Bársonytalpon oson a halál

NNCL1577-546v1.0

AKIF PIRINCCI Fordította SÁRKÖZY ELGA A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Akif Pirincci: Felidae Goldmann Verlag, München, 1990 © Copyright 1989, 1990 by Wilhelm Goldmann Verlag, München Hungarian translation © Sárközy Elga, 1995

BÁRSONYTALPON OSON A HALÁL (FELIDÁK)

magyar könyvklub®

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Magyar Könyvklub, Budapest, 1995 Felelős kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Borbás Mária Műszaki vezető Szedlák György A könyvet tervezte Horváth Tibor Megjelent 13,6 (A/5) ív terjedelemben Szedte Omigraf Kft., Budapest Nyomta Graphischer Grossbetrieb Pössneck, Germany ISBN 963 548 196 9

2

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Uschinak és Rolfnak, a legkedvesebbeknek! És Cujonak meg Pünktchennek, a legokosabbaknak!

3

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

„Teremté tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó." Mózes 1:25

4

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A világ maga a pokol! Nem mindegy, mi történik benne? Eleve úgy alkották meg, hogy minden szenvedésből egy másik következzék. Mióta világ a világ, kínok és gyötrelmek láncolata rajta az élet. De talán nem különb a távoli bolygókon, csillagokon, más galaktikákban sem... Ki tudja? De az szinte bizonyos, hogy sem ebben, sem az ismeretlen világegyetemekben nincs ocsmányabb fajzat az embernél. Bizony, ilyen az ember... Gonosz, aljas, alattomos, önző, kapzsi, kegyetlen, tébolyult, szadista, megalkuvó, vérszomjas, kaján, hűtlen, képmutató, irigy és — mindenekfölött! — mérhetetlenül ostoba. Bizony, ilyenek az emberek. Hát a másfajták?

5

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Első fejezet Ha csakugyan kíváncsiak a históriámra — márpedig nyomatékosan figyelmükbe ajánlom —, először is meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy nem valami szívderítő. Éppen ellenkezőleg; a különös események, amelyeket tavaly ősszel és télen kínlódtam át, végképp ráébresztettek arra, hogy a békés, nyugodalmas élet még a magamszőrűek számára is csupán röpke átmenet. Ma már tudom, hogy a mindenütt jelen való iszonyat senkit, de senkit nem kímél, és egy szempillantás alatt mindnyájunkat elsodorhat a káosz. No de mielőtt holmi unalmas értekezésbe bonyolódnám létünk komor szakadékairól, inkább elmesélem a históriámat — ezt a szomorú, komisz históriát. Minden azzal kezdődött, hogy beköltöztünk ebbe a nyavalyás házba! Nincs a földkerekségen, amit jobban utálnék, mint a költözködést meg a vele járó zűröket, és mivel bölcselkedő perceimben hajlamos vagyok hinni a reinkarnációban, alkalmasint előző életeimben is ugyanígy utáltam az egészet. Már a hétköznapok rendjét megbolygató, apró szabálytalanságok is a búskomorság feneketlen kútjába taszítanak, ahonnan csak minden önuralmam latba vetésével tudok kivergődni. Bezzeg életem ütődött társa, Gusztáv, meg a fajtája legszívesebben hetenként váltogatná otthonát. Eszelős kultuszt űznek a LAKÁS-ból, képesek tanácsot kérni még szaklapoktól is (amelyek egyenesen bujtogatják őket további cserékre), éjszakába nyúló, tüzes vitákat folytatnak a berendezésről, hajba kapnak azon, hogy egy vécécsésze formája megfelel-e az egészségnek, és szakadatlanul újabb lakhelyekre vadásznak. Az Egyesült Államokban állítólag akár harmincszor is költözködnek életük folyamán az emberek. Szerintem nem vitás, hogy emiatt jóvátehetetlen agykárosodást szenvednek. A förtelmes szokás oka, gondolom, az lehet, hogy ezek a szánalomra méltó hibbantak híján vannak a benső nyugalomnak, és ezt a hiányt próbálják kiegyenlíteni az örökös szálláscserélgetéssel. Magyarán, nem egyéb ez, mint jól kifejlett kényszerneurózis. Utóvégre a mindenség Teremtője nem azért adott kezét-lábat az embernek, hogy folyvást bútorokat meg fazekakat hurcoljon egyik tanyáról a másikra. Szó, ami szó, meg kell vallanom, hogy régi lakásunknak csakugyan voltak fogyatékosságai. Először is az az ezernyi lépcsőfok, amelyet naponta meg kellett másznunk, hol le, hol fel, hacsak nem akartunk afféle nagyvárosi Robinsonná átvedleni. Jóllehet a ház nem túl régen épült, tervezője a liftet alighanem a Sátán találmányának tekintette, és bábeli tornyában a közlekedés hagyományos módjával kívánta üdvözíteni a lakókat. Amellett kicsi is volt a lakás. No persze, Gusztáv meg én lényegében egész jól elfértünk benne, de hát ne álszenteskedjünk, ahogy múlik az idő, nőnek az igényeink. Érettebb fejjel már tágas, hangulatos, drága, nagystílű otthonra vágyunk — hát igen, ismerjük ezt. Ifjú forradalmárként ott vannak aranyfényű eszményeink, ha már szuperkéglink nincsen. De később sincsen szuperkéglink, s ráadásul kiderül, hogy szuperforradalmárok sem lettünk éppenséggel, mi marad számunkra? Az éves előfizetés a „Lakáskultúrádra! Egyszóval beköltöztünk abba a rohadék házba. 6

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Amikor megpillantottam a Citroën CX-2000 hátsó ablakából, azt hittem, Gusztáv valami hülye viccel próbál beugratni, ami nem is lepett volna meg, tekintettel szerfölött fejletlen humorára. Igaz, már hónapok óta hadovált holmi „régi épület"-ről, „tatarozás"-ról meg „időbefektetés"ről, de mivel annyit konyít a tatarozáshoz, mint zsiráf a tőzsdeügyletekhez, úgy gondoltam, mindössze arról lesz szó, hogy saját kezűleg szegezi majd ki az ajtóra a névtáblácskáját. Most azonban döbbenten eszméltem rá, hogy valójában mit értett „régi épület"-en. Tény, hogy a negyed roppant előkelő, mi több, romantikus. Egy fogorvos például látástól vakulásig fúrhatná-tömhetné áldozatai zápfogait, ha ide akarna költözni. A századfordulós babaházikók sokaságából egyedül a mi jövőbeli otthonunkat rejtegető képződmény rítt ki. A képes levelezőlapra illő, fákkal szegélyezett házsorból, ahol láthatólag különösen ádázul dühöngött az adólevonások bűvészeinek felújítási mániája, úgy meredt ki ez a fenséges roncs, mintha egy horrorfilm forgatókönyvírójának képzelőereje materializálta volna oda. Az egész utcában ez volt az egyetlen épület, amelyet nem újítottak fel, és én görcsösen iparkodtam nem találgatni, hogy miért. A tulajdonos alighanem már évek óta keresgélt egy agyalágyultat, aki bemerészkedik egyáltalán ebbe a romhalmazba. Ha belépünk, a fejünkre omlik az egész, futott át az agyamon. Gusztáv persze sosem állított volna rekordot egy intelligenciavizsgán, de igazából csak ezúttal fogtam fel lassú elhülyülésének mértékét. A málladozó stukkófirlefáncokkal ékített homlokzat úgy festett, mint egy fáraómúmia. A szürke, viharvert rémpofa ránk meredt, mintha valami démoni üzenetet tartogatna az élőknek. A két felső emeleten, ahol, mint Gusztáv említette, nem lakott senki, zárva voltak a jobbára töredezett spaletták. Innen fentről valami kísérteties hangulat áradt. A tető ugyan nem látszott alulról, de a fejemet tettem volna rá, hogy igencsak rozoga lehet. A földszinti lakás, ahová zavarodott elméjű barátom szándékozott beköltözni velem, két méterrel az utcaszint fölé esett, s így nem túl sok látszott belőle az amúgy is szutykos ablaküvegeken át. Csak a beázott, foltos mennyezetet, a falakat borító ízléstelen tapétát világította meg az éles, könyörtelen délutáni napfény. Gusztáv, miután lefékezett a ház előtt, lelkendező, gutturális gyögyörhangokat hallatott, minthogy velem kizárólag amolyan röhejes kisbabanyelven gügyög, ami csöppet sem zavar, hiszen magam is ugyanilyen primitív kifejezésmóddal élnék, ha szólni akarnék hozzá. Amennyiben eddig azt a benyomást keltettem volna, hogy ellenséges érzelmeket táplálok életem társa iránt, közölnöm kell, hogy ez csak részben igaz. Gusztáv... Nos, milyen is Gusztáv? Gusztáv író. Ámbár az a fajta, akinek szellemi érdemeit csupán a telefonkönyvek említik és ismerik el. Gusztáv úgynevezett „női magazinoknak" alkot úgynevezett „kisregényeket", amelyek oly rafináltan kicsik, hogy cselekményük egyetlen szabványoldalon is elfér. Mesterműveihez az ihletet a lelki szemei előtt lebegő kétszázötven márkás pénzesutalványból meríti — „kiadói" ennél többet ugyanis soha nem fizetnek neki! Mindazonáltal hányszor és hányszor láttam vívódni önmagával ezt a lelkiismeretes szerzőt, mikor egy-egy jó csattanón, a maga műfajában látványos fordulaton vagy a házasságtörés soha nem látott módján töprengett! Rendszeresen, bár csak rövid időszakokra kilép alkotói világából, amelyet örökségvadászok, megerőszakolt titkárnők és olyan férjek 7

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál népesítenek be, akik harminc esztendeig nem vették észre, hogy nejük suttyomban az utcán árusítja testét, faképnél hagyja tehát mindezt, hogy arról írjon, amiről voltaképpen szeretne. Mivel Gusztáv végzettsége szerint történész és archeológus, amikor csak ideje engedi, az ókori Egyiptom istenségeiről ír szakmunkákat. Ezek azonban túlságosan körülményesek és hosszadalmasak, így azután előbb-utóbb mindegyik csak a könyvüzletek raktárát gyarapítja, és egyre elképzelhetetlenebb az az elképzelése, hogy egyszer majd ebből is megélhet. Noha külseje nem kevéssé emlékeztet egy gorillára, továbbá ismeretségi körömben ő a leghájasabb lény (kereken 130 kiló!), lélekben, mint mondani szokás, gyermek maradt, ráadásul ütődött gyermek. Világképének alapja a kedélyesség, a nyugalom meg a jóllakott önelégültség. Iparkodik is elkerülni mindent, ami ezt a szentháromságot szétvetéssel fenyegetné. E jámbor, ártalmatlan nyárspolgártól idegen a becsvágy, a törtetés, és egy jó, fokhagymás kagylóleves egy üveg vörösborral többet ér neki, mint a meredeken felívelő karrier. Ilyen tehát Gusztáv, én meg éppen az ellenkezője vagyok! Nem csoda tehát, ha két ennyire különböző jellem hébe-korba tengelyt akaszt. De a magam részéről készségesen bele is törődöm ebbe. Utóvégre Gusztáv rendesen gondoskodik rólam, távol tartja tőlem a hétköznapok banális gondját-baját, megóv a veszedelmektől, ráadásul nyugalmas életének legnagyobb szerelme mégiscsak én vagyok. Én pedig tisztelem-becsülöm őt, bár be kell vallanom, hogy olykor még ez is nehezemre esik. Gusztáv végül besikerítette a kocsit a ház előtt álló gesztenyefák közé — a parkolás művészetét soha nem tudta elsajátítani, tisztára olyan neki, mint a kvantumfizika —, majd mindketten kiszálltunk. Mialatt Gusztáv a maga tiszteletgerjesztő tömegével lecövekelt az épület előtt, és olyan ragyogó szemmel bámulta, mintha maga építette volna, röpke szagpróbát vettem. Az idomtalan szörnyből áradó dohszag úgy csapott meg, mint egy gőzkalapács. Bár enyhe szél fújdogált, az enyészet átható bűze valósággal sokkolta az orrüregeimet. Egy szempillantás alatt rájöttem, hogy a förtelmes bűz nem a ház alsó részéből ered, hanem az emeletekről kúszik lefelé, és mocskos ujjait már éppen a felé a lakás felé nyújtogatja, amelyben nekünk ha méltón laknunk nem is lehet, de valahogy mégis léteznünk kell majd. De keveredett ehhez a szaghoz valami furcsán idegen, különös, sőt fenyegető árnyalat is. Az alig észlelhető nyomok kielemzése még nekem is nehézséget okozott, holott álszerénység nélkül állíthatom, kétszázmillió szaglósejtemmel, hogy még a magamszőrűek között is páratlanul kifinomult szimatúnak számítok. Bármennyire benedvesítettem is az orromat, képtelen voltam azonosítani ezeket a szagmolekulákat, így hát segítségül hívtam a jó öreg Jakobson-szervet,1 és „vicsorítottam", ahogy csak telt tőlem. 1

Lásd a kötet végén a „Függelék"-ben.

Ez meg is hozta a kívánt eredményt. Rájöttem, hogy a rothadásbűz mögött lappangó sajátos szag nem természetes eredetű, s ezért időbe telt a besorolása. Végül leesett a tantusz: különféle vegyszerek illatkeveréke. Bár még ekkor sem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy mitől bűzölög a mi kis kísértetkastélyunk, de annyit sikerült megállapítanom, 8

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hogy valamiféle szintetikus anyagoktól. Mindenki ismeri a kórházak vagy a gyógyszertárak jellegzetes szagát. Az én szupernózikám pontosan ezt a szagot ásta ki a háztetem undorító penészbűze alól, mialatt, még mit sem sejtve a rám váró rémségekből, ott álldogáltam örvendező barátom mellett a járdán. Gusztáv körülményesen végigkotorászta zsebeit, végül előkapart egy kopott fémkarikát, amelyen számos kulcs fityegett. A karikát virsliszerű mutatóujjára húzta, kissé felemelte a csörömpölő kulcsokat, és lehajolt hozzám. Másik kezével megsimogatta a fejemet, és megeresztett egy sorozat ujjongó csukladozást. Feltevésem szerint afféle sokat ígérő szónoklatot intézett hozzám, amilyet a vőlegény szokott a menyasszonyához, mielőtt átemeli a küszöbön, közben pedig a kulcsokat csörgette és a ház földszinti része felé mutogatott, hogy tudomásomra adja a kulcsok és a lakás közötti összefüggést. Szegény, kedves Gusztáv, körülbelül olyan vonzó volt, mint Stan és Pan együttvéve, annyi pedagógiai érzékkel, mint egy patkolókovács! De mintha olvasott volna a gondolataimban, megértő mosoly villant át az arcán. Mielőtt azonban rászánta volna magát, hogy csakugyan átemeljen a küszöbön, kiszabadítottam magam ujjai közül, és a kapuhoz vezető alacsony lépcsőhöz szaladtam. Míg felszökdeltem a sárgára hervadt falevelekkel lepett, töredezett fokokon, a kapufélfa mellett egy világos négyzetet pillantottam meg a falon. A folt négy sarkából rég elrozsdált, letört fejű csavarok meredeztek ki. Úgy látszott, mintha innen valami táblát távolítottak volna el, gyorsan és erőszakosan. Feltevésem szerint a házban korábban orvosi rendelő vagy laboratórium működhetett, ami a lappangó vegyszerszagot is indokolta volna. Zseniális eszmefuttatásom azonban itt hirtelen félbeszakadt. Amint ugyanis jövendőbeli otthonom kapuja előtt Frankenstein doktor névtáblájának hűlt helyét bámultam, újabb, igaz, lényegesen ismerősebb bűz ütötte meg az orromat. A kapufélfára egy fajtársam tűzte ki pimaszul tolakodó névjegyét, aki nyilván nem volt tisztában a negyed territoriális viszonyaival. De mert beköltözésemmel a tulajdonviszonyok elrendeződtek, természetesen elemi kötelességemnek éreztem, hogy ezt a kapufélfán is közhírré tegyem. Száznyolcvan fokos fordulatot tettem, és összpontosított erővel teljesítettem a feladatot. Hátsó lábaim közül kilövellt a mindenre használható, környezetbarát sugár, és átfecskendezte a korábban elhelyezett emlékeztetőt. Helyrezökkent a világ rendje — vagy legalábbis tisztázódott a rend. Hátam mögött Gusztáv szakasztott olyan gügyén vigyorgott, ahogy az apák szoktak, amikor csemetéjük életében először mondja nekik, hogy „bu-bu". Mindig is megértéssel viseltettem Gusztáv apró örömei iránt, hiszen őt magát is afféle kedves Bu-bunak tekintettem. Ütődött vigyorából ujjongó kaccantásokra váltott át, majd utánam loholt, s egy ősöreg, nagy rozsdás kulccsal némi ráncigálás árán kitárta a kaput. A hideg kapualjban együtt bandukoltunk lakásunk ajtajához, amely azonmód egy koporsófedél spontán asszociációját váltotta ki belőlem. Az ajtótól balra korhadt falépcső vezetett a két felső emeletre, ahonnan mintha maga a Halál szándékozott volna leosonni. El is tökéltem rögvest, hogy hamarosan szemlét tartok odafenn, mert ki akartam deríteni, hogy voltaképpen mi ott a baj. De mi tagadás, kilelt a hideg már a gondolattól is, hogy végigcsatangoljam ezeket a hátborzongató 9

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál helyiségeket. Gusztáv még csak nem is sejti, gondoltam, hogy egy istenverte, elátkozott kriptában akar letelepedni velem! Végül kinyílt az ajtó, és bemasíroztunk a hadszíntérre. A régimódi lakás valóban impozánsnak látszott — csakhogy a végső, kozmikus bomlás állapotában volt. De az alapvető problémát korántsem ez jelentette. Alapvetően Gusztávval volt a gond. Tudtam jól ugyanis, hogy szeretett barátom mind testileg, mind szellemileg tökéletesen alkalmatlan egy ilyen romhalmaz rendbe tevésére, a kézügyességéről már nem is beszélve. És ha ezt mégis komolyan fontolóra veszi, töprengtem, akkor az általam már régóta gyanított agydaganata aggasztó méreteket öltött. Lassan, óvatosan lopakodtam végig a helyiségeken, és élesen megfigyeltem minden részletet. A folyosószerű, tágas előtérből jobbra három szoba nyílt, amelyek keményen versengtek a lepusztulásban, és a „Dr. Caligari" című filmre emlékeztettek. A hatalmas szobák délre, az utca felé néztek, így hát, gondoltam, a kegyesebb tavaszi és nyári napokon előreláthatólag elönti őket majd a napfény. De mert ezúttal a nap már éppen lemenőben volt, hatása nem érvényesült maradéktalanul. Az előtér végéből még egy helyiség nyílt, feltevésem szerint a hálószoba. Innen egy ajtó a szabadba vezetett. Az előtértől balra feküdt a konyha, ezen keresztül lehetett bejutni a fürdőszobába és a vécébe. Mindenesetre az egész lakást, úgy, ahogy volt, már közvetlenül a második (vagy az első?) világháború után megszállták a férgek, csótányok, százlábúak, patkányok meg a különféle rovar— és baktériumhatalmak; tökéletesen abszurdnak rémlett még elképzelni is, hogy itt valaha emberek éltek. A reves parketta helyenként felszakadozott, a mennyezetről hullt a vakolat. Mindenütt dohszag terjengett, és vizeletbűz, meghatározhatatlan élőlényektől, amelyek annyira azért már fejlettek, hogy vizelhessenek. Csak nevezetes tűrőképességemnek és kifogástalan hormonháztartásomnak köszönhetem, hogy mindezen iszonyat láttán nem kaptam idegösszeroppanást. Ami Gusztávot illeti, hirtelen kitört rajta az elmebaj. Amikor ugyanis az utolsó helyiség, feltehetőleg a hálószoba megtekintése után a bánattól megtörtén visszatértem az előszobába, szegény barátomat a konyha közepén találtam, ahol hangosan beszélt magában. Legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, hogy a konyha ütött-kopott falaihoz intézett heves szónoklat korántsem e szörnyűséges odú lesújtó állapotáról szól, hanem éppen ellenkezőleg, barátom örömteli izgalmát juttatja kifejezésre, hogy végre megérkezett az ígéret Földjére. Ahogy ott állt, pörögve-forogva, égnek emelt karral, mintha imádkozna, vagy valami vallási szertartást végezne, és csak hablatyolt, hablatyolt, úgyszólván a rovar- és baktériumállamok kormányaihoz — valahogy megesett a szívem rajta. Tisztára olyan, gondoltam hirtelen, mint egy Tennessee Williams-darab valamelyik nyomorúságos, alkoholista mellékszereplője. Hiába, Gusztáv nem az a tragikus hős, aki miatt a közönség a szemét is kisírja, amikor az illető a dráma végén jobblétre szenderül. Gusztáv egész élete hétköznapi, dögunalmas színmű, olyasfajta, amilyenből a tévészerkesztők szedik az anyagot az „Elhízni nem kötelező!" meg „Csökkentse koleszterinszintjét!"-szerű célzott műsorokhoz. Végtére is kicsoda - micsoda Gusztáv? Egy dagadt, nem különösebben intelligens, negyvenes éveit taposó pasas, aki szívélyes 10

