Balint Agnes Frakk Es a Macskak

BÁLINT ÁGNES: FRAKK ÉS A MACSKÁK Vakok Elektronikus Könyvtára Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2003.

FRAKK, A MACSKÁK RÉME 1. Kié a karosszék? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép kis kertes ház. Abban lakott két kövér macska. Rajtuk kívül ott lakott még Károly bácsi és Irma néni is. Ők nem voltak olyan kövérek, mint a macskáik, sőt, Károly bácsi kimondottan szikár volt. Nyáron át a kis kert telis-tele volt rózsával, nagy gyönyörűségére a szomszéd kertből átlátogató méheknek. Károly bácsi és Irma néni télen sem volt nyíló rózsa nélkül, mikor pedig a rózsatövek földdel, hóval nyakig betakarva aludtak. Ilyenkor a két öreg rózsás bögréből reggelizett, rózsás tányérból kanalazta a levest, és rózsás függöny mögül leste a postást, hogy jön-e már vajon a nyugdíjjal. Rózsás huzat borította azt a két régimódi, öblös karosszéket is, amelyben Károly bácsi és Irma néni ebédutánonként hol szundikált, hol újságot olvasott. Amikor a két öreg nem ült a rózsás huzatú karosszékben, helyüket azonnal elfoglalták a macskák. Károly bácsi karosszékébe Lukrécia telepedett, a borostyánsárga szemű, kövér, fekete macska, míg Irma néni karosszékét a még kövérebb, hófehér bundájú Szerénke szokta megszállni. Szerénkének tengerzöld szeme volt, de ez ritkán látszott, mert a nap nagy részében lehunyva tartotta. Egy szép napon Lukrécia így szólt Szerénkéhez: - Legfőbb ideje, hogy Károly bácsit és Irma nénit leszoktassuk az újságolvasással egybekötött ebéd utáni szunyókálásról! - Valami hasonló gondolat motoszkált az én fejemben is - vallotta meg Szerénke finom dorombolással. - Olyan kényelmetlen ebéd után mindig kiszállni ebből a lágy öblű karosszékből. - Ezentúl nem szállunk ki! - határozta el Lukrécia, és lehunyta borostyánsárga szemét. Szerénke is lehunyta az ő tengerzöld szemét. Így aztán, mikor a két öreg, zizegő újságlapokkal a kezében odatipegett, mindkét karosszékben édesen

szendergő macskát talált. Méghozzá annyira édesen szendergőt, hogy nem is volt szívük felébreszteni őket. Azazhogy a történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy Károly bácsinak, hajjaj, lett volna szíve... ámde Irma néni nem engedte. - Hadd aludjanak szegénykék! - terelte el Károly bácsit a rózsás huzatú foteltől. - Mi el tudjuk olvasni az újságot a konyhaszéken ülve is. Mit volt mit tenni... A támlátlan, kemény ülőkén kuporogva Károly bácsi rosszkedvűen töprengett, hogy vajon az asszonyféle miért tud úgy megindulni egy alvó macska láttán. Azt is végig szerette volna gondolni, hogy a magafajta férfi meg miért hagyja magát kényelmetlen dolgokra rábeszélni - azonban elbóbiskolt, és majdnem lecsúszott az ülőkéről. Ettől a naptól kezdve így ment ez minden ebéd után: a macskák a rózsás huzatú, kényelmes karosszékben, a két öreg meg a támlátlan ülőkén. Merthogy a macskák véletlenül mindig épp akkor aludtak olyan édesen, hogy Irma néninek nem volt szíve fölzavarni őket. Károly bácsi meg a békesség kedvéért mindent ráhagyott élete párjára. Igaz, mikor Irma néni nem figyelt oda, megkísérelte lezavarni a karosszékét bitorló Lukréciát, de mindannyiszor meg is bánta. A kövér macska ugyanis hangos nyávogással ment panaszra úrnőjéhez, s Károly bácsi egész este hallgathatta a példálódzásokat arról, hogy aki a nála gyengébb, védtelenebb állatot bántja, attól embertársai se várjanak sok jót. Lukrécia és Szerénke egy este, mikor a két öreg már aludt, látogatóba ment. Egy Micike nevű barátnőjüket keresték fel a tejbolt raktárában. Micike szép, cirmos cica volt, de Lukrécia soványnak találta. - Mi az, neked nem adnak enni? - kérdezte, inkább csak tréfának szánva a kérdést. Micike azonban váratlanul így felelt: - Bizony nemigen adnak. Azt tartják, van itt elég egér, fogjak magamnak. Lukréciának torkán akadt a következő kérdés. - Egér! - rebegte Szerénke elhűlve. - De hiszen az szalad! - Szalad bizony! - hagyta rá Micike. - Futni kell utána! - mondta Lukrécia, borzadállyal a hangjában. Micike elnevette magát. - Hiszen abban nincs is hiba. Ha egeret látok, utána vetem magam, és egykettőre fülön csípem. A két kövér macska egymásra nézett. Pillantásukban döbbenet tükröződött. - Elképesztő maradiság! - szólalt meg végül Lukrécia. - Futni az élelmiszer után, mint valamikor régen, a múlt században! Micike zavarba jött. - Miért, hát ti mit esztek? - kérdezte félszegen.

Amazok megint összenéztek. - Mi is volt ma vacsorára? - merengett Lukrécia. - Ó, igen, emlékszem már. Túrós csusza tejföllel, tepertővel. Igaz, déli maradék volt, de melegítve, mondhatom neked, még jobb. - És... ki melegíti nektek a túrós csuszát? - kérdezte Micike növekvő tisztelettel. - Természetesen a gazdaasszonyunk. Végre is ő azért van, hogy melegítsen, főzzön, tejet langyítson. - Igen, azért tartjuk őt - tette hozzá Szerénke. - És mondhatom, nagyon meg vagyunk vele elégedve! - ragadta magához Lukrécia a társalgás fonalát. - Csendes, rendes, pontos, figyelmes, minden másnap csirkeaprólékból főz levest, mert tudja, hogy kedveljük a puha, porcogós csontocskákat. - Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: - Károly bácsiról már korántsem tudnék ennyi jót mondani. - Az kicsoda? - érdeklődött Micike. - A komornyikunk. Egyébként Irma néni férje. Ő jár tejért. Ő porszívózza ki a foteljeinket... - Tessék? - kerekedett nagyra Micike szeme. - Foteljeitek is vannak? - Igen, van két szép, antik karosszékünk - válaszolt Lukrécia csevegő hangon. Többször rajtakaptuk ugyan Károly bácsit és Irma nénit, hogy ha nem voltunk otthon, a mi foteljeinkben terpeszkedtek, de már kineveltük belőlük ezt a csúnya szokást. Micike minderre már szólni sem tudott. Ő csak egy foszladozó hullámpapír dobozban szokott aludni, ahol is oldalát a súrolókefék sörtéi bökdösték. Szerencsére Szerénkének eszébe jutott, hogy inna egy kis langyos tejet. Odafordult hát Lukréciához: - Kedvesem, későre jár! Ideje volna már hazatérnünk. - És ilyenkor, éjnek idején - kockáztatott meg Micike még egy utolsó kérdést hogyan juttok be a házba? - Egyszerűen - mondta Lukrécia. - Nyávogunk az ablak alatt, erre Irma néni fölkel, sietve papucsot ránt, és bebocsát bennünket. - Nyávogtok az ablak alatt... És kutya nincs? - Kutya? - A két macska felkacagott. - Kutya a mi házunkban? No, még csak az kellene! Hazáig kacagtak Micike ostoba kérdésén. Méghogy kutya! Az ő házukban! Irma néni csakugyan sietett őket az első nyávogásra bebocsátani. Nem akarta, hogy Károly bácsit is fölverjék. A macskák azonban odabent még folytatták a nyávogást, mert tejet óhajtottak inni. Langyos tejet. Károly bácsi természetesen fölébredt, és haragosan dörmögte: - Ez már mégiscsak több a soknál! Éjfél után mászkálnak haza, és még van merszük bekéredzkedni! Aludjanak a padláson!

Lukrécia éppen tejet lefetyelt, s bár kedve lett volna csípősen rányávogni Károly bácsira, a tejlefetyelés kellemes műveletét nem hagyta abba. Különben is felesleges lett volna egy szót is szólnia. Irma néni szólt őhelyette: - Aludjál, Károly, és ne beszélgess, mert kimegy a szemedből az álom. Károly bácsi szeméből már kiszállt az álom. Nagy sokára aludt csak el, s akkor azt álmodta, hogy egy szép, nagy kutya szegődött hozzá. Szép, nagy kutya, amelyik ki nem állhatta a macskákat. Ez az álom egyébként nem volt véletlen. Károly bácsi ébren is gyakran álmodozott egy olyan kutyáról, amelyik macskát reggelizik, macskát ebédel, macskát vacsorázik...

2. Érettségi találkozó Egy szép napon Károly bácsi levelet kapott: volt osztálytársai hívták érettségi találkozóra. - Mi az az érettségi találkozó? - kérdezte Szerénke Lukréciától, aki éppen Károly bácsi meleg gyapjúmellényét gyűrte maga alá, hogy minél puhábban feküdjék. Lukrécia lesújtó pillantás vetett rá. Bosszantotta ugyanis Szerénke tudatlansága. - Ha iskolába járnál - kezdte mégis a magyarázatot - az évek során úgy összebarátkoznál osztálytársaiddal, hogy végül nehezedre esnék tőlük a búcsú. - Attól függ, kik lennének az osztálytársaim - jegyezte meg Szerénke. Ha például kutyákkal járnék... - Most tegyük fel, hogy macskákkal járnál együtt - szakította félbe Lukrécia türelmetlenül. És érettségi után, mielőtt szétszélednétek, megfogadnátok, hogy ötévenként találkozni fogtok! - Kezdem érteni! - dorombolta Szerénke. - Annak idején Károly bácsi is megbeszélte az ő osztálytaársaival... - Elég rosszul tette! - szólt közbe Lukrécia. - Nem tudom, ha Károly bácsi holnap elutazik arra a találkozóra - mintha nem találkozott volna már elégszer ennyi év során az osztálytársaival - hogy akkor ki hoz nekünk tejet. Lukrécia aggodalma nem volt teljesen alaptalan. A két öreget a meghívás annyira felkavarta, hogy azt sem tudták, hol a fejük. - A sötét öltönyödet éppen most naftalinoztam be! - sopánkodott Irma néni. - Majd kiszellőzik! - igyekezett megnyugtatni Károly bácsi. - Nagyobb baj, hogy meg kell nyiratkoznom, meg új fűző is kell a fekete cipőmbe.

Irma néni egy kis bőrtokot keresett, amelyikben összehajtogatott flanell törlőruhácska és egy vászonlapra felragasztott fényes, fekete cipőpaszta korongocskák voltak. - Ejnye, hová is tettem? A minap volt a kezemben! Még gondoltam is: milyen kár, hogy soha nem utazunk, senki sem veszi hasznát ennek az ügyes kis úti cipőtisztító felszerelésnek. - Inkább a jó meleg gyapjúmellényemet keresnéd meg! És az esernyőm hol van? A múltkor te mentél vele a temetőbe! - Jaj, ernyőt is viszel? Hátha nem is fog esni, és csak elhagyod útközben! Mindenről szó esett - arról is, hogy a gyapjúmellényen Lukrécia tehénkedik csak arról nem, hogy ki hoz majd tejet. És másnap Irma néni bizony csak Károly bácsi elutazása után kapott észbe. - Szent Habakukk, egy csöpp nem sok, de annyi tej sincs itthon! Mit adok szegény macskáimnak? A szegény macskák olyan szemrehányó pillantásokat lövelltek Irma nénire, hogy az tüstént felcserélte fehér nyúlprémmel díszített, kényelmes házicipőjét egy pár kényelmetlen, nyikorgó, keményen kopogó sarkú lábtyűre, és - fájós láb ide, fájós láb oda - eltipegett a tejboltba. Mire hazaért, a macskák a szépen bevetett ágy közepén feküdtek, a frissen vasalt fehér csipketerítőn. - Ejnye, ejnye cicuskáim! - szólt Irma néni megróvó hangon. - Hát nektek már a karosszék sem elég jó? A macskák a feddésre még a szemüket sem nyitották ki. Akkor méltóztattak csak leszállni a csipketerítőről, mikor Irma néni kitöltötte a meglangyosított tejet a kicsi, rózsás peremű tányérkákba. Így telt el az egész áldott nap: szendergés itt, szendergés ott... egy kis falatozás ekkor, egy kis falatozás akkor... Milyen szép is tud lenni az a macskaélet! Alkonyat tájban Irma néni elkezdett nyugtalankodni. Az esti vonat érkezéséig volt még vagy két óra, de Irma néni már most megborzongott arra a gondolatra, hogy mi lesz, ha Károly bácsi nem érkezik meg azzal a vonattal. Hátha lekési. A következő vonat csak éjfél után ér ide. És addig hány rabló settenkedhet a ház körül a sötétben! A növekvő homályban Irma néni olyan férfiakat vélt látni, akik fekete selyemharisnyát húztak a fejükre álarc gyanánt.

Szerencsére Irma néni időben rájött, hogy rémképek ellen a legjobb orvosság, ha megvacsorázik. Hideg sültet evett, azt készített Károly bácsinak is, és délről maradt rizsfelfújtat eperlekvárral. A rizsfelfújtból Szerénke is kért, lévén ő az édességek nagy kedvelője. Lukrécia csak húst evett. Mihelyt jóllakott, Irma néni nem félt többé sem betörőktől, sem besurranó tolvajoktól. Mindössze elálmosodott. Ágyba bújt hát, és bekapcsolta a rádiót. Szép halkan szólt a zene, a két macska is elhelyezkedett az ágy végében, a jó puha frottírköntösön, amit azért kellett odateríteni, mert a macskák ki nem állhatták, ha karmuk beleakadt a paplan síkos selyemhuzatába. Ezt egyébként Irma néni sem szerette. Már éppen bóbiskolni kezdtek, mikor megzördült a kulcs a zárban. Irma néni szeméből tüstént kiröppent az álom. - Itthon a gazdi! - sietett közölni az örömhírt a macskákkal, azok azonban a fülüket sem billegették erre. Még Károly bácsi öreges köhécselése sem verte ki szemükből az álmot, sem az a koppanás, ami azt jelentette, hogy Károly bácsi nem hagyta el az esernyőt, hanem szerencsésen hazahozta, és már el is helyezte a kutya formájú esernyőtartóban. Az esernyőtartó csak szemből látszott zöld bársonypárnán trónoló uszkárnak, oldalról nézve kiderült, hogy az egész csak egy kutya formájúra kivágott és szépen befestett vaslemez, amelynek hátoldalára karikát, az alá pedig bádogtálcát erősítettek, hogy abba csepegjen az esernyőkről a víz. Ezt a kutya formájú esernyőtartót Károly bácsi még megboldogult édesmamájától örökölte, s ő nevezte el kiskorában Esernyős Pudlinak. Esernyős Pudli tehát zördült egyet, midőn Károly bácsi belecsúsztatta az ernyőt a háta mögötti vaskarikába. Aztán mordult egyet. Legalábbis Irma néni, mikor az előszobából egy kutya mély mordulását vélte hallani, önkéntelenül is arra gondolt: minthogy más kutya nincs ott, csakis Esernyős Pudli moroghat. A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és honnan, honnan nem, egy eleven kutya dugta be rajta a fejét. Egy jól megtermett vizsla. Szőre ragyogott, mint a vörösréz kancsók. Orra nem ragyogott, de vörös volt az is. És ez a vizslaorr élénken mozogva szimatolt egy pillanatig. De igazán csak egy pillanatig, mert a

következő pillanatban már ott állt Irma néni aranysárga selyempaplanán, és rátátotta a száját a macskákra. Ha nem ketten lettek volna, valószínűleg be is kapta volna Szerénkét vagy Lukréciát. Míg azonban habozott, hogy a két kövér macska közül melyik volna a jobb falat, Irma néni magához tért a rémületből, s ráborított a védtelen macskákra egy párnát. Közben torkaszakadtából kiabált: - Segítség! Segítség! Károly! Hol vagy? - Itt vagyok, mit kiabálsz... - felelte Károly bácsi, aki előbb gondosan levette a felöltőjét, s csak azután lépett a szobába. - Miféle kutya ez itt, Károly? - kapkodott Irma néni levegő után. Miféle fenevadat szabadítottál a macskáimra? - Le onnét, Frakk! - vezényelt Károly bácsi válasz helyett a vizslának, az azonban nem hederített rá. Nagy, karmos mancsával rácsapott a párnára, mire az alól kiugrott a két kövér macska. Szerénke az ágy alá menekült, Lukrécia viszont felugrott a szekrény tetejére. A vizsla eleinte csak a fejét kapkodta, majd Szerénkét követve benyomult Irma néni ágya alá, olyan erővel, hogy Irma néni egy, a viharos tengeren hánykolódó sajkában kezdte érezni magát. - Segítség! - kezdte újra a sivalkodást. - Károly, zavard ki ezt a szörnyeteget! Megeszi a macskáimat! - Nem árt azoknak egy kis mozgás! - mondta Károly bácsi, gyönyörteljes pillantással kísérve az ágy alól valósággal kiröppenő Szerénkét. A kövér fehér macska a szekrény tetejére szeretett volna eljutni Lukréciához, de csak a fiókos szekrényt érte el. Oda viszont könnyedén utána ugrott a vizsla is. Károly bácsinak a szép sorba rakott tartalék szemüvegei szanaszét repültek. - Nono! - mondta erre Károly bácsi! - Nono! Most már elég legyen, Frakk! Mára befejeztük a macskairtást! Irma nénivel forogni kezdett a világ. Lehet, hogy nem is Károly bácsi jött haza ezzel a vörös orrú szörnyeteggel, hanem egy titokzatos idegen, aki csalódásig híven hasonlít Károly bácsihoz? A hangja is, a mozdulatai is... tüskés szemöldöke is...csak éppen ezek a szavak... Károly bácsi soha életében nem beszélt még így! Károly bácsi - mert ő volt az, csak az érettségi találkozó óta valahogyan megváltozott - nos, a jó öreg Károly bácsi felrakta Szerénkét is a szekrény tetejére. - Így ni! - mondta rendkívül nagy elégedettséggel a hangjában. - Ma ott fogtok

aludni. Frakk, a te helyed pedig itt lesz az ágyam előtt, ezen a szép, virágos szőnyegen. És ha valamelyik macska... - Hát ez a kutya itt marad? - szörnyedt el Irma néni. - Itt akarod tartani? A mi békés otthonunkban? - Nagyon jó helye lesz itt! - jelentette ki Károly bácsi magabiztosan. Egyik volt osztálytársam kért meg, a Jenő, hogy vállaljam el a vizsláját, mert ő felköltözik vidékről a gyerekeihez Pestre. Fél, hogy egy ötödik emeleti lakásban Frakk nem érezné jól magát. Minthogy nekünk kertes házunk van... - És két macskánk! - csattant fel Irma néni. - Károly, Károly! Hát azokra nem gondoltál? - Dehogyisnem! - sietett megnyugtatni Károly bácsi. - Elsősorban rájuk gondoltam. Azért is vállaltam el Frakkot habozás nélkül, mert Jenő mondta, hogy ez a kutya nem tűri a macskákat...

3. A nevelés fortélyai Gyászos nap virradt a két kövér macskára! Reggel hat órakor Irma néni még aludni merészelt. - Látod? - súgta Lukrécia Szerénke fülébe. - Rögtön elkanászodik, mihelyt nem érez bennünket a háta mögött. - Bizony, bizony! - sóhajtozott Szerénke. - Máskor már öt órakor talpon volt... - Első miákolásunkra... - Csakhogy én most nem merek miákolni... és te, Lukrécia? - Én sem. Pedig már régen itt a reggeli ideje. És se tejecske, se sajtos kenyér... Mi lesz velünk? Hát az lett, hogy később, mikor már mindenki kialudta magát, és Frakk megint csak érdeklődni kezdett a szekrény tetején ülő macskák iránt, Károly bácsi belerakta Szerénkét és Lukréciát egy mély szatyorba, és - elmondani is szörnyű! - fölvitte őket a sötét, huzatos, poros padlásra! Ahol mindössze egyetlen karosszék állt. annak is foszlányokban lógott a huzata, üléséből pedig rugók hegyes vége meredezett ki. - Itt fogunk reggelizni? - nézett körül Szerénke döbbenten, miután rájuk csukódott a padlásajtó. Lukrécia kényeskedve emelgette párnás talpacskáit. - Minden csupa por! A bajuszom is! Tüsszentenem kell! Ha-ha-hapci! A tüsszentés valóságos porfelhőt kavart a két macska körül. - Nem, hát ez nem nekünk való hely! rázta Lukrécia a fejét. - Gyere, Szerén!

Lemegyünk! - De a kutya... - kezdte Szerénke riadtan. Lukrécia hűvös fölénnyel nézett rá. - A kutyát bízd rám! Úgy orron karmolom, hogy szűkölve fog menekülni! - Ah! - Szerénke csak egy sóhajtással tudta csodálatát kifejezni. Tisztelettel követte Lukréciát a padlásajtóhoz, amelynek aljában ott világított egy kis négyszögű nyílás, az úgynevezett "macskabejáró". Minden falusi padlás ajtaján van ilyen, hogy az egerészni kívánó macskák ki-be járhassanak az egyébként csukott ajtón is. A két macska egy darabig udvariaskodott, hogy melyikük engedje a másikat előre. Végül Szerénke engedett Lukrécia udvarias tessékelésének, és kibújt a négyszögű nyíláson. Azaz csak kibújt volna, ha kifért volna rajta. A feje ugyan kifért, de persze Szerénke nem csupán fejből állott. - Mi az, nem férsz ki? - kérdezte hüledezve Lukrécia. - Sajnos - szepegte Szerénke, fejét nagy üggyel-bajjal visszahúzva szűk ez a nyílás. - Te vagy túlságosan kövér, Szerén! Vigyázz onnét - majd én! Szerénke szégyenkezve somfordált el a nyílástól. Kisvártatva azonban megvigasztalódott: Lukrécia sem fért ki. Sőt majdnem beszorult, mert mindenáron ki akarta erőltetni magát a nyíláson. Szerénkének kellett visszahúznia. - Hát ez nem megy - mondta Lukrécia, miután kifújta magát. - Rabok vagyunk! - kesergett Szerénke. - Szegény éhező rabok! A többiek lent ülnek a konyhában, jobbnál jobb falatokat tömnek magukba, mi meg itt koplalunk, nyau, nyau! - Csalódtam Irma néniben! - mondta Lukrécia tompa, keserű hangon. Mennyit doromboltunk neki, emlékszel, mikor nem volt villany, és sem rádiót hallgatni, sem televíziót nézni nem lehetett... - De mennyire hogy emlékszem! A lelkünket kitettük neki, úgy doromboltunk! Meg mikor egyedül volt idehaza, és félt. - Most ez a hála, hogy hagy bennünket éhen veszni! - Kígyót melengettünk a keblünkön! Ki tudja, mit nem mondtak volna még a felháborodott macskák Irma nénire, ha egyszer csak nem hallják a padláslépcsőt recsegni. Irma néni lopakodott fel a padlásra, egy tányér tejbe áztatott kenyérrel, amely vastagon meg volt hintve reszelt sajttal. Némi motozás után sikerült az ajtót kinyitnia.

- Szegény cicuskáim! - suttogta sajnálkozva, mikor a két macska odadöcögött hozzá. - Alig tudtam kicsempészni az ételeket a konyhából. Az a kutya minden lépésemre figyel. És milyen falánk! Mindent ő akarna megenni! Míg a macskák ettek, Irma néni elpanaszolta, mennyire megváltozott Károly bácsi. - Mióta az a kutya a házba került, folyton titeket ócsárol. Fölemlegeti, hogy hányszor kellett benneteket az éjszaka közepén kiengedni a lakásból, hányszor ültetek rá a kedvenc gyapjúsáljára, hogy Lukrécia karmai felbolyhozták a karosszéke huzatát, és így tovább. És hogy én túlságosan elkényeztettelek benneteket. Azt mondta, majd nézzem meg, hogyan neveli ő Frakkot. Ebben a pillanatban, mintha csak nevének említésére jelent volna meg, Frakk dugta be szimatoló, vörös orrát az ajtó aljába vágott nyíláson. Be is bújt volna, ha befért volna rajta, de csak a fejét tudta nagy nehezen bedugni. - Látjátok, már utánam jött! - mutatta a macskáknak Irma néni Frakkot, illetve azt, ami látszott belőle: a fejét. - Kiszimatolta, hogy ételt hoztam fel ide, s most irigykedik. Frakkot csakugyan ette a sárga irigység, mikor látta, milyen jóízűen falatozik a két macska. Ha befért volna a nyíláson, egy szempillantás alatt felhabzsolta volna a macskák ételét s ráadásul valószínűleg a macskákat is. Így csak nézte sóvárogva s nagyokat nyelve, hogyan fogy az étel a tálból. Nem mintha éhes lett volna, hiszen Károly bácsi már kiadós reggelit tálalt neki odalent. Azonban a macskák elől elenni az ételt, ez olyan gyönyörűség, aminél nagyobbat a kutyák nemigen ismernek. Miután a macskák megreggeliztek, nekiálltak mosakodni, tisztálkodni. Irma néni kedvtelve nézte őket. Frakk viszont vonyítva jelentette, hogy már fáj a nyaka, és szeretné a fejét a szűk nyílásból visszahúzni. Igen ám, de fülei, melyek mikor befelé igyekezett, szépen a fejéhez simultak, most visszatüremkedtek és úgy sajogtak, mintha le akartak volna szakadni. A macskák érdeklődéssel figyelték Frakk visszavonulási kísérleteit. - Most bezzeg vonít, mint a fába szorult féreg! - jegyezte meg Lukrécia. - Ha nem volna füle, vissza tudná húzni a fejét - vélte Szerénke. Irma néni a kezét tördelte. - Jaj, most mi lesz?

Szerencsére Frakk hangos vonítását Károly bácsi is meghallotta odalent. Fogta hát kis fűrészét, melynek nyele egy rókafarkhoz volt hasonlatos, és azzal sietett Frakk segítségére. Némi huzavona után sikerült a nyílást nagyobbra vágni, úgyhogy Frakk horzsolások nélkül húzhatta vissza a fejét. - Szegény kis kutyám! - simogatta Károly bácsi ezt a kiszabadult fejet. Megijedtél, ugye? No gyere, kapsz egy darabka kolbászt a nagy ijedtségre! A macskák felhördültek. Irma néni is megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy Frakk már éppen elég kolbászt kebelezett be reggelire, Károly bácsi azonban ragaszkodott hozzá, hogy a megrázó élményt Frakk némi kolbász segítségével feledje el. Frakk lelkesen helyeselt. Miután megkapta a kolbászt, felfedező útra indult a házban, remélve, hogy talál még egy szűk nyílást, amelybe beleszorulhat a feje, s vigasztalásképpen megint kolbászt kap majd. Sajnos, hiába nézelődött. A pince szellőzőnyílása ugyan elég szűknek látszott, be is dugta rajta a fejét, de könnyen vissza is tudta húzni. Csak az orra lett csupa pókháló. Míg Frakk újabb kolbászadagokról ábrándozott, a macskák kipróbálták, vajon kiférnek-e a megnagyobbodott nyíláson. Legnagyobb örömükre kifértek. - Látod, Szerénke - mondta Lukrécia a padláslépcső legfelső fokán sütkérezve minden rosszban van valani jó. Evés közben nagyon zavart, hogy az az eb mereven bámul, de most már örülök, hogy eszébe jutott feljönni a lépcsőn, és beerőltetni fejét a szűk nyílásba. - Igen - mondta Szerénke derűsen. - Most ki-be járhatunk a padláson. Így mindjárt más. Ha Frakk alszik, akár le is mehetünk. Frakk, mint minden más kutya, sokat és élvezettel aludt. A napsütötte tornác különösen alkalmas volt arra, hogy egy kutya kényelmesen elnyújtózzék és aludjék. - Te, Irma! - szólt Károly bácsi egy kis idő múlva. - Nincs valami ócska szőnyeged? - Minek? - kérdezte Irma néni, aki éppen egy ócska, régi ágyelőt szedett elő a lomkamrából, azzal az elgondolással, hogy fölviszi a padlásra a macskáknak. - Félek, hogy a kutya felfázik itt a kövön - mondta Károly bácsi gondterhelten. - Meleg az a kő, egész délelőtt sütötte a nap. - A kő, az kő. Alattomos. Alattomos ide, alattomos oda, Irma néni nem volt hajlandó a macskáknak szánt

keresztöltéses szőnyegecskét Frakknak feláldozni. Kijelentette hát, hogy nincs semmi, amit a kutya alá teregethetne. Azután, köténye alatt a kis rongyos szőnyeggel, felosont a padlásra. Ott addig keresgélt, míg nem talált egy ódon, vaspántos ládát. Régi újságokkal, levelekkel volt félig telve. Erre a papírhalomra terítette Irma néni a rongyos, foszladozó, de hajdan igen ékes, szép mintájú szőnyegecskét. Így ni, cicuskáim! - mondta gyengéden. - Ez lesz a ti fekhelyetek, ha már a kutya kiüldözött benneteket a megszokott, kényelmes helyetekről! Szerénke meg volt hatva, Lukrécia azonban Irma néni távozása után azt mondta, hogy inkább egy puha párnát hozott volna az öregasszony. Szerencsére Irma néni ezt nem hallotta. Óvatosan lépegetett lefelé a meredek padláslépcsőn. Ahogy leért, meglepődve látta, hogy Frakk azon a virágos szőnyegen fekszik, amely egyébként Károly bácsi ágya előtt szokott lenni. - Mi az, te odaadtad a kutyának az ágy elé való szőnyegedet? - kérdezte hitetlenkedve. - Csupán kölcsönadtam - magyarázta Károly bácsi. - Egyébként éjszaka is ezen alszik. - A szobában, az más - mondta Irma néni. - De kihozod a szőnyeget a kutya után a tornácra? - Nem akarom, hogy reumát kapjon - jelentette ki Károly bácsi ellentmondást nem tűrő hangon. És attól kezdve ki-be hordta a virágos szőnyeget Frakk után. "Gubó legyek, ha ez nem kényeztetés!" - gondolta magában Irma néni, de szólni nem szólt semmit. Ebéd után viszont megint csak feltipegett a padlásra, egyik kezében egy tál étellel, a másikban egy szép, kék bársony díványpárnával. - Ez már döfi! - kiáltott Lukrécia, mikor meglátta a párnát. - Ezen alszunk majd jókat, Szerén! Miután kiörvendezték magukat, hozzáláttak az evéshez. Irma néni megvárta, hogy kiürüljön a tál, azután megcirógatta macskáit, kellemes ebéd utáni szunyókálást kívánt nekik, és lement, hogy ő is szundikáljon egyet. Csak előbb még bevitte a konyhába az üres macskatálat. Csodálkozva látta, hogy Károly bácsi ott görnyedezik a támlátlan ülőkén, és újságot olvas. - Hát te? - kérdezte kerekre nyílt szemmel. - Miért nem a karosszékedben olvasol, kényelmesen? Most nem mondhatod, hogy elfoglalják a macskák!

- No igen - mondta Károly bácsi zavartan - csakhogy most a kutya alszik benne. És olyan jóízűen szuszog, hogy nem volt szívem fölverni szegényt...

4. A nyoszolya Frakk, ha ébren volt, akkor macskákra vadászott. Rendszeresen följárt például a padláslépcsőn, és bár nagy szomorúságára csak a fejét tudta a megtágított myíláson át bedugni, de így is oly vészjóslóan morgott, szimatolt, fogvicsorgatva acsarkodott a macskákra, hogy azok rendkívül kellemetlenül érezték magukat. Ládájukban lapulva várták, hogy véget érjen a félelmetes "műsor", és igazából csak akkor lélegeztek föl, akkor mertek nyugodtan járni-kelni a padláson, padláslépcsőn, ha Frakk aludt. Szerencséjükre Frakk nagyon szeretett aludni. Ha sütött a nap, a tornácon aludt elnyújtózva. Ha beborult vagy szél támadt, olyankor ásítozva bevonult a szobába, és szólt Károly bácsinak, hogy legyen szíves utánavinni a kis virágos szőnyeget. A kis virágos szőnyeg - amelytől napközben el nem maradt volna - estére nem kellett Frakk őméltóságának. Hiába terítette le Károly bácsi az ágy elé: Frakk nem feküdt rá, csak melléje ült, és szemrehányó tekintettel nézett Károly bácsira. Addig nézett, míg Károly bácsi ki nem olvasta málabús szeméből a következőket: - Kedves gazdám, te éjszakánként ruganyosan ringó derékaljon pihensz, miközben én a kemény padlón ... Hát van neked szíved, kedves gazdám? Nem kődarab van a te szíved helyén, kedves gazdám? Kődarab volt-e vagy sem, Károly bácsi mindenesetre olyan nehéznek érezte ilyenkor a szívét, mintha mázsás szikladarab volna. Nem is jött álom a szemére, hiába feküdt le. És hiába oltotta el a kis lámpát, a sötétben is látni vélte Frakk szemrehányó, fájdalmas pillantását. Egyik este is sokáig hánykolódott álmatlanul Végre nagy nehezen elaludt legalábbis úgy rémlett neki, hogy már álmodik. Azt álmodta, hogy Frakk szép szelíden odatette a jobb mellső lábát az ágy szélére. Az ő ágya szélére... Kisvártatva a bal mellső lábával is odatámaszkodott. Károly bácsi hallotta, egészen közelről hallotta a szuszogását. Egy idő múlva Frakk jobb hátsó lába is

fölérkezett az ágy szélére. És egyszer csak - különös álom! - Frakk mind a négy lábával fent állt az ágyon, majd némi forgolódás után lefeküdt Károly bácsi mellé. "Hm! - gondolta Károly bácsi álmában. - Ez mégiscsak sok! Még a fejét is ideteszi a párnámra! Rá kellene húznom egy nagyot, és lezavarni innét." Ahogy ez már álmában történni szokott az emberrel: Károly bácsi nem húzott rá Frakkra, le sem zavarta az ágyról, hanem olyan mélyen elaludt, hogy csak akkor ébredt fel, mikor hasára sütött a nap. És óriási csodálkozására Frakk ott aludt mellette. És méghozzá milyen mélyen aludt! Jóízű szuszogása betöltötte az egész szobát. - Hát mégsem álom volt? - hüledezett Károly bácsi. - Pedig megesküdtem volna rá, hogy csak álmodom. A konyhából edénycsörgés, kanalak csilingelése hallatszott. Irma néni reggelihez terített. Mert Irma néni már régen fölkelt, és elragadtatással nézte Frakkot Károly bácsi mellett, az ágyon feküdni. "Úgy kell neki! - gondolta magában. - Mindig engem csúfolt, hogy én elkényeztetem a macskáimat!" Irma néni régen látott ilyen vidáman a reggeli készítéséhez. És alig várta, hogy Károly bácsi megjelenjék. - Látom, jól aludtatok! - mondta, s hangjában káröröm csilingelt, amikor Károly bácsi végre kióvakodott a konyhába. Károly bácsi sehogyan sem tudta eldönteni, mit szóljon erre. Mondhatta volna, hogy ő álomnak hitte az egészet. De ez, a józan nappali fényben kissé ostobán hangzott volna, így hát csak annyit mondott: - Hm!... Reggeli után pedig azonnal hátravonult a műhelynek becézett kis fészerbe, s egész álló nap ott kopácsolt, fúrt és faragott. Irma néni oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy Károly bácsi vajon mit alkot. Ebédnél óvatosan kérdezősködött is, de csak rövid, elutasító válaszokat kapott. - Nemsokára meglátod. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Irma néni mosolygott, s szeme körül a sok apró ráncocska is mind huncutul mosolygott. A macskák a padláson egész nap nem tudtak aludni a kopácsolástól. Szerették volna megszemlélni, hogy Károly bácsi mit barkácsol, de valahányszor kidugták

fejüket az ajtó aljába vágott nyíláson, Frakk máris rohant fel a padláslépcsőn. - Hrr! Irgum-burgum, macskát ebédelek! Így hát a macskák nem tudtak hova lenni unalmukban. Egerészni éppen egerészhettek volna, hiszen az egerek ott cincogtak körülöttük, de hiába, sem Szerénke, sem Lukrécia nem érzett magában hajlandóságot a futkosáshoz, ugrándozáshoz. Délután Irma néni látogatóba ment egy majdnem száz esztendős nénihez, aki az öregségtől már járni sem tudott, csak kendők és takarók között üldögélt egész nap. Éppen ezért nagyon szerette a látogatókat. Irma néni is alig akarta elengedni. - Hiába, késő van már, haza kell mennem - szabadkozott Irma néni. Sietve el is indult, s útközben végiggondolta, milyen ételek vannak a hűtőszekrényben: körözött, vaj, sonka, cseresznyebefőtt, és egy tálban a délről maradt nyers palacsintatészta, amit azért tett el, hogy este frissen sült palacsintával kedveskedjék Károly bácsinak. Mikor benyitott a konyhába, Károly bácsi már javában vacsorázott. Éppen a nyers palacsintatésztánál tartott, azt kanalazgatta savanyú képpel. - Milyen furcsa dolgokat főzöl mostanában? - támadt szemrehányóan a belépő Irma nénire. - Se sós, se édes, teljesen ízetlen. - Mert még nyers! - mondta Irma néni mélyen sóhajtva. - Mindjárt megsütöm palacsintának, és akkor lesz íze. Bosszúsan látott munkához. Károly bácsi a nyers tésztnak több mint a felét bekebelezte már, s a maradék bizony édeskevés palacsintára futotta. Pedig a palacsintát Lukrécia is nagyon szerette. Szerénkéről nem is szólva. Hát még Frakk! Élt-halt a frissen sült palacsintáért. - Az ám ... hol van Frakk? - Bent fekszik - válaszolt Károly bácsi, és ábrázatát derűs mosoly ragyogta be. Irma néni nem értette, minek örül úgy Károly bácsi. És azt sem értette, miért nem jön Frakk palacsintát kunyerálni. Máskor Irma néni alig tudta távol tartani a forró serpenyőtől. Mindezekre a rejtélyekre csak később, vacsora után derült fény, mikor Irma néni bement a szobába megágyazni. Károly bácsi ágya mellett egy kisebb ágy állott, azon hevert Frakk, végtelenül elégedetten. - Hát ez meg mi? - ámult el Irma néni. Károly bácsi büszkén világosította fel: - Ez Frakk nyoszolyája. - Ó, hát ezt kalapáltad egész álló nap? Igazi ágy?

- Igazi bizony! - dicsekedett Károly bácsi. - Még habgumi matracot is vettem bele abból a pénzből, amit tüzelőre tettünk félre. Messze van még a tél. Így viszont Frakknak jó ruganyos fekhelye lett, nem kell az én ágyamat irigyelnie. - És micsoda rózsás kendővel terítetted le... - tapogatta Irma néni gyanakodva azt a puha, gyapjúszövet kelmét, amelyet Károly bácsi a nem egészen tökéletesre sikerült asztalosmunka elleplezése végett, festői redőkbe szedve a nyoszolyára borított. - Hiszen ez az én lánykori, rózsás kendőm, ami akkor volt rajtam, mikor megismerkedtünk! - No látod! - mondta Károly bácsi elégedetten. - Most mindennap gyönyörködhetsz benne. - Igen - Irma néni már szipogott - mindennap láthatom, hogyan tapossa egy kutya lábbal az én ifjúkori emlékeimet. - De legalább szem előtt van... Többet ér így, mint a szekrény alján elásva, lyukas zoknik meg félig fölfejtett régi pulóverek között! Még sokáig folyt a vita arról, hogy hol van jobb, méltóbb helye egy fiatalkori emléknek. Frakkot ez a vita egyáltalán nem zavarta. Hosszan elnyúlva hevert a sötétkék gyapjúszövet kendőn, amelynek szélét kétarasznyi szélességben rózsák és rózsabimbók díszítették. Néha mordult egyet álmában, mert azt álmodta, hogy a macskák fölmerészkedtek az ő csodálatos nyoszolyájára.

5. Téli gondok A rózsás kendő, amit Károly bácsi Frakk nyoszolyájára terített, nem hagyta nyugodni Irma nénit. Kileste, mikor egyszer Károly bácsi sétálni ment Frakkal. Alig csukódott be mögöttük a kertajtó, ő már sietett Károly bácsi szekrényéhez, s addig turkált benne, míg nem talált az aljában, régi kalapok és szőrük vesztett ruhakefék között egy kopott birkabőr mellényt. Hósepréshez, favágáshoz szokta ezt Károly bácsi valamikor hordani. Mikor még soványabb volt. Mióta azonban nem tudta a mellény minden gombját begombolni, megharagudott rá. Mintha bizony szegény mellény tehetett volna arról, hogy ő meghízott. A birkabőr mellénnyel a hóna alatt Irma néni felsietett a padlásra. - Nézzétek csak cicuskáim, mit hoztam én nektek! Ezen jó alvás esik ám akkor

is, ha majd hideg szelek járják át a padlást! Hideg szelek! A két macska elszörnyedve nézett egymásra. Irma néni észbe kapott: - Jaj, mit is beszélek! Hiszen télire semmiképpen sem maradhattok itt! Talán meg is fagynátok! A macskák helyeseltek. Bizony, szörnyű sors vár rájuk a nyár elmúltával! Az éjszakák máris hűvösebbek, pedig a kert még telis-tele van virággal... - Nincs más hátra, cicuskáim - mondta Irma néni hosszas töprengés után össze kell barátkoznotok Frakkal! - Azzal a szörnyeteggel? - rémüldöztek a macskák. - Hiszen szőröstülbőröstül bekapna bennünket, ha lemerészkednénk innen a padlásról. - No várjatok csak! - mondta Irma néni elgondolkozva. - Frakk imádja a gazdáját, Károly bácsit. És az ő kedvéért talán benneteket is megtűrne... Aznap este Károly bácsit az a kellemes meglepetés érte, hogy Irma néni túrós gombócot tálalt neki vacsorára: könnyű, omlós túrós gombócot, ami úgy olvad el a szájban, mint a vaj. Károly bácsi rajongott a túrós gombócért. Frakk is. Szerencsére Irma néni készített annyit, hogy Frakknak is jutott belőle bőven. Vacsora után Károly bácsi feltette a szemüvegét az orrára, és figyelmesen végigtanulmányozta a televízióműsort. - Nem érdemes bekapcsolni! - állapította meg. - Legalább pihentetjük a szemünket. Irma néni kézimunkát vett elő, s lopva figyelte Károly bácsit. Mikor már úgy látta, hogy Károly bácsi már unatkozni kezd, megszólalt: - Milyen más volna, ha egy macska dorombolna az öledben, Károly! - Micsoda? - hökkent meg Károly bácsi. - Nem is hiszed, milyen kellemesen telik az idő, ha egy macska dorombol az embernek! - Nekem ugyan ne doromboljon! - jelentette ki az öregúr. - Igaz, Frakk? Macskát látni sem akarunk! Frakk helyeslően morgott. Irma néni azonban sírva fakadt, és azt mondta, hogy minden más volna, ha Károly bácsi szeretné a macskákat. - Miért? - kérdezte Károly bácsi csodálkozva. - Mit változtatna az a dolgokon? - Rengeteget! Ha te szeretnéd a macskáimat, és néha megsimogatnád, becézgetnéd őket, akkor előbb-utóbb Frakk is megszokná, hogy azokat nem szabad bántani! Károly bácsi hamarjában nem talált erre szavakat. Közrejátszott tétovázásában

az is, hogy nem akarta megbántani Irma nénit, aki olyan finom túrós gombócot főzött vacsorára. Márpedig szíve szerint ostobaságnak tartotta ezt az egész ötletet a macskákkal. Még hogy ő dédelgesse azokat a lusta, tohonya teremtéseket! Azt már nem! Különeben is - mit szólna Frakk, ha imádott gazdája egyszer csak macskákat ültetne a térdére? Mikor Irma néni belátta, hogy sem a túrós gombóc, sem a könnyek nem hatották meg Károly bácsit, új terven kezdett gondolkozni. - Magamhoz kell édesgetnem Frakkot! Hogy úgy szeressen - sőt ha lehet, még jobban - mint a gazdáját. És ha már én értem is tűzbe menne, bizonyára hajlandó lesz a kedvemért megtűrni a macskákat a házban! Frakknak fogalma sem volt róla, miféle titkos haditervet szövöget Irma néni vele kapcsolatban. Ő csak azt vette észre már másnap, hogy Irma néni sokkal kedvesebb hozzá, mint addig volt. - Frakk, kiskutyám! - szólongatta turbékoló hangon, és Károly bácsi ruhakeféjével addig kefélgette, míg szőre tükörfényes nem lett. Igaz, a ruhakefe telis-tele lett vörös vizslaszőrrel, amely vörös szőrszálak egy idő múlva Károly bácsi sötétszürke zakójára tevődtek át a keféről, de ez Frakkot nem érdekelte. Ő csak élvezte, hogy Irma néni megkülönböztetett figyelemmel kezd bánni vele. - Frakk, kiskutyám! Nézd csak, mit adok én neked! - hangzott fel napjában többször is, hol egy szelet foszlós, vajjal vastagon megkent kalács, hol egy májkrémes szendvics kíséretében. És nemcsak finom falatokat kapott Frakk Irma nénitől, ó nem! Előkerült a szekrényből egy régi, szőrét hullató rókaprém muff is. Igaz, inkább naftalinszaga volt, mint rókaszaga, de Frakk azért boldogan játszott a muffal, hajigálta, leteperte, gyűrte, dögönyözte, ha pedig belefáradt a játékba, fejpárnának használta. A muff sikerén felbuzdulva, Irma néni addig kotorászott a lomos ládában, míg nem talált egy pár régi, nyúlprémmel bélelt bőrpapucsot. Talpuk már nemigen volt a papucsoknak, azonban Frakk így is igen értékes ajándékszámba vette őket. Hol az egyik, hol a másik papucsot vitte ki a kertbe, eldugta a bokrok közé, azután azt játszotta, hogy nyúl lapul a bokorban, és ő megtalálja. Sajnos, hiába riogatta a papucsokat, azok nem voltak hajlandók elszaladni, így üldözőbe

sem lehetett venni őket. Szerencsére Frakk kitalálta, hogy a játékba be lehet vonni Károly bácsit is. Az ugyan nem nagyon lelkesedett az ötletért, de hiába. Frakk nem hagyott neki békét: Károly bácsinak kellett a nyúlszagú papucsokatmadzagon ide-oda huzigálnia, hogy Frakk játékból, mint menekülő nyulakat, utolérhesse őket. Ebből a játékból Károly bácsinak tökéletesen elég - még sok is - volt naponta egy negyedóra. Frakk azonban már kora reggel ott állt az ágya előtt a papucsokkal, s türelmetlenül várta, hogy Károly bácsi fölkeljen. És egész álló nap a papucsokkal üldözte. - Tűzbe vágom azokat az átkozott papucsokat! - mérgelődött Károly bácsi. Irma néni bezzeg mindig szívesen játszott Frakkal nyúlvadászatot, ha éppen volt ráérő ideje. Nem csoda hát, ha Frakk egy idő múlva sokkal melegebben nézett Irma nénire, mint Károly bácsira. Különösen azóta, mióta Irma néni elvitte magával látogatóba a majdnem százesztendős Ilus nénihez, aki fázós, öreg lábát vidrabőr lábzsákban melengette. Aznap éjszaka Frakk vidrákról álmodott, tömött bundájú, aranyosan csillogó szőrű, hajlékony testű vidrákról. Másnap pedig kikövetelte, hogy nyoszolyáját vigyék át Irma néni ágya mellé. - Elhódítottad a kutyámat- méltatlankodott Károly bácsi. - Már csak körülötted lebzsel egész nap. Mintha én a világon sem volnék! Irma néni boldogan mosolygott. Nem szólt semmit, de egy idő múlva fellopakodott a padlásra. - Cicuskáim, jó hírt hozok! - újságolta boldogan. - Frakkot sikerült magamhoz édesgetnem. Már szinte jobban szeret engem, mint Károly bácsit. Remélem néhány nap múlva lejöhettek a padlásról! - Éppen ideje! - mondta Lukrécia. - Rémes, milyen huzat van idefönt. Nem nekünk való hely ez! Ó, ezt Irma néni is tudta. Még aznap este komoly beszélgetést folytatott Frakkal. - Nézd, kiskutyám! - mondta neki halkan, mert Károly bácsi aludt mégsem járja, hogy te itt alszol lent a jó meleg szobában, kényelmes fekhelyen, szegény cicuskáim pedig... - Hrr! - mondta Frakk villogó szemmel, fülét meglebbentve. - Semmi hrr! - szólt rá Irma néni erélyesen. - Ha ilyen csúnyán beszélsz a

macskákról, többet nem állok veled szóba. És túrós palacsintát sem sütök neked soha többé! Frakk megijedt. Nemhogy morogni, de még mukkanni sem mert többet. Csendben hallgatta Irma nénit. - Lukréciának és Szerénkének le kell jönnie a padlásról, Frakk! Egyre hidegebbek az éjszakák, reggelente már dér is van a kertben! Fáznak szegénykék. És kimondhatatlanul unatkoznak. Gondold csak el: éjjel-nappal a sötét padláson, ahol semmi, de semmi szórakozás sincsen! Frakk elgondolta. És azt is elgondolta, hogy ha a macskák lejönnek a padlásról, akkor nem kell holmi ócskamadzagon ráncigált papucsokkal nyúlvadászatot játszania. - Lesz majd, akit hajkurásszak! - ábrándozott boldogan elalvás előtt. Úgyis kell egy kis mozgás, kezdek elhízni...

6. Szerénke művelődik Irma néni sütött-főzött: májas hurka, túrós palacsinta, tepertős pogácsa és más jó falatok illata töltötte be az egész házat. Frakk kedvenc ételeinek illata. És ez nem volt véletlen. Irma néni már kitapasztalta, hogy egy jóllakott, elégedett kutya sohasem olyan goromba, mint egy éhes, rosszkedvű. Frakk égnek emelt orral állt a konyhajóban. Szemét lehunyta, úgy szívta be a fölséges szagokat. Károly bácsi, aki fát hozott a konyhára, nem is állhatta szó nélkül: - Látom már, a gazdaasszony mindent megtesz, hogy elhódítson tőlem. De tudod-e, Frakk, hogy ezeknek a jó falatoknak ára van? Frakk röstelkedve sütötte le a szemét. Tudta ő, hogyne tudta volna. De most magyarázza meg Károly bácsinak, hogy neki voltaképpen semmi kifogása az ellen, ha a macskák lejönnének a padlásról? Végre lesz egy kis élet, egy kis elevenség! - Akármit is hoz a jövő, Frakk - szólalt meg Károly bácsi némi gondolkozás után - azt soha ne engedd, hogy a macskák elfoglalják a karosszékemet! Ki nem állhatom, ha macskaszőr tapad a nadrágomra! Frakk felugrott, és hevesen képen nyalta Károly bácsit. Aztán berohant a konyhába, és majdnem feldöntötte Irma nénit a pogácsás tepsivel együtt. Azt sem tudta, hová legyen jókedvében. Jönnek a macskák, és őt ezért elhalmozzák finom falatokkal! Jönnek a macskák, és ha bele akarnak ülni Károly bácsi

karosszékébe, akkor neki szabad lesz rájuk rivallnia, hiszen maga Károly bácsi kérte föl pt erre! Hol van még egy kutyának ilyen gyöngyélete? Melyik kutyának gondoskodnak ennyi gonddal a betevő falatjáról, a mindennapi szórakozásáról? Csak jönnének már azok a macskák! Sajnos, Frakknak egészen ebéd utánig kellett várnia. Először is kénytelen volt teleenni magát májas hurkával és túrós palacsintával. Mikor már mozdulni is alig bírt a jóllakottságtól, Irma néni elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy Lukrécia és Szerénke lejöjjenek a padlásról. - Gyertek, cicuskáim! - hívta őket nyájas szóval, szeretettel. - Gyertek le a jó meleg konyhába, eleget dideregtetek odafent a huzatos padláson! Lukrécia és Szerénke már reggel óta várta a hívást. Azóta szépítgették magukat, mosakodtak, fésülködtek, bajuszkájukat hullámosra pödörték. Mikor Irma néni hangját meghallották, egymásra néztek. - Parancsolj, drágám! - mondta Lukrécia, előzékenyen maga elé engedve Szerénkét a padláslépcsőn. - Ó, menj csak előre, kedvesem! - fuvolázta Szerénke végtelenül udvariasan. - Csak utánad, drágám! - Tiéd az elsőbbség! Így udvariaskodtak, mindenáron azt akarva, hogy a másik legyen az, aki előbb találkozik Frakkal. Végül is addig kerülgették egymást a keskeny lépcsőfokon, míg le nem estek. Tükörfényes bundájuk csupa por lett. Szégyenszemre így kellett a konyhába beállítaniok. Mikor Frakk meglátta a két macskát, eltátotta a száját. Irma néni gyorsan beletömött egy túrós palacsintát, és így szólt: - A jó kis kutya nem bántja a cicuskákat. Szegény cicuskák fáznak, és szeretnének megmelegedni. Azzal mindjárt ölébe is vette a két macskát, és simogatni kezdte őket. Frakk gyorsan lenyelte a palacsintát, és odarohant Irma nénihez. - Nono, Frakk, nono! - szólt rá Károly bácsi figyelmeztető hangon. Frakk megtorpant. Szoborrá merevedve nézte a macskákat. - Márványba lehetne mintázni! - mondta Károly bácsi elragadtatással. Pont úgy áll most, mint mikor vadat érez az erdőben. Ki lehetne faragni márványból! "Bárcsak máris márvánnyá változna! - gondolta magában Lukrécia, rosszindulatú pillantásokkal méregetve a mozdulatlan kutyát. - Ha rám ugrik, orron karmolom!"

Szerencsére Frakk tudott olvasni Lukrécia tekintetében. Miután egy darabig farkasszemet néztek, megfordult, és odament Károly bácsihoz. Gondolkozott egy darabig, hogy az ölébe üljön-e, de félt, hogy Károly bácsi térdén nem esnék elég kényelmes ülés. Így hát csak a fejét fektette az ölébe, simogatásra váróan. Károly bácsi meg is simogatta. - Okos kutya vagy, Frakk! - mondta gyengéden. - Nagyon okos kutya vagy! Aznap este a macskák diadalittasan vonultak el Micikéhez. Mióta Frakk a házba került, egyetlenegyszer sem jártak nála. Semmi kedvük sem lett volna beszámolni arról, hogy Frakk miatt a padláson kénytelenek tengődni. Most azonban, hogy úgy érezték: régi hatalmuk visszatérőben van, okvetlenül kellett egy kicsit dicsekedniük. - Mi az, hogy ezer éve nem láttalak benneteket? - csodálkozott Micike. - Rengeteg dolgunk volt! - modnta Lukrécia, és fáradtan elterült egy portörlőn, amely valaha, szebb napokban bársony háziköntös volt. - Egér? - érdeklődött Micike. - Ó, dehogy! Egy vizslát kellett megszelídítenünk, egy komisz, akaratos kutyát, amelyik, midőn a házunkba került, azt hitte, a macskák arra valók, hogy megegyék őket! Micike azt hitte, nem jól hall. - Mit kellett megszelídítenetek? - egy vizslát. - És nem féltetek? Hiszen a kutyák... iszonyú veszélyesek! Én még az utcára is alig-alig merek kimenni miattuk. Lukrécia büszkén kihúzta magát. - Bizony, nem egyszer az életünket is kockáztattuk! De a kutyák neveléséhez érteni kell. És szerencsére mi értünk. Igaz, Szerén? - De még mennyire! - helyeselt a kérdezett. - Frakk már a tenyerünkből eszik! Még vagy egy óra hosszat hencegtek Micikének azzal, hogy milyen szigorúan bánnak ők Frakkal, s hogy az mennyire tiszteli az ő éles karmaikat. - Kimondhatatlanul irigyellek benneteket! - sóhajtott Micike. - Ha én azt megérhetném, hogy egy kutya respektáljon! - Igen, hát nem mindenki alkalmas arra, hogy kutyákat neveljen! szegezte le Lukrécia fontoskodva. - Az igazat megvallva, eleinte én sem bíztam abban, hogy sikerülni fog ezt a különlegesen vérengző ebet megszelídítenünk. De hát sikerült. Alázatosan meghunyászkodik előttünk. Ezek után elbúcsúztak Micikétől, és jókedvűen dorombolva hazasétáltak. Teljesen beleélték magukat abba, hogy Frakk az ő alázatos rabszolgájuk. Éppen ezért

igen megdöbbentek, mikor kopogtatásukra harcias morgás volt bentről a válasz. - Miért morog ez? - csodálkozott Szerénke. - Ahelyett, hogy beengedne bennünket! - Nyávogjunk jó hangosan! - ajánlotta Lukrécia. Nyomban rá is zendítettek: - Miaó, Nyau... Krnyau! Erre már Irma néni is felébredt. Álomittasan keresgélte a papucsát, s ment ajtót nyitni, félálomban, csukott szemmel. Akkor ébredt csak föl egészen, mikor a nyitott ajtón át megcsapta a hideg éjszakai levegő. Ugyanezen a nyitott ajtón át Frakk viharzott ki a sötét éjszakába. - Hol az a két macska? Hadd tépem ízekre! A két macska ész nélkül menekült. A legközelebb eső fára kúsztak fel észvesztő gyorsasággal, s mikor lenéztek a magasból, egyenesen Frakk tátott szájába láttak bele. - Majd adok én nektek éjfélkor hazamászkálni! - lihegte Frakk vérszomjasan. Adok én nektek megzavarni az egész háznép nyugalmát! Aludjatok, ahol akartok, a házba reggelig nem jöhettek be! - Még ha hívnának, sem tenném többé soha a lábamat egy olyan házba, ahol így bánnak a macskákkal! - szipogott Szerénke. - Inkább világgá megyek! - Nem mondanád meg, hová? - kérdezte Lukrécia, miután Frakk bevonult a házba, és megint minden elcsöndesedett. - Más házakban elvárják a macskáktól, hogy egerésszenek. Ez hiányzik neked? Hogy futkoss azok után a hitvány, örökmozgó egerek után? - Nem, nem ez! - mondta Szerénke, könnyeit nyeldesve. - Hanem a békesség! A nyugalom! Ami régebben volt... Szó, ami szó, ez Lukréciának is hiányzott. Igaz, a padláson, ahova ezek után felkényszerültek, békesség is volt, nyugalom is, de a hideg! Brr! Alig várták a reggelt, mikor végre kinyílt az ajtó, és be lehetett sétálni a jó meleg konyhába. Reggeli után a két macska első útja a rózsás huzatú karosszékhez vezetett. Alig tették azonban kényelembe magukat, megjelent Frakk, és olyan botrányt csapott, hogy zengett tőle a ház. Sőt, nemcsak a ház, hanem az egész utca. Frakk ugatása még Micikéékhez is elhallatszott. Micike éppen a szomszéd macskával tárgyalt egy szép, régimódi egérfogót akart tőle megvenni - s mikor láta, hogy a

szomszéd macska összerezzen a nagy kutyaugatás hallatára, mosolyogva mondta neki: - Úgy látszik, nem mindenki tudja úgy megnevelni a kutyákat, mint Lukrécia és Szerénke. És elmesélte, mennyire megszelídítették barátnői a vérszomjas vizslát. - Érdekes - mondta a szomszéd macska. - Én meg megesküdtem volna, hogy Károly bácsi vizsláját hallom ugatni. Nemsokára abbamaradt a nagy ugatás, mielőtt még Micike megállapíthatta volna, miféle kutya is ugat valójában. Lukrécia és Szerénke ugyanis feladta a rózsás huzatú karosszéket. Lukrécia rövid töprengés után felugrott a régimódi könyvszekrény tetejére, egy nagy fehér alabástrom óra mögé, és kényelmesen elhelyezkedett, abban a boldogító tudatban, hogy Frakk ide akkor sem tud utána jönni, ha a feje tetejére áll. Szerénke is szeretett volna oda felugrani, de hiába kísérletezett, mindig újra visszaesett. Eközben észrevette, hogy a könyvszekrény ajtajából egy helyütt hiányzik az üveg. "Lám - gondolta Szerénke - milyen jó macskabejáró. Akárcsak a padlásajtón." És a hiányos üvegű ajtón át befurakodott a könyvszekrénybe, a könyvek mögé. Kellemes félhomály uralkodott itt és jó meleg. Sajnos, Frakk érzékeny orra hamar kiszimatolta, hogy a könyvszekrényben macska van. Ki is ráncigálta Szerénkét a könyvek mögül, olyan gorombán, hogy az sírva ment Lukréciához panaszkodni: - Pedig milyen jól aludtam! Félhomály, csend, régi levelek rózsaillata, egy parányi egérszaggal keverve... Éppen azt álmodtam, hogy kaptam egy kis arany egeret, piros bőrtokban, mikor... Lukréciát nem érdekelte, mit álmodott Szerénke. Fontosabb dolga volt: be kellett vádolnia Frakkot Irma néninél. - Mégiscsak hallatlan - kezdte felháborodva - hogy ettől a kutyától már művelődnünk sem lehet! Nem bírja elviselni, ha egy macskát könyvek között lát. Pedig nekünk jogunk van hozzá, hogy tanuljunk, művelődjünk! Igenis jogunk van hozzá! Irma néni ezt egy pillanatig sem vitatta. Azonnal beszélt Károly bácsival, aki ezek után kénytelen volt Frakkal szót érteni. - Nézd, Frakk - mondta szelíden - hogy is mondjam csak... A macskákról van szó.

Frakk érdeklődéssel lebbentette meg a fülét. Szerette, ha a szó a macskákra terelődik. - Ne zavard ki őket a könyvszekrényből - folytatta Károly bácsi. - Ha egyszer művelődni akarnak, hát üsse kő, művelődjenek! Erre már Frakk savanyú képet vágott. Milyen szépen kiszínezte magának, hogy mindig újra ki fogja cibálni a kövér Szerénkét a lexikonok mögül... És most mondjon le erről a remek szórakozásról! Nagy bánatosan el is vonult rózsás fekhelyére, összegömbölyödött, s nyögve, morogva elaludt. A macskák azonnal birtokukba vették a könyvszekrényt. Lukrécia Károly bácsi puha, meleg sálját vitte magával, Szerénke pedig egy keresztöltéses, hímzett párnácskát. Irma néni, aki csak mocorgásukat hallotta a szekrényből, jóindulatúan biztatta őket: - Csak tanulgassatok, cicuskáim, művelődjetek! Ott a Természettudományi Lexikon, abból megtudhatjátok, miféle érdekes kísérleteket lehet fehéregerekkel végezni. A macskák megköszönték a biztatást, majd összegömbölyödtek, és aludtak, mint a bunda. Így ment ez egészen addig, míg egy napon Irma néninek eszébe nem jutott elolvasni a felírást a mosószeres doboz oldalán. - Enzimes mosószer... Te, Károly, mondd csak: mik azok az enzimek? Károly bácsi hosszas gondolkodás után így felelt: - Olyan egészen irinyó-pirinyó valamik, amik megeszik a piszkot. - Ó, de aranyosak! - kiáltotta Irma néni elragadtatással. - Igazán megeszik? És nem tudod, mi a kedvenc ételük? - Azt hiszem, a zsírpecsét meg a gyümölcsfolt - mondta Károly bácsi bizonytalanul. - De nem vagyok biztos benne. - Hát nézd meg a Természettudományi Lexikonban! - ajánlotta Irma néni. Mégis más, ha az ember tudja, hogy azok a kedves kis enzimek mit esznek szívesebben. Károly bácsi hosszasan tűnődött, érdemes-e feltápászkodnia ezért a kényelmes fotelből. Miután azonban elgondolta, milyen boldog jövő várna rá, ha mondjuk kiderülne, hogy az enzimek kedvenc étele a jó sűrű bableves - amit Károly bácsi az abroszra szokott csöpögtetni, s amiért Irma néni mindig pörölt vele mégiscsak odament a könyvszekrényhez, és elővette a Természettudományi Lexikon megfelelő kötetét. Azaz csak azt, amit a lexikonból az egerek meghagytak. A

könyv lapjai helyén ugyanis milliónyi apró papírcafat volt csak. A következő pillanatban a szoba megtelt papírszeméttel. - Károly! - kiáltott Irma néni elszörnyedve. - Mit csináltál már megint! Mi ez a szörnyűséges szemét? - Szerintem egérfészek! - mondta Károly bácsi. - És ahogy nézem, jó néhány könyvet rágtak ronggyá az egerek, míg a drágalátós macskáid elméjüket csiszolgatták a könyvszekrényben. - Szedjük a lábunkat, Szerén! - adta ki az utasítást Lukrécia halkan, de határozottan. Mielőtt azonban elillanhattak volna, Frakk fülön csípte őket. - Hová, hová, szép cicatündérkék? - mordult rájuk gúnyosan. - Mit gondoltok, ki fogja összetakarítani ezt a szemetet? Hiába volt a macskák minden kapálódzása, tiltakozása. Frakk szoborként strázsált mellettük, míg az utolsó papírfoszlányt is össze nem szedték.

7. Bizsu Kitavaszodott. A diófán rigók fütyörésztek, hátul a konyhakertben Károly bácsi. Frakk fülig érő szájjal figyelte Irma nénit, aki dalolva darálta az ebédhez való húst. Mindenkinek dalolhatnékja volt, csak a macskák ültek a tornác mellvédjén olyan képpel, mintha ecetbe mártott egeret nyeltek volna. - Nem élet ez így! - állapította meg Lukrécia. - Minden lépésünket egy kutya vigyázza, csak oda mehetünk, ahová ő engedélyezi, s ha csak rá merek nézni a vágódeszkán pirosló hússzeletekre, már morog. Nem! Nem élet ez így! - Hát mégis arra gondolsz, hogy költözzünk el innét? - kérdezte Szerénke szepegve. Lukrécia megrázta a fejét. - Azt már nem! Megszoktuk ezt a házat, itt is fogunk maradni, punktum! Frakknak kell innét távoznia! Szerénke ijedten nézett körül. - Te csak ne pislogj olyan félve - szólt rá Lukrécia. - Bízd rám a dolgot. Frakk repülni fog! Ezeket a vészjósló szavakat senki sem hallotta. Így azt sem vette észre senki, honnan lett egyszerre annyi bolha a házban. A két macskát kivéve, mindenki vakaródzott. Eleinte még Károly bácsi is Frakkra gyanakodott. Azután hátul, a fészerben talált egy lompos, elhanyagolt, kóbor kutyát, s rögtön megértette, honnan származnak a bolhák. Csak azt nem tudta, hogy a kóbor kutyát a két macska csalogatta jó falatokkal a házba.

Miután a gazdag bolhaforrás a kóbor kutya elkergetése után kiapadt, Lukréciának más csel után kellett néznie. -Kaparhatnánk jó mély gödröket Károly bácsi frissen elgereblyézett veteményes ágyásaiba - latolgatta a lehetőségeket Lukrécia. - Kaparhatnánk - ismételte Lukrécia, de hangjából hiányzott a lelkesedés. Lukrécia azonnal be is látta, hogy ez reménytelen: egyikük sem fog fáradságos munkával mély gödröket kaparni a veteményes ágyásba. Ha valaki más megtenné... de ők maguk - nem, ez túlságosan megerőltető volna! Mindketten elhallgattak. Egyszer csak Lukrécia megszólalt, és igen meglepő dolgot mondott. - Frakkot meg kell nősítenünk! - Elment az eszed! Kiáltott Szerénke. - Hogy még egy kutya jöjjön a házhoz? - Éppen ellenkezőleg. Hogy Frakk menjen el a háztól. Jómódú menyasszonyt kell neki keresnünk, aki saját házal rendelkezik. Szerénke fintorgott. - Saját kutyaház... az is valami? - Nem kutyaházra gondoltam. Hanem olyan házra, mint ez. Ahol a kutya bent alszik a szobában. Mert csak nem képzeled, hogy Frakk benősül olyan helyre, ahol az udvaron kellene éjszaka fagyoskodnia? Szerénke nem képzelte. Szerénke már megtanulta, hogy rövid szőrű vizslák szobában szeretik átvészelni a hűvös éjszakákat. Mikor leszállt az alkony, a két macska háztűznézőbe indult. Házról házra, utcáról utcára osontak, kerítések hézagain át lesték, figyelték, hol, melyik udvarban található egy megfelelő kutya. Amit láttak, az nem sok bizakodással töltötte el őket. Lompos kutyák, láncra kötve kis faházikójuk elé - a legtöbb portát ilyenek őrizték. Már magasan fenn járt a hold, mire eljutottak a Varjúház utcába. Mindketten nagyon fáradtak voltak már, de mikor meglátták a kövér, fehér kiskutyát egy szép, sárga ház kertjében, mindketten elfeledkeztek a fáradtságról. - Milyen bájos! - kiáltott Lukrécia. - Jó módban élhet, hogy ennyire meghízott - hagyta rá Szerénke. - Nem éhezik, annyi szent. És ahol egy kutyát így agyonetetnek, ott biztosan a szobában is altatják. A ház mögött felfedeztek ugyan egy kutyaházat, de az annyira elhanyagolt állapotban volt, hogy deszkái szétlazultak, tetejéről foszlányokban lógott a kátránypapír, s a vak is láthatta, hogy a szép, dundi fehér kutyus nem abban

alszik. Nagy, magas gesztenyefa állt a kerítés mellett, arra mászott fel a két macska, hogy bekukucskáljon a ház ablakán. Gyönyörű bútorokat láttak és egy kerevetet, sötétvörös szőnyeggel letakarva. - Ez lehet a fehér kiskutya fekhelye - mondta Lukrécia mély meggyőződéssel. Biztosan azért is terítették le azzal a mélyvörös szőnyeggel, mert azon jól érvényesül a kiskutya szép, fehér szőre. - Szép, nagy kerevet! - dicsérte Szerénke. - Ezen kényelmesen elfér majd Frakk is. Jókedvűen mentek haza. Útközben azon tanakodtak, hogy vajon Frakk megérdemli-e, hogy majd annak idején nászajándékot vegyenek neki. Másnap éktelen kopácsolásra ébredtek. És nem csupán ők, hanem a szomszédok is, körös-körül. Irma néni legnagyobb csodálkozására Károly bácsi kutyaházat épített. Kutyaházat! Mikor bent, a szobában ott a gyönyörű fekhelye! - Nyáron melegek az éjszakák, és Frakk esetleg kikívánkozik az udvarra magyarázta Károly bácsi. - De nyáron gyakoriak az éjszakai záporok is. Nagyon jó lesz Frakknak ez a ház, a nap heve, zápor zuhataga elől menedéket találhat benne. - Inkább festenéd át a konyhaasztalomat - mondta Irma néni, mire Károly bácsi azonnal kalapálni kezdett, és úgy tett, mintha egy szót sem hallana a nagy zajtól. A macskák mindezt látva és hallva, egymásra mosolyogtak. - Hát még akkor milyen mérges lesz majd Irma néni, ha kiderül, hogy Frakk elmegy a háztól, és Károly bácsi fölöslegesen pazarolta idejét a kutyaház építésére. A szóban forgó Frakk a kertben sütkérezett, a zöld pázsiton. Féligmeddig hanyatt fekve süttette hasát a nappal. - Meghíztál, Frakk! - mondta neki Lukrécia. - Látszik, hogy sok túrós palacsintát eszel. - Semmi közöd hozzá! - morogta Frakk, és úgy nézett Lukréciája, mint egy kígyó. - Nem akarlak megbántani! - folytatta Lukrécia behízelgő dorombolással. - Nekem egyébként is tetszenek a kövér kutyák. A Varjúház utcában is lakik egy tündéri, fehér kutyus. - Olyan aranyos, olyan bájos! - tette hozzá Szerénke. - Nagyon szép pár válna kettőtökből!

- Hogyhogy kettőnkből? - nézett fel Frakk értetlenül. - Ideje megházasodnod, Frakk! - duruzsolta Lukrécia, aki közben már egész közel ment Frakk füléhez. - És ennél jobb alkalom soha az életben nem fog neked kínálkozni! Mert az illető kiskutya nemcsak szép, nemcsak kedves, nemcsak hogy selymes, fehér bundája van, de jómódú is. Kétszer akkora házban lakik, mint mi, a kert is jóval nagyobb. - Nem is kert az - vetette közbe Szerénke - hanem valóságos park! Jázminlugasokkal, ezüstfenyőkkel, kanyargó, fehér utakkal... milyen jól lehet ott futkosni, nyúlvadászatot játszani. - És a kiskutya fekhelye nem ám holmi régi kendővel van letakarva, hanem mélyvörös selyemszőnyeggel. Valódi perzsa. - A koszt is remek lehet ott! A kutyus nagyon jól tápláltnak látszik. Így dorombolt a két macska Frakk fülébe egész délelőtt. Délutánra elkészült a kutyaház. Tetején vadonatúj kátránypapír borítás csillogott. - No, Frakk, kipróbálhatod! - mondta Károly bácsi, a verítéket törölgetve homlokáról. Frakk ímmel-ámmal bement az új házba, pár percig időzött is benne, azután kijött, és többet rá sem nézett. Hiába terítette bele Károly bácsi a virágos szőnyeget, hiába akasztott függönyt az ajtajára, hiába vett vadonatúj lábtörlőt a kutyaház elé. Frakkot nem érdekelte. Mondta is Irma néni: - Ezért érdemes volt annyit vesződni! - Nem baj - vigasztalta magát Károly bácsi. - Télen itt tartom a rőzsét, miegymást. Ezzel a kutyaház kérdése lekerült a napirendről. Nem így a Varjúház utcai fehér kiskutya. Lukrécia és Szerénke reggeltől estig csak arról beszéltek Frakknak. Hogy milyen szép, milyen bájos, és milyen jó sora lesz annak a kutyának, akit férjül választ. A kincset egyébként, mint időközben Micikétől megtudták, Bizsunak hívták. És végre valahára Frakk ráállt, hogy elmenjen háztűznézőbe. - Virágot is vigyél neki! - tanácsolta Szerénke. - Ugyan mit, virágot! - szólt Lukrécia megvetéssel. - Egy csirkecombot vagy ilyesmit! Annak van értelme! Véletlenül volt is a hűtőszekrényben egy kis maradék sült. A macskák addig doromboltak Irma néninek, hogy ilyen életbevágó ügy, meg olyan életbevágó, hogy Irma néni adott nekik egy csirkecombot. Az ízes falat láttán Szerénke megingott. - Ne együk meg inkább? - Hogyisne! - ripakodott rá Lukrécia. - Majd eszünk mi csirkecombot, ne félj,

ha Frakkot elviszi a háztól az ördög. Csak már ott tartanánk! A csirkecombot tehát átadták Frakknak, s az elment háztűznézőbe. Gyönyörű teliholdas este volt. A macskák a tornác mellvédjén üldögélve ábrándoztak. - Ha Frakk elköltözik Bizsukához, nekünk nagyon jó lesz a háza. - De még milyen jó! Nyári melegben mindig ott hűsölünk majd! - Csak minél előbb tartsák meg a kézfogót. - Most már meg kellene beszélnünk, vegyünk-e neki nászajándékot vagy sem. Ezen sokáig vitatkoztak. Lukrécia szerint Frakk nem érdemli meg tőlük ezt a figyelmességet, Szerénke viszont amondó volt, nászajándék nélkül nem ér az egész semmit. - Valami szép kis szőnyegre gondoltam. - A szőnyeg az drága! - vélte Lukrécia. - Megteszi egy szép új lábtörlő is. - És az van is idehaza! - mondta Szerénke örvendezve. - Ott van a kutyaház előtt. - Látod, ez jó ötlet! - dicsérte Lukrécia. - Pénzünkbe sem kerül, mégis szép ajándék. Nagyon elégedettek voltak. Élvezték a gyönyörű, holdfényes estét. Egészen addig, míg Frakk haza nem érkezett mogorva képpel, rosszkedvűen. - Mi baj, Frakk? - kérdezte Lukrécia rosszat sejtve. - Mi történt? - Valami darázsfélére léptem a sötétben - mondta Frakk, és nyalogatni kezdte a talpát. - No és a kis Bizsu? Láttad őt? - Láttam. De nekem ilyen kövér feleség nem kell! A két macska levegő után kapkodott. Szerénke jutott elsőnek szóhoz. - Még lefogyhat, Frakk! Még lefogyhat! Frakk rájuk sem hederített. Bement a konyhába vacsorát kérni Irma nénitől. A két macskát meg a méreg ette odakint. - Csak legalább ne adtuk volna oda neki azt a finom csirkecombot! jajveszékelt Szerénke. - Az a legkevesebb! - szólt rá Lukrécia. - Nagyobb baj, hogy Frakk a nyakunkon marad. Bár én még nem adom fel a reményt. Nem Bizsu az egyetlen menyasszonynak való kiskutya ebben a faluban! Fel is kerekedtek, és végigjárták azokat az utcákat, ahol azelőtt még nem fordultak meg. Majdnem éjfélig jöttek-mentek, de hiába. Még egy olyan alkalmas, feleségnek való, jómódú kutyát, mint a Varjúház utcai Bizsu, nem találtak. Aznap éjjel a padláson aludtak. Hajnalban éles, fülhasogató csaholásra ébredtek. Álmosan kukucskáltak ki a padlásablakon, és legnagyobb meglepetésükre

Bizsut látták az udvarban Frakkal tárgyalni. - Lakást keresek! - mondta Bizsu Frakknak. - Tegnap este említetted, hogy van egy nagy házad, amit nem használsz, s csak üresen áll. Kiadnád azt nekem? - Miért ne? Legalább Irma néni nem tehet többet szemrehányást Károly bácsinak, hogy fölöslegesen dolgozott. Mert én már csak jobban szeretek bent aludni, a megszokott, ruganyos heverőmön. - Akkor én beköltözhetek ide? - kérdezte reménykedve a kis kövér Bizsu kutya. - Felőlem! - mondta Frakk. - De hát miért akarod otthagyni a szép lakásodat? - Mert már régen kihíztam! - mondta Bizsu, és lesütötte a szemét. - Azaz már a második kutyaházat híztam ki. És a gazdám méregbe gurult, azt mondta, több kutyaházat nem készít nekem. - Hát te nem a szobában alszol? - csodálkozott Frakk. - A szobában? - Bizsu a füvön hempergett a nevetéstől. - Még hogy a szobában? Amit a gazdám ki szokott adni turistáknak, külföldieknek? Hogy képzeled, hogy oda engem beengednek?... - Értem, értem! - mondta Frakk fülig érő szájjal. - Akkor csak költözz be ebbe a házba, ezt aligha fogod kihízni, olyan nagy. Irma néni és Károly bácsi roppantul meglepődtek, mikor látták, hogy a szép, új kutyaházban egy dundi, fehér kutyus fekszik. - Miféle kutya ez? - kérdezte Károly bácsi megrökönyödve. - Az albérlőm - magyarázta Frakk. - Bizsu a neve. Lakbér fejében majd segít nekem a macskákat kordában tartani. - Macskák? - ugrott fel Bizsu lelkesen. - Hol vannak itt macskák? Hadd tanítsam meg őket kesztyűbe dudálni. S mert a padlásablakban macskabajszot látott rezegni, olyan heves ugatásba kezdett, hogy zengett tőle az egész környék. Fent a padlás félhomályában Lukrécia szenvedő hangon mondta Szerénkének: - Azt hiszem, mégis el kell költöznünk innét! Egy olyan házba, ahol nincs kutya. Inkább vállalom az egerészést... - Jó, jó - mondta Szerénke - de mit mondunk Micikének? Hiszen múltkorjában már dicsekedtünk neki, hogy Frakk... a tenyerünkből eszik. - Elég buták voltunk! - mondta Lukrécia dúlva-fúlva. - Most azután, ha nem akarjuk, hogy nevessen rajtunk meg ujjal mutogasson ránk, itt kell maradnunk, ha tetszik, ha nem... És maradtak. Frakk és albérlője nagy gyönyörűségére...

8. Minden jó, ha a vége jó Jókora szénaboglya állt a réten, áradt belőle a száradó fű csodálatos illata. Kétszázhuszonkilenc tücsök lakott a boglyában, és ha esténként valamennyien rázendítettek, ciripelésüktől visszhangzott az egész környék. Egy langyos nyári este, mikor éppen javában szólt a tücsökzenekar, nesztelen léptekkel két vándor érkezett a boglyához. Lukrécia volt az egyik, Szerénke a másik. Frakk és Bizsu kellemetlenkedései elől menekültek el. Úgy gondolták, hogy majd világgá mennek, szerencsét próbálnak. Az illatos boglya azonban megállította őket. - Milyen puha szénakupac! - jegyezte meg Lukrécia. - Megpihenhetnénk a tetején. Szerénke helyeselt. Nagyon fáradt volt, mert már legalább húsz perce gyalogolt. Minden tagja sajgott a szokatlan megerőltetéstől. Alig bírt Lukrécia után a boglya tetejére mászni, mikor azonban belesüppedt a jó szagú szénába, minden fáradtságát egyszeriben elfelejtette. - Micsoda mennyei hely! - sóhajtotta bágyatagon. - Sehol egy kutya. Én azt mondom, ne is menjünk tovább! - Ennél jobb helyet úgysem találnánk! - bólogatott Lukrécia. - Az ilyen boglya teli van mezei egérrel, éhen halni tehát nem fogunk. Ha majd hideg lesz, bebújunk a széna közé, s onnét nevetjük az esőt, a szelet, a hideget. - Jó kis meleg üreget vájunk magunknak a szénaboglya belsejében! folytatta Szerénke az ábrándozást. - Egy kisebb üreg lesz az éléskamránk... - ...amelybe egyenesen belesétálnak majd a kövér mezei pockok! egészítette ki a gondolatot Lukrécia. - Gyöngyéletünk lesz itt, majd meglátod! Ábrándoztak, tervezgettek, míg álomba nem ringatta őket a tücsökciripelés. A faluból idehallatszott Frakk mély, bömbölő ugatása, de ez egy csöppet sem zavarta már őket. Reggel frissen, vidáman, pompás étvággyal ébredtek. - No, hol vannak azok a pockok? - nézett körül Lukrécia érdeklődve. Hol vannak a gabonamagvakon hízott, kövér pecsenyepockok? Hiába nézelődött azonban ő is meg Szerénke is - egyetlen pockot sem láttak sehol. Hogyan is láttak volna, mikor a mezei pockok még az éjjel átköltöztek

egy másik, távoli boglyába, ahol nem kellett macskák szomszédságától tartaniuk. A két macska éhesen tekingetett jobbra-balra. Nagyokat nyeltek, s egyre többet gondoltak arra a rózsás tányérkára, amit Irma néni így reggelente langyos tejjel szokott telitölteni. S miután egy darabig hallgatták saját gyomruk korgását, bánatosan újra elaludtak. Három napig heverésztek az illatos boglya tetején, s várták, hogy majd csak a karmaik ügyébe kerül egy kövérre hízott mezei pocok. S közben mindketten azon tűnődtek, nem volna-e célszerű visszatérni Irma nénihez és Károly bácsihoz. Ezeket a gondolatokat azonban nem vallották meg egymásnak. Szerénke csak annyit mondott - mikor már irgalmatlanul éhez volt - hogy mégiscsak valami táplálék után kellene nézniük. - Hol? - kérdezte Lukrécia búsan csengő hangon. - Ha ebben a boglyában nincsenek mezei egerek, akkor bizonyára a másodikban meg a harmadikban sincsenek. Hiábavaló fáradtság volna boglyáról boglyára gyalogolnunk. - No de így éhen fogunk pusztulni! - jajdult fel Szerénke, s titokban elhatározta, hogy ha Lukrécia elalszik, ő bizony hazaszökik. Igen ám, de Lukréciát ne hagyta aludni az éhség. S titokban ő is arra várt, hogy Szerénke elaludjék. Szégyenszemre ő is haza készült Irma nénihez és Károly bácsihoz. Javában lesték egymást, midőn egyszerre csak zajos szimatolásra lettek figyelmesek. Ahogy lenéztek, legnagyobb megdöbbenésükre Frakkot látták a boglya tövében ólálkodni. - Frakk! - kiáltott Lukrécia - mit keresel te itt? - Titeket! - válaszolt Frakk, s rövidke farkát olyan barátságosan kezdte csóválni, mintha régen látott jó barátokkal találkozott volna. Végigszimatoltam utánatok az egész rétet, de végre megtaláltam a nyomotokat, s az ide vezetett, a boglyához. - Kerestél bennünket? - kérdezte Szerénke remegő hangon, s hangja azért volt olyan remegő, mert Frakk láttán elfogta a honvágy a kedves otthon után, ahol a tűzhelyen, a fényes alumínium lábosban tej gőzölög. - Hát hogyne kerestelek volna benneteket - mondta Frakk - mikor olyan üres nélkületek a ház, hogy majd meghalunk az unalomtól. Gyertek már haza, Irma néni kétségbe van esve, hogy hova tüntetek. - Ő küldött? - kérdezte Lukrécia, még a Szerénkéénél is remegőbb hangon. - Irma néni mondta, hogy keress meg bennünket? - Nem. Ő csak kétségbe van esve, hogy hová tüntetek. - Hát magadtól jöttél? - Magamtól.

- Annyira... - Lukréciának szinte elcsuklott a hangja - annyira hiányzunk? - Annyira hiányoztok - mondta Frakk őszintén. - Gyertek már haza, hogy legyen végre kit hajkurásznom! Lukrécia felcsattant. - Azt már nem! Azért nem megyünk haza! Akkor inkább... inkább éhen halunk itt a boglya tetején! - De hát nem igazi hajkurászásra gondoltam - mentegetőzött Frakk ijedten. Csak olyan... hogy is mondjam... szóval úgy, mintha sportolnánk. Az nektek is jót tenne, legalább nem híznátok el. Nagy csend lett. A két macska egymásra nézett. - Hiszen ha csak sportból... - mondta hosszú szünet után Lukrécia. Szerénke nem szólt semmit, hanem lefelé kezdett ereszkedni a boglya oldalán. Épp Frakk orra előtt ért földet. És Frakk olyan örömmel szaglászta, mintha egy régi, kedves pajtásával találkozott volna. Azután sarkon fordult és elrohant, akár a szélvész, hazafelé. - Szólok Irma néninek, hogy jöttök! - mordult még vissza. És a két macska ment. Kicsit szédelegve, kicsit bizonytalanul, mert a háromnapos böjtölés elgyengítette őket. Viszont egy tócsa tükrében örömmel látták, mennyivel karcsúbbak lettek. - Egy karcsú macska mindig elegánsabb! - állapította meg Lukrécia elégedetten. - Igaza van Frakknak: rendszeresen kell sportolnunk. - És talán az sem ártana, ha rendszeresen egerésznénk - fűzte hozzá Szerénke. Ha futnánk az egerek után. Most, hogy lefogytam, nem esik már olyan nehezemre a mozgás. Azzal könnyedén átugrotta a tócsát, az egerésző macskára jellemző könnyed bájjal. - Ez igen! - kiáltott elismeréssel Lukrécia, és ő is átugrotta a tócsát. A siker fellelkesítette. Évek óta nem ugrottak ekkorát. - Majd néznek nagyot az egerek, ha hazaérünk! - mondogatták útközben. Majd csodálkoznak, hogy milyen mozgékonyak lettünk! Az egerek csodálkoztak is. Sőt nemcsak az egerek csodálkoztak, hanem Irma néni és Károly bácsi is fölöttébb csodálkozott, mikor látta, mennyire megváltozott a két macska. Három nap alatt megtisztították a házat az egerektől. Károly bácsi kijelentette, hogy ezek a derék teremtmények ezentúl az ő pártfogását is élvezik, és sem Frakknak, sem a kövér kis Bizsunak nem szabad a macskákat

bántania. - A macskák az én pártfogásomat is élvezik - mondta Frakk a kövér kis kutyának. - Ezentúl csak akkor hajkurásszuk őket, ha ők is beleegyeznek. - Ugyan! - mondta erre Bizsu megvetéssel. - Azt hiszed, beleegyeznek abba, hogy hajkurásszuk őket? A macskák - Bizsu kimondhatatlan csodálkozására - nemcsak beleegyeztek ebbe, hanem kiadós ebédek után ők maguk kérték a kutyákat, hogy néhányszor kergessék őket körbe az udvaron. Az ilyen kergetődzés mindenkinek jó mulatság volt: a lelkesen csaholó kutyáknak, a macskáknak, akik örültek, hogy nem híznak el, és a tornácon üldögélő Irma néninek meg Károly bácsinak. Aki manapság meglátogatja a két öreget, s látni kívánja Frakkot, a macskák rémét, annak Irma néni egy rózsás kendővel leborított nyoszolyát fog mutatni: - Ott van, kedvesem, Frakk, a macskák réme. Most éppen alszik. És aki ezek után csodálkozik azon, hogy Frakk mellett jobbról-balról ott alszik a két macska is, az talán még soha nem hallott arról, hogy a legnagyobb ellenségekből is lehetnek jó barátok. Éppen csak idő kell hozzá, hogy megismerjék egymást.