretén, nem akartam, hogy azt higgye, bármilyen kis mértékben is rendben van, amit tesznek. Jobb volt hidegen, ellenségesen viselkedni vele. Neki nagyobb fájdalmat akartam okozni, mint Shaunnak. Hiába ellenkezett, kettejük közül mégis ő volt a jobb, és ezért többet is vártam tőle.

Egész este sűrű, jeges hóesés verte a faház oldalát. Bár a kandalló átmelegítette a három kis helyiséget, nem vettem le a kabátomat, sálamat, bakancsomat és kesztyűmet. Ezzel is időt nyerhetek, ha csak egy pillanatom lesz a menekülésre. A kés a zsebemben lapult – reméltem, tudni fogom, mikor jön el az idő, hogy használjam is. Úgy gondoltam, amikor rájönnek, hogy leléptem, arra a következtetésre jutnak majd, hogy egyenesen visszaindultam Korbie-hoz. Vagyis nem mehetek vissza. Nehéz döntés volt, de ha meg akartam menteni az életünket, segítséget kellett hoznom. Azt kívántam, bárcsak lenne valami módja, hogy Korbie tudtára adjam: jövök, csak legyen türelmes. El se tudtam képzelni, mennyire magányos lehet, mennyire retteghet. A vécén újra átnéztem a térképet. Ma éjjel már nem lesz iránytűm, hacsak Shaun vagy Mason nem hagyja a sajátját elöl, hogy felkaphassam – azonban Calvin olyan részletesen jegyzett fel minden tájékozódási pontot, hogy könnyen megtervezhettem az útvonalat a kilenc–tíz kilométerre fekvő vadőri állomásig. Meg tudom csinálni. Muszáj megcsinálnom. Csendesen álldogáltam az ablak előtt, és újra meg újra végiggondoltam a tervemet. A nyugalmam csak látszólagos volt. Meddig bírom a fagyba borult erdőben víz, étel és menedék nélkül? Shaun hangosat ásított, és magára csukta a hálószoba ajtaját. Kettesben maradtam a nappaliban Masonnel. – Találtam a hálóban egy pár gyapjúzoknit – mondta Mason, és egy fekete, Wigwam márkájú sízoknit nyújtott felém. – Szerintem jó lenne, ha lecserélnéd a mostaniakat, hogy száraz maradjon a lábad. – Te találtad, vedd fel te – húztam fel az orromat. – Azt gondoltam, átadom neked. – Miért tennél ilyet? – Mert tudom, milyen rossz, ha vizes az ember lába. – Nem kell. Pedig a lábam valóban nedves volt és fázott, és bármit megadtam volna a tiszta zoknikért. Majdnem bármit. Kivéve az önbecsülésemet – hogy elfogadom a fogvatartóm ajándékát. – Hát legyen, ahogy akarod – vont vállat. – Ha úgy lenne, nem lennék itt veletek. – Aludj a kanapén! – ajánlotta Mason, fel sem véve a gúnyolódást. A hintaszékre dobta a takaróját, ezzel kinevezve a magáénak; levette bélelt dzsekijét, csak testre simuló szürke termofelsője maradt rajta. A

következő az öve volt, valószínűleg, hogy ne nyomja a csat, amíg alszik. Ártatlan dolog volt, mégis a ténytől, hogy vetkőzött, megsűrűsödött a levegő a házban. Mason széles karkörzésekkel lazította ki feszült vállait. Nem akartam figyelni, nehogy téves következtetésre jusson, de amikor nem látta, odaodasandítottam. Magasabb volt, mint Calvin, és izmosabb is, de nem konditeremtől felfújva – egyértelműen látszott, hogy valóban erős. Szoros felsője alól szoborszerű karok, széles mellkas és lapos kockahas villant ki. Nehezemre esett felidézni, amit tegnap először gondoltam róla a benzinkúton. Mielőtt rájöttem volna, kicsoda valójában. Az az első találkozásunk mintha ezer éve történt volna. És mekkorát tévedtem akkor... Végre eszembe jutott egy nem annyira régi emlék Calról. Akkor villant be, amikor már feladtam – de hát nem így működik az egész élet? Jó emlék volt. Arról szólt, amikor már egy párként utaztunk a Jackson-tóhoz. Én elnyúltam a parton egy törülközőn, és a People magazint lapozgattam. Calvin és a haverjai egymást váltva kerülgették jetskivel a bójákat. Még csak egy cikket olvastam el, amikor jéghideg víz csöpögött a hátamra. Riadtan megfordultam. Calvin játékosan a törülközőmre vetődött, és magához húzott. Csuromvizes volt. Visítottam, és félszívvel megpróbáltam elszabadulni – de valójában élveztem, hogy még a barátait is otthagyta, hogy velem legyen. – Nem futottál túl sok kört – jegyeztem meg. – Ahhoz eleget, hogy a fiúkat boldoggá tegyem. Most pedig téged teszlek boldoggá. Lassan, odaadóan megcsókoltam. – És hogy tervezted? A hüvelykujjával letörölt egy nedves homokfoltot az államról. Mindketten a könyökünkre támaszkodtunk, szembefordultunk egymással, és egymás szemébe néztünk. A forróság szinte lángra lobbantott. Egy pillanattal azelőtt, hogy hozzám hajolt és viszonozta a csókot, az egész világ visszafojtotta a lélegzetét. Emlékeztem: akkor azt gondoltam, mennyire tökéletes Calvin – mennyire tökéletesek vagyunk együtt. Örökké tudtam volna létezni abban a pillanatban. – Menj te elsőnek a fürdőbe! – szólalt meg Mason, visszarántva a rémálom sűrűjébe. Megpróbáltam kizárni. Az elmém kétségbeesve kereste az emlék

szilánkjait. Újra és újra át akartam élni azt a tökéletes pillanatot. Mason keze megállt – éppen a párnáját tömte egy tiszta huzatba és különös pillantást vetett rám. Tudtam, nem tüntettem el az arcomról az ábrándos, távoli kifejezést elég gyorsan. Az ő arcára továbbra sem ült ki semmi. Én is ugyanolyan önuralmat akartam mutatni – ám ezúttal megbotlottam. – Rá gondolsz? A srácra a boltból? – kérdezte halkan. Villanásnyi düh lobbant bennem. Nem azért, mert elég jó megfigyelőnek bizonyult, hogy rájöjjön az igazságra, hanem mert előhozta Calvint. Fogságba estem ezen a rémes helyen, és az egyetlen, ami visszatartott a tébolytól, az Calvin volt, a róla szóló emlékeim, és igen, a remény is, mert akármilyen tökéletlen volt a kapcsolatunk, még mindig reménykedtem. Ezúttal máshogy alakulnak a dolgok. Már jobban ismerjük egymást. Magunkat is jobban ismerjük. Felnőttünk az elmúlt évben, és az érettségünk megnyilvánul majd. Mindaddig, amíg elmenekülhettem ettől a helytől, vissza a múltamba Calvinnal, ő lesz a titkos mentőmellényem, a szentélyem, az egyetlen, amihez Mason és Shaun nem férhet hozzá. Fia elveszítem Calvint, mindent elveszítek. A rémálom egészben nyel el. – Nem kell – válaszoltam kurtán, elutasítva a kedvességet. Valójában kellett volna pisilnem, de így legalább a hólyagom ébren tart éjjel. A legrosszabb, ami történhet, ha elalszom, és elmulasztom az esélyt. – És jó lesz nekem a hintaszék – tettem hozzá hidegen. – Remekül aludtam benne korábban. – Nem látszik kényelmesnek – válaszolta Mason kétkedve. – Komolyan, alhatsz a kanapén. Jobban érezném magam, ha azt választanád. – Rövid, leereszkedő mosoly jelent meg az ajkán. – Itt a lehetőség, hogy a vállamra tedd a méltó keresztemet. – Miért érdekel téged ilyen hirtelen a kényelmem? – csattantam fel. – Az akaratom ellenére tartotok itt. Arra kényszerítetek, hogy kimerítő, veszélyes körülmények között túrázzak a fagyban. Most el kellene hinnem, hogy egyszerre érdekelni kezdett, hogy érzem magam? Mert ha tudni akarod, gyűlölök itt lenni. És téged is gyűlöllek! Jobban, mint bárkit valaha! Mason arcán átvillant valami érzelem, de azonnal vissza is tért az egykedvűsége. – Azért tartalak itt, mert kint hóvihar tombol. Egyedül nem élnéd túl. Itt

bent, velem, nagyobb biztonságban vagy, akkor is, ha nem hiszed. Ekkorra teljesen a hatalmába kerített a düh. – Pedig nem hiszem! Ez pontosan az a hazugság, amitől csendesnek és engedelmesnek kellene maradnom! Azért tartotok fogva, mert szükségetek van rám, hogy lejussatok a hegyről, és kész! Utállak, és ha esélyem lenne, megölnélek! Méghozzá örömmel! Kemény szavak voltak, és máris tudtam, hogy nem tennék így. Még ha meg is kapnám a lehetőséget, akkor sem hittem, hogy képes volnék megölni egy embert – de azért az álláspontomat egyértelműen ki akartam fejezni. Semmi sincs ebben a helyzetben rendjén. Haragos voltam és frusztrált, de igazság szerint minél több időt töltöttem Masonnel, annál nehezebben hittem, hogy ö képes megölni egy embert. Láttam az arcára kiülő döbbent rémületet, amikor Shaun lelőtte a vadőrt. És ugyan eleinte azt gondoltam, ő is részt vett a lány megölésében, akinek a testét a házban, fent megtaláltam, egyre inkább úgy véltem, nincs hozzá köze. Talán nem is tud a testről. – Egyszerűen feküdj a kanapéra! – ismételte Mason bosszantóan kimért hangon. – Azt már nem – sziszegtem dühösen, aztán egy jelentőségteljes pillantással a földre rántottam a takaróját, és úgy ültem a hintaszékbe, mint egy trónra. A görbe támla nyomta a hátamat, a kemény fa ülőkén nem volt párna. Ezen aztán húsz percet sem bírok aludni; ahányszor megmozdulok, felriadok. Közben pedig Mason, aki bizonyára kimerült, mélyen durmol majd a kanapén. – Jó éjt, Britt! – válaszolta Mason bizonytalanul, és lekapcsolta a lámpát. Nem feleltem. Nem akartam, hogy azt higgye, megpuhultam, vagy hogy megenyhülök iránta. Nem török meg. Amíg fogva tart, gyűlölni fogom. Izzadságban úszva riadtam fel, hosszú másodpercekig azt se tudtam, hol vagyok. A falakon árnyak ugráltak, és végül megtaláltam a forrást is: a tűz leégett ugyan, de még mindig árasztotta a meleget. Kinyújtóztattam a lábamat. A hintaszék megnyikordult. Csak ekkor jutott eszembe, hogy a csend létfontosságú. Mason megmoccant a neszre, de aztán halkan tovább szuszogott a sötétben. Kiterülve hevert a kanapén, az arca a párnába nyomódott, a szája kissé kinyílt; túl hosszú karja–lába mindenfelé lelógott. Miközben a tűz fénye játszott az arcán és a párnán, amit magához ölelt, máshogy nézett ki. Fiatalabbnak, kisfiúsabbnak, ártatlannak.

Álmában lerúgta a takaróját. Csendesen átléptem rajta, figyeltem halk szuszogását. A levegő szinte összesűrűsödött, ahogy a bejárat felé tartottam. Menet közben felvettem egy fejlámpát és egy kulacsot – nagy szerencsém volt, hogy valamelyikük a konyhapulton hagyta, ráadásul tele. Dupla szerencse. Egy lépés, még egy. Az ajtógombra meredtem; úgy tűnt, egyre távolodik. De aztán egy szívdobbanással később a kezembe simult. A gyomrom összerándult, részben örömömben, részben félelmemben. Innen nincs visszaút. Apránként elfordítottam a gombot, amíg már csak húzni kellett. A légnyomás megváltozik, ha kinyitom az ajtót, de Mason nem veheti észre. Mélyen alszik. A tűz melege pedig eltünteti a hideget, ami beszökik helyettem. Aztán már a verandán álltam, és ugyanolyan óvatosan csuktam be az ajtót. Félig–meddig vártam, hogy Mason felpattan, és utánam rohan, közben üvölt, hogy Shaun is felébredjen. De semmi más nem hallatszott, csak a csípős szél hordta, apró szemű hó zizegése. Pokolian sötét volt. Még alig jutottam száz lépésre az őrháztól, amikor visszanézve már nem is láttam. Az éjszaka bársonyos feketeségbe burkolta. A szél átfújt a ruháimon, szabadon maradt bőrömet ostorozta, mégis szinte hálát éreztem. A hideg felébresztett. Ha pedig Shaun és Mason utánam indulna, a lejtőkön zúgó szélrohamoktól nem hallanák, merre járok. Ez a gondolat erőt adott. Szorosabban fogtam össze magamon a kabátomat, a szememet a kezemmel védtem a szakadó hótól, és óvatosan nekiindultam a meredek lejtőn, ahol a hó alatt szikladarabok és fatönkök rejtőztek. A sziklák elég élesek és kemények voltak, hogy tudjam: ha rájuk esem, csontom törhet. Bagoly huhogott a fejem felett. A hang elszállt az éjsötét erdőbe, elkeveredett a szél hujjogatásával és az ágak kísérteties zörgésével. Próbáltam meggyorsítani a lépteimet, ám a hó mély volt, és újra meg újra térdre estem, közben kis híján elveszítettem a kulacsot meg a lámpát is. Nagy volt a kísértés, hogy fényt kapcsoljak, de egyelőre nem mertem. Amíg nem jutok elég messzire az őrháztól, csak eleven világítótornyot csinálok magamból, amit Mason és Shaun követhet. Mire elértem a fennsíkot, csak lassan gyalogoltam, és a légzésem is

akadozott. A lábam remegett a fáradtságtól, a derekamnál lévő izmok mintha ökölnyi labdává zsugorodtak volna. Az elmúlt huszonnégy óra rettegése megtette a hatását. Még életemben nem éreztem magam ilyen gyengének, ilyen kicsinek és jelentéktelennek az áruló hegyek árnyékában. Calvin térképe szerint át kellett vergődnöm ezen a hágón, majd le a völgybe, ami már a vadőrállomáshoz vezet. Azonban nem volt előttem ösvény, amit követhetnék, és ahogy gázoltam benne, a hó egyre vastagabban tapadt a bakancsomhoz, megnehezítve minden lépést. A karjaim alatt, a ruhám varratában csiklandós melegséget éreztem. Megizzadtam, ami hiba – ha később megállók pihenni, az izzadság lehűl, végül megfagy, és gyorsan csökkenti majd a testhőmérsékletemet. De emiatt majd akkor aggódok, ha megtörténik. Az állomás még mindig kilométerekre volt, mozognom kellett. A biztonság kedvéért mindenesetre még inkább lelassítottam a lépéseimet. Kesztyűs kezemmel latyakos hógolyót formáltam, és a számba dugtam, hagyva, hadd csorogjon le az olvadt lé a torkomon. Fájdalmasan hideg volt, mégis felélénkített. Ha izzadok, innom kell. Lehetetlennek tűnt, hogy ilyen hidegben kiszáradjak, de hittem az útikönyveknek meg a képzésemnek. Elmosódó fénysugár villant elém. Ösztönösen beléptem egy fa mögé, nekivetettem a hátamat. Sebesen pörögtek a gondolataim. A fényforrás mögöttem volt, nem is túl messze. Füleltem. Egy férfi kiáltott, a szél eltorzította a szót, de megértettem, hogy a nevemet süvölti. – Britt! Azt nem tudtam megállapítani, hogy Mason-e az, vagy Shaun. Szinte reméltem, hogy Shaun – tőle talán van esélyem meglépni. Az erdő egy labirintus, sosem lesz képes követni a nyomomat. – Britt! Nem... bántani. Hagyd... menekülést! Még nem jutottam a sűrű erdős sávhoz, és a hegy alján lévő néhány fa nem nyújtott elegendő takarást. A leírhatatlan sötétséggel szemben az üldözőmnél lámpa volt. Amint kilépek a fa mögül, meglát. Csapdába kerültem. A fénycsóva másfelé tapogatózott. Ez a röpke pillanat elegendő volt, hogy eldöntsem, menekülőre veszem a dolgot. Kirohantam a törzs mögül, és a következő facsoport felé szaladtam. Fél karral hadonászva igyekeztem gyorsítani, de még túl messze voltam, amikor elbotlottam, és elterültem, mint a béka.

Ugyanabban a másodpercben a fénycsóva visszafordult, és átsiklott felettem. A lámpát és a kulacsot vonszolva előrekúsztam néhány métert, végül elértem egy kiugró szikla takarásába: úgy meredt ki a hórétegből, mint jéghegy a víztükörből. Néztem a zseblámpa fényét, ami most az ágak között pásztázott. Közelebb volt: sokkal gyorsabban jutott fel a hegyoldalon, mint én. Magamhoz szorítottam a felszerelésemet, és egy következő facsoporthoz futottam. –...segíteni egymás...! Segíteni egymásnak? Hisztérikus nevethetnék tört rám. Azt hiszi, bedőlök ennek? Le akar jutni a hegyről: amint lekalauzolom, megöl. Jobb esélyem van a túlélésre egyedül az erdőben. Letettem a holmijaimat a hóba, kesztyűs kezemmel a combomra támaszkodtam, és előrehajoltam, hogy a hátizmaim kicsit ellazulhassanak. Annyira ziháltam, hogy biztosra vettem: meghallja. Minden lélegzetvétel karmolta a torkomat. Szédelegtem: megijedtem, hogy esetleg elájulok. – Britt? Mason vagyok. Francba, francba, francba! Megnyugtató hangon szólított, de engem nem csapott be. – Tudom, hogy hallasz – folytatta. – Nem lehetsz messze tőlem. Újabb viharfront közeleg, ezért erősödött meg a szél. Nem maradhatsz idekint, mert halálra fagysz. Összeszorítottam a szememet, arcomat a havat kavaró széllökésekbe fordítottam. Hazudik, hazudik, hazudik, kiáltottam magamnak, mert éreztem, hogy gyengül az elszánásom. Rettegtem, kétségbeestem, fáztam, és meglepetésemre hinni akartam neki. Bízni akartam benne, hogy segíteni fog. És a legjobban ez rémített meg – mert tudtam, amint kilépek a fa mögül, halott vagyok. Most már láttam is, amint letérdel, és megvizsgálja a hóban hagyott nyomaimat. Még ha meg is próbálnék elfutni, hasztalan lenne. Vagy most kap el, vagy öt perc múlva. – Gondold át, Britt! – kiáltott újra. – Nem akarsz itt meghalni. Ha hallasz, kiáltsd a nevemet! Soha, gondoltam. Felállt, és kocogva indult a rejtekem felé. Tudtam, mi következik, de ez

a tudás nem tompította a túlélés ösztönös parancsát. Felpattantam, és teljes erőmből rohanni kezdtem. – Britt, állj! – üvöltötte utánam. – Nem! – fordultam szembe vele. – Soha! Elharaptam a szót. Nem megyek vissza. Harcolok. Inkább a harcban haljak meg, mint hogy hagyjam magam visszarángatni. Rám villantotta a zseblámpát, de aztán leeresztette, hogy el ne vakítson. – Jól vagy? – kérdezte. – Nem. – Megsérültél? – tudakolta egyértelmű riadalommal. – Csak mert nem sérültem meg, még nem vagyok jól. Mason óvatosan mellém kapaszkodott a tetőre, aztán körbejárt, hogy lássa, valóban nem sérültem meg. A tekintete végül a földön heverő, lopott tartalékaimra esett. – Elhoztál egy kulacsot és egy lámpát – állapította meg, és úgy éreztem, mély benyomást tettem rá. Büszkeség és bosszúság különös keveréke támadt fel bennem. Hát persze hogy elhoztam, amit értem. Nem vagyok hülye. – Három óra – folytatta Mason komolyan, megrovón. – Annyi ideig bírtad volna idekint egymagádban, Britt. Addig sem, ha a vihar komolyra fordul. – Nem megyek vissza – közöltem, és nyomatékül lehuppantam a hóba. – Inkább meghalsz itt? – Úgyis megöltök. – Nem fogom hagyni, hogy Shaun megöljön. Felszegtem az államat. – Miért kellene hinnem neked? Bűnöző vagy. Börtönben a helyed. Remélem, a rendőrség elkap benneteket, és életfogytiglant kaptok. Nem akadályoztad meg Shaunt abban sem, hogy lelője a vadőrt, vagy azt a zsarut. Vagy hogy megölje azt a lányt a házban – szaladt ki a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Nem akartam elárulni Masonnek, hogy tudok a testről, de most már késő volt a titkolózáshoz. – Miféle lányt? – kérdezte Mason homlokráncolva. Őszintének tűnt az értetlensége, de hát remekül tudott hazudni. És átkozott legyek, ha hagyom, hogy ismét megvezessen. – A raktárban, ahova bezártatok. Volt ott egy nagy szerszámosláda, egy holttesttel. Tényleg azt akarod, hogy elhiggyem, nem tudtál róla?

Feszült csend következett. – Beszéltél Shaunnak a testről? – kérdezte végül Mason természetellenesen hűvös, nyugodt hangon, azonban egész testében megfeszült, mint az íj. – Miért? Te ölted meg? – Jeges rettegés hűtötte ki a véremet. – Nem mondtad meg Shaunnak! – És nem tudom, miért nem! – vágtam vissza idegesen, felzaklatva. Mason ölte meg a lányt? Néhány villanásnyi időre rendes embernek láttam, de talán tévedtem. Talán mindvégig hagytam, hogy pár kedves gesztus elvakítson a valódi természetét illetően. – Egyáltalán nem akartál életben hagyni, a legelső percben sem. – Tartom a szavamat. Nem foglak megölni. És Shaun sem. Nem hagyom neki. – Igazán? – sziszegtem rá. – Te nem hallod, milyen ostobán és üresen hangzik ez? Shaunnál van a fegyver. Ő irányít. Te csak egy szánalmas inas vagy! Mason nem sértődött meg: inkább fürkészőn nézett rám, mintha ki akarná találni, mi jár valójában a fejemben. – Kelj fel! – mondta végül. – Átázik a ruhád, és a testhőmérsékleted rohamosan lecsökken. – Na és? Hagyj meghalni! Nem foglak levinni benneteket a hegyről. Nem segítek többet neked meg Shaunnak. Nem kényszeríthettek rá. Haszontalan vagyok a számotokra. Hagyj békén! Mason ehelyett talpra rántott, és elkezdte leporolni rólam a havat. – Hol van az a kemény csaj, aki korábban voltál? Aki a gerincen akart túrázni, akármennyire esélytelen is? – Már nem az vagyok. Haza akarok menni – válaszoltam könnybe lábadó szemmel. Hiányzott apu és lan Biztosan nagyon aggódnak miattam. – Szedd össze magad! – rendelkezett Mason. – A fizikai tesztet teljesítetted, most lélekben is legyél erős! Visszamegyünk a faházba, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Nem mondjuk el Shaunnak. Reggel leviszel minket a hegyről, és eleresztünk. Csak a fejemet ráztam. – Ha kell, cipellek, de nem hagyom, hogy megfagyj idekint – jelentette ki Mason. – Ne nyúlj hozzám! – Akkor indulj! – vágta rá, és felemelte a kezét.

– Tényleg nem hagyod, hogy elmenjek, igaz? – Hova mennél? Be az erdőbe egy hóvihar közepén, hogy halálra fagyj? Nem, azt nem. – Utállak – nyögtem szánalmasan. – Tudom, ezt már mondtad. Na induljunk!

Tizenhatodik fejezet

LEFELE, AZ ŐRHÁZ FELÉ sokkal könnyebben kellett volna haladni, mint korábban felfelé, mégis minden lépés nehezebbnek tűnt az előzőnél. Elbuktam. Mason megígérte, hogy megőrzi a titkomat, de mi rá a biztosíték, hogy Shaun nem járkál fel–alá a házban, pisztollyal a kezében, csak arra várva, hogy mikor érünk vissza? Lehet, hogy a saját kivégzésem felé megyek. Tanúja voltam, amikor Mason megpróbálta megakadályozni, hogy Shaun lelője a vadőrt – biztosra vettem, hogy ezért kapott a fegyver felé –, szóval talán mégis jobb ember, mint amilyennek gondoltam. Ugyanakkor nem sokat számított, hol húzódik Mason számára a határ jó és rossz között; Shaun birtokolta a pisztolyt. És a lány holtteste a házban. Még mindig nem tudtam, ki ölte meg, de Mason reakciója, amikor elmondtam neki, nem tetszett. Valamit titkolt előlem, és a jelek szerint Shaun elől is. Végül megláttuk a sötétben az őrházat. Már majdnem fel is léptem a verandára, amikor váratlanul hátrarándultam – Mason rántott magához. Kesztyűs keze a számra tapadt, és egy őrült pillanatig azt hittem, meg akar fojtani. Hallottam a zihálását a fülem mellett, a teste merev volt, mint egy fatörzs. Az őrház ajtaja nyitva állt. És Calvin hangja szűrődött ki rajta. A szívem vágtázni kezdett. Calvin! Itt van! Megtalált! – Hol vannak? – faggatózott, de látni nem láthattuk. – Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta dacosan Shaun. Mason, nem törődve a rugdalózásommal és a csapkodásommal, felkapott, és csendesen felrakott a verandára, ahonnan a konyhaablakon át mindkét alakot láthattuk. Calvin biztosan álmában lepte meg Shaunt, mert most pisztolyt szegezett rá. Nem ismertem fel a fegyvert; Calvin biztosan Idlewilde-ból hozta magával, mert azt tudtam, hogy a Versteeg család több fegyvert is tart

odafent. Shaun pisztolyát sehol se láttam. Elkeseredésemre a nappaliban égett a villany, vagyis Calvin nem láthatott meg a konyhaablakon át. Odakint túl sötét volt hozzá. Ha arra fordul, csak a ház tükörképét látja az üvegben. A nevét akartam sikoltani, de Mason irgalmatlanul befogta a számat. Akkor sípcsonton rúgtam, és be is vittem a találatot, mielőtt megrendítő erővel a ház falának lökött volna. Alaposan alábecsültem az erejét, nem voltam ellenfél a számára. Szabad kezével elkapta mindkét csuklómat, a térde pedig a lábszáramba vájt – amíg végül nem bírtam tovább a fájdalmat, és elernyedtem. Mason kihasználta ezt a pillanatot, és a saját testével szorított a falnak. Az arcom a jeges zsalunak préselődött. Erőltettem a szememet, hogy meglássam Calvint az ablakon át. – Három tányér van a mosogatóban, három pohár a pulton! – mordult Calvin. – Tudom, hogy Britt és Korbie veled volt. – Odalépett a mosogatóhoz, az ujjával kapkodva beletörölt az egyik tányérba. – Még nedves. Nemrég voltak itt. Hol vannak most? – Talán én ettem mindháromból – vágta oda gorombán Shaun. Calvin a fejéhez vágott egy poharat. Shaun elhajolt, az üveg a falon tört össze; amikor felegyenesedett, jóval sápadtabbnak tűnt. – Megölted őket? – Calvin határozottan odalépett elé, és közvetlen közelről ráemelte a pisztolyt. A hangja remegett dühében, de a keze nem. – Megölted? Shaun idegesen tördelte a kezét. – Nem vagyok gyilkos – válaszolta, azonban a hanghordozása túlságosan ártatlan volt, hogy hihető legyen. – Nem? – kérdezte Calvin halkan, fenyegetőn. – Ismerlek. Láttalak már. Az Ezüstdollár Cowboy–klubban. Szereted teljesen leitatni a lányokat, aztán meg lefotózod őket, mint valami aberrált alak. Néztem, hogy váltják egymást az érzelmek az arcán; átérzés nélküli színészi játékát felváltotta a félelem. – Nem tudom, mit láttál, de az nem én voltam. Én nem fotózok lányokat. Még csak fényképezőgépem sincs. Sose jövök ide, a hegyekbe... – Miféle perverz dolgokat művelsz a képekkel? – tudakolta Calvin. – Láttalak azzal a gazdag lánnyal, aki később eltűnt. Talán szólnom kellene a zsaruknak. – Nem én vagyok az, akire gondolsz – dadogta Shaun. – Hol van a húgom? Hol van Britt? Beszélj, vagy igenis elmondok

mindent a zsaruknak! – Calvin már kiabált. – Lefotóztad őket? Azt hitted, megzsarolhatod a családot? Vagy fel akartad tölteni a képeket a netre, hogy zaklasd a húgomat? Hogy eladd őket? Shaun nagyot nyelt. – Nem. – Nem kérdezem meg még egyszer. Hol vannak a lányok? – Hinned kell nekem, mi nem akartuk bántani őket. Csak befogadtuk őket, mert eltévedtek, és nem hagyhattuk, hogy megfagyjanak, hiszen tombolt a vihar, meg... – Nem egyedül voltál? – Ász haverommal. Itt volt ő is, amikor lefeküdtem. Biztosan meglógott a csajjal. Neked ő kell... – Melyik csajjal? – Britt-tel. Kivitte Brittet. O volt itt velünk. Szerintem bejött Ásznak. Én nem nyúltam hozzá! Megesküszöm az anyám sírjára. Az erdőben keresd! Talán kirángatta, hogy kettesben legyenek. Eredj, nézz körül! – És mi van Korbie-val? Ő hol van? – Ász mondta, hogy hagyjuk fent a házban, mielőtt ideindultunk volna. Azt mondta, nem elégségesek a készleteink mindkét lánynak. Hagytam ott neki ételt és vizet, bár Ász azt mondta, nem kell. Ügyeltem rá, hogy biztonságban legyen. – Egyedül hagytad a húgomat egy házban? – tudakolta Calvin. – Melyikben? – Néhány kilométerre. Az úttól beljebb. Kék függöny van az ablakokon. A gyep csupa gaz. Évek óta nem járt ott senki. – Ismerem. A hójáró a ház előtt... hol a kulcs? Shaun nem felelt azonnal, láthatóan nem akarta feladni a legutóbbi nyereményét. – Nem tudom – válaszolt végül. – Itt állt, amikor ideértünk. Nem a miénk. Úgy tűnik, hogy itt fogyhatott ki belőle az üzemanyag. Kétlem, hogy megéri a megdrótozásával próbálkozni. Calvin a homlokára emelte a pisztolyt. – Ne hazudj! Ide a kulcsot! Most. – Nem fogsz lelőni – bökte ki Shaun. – Rájönnek, hogy te voltál. Senki nem jár erre, ebben a viharban. Csak te, én, Ász meg a lányok. – Ne aggódj, nem hagyok semmit, amit megtalálhatnak – válaszolta Calvin, és meghúzta a ravaszt.

A szaggatott dörrenések a fülembe hasítottak. Megriadtam, de mögöttem Mason is összerándult: őt is megdöbbentette a dolog. Végignéztem, ahogy Shaun megöli a vadőrt. Láttam, hogy emberi szövetdarabok fröccsennek a falra – de mindez nem készített fel rá, hogy lássam Calvint hidegvérrel ölni. Ez nem történhet meg. Az elmém kétségbeesve keresett értelmet az őrületben, bármit, ami igazolhatná az erőszakot. Miért nem kötözte meg Shaunt, hogy átadja a hatóságoknak? Felfoghatatlan volt, hogy megölte, anélkül, hogy valódi bizonyítéka lett volna rá, hogy bántotta Korbie-t és engem. Az aggodalomtól elvesztette a józan ítélőképességét? Muszáj odajutnom hozzá. Muszáj a tudtára adnom, hogy jól vagyok, és megnyugtatni őt. Együtt itt hagyhatjuk ezt a rémes helyet. Elszántabban vergődtem Mason karjában. Az ujjai a bőrömbe mélyedtek, de a fájdalom el sem hatolt a tudatomig. Csak egyetlen gondolat zakatolt a fejemben: kiáltanom kell Calvinnak! Itt vagyok! sikoltottam némán. Itt, kint! Odabent Calvin belerúgott Shaun élettelen testébe, hogy megbizonyosodjon róla: tényleg meghalt. Aztán átkutatta a zsebeit, és nyugodt mozdulatokkal elrakta a készpénzét meg a hójáró kulcsát. Belépett a hálóba, ahol Shaun aludt, és egy perc múlva Shaun pisztolyával tért vissza. Az övébe tűzte, és némi kapkodó kotorászás után a konyhaszekrény egyik fiókjában talált egy Zippo öngyújtót. Először nem értettem, minek gyújtja meg a nappali függönyeit – aztán leesett. Shaunnak igaza volt, a rendőrség Calvint gyanúsítaná a megölésével. Talán még a vadőrével is. Muszáj megsemmisítenie a bizonyítékot. Sűrű fekete füst szállt fel a kanapéról – másodszorra azt gyújtotta meg. A fényes lángok már a falakat nyaldosták – alig hittem a szememnek, milyen gyorsan terjed a tűz. Egymás után lobbantak lángra a bútorok, zsíros füst gomolygott a mennyezet alatt. Amikor Calvin kisietett a házból, Mason berántott a veranda egyik sötét sarkába. Onnan hallottam Calvin bakancsainak kopogását, lefelé a lépcsőn. Elment. Nélkülem. Ide–oda rángatóztam, kétségbeesve igyekeztem kiszabadítani magam, de Mason acélos szorítását nem tudtam megtörni. Képtelen voltam elfutni, vagy kiáltani, a tűz pattogása és a szél zúgása pedig elnyomta fojtott szűkölésemet.

Calvin elmegy! Meg kell állítanom. Nem bírom ki, ha még egy percig Masonnel kell maradnom. A hójáró motorja felmordult; a hang néhány másodperc múlva a távolba tűnt. Mason akkor eresztett el. Nekiestem a veranda korlátjának. Éreztem, ahogy a szívem megtörik, összeilleszthetetlen szilánkokra hull. A karjaim közé rejtettem az arcomat, és kínlódva felsírtam. Potyogtak a könnyeim. A rémálom visszarántott, olyan mélységbe, amelyről eddig nem is tudtam, hogy létezik. – Maradj itt! – szólt rám Mason szigorúan. – Bemegyek a felszerelésünkért. Azzal a fejére húzta a kabátját, hogy védje magát, és bevetődött a nyitott ajtón. Elrohanhattam volna. Abban a percben befuthattam volna a fák közé – de tudtam, hogy megtalálna. És a felszerelés is nála volt. Igazat mondott: egyedül nem tartanék ki sokáig. Lassan lehátráltam a veranda lépcsőin. Még mindig túlságosan sokkolt, hogy Calvin nélkülem ment el, hogy felfogjam, mennyire súlyos a tűz. Kábán néztem a padlón át–átcsapó ragyogó lángokat, a mennyezetről záporozó szikrákat. A pattogásból, sziszegésből zúgás lett. A füstön át láttam, hogy Mason amit csak tud, belegyömöszöl a táskánkba. Még ebből a távolságból is gyöngyözött a homlokom az ajtón kiáradó hőségtől. Mason biztosan ájuldozik. Végre megjelent az ajtóban – fuldokolva köhögött, de két táska lógott a vállán. Az arcát belepte a korom, amikor pislogott, a szeme fehérje éles kontrasztot képezett. Az arckifejezésem elárulhatta, milyen ördögi a kinézete, mert a kabátja ujjával letörölte a mocsok nagyját; a többire a körülöttünk kavargó hó rajzolt szeplőket. – A vihar most kezd rá igazán – nyögte ki. – Muszáj lesz menedéket találnunk, mielőtt túl késő.

Tizenhetedik fejezet MASON NEM TÉVEDETT . Nedves, nehéz hópihéket hozott a szél a csúcs felől, és a korábban lerakodott rétegek gyorsan növekedtek. Szinte a szemem előtt kúszott fel a fehérség a fatörzsekre, lenyomta az ágakat. Senki nem jut fel a hegyre ebben az időben. Sem a rendőrség, sem apu. Egyedül maradtunk. És ennél rémítőbbet el se tudtam képzelni. Ki kellett jutnunk a viharból. Amennyire tudtam, a közelben nem voltak házak, vagyis csak egy kidőlt fa vagy egy barlang védelmében bízhattunk. Miközben lassan csoszogtunk előre, Mason levette termosapkáját, és nekem adta. Az elmúlt másfél napban gyanakodni kezdtem az apró kedvességeire, de ezt örömmel fogadtam. A zoknim már korábban átázott, és erőt vett rajtam a vacogás. Nem bántam, ha fel kell áldoznom a büszkeségemet a legkisebb melegségért. – Köszönöm! – feleltem. Válaszul csak bólintott; az ajka máris elkékült, rövidre nyírt haján megült a hó. Tudtam, vissza kellene adnom a sapkát, de én is félig összefagytam, úgyhogy félrenéztem, és úgy tettem, mint aki nem látja. Az lett volna a legokosabb, ha ránézek Calvin térképére, onnan leolvashattam volna, hol van a legközelebbi menedék. Csakhogy fogalmam sem volt, hogy szedjem elő anélkül, hogy Mason észre ne vegye. Ha tud a térképről, nem lesz szüksége rám. Egyszerűen elveheti, aztán mehetünk, ki merre lát. Ráadásul ha a papír átnedvesedik, a tinta megfolyik rajta, de akár el is szakadhat, vagy szétmállhat. Sokáig gyalogoltunk lassú, óvatos léptekkel, vigyázva, hogy semmi ág vagy kő ne legyen a lábunk alatt, mielőtt ránehezednénk. A felhők eltakarták a holdat, még mélyebb sötétségbe borítva az erdőt, mint korábban, bár bekapcsoltuk a zseblámpákat. A lábujjaim érzéketlenné váltak. Hiába szorítottam össze a fogaimat, akkor is vacogtak. A sarki szél miatt hunyorogva csak Mason bakancsát figyeltem. Ahányszor lépett egyet, kényszerítettem magam, hogy én is azt tegyem. Magas, vállas teste felfogta a szél erejének nagyját, de az mégis megtalált, áthatolt a kabátomon és jéggel vonta be a bőrömet. Hamarosan már nem is gondolkodtam, minden erőmmel az előrehaladásra koncentráltam.

És a gondolataim ugyanoda szöktek, ahova eddig. Calvinhoz.

Tizennyolcadik fejezet MOST KIJÖVÖK! – jelentette ki Korbie a JCPenney próbafülkéjéből. Hallottam a selyem suhogását, ahogy odalépett, és elhúzta a reteszt. – És ne merj hazudni, mert úgyis azonnal rá– Én a szemközti fülke padján ültem, a nyitott ajtó előtt. Sietve befejeztem az SMS–t, rányomtam a küldés gombra, és lopva a táskámba ejtettem a telefont. Szorításnyi bűntudatot éreztem. Nem szerettem titkolózni Korbie előtt. – Már az is sértő, hogy azt hiszed, hazudnék – feleltem, de nem minden lelkiismeret–furdalás nélkül. Korbie előlépett. Lila, fűzős felsőrészű ruhát viselt, a szoknya a bokája körül kavargott, amikor megpördült, mint egy mesebeli hercegnő. – Na? Mit gondolsz? – Ez lila. – Na és? – Azt mondtad, Bear utálja a lilát. Korbie lesajnálón legyintett. – Épp azért választottam. Hogy segítsek megváltoztatni a véleményét. Ha meglátja, milyen jól áll nekem a lila, egyből meggondolja magát. – És akkor neki is ugyanilyen lila csokornyakkendőt kell viselnie? – Hát, igen. – Korbie, hogy jelezze, mennyire ostoba a kérdés, a mennyezetre nézett. – A bankettről van szó. Össze kell öltöznünk. Még az is lehet, hogy bekerülünk az évkönyvbe! – Azok a képek fekete-fehérek. – Ünneprontó vagy. Legalább egy ruhát te is próbálj már fel – kérlelt Korbie, és a kezemnél fogva próbált felhúzni a padról. – Tavaly is együtt mentünk ruhát venni a bankettre, és mindketten részt is vettünk rajta. Idén is így akarom! Mi ütött a fiúkba a suliban? El se hiszem, hogy még egy se hívott el a bálba! Nem mondtam el Korbie-nak, hogy Brett Fisher megkért, de visszautasítottam. Kiléptem a piacról, amióta nem hivatalosan jártam valakivel. Nem tudtam, meddig tarthatom még titokban – mert titok volt, már azelőtt megfogadtam, hogy titkolni fogom, mielőtt megsejtettem volna, hogy lyukat perzsel a szívembe.

Megcsendült a táskámba rejtett telefonom. – Ki írt neked? – kíváncsiskodott Korbie. – Valószínűleg apu – vágtam rá, és unalmat tettetve meglebben– tettem a copfomat. Korbie arcán sokat sejtető mosoly terült szét. – Britt, drágám, titkos szeretőt tartasz? – Igen – közöltem faarccal, de lehajtottam a fejemet, hogy Korbie ne lássa: belepirultam. – Hát, nagyon remélem, hogy nemsokára találsz partnert – folytatta komolyan mert úgy nem buli a buli, ha tudom, hogy te otthon ülsz és filmezel, fagyit majszolsz és növeszted a valagad. Ó, tudom már! Mi van azzal a pasival, aki mindig megszólít, ha kijövünk matekról? – Izé, Mr. Bagshawe? Korbie csettintett az ujjával, és felemelte a karját, mint egy háttértáncos egy zenés klipben. – Az az! Egy idősebb, titkos szerető. így csinálja az én drága Brittem. – Inkább vedd fel a következő ruhát, ha kérhetlek. Amikor ismét eltűnt a próbafülkében, előkaptam a telefonomat. Calvin üzenete várt rám. Találkozunk este? Mi jár a fejedben? – üzentem vissza. Lógj ki 11 felé. Hozz fürdőruhát. Keresd a pasit a jacuzziban, a piával. A Versteeg-ház mögött medencét alakítottak ki, és kültéri jacuzzit. Akármennyire is szerettem volna az este vele lenni, elfáradtam a titkos találkozásokba fektetett erőtől. Calvin mondta, hogy Korbie egyelőre nem tudhat kettőnkről. Sőt, senki sem. Meggyőzött, hogy egy titokban tartott kapcsolat izgalmas. Meg akartam mondani neki, hogy tizenhét évesen már nem szórakoztatnak a titkok és a játékok, de aggódtam, hogy rosz– szul fogadná. Végül is ő már majdnem tizenkilenc. Ki vagyok én, hogy párkapcsolati tanácsot adjak neki? – Hallom, hogy SMS–t írsz – kiabált ki éneklő hangon Korbie, aztán cipzár surrant: magára vette a következő ruháját. – Neked most minden figyelmedet rám kellene fordítanod. Affene! Miért nincs ebben a városban egy rendes nagyáruház? Bírom, hogy minden tizedik emberre jut egy McDonald’s, de sehol egy Macy’s! Kénytelen leszek a neten rendelni

valamit. Nehezemre esett a bankettre összpontosítani, amikor tudtam: nem megyek. Akartam volna, de Calvin még nem állt készen, hogy nyilvánosan is felvállalja a szerelmünket. A nyomasztó tudat helyett, hogy nem megyek a bankettre, és így kimaradok az ezzel járó izgis, csajos dolgokból is – inkább a jó oldalára összpontosítottam. Calvin Versteeggel járok. Életem szerelmével. A dolgok nagy összhangját tekintve mit számít egy ostoba iskolai bál? Csak néhány óra telt el azóta, hogy Calvin utoljára megcsókolt. Iskola után belopóztunk egy üres terembe, és addig csókolóztunk, amíg meg nem hallottuk, hogy a takarító végigtolja a kocsiját a folyosón. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a mosolyt. Calvin meg én egész életünkben ismertük egymást, szinte nem volt nap, hogy ne találkoztunk volna. Régen a hajamat húzgálta, és Bunkó Brittnek nevezett. Most gyengéden cirógatja egy ujjával az arcomat, amikor beszélgetünk, és rejtőzködve, titkos találkákon csókolózik velem. Be kellett ismernem, valóban volt benne izgalom. Néha. És aztán ott volt a többi alkalom. Mint a múlt héten, amikor Calvin legjobb barátja, Dex Vega rajtakapott minket, hogy a baseballpálya mögött ölelkezünk, jóval azután, hogy az edzés befejeződött. Calvin kocsijának dőltem, Calvin pedig nekem, és egy hajszál se fért volna közénk. Dex nem volt éppen kreatív, csak annyit mondott, hogy menjünk szobára. Együtt futott Calvinnal, a gátakat könnyen vette, a másféle kihívásokat nem annyira. – Megvolt – felelte Calvin, és összeesküvőn rám kacsintott. Tudtam, nem szeretné, hogy a legjobb barátja előtt vitassuk ezt meg, de nem volt meg. Dex tetőtől talpig végigmért, aztán nyálas mosolyt villantott rám. – Azt hittem, nincs is csajod, Versteeg. Tényleg beleegyeztem, hogy egyelőre titkoljuk a kapcsolatunkat, de hát nem ez a tökéletes alkalom, hogy nyilvánosságra hozzuk? Miért érzi szükségét Calvin, hogy hazudjon a legjobb barátjának? Miért kér arra, hogy én is hazudjak az enyémnek? Calvin hírhedt szoknyavadász volt, aki nem képes megállapodni, és még sosem volt komoly barátnője, de ez most más. Én voltam más. Éngem szeretett.

Ezt biztosra vettem – csak azt szerettem volna, ha nem hangzik olyan erőltetetten. Mintha magamat győzködném. – Nincs is – felelte Calvin. Aztán nevettek, barátságosan vállon öklözték a másikat, végül a csavaros kézrázás következett. – Haver, nagyon feláll a hajad – vigyorgott Dex. Igaza volt: beletúrtam Calvin sűrű, barna hajába, és a tincsek összevissza ágaskodtak. Azt hittem, csak nevet majd rajta, de ő odahajolt a visszapillantóhoz, úgy próbálta helyrehozni, de hiába. – A fenébe, Britt, a szüleimmel kell vacsoráznom! – Na és? Úgyis megfürdesz előtte, nem? – vágtam vissza, mert elegem lett belőle, hogy csendben üljek, miközben ők ketten úgy tesznek, mintha láthatatlan volnék. – Olyan vagy, mint az apám, az is folyton megmondja, mit csináljak – panaszkodott. – Maradj a csókolózásnál, ha lehet, abban jó vagy. Dex horkantva magunkra hagyott. Megvártam, hogy eltávolodjon, majd Calvinhoz fordultam. – Miért hitetted el Dexszel, hogy lefeküdtünk? – tudakoltam vádlón. – Azért, bébi – felelte, és fél karját lazán a vállamra ejtette –, mert hamarosan úgy is lesz. – Tényleg? Ez érdekes, mert én inkább várnék. Szóval nekem mikor szóltál volna? Nevetéssel ütötte el a kérdést, pedig nem viccnek szántam. És őszintén kíváncsi voltam a válaszára. – Mondd meg Mr. Bagshawe-nak, hogy legközelebb lazán pontozza a dogámat, különben szétkürtölöm, hogy titokban hemperegtek – vihogott Korbie, kirántva engem az emlékből. Amikor nem feleltem, hozzátette: – Nem bántódtál meg, vagy igen? Csak hülyéskedtem. Tudom ám, hogy nem vagytok együtt. Sose jönnél össze senkivel úgy, hogy nem szólsz róla. Hát, ez megtette a hatását. Döntöttem. Ma nincs úszás, írtam vissza Calvinnak, és nagyon reméltem, hogy ebből nem arra következtet, hogy épp megjött. Már hetek óta együtt jártunk, úgy ismertem, mint még soha egyetlen fiút sem, de még nem jutottunk arra a szintre, hogy fájdalomcsillapítót és melegítőpárnát hozassak vele a görcseimre. Mikor láthatlak bikiniben? kérdezte. Megkötősben, amit kiköthetek... Amint felvállalsz, gépeltem be. Az ujjam a küldés gomb felett tétovázott. A végén kitöröltem a szöveget. Nem fogom manipulálni a fiúmat.

Tizenhét éves vagyok, kinőttem a játszmákból.

Tizenkilencedik fejezet N EM TUDOM, MEDDIG MENTEM Mason karjára támaszkodva; átkarolt, úgy vitt maga mellett. Nehéz léptekkel gyalogoltunk lefelé, menedéket keresve az időjárás elől. Felriadtam – akkor ébredtem rá, hogy egy ideje már el-elbóbiskoltam. Más körülmények között ellöktem volna magamtól Masont, mert még a gondolat is undorított, hogy hozzáérjek, de mostanra túlságosan kimerültem, hogy érdekeljen. Valamit mormolt a fülembe, és a hangján érződött, hogy izgatott. Felnyitottam elnehezült szemhéjamat, és végignéztem a kavargó fehérségen. Mason valahova elénk mutatott, és amikor én is megláttam, mire, a szívem megugrott örömömben. Átügyetlenkedtünk egy kidőlt fa törzsén; hálózatos gyökerei a talaj fölé kerültek, fagyott sár tapadt közéjük. Összességében olyan volt, mint egy kis barlang, titkos rejtek a viharban. Mason besegített a görbe, göcsörtös gyökerek alá, aztán utánam mászott. Hótól és széltől védve azonnal éreztem, hogy a reménytelenség érzése elröppen. Nedves föld és rothadás szaga terjengett, de a menedék száraz volt, és a kint üvöltő szelekhez képest szinte langyos. Mason lerántotta a kesztyűjét, rálehelt a kezére, aztán erősen összedörgölte. – Hogy van a lábad? – Vizes. Énnél hosszabb válaszra képtelen voltam. A fogsorom sajgott a vacogástól, az ajkam fájdalmas jégcsíkká dermedt. Mason aggodalmas arcot vágott. – Félek, hogy fagysérülésed van. Jobb lett volna... Elharapta a mondatot, de tudtam, mit akart mondani: jobb lett volna, ha felveszem a száraz gyapjúzoknit, amit ajánlott, amikor még tehettem. Már nem éreztem a lábaimat: a kellemetlen bizsergésnek is vége szakadt. Nehezemre esett a fagyás miatt aggódni, amikor megszűnt a fájdalom, és a csontig hatoló fáradtság miatt gondolkodni se bírtam. – Tessék, igyál, mielőtt elalszol – nyújtott át Mason egy kulacsot. Belekortyoltam, de a szemem máris lecsukódott. Félig öntudatlanul

megéreztem, hogy apu és Ian imádkoznak értem. Tudták, hogy bajba keveredtem, és térden állva kérték Istent, erősítsen meg. Meleg nyugalom áradt szét bennem. Halkan sóhajtottam. Ne adjátok fel, üzentem a minket elválasztó hatalmas távolságon át. És ezzel a félkómás gondolattal álomba zuhantam. Amikor felébredtem, a tetőként fölénk boruló gyökérgubancon tejfehér fény szűrődött át. Reggeli fény. Órákig aludtam. Megéreztem, hogy Mason megmozdul; megrándultam, mert rájöttem, hogy szorosan mellette kucorgók. Elhúzódtam, amit azonnal meg is bántam, mert hideg levegő csípett meg, ahol az imént még érintkezett a testünk. – Felébredtél? – kérdezte álomtól rekedten. Felültem; a fejem a gyökereket érte. Csak akkor vettem észre, hogy Mason vízhatlan sátorfenék–ponyvát terített alánk, és ránk húzta a takarókat meg a hálózsákot is. Meglepetten fedeztem fel a bakancsát a lábamon; nagy volt, de szorosra húzta a fűzőket, és a lábujjaim kellemes melegben lapultak. A saját lábára vastag, bolyhos, márkás hegymászózoknit húzott, de nem hittem, hogy csupán ennyi megóvta a fagytól. – A zoknid teljesen átázott – magyarázta. – Nem kellett volna rám adnod a bakancsodat – feleltem, bár nagyon hálás voltam, hogy megtette. – A tiédet, meg a zoknidat, kiakasztottam száradni. – Az egyik alacsonyabb, védett gyökérre mutatott, amelyből akasztót fabrikált. – De amíg tüzet nem rakunk, inkább lógnak, mint száradnak. – Tüzet – ismételtem lassan, ízlelgetve a szót. A melegség gondolata édes vágyódással töltött el. – Most épp nem havazik. Megfelelő idő a tüzelőgyűjtésre. Átnyúlt rajtam, és nekiállt, hogy kifűzze a bakancsait a lábamon. Hát persze, azokra szüksége lesz, ha kimegy fáért – de a laza, meghitt mozdulat, amivel hozzám nyúlt, megdöbbentett. Eddig egyedül Calvin nyúlt hozzám így. Leszedte rólam a bakancsokat, és a saját lábára húzta. Kissé zavarban még a meleg sapkát is visszaadtam neki. – Mennyi hó esett? – Több centi. Minden felfelé vezető út, ami eddig járható volt, el van zárva, ez biztos. Még néhány napig magunkra maradunk, amíg el nem

kotorják a havat. De ne aggódj – tette hozzá, hirtelen rám pillantva, mintha ráébredt volna, hogy ettől a hírtől megijedhetek. – Ha nem veszítjük el a fejünket, nem lesz baj. Túléltem már rosszabbat is. Különös, de a társasága megnyugtatott. Mindazonáltal továbbra is ott motoszkált bennem a kérdés: a magabiztossága vajon nem abból ered-e, hogy az utak járhatatlanok, és a rendőrség nem kaphatja el. Időt nyert, ami alatt kitervelheti a következő lépését. Az ő kedve ettől megjavult, de az enyém tovább romlott. Senki nem jön, hogy megmentsen. Tudtam, Calvin nem hagy fel a keresésemmel – megtalálja Korbie-t, és amint tud, visszajön értem –, de nem számíthattam rá. Apura sem. A rendőrségre sem. A gondolatok egyenként nehezedtek rám, mint a sziklakövek. – Nem mész messze, ugye? – kérdeztem, amikor Mason kimászott a fa alól. Egy pillanatig fürkészőn nézett rám, és a szemében vidámság csillant. – Félsz, hogy nem jövök vissza? – Nem, csak... Hát, igen. Furcsamód csak néhány órája volt, hogy megpróbáltam elmenekülni előle. Akkor nem bíztam benne, és most sem voltam benne biztos, megtehetem-e. Még mindig szüksége volt a segítségemre, hogy lejusson a hegyről, és alighanem ez jelentette az egyetlen okot, amiért még élek. Vagy mégsem? Valóban azt hittem, Mason képes lenne megölni? És meg is tenné? Ha ő gyilkolta meg a lányt, akinek a testét a házban megtaláltam, akkor lehet, hogy újra megteszi. Csakhogy nem tudhattam, ki a felelős a lány haláláért. És eszem ágában sem volt újra erről faggatni Masont – nem lenne okos felhergelni. – Leások a fák tövéhez, hogy száraz ágakat találjak – válaszolta. – Fél órán belül visszaérek. – Nézz körül, hátha találsz gyantát is – vágtam rá. – Gyantát? – A fenyőkön. Ragacsos, de könnyű leszedni, és ha meggyújtod, ég, mint a benzin. Ezt a trükköt még Calvin tanította meg néhány évvel korábban. Mason ajkán apró, elismerő mosoly jelent meg, és egy pillanatra ellágyította komoly arckifejezését. – Keresek gyantát.

Visszaaludtam, amíg vártam rá. Fialtattam, amint bemászik a gyökérzet alá, és bár félig megdermedtem, mégis odébb kúsztam, hadd lássam, amint tüzet gyújt. Nem akartam akadékoskodni vagy okoskodni, de talán tudok még néhány hasznos tippel szolgálni. Eszembe se jutott korábban, hogy a tanultakat ilyen rémes körülmények között kamatoztathatom, mindenesetre most végtelenül hálás voltam, hogy legalább a túlélés alapvető trükkjeit elsajátítottam. Mason négy kisebb rönköt tett egymás mellé, hogy egyenletes felületet képezzenek. A gyanta ragacsos csomóit rájuk kente, és csak annyi időre állt meg, hogy rám kacsintson. Aztán az ágakból szel– lős kúpot állított össze. Ez időbe telt, ahogy az is, hogy a tűzgyújtókészlettel lángra lobbantsa őket. Végül egy szikra megült a kéregben, füst szállt fel, és az első lángok is megjelentek. – Nemsokára átmelegszünk – ígérte. Meleg... már az érzést is elfelejtettem. – Miért segítesz nekem, Mason? – kérdeztem. Fészkelődött egy kicsit, aztán eltűnődve hallgatott. Végül megszólalt: – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de soha nem akartalak bánta ni. Segíteni akarok. Már a legelején is azt akartam, csak a dolgok... kicsúsztak a kezemből – tette hozzá halkan. – Féltél Shauntól? Nem mertél vele szembeszállni? – faggattam. Nekem úgy tűnt, Shaun tartott Masontöl, de akár tévedhettem is. Mason hallgatott. – Nem bánom, hogy meghalt, de téged sajnállak, amiért látnod kellett, hogy meghal. Mason keserűen felnevetett, a térdei közé hajtotta és megcsóválta a fejét. – Én is – felelte komoran. – Nem is hiszed, mennyire. – Nem hittem, hogy így lesz vége – tettem hozzá halkan, mert még mindig nem jutottam túl Calvin hirtelen elhatározásán, hogy megöli. – Felejtsd el Shaunt! – Mason szeme egy pillanatra elsötétült a bánattól, aztán pislogott néhányat, mintha lerázná magáról a vonakodást, és elfogadná, hogy Shaun nincs többé. – Innentől csak te meg én vagyunk. Egy csapat – nyújtotta ki a jobbját. Megnéztem magamnak a kezét, de nem fogadtam el. – Miért kellene bíznom benned? – Ez olyan, mint egy állásinterjú. Miért magát válasszuk? Miért maga a legjobb a pozícióra?

– Komolyan kérdeztem. – Mert más nincs itt – vont vállat. – Ez nem ok a bizalomra. Ha Shaunnal szorultam volna be ebbe a gyökérbarlangba, benne akkor se bíznék, ha százötven kilométeres körzetben ő volna az egyetlen élő ember. – Ez inkább csak egy odú. Elfojtottam egy sóhajtást. – Miért van szükséged rám? Tudsz tüzet gyújtani. Nyilvánvalóan sokat jártál az erdőben, jól tudsz nyomot követni. Miért nem hagysz itt, hogy magadról gondoskodj? – Ezt akarod? – Dehogy akarom – vágtam rá, és megborzongtam a gondolattól, hogy egyedül nézzek szembe az irgalmatlan hegyek hosszú vonulataival. – Úgy értem, a túlélési esélyeink növekednek, ha együtt maradunk. – Én is így gondolom. – Vagyis kihasználsz. – Nem jobban, mint te engem. Elhallgattam. Valamelyest megkönnyebbülést jelentett, hogy végre feltehettem a kérdéseimet, de a társalgás nem volt olyan eredményes, mint szerettem volna. Úgy éreztem, nem ad egyenes válaszokat, kitér, és csak annyit vet oda nekem, amin elrágódhatok. – Szeretnél egy okot, amiért megbízhatsz bennem? – kérdezte végül; hihetetlen érzékenységgel sejtette meg a feszültségemet. – A nevem nem Mason. Hanem Jude. Összerezzentem. – Micsoda? A farzsebébe nyúlt, kinyitotta a tárcáját, és a kezembe nyomta átlátszó tokba dugott jogosítványát. Wyomingban állították ki – Mason K. Goertzen nevére. – Valódinak tűnik, igaz? – kérdezte. – Pedig nem az. Aztán átadott egy másikat is, ami eddig az első mögött lapult, ám ezúttal az ujjával eltakarta a vezetéknevet és a lakcímet. Az igazolványon ugyanaz a fotó volt, ám ezt Kaliforniában állították ki. – Nem értem – néztem fel. – Nem akartam, hogy Shaun megtudja az igazi nevemet. – De miért? – Nem akartam, hogy bármivel meg tudjon fogni, ha összekapnánk.

Nem bíztam benne. És bár azt sem tudom, hogy benned megbízhatok-e, kiadtam magamat. Remélem, hogy te is engedsz egy kicsit, és középen találkozhatunk. Vagyis ha elárulok magamról valamit, téged is meggyőzhetlek, hogy kövesd a példámat. – Nekem nincs titkos személyazonosságom. Nincsenek titkaim – vitatkoztam, azon töprengve, miféle játszma ez, milyen információt próbál kicsalni belőlem. – Ez nem igaz. Azt mondtad, te meg Korbie egyedül jöttetek fel a hegyre. – Úgy is volt – válaszoltam összezavarodva. – Akkor mit keres itt az exed? Calvin a neve, igaz? Az utak járhatatlanok. Még azelőtt kellett feljönnie, hogy az első vihar ideért volna, vagyis két napja. Tudtátok, hogy itt lesz? – És ha igen? – vágtam vissza védekezőn. – Miért nem szóltatok róla? Fent, a házban, mielőtt rájöttetek volna, hogy Shaun veszélyes, miért nem mondtátok el az igazat? Mert érdekelt Shaun, és nem akartam hazavágni az esélyeimet azzal, hogy az exemet emlegetem. Ez igaz volt, de túl szégyenletes hozzá, hogy bevalljam, úgyhogy inkább olyan választ adtam, amivel később is együtt élhetek. – Talán nem bíztam meg bennetek teljesen, és szerettem volna, ha van egy titkos ütőkártyám, a biztonság kedvéért. És mint kiderült, jól tettem. Calvin totális meglepetésként érte Shaunt, nem? Ekkor ráébredtem, hogy ha nem próbálok megszökni, Calvin mindannyiunkat meglepetésként ért volna, és most vele lehetnék. A felismerés szinte gyomron vágott. – Gondolod, hogy Calvin Idlewilde-ban van? – Nem tudom. De azért úgy gondoltam, hogy igen. Ha megtalálta Korbie-t, biztosan odavitte. – Meg tudod találni innen a házat? Rábámultam, még mindig csak találgattam, mit akarhat. Nálam volt a térkép, el tudtam volna vezetni Idlewilde-ba. De miért akarna ő odajutni? – Szerintem igen – válaszoltam lassan. Semmiben nem akartam magam elkötelezni, amíg meg nem fejtettem, miben mesterkedik. – Közelebb van, mint a vadőri állomás? – Nagyjából másfél kilométerrel.

– Akkor úgy gondolom, oda kellene mennünk. Miféle ember Calvin? – Ezt még kérded? – duzzogtam. – Nem lehet vele szórakozni, magad is láthattad. Fogalmatok sem volt, mibe léptek, amikor túszul ejtettetek minket. Calvin nem fogja feladni, amíg meg nem talál. Most elment, hogy megkeresse Korbie-t, de vissza fog jönni értem. Minden okod megvan, hogy félj tőle, Mason – figyelmeztettem. – Jude – javított ki. – Tényleg azt akarod, hogy így nevezzelek? – kérdeztem enyhén kétségbeesve. – Egész idáig Masonnek hívtalak, nem biztos, hogy most hirtelen másként tudlak szólítani. A szemembe nézett, és valami különös, megfejthetetlen kifejezés suhant át az arcán. – Próbálkozz! – Jude – böktem ki, ha lehet, még keservesebben. – Jude – ismételtem lágyabban, próbálgatva a hangzását. Tulajdonképpen jobban is tetszett, bár ezt sose vallottam volna be. – Nagyon rövid. Mindig jobban tetszettek a legalább két szótagos fiúnevek. Ráadásul a Beatles dalára emlékeztet. Vagy Jude Law–ra, akire kicsit sem hasonlítasz – tettem hozzá sietve. Megjátszott, töprengő mozdulattal megsimította az állát. – Igaz, ő nem érhet fel hozzám. Akaratom ellenére hangosan felnevettem. És azonnal meg is bántam, amikor Mason – Jude – visszavigyorgott, láthatóan elégedetten a saját viccével. A mosolytól teljesen megnyílt, acélkemény vonásai ellágyultak, távoli, rejtőző tekintete átmelegedett. Abban a pillanatban vonzónak, sőt, szexinek találtam, de azonnal meg is bántam az érzést. Ez nem valós. Ha a Stockholm–szindróma létezik, a vonzódásom bizonyára annak egy korai tünete. De akkor is, talán tényleg Jude-nak fogom nevezni. Ha össze kell fognunk a túlélés érdekében, segíthet, ha másként gondolok rá. Nem, mint arra, aki elrabolt minket, hanem valakire, aki a sötét múltját rejtegeti. Valakire, aki ugyan nem állt ki Shaunnal szemben, de akart. Valakire, aki segít nekem, ha én is segítek neki. – Júdás apostol után neveztek el, aki egyben a veszett ügyek védőszentje is. – Veszett ügyek védőszentje – méregettem gyanakodva. – Van ilyen egyáltalán?

– Persze hogy van. Hiszen itt ülök veled, nem? Felszegtem a fejemet. – Arra célzol, hogy veszett ügy vagyok? – Ami azt illeti – felelte elkomolyodva –, éppen az ellenkezőjére. Szerintem többre vagy képes, mint amit kinéznek belőled. Néha eltűnődöm, milyen lány lehettél, mielőtt eljöttél erre az útra. Rajtam gondolkodik? És még miket gondolhat rólam? Úgy nézett rám, mint aki átlát rajtam, amitől egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. – Néztem, hogy vagytok egymással, te meg Korbie – folytatta –, és az jutott eszembe, hogy talán odahaza, a családod és barátaid előtt másvalakit játszol, nem az igazi Brittet. Valakit, aki életképtelenebb. Itt, a hegyen nem ilyen vagy. Tetszik, hogy szembeszállsz a félelmeddel. És annak ellenére, hogy ez rendes körülmények között nem számít erénynek, nagyon tehetségesen hazudsz. Hányszor csaltad tőrbe Shaunt egy jól elhelyezett hazugsággal? Nem tetszett a hosszú, hűvös pillantás, amit rám vetett. – Ha az emberrablás és a zsarolás nem válik be, biztosra veszem, hogy ezoterikus elemzésből megélhetsz! – csattantam fel. Pénzt jelző mozdulattal összedörzsölte az ujjhegyeit. – Akkor már adhatnál is valamit. – Adok is, egy tippet: legközelebb próbálj meg valami kevésbé valóságtól elrugaszkodott sztorival előjönni, hátha még be is veszik az áldozataid! Most rajtam volt az elégedettség sora, amikor Jude szemében jókedv csillant. Lehet, hogy a vadon csapdájába estem, de a humorérzékem még megvan. – Nem tartod különösnek, hogy Calvin lelőtt egy fegyvertelen embert? – váltott vissza a korábbi témánkra. Tétováztam. Szerettem volna megvédeni Calvint. Összevissza forgattam az esetet a fejemben, hogy mentséget találjak. Félőrült volt az aggodalomtól. Azt hitte, Shaun bántotta Korbie-t és engem. A körülményekhez képest a legjobb döntést hozta. Ezeket ismételgettem, de Calvin döntése valójában mélyen felkavart. Mély lélegzetet vettem. – Nem, nem tartom. Tudta, hogy Shaun hazudik. Calvin nem ostoba. Tudta, hogy Korbie meg én veszélyben voltunk... veszélyben vagyunk, és

Shaun legalább részben felelős. Amellett Shaun tényleg nem volt ártatlan. Hányszor fogott ránk fegyvert? Mi is fegyvertelenek voltunk. Téged akkor nem zavart a dolog. Most csak azért dühít, mert Shaun a barátod volt. Ha fordítva alakul, Shaun pillanatnyi tétovázás nélkül lelőtte volna Calvint. Őszintén, nem mondhatod, hogy megbánta a vadőr megölését. És ne feledjük a rendőrt se, akit azelőtt lőtt le, hogy a hegyre menekültetek volna. Vagy a lányt, aki kórházba került. Shaun nem tisztelte senki életét. Nem sajnálom, hogy Calvin lelőtte. Jude biccentett, azonban nem egyetértőn, inkább úgy, mint aki megérti a véleményem, és tudomásul veszi. – Határozottan úgy vélem, hogy Idlewilde felé kellene indulnunk. Feltéve, hogy Calvin megtalálja Korbie-t, oda fogja vinni. Vagyis az elsődleges szempont, hogy odajuss, és újra a barátaiddal legyél. Meglepve néztem rá, újra megkérdeztem: – Miért segítesz nekem? Hátradőlt, a gyökereknek támaszkodott, kezét a tarkója mögött összefonta, és keresztbe tette a bokáját – éppen úgy nézett ki, mint egy gondtalan favágó. – Talán saját magam miatt. Nekem is érdekemben áll kimagyarázkodni Calvin előtt. Nem esne jól, ha engem is lelőne. A hangja könnyed volt, szavaiban mégis mintha sötétség bujkált volna. De lehet, hogy csak képzeltem.

Huszadik fejezet ÖSSZEKUCORODTUNK

A FENÉKPONYVÁRA TETT HÁLÓZSÁKON,

a gyökérsátor alatt, és igyekeztük a tűz melegének minden hullámát magunkba szívni. Jude még feltett néhány kérdést Calvinról, ami arra engedett következtetni, hogy igenis fél tőle, de egyébként könnyebb témákról beszélgettünk. Miközben Jude mesélt, azon kaptam magam, hogy érdekelni kezd az élete. Vajon miért hagyta el Kaliforniát? Hogyan keveredett feszült barátságba – vagy inkább csak társulásba – Shaunnal? Szerettem volna kifaggatni erről, de féltem, hogy úgy gondolná: csak ki akarom csalni belőle a részleteket, amik segítségével a rendőrség később könnyebben azonosíthatja. Részben valóban ez volt a szándékom. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, hogy segítsek a rendőrségnek elfogni Jude-ot. A személyes kíváncsiságom mindazonáltal egyre növekedett – de az okát nem akartam boncolgatni. Mély, kellemes hangját hallgatva már csaknem elbóbiskoltam, amikor minden előjel nélkül témát váltott. – Ha elérünk Idlewilde-ba, Calvin valószínűleg át akar majd adni a rendőrségnek. Ugyan Shaun ötlete volt, hogy raboljunk el benneteket, de én nem ellenkeztem. – A homlokát ráncolta. – 1 a– lán megpróbál majd erővel visszatartani. Megriadtam, hogy meggondolja magát, és nem segít eljutnom Idlewilde-ba. – Mondhatjuk azt is, hogy szembefordultál vele, és segítettél nekem megszökni. – Ez nem vágna egybe Korbie vallomásával. – Akkor majd azt mondjuk, hogy azután kezdtél ellenkezni vele, hogy engem foglyul ejtettetek. Hogy először nem mertél vele packázni, mert ő volt a főnök, és fegyvere is volt, de amikor megláttad, milyen rémesen bánik velem, eldöntötted, hogy a saját kezedbe veszed a dolgokat. Jude a fejét rázta: nem győztem meg. – Ez nem változtat a tényen, hogy elraboltalak. Calvin nem tűnik éppen megbocsátó típusnak. Nála nem lehet hibázni. Megtorlást akar majd. Nem lehet hibázni? Ez a jellemzés Calvin apjára vall, gondoltam. – Majd én beszélek vele – válaszoltam. – Rám hallgatni fog. – Valójában – vetette ellen oda nem illő, nyugodt hangon – nekem nem

úgy tűnt, hogy bárkire is hallgatna. Egyáltalán nem érdekelte, mit akart mondani Shaun. A beszélgetés irányítása kicsúszott a kezemből. Meg kellett győznöm Jude-ot, hogy Calvin nem tesz neki rosszat, holott valójában fogalmam sem volt, miként reagál majd az exem, ha eljutunk Idlewilde–ba. Főleg, mivel Shaunt tényleg megölte. Nem akartam elhinni róla, hogy képes lenne hidegvérrel meggyilkolni Jude-ot is, ám nem zárhattam ki. – Még abban a valószínűtlen esetben is – folytatta –, ha Calvint meggyőzöd, mi lesz a rendőrséggel? Nekik el kell mondanod, mi történt. Minden ki fog derülni, még az is, milyen szerepem volt az elrablásodban. – Nem – ráztam meg határozottan a fejemet. – Nem beszélek rólad. – Lehet, hogy nem akarsz. De attól még muszáj lesz, Britt. Rengeteg kérdést fognak feltenni, és úgyis kibukik az igazság. Te véletlenül keveredtél ebbe a katyvaszba, nincs rejtegetnivalód. Nincs okod, hogy falazz nekem, és ezt mindketten tudjuk. – Nem így van. Nézd, Shaun ötlete volt, hogy ejtsetek túszul minket. Ha megígéred, hogy segítesz, én hazudok érted. Én... megteszek mindent, amit akarsz! – fejeztem be kétségbeesetten. Jude felém fordult, barna szemének pillantása szinte felnyársalt. – Gondolod, hogy csak azért segítek, mert ellenszolgáltatást várok? Fogalmam sem volt, miért segít, de természetesnek tűnt, hogy valamiféle fizetséget vár. Mostanáig nem gondoltam igazán át, mi mindenre kényszerülhetek a hegyen a túlélés érdekében, de elhatároztam, hogy jöhet bármi. Nem fogok itt fent meghalni. Megteszek mindent, amit kell, akkor is, ha közben lélekben menekülnöm kell. Jude hirtelen felém fordult. Riadtan levegőért kaptam, odébb ugrottam; túl későn jöttem rá, hogy mindössze fészkelődött. Utálkozva horkantott. – Azt hiszed, megütnélek? Vagy másra vetemednék? Az agyad túlpörög a mocskos kívánságoktól, amikkel előállhatnék, hogy eljuttassalak Idlewilde-ba... ne is tagadd, az undor kiült az arcodra. Nos, abbahagyhatod a pánikolást. Nem fogom rád erőltetni magamat. És igyekszem elfelejteni, hogy kinézted belőlem. Azért ejtettelek túszul, mert nem láttam más lehetőséget. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe, de azért emlékeztetnélek, hogy megpróbáltam megakadályozni. És ha már a jellemem a téma, hadd könnyítsék a lelkeden. Még sose voltam olyan nővel, aki nem akarta volna – fejezte be alig leplezett haraggal.

– Nem ismerlek – dadogtam; nemcsak a megfigyelőképessége rázott meg, hanem a téma is. Nem akartam épp vele a szexről beszélni, mindössze élve akartam lejutni a hegyről. – Szóval nézd el, ha kételkedtem az indítékaidban! Láttam dühös, sötét pillantásában, hogy már a nyelvén van a maró visszavágás, azonban lenyelte. Arcáról eltűnt a feszültség, komor hallgatásba süppedt. A térdeim közé hajtottam a fejemet. Azt kívántam, bárcsak minél hamarabb megszáradnának a zoknijaim. Apró erődünkben még a lábamat se tudtam rendesen kinyújtani anélkül, hogy hozzá ne értem volna Judehoz. Olyan közel ült, hogy hallottam a lélegzését: még mindig zaklatottnak tűnt. – Miért szakítottál az exeddel? – kérdezte váratlanul. Nem nézett rám, de tudtam, mindent megtesz, hogy barátságosnak tűnjön. Vagy talán nem is barátságosnak, mindössze meg nem sértettnek. Talán hozzám hasonlóan ő is rájött, hogy egymáshoz vagyunk kötve, és mindkettőnk érdeke, hogy civilizáltak maradjunk. – Néhányszor őt szólongattad álmodban. Ahelyett, hogy zavarba estem volna, csalódás fogott el, amiért nem emlékeztem az álomra. Legtöbbször azt álmodtam, hogy nem is szakítottunk: még mindig három sarokra lakik, és akkor ugorhatok be hozzá, amikor csak akarok. Hogy még mindig együtt járunk iskolába, és az én szekrényemben tartja a könyveit meg a napszemüvegét. A kapcsolatunk sötét oldala sosem merült fel az álmaimban, amikor Calvin összekapott az apjával, és goromba lett, vagy éppen hozzám se szólt, az apja helyett engem büntetve. Ilyen alkalmakkor igazán elhitte, hogy egyedül áll a világgal szemben. Ezeket az emlékeket szélnek eresztettem, főleg most, mert kétségbeesett szükségem volt valami reménytelire, amibe kapaszkodhattam. – Ő szakított velem. – Ostoba. – Jude lehajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen, és mosolygott. Tudtam, csak azért csinálja, hogy felvidítson. – Nem az. Nagyon is okos. És kiváló hegymászó. Nagyon jól ismeri ezt a vidéket – tettem hozzá, hagyva, hogy a fenyegetés a levegőben lógjon. Ha nem megyünk Idlewilde-ba, akkor is megtalál. – Gyakran jár ide? – Régebben gyakran járt. Mielőtt beiratkozott volna az egyetemre. – Gólya?

– A Stanfordon. Jude elhallgatott egy pillanatra, hogy feldolgozza a hírt, aztán füttyentett. – Igazad van. Tényleg okos. – Ahhoz eléggé, hogy kövesse a nyomunkat az őrházig – szúrtam oda. – Ahhoz is, hogy ne dőljön be Shaunnak. – Hanem megölje. A hazugságért és az emberrablásért. Lobbanékony természete lehet. – Nem erről van szó. Inkább... – Elhallgattam, kerestem a szavakat. – Kifinomult az igazságérzete. – Ami fegyvertelen emberek lelövésében nyilvánul meg? – Shaun is lelőtte a vadőrt, aki szintén fegyvertelen volt, szóval igazán bagoly mondja verébnek. – Véletlenül nem emlékszel, milyen százalékkal jutott be? – Mit érdekel az téged? – horkantam fel. – Csak kíváncsi vagyok, hogy jobb-e az enyémnél. Hogy okosabb-e nálam. – Kilencvenhét százalékot ért el – feleltem büszkén. Ezt tromfold le. Jude összecsapta a kezét; a szám láthatóan mély benyomást tett rá. – Azzal tényleg be lehet jutni a Stanfordra. – A jegyei mindig rémesek voltak, hogy bosszút álljon az apján, aki nagyon fontosnak tartotta a dolgozatokat meg az átlagot, aztán az érettségin és a felvételin is maximálisan teljesített. Ez annyira jellemző rá – tettem hozzá. – Mindig a maga módján intézi a dolgokat. Főleg, ha az apjáról van szó. A kapcsolatuk nem túl rózsás. – Meglátogattad az egyetemen? Voltatok abban a belvárosi vendéglőben, a Kirk’sben, ahol zöldek a falak? Náluk a legjobb a steak burgonya. – Nem. Néhány héttel azután szakítottunk, hogy elutazott. Honnan tudsz ennyit Palo Altóról? Jártál ott? – Az Öbölben nőttem fel. – Átkozottul messzire kerültél az otthonodtól. Jude csak legyintett. – Elegem volt a tökéletes időjárásból. Tudod, mindenkinek szüksége van néha egy hóviharra... egy élet–halál tapasztalatra. – Nagyon vicces. Beletúrtam a zsákomba, hátha Jude, amikor összekapkodta a ruháinkat a Jeepből, gyanútlanul elhozta... és igen, ott volt. A Stanford-baseballsapka,

amit Calvin szerzett be még tavaly, amikor az apjával bejárták a campust. Akkor még nem tudta, hogy a Stanford vagy a Cornell mellett döntsön végül. Néhány nappal azelőtt, hogy elköltözött volna, megkérdeztem, nekem adná-e a sapkát, amíg távol van. Szerettem volna valami különlegeset, ami az övé, és eszemben sem volt visszaadni. Még így sem került egyensúlyba a mérleg: ő a szívemet kapta meg. Az egészet. – Ezt ő adta, épp mielőtt elment volna. Énnél közelebb nem jutottam Stanfordhoz. – Calvin adta ezt neked? Odanyújtottam, de Jude nem nyúlt érte, csak ült mereven, mintha nem akarna a Calvinnal közös múltunkkal foglalkozni. Végül tétován elvette kinyújtott kezemből, és némán forgatta. – Látom, festéshez viselted – jegyezte meg, és végighúzta a hüvelykjét a tetején lévő sárga folton. – Az mustár lesz egy baseballmeccsről. – A körmömmel dörzsöltem meg a foltot, és az apránként levált. – Calvin imádja a baseballt. Az apja sosem engedte, hogy játsszon, mert ütközött a tenisz- és vadászidénnyel, de azért a meccsekre kijárt. A legjobb barátja, Dex volt a középiskolai csapat dobója. Calvin kiskorában mindenkinek azt mondta, hogy a szuperkupáért fog játszani. Egyszer elvitt Sah Lakebe egy Bees–meccsre. – Az emlék felidézésétől a hangom váratlanul elcsuklott. Ahányszor a Bees pontot szerzett, Calvin hozzám hajolt, és megcsókolt. Ott ültünk a helyünkön, elrejtett minket a talpra ugráló drukkerek fala, és csak kettőnké volt a pillanat. A tenyerembe temettem az arcomat. Mindennél jobban vágytam Calvin után. Ha itt lenne, levinne a hegyről. Nem kellene küszködnöm, hogy belenézhessek a térképbe, mert ő vezetne. Megdörzsöltem a szememet, hogy visszafojtsam a könnyeket, pedig valójában éppen erre vágytam – őszinte sírásra. – Hiányzik neked. Igen, úgy volt. Főleg abban a percben. – Találkoztatok, miután elment? – kérdezte Jude. – Mármint azelőtt, hogy két napja összefutottunk a benzinkúton. Kaptál esélyt, hogy beszélj vele, és lezárhasd magadban a dolgot? – Nem. Nem jött haza egyáltalán. Nyolc hónapig színét se láttam. – Még karácsonyra sem? – vonta fel a szemöldökét. – Nem. De nem akarok többet beszélni Calvinról, és magamról se.

Jude-ról sem akartam, de ez még mindig jobbnak tűnt, mint veszedelmes emlékeket előrángatni, és azt kívánni, bárcsak itt volna Calvin. Újra a kezembe nyomta a kulacsot, de én nem kívántam az állott vizet. Kólát kívántam, és kukoricapelyhet, és tört krumplit szósszal, és vajas pirítóst, de igazi vajjal, nem margarinnal. Akkor tudatosult bennem, hogy előző este óta nem ettem. A gyomrom fájdalmasan összehúzódott, és arra gondoltam, hogyan fogjuk kibírni a hosszú kapaszkodást Idlewilde-ig pusztán vízen. A mindig figyelmes Jude ezt a gondolatomat is kitalálta. – Van háromkulacsnyi vizünk meg két energiaszeletünk, de azt hiszem, az ételt jobb tartalékolni, amíg komolyan szükségünk nem lesz rá. – Mi lett a negyedik kulaccsal? Hallottam, hogy Shaun négyet számolt meg induláskor. – Egyet hátrahagytam Korbie-nak – felelte, és az ajkára nyomta az ujját. – Ne mondd meg Shaunnak, ez a mi kis titkunk. Rámeredtem. A morbid humor ezúttal nem jött be, de a nagylelkűségétől elszorult a torkom. Szerettem volna sírva megszorítani a kezét érte. – Tényleg? – nyögtem ki végül. – Egy kulacsot és két energiaszeletet. Az elég, hogy kihúzza vele a vihar végéig. Még egy, legfeljebb két nap, és visszatérhet az úthoz. Minden rendben lesz vele. Tudom, hogy aggódsz miatta, Britt, de a két lehetőséget nézve, hogy a ház melegében marad, akármeny– nyire magányosan is, vagy velünk jön, és megtapasztalja a fagyot, a kimerülést és az éhezést, ő járt jobban. Amikor a cukorbetegségéről hazudtál, alighanem megmentetted az életét. Korábban tényleg azt mondtam, hogy csak azért szálltam be a játékba, hogy a saját hátamat védjem, de akkor éppen szörnyen dühös voltam, és elvesztettem az önuralmamat. Az igazság az, hogy átláttam a terveden, és lenyűgözött a gyors észjárásod meg a bátorságod. Már akkor meg kellett volna ezt mondanom neked, de nem tettem, úgyhogy most pótolom. Legyél büszke arra, amit tettél! Alig hallottam a dicséretet, a gondolataim megragadtak az első szavainál. – De... de miért tettél ilyet Korbie-ert? – néztem rá döbbenten. – Meglep a felfedezés, hogy nem vagyok teljesen gonosz? – kérdezte fáradt mosollyal. Eddig ez volt a legkedvesebb, amit tapasztaltam tőle, és fogalmam sem

volt, mit felelhetnék. A kísértés, hogy hideg távolságtartással sértsem meg, továbbra is fennállt, de már nem volt hozzá erőm. Belefáradtam a falak fenntartásába. Kipislogtam a könnyeimet, és reszketegen sóhajtottam. – Köszönöm, Jude! Nem tudom elégszer megköszönni. Kurta biccentéssel vette tudomásul, de az arcán halvány grimaszt láttam. Gyanítottam, kényelmetlen számára, hogy hősként ünneplem. Hogy kimentsem a zavarából, témát váltottam. – Mit gondolsz, elég száraz már a bakancsom meg a zoknim? Ki kéne mennem. Szerettem volna rápillantani Calvin térképére, főleg, ha nemsokára nekiindulunk, de amellett tényleg kellett pisilnem is. Befűztem a bakancsomat, és belegázoltam a hóba. Annyira nem mentem messzire, hogy szem elől tévesszem a menedékünket, csak hogy valamennyire magamban legyek. Beálltam egy fa mögé, és előszedtem a térképet. Egy elhagyott prémvadász kunyhót láttam rajta, alig fél kilométernyire. Javítandó tető, szél ellen jól véd, szólt a jegyzet. Kár, hogy tegnap éjjel, a vihar sűrűjében nem láttuk meg. Calvin zöld pöttyöt tett a kunyhó mellé. A térképen még két ugyanolyan zöld pötty szerepelt: az egyik azt a házat jelölte, ahol először találkoztam Jude-dal és Shaunnal. A harmadik is egy menedéket jelzett, de oda Calvin azt jegyezte fel: törött ablakok. A menedéket valószínűleg régen elhagyták, de éppen útba esett Idlewilde felé: remélhetőleg ott megpihenhetünk majd Jude-dal. Eszembe jutott, hogy talán találok valami hasznosat a prémvadász kunyhóban, például elhagyott csomagolópapírt, amit gyújtósnak lehet használni. Elég közel voltam, hogy megnézzem: Jude nem fog hiányolni még néhány percig. A térkép segítségével megkerestem az utat a fák közt. Az ágak a ruhámba akadtak, markolászó csontujjakat juttattak eszembe. Borzongva félresöpörtem a gondolatot: egyszerre szerettem volna, ha Jude is velem van. Végül kiértem egy roskatag, ablaktalan, nyers fáig kopott rönkházhoz. Százévesnél is idősebbnek tűnt, és az ajtó olyan alacsony, keskeny volt, hogy tudtam, csak behúzott nyakkal férek át rajta. Nem számítási hiba miatt építették ilyenre a hegyi emberek. Amikor az első prémvadászok

megérkeztek a hegyre, Wyoming és Idaho erdeiben még sok grizzly élt – mostanra lecsökkent a számuk. A vadászok akkorára szabták a bejáratot, amin egy medve biztosan nem fér át, így védték a hódprémeket és a saját életüket. Ezt a történelmi tényt is Calvinnak köszönhettem, aki Dexszel kettesben egy hasonló kunyhóban várta ki tavaly tavasszal egy vihar végét. Közelebb érve valami sárga vonta magára a figyelmemet egy ürömcserjén. Rendőrségi szalag volt. Ismerős borzongás szaladt végig a gerincemen, mintha ennek jelentenie kellene valamit. A kunyhó ajtaja megnyikordult a szélben. Hideg, rossz érzés lett úrrá rajtam: hátrálni kezdtem. A hajam az égnek állt. Nem bírtam levenni a fejemet az ajtóról, félve, hogy ha hátat fordítok neki, valami szörnyűség törne ki rajta. Az agyam ekkor kapcsolt. Ismertem ezt a kunyhót – szerepelt a tavaly októberi hírekben, amikor egy helyi lányt, Kimani Yowellt megtalálták itt. Meggyilkolták.

Huszonegyedik fejezet KIMANI

YOWELL, SHOSHONE-BANNOCK SZÉPE. A középiskolai szépségkirálynő, akit tavaly ősszel öltek meg. A halála nem vert fel akkora port, mint Lauren Huntsmané, mert ő nem tehetős családból származott. A halála estéjén összeveszett a barátjával egy bulin az Idaho állambeli Fort Hallban, és egyedül indult haza. A fiú követte, elkapta, felvitte a hegyre, megfojtotta, majd betuszkolta a testet a prémvadász kunyhóba. Ha a hegymászók nem találják meg a maradványait, a srác megúszhatta volna. Kimani a rivális középiskolába járt, a Pocatello High-ba, úgyhogy a története különösen érzékenyen érintett. Most a csontom velejéig megdermesztett. Itt halt meg. Ugyanabban az erdőben, ahol én küzdők az életemért. A kunyhó ajtaja újra megnyikordult – és akkor valóban kilépett rajta valami sötét és élő. Karmos mancsok nyomódtak a hóba. A sűrű, zsíros barna bundájú állat nagyobb volt egy kutyánál. Megtorpant, felemelte az orrát; megérezte a jelenlétemet. Fekete gombszeme éhesen csillogott ezüstös maszkos pofájában. Morgó horkantásokat hallatott. Hallottam már történeteket a rozsomákokról. Eléggé vadak hozzá, hogy saját maguknál háromszor nagyobb prédát is elejtsenek. Az állat megindult felém; az ügetése meglepően hasonlított egy medvéére. Megfordultam, és rohantam. Hallottam, hogy tapossa mögöttem a havat. Pánikban megpróbáltam hátrapillantani, de megcsúsztam. Jeges latyak áztatta át a nadrágomat, ösztönösen belemarkoltam a hóba, kapaszkodót keresve. Felkaptam, ami a kezembe akadt, aztán csak bámultam rá dermed– ten – hosszú csontdarab volt, régen leszedtek róla minden ehetőt a fogak, amiknek a nyomát viselte. Sikoltva elhajítottam a csontot, magam alá húztam a lábamat, és újra rohanni kezdtem a fák felé. Jude neve zakatolt a fejemben. – Jude!!– sikoltottam, fohászkodva, hogy meg is hallja. Ágak csapódtak az arcomba, a mély hóba térdig süppedt a lábam. Megkockáztattam egy második pillantást hátrafelé. A rozsomák néhány

lépésnyire volt tőlem, fekete szemében rémisztő elszántság csillogott. Vakon kerülgettem a fákat, próbáltam tájékozódni. Merre van Jude? Felnéztem a fagyott földről. Miért nem látom a saját nyomaimat? Távolodom tőle? Ismét a nevét kiáltottam. A hangomat egymásnak dobálták a fák, végül felhajították a magas égbe. Egyetlen madár sem rebbent fel. Nem hallja. Senki sem hallja. Egyedül vagyok. A kezemet vér kente össze: felhasították az éles fenyőtűk, de fel se tűnt a fájdalom. Szinte már éreztem a rozsomák hegyes fogait, vastag, kampószerű karmait a vádlimba mélyedni. És akkor megragadott. Rángatóztam, rugdalóztam, kétségbeesve próbáltam talpon maradni, és kiszabadítani magamat. Ha elesek, vége. Soha többé nem állok talpra. – Lazíts, Britt! Nem foglak bántani! Jude mély, megnyugtató hangját hallva valóban engedett bennem a feszültség; leeresztettem és nekidőltem, a torkomból halk, megkönnyebbült hang tört fel. Megvárta, hogy biztosan álljak a lábamon, akkor is csak fokozatosan eresztett el. – Nem foglak bántani – ismételte, és maga felé fordított. Aggodalmas pillantással fürkészte az arcomat. – Mi történt? Összekarcolt, vérző kezemre néztem. Nem bírtam megszólalni. – Hallottam, hogy sikoltottál. Azt hittem, medvét láttál. Gondolkodás nélkül a kabátjába temettem az arcomat. Sírhatnékom volt, arra vágytam, hogy valaki átöleljen. Akár Jude. Jude megdermedt, nem tudta mire vélni, hogy belekapaszkodom, de amikor nem eresztettem el, tétován a karomra tette a kezét, és először akadozva megsimogatott, aztán rátalált a megnyugtató ritmusra. Örültem, hogy nem úgy nyúl hozzám, mintha üvegből volnék; éreznem kellett, hogy stabil és igazi. Amikor a fejemet is magához húzta, és nyugtató szavakat mormolt a fülembe, nem bírtam tovább visszatartani a könnyeket. Beletemetkeztem a kabátjába, és szabad folyást engedtem a könnyeimnek. – Itt vagyok – mondta gyengéden. – Nem megyek el. Nem vagy egyedül. A fejemre tette az állát, én pedig ösztönösen még közelebb bújtam hozzá. Nagyon fáztam. Csonttá fagytam, minden melegség kiszállt belőlem. Jólesett hagyni, hogy megtartson. Jude ott, a jeges szélben levette a kabátját, és a vállamra terítette. – Mondd el, mi történt!

Nem akartam visszaemlékezni. Milyen nevetségesnek fog tartani! Egy rozsomák, akármilyen vad is, nem ok a sírásra. Lehetett volna rosszabb. Lehetett volna egy medve. Túl gyorsan kapkodtam a levegőt, émelyítő szédülés tört rám. – Igyál ebből! – szedett elő Jude egy laposüveget a kabátja zsebéből. Annyira megráztak a történtek, hogy alig éreztem, amint az alkohol végigmarja a torkomat. Hideg volt, mint a levegő, de keserű, és amikor másodszorra is meghúztam, felköhögtem tőle. Nemsokára különös melegség árasztott el, és ismét rendesen kaptam levegőt. – Először azt hittem, hogy egy medve – böktem ki, és összeszorítottam a szemem. A légzésem megint felgyorsult; a szemhéjam mögött újra láttam az állat vicsorgó fogait. – Egy rozsomák volt az, és rám támadt. Azt hittem, meg fog ölni. – Biztosan meghallotta, hogy jövök, rájött, hogy kettőnkkel nem bír, és elrohant. Mire megtaláltalak, nem volt sehol – felelte, és még szorosabban megölelt. Összeszedtem magam, nagyot kortyoltam a laposüvegből, és folytattam: – Egy régi prémvadász kunyhóba vette be magát. Azt hiszem, abba, ahol tavaly októberben holtan találták azt a lányt. Emlékszem, hogy az erről szóló hírekben szerepelt egy nagyon hasonló kunyhó, és egy perce láttam is a sárga rendőrségi szalag maradványát a bokron, a ház előtt. Szerintem ez ugyanaz a ház. És aztán találtam egy csontot is odakint. De az nem lehet az övé, igaz? A helyszínelők biztosan elvittek minden maradványt, ugye? Kérlek, mondd, hogy szerinted nem az övé volt! Még mindig emlékeztem a csont könnyűségére – a halál héja, semmi több. A mumifikálódott testet juttatta eszembe a raktárban. Abban a pillanatban biztosra vettem, hogy a hegyen mindenfelől a halál leselkedik. Miért is akartam egyáltalán eljönni erre a rettenetes helyre? Jude megfogta a vállam, és kutató pillantással az arcomba nézett. A tekintete elfelhősödött, az ajkát szorosan összepréselte. – Miféle lány? – Kimani Yowell. Te nem hallottál róla? A Pocatello végzőse volt, és koncerteken zongorázott. Mindenfelé meghívták előadni. Azt mondták, hogy a Juilliardon van a helye, annyira tehetséges. És aztán a barátja megölte. Megfojtotta, és felvonszolta ide a testét, hogy elrejtse. – Emlékszem – válaszolta Jude elgondolkodva és a távolba meredve. – Miféle ember az, aki megfojtja a szerelmét?

Jude nem felelt – de az arcán valami csúf és sötét árny suhant át.

Huszonkettedik fejezet

A TÁBORHELYÜNKRE VISSZAFELÉ MENET Jude az eddiginél közelebb gyalogolt mellettem. Nehezen hittem, hogy alig két napja szégyentelenül flörtöltem vele a boltban, és az istenek ajándékának láttam, aki megment a megalázó helyzetből, amibe kevertem magam. Ebben a két napban az iránta való érzéseim a csodálattól az utálaton át eljutottak... magam se tudtam, hova. A gondolataim is összezavarodtak. Amikor összeért a ruhaujjunk, Jude nem húzódott el, nem kért bocsánatot. Sőt, annyira nem zavartatta magát, hogy még abban is kételkedtem, észrevette-e egyáltalán. Én észrevettem. A közelsége különös, sikamlós melegséggel töltött el. Lopva rápillantottam. Borotválatlan volt, a szeme karikás, mégis szexi benyomást keltett, mint egy macsó sportruhamodell. A bőre színe és a hajtincseinek napfakította vége elárulta, hogy sokat jár a szabadban. A szeme sarkában halvány szarkalábak rajzolódtak ki, mint aki sokat hunyorog a napba, és a napszemüvege formája picit halványabb foltban megmaradt a bőrén. Mégsem volt nyálas, inkább nagyon is férfias. A kimerültsége ellenére is egyenes háttal gyalogolt; céltudatosan. Sötét szemöldöke alól kivillanó szeme hosszú, hűvös pillantással mérte fel a világot – félig számítón, félig ítélkezőn, gondoltam. A felszín alatt azonban felfedeztem valami rejtett bizonytalanságot. Azon tűnődtem, mitől félhet, mi rémíti meg a legjobban. De akármilyen szorongásokat hurcolt is, mélyre temette őket. Meglátta, hogy nézem: azonnal elfordítottam a tekintetemet. El se hittem, hogy rajtakapott, amint bámulom. Egyszerre minden eddiginél jobban megbántam bármi vonzódást, amit iránta éreztem. Jude a fogvatartóm. Az akaratom ellenére kényszerűen maga mellé, és ezen a mostani kedvessége nem változtat. Emlékeztetnem kellett magamat, kicsoda valójában. Csakhogy ki is ő valójában? Ő meg Shaun sosem tűntek igazán társaknak. Jude-Mason egyszer sem viselkedett kegyetlenül. Amellett igyekezett figyelmeztetni minket Korbie-val, hogy ne lépjünk a házba.

Összezavarodva sóhajtottam. Jude körül nem állt össze a kép. – Legelőször is felmelegítünk téged – jelentette ki. – Aztán muszáj lesz valami ételt szerezni. A bogyószezon még nem jött el, úgyhogy vadásznunk kell. Az elmúlt napokban óvatosan, sőt, kifejezett gyanakvással fogadtam Jude látható aggodalmát irántam. Ezúttal erős kíváncsiság fogott el. Amikor Calvin először mutatott érdeklődést, elhalmozott bókokkal, apró, kedves ugratásokkal, és mindig kifogást keresett, hogy találkozhassunk. Ez mind nagyon jólesett, de az érzéseinek komolyságát az mutatta a legjobban, hogy egyszer csak elkezdett gondoskodni rólam. Lekaparta a kocsim dérrel belepett szélvédőjét. A moziban ügyelt rá, hogy középre kapjak helyet. Amikor a Wranglert javították, ő akart elvinni mindenhová. Talán túl sokat olvastam ki Jude gesztusaiból, de megfordult a fejemben, hogy amit tesz, több-e, mint puszta lovagiasság. Érez valamit irántam? Újra szigorúan megintettem magam, hogy mindez nem számít. Ugyanis nem fogom viszonozni az érzelmeit, akár igaziak, akár képzeltek. – Honnan tudtad, hogy egy narancsszín Wranglerrel járok, és apám szeret horgászni? – kérdeztem, és átléptem egy majdnem teljesen hóba temetett, kidőlt fatörzset. – A bolt parkolójában két kocsi volt, a régebbi narancs Jeep-modell és egy BMW X5. Bent azonnal kiszúrtam, hogy az exedé lesz a bömös, a tiéd a Wrangler – felelte. – A lökhárítódon pedig láttam két fakó matricát: A másik járgányom csónak–, és Lékre viszlek. Feltételeztem, hogy apádé volt a kocsi, mielőtt hozzád került volna. Nem nyert, de kévésén múlt. Apu részben a matricák miatt vette meg a Wranglert. Minden horgászembert barátjának érzett, és minden ok nélkül jobban bízott bennük, mint a nem–horgászokban. – Miből gondoltad, hogy nem az enyém a BMW? – folytattam, mert nem tudtam, sértve érezzem-e magam, vagy büszkének. – A te napszemüveged jóval olcsóbb márka, mint az exedé. A legtöbben, ha villantanak, mindent beleadnak. Megpróbáltam visszaemlékezni, mikor figyeltem én meg utoljára ilyen alaposan valamit. – Mindig összepárosítod az embereket meg az autókat egy benzinkúton? – vicceltem. – Ez egy rejtvény – vont vállat. – Szeretek ilyeneken agyalni.

– Érdekes. Számomra te is rejtély vagy – feleltem halkan, mire Jude éles pillantást vetett rám, aztán sietve félrenézett. Hogy megtörjem a köztünk vibráló feszültséget, oldalra hajtottam a fejemet, és tovább kérdeztem: – Eszerint te is afféle zsenitípus vagy? Jude azonnal, láthatóan bezárkózott, mintha gyakorolta volna, miként tartson mindent titokban, ha kérdésekkel bombázzák, de egy pillanattal később ellágyult az arckifejezése, és halvány mosoly játszott az ajkán. – Mély benyomást tenne rád, ha elmondanám, hogy harmadik osztályban a tanárom tesztelte, hogy fotografikus memóriám van-e? – Á, kicsit sem – legyintettem nagyvonalúan. Jude megvakarta a fejét, és szélesebben mosolygott. – Nem sikerült a teszt. De azért elég közel jártam. Az ujjaimon kezdtem számolni az erősségeit. – Oké, gyakorlatilag fotómemóriád van. Kiválóak a túlélési képességeid. Van még valami, amit tudnom kellene? Például, hogy tanulsz... egyetemista vagy, nem? – Tavaly kimaradtam. Erre nem számítottam. Jude komoly, magoló diáknak tűnt előttem, nem olyannak, aki kimarad. – Miért? – Más dolgom volt – felelte, zsebre vágta a kezét, és kényelmetlen tartásban előrehúzta a vállát. – Hű, most már mindent értek. Jude összeszorította az ajkát. Sejtettem, ezzel érzékeny pontra tapintottam. – Mindenkinek szüksége van titkokra. Ettől maradunk sebezhetők. – Miért akarna bárki is sebezhető lenni? – Hogy elővigyázatos maradjon, és ne lankadjon a figyelme. – Nem értem. – Ha van egy sebezhető pontod, keményen kell védened. Nem lustálkodhatsz. – Mi a tiéd? Felnevetett, de nem vidáman. – Komolyan azt hiszed, hogy elmondom? – Egy próbát megért. – A húgom. Mindennél jobban szeretem.

A válasza tökéletes meglepetésként ért. Mintha ez a két rövid mondat fellebbentett volna valami fátylat, és megláttam Jude gyengédebb oldalát. Kívül erős és kemény férfi maradt, olyan erő, amivel számolni kell. Ám benne is ott rejlett a lágyság, a jóság. – Erre nem számítottam – ismertem be kis idő múlva. – Biztosan nagyon sokat jelent neked. – Apám meghalt még csecsemőkoromban. Anyám újra megházasodott. A húgom a harmadik születésnapom előtt néhány hónappal jött világra. Emlékszem, azt gondoltam, ennél rosszabb nem is történhetett volna velem. – Elmosolyodott. – Nagyon hamar rájöttem, mekkorát tévedtem. – Kaliforniában él? – Nem láttam, amióta eljöttem otthonról. – Biztosan hiányzik. Ismét felnevetett, ám a hangja most tele volt érzelmekkel. – Komolyan vettem a fivér és védelmező szerepét. Megesküdtem, hogy semmi rossz nem történhet vele. Sóhajtottam. Szomorkás vágyódás ébredt bennem. Jude nem tudhatta, de én úgy véltem, átérzem a húga érzéseit. Apu és Ian engem is mindig megvédett. Mindenben számítottam rájuk. Olyan volt, mintha én lettem volna a világuk központja, és én ezt szégyentelenül elfogadtam. Ok távol voltak, Jude azonban közel. És valami különös, megmagyarázhatatlan féltékenység ébredt bennem a húga iránt. Féltékenység, amiért Jude őrá gondolt, amikor azt akartam, hogy énrám gondoljon. – És mi a helyzet veled? – kérdezte Jude. – Te miféle titkokat rejtegetsz? – Én semmilyeneket – vágtam rá, pedig ez nem volt igaz. Őriztem egy nagyon nagy titkot vele kapcsolatban, de még csak rá se mertem gondolni, annyira helytelen volt. Rémesen helytelen. Hirtelen nem is mertem a szemébe nézni: féltem, elpirulok, ha megteszem. – Hogyan lettetek barátok Shaunnal? – faggattam inkább tovább. – Nem voltunk barátok – igazított helyre. – Ezt jól láttad. Csak együtt dolgoztunk. – Eszerint nem is kedvelted? Soha? – Semmi közös nem volt bennünk. – Hol dolgoztatok? – Itt is, ott is. – És miket?

– Semmi olyasmit, amire különösen büszke lennék. – A válaszából egyértelműen kiviláglott, hogy nem hajlandó többet elárulni erről. – Shaunnak volt pár olyan dolga, ami nekem kellett, és viszont. – Mi történt a Subway bárban? Az is egy balul elsült meló volt? Jude horkantott. – Az rablás volt, semmi más. Miután találkoztunk a boltban, Shaunhoz mentem, a motelbe – folytatta. Megdöbbentett a válasz, nem vártam, hogy ennyire megnyílik. Talán megunta a falak építgetését. – Volt némi elintéznivalónk Blackfootban, és Shaun furgonján mentünk, együtt. Útközben azt mondta, álljunk meg uzsonnáért. Bement a Subwaybe, fegyvert rántott az eladóra, aztán pánikba esett, amikor egy rendőr is odaért. – Te hol voltál ezalatt? – A furgonban – mordult fel gyűlölködve. – Akkor másztam elő, amikor meghallottam a lövést. Nem tudtam, mi van, csak azt láttam, hogy Shaun rohan kifelé, és kiabál, hogy szálljak vissza. Ha nem engedelmeskedek, nélkülem menekül el, és engem kapnak el. A fegyver, amivel meglőtte a zsarut, ráadásul az enyém volt. Úgyhogy visszaugrottam a furgonba, és menekültünk. Átvágtunk hegyen–völgyön, hátha lerázzuk a rendőröket, de aztán megérkezett a vihar. Kénytelenek voltunk megállni, kivárni a végét. És akkor jöttetek ti. – Hogy került Shaunhoz a fegyvered? Jude sötéten nevetett. – Múlt héten, mielőtt a hegyvidékre jöttünk volna, Shaun rávett, hogy menjek el vele behajtani egy tartozást. Az én dolgom volt, hogy megfenyegessem. Nem szóltunk az adósnak előre, hogy megyünk, de mégis megneszelte. Csak pár percig voltunk ott, amikor meghallottuk a szirénákat. Kimenekültünk az utcára, a rendőrök gyalog követtek. Meg kellett szabadulnom a fegyvertől, és Shaun látta, amikor egy kukába hajítottam, mielőtt szétváltunk volna. Leráztuk a zsarukat, de mire visszaértem, a fegyver már nem volt ott. Shaun kaparintotta meg, és nem akarta visszaadni. Volt néhány ötletem, miként szerezhetném vissza, de mindhez idő kellett volna. Ha tudom, hogy pár nap múlva lelő egy rendőrt, gyorsabban dolgozom. – Eszerint bánt, ami történt? – Persze hogy bánt. – Szóval azt várod, hogy elhiggyem, te valójában jófiú vagy?

Jude hátravetette a fejét, és felkacagott. – Jófiú? Tényleg ezt gondolod? Eszem ágában sem volt elárulni neki, mit gondolok róla. Bizsergetett a közelsége, felforrósította a véremet. Ő mondta, a saját szavaival, hogy veszedelmes. Sötét szeme mélyén titkok parázslottak, én azonban mélyebbre láttam, és tudtam, hogy a felszín alatt gyengéd kedvesség rejtőzik. Vonzó volt, csalogató. Az emlékezetembe idéztem edzett, feszes testét, amikor átöltözni láttam az őrházban. Calvin kisfiúnak tűnt mellette. Titkon az arcára sandítottam: a tekintetem azonnal rátalált ajka lágy, titokzatos vonalára, és eszembe jutott, milyen lenne... Elakadt a lélegzetem a gondolattól. Jude furcsán nézett rám. – Mi a baj? – Kapar a torkom – krákogtam, az ujjamat a galléromba akasztva. – Lángvörös az arcod. Nem kérsz vizet? Miért ne? Nyilvánvalóan szükségem van valamire, ami lehűt. Azonban mielőtt az övén függő kulacsért nyúlt volna, Jude megtorpant, és ösztönösen megragadta a karomat, hogy megállítson. A fák közé meredt, a pillantásán riadalom suhant át. – Mi az? – suttogtam, a gyomrom összeszorult a félelemtől. Jude feszülten, némán állt néhány szívverésnyi ideig, aztán ellazult a szorítása. – Farkasok. Hárman vannak. Követtem a tekintetét, hunyorítottam – az árnyékok furcsa mintákat rajzoltak a csillámló hóra – de nem láttam semmit. – Már elmentek – mondta Jude. – Csak megnéztek maguknak. – Azt hittem, a farkasok tartanak az emberektől. Calvin mesélte, hogy túrázás közben nemegyszer látott farkasokat, de mire előszedte a fényképezőgépét, mindannyiszor elszaladtak. – Úgy is van. Nem támadnak, csak ha sérültek, vagy provokálják őket. – Jude jelentőségteljesen a szemembe nézett. – Én a grizzlyk miatt aggódom. Gyakran követik a farkasokat, és ha a falka lecsap, ők is rávetik magukat a prédára. Potyázok, főleg tavasszal, amikor álmukból ébrednek és éhesek. – Más szavakkal, ahol farkas van, ott medve is akad. – Megborzongtam, de ezúttal nem a hidegtől. Fájt a gyomrom az éhségtől. Nem tudtam elképzelni magamat, amint megölök egy állatot, de már a

szédülés kerülgetett, és a korgó sajgás elérte, hogy megváltozzon a gondolkodásom, és beleegyezzek, hogy elmegyek reggelire vadászni Jude-dal. A konzervkukorica, amit előző este megettem, sehol se volt már, és táplálék nélkül nem bírtam volna tovább gyalogolni. A gondolataimat is kikezdte az éhség, míg végül már nem is hagyott helyet másnak. A lehető leghamarabb Idlewilde-ba szerettem volna jutni, de ki volt zárva, hogy kibírjuk a kimerítő és kemény kapaszkodást étel nélkül. Jude elmagyarázta a vadászat alapelveit – hogyan kell a kisállatok nyomait követni, és hogyan kell néhány bottal csapdát állítani egy nagyobb kőből. – Ki kell jutnunk a sűrűből – mondta. – Az állatok az ételt, a vizet és a menedéket keresik. Ide alig süt be a nap, a kevés fény pedig kevés ennivalót jelent. – Tudok folyóvizet találni – jelentkeztem segítőkészen. Jude kételkedő pillantására hozzátettem: – Ugyanúgy, ahogy azt is tudtam, hogyan vezesselek benneteket az őrházhoz. Jude félig lehunyt pillái alól fürkésző pillantást vetett rám. – Az szándékos volt? – Bizony – vágtam rá büszkén, hogy ismét hasznossá tudom tenni magamat. Kicipzároztam a kabátomat, és előszedtem Calvin térképét. Nem lehettem biztos benne, hogy helyesen döntök, ha megmutatom Jude- nak, ám ezt a kockázatot kész voltam vállalni. Még mindig azt gondolta, hogy ismerem a terepet, és rám is szüksége volt, nem csak a térképre, amit szinte beborítottak Calvin macskakaparásos jegyzetei. Ráadásul, ha faképnél akart volna hagyni, már így is lehetett volna elég alkalma. A legjobbnak az ígérkezett, ha összetesszük az erőforrásainkat, és minél hamarabb eljutunk Idlewilde-ba. Átadtam a térképet Jude-nak, aki hosszasan tanulmányozta. – Honnan szerezted ezt? – kérdezte végül. – Calviné. Láttad a rengeteg jegyzetet? Lenyűgöző, igaz? Mondtam, hogy a terület szakértője. – Ezt Calvin csinálta? – Azelőtt emeltem el a kocsijából, hogy feljöttünk volna ide. Enélkül mostanra már alighanem halott lennék. Jude nem felelt, csak tovább vizsgálta a térképet. – Nagyjából itt vagyunk jelenleg – szólaltam meg, és az egyik kis

gleccsertó mellé mutattam a Tetőn számtalan kis tavacskája közül. – Itt az őrház. Alig több mint egy kilométer. Hinnéd, hogy az a rengeteg hótaposás csak eddig juttatott minket? Ez pedig itt Idlewilde. Ha azt vesszük, milyen lassan haladunk, csaknem egy napba kerül majd, hogy odaérjünk. – És a zöld pontok? Nincs hozzájuk írva semmi. – Ez a prémvadász kunyhója. Ez itt, északabbra, az a ház, ahol Shaun túszul ejtett. – És ez itt? – Szerintem ez is menedék. Valószínűleg elhagyatott. Idlewilde felé útba esik majd. Remélem, hogy ott megpihenhetünk, felmelegedhetünk, és esetleg még folyóvizet is találunk. Jude nem emelte fel a tekintetét a térképről, minden figyelmét a papírnak szentelte. Erősen, csaknem mohón markolta, egy pillanatig attól féltem, elszakítja. – Elhittem neked, amikor azt mondtad, véletlenül akadtunk az őrházra. Kijátszottál. – Mint az ászt – vágtam rá megjátszott fensőbbséggel. – Ez a térkép az életünket mentheti meg. Nálam maradhat? – nézett rám Jude. – A biztonság kedvéért? Az ajkamba haraptam, képtelen voltam elrejteni a félelmemet. Reméltem, hogy nem követtem el hibát, amikor megmutattam neki. – Nem fogok elszaladni vele – tette hozzá kedvesen. – Át szeretném nézni, hátha találunk egy rövidebb utat Idlewilde-ba. – Egy időre, talán – egyeztem bele vonakodva. – Én is tanulmányozni akarom – siettem megjegyezni, remélve, hogy nem veszi gyanakvásnak. Mert nem gyanakodtam. Legalábbis nem gondoltam, hogy gyanakszom. Csak éppen az a térkép volt az életbiztosításom. Az őrzőm, Calvin fizikai jelképe – benne teljesen megbízhattam. – Rendben. Jude a belső zsebébe dugta a térképet; a szemében különös, élénk fény ragyogott.

Huszonharmadik fejezet CSAK KÉSŐ DÉLUTÁN JUTOTTUNK ÉTELHEZ. A hevenyészett eszközökkel nehézkes és bosszantó volt a vadászat, de máris sokkal többre becsültem Wyoming és Idaho telepeseit, farmereit – és a munkát, amit az alapvető szükségleteik kielégítése érdekében el kellett végezniük. Megfogadtam, hogy ha egyszer hazajutok, soha többé nem veszem természetesnek a kényelmi szolgáltatásokat. Öt nyulat ejtettünk csapdába, megnyúztuk és tűz fölött megsütöttük őket. Mivel általában finnyás vagyok, azt hittem, nehezemre esik majd megenni egy olyan állatot, amit nem sokkal korábban még élve láttam, de az éhség győzött – úgy teleettem magam hússal, hogy utána abba fájdult bele a hasam. Az erdőben korán esteledik. Jude-dal elhatároztuk, hogy nem próbálunk napnyugta után a fák között tájékozódni, inkább kora reggelre halasztjuk az indulást Idlewilde felé. Nem tudhattuk, meddig tart ki az elem a zseb– és fejlámpáinkban, és ostobaságnak tűnt nekivágni úgy, hogy félúton jó eséllyel teljes sötétségben maradunk. Jude kerített néhány fenyőágat, és berakta a fenékponyvák meg hálózsákok alá, hogy kényelmesebb fekvés essen rajtuk – az ágyon, amit ma is megosztunk. A gyakorlatias énem jól tudta, hogy ez az ésszerű – meg kell őrizni a testmeleget de ahogy közeledett az este, azon kaptam magam, hogy tűnődök: vajon Jude is olyan ideges-e, mint én. Amikor rajtakaptam, hogy lopva rám pillantgat hosszú, sötét pillái alól, megpróbáltam kitalálni, mire gondolhat, ám az arcán mindig ugyanazt a kedves, barátságos kifejezést láttam. – Hogy tanultál meg vadászni? – kérdeztem hanyatt fekve és kinyújtózva. Kísérteties kék holdfény derengett át a gyökerek hálózatán, a fejünk felett. Kabátban, kesztyűben, beburkolózva az éjszakai ég nem tűnt annyira sarkvidékinek vagy ellenségesnek. Jude megdörgölte az orrát, és titokzatosan lemosolygott rám. – Megvan még az a whiskys üveg, amit korábban adtam? Whisky. Hát persze hogy alkohol volt. Még sose ittam effélét, úgyhogy az íze idegen volt, de sejthettem volna a maró utóízből. Apu két szabályt tartatott be a családban nagyon komolyan: először is semmi szex, másodszor semmi alkohol. A középiskolai hétvégéimet is ezek

határozták meg, idekint a törvénytelen, néptelen vadonban azonban hirtelen haszontalannak éreztem őket. Átadtam neki a flaskát, és néztem, hogy hosszan kortyol belőle. Lehunyta a szemét, megvárta, hogy az alkohol átjárja, aztán válaszolt: – Az utolsó középiskolai évem előtti nyáron. Túlélőtáborba mentem. A vallomása váratlanul ért: felnevettem. – Szóval már jóval korábban bajkeverő voltál, veszélyeztetted a társadalmat! – cukkoltam. – Korbie barátja, Bear is volt egy efféle táborban. – Bear? Ez a neve? Még mindig kuncogva nemet intettem. – Ez csak becenév. Valójában Kautainak hívják. Tongából költözött Idahóba, a tanév közepén. Egy szót sem beszélt angolul, viszont nagydarab volt és masszív, úgyhogy senki se piszkálta. Aztán belépett a focicsapatba, sőt. Végül bejuttatta a sulit az Ifjúsági Nemzeti Bajnokságba, Las Vegasba. Innen kapta a nevét. Nem csak úgy néz ki, mint egy medve, de a pályán is vadállat. A szülei akkor küldték táborba, amikor koccant a kocsival. Az anyja ultraszigorú, és meg volt róla győződve, hogy Bear ivott, ezért gondolta, hogy pár hét a vadonban elvonónak is jó lesz. De mi a te történeted? Mit csináltál, ami elég szörnyű volt, hogy nevelőtáborba küldjenek? Jude elmosolyodott. – Nem ilyesmi volt. Én San Francisco egy gazdag negyedében jártam középiskolába. Az osztálytársaim szülei kongresszusi képviselők, sztárügyvédek, külföldi diplomaták voltak. A legtöbbjük számára a nyári vakáció Ibizát jelentette, vagy Saint Bartst. Anyu azt akarta, hogy az utolsó évem előtti nyáron beutazzam Európát vele és a húgommal. Úgy nőttem fel, hogy meggyőződésem volt: egyik ötcsillagos európai hotelből a másikba költözni mindennapos dolog, de tizenhét éves koromra kitört rajtam az undor a flancolástól. Megmondtam, hogy nem megyek, és feliratkoztam a táborba. Azt hiszem, szerettem volna bebizonyítani magamnak, hogy hiába vagyok gazdag, azért mégsem váltam elkényeztetett, lusta, arrogáns púnkká. A vadon volt az én személyes zarándoklatom, hogy elhatárolódjak a családom életstílusától. Elvettem tőle a flaskát, és leerőltettem a torkomon néhány kortyot. Tudtam, hogy valójában nem melegít fel, de kiválóan segített elfelejteni, mennyire fázom. És meg is nyugtatott. Már abban sem voltam biztos, hogy

várom-e, hogy Calvin megmentsen. Élveztem a Jude-dal töltött időt, azt, hogy jobban megismerhetem. Rejtély volt, és én meg akartam oldani. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Azonban a hátsó gondolataim között egy aggodalmas hangocska azt ismételgette: Stockholm-szindróma. Ez volna az? Hamis vonzódás, amit a szükség és a túlélés szül? – Mit szólt hozzá anyukád? – kérdeztem. Jude vigyorogva átvette kinyújtott kezemből a flaskát. – Látnod kellett volna az arcát, amikor bejelentettem, hogy még csak nem is egy akármilyen táborba megyek, hanem az Impetusba. – Mi az az Impetus? – Kultszerű táboroztatási program, problémás tizenéveseknek. Kemény büntetéseket alkalmaztak, kegyetlenkedtek, átmosták a résztvevők agyát, hogy rendes viselkedésre neveljék őket. Már nem létezik, mostanában perlik a korábbi résztvevők gyermekbántalmazás miatt. Végül vagy húszmilliót fognak kifizetni kártérítésként. Tizenhét éves fejjel ezt gondoltam az ideális társadalmi lázadásnak. – Az emlékeibe merülve felnevetett. – A szüleim rettentő dühösek voltak. Apám először megtiltotta, hogy elmenjek. Megfenyegetett, hogy elveszi a Land Roveremet, és nem fizeti az egyetemi költségeimet. Nem hitték, hogy túlélem. Énnek volt némi alapja, mert a csoportomban két fiú is meghalt. A szám elé kaptam a kezemet. – Meghaltak?? – Az egyik kihűlt, a másik éhen veszett. Nekünk kellett elkészíteni a menedékünket, és levadászni az ételünket. Nem volt kiszállás. Ha nem sikerült csapdába ejtened a nyulat, vagy kint maradtál az esőben, így jártál. – Ez szörnyű. Komolyan, el se hiszem, hogy jogszerűen csinálták. – Egy nagyon alapos beleegyező nyilatkozatot írattak alá velünk. – Hihetetlen, hogy egy hozzád hasonló gazdag kiskölyök kibírta. – Ugyanolyan rossz vagy, mint a szüleim – vágta rá, és játékosan megborzolta a hajamat. Megdermedtem. Megfogadtam, hogy elfojtok minden vonzódást, amit Jude iránt érzek, de amikor hozzám ért, a védőfalam egyszerre gyengének tűnt. Ha észre is vette merev tartásomat, nem mutatta. – Volt néhány meleg helyzetem – folytatta –, de az első kemény hét után gyorsan ráéreztem. Követtem a csoport legjobb vadászait, és kilestem, miként állítják fel a csapdáikat. A nyár végére semmitől sem féltem.

Megtanultam vadászni, törött csontokat helyrerakni, felismerni az ehető növényeket és rovarokat, és azt is, hogyan gyújtsak tüzet minimális alapanyagból. Megbirkóztam a hideggel, a fertőzésekkel és a potyázókkal... az volt a legnehezebb, távol tartani a tábortársakat, és megvédeni, amit én ejtettem el vagy építettem meg. Az sem akadályozott semmiben, ha napokig nem jutottam ételhez. Utólag úgy látom, lenyűgöző változáson mentem át három rövid hónap alatt. Újra nagyot kortyolt, aztán kinyújtózott mellettem, és az öklére támasztotta a fejét. Tiltott közelsége félelemmel vegyes izgalommal árasztott el. Pár napos borostája vademberes kinézetet kölcsönzött neki. Az ajkán egész este finom mosoly játszott, én pedig csak találgathattam, mire gondol. A tűz átmelegítette a menedékünket, lassú, kába álmosság telepedett rám, ugyanakkor merésznek éreztem magam. Alig észrevehetően kinyújtottam a karomat, és közelebb húzódtam hozzá. – Hány éve volt ez? – Négy. Most huszonegy vagyok. – Fanyarul elmosolyodott. – És feleannyira sem arrogáns vagy erős akaratú. – Hm, azt lefogadom. És hogyan lettél gazdag öbölvidéki tiniből wyomingi törvényen kívüli? Nemtörődöm nevetést kaptam válaszul. – Talán közhelyes eset vagyok. Gazdag srác, akinek a szülei mindig távol vannak, és ezért beleveti magát a mély vízbe. – Ezt nem hiszem. Jude elkomolyodott. – Összevesztem a szüleimmel. Olyasmiket mondtam, amiket már bánok. Nagyon sok családi bajért, főleg az újabbakért, őket okoltam. Minden családban akadnak problémák, de ahogy a szüleim kezelték a mieinket... – Elhallgatott, hűvös tekintete egy pillanatra megtört, sebezhetővé vált. – Mindig a legjobbat várták el tőlem és a húgomtól. Nagy nyomás alatt álltunk. Arra gondoltam, ha egy időre elköltözöm, a fejem is lehűl, és megtalálom a módját a dolgok rendbehozatalának. – És biztos, hogy nem éppen a gondok elől menekülsz? – Nagyon úgy néz ki, igaz? Biztos, hogy a szüleim szerint azt teszem. És mi a helyzet veled? Hogyan szerettél bele a vadonban túrázásba? Éreztem, hogy Jude nem akar többé saját magáról beszélni, és

elhatároztam, hogy tiszteletben tartom a határait. – Calvin volt az első ismerősöm, aki végigjárta a gerinc melletti utat – kezdtem óvatosan. Hosszú és zavaros történet volt, és még magam se tudtam, mennyit akarok belőle Jude tudomására adni. – Mindig felnéztem rá. Már kiskoromban is, amikor a Versteeg családdal jöttem a hegyekbe, őt figyeltem. Ő meg trükköket tanított nekem, mint például, hogy a fenyőgyanta alkalmas gyújtófolyadéknak. Apu meg a horgászútjaira hozott magával, úgyhogy a vidék kicsit olyan a számomra, mint egy nagy hátsó udvar. Hogy felkészüljek az útra, egy egész polcnyi tájékoztató könyvet elolvastam, lan bátyámmal több rövidebb túraútvonalat is bejártunk, súlyt emeltem, meg minden, azonkívül, ahogy már mondtam, többször túráztam itt, mint hogy össze tudnám számolni. Volt tapasztalatom, amire építhettem – fejeztem be egy gyors hazugsággal. Jude egyetértő hanggal felelt. Visszavettem a whiskyt, és jó pár perzselő kortyot leerőltettem a torkomon. Jude a flaskáért nyúlt, belenézett – alig maradt benne valami –, és zsebre tette. – Hé, még nem volt elég – tiltakoztam, de nem törődött vele; fürkésző tekintettel vizsgálgatott. – Miért mondtad Shaunnak, hogy szakértő túrázó vagy? Miért hazudtál? Égni kezdett az arcom, ideges szorongás fogta marokra a szívemet. – Miről beszélsz? – Túráztál már valaha? Mert szerintem nem. – Csak mert nem tudok annyit, mint te, még nem vagyok tehetetlen – vágtam rá védekezőn. Jude finoman meglökött. – Nekem nem kell hazudnod, Britt. Nem ítéllek el. Fogalmam sem volt, hogy ez most csel vagy vizsga, de akárhogy is, ha megmondom Jude-nak, hogy a Teton–hegységben még sosem túráztam, rájön, mennyire hasznavehetetlen vagyok. Nem lesz rám szüksége: egyszerűen elveheti a térképet, és nekivághat egyedül. – Nem ítélsz el? Fura, mert úgy érzem, mintha magas lóról beszélnél velem. – Ne butáskodj – válaszolta nyugodtan. – Bármit elmondhatsz. Egy csapat vagyunk. – Ha ez igaz – vágtam vissza te miért engeded el következetesen a füled

mellett a kérdéseimet? Miért nem árulod el, hogyan csapódtál Shaunhoz? Egyáltalán nem hasonlítasz rá. Mit vártál tőle? Önironikusan mosolygott, nyilvánvalóan azért, hogy oldja a feszültséget. – Lám, már megint azt feltételezed, hogy csak olyanokkal állok össze, akiktől akarok valamit. – Egyenes választ akarok! Jude mosolya lehervadt. – Azért jöttem ide, hogy megkeressek valakit, akivel törődtem, és akinek tettem egy ígéretet. Megpróbáltam teljesíteni az ígéretet. Azt gondoltam, Shaun segíteni tud ebben. – Kit kerestél? – Az nem tartozik rád, Britt – vágta rá váratlanul élesen. Túlságosan megdöbbentem, hogy visszavágjak. Nem is nézett a szemembe, kemény arckifejezéssel a távolba meredt. Ez a hirtelen durvaság fájdalmasan érintett. Feltérdeltem, és olyan gyorsan másztam ki a gyökérzet alól, ahogy tudtam; közben véletlenül hozzáértem a parázshoz. A kesztyűm megperzselődött és kilyukadt, láttam az ujjam rózsaszínjét. Magamban átkozódva kirontottam a fagyos sötétbe. Mögöttem Jude felnyögött. – Britt! Várj! Nem akartalak felbosszantani. Sajnálom! Megmagyarázhatnám? Begyalogoltam a fák közé, a gondolataim vadul száguldoztak. Hogyan menthetném meg a helyzetet? Hogyan győzhetném meg, hogy maradjon velem, ne hagyjon magamra? – Britt! Megpördültem, karba tettem a kezemet. – Hazugnak neveztél! – Csak egy percre hallgass... – És akkor mi van, ha hazudtam Shaunnak? Muszáj volt! Ha nem lett volna rám szüksége, megöl! Nézd meg, mit csinált Korbie-val, hagyta meghalni! Most te is ezt fogod tenni? Rájöttél, hogy nem vagyok a terület szakértője, és kizárólag a térkép alapján tájékozódtam? Most pedig elmész, engem meg itt hagysz, hogy gondoskodjak magamról? – Jude felém nyúlt, de félrelöktem a kezét. Zihálva lélegeztem, a szívem vadul zakatolt. Ha most itt hagy, sose jutok le. Itt fogok meghalni. – Elég okos voltál, hogy kicselezd Shaunt. Ahhoz is, hogy összeszedd,

ami kellhet, amikor leléptél az őrházból. És ki tudtad bogarászni Calvin térképét, ami a saját kézírásos jegyzeteinek és a berajzolt tájékozódási pontoknak a zavaros keveréke. Nem mindenki igazodott volna el rajta ilyen sikeresen. – Csípőre tette a kezét, lenézett a hóra, és megcsóválta a fejét. – Nekem... – A lélegzete elakadt, majd felsóhajtva folytatta: – Nekem jó, ha velem vagy, Britt. Ez az igazság. Nem foglak itt hagyni. Még ha csak gondot jelentenél, akkor sem hagynálak itt. így helyes. Kedvelhető vagy és érdekes, és bár annak nem örülök, hogy keresztül kell menned ezen az egészen, annak mégis, hogy együtt vagyunk. Teljesen összezavarodva bámultam rá. Erre nem számítottam. Élvezi a társaságomat? Még úgy is, hogy nem tudok neki semmit sem adni cserébe? Másodszor is felém nyúlt, és tétován a vállamra tette a kezét. Ügy tűnt, megkönnyebbül, amikor nem ütöttem azonnal félre. – Fegyverszünet? Az arcát figyeltem: őszintének tűnt. Bólintottam; hálás voltam, amiért az összekapásunk nem végződött rosszul. Még mindig itt volt nekem. Nem voltam egyedül. Mélyet lélegzett, kisimultak az arcvonásai. – Ideje, hogy aludjunk valamicskét. Hosszú mászás áll előttünk, és korán kell kelnünk. Nagyot nyeltem. – Calvin miatt jöttem el erre a túrára. Őt akartam elkápráztatni. Volt egy rövid idő, amikor még azt is elhittem, hogy újra összejöhetünk. Azt hittem, ha én nekivágok, ő is velem jön majd. Keményen edzettem, de valójában mindig úgy gondoltam, hogy ő is ott lesz, és támaszkodhatok rá. Mert mindig ezt csinálom. Elvárom a férfiaktól magam körül, hogy mentsenek meg. – Könnyek csípték a szememet. – Apu, Ian, Calvin. Mindig függtem tőlük, és egy percig sem zavart. Olyan... olyan könnyű volt hagyni, hogy gondoskodjanak rólam. De most... – Elszorult a torkom. – Apu biztosan azt hiszi, hogy meghaltam. Semmiképpen nem hiheti, hogy a kislánya túlélné a vadont. – Megremegett az ajkam, megrándultak az arcizmaim. Forró könnyek potyogtak a hóba. – Tessék! Ez az igazság. Ez a szánalmas igazság rólam. Jude azt mondta, hogy meg kell tartanunk a titkainkat, amik sebezhetővé tesznek, de tévedett. Kitárulkoztam előtte, felmetszettem a lelkemet. Ha ez nem tett sebezhetővé, hát én nem tudom, mi más.

– Britt – felelte halkan. – Nézz körül! Életben vagy. Nagyon is jó vagy túlélésből, és nemegyszer meg is mentetted az életünket. Találkozol még az apáddal és a bátyáddal. Mondanám, hogy majd én gondoskodom róla, hogy így legyen, de nem szükséges. Te magad fogod megoldani, egyedül. Mindvégig ezt csináltad. Az ujjaimmal töröltem le a könnyeimet. – Ha tudom, hogy a dolgok így alakulnak, keményebben edzek. Rendesen megtanulom, hogyan gondoskodjak magamról. De azt hiszem, ez az egésznek a lényege, nem? Sose tudhatod, mivel kell szembenézned, szóval légy résen. Jude láthatóan egyetértett, azonban pillantása elvándorolt az arcomról. Aztán elkáromkodta magát.

Huszonnegyedik fejezet



ELŐBB HALLOTTAM MEG A MEDVÉT , mint hogy megláttam volna. Fújtatott, horkantott, és a mancsával kaparta a talajt – mindössze néhány méternyire. Bozontos bundája a holdfényben ezüstösen csillogott. Felállt rövid, erős hátsó lábaira, beleszimatolt a szélbe, és elfordította a fejét, hogy alaposabban megnézhessen minket magának. Végül mély morgással visszahuppant négy mancsra. A fülét hátracsapta, ide–oda ingatta a fejét, és a fogát csattogtatva jelezte: túl közel mentünk. Fejben felidéztem az összes útikönyv valamennyi bekezdését, mondatát, képfeliratát, felsorolását a medvetámadásokról. – Fuss vissza a táborba! – mondta Jude halk, lágy hangon. – A tűz kerüljön közéd és a medve közé, ha tudsz, csinálj valamiből fáklyát! Én kiabálni fogok, hogy magamra vonjam a figyelmét. A keze után nyúltam, megszorítottam az ujjait, hogy magam mellett tartsam. – Nem – feleltem ugyanolyan halkan, bár remegősen. A futás támadást vált ki. A kiabálás támadást vált ki. Tudtam, Jude csak meg akar védeni, de így mindkettőnket megcsonkíthat, talán meg is ölhet a medve. – Britt... – próbált figyelmeztetni Jude. – Azt fogjuk tenni, amit ilyenkor kell. Állj nyugodtan. Ne nézz a szemébe. Megnedvesítettem az ajkamat. – Lassan hátrálj! Halkan beszélj, hogy ne vegye fenyege... És akkor a medve támadott. Üvöltve, horkantva vetette felénk magát, csillogó bundája alatt hullámzottak az izmok. Görcsbe rándult a gyomrom, kiszáradt a torkom. A sötétben nehezen tudtam felmérni, mekkora is, de határozottan sokkal nagyobb volt a rozsomáknál, amely egyszerre ártalmatlan kiskutyának tűnt mellette. – Fuss!– rivallt rám Jude, és eltaszított. Még szorosabban markoltam a kezét, és hozzásimultam. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy a lábam megbizsergett a felpörgő keringéstől. Az állat felénk rohant, széles mancsa felverte a havat.

Hangos ugatással elrohant mellettünk, a szőre a kabátomhoz dörzsölődött. Minden szőrszál érintését külön éreztem, a fejbőröm mintha viszketett volna, ahogy a hajszálaim égnek akartak állni. Lehunytam a szememet, hogy ne lássam magam előtt a feneketlen, sötét állati szempárt. – Forduljunk meg, nézzünk vele szembe – súgtam Jude-nak majdhogynem némán. Soha ne fordíts hátat egy medvének. Abban a pillanatban, ahogy megfordultunk, a grizzly újra támadott: fújtatott, morgott, minket nézett. Ezúttal azonban megtorpant Jude előtt. Az orrát egészen közel dugta Jude arcához, hogy tanulmányozza a szagát. Éreztem, hogy Jude megmerevedik mellettem. Rövid, szaggatott kortyokban kapkodta a levegőt, az arca elfehéredett. A medve pofonra lendítette a mancsát, és a földre döntötte Jude-ot. A zuhanását látva az ajkamba haraptam, fel ne sikoltsak. Nagyon lassan leereszkedtem én is, hasonfekvésbe, és összekulcsoltam a kezem a tarkómon. A hó a galléromba, a kesztyűm alá férkőzött, de alig éreztem. A hideg volt a legkisebb bajom. Az agyamban csak egyetlen gondolat lüktetett: ne ess pánikba, ne ess pánikba, ne ess pánikba... A grizzly újra üvöltött. Nem bírtam megállni, és felnéztem – láttam, ahogy a holdfény megcsillan az agyarain. Türelmetlenül toppantott: dús, ezüstösbarna bundája hullámzott. Védd a fejedet, küldtem a gondolatot Jude felé. Lehajtottam az államat, remélve, hogy utánozza. A medve pofája most az én kissé széttárt végtagjaimnál járt – aztán egyetlen erős csapással a hátamra fordított. – Ha belerúgok, és elfutok az ellenkező irányba, te visszarohansz a táborba? – kérdezte Jude halkan. – Kérlek, csináld, amit mondok! – motyogtam reszketegen. – Van egy tervem. A medve közvetlen közelről beleüvöltött az arcomba. Dermedten hevertem ugyanott, a lélegzete nyirkos szélrohamként kavargott körülöttem. Az állat jobbra–balra lépegetett, időnként felemelte a fejét: láthatóan ideges volt. – Nem igazán válik be – súgta Jude. – Istenem – mormoltam olyan halkan, hogy még Jude sem hallhatta —, áruld el, mit csináljak! A medve többször is eljátszhatja a támadást, mielőtt visszavonulna.

Maradj így! A grizzly most Jude felé fordult, mellső mancsaival oda–odacsapott mellé a hóba, mintha így akarná mozgásra ösztökélni. Jude mozdulatlanul hevert. A medve feléje csapott a mancsával, hátha ettől majd életre kel. Végül a fogai közé kapta Jude lábszárát, és megrázta, de a harapás nem lehetett komoly – Jude mozdulatlan és néma maradt. És akkor csodálatos módon a medve vagy megunta a játékot, vagy már nem tartott minket fenyegetőnek – fogta magát, és beügetett a fák közé. Óvatosan felemeltem a fejemet, lestem a sötétséget, amerre eltűnt. Egész testemben remegtem a rémülettől. Végigtöröltem az arcomat, és csak akkor jöttem rá, hogy csupa medvenyál vagyok. Jude felrántott a térdemre, aztán a karjába kapott, a mellkasára húzta a fejemet. Hallottam zakatoló szívverését. – Annyira féltem, hogy rád támad – mormolta a fülembe érzelmektől elcsukló hangon. Rám zuhant a kimerültség, és nekidőltem. – Tudom, hogy azt szeretted volna, ha elfutok, a biztonságba, de ha te meghalsz, és én itt maradok egymagamban... – Elcsuklott a hangom, nem bírtam befejezni. A rémes lehetőség súlya szinte összenyomott. A magány, a reménytelenség, az ellenem szóló esélyek túl magas aránya... – Nem, igazad volt – felelte fátyolos hangon, és még jobban megszorított. – Megmentetted az életemet. Egy csapat vagyunk. Együtt cselekszünk. – Röviden, elkínzottan felnevetett megkönnyebbülésében. – Csak mi ketten, Britt. A táborhelyen, a tűz fényénél Jude feltűrte a nadrágját a térdéig. Friss vért láttam alatta. – Megsebesültél! – kiáltottam fel. – Elsősegélyre van szükséged. Van elsősegélykészletünk? Összerándult, és a táskáért nyúlt. – Van whisky meg némi géz. Rendben leszek. – De mi lesz, ha elfertőződik? Egyenesen a szemembe nézett. – Akkor nem leszek rendben. – Orvosra volna szükséged. Amint kimondtam, rájöttem, mennyire értelmetlen megállapítás volt. Hol találunk egy kórházat, vagy akár egy orvost?

– Figyelembe véve, mekkora kárt tehetett volna bennem a medve, szerintem viszonylag olcsón megúsztam – felelte. Rálocsolta a maradék alkoholt a sebre; vércseppek futottak le a lábán. Körbetekerte a sebet a gézzel, amíg el nem fogyott a tekercs, végül két kapoccsal rögzítette. – Bárcsak tudnék segíteni – mondtam bánatosan. – Bárcsak tehetnék valamit! Jude rádobott egy tuskót a tűzre. – Vond el a figyelmemet! Játsszunk! – Rá akarsz venni egy parti Felelsz vagy merszre, Jude? – Próbáltam viccelni, hogy elfelejtessem vele a fájdalmat. Nyomatékül kérdőn felvontam a szemöldökömet. Horkantva nevetett. – Mesélj a legmelegebb helyről, ahol valaha voltál. A legforróbbról, amit csak el tudsz képzelni. – Fordított pszichológia? – találgattam. – Egy próbát megér. Elgondolkodva kocogtattam az ujjammal az államat. – Az Arches Nemzeti Park, Utah államban. Tavaly nyáron töltöttem ott egy hetet a családommal. Képzeld el a következőt: a napsütés elől nincs menekvés, vadul perzseli a száraz, repedezett földet. Az ég a legeslegkékebb, amit valaha láttál. Vörös sziklasivatag terül el alatta, némelyik kő ívessé, hegyessé vagy uszony formájúra kopott. Úgy állnak ki a földből, mint egy furcsa szoborpark. Mintha egy sci-fi regény helyszínére kerülnél. Az emberek szerint a sivatag nem szép. De ők még sosem jártak Moabban. Jó, most te jössz. – Gyerekként a húgommal a kaliforniai Van Damme-strandon merültünk abalonét szedni. Nem forró, mint a sivatag, de amikor kimásztunk a vízből, mindig elterültünk a homokon, arccal a nap felé, és addig hevertünk ott, amíg a nap minden erőnket el nem szívta. Minden alkalommal megfogadtuk, nem várjuk meg, hogy rosszul legyünk a hőségtől, mielőtt összeszedjük magunkat és megyünk. És minden alkalommal megszegtük. Kábán tántorogtunk a parkolóig, megkerestük a kocsimat, és elmentünk a helyi központba fagyizni. Beültünk a légkondicionált helyiségbe, és borzongtunk a hűvösben, közben szédültünk a napszúrástól. Elvigyorodott az ellentéten. Megpróbáltam elképzelni a húgával, a

szeretteivel, a múltjával. Azelőtt sosem gondoltam rá így, emberként. Csak olyannak láttam, amilyen a pillanatban volt – a férfinak, aki elrabolt. A története megnyitott egy ajtót, és azon kaptam magam, hogy be akarok kukucskálni rajta. Ismerni akartam a többi Jude-ot is. – Felmelegedtél? – kérdeztem játékosan. Szerettem volna még több történetet kiszedni belőle a múltjáról, de nem akartam túlságosan erőltetni. Még nem tudtam, meg akarom-e neki mutatni, hogy lassan változik róla a véleményem. – Egy kicsit. – Mi az az abalone? – Ehető tengeri csiga. Elfintorodtam. Nem bírom a tenger gyümölcseit, főleg, ha nyálkásak. – Na nem – vágta rá Jude az arcom láttán, és rosszallón megcsóválta a fejét. – Nem lehetsz kajasznob, amíg nem kóstoltál abalonét. Ha lejutunk erről a hegyről, legelőször is megetetlek vele. Még arra is hajlandó vagyok, hogy a parton, nyílt tűzön süssem meg neked, hogy a hagyományos hangulat is meglegyen. Lovagias ajánlat volt, de a szavait hallva nagyot nyeltem. Ha lejutunk erről a hegyről, nem fogjuk együtt tölteni az időt. Ezt Jude-nak is tudnia kell. Őt körözi a rendőrség, én pedig vissza akarom kapni a régi életemet. – Ami azt illeti, elég nehéz hozzájuk jutni – folytatta Jude. – A legjobb hely a parttól messzebb eső sziklák oldala. A parton is meg lehet próbálni összefogdosni, de mi a gyöngyhalász módszert választottuk, vagyis lemerültünk, és addig tartottuk vissza a lélegzetünket, amíg bírtuk. – Az veszélyes? – Még ha tudod is, mit csinálsz, az óceán árapálya megtévesztő bír lenni. Ide–oda taszigál, és nehéz megvetni a lábadat, vagy egy helyben maradni. Állandóan mozogsz; a legtöbb merülő nem képes ellazulni. Nagyon kevesen hajlandóak alávetni magukat egy náluk hatalmasabb erőnek. Sok szabadtüdős merülő elszédül, és a merülés ekkor válik igazán veszélyessé. Ha nem bírod megállapítani, merre van a part, vagy ami még rosszabb, merre van felfelé, gyorsan bajba kerülsz. És a tetejébe minden csupa hínár. A kavargó vízben kísértetiesen hasonlít az úszó hajfürtökhöz. Nem is tudom, hányszor gondoltam, hogy valaki lebeg mellettem, aztán megfordultam, és csak a hínár imbolygott az áramlatokban. – Elhiszed, hogy én csak egyszer voltam az óceánnál? Már csak ezért is Hawaiit kellett volna választanom a túrázás helyett a tavaszi szünetben –

nevettem keserűn. – Majd jövőre – ajánlotta Jude optimistán. A mosolya beragyogta az egész arcát. Tanulmányoztam fénylő, őszinte vonásait: próbáltam összevetni a jelenlegi Jude-ot, akiről azt hittem, ismerem, a gondtalan búvárral. Annak ellenére, hogyan találkoztunk, és milyen kényszerű körülmények miatt voltunk együtt, az elmúlt három napban megvédett és tisztelt. Valóban változott a róla alkotott véleményem. Szerettem volna többet megtudni róla, és meg akartam vele osztani a dolgaimat. Gondolkodás nélkül a combjára csaptam. – Tudod mit? Tényleg átmelegedtem. Azonnal vissza is kaptam a kezemet, és lesimítottam a hajamat, mintha mi se történt volna. Mintha a köztünk lévő határok nem változtak volna meg. Felriadtam. Levegőért kapkodva néztem fel a fejem felett összetekeredett, göcsörtös gyökerekre. Csak egy rossz álom volt. Izzadság ütött ki a homlokomon, a rengeteg réteg ruha és takaró között túlságosan melegem volt. Felültem, lerángattam a kabátomat, és beletöröltem az arcomat, mielőtt félretettem volna, végül néhány mély, hosszú levegővétellel igyekeztem visszanyerni az uralmat a testem felett. Megpróbáltam kilazítani a nyakamat is, hátha így könnyebb lesz visszatérni a valóságba, és elűzni az érzés minden sikamlós emlékét... hogy milyen volt Jude magas, izmos teste, amikor fölém gördült, és ajkát az ajkamra szorította. Tudtam, hogy csak álom volt, mégis remegtem és sajogtam tőle. Jó pár perc telt el, mire nagyot sóhajtva visszadőltem, de nem hunytam le a szememet. Féltem újra elaludni. Mi lesz, ha az álom folytatódik? Valami megmagyarázhatatlan okból vonzott a gondolat; a heves vágy egyszerre töltött el vad elevenséggel és mélységes félelemmel. Halk, frusztrált nyögéssel oldalra fordultam. Jude engem nézett. – Mi a baj? – mormolta álomittas hangon. – Rosszat álmodtam. Az arcunkat csak néhány centi választotta el egymástól. Amikor behajlítottam a térdemet, hogy kényelmesebben elhelyezzem a lábam, hozzáértem az övéhez. A szikra szinte megperzselte a bőrömet. Jude felkönyökölt, és megérintette a karomat. – Hiszen reszketsz.

– Nagyon valódinak tűnt – súgtam. A félhomályban összeakadt a pillantásunk. Csendben figyeltük egymást. A szívem erős, gyors ritmusban vert. – Meséld el! – mondta végül Jude csendesen. Közelebb húzódtam, egészen átmásztam az ő térfelére, hogy menedéket találjak a karjára támaszkodó teste alatt. Merészség volt, talán bolondság is. Valahonnan messziről hallottam a józan ész hangját, hogy gondoljam meg. Nem éreztem a váltás pillanatát, de tudtam, az elmém elvesztette a csatát, és már a testem parancsol. Emlékeztem Jude nedves, érzéki csókjára az álmomból, és tudnom kellett, ugyanazt a forróságot váltja-e ki belőlem ébren is. – így kezdődött – vágtam bele ugyanolyan halkan. Alattad. Kisimított az arcomból egy hajszálat, és egy pillanatig tétovázva ott felejtette a kezét. Megfejthetetlen pillantás suhant át barna szemén; fogalmam sem volt, mit gondol, vagy mit fog tenni legközelebb. Elképzeltem, hogy megcirógatom az izmos karját – valójában azonban csak hevertem ott a saját merészségemtől meglepve, és lélegezni is alig mertem. Elbátortalanodva már éppen vissza akartam hengeredni a saját térfelemre, amikor Jude megszólalt: – Britt... – Tekintete az arcomat fürkészte, mintha megerősítést akarna, hogy valóban ezt akarom. Ezt akartam. Már egy ideje így volt – hiába helytelen, attól még igaz. Tudtam, őrültség ezt tenni Jude-dal. Csakhogy most, hogy kis híján meghaltam, valami elkeseredett életvágy támadt fel bennem, és csakis az ő érintése éreztethette velem, hogy valóban élek. Tenyere az arcomra simult, hüvelykujja végigsimított a szemöldököm vonalán. – Rossz álom volt? Nagyot nyeltem. – Ijesztő. – Most is félsz? A tarkójára csúsztattam a kezemet, az ujjaim rövid, sötét hajába túrtak, és lehúztam a fejét, amíg az ajkunk csaknem összeért. Éreztem, ahogy a mellkasa emelkedik és süllyed; éreztem a saját szívverésem egyenletes, hipnotikus ritmusát. Alig mertem lélegezni. A pillanat álomszerű volt, irreális.

– Britt... – ismételte rekedten. – Ne beszélj! – szorítottam az ajkára az ujjamat. Az utasítást inkább magamnak szántam: ha beszélek, elkezdek gondolkodni, márpedig ha jobban belegondolok, rájövök, hogy hibát követek el. Tetszett a ködös, kissé kábult érzés. A gondolataim elhallgattak, megrészegültem a veszélytől. Bármire képesnek éreztem magam. Jude ajka végigsimított az enyémen. Azonnal forró vízzé olvadtam, megállíthatatlanná váltam. A csók elmélyült; Jude alám csúsztatta a karját, és magához emelt. Végigsimítottam a mellkasát, éreztem, hogy összerándulnak az izmai. Mélyet sóhajtva megborzongott. A hátára tettem a kezem, erősen megragadtam a lapockái alatt, és mindenestől belevesztem a csókjába. Az ajkával megérintette a fülemet, aztán a torkomat, immár követelőzőbben. Én csak hevertem ott összezárt szemmel, alattam pörgött a világ. Jude a fogait is bevetette; megcsípett, finom nyomot hagyott a bőrömön, aztán a lábaim közé csúsztatta a térdét. Valahol éreztem a kint égő tűz melegét, de az semmi sem volt azokhoz a lángokhoz képest, amik Jude érintése nyomán elborították a testemet. Ugyanazzal az éhes lobbanékonysággal masszírozott és simogatott, mint ami engem is fűtött. Tíz körömmel húztam még közelebb magamhoz. Térdre emelt; szembenéztünk egymással a füstös sötétben, és szégyentelenül, vakmerőn csókoltuk egymást, amíg már úgy éreztem, az ajkam megduzzad, kihasad. Az ölébe helyezkedtem, hátrahajoltam, hogy erős kezébe simuljak – Jude fél tenyérrel tartott meg, míg a másik kezével kísértőn, bizsergetőn megrajzolta a testem középvonalát. Végül csókot nyomott a kulcscsontomra, mire beleborzongtam a gyönyörbe. Lehúztam a kabátja cipzárját, és lerántottam a karjáról, hogy sietősen félredobhassam. Most én futtattam végig az ujjaimat lapos, feszes hasán, a farmerja hideg gombjáig. Az érintéstől minden előjel nélkül Calvin jutott eszembe. Amikor az ő testét érintettem. A szellemkép betört a gondolataim közé, mintha maga Calvin lépett volna a menedékünkbe. Jude szája az enyémre tapadt, de elszakítottam tőle magam. Levegőért kapkodtam. Ezt nem tudom megtenni. Nem lehet, hogy Calvinra gondoljak, miközben Jude-dal csókolózom. Jude megfeszült. Úgy gondoltam, azonnal megérezte, miért vonakodom, és máris magyarázatot kerestem. Cal volt az első. Az

egyetlen. Nem könnyű elfelejteni. Hallottam Jude zihálását – de a nyitott bejárat felé fordította a fejét, úgy hallgatózott. Akkor jöttem rá, hogy történt valami más is. – Mi az? – kérdeztem, és félve belekapaszkodtam. Ajka a fülemhez ért, úgy suttogta: – Kimegyek, körülnézek. Maradj itt! – Jude? De mi van, ha... – Nem bírtam befejezni, a rettegés gombóca elzárta a torkomat. – Nem maradok sokáig – biztosított, és a fejlámpáért nyúlt. Összekucorodtam a bejáratnál, úgy vártam, hogy teljenek a percek. Lassan fázni kezdtem, de nem mertem a tűz mellé húzódni – éppen a bejárat előtt volt, odakint, ahol valami sötétben ólálkodó lény leselkedett Jude-ra. Rettenetesen hosszúnak tűnő idő után meghallottam a bakancsa roppanását a havon. Meggörnyedve lépett be, és azonnal tudtam, hogy baj van. – Grizzlynyomok – közölte komoran. – A tűz elriasztotta, de szerintem figyel minket.

Huszonötödik fejezet EL KELL TŰNNÜNK INNEN – nyögtem ki, és vakon tapogatózni kezdtem a rejtek homályában a zsákom után. Jude megfogta a csuklómat, gyengéden kényszerített, hogy hagyjam abba. – Hé, Britt, semmi baj! Ne ess pánikba! – mondta nyugtatón. – A lényeg, hogy a tűz ne aludjon ki. Azon nem mert átmenni, akármilyen éhes vagy kíváncsi. Reggel elegendő fát gyűjtöttem, kitart egész éjjel. Akkor majd megnézem, merre vezetnek a nyomai, kitaláljuk, hol lehet, és nagy ívben elkerüljük Idlewilde felé menet. – Félek – leheltem. Még mindig tartott a whisky enyhe, laza mámora, de nem tudta eltüntetni a jeges vízként ide–oda ömlő aggodalmat belőlem. Egy grizzly. Ha a tűz leég, vagy ha utánunk jön, és menekülnünk kell, az esélyeink egyenlők lesznek a nullával. Jude magához ölelt, és hátradőlt. Most a hátam támaszkodott a mellkasának, hosszú lábait felhúzta mellém, karjai védelmezőn fonódtak körém. – így jobb? – mormolta a fülembe. Hátraejtettem a fejemet, a vállára. – Örülök, hogy itt vagy, Jude. Örülök, hogy itt vagyunk egymásnak. – Én is – susogta a hajamba, felborzolva a tincseket. – Lehet, hogy ez furán jön ki, de úgy érzem, melletted többre vagyok képes. Tényleg úgy érzem, mintha együtt mindennel megbirkóznánk, ha ennek van így értelme. – Tökéletesen. Ha Calvin lett volna mellettem, neki nem mondhattam volna el ugyanezt. Amikor vele voltam, mindig hagytam, hogy gondoskodjon rólam. Akárhová mentünk, még az én kocsimat is ő vezette. Ő fizetett a vendéglőben. Ha esett, és nem volt nálam kabát, addig piszkáltam, amíg oda nem adta a sajátját. Azt akartam, hogy csodáljon, hogy védelmezzen, és egyáltalán, kezét–lábát törje értem. Amikor nem így tett, eljátszottam a tehetetlent, hogy kikényszerítsem a figyelmét. Jude mellett azonban elhittem, hogy képes vagyok gondoskodni magamról. A kétségbeesés helyét biztonságérzet foglalta el. Elhittem, hogy az erősségeink kiegészítik egymást.

Jude elsimította a hajamat a tarkómról, és puszit nyomott a helyére. – Mi jár a fejedben? Csókra invitálón nyújtóztam felé. Amikor az ajka gyengéden az enyémre tapadt, kellemes bizsergés árasztott el. Lehunytam a szemem, hogy kiélvezzem. – Honnan tudod, hogy nem azért csábítalak el, hogy aztán segíts eljutnom Idlewilde-ba? – kérdeztem, és valahol mélyen magam is éreztem, mennyire flörtölésnek hangzanak a szavaim. A whisky azonban újra megnyugtatott, és nem törődtem semmivel. Jude finoman megharapta a nyakamat. – Amikor blöffölsz, a bal szemöldököd rángatózni kezd. Egész este meg se mozdult. Ráadásul már megmondtam, hogy biztonságban odaviszlek. Nincs szükség játszmákra. Sértetten elhúzódtam. – A szemöldököm nem rángatózik! Jude halvány mosollyal nézett rám, mint aki mérlegeli, okos dolog lesze folytatni. – Amikor jókedved van, a szád huncutul húzódik fel – folytatta, mintha bizonyítani akarná az igazát. – Amikor haragszol, összeszorítod az ajkadat, és három apró vonal jelenik meg a két szemöldököd között. A sarkamra ültem, és csípőre tettem a kezemet. – Van még valami? – kérdeztem csípősen. Jude az orrához emelte a hüvelykjét, és erővel fogta vissza a vigyor!. – Amikor csókolsz, mély, doromboló torokhangot hallatsz. Olyan halk, hogy nem is hallható, csak ha megérintelek. Erre az arcomba szökött a vér. – Még egyszer csókolóznunk kellene, hogy kipróbáljuk, mi mindent veszek még észre – javasolta. – Hát persze, miután így megsértettél?! – Azt akarod elhitetni velem, hogy megsértettelek, de a bal szemöldököd megrándult. Blöffölsz. Elkínzott pillantást vetettem rá, mire széttárta a kezét, mintha azt mondaná: én nem tehetek róla. Akkor jöttem rá, hogy nagyon hosszan kellett tanulmányoznia engem, hogy ilyen következtetésekre jusson. Az elmém felidézte a pillanatokat, amikor rajtakaptam, hogy figyel. Akkor azt gondoltam, meg akar róla bizonyosodni, hogy nem menekülök el. Most már azon töprengtem, vajon

titokban kielemzett-e, darabról darabra, mint a kirakóst, csak mert igazán érdekeltem. A gondolattól máris gyorsabban szedtem a levegőt. – Hát jó – közöltem végül. – Mondjuk, hogy hagyom, hogy még egyszer megcsókolj – térdeltem elé, és csábosán rámosolyogtam. Az eszem még működött, de az alkohol kellemesen elzsongított. Jóleső melegség és némi vakmerőség töltött el, miközben majd kibújtam a bőrömből. – De néhány alapszabályt le akarok fektetni. – Élénken figyelek. – Mikor akartál először megcsókolni? – Ez volna az alapszabály? – Információt gyűjtök, mielőtt meghatározom a pontos szabályt. – Ejnye, de követelőzők lettünk egyszerre. Ez is kell, az is kell, meg ki tudja még, mi minden. – Csak válaszolj! – követeltem még szélesebb mosollyal. Jude hátradőlt, és megvakargatta a fejét: látványosan igyekezett visszaidézni a pontos pillanatot. – Ne siesd el! – cukkoltam. – Minél tovább töprengsz, annál később csókolózunk. – Legelőször még a boltban akartalak megcsókolni – kezdte, miközben tűnődve simogatta az állát —, rögtön azután, hogy rájöttem, azt mondtad Calvinnak, hogy járunk. Az exed arca is emlékezetes volt, de a tiéd leírhatatlan. Még sose láttam senkit, aki ilyen erővel próbálta visszafojtani a vihogást. Mindkettőnket a kezedben tartottál. Meg akartalak csókolni, és ha jól emlékszem, meg is tettem. Homlokráncolva kutattam az emlékeim között. – Arra a puszira gondolsz? Az olyan ártatlan volt, mint egy zsoltároskönyv. – Nem akartam nyomulósnak tűnni. Ebben kételkedtem. Minél jobban megismertem Jude-ot, annál tisztábban láttam, hogy a visszafogottsága csak gyenge álca. Biztosra vettem, hogy még elkényeztetett kölyökkorából maradt meg, bár azt állította, mindenestül hátrahagyta a tízes éveiben. – Nem vagyok az a típus, aki vadidegenekkel kezd ki – válaszoltam. – Még mindig nem tudom, mi szél hozott Wyomingba, vagy hogyan akadtál össze Shaunnal. Jude egy percig csendben méregetett. – Vannak dolgok, amiket szívesen elmondanék, de nem tehetem. Tudom,

ez nem elégséges magyarázat, de pillanatnyilag ennyit adhatok. Kedvellek, Britt. Azt akarom, ami a számodra a legjobb. Sajnálom, hogy belekeveredtél ebbe a kulimászba, és mindent megteszek, hogy biztonságban hazaérj. Arról egyikünk sem beszélt, mi lesz az után. Jude-ot körözték, minimum bűnrészesként. Ha pedig Calvin megtalálta a húgát, Korbie már talán el is árulta a rendőrségnek, hogy Jude volt az egyik emberrabló. Nem tudhattuk, mekkora baj várja odalent – de ebben a percben nem akartam a legrosszabb eshetőséget latolgatni. Nem akartam a jövőre gondolni, és kész. – Van barátnőd? Jude nem tűnt olyannak, aki megcsalja a párját, de a kérdés attól még jogos volt. O már tudta rólam, hogy nem járok senkivel. Ha ma este beadom a derekam – amit a jobbik eszem tanácsa ellenére továbbra is mérlegeltem –, tudnom kellett, hogy nem rángatok-e bele egy harmadikat. – Nincs. – Énnyi? Csak úgy, nincs semmi magyarázat? – Egyenes kérdést tettél fel. A többi lehetőség az igen és a talán lett volna, de inkább úgy döntöttem, nemet mondok. – Te szórakozol velem. Elmosolyodott. – Nincs barátnőm, Britt. Az utolsó komoly kapcsolatom egy éve ért véget. Soha nem csaltam meg egy lányt sem, akivel jártam. Ha csalásra vágynék, az azt jelentené, hogy a párkapcsolatomban nem működik valami, és ha nem tudom megoldani a dolgot, inkább véget vetek neki. Nem szoktam másokat kínozni. – Nagyon jó válasz, Mr. Jude... Tétovázva, fürkészőn nézett rám. – Van Sant – felelte. – Jude Van Sant. Ez az igazi nevem. Felém nyúlt, és megfogta a kezemet; a hüvelykujjával lassan körözni kezdett a csuklómon. – Ne olyan gyorsan – tettem az ujjamat az ajkára, amikor lehajolt, hogy megcsókoljon. – Tetszik ez az új, nyitott éned. Még több titokra vagyok kíváncsi. – Van, amire magadnak kell rájönnöd – felelte, és magához húzott.

Huszonhatodik fejezet T ALÁN A GYÖKEREKEN FERDE SUGÁRBAN ÁTTŰZŐ reggeli fény tette, talán az elpárolgó whiskygőz, de az előző este emléke rettenetes tisztasággal tért vissza. Dermedten hevertem a földön, és hüledeztem, miközben a mozi pörgött a fejemben. Csókolóztam Jude-dal. A férfival, aki elrabolt. Az, hogy vonzó, szexi és védelmező, nem számít. Ébredés után még percekig csukva tartottam a szemem, alvást tettetve, bár hallottam, hogy Jude szöszmötöl körülöttem. Valami olyasmit kerestem, amivel megtörhetném a jeget, de semmi sem tűnt megfelelőnek. Hova tettem az eszemet, hogy erős whiskyt ittam? Az az oka, hogy megcsókoltam. Nem igaz. Már akkor vonzódtam hozzá, amikor még teljesen józan voltam. Esetleg öt megpróbálhatom meggyőzni, hogy az egészről az alkohol tehet, de magamnak nem hazudhatok. Azért kezdtem ki vele, mert azt akartam. Szégyen, de ez az igazság. A tenyeremmel megmasszíroztam a homlokomat, és összerándultam. Nincs más lehetőség, túl kell esni a kínos reggelen. – Ami a múlt éjjelt illeti – kezdtem, és felültem; a fejembe tompa sajgás hasított. Döbbenten jöttem rá, hogy most tapasztalom meg életem első másnaposságát. Nem vészes, de tagadhatatlanul macskajaj. Ha ebben a helyzetben volt valami jó, csak annyi, hogy apu nem láthatja, milyen rémesen leszerepeltem. Sajnos azonban a saját megalázottságomon nem tudtam enyhíteni. Megjátszottam, mintha minden figyelmemet lekötné a bakancsom befűzése, és nem néztem fel, hogy elkerüljem Jude tekintetét. – Amit csináltunk, hülyeség volt. Egyértelműen hiba. – Kolosszális hiba. – Túl sokat ittam, és nem gondolkoztam. Bárcsak meg nem történtté tehetném! Jude nem felelt. – Félig magamon kívül voltam, amikor... amikor azt csináltuk. Alig emlékszem az egészből valamire.

Bárcsak így lett volna! Azonban az emlékezetem kockáról kockára pontos és részletes filmet játszott vissza nekem. – Akármi történt, nem gondoltam komolyan. Úgy értem, igazából én sose csinálok ilyesmit. Amikor még erre sem válaszolt, idegesen feléje sandítottam. Óvatos, felmérő arckifejezéséből nem tudtam kiolvasni semmit, de biztosra vettem, hogy ő is így gondolja. Vagy mégsem? Rengeteg dolgot akartam megkérdezni tőle... de leállítottam magam. Nem fogok ne– kiállni észérveket keresni, amik alátámaszthatják a viselkedésemet. Mindegy, mit gondol Jude. Amit tettem, hiba volt, és kész. Ráadásul rosszabb alanyt keresve sem találhattam volna egy ekkora hibához. Jude felült, és macskamódra kinyújtózott, majd feltérdelt, becsatolta az övét, és egy oldalpillantást vetett rám. – Mennyi időbe telt, hogy kitaláld ezt a beszédet? – Nem beszéd volt – néztem rá értetlenül. – Csak úgy jött. – Az jó. Akkor ezért volt ilyen béna. – Béna? Hogy mi van? – Nem voltál berúgva, Britt. Becsíptél, az igaz, de ne felejtsd el, hogy az alkohol felét én ittam meg. Megpróbálom nem sértésnek venni, hogy azt gondoltad, rád másznék, miután leitattalak. Amellett, ha részegen így csókolsz, alig várom, milyen lesz, ha magadnál vagy. Leesett az állam, csak bámultam rá. Fogalmam sem volt, mit feleljek. Most játszadozik velem? Ilyenkor? – Mikor csókoltak meg utoljára? – kérdezte. – De nem azokra a száraz, jelentéktelen csókokra gondolok, amiket el is felejtesz, amint vége. Végre kimásztam annyira a dermedtségből, hogy visszavágjak. – Mint a tegnapiak? Jude felvonta a szemöldökét. – Igen? Hát akkor nem értem, miért nyöszörögted a nevemet még álmodban is. – Ez nem igaz! – Bárcsak volna egy kamerám! Szóval, mikor csókoltak meg utoljára? – Tényleg azt hiszed, hogy el fogom mondani? – Az exed? – találgatott. – És ha igen? – Azt is tőle tanultad, hogyan kell szégyellni és kényelmetlenül érezni magad intim helyzetekben? Elvette tőled, amit akart, de valahogy sosem volt jelen, amikor te szerettél volna valamit cserébe, nem igaz? Most mit

akarsz, Britt? – szegezte nekem a kérdést. – Tényleg úgy akarsz tenni, mintha a tegnap este meg sem történt volna? – Akármi volt köztem és Calvin között, nem tartozik rád! – vágtam vissza. – Csak hogy tudd, remek volt vele. Én... azt kívánom, bárcsak vele lehetnék most is! – kiáltottam ki a hazugságot. Meggondolatlan szavaimtól Jude összerezzent, de azonnal magához is tért. – Szeret téged? – Tessék? – kérdeztem vissza elvörösödve. – Ha olyan jól ismered, ez igazán nem nehéz kérdés. Szerelmes beléd? Vagy az volt egyáltalán valaha? Gőgös mozdulattal felszegtem az állam. – Látom, mit művelsz. Leszólod, mert... mert féltékeny vagy rá! – Rohadtul igazad van – morogta. – Féltékeny vagyok. Ha megcsókolok egy lányt, szeretem tudni, hogy közben rám gondol, és nem arra a bolondra, aki elhagyta! Elfordultam; elöntött a szégyen, amiért a közepébe trafált. Letagadhattam volna, de úgyis keresztüllátott rajtam. A menedék levegője megsűrűsödött, megtelt feszültséggel, én pedig csak ültem ott, és utáltam Jude-ot, amiért bűntudatot keltett bennem. És magamat is, amiért hagytam, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Még neve is van a jelenségnek, amikor a rabok szerelembe esnek az elrablóikkal. Nem igazi érzés; agymosottság. Azt kívántam, bárcsak meg nem történtté tehetném a csókot. Vagy akár az egész találkozást. Jude megkötötte a bakancsa fűzőit, és szorosra rántotta a csomót. – Kirakok pár csapdát, és remélhetőleg reggelivel jövök vissza. Pár óra, és már itt is vagyok. – És a medve? – Most tettem két rönköt a tűzre. Nem fog átgázolni rajta, hogy rád rontson. – És mi lesz veled? Hideg, éles mosolyt villantott rám. – Csak nem aggódsz? Egyetlen csípős visszavágás sem jutott eszembe, úgyhogy nyelvet öltöttem rá. Jude a fejét csóválta. – Még több nyelvgyakorlás? Azt hittem, tegnap este elég volt belőle. – Menj a pokolba!

– Sajnálom, drágám, de már ott vagyunk. Azzal nekivágott a behavazott erdőnek. Miután elment, úgy döntöttem, számba veszem a készleteinket. Ezzel lefoglalom a gondolataimat, és addig sem Jude csókján töprengek. Nem akartam tisztázni, valójában hogy érzek iránta – nem akartam beismerni, hogy esetleg fülig beleestem. Egy egész napos gyaloglás állt előttünk Idlewilde felé. Fel akartam mérni, mi áll a rendelkezésünkre arra az esetre, ha újabb vihar csap le ránk, vagy más előre láthatatlan akadályba ütközünk. Kicipzároztam Jude hátizsákját, és három kupacba kezdtem szétválogatni a holmijait: takarók, ételek, eszközök. A hátizsák alján a kezembe akadt egy kis vászontáska, benne néhány apróság, ám nem találtam a nyitját. Mintha mindenfelől körbevarrták volna. A bele rejtett tárgyak élei kidudorodtak a vásznon át, de nem fértem hozzájuk. Nem lett volna szabad meglepnie, hogy Jude titkol valamit – már említette, milyen fontosnak tartja a titkokat –, de amikor az őrházból ellopott zsebkéssel egy ügyes mozdulattal felhasítottam a varrást, és megláttam, mit tartogat a zsák, igenis meglepődtem. Nem, nem is meglepődtem. Sokkolt a látvány. Beleszédültem. Rosszullét öntött el. Felvettem a fiatal lányt ábrázoló fényképet. Beállítatlan fotó volt, viszonylag távolról készítették, ám a lány szeme így is különösen tisztán látszott. Széles, hetyke mosolya a fényképezőgépbe ragyogott, a tekintetében utálat csillogott – olyan volt, mintha gondolatban az egész világnak beintene egyetlen szúrós pillantással. Lauren Huntsman. A lány, aki még áprilisban tűnt el, amikor Jackson Hole–ban nyaralt a szüleivel. Miért tartott Jude magánál egy képet róla? És miért egy ilyet, ami a lány beleegyezése nélkül készülhetett? Mintha kémkedett volna utána. Újra felvettem a vászonzsákot. Másodjára egy kézibilincset szedtem elő. A savtól megfájdult a gyomrom. Minek kell Jude-nak egy bilincs? Egyetlen magyarázat jutott eszembe, és az nem volt vidám. Lauren naplója következett. Helytelennek tűnt elolvasni a magánjellegű gondolatait, de ahogy átlapoztam a füzetet, azzal nyugtattam magam, hogy csak Jude nevét keresem. Tudnom kellett, hogy kapcsolatban álltak-e, ám növekvő rossz érzésem elárulta, hogy valójában már sejtem a választ.

Este táncolni megyek. Ezt figyeld, Jackson Hole! Ez– is egy olyan este lesz. A terv: berúgni. B terv: olyasmit tenni, amit később megbánok. C terv: fogdába kerülni. Bónusz., ha mindhármat sikerül megvalósítanom. Alig várom, hogy lássam A. arcát holnap ha vacsoránál legalább egyszer nem fakad könnyekre, tudni fogom, hogy elcsesztem. Na, indulok, kívánj jó szerencsét! Puszi, Lauren Ennyi volt – Lauren naplója hirtelen ért véget, tavaly április 17– én. Jude nem szerepelt benne. A kezem akkor kezdett igazán remegni, amikor az utolsó tárgyat is előhúztam a kis zsákból. Egy szív alakú aranymedál volt. Halványan emlékeztem, hogy az egyik tévés sajtókonferencián az esetet követően Lauren apja bemutatott egy rajzot arról a szív alakú aranymedalionról, amit a lánya kicsi kora óta hordott. Határozottan állította, hogy az eltűnésének estéjén is rajta volt. Most már értettem, miért tett meg Jude mindent, hogy titokban tartsa a vászonzsák tartalmát. Ez vitathatatlan bizonyíték. Felidéztem Jude és Shaun korábban kihallgatott beszélgetését. A szavaik már akkor is felkavartak, de most, hogy a körülményeket is megértettem, megfagyott a vérem. – Ász! Én vagyok a főnök. Azért hoztalak el, hogy egyetlen dolgot megcsinálj nekem, úgyhogy azzal foglalkozz! És Jude hátborzongató válasza: – Már majdnem egy éve együtt dolgozunk. Gondolj arra a sok mindenre, amit megtettem érted. Lauren Huntsman egy éve tűnt el. Jude keze abban is benne volt? Ö gyilkolta meg? Ez szerepelt a munkaköri leírásában? Az emberölés? Először elbűvölte Laurent, ahogy engem is? Teljes erővel tört rám a szédülés, savanyú epe tolult a torkomba. Felvillant előttem Jude csókjának emléke, és úgy éreztem, hogy leöntöttek jeges vízzel. Emlékeztem, milyen volt a teste alatt, csapdába szorulva feküdni, felzaklató közelségben. Emlékeztem, hogy a keze a felsőm alá

csúszott, és mindenütt simogatott. Akkor is borzong– tam, ahogy most is. Piszkosnak éreztem magam. És ha azt tervezte, hogy elcsábít, aztán megöl? Egyáltalán nem lett volna szabad bíznom benne. Öt perccel később nem kevésbé zaklatottan bepakoltam Lauren holmijait és Jude készleteit a saját hátizsákomba. Calvin térképét mindenütt kerestem, de azt Jude magával vitte. Ott egye meg a fene. Tudtam, Idlewilde alig hat kilométerre van, két, egymással keskeny csatornával összekötött gleccsertó túloldalán. A víz biztosan megfagyott, úgyhogy átkelhetek a csatornán. Féltem egyedül túrázni az erdőben, de nem maradhattam tovább. A vászonzsákot nem javíthattam meg, úgyhogy Jude azonnal észrevenné, hogy rájöttem a titkára. És az mindent megváltoztatna. A vállamra emeltem a zsákot. Sietősen akartam távozni, de valami mégis megállított a bejáraton kívül. Pillantásom a lenyomódott ágakra esett, ahol aludtunk, és összeszorult a szívem. Eszembe villant, mennyi rejtett aprósággal segített Jude az elmúlt napokban, különösen, amikor Shaun még élt. Eltérítette Shaun haragját, bátorított, amikor a kétségbeesés csaknem erőt vett rajtam. Mindent elkövetett, hogy elviselhetővé tegye a körülményeimet. Vajon aki ilyen gyengédségekre képes, az képes lehet ilyen barbárságra is? Valóban elhittem, hogy Jude ölhette meg Lauren Huntsmant? Az emlékezetembe idéztem a bizonyítékot. Ha most nekiállok kifogásokat gyártani Jude számára, tényleg Stockholm–szindrómám van. Elhitettem magammal, hogy megismertem őt. Nem a kérges lelkű bűnözőt láttam, hanem a kitalált, romantikus történet meggyötört, megváltásra váró hősét. Rettenetes hiba, az ítélőképességem hiánya. Nincs több kifogás. A bizonyíték igazat mond. Sietősen megindultam az ellenkező irányba, mint amerre Jude ment. Nála volt a térkép, nálam a készletek. Kiváló nyomolvasó, azonban víz, takarók, tűzgyújtó készlet és lámpák nélkül nem húzza sokáig, ráadásul arra számítottam, hogy még egy jó darabig elmarad. Legutóbb is órákig tartott a vadászat. Ha elég előnyt szerzek, előbb érhetek Idlewilde-ba nála. Onnan pedig kihívhatom a rendőrséget, és elmondhatom, hogy Lauren Huntsman nem egy tóba fulladt bele. Hanem kegyetlenül meggyilkolták, és azt is sejtem, hol találják meg a maradványait.

Huszonhetedik fejezet MÉG SOSEM ÉREZTEM

ENNYIRE ELLENSÉGESNEK,

lakhatatlannak a hegyvidéket. Fagyos párafelhő terült szét a fák között, különös jégpáncélt borítva mindenre. A fák sűrűjébe nem hatolt be a napfény, a ködös sötétben a kopasz ágak csalóka formákká alakultak. Láttam felém nyúlkáló csontvázakat, fagymarta, szürke tuskókon fintorgó arcokat. Csípős, hideg szél csapott le visongva, szellemseregként felkavarva a havat. A tűlevelűek feszengve imbolyogtak, mintha tudnának valamit, amit én nem. Egy kéz ragadta meg a kabátomat. Visszapördültem – csak egy bokor kusza, tövises ágain akadtam fenn. Kiakasztottam a tüskéket a ruhaanyagból, és idegesen nyeltem egy nagyot, aztán továbbsiettem, eleltolva az utamból a hideg, nedves ágakat. Minden lépésnél úgy éreztem, figyelnek. A fagy a bőrömig hatolt, görcsösen összerázkódtam. Medvékre és farkasokra gondoltam, miközben átgázoltam az előző esti szél által összehordott meredek, magas hótorlaszokon. Olyanok voltak, mint a jégbe fagyott hullámok, éppen mielőtt megtörnének. A szélkavarta porhóban és ködben nehéz volt tájékozódni, úgyhogy el se tettem a tájolómat, hogy rá–ránézhessek. A szél dermesztő hujjogása miatt időről időre megálltam, hogy hátranézzek; egész testem csupa libabőr volt. Az izmaim hamarosan jajgatni kezdtek a kimerültségtől. Utoljára előző nap ettem, az éhség legyengített, összezavart. Túl könnyű lett volna behunyni a szememet a metsző szélben... de tudtam, ha megpihenek, a gondolataim álommá olvadnak, veszélyes álommá, amelyből nincs ébredés. A kesztyűm átnedvesedett. A bakancsom és a zoknim is, és úgy éreztem, jegesedő lábujjaim mindjárt letörnek. Megmozgattam a kezemet, hogy serkentsem a vérkeringést, aztán összedörzsöltem, de azt se tudtam, egyáltalán minek. A fájdalom idővel úgyis viszketeg zsibbadásba válik, aztán nem is érzek többé semmit... Nem. Hálás voltam az éles, csípős fájdalomért. Azt jelentette, hogy ébren vagyok. Elek. A hóval takart kövek kigördültek a lábam alól. Amikor nem tudtam

megtartani az egyensúlyomat, a fenekem is vizes lett. Minden egyes alkalommal több és több időbe telt talpra kecmeregni. Leporoltam a ruháimat, de ennek se sok értelmét láttam, hiszen máris átáztam, és reszkettem. Felértem egy fenyvesekkel borított gerincre, és mögötte ott emelkedett a következő. És a következő. A sűrű szürke felhők mögött a nap halvány fényfoltként kúszott előre az égen. Elérte a pályája csúcsát, aztán továbbhaladt nyugat felé. Egész nap gyalogoltam. Hol van Idlewilde? Eltévedtem? Nem tudtam, menjek-e tovább, vagy visszaforduljak-e. A reményem fokról fokra adta át a helyét a kétségbeesésnek. Már azt se hittem, hogy a hegység valahol egyáltalán véget ér. Arról álmodoztam, hogy rátalálok egy házra – akármilyen házra. Vastag falakról ábrándoztam, és lobogó tűzről. Arról, hogy kijutok a tomboló, maró, ostorozó szél útjából. Olyan sok minden volt, ami elől menekülnöm kellett. A szél. A hideg. A hó. Az éhezés. A halál.

Huszonnyolcadik fejezet A Z

ELSŐ ESTE, AMIT KETTESBEN TÖLTÖTTEM CALVINNAL, az volt, amikor megtanított minket a Quija–tábla használatára. Talán voltak más alkalmak is, de akkor este, emlékszem, úgy éreztem, csak mi ketten vagyunk az egész világon. Szerettem Calvin Versteeget. Ő jelentette az én egész világomat. Úgy éreztem, minden rám vetett pillantása, minden hozzám intézett szava örökre a szívembe vésődik. – Pisilnem keeell! – vihogott Korbie, és feltépte a sátor cipzárját. – Már jön iiis! Nem fogok elérni a fürdőig! A cipődbe fogok pisilni, Calvin! Calvin csak az égre fordította a pillantását, miközben Korbie látványosan ugrált egyik lábáról a másikra, és az ágyékát markolászta. A teniszcipője valóban a sátor előtt maradt, az én lábujjközös papucsom mellett. Mr. Versteeg sosem engedte, hogy cipővel lépjünk a házba. Azt nem hittem, hogy a sátor tisztasága is ennyire érdekli, mindenesetre a szabály szokássá lett: a cipők kint maradtak. – Miért tűröd el? – fordult hozzám Calvin, miután Korbie kibotorkált; hallottuk, hogy hisztérikusan sikítva rohan át az udvaron, a ház felé. – Nem annyira rossz. – Komoly agysejthiánya van. Nem akartam Korbie-ról beszélgetni, amikor végre kettesben maradtam Calvinnal, olyan közel, hogy meg is érinthettem volna. Bármit megadtam volna, ha megtudhatom, van-e barátnője. Hogyne lenne? Minden lány szerencsés, ha vele járhat. Megköszörültem a torkomat. – Nem hiszed igazán, hogy a szellemek a Quija–táblával kommunikálnak velünk, igaz? Mert én nem – tettem hozzá sietve, és fintorogtam, hogy komolynak tűnjek. Calvin felszedett egy fűszálat, ami valamelyikünk lábán jutott be, és hosszában keskeny, göndörödő csíkokká kezdte tépkedni. Rám se nézve felelt: – Amikor a szellemekre gondolok, mindig Beau jut eszembe, és hogy hol lehet most.

Beau a család barna labradorja volt, aki előző nyáron halt meg. Nem tudtam, hogyan, Korbie nem árulta el. Egy hétig sírt utána, de hallgatott. Amikor lan bátyámat faggattam róla, hogyan halnak meg a kutyák, azt felelte, elüti őket az autó, vagy rákjuk lesz, és egy idő után el kell őket altatni. De Beau hirtelen halt meg, úgyhogy nem lehetett rákos. – Hátul van eltemetve, otthon, a barackfa alatt – folytatta Calvin. – A barackfa alatt jó helye van egy kutyának – feleltem. Szerettem volna átkarolni, de féltem, hogy ellök. A leginkább attól tartottam, hogy kisétál, és odalesz az esélyem, hogy igazi kapcsolatot alakítsak ki vele. – Nagyon szeretted Beau-t – állapítottam meg, és közelebb húzódtam hozzá. – Kiváló madarász volt. Remegő kezemet Calvin térdére tettem. Vártam, de nem rántotta el a lábát, és nem is tolta el a kezemet. Egyenesen rám nézett, zöld szemében fájdalom csillogott. – Apám lőtte le. Erre nem számítottam. Nem illett a fejemben őrzött képbe. Csikorgó gumikat képzeltem, és Beau összetört testét az úton. – Ez biztos? Calvin csak egy hideg pillantással válaszolt. – De miért csinált ilyet? Beau remek kutya volt. Igazat mondtam. Én is nyaggattam apámat egy kutyáért: egy csokibarna labradorért, olyanért, mint Beau. – Ugatott az egyik este. Larsenék felhívtak, és panaszkodtak rá. Én aludtam, de emlékszem a telefoncsörgésre. Apu lerakta, és kiabált, hogy zárjam be Beau–t a garázsba. Már elmúlt éjfél. Azonnal vissza is aludtam. És aztán meghallottam a lövéseket. Kettőt. Először azt hittem, apám a hálószobámban lőtt, annyira hangos volt. Odarohantam az ablakhoz. Apám akkor rúgott bele Beau–ba, hogy megbizonyosodjon róla: tényleg meghalt. Aztán otthagyta. Még egy ládát se szerzett neki. A számra szorítottam a kezemet. A sátorban fülledt meleg uralkodott, de én remegtem. Mindig is tartottam Mr. Versteegtől, most azonban rettenetes szörnyeteggé változott a szememben. – Eltemettem Beau-t – folytatta Calvin. – Kivártam, hogy az apám lefeküdjön, aztán kerítettem egy ásót. Egész éjjel ástam. Talicskán kellett

odavinnem Beau-t, olyan nehéz volt. Nem bírtam el. A tudattól, hogy neki kellett eltemetnie a saját kutyáját, sírhatnékom támadt. – Gyűlölöm az apámat – jelentette ki Calvin halkan; a hangjától hideg futkosott a hátamon. – A legrosszabb apa – értettem egyet vele. Az én apám sose lőne le egy kutyát. Főleg nem azért, ha ugat. Főleg akkor nem, ha én szeretem. – Néha eszembe jut, vajon Beau szelleme velünk van-e – bökte ki Calvin. – Vajon megbocsátotta, hogy nem vittem be a garázsba akkor? – Hát persze hogy veled van – feleltem bátorítom – Fogadok, hogy a mennyben vár rád. Valószínűleg egy teniszlabdát rágcsál, amit majd eldobhatsz neki. Csak mert meghalsz, még nem ér véget a létezésed. – Remélem, igazad van, Britt – mormolta csendes utálattal. – Remélem, amikor apám meghal, a pokolra kerül, és az örökkévalóságig szenved ott.

Huszonkilencedik fejezet A LKONYATKOR KÉMÉNYFÜSTÖT PILLANTOTTAM MEG

a horizonton. Egész nap étlen-szomjan gyalogoltam, önkívületben voltam. Nehéz léptekkel indultam meg arrafelé. Amikor a ház kirajzolódott a kavargó hóból, azt hittem, csak álomkép. Túl szép volt, hogy igaz legyen – az ablakaiban aranysárga fény ragyogott, szürke füst kanyargón a kéményből. Támolyogva próbáltam megőrizni az egyensúlyomat, miközben a szél játszadozott velem. Elbűvölten trappoltam az épület, a meleg, a pihenés felé. És csak amikor felléptem a hóval takart felhajtóra, akkor jöttem rá, mennyire megtévesztett a saját elmém. Idlewilde tornyosult előttem, teljes részletességében. Az egymás fölé épített, a háttérben meredező hegyalakzatokat utánzó lépcsős oromzatokról karvastagságú jégcsapok függtek, vastag hólepel takarta a tetőket. Éhesen lestem az ajtót. A széles ablakok előtt egy férfi alakja jelent meg. Elgondolkodva nézett ki az udvarra, és egy bögrét emelt a szájához. Calvin! Hallottam a nevét a saját fagyos, elfúló hangomon. Majd tovább botorkáltam a bejárat felé. Csúsztam-másztam, de a szememet nem vettem le a kilincsről: rettegtem, hogy ha félrepillantok, csak egy szemhunyásnyira is, Idlewilde és Calvin is eltűnik mindenestül. Dörömbölni kezdtem: elgémberedett kezem mintha szilánkokra akart volna törni. Összerándultam, elsírtam magam, hasztalanul kaparásztam a keményfa ajtólapot. Aztán Calvin nevét zokogva belerúgtam. Az ajtó kinyílt. Calvin rám meredt. Egy hosszú pillanatig csak zavartan nézett rám, aztán amikor megismert, döbbenetében felpattant a szeme. – Britt! Berántott a házba, és azonnal neki is látott, hogy lehámozza a hátizsákomat, átázott kabátomat, kesztyűmet. A kimerültség megnémított. Már csak az tűnt fel, hogy bevisz a nappaliba, és lefektet a kanapéra, a tűz elé. Távolról éreztem, hogy

átkutatja a zsebeimet, talán nyomot keresett, merre jártam. Amikor semmit sem talált, lerángatta a bakancsomat, és megmasszírozta a lábamat. Meleg, száraz takarókba csavart, sapkát húzott a fejemre – és rákezdett egy kérdésekből álló litániára, ami összekeveredett fagyott agyamban. Hallasz engem? Hány ujjat mutatok? Meddig voltál kint? Egyedül? Felszegtem a fejemet, és zöld szemébe néztem. A hozzáértése biztonságos volt. Szerettem volna a karjába bújni, és az ölelésében sírni, de nem tudtam megmozdulni. Egy könny csordult le az arcomon. Reméltem, Calvin megérti ki nem mondott szavaimat. Együtt voltunk. Minden rendben lesz. Majd ő vigyáz rám. Calvin pofon ütött. – Nem alhatsz el! Engedelmesen bólintottam, de az álom máris magába nyelt. Calvin nem érti. Minden erőmet felemésztette, hogy eljussak ide. Semmi sem maradt. Muszáj aludnom. Odakintről jövök, gyalogoltam, átfagytam, amíg ő idebent melegedett. Miért nem keresett engem? Az öntudatom hol elveszett, hol visszatért. Calvin ki-be járkált a szobából, de sosem maradt sokáig, hogy újra és újra megbökhessen. Egyszer mintha hőmérőt dugott volna a nyelvem alá, aztán forró vizes palackokat a hónaljamba, végül melegítőpárnát igazított a csípőmre. Adott egy bögre herbateát, és cukorkát is kínált, de elutasítottam. Ezek várhattak. Azt kívántam, bárcsak magamra hagyna, hogy nyugodtan alhassak. – Maradj velem, Britt... Nem tudok, gondoltam, de a szavak elmosódtak bennem. Megragadta a fejemet, és maga felé fordította. – Ne... alhatsz. Nem... egyedül. Koncentrálj rám! A szavai tompán csengtek, mintha egy hosszú alagúton át jönnének. Ó, Cal! Sóhajtottam, megpróbáltam kiszabadítani magamat a kezéből. Akkor újra pofon vágott. Ez most már komolyan bosszantott. Bárcsak abbahagyná! Ha megvolna az erőm, ellökhetném. – Hagyjá... – motyogtam, gyengén a keze felé csapva. – Küzdj... tovább. Maradj... Felmelegszel... Végül megragadta a vállamat, és rázni kezdett – addig rázott, hogy a maradék türelmem is elpattant. – Hagyd abba, Calvin! Hagyjál! – kiáltottam rá. Miután a szavak kirobbantak belőlem, visszazuhantam a kanapéra.

Kifulladtam, kimerültem – de felébredtem. Calvin nyugodtan fölém hajolt, és mosolyogva, kedvesen megcirógatta az arcomat. – Ez már jobban tetszik. Úgy dühöngsz, ahogy csak akarsz, ha ez tart ébren. Nem hagyom, hogy elaludj, amíg a testhőd nincs harminchat fok. – Ne már! – szipogtam. – Most komolyan veszekedni akarsz? – Lágy tekintettel kisimította nyirkos hajamat az arcomból, aztán benyúlt a takarók alá, és megszorította a kezemet, mintha attól félne, hogy elveszít, ha elereszt. – Annyira aggódtam miattad, Britt! Korbie mindent elmondott. Tudok Shaunról és Ászról. Pislogtam. Biztosan rosszul hallottam. Az agyam csak lassan fogta fel az új információt. – Korbie? – Itt van, fent alszik. Megtaláltam a házban. Otthagyták, hadd haljon meg, Britt. Éppen idejében akadtam rá. Nem volt élelme. Helyre fog jönni, de a dolognak még nincs vége. Megpróbálták megölni a húgomat és a... és a barátnőmet – fejezte be, a hangja kicsit megcsuklott. – Ha bármi történt volna veletek... Elhallgatott, elfordult, de megláttam, hogy a szemében düh lobog. Megtalálta Korbie-t. Hát persze, hiszen ő Calvin. Szereti Korbie-t, és szeret engem is. Bármit megtenne, hogy biztonságban tudjon minket. De ha a barátnője vagyok, és szeret, miért nem indult vissza, hogy megtaláljon? A párnára támaszkodva felültem. Elfagyott végtagjaimnak alig tudtam parancsolni, de attól még igyekeztem kikászálódni a takarók közül. – Látnom kell Korbie-t. – Reggel láthatod – bólintott Calvin megnyugtatón. – Csak ma találtam rá. Rossz állapotban volt, pánikolt és képzelődött. Meg is sérült, leesett a lépcsőn, és megsérült a könyöke meg a háta. Azt se hagyta, hogy hozzáérjek, sikoltozott, és Shaunnak nevezett. Adtam neki egy altatót, hogy megnyugodjon. Ráfér egy jó hosszú alvás. De rád is, ami azt illeti... hozzak egy altatót? Anyu itthagyta a tablettáit tavaly nyáron, még nem jártak le. – Nem. Csak látni szeretném Korbie-t. Calvin megpróbált visszasegíteni a kanapéra, de én ellenálltam. Muszáj volt látnom a barátnőmet. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy

rendben van. – Hát jó, megnézheted – adta be végül a derekát. – De hadd kísérjem le őt majd inkább hozzád. Pihenned kell. Csinálok neked vacsorát, aztán lehozom. – A tenyerével megdörgölte az arcát, de még láttam, hogy a szemébe könny szökik. – A legrosszabbtól féltem, Britt. Már az is csoda, hogy Korbie-t megtaláltam, de azt hittem, akkora szerencsém sose lesz, hogy téged is visszakaplak. Azt hittem... Az életem nélküled... Kicsordultak a könnyeim, az érzelmektől elszorult a torkom. Calvin szeret. Semmi sem változott. Abban a pillanatban olyan könnyű volt elfelejteni a múltbeli fájdalmat, szívszakadást. Teljesen megbocsátottam neki. Ez volt az ő – a kettőnk – új esélye. – Félek, Cal – húzódtam közelebb hozzá. – Ő... Ász még itt ólálkodik. – Nem vettem a fáradságot, hogy a rendes nevén nevezzem; azt el kellett volna magyarázni, ami csak tovább bonyolította volna a dolgokat. – Tudom – biccentett röviden Calvin. – De nem hagyom, hogy bántson. Amint az utakat megtisztítják, elviszlek innen téged meg Korbie-t. Elmegyünk a rendőrségre, és mindent elmondunk nekik. Megráztam a fejemet, mert ez nem volt ilyen egyszerű. – Ász megölte... Megnedvesítettem az ajkamat. Nem számítottam rá, hogy eny– nyire akadozva jönnek majd a szavak. Nehezemre esett beismerni, hogy Jude ölte meg Lauren Huntsmant, mert ezzel azt is beismertem, milyen hatalmasat buktam emberismeretből. Megbíztam Jude-ban. Megcsókoltam. Hagytam, hogy a keze bejárja a testemet – ugyanaz a kéz, amely kegyetlenül elvette egy ártatlan lány életét. Visszataszító volt és megalázó. Ha valaha is volt a múltamban olyan esemény, amit megváltoztathattam volna, ha hatalmamban áll, ezt választanám. Hogy nem ismertem fel Jude undorító valódi jellemét. – Ssss – mormolta Calvin, és gyengéden az ajkamra tette az ujját. – Velem biztonságban vagy. Rémálom volt, amin keresztülmentél, de már vége. Nem hagyom, hogy bántson. Megfizet azért, amiért túszul ejtett. Börtönbe kerül, Britt. Nem is kell többé látnod. Hagytam, hogy Calvin magabiztossága megnyugtasson; félretoltam Jude perzselő, izgató csókjának emlékét. Akármi történt közöttünk, hazugság volt. Nem szabad elfelejtenem, hogy Jude átvert. Bármiféle érzésmaradék rejtőzik még bennem iránta, az valótlanságon alapul. Ki kell metszenem őket magamból, mint a rákos daganatot.

– Ász megölt egy lányt a hegyen. Van bizonyítékom. – Kimond– tam végre. Fájt, mégis ez volt a helyes cselekedet. Nem fogom védelmezni Jude-ot. – O gyilkolta meg Lauren Huntsmant. Nézz bele a hátizsákomba, ott a bizonyíték! Calvin hitetlenkedve bámult rám. – Ő... ő ölte meg Laurent? – dadogta; láthatóan éppen annyira megdöbbent, mint először én is. – Tavaly tűnt el Jackson Hole-ból, nem emlékszel? Minden hírcsatorna tele volt vele. Megkönnyebbültem, hogy megoszthatom Jude titkának súlyát valaki mással is. – Emlékszem – bólintott Calvin, de még mindig nem tért egészen magához. – Biztos vagy benne? Lehunytam a szemem. Újra szédülni kezdtem a kimerültségtől. – Nézd meg a hátizsákban! Minden ott van, ami egyértelműen ellene szól. Lauren medálja, a naplója, és egy fotó, ami bebizonyítja, hogy kifigyelte, mielőtt megölte volna. – Rendben – válaszolta a ledöbbent Calvin. – Megnézem. Te csak feküdj vissza, és pihenj, hallod? Amikor rábólintottam, Calvin az ablakhoz lépett, és kinézett a kavargó hóesésbe. Fél kezét a tarkójára tapasztotta, ritmikusan megszorította, ellazította. Láttam rajta, hogy aggódik, és ettől az én szorongásom is visszatért. Calvin eddig nem tudta, hogy gyilkossal van dolgunk. – Nálad van a térképem? – kérdezte vissza se fordulva. – Korbie mondta, hogy eltetted. Nem haragszom, de szükségem van rá. – Nem, Ásznál. Még mindig engem keres, Cal. Elvittem a bizonyítékot, hogy megölte Lauren Huntsmant. Nem fogja hagyni, hogy elmeneküljek. Idlewilde fel van tüntetve a térképen. Szerintem idejön ő is. – Ha idejön, nem jut be – vágta rá komoran Calvin. – A térképpel gyorsan haladhat, nem kell félnie, hogy eltéved. – Meg tudtam volna ütni magam, amiért átadtam Jude-nak a térképet. Micsoda ostoba tévedés! Mi ütött belém, hogy csak így megbíztam benne? – Milyen fegyvere van? – Nincs fegyvere. De erős, Cal. És okos. Majdnem annyira, mint te. Calvin átvágott a szobán, az íróasztalhoz, és a fiókjából kivett egy pisztolyt, majd a helyére tolta a friss tárat, és az övébe dugta a fegyvert. Tudtam, hogy a háznál van lőfegyver: Mr. Versteegnek teljes körű

engedélye volt rá, Calvin pedig egész kamaszkorában vadászni járt. Összeakadt a pillantásunk. – Majdnem annyira.

Harmincadik fejezet CALVIN

CSIRKERAGUT FŐZÖTT NEKEM,

kenyérrel, aztán valóban felébresztette Korbie-t. Amikor megláttam a lépcsőn, nem bírtam magammal. Azonnal félreraktam a tálcát a vacsorámmal együtt, lerúgtam a takarót, és odarohantam hozzá. Tompa, begyógyszerezett pillantása kitisztult, amikor meglátta, hogy rohanok felé, és mire átöleltem, már hangosan sírt. – Azt hittem, meghalok – hüppögte. – Azt gondoltam, te biztosan meghaltál! – Senki sem halt meg – szólt közbe Calvin, és oda se kellett néznem, hogy tudjam: az érzelmes jelenet közben a plafont nézi. – Nem volt mit ennem – magyarázta Korbie. – Ott hagytak meghalni. És úgy is lett volna, ha Calvin nem talál meg! – Persze hogy megtaláltalak – szúrta közbe Calvin. – Ász azt mondta, hagyott ott neked két energiaszeletet meg egy kulacsot, nem? Korbie gyors, bűntudatos pillantást vetett a bátyjára: ebből tudtam, hogy ezt a részt kihagyta. – Igen, de az semmi sem volt! Két napra nem elég! Ráadásul avasak voltak, úgy kellett őket leerőltetnem a torkomon! Most az egyszer még a melodráma sem zavart. Még szorosabban öleltem meg. – Annyira örülök, hogy élsz, és biztonságban vagy! – Megpróbáltuk hívni a rendőrséget, de a kábel leszakadt, Calvin mobilja pedig nem talál hálózatot – magyarázta Korbie. – Úgyhogy Calvin majd maga keresi meg Shaunt és Ászt, és beviszi őket. Állampolgári intézkedés, nem igaz? Ők gyalog közlekednek, Calvin hójárón. Mondtam neki, hogy le akarnak jutni a hegyről, hogy ott szerezhessenek egy kocsit. Holnap korán elindul, hogy bejárja az utakat. Nem fogják megúszni. – De Shaun... – kezdtem zavartan. – Megteszek mindent, ami szükséges, hogy fogva tartsam őket – jelentette ki Calvin. – Egy biztos: nem hagyják el a Teton–hegységet,

hacsak nem a terepjáróm hátuljába kötözve. Csak pislogtam rá. Miért beszél úgy, mintha Shaun még élne? Ő maga lőtte le, és elhamvasztotta a testét. Figyeltem, amíg csinálta. – Hát nem szerencse, hogy Cal megtalálta az úton ezt az elhagyott hójárót? – csicseregte Korbie. – Még a kulcs is benne volt, meg minden. Rádiót is szereltek rá, Cal szerint egy erdőőré lehetett. Megpróbált a rádión segítséget hívni, de nem működött. – Szerencse – helyeseltem halkan, de végigfutott a hideg a hátamon. Calvin az őrháztól vitte el a hójárót. Miért nem javítja ki a testvérét? Miért hazudik? Úgy tesz majd, mintha nem ő ölte volna meg Shaunt? A rendőrök megértenék. Shaun bűnöző volt, Calvin pedig amúgy is önvédelemből tette. Csak éppen nem így történt. Ahogy Jude annyiszor felemlegette, hogy meg se tudtam számolni: Shaun fegyvertelen volt, amikor Calvin meghúzta a ravaszt. Dermedten másztam vissza a takarók alá, ám ezúttal nem a hidegtől. Calvin egész este le se vette rólam a szemét, és ahogy ígérte, ébren tartott, amíg a testhőmérsékletem el nem érte a biztonságos határt. Hiába láttam, hogy Cal ellenőrzi a zárakat, féltem a sötéttől, és attól, mi vagy ki próbálhat bejutni, amíg alszom. Jude még az erdőben volt, és egy bereteszelt ajtó talán lelassítja, de meg nem állítja. A jövője múlik rajta, hogy megsemmisítse a gyilkos voltáról szóló bizonyítékot. Volt egy olyan érzésem, hogy nagyon eltökélt. Calvin a medvés szobába költöztetett éjjelre, a második emeleten, legfelül, ugyanoda, ahol korábbi idlewilde-i látogatásaim alkalmával aludtam. Mrs. Versteeg minden hálót másképp rendezett be: az enyémben egy oszlopos ágy állt, medvemintás, foltvarrott takaróval, a padlón egy műbunda hevert, a falakat medvefotók díszítették. Az egyik egy feketemedve anyát ábrázolt két bocsával, a másik egy fogait vicsorító grizzlyt. Hirtelen nagyon szerettem volna inkább Korbie szobájában aludni, ami a horgászatról szólt. Nem akartam visszaemlékezni a medvekalandunkra, sem arra, ami utána következett a gyökerek alatt, Judedal. Hevertem az ágyban, hallgattam, ahogy Calvin lent járkál. Kikapcsolva hagyta a tévét, hogy meghallja a fura neszeket. A benti lámpákat lekapcsolta, a kintieket viszont fel, hadd világítsanak meg reflektorként

minden bejáratot. Megfogadta, hogy senki sem közelítheti meg a házat anélkül, hogy ő azt észrevenné. Már majdnem elbóbiskoltam, amikor valaki bekopogott. – Cal? – Felültem, és az államig rántottam a takarót. Résnyire nyílt az ajtó. – Felébresztettelek? Megkönnyebbülten sóhajtottam. – Nem. Gyere be! – paskoltam meg magam mellett a matracot. – Csak látni akartam, hogy jól vagy – lépett be, de a villanyt nem kapcsolta fel. – Kicsit félek, de ha itt vagy, elmúlik. Jude lehet akármilyen ügyes és elszánt, Calvin van nyerő helyzetben. Ha Jude idetalál, és megpróbál betörni, Cal megállítja – ezzel nyugtatgattam magam. – Senki nem jöhet be – biztosított. Jó érzés volt, hogy mint régen, most is olvas a gondolataimban. – Van még egy pisztolyod? – kérdeztem. – Nem gondolod, hogy nekem is adnod kellene egyet, a biztonság kedvéért? A matracom besüppedt, amikor leült mellém. Egy kopott, piros Highland High School Rams feliratú melegítőfelsőt viselt, amit tavaly ezerszer elkértem, és magammal vittem az ágyba, hogy belélegezhessem Calvin meleg, sós illatát, amíg alszom. Sem őt, sem a melegítőt nem láttam, amióta nyolc hónapja elment a Stanfordra; különösnek találtam, hogy nem cserélte le egy egyetemi feliratosra. De talán igen, csak az épp mosásba került. Vagy még nem állt készen rá, hogy elengedje a múltat, és azokat, akik a legtöbbet jelentették a számára. Ez kellemes gondolat volt. – Tudod, hogyan kell fegyverrel bánni? – kérdezte Calvin. – Iannek van pisztolya, de még sose lőttem – feleltem. – Akkor jobb, ha nem veszel a kezedbe ilyesmit. Britt... bocsánatkéréssel tartozom neked. Elhallgatott, maga elé nézett, és sóhajtott. Egy felmentő vagy vicces megjegyzéssel elűzhettem volna a csöndet, de úgy döntöttem, nem mentem ki. Megérdemelte. Sokáig vártam ezekre a szavakra. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam. Nem akartam – bökte ki, az arcvonásait eltorzította a fájdalom. Elfordult, sietősen letörölte a könnyeit. – Tudom, úgy tűnhetett, futok, ahogy csak bírok, mintha nem hagyhatnálak elég gyorsan magam mögött a várossal együtt téged is. Hiszed vagy sem,

féltem az egyetemtől. Apám nagy nyomás alatt tartott. Rettegtem, hogy nem felelek meg. Úgy éreztem, el kell vágnom minden szálat, és rögtön nekilátni az új életem építésének. Muszáj volt mély benyomást tennem apámra. Muszáj volt megmutatnom neki, hogy megérdemlem a tandíjat, ő pedig nagyon is alapos követelménylistát állított fel, aminek meg kellett felelnem – tette hozzá keserűen. – Tudod, mik voltak az utolsó szavai, mielőtt indultam? Azt mondta: Ne merészelj engedni a honvágynak. Csak a gyengék fordulnak vissza. És komolyan is gondolta, Britt. Ezért nem jöttem vissza hálaadáskor vagy karácsonykor. Hogy bebizonyítsam, férfi vagyok, aki nem fut haza, ha a dolgok nehézre fordulnak. És persze őt sem akartam látni. Megfogtam és megszorítottam a kezét; hogy felvidítsam, felemeltem az állát, és gonoszkásan rámosolyogtam. – Emlékszel, amikor azt a vudu bábut csináltuk gyerekkorunkban? Kineveztük az apádnak, és felváltva bökdöstük tele tűkkel! Calvin felhorkant, de a hangja színtelen maradt. – Az egyik zokniját loptam ki a fiókból. Vattával tömtem ki, jelölőfilccel rajzoltam rá az arcát. A tűket Korbie lopta ki anyu varródobozából. – Már nem is tudom, mivel bosszantott fel minket ennyire. Calvin összeszorította a fogait. – Hetedikben volt. Elrontottam egy dobást a pályán. Amikor hazaértünk, rám parancsolt, hogy dobjak kosárra, és be se engedett addig, amíg ezerszer nem dobtam. Mínuszok voltak, én meg csak a trikómat meg a rövidnadrágomat viseltem. Te meg Korbie az ablakból néztétek, és sírtatok. Majdnem alvásidő lett, mire befejeztem. Négy óráig tartott – mormolta sötéten. – Hagyta, hogy négy órán át kint fagyoskodjak. Már én is emlékeztem. Amikor Calvin bejött, a bőre foltos és durva volt a hidegtől, az ajka elkékült, a foga vacogott. Négy óra... és Mr. Versteeg egyszer sem nézett ki. Csak ült az irodájában, kattintgatott a laptopján, háttal a kocsifelhajtóra szerelt kosárlabdapalánknak. Még megköszönöd ezt nekem, mondta utána, és megveregette a fia dermedt vállát. A következő játékban pontosabban dobsz. Meglátod.

Harmincegyedik fejezet SAJNÁLOM, HOGY APÁD OLYAN KEMÉNYEN BÁNT VELED – mondtam, és az ujjaimat az övéibe fűztem, hogy biztosítsam róla: mellette állok. Mozdulatlanul, megfeszített vállal ült az ágyamon, és a falra meredt, mintha ott látná kivetítve boldogtalan gyerekkorát. A hangom kizökkentette a transzból; megborzongott. – Bánt? Még most is keményen bánik. – De legalább ebben az évben elszökhettél előle Kaliforniába – vetettem fel, és játékosan meghúztam a pulóvere ujját. Emlékeztem: egyszer boldogan mondta, hogy egy apró viccel vagy egy csókkal még a legkomorabb kedvéből is ki tudom rángatni. Most meg akartam neki mutatni, hogy bizonyos dolgok sosem változnak. – A távolság biztosan segített. Végül is a nádpálcája nem ér el a világ végére. – Aha – felelte tompán. – Nem akarok apámról beszélni. Azt szeretném, ha a dolgok köztünk olyanok lennének, mint régen. Mármint nem apám és énköztem – sietett pontosítani. – Hanem miköztünk. Azt szeretném, ha újra megbíznál bennem. A szavai váratlan erővel értek. Ez a beszélgetés kísértetiesen kezdett hasonlítani ahhoz, amit a kocsiúton, idefelé elképzeltem, amikor még nem sejtettem, miféle veszélyek leselkednek rám. Arról ábrándoztam, hogy Calvin vissza akar szerezni, és megfogadtam, hogy nem lágyulok el, amíg meg nem fizet a nekem okozott fájdalomért. Mostanra azonban elszállt a bosszúálló kedvem. Hagyni akartam, hadd szeressen. Belefáradtam a játszmákba. Megfogta az államat, maga felé fordította az arcomat. – A hálóban minden este csak rád gondoltam. Elképzeltem, hogy megcsókollak. Hogy megérintelek. Calvin rólam álmodott. Messze távol, egy kis hálófülkében, ahol én sose jártam, Cal az én titkos álmomon osztozott. Nem erre vágytam talán? Egy laza mozdulattal elkapta a galléromat, és az ölébe húzott. – Veled lenni jó érzés, Britt. Akarlak.

Calvin velem akar lenni. Énnek romantikus pillanatnak kellett volna lennie, a szívemben csengő zenével, de az elmém nem bírt elszakadni mindattól, amin éppen most mentem keresztül. Csak pár órája estem át a küszöbén, félig megfagyva, és még nem is szedtem teljesen össze magamat. Miért akarja azonnal? Nem aggódik miattam? – Ez az első alkalom? – kérdezte. – Alig fog fájni. – Az ajka az arcomhoz ért. – Legalábbis azt mondják. Mindig úgy gondoltam, Calvinnal fogok először lefeküdni. A gyerekkorom álma volt, hogy egy nap ő vár majd az oltár előtt, amikor végigmegyek a padok között. Az első alkalom a nászutunkon lesz, a tengerparton, napnyugta után, miközben hullámok simogatnak minket. Calvin is tudta, hogy várni akarok. Akkor miért siettet mégis? – Mondd, hogy te is akarsz engem, Britt! – mormolta. Furcsa módon minden más az eszembe jutott, csak a válasz nem. Calvin nem az ajtókat figyeli. Biztonságban vagyunk? Akarom én ezt? Calvin határozottabban csókolt meg; félrelökte a párnámat, és nekiszorított az ágytámlának. A keze mintha mindenhol egyszerre járt volna: felgyűrte a hálóingemet, a csípőmet markolászta, a combomat simogatta. Hátradőltem és felhúztam a térdemet, hogy lelassítsam, amíg összeszedem a gondolataimat, azonban Calvin máshogy értelmezte a mozdulatot. Halkan felnevetett. – Játszod a megközelíthetetlent. Ez tetszik. Rám hajolt, és röviden, erőszakosan megcsókolt. A szívem egyre gyorsabban vert, de nem izgalmamban. A nem szó megakadt a torkomban. Hirtelen Jude sötét szeme villant fel előttem – olyan valóságosan, mintha ő térdelne előttem, nem Calvin. Úgy rándultam odébb, mintha megütöttek volna. Calra meredtem, a kézfejemmel töröltem meg a számat. Jude-nak nyoma sem maradt, de én még mindig riadtan pislogtam, félve, hogy újból megjelenik. A közelségét éreztem? Lehetséges ez? A tekintetem az ajtóra villant, mintha azt várnám, hogy Jude lép be rajta. Bizarr módon vágytam is rá, hogy megjelenjen: ő leállítaná Calvint. Nem! Utálkozva kisöpörtem a fejemből a gondolatot. Nem akarom Judeot. Ő bűnöző. Gyilkos. Hazugságba ringattam magam, amikor azt hittem, törődik velem. Calvin türelmetlen mordulással nyúlt utánam. – Ne akard most abbahagyni! Az ágy szélére másztam, talpra ugrottam. Azt akartam, hogy Calvin

kimenjen a szobából, Jude pedig a fejemből. – Nem, Calvin – jelentettem ki határozottan, ő azonban durván visszarántott a karjába. – Úriember leszek – motyogta a számba. – Nem! Ettől végre megváltozott kábult arckifejezése: értetlenség vette át a helyét. – Úgy csináltál, mintha te is akarnád – válaszolta vádlón. Valóban? Behívtam, az igaz, de csak össze akartam bújni vele, és beszélgetni. – Csak nem a fiúd miatt? – nyögött fel, és beletúrt a hajába. – Britt, a középiskolában mindenki megcsal mindenkit. Mint te engem Rachellel? akartam kérdezni. – Nem mondom el senkinek – ígérte. – És te is tutira hallgatni fogsz. Akkor mi a baj? Akkor jöttem rá, hogy Calvin nem sejti: valójában nem járok Ma– sonnel, akit csak a boltban látott. Arra sem jött rá, hogy ez a Mason ugyanaz, aki elrabolt engem és Korbie-t. Lemaradt az egész cselekményről. És nem is most volt az ideje, hogy elmondjam neki. A féltékenykedése megijesztett, és eszembe juttatta, vajon mivel fog próbálkozni legközelebb. Megölte Shaunt. Aztán letagadta. Most pedig itt van a hálószobámban, és erőszakoskodik, hogy menjünk messzebbre, mint szeretnék. Valami megváltozott, de nem tudtam megfogalmazni, micsoda – hacsak nem az, hogy Calvin nyolc hónap alatt láthatóan mindent elfelejtett rólam. – Semmit sem mondasz? – tudakolta haragosan. – Csak így kiraksz? – Nem akarok veszekedni – feleltem halkan. Calvin legördült az ágyamról, éles pillantása még néhány szívdobbanás erejéig rajtam maradt. – Hát persze, Britt, minden úgy lesz, ahogy akarod – mondta tompán, de hallottam a szavaiban a vereséget és a csalódást.

Harminckettedik fejezet JEGES HUZAT ÉBRESZTETT . Elfelejtettem behúzni a függönyt, mielőtt elbóbiskoltam. Az ablakhoz csoszogtam, kioldottam a sötétítőket elkötő zsinórokat, és ha már talpon voltam, ki is néztem az erdőre. Azt kívántam, bárcsak tudnám, merre van Jude a nagy sötétben – mert azt biztosra vettem, hogy errefelé jár, és értem jön. A Korbie szobájával közös fürdő egy boltíves beugróból nyílt. A mosdónál megvizeztem az arcomat. Az izmaim sajogtak, megviselt az Idlewilde-ba vezető hosszú út, és a tükörbe pillantva megrémültem saját szörnyű kinézetemtől. A bőrömet sápadtra és szürkére szívta a hideg, mint az uszadékfát a tengervíz. A szemem alatt sötét karikák rajzolódtak ki, a hajam fénytelen, összetapadt tincsekben hullott a vállamra, hiszen napok óta nem mostam meg. A látványtól elborzadva hátat fordítottam a tükörnek. Egy percig töprengve álltam a hideg kőpadlón, aztán óvatosan benyitottam a Korbie szobájába vezető ajtón. A villanyt nem kapcsoltam fel, úgy léptem az ágya mellé. Hason fekve aludt, mély, ritmikus hortyogása félig a párnájába fulladt. Szerettem volna megsimítani a haját, de tudtam, Calvin sosem bocsátaná meg, ha felébreszteném, úgyhogy inkább lassan lehevertem mellé, és átadtam magam a néma sírásnak. Annyira sajnálom, küldtem felé a gondolatot. Az én ötletem volt, hogy jöjjünk a hegyekbe. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Sem most, sem akkor, amikor Calvinnal jártam. Bárcsak beszéltem volna neked a kapcsolatunkról! Hiba volt eltitkolni. Alig hat hónapig jártunk Calvinnal. Mivel amióta az eszemet tudom, ismertem, és ennek legnagyobb részében szerelmes is voltam belé, többnek tűnt. Mindig része volt az életemnek, akkor is, amikor hivatalosan nem alkottunk egy párt. Boldoggá akartam tenni, és ezért egyeztem bele a titkolózásba, a lelkem mélyén azonban fájt, hogy nem vállal fel a világ előtt, mint a barátnőjét. Fájt, hogy hazudnom kellett a barátaimnak, főleg Korbie-nak, mivel Calvin a bátyja. A saját megnyugtatásomra azt ismételgettem, hogy a

kapcsolatok a kompromisszumokról szólnak, nem kaphatok meg mindent, amit akarok, ez a felnőttséggel jár – el kell fogadni, hogy a világ nem körülöttem forog. És aztán Korbie rájött. Tavaly nyáron történt, a medencés bulijukon. Ugyanazon a bulin, ahol Calvin Rachellel csókolózott. Előzőleg megegyeztünk, hogy ez a buli is csak olyan lesz, mint bármelyik másik alkalom: mindketten a saját barátainkkal lógunk majd. Ha összeakadunk, váltunk pár szót, ahogy az elmúlt években, de semmi flörtölés. Egy fekete, oldalt kivágott egyrészes fürdőruhát vásároltam a bulira. Tudtam, hogy a többi lány bikinit vesz fel: ki akartam tűnni. Calvin figyelni fog. A buli előtt Korbie hálószobájában bújtam bele a fürdőruhámba, és amint meglátott benne, tudtam, hogy jól választottam. – Ez oltári – állapította meg, és ügyesen vegyítette a csodálatot az irigységgel. Egy órával korábbra hívott, hogy segítsek a kipakolásban, úgyhogy magunkra kaptunk valamit, és a konyhába siettünk. Azt hazudtam, hogy vécére kell mennem, de végigsiettem a folyosón Calvin szobájáig. Kivettem egy lapot a nyomtatójából, és sietősen ráírtam a szöveget, amit már órák óta fogalmazgattam. Még akkor sem volt tökéletes, de az időm lejárt. Ma este, ha azt látod, hogy végigsimítom a karomat, tudd, hogy rád gondolok. És ha a medencébe lógatom a lábujjaimat, azt képzelem, hogy csak ketten vagyunk, te az öledbe veszel, és csókolózunk. Szeretlek: Britt Mielőtt elvesztettem volna a bátorságomat, összehajtottam a papírt, és félig bedugtam Calvin párnája alá, aztán visszafutottam, hogy segítsek Korbie-nak. Az asztali napernyőket nyitogattam ki, éppen azelőtt, hogy megérkeztek az első vendégek, amikor Korbie kimasírozott a házból, és dühösen az orrom alá nyomta a levelet. – Ez meg mi?? – Csak... csak egy... – dadogtam. – Hol találtad? – Calvin párnáján, mit gondolsz, hol? – Nem kellett volna látnod. Hónapok óta rettegtem ettől a naptól. Elég időm volt, hogy felkészüljek

a bocsánatkérésre, a szavak mégis cserbenhagytak. Korbie zokogásban tört ki, és végigrángatott a kerten, be az akácsövény mögé. Még sosem láttam ennyire zaklatottnak. – Miért nem mondtad el? – Korbie, annyira sajnálom! – Tényleg nem tudtam, mit mondhatnék. Szörnyen éreztem magam. – Mióta jártok? – Április óta. – El kellett volna mondanod! – szipogta a könnyeit törölgetve. – Tudom. Igazad van. Hibát követtem el, és rémesen érzem magam. – Azért titkoltad, mert attól féltél, hogy dühös leszek? – Nem – vallottam be. – Calvin nem állt készen, hogy mindenkinek elmondja. – Nem gondolod, hogy kihasznál? Elvörösödtem. Miért kellett ezt éppen egy olyan este megkérdeznie, amikor eleve bizonytalan vagyok magamban és Calvinban is? – Nem hiszem – feleltem nyomorultul. – Nem tudom. – Ha választanod kellene kettőnk között, ugye, engem választanál? – Hát persze – vágtam rá. – Te vagy a legjobb barátom. Korbie lesütötte a szemét, és megfogta a kezemet. – Nem akarok vele osztozni rajtad. Nem sejthette, hogy már nem is kell olyan sokáig osztoznia. Calvin indulása a Stanfordra a kapcsolatunk végét jelentette. Elzártam az emléket a helyére, és visszafordítottam a gondolataimat a jelen felé. Nem akartam kimászni Korbie ágyából, de Calvin nemsokára körbejár. Eligazítottam a takaróját a vállán, és kifelé menet becsuktam a szobája ajtaját. A saját ágyam felé tartottam, amikor feltűnt valami nem helyénvaló a ruhásszekrény melletti sarokban. A nagydarab, ember alakú árnyék a falhoz simult, és mielőtt magamhoz térhettem volna riadalmamból, rám vetődött, ledöntött az ágyra, és jéghideg tenyerével belém fojtotta a segélykiáltásomat. – Ne kiálts! Én vagyok az, Jucié! – sziszegte. Ettől csak még erősebben vonaglottam, hadd lássa, a bejelentés nem lágyította meg a szívemet. Sikerült is felrántani a térdemet – az ágyékába céloztam, de nem értem el, csak a combjába rúgtam egy nagyot. Jude tekintete az elvétett célomra esett, aztán gúnyosan felvonta a

szemöldökét. – Majdnem – súgta, és hogy minden további kockázatot megszüntessen, fölém kerekedett. Erős, nyirkos és teljesen áthűlt teste a matracra szorított. Akárhogy is jutott be Idlewilde-ba, nem régen történt: hosszú kabátján még hókoloncok függtek, borostáján olvadó jéggyöngyök csillogtak. Dühös nyögéssel jeleztem, hogy a súlya agyonnyom, de mivel még mindig befogta a számat, Calvin aligha hallhatta meg a hangomat, még akkor sem, ha a folyosón áll, a fülét az ajtóra tapasztva. Énnél pedig valószínűbb volt, hogy a földszinten mászkál az első és hátsó ajtó között, mit sem tudva róla, hogy a veszély már beférkőzött a házba. – Meglepődtél, hogy itt látsz? – hajolt közel Jude, hogy ne kelljen hangosan beszélnie. Még mindig ugyanolyan illata volt, mint amire emlékeztem: pehelytoll, fenyőgyanta, tábortűz. Csak amikor utoljára ilyen közel kerültünk egymáshoz, még semmit sem tudtam, ezért bedőltem neki. – De feleannyira sem, mint amennyire én meglepődtem, amikor reggel nem találtalak a táborhelyen. Szólhattál volna, hogy lelépsz, akkor nem kínlódok vele, hogy nyulat fogjak neked. A hangjában visszafogott harag bújt meg, ami feszélyezett. Nem akartam elhinni, hogy bántani fog. Ugyanakkor megölte Lauren Huntsmant. Kiválóan leplezte igazi jellemét, mint a legtöbb pszichopata. Eszembe juttatta az elítélt sorozatgyilkosok szomszédainak hitetlenkedését: De hisz olyan rendes ember volt! – Nem fogsz sikítozni, Britt – közölte Jude ugyanazzal a halk, fenyegető hanghordozással. – Hanem meghallgatsz. És utána elmondod, hova tetted a tőlem ellopott holmikat. A dühöm egy pillanatra legyőzte a félelmemet, és gondolkodás nélkül gúnyos grimaszt vágtam. Azt hiszed, te tébolyult? dühöngtem némán. Csak vedd le rólam a kezedet, és olyat sikítok, hogy beszakad a dobhártyád! – Ahogy akarod – válaszolta haragos mocorgásomra. – Én beszélek, te hallgathatsz. És a barátod odalent tovább bámulhat ki ostobán az ablakon. Mintha be akarnék sétálni a reflektorok alá, amiket felszerelt, hogy integessek neki. A Calvinnak szánt sértést hallva bosszúsan ívbe feszítettem a hátamat. Azt kívántam, bárcsak Calvin visszajönne, hogy ellenőrizzen, és lyukat lőne Jude két szeme közé. De talán jobb volt így, hogy Jude alábecsüli. Alig vártam, hogy lássam az arcára kiülő döbbenetét, amikor ráébred:

nem kellett volna ujjat húznia vele. Ha Jude azért jött, hogy megöljön, amiért rájöttem: ő ölte meg Lauren Huntsmant, Calvin bosszúja lángolni fog. Jude megtapasztalhatja majd. – Azt mondtad, megbízol bennem, aztán átkutattad a holmimat. Meg kellett volna kérdezned, mi a magyarázat, mielőtt levonod a magad következtetéseit, és elrohansz – folytatta hideg haraggal Jude. – Másfelől azt hiszem, téged valójában sosem érdekelt. Félreismertelek, Britt. Kitűnően elérted, hogy leengedjem a pajzsomat, és ezt nem sokan mondhatják el magukról. Durván kijátszottál. Végig azt tervezted, hogy átkutatsz? Vagy azért játszottad meg a csábítót, hogy biztosra vehesd, hogy elhozlak Idlewilde-ba? Hát, csak az idődet pocsékoltad – felelt magának egyre haragosabban. – És sutba vágtad az önbecsülésedet is. Megmondtam, hogy elhozlak, és komolyan gondoltam. Egyenesen a szemébe néztem, és felrántottam az állam, éles bólintást jelezve. Úgy van. Megjátszottam. Csalás volt. Jó érzéssel töltött el, hogy gondolatban a fejéhez vághattam a szavakat. Ne legyen meg az elégtétele, hogy azt hihesse, egy percig is érdekelt. Különösen, ha ezzel elérkezett az életem vége. Csak éppen közben könny szökött a szemembe, ami tönkretette vakmerő alakításomat. Megpróbáltam gyorsan elfordulni, mielőtt megláthatná, mert gyűlöltem gyengének mutatkozni előtte. Még azt se tudtam, hogy halálfélelmemben sírok-e, vagy mert a szavai feltéptek bennem egy sebet. A tegnap este nem volt megjátszás. Azért csókolóztam vele, mert úgy akartam. És megbíztam benne. Az árulás pedig, a valódi kiléte úgy fájt, mintha kettészakították volna a szívemet. – Most már sírsz is? – horkantott keserűen Jude. – Jobb színész vagy, mint hittem. Sírd magad szárazra, Britt, akkor sem eresztelek el azután, amilyen szenvedés volt követni a nyomaidat. Nem megyek el, amíg vissza nem adtad, amit elloptál tőlem. Tehát, hol vannak? – követelte a választ, és erősen megrázott. – Hol a medál és a napló? Amennyire bírtam, nemet intettem. Az orromon át alig kaptam levegőt, villogó szemmel igyekeztem a tudtára adni a mondanivalómat. Még életemben nem szerettem volna ennyire elátkozni valakit: a szókincsem legrosszabb, legmocskosabb darabjai villantak át a fejemen. Nagyon szerettem volna, ha megkapom az elégtételt, és arcul köphetem. – Hol vannak? – mordult rám újra, és erősebben préselt a matracba. Összeszorítottam a szememet. Ez az, gondoltam. Jude egyik tenyere a

számon feszült, a másik a tarkómon. Egyetlen erős csavarintással kitörheti a nyakamat. Zihálva lélegeztem. Tudtam, szégyen, hogy eddig vártam a fohásszal, de kétségbeestem. Édes Istenem, adj megnyugvást apunak és Iannek, miután elmegyek. És ha ez a vég, kérlek, tedd, hogy Jude gyorsan csinálja, ne kínozzon. Amikor semmi sem történt, lassan felnéztem. Jude még mindig fölém hajolt, de kemény, komor vonásain a haragot önutálat és kimerültség váltotta fel. Megrázta a fejét, és eleresztett, a kezét véreres szemére tapasztotta. A válla megroskadt, és mintha összement volna, csendben sírni kezdett. Nem ölt meg. Életben hagyott. Csak feküdtem az ágyon, és együtt sírtam vele – semmi másra nem voltam képes. A vállam rázkódott a nehéz zokogástól. – Megölted? – kérdeztem végül. – Úgy gondolod? – Nálad voltak a holmijai. – És akkor már meg is gyilkoltam? – kérdezte keserűen. – Könnyen jutottál erre a következtetésre, hogy elítélj emberölésért, vagy egy kicsit azért küszködtél a döntéssel? Arra gondolva, ami tegnap este köztünk történt, remélem, pár percig azért mérlegelted, miféle jellem vagyok. – Láttam Lauren Huntsman apját a hírekben. Határozottan állította, hogy a lánya az eltűnése estéjén is viselte a medált. – Ügy is volt. Nagyot nyeltem. Ezt beismerésnek vegyem? – Mire kellett a bilincs? Jude összerezzent. Tudtam, azt remélte, hogy elfeledkeztem a bilincsről, de hogyan tehettem volna? Milyen hétköznapi ember hord bilincset magával? – Megbilincselted Laurent? – folytattam. – Nehogy elmeneküljön? Hogy ne tudjon ellenállni? – Elég egyértelműen a tudtomra adtad, hogy rettenetes dolgokat nézel ki belőlem – felelte Jude, és a hangja egyszerre árulkodott testi és lelki kimerültségről. – De nem én vagyok az a rosszfiú, akinek elképzeltél. Helyesen akarok cselekedni, éppen azért vagyok itt. Hogy elkapjam az igazi bűnöst. Ahhoz pedig szükségem van Lauren holmijaira. Még több homályos magyarázkodás. Kezdett elegem lenni. Fogalmam sem volt, mit higgyek, csak azt tudtam, hogy ha másodszor is elkövetem

ugyanazt a hibát, és megbízok Jude-ban, nem csak ostoba leszek, hanem valószínűleg halott is. Alighanem hazudik, hogy aztán megölhessen, és eltüntessen a tanúk sorából. – Honnan ismerted Laurent? Jude megdörgölte az arcát; a keze remegett. Előregörnyedt, meghajlott a válla, lehajtotta a fejét, mintha legyűrték volna az emlékek – láthatatlan, elvarázsolt lövedékek fájdalmas találatai. – Nem én öltem meg – felelte színtelen hangon. Az ágy szélére húzódott, a sötétbe borult falat nézte, de még a félhomályban is láttam, hogy a tekintete üres. – Hagyott egy üzenetet a telefonomon... csak pár órával azelőtt, hogy eltűnt. Azt mondta, inni megy, és tudtam, hogy bosszantani akar, mint már korábban annyiszor. Azt akarta, hogy állítsam meg. Akkor kaptam meg az üzenetet, amikor leszállt a gépem Jackson Hole-ban. Szerettem volna fürödni és enni valamit. Elegem volt belőle, hogy folyton mindent el kell dobnom, és a megmentésére sietnem. Nem törődtem az üzenettel. Azt akartam, hogy most az egyszer takarítson fel maga után. – Elakadt a lélegzete, sötét, megkínzott pillantást vetett rám. – Lauren a húgom volt, Britt. Nekem kellett volna vigyáznom rá, és cserbenhagytam. Nem telik el nap anélkül, hogy elképzeljem, miként alakultak volna a dolgok, ha nem vagyok ilyen önző. A húga? Mielőtt felfoghattam volna, Jude folytatta: – A rendőrség feladta a keresését. Én nem. A kezembe kaparintottam a naplóját, s szóról szóra átolvastam, hátha találok benne nyomokat. Minden bárba, klubba, biliárdszalonba és hotelbe bementem Jackson Hole-ban, ahova benézhetett. A családom már egy hete nyaralt ott, mielőtt én megérkeztem, szóval bőven volt ideje körülnézni. Biztosan volt, aki látta. Aki látott valamit. Szidtam a rendőrséget, amiért nem jutnak semmire, de nekem olyan eszköz állt a rendelkezésemre, ami nekik nem: a családom pénze. Megfizettem az embereket, hogy beszéljenek, és egy bárpultos emlékezett is, hogy látta Laurent elmenni egy cowboyjal. Később a pultos a sajtónak is elpletykálta, hogy Lauren egy fekete Stetson-kalapot viselő férfival távozott az Ezüstdollárból. Megdühödtem, mert nem akartam, hogy a tettes megneszelje a dolgokat. A leírás alapján egy, a húszas éveinek elején járó férfit kerestem. Vékony, átlagos magasságú, törött orrú, szőke, kék szemű, talán fekete kalapban. Hetekig visszajártam a

bárba, amíg végül felbukkant Shaun. Illett rá a leírás. Megtudtam a nevét, és lenyomoztattam. Kiderült, hogy nemrég költözött Wyomingba Montanából, ahol priusza volt: pitiáner lopások, megfélemlítés, szabálysértések. Majdnem biztosra vettem, hogy megvan, akit keresek. Megszakítottam a tanulmányaimat, otthagytam a családomat és a barátaimat, Wyomingba költöztem, és teljes munkaidőben igyekeztem elnyerni Shaun bizalmát. Hamis személyazonosság mögé bújva magam is kisstílű bűnözővé váltam; szembeszálltam az ellenségeivel, hogy bizonyítsak neki. Bármit megtettem volna, amit kell, Hogy megbízzon bennem. Azt gondoltam, előbb-utóbb bevallja majd, hogy ő ölte meg Laurent, és akkor, ha biztosan tudom, kivégezhetem őt. Lassan – tette hozzá hidegen, gonoszul, és a tekintetében fekete tűz lobbant. Eddigre már magamhoz tértem annyira, hogy csendesen, észrevétlenül hátrébb húzódjak az ágyon. Érzelmes, kézenfekvő történet volt. Jude talán rájött, hogy a fenyegetéssel semmit sem ér el, és inkább más módszerrel próbálkozik. A története nem magyarázta meg a medált és a képet sem. Lauren szülei biztosra vették, hogy a lány a halála idején is viselte a medált, vagyis Judenak ott kellett lennie, amikor Lauren meghalt. Neki kellett levennie a nyakából. Óvatosan letettem az egyik lábamat – de a padlódeszka nyikordulása elárult. Jude meglepetten megfordult. Megdermedtem. Ha most sikoltok, Calvin felrohan, de Jude még előtte megüthet engem, akár halálos erővel is, és kiszökik az ablakon. – Folytasd! – noszogattam halkan, igyekezve, hogy megőrizzem hangom nyugodtságát. Meglepetésemre Jude pislogott, és szinte hipnotizáltan engedelmeskedett. – Ez volt a végső célom. Megölni Shaunt, ha ő végzett Laurennel. És tényleg el is dicsekedett néhány tettével, például, hogy hogyan zsarolt meg gazdag, férjezett nőket a lesifotóival, amiken részegen kapta le őket. Még egy kis idő kellett volna, hogy bevallja Laurent. És akkor kirabolta a Subwayt, aztán lelőtte a zsarut. Nagyon kiborult. Még soha nem láttam ennyire rettegni. Tudta, hogy ebből baj lesz. Pánikban menekült a kocsival, és elütött egy lányt, aki épp átment az úton. Szerintem észre se vette. Ez a nagy rettegés szöget ütött a fejemben, hogy hátha nem volt igazam, talán

még sosem ölt korábban, de nem akartam beismerni a tévedést. – Fájdalom torzította el Jude vonásait, az ujjait a homlokához nyomta, a szemöldöke fölé. – Már túl régóta nyomoztam Lauren gyilkosa után, hogy most mindent újrakezdjek. De miután Shaun meglőtte a rendőrt, menekülnünk kellett. A helyzetet csak rontotta, amikor te meg Korbie megjelentetek a háznál, ahol elbújtunk. Ahelyett, hogy a biztonságotokat helyeztem volna előtérbe, dühös lettem, amiért tönkretettétek a tervemet. Mintha kivetkőztem volna emberi mivoltomból. Csak a vérszomj és a düh maradt, hogy megszerezzem Shaun beismerő vallomását. Minden gondolatom erre állt be. Ha megölte Laurent, viszonzom, amit tett, és pokolba az én fejemre hulló következményekkel. Tudtam, hogy nekem is végem lesz, de még az is helyesnek tűnt. Meg akartam halni. Cserbenhagytam a testvéremet, és nem érdemeltem jobbat. A térdére könyökölt, lehajtotta a fejét és összefűzte az ujjait a tarkóján. Közelebb volt az ajtóhoz nálam, de ha csendes, apró léptekkel haladok... – Amikor mi ketten összekerültünk, és együtt kellett túlélnünk a hegyen, valami történt. Kitörtem a gyűlöletből. Hónapok óta először volt más is, amibe kapaszkodhattam, nem csak Lauren szelleme. Segíteni akartam neked, Britt. Azt mondtam magamnak, többet érek élve, mint holtan. Küzdenem kell, mert neked szükséged van rám. És amikor csókolóztunk... Megtörölte a szemét. Megtorpantam. Nem számítottam rá, hogy ennyi érzelem kúszik a hangjába, amikor rólam beszél. A sajgó szorítás a semmiből támadt rám. Nagyot nyeltem, igyekeztem elhárítani az előző este édes, veszedelmes emlékét – tudtam, hogy nem idézhetem fel –, de gyengének bizonyultam. Lehunytam a szemem, a vágyódás hulláma elborított. Tisztán, éhesen emlékeztem bőre simaságára, a tűzfény játékára sötét vonásain. Még mindig éreztem kezének lassú, céltudatos mozdulatait. Tudta, hogyan érjen hozzám. Az érintése örök nyomot hagyott a bőrömön. – Akkor számodra is jelentett valamit – mondta Jude; figyelmesen szemlélt, és láthatóan visszatért a jelenbe. Magam sem tudtam, mit jelentett számomra az a csók – és abban a percben nem is töprenghettem rajta. Még azt se döntöttem el, hiszek-e neki. Milyen ember hagyja ott az egyetemet, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatást? Még ha Lauren valóban a húga volt, ez akkor sem jogosította fel, hogy ilyen extrém eszközökhöz nyúljon. És a bűncselekmények, amikkel Shaun bizalmát akarta elnyerni, azokra

felmentést kaphat? Ha valóban igazságot akart volna tenni, átadta volna a naplót és a medált a rendőröknek, bízva a rendszerben. – Hogyan került hozzád a medál? – Shaun furgonjában találtam meg, közvetlenül azután, hogy titeket túszul ejtettünk. Valóban elmentem a holmitokért a Wranglerhez, de először az ő kocsiját törtem fel és kutattam át, tudva, hogy ez az egyetlen esélyem, hogy kiderítsem, mit is őriz ott. Az ülése alatt találtam meg, egy fémdobozban. A képpel együtt. Más nőkről is voltak fotók, de én csak arra tudtam összpontosítani, hogy végre megvan, amit kerestem. Bizonyíték, hogy ismerte Laurent. Bizonyíték, hogy célba vette, megfigyelte, lefényképezte, napokkal azelőtt, hogy lépett volna. Muszáj volt bevarrnom a medált meg a képet a naplóval és a bilinccsel együtt, amiket már korábban megtaláltam, a zacskóba, hogy Shaun ne bukkanjon rá. Sok időbe telt, ezért értem vissza késve a felszereléssel. Még mindig kétkedtem. Jude már megmutatta, mennyire okos és eszes. Mi van, ha most is átver? – Ha megmondom, hol van a napló és a medál, megesküszöl, hogy átadod őket a rendőrségnek? – Persze – vágta rá türelmetlenül. – Hol vannak? Figyelmesen tanulmányoztam, próbáltam elkapni a szemén átvillanó gondolatokat. Úgy tűnt, túlságosan is mohó, amitől újra kellemetlen érzés telepedett rám. – Nincsenek nálam Lauren dolgai – feleltem végül. – Odaadtam őket Calvinnak. És nem kell megígérned semmit, mert ő átadja helyetted mindet a rendőrségnek. Jude elsápadt félelmében. A kétségekkel teli pillanatban a pulzusom lüktetése a fejembe szökött. Ez a reakció csak egyetlen dolgot jelenthet. Bűnös. Hát persze hogy azért jött vissza, hogy becsapjon, és visszaszerezze Lauren holmijait. Bűnöző lángelme. Kitalált egy részletes történetet, amiben ő játssza a tragikus hőst, nekem pedig engedelmes gyerekként az ölébe kellett volna ejtenem a bizonyítékot. Elléptem tőle. Értetlenül rázta a fejét, mintha maga se hinné, hogy a hazugságai összedőlnek, és rájövök, mi a helyzet. – Nem kellett volna odaadnod... – kezdte. Kopogás hallatszott: mindketten az ajtóra néztünk. Jude arcáról eltűnt a

meglepetés. Leugrott az ágyról, és némán összekuporodott az ajtó mögötti sötétben; a kezét harcra készen emelte. Fegyvert nem viselt: ha Calvin benyit, ökölre mennek. – Britt? Csak tudni szeretném, jól vagy-e – szólt be Cal halkan. Jude éles pillantással nemet intett. Azt akarta, hogy küldjem el. Nem volt időm gondolkodni. Jude-ot alig ismertem, éppolyan veszélyes lett volna megbízni benne, mint a futóhomokban. Calvin biztos pontot jelentett az életemben, mindig gondoskodott rólam. Döntésre képtelenül, kétségbeesve néztem az ajtóra és a mellette kuporgó, ugrásra kész alakra. A fejem azt mondta, Calvinban bízzak, a szívem hitt Jude-nak. Egy szavamba kerül, és Cal elmegy – vagy beront. És végső soron a tétovázásom árulta el Jude-nak a bizonytalanságomat. Ugyanez vette rá Calvint is, hogy benyisson.

Harmincharmadik fejezet CALVIN A KÜSZÖBÖN ÁTLÉPVE REFLEXBŐL FELKAPTA A KARJÁT, hogy kivédje Jude támadását, de annak erejétől mégis hátratántorodott, csaknem el is esett. Jude nem várta meg, hogy visszanyerje az egyensúlyát: rávetette magát. Az izmait olyan erősen megfeszítette, hogy láttam a nyakán lüktetve kirajzolódó vénákat. Calvin azonban már azelőtt elővette és célra emelte a fegyverét, hogy belökte az ajtót – most pedig Jude-ra lőtt. A golyó a vállán találta el Jude-ot, csodával határos módon azonban csak összerándult, és lendült tovább. Csaknem emberfeletti eltökéltség vitte Calvin felé. Három lépésre jutott, ám akkor Calvin a pisztollyal arcul ütötte, mire Jude hanyatt esett. Nem mozdult: feküdt, és a válla alatt sötét tócsa kezdett gyűlni. Döbbenetemben csak bámultam rá, egy hangot se bírtam kiadni. Calvin megölte. Cal furcsa elismeréssel nézett le az áldozatára – aztán felismerte. – Ez mit keres itt? – tudakolta, ráébredve, hogy Jude valójában Mason a benzinkútról. – Megölted! – kiáltottam rémülettől fuldokolva. – Nem halt meg. – Calvin hanyagul Jude bordái közé rúgott. – Nem úgy céloztam. És kis kalibert táraztam be, hogy minimalizáljam a kárt. De ez ugyanaz a fickó, a benzinkútról. A barátod. Mit keres itt? – Le... lelőtted őt! – Még mindig nem tértem magamhoz. – Őt, vagyis Ászt, ami a Mason rövidítése, ezt már értem. Az a Mason, aki elrabolt, és lenyúlta a térképemet. Gondolom, valójában nem jársz vele – jegyezte meg szárazon. – Ha nem csinálunk valamit, el fog vérezni! – Halkabban, mert felébreszted Korbie-t – intett Calvin, és lassan körbejárta Jude testét, a fegyvert egy pillanatra sem emelve el róla. – Sokkot kapott. Segíts megkötözni, mielőtt magához tér. – Megkötözni? Kórházba kellene vinni! – Muszáj valahogy ártalmatlanná tennünk, amíg kapcsolatba léphetünk a

rendőrséggel. Mi tartóztatjuk le. Amint megkötöztük, lekezelem a sebét. Ne nézz ilyen riadtan, mi a legrosszabb, ami történhet? – Meghalhat! – És az tényleg olyan szörnyű volna? – folytatta Calvin; szenvtelen hangja túlságosan is nyugodtnak tűnt, még saját magához képest is. – A sorsára hagyta Korbie-t a házban, téged pedig arra kényszerített, hogy átvezesd a behavazott hegységen. Csaknem belepusztultál, Britt. Most pedig már bizonyítékunk is van, hogy tavaly megölt egy lányt. Nézz csak rá! Nem áldozat, hanem gyilkos. Most is azért tört be Idlewilde-ba, hogy megöljön téged, Korbie-t és valószínűleg engem is. Önvédelemből lőttem le. – Önvédelemből? – visszhangoztam, és hitetlenkedve ráztam a fejemet. – Neki nem volt fegyvere! És azt se tudhatjuk biztosan, hogy tényleg meg akart-e ölni minket. Calvin azonban nem hallgatott rám. – Menj a garázsba, hozd ide a kötelet! Az ajtó melletti polcon van, bal oldalon. Le kell kötöznünk, mielőtt magához tér. Láttam Calvin gondolatmenetében a logikát, de a lábam földbe gyökerezett. Képtelen lettem volna megkötözni Jude-ot, aki láthatóan haldokolt: a vér eltűnt az arcából, inkább látszott szellemnek, mint embernek, és ha nem hallatszana felszínes, ziháló lélegzése, koporsóba illett volna. Megpróbáltam elfogadni Calvin érvelését – Jude megérdemelte, amit kapott –, de a szívem visszatartott. Mi lesz, ha tényleg meghal? Azt nem érdemli. A gondolat, hogy megszűnik létezni, darabokra tört. Kérdések gyűltek bennem, rengeteg kérdés, amire most már talán sosem kapok választ. Nem akartam elhinni, hogy így lesz vége – esély nélkül, hogy helyrehozzuk a történteket, hogy megértsük a másikat. Calvin levette a szemét Jude-ról, hogy megjátszott, túlzott türelemmel nézzen rám. – A kötelet, Britt. Remegve léptem ki a szobából. Calvinnak volt igaza. Nem engedhetem, hogy az érzelmeim erőt vegyenek rajtam. Le kell tartóztatnunk Jude-ot. A garázsban lábujjhegyre állva szedtem le a legmagasabb polcra tett kötelet. Tétováztam: ismét azon töprengtem, szükséges-e megkötözni Jude-ot. Nem mintha el tudna menekülni.

Markolásztam a kötelet, és megláttam, hogy valami rozsdaszínű folt száradt a rostok közé. Vér. Elfintorodtam. Calvin ezt a kötelet használta egy vadászaton? A vér pikkelyekben vált le, amikor megkapargattam. Elég tiszta, hogy megkötözzünk vele valakit, akinek nyílt sebe van? Visszaraktam a kötelet, és kiszedtem egy másikat, hátrábbról. Láttam, hogy bár poros, de tisztább, mint az előző. Calvin magára csukta a háló ajtaját. Amikor kinyitottam, megcsapott a friss vér jellegzetes szaga. Calvin ledobott a földre néhány törülközőt, hogy el ne csússzon, majd felrángatta Jude-ot az ágyra. Az ágyneműt máris sötétvörös foltok szennyezték. Vonakodva adtam át a kötelet. Cal, fegyvert keresve, sietősen átkutatta Jude zsebeit. Amikor semmit sem talált, a csuklóját, majd a bokáját is az ágytámlákhoz kötötte, így Jude kifeszítve hevert ott, mint egy csigázásra és felnégyelésre váró tizennyolcadik századi fogoly. – És most mi lesz? – kérdeztem, igyekezve visszanyelni feltámadó rosszullétemet. – Elállítom a vérzést, és megvárjuk, hogy magához térjen. Fél óra sem telt el, és hangos, átkozódó morgás riasztott fel. A nappali kanapéján bóbiskoltam, a fejem Calvin ölében nyugodott. Nem emlékeztem, mikor dőltem neki, oldalvást, de valamikor meg kellett történnie. Egy pillanattal azután, hogy meghallotta a fájdalmas szentségelést fentről, Calvin felpattant, engem durván a bőrhuzatú párnákra lökve, és már indult is a lépcső felé. – Ne gyere fel! – szólt vissza egy figyelmeztető pillantással. – Egyedül akarok vele beszélni. Volt valami a hangjában, amitől végigfutott a hideg a hátamon. A rendőrség nem veszi majd jó néven, ha Cal megveri Jude-ot, mire kijönnek. Mert kijönnek. Nem ma este, de talán már holnap. Egy kis szerencsével kisüt a nap, és a hó elolvad az utakon, így elmehetünk segítségért. Tudtam, Calvinnak nem fog tetszeni, hogy ellenkezem, de nem gondolkodott racionálisan. A haragja láthatóan elködösítette az agyát. Megölte Shaunt, és féltem, ugyanezt készül tenni Jude-dal is. Két gyilkosság nyomait nem tudja elrejteni – és a tény, hogy úgy tett, mintha meg tudná tenni, csak azt bizonyította, hogy elvesztette a kapcsolatát a

valósággal. Segítenem kellett neki, hogy visszaszerezze a józan eszét, és újra tisztán gondolkozzon. – Calvin – szóltam utána. – Ne nyúlj hozzá! Megtorpant a lépcsőn, összehúzott szemmel, dühösen összeszorított szájjal nézett le rám. Merev tartása kőszoborra emlékeztetett. – Bántotta a húgomat. És téged. – Nem bántott. Calvin fújt egyet. – Hallod te a saját hangodat? Elrabolt! A jégbe fagyott hegyen át vonszolt magával, mint egy foglyot! Hogyan győzhetem meg Calvint anélkül, hogy agymosottnak tűnjek? Jude megmentette az életemet. Emberségesen bánt velem. Megígérte, hogy elhoz Idlewilde-ba, amikor egyszerűbb lett volna, ha a sorsomra hagy, hadd fagyjak meg a hóban, ő pedig elmenekül. Még azután is velem maradt, hogy átadtam neki a térképet. És most már azt is biztosra vettem, hogy ha nem rohanok el, végig kitartott volna mellettem. – Maradj ki ebből – tette hozzá Calvin. – Sok mindenen mentél keresztül, nem látsz tisztán. – Én mentem keresztül azon a sok mindenen, Calvin! – böktem a mellkasomra. – Én tudom, mi történt a hegyen. És én kérem, hogy hagyd őt! Hadd intézkedjen a rendőrség! Cal értetlenül oldalra hajtott fejjel méregetett. – Miért véded? – Nem védem. Csak azt kérem, hogy bízd a rendőrségre. Ezért vannak. – Elrabolt téged, Britt, érted, amit mondok? Törvénytelen és veszedelmes dolgot tett. Látszik, hogy cseppet sem tiszteli az emberi életet. Azt hitte, megúszhatja. Felhasznált téged, és még más hozzád hasonlókat is felhasználna, ha valaki meg nem állítja. – Hozzám hasonlókat? – ismételtem értetlenül. Calvin türelmetlenül a levegőbe bokszolt a karjával. – A védteleneket. A naivokat. Te olyan lány vagy, akit a Mason-félék prédának tekintenek. Mert ö ragadozó. Megérzi a gyengeséget, a tehetetlenséget, ahogy a cápa is kilométerekről megérzi egyetlen csepp vér szagát a vízben. A vér az arcomba szökött. Shaun és Jude nem a tehetetlenségem miatt ejtett túszul. Mi több, Shaun éppen azért engem választott Korbie helyett, mert elhitte, hogy erős, képzett túrázó vagyok. Mert én elég okos voltam,

hogy meggyőzzem: Korbie cukorbeteg, jobb lesz hátrahagyni. Talpra ugrottam. – Annyira ostoba vagy, Calvin! Azt hiszed, mindent tudsz! Talán meg kellene kérdezned, miért engem vitt magával Shaun és Mason, és miért hagyták a házban Korbie-t! – Mert Korbie feleannyira sem alávetett és tehetetlen, mint te vagy – jelentette ki Calvin megfellebbezhetetlenül. – Te az egész életeden csak átvitorláztál, és elvártad, hogy apád, lan, én, meg, gondolom, egy csomó másik fazon, akiket nem ismerek, megmentsen, ha kell. Képtelen vagy önmagadért bármit tenni, és ezt tudod is. Mason meg Shaun meglátta benned a könnyű célpontot: a hiszékeny lányt, aki kevésre értékeli magát. Korbie nem maradt volna velük olyan sokáig, mint te. Küzdött volna. Elmenekült volna. – Én is elmenekültem! – tiltakoztam. – Megmondom neked, miért téged választottak – közölte Calvin, és a nyugalma csak tovább forralta a dühömet. Nem állhattam hűvös modorát, lenéző pillantását. Abban a percben azt sem értettem, mit láttam benne valaha, hiszen annyira rossz választás volt a számomra! Nyolc hónapot pazaroltam el az életemből, hogy meggyászoljak egy pöffeszkedő, önző tuskót. A helyzet iróniája: Calvin ugyanebben a nyolc hónapban az apja elől menekült, azonban nem látta, amit én. Lassan átváltozott a saját apjává. Már nehezen tudtam volna eldönteni, hogy vele beszélek-e, vagy Mr. Versteeggel. – Mert ki akartak használni. Néhány fickó, a Mason–félék, attól szállnak el, ha a hatalmukba kerítik a lányokat. Ettől legyőzhetetlen nek hiszik magukat. Azért kellettél nekik, hogy legyen ki felett uralkodniuk. Haragos hang szakadt ki belőlem. Calvin nem Jude-ról beszélt: ő sosem próbált uralkodni felettem. Shaun igen, Jude nem. Calvin sose hinne nekem, de kint, a hegyen nem támaszkodtam mindenestől Jude-ra. Nem hagyta. Túléltem, mert bízott benne, hogy megállók a saját lábamon. Az elmúlt néhány nap alatt érettebbé váltam, mint a középiskola négy éve alatt. – És még én vagyok ostoba? – zárta le a tirádát Calvin. – Hallgass! – csattantam fel dühtől remegő hangon. – Senki nem hibáztat téged, Britt. Átmosta az agyadat. Ha kívülről láthatnád magadat, független nézőpontból, nem próbálnál további mentségeket keresni egy bűnöző számára. Folyton őt véded. Ha nem volna több eszem ennél, azt hinném, titokban belezúgtál.

Sok mindenre számítottam, erre nem. Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de nem bírtam védekezni. Éreztem, hogy égni kezd az arcom, a végén már a fülem hegye is bizsergett. Calvin is meglátta, és fensőbbséges arckifejezése leolvadt. Egy másodpercig értetlenül ráncolta a homlokát, aztán elfelhősödött a tekintete. Attól tartottam, hogy rájött a titkomra, de megrázkódott, és minden utálat vagy megbántottság, amit a szemébe képzeltem, eltűnt. – Tíz percig szeretnék kettesben maradni vele – mondta hang– súlytalanul, és felsietett. Visszahuppantam a kanapéra, átkaroltam felhúzott térdemet, és előre– hátra ringatóztam. Hiába égett néhány lépésnyire a tűz, én borzongtam. A gondolataimat különös köd tompította. Bárcsak képes volnék gondolkodni! Meg kell akadályoznom, hogy Calvin túl messzire menjen. De hogyan? Korbie talán meggyőzhetné a bátyját, ő azonban begyógyszerezve alszik, és ha felkeltem, Calvin igazán feldühödik. Ráadásul úgy véltem, még ha fel is ráznám, Korbie akkor sem venné a fáradságot, hogy segítsen Jude-on. Ő úgy ismerte, mint Ászt, a két ember egyikét, akik sorsára hagyták őt. Idegesen felugrottam, és járkálni kezdtem a konyhában. Ha nincs semmi, amivel elterelhetem a gondolataimat az emeleten zajló dolgokról, legalább a kezemet lefoglalom. Rendet raktam, és végül kivittem a szemetest a hátsó ajtó melletti kukába. Amikor felemeltem a fedelét, meglepve láttam, hogy a kukában több szemeteszsák halmozódik, a szagból ítélve ráadásul hetek óta. Csakhogy tudtommal a Versteeg család nem járt idén télen Idlewilde-ban. Lehetetlennek tűnt, hogy Calvin ennyi szemetet termeljen az alatt a pár nap alatt, amit itt töltött. Elfelejtették volna elvinni a zsákokat nyár végén, amikor utoljára fent voltak? Ez nem vallott Mr. Versteegre, aki minden alkalommal megbízott egy takarítócéget, hogy makulátlan rendet tegyenek a házban. Értetlenül mentem vissza, és sorra nyitogatni kezdtem a szekrényeket. Mindegyik tele volt: nagyrészt egészségtelen kajákkal, abból is Calvin kedvenceivel: Lucky Charms reggelizőpehely, szárított marhahús–csíkok, fánkok, Ritz keksz, darabos mogyoróvaj. Tudtam, hogy Mrs. Versteeg az előző héten felküldte az asszisztensét a nekem és Korbie-nak szánt ellátmánnyal, azokat a dobozokat azonban jól láttam – még mindig a bejárati folyosón voltak, és senki sem nyúlt hozzájuk.

Nem állt össze a kép. Miért hagyta volna a család a téli hónapokra mindennel feltöltve a kamrát, ha nem akartak feljönni? Ha nem veszem biztosra az ellenkezőjét, azt hihettem volna, valaki igenis lakott itt ez idő alatt. Végigfutott a hátamon a hideg. Több dolog is volt, ami nem állt össze – ami a felszín alatt régebb óta motoszkált bennem. Mielőtt megölte volna Shaunt, Calvin azt mondta neki, láttalak már. De hogyan lehetséges ez? Jude szerint Shaun nagyjából egy éve költözött Wyomingba, Calvin pedig a Stanfordon töltötte az év nagy részét. Mikor találkozhatott Shaunnal? Lehetetlen gyanú öltött alakot a fejemben, de félrelegyintettem. Nem kételkedhettem Calvinban. Nem fogok kételkedni benne. Mi ütött belém, hogy a legrosszabbat feltételezem róla? Semmi okom a bizalmatlanságra. Csakhogy azon kaptam magam, hogy éppen azt keresek – okokat. Magyarázatokat. Bizonyítékot, hogy az új, riasztó gondolatom alaptalan. A nappaliban átpörgettem az asztalra rakott papírokat, hátha találok arra utaló jelet – közüzemi számlát, friss levelet, újságot, hogy valaki itt lakik mostanában. Semmi. A fürdőszoba más képet mutatott. A vécécsészében lévő rózsaszínes lerakódás elárulta, hogy használják, de nem pucolják. A mosdón és a pulton elkenődött fogkrémet láttam, a tükörre vízcseppek száradtak. Tudtam, hogy Mr. Versteeg nyár végén fizetett azért, hogy kitakarítsák a házat. Valaki járt itt szeptember után. Valaki itt töltötte a telet. Nagyot nyeltem. Nem akartam arra gondolni, kicsoda. Visszatértem a nappaliba, és alaposabban nekiláttam a papírok átfésülésének. Egy fecnin akadt meg a szemem: befizetési bizonylat volt a Snake River vadevezős társaságnak. Előző év szeptember tizenötödikén állították ki, Calvin nevére. Hetekkel azután, hogy állítólag elutazott az egyetemre. Lehunytam a szemem, úgy próbáltam átgondolni a rémes, félig alakot öltött gyanakvást. Cal? Nem, nem, nem. Macié O’Keeffe, a vadevezős túravezető lány, aki tavaly szeptemberben tűnt el, a Snake Rivernek dolgozott. Ott találkozott Calvinnal? Ezért nem hívott többé Calvin, és végül ezért szakított velem? Találkozgattak? Összekaptak? Egy alkalommal, miután Macié végzett a munkával, Cal... Nem bírtam végiggondolni. Cal az elmúlt nyolc hónapot az egyetemen töltötte. Nem ölhette meg Macie–t tavaly szeptemberben. Nem ölhetett meg senkit. Rám tört a szédülés: az ujjaim közé csíptem az orrnyergemet, hogy

elűzzem. A pillanat valószerűtlennek tűnt, vontatottnak, émelyítőnek, mint egy rémálom. Hogy lehetne Calvin gyilkos? Növekvő kétségbeeséssel kutattam tovább, és kiemeltem egy gyűrött szórólapot, amelynek a tetejére vaskos betűkkel azt írták: ELTŰNT! Kisimítottam a Lauren Huntsman mosolygó arcát elcsúfító ráncokat. A lap tetején éktelenkedő lyukból ítélve egy fára vagy egy telefonpóznára szögelték. Logikus – a keresőcsapatok bizonyára átfésülték Jackson Hole-t és a környékét. Mindannyian fáradhatatlanul kutattak egy elveszett lány után, Calvin pedig elhozta a szórólapot emlékbe. Annak emlékére, amit tett. Igaz, gondoltam kábán. Idlewilde-ban rejtőzött. Nem csoda, hogy le akart beszélni minket Korbie-val, hogy feljöjjünk. Itt vannak a titkai. A hazugsága szélesre tátotta a pofáját, azzal fenyegetett, hogy egészben elnyel. Calvin hazug. Calvin idegen. Calvin gyilkos.

Harmincnegyedik fejezet

KI KELL JUTTATNOM JUDE-OT IDLEWILDE-BÓL! Mindannyiunkat ki kell juttatnom a házból. Calvin közelében nem vagyunk biztonságban. Calvin. A rettenetes dolgok, amiket elkövetett... Istenem, add, hogy tévedés legyen! Biztosan van magyarázat. Kellett, hogy legyen valami oka. Szem elől tévesztettem valami fontos információt. Még nincs késő, még segíthetek. Felérve az emeletre láttam, hogy a háló ajtaja résnyire nyitva maradt. Calvin dühtől elcsukló hangja kiszűrődött. Jude-ot vallatta. – Hol a térkép? A matracon ült, Jude mellett, nekem háttal. Az éjjeliszekrényen álló gyertya vibráló fényében láttam, hogy Jude egész testében reszket, még a kezét–lábát feszesen rögzítő kötelek is remegnek tőle. Calvin bekötözte a vállát, de mást nem tett, csak kinyitotta az ablakot: az ajtó alatt kiszökő hideg huzat a bokámat csípte. Perceken belül olyan hideg lesz bent, mint odakint. Rosszullét kerülgetett a gondolatra, hogy ez csak a kezdete a kínzásoknak, amiket Calvin kieszelt. – Miért érdekel ennyire? – kérdezett vissza Jude fájdalomtól elcsigázva. Szaggatottan, egyenetlenül zihált. Calvin halkan, de élesen nevetett; belebizsergett a fejbőröm. – Te nem tehetsz fel kérdéseket. Belestem a résen. Calvin akkor billentette meg a gyertyát Jude lemeztelenített mellkasa felett. Jude levegőért kapott, majd fájdalmasan felnyögött. – Még egyszer kérdem, hol a térkép? Jude ívbe feszült, hogy kiszabaduljon, de hasztalan igyekezett: a kötél kiváló minőségű volt. – Elrejtettem. –Hol? – Tényleg azt hiszed, hogy elmondom? – vágott vissza Jude.

Ez csodálatra méltó bátorságra vallott, hiszen Calvin kezében volt, és már így is nagyon szenvedett. Mindazonáltal rossz választ adott, és Calvin újra megbillentette a gyertyát, forró viaszt csepegtetve a bőrére. Jude egész testében megfeszült, halkan nyöszörgött. A halántékán verejték ütött ki, lecsordult a nyakára, ugyanakkor azonban szinte rángatózva vacogott. – A három zöld pötty – lihegte rekedten. – Azokat elfelejtetted megjelölni. Ezúttal Calvin húzta ki magát; nem felelt, de a válla emelkedése– süllyedése elárulta, hogy Jude megjegyzése célba talált. – Három zöld pötty. Három elhagyatott menedék. Három halott lány. Látod az összefüggést? – Jude kemény vonásai elárulták, hogy valójában nem kérdésnek szánta. – Nahát, az emberrabló rám akar kenni néhány gyilkosságot? – vágott vissza Calvin, amikor megtalálta a hangját. – Az egyik zöld pötty az a prémvadászkunyhó, ahol a túrázók megtalálták a megfojtott Kimani Yowell testét. A másik kettő elhagyott ház. De ha már az elméleteknél tartunk, itt egy újabb. Szerintem Kimanit nem a fiúja ölte meg. És Macie-t sem a vízre szálló vadevezősök. És Lauren Huntsman sem fulladt bele részegen, véletlenül egy tóba. – Jude hangja elcsuklott, amikor kimondta a húga nevét. Nagyot nyelt, az érzéseit sötét pillantással leplezte el. – Szerintem te ölted meg őket, aztán olyan helyre rejtetted a testeket, ahol nem találják meg. Calvin nem felelt, de egyre sebesebben kapkodta a levegőt. – Miféle idióta gyilkos állít elő saját maga ellen tárgyi bizonyítékot? – tudakolta Jude. – Elmondtad az elméletedet Brittnek is? – kérdezte Calvin szinte hétköznapi hanghordozással. – Miért? Meddig vagy hajlandó védeni a titkodat? Ha tudná, őt is megölnéd? – Mindegy – vont vállat Calvin. – Britt nem hinne a te szavadnak az enyém ellenében. Minden izmom megfeszült, félelmemben reszketve a falhoz simultam. Ez nem az a Calvin volt, akit ismertem. Hová lett az a fiú? – Erre ne számíts! Nagyon meggyőző a mesém – felelt Jude gonoszul csillogó szemmel. – Először azt hittem, Shaun a gyilkos. Amikor lelőtted, kétségbeestem, mert elvesztettem az egyetlent, aki megfelelhetett volna a

kérdéseimre. Aztán elgondolkodtam, miért is lőtted le, teljesen váratlanul, amikor meg is kötözhetted volna, hadd várja meg a hatóságokat. Mégis lepuffantottad, méghozzá szemrebbenés nélkül. Nem ez volt az első gyilkosságod. Akkor kezdtem gyanakodni, de nem lehettem biztos semmiben, amíg meg nem láttam a Cardinals sapkát, amit Brittnek adtál. És a térképedet. A lábam meg–megcsuklott, kibillent alólam a talaj. Ki kell jutnom. Segítséget kell hívnom. De a gondolattól, hogy visszatérjek a csípősen hideg erdőbe, a kísérteties sötétbe, a szívem összevissza kezdett verni. Meddig jutnék? Két, három kilométerre? Még napkelte előtt halálra fagynék. – Ki vagy te? – vonta össze a szemöldökét Calvin. – Nem vagy rendőr, nincs jelvényed, sem fegyvered. – Felállt, úgy nézett le Jude-ra. – Mi vagy te? Jude görcsös mozdulattal felült; ép vállában és nyakában megfeszültek az izmok, úgy húzta a kötelet, ami kitartott – azonban az ágytámla nyikorogni kezdett a feszítéstől. A hang friss erővel töltötte el Jude-ot. Még jobban megfeszítette a mellizmait, és megpróbálta eltörni a támlát, összeérinteni a csuklóit. Calvin is meghallotta a neszt. Sietve az éjjeliszekrény felé nyúlt, hogy letegye a gyertyát, és inkább az ölében pihenő, jóval fenyegetőbb pisztolyt vegye fel. – Hagyd abba, vagy megint kilyukasztalak! – emelte rá. Jude nem törődött vele: erőfeszítéstől és gyűlölettől eltorzuló arccal húzta a kötelet. Az izzadság nagy cseppekben gördült le a homlokán. Az ágytámla egyre magasabb hangon nyikorgott. Calvin a levegőbe lőtt. Jude visszahuppant a matracra; alig kapott levegőt. Elkínzott torokhangon felnyögött, és elernyedt előző, kikötözött testhelyzetében. – Gyáva vagy – közölte Calvinnal. – Nem csoda, hogy apád mindent megpróbált, hogy sikeres legyél. Tudta, hogy nincs alapja. Korbie miatt bezzeg nem kellett aggódnia. Ő megszerzi magának, amit akar. Te viszont komoly csalódást jelenthettél a számára. Esélyed sem volt. Apád tudta, és a lelked mélyén te is. – Semmit sem tudsz rólam – húzta ki magát Calvin. – Nincs is sok tudnivaló. Calvin Jude arcába nyomta a fegyvert: egész testében rázta a düh.

– Elhallgattathatlak ám! – Te ölted meg azokat a lányokat. Te voltál. Mondd ki! Hagyd abba a bujkálást, légy férfi! Ilyen érzés férfinak lenni, Calvin. Vállald, amit tettél. – Mit érdekel téged, ha én öltem meg őket? – köpte Calvin. – Téged senki nem érdekel. A sorsára hagytad a húgomat. Jude halálosan csöndes válaszát alig értettem. – Ha korábban megtudom, hogy Korbie a te húgod, amikor még változtathatok a dolgokon, életben tartottam volna, hogy lásd, amikor elvágom a torkát. Calvin álián megrándult egy izom, az ujja ráfeszült a ravaszra. – Most azonnal megöllek! – Mielőtt elmondom, hol a térkép? Nem javasolnám. Én már azelőtt rájöttem, hogy te ölted meg a lányokat, mielőtt idejöttem volna. Biztosíték kellett, hogy ha én elbuknék, téged utolérjen a halálbüntetés. Wyomingban méreginjekcióval ölnek. Nem bánok sok mindent, de azt igen, ha nem láthatnám, amikor a székbe szíjaznak, és te összeszarod magad. Olyan helyre tettem a térképet, ahol megtalálják, ezt elhiheted. – Hazudsz! – Calvin csak legyintett, de a hangja remegése elárulta aggodalmát. – Átkutattad a ruháimat. Tudod, hogy nincs nálam a térkép. Mi másért hagytam volna hátra, mint hogy tudtam, nem kerülhet újra a kezedbe? Hogy tudtam, az áldozataid sírhelyeit jelöli? Jude hangja egyenletes, sima maradt, a teste azonban rángatózott a borzongástól, és az arcán csillogó verejték elárulta: erős fájdalmai vannak. A takarón, a válla alatti nagy, vörös folt egyre nőtt. – Választhatsz – mondta kis hallgatás után Calvin. – Megmondod, hol a térkép, és egy gyors golyót kapsz a fejedbe. Vagy tovább játszadozol, és akkor olyan lassan és találékonyan szorítom ki belőled a lelket, ahogy csak bírom. – Nem fogom elárulni. Ha megölsz, akár lassan, akár gyorsan, ott a bizonyíték, hogy ötszörös gyilkos vagy. Énnyire véres kézzel semmi, de semmi esélyed, hogy megúszd a halálbüntetést. Calvin fürkészőn végignézett Jude-on. – Ki vagy te? – kérdezte szinte csodálattal. Jude felemelte a fejét a párnáról, a szemében éles, barbár fény csillant. – Lauren Huntsman bátyja vagyok – közölte. – Az egyetlen, akivel nem kellett volna ujjat húznod.

Calvin arcára egy pillanatra kiült a döbbenet, de hamar összeszedte magát. Hátravetette a fejét, és még egy jókedvű kacajt is kipréselt magából. – Mi van? Azt hiszed, én öltem meg a húgodat, és most te... mit akarsz? Megtorlást? Ez egy vendetta? Hadd találgassak: valójában nem Masonnak hívnak. Okos kurafi vagy – tette hozzá elismeréssel vegyes undorral. A falba kapaszkodtam, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Rettenetes hibát követtem el. Jude igazat beszélt. Azért hagyta ott az egyetemet, hogy megbosszulja a húgát. Emlékeztem: említette, milyen közel álltak egymáshoz – a húga jelentett a számára mindent. Persze hogy igazságot akart szolgáltatni. Vajon a szülei tudják? És a barátai? Miféle hazugságokat és mentségeket hagyott hátra, amikor elment? Kezdtem megérezni, micsoda hatalmas feladat volt ez. Jude mindent feladott, hogy levadássza a húga gyilkosát, és most az utolsó dolgot készül feladni, ami még megmaradt neki. Az életét. Mert Calvin nem fogja hagyni, hogy élve elhagyja a házat. A hálóban Calvin semmitmondón vállat vont. – Azt hiszem, jól mondták A keresztapa bán. A vér az vér, és nincs semmi hozzá fogható. Jude lehunyta a szemét, de még láttam, hogy a rátörő érzések fintorba húzzák az arcát. – Nem fogok leállni, amíg nincs nálam a térkép, ugye, tudod? Calvin megkerülte az ágyat, majd a távolabbi oldalra érve felnézett; a tekintete egyenesen az ajtóra esett, ami mögött én rejtőztem. Megdermedtem. A folyosón sötét volt, biztosra vettem, hogy nem láthat. Felém bámult, de éreztem: csak elnéz a semmibe. A testem körvonala nem vált ki a mögöttem sűrűsödő árnyakból. Felemelte a kezét, határozottan megdörgölte az állát – ismertem a mozdulatot, azt jelentette, hogy a következő lépését tervezi. Amikor újra Jude-ra nézett, kihasználtam az esélyt, megfordultam, és csendesen lelopakodtam a konyhába. Ellenőriztem a telefont – ahogy Korbie mondta, nem volt vonal. Vagy a vihar intézte el a vezetéket, vagy Calvin. Cal mobilja a konyhapulton hevert, de nem talált hálózatot. Végigtúrtam a fiókokat, hátha akad valahol egy fegyver – hiába. A nappaliban, az íróasztal fiókjában is hiába kutattam, onnan Calvin már kivette a pisztolyt. Egyre kétségbeesettebben, a pánik szélén benyúltam a kanapé párnái alá, és az utolsót csaknem a falhoz is vágtam. Calvin apja gyűjtötte a fegyvereket,

jó néhánynak kellene a házban lapulnia. Vadászpuskáknak, távcsöveseknek, kézifegyvereknek – de hol vannak? Odasiettem a falhoz tolt antik utazóládához; ez volt az utolsó reményem. Felcsaptam a fedelét, és zakatoló szívvel belenéztem. A vén, megvetemedett faláda alján egy kis pisztoly hevert. Remegő kézzel tettem a pizsamám zsebébe, és a súlyát mérlegelve felálltam. Le tudom lőni Calvint? Ha arra kerül a sor, képes lennék megölni az édes, sebezhető srácot, akit mindig zsinóron rángatott az apja? Akibe beleszerettem? A történetünk évekkel ezelőtt kezdődött, az életünk rengeteg szálon összefonódott – talán nem is voltak különálló szálaink. Ki ez az eltorzult, sérült Calvin? Ereztem, ahogy egyre távolabb kerülök tőle – a veszteség a velőmig hatolt. Megfordultam. Mögöttem állt.

Harmincötödik fejezet

KERESEL VALAMIT ? – kérdezte. Túl sokáig tartott, mire kipréseltem magamból a választ. – Egy takarót. Fázom. – Ott van egy, a kanapén. Ahol mindig. – Tényleg. Ott van. A szeme sötét mélységébe néztem, próbáltam kitalálni, mire gondolhat. Tudta, hogy mindent kihallgattam? Pillantása arcomról a kezemre tévedt, majd vissza. 0 is megfigyelt engem. – Megcsókoltad? – kérdezte. – Kicsodát? – hárítottam, bár pontosan értettem. – Megcsókoltad Masont? – ismételte Cal riasztó nyugalommal. – Amikor kettesben voltatok az erdőben, lefeküdtél vele? Nem fogom hagyni, hogy kiborítson. Igyekeztem teljesen hétköznapi arcot ölteni, és értetlenül néztem vissza rá. – Te meg miről beszélsz? – Szűz vagy, vagy sem? Nagyon nem tetszett a szemében ragyogó vizsgálódó, rögeszmés fény. Muszáj volt elterelnem a témát. – Ne csináljak neked kávét? Megyek, és... – Csss! – A mutatóujját az ajkamra tette. – Az igazat. Az a csillogás a tekintetében... megfékezett energia volt, csak arra várt, hogy elszabadulhasson. Hiába tudtam volna védekezni, éreztem, hogy elolvad a bátorságom. Hallgattam, tudva, hogy Calvin utálja a vitát. Mindig övé volt az utolsó szó. – Ó, Britt – csóválta a fejét csalódottan. – Azt hittem, jó kislány vagy. Ez a képmutató kijelentés feldühített, és a harag egy pillanatra elmosta a félelmemet. Hogy merészel megítélni? Ő megölt három lányt! Egyszerre minden, amit utáltam Calvinban, különös súlyt kapott: a hibái, a nagyképű viselkedése, felszínes sármja, őszintétlensége, és leginkább az a személytelen közömbösség, ahogyan véget vetett a kapcsolatunknak. Sötét oldalának apró, felzaklató jelei, amelyeket mindig is láttam,

mindössze figyelmen kívül hagytam. Calvin fájdalmat okozott az embereknek. Csak azt nem tudtam, milyen mesterien művelte ezt. – Semmi közöd hozzá, mit csináltam Jude-dal. Legörbült a szája. – De még mennyire, hogy van. Bántott téged és Korbie-t. Azt akarom, hogy megfizessen érte. Mit gondolsz, milyen érzés nekem, ha a pártját fogod? Ha a hátam mögött neki segítesz? Fáj, Britt. És felbosszant. A keze ökölbe szorult. Hátraléptem. Calvin kinyitotta az öklét, újra összezárta, kinyitotta, ritmikusan, oda sem figyelve. Mr. Versteeg szokása volt ugyanez, és ahányszor megláttuk, Korbie-val együtt kimenekültünk a szobából, hogy a szekrénye mélyén megbújjunk, teljes csöndben, ahol nem talál ránk. – Kint jártam az erdőt, fáztam, éheztem, kerestem Korbie-t és téged, és te közben egy pasival flörtölgettél, akit nem is ismersz, de azért hagytad, hogy a torkodba nyomja a nyelvét, melengetted hajnalig, megmutattad neki az én térképemet – a szónál nyomatékosításul ököllel a mellkasára csapott –, elvezetted az én házamig – ütés –, veszélybe sodortad az én húgomat – ütés. – Tudod, mit tett volna velem apám, ha Korbie meghal odafent? Miközben nekem kellett volna vigyáznom rá? Téged olyan nagyon érdekel Mason, vagy Jude, vagy hogy a pokolba hívják, de mi van velem? Idehoztad, átvertél, neki adtad a térképet. Átvertél! – üvöltötte; az arca sötétvörösre vált, az ajka remegett dühében. Előhúztam a pisztolyt, és a mellkasára emeltem. Remegett a kezem, de ebből a távolságból nem hibázhattam el, idegesség ide vagy oda. Calvin arca kifejezéstelenné vált a fegyver láttán. – Ne gyere közelebb! Alig ismertem meg a saját hangomat: a szavak érthetőek maradtak, bár a hisztéria határán billegtem. Mi lesz, ha nem engedelmeskedik? Még sosem lőttem korábban. A hideg fém idegenül, súlyosan húzta a kezemet, riasztóan simult az ujjaimba. Izzadság ütött ki a tenyeremen, amitől még ügyetlenebbnek éreztem magam. Calvin szemébe apró mosoly költözött. – Te nem lőnél le engem, Britt. – Térdelj le! – Pislogtam, hogy kitisztuljon a szemem előtt a látvány, próbáltam Calvinra összpontosítani. Jobbra–balra imbolygott. Vagy talán a szoba forgott. – Nem. Nem játszunk ilyen kutyakomédiát – jelentette ki hűvös

fensőbbséggel. – Fogalmad sincs, hogyan kell fegyverrel bánni, ezt magad mondtad. Nézz oda, a hüvelykujjad a kakason van, ami visz– sza fog csapódni, ha lősz, és megsebesít. Ideges vagy. Megrántod a ravaszt, amitől félrecsúszik a célzásod. A lövés hangja megijeszt, és eldobod a fegyvert. Kímélj meg mindkettőnket az egésztől, és tedd szépen a földre! – Lelőlek. Esküszöm, hogy megteszem. – Ez nem Hollywood. Még ilyen közelről sem egyszerű eltalálni a célt. Meglepődnél, hányan vétik el. Ha rám lősz, vége. Valakinek fájni fog. Meg tudjuk akadályozni. Add ide a pisztolyt, és kitalálunk valamit. Szeretsz engem, és én is szeretlek téged. Erre gondolj! – Megöltél három lányt! Calvin elvörösödött, de határozottan rázta a fejét. – Tényleg elhiszed ezt, Britt? Tényleg ilyen kevésre tartasz engem? Egész életünkben ismertük egymást. Tényleg elhiszed, hogy hidegvérű gyilkos vagyok? – Nem tudom, mit gondoljak! Miért nem magyarázod meg nekem? Mit ártottak neked azok a lányok? Minden a lábad előtt hevert! Okos vagy, jóképű, sportos, gazdag, és még a Stanfordra is ösztöndíj... Calvin felemelte és megbillegtette az ujját; láttam, hogy az ajka körül gyülekeznek a bosszúság ráncai. Remegni kezdett, az arca elsötétült. – Semmim sem volt! Stanford elutasított! Nem jutottam be, Britt! Te nem tudod, milyen teljesen erőtlennek lenni! Semmim sem volt. Ők birtokoltak mindent. Azok a lányok... nekem kellett volna a helyükben lennem! Nekem...! – ismételte keservesen. – Ezért ölted meg őket? Mert ők elérték, amit te csak akartál? – kérdeztem rémülten, rosszulléttel küzdve. – Lányok voltak! Lányok értek el többet nálam, Britt! Hogyan élhettem volna ezzel a tudattal? Apám az idők végezetéig felemlegette volna. így is épp elég rossz volt odahaza, hogy mindenből versengést csinált Korbie és énköztem, de az ő javára rendezte el a szabályokat. Korbie már akkor jobb volt nálam, ha csak leült a fenekére. Tőle semmit sem várt el, mert ő lány. Tőlem viszont mindent. A hangjából nem csendült ki megbánás. Szerettem volna, ha rémültnek látom, ha sajnálja, amit tett – ha beismeri, hogy megtört lélek. Ám ő nem hibáztatta saját magát. Úgy érezte, a lányok, akiket megölt, fenyegetést jelentenek rá nézve. Megalázták. A gondolataim visszatértek a garázsban talált véres kötélhez. Kimani

Yowellt megfojtották. Vajon Macie-t és Laurent is? Calvin nem csak úgy ölt: személyes ügyet csinált belőle. A saját kezével tette. Nem az áldozatok voltak fontosak – hanem ő maga. – Amikor Laurent megölted, még együtt jártunk! Ha én bejutok egy jobb iskolába, velem is végeztél volna? Felkapta a fejét, a szemembe nézett. – Téged soha nem bántottalak volna – jelentette ki. – Bíztam benned, Calvin! Elhittem, hogy te vagy az igazi. Meg akartalak védeni, boldoggá tenni. Utáltam a módot, ahogy apád bánt veled, és amikor rajtam töltötted ki az iránta érzett haragodat, akkor sem hibáztattalak. Azt gondoltam, jobbá tehetlek! Azt hittem, jó ember vagy, és csak az kell, hogy valaki szeressen! – Még mindig megbízhatsz bennem – felelte, holott egyáltalán nem ez volt a lényeg. – Mindig a te Calvinod leszek. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Ezt mindenki meg fogja tudni. Börtönbe kerülhetsz. Az apád... – Az apámat hagyd ki ebből! – Cal keze ismét ökölbe szorult. – Ha segíteni akarsz, őt ne rángasd bele! – Nem hiszem, hogy tudok még segíteni rajtad. A szeme megvillant, de a harag fellobbanása mögött mélységes szomorúságot láttam. – Sosem voltam elég jó. Sem apámnak, sem neked, de neki aztán végképp nem. Britt, az apám megölt volna, ha elárulom, hogy nem vettek fel az egyetemre... inkább ez, mint hogy elviselje a megaláztatást. Szóval kénytelen voltam mindenkinek Stanfordról hazudozni, miközben itt rejtőztem el, Idlewilde-ban. Nem akartam az egészet. Laurent sem akartam megölni. Nem terveztem el semmit. Egyszer, amikor túráztam, összeakadtam Shaunnal. Fényképeket készített róla. Lauren egy Cardinals baseballsapkát viselt. Akkor pattant el bennem valami. Hullarészeg volt, és ez csak fokozta a dühömet. Ez a részeges bejutott a Stanfordra, én meg nem... El akartam venni tőle az egyetemét, de hát ilyet nem lehet csinálni. Úgyhogy amikor Shaun kiment a szerszámos kamrába, én... elvettem helyette az életét. – Ó, Cal... – suttogtam. Undor és szánalom keveredett bennem. Shaun visszatért a kamrából, és holtan találta Laurent. Pánikba esett, belegyömöszölte a testét a ládába. A medálját biztosan levette, tudván, hogy értékes lehet; Calvin ilyenekkel

nem törődött, neki sosem voltak pénzgondjai. Most, hogy minden részlet napvilágra került, könnyű volt belátni, miért gondolta Jude, hogy Shaun a tettes. Pedig Calvin tette. A viszolygás kiült az arcomra. Calvin is meglátta – és valami elpattant benne. Az arca eltorzult, hideg, elérhetetlen maszkká vált. Abban a pillanatban teljesen másvalakivé alakult. Még sosem láttam ennyire keménynek, érzelemmentesnek. Felém lépett. – Ne gyere a közelembe, Calvin! – figyelmeztettem élesen. Újabb lépést tett. A vállam már fájt, olyan régóta tartottam célra a fegyvert. Akkor jöttem rá, hogy a könyököm beállt, a kezemet alig érzem – a felismeréstől elkezdtem reszketni. Calvin még egyet lépett felém. Egy utolsó még, és elég közel ér, hogy leüssön. –Állj, Calvin! Nekilendült; abban a felfoghatatlan másodpercben azonnal, ösztönösen cselekedtem. Meghúztam a ravaszt, és el is rántottam a fegyvert, ahogy Cal megjósolta. Üreges kattanás hallatszott. Calvin megbotlott a zajt hallva, fél térdre esett, a szemét olyan tágra nyitotta, hogy zöld írisze körül mindenütt megláttam a fehérjét. Meglőttem? Hol a vér? Elhibáztam? Calvin csendesen, rosszindulatúan nevetett, de még egy pillanatig térdepelt ott, mielőtt kiegyenesedett volna. Jeges pillantásától elakadt a lélegzetem. Semmi sem maradt az én Calvinomból – éppen olyanná vált, mint az apja. Újra meghúztam a ravaszt. És újra. Ugyanaz a tompa, üres kattanás hallatszott. – Átkozottul balszerencsés vagy – sziszegte Calvin, és kitépte a pisztolyt a kezemből, aztán megragadta a könyökömet, és a bejárat felé kezdett vonszolni. Megvetettem a lábamat, rángatózva próbáltam oldalra kitörni. Tudtam, mit fog tenni, hiszen ez volt a legkegyetlenebb szenvedés, amit okozhatott nekem. Nem viseltem kabátot, de még csak cipőt sem. – Korbie! – sikítottam. Meghallja vajon? Ha nem állítja meg a bátyját... – Calvin? Mi folyik itt?

A húga hangjára Calvin riadtan megfordult. Korbie a lépcsőn állt, álmos pillantása ide–oda ugrált közöttünk. – Miért bántod Brittet? – kérdezte végül. – Korbie! – sírtam. – Calvin ölte meg azokat a lányokat. Azokat, akik tavaly eltűntek. És Shaunt is. És ki tudja, még kiket. Engem is meg akar ölni. Meg kell állítanod! Hozz segítséget! – Hazudik, Korb – mondta rá Calvin nyugodtan. – Nyilvánvalóan hazudik. Megzavarodott, ami teljesen természetes, hiszen kihűlt és kiszáradt az erdőben. Menj, feküdj vissza, majd én elrendezem. Adok neki egy altatót, és ágyba dugom. – Korbie – hüppögtem. – Az igazat mondom. Nézd meg a konyhaszekrényeket meg a kukát! Az egész telet itt töltötte. Nem ment a Stanfordra. Korbie zavartan nézett rám, mintha elvesztettem volna az eszemet. – Tudom, hogy haragszol Calra, amiért szakított veled, de attól még nem gyilkos. Igaza van. Aludnod kellene. Dühös hang szakadt ki belőlem: erősen nekifeszültem Calvin kezének. – Eressz el! Eressz el! – Gyere ide, Korbie – szűrte a fogai között Calvin, és jobb fogást talált rajtam segíts lefektetni! – A fülemhez nyomta a száját, és sziszegve folytatta: – Tényleg azt hitted, hogy a húgom ellenem fordul? – Hozz segítséget! A rendőrséget! – kiabáltam, de növekvő rémülettel láttam, hogy Korbie lesétál a lépcsőn. – Minden rendben, Britt – mondta. – Tudom, mit érzel. Én is így voltam, amikor Calvin megtalált a házban. Kiszáradtam, és hallucináltam. Azt hittem, hogy Shaun az. – Hívd a rendőrséget! – sikoltottam. – Most az egyszer csináld, amit mondok! Énnek semmi köze hozzám és Calvinhoz! – Fogd a bokáját – utasította Calvin. Korbie letérdelt mellém – és akkor Calvin a pisztoly agyával fejbe csapta. Korbie egy hang nélkül összecsuklott. Hiába kiáltottam a nevét: elájult. – Ha majd magához tér, azt mondom neki, hogy fejbe rúgtad – nyögött Calvin, és újra megindult velem a bejárat felé. – Ezt nem teheted velem! – rikoltottam hisztérikusan, a szabadulásért küszködve. A karja olyan szorosan fonódott körém, hogy szinte csontomat törte. – Nem bántanál engem, Calvin!

Kinyitotta az ajtót, és kilökött a verandára. Megbotlottam a küszöbben, és hason elterültem a havon. – Ne menj messzire! – szólt utánam. – Mason nem sokra becsüli a saját életét, de talán a tiéd jobban érdekli. Visszaengedlek, miután elmondta, hová rejtette a térképet. – Cal... – könyörögtem, és a lába elé vetettem magam. Rám csapta az ajtót. Hitetlenkedve, szédülve hallottam, amint a retesz a helyére csúszik.

Harminchatodik fejezet FELEGYENESEDTEM,

LESÖPÖRTEM A HAVAT A PIZSAMÁMRÓL.

AZ agyamat még mindig elborította a sokk fekete köde, azonban robotpilótára váltva, mechanikusan végiggondoltam a következő, életfontosságú lépéseket. Szárazon kell maradnom. Menedéket kell találnom. A sötét erdő széle felé sandítottam: a fák magas fala imbolygóit a szélben. Mintha élne, mintha kísértetek járnák: nyomasztóan integettek az ágak. A tenyerem vérzett, felhorzsoltam az eséstől. Csak néztem, és az járt a fejemben, hogy ez nem az én kezem. Ez nem velem történik. Nem én kerültem ki ismét a fagyba, hogy szembenézzek a halállal. Calvin nem bántana. Összeszorítottam, kinyitottam a szememet, próbálva elűzni a ködöt, és visszatérni a valóságba – mert ez nem lehet a valóság. Felnéztem a homlokzatra. A ház kívülről nézve megváltozott – baljósán terpeszkedett el, mint a hegyek körülötte, és hideg volt, bevehetetlen, akár egy jégből faragott kastély. Ököllel vertem az ablakot, éhesen néztem befelé a meleg szobába – és közben a hideg szél átrágta magát a pizsamámon, a veranda dermesztő deszkapadlója kiszívta belőlem az élet hőjét. Calvint nem láttam. Tekintetem a lépcsősor tetején nyíló ajtóra vándorolt, de az bezárult, mióta Calvin kidobott. Egyszerre visszarántott magába a valóság. Az ajtó mögött Calvin most kínálja fel Jude-nak a lehetőségeket: elmondja, hol a térkép, vagy hagyja, hogy Britt halálra fagyjon. Halálra fogok fagyni, gondoltam. Jade nem árulja el, hova rejtette a térképet. Azt akarja, hogy Cal megbűnhődjön a húga megöléséért. Ezért hajlandó a saját életét – és az enyémet is – feláldozni. A súlyos gondolat elsöpörte a bénultságomat. Jude nem fog megmenteni. Egyedül vagyok. A túlélésem csak saját magamon múlik. Nem tudtam felmérni, mennyi időm van. Legjobb esetben egy óra. A testhőmérsékletem lezuhan, és pontosan tisztában voltam vele, mi

következik utána. Nem érzem többé a kezemet és a lábamat, ha gyalogolni próbálok, a lépteim lelassulnak, tévelyegni kezdek. Aztán jönnek a hallucinációk. A környezetem elmosódik, és hallucinálni kezdek. Ropogó máglyát képzelhetek magam elé, és leülök, hogy felmelegedjek mellette... holott csak a hóra huppanok le, és egyre mélyebben csúszom az álomba, amelyből nincs ébredés. A zoknimat eláztató hóié szinte perzselt. Összeszorítottam a fogamat, és átrohantam az udvaron. Amikor elértem a ház sarkát, a szél teljes erővel rontott nekem. Könny szökött a szemembe, némán fel– sikoltottam a sokktól, de leszegtem a fejemet, és küszködtem előre. Az árok. A birtokhoz tartozott, mint a ház. Korbie és Calvin mutatta meg az első látogatásom alkalmával, évekkel ezelőtt. Mr. Versteeg gyaloghidat vert a mély árok fölé, amely a hátsó birtokhatáron futott – a szerkezet alatt árnyékos zug alakult így ki, bár Calvin fantáziátlanul továbbra is csak ároknak nevezte. Korbie lerángatott egy nagy szőnyegdarabot, ami már– már otthonossá tette a rejteket, Calvin pedig maradék fából összeácsolt egy létrát, hogy biztonságosan ki-be mászkálhassunk. Amikor a családdal utoljára jöttünk Idlewilde-ba, Korbie a szőnyeg egy ránca alatt megtalálta Calvin dugicigijét és felnőtt újságjait. A hallgatásunkért fejenként ötven dollárra zsaroltuk meg Calt. Mit meg nem tennék, ha visszamehetnék, hogy eláruljam... Lemásztam az árokba, és kétségbeesve láttam, hogy menedéknek egyáltalán nem alkalmas. A szőnyeg keményre fagyott, és a szelet sem cseleztem ki: heves lökésekkel követett a híd alá is. A lélegzetvétel is fájt. Minden belégzés egyre jobban és jobban lehűtötte a bensőmet. Tökéletesen magányos voltam. Nem hívhatom segítségül aput, nem rángathatom elő lant, hogy megmentsen. Jude pedig az ágyhoz kötözve veszi ki a részét a tortúrából. Valahogyan tüzet kellett gyújtanom, ám a feladat túlságosan nehéz volt. Ha elbukom, senki sem segít. Teljesen, tökéletesen egyedül voltam. Nekidőltem az árok falának, és elsírtam magam. Amíg potyogtak a könnyeim, egy különös emlék merült fel előttem. Nagyon kicsi voltam még, és egy téli napon mezítláb szaladtam ki, hogy Iannel meg a barátaival fogócskázzak. A lábam szinte hólyagosra fagyott a járdán, de ez sem vett rá, hogy abbahagyjam a játékot, akár csak addig, amíg befutok cipőért. Egyszerűen kizártam a tudatomból a hideget, és futottam tovább. Azt kívántam, bárcsak most is átélném ezt – bárcsak

lefoglalna valami annyira, hogy ne is érezzem a nyers, éles, kíméletlen fagyot. Áss! Keress száraz gallyakat! Jude hangja lopózott a gondolataim közé. Nem tudok, válaszoltam tompán. Nem mehetek a hóra, nincs cipőm. Nem áshatok, nincs kesztyűm. A fenyőgyanta úgy ég, mint a benzin, nem emlékszel? erősködött Jude. És pocsékoljam el a maradék energiámat a keresésre? ellenkeztem. Végigfuttattam a kezemet a szőnyeg merev szálain, azon töprengve, mikor fagyok én is hasonlóan keményre. Addig bámultam a mintát, amíg eszembe jutott még valami. Cal cigarettái. Felhúztam a szőnyeg sarkát. És valóban: fakóra száradt, megbarnult fűfészekbe dugva ott lapult egy doboz cigaretta és egy levél reklámgyufa. Hideg volt, de száraz: valószínűleg meggyullad. Az apró győzelem mozgásba lendített. Kínszenvedés lesz átgázolni a havon gyújtóst keresve, de muszáj. Mielőtt lebeszélhettem volna magamat, felvázoltam egy sietős tervet. Mr. Versteeg a konyhaajtó mellett, elegánsan felrakva tárolja a tüzelőt, abból máglyát is rakhatok. Az egyik fa alatt madárfészek hevert – szétszedhetem gyújtósnak. Tobozt és kérget is gyűjthetek, a gyantát pedig majd körömmel kaparom le. Összeszorított foggal kimásztam az árokból, és tántorogva nekifeszültem a szélnek. Minden jeges lökés olyan volt, mint egy pofon. Egyik nedves lábamat raktam a másik elé, úgy botladoztam, és csak egyetlen dologra koncentráltam: az egész világom arra szűkült, hogy összeszedem, ami a tűzrakáshoz kell, vagy próbálkozás közben halok meg. Már nem küzdöttem az elviselhetetlen hideg ellen. Tudomásul vettem, hogy lassan megfagyok. Minden erőmet dermedt ujjaimba összpontosítottam, feltúrtam a fák között lehullott havat, kéregdarabokat, tobozt, gallyakat, tűlevélcsomókat kerestem. A zsebembe tömtem a kincseket, csak annyi időre álltam meg, amíg életre ráztam a kezemet, és folytattam a kutatást. Amikor megteltek a zsebeim, meg–megbicsakló léptekkel visszaszaladtam az árokhoz. Alig éreztem a végtagjaimat, az agyam is lelassult, a gondolataim nyomaték nélkül pörögtek, nem bírták megforgatni a fogaskerekeket.

Tudtam, először gúlát kell építeni, de összekapart készleteim megfelelő darabjainak kiválasztása rettentő nehéznek bizonyult. A gondolataim szétszaladtak; remegve, ököllel toltam egymáshoz a nagyobb fadarabokat. El is fáradtam; a kezem reszketett, minden elszánásomra szükség volt, hogy egymáshoz támasszam a gallyakat. Percekbe telt, hogy hatot-hetet felállítsak. Akkor széttördeltem a fészket, és óvatosan be– tömködtem a darabokat a gúla ágai közé – ám akaratlanul felborítottam az egészet, és az építmény összecsuklott. Kétségbeesetten felnyögtem, térdre estem, és szopogatni kezdtem az ujjaimat, hogy valamennyire felmelegítsem őket. Aztán újrakezdtem. Gallyról gallyra felállítottam a gúlát. Most jobban sikerült; nem volt tökéletes, de reméltem, hogy beválik. Kiszedtem egy gyufát a levélből, és végighúztam a dörzsölő felületen. Csak egy vékony füstcsík szállt fel. Újra és újra próbálkoztam, amíg a gyufafej el nem feketedett. Kitéptem a következőt. És a következőt. A kezem irányít– hatatlanul remegett. Ha nem sikerül nagyon hamar meggyújtanom az egyik gyufát, már nem leszek képes a szükséges finom mozdulatokra – a bal kezem már így is alig mozgott. – Affene! – nyögtem fáradtan. Akkor jutott eszembe, hogy egy kövön is próbálkozhatok. Nem tudom, korábban miért nem ugrott be, talán, mert az ítélőképességem is félig megdermedt addigra. Szerencsére a híd alatt szárazon maradtak a kövek. Az agyam vonakodva, egyenként teljesítette a parancsokat. Kő. Gyufa. Húzd! Siess! Különös döbbenettel néztem, amint a gyufa sisteregve fellobban – csodálattól könnyezve bámultam a táncoló sárga lángocskát. Féltő gonddal helyeztem a gúla aljába. A gyújtós előbb füstölni kezdett, aztán lángra kapott, és a tűz átterjedt a gallyakra, majd az ágakra is. Amikor beleharapott a tűzifába, a tenyerembe temettem az arcomat, és megkönnyebbülten felzokogtam. Tűz. Nem fagyok halálra.

Harminchetedik fejezet A LÁNGOK MELLÉ KUCORODTAM, és addig dörzsölgettem a kezeimet, amíg vissza nem tért beléjük az élet. Megkísértett a gondolat, hogy most már pihenhetnék, de tudtam, nincs időm. Nem ülhetek itt egész éjszaka: ki kell szabadítanom Jude-ot. Egy akadályt sikerrel vettem, csakhogy még több másik áll előttem. Beleborzongtam a gondolatba, mi történik Idlewilde falain belül. Calvin nem nyugszik, amíg rá nem teszi a kezét a térképre. És rájön, hogyan kínozza meg Jude-ot, hogyan eméssze fel az ellenállását. Féltem, hogy ha még sokáig várok, késő lesz. Hirtelen formát öltött a fejemben egy terv. Meglepetésemben kiegyenesedtem. Hiszen Jude is megtalálta a módját, hogy az első vagy hátsó bejáratot elkerülve bejusson a házba! Akármilyen résen át sikerült neki, nekem is menni fog. Még egy utolsó pillanatig kiélveztem a forróságot, felkészültem a kint leselkedő hidegre, aztán kikapaszkodtam az árokból. Ablaktól ablakig futottam a ház mellett, mindegyiket megpróbáltam felfeszíteni. Valamelyik nyitva lesz – Jude sem juthatott be másképp. És a ház túloldalán meg is találtam – az egyik törött pinceablak volt az. Leereszkedtem a mély ablak előtt a földbe süllyesztett szellőzőaknába. A lábam mellett hevertek Jude eszközei: egy nagy kő és egy darab tűzifa. A kővel valószínűleg betörte az ablakot, a fadarabbal pedig kiverte a keretből a fogként kimeredő szilánkokat. Felidéztem Idlewilde alaprajzát. Az emeleti háló a túloldalon helyezkedett el – Jude bizonyára körbekémlelt egy darabig a házban, kifigyelte, hol van Calvin és hol vagyok én, és olyan messze tört be, amilyen messze csak lehetett, hogy meg ne halljuk az üvegcsörömpölést. Okos terv volt. Ugyanakkor azonban azt is jelentette, hogy át kell jutnom az egész házon anélkül, hogy Calvin észrevenné. Átsuhantam a hideg és sötét pincén, felszaladtam a lépcsőn. Résnyire nyitottam az ajtót, kilestem a konyhába. Ott is sötét fogadott. Átsurrantam az ebédlőbe, a falhoz simulva körbekémleltem. Korbie a kanapén hevert,

még mindig eszméletlenül, de Calvin legalább betakarta. Mindannyiunk közül ő volt a legnagyobb biztonságban. Akármit tett is vele Calvin, nem hittem, hogy valaha képes volna megölni a húgát. Vagyis mindössze Judeot kell kijuttatnom, és segítséget hívnom; Korbie-ert majd utána visszajövök. A kabátom és a bakancsom a bejáratnál várt. Magamhoz vettem őket, és felsiettem az emeletre – a lépcső halk nyikordulásai fülsiketítő zajnak tűntek. A háló ajtajánál megálltam, és hallgatóztam. Semmi nesz. Benyitottam. Izzadsággal kevert vérszag csapott az orromba. Az éjjeliszekrényen álló gyertya lángja meglobogott, imbolygó árnyakat vetett a matracon heverő mozdulatlan alakra. Jude kikötözött karja és lába elernyedt, a feje oldalra billenve az ép vállán pihent. Egy rettenetes pillanatig azt hittem, halott, de közelebb lépve láttam, hogy a mellkasa gyengén megemelkedik. Aludt – vagy elájult. Az ágyneműt eláztató vér mennyiségéből ítélve az utóbbi. Odasiettem hozzá, és kitakartam. Bár az ablak már csukva volt, a szoba régen kihűlt. Nem akartam, hogy Jude-nak ismét vacognia kelljen, de valahogy fel kellett ébresztenem. Amikor azonban a takaró lecsúszott róla, felkavarodott a gyomrom – akkor láttam meg, honnan jött valójában az a rengeteg vér. A szörnyű látványtól rám tört a hányinger; a szám elé szorítottam a kezemet, hogy elnyomjam. Jude mellkasát vörös, fájdalmasnak kinéző hólyagok és árkok borították, ám ez semmi volt bedagadt szeméhez vagy a járomcsontjain tátongó vágott sebekhez képest. Törött orra tövében lila, léggömbszerű duzzanat ült. Halkan, sípolva kapkodta a levegőt, hiszen az orrán át nem bírt lélegezni. Csak a szája maradt érintetlen – hát persze, Calvin ahhoz nem nyúl, gondoltam keserűn. Azt akarja, hogy Jude beszéljen. Szüksége van a térképre. – Britt? Reszketeg hangját hallva szorosan megmarkoltam a kezét. – Igen, én vagyok. Minden rendbe jön. Itt vagyok. Minden rendben lesz – fejeztem be elszántan. Semmi szükség nem volt rá, hogy borzadálytól remegő hangom ráébressze Jude-ot, milyen rossz a helyzet. – Hol van Calvin? – Nem tudom. Bármelyik pillanatban megjelenhet, úgyhogy sietnünk kell. – Hála az égnek, hogy biztonságban vagy – mormolta. –

Visszaengedett? – Nem. Hagyta volna, hogy meghaljak – feleltem vékony hangon. – A pinceablakon másztam be. – Kemény, elszánt Britt – sóhajtott Jude megviselten. – Tudtam, hogy megtalálod a módját. Nem vagyok kemény, akartam tiltakozni. Be vagyok tojva, rettegek, hogy mindketten meghalunk. Csakhogy Jude-nak ebben a percben az erős Brittre volt szüksége – eltökéltem, hogy erős leszek a kedvéért. – Mennyire rossz a helyzet? Nincs szükséged nyomókötésre? A vállára rakott kötés még mindig friss vértől csillogott. A táborban megtanultam, hogyan kell alkalmazni a nyomókötést, de nem voltam biztos benne, hogy pontosan emlékszem. Jude kénytelen lesz elmagyarázni. – Nem – válaszolta rekedten. – Csak felületes a seb. Ahogy akarta. Rámeredtem. – Jól céloz – böktem ki. – Mint a legtöbb gyilkos. Nem bírtam nevetni a tréfán. – Másfél kilométernyire van egy másik ház. Kis szerencsével találunk ott valakit. Ha nem, betörünk, és a telefonjukról kihívjuk a rendőröket. Bár büszke voltam összekotort magabiztosságomra, az aggodalom nem eresztett. Jude nem volt olyan állapotban, hogy ennyit gyalogoljon, főleg nem a fagyos szélben. Bár minden arcizma megfeszült fájdalmában, megfordította a fejét, és a szemembe nézett. – Mondtam már, milyen csodálatos vagy? A legokosabb, legbátrabb, legszebb lány, akit ismerek. Elmormolt bókja könnyeket csalt a szemembe. A kézfejemmel megtöröltem az orromat, és egyre bólogattam, hogy magabiztosnak tűnjek. A valódi érzéseimet – kétségbeesést, reménytelenséget és félelmet – félretoltam, nehogy kiolvassa őket a szememből. – Kijutunk innen – feleltem, és megrántottam a csuklóját rögzítő csomót. Kioldottam a kezét, és felszisszentem, látva a kötél marta sebeket a bőrén – aztán áttértem a bokájára. Az egyiken teniszlabda nagyságú duzzanat éktelenkedett. – Britt – lehelte Jude lehunyt szemmel. Riadtan jöttem rá, milyen

gyorsan fogy az ereje. – Hagyj engem! Menj, hozz segítséget! Itt várlak. – Nem hagylak Calvin kezén – jelentettem ki határozottan. – Ki tudja, mi mindent tenne veled. Lehet, hogy nem érnék vissza idejében. – Nem tudok menni. Addig próbálkoztam, hogy kiszabadítsam magam, amíg megsérült az egyik bokám. Szerintem kificamodott. Ne aggódj miattam, Calvin azt mondta, egy ideig nem jön vissza. Olyan meggyőzően mondta, hogy csaknem elhittem neki – csakhogy túlságosan jól ismertem. Feladta, nem hitte, hogy megmenekülhet. A szavaiból kicsengő bizonyosság arra kellett, hogy engem biztosan kijuttasson, mielőtt Calvin visszaér. Vagyis hamarosan – ebben nem kételkedtem. Néhány percnél több időre nem hagyja magára Jude-ot. – Alád igazítom az ágyneműt, és kihúzlak rajta. – Le a lépcsőn? – Rázta a fejét. – Az nem fog menni. Indulj segítségért! Calvin az éjjeliszekrényben hagyta a fegyverét, vidd magaddal! Kinyitottam a fiókot, kivettem és a zsebembe csúsztattam a pisztolyt. Reméltem, hogy nem kell használnom, de készen álltam lelőni Calvint, ha kell. Immár tétovázás nélkül. – Lássuk a bakancsodat – mondtam inkább, és felhúztam a cipőt a bal lábára, olyan gyengéden, ahogy bírtam. Jude levegőért kapott, amikor a bakancs magas szára a dagadt bokájához ért, aztán elernyedt. A szeme lecsukódott, és ki sem nyílt; a lélegzete visszatért korábbi felszínes, egyenetlen ritmusába. Elájult. Megszédültem: ennyi balszerencsére nem számítottam. De nem szándékoztam harc nélkül feladni. Kijuttatom Jude-ot: ha kell, centiről centire vonszolom ki. Begomboltam az ingét, a lábára adtam a másik bakancsát is, végül megmarkoltam a bokáit, és az ágy széle felé húztam. Alig mozdult valamit. Akkor inkább a farmerja övbújtatójába akasztottam az ujjaimat, és a teljes súlyomat bevetve húztam. Végül a teste köré igazítottam a gumis lepedőt, és némi kimerítő rángatás árán lehúztam az ágyról. Nehéz puffanással zuhant le. Most először örültem, hogy nincs eszméleténél, és semmit sem érzett. Felnyögött. Mindenesetre tudatosan nem érzett semmit. Izzadság csörgött az arcomon, mire átvonszoltam a szobán. Aggodalmasan lestem az ajtóra, tudva, hogy Calvin valahol amögött vár,

csakhogy más út nem volt. A második emeletről nem bírom biztonságosan leereszteni Jude-ot. Sietve felrántottam a saját bakancsomat és a kabátomat. Még egy utolsó mély, nyugtató lélegzetet vettem – és kinyitottam az ajtót.

Harmincnyolcadik fejezet JOBBRA-BALRA

VÉGIGPILLANTOTTAM A FOLYOSÓN. Calvinnak semmi nyoma. A korláton átlesve láttam, hogy lent sincs. Hova ment? Elindult, hogy egyedül keresse meg a térképet? Kirángattam Jude-ot a folyosóra – de a meredek falépcsőre nézve rájöttem, hogy igaza volt. Nem tudom biztonságosan lejuttatni: a lepedő nem tompítja a lépcsőfokok éles széleinek ütéseit, arra pedig nem maradt időm, hogy párnát rögzítsek a hátára. Letérdeltem mellé, és határozottan pofozgatni kezdtem. – Ébredj, Jude! – súgtam. Megrándult, érthetetlenül mormolt valamit. – Lejutunk a lépcsőn – folytattam. – Együtt. Ha a vállamra támaszkodik, még sérült bokával is le tud bicegni. – Britt? A feje ismét oldalra csuklott. Erősebb ütésekkel igyekeztem magához téríteni. – Maradj velem, Jude! Megrezzent a pofonoktól, de hála istennek kinyitotta a szemét. A két tenyerem közé fogtam az arcát, és mélyen a szemébe néztem, azt kívánva, bárcsak átadhatnék neki az erőmből. – Menj, Britt! Mielőtt Calvin visszaér – mosolyodott el bátorítón. – ígérem, el sem mozdulok innen. Az ölembe fektettem a fejét, és megsimogattam átizzadt tincseit. Remegett a kezem. Muszáj meggyőznöm, hogy képes rá. A szavai megrémítettek. Feladta, márpedig nélküle én sem tudom végigcsinálni. – Egy csapat vagyunk, emlékszel? Együtt kezdtük, és együtt is fejezzük be. – Csak akadályozlak. Az az igazság, hogy talán túl sem élem ezt. – Ne mondj ilyet! – Visszanyeltem forró könnyeimet. – Szükségem van rád. Egyedül nem bírom. ígérd meg, hogy velem maradsz. Most felállsz, aztán lemegyünk a lépcsőn. Háromra... Jude arca ellágyult – éppen úgy, ahogy a halál közeledtét képzeltem eddig. Azt a pillanatot, amikor véget ér a fájdalom, és már közel a megnyugvás. Elernyedt az ölemben, és még fehérebb lett az arca. Letöröltem a könnyeimet. Ki kell találnom valami más megoldást. És eszembe is jutott: átfordítottam Jude-ot, hogy hason feküdjön. A

karjaimat a hóna alá fűztem, és fejjel előre a lépcső felé vonszoltam. A lába még így is végig fogja verni az összes fokot, de jobb, mintha a gerince tenné ugyanezt. Zihálva, fokonként hátráltam le a lépcsőn. Jude legalább kilencven kilót nyomhatott – szerencsére így a súlya nagy része a lépcsőn maradt. Sajnos valószínű volt, hogy a vállsebét is feltépem ezzel, és rettenetes fájdalmat okozok neki – de akármilyen szörnyű volt is, először ki kell juttatnom, majd utána ráérek aggódni azon, mekkora kárt tettem benne. Jobb, ha én sebesítem meg, mint ha Calvin ölné meg. A lépcső alján, a sima, keményfa padlón könnyen elhúztam a bejáratig. Kinyitottam az ajtót, és a rám csapó jeges szélben összehúztam magam. Calvin terepjárója még mindig a behavazott felhajtón állt. Tehát ő is itt van valahol. A tekintetem riadtan kutatta az erdőt, próbáltam kitalálni, merre mehetett. Mintha segítségnek szánta volna, a lábam mellett hószökőkút lövellt fel, és egy pillanattal később meghallottam a lövés fülsiketítő csattanását is. Káromkodtam, de még gyorsabban igyekeztem Jude- ot a fák fedezékébe vonszolni. Még négy lövést hallottam, szaggatott, gyors ritmusban. Összeszorítottam a fogamat, és tovább rángattam Jude nehéz testét. Amint elértem az erdő árnyékát, a lövések elhallgattak. – Britt? – kérdezte Jude csendesen. Térdre estem mellette. Arca verejtékben úszott, véreres szeme ijedten kutatta a sötétet. – Hol van? Hol van Calvin? – A fák között, a ház másik oldalán. Láttam a torkolattüzét. De túl sötét van, ő nem láthat minket. Jóval közelebb kell jönnie, ha rendesen akar célozni. – Ha van egy csöpp esze, mindjárt meg is teszi. Nem lát, de mi se látjuk őt. Ez a tökéletes alkalom, hogy közel lopózzon, és lesből csapjon le. – Elhallgatott. – Azt mondtad, másfél kilométerre van egy másik ház. Indulj oda! – Nem hagylak egyedül. Rám meredt, aztán riadtan ülő helyzetbe tornázta magát. – Dehogynem hagysz. Ez az egyetlen esélyed. Nem épp kiváló, azt meg kell hagyni, de ennél jobb nem lesz. Minél tovább várunk, annál nagyobb az esélye, hogy Calvin elég közel ér, és vagy lelő, vagy elszakít téged

tőlem. Gondolkodás nélkül belekapaszkodtam, és megcsókoltam. Ép vállát előrehúzta, a hideg vagy a fájdalom miatt, ám az érintésemtől ellazult. Azt vártam, hogy ellök magától, hogy észérvekkel próbál meggyőzni, azonban neki is éppen olyan szüksége volt rám, mint nekem őrá. A halállal néztünk szembe; ez volt a kemény és rideg igazság. Az utolsó perceket pedig nem állt szándékomban elfecsérelni. Ez nem a vágyról szólt, hanem az égető, sürgető szükségről. Arról, hogy megvessük a lábunkat az életben. Jude magához húzott; ha fel is téptem a vállsebét, nem érdekelte. Éhesen viszonozta a csókomat. Éltünk – a halál torkában is, úgy, ahogy még talán soha. – Sajnálom, hogy nem hittem neked – nyögtem ki fuldokolva. – Tévedtem. Hatalmas hiba volt. Most már hiszek neked. Bízom benned, Jude. Megkönnyebbülés csillant a szemében. – Biztosan nem tudlak rábeszélni, hogy elmenekülj abba a házba? – kérdezte, és a homlokomnak támasztotta a sajátját. Halkan zihált, de úgy véltem, nem a fájdalomtól. Láthatóan visszatért az életbe, harcra készen; az arcára íródott elszántságot semmiféle fájdalom nem törhette meg. Csak megráztam a fejem: én is kapkodtam a levegőt. A csókja felért egy adrenalinlökettel. Rettegtem, de túl jó okom volt az életre, hogy hagyjam magam. És az az ok egyenesen a szemembe nézett.

Harminckilencedik fejezet CALVIN NEM FOG MEGÖLNI, amíg el nem mondtam neki, hol a térkép – mondta Jude hideg iróniával. – Azt gondolja, meg kell találnia, mielőtt egy vadőr vagy rendőr bukkan rá. – És hol van? – Amikor reggel, a vadászatból visszaérve nem találtalak, tudtam, hogy Idlewilde felé indultál. Azt is tudtam már, hogy Calvin gyilkos, és olyan gyorsan kell utolérnem téged, ahogy csak lehet. A térképet a fánk alatt hagytam. Blöff volt az egész: segítség nélkül senki nem találja meg. Vagy ha mégis, nem fogják tudni, mit jelentenek a jelzések. Ugyanúgy meglehet, hogy elhajítják, mint hogy megmutatják egy vadőrnek. De nem akarom, hogy Calvin rájöjjön erre a lehetőségre. El kell érnünk, hogy fenyegetve érezze magát, hogy féljen a lebukástól. Britt, teszek róla, hogy élve kiszabadulj innen. Meg kell mutatnod a rendőrségnek, hol a térkép. – Mindketten kijutunk – javítottam ki határozottan. – Calvin esetleg lelőhetne, hogy tanúként se kelljen számolnia veled – folytatta Jude válasz nélkül –, de nem hiszem, hogy megteszi. Te vagy az utolsó aduja. Tudja, hogy ha téged megöl, sosem szerzi meg a térképet. A terve ugyanaz, mint eddig: téged akar felhasználni, hogy megoldja a nyelvem. Ezért maradunk együtt, és együtt támadunk rá. Hátulról ütünk rajta, én majd lefegyverzem. Utána csak fogva kell tartani, amíg a rendőrség meg nem érkezik. – És ha ő üt rajtunk? Jude csak nézett rám, de úgyis tudtam a választ. Legjobb esetben is ötven százalék az esélyünk, hogy legyűrjük Calvint. Keményen megcsókolt – átmelegített, biztonságérzettel töltött el. Azt kívántam, bárcsak sosem eresztene el. Bárcsak így maradhatnánk, egymás karjában, és ez elegendő lehetne. – Nem kell becserkésznünk – vetettem fel halkan. – Elmehetünk a másik házba, hogy hívjuk a rendőrséget. Biztonságosabb. – Megölte a húgomat – válaszolta Jude. – Nem menekülök el. Igazságot szolgáltatok neki. Add ide a pisztolyt!

A szemében gyülekező árnyak megriasztottak. Megérintettem a ruhaujját. – Jude, ígérj meg nekem valamit. ígérd meg, hogy nem végzed ki. Éles pillantást vetett rám. – Az elmúlt egy évben az hajtott előre, hogy megtegyem. – Nem érdemli meg a halált. Nem voltam már szerelmes Calvinba – de attól még az életre szóló ismeretségünk megmaradt. Láttam a jó és a rossz oldalát is. Már nem segíthettem rajta, de el sem akartam pusztítani. Korbie bátyja volt. Az első szerelmem. Túl sok minden kötött össze minket a múltban. De legfőképpen nem akartam, hogy Jude is hozzá hasonlóvá váljon. Gyilkossá. – Rosszabbat érdemel – vágta rá Jude. – Ő azt hitte, a gyilkosság a válasz. Be akarom bizonyítani, hogy van más út. – Azt kéred, hogy hagyjam életben azt, aki kegyetlenül megölte a húgomat. – Börtönbe kerül. Hosszú időre. Ha belegondolsz, nem is élet az. Kérlek, ígérd meg! – Nem ölöm meg – felelte végül Jude sötéten. – A kedvedért. Pedig meg akarom. Átadtam neki a fegyvert, bízva benne, hogy nem követek el hibát. Jude ellenőrizte, hogy töltve van-e. – Amikor ennek vége, illő temetést rendezek Lauren számára. A család és a szeretteink részvételével. Megérdemli. Lesütöttem a szememet. – Az a holttest a raktárban. Fekete koktélruha volt rajta. Lauren volt, igaz? Jude szemébe könnyek szöktek; felnézett a fekete égre, hogy kipislogja őket. Már akkor rájött, hogy a húgáról van szó, amikor először kimondtam, hogy megtaláltam a testet, de csak most remegett meg a válla, akadt el a lélegzete. Elfojtotta a gyászt, mert erősnek kellett maradnia. Miattam. Nem védhetett volna meg, ha Laurenre koncentrál. – Megbocsátott neked, Jude. Ezt el kell hinned. O maga döntött úgy, hogy inni megy. Saját elhatározásából ment el Shaunnal. Ami azután történt, az rettenetes, és nincs rá mentség, és nem azt akarom mondani, hogy Lauren megérdemelte a halált, mert egyáltalán nem... senki nem

érdemel ilyen sorsot. De egyszer neki is fel kellett volna hagyni a várakozással, hogy majd te megmented, és magát mentenie inkább. – A szívem mélyéről szóltam, sokkal több mindenre célozva, mint azt most Jude-nak elmagyarázhattam volna. Az ő társasága kellett, hogy ráébredjek, mennyire függtem apámtól, lantol, Calvintól. Jude mutatta meg, hogy változnom kell, és velem volt az első, riasztó lépések során. Most pedig már rajtam állt, mit teszek újonnan megtalált erőmmel és függetlenségemmel. Jude halk, elkínzott torokhangot hallatott. – Bárcsak én is meg tudnék bocsátani magamnak! Újra és újra azt kérdezem, miért tette ezt Calvin. – A ruhaujjába törölte a szemét. – Tudni akarom az okát. Az agyam követeli a logikus magyarázatot, pedig a valóságban egy hidegvérű gyilkos tetteiben nincs semmi logika. – Azért utálta Laurent, mert ő bejutott a Stanfordra, Calvin pedig nem. Az apja egész életében azt oltotta belé, hogy a lányok valamiképp alacsonyabb rendűek, és nem bírta elviselni a tudatot, hogy egy lány elérjen valamit, amit ő nem. – Ahogy kimondtam, már éreztem, mennyire gyenge indok ez; csak még értelmetlenebbé tette Calvin erőszakos viselkedését. Jude rám meredt. – Azért ölte meg, mert Lauren bejutott egy iskolába, ahová ő nem is akart beiratkozni? – Fájdalommal vegyes undorral rázta meg a fejét. – Ezért vette el a Cardinals sapkát? – Hogy érted? – A baseballsapkát, amit Calvin neked adott. Laurené volt. A sárga folt rajta nem mustár, hanem festék. Ott voltam, amikor rácsöppent. Lauren hálószobáját festettük ki ketten. Sárgára, fekete csíkokkal. – Kimért hangon beszélt, de hallottam a szavai mögött a szenvedést. – Calvin elvette a sapkát, mint egy szimbólumot... hogy diadalmaskodott, és visszavette, ami jog szerint neki jár. A sapka még csak nem is az övé volt. Egy évig őrizgettem, kapaszkodtam belé, mert nem álltam készen, hogy elengedjem a kapcsolatunkat. Azt hittem, a sajátja, és szerettem volna őt közel érezni magamhoz. De olyasmibe fogódzkodtam, ami nem létezett. Fájt a felismerés, de különös módon most mégis könnyebbnek éreztem, hogy lélekben búcsút mondjak Calvinnak. Jude hirtelen az ég felé fordította az arcát.

– Hallod? Füleltem, és valóban meghallottam a távoli, közeledő motorzúgást. – Mi ez? – Helikopter. – A rendőrség? – súgtam; nem akartam túl korai reményekbe ringatni magam. – Nem tudom. – Rám nézett. – Lehet, hogy valaki megtalálta az elhagyott kocsidat, és felhívta őket. Talán téged keresnek, meg Korbie–t. – Elhallgatott. – Nehéz elhinni, hogy ebben az időben, sötétedés után felrepülnek. – Ők azok. – Magamat is győzködtem, hogy így kell lennie. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy senki sem segít rajtunk. Jude vállába fúrtam a fejemet. – A rendőrség az. Vagy a mentőcsapatok. Megtalálnak minket. Minden rendben lesz. Bizonytalan, feszes tartásán éreztem, hogy aggasztja valami. Végül ugyan nyugtatón megsimogatta a hajamat, de amikor megszólalt, a hangjában kételkedés bújt meg. – Még ha meg is látjuk a reflektorukat, akkor sem szaladhatunk ki, hogy leintsük őket. Nem tudom, hogy Calvin tanúk előtt is ránk lőne-e, de nem is akarom megkockáztatni. Amíg el nem kapjuk, a fák között maradunk, rendben? Széles ívet leírva, a mély hóban gázolva kerültük meg Idlewilde hátulját. Bár Jude mindössze egy lépéssel előttem bicegett, egyedül éreztem magam. Az erdő pokolian sötét volt, bármi ólálkodhatott néhány lépésnyire. Az az érzésem támadt, hogy a fák is figyelnek. Vagy Calvin az? Hátulról hirtelen puha léptek nesze ütötte meg a fülemet. Megpördültem – éppen akkor, amikor a meghajolva futó Calvin egy könnyed mozdulattal rám vetette magát. – Jude! – sikoltottam. Jude megfordult, és azonnal célra emelte a fegyverét. Calvin megtorpant – és rám fogta a sajátját. Patthelyzet. – Ha lelősz, lelövöm Brittet – sziszegte Calvin. – Hallod a helikoptert – felelte Jude. – A rendőrség az. Vége, Calvin. Megtalálták a térképet. Érted jönnek. Énnyi volt. – Ez csak egy felderítő – válaszolta Calvin unottan. – Valószínűleg a hegyimentők. Valaki megtalálta Britt kocsiját, és rájuk telefonált. Nem

látnak le ide. Szép próbálkozás, de nem félek. – Dehogynem félsz – vágta rá Jude. – Nem a letartóztatástól, hanem attól, hogy örökké kevésnek bizonyulsz. Félsz a kudarctól. Ezért választasz ilyen célpontokat. Milyen férfi izgul arra, ha védtelen lányoknak parancsolgathat? Megmondom neked: semmilyen. Bosz– szantó érzés rájönni, hogy nem vagy férfi, Cal? Levegőért kaptam. Robbanásig akarja hergelni? – Jó érzés lesz megölni téged – szűrte Calvin a fogai között. – Hát persze – válaszolta Jude ugyanolyan rezzenéstelenül. – Megsebesültem. Te ezt szereted, nem? A könnyű prédát. Calvin arcán lassú, alattomos mosoly terült szét. – Kiélveztem ám őket! Különösen Laurent. Minden rúgást, minden rándulást, minden szikrányi rémületet a szemében. Elhúztam, hogy legyőzhetetlennek érezzem magam. Az enyém volt az irányítás és a hatalom – folytatta, tudva, hol ütheti a legnagyobbat Jude-on. – Csak azt kívánom, bárcsak hallottam volna a sikolyait, de olyan szorosra húztam a nyakán a kötelet, hogy egy hangot se... Jude szemében fekete tűz lobbant – és minden egy pillanat alatt történt. Rávetette magát Calvinra, a fegyvert tartó kezét véve célba. Elkapta a csuklóját, és megrántotta, hogy Cal elejtette a pisztolyt, majd durván az arcába öklözött. Calvin hátratántorodott, üvöltve markolászta az orrát. – Eltörted az orromat! – sziszegte dühösen. Jude felemelte a másik fegyvert is, és Calvinra célzott. – Erezd magad szerencsésnek – közölte. – Van a testedben még kétszázöt másik csont is, amit nagyon szeretnék eltörni. Kezeket a tarkóra! Calvin elsápadt, de kipréselt magából egy reszketeg kacajt. – Nem fogsz lelőni. Britt, tudom, hogy nem hagyod. Ismerlek. – Ne is szólj hozzá! – csattant fel Jude. – Nem érdemled meg, hogy beszélj vele. Egy értéktelen féreg vagy, azt sem érdemelted meg, hogy a világra jöjj. Calvin ezen mintha elgondolkodott volna; pislogott, aztán üres tekintettel megrázta a fejét. – Nem te vagy az első, aki ezt mondja. – Hogyan választottad ki a lányokat? – csapott le rá Jude. – Biztosan kutattál utánuk valahol. – Macie–vel együtt dolgozott a vadvízi evezősöknél – feleltem. – Biztosan akkor ölte meg, amikor megtudta, hogy Macié ősszel a

Georgetownra megy. Kimani a Pocatellóba járt, a mi rivális középiskolánkba. Róla mindenki tudta, hogy várja a helye a Juilliardon. Calvin is tudta. – Apám meg fog ölni – állapította meg Calvin kábán, hitetlenül. – Nem bírom elhinni, hogy az öreg győzött. Talán folytatta még, de szavait elnyelte a rotorlapátok hangos dohogása. Olyan hangossá vált, hogy azt gondoltam, közvetlenül a fejünk fölött húzhat el. Eldöntöttem, mindegy, mit mondott Jude: amint meglátok egy fénycsóvát, kiszaladok a fák közül, és integetek, hogy a pilóta észrevegyen. Calvin az ég fekete kupolája felé fordította a fejét – a vonásairól leolvadt a hitetlenkedés, ahogy megértette. A vereség árnyéka suhant át az arcán, tehetetlen, szomorú, szinte kisfiús kifejezés. Összetette két csuklóját, és Jude felé nyújtotta. – Gyerünk, kötözz meg! – kezdte, de a hangja elcsuklott, és elsírta magát. – Hadd lássa az apám, hogy már férfiként viselem a büntetést. Abban a pillanatban meghasadt a szívem. Szerettem volna átölelni Calvint, és megnyugtatni, hogy minden rendben van – csakhogy nem volt. Semmi. Ő maga sem. Ezen az elfajzott, lelki sérült emberen, akivé lett, már nem lehetett segíteni. Átfutott a fejemen, vajon mit szól majd Mr. Versteeg, ha megtudja, mit tett Calvin. Felelősnek érzi majd magát? Aligha. Inkább kiragadja Calvint, mert minél távolabbra akar majd kerülni a fia szégyenétől. Jude hátracsavarta Calvin karját. Akkor kezdtem el én is sírni. Üres, összezavarodott érzés tört rám, ami nem szomorúság volt. Vagy talán mégis – szomorúság, mert régen szerettem Calvint, és nem értettem, miként lett a számomra kedves fiúból egy ilyen brutális, könyörtelen rém. Szomorúság, mert mindent megtettem volna, hogy segítsek neki, de közben attól féltem, rajta már nem lehet segíteni. – Hol vannak Lauren holmijai? – tudakolta Jude. – Hová tetted őket? – Az árokba, a ház mögött – felelte Calvin belenyugvó engedelmességgel. – Ott most voltam – szóltam közbe. – Nem láttam őket. – A gyaloghíd alján az egyik deszka kijár. – Calvin leeresztette a vállát, leszegte a fejét. – Ha kiszeded, egy üreget találsz alatta. Mindent oda tettem be, egy borítékban.

Egyáltalán nem vallott rá, hogy csak úgy segítsen, még úgy sem, hogy rá kellett jönnie: sarokba szorították, nincs menekvése. A vereség volt az ára, hogy megváltozzon? Mielőtt végiggondolhattam volna a motivációit, Jude sürgetőn intett a fejével a ház felé. – Előbb kötözzük meg! Idlewilde falai közé érve Jude az ebédlő egyik székére lökte Calvint. Lehoztam az emeletről a kötelet, amivel ő kötözte meg Jude- ot, és együtt hozzákötöttük Cal csuklóit a székhez. Nem vergődött: csak ült, és bámult a semmibe. – Azt hiszem, ez a bizonyítéka, hogy sosem voltam elég jó – szólalt meg végül. – Nem elég jó, hogy az a fiú legyek, akit akarsz. Nem elég jó, hogy bejussak a Stanfordra. Még ahhoz sem elég jó, hogy megússzam a gyilkosságot. – Fuldokolva, elkeseredetten felnevetett. – Kár, hogy nem lánynak születtem. Korbie bezzeg mindig megúszta. Jude hozzám fordult. – Mutasd, hol van az az árok!

Negyvenedik fejezet MINDEN

DESZKÁT VÉGIGKOPOGTATTUNK A GYALOGHÍD

ALJÁN,

ellenőrzésképpen kétszer is – de mindegyik szorosan oda volt szögelve. – Hazudott – állapította meg Jude. – Itt nincs semmi. – De miért hazudna? Összenéztünk – aztán a létrához ugrottunk, és olyan gyorsan másztunk ki az árokból, ahogy tudtunk. Én értem vissza először a házba. Berontottam a konyhába, ahol Calvint a székhez kötözve hagytuk. A lábam majdnem kiszaladt alólam, amikor megláttam a csillárról himbálózó testét. Mögöttem Jude érkezett: átkozódva előrerontott, felállította a Calvin rángatózó lába alatt heverő széket, és felugrott rá, hogy levágja. – Kést! – kiáltott rám. Kivettem egyet a fiókból, aztán Jude kikapta a kezemből, és erőteljes mozdulatokkal fűrészelni kezdte a kötelet. Végre az utolsó rostok is engedtek, és Calvin elterült a padlón, keze-lába széttárva. A nyakára szorítottam az ujjamat, a pulzusát keresve. Semmi. A csuklójával is próbálkoztam, aztán újra a nyakával – végre, a borosta alatt, a torkán megéreztem a lassú, de egyenletes lüktetést. – Él! Jude lenézett Calvin nyitott, ám üres szemére. A pupillája teljesen kitágult, a feketeség csaknem elnyelte az íriszét. Elmosódott, bugyborékoló hangot adott, az orrából színtelen folyadék csordult ki. – Azt hiszem, nem voltunk elég gyorsak – felelte Jude, letérdelt mellém, és gyengéd mozdulattal elfordította a fejemet. Könny szökött a szemembe. – Mi a baja? – Beállt az agykárosodás, azt hiszem. – Helyrejön? – kérdeztem egyre jobban sírva. – Nem – válaszolta Jude őszintén. – Nem hiszem. Az idő kitágult, vánszorgássá lassult. Calvin görcsökben rángatózott a padlón, engem pedig elárasztott az emlékek szökőárja. Azt mondják, a halálod előtti pillanatban lepereg szemed előtt az életed. Azt sosem teszik hozzá, hogy amikor egy szerettedet látod haldokolni, félúton, kétszer akkora fájdalom mardos, mert két életet élsz át, amelyek ugyanazt az utat járták. Egy végtelen pillanat után az idő ismét visszatért önmagába, és eszembe

jutott, miért dübörög a fejünk felett a helikopter. Visszaemlékeztem, miért lüktet félig elfagyott kezem–lábam, miért szennyezi Jude vére a kabátom ujját. Megfogtam a kezét, és együtt kisiettünk. Hunyorogva álltunk meg a rotorlapátok kavarta szélviharban; a helikopter az Idlewilde melletti tisztás felett lebegett. – Magángépnek tűnik! – süvöltötte Jude a zúgáson keresztül. – Mr. Versteegé! – kiáltottam vissza. – Ott meg két önkéntes kutató és egy fegyveres – mutatott az udvar végébe, az árnyékok felé. Valóban, éppen a helikopter alatt álltak. – Biztosan kötéllétrán másztak le. A két, vörös ruhába bugyolált, fehér sisakos alak átvágott Idlewilde behavazott udvarán. A mögöttük érkező fegyverest felismertem, Keegan seriffhelyettes volt az. Ő és Mr. Versteeg minden évben együtt vadásztak jávorszarvasra Coloradóban. Megkönnyebbült kiáltással hevesen integetni kezdtem. A zúgástól nem hallhattak, de volt kézilámpájuk. Bármelyik pillanatban felfedezhettek. – Mondd el a rendőrségnek az igazat Calvinról – szólt rám Jude sürgetőn. – Mutasd meg nekik a térképet! Forró örömkönnyek csorogtak az arcomon. Vége volt. A rémálom elmúlt. – Igen! – Sajnálom, Britt, de ezt muszáj megtennem – fejezte be Jude. Azzal mögém lépett, átkarolt, és a halántékomhoz szorította Calvin fegyverét. Pajzsként maga elé tartva hátrált, távolabb az önkéntesektől és Keegan seriffhelyettestől, aki felénk gázolt a hóban. – Megállni, vagy lelövöm! – üvöltötte. Ijedtemben elszorult a torkom. – Jude, mit művelsz? – préseltem ki magamból. – Azt mondtam, megállni!– kiáltott újra. – Britt Pheiffer a túszom, és lelövöm, ha nem csinálják pontosan azt, amit mondok! A helikopter reflektora ránk talált, és elvakított. A rotorlapátok felkavarták a környező fák ágaira hullott havat; a karommal védtem az arcomat. Miért mondja Jude, hogy a túsza vagyok? Feléjük kellene igyekeznünk, nem távolabb. Berángatott a fák közé, a karja fájdalmasan szorította a mellkasomat. Összevissza kerülgette a törzseket, de a reflektor könnyedén követett

minket – és élesen kirajzolta Jude piros vérét a szűzfehér havon. A sebe újra erősebben kezdett vérezni. Minél mélyebbre vonszolt az erdőbe, annál sűrűbben nőttek a fák, néhol össze is mosódtak. A reflektor még mindig követett, de most már nehezebben. Az ágkorona alatt Jude kihasználhatta a pilóta vakfoltjait, sziklák mögé, kidőlt törzsek alá rejtőzött, és valahányszor kiléptünk a rejtekből, a fénycsóva egyre nehezebben talált újra ránk. Végül egy vaskos fenyőfához rántott, és lelógó ágai védelmében a törzshöz préselt. Hátam a mellkasához szorult, hallottam ziháló lélegzését. A lábunknál máris riasztó mennyiségű vér gyűlt össze. Tudtam, hogy a sérülései miatt már alig bír talpon maradni. Nem jut sokkal tovább, mielőtt elájul a vérveszteségtől, vagy sokkos állapotba zuhan, mert túlhajszolja gyengülő testét. Csodáltam, hogy van még benne erő, hogy egyedül, a nehéz terepen is elrángasson magával. A fehér fénykör rángatózva ide–oda siklott, aztán elvillant másfelé. – Mit csinálsz? – kiáltottam rá. – Az a pisztoly nincs is megtöltve! Láttam, amikor kiürítetted, miután megkötöztük Calvint! Azt mondtad, hogy túszként tartasz fogva. Csak rontasz a helyzeten! Ki kell innen mennünk, és mindent elmondani Keegan seriffhelyettesnek! Hogy megmentetted az életemet, hogy csak azért voltál Shaunnal, hogy megtaláld Lauren gyilkosát! – Amikor rád szólok, indulj és fuss felé, amilyen gyorsan csak tudsz. Emeld fel a kezedet, hogy jól lássák, és megállás nélkül kiabáld a nevedet. Megértetted? – Miért? – néztem rá, és újra megeredtek a könnyeim. – Miért csinálod ezt? Le fognak vadászni. Börtönbe zárnak, ha le nem lőnek még korábban. – Mindenképpen börtönbe zárnának! – Megmarkolta a karomat, és a térdig érő havon át egy másik fenyő mögé rángatott. – Egy dolgot tegyél meg a kedvemért! Ne említsd Jude Van Santot! Maradj annál, hogy a nevem Mason. Korbie vallomása meg fog egyezni a tiéddel. Két férfi rabolt el benneteket, az egyiket Shaunnak hívták, a másikat Masonnek. Ezt mondd! – Mert Mason már nem létezik. Jude letörölte a könnyeimet. – így van. Itt hagyom őt a hegyekben – felelte lágyan. – Elvégezte, amiért jött. – Látlak még? – zokogtam.

Válaszul magához húzott, és erősen, hosszan megcsókolt. Azonnal tudtam, hogy ez búcsúcsók. Elveszítem őt. Nem akartam elereszteni. Ez nem Stockholm–szindróma volt: beleszerettem. Lehúztam a kabátomat. – Legalább ezt vedd magadra – kértem, és reszkető vállára terítettem. Komikusán szűk volt rá, de nem hozta meg a nevetős kedvemet. A helyzet egyáltalán nem volt vicces. Annyi mindent kellett volna még mondanom, de egy ilyen pillanathoz nem illenek a szavak. – Majd azt mondom, hogy Kanadába szöktél, mert ott akarsz elrejtőzni. Ez segít? Őszinte hálával nézett vissza rám. – Megtennéd értem? – Egy csapat vagyunk. Még egyszer magához ölelt, aztán kilökött a fák közül. – Most fuss! – utasított. Elvesztettem az egyensúlyomat, tántorgó lépésekkel igyekeztem visszanyerni. Amint sikerült, visszapördültem. Jude már nem volt sehol. Még ugyanabban a pillanatban elborított a reflektor vakító fehér fénye. Egy férfi hangja harsogott utasításokat a hangszóróból. Mr. Versteeg volt az. Két másik önkéntes rontott elő Keegan seriffhelyettessel. Felemeltem a kezemet, és futni kezdtem feléjük. – Britt Pheiffer vagyok. Ne lőjenek! – sikítottam.

Negyvenegyedik fejezet LÁGY ESŐ PERMETEZETT A HÁLÓSZOBÁM ABLAKÁRA; fényes, ferde csíkokat húzott a kinti lámpák fényében. De legalább nem havazott. Hat nap telt el, mióta Mr. Versteeg helikopterével levittek a hegyről. Megtudtam, hogy egy vadőr akadt rá az elhagyott Wrangleremre az út szélén, és beszólt a megyei seriffnek, aki pedig felhívta apámat és Korbie szüleit a hírrel, hogy nem érkeztünk meg Idlewilde-ba. Mr. Versteeg nem várta meg, hogy a seriff megszervezze a kutatócsapatot: azonnal felbérelt két önkéntest, és felszállt, hogy maga kutasson utánunk. Azon gondolkodtam, vajon akkor is ilyen sürgősnek érezte volna, ha tudja, mit talál a vidéki házban. Miután kiengedtek a kórházból, ahol kihűlés és kiszáradás miatt kezeltek, teljes vallomást tettem a rendőrségnek. Elmondtam, hol találják meg Calvin térképét és Lauren Huntsman földi maradványait. Mr. és Mrs. Huntsman repülővel érkezett, hogy elszállítsák a testet, és az eseményt a helyi hírcsatorna is közvetítette. Nem néztem meg. Képtelen lettem volna Huntsmanék arcára nézni úgy, hogy ne gondoljak... őrá. Korbie-val az idlewilde-i éjszaka óta nem beszéltem. Kikapcsolta a telefonját, és még abban sem voltam biztos, hogy ő meg a szülei egyáltalán otthon maradtak. A házuk sötétbe burkolózott – de talán csak azért, hogy megszabaduljanak a kertükben táborozó riporterektől. Fogalmam sem volt, mit mondjak Korbie-nak, ha legközelebb találkozunk. Elmondtam a rendőrségnek, mit tett Calvin – és tudtam, Korbie ezt árulásnak érzi. Ahogy az egész család is. Calvin titkai miattam kerültek napvilágra. Ami Jude-ot illeti... még azt sem engedtem meg magamnak, hogy gondolkodjak rajta. Vérezve, sebesülten menekült az erdőbe, és még csak fel sem volt öltözve rendesen. A hideggel, az éhséggel és a fogságba eséssel is szembe kellett néznie. Legfeljebb minimális esélye lehetett a túlélésre. Vajon néhány hét múlva egy túrázó rátalál a fagyott holttestére, én pedig a hírekben hallok az esetről? Lehunytam a szememet, és kiürítettem az agyamat. Még belegondolni is

túlságosan fájt. Lesétáltam a konyhába egy kis elalvás előtti nassolnivalóért. Örömmel fedeztem fel lan bátyámat a konyhapultnál egy mogyoróvajas szendvics társaságában. Általában sokat veszekedtünk, de amióta hazajöttem, szokatlanul kedves volt hozzám, úgyhogy szinte vágytam is a jelenlétére. Megkent egy másik szelet kenyeret is mogyoróvajjal, félbehajtotta, és az egészet a szájába tömte. – Te is kérsz? – nyögte ki csámcsogva. Bólintottam, de inkább elvettem a kést és az üveget, hogy csináljak magamnak. lan leplezetlen álmélkodással nézte, ahogy elsimítom a mogyoróvajat a kenyéren. – Nahát, tudod, hogy kell csinálni? – Ne piszkálj már! – szóltam rá. – Apu szerint ma kimostad a saját cuccaidat. Ez igaz? – faggatott tovább, és megjátszott csodálkozásában elkerekedett a szeme. – Ki vagy te, és mit tettél a húgommal? A plafonra néztem, aztán feltoltam a fenekemet a pultra. – Ha esetleg nem mondtam volna mostanában, örülök, hogy te vagy a bátyám – veregettem meg a fejét szeretetteljesen. – Még akkor is, ha sértegetsz. – Megnézünk egy filmet? – Csak ha előtte fogat mosol. Undorító a mogyoróvajas és pattogatott kukoricás szájszagod. lan sóhajtott. – És én már azt hittem, megváltoztál... Lehuppantunk a tévé elé, a babzsákokra, lan bekapcsolta a készüléket. Még tartott a tízórai hírműsor. Egy női bemondó beszélt éppen. – Calvin Versteeget négyszeres szándékos emberölés és kétszeres emberölési kísérlet gyanújával a Tetőn Megyei Büntetésvégrehajtási Intézetben tartják fogva. A forrásaink szerint Versteeg szinte bizonyosan nem lesz képes megjelenni a saját tárgyalásán. Letartóztatása előtt öngyilkosságot kísérelt meg, melynek következtében súlyos agykárosodást szenvedett. Várhatóan egy állami elmegyógyintézetben kapja meg a szükséges gyógykezelést. – Kikapcsoljam? – sandított rám lan aggodalmasan. Intettem, hogy maradjon csendben, és előrehajoltam. A képsorokat néztem, amit éppen beadtak. Calvint tolták be a börtönbe, kerekes székben.

Minden kamera és mikrofon odatömörült, amilyen közel csak a rendőrség engedte, az én tekintetem azonban egy férfin akadt meg a tömeg szélén. Pehelykabátot viselt, és vadonatúj, sötétkék farmert. A tenyeremen kiütött az izzadság. Lehajtotta a fejét, hogy az arca ne kerüljön a képbe, de egészen úgy nézett ki, mint... – Versteeg a Pocatello középiskolában érettségizett tavaly – folytatta a riporter –, és a családjának és a barátainak azt mondta, hogy beiratkozott a Stanford Egyetemre. Az egyetem nyilvántartása szerint Versteeg valóban jelentkezett, azonban nem nyert felvételt. Calvin Versteeg apja mérlegképes könyvelő, az anyja ügyvéd. Ez idáig nem adtak ki hivatalos nyilatkozatot a fiuk letartóztatását illetően, és telefonon sem elérhetőek. A középiskola végzős diákja, Racheí Snavely, aki általános iskolától kezdve Versteeg évfolyamtársa volt, a következőket mondta: Nem hiszem, hogy Calvin ölte meg azokat a lányokat. Senkinek sem tudna ártani. Ügy értem, nagyszerű ember. Tavaly meghívtak egy medencés buliba a házukhoz. Tökéletes úriemberként viselkedett. Kábán talpra álltam. – Most már lekapcsolhatod – mondtam. Ian megnyomta a távirányító gombját. – Sajnálom, hogy látnod kellett. Jól vagy? Az ablakhoz léptem, és az üvegre nyomtam a tenyeremet, hogy kilássak az utca színtelen sötétjébe. Fohászkodtam, hogy rátaláljak a rejtőző alakra, aki engem figyel. Nem találtam rá, de tudtam, hogy ott van valahol. Jude életben van. Aznap éjjel hol fáztam, hol elöntött a forróság. Reggel hatkor a takaróimba gabalyodva ébredtem; nem is próbáltam visszaaludni, inkább felöltöztem, és elmentem futni. Túltengett bennem az adrenalin, a nyughatatlan energia. A felhős, még több esőt ígérő ég remekül tükrözte a hangulatomat. A karommal kaszálva száguldottam át a parkon – próbáltam magam mögött hagyni Jude-ot. Nem fog visszajönni. Megtette, amit tervezett. A Másonként élt életének vége. Ebben a pillanatban valószínűleg egy Kalifornia felé tartó repülőn ül, hogy újrakezdje, ezúttal Jude Van Santként. Én nem szerepelek a képben. Tudtam, esztelenség haragudni rá. Megtartotta, amit ígért nekem. A

szívem azonban mélyebbre zuhant annál, hogy logikusan tudjak Jude-ra gondolni. Szükségem volt rá. Egy csapat voltunk. Megcsalat– va éreztem magam, ha arra gondoltam, hogy soha nem autókázunk együtt, letekert ablakok mellett, hangos énekléssel kísérve a rádiót. Soha nem szökünk ki egy éjjeli mozira, és nem fogjuk egymás kezét a sötétben. Soha nem hógolyózunk. Mindazok után, amin keresztülmentünk, nem érdemlem meg, hogy a szép percekben is megismerjem? Nem tisztességes. Miért sikerült úgy elrendeznie az elválásunkat, ahogy ő akarta? Mi lesz azzal, amit én akarok? Dühösen kitéptem a fülemből a fülhallgatót, és derékban meghajolva ziháltam. Nem fogok sírni Jude után. Semmit sem érzek. Biztosra vettem, hogy semmit sem érzek. Amint képes leszek kiverni a fejemből, belátom, hogy az érzéseim hamisak. A szörnyű körülmények zártak minket össze, és a közös élmény erős kapoccsal kötött hozzá. Egy nap majd eszembe jut, mi történt a fa alatt, és kinevetem magam, amiért azt hittem, hogy érzek valamit Jude iránt. Ha egyáltalán valaha vissza akarok emlékezni arra az éjszakára. Továbbindultam. A következő kanyar után egy alak lépett a pályára, mire megtorpantam. Korán volt még, hosszú reggeli árnyékok vetültek a fákkal szegélyezett futóösvényre. A férfi bőr pilótadzsekit viselt, a vállára utazótáskát vetett, mint aki a gépe felszállására vár. Kiszáradt a szám, a kezem remegni kezdett. Előnyére változott. Új ruhák, egy látogatás a borbélynál. De a sima arc ellenére nem tűnt ártalmatlannak. Apró vágások vöröslöttek a bőrén, és a horzsolásai sem tűntek el egészen. A félhomályban veszedelmes benyomást keltett. A dzseki kényelmesen simult izmos vállára. Beleremegtem a lágy bőr érintésének emlékébe. A fa alatt eltöltött éjszaka minden apró részletére pontosan emlékeztem – Jude csókjának ízére és a biztonságos, meleg érzésre, ami a karjában töltött el. Szerettem volna odarohanni, és a nyakába ugrani, mégsem mozdultam. – Visszajöttél – állapítottam meg. Jude közelebb lépett. – Négy napomba telt, hogy lejussak a hegyről. Nem mertem megpihenni, féltem, ha megállók, megfagyok. A kabátodból kötést csináltam, köszönöm. Leérve az egyik bolt oldalában találtam egy bankautomatát, és elég készpénzt vettem magamhoz, amiből elbújhattam

egy hotelban, amíg kipihenem magam. Azt terveztem, hogy utána felülök egy kaliforniai gépre. Kész voltam lezárni az életemnek ezt a szakaszát, és visszaváltozni Jude Van Santtá. Nem hittem, hogy akad, ami megállít. – A pillantása az enyémbe mélyedt. – De éjjel fel–felriadtam. Egy ismerős arc kísértett. – Jude – nyögtem ki elszoruló torokkal. Előrelépett, a kezébe zárta a kezemet. – Megőrizted a titkomat. Nem lehetek ezért eléggé hálás. – Tudom, miért tetted, amit tettél. – Lauren megérdemelte az igazságot. Kimani és Macié is, de nem mindenki értett volna egyet azzal, ahogy én ezt meg akartam valósítani. Shaun túszul ejtett téged meg Korbie-t, megsebesített egy rendőrt, megölt egy vadőrt, és én mindvégig a társa voltam. Az eljárás alatt kibukott volna, hogy felépítettem egy életet hazugságból, ráadásul elég okosan, hogy ne is bukjak le. Egy hétköznapi embernek minden oka megvan, hogy féljen tőlem. Rács mögött végeztem volna. Tudtam, hogy jól látja a helyzetet. Azt is tudtam, hogy hatalmas kockázatot vállalt, amikor idejött. Nem engedtem feltámadni magamban a reményt, hogy mit jelenthet a számomra – a mi számunkra – a tény, hogy a lebukást is kockáztatta. – Hát akkor? – kérdeztem. – Mi lesz velünk? Megváltozott a pillantása, és lehajtotta a fejét. Abban a pillanatban tudtam, hogy rosszul értelmeztem a jeleket. Nem az a válasz vár rám, amiben reménykedtem – hanem összetöri a szívemet. – Nagyon sűrű időszakon mentünk át. Most hozzá kell szoknunk, hogy az élet visszatér a rendes kerékvágásba, akkor is, ha ez egy másik kerékvágás. Vissza kell menned a középiskolába. Ez a végzős éved, a legfontosabb. Ünnepelj a barátaiddal, tervezd a jövődet! Nekem haza kell mennem. A családommal kell lennem a gyász idején. Szakított velem. Ez lett a történetünk vége. Négy forgószélként kavargó nap – többet nem kaphatok. És nem is kellett volna, hogy fájjon, mert az érzéseim nem valósak. A hideg és kegyetlen hegyvidéken Jude segített életben maradnom. Összekevertem az iránta érzett hálámat valami mással. A szívem is csak azért vert összevissza, amikor arra gondoltam, hogy elveszítem, mert még bennem volt az irracionális félelem, hogy szükségem van rá. – Nem akarok bekavarni – folytatta, a tekintetemet kutatva. Meg szeretett

volna bizonyosodni róla, hogy jól vagyok. Hogy nem okoz fájdalmat. Nem adhattam a tudtára, hogy a szívem úgy fáj, mintha kettévágták volna. Hogyan szenvedhetek ennyire, ha csak egy képzelt kapocs köt össze minket? – Itt a telefonszámom – nyújtotta át a papírt. – Ha beszélni szeretnél, hívj, éjjel–nappal, bármikor. Komolyan. Britt, látom, hogy úgy gondolod, le akarlak rázni, de csak azt teszem, amit helyesnek gondolok. Talán tévedek. Szinte biztosan meg fogom bánni. De muszáj azt tennem, ami hitem szerint a legjobb, még ha nem is könnyű. Hát persze hogy le akart rázni. És miért is ne? A rémálom, ami egymás mellé sodort minket, véget ért. Jude jól látta: ideje volt visszatérni a saját utunkra. – Nem, semmi baj. Igazad van. Örülök, hogy eljöttél elbúcsúzni – feleltem csendesen. – És sajnálom, ami Laurennel történt. Bárcsak máshogy lett volna! – Igen. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még. Visszadugtam a fülhallgatóimat. – Megyek, befejezem a távot. Örülök, hogy megismertelek, Jude. Szomorúnak tűnt, elkeseredettnek – és képtelennek rá, hogy tegyen valamit ellene. – Sok szerencsét az életben, Britt! Elrohantam: az ajkamat haraptam, hogy ki ne törjön a bennem remegő zokogás. Amint végre elkanyarodtam, és nem láthatott, térdre estem, és feladtam a harcot. Üresre sírtam magamat.

Egy évvel később

EPILÓGUS T EREPRE MEGYÜNK!!! – visította Caz, az egyetemi szobatársam, és a levegőbe öklözött. A forró májusi szél belekapott az arcát keretező vörös hajba. Caz Ausztráliából érkezett, Brisbane–ből, és Nicole Kidmanre emlékeztetett a BMX Banditák című régi filmből. Ugyanaz a göndör uszkárhaj, ugyanaz az imádni való akcentus. Akkor ért véget az első évünk a kaliforniai Woodland Hills–beli Pierce College–ben, és végre megtapasztalhattuk, mit is jelent a szabadság. Visszaváltottam lízingelt tankönyveimet, befizettem a szobatakarítás díját, és kitáncoltam az utolsó vizsgaterem ajtaján. A soha viszont nem látásra, emelt szintű elméleti kémia! Az elintézendőim listája egyetlenegy dologra szűkült: bulizni, bulizni, bulizni Kalifornia forró napja alatt. – Még egyikőtök sem járta végig a parti sztrádát? – tudakolta Juanita, harmadik szobatársunk a Wranglerem hátsó üléséről. Fel sem emelte az orrát az iPhone-jából, folyamatosan az új barátjával, Adolph-fal chatelt. Azt hiszem, ő volt neki az első. Caz meg én alig tudtuk rábeszélni Juanitát, hogy velünk tartson: félt, hogy két hét távoliét után Adolph meggondolja magát, és szakít vele. Beszélhettem neki a félelmekről és a női függetlenségről, amennyit akartam, de valójában tudtam, milyen érzés szeretni és elveszíteni. – Csak szóljatok, hol akartok megállni útközben, és majd én ellátlak benneteket információval az adott hely vagy helyszín történelmi és társadalmi nevezetességeiről. Itt van mindjárt a Hearst– kastély, a Zuma Beach, a Wayfarers–kápolna... – Nem állunk meg! – rikkantotta Caz. – Ez a lényeg! Olyan gyorsan akarunk innen elhúzni, ahogy csak lehet! A világ végéig megyünk! – Azzal némi farkasüvöltésszerű rikoltást hallatott. – Mivel egy mocskosul drága házikót béreltünk ki a Van Damme-strand mellett két hétre, és a bérleti díj nem jár vissza, nem mehetsz a világ végéig – mutatott rá Juanita gyakorlatiasan. – Amúgy kinek is támadt ez a remek ötlete? – Brittnek – vágta rá Caz. – Idahóból jön, a part nagy dolog neki. Ne rágd már a fülét! A nyarakat eddig valószínűleg a farmon töltötte krumplihajigáló versenyekkel.

– Miért, Brisbane környékén nem a furgonos huligánkodás van szokásban? – vágtam vissza. – A kenguruk földjén sokkalta jobb sofőr lesz valakiből, mint a kukoricaföldeken – vigyorgott Caz. – Monterey-ben van egy hatalmas akvárium – jelentette ki Juanita. – Ott legalább ebédre megállhatnánk. Britt, neked talán még tetszene is, bár egyesek számára túlságosan tanulásközpontú lehet. Isten őrizz, hogy véletlenül ránk ragadjon valami tudás! – Vége az évnek! Nincs tanulás! – tiltakozott Caz, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, a műszerfalat csapkodta. – Azt hallottam, a Van Damme-strandon lehet abalonét halászni – böktem ki, igyekezve semlegesen tartani a hangomat. Mekkora megjátszás! Tudtam, hogyan szokás ezt csinálni. Az elmúlt félévben összegyűjtöttem a campus takarításával szerzett pénzemet, és most mindet elverem egy kéthetes parti nyaralásra. Csak azért, mert az első abalonémat tábortűz felett sütve akarom kipróbálni. Ahogy szokás. Valójában persze Jude-ot akartam látni. – Igen, az abalone–halászat népszerű a Van Damme–strandon – bólintott Juanita. – De nagyon veszélyes tud lenni, főleg, ha nem tudod, mit csinálsz. Nem ajánlom. – Azt mondom, próbáljuk meg! – vágta rá Caz. – Rajta! – vont vállat Juanita, és újra a telefonjába temetkezett. – Én majd a partról, a biztonságos törülközőmről nézem, ahogy belefulladtok a vízbe. – Tudod, ez úgy nagyjából megfelelne az életed mottójának – mondta Caz, és végighúzta a kezét maga előtt a semmin, mintha egy feliratos szalagot simítana ki. – Dőlj hátra, és figyelj! – A tiéd ellenben úgy szólna: Fejjel a katasztrófába! – kiáltott fel Juanita. – Főleg ha az a katasztrófa magas, sötét hajú és szexi – helyeselt Caz, és magasra nyújtotta a kezét, hogy csapjak bele. – Srácok – mérgelődtem. – Elvben azért megyünk, hogy jól érezzük magunkat. Ne veszekedjetek! Csukjátok be a szemeteket, vegyetek mély lélegzetet, töltsétek meg a fejeteket boldog gondolatokkal! És adjátok ide a telefonotokat! Elzárom a kesztyűtartóba. Nincs ellenkezés, Caz, szedd össze! Itt az enyém. Miután a mobilok eltűntek, Caz és Juanita kényelmesen elhelyezkedett, én pedig továbbhajtottam a lélegzetelállító parti sztrádán. A sziklákat ölelő

kanyarok között éles meredélyek alján habos hullámok törtek meg. A keskeny út a wyomingi hegyek szerpentinjeit idézte emlékezetembe, de a hasonlóság itt véget is ért. A napszemüvegemen át hunyorogva kinéztem a látóhatárig hullámzó, csillogó türkiz vízre – a perzselő napsugarak szabadon sütöttek rám, és ott egye a fene a szeplőket. A levegőben virágzó fák illata és forró aszfalt szaga keveredett a tengerről felszálló hűs, tiszta, sós párával. Nem, ez egyértelműen nem Wyoming. Megpróbáltam teljes egészében befogadni a látványt, de nem feledhettem, hová vezet az út. Minden kilométer hozzá vitt közelebb. Ha találkozni akartam vele, ez volt az esélyem. A szívem ugrált az izgatottságtól. Mi van, ha összejött valakivel? Mi van, ha a barátnője szép és okos és tökéletes? Felhívhattam volna: megőriztem a számát. Az elmúlt évben számtalanszor fel is tárcsáztam, de valami mindig megállította a kezemet az utolsó számnál. Mit is mondhatnék? Sosem volt köztünk normális kapcsolat, vagy akár barátság, szóval a Hogy vagy? nem tűnt helyénvalónak. A Hiányzol pedig kényelmetlenül mély kitárulkozást jelentett volna. Vagy azt, hogy tapadós vagyok, és furcsa – és nagyobb ügyet csinálok az együtt töltött négy napból, mint amekkora jelentősége igazán volt. Gyanítottam, azt kívánom, bárcsak véletlenül akadnánk össze. Mintha a sors avatkozna be. Persze, amikor házat béreltem Jude kedvenc strandja mellett, irányba állítottam a sors kezét, de mi lesz, ha ez is kevésnek bizonyul? Félretehetném a büszkeségemet, és felhívhatnám. Amúgy meg csak egy telefon. Ha felveszi, én még mindig lerakhatom azonnal. Azóta úgyis másik telefonom van, Los Angeles-i számmal. Nem tudja meg, hogy én voltam. Caz feje az ajtónak dőlt, a szeme lecsukódott. Juanita a hátsó ülésen elterülve szundított. Mielőtt lebeszélhettem volna magam, odahajoltam, kiszedtem a telefonomat a kesztyűtartóból, és tárcsáztam. Ahogy hallgattam a csengéseket, az idegességem valami más érzésnek – megkönnyebbülésnek? csalódásnak? – adott helyt. Végül a hangpostája válaszolt. – Hazatelefonálsz? – érdeklődött Caz ásítva és a szemét dörgölve. – Egy ismerősömnek az Öbölben. Nem vette fel. Semmi. – Utánoztam az

ásítását, és reméltem, hogy eléggé közönyösnek tűnök. – Ismerős vagy szerelem? – kérdezte az éles szemű Caz. – Csak egy régi fiú. Fura érzés volt Jude-ról beszélni neki. Az első évünk alatt közelebb került hozzám, mint bármelyik barátom. Olyasmiket is elmondtam neki, amiket soha senkinek, még Korbie-nak sem. Annyi, csak a számunkra érthető poénunk volt, hogy össze se tudtam számolni. Együtt vásároltunk, és nem felezgettük el a számlát, mert a dolog nem a pontok számításáról szólt. Mindenemet megosztottam vele, és nem titkolóztunk egymás előtt. Ha össze is kaptunk, nem feküdtünk le haraggal – kibeszéltük, még akkor is, ha hajnalig tartott. Most bűntudatom támadt, amiért nem szóltam neki Jude-ról; azonban abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán bárkivel kész volnék megosztani a történteket. Talán mert valójában sosem volt az enyém – hiszen sosem lehettem biztos, hogy ami köztünk történt, valóság volt-e. Nem kaptunk esélyt, hogy rájöjjünk. – Fiatalok vagyunk, Britt. – Caz felpakolta a lábát a műszerfalra. – Élünk. Ráérsz akkor óvatoskodni, ha már meghaltál. Féltékenységgel vegyes csodálattal néztem rá. Volt idő, amikor hasonlítottam hozzá – mentem, amerre a szél sodort, és nem kapaszkodtam semmibe. De az előző évi tavaszi szünetben, fenn, a hegyoldalban, minden megváltozott. Én változtam meg. Az út második felén Caz vezetett, Juanita előreült, én pedig a hátsó ülésen pihentem. Muszáj volt együtt énekelnem a rádióval, hogy el ne kalandozzanak a gondolataim – mert ha nem vigyáztam, egyenesen visszarepültek a múltba, a fa alatt töltött éjjelre, és újrajátszották a titkokat, amiken Jude-dal osztoztam... és mindent, amin osztoztunk. Egy órával naplemente előtt megláttam a Van Damme–strand tábláját. Valami különös, ideges borzongás futott végig rajtam. Mi van, ha épp a strandon úszik? Persze ez hülyeség. De eljön majd – a part túl sokat jelent neki ahhoz, hogy elhagyja. Beleírhatnám a nevünket a homokba – szentimentális, totál nyálas dolog –, és talán hetek vagy hónapok múlva Jude odalép, és váratlanul, minden ok nélkül rám gondol... – Hajts le itt! – tört ki belőlem. Caz a tükörben rám pillantott. A bérelt házunk még néhány lehajtóval északabbra volt, a part mellett. Láttam rajta, hogy mindjárt kimondja, de aztán észrevette az arcomat, és lehúzódott. Amikor az autó lelassult, Juanita kiegyenesedett, nyújtózott egyet.

– Hol vagyunk? – kérdezte kábán. – Megyünk abalonét halászni – felelte Caz, felém fordulva. – Mi az az abalone? – kérdezte tátogva. – Tengeri csiga. – Ahá! – bólintott bölcsen. – Tehát megyünk tengeri csigát halászni, ami vagy kódszó valami másra, vagy nem. Végül megállt; kiszálltam a kocsiból, és a tengerre néző csipkés szirtekhez sétáltam. A szívem nevetséges tempóban vert. Örültem, hogy egy percre egyedül vagyok, és összeszedhetem magam. Jude nem volt lent. Minden ok nélkül pörgettem fel magamat. A napsugarak ragyogó ezüstté változtatták a víz felszínét. Éles kövek szegélyezték a partot, a fejünk felett köröző sirályok rikoltoztak. Lemásztam az öbölhöz, és közben megpróbáltam elképzelni, hogy Jude abalonéért merül, könnyedén együtt ringva az áramlattal. Egyszer sem kérdeztem meg, meddig tudja visszatartani a lélegzetét. De akármi a rekordja, én tovább bírom. Már egy éve csinálom. Néhány perc elteltével Caz kuporodott le mögém. – Látod őt? –Kit? – Abalonét. – De hülye vagy... – fintorogtam. – Hogyan találkoztatok? – Nem hinnél nekem, ha elmondanám. – Pizzakihordó volt. A legjobb barátnőd fiúja. A koporsóvivő Ernest nagy-nagybácsid temetésén. Melegszik már? Sokkal inkább az elrablóm, a túszejtőm, aki rákényszerített, hogy átvigyem egy hóviharon a hegyekben, aztán megmentette az életemet, aztán én az övét, aztán csókolóztunk, és valamikor ezalatt beleszerettem. Hát, ez nagyjából összefoglalja. – Nem muszáj beszélnünk róla – tette hozzá Caz. – De ha összetörte a szívedet, kitépem a lelkét, és megetetem a családom kedvenc disznajával, a Nagy Öreggel. – Ez megnyugtató. – Te is megtennéd ugyanezt értem. – De nekem nincs kedvenc disznóm. – Egy kedvenc krumplid csak van? – vihogott. Átkaroltam a vállát.

– Rábeszélhetlek egy parti sétára? A cipőnket nem vettük le, úgy indultunk el a kavicsos homokon a dagályvonal felé. – Ha már ott tartunk, hogy mit meg nem tennék érted – folytatta Caz amikor a pulton hagytad a fagyidat, beraktam a hűtőbe. Amikor esett, és a kokszban hagytad a kabátodat, utánad vittem a főiskolára. – Hova akarsz kilyukadni? – És, mondjuk, amikor a kocsidban hagytad a telefonodat, és az megszólalt, felvettem neked. Három teljes másodpercig csak bámultam rá, mire végre megértettem. – Felvetted a mobilomat? Ki volt az? – A gyomrom helyén örvény kavargóit. – Valami pasi. Azt mondta, volt egy nem fogadott hívása tőled korábban, de nem hagytál üzenetet. Nem ismerte meg a számot, ezért hívott vissza. – És mit mondtál neki? – tudakoltam; a hangom pánikszerűen magasra kúszott. – Megmondtad a nevemet? – Azt mondtam, hogy ha tényleg tudni akarja, kié a telefon, a Van Damme-strandon megtudhatja. – Nem mondod komolyan! – Elkaptam a könyökét, és vonszolni kezdtem a kocsihoz visszavezető köves út felé. – Indulnunk kell! Nem mondta, milyen messze van? San Franciscóban esetleg? Caz, emeld már meg a lábad! – Hát ez volt a furcsa. Azt mondta, már itt van. – Az nem lehet! – rikoltottam. – Megtörülközik, és a parkolóban találkozunk. Azt mondtam, ott megtalál. Éreztem, hogy égni kezd az arcom. Egyszerre megrémültem, hogy találkozunk. És attól is, hogy talán mégse. – Indulnunk kell! Mennünk kell, Caz! A sziklákon túl meredek lett volna a mászás, úgyhogy kézen fogtam, és rohanvást nekilódultam a puhább homokdombok felé. Meg kell előznöm Jude-ot a parkolóban! Beavatkoztam a sors menetébe, és most itt az ára. Igen, találkozni akartam vele, de nem így. Azt se tudtam, mit mondjak. Még nem gondoltam ki a tökéletes szavakat, a hajamat kócosra fújta a szél, és mi van, ha nem lesz egyedül? Mi van, ha egy lánnyal jön? Ekkor az idő egy hosszú, végtelenbe nyúló pillanatra megállt. Caz meg

én a part mentén futottunk; Caz tett valami megjegyzést a szexi pasira, aki felénk sétált, és még a szalmakalapja karimáját is megemelte, hogy jobban szemügyre vehesse meztelen felsőtestét. A lábam magától megállt. Az agyam kikapcsolt, és csak bámulni bírtam. Az elmém egy távoli sarkában biztosan felismertem, hiszen ott volt a szemem előtt – de nem is gondolkodtam. A sokk minden gondolatfoszlányt kisöpört a fejemből. Valószínűleg ő is így érzett, mert megtorpant a homokon. Végignézett rajtam, és az arcára hitetlenkedő meglepetés ült ki. A bőre bronzbarna volt és nedves, az orra hegye le is égett. A haját hosszabbra növesztette, és hátrafésülte barna szeme elől. Fél kezét lazán a zsebébe csúsztatta; a tartása gondtalan könnyedséget mutatott, és ettől az egész alakja átalakult. Eltűnt a megviselt hegyi ember, akinek a hideg szélben meggörnyedt a válla, eltűnt a hidegtől felmart arc és kéz – az előttem álló srác nyugodt volt és hívogató, mint egy kényelmesre hordott farmer. Aztán meleg mosoly terült az arcára. – Egy percre egészen összezavartál – szólalt meg. – Egy barátnő ausztrál akcentussal, ez szép csel volt. Én csak álltam ott remegve, és válaszolni sem bírtam. – Elnézést, hogy nem vettem fel, amikor hívtál. A vízben voltam – folytatta, és megindult felém. A mosolya lehervadt, a szeme elkomolyodott. Már nem az a Jude állt előttem, aki minden érzését gondosan rejtegette – néztem az érzelmek játékát az arcán, ahogy magába szív a tekintetével. Elakadt a lélegzetem. Még mindig érzett irántam valamit; a jelek egyértelműek voltak. Csak erre volt szükségem, és minden magamra kényszerített önuralmam elhagyott. Odarohantam, rávetettem magam, egyenesen a karjába; a lábammal átfogtam a derekát, és a nyakába temettem az arcomat. És megcsókoltam. Gyorsan és könnyen jött – a minket elválasztó hónapok hirtelen csak napoknak, perceknek tűntek, másodperceknek, egyetlen szívdobbanásnak. Az ajkam végigsiklott az ajkán, a járomcsontján, erős vonású, szépen faragott arcának minden vonásán. – Nem hiszem el, hogy tényleg te vagy! – A fülem mögé simította a hajamat, és gyengéden megcirógatta az arcomat. – Csodálatosan nézel ki. – Egy zuhany mindent megold – nevettem rá. – Meg a kaja, meg az alvás.

– Hát, én azt hiszem, odébbállok, és máshol keresek magamnak abalonét. – Caz arcára széles, boldog vigyor ült ki, és hüvelykjével a part felé bökve elhátrált. – Caz, várj! O itt Jude – húztam oda a kezénél fogva. – Jude, ismerd meg a legjobb barátnőmet, Cazt. – Örülök a találkozásnak – rázott kezet vele Jude illedelmesen, és ezzel teljesen megnyerte magának Cazt; ragyogó mosolyt kapott válaszul. – Ha neked nem kell, majd én átveszem – suttogta felém jó hangosan. Jude mosolya még jobban kiszélesedett, amitől még vonzóbbá vált. – Meghívhatlak benneteket vacsorázni? Ismerek egy remek helyet, Cafe Beaujolais a neve, nincs messze innen. Lehetetlen, hogy ne próbáljátok ki, ha már idáig eljöttetek. Eszetekbe ne jusson visszautasítani. Itt én vagyok itthon, az én feladatom, hogy elámítsalak benneteket. – Rendkívül kedves – vágta rá Caz. – Én már ettem, de úgy tudom, Britt kihagyta az ebédet, és közel lehet az éhhalálhoz. – Annyira látványosan játszotta meg magát, hogy majdnem kinevettem. Monterey-ben teleettem magam homárral, és ennek ő is tanúja volt. – Juanitával inkább elmegyünk a szállásra. Majd jössz, ha... jössz – kacsintott. – A közelben szálltok meg? – kérdezte Jude ragyogó arccal. – Egy parti vendégházban. Dobtam pár nyilat a térképre, és ki gondolta volna, a Van Damme jónak tűnt. Jude szája vidám mosolyra húzódott. – Imádom a szerencsés egybeeséseket. Igazat mondott: a Café Beaujolais hihetetlen volt. Kiültünk a teraszra, és csigát ettünk–Jude azt mondta, ezzel kell beérnem, amíg abalonét nem fog nekem. Az ég mély bársonyoslilára sötétült, még nem hajlott feketébe, de már megjelentek a csillagok. Buja, édes illatok úsztak a levegőben. Lerúgtam a strandpapucsomat, és Jude térdére tettem a lábamat az asztal alatt, ő pedig gyengéden meg-megsimogatta. A vacsorához fehér vászoninget vett. – Ötcsillagos – mondtam végül. – Azt hiszem, ez a legjobb étel, amit valaha ettem. Jude rám mosolygott. A szeme úgy csillogott, ahogy még sosem láttam – a hegyekben nem. Mintha a rákeményedett zománc lepattant volna, és most a valódi Jude-ot látnám. Könnyed volt, fesztelen, nyitott. Jószívű, jó ember.

– Van még néhány hely, ahová szeretnélek elvinni. Helyi körutazásra. – Benne vagyok. Átnyúlt az asztalon, és összefűztük az ujjainkat. – Szép a kezed. Korábban nem is láttam. Végig kesztyűben voltál. – Mindent kihajítottam, ami akkor rajtam volt. Kesztyűt, farmert, de még a bakancsot is. Négy napig egyfolytában hordani őket több volt, mint elég. – Én is kidobtam a legtöbb holmit. A sapkámat viszont nem. Te viselted, és szerettem volna, ha van valami, ami emlékeztet rád. Tudom, szentimentális tökfej vagyok. – Dehogy. – Egyszerre félénkség telepedett rám. – Aranyos vagy. Jude rám emelte őszinte, mélyre ható pillantását. – Szinte minden hétvégén ide jártam, amióta utoljára láttalak. Nem láttam sok esélyét, de reméltem, hogy emlékszel a helyre. Kiültem a sziklákra, és téged kerestelek a fürdőzők között. Néha végigsétáltam a parton, és a szemem sarkából éppen megpillantottalak. Gyorsan megfordultam, de mindannyiszor csak a fény csalt meg – folytatta, és a hangja elfátyolosodott. – Újra és újra visszajöttem, reménykedve, hogy egyszer tényleg te leszel az. És aztán ma, amikor megláttalak, és tényleg te voltál az... akkor jöttem rá, hogy te is kerestél engem. Mert azok a napok, ott, a hegyen, megváltoztattak minket. Neked adtam egy darabot magamból, és te is bizonyára nekem adtál egy darabot magadból, mert különben nem jöttél volna ide. Akkor továbbléptél volna, Britt. És én nem akarom, hogy továbblépj nélkülem. Könny szökött a szemembe. – Egészen idáig jöttem, hogy megtaláljalak. Az a négy nap nem volt elég. Veled akartam lenni, mint most. Lassú, meleg estéken, vendéglőkben, vagy a parton sétálgatva, és jelentéktelen butaságokról beszélgetve. – Van egy remek ötletem. Menjünk ki a partra, sétáljunk, és beszélgessünk jelentéktelen butaságokról! – Gondolatolvasó vagy – kuncogtam. – Látod? Én vagyok a tökéletes férfi. Nem is kell kimondanod, mit akarsz. – Megkocogtatta a fejét. – Férfi gondolatolvasó vagyok. Ilyen egymillióból egy, ha akad. Pótlistás szuperképesség, nem kevesebb. – Hagyd abba, kiköpöm az italomat! Ismét megkocogtatta a homlokát. – Ezt is előre láttam! – Ez a legszebb este, Jude. Köszönöm!

– Kiköpetem veled az italodat, és máris ez lesz életed legszebb estéje. Téged könnyű boldoggá tenni. – Ne már! – Vihorászva az ujjamra akasztottam a papucsomat, és karon fogtam Jude-ot. – Mindenki minket néz. Menjünk, legyünk inkább kettesben hülyék! Caz egyszer azt mondta, hogy onnan lehet megállapítani, ha jól érzed magad valakivel, hogy el tudtok ücsörögni egymás mellett, és nem muszáj társalogni sem. így voltunk egymással mi is. Hanyatt feküdtünk a szürke homokon, és a csillogó eget néztük. Hűvös, frissítő szellő szállt az óceán felől. A csillagképeket keresgéltem, amiket ismertem... leginkább a Kis- és Nagygöncölt, de majdnem biztos voltam benne, hogy ráismertem az Orion övére is. Láttam két fényes csillagot egymáshoz közel, a többiektől távol, és eldöntöttem, hogy az a mi együttállásunk. Romantikus gondolat volt, hogy örökre együtt maradhatunk. A szerelmünk a csillagokban van megírva. – Mik a nyári terveid? – kérdezte Jude. – Dolgozni. Meglátogatni a családomat. – Elfordítottam a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. – Ezen most nem akarok gondolkodni. – Maradj itt! Velem. Felkönyököltem, és kutatón néztem rá. Komolyan beszél? – Hogy érted ezt? – A szüleim Európába utaztak a nyárra. A házunk tele van szobákkal. Cazt és Juanitát is szívesen látom. Ha pedig a munka aggaszt, ismerek pár helyet, ahol gyakornokokat keresnek. De ha az bonyolult, pincérkedés mindig akad. Segítek. – Hagynád, hogy egész nyáron nálad táborozzunk? – Mindent bevetek, amit tudok. Ha jól csinálom, az ajánlat ellenállhatatlan lesz. – Ez komolyan hangzik, Don Corleone – mosolyogtam rá. – Tavaly eleresztettelek – folytatta Jude gyengéden. – És nem bánom, hogy időt adtam neked, hogy kitaláld, mit szeretnél, végig reméltem, hogy adsz nekem egy második esélyt. Mondj igent! Mondd, hogy megpróbálhatjuk! – Nem is tudom – haraptam az ajkamba, hogy el ne mosolyod– jak. – Az utolsó vakációnk katasztrofálisan végződött. Meg kell kérdeznem... lesz hó? Lassan elmosolyodott.

– Csak végtelen tengerpart és napfény. Meg én. A karjában hevertem, lábamat átvetettem az övén, fejem a vállán pihent. Lehunyta a szemét, de ébren volt. Átölelve tartott, a másik keze a combomon nyugodott. Elégedett mosoly játszott az ajkán. Másnap volt, késő délután. A strandon már nem járt senki. A nap alacsonyan járt, a sugarai betűztek a homokágyunk védelmére letámasztott napernyő alá. Eligazítottam a törülközőt, hogy védjem a lábamat. – Valami jár a fejedben – mormolta Jude, de nem is nézett fel. – Rád gondolok – sóhajtottam boldogan, és végigfuttattam a kezemet a mellkasán. Arra az éjszakára csak alig látható hegek emlékeztettek. Lágy csókot nyomtam rájuk. Számomra nem szépséghibát jelentettek, hanem eleven emlékét annak, amit azon a sötét éjjelen megosztottunk egymással. A sötétre mindig fény jön. – Ez érdekes. Mert én meg rád gondolok. Lesöpörtem a felkarjáról a homokot, és ráfektettem az arcomat. – Rajta, mondd el! Mit gondolsz rólam? Ne tarts kétségek között! Nem ellenzem a hízelgést. Jude oldalra fordult, magas, ruganyos testével teljesen hozzám simult. – Ha nem volnál ennyire szép, most megjegyzést tennék az egód méretére – húzta végig az ujját az orromon. – Mindig el akarom mondani, de aztán rám nézel, nekem meg kiszalad a fejemből, mit is. Csak arra tudok gondolni, hogy ha nem csókollak meg átkozottul gyorsan, nem is érdemellek meg. – Ez nekem tökéletesen megfelel. – Ha nem vigyázok, teljesen elkényeztetlek. A fejed akkorára nő majd, hogy úgy kell végiggurítani a parton. – Felkönyökölt, hogy az arcomba nézhessen. Még nem adtál választ. Maradsz? A mosolyom elhalványult. Komolyan meghánytam–vetettem a kérdést. Valahogy – amit talán a világ nem érthet meg – a hegyekben töltött négy hosszú nap, amíg a kezébe tettem az életemet, elég volt, hogy rájöjjek: szeretem. Ha újra végig kellene csinálnom, hogy rátaláljak, megtenném. A szájára tapasztottam a sajátomat. Sós víz ízét éreztem rajta, és akkor értettem meg, mennyire szerencsés vagyok. Egész nyáron heverhetek vele a strandon, a homokban, az ajkáról ihatom az óceánt, és a hullámok halk morajlása ringat minket álomba egymás karjában. – Maradok – feleltem. – Azt hiszem, még egy darabig megéred a szenvedést, amit a végtelen strandok és a perzselő nap jelent.

Elvigyorodott. – De meg ám! És hogy bebizonyítsam, meg is mutatom. Gyere csak ide...

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS EZT A KÖNYVET SOKAN ALAKÍTOTTÁK. Köszönöm a szerkesztőm, Zareen Jaffery bölcsességét és elhivatottságát. A történet legjobb részei téged dicsérnek. Christian Teeter, Heather Zundel, egy író nem kívánhat nálatok jobb előolvasót vagy kiválóbb testvért. Sose tartottam attól, hogy nem mondjátok el, mint gondoltok pontosan a Tükörjégről – hiszen kicsi korunk óta megmondjátok, mit gondoltok a ruháimról, a hajamról, a fiúimról, a filmipari és a zenei ízlésemről. Ti vagytok a legeslegjobbak. Semmiképpen nem hagyhatom ki Jenn Martint, az asszisztensemet, akinek az agya határozottan másképpen működik, mint az enyém: az övé szervezett. Jenn, köszönöm, hogy mindent elrendeztél, úgyhogy én az írásra összpontosíthattam. A barátaimnak a Simon & Schusternél, beleértve Jón Andersont, Justin Chandát, Anne Zafiant, Júlia Maguire-t, Lucy Ruth Cumminst, Chrissy Noh-t, Katy Hershbergert, Paul Crichtont, Sooji Kimet, Jenica Nasworthyt és Chava Wolint – magam se válogathattam volna össze egy jobb kiadói csapatot. Elismerés és ölelés mindenkinek. Katharine Wiencke, köszönöm a szerkesztési köröket. Mint mindig, nagyra értékelem az ügynököm, Catherine Drayton üzleti érzékét és előrelátását. Ha már az ügynököknél tartunk, az egész iparágban nekem van a legjobb külföldi jogokat kezelő ügynököm. Köszönöm, Lyndsey Blessing, hogy a világ minden táján élő olvasók kezébe adtad a könyvemet. Hangos köszönet Erin Tangemannek a nebraskai államügyészi hivatalban, amiért megválaszolta a jogi jellegű kérdéseimet. Az esetleges hibák engem terhelnek. Jason Hale-nak köszönöm a Britt Wranglerének lökhárítójára matricázott horgászszlogeneket. Tudom, Josh Walsh szerény ember, és nem szíveli, hogy minden könyvbe belekerül a neve, de a gyógyszerészeti tudása sokat számított. Végül, kedves olvasó, ez a könyv azért került a kezedbe, mert te úgy akartad. Nem köszönhetem meg eléggé, hogy a történeteimet olvasod.

A szerzőről BECCA FITZPATRICK Csitt, csitt! sorozatának minden darabja (Csitt, csitt! Crescendo; Silence; Finálé) a New York Times bestsellerlistájának élén mutatkozott be. Becca egészségügyi végzettséget szerzett, ám rögtön átnyergelt az írásra. Amikor épp nem ír, valószínűleg fut, új cipőkre vadászik, vagy utazik. Colorado államban él a családjával.

Table of Contents ÁPRILIS Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Huszonkilencedik fejezet Harmincadik fejezet Harmincegyedik fejezet Harminckettedik fejezet Harmincharmadik fejezet

Harmincnegyedik fejezet Harmincötödik fejezet Harminchatodik fejezet Harminchetedik fejezet Harmincnyolcadik fejezet Harminckilencedik fejezet Negyvenedik fejezet Negyvenegyedik fejezet EPILÓGUS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A szerzőről