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál karácsonyi és születésnapi üdvözlőlapokat ír úgynevezett barátainak, akik jó, ha tízévenként egyszer meglátogatják; egy szerencsétlen, aki minden hitét és reményét a gyógyszeriparba fekteti, amely előbb-utóbb feltalálja majd a csodaszert kopaszodás ellen. Biztosítási ügynökök eszményi áldozata, boldogtalan szexuális élettel, amelynek háromnégy epizódja minden esetben húshagyókedd éjszakáján játszódott le, visszataszító bányarémek közreműködésével, akik másnap reggel, míg ő kialudta mámorát, megléptek a háztartáspénzzel. És most valamiképpen sikerült megszereznie ezt a rogyadozó vityillót. Egész életének ez az egyik legnagyobb sikere. Amint így eltűnődtem barátom sivár, lehangolóan színtelen életviszonyain, kezdtem megbékülni a sorsommal. Hiszen a világban mégiscsak létezik valami rend, mindennek megvan a célja, magasabb rendű értelme, nem igaz? Ez szinte kétségtelen. Igen, minden eleve elrendeltetett. Vagy ahogy a futószalag mellett dolgozó japán munkás mondja: Minden úgy van jól, ahogyan van. De elég az elmélkedésből, utóvégre Gusztáv korántsem Jób. Nos tehát, miközben barátom tovább zengte ódáit új szálláshelyünk nagyszerűségéről, elkalandozó tekintetem a vécére esett. Ajtaja és odabenn a kertre néző ablak tárva-nyitva állt. Ráeszméltem, hogy végre alkalmas volna hátulról is szemügyre venni az épületet. Sebesen behussantam a harsányan szónokló Gusztáv mellett a vécébe, és felszökkentem az ablakpárkányra. És innen fentről maga a mennyország tárult elém. Hogy úgy mondjam, ez volt a lakónegyed lelke. Negyedünket, ezt a körülbelül kétszázszor nyolcvanméteres négyszöget köröskörül a már említett, takaros, anno dacumálból származó giccsházikók keretezték. Mögöttük, vagyis a szemem előtt, különféle nagyságú kertek és teraszok magas, viharvert kőfalakkal elhatárolt bonyolult hálója terült szét. Némelyik kertben festői lugasok, pavilonok álltak. De akadtak teljesen elvadult területek is, ahonnan kúszónövények valóságos hadserege özönlött át a falon a szomszédos kertek felé. Ahol lehetőség nyílt rá, a lakók a mai bio-divatáramlatnak megfelelően minitavacskákat létesítettek, melyek fölött neurotikus nagyvárosi szúnyogfélék tömegei zümmögtek kedvetlenül és némileg elveszetten. Voltak itt faritkaságok, méregdrága bambusz napernyők, neoantik virágcserepek párzó görögök féldomborműveivel díszítve, környezetvédelmi szemétgyűjtők egész ütegei, fürgén burjánzó hasisültetvények, műanyag szobrok meg minden egyéb, amit csak megkívánhat az újgazdag szíve, aki már nemigen tudja, mit kezdjen az elsumákolt jövedelemadójával. Mindezeken kívül persze akadtak olyasfajta idillek is, amelyeket amúgy kurtán a „kertitörpe-horrorpanoptikum" gyűjtőfogalommal jellemezhetnénk leginkább. Ezeket a förtelmeket alighanem olyan emberek telepítették ide, akik divatigényeiket kizárólag a csomagküldő szolgálatok katalógusából elégítik ki. Ami a saját területünket illeti, kissé bonyolultabb volt a helyzet. Közvetlenül alattam, vagyis a vécé ablaka alatt, a földtől körülbelül félméteres magasságban egy rozoga kis erkély volt látható, reménytelenül rozsdamarta vaskorláttal. Az erkélyre csak a hálószobából lehetett kijutni, de máris gyanítottam, hogy számomra a vécéablak lesz majd a külvilág kapuja. Az erkély alatt jókora betonterasz nyúlt el, amellyel nyilvánvalóan a kibővített pincét fedték le úgy-ahogy. A ramaty fusimunka következtében a beton mindenütt 11

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál megrepedezett, a résekből gaz nőtt ki. Körülbelül öt méterrel odébb egy másik rozsdakerítés iparkodott meggátolni, hogy éjnek idején behatoljon valaki a mélyebben fekvő kis kertbe. A tökéletesen elvadult telek közepén egy irdatlanul magas, alighanem valamikor még Attila idején ültetett fa állt, amely mostanra, az ősz kívánalmainak megfelelően, levedletté leveleit. És miközben ide-oda járt a szemem, felfedeztem még valamit: egy hihetetlenül impozáns fajtársamat. A terasz korlátján ült, háttal felém, és mereven bámult le a kertecskébe. Bár a méretét illetően könnyedén felvehette volna a versenyt egy medicinlabdával, és alakja leginkább egy kísérleti videoklip muris gyurmafigurájára emlékeztetett, azonnal észrevettem, hogy nincs farka. Ó, nem, korántsem a farkatlan macskák fajtájából származott, nem, egyszerűen lemetélték ezt az értékes testrészét. Hovatartozása szerint egyértelműen maine coon volt, egy farkatlan maine coon 2. Bundájának színét nemigen tudnám leírni, mert a szó szoros értelmében úgy nézett ki, mint egy négy lábon járó festőpaletta, amelyen azonban már rég beszáradtak és elkoszolódtak a festékek. Alapszíne ugyan a fekete volt, de mindenütt sárga, szürke, krémszínű, barna, sőt vörös foltok tarkították, úgyhogy hátulról egy hatalmas adag, mintegy héthetes gyümölcssalátának látszott. Ráadásul azt a benyomást keltette, hogy iszonyúan bűzlik is. No, gondoltam, ez mindjárt észrevesz engem, és rohamot indít ellenem, mert feltehetőleg már az ükapja is erre a teraszra kakált, vagy mert az Alkotmánybíróságtól már 1965-ben kicsikarta a különengedélyt, hogy minden istenverte napon délután három és négy között innen bámuljon le a mi csodálatos kertecskénkbe. Szó, ami szó, igazi sorscsapás ez nálunk, elboldogulni valahogy a fivérekkel. Úgy döntöttem, lesz, ami lesz. Hát volt más lehetőségem? És valóban, mire mindez átvillant az agyamon, a fickó, akár egy eleven radar, felém fordult és rám meredt — ámbár ez talán kissé túlzó kifejezés. Tudniillik csak egy szeme volt, a másik alkalmasint egy ideges csavarhúzó áldozata lett, vagy valami betegség következtében folyt ki. A bal szeme helyén csupán egy ráncos, rózsaszín, az idő múlásával igencsak elcsúfult lyuk tátongott. Ábrázatának bal fele egyébként is egészen összeesett, valószínűleg féloldali idegbénulástól. De mindez nem jelentett semmit. Világosan tudtam, hogy vele szemben a legnagyobb mértékű óvatosság ajánlatos. Miután rezzenetlenül végigmustrált, legnagyobb meglepetésemre ismét elfordította a fejét, és továbbra is a kertet vizslatta. Amilyen udvarias vagyok, elhatároztam, hogy bemutatkozom a sajnálatra méltó idegennek, abban a reményben, hogy esetleg sikerül közelebbi információkat kicsalnom belőle új környezetemmel kapcsolatban. Az ablakpárkányról leszökkentem az erkélyre és onnan a teraszra. Lassan és hivalkodó higgadtsággal odasétáltam hozzá, olyasformán, mintha már a homokozóban is egymást karmolgattuk volna. Az idegen fenséges nyugalommal vette tudomásul közeledésemet, és megszakítás nélkül folytatta kerti meditációját, sőt még egy pillantásra sem méltatott. Végül már mellé kerültem, és megkockáztattam, hogy suttyomban szemügyre vegyem. A távolabbról szerzett benyomás így közelről, mondhatni, a harmincnégyszeresére hatványozódott. Ehhez az elnyúzott teremtményhez képest magának Quasimodónak is komoly 12

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál esélyei lettek volna beférkőzni a férfi manökenek soraiba. Mire látószervemet már szinte agyonstrapáltam, észrevettem, hogy az idegen jobb első mancsa is csonka. Mindazonáltal láthatólag olyan sztoikus nyugalommal tűrte sokszoros rokkantságát, mint holmi szénanáthát. A különféle torzulások nyilván az agyát sem kímélték, gondoltam, mivel már legalább egy perce álldogáltam mellette, de rám sem hederített, csak bámult csökönyösen le a kertbe. Az angyalát, mérgelődtem, micsoda közöny. Megtettem hát neki a szívességet, magam is leszegtem a fejem, és megpróbáltam kifürkészni, mi nyűgözi le ennyire fajtársamat. Mondhatom, szép kis ajándékot kaptam fogadtatásul. A hatalmas fa tövében, félig-meddig a bokrok mögött egy fekete fajtársunk nyújtózott el. De nem aludt. Sőt, az is teljesen elképzelhetetlennek látszott, hogy a jövőben bármiféle aktív vagy passzív tevékenységet folytathatna. Ahogy mindközönségesen mondanák, kinyiffant. Hogy egészen pontos legyek: egy fajtársunk már-már enyészetnek induló teteme hevert ott. Beszáradt már a szétmarcangolt nyakából kiömlött jókora vértócsa is. Fölötte izgatott legyek keringtek, akár a keselyűk a döglött marha fölött. Megrázó látvány volt, de hát érzékenységem a nap folyamán elszenvedettek következtében jelentősen csökkent. Gondolatban ezredszer is elátkoztam Gusztávot, hogy képes volt idehurcolni erre az immár bizonyíthatóan gyilkos környékre. Teljesen lebénultam, és azon járt az eszem, hogy talán csak álmodom, vagy legalábbis csupán egy afféle okoskodó, „realista" trükkfilmet látok, amilyeneket időnként készíteni szoktak a fajtánkról. — Konzervnyitók! — szólalt meg hirtelen a mellettem ülő behemót, torzságához illően torz hangon. Mintha a világ John Wayne-t szinkronizáló összes színésze egyszerre recsegett volna. Konzervnyitók, hm... Mit válaszoljon erre olyasvalaki, aki korántsem behemót, sőt a nyelvükön sem ért? — Konzervnyitók? — kérdeztem. — Ezt hogy gondolod? — Hát úgy, hogy ez is valamelyik rohadék konzervnyitó műve. Ők tették ezt, a nyavalyások, ők szelepelték meg a kis Szása nyakát, csakis ők, öregem! Egy ideig törtem a fejem, különféle gondolattársításokkal próbáltam valami összefüggést keresni a konzervnyitóhoz, bár ez eléggé nehezen ment az odalenn bűzlő hulla és a mellettem még jobban bűzlő félhulla jelenlétében. Aztán rájöttem. — Úgy gondolod, hogy az emberek? Az emberek ölték meg Szását? — Naná — dörmögte John Wayne. — Azok a szarházi konzervnyitogatók! — Szemtanúja voltál? — A kórságba, dehogyis! Ábrázatán harag és felháborodás suhant át. A közöny látszata foszladozni kezdett. — De ki más művelt volna ilyet, ha nem valamelyik szaros konzervnyitó? Azok a szemetek, akik egyébre sem jók, mint hogy a konzerveket nyitogassák nekünk. Essen beléjük a kórság! Egészen belemelegedett. — És ez már a negyedik jégzacskó. — Úgy érted, hogy a negyedik hulla? — Te nyilván új vagy itt, mi? Harsányan felröhögött, szemlátomást visszanyerte hűvös közönyét. 13

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Csak nem ebbe a szeméttárolóba költözöl be? Fasza helyecske! Mindig odajárok hugyozni! Figyelemre sem méltattam bárgyú nyerítéssé fajuló röhögését, leugrottam a teraszról a kertbe, és odakocogtam a tetemhez. Irtózatos és egyben szomorú látvány volt. Szemügyre vettem a nyakán tátongó öklömnyi lyukat, és alaposan végigszimatoltam. Aztán a teraszon ülő tréfamesterhez fordultam. — Ennek semmi köze a konzervnyitogatókhoz — mondtam. — A konzervnyitogatóknak van késük, ollójuk, borotvapengéjük, mi több, konzervnyitójuk is, mindenesetre tömérdek takaros ölőszerszám áll a rendelkezésükre, ha ki akarnak nyírni valakit. De ennek itt, mondhatni, rojtosra, sőt fecnikbe marcangolták a nyakát. A behemót elfintorította az orrát, és továbbindult. Járni azonban nemigen tudott a szerencsétlen. De meg kell hagyni, töntörgő bicebócaságát valami lenyűgöző sportággá fejlesztette. — Kit érdekel ez! — mordult vissza dacosan, miközben felbotladozott a szomszéd ház kerítésére, alighanem, hogy hazatérjen az elfekvőbe. De néhány lépés után hirtelen megtorpant, visszafordult, és lehajolt hozzám. — Mi a neved, okostóni? — kérdezte, változatlanul hűvös közönnyel. — Félix — feleltem.

14

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Második fejezet A következő hét komor mélabúban telt el. A költözéssel járó depresszió maga alá tiport, akár egy gőzhenger, teljesen megbénította az agyamat. Alámerültem a szenvedés siralomvölgyébe, és csupán azt érzékeltem a világból, ami a melankólia és a levertség sűrű felhőrétegén áthatolt. Az pedig vajmi kevéssé adott okot az örömre. Gusztáv beváltotta fenyegetését, és csakugyan nekiveselkedett a tatarozási munkálatoknak. Mintha a rombolás démona szállta volna meg, kezdetnek felszaggatta a korhadt parkettát, majd kiszállította az egész mocskot a kapu elé, az e célra bérelt konténerbe. A legkomolyabban a fejébe vette, hogy saját kezűleg parkettázza fel a lakást. Biz' isten, nem viccelek! Tisztára olyan volt, mint amikor egy süketnéma jelentkezik tévériporternek. Hogy rövidre fogjam, nem boldogult. A bontás huszárcsínye után mindössze addig jutott el, hogy beszerzett egy pokolian drága „csináld magad"-könyvet a parkettázás rejtelmeiről, ám a feladat bonyolultságától pánikba esett, és úgy döntött, hogy előbb a tarvágást végzi el. Már attól rettegtem, hogy ez a dühöngő őrült még szét találja szedni fölöttünk az egész házat. Végül bekövetkezett, amit már behurcolkodásunk pillanatában is megjósolhattam volna neki: kénytelen volt belátni, hogy ilyen méretű tatarozásra egyszerűen nem alkalmas. Gusztávot elkeserítette a dolog, és szokás szerint tragikusan vette. Éjszakánként nemegyszer hallottam, hogy szegény barátom keservesen zokog a nappaliban ideiglenesen felütött kempingágyon. Bizony, sokszor nekem is sírhatnékom támadt, hiszen a meggyilkolt fajtársammal történt találkozás sokkja sem járult hozzá különösebben ahhoz, hogy gyorsan megszokjam új környezetemet. Még ugyanaznap tovább kutakodtam ugyanis egy kicsit. Miután a behemót tisztelt neve elárulása nélkül eltűnt, némileg tüzetesebben szemügyre vettem a hullát és a tetthelyet. Egy biztos: nagyobb arányú csata nem játszódott le itt. Az áldozat ugyan hevesen védekezett — amit a mozdulatlan test körül a feltúrt föld, a megtépázott fűcsomók és letört gallyak tanúsítottak —, de csupán akkor, amikor már határozottan mentenie kellett az irháját, illetőleg a nyakát. Ebből arra következtettem, hogy bizonyára ismerte lemészárlóját, sőt annyira jól, hogy gondtalanul hátat fordított neki. A váratlan, gyilkos harapást követően kétségbeesetten kapálózott, tán még egy kis tusakodásra is sor került, ez azonban másodperceken belül tehetetlen vonaglással végződött. De feltűnt nekem még valami: halála idején az áldozat olyan állapotban volt, amikor — hogy a költők megszokott kifejezésével éljek — „vakon követte a Természet hívó szavát". Mivel nem tartozott a boldog heréltek népes klubjának tagjai közé, ami ezen az idillire pucovált középosztálykörnyéken valóságos csoda, még most is csak úgy árasztotta magából a vágy hatalmas ösztönvilágának illatát. Amellett a kert különböző pontjait is kitarkázta feltűnő jelzéseivel, s ez szintén arra vallott, hogy valamicskével meggyilkolása előtt már nem volt ura ivarszerveinek. Ezeket sebtében meg is vizsgáltam. Gyanúm igazolódott. Utolsó perceiben még munkára-harcra készen állt. 15

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Lehet, hogy egy szépséggel volt itt találkája, aki vonzalmára méltatta? Lehet, hogy ez a szépség volt az utolsó, aki még életében megcsodálhatta ezt a falu bikáját, esetleg éppen ő lehelte rá a halál csókját, vagy, ahogy a behemót mondaná a maga keresetlen modorában, csinált belőle jégzacskót? Nemigen csodálkoztam volna, amilyen eszement, érthetetlen agresszivitás tör ki fajtánk csinibabáin a pásztorórák végén.3 Úgy véltem azonban, korai volna bármilyen következtetést levonnom, mielőtt részletesebben tájékozódnék a nyomorék John Wayne-utánzat említette többi hulláról. Másnap Gusztáv is felfedezte a már jócskán bűzlő tetemet, gyermeteg részvétnyilvánításokat gagyogott, s végül eltemette, ott, ahol találta. De hát mi a fenének izgatna engem ez a Raymond Chandler-moslék, ez a Hasfelmetsző Jack, aki futószalagon gyártja a jégzacskókat, gondoltam. Nincs énnekem épp elég gondom-bajom? Mikor a szomszéd szobában ott zokog életem ütődött társa, mivel képtelen eligazodni egy kétszáztizenkilenc márkás padlóburkolási szakkönyv rejtelmes szövegén, jómagam pedig ebben az ocsmány odúban a depresszió rohamaival küszködöm? De ahogy az életben többnyire történni szokott, lassacskán ezúttal is elrendeződött minden. Kissé idegtépő módon, az igaz, de mégis. Mint Gusztáv válságaiban mindig, az utolsó szalmaszál, a végső megoldás — Archie volt! Archibald Purpur, mint ahogy ő maga, de sok ismerőse is állítja, vérbeli optimista. Jóllehet egy hangyányi pesszimizmus kifejezetten hasznára válna a jóembernek, Archie egyszerűen nem akar és nem is tud a bánat szülötte lenni. Archibald éjjel-nappal, ébren és álmában lelkes izgalommal cserkészi az újdonságokat a divatirányzatok, világnézetek, életérzések terén. Voltaképpen senki sem tudja pontosan, hogy ez a pompás fickó mivel keresi a kenyerét, mivel foglalkozik éppen, merre jár pillanatnyilag. De ismerni mindenki ismeri, és mindenki bármikor el is érheti. Aligha akad olyasvalami a világon, amit Archie a maga hej de csudás életében végig ne csinált volna, ami még ne lett volna, vagy amire nem lenne képes. Ha, teszem azt, előkapar az ember ennyi év után egy porlepte Woodstock-lemezt, hogy felidézze az édesszép pacsulikorszak emlékét: bumm!, máris a derék öreg Archie ragadja magához a szót. Nyomban előrántja levéltárcájából az elsárgult fesztiválbelépőt, és büszkén körbemutogatja. Aki pedig nem hisz neki, a saját szemével láthatja a híres film egyik jelenetében az ifjú Archie-t, amint körbeadogatja a hasispipát, mi több, egy „bomba csaj" társaságában! Tudomásom szerint birtokában van Mick Jagger esküvel megerősített nyilatkozata, miszerint jelen volt a Sympathy for the Devilkoncerten, és az uhh-uhh kórust is végiguhh-uhhozta. Ős-sikoly meg ilyesmik? Lejárt lemez Archie-nál, hisz már évezredekkel ezelőtt túlesett a regresszív hipnózison, és pontosan tudja, hogy előző életében Valentino kedvenc piacimborája volt, amellett épp idejében futott be Poonába, hogy megalkossa Baghwan műveit, amelyeket, mint közismert, manapság milliós példányszámban terjesztenek. Egyike volt az első alternatív parasztoknak, akik maguk sütötték a kenyerüket, és személyesen méricskélte barátnője hőmérsékletét a természetes fogamzásgátlás céljából. Mi még csak betűzni tanultuk a „punk" szót, amikor Archie meglepett minket irokéz frizurájával, amelyhez éktelen mennyiségű dobozos sört vedelt, és bővített mondatokban böfögött. Meg találja jegyezni valaki, hogy divat lesz a szörfözés? Holtbiztos, 16

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hogy Archie már rég meglovagolta Malibunál a hullámokat a maga deszkáján, amelyet az összes Beach Boy ellátott autogramjával. Archie túl van már a krétai hippiélettől a manhattani yuppie-stresszig, a kokalevélrágástól a Calvin Klein-farmerekig úgyszólván mindenen, és még annál is többön, kivéve talán, hogy 1969-ben nem lépett a Holdra a NASA-srácokkal, ami nekem, őszintén szólva, enyhe csalódást okozott. A kérdés igazából nem is az, hogy elmulasztott-e Archie valaha is valamit életében, hanem hogy létezik-e Archie egyáltalán. Mert minden, aminek látszik, látszatnak látszik. Óhatatlanul olyasféle gyanút kelt, hogy mihelyt hátat fordítunk neki, szertefoszlik a levegőben, mivelhogy létét nyilvánvalóan egy korszellemmagazin szerkesztői fantáziájának köszönheti. Végső soron Archie tetőtől talpig, keresztül-kasul maga a személytelenség, aki ezt a végtelen ürességet igyekszik szakadatlan újdonsághajhászásával elfeledni. Ennek ellenére csakugyan ő Gusztáv legjobb barátja, és ott segít neki, ahol csak tud — márpedig Archie mindig tud segíteni! Kreatív bontótevékenységének negyedik napján Gusztáv tehát felhívta Archie-t, és elmagyarázta neki a helyzetet. Öt perc múlva Archie ott állt a bombatölcsérben, amelyet Gusztáv csökönyösségében továbbra is otthonunknak nevezett, és felvázolta a pontos haditervet. A mi született kaméleonunk ezúttal a Miami Vice Sonny Crocketjének külsejét öltötte magára, és állandóan divatos napszemüvegének nejlonzsinegét ráncigálta. Miként várható volt, nem csupán a parkettázás terén bizonyult szakértőnek, hanem a lakásfelújítás minden lehető ágazatában. Bár fennállt a veszély, hogy a végeredmény a legújabb divatáramlatok zűrzavaros vegyüléke lesz, Gusztáv beleegyezett abba, hogy Archie átvegye az irányítást, és maga csupán a segédmunkás tisztét töltse be. Nem nagyon volt más lehetősége. A kettős mindjárt másnap munkához látott, és elkezdték kacsalábon forgó várunk igazi tatarozását. Ettől kezdve kalapálás, fúrás, csörömpölés, recsegés, durrogás iszonyatos, szinte véget érni nem akaró ricsaja vett körül, ami nem túlzottan enyhített depressziós levertségemen. Épp ellenkezőleg. Hiába állította Gusztáv a hálószobába jól kibélelt kosaramat, amelyben időm java részét mélabúsán átszundikáltam, hiába tette fel újra meg újra kedvenc zeneszámomat, Mahler Feltámadás-szimfóniáját, sehogyan sem sikerült kimenekülnöm e gyászos hangulatból. Mindössze egyszer mentem ki a teraszra, de csak hogy azonmód egy újabb ostoba kellemetlenség érjen. A kertfalon egy igencsak élemedett madárijesztő-modell sétifikált, és hályogosodó szemével a hatalmas fa ágai közt repdeső, számára immár örökre elérhetetlen madárkákat figyelte. Az agg már teljesen ősz volt, és ábrázatáról az a gyűlölködés sugárzott, amely csaknem kivétel nélkül hatalmába keríti az öregeket, amikor ráeszmélnek, hogy életük órája lassan végleg lejár. Lesír róluk a gyötrő irigység. Irigylik a fiatalokat, a fiatalságot, mindazt, ami valaha az övék volt, és többé nem lehet az övék. Vajon velem is ez történik-e majd egyszer, tűnődtem, elborult lelkiállapotomhoz illően. Nekem is eltompul majd a szaglásom, eltompul a látásom, eltompul a fülem, és csak eltompult emlékeim maradnak az egykori, erőteljes szerelmi kalandokról? Ó, jaj, de szomorú az élet! Megszületünk, részt veszünk néhány unalmas koktélpartin, és máris kileheljük a lelkünket... Ám a kertfalon billegő öregapó másról kívánt meggyőzni. Mihelyt megpillantotta csekélységemet vaksi szemével, akkora ramazurit 17

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál csapott, mintha a farkára léptek volna. Mintha valami isteni energiával töltődött volna fel egész énje. Valósággal megelevenedett, felvillanyozta a felfokozott gyűlölet és ellenségesség. — Ez itt az én területem! — sivította az aggastyán. — Hallod, te taknyos! Az én területem! Az én területem! Az én területem!... — és így tovább, mint egy meghúzatott beszélő baba. Aztán félelmetesen felborzolta magát, és nekem rontott. A nyílt összecsapást kikerülendő, a teraszról egyenesen az ablakpárkányra szökkentem. Az agg megállt a terasz közepén, és élvezte diadalát. Mindazonáltal tovább rikácsolt, akár egy papagáj. — Az én területem! Az én területem!... Ami engem illet, végképp torkig lettem ezzel a szörnyű környékkel. — Dugd a területedet oda, ahol nemsokára úgyis csak a férgek parádéznak — ajánlottam magam, és a vécéablakon visszavonultam a lakásba. Igazán gyerekjáték lett volna alaposan eltángálnom a vén trotlit. De minek, gondoltam. Mi értelme lenne? Úgyis csak siralomház a világ, s aki ezt nem látja be, aki lázadozik, s afféle potomságokkal törődik, mint a terület, csupán szánalmas pojáca. Mi más maradt számomra ebben az ellenséges, rút környezetben, mint visszahúzódni a mauzóleumszerű hálószobába, és Mahler mennyei muzsikája mellett tovább szunyókálni... ...és álmodni? Tudniillik egy bizarr, sőt mondhatni rémítő álmot láttam. Álmomban új otthonunk helyiségeiben sétálgattam, melyeknek felújítását Gusztáv és Archie — csodák csodájára — befejezte. Munkájuk eredménye azonban módfelett különlegesre sikeredett. Akárcsak egy ravatalozóban, minden falat szurokfekete bársonyfüggöny burkolt, s az itt-ott elhelyezett falikarok gyenge fénye nemhogy bevilágította, de még komorabbá tette a lakást. Még a ki tudja melyik hajdani francia király korából származó bútorokat is feketére vagy más sötét színre lakkozták. Az ágyakat, heverőket fekete selyemhuzat borította, sőt a fészek otthonosságát megteremtő apróságok, például a vázák, hamutartók, nippek, képkeretek is a Halál színét viselték. Röviden szólva olyan volt az egész, mint egy extravagáns családi kripta, még a fekete márványpadlót sem nélkülözte. A tágas előtérben álltam, s a nyitott ajtón át beláttam a nappaliba, amelyet, mondanom is fölösleges, szintén „fekete mágia" stílusban pofoztak ki. Gusztáv és Archie egy roppant méretű márványasztalnál vacsoráztak, ünnepélyesen, szmokingban. A körülöttük álló óriási kandeláberekben lobogó számtalan gyertya kísérteties fényt vetett az arcukra. Az éles visszhanggal csörömpölő, értékes ezüst evőeszközöket fekete szőrrel borított kupacokba bökdösték a tányérjukon. A meghatározhatatlan masszából apró, nyálkás falatokat metéltek le, és előkelően a szájukhoz emelték. Mikor észrevettek, abbahagyták az evést, és üres tekintettel rám meredtek. Ebben a pillanatban sarkig tárult a bejárati ajtó, és szél süvített be. Kintről valami igen távoli hangot hallottam, üvöltés és vinnyogás fura keverékét. Kióvakodtam az ajtó elé, hogy megpróbáljam megállapítani, honnan ered a nyüszítés. Felülről hallatszott, kétségtelenül. Noha a szívtépő jajongástól a hideg futkározott a hátamon, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és a nyomába eredtem. Valami megmagyarázhatatlan inger, alighanem a morbid kíváncsiság és az önpusztító vakmerőség 18

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál keveréke arra késztetett, hogy kiosonjak a sötét kapualjba, és lassan felkaptassak a korhadt falépcsőn. A szívem vadul kalapált a félelemtől, s amikor félúton egy lépcsőfordulóhoz értem, hajszál híján visszairamodtam. És volt még egy furcsaság. Minél feljebb jutottam, annál világosabb lett a fenyegetően komor lépcsőház. Végül fenn álltam az első emeleten, egy félig nyitott ajtó előtt. Az ajtónyíláson vakító fény áradt ki, és teljesen bevilágította a lépcsőházat. A sajátosan torz panaszdal még jobban felhangosodott. Ahogy ott álltam, úgy éreztem, elrendelt sorsom, hogy belépjek e fehérlő pokol kapuján. Egyszerűen nem volt más választásom. Összeszedtem bátorságom nyamvadt maradékát, és átléptem a küszöböt. A miénkkel ellentétben ez a lakás egyetlen, roppant teremből állt — illetve mégsem, ez nem terem volt, hanem maga a vakítóan fehérlő Semmi. Egy hófehér másvilágon találtam magam, amelyben, úgy tetszett, nincsenek határok, dimenziók, nem létezik a valóság. A távolban imitt-amott világító fénypontok hunyorogtak, egy fehérlő világmindenség titokzatos csillagai. Egy-egy másodperc töredékére bonyolult technikai szerkentyűkhöz hasonló tárgyak alig észlelhető árnyalakjai bukkantak elő és tűntek el ismét. A nagy fehérségben újra meg újra felharsant a fültépő sikongás, és hirtelen rádöbbentem, hogy nem más, mint egy fajtársam szívfacsaró rimánkodása irgalomért. E különös színhelyen, mintegy a semmiből, egy hosszú, fehér köpenyt viselő férfi tűnt elő. De nem váratlan megjelenése rettentett meg igazán. Hanem az, hogy amint felém fordította a fejét, észrevettem, hogy nincs arca. Egyik kezében pórázhoz vagy nyakörvhöz hasonló valamit tartott, amely még a körös-körül villódzó csillagoknál is áthatóbb fénysugarakat lövellt ki. Tulajdon álmom furcsaságának igézetében lassan elindultam az arctalan férfi felé, aki himbálni kezdte a sziporkázó holmit, mint egy ingát. És megszólított, olyan lágy hangon, hogy a legangyalibb angyalról sem tételeznék fel különbet. Bűvöletes férfihang volt ez, simulékony, mint a bársony, zengő, mint egy hárfaakkord. Jóllehet lelkem mélyén óvott valami ettől a valószínűtlenül szép hangtól, készségesen engedelmeskedtem neki. — Gyere ide, kicsikém — hívogatott csábítóan az arctalan férfi. — Gyere ide hozzám, nézd csak, milyen takaros holmit tartogatok itt neked. Megálltam előtte, és szinte hipnotizáltan néztem fel rá. Kezében ezernyi gyémánttal kivert, ezüst nyakörvet himbálgatott. Ilyen szépségeset, ilyen értékeset még soha nem láttam. Rendes körülmények között borzadok a nyakörvtől, és nem is tűröm magamon. De ez itt olyan volt, mint egy égi jelenés. A szikrázó gyémántok úgy elvakítottak, hogy belesajdult a szemem. Az arctalan férfi lehajolt hozzám, és az orrom alá dugta a nyakörvet. — Na, milyennek találod? — unszolt gyengéden. — Szép darab, nem igaz? Örülnél, ha viselhetnéd? Nézd, neked ajándékozom! Egyszerűen így... És mielőtt megnyikkanhattam volna, zsupsz, a nyakamra illesztette a gyönyörűséget, és bekattintotta a zárat. De még fel sem fogtam mérhetetlen szerencsémet, máris sötétedni kezdett körülöttem a világ. A tündöklő fehérség először elszürkült, végül lassan, fokozatosan elfeketedett. Csak ekkor vettem észre, hogy a nyakörvhöz egy rozsdás 19

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál lánc csatlakozik, amelynek végét az arctalan férfi szorongatja. És amint leszállt ránk a nyomasztó sötétség és kihunytak a csillagok, erőteljesen megrántotta a láncot. A nyakörv hurokká változott, a nyakamra szorult és fojtogatni kezdett. Megpróbáltam védekezni, sikoltozni, elmenekülni az arctalan férfitól. De ez csak rontott a dolgon, mert a hurok még jobban szorult. Néhány másodperc múltán már egyáltalán nem kaptam levegőt, és iszonyú rémületemben vadul rúgkapáltam. Az arctalan férfi egyre rövidebbre fogta a láncot, és végül akkorát rántott rajta, hogy égető fájdalom közepette felemelkedtem a levegőbe. Hörögtem. Tudtam, hogy mindjárt meghalok, s az átkozott sötétben az ürességet fürkésztem, ahol az arcának kellett volna lennie. Hirtelen egy foszforeszkáló, sárga szempár villant fel benne. Az én fajtám szemei — könnyekkel tele. A gyöngy nagyságú könnyek lassan peregtek alá, akár a leszálló hőlégballonok. Tudtam már, honnan eredt az üvöltés, a vinnyogás. De kinek volt ez most fontos? A hurok teljesen összenyomorította légcsövemet, és a tüdőmbe rekedt kevéske oxigén is fogytán volt. Oszladozni kezdett körülöttem a világ, akár egy mozaik szétrobbanásának lassított felvétele. Meghaltam, mielőtt kideríthettem volna álmom titkát. Hirtelen visszazökkentem az ébrenlétbe, és kis híján felüvöltöttem. De a torkom teljesen kiszáradt, nem csoda tehát, hogy fulladásos halálról álmodtam. A szívem tébolyultan zakatolt, mintha az imént futottam volna le a maratoni távot, és úgy éreztem magam, mint akit átnyomtak a hulladékdarálón. Világosan láttam magam előtt a könnyező szempárt. Azt a szenvedő, elkínzott, elgyötört szempárt. És mégis — pontosan tudtam, hogy egy gyilkos szemét látom. De miért könnyezett? Tétován körülnéztem a hálószobában, attól féltem, hogy Gusztáv meg Archie csakugyan képesek voltak átbütykölni kriptának. Félelmem persze nevetséges volt, de ez is bizonyítja, hogy a rémálom milyen mély hatást tett rám. Lassacskán megnyugodtam. A szobában mi sem változott. Maradt, ami volt, egy hasadt tudatú lakberendező művész díjnyertes undorremeke. Bár vérkeringésem időközben kellőképpen rendbe jött, a szokásnak megfelelően elvégeztem az unalmas, de nélkülözhetetlen izomkarbantartó gyakorlatokat: a jól ismert hátgörbítést, az elülső és hátsó lábak alapos kinyújtóztatását.4 Már éppen a tisztálkodási programnak szándékoztam nekiveselkedni, amikor fejem fölött a résnyire nyitott erkélyajtón egy rusnya fej nyomakodott be. A behemót tönkresilányított ábrázata vajmi kevéssé volt alkalmas gazdagabb lelki élet tükrözésére, de ezúttal határozottan látszott, hogy mélyen aggasztja valami. Bár erősen iparkodott leplezni érzelmeit, és úgy tett, mintha csupán rutinellenőrzést végezne hajdani vizeldéjében, hevesen hunyorgó ép szeme, hátracsapott füle nyugtalanságról, sőt, félelemről árulkodott. De azért megjátszottá nekem a szuperközönyöst, még csak felém sem nézett. — Újabb jégzacskó? — tettem fel kereken a kérdést. Igencsak meghökkent, de a következő másodpercben már összeszedte magát, és sztoikus Humphrey Bogart-pofát vágott. — Újabb jégzacskó — ismerte el kis szünet után. Előpattantottam jobb hátsó lábamat, akár egy rugós bicskát, és gondosan vakargatni kezdtem a nyakamat. 20

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — És ezúttal ki dobta fel a talpát jámbor gyülekezetünkből? Hopp, várj csak! Fogadjunk, hogy egy úrfi, igaz? És a többi négy is az volt. Most már végképp nem titkolta elképedését. — A kórságba! Honnan a francból tudod? — Á, semmi, csak úgy gyanítottam. A nyakamat már eléggé leápoltam. Áttértem a mellkasomra, és nyelvemmel alaposan megtisztogattam a szőrzetemet. Közben a fogaimat is bele-belemélyesztettem, hogy kifésülgessem az esetleges élősködőket.5 A behemót szuszogva besántikált a szobába, és gondterhelt képpel mellém telepedett. — Az öreg Deep Purple patkolt el. Úgy fest a nyaka, mint ha valaki az új jégcsákányát próbálta volna ki rajta. Igaz, hogy felőlem akár kutyaeledelnek is feldolgozhatnák azt a vén seggfejet, de ezekkel a kifingatásokkal már lassan tele van a tököm. A franc se tudja, mikor támad gusztusa az én nyakamra az illetőnek, akinek ez a fura hobbija van. — Ki az a Deep Purple? Most a farkam következett. Hibátlan U betűbe kanyarintottam, és gondosan végignyalogattam a tövétől a hegyéig. — Deep Purple? Egy akkora tökfej, hogy akár a Giunness-be is bekerülhetett volna. Ha még nem létezne a „nyárspolgár" kifejezés, direkt ki kellett volna találni az ő kedvéért. Ráadásul ez a főnyárspolgár vénségesen vén, illetve vén volt, ámbár annyi vér még akadt a pucájában, hogy folyton-folyvást az illemszabályok betartására okítson mindenkit. Valóságos istencsapása volt az a meszesagyú, léptennyomon kukliprédikációkkal traktált minket. — És hogy lett mégis Deep Purple a neve? — Épp ez a bökkenő. A gazdája ugyanis pont a fordítottja az öregnek. Ő adta a nyomorultnak a Deep Purple nevet, mert amilyen gügye, saját magát is afféle Deep Purple-nek tartja. Vagy amolyan másodosztályú szelíd motorosnak. Munkaidő végeztével begyömöszöli magát „heavy" bőrszerelésbe, őrjítő „Black Sabbath”-örökzöldeket pörget a lemezjátszóján, saját kezűleg tetoválja az ülepére a halálfejemblémát, a tulajdon ablakait rugdalja be azzal a bőrcsizmás elefántlábával, a kiszlopált sörösdobozokat a járókelők fejéhez vagdossa, és ha mindezek után kicsit lecsillapodik, az eszméletlenségig leszívja magát fűvel. — És mi a pasas foglalkozása? — Postás. — Hű, ez aztán csinos kis ellentmondás! A mindenre kiterjedő testápolás befejezéséül nyelvemmel benedvesítettem hol egyik, hol másik elülső mancsomat, és ledörgöltem a képemet meg a fülemet. Ez az ügy olyan zűrös, gondoltam, hogy nem árt felfrissíteni a fejemet. — Nem vitás, apafej, hogy ennek a konzervnyitogatónak nincs ki mind a négy kereke! Purple-nek mindenesetre okádhatnékja támadt, ha csak messziről is meglátta ezt az élemedett Dennis Hoppert. Persze aligha felelt meg Purple elképzeléseinek a tisztes életmódról. De hát volt más választása? Utóvégre egyikünk sem válogathatja meg a maga konzervnyitogatóját, nem igaz? Kettőjük látványa felért egy horrorfilmmel. Egyfelől Deep Purple, a talpig nyárspolgár, aki örökké 21

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál résen állt, hogy nem szentségteleníti-e meg orvul egy behatoló az ő területét holmi sárga bűztócsával; aki hajnaltól napestig az idegösszeomlás szélén állt, mert elszántan vaduló postása a lehető legrendszertelenebb időpontokban etette, és aki szakadatlanul magánkívül volt dühében, mivel a mai fiatalság már jószerint az üdvözlés hagyományos, fajspecifikus formáit sem tartja be. Másfelől meg ott volt az a röhejes gazdája, akinek már az egyik dobhártyája is megrepedt, mert a legújabb Motley-Crue-számot teljes hangerővel zengette a fülhallgatójába. — Lenne még egy kérdésem. Deep Purple-t kiheréltette a gazdája? — Purple és a kiheréltetés! Tudd meg, apafej, az a dilinós pasas inkább átvedlett volna hithű Sinatra-rajongóvá, semhogy kiheréltesse a kedvencét! De hát Purple amúgy sem fickóskodott már. Mondtam, hogy olyan vén volt, mint maga Matuzsálem, csak sokkal vénebbnek látszott! Feltápászkodott, hátat fordított, és az erkélyajtó mocskos üvegén át tűnődve bámult fel az égre. — Muris — szólalt meg végül szomorúan. — Most valahogy mindkettőjüket sajnálom. Igaz, hogy ez a tökkelütött nyárspolgár meg az ő félresikerült heavy metal-utánzata annyira különböztek egymástól, hogy jobban tán nem is lehet, valamilyen módon alkalmasint mégiscsak szerették egymást, ha már ennyi ideig együtt maradtak. Hiába, mulatságos páros voltak ők ketten, Deep Purple meg a postása. Mitévő lesz vajon ez a konzervnyitogató Purple nélkül? Szerez magának egy újabb lakótársat? És vajon mi lesz annak a neve? Judas Priest? Nyugtalanító gyanúm támadt Deep Purple személyazonosságát illetően. Amikor végre letudtam a tisztálkodás terhes feladatát, a behemóthoz fordultam, aki váratlan beszédessége után ismét elnémult. — Hol van Deep Purple holtteste? — A mi Peter Fondank garázsában. Már megint valami cseles nyomozgatásra készülsz? — Ha nincs ellene kifogásod. Odavezetnél? — Miért ne — ásított a maga időközben visszanyert, utánozhatatlan közönyével, mintha az iménti bánatos komorság kivételes eset lett volna nála, amire legjobb a feledés fátylát borítani. Összeszedelőzködött, de mielőtt nekilódult volna, villámgyorsan elébe szökkentem, és mélyen belenéztem egyetlen, de annál csillogóbb szemébe. — És neked mi a neved, te bölcs? — kérdeztem kihívóan. Fáradtan elmosolyodott, és nesztelenül kisurrant mellettem az erkélyajtón. — Kékszakáll! — szólt vissza már odakintről. — De eszedbe ne jusson a konzervnyitogatóm nevét is firtatni, mert akkor én kezdek okádni! Sántikáló vezetőm nyomába eredtem, és az erkélyről leszökkentem a teraszra. Az ősz időközben alapos munkát végzett, és halotti leplet borított a festői kertekre. Vámpír módjára kiszívta a fákból, a növényekből a zöldet, és sárgásbarna, vértelen ronccsá változtatta őket. Az eget komor, fenyegető, ólomszín fellegek borították, közülük néha kivillant a lemenő nap, és egy-két fakó, vörhenyes sugarat vetett nyugalmas negyedünkre. Hűvös szél kavargatta a hervadt leveleket, apró gallyakat, és az akkurátusán nyírt gyepfelületekre teregette, a korhadó kerti lakocskákba söpörgette, a mesterséges tavacskákra hintette a növényi hulladékot. Semmi kétség, minden a halálra, a hosszú-hosszú álomra készülődött, amelyből remélhetőleg lesz még felébredés. 22

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Végigballagtunk a számtalan kertet elválasztó falak kusza hálózatán, amely madártávlatból bizonyára afféle csalafinta útvesztőrejtvénynek hat. Kékszakáll nehézkesen döcögött előttem, akár egy ajándékboltokban kapható, mulatságosán képtelen szerkentyű, amelynek egyetlen feladata, hogy komikus mozdulatokat végezzen. Közben szabadon szemlélhettem farkatlan hátsó fertályát, és meggyőződhettem szaporán ingó combjai közt pazar férfiasságáról. Kész csoda, hogy gazdag csonkítás-gyűjteményének beszerzése során ezt az értékes testrészt sikerült megőriznie. Minél messzebbre követtem a büszke invalidust, minél tovább néztem nyomorúságát, annál erősebben izgatott a kérdés, hogy kinek vagy minek eshetett áldozatául. A magamszőrűek elhalálozásának leggyakoribb oka a baleset, kiváltképpen a közlekedési balesetek. Elég egyetlen hibás reakció, elég, ha tévesen számítjuk ki, mennyi idő alatt kelhetünk át az úttesten, elég egy hirtelen riadalom, amit törvényszerűen a fejvesztett menekülés követ, és a zsigereink máris az autógumi rücskeibe ragadnak. Kevesen vannak, akik túlélik a látványos megismerkedést egy Mercedesszel vagy Golffal. De akik túlélik, vajon így festenek? Elég sokszor volt alkalmam megfigyelni efféle balesetet és a következményeit. Az áldozatok voltaképpen három kategóriába sorolhatók. Kilencvenkilenc százalékuk nyomban a helyszínen kimúlik, s csupán gusztustalan, nehezen felismerhető, aszfaltra mázolt portréját hagyja az utókorra. Az ütközőpróbának kitettek második fajtája megússza néhány kék folttal, esetleg egy-két hetes beavatást kap az agyrázkódás rejtelmeibe, végül felépül, bár gyökeresen megváltoztatja véleményét a technikai haladásról. A harmadik csoporthoz tartozók sorsa a legsiralmasabb. Ezek ugyanis súlyos fizikai és még súlyosabb lelki sérüléseket szenvednek, amelynek következtében többnyire hamarosan el is pusztulnak. De legyen bárhogyan is, a nyertesek mindig az állatorvosok meg a kutyarajongók; az utóbbiak azért, mert újabb alkalmuk nyílik cinikus megjegyzéseket eregetni az értelmi színvonalunkról. Ámde miféle faramuci közlekedési baleset lehet az, amelynek során valakinek kifolyik az egyik szeme, takarosan lenyiszálódik a farka meg a jobb első tappancsa? Ennyire bonyolult szerencsétlenség kiagyalásához még egy dörzsölt katasztrófafilm-író képzelete is kevés. Szárnyalónak azonban az én fantáziám is eléggé szárnyaló, és könnyen el tudtam képzelni valami egyebet is, amit azonban nem szívesen képzeltem el. Nevezetesen, hogy Kékszakáll megnyomorodása korántsem valami közlekedési baleset következménye, hanem egy tébolyult, szadista konzervnyitogató műve. Ennek viszont ellene szól az, hogy szadisták a legritkább esetben rendelkeznek sebészi szakképzettséggel, és inkább arra hajlamosak, hogy áldozataikat egészen szakszerűtlenül kínozzák. Röviden: bármennyire igyekeztem logikus magyarázatot találni Kékszakáll állapotára, nem sikerült egyértelmű végkövetkeztetésre jutnom. Természetesen meg is kérdezhettem volna, egészen egyszerűen, de már kiismertem annyira barátom konok természetét, hogy tudjam, aligha rukkol ki elfogadható válasszal. Sejtettem, még jó ideig várhatok, hogy beavasson kórtörténetébe. Időközben elég messzire elkeveredtünk, úgyhogy a házunk már el is tűnt a fák és kertfalak mögött. Negyedünk közepe táján jártunk, vagyis „idegen földön", ami, bevallom, némi szorongással töltött el, hiszen 23

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál nagyjából tudtam, hogyan bánnak nyájas fajtársaim egy jöttmenttel a saját territóriumukon. Járt is a szemem körös-körbe, akár a szökött fegyencé. Folyton attól tartottam, hogy a következő pillanatban egy csekélységem láttán paranoiássá váló kollégába ütközöm. Ennek ellenére úgy mellékesen jól eszembe véstem a térség helyrajzát, annak tudatában, hogy ha tetszik, ha nem, ez lesz a hazám. Amint a környéket fürkésztem, néha sikerült belátnom egy-egy öreg ház hátsó ablakán. Mi tagadás, mindig ugyanaz az érzelmi nyavalygás fog el, ha megpillantom alkonyatkor ezeket a melegarany fényt sugárzó négyszögeket, amelyekből mintha védettség, bizalom, szeretet, egy egészséges világ üzenete áradna ki. Még elképzelni is jó az esetlen tölgyasztal körül vacsorázó népes családot, a csivitelő gyerekeket, a papát, aki olykor néhány pikáns viccet ereszt meg, a mamát, aki ilyenkor rászól, hogy ezt talán mégsem kéne a gyerekek előtt, és magamat, igen, magamat, amint az asztal alatt a nyalánkságokra várok, amelyeket hol az egyik, hol a másik családtag dug oda suttyomban nekem. Karácsony van ezek mögött az alkonyi fényben tündöklő ablakok mögött, örökös karácsony! No persze, az a bősz, ráncos manócska, aki mindig megszólal az agyam egyik zugában, valahányszor túlságosan is elandalodom, rögtön figyelmeztet, hogy a valóságban nincs ott semmiféle karácsony. Az ablakok mögött mindig ugyanazok az ütődött emberek élik a maguk ütődött életét, ütődött nézeteik szerint. A régi nóta nem változik soha... Válságba került házasságok, kikapós hitestársak, éppen befejeződött válóperek, rendszeresen vert gyerekek, rákos daganatok, amelyeknek létéről a végtelenül együttérző doktor bácsi nyomban tájékoztat, mihelyt megérkezik a laborvizsgálat eredménye, alkoholproblémákkal küszködő, reménytelen vesztesek, örök magányosságra ítéltek, nyomorúságos, többnyire sikerületlen öngyilkossági kísérletek, elrontott életek jajongó siratása, hisztérikus röhögés egy műfogsort viselő, pocsék színész pocsék tévéviccein, ostobaságok, értelmetlenségek, nevetségesség... Az ablakok mögött soha nem valami Frank Capra-film fut, hanem örökké ugyanaz a siralmas reklámklip, amely a továbbélést ajánlgatja, minden nyomós ok megnevezése nélkül. Az egyik hatalmas, inkább székesegyházhoz illő oromablakban hirtelen megpillantottam egy állatot. Beismerem, furán hangzik, hogy egy fajtársammal kapcsolatban az állat szót használom. De mindjárt első látásra rájöttem, hogy a fura lénynek ott a felismerhetetlenségig kirittyentett öreg épület ablakában csak egészen távoli köze van a magamszőrűekhez. Még nagyon fiatal volt, úgyszólván kölyök, ezért még nem bontakoztak ki egészen a domináns vonások. Egy laikus minden fenntartás nélkül azt hihette róla, hogy a mi közkedvelt fajtánkhoz tartozik, és alkalmasint ezt hitték azok az emberek is, akik otthonukba fogadták. Világos, homokszín szőre volt, és parányi, fejhez simuló füle. Erősen gömbölyded fejét roppant zömök test hordozta. De a szeme volt a leglenyűgözőbb. Úgy izzott ez a szempár a szürkületben, mint két tündöklő napocska, és mintha valami meghatározott dologra várakozott volna. Bozontos farka ütemesen verdeste az ablaküveget, de egyébként szoborszerűen mozdulatlan volt. Aztán fény gyulladt a szobában, ahonnan hanyagul figyelt bennünket. Ekkor leugrott az ablakpárkányról, és eltűnt.

24

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Ez a találkozás úgy megigézett, hogy szinte görcsbe rántott a rémület, amikor a kertfalon váratlanul felbukkant az a két nyavalyás, akikkel a későbbiekben még sokszor meggyűlt a bajom. Ezek a szemétládák ugyanis azt tekintik élethivatásuknak, hogy folyamatosan kellemetlenkedjenek az ártatlan járókelőknek, összebalhézzanak, akivel csak lehet, aztán, de csupán ha gyengébbel kerülnek szembe, véres verekedéseket rendezzenek. Eszük, mármint ha van nekik egyáltalán, alighanem szüntelenül azon jár, hogyan hozhatnának romlást magukra meg másokra. Ennek a két hülyére tenyésztett, patkányképű, alattomos tekintetű, fekete keleti rövidszőrűnek ma is az a legfőbb kedvtelése, ha mások tálkájából kilophatja az ételt, és odakakálhat a legdrágább perzsaszőnyegre. Gyávák, egyszersmind krakélerek, egyikük undorítóbb, mint a másik. A kotnyelesebbik úgy bandzsít, hogy feltehetőleg körkörösen látja a világot. Ez a fajtára jellemző, veleszületett rendellenesség többet árul el a jelleméről, mint bármilyen tudományos vizsgálódás. A másik gyagyás képén többnyire ostoba, ferde vigyor honol, egyértelműen bizonyítva humorának minőségét. Megálltak velünk szemben a kertfalon, és elzárták előlünk az utat. Majd azonmód — mi vallott volna jobban rájuk? — támadó pózba helyezkedtek. Ránk meresztették a szemüket, harciasán fújtak és prüszköltek. Fülük hegyesen felmeredt, pupilláik egészen összeszűkültek, farkuk hevesen csapkodott vékony, kályhacsőszerűen megnyújtott testük körül. Kékszakáll megállt, nagyot ásított, és úgy nézett keresztül a két nyomoroncon, mintha körülbelül annyi akadályt jelentettek volna számára, mint egy rakás kutyapiszok. — Mi a szent szar! — mosolygott szinte kedélyesen. — Lám csak, Balambér és Balambér, a két vidám faszfej, szolgálatban. Kész öröm összefutni ilyen tiszteletre méltó személyiségekkel. Csak azt ne mondjátok, hogy már megint a heréltség előnyeiről akartok nekem áradozni. De hát én úgyis elhiszem minden szavatokat, srácok, tudom, hogy akinek nincsenek tojásai, kisebb terhet cipel! A két keleti rusnyaság lopott pillantásokat váltott, majd nagyobb hangerőre kapcsoltak. Kékszakáll harsányan felnevetett, és lepislantott a falról. — Kong! — bődült el kihívóan. — Mi a rossebnek haverkodsz még mindig ezzel a két ócska pukkanccsal? Csak blamálnak ország-világ előtt. Na persze, elképzelhető, hogy egy eunuchpár locsi-fecsije szórakoztatóbb az unalmas tévéműsoroknál! Közvetlenül a fal mellett, egy hatalmas málnabokor alól ádáz röhögés csattant fel, amolyan „mit-járatod-úgy-a-pofádat" röhögés. — Kékszakáll, vén kripli! — hallatszott tudatosan sértő hanglejtéssel a bokor tövéből. — Látom, eredményesen ruccantál ki a buzipiacra. Csak úgy tipródnak a nyomodban az aranyoskák. Az a kicsike ott mögötted igazi díszpéldány. Eltanultad már tőle, hogy csinálják? — Még nem, ezt kizárólag neked óhajtja bemutatni, mivel eszményi figurákat tud ajánlani barmotoknak. A málnabokor alól hirtelen egy háromcsillagos Bosch hűtőszekrény nagyságú jószág szökkent fel egyenesen az orrunk elé. Ég a tanúm, ez volt a leghatalmasabb, legfélelmetesebb fajtársam, akivel valaha is találkoztam. Bár a himalájamacskák6 általában a szeretetreméltóan mafla perzsák jellemvonásait szokták viselni, ez a sátáni óriás minden 25

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál szabványt megcsúfolt. Aki a „Kong" nevet adta neki, fején találta a szöget. Mocskosfehér, gubancos szőréből, amely fésűt alkalmasint még soha nem látott, s ezért, mint ahogy a hosszúszőrűeknél törvényszerű, reménytelenül összecsomósodott, túlérett görögdinnye méretű, csokoládébarna fej nőtt ki. De az azúrkék szempár, a parányi fül, a benyomott, szinte alig létező orr, vagyis az összes, normális körülmények közt jól látható érzékszerv beleveszett a szutykos, bűzös szőrbozontba, így hát Kong szándékait nehezen lehetett értelmezni. A két keleti alázatosan meghátrált, hogy helyet adjon parancsolójának. Kong egy darabig mustrált bennünket átható kék szemével, majd olyan harsogó kacajra fakadt, amely, úgy éreztem, nem csupán a kertfalakat, hanem az egész Mindenséget megreszkettette. Ám az én bátor Long John Silver barátom a füle botját sem mozdította, hanem csak nézett rá a szenvtelen megvetés és a hűvös fölény sikerült vegyülékével. — Elkerülte netán figyelmedet, mozgássérült barátom, hogy itt bizonyos személyek és előírások uralkodnak a territóriumokat illetően? — kérdezte az óriás. Kékszakáll közönyösen, hosszan, hosszan, hosszan ásított... — Jaj, Kong, ne játszd itt az eszed, mintha bizony egy magadfajta terepasztal maffiózót izgatnának az efféle territórium szamárságok. Egyszóval mellőzd a sódert, és térj a tárgyra. Úgy látom, mindenáron balhét akarsz. Oké, megkaphatod. Ámbár gyanítom, hogy nem éppen rám fened a fogad. Mint tán emlékszel, kettőnk közt mindössze egyszer volt nézeteltérés, amikor is, mint a magam részéről jól emlékszem, egykét gyógyíthatatlan sérülést szenvedtél a valagadon. Na persze, akkor még kicsike voltál, és valahányszor a gazdid megsimogatott, a gyönyörűségtől a markába pisiltél. De mint mondtam, ha valami panaszod van, állok incselkedésedre bármikor. Úgy vélem azonban, hogy téged jelenleg inkább Félix barátom érdekelne. Ez esetben viszont nem árt, ha tudod, hogy egy ilyen tisztességtelen viadalt nem fogok tétlenül végigszemlélni. Jól gondold meg tehát a dolgot, mielőtt olyasmit teszel, amit később megbánsz, vagy mondjuk, a valagad meg mögötte az a két bazári majom fog bánni! Kong ezalatt dühében a duplájára borzolta fel magát. Sőt, mintha valami vegyi bűvészkedéssel még a szeme kékjét is vérvörösre változtatta volna. Az a benyomásom támadt, hogy ez az irdatlan teremtmény bármelyik pillanatban felrobbanhat, és a levegőbe röpíti a feszült jelenet többi szereplőjét is. Ami engem illet, már az első percben rájöttem, hogy ez az okádék alak a negyed mindenható zsarnoka. Épp eléggé ismerem a fajtáját. Ahol csak megfordultam eddig életemben, mindenütt akadt egy ilyen cukipofa főkapitány, aki bénára kúrja a nőstényeket, a mások problémáit természetadta izomereje révén karhatalommal oldja meg, és minden életrevalóságát, energiáját önzetlenül arra áldozza, hogy a békességet kedvelők amúgy is nehéz életét még nehezebbé tegye. De ki tudja, milyen okból, a diktátorok sem léphetnek át bizonyos határokat. Kékszakáll pedig nyilvánvalóan ilyesfajta határnak látszott. Csak azt nem tudtam felérni ésszel, hogy Kong, aki egyenesen dúskált mindabban, ami ellenfelének hiányzott, miért retteg ettől a szerencsétlen nyomoréktól. A dalia hirtelen dévaj vihogásra fakadt, mintha az egész csak holmi áprilisi tréfa lett volna. 26

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Hohoho! — harsogta. — Az ijedségtől mindjárt betojok, pajtikám! Hiszen közismert, micsoda frászokat tudsz adni a csonkoddal. De ne aggódj, fogunk még mi ketten táncra kerekedni. Rendezésre kerül a számla, majd ha eljön az ideje, mint ahogy minden számla rendeződik egy szép napon. Aztán hozzám fordult, és fagyosan végigmért. — Ami pedig téged illet, aranykölyök, mérget vehetsz rá, hogy még a közeljövőben roppant érdekes csevegést folytatok veled négyszemközt, de olyat, hogy sokáig megemlegeted. Na, viszlát, édeskéim... — vetette oda, és leugrott a falról. Két patkányképű tányérnyalója engedelmesen követte, és mindhárman eltűntek a bokrok közt. Kékszakáll még csak utánuk sem pillantott, máris továbbindult. Én azonban jót nevettem magamban. — Hé! — rikkantottam utána, mire Kékszakáll ismét megállt, és felém fordult. — Attól félek, lassacskán hűtlen leszel az elveidhez. — Mit nem mondasz! És mért, ha szabad érdeklődnöm? — Azt állítottad nekik, hogy a barátod vagyok! „Peter Fonda" garázsában döbbenetes látvány fogadott. Deep Purple a féktelen postás ékes-fényesre nyalt Harley Davidsonján nyúlt el, és tágra nyílt szemmel bámulta a plafont. Háton feküdt, egész mereven, és mind a négy lábát szétnyújtotta, mintha hajlékonyságát akarná bemutatni. Sejtelmeim igazolódtak. A jó öreg Deep Purple csakugyan azonos volt a minapi böllönködő aggastyánnal, aki oly csökönyösen ragaszkodott birtokjogához. Már amikor megközelítettük hátulról a garázst, észrevettük a kertben az itt-ott hátrahagyott, szabálytalan vérnyomokat. Véleményem szerint Purple életének utolsó percei a következőképpen játszódtak le: a territóriumát határoló fal tetején valaki többször nyakszirten harapta. Purple lezuhant a kertbe. Ám magas kora ellenére sem halt meg azonnal. Miután a gyilkos az eredményesen végzett munka tudatában távozott, valóságos csoda történt. Purple a szörnyű vérveszteség ellenére magához tért, és talán eltöprengett, hová vonuljon el meghalni. Akár ezért, akár zavarodottságában, de tény, hogy nagy keservesen hazavonszolta magát, mindenekfölött imádott, illetőleg gyűlölt postásához. A garázs hátsó falánál várta a legnagyobb megpróbáltatás. Mert ebbe a házilagosan összetákolt kalyibába csak egy apró lyukon, a hullámpala födél alól kipotyogott téglák közt lehetett bejutni. Deep Purple tehát életében utoljára nekiveselkedett a kockázatos ugrásnak. Álltó helyéből két méter magasra szökkent, testhosszának ötszörösére. És sikerült neki. Beszuszakolta magát a nyíláson, lehuppant a garázsba, aztán megint talpra kászálódott, és odavánszorgott a Harleyhoz. Kínkeservesen felmászott a frissen kisubickolt bőrnyeregre, és kábultan körülnézett. Közben alighanem rázni kezdte a hideg, hogy úgy érezte, soha többé nem lesz melege. Nyilván fel sem fogta, mi történt vele, és hogyan. Vagy tán mégis? Valami hibát követett el? Tudta esetleg, hogy miért érte ez a vérszomjas támadás? Ismerte talán bestiális gyilkosát? Csupa kérdés... Kérdések egész sora, amelyekre valószínűleg soha nem érkezik válasz. Aztán hirtelen összeroskadt. Mint a szavannákon a meglőtt elefánt, szétmeresztett lábbal elterült a fekete bőrülésen. — Észrevettem, hogy a kertben vérnyomok vannak, és azokat követtem idáig — magyarázta Kékszakáll. 27

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A motorbicikli úgy festett lentről, mint az indiánok felbakolt sírjainak egyike, és rajta Purple, akár egy csonttá aszott, legendás törzsfőnök. Felszökkentem a nyeregre, és tüzetesen szemügyre vettem a holttestet. Egyszerűen érthetetlen, hogy ez a vénség hogyan vergődhetett el idáig ekkora lyukkal a nyakán. De nemcsak a nyaka volt borzalmas, a feje is olyanná vált, mint egy kifacsart, vértől csöpögő felmosórongy. Alkalmasint többször is leroskadt, és saját vérében fetrengett golgotajárása során, mert a szőre mindenütt csupa vér volt. Ám az iszonyú csendélet legfontosabb részletét Kékszakáll ezúttal sem vette észre. Elfordultam Deep Purple-től, és korholó pillantást vetettem bicebóca barátomra. — Purple egyáltalán nem volt még túl a fickóskodáson. — Hogy érted ezt? — Még szándékában állt megörökíteni magát. — Megörökíteni magát? — Na, szóval utódokat akart nemzeni. — Micsoda? Purple meg a kamatyolás? Nahát, csak merje még mondani nekem valaki, hogy az öregségnek nincsenek meg a maga örömei. De hát ez úgyszólván kész lehetetlenség. Purple olyan vén volt, hogy az ő korában már az is boldog lett volna, aki két szemüveggel, plusz egy nagyítóval kibetűzi a „dákó" szót, nemhogy a némbereket ijesztgetné a sajátjával. — Gyere ide, és győződj meg róla a saját szemeddel. — Eszem ágában sincs. Havonta csak egyszer kapok májat, és pont ma. Nem vagyok bolond elrontani az étvágyamat egy ilyen bűzbombával. Amellett a fene sem könnyez meg egy efféle liliomtiprót. Mindazonáltal szemlátomást elmorfondírozott a dolgon. — Komolyan úgy véled, hogy Purple afféle maszek tenyésztőegylet volt? Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen! Nem igaz, micsoda világban élünk! Én meg azon törtem a fejem, hogy voltaképpen mért kell bűnhődniük éppen a szerelmeseknek? Miféle rejtélyes kapcsolat lehet a legyilkoltak között, már amennyiben volt egyáltalán kapcsolat közöttük? Fejemben csak úgy kóvályogtak a gondolatok, akár az elektronok az atommag körül. De tudtam, fegyelmeznem kell magam, és pontosan, sorrendben kell számba vennem a támpontokat. E gyilkosságsorozat legszembeötlőbb jellegzetessége a szex. Természetesen azt sem zárhatom ki teljesen, hogy egy őrült gyilkol itt, válogatás nélkül. Bár ezt az őrült-teóriát bízvást kihagyhatjuk a számításból, mivel az állatok világában úgyszólván ismeretlen az elmezavar, és ha elvétve mégis akad egy-egy tébolyult, rendszerint nem él sokáig, hanem mihelyt kinő a kölyökkorból, átlép az örök vadászmezőkre. Másfelől viszont, töprengtem, merő véletlenség is lehet, hogy mind ez idáig csupa párosodni készülő fajtársamat vitte el a Kaszás. De ha ez mégsem véletlenül esett így, akkor valaki a) általában és mindenestül ellenzi a kamatyolást mint olyat, vagy b) maga is párzani készült, és meglehetősen sajátos nézetei vannak a territóriumon belüli versenytársak legyőzéséről, vagy pedig c) azt akarta meggátolni, hogy egy bizonyos szépséget más termékenyítsen meg. Száz szónak is egy a vége — bárhogy törtem a fejem, nem utasíthattam el a gondolatot, hogy talán mégis él közöttünk egy elmebeteg. 28

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Én már csak kitartok amellett, hogy valamelyik istenverte konzervnyitogató művelte ezt vele — morgott odalenn Kékszakáll. — A kórságba, igenis! Ki volna olyan agyalágyult közülünk, hogy oka legyen ekkora gyalázatot elkövetni? Te talán tudsz erre valamiféle logikus magyarázatot? Hiszen ez a trogyoga vénség egy-két hónapon belül amúgy is elpatkolt volna, akár felcsinál valakit, akár nem! — Hja, öregem, ez az egész pont olyan rejtélyes nekem is, mint neked. De legalább egymásnak ne hazudozzunk! A véres sebet Purple nyakán harapás okozta, nem pedig jégcsákány. De akárhogyan is történt, úgy vélem, ideje volna alaposabban megismerkednem ezzel a szerencsétlen negyeddel, és még szerencsétlenebb lakóival. Te majd segítségemre leszel, Kékszakáll. — Nocsak, főfelügyelő úr, úgy gondolja? — Úgy bizony, mármint ha neked is olyan fontos, hogy véget érjen ez a lidércnyomás, mint nekem. Nos, hajlandó vagy rá? — Na jó, majd összehozlak valakivel. Ő valamicskével még nálam is jobban kiismeri magát. Ráadásul piszkosul agyafúrt. Ha ugyanis nem tudnád, nem te vagy a mi ködös Ütődött-Londonunkban az egyetlen észkombájn. — Máris megyünk hozzá? — A kórságba is, egy frászt! Mára torkig vagyok a detektívesdivel. Egyébként is randim van a májjal. De holnap kora reggel elviszlek a mi bölcs professzorunkhoz. Leugrottam a motorkerékpár nyergéről, megálltam Kékszakáll mellett, és még egyszer felpillantottam Deep Purple-re. Úgy hatott, mint egy gonosz istenség vérrel és villámokkal megszentelt oltárán lemészárolt szakrális áldozat. A szellemek megengesztelésének hívják az ilyesmit. A motor fénylő krómjáról még csöpögött a vér a már alvadni kezdő tócsába. Most, hogy így elnéztem Deep Purple-t, borzasztóan megsajnáltam. Azon tűnődtem, mennyi örömet, boldogságot szerezhetett ez a kis lény élete során sokaknak, kivált az embereknek. Igazán szebb halált érdemelt volna, gondoltam. És alkalmasint szebb életet is. De hát nem így van ez mindnyájunkkal?

29

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Harmadik fejezet Aznap éjszaka még két lidérces álmom volt. Csakhogy a másodikat már színéberen éltem át. A szokatlan halottszemlét követően elbúcsúztam Kékszakálltól, és a hirtelen támadt záporban hazaloholtam. A bőségesen ömlő csapadék meg a heves villámlás szétkergette a kertekből a helyi közösség minden tagját, így hát megmenekültem a Kong-félék esetleges zaklatásaitól. Hadd tegyek egy megjegyzést magamat illetően: mivel nem szeretném, ha sznobizmussal vagy tudálékossággal vádolnának, minden vonakodás nélkül, most azonnal bevallom, hogy én is irtózatosan félek a villámlástól meg a mennydörgéstől. És nem is alaptalanul. Az emberek, kiváltképpen azok, akik a földgolyó naposabb oldalán élnek, hajlamosak a természetet afféle „nemes vad"-nak, mondjuk indián harcosnak tekinteni, akit a fehér ember alkoholistává züllesztett. Erőszakos cselekményeinek tömérdek változatát régimódi varietémutatványnak vélik, amelyek legfeljebb álmélkodásra késztetnek. Ekkora tévedésbe esni csak olyan elpuhult teremtmények képesek, akik a természettel kapcsolatos ismereteiket túlnyomóan a Geo című folyóirat csicsás fényképeiből, avagy az elpusztíthatatlan tévésorozat, a Daktari egyik-másik részletéből szerezték be. A mi Természet Anyánk azonban igazából vérszomjas boszorkány, és különösen azokra szeret lesújtani, akik nem hódolnak a haladás csodálatos vívmányainak. A legtöbb erőszakos halált mindmáig a természet félelmetes csapásai okozzák. Egyedül a villámok körülbelül hétezer embert ölnek meg évenként világszerte, hogy az áldozatul eső „barmokról" ne is beszéljünk. Fajtám tehát módfelett bölcsen cselekszik, amikor szekrények és egyéb bútordarabok alá vonul, valahányszor kitör a meteorológiai kalamajka. A hülyék csak élvezzék ujjongva a „természet színjátékát", én a magam részéről inkább bebújok a kredenc alá, és onnan figyelem, amint az égi sugarak kupán találják és jókora grillcsirkévé változtatják őket. Mire hazaérkeztem, az aznapi tatarozási hadművelet már befejeződött. Archie elpárolgott, és Gusztávot azon kaptam, hogy a nappali közepén ácsorog, és mint egy hipnotizált nyuszi bámulja a kettejük okozta károkat. A lakás eredeti zombi-szerűsége végképp megszűnt, most már csak egy rég eltemetett holttesthez hasonlított. A főfalakon kívül ugyanis szinte semmi nem maradt meg a tiszteletre méltó, antik disznóólból. A két könyörtelen zsarnok Izrael hajdani törzseinek sorsára juttatta a számos rovarbirodalmat is. Mi több, az én fajspecifikus igényeimet sem vették számításba, és a rágcsálók büszke népét szintén száműzetésre ítélték. Működésük egyetlen pozitív eredménye az volt, hogy a lakás ezúttal csakugyan rettentő tisztának látszott. Ez is több a semminél. Miután Gusztáv elkészítette vacsorámat (enyhén átsütött májszeletkék és konzervkaja rafinált vegyülékét), máris nyugovóra tért. Minthogy egész nap úgy gürcölt, mint egy igásló, mihelyt lerogyott a priccsre, elaludt. Követtem példáját, és magam is rögtön lefeküdtem. De ha e helyütt illendő volna is, én ugyan nem fogom előadni a ki tudja, hányadik tudományos magyarázatát annak, hogy a mi fajtánk mely 30

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál okból tölti alvással élete hatvanöt százalékát, meg hogy a yuppie-mánia és a korán kelők korszakában miért számítunk megint éppen mi kivételnek. Elég leszögezni (ráadásul szintén tudományos vizsgálatok alapján!), hogy bár az álomszuszékok bizonyára nem a földkerekség legsikeresebb egyénei, de azok közt sem akad zseni, akik keveset alszanak! Mivel Gusztáv végre elvergődött a fűtés bekapcsolásáig, és a hálószobában kellemes meleg volt, én is azonnal mély álomba zuhantam. Azt álmodtam, hogy ismét abban a borzadályos garázsban vagyok. De Deep Purple ezúttal nem feküdt holtan a Harley Davidson nyergén, hanem nagyon is elevenen, lovaglóülésben feszített rajta, akár egy ember. A nyakán tátongó éktelen sebből hatalmas vérsugár lövellt függőlegesen a levegőbe, majd visszacsurrant, és elborította őt is meg a motort is. Iszonyú látvány volt, a Manneken-Pis horrorkiadásban. A zombiszerű vénség képe gúnyos vigyorra torzult, elülső lábaival vadul hadonászott. — Ez itt az én területem, nyavalyás! — rikácsolta Deep Purple. — És még mindig fel tudok csinálni akárkit! Ide süss! Egyik mancsával a válla fölé nyúlt, és a hevesen vérző nyaksebből egy kölyköt cibált elő. A szegény aranyos kis jószág, nemzőjének miniváltozata rémülten, gyámoltalanul pislogott ide-oda. Purple diadalittasan elbődült, és irgalmatlanul megrázta a kicsit. — És tudod, mért vagyok képes erre? Az úttörő jelentőségű kezelési módszerektől, hapsikám, az úttörő kezelésektől! Spazmolízis, angiográfia, elektrokardiográfia, szervátültetések, fibrinolízis, injekciók, infúziók, transzfúziók, tamponok, tapaszok, nyomókötések, és a többi és a többi!... Úgy bizony, öregkorunkban a gondos orvosi ápolás a döntő! A modern orvostudomány nélkül manapság semmire sem mennénk! Majd hirtelen a magasba kapta a viszolyogtató módon világra hozott kis kölyköt, és elhajította, akár egy labdát. A kölyök tompa puffanással nekivágódott a hullámbádog falnak, vére szétfröccsent rajta, majd élettelenül a földre zuhant. Purple azonban förtelmes röhögéssel újra belevájkált a sebbe, és egy újabb kölyköt varázsolt elő. — Úgy ám, ilyen az élet, úgy ám, ilyen a világ, hapsikám! — süvöltötte a kegyetlen apa. — Ha sokáig akarsz élni, és még kilencvenkilenc évesen is használni akarod a dákódat, bízd a porhüvelyedet nyugodtan a modern orvostudományra! Ezzel a második kölyköt is a falhoz vágta. Úgy pukkant szét a szerencsétlen, mintha csak egy vörös festékkel töltött luftballon volna. Purple ekkor, mintha forgókorongon ült volna, pörögni kezdett a tengelye körül, közben állandóan újabb meg újabb kölyköket rántott ki nyaksebéből, és mindet a garázs falához csapta. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, s a sebességgel bestiális röhögésének hangereje is nőttön-nőtt, míg végül folyamatos üvöltésbe csapott át. — Hahahahohoho! — bömbölte. — Írassatok magatoknak pirulákat, írassatok kenőcsöket, hogy nemzőképesek maradjatok! Nemzőképesek! Nemzőképesek! Nemzőképesek!... Már olyan sebesen pörgött, hogy csupán egy vibráló, alaktalan foltnak látszott, amelyből szakadatlanul szóródtak a falhoz vágódó, szerencsétlen kölykök. 31

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A garázsfalakról néhány másodpercen belül csak úgy patakzott a vér. A földet egyre vastagabb rétegben borították a kölyöktetemek, édeskés húsbűz kezdett terjengeni, akár egy vágóhídon. Purple hahotája azonban fokozatosan elvegyült valami kísérteties jajongással, amely az első lidérces álmomban hallottra emlékeztetett. Csakhogy ezúttal nem egyetlen fajtársam jajongott, hanem rengeteg. Éppen ideje volt már felébrednem, mielőtt idegrendszerem komolyabb károsodást szenvedett volna a tündéri benyomásoktól. Egy elfojtott kiáltással valóban vissza is tértem a hálószobába. De álmom olyan intenzív volt, hogy a százak nyöszörgése, sikoltozása továbbra is ott csengett a fülemben. Talpra ugrottam, és olyan feszes gerinctornát végeztem, mint még soha életemben — ám a hangok még ekkor sem némultak el! Már épp azon morfondíroztam, hogy a helyi körülmények talán mégiscsak behajtották rajtam a sarcot és néhány csavar meglazult a fejemben, amikor rájöttem, honnan hallatszik az immár nagyon is valóságos nyivákolás. Pontosan onnan, ahonnan az első lidérces álmomban. Egyenesen az első emeletről. Csak azt csodáltam, hogy Gusztáv még nem riadt fel a ricsajra. Szinte sóbálvánnyá dermedtem, és nem akartam hinni a fülemnek. Azzal a feltevéssel próbáltam vigasztalódni, hogy odafenn egy tüzelő nőstény magához csődítette a teljes helybeli férfidalárdát, és annak tagjai vetélkednek most érte éktelen sivalkodással-morgással. De elmém racionálisabb része máris tudatta velem, hogy ezek a hangok bizony a fájdalom sikolyai. Mit tehettem? Ha nem próbálom meg felderíteni a dolgot, azt jelentette volna, hogy szégyenletesen behódolok a félelemnek, valamint, hogy esetleg egy fontos nyomot szalasztók el a gyilkosságokkal kapcsolatban. Hiszen ki merné állítani, gondoltam, hogy nem gyilkolnak-e éppen valakit ebben a pillanatban? A hangok alapján ugyanis pontosan ez volt a benyomásom! Jaj, az én átkozott, fékezhetetlen kíváncsiságom! Meggyónom, ez az én legsúlyosabb vétkem, bűnös szenvedélyem. Pedig hány- meg hányféle csodás hobbi, különc kedvtelés van a világon! Van, aki pornólapokat gyűjtöget pedáns aprólékossággal, és a bennük ábrázolt cicik nagysága szerint katalogizálja őket. Más ufológiával foglalkozik szabad idejében, és szakadatlanul iparkodik kapcsolatot létesíteni a földönkívüli lényekkel, mígnem kívánsága egy szép napon teljesül, és a klinika illetékes orvosa nap mint nap felkéri, hogy számoljon be a bámulatos találkozásról. Sokan vannak, akik festenek, és pingálmányaikat barátaikra sózzák születésnapi ajándékul, abban a hiszemben, hogy az embereknek különös örömet szerez minden, ami házi sütetű. Akadnak, akik a magvukat ajándékozzák szét. Még többen, sokkal, sokkal többen vannak, akik a szeszféleségek szakértői, és naponta vesznek részt továbbképzésen... Bizony, elragadónál elragadóbb hóbortokat ismer a világ! Én meg arra kárhoztattam, hogy mindig oda dugjam ezt az érzékeny orromat, ahol a legnagyobb a veszély, hogy ráverjenek. A sivalkodás közben mind hangosabb lett. Kissé reszketeg lábbal, de kisurrantam az előszobába. Jól tudtam persze, hogy kutakodásomnak megsemmisítő következményei lehetnek, hiszen odafenn ismeretlen volt számomra minden. De azt is tudtam, ha lenn maradok és csak a 32

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál távolból hallgatózom, előbb-utóbb biztosan bedilizek a kíváncsiságtól meg a lelkifurdalástól. A rám jellemző célirányossággal eltökéltem tehát, hogy bár ez számomra végzetes is lehet, mindenáron a végére járok a titoknak. Minthogy Gusztáv a maga utánozhatatlan hígvelejűségében elfelejtette kulcsra zárni a bejárati ajtót, gyerekjáték volt a hátsó lábamon állva elülső mancsommal lenyomni a kilincset. A lépcsőházban vaksötét volt. Bár az én szemem az ember látásához szükséges fény egyhatodánál is érzékeli a mozgások és körvonalak részleteit, de itt kinn csakugyan képtelenségnek bizonyult konkrétan felismerni bármit is. Ez azonban korántsem jelenti, hogy nem „láttam" semmit!7 Bajuszom finoman rezgett, és lelki szemeim előtt ha nem is túl élesen, de céljaim szempontjából kielégítően kirajzolódott a lépcsőház architektúráját jelző különféle légáramlások diagramja. Lassan elindultam a lépcsőn, a mind idegtépőbb jajveszékelés felé. Amint a száznyolcvan fokos fordulóhoz értem, és a lépcsőház, szakasztott, mint lidérces álmomban, világosodni kezdett, rémületemben és a feszültségtől kis híján elhánytam magam. Álmomhoz képest az egyetlen különbség az volt, hogy az első emelet résre nyitott ajtaján nem egyenletes, vakító világosság áradt ki, hanem olyasfajta nyugtalanul villózó fény, amilyet a hegesztő kelt. Sőt, időnként ez is kihunyt, és a lépcsőház ismét teljes sötétségbe borult. De a leghátborzongatóbb a hangzavar volt. Csak úgy visszhangzott az egész épület a csaknem dallamos, valami nyakatekert harmóniába olvadó fájdalomsikolyoktól, amelyek hol átfedték egymást, hol afféle imakántálással váltakoztak. Az undorító vegyszerbűz, amelyet már beköltözésünkkor észleltem, úgy felerősödött, hogy Jakobson-szervem segítsége nélkül, pusztán az orrommal is megszimatoltam. Hozzákeveredett az üres, lepusztult lakások rothadásszaga is. Végül ott álltam az ajtó előtt. A résen óvatosan bedugtam az orromat, és megpróbáltam beleskelődni. Innen kezdve semmi sem egyezett lidércálmommal — még annál is sokkal rosszabb volt! Fajtársaim százainak szaga tódult felém. Nem láttam ugyan őket, mert hátul tartózkodtak, a nagy nappaliban, én pedig csak a sötét előszobába pillanthattam be. De mivel a nappali ajtaját is résre nyitva hagyták, tisztán hallottam a folyamatos ordibálást, ugrándozást, és a szagukat is éreztem. A jajveszékelést ekkor elnyomta egy erőteljes basszus, amely mintha fennkölt hangvételű, sokatmondó szónoklatot tartott volna, bár ennek értelmét nem sikerült kihámoznom. Atyaúristen, hová kerültem? A Jehova Tanúi közé? Azon töprengtem, mi történne, ha egyszerűen bemasíroznék közéjük, és mindjárt meg is válaszoltam a kérdést: semmi sem történne, mivel inkább megcsókolnék egy kutyát, semhogy bemasírozzak közéjük. Hiszen e vakmerőség puszta gondolata is minden eddigit felülmúló virágzásra serkentette fantáziámat. Kíváncsiság ide, kíváncsiság oda, gondoltam, egyelőre még birtokában vagyok szellemi erőim teljének, és eszem ágában sincs bemerészkedni egy helyiségbe, ahol százával tömeglenek ezek az elvadult latrok, akik vígan gyilkolásszák egymást, miközben a lelkipásztoruk épületes prédikációkkal szórakoztatja őket. Már éppen el akartam surranni leshelyemről, amikor tekintetem véletlenül az előszoba mennyezetére esett. A hosszú évek folyamán, míg a ház lassacskán roskadozott magában, tekintélyes lyukak 33

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál támadtak rajta, amelyeken fel lehetett látni a második emeletre. Nem mintha felismertem volna odafenn valamit, hiszen ott is vaksötét volt. De gyanítottam, hogy annak a szobának a mennyezete is hézagos lehet, ahol a „partyt" rendezték. Vagyis csak fel kell szaladnom, hogy páholyból tekinthessem meg az első emeleti, kísérteties színjátékot. Úgy véltem, ha feltevésem helyesnek bizonyul, onnan fentről akár pattogatott kukoricát rágcsálva, teljes nyugalomban figyelhetem az eseményeket, anélkül hogy a gyilkosok bandája rajtacsípne. Sebtében felloholtam a lépcsőn a másodikra. Legnagyobb meglepetésemre — és megkönnyebbülésemre — megállapítottam, hogy itt már bejárati ajtó sincs. Annyira elkorhadt, hogy nyilván leszakadt a pántokról és kidőlt, alighanem egy erőteljes szélrohamnak köszönhetően. Ez csak nekem használt, mert így nem kellett technikai problémák megoldásával bajlódnom, egyenesen beosonhattam. Ámbár itt is a sötétség volt az egyetlen főbérlő, nyomban észrevettem, hogy ez a lakás jobban emlékeztet lidércálmomra, mint az alanti. Itt ugyanis minden helyiséget fehérre csempéztek, mint a nyilvános illemhelyeket. A csempeborítás persze javarészt letöredezett már, mindenütt kosz meg penész borította, mégis meghatározta az összképet. A lakás teljesen üres volt, csupán a hosszú évek óta lakatlan helyiségekre jellemző, kielemezhetetlen szemét gyülemlett fel benne. Megfigyelőhely szempontjából viszont olyan eszményinek bizonyult, hogy legmerészebb várakozásomat is felülmúlta. A romos padlón lyukak egész tömkelege biztosította a rálátást az első emeletre. Úgy festett az egész, mint a bombák sebezte táj egy minivilágháború után. Minél beljebb merészkedtem, annál jobban látszott a lenti, villózó fény. Végül beléptem a nagy szobába. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzeltem. Nesztelenül, akár egy kísértet, az élők feje fölött a szoba közepén tátongó, körülbelül egy méter átmérőjű lyukhoz lopakodtam, és lenéztem. Az elém táruló látvány egyik napról a másikra milliomossá tette volna azt a fotóriportert, akinek sikerül innen egy felvételt készítenie. Hihetetlen kép volt. Mintegy kétszáz testvérem tolongott, tülekedett, nyomakodott egymás hegyen-hátán a szoba közepe felé, ahol két csupasz villanyvezeték kirojtosodott vége találkozott és hányta a szikrát. Mellette egy ősöreg, fehér fajtársam állt, a végletekig felborzolt szőrrel, aki szakadatlanul zsolozsmázott, és mancsával az egyik kábelt nyomkodta, rugóztatta, hogy biztosítsa a folyamatos érintkezést. Fajtársaim sorjában ugráltak át az érintkezés gerjesztette, izzón cikázó villámok felett. Eközben jókora áramütéseket kaptak, itt-ott megperzselődött a szőrük, és sivítottak, mint akit nyársra húznak. Az áramütésektől kábán, kókadtan terültek el a földön, de akadt köztük néhány teljesen eszefacsarodott alak is, akinek még ennyi sem volt elég, és újfent vállalni akarta a megkínzatást. De sajna félretaszigálták őket a mögöttük álló lelki betegek, akik alig győzték várni a gyönyörűséget. — Claudandus testvérünk szent nevében! — ösztönözte báránykáit a lelkipásztor. — Claudandus testvérünk nevében, aki feláldozta magát érettünk, és felszállott a mennyekbe! Claudandus, ó, szentséges Claudandus, hallgasd meg fájdalmunkat, hallgasd meg könyörgésünket, hallgasd meg imáinkat! Fogadd el áldozatunkat! — Fogadd el áldozatunkat! — bőgte a hívők gyülekezete. 34

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Claudandus testvérünk igaz lelke immáron az Úr ölében nyugszik, a kínok többé nem érhetik el. A balgák holtnak vélik, pusztulását szerencsétlenségnek, távozását megsemmisülésnek tekintik. Holott Claudandus elnyerte a békességet! — Alleluja, Claudandus elnyerte a békességet — válaszolt áhítatosan a kórus. Ekkorra már teljes eksztázisba estek. Testük görcsösen vonaglott, rángatózott, és szinte önkívületben tomboltak. Nyüszítve, remegve tódultak az izzó drótokhoz, és mind gyorsabban, mind alacsonyabb ívben szökdeltek át fölöttük. És az áramütés most már mintha meg se kottyant volna azoknak, akik a vezetékhez értek. Épp ellenkezőleg, a tömény kisülések még vakmerőbbé, még eszelősebbé tették őket. A szekta vezére egyre sűrűbben, egyre vadabbul nyomkodta mancsával a kábelt, és az érintkezés nyomán fel-felcikázó villámok szemkápráztató, kísérteties fénybe borították a helyiséget. — De ha megkínzatott is Claudandus a gonoszok által, soha nem hagyta el a halhatatlanság reménye. A jelentéktelen fenyítés után roppant jótéteményekben részesült, hiszen az Úr mérte rá a csapásokat, és végül méltónak találtatott. Mint aranyat az olvasztókemencében, úgy tette őt próbára az Úr, és elfogadta mint égő áldozatot. Megpróbáltatásában lángra lobbant, és tarlótűzként tovaszállt. Most már ő fog dönteni népek és nemzetek felett, ő a világ királya mindörökre! A benne bízók megismerik majd az igazságot, akik hívek hozzá, azokat magához veszi szeretetében, mert az ő kiválasztottainak kegyelemben és irgalomban lesz részük! Hisztérikus helyeslés nyüszítő moraja futott végig a tömegen, amely akár egy elszabadult hullámvasút-szerelvény, feltartóztathatatlanul haladt a téboly csúcsa felé. Egyre többen sérültek meg, ezeket a többiek közönyösen félrelökték. Bár a „megsérülés" talán nem is a megfelelő kifejezés. Hiszen a derekasan kiérdemelt áramütés után üdvözült vigyor terült el ábrázatukon. — Alleluja! — és — Claudandus, ments meg bennünket! — zengett mindenfelől, közben a szertartásmester tovább őrjítette ezeket az őrülteket kenetes szavaival. Ez az eszement hajcihő felfoghatatlan volt egy vérbeli macskaarisztokrata eszével. Egy fene-se-tudja-ki-Claudandusnak hódoló szekta, amely az ő tiszteletére kiadós elektrosokk-kezeléssel élvezkedik... Merje csak állítani még valaki, hogy Bernhard Grzimek és Jacques Cousteau óta nincsenek titkai a természetnek! Claudandus... Micsoda név! Úgy illik egy szentre, mint szamárra a nyereg, gondoltam. De mit is jelent voltaképpen? Latintudásom eléggé kopott az óta a régmúlt, kínos időszak óta, amikor Gusztáv szorult anyagi helyzetében nehéz felfogású és egyébként is inkább az onanizálás izgalmaival foglalkozó gimnazistákat korrepetált. De valahonnan, agyam egyik bepókhálósodott zugából némi fáradozással előkotortam a latin „claudere" igét, ami annyit jelent: bezárni. Ha „claudere" az infinitivus, akkor a participium perfectum passivum csak „claudatus" lehet, vagyis „bezárt". De ha a „claudere" gerundivumát, vagyis jövő idejű szenvedő melléknévi igenevét vesszük, ami azt fejezi ki, hogy valakivel valamit meg kell vagy meg fognak tenni, akkor „claudandus" értelme annyi, mint „valami, akit be kell vagy be fognak 35

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál zárni". „Bezárandó" — azért mégiscsak szerfölött különös, hogy így hívjanak egy szentet, avagy, mint a pap zavaros fohászkodásaiból kivehető, egy vértanút. Vajon miféle kegyetlen, mitikus gyötrelmeket vállalt magára ez a baljós Claudandus, hogy egész szektát hívott életre? Számomra csak annyi volt bizonyos: aki ilyen destruktív cselekedetekre képes, az nyilván nem sokat teketóriázik felebarátaival sem, de kiváltképpen nem vallási ellenfeleivel vagy olyasvalakivel, aki csúfot űz a hitéből. Magyarán: ettől a háborodott bagázstól minden kitelik, még gyilkosság is. Elméletemet alátámasztotta egy további jelenség, bár ezt csak lassacskán kezdtem érzékelni. Mióta idefenn álltam, mindinkább erőt vett rajtam valami furcsa izgalom, annyira, hogy végül egészen felkavarodtam. Beletelt egy kis idő, míg rájöttem, hogy ez nem csupán a kísérteties jelenet, hanem, sőt jóval inkább a helyiségek minden zugából áradó vegyszerbűz hatása. Ez a szag kétségkívül valami izgató, felbolygató hatást gyakorol a fajtámra, de alighanem az emberekre is. Gáz alakban, mondhatni, azonos a serkentőszerekkel. Könnyen elképzelhető tehát, gondoltam, hogy valaki, akit felkorbácsol ez az agresszív szertartás, felizgat ez a vegyszer, olyasmire vetemedik, amit normális állapotában soha nem követne el. Zseniális elméletem úgyszólván mindenre megoldást kínált, ha nem lett volna egy kis szépséghibája. Azon, hogy Kong és két elmaradhatatlan tányérnyalója a claudandisták közt vannak, nemigen csodálkoztam. Ezt a pribéktriót mindig is úgy vonzotta a rossz, ahogy egy rakás szar vonzza a legyeket száz kilométeres körzetből. Mondhatnám, a hivatásuk a szarban tapicskolni. Most is ott sorakoztak persze középen, és türelmesen várták, hogy bizonyságot tehessenek hősi vakmerőségükről, jobban mondva perverz jámborságukról. De aki végképp nem illett ebbe a hajmeresztő képbe, az Kékszakáll volt! Márpedig ott gubbasztott a helyiség legeldugottabb, legsötétebb zugában, és ide-oda himbálta fejét a zsoltárok és fohászok ütemére. Számos testi fogyatékossága miatt nyilván nem kívánta megkockáztatni, hogy az örvénylő tömeg elsodorja és széttapossa. De látszott rajta, hogy a nagy handabandázás egész lényét hatalmába kerítette és maga is önkívületben van. A meghökkentő felfedezés némileg megrendítette jól kimódolt hipotézisemet, mert elképzelhetetlennek tartottam, hogy Kékszakáll pajtás holmi vérszomjas szekta tagja legyen. Ekkorát tévedtem volna? Lehetséges, hogy mindvégig hazudozott nekem, és csak megjátszottá, hogy nem tud semmiről? Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy kiváló pszichológiai érzékem általában hibátlanul működik, és egy futó pillantással fel tudom mérni mások gondolatait és szándékait. No persze, sóhajtottam, sosem lehetünk elég okosak egy olyan világban, amelyben a népek annyi hazugsággal bástyázzák körül magukat, hogy végül akaratlanul is az igazságot érzik szemenszedett hazugságnak. De amennyiben Kékszakáll mégsem tett lóvá, töprengtem tovább, akkor, bármilyen nehezemre esik is elhinni, nem lehet közvetlen összefüggés a Claudandus-szekta és a gyilkosságok között. A kedélyes istentisztelet immár csúcspontjára ért. Részvevői valósággal tomboltak, végül rágyújtottak egy vérfagyasztó nótára. Az imitt-amott kivehető szövegfoszlányokból megállapítottam, hogy vérről 36

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál és kínokról zengedeznek. A legféktelenebb hívők átugráltak a többiek feje fölött, hogy mielőbb a vezetékekhez jussanak. Sivításuk megmegbicsaklott. A tiszteletre méltó, agg Főzampano mint egy tapasztalt cirkuszigazgató irányította a forgatagot, s mindössze néhány szóvirággal színesítette. — Ó, Claudandus, fájdalmak gyermeke, fény fia! Vérző sebeink hasonlatosak a te vérző sebeidhez! Fogadd el kínjainkat, fogadd el szerény áldozatunkat! Oly elmerülten bámultam a lenyűgöző színjátékot, hogy minden óvatosságról megfeledkeztem, és egyre mélyebben hajoltam a nyílás fölé. Észre sem vettem, hogy elülső lábaim ránehezednek a málladozó peremre, amely hirtelen engedett a nyomásnak. Parányi vakolatdarabkák, faszilánkok, lehámlott festékrészecskék, cementpor hava szitáltak alá a lelkipásztor fejére. Rémülten hátraszökkentem, de már későn. Az öregúr villámgyorsan kapta fel a fejét, és észrevette tovatűnő árnyékomat. — Odafenn van valaki! Figyelnek bennünket! Figyelnek bennünket! — rikoltotta oda híveinek, mire a szertartás azonmód félbeszakadt. Fejek százai fordultak egyszerre a mennyezet felé, fürkész tekintetek vizslatták a sötétlő lyukat. Ez volt az a pillanat, amikor szívemből kívántam, hogy bárcsak inkább lidérces álom volna ez a majomcirkusz. Ám a ragyogó előadás címe Valóság volt, és akaratom ellenére én kaptam benne a főszerepet. Odalenn bődületes hangzavar támadt, de sem kedvem, sem időm nem volt kideríteni, hogy mit terveznek ellenem. Sejtettem, hogy másodperceken belül felrontanak ide. Rettegve néztem körül. A mennyezet egyik sarkából kiszakadt egy korhadt gerenda, a vége mélyen belógott a szobába. Pontosan fölötte egy kis rés látszott, s úgy gondoltam, ha azon sikerül átszuszakolnom magam, felmenekülhetek a padlásra. Másik, bár jóval bizonytalanabb kimenetelű lehetőségem a lépcsőház volt, ahol megkereshettem volna a padlásfeljárót, bár ez igen merész és főként időigényes vállalkozásnak tetszett. A kettő közül persze csak az egyik lehetőség kipróbálására nyílt módom. — Mire vártok még, ti idióták? Lóduljatok! Hozzátok ide! — bömbölt odalenn a Felkent. Mire mancsok százai kezdtek dobogni-dübörögni. Már útban voltak felém. Ösztönösen a gerenda mellett döntöttem. Fellendültem rá, és mélyen belevágtam a karmaimat. A gerenda csikorogva hintázott, és a súlyomtól még mélyebbre ereszkedett. Tudtam, hogy a legcsekélyebb rázkódástól kiszakad a másik vége is, és velem együtt lezuhan. És akkor mi lesz, az ég szerelmére, futott át az agyamon. Hogy szabadulok ki ebből a pokolból? A lépcsőház felől vad csörtetés hallatszott. Mindjárt itt lesznek, fogott el a rémület. Nem volt már választásom. Hátsó lábaimmal robbanásszerűen felkatapultáltam magam a parányi réshez, és szerencsére azonmód sikerült is bedugnom a fejemet meg a mellső lábaimat. Abban a pillanatban a gerenda óriási recsegés-ropogás közepette végképpen levált a mennyezetről, és nagy robajjal közvetlenül az éppen bezúduló csürhe elé zuhant. Gyorsan átnyomakodtam a résen, és máris a padláson találtam magam. Egy pillanatra még visszanéztem, és láttam, hogy amitől 37

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál féltem, bekövetkezett. A vadásztársaság némi dühödt szitkozódás után visszarohant a lépcsőházba, a padlásfeljárathoz. Új környezetemet épp csak futólag vettem szemügyre. A zegzugos, áttekinthetetlen térség zsúfolásig teli volt Frankenstein doktor laboratóriumának maradványaival, akinek kísértő szellemét mindig is éreztem ebben a házban. Mindenütt fenyegetően éles, hegyes, baljós sebészeti műszerek, műtéti reflektorok, altatókészülékek, elektrokardiográfok, fecskendők, kémcsövek, lombikok, retorták, mikroszkópok meg egyéb bonyolult szerkentyűk hevertek, amelyeknek nemhogy a rendeltetését, de még a nevét sem tudtam, és jóllehet mindez a felismerhetetlenségig beporosodott, elrozsdálódott, sőt egyszerűen szétesett, úgyszólván semmit sem vesztett félelmetes kisugárzásából. Nem fért a fejembe, mért hagyták ezt a holmit itt pusztulni. No persze, orvosdoktoraink manapság be sem engednek a rendelőjükbe olyasmit, ami elmúlt már egyéves, és nincs szükség hozzá egy hadseregnyi komputerszakértőre. De hát a Harmadik Világban még ezzel a roncshalmazzal is nem egy jó üzletet lehetett volna nyélbe ütni. A halott, de riasztó hatástól csak felében-harmadában megfosztott laboratórium szomorúan meredt rám, mintha én volnék a mágus, aki ismét életre keltheti. Még hosszasan elmorfondírozhattam volna ezen a tömérdek képtelenségen, ha történetesen nem üldöznek éppen egy szüntelenül áldozatokról pofázó szekta tagjai, akik hébe-hóba alkalmasint szert is tettek néhány áldozatra. A Jóisten, Claudandus, vagy aki az efféle csodák ügyében illetékes, megkönyörült rajtam. Tudniillik ahogy már behurcolkodásunk pillanatában gyanítottam, a tető is erősen romos volt, és sok helyen beesett az eső. Egyenesen a szemközti oromfalhoz rohantam, a jobb oldali ereszcsatorna és a padló találkozásához, ahol körülbelül félméteres hézag tátongott. Épphogy csak kisurrantam a résen, amikor legalább harminc fajtársam rohamozta meg a padlást, és nem keltették azt a benyomást, hogy csupán egy Bibliát kívánnak rám tukmálni. Mi inkább rövid távon vagyunk jó futók, így hát csak a legerősebbek tartottak ki idáig. De akik még most sem tágítottak a sarkamból, annál lelkesebbnek mutatkoztak elfogatásomat meg az azt követő, velem kapcsolatos terveket illetően. Az ereszcsatornáról, ahol szusszantam egyet, nagyszerű kilátás nyílt egész negyedünkre. Időközben megvirradt. Az a megkapó perc fogadott, amikor a nap már narancsos-kékké varázsolja az égboltot, de maga még nem látható. Az előttem elnyúló tetők és teraszok tág négyszöge új reményt adott, hogy tán mégis megmenekülök. Úgy véltem, ebben a keszekuszaságban feltétlenül akad majd egy rejtett zugocska, amely biztonságot nyújt üldözőim elől. A mancsaim alatti szédítő mélység azonban óvott a túlzottan nyaktörő manőverektől. A kertfalak fonadéka idefentről igazi labirintusnak hatott. Ugyanolyan rejtélyes, kifürkészhetetlen, éppen ezért ijesztő labirintusnak, mint az a bonyolult história, amelybe most már ha tetszett, ha nem, végképp belekeveredtem. A mohos cserepeken sebesen felkaptattam a tető gerincére, és a szomszédos ház felé száguldottam. Üldözőim csapata időközben mindössze tíz hajthatatlanra csökkent, de eltökéltségük és rettenthetetlenségük egy századéval is felért. Ádáz képpel követtek, 38

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál közvetlenül a nyomomban jártak, egy másodpercre sem sikerült eltűnnöm a szemük elől és leráznom őket. Őrült iramban szökkentem át egyik tetőről a másikra, ami nem okozott különösebb problémát, hiszen a házak ereszei csaknem összeértek. Ámde éreztem, hogy erőtartalékaim lassacskán kimerülnek. Tudtam, ha hamarosan nem nyúl közbe az arányló mennyei kéz, hogy véget vessen ennek a siralmas játéknak, hamisítatlan infarktust szerzek be magamnak. A sarkamban ügető hajcsároknak szemlátomást meg sem kottyant a hajnali kocogás, mert erősen zsugorodott a köztünk levő távolság. Időközben a negyed hosszanti oldalára kerültem át. Szerencsémre a tetőtájkép errefelé meglehetősen áttekinthetetlen volt, mivel a lakók itt már nem ragaszkodtak az unalmas sátor- és nyeregtetőhöz. A kupolák, tornyocskák, teraszok, kémények, kilépők, tűzlétrák káosza fellobbantotta bennem a jó öreg dzsungelérzést, és egyszerűen rábíztam magam az ösztöneimre. Ez nyomban eredménnyel járt, mert üldözőim csakugyan szem elől tévesztettek. De mintha telepatikus úton adtak volna jelzéseket egymásnak, tüstént bevetették a legősibb vadászfortélyt. Legyezőszerűen szétszóródtak a tetődzsungelben, és külön-külön vettek üldözőbe. Végül négy hatalmas kémény közé ékelten, zihálva összeroskadtam a kimerültségtől. Folyton úgy éreztem, hogy ezek a nyavalyások bekerítenek. De már sem erőm, sem önbizalmam nem volt a további meneküléshez. Hirtelen reccsent valami! Nem jöttem rá, hogy pontosan milyen irányból hallatszott a hang. Mindegy, gondoltam, már nem fontos. Hiszen ott vagyok, ahová szántak: a csapdában! És most kinyírnak. Ez olyan biztos, mint Claudandus mennybemenetele. Ideges bizsergéssel a nyakszirtem táján lassan hátrálni kezdtem — és ráléptem valamire, ami váratlanul engedett alattam. Hátsó lábaim nyomásától lebillent a tetőablak, és mielőtt istenigazából megijedhettem volna, lepotyogtam az ismeretlen sötétségbe, mint Alice Csodaországban. Magától értetődően négy talpamra estem, de ettől még nem lettem boldogabb. Hová a jó életbe keveredtem már megint? Óvatosan körülpislogtam, és minél jobban alkalmazkodott a szemem a megváltozott fényviszonyokhoz, annál jobban éreztem magam. Ez az otthonos tanya a biztonság, a védettség fészke volt. Az ablakokon félig behúzott bársonyfüggöny. A sötét szobában csupán a nyitott kandallóban füstölgő fahasáb izzó parazsa világított. A szolid, óangol bútorok olyan érzést keltettek bennem, hogy a következő pillanatban besétál egy ősz szakálla öregúr, piros köntösben, helyet foglal a kényelmes hintaszékben, és mesélni kezd egy szép mesét. Ám a hintaszéken Mikulás apó helyett egy orosz kék nővér hevert, és rám meresztette sajátosan dermedt, ám sugárzóan zöld szemét. Csodálatosan szép példány volt. Rövid, puha, selymes, a fóka vagy a hód bundájához hasonlóan kissé elálló, középkék árnyalatú kettős szerzetét fémes csillogással dúsította a koronaszőrök ezüst csúcsa. Fejét könnyedén ide-oda forgatta, mintha nem tudná megállapítani, hol vagyok. — Te új vagy itt mifelénk, ugye? — kérdezte lágy hangon. — Igen. Félix a nevem. Másfél hete költöztünk ide, pár házzal odébb lakom — feleltem. 39

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Mi vagy, barát vagy ellenség? — Jó barát! — vágtam rá gondolkodás nélkül. — Mindig barátod leszek! — Ez megnyugtató. Megkímélsz egy csomó kellemetlenségtől. Szépsége valósággal lázba ejtett, megbabonázva bámultam. Csak a szeme, befagyott tóra emlékeztető, dermesztően hideg, valahogy halott tekintetű szeme zavart. Felállt, azt hittem, leugrik a hintaszékről, de megtorpant, és ismét a fejét ingatta ide-oda. Csupán a furcsa szertartás után szökkent le és lépkedett oda hozzám. — Elég ritkán pottyan ide valaki az égből. És ha mégis, többnyire rosszat forral. — Én nem — bizonygattam. — És nem is az égből pottyantam ide, hanem véletlenül, a tetőablakból. Én... izé... én ugyanis menekülőben voltam. — Igazán? Ki elől? — A Claudandus-szekta néhány tagja hajszolt. Alkalmasint bosszúsak, ha kilesi valaki szívderítő ceremóniájukat. — Jellemző azokra a buggyantakra! Lassan az ablakhoz ment, és kinézett a kertbe. — Kivilágosodott már odakint? — De hisz látod, hogy... Torkomon akadt a szó. Ez hát szemének szomorú titka. Melléje sündörögtem, zavartan leengedett fejjel. — Világtalan vagy, ugye — motyogtam. — Világtalan nem vagyok, csak éppen nem látok! Elfordult az ablaktól, visszatért a kandallóhoz. Utánabandukoltam. Vak tekintete a lassacskán kihunyó parázsra szegeződött. Noha sejtettem a választ, mégis megkockáztattam a következő kérdést: — Állandóan idebent tartózkodói ebben a házban, vagy ki is jársz néha? — Nem járok ki. Kedves testvéreink túl sok kényelmetlenséget okoznak odakint. Örökké csak harcolni akarnak. Merő küzdelem az egész világ. De azért nem volt még egyetlen nap sem az életemben, amikor ne kívántam volna látni egyszer ezt a cudar világot. Majd megszakadt a szívem érte. Micsoda sors — így élni, teljes sötétségben, falak között, egy barlangban, vagy inkább labirintusban, ahonnan nincs kiút. Micsoda végzet — sejteni, tapintani, szagolni, hallani mindent, és soha nem látni semmit. Szerencsétlen teremtés, aki soha nem nézheti az égboltot, a havat, saját fénylő szemét a víz tükrében. Felőle süthet a nap, nyílhatnak a virágok, húzhatnak a darvak dél felé, neki egyre megy, neki csak a feketénél is sötétebb feketeség jut. A mindenségét, legalább ne volna ilyen gyönyörű! Hisz ettől még értelmetlenebb ez az amúgy is égbekiáltó igazságtalanság! Nincs Isten! És ha mégis van, csak egy hűvösen mosolygó szadista lehet! — Őszintén sajnálom — dadogtam. Fölösleges és ócska megjegyzés volt, de egyszerűen nem tudtam finoman szőtt szavakkal kifejezni részvétemet. És egyébként is ez volt az igazság: mérhetetlenül sajnáltam.

40

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Miért? — kérdezte. — Van ennél rosszabb is az életben. Az életben mindig történhet valami még rosszabb — mondta mély szomorúsággal. — Ez nem vitás. De hát hol a határ? — Talán nincs is. Szinte mindent elviselünk, amíg nem kényszerítenek be lakónak egy kutyakozmetikába. Egyszerre nevettük el magunkat. Ez a teremtés jó humorral tűri a megpróbáltatást, gondoltam. Máris a szívembe lopta magát. — És mondd, te mindig is... úgy értem, kezdettől... — Vak voltam? — segített ki somolygósan a pácból. — Igen, születésem óta... De van egy furaság. A fejemben néha mindenféle képek mozognak. — Képek? — No persze, nekem csak halvány sejtelmeim vannak arról, hogy mik is azok a képek. De újra meg újra felmerülnek az emlékezetemben. Meg az álmaimban is. Minduntalan visszatérnek. — Milyen képeket látsz? Arcára furcsán elrévült kifejezés lopózott. Ugyanakkor látszott, hogy minden erejével igyekszik összpontosítani arra, amit lelki szemeivel lát vagy látni vél. Világosan érzékeltem, milyen fáradságos munkát jelent neki az optikai jelenségek elképzelése. — Minden olyan elmosódott, olyan életlen. Embereket, sok-sok embert látok magam körül. Nagyon nagyok, nagyon világosak, szinte fényesek. Lehet, hogy azt a mesebeli színt, a fehéret viselik, amiről már annyit hallottam? Nem tudom. Fecsegnek, beszélgetnek, hangosan nevetnek. Iszonyatosan félek, anyámhoz szeretnék visszakerülni. Az egyik ember fölém hajol és rám mosolyog. De álságos a mosolya, hazug mosoly. A szeme ijesztően szúrós. Úgy néz rám, mintha villogó tőrt merítene belém. Hirtelen valami fénylőt tart a kezében, és villámgyors mozdulatot tesz vele. Fáj! Aztán elalszom. De ez az álom olyan ijesztően mély, olyan ólmosan fekete, mintha soha nem várna belőle felébredés. Az álom sötétjében az emberek hangját hallom. Dühöngenek, ordítoznak, vádolják egymást. Valami rosszul sikerült. Tovább alszom. Úgy rémlik, mintha évezredeket töltenék ebben az állapotban. Aztán valami irtózatos történik. Olyan irtózatos, hogy örökre kioltja az emlékezetemet. Nem, mégsem, van még egy emlékem. Hirtelen kiszaladok a többiekkel együtt. Igen, mások is vannak velem, százával. De én már nem látok többé, vak vagyok. És ez nagy, nagyon nagy szomorúságot okoz. Minden olyan sivár és halott. Egy darabig még csatangolok, aztán lekuporodom valahol. Esik az eső, bőrig ázom. Minden reményem elveszett, tudom, hogy elpusztulok. De most már ez sem érdekel. A képek színei, körvonalai innentől szétfoszlanak, mintha valami oldószerbe mártanák. Eltűnnek végleg. És nincs további kép... Könnyek gyűltek a szemébe, s emiatt kissé szégyenkezett. El akarta titkolni előlem, ezért visszasétált az ablakhoz, és hátat fordított. Én maradtam, ahol voltam, és tűnődve néztem utána. — A kölyökkorod képeit őrződ magadban — szólaltam meg végül. — Te nem születtél vaknak. Valami szörnyű titok rejtőzik a múltadban. Egy ember művelt veled valamit. Ettől vakultál meg. — Áruljak el neked valamit? — felelte enyhén ironikus felhanggal. — Még így is az ember a legrokonszenvesebb élőlény, akit valaha is ismertem. Ki más venne pártfogásába egy ilyen magamszőrű mihasznát? 41

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Ismét felkacagott, és ez jólesett, rohadtul jólesett. — Csak lennél itt egyszer, amikor valamelyik fajtársunk véletlenül idetéved. Teljesen pszichopata módra viselkedik mind, igazi szörnyetegek, vadállatok. Azt hiszik, hogy az örökös harcot, amelyet odakinn vívnak, itt is folytatniuk kell. És amikor hirtelen ráeszmélnek, hogy micsoda különös teremtménnyel akadt dolguk, zavarba esnek, és emiatt még dühösebben és gyűlölködőbben viselkednek. Kész cirkusz. Én meg csak ülök, üldögélek itt, már mióta, és az élet elsuhant mellettem, igazából nem is találkoztam vele. De talán nem is vesztettem semmit. Ahhoz a kinti örökös küzdelemhez képest, úgy értem. Ismét gondolataiba merült. Tudtam, hogy voltaképpen maga sem hisz mindabban, amit az imént elmondott. Igen, elsuhant mellette a cudar élet, akár a nap sugaraitól szétosztó köd. De elsősorban a küzdelem suhant el mellette, soha nem harcolhatta meg az élet nagyszerű harcát. — Megengeded, hogy valami szokatlant kérdezzek tőled... izé... hogy is hívnak? — Napsugár vagyok — mondta gyorsan. — Napsugár, bár én csak nemrég költöztem ide, tudom, hogy itt a negyedünkben bizonyos ideje különös dolgok történnek. Mindabból, amit elmeséltél, arra következtetek, hogy te a közösség életét, tevékenységét, hogy úgy mondjam, akusztikusan érzékeled. Gyanítom, hogy a hallásod ezerszer élesebb, mint odakint az éber harcosoké. Épp ezért azt szeretném megkérdezni, hogy az utóbbi hetekben nem hallottál-e éjszakánként valami szokatlan... — A halálsikolyokra gondolsz? Leesett az állam. Megdermedtem, mint akit villám sújtott, és egyszerűen nem mertem hinni a fülemnek. Hiszen végre rábukkantam az első tanúra. No persze, gondoltam, szemtanúnak éppenséggel nem nevezhető, de semmilyen tanúnál még mindig jobb. Amellett a Jóisten sem egy nap alatt teremtette a világot. — Meglepődtél? Pedig igazad van, az én hallásom sokkal jobb, mint a többieké. De hát ez nem csoda, igaz? És ez a kedvenc helyem, itt az ablak mellett, így talán még többet is észreveszek, mint azok, akik valóban odakint vannak a szabadban. — Akkor, kérlek, mesélj el nekem mindent aprólékosan. A legkisebb részletet is. Mi az pontosan, amit hallottál? — Mért érdekel téged ennyire ez az ügy? — tudakolta Napsugár. — Utóvégre mégiscsak gyilkosság! — Mire jó ez a drámai megfogalmazás? Az én benyomásom az, hogy mindössze a rivalizálás eltúlzott formájáról van szó. — Ezt miből gondolod? — Roppant egyszerű. Minden helybeli fajtársamat felismerem a hangjáról. És a hangjuk, de még inkább az az ordibálás, amit olyankor csapnak, amikor a környék valamelyik tüzelő szépsége hívogatja őket, világosan elárulja nekem azt is, mire készülnek. Az utóbbi hetekben hallott sikolyok, a halálsikolyok csupa olyan hímtől származtak, aki előzőleg már megverekedett egy vetélytársával, és éppen útnak eredt csábítójához. És még javában vonít, amikor váratlanul csatlakozik hozzájuk egy illető, akit nyilvánvalóan jól ismer, sőt bizonyára szerfölött tisztel is. Hiszen még az állapotából fakadó, felfokozott támadókészség sem működött az illetővel szemben. — Pontosan ez az én teóriám is. Te ismered ezt a bizonyos illetőt? 42

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Nem. — Szóba sem ereszkedett a jövendőbeli hullákkal? — Dehogyisnem, csak azt nem értettem, miről tárgyalnak. Valamit azonban mégis érzékeltem, újra meg újra: az ismeretlen roppant nyomatékosan és jelentőségteljesen beszélt, mintha meg akarta volna győzni valamiről a másikat. — Meggyőzni valamiről? — Nekem úgy tetszett. — És aztán? — A beszélgetéseket rendszerint egy kis szünet követte... — És azután hallatszott a halálsikoly! — Pontosan. Feltételezem, hogy az ismeretlen halálra harapja őket. — Így van. Minden esetben a nyakszirtharapást alkalmazza, amellyel fajtánk a zsákmányt szokta elejteni. De ez a módszer voltaképpen szinte használhatatlan egy vetélytárssal szemben, aki nagyjából ugyanakkora és ugyanolyan erős meg fürge, mint a támadó. Csak az történhetik, hogy az áldozat egyszerűen nem számít ilyen reakcióra, és valószínűleg hátat fordít gyilkosának. Ez viszont azt feltételezi, hogy jócskán megbízik benne. — Talán egy nőstény, aki nem akarja, hogy zaklassák. — Mondhatom, elég fura módja a széptevők elhárításának. Nem, nem, ezeket a gyilkosságokat előre kitervelték hideg fejjel. Nézetem szerint leginkább a Claudandus-szekta fanatikusairól képzelhető el, hogy vígan átharapják valakinek a nyakát. Főként az a sötét alak, a pap jöhet számításba, aki úgy fest, mintha valamikor vudu-mókacikkeket árusított volna. Te mit tudsz erről a társulatról? — Alig valamicskét. Csak annyit, hogy egy Claudandus nevű mártírt imádnak, aki valamikor az ősidőkben valahol ebben a negyedben élt, állítólag. És állítólag születése percétől szakadatlanul kínozták, gyötörték. Hogy kicsodák és miért, azt senki sem tudja pontosan. Mindenesetre egy napon már olyan elviselhetetlenné nőttek szenvedései, hogy az Úrhoz folyamodott és megváltásért könyörgött. Az Úr pedig, csodák csodájára, meghallgatta fohászát. Leszállt hozzá, és megszabadította kínjaitól. Sanyargatójára, mint beszélik, kíméletlen megsemmisülés várt, a derék Claudandus pedig egyenesen a Mindenható ölébe került. Azóta legalábbis senki sem látta. Mint a legendák többségében, nyilván ennek a mélyén is rejlik valami igazság, de hogy mi és mennyi, azt nem tudom. — És azt tudod-e, hogy Claudandus latinul azt jelenti: „bezárandó", vagyis valaki, akit be kell vagy be fognak zárni? — Nem tudtam. Még kevésbé tudnám megmagyarázni. De úgy érzem, rossz nyomon jársz. Nyugodtan kiverheted a fejedből a gyanút, hogy a gyilkos a szekta valamelyik tagja. Ezek a lükék, akik Claudandus tiszteletére sanyargatják magukat, teljesen ártalmatlanok. Valamiféle zavaros vallásosságból, rajongásból, sőt szerintem unalomból művelik a kergeségeiket. Eszük ágában sincs másoknak ártani vele. Hát még gyilkolni! Nem, ezt nem hiszem el. — Hallgasson meg szent Claudandus. Én viszont továbbra is gyanakszom rájuk. Ezek a hangyások nekem valahogy nem kóserek... Mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Napsugár hirtelen felkapta a fejét. Gyorsan én is felpillantottam a padlásszoba mennyezete felé, ahová Napsugár szögezte halott tekintetű szemét riadt várakozással. 43

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A tetőablak nyílásán Kékszakáll dugta be busa fejét, és bűntudatosan pislogott le ránk. — Miért lógtál meg? Csak dumálni akartunk veled — nyögte ki végül szinte bocsánatkérően. — Miközben háromszázhatvan volttal oldjátok meg a nyelvemet, mi? — vágtam vissza dühödten. Napsugár feszültsége megenyhült, az első napsugaraktól ezüstösen csillogó arcán újra átsuhant varázsos, vak mosolya. Szemlátomást megkönnyebbült, hogy nem kerül sor harcra. Élethalálharcra.

44

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Negyedik fejezet Kékszakáll megjelenésével szinte egy időben felébredt Napsugár gazdája (amolyan tőrőlmetszett, elszegényedett arisztokrata monoklival, selyempizsamával, tajtékpipával, pecsétgyűrűvel), és csaknem ugyanolyan primitív taglejtésekkel, gügyögéssel üdvözölte Napsugarát, mint Gusztáv szokott engem. Mivel „James" hiányában őkegyelmessége személyesen fáradt el a friss péksüteményért meg a reggeli lapokért, üstökön ragadtam az alkalmat: mihelyt kinyitotta az ajtót, elillantam. Előzőleg természetesen elbúcsúztam Napsugártól, és megígértem neki, hogy máskor is meglátogatom. Visszatértem a háztetőre, ahol Kékszakáll várt rám. Igencsak kínos volt számára szóba hozni az elmúlt éjszaka eseményeit, de én fütyültem az érzékenységére. — Micsoda dolog ez — vágtam a fejéhez fogcsikorgatva. — Hozzám fordulsz, hogy tegyek valamit a gyilkosságok ügyében, de ugyanakkor elhallgatod a lényeget. Kíváncsi vagyok, milyen takaros meglepetések érnek még! — A lényeg, a lényeg, ugyan már! Te jószagú ég, hát kinek jutna eszébe ilyesmi! Ez a Claudandus-marhaság csak afféle időtöltés, amolyan kis idegcsiklandás, vagy ha úgy tetszik, a merészség próbája. Nevezd, aminek akarod. A kórságba is! Mi köze ennek ahhoz a lökött nyakmarcangolóhoz? Hajszál híján felrobbantam a dühtől. Mi ez, gondoltam, szándékosan teszi magát hülyének? — Mi köze lenne, no persze, te agyalágyult! Csak éppen összecsődül az egész pereputty, hogy beleheccelje magát valami erőszaktól sistergő bódulatba, amelynek során ki tudja, milyen természetellenes dolgok történnek vagy történhetnek, de hát a gyilkosságokhoz ennek természetesen semmi, de semmi köze. Hazudtál nekem, Kékszakáll! Pontosabban létfontosságú információkat hallgattál el. És ezt magad is nagyon jól tudod, barátom. De hogy mért tetted ezt, arról sejtelmem sincs, kész rejtély. — Nos, hát azt hittem, talán nem olyan fontos — feszengett. — Még hogy nem fontos? Egy ilyen bonyolult ügy kibogozásánál a legjelentéktelenebb részlet is fontos, Kékszakáll, a legjelentéktelenebb is! Bizonyos körülmények közt bármilyen apróság váratlan jelentőséget nyerhet. Jegyezd meg magadnak egyszer s mindenkorra: vagy becsületes játékot játszol velem, vagy nem játszunk egyáltalán! A felkelő nap dús narancsszínbe vonta a tetőtájképet. Az üde, tiszta levegőben szinte káprázott a szemünk a fénysugaraktól. Gusztáv birtoka felé haladtunkban a mellettem döcögő Kékszakáll nyíltan kipakolt. Elmondta, hogy a szekta már jó néhány éve működik. Keletkezésének oka, háttere úgyszólván ismeretlen. Annyi bizonyos, hogy az agg szertartásmester, Dzsóker kezdte terjeszteni a fájdalmas Claudandus tanait. Az évek folyamán mind több követőre talált, végül csaknem mindenki beállt a sorba, anélkül, hogy igazából meg tudta volna indokolni, miért. Ahogy Napsugár találóan megjegyezte, valószínűleg a vallás, a védettség és nem utolsósorban a kiadós mozgás erőteljes igényléséből fakadt az egész. A furcsa 45

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál áramkicsapongáson kívül, amely lassacskán beépült a rituáléba, Kékszakáll nem tapasztalt az összejöveteleken semmi rendkívülit, mármint ha eltekintünk attól, hogy az ügy már önmagában is rendkívüli. Amikor azzal érveltem, hogy az avítt helyiségekből áradó vegyszerbűz esetleg tartós agresszivitást okozó hatást gyakorolhat a szekta tagjaira, Kékszakáll tiltakozott. Kijelentette, hogy ő például mindig elpöszörödött, üres, sőt álmos a randalírozás után, nemhogy agresszív volna. És mint mondta, a leghalványabb gőze sincs, ki lehetett Claudandus a valóságban. Mindezt egy csöppet sem találtam megnyugtatónak. Épp ellenkezőleg, valamennyi kérdésem csupán újabb kérdéseket szült. A gyilkos úgy bújt meg a rejtélyek és féligazságok közt, mint a vírus egy bonyolult szervezetben, ahol lopva, észrevétlenül készíti elő a halált. Amint közeledtünk a hazai tetőkhöz, tekintetem ismét a napfényben immár aranylóan fürdőző házakra és kertekre esett. Bizony, jutott eszembe, a világon nem csupán az emberek élnek, akik mindezt megalkották és a Mindenség királyának tekintik magukat. Minden kozmoszban létezik egy mikrokozmosz is, és nyomasztó módon az utóbbi mindig az előbbinek rút tükörképe. De miért kell ennek így lennie? Miért ne lehetne a világot felosztani, hogy legyen egy jó meg egy rossz fele? A szürkeség viszolyogtató; bonyolultnak és reménytelennek mutat mindent, szétzúzza a feketéről és fehérről alkotott elképzelést. Azt állítja, Jó és Rossz nem létezik. Csupán egy kevéske jó, egy kevéske rossz, kevéske fehér, kevéske fekete. Undorító szín a szürke, de valóságos, tán a legvalóságosabb. Az igazság, a förtelmes események magyarázata, a gyilkosságok oka és maga a gyilkos e mögött a szürkeség mögött rejtőzik, mert ez a legtökéletesebb álca, mióta világ a világ. Otthon Kékszakállt meg engem egy jókora tálka frissen kibelezett hal várt. Bármilyen ütődött is Gusztáv — és sajnos eléggé ütődött —, a legcsekélyebb gáncs sem érheti legkedvesebb barátjának táplálása terén. Mindig válogatott csemegékkel lát el. Természetesen ez a magatartás hosszú, fáradságos nevelés és félreérthetetlen testbeszéd eredménye. Hiszen az embereknek csak úgy magától sosem jut eszükbe, hogy rajtuk kívül mások is lehetnek, akik élvezik a konyha örömeit. Noha ők maguk kultusszá, sőt nemritkán ideológiává fejlesztik zabálnivalójuk összeállítását és elkészítését, feltételezni sem hajlandók, hogy más élőlényeknek is lehetnek ízlelő-bimbóik. Az ilyen hígvelejűséggel szemben csupán egy segít: az éhkopp! Az elénk lökött moslékot, hulladékot, bűzlő alamizsnát nem szabad megennünk, ha mégúgy korog is a gyomrunk. Tanúsítsunk legalább annyi állhatatosságot és dacos büszkeséget, mint egy fegyenc, aki éhségsztrájkkal küzd körülményeinek romlása ellen. Kapcsolatunk kezdetén a polgári engedetlenségnek ezzel a módszerével adtam Gusztáv értésére, hogy az elém lökött „finomságokat" tegye ahová akarja, mert én ugyan még csak oda sem szagolok hozzájuk. Mivel Gusztáv felfogóképessége, mint már többször is említettem, körülbelül Kokó, a beszélő csimpánz meg a Lajka kutya szintje közé esik, eltelt egy kis idő, mire belátta tévedését, és végre rászánta magát válogatott csemegék készítésére. A későbbiekben lassan azt is elértem nála, hogy a húsféléket enyhén süsse át, sőt fűszerezze egy kissé, és — hogy stílusosan fogalmazzak — mondhatom, hamarosan szinte a kezéből etetett. Kissé elkalandoztam ugyan a tárgytól, de csupán arra szerettem 46

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál volna rávilágítani, hogy a valóságban nincsenek elnyomottak, csak olyanok, akik tűrik az elnyomást. Ámen. Minthogy Kékszakáll gyomorűrtartalma hozzávetőleg négyszerese az enyémnek, még akkor is mohón tömte magába a halat, amikor én már torkig lakottan röpke szemlére indultam a nappaliba, hogy ellenőrizzem a tatarozási munkák jelenlegi állását. A két nehéz testi munkás figyelemre méltó eredményeket ért el. Archie már a parkettát rakta le, közben Gusztáv izzadva és persze szokása szerint tövig lógó nyelvvel a pokolian divatos műanyag tapétát ragasztotta a falra. Amikor azonban megpillantott, otthagyott csapotpapot, hozzám kacsázott, a karjába kapott, virsliujjait bundámba mélyesztette, és mint mondani szereti, „részesített a nélkülözhetetlen gyömiszkében". Archie, aki az utóbbi napokban maradéktalanul beleélte magát a tökéletes ezer-, sőt iparosmester szerepébe, összehordott minden hasznos és haszontalan — nem, azt hiszem, kizárólag haszontalan — barkácsgépet, amit száz kilométeres körzetben fel tudott hajtani. Úgy rémlik, még egy takonyeltávolító szerkentyű is akadt köztük. Bár Archiet meg engem mély rokonszenv fűz össze, láttomra mégsem tudta lenyelni a megjegyzést, miszerint manapság a fókabarna birmanok divatosak és az én fajtám ásatag. Gusztáv hangos jelét adta felháborodásának, majd odagügyörészte nekem, hogy oda se figyeljek a csúnya Archie bácsira. Eszem ágában sem volt odafigyelni. Leugrottam barátom öléből, és visszasétáltam a fürdőszobába, ahol Kékszakáll várt az üres, tisztára nyalt tálka mellett. Hálából vendégszeretetemért közölte, hogy előző napi ígéretéhez híven akár most azonnal is hajlandó összeismertetni a „másik okostónival". Találkozásunk magasan túlszárnyalta mindazt, amivel Kékszakáll kecsegtetett menet közben, eléggé bőbeszédűen. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy itt következő beszámolómat sokan kétségbe vonják majd, és joggal. Hiszen ha nem a tulajdon szememmel láttam volna, őszintén szólva magam sem hinném el. De esküszöm, csak a színtiszta igazságot mondom, és semmit, de semmit nem tódítok rajta. Kékszakáll a negyedünk legtávolibb, legrejtettebb zugába vezetett el, egy tetőtől talpig kúszónövényekkel befuttatott régi épülethez. A mézeskalács házikó belülről azonban úgy festett, mint egy dinamikus ifjú menedzser vágyálma, aki megszállottan iparkodik a képernyőről ránk vigyorgó, az értéktelenségig elszaporodott kaliforniai nagymenők lakásviszonyait utánozni. Befutott belsőépítészek kínálnak csak családjuknak ilyen, már a fájdalomküszöbig kicsicsázott minikastélyokat. A ház legszembeötlőbb jellegzetessége az üresség volt. A szobák alapképét az észveszejtően drága szőnyeg-, illetve a hófehér tükörsima márványpadló határozta meg. A bútorok és egyéb berendezési tárgyak oly gyéren állongtak benne, akár egy kiállításon. Kellemetlenül érintett a meghökkentő látvány. Azon tűnődtem, ugyan hová dugják ilyen helyen, teszem azt, a varródobozt vagy a cipőpucoló szerszámokat? Ezeknek az embereknek nincsenek gyerekkori emléktárgyaik? Hová rejtik vajon azt a tömérdek vicik-vacakot, ami az évek folyamán magától is felgyülemlik minden háztartásban? Az efféle holmik helyett itt csupa olyan cuccot helyeztek el, amit mintha 47

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál egyenesen a New York-i Modern Művészetek Múzeumából kölcsönöztek volna. Az épp csak betámasztott bejárati ajtón át a kertből egyenesen a nappaliba kerültünk, ahol mindössze egy megtermett bőrheverő meg egy CD-lemezjátszó állt, rengeteg klasszikus CD-lemezzel. A fehér falakon csak két kép függött. Az egyik egy női nemi szervet ábrázolt, erős nagyításban, a másik a hímnemű megfelelőjét. Nocsak, gondoltam, itt tényleg vérbeli műélvezők tanyáznak! Mennyire különbözik ettől Gusztáv ízlése, jobban mondva ízléstelensége! Egyszer például volt képe kitépni egy naptárból Van Gogh napraforgóinak reprodukcióját, és rajzszöggel, igenis rajzszöggel a falra tűzni, míg a dühtől félőrülten fecnikre nem szaggattam. Kíváncsi voltam, hogy e szupermodern lakáskultúra-otthon lakói őriznek-e vajon a fürdőszobájukban olyasfajta rusnya gumikacsát, mint Gusztáv. És büszkélkednek-e nagymami horgolta csipketerítőcskékkel, mármint ha volt egyáltalán valaha is nagymamijuk. Feltehetőleg húst sem fogyasztanak. De ha mégis, bizonyára nem ronda csámcsogással, mint Gusztáv. Kékszakáll mélyértelmű vigyorral, elmerülten szemlélte a túldimenzionált vaginaábrázolást. — Roppant hatásos mű — jegyeztem meg. — Ki lakik itt, egy kurvapecér, vagy a szépművészetek professzora? — A kórságba is, fingom sincs róla. Erősen törte a fejét. — Úgy rémlik, a vityilló tulaja valami tudományos ürge. De a fene se tudja, mivel foglalkozik, matematikával, biológiával vagy parapszichológiával. Annyi biztos, hogy szép kis dohányt söpör be, ha ilyen kéglit engedhet meg magának. — És hol van az okostóni, akinek ez az okostóni a gazdája? Kékszakáll vállat vont. — Fogalmam sincs. Keressük meg! Bolyongtunk ide-oda, szőnyegpadlóról márványpadlóra, márványpadlóról szőnyegpadlóra, csak mentünk és mentünk, míg végül szabályszerűen felfordult a gyomrunk a hipermodern belsőépítészet csodavilágának újdonságaitól. Betegre legeltettük a szemünket a különféle afrikai totemeken (az egyik helyiségben más bútorzat nem is állt), Le Corbusier-heverőkön, tonettszékeken, egyiptomi hóbelevancokon és biedermeier komódokon, amelyeknek restaurálása alighanem több pénzbe került, mint amennyit élete során megkeres az a mamlasz paraszt, akitől bagóért vették. Végül rábukkantunk kutakodásunk tárgyára — és a találkozás valóban feltette a koronát az „okostóni-hadműveletre"! Amikor beléptünk az emeleten berendezett dolgozószobába, először észre sem vettem jelenlétét, annyira lekötötte figyelmemet a jobb oldali falat betöltő freskó. A hatalmas kép egy széles vállú, elég tenyerestalpas, nagy fejű, magas homlokú férfit ábrázolt, negyvenes évei közepén, nyájas, de átható tekintetű kék szemén aranykeretes szemüveggel. Tekintete intelligenciáról és kíváncsiságról árulkodott, telt szája zugában mintha pajkos mosoly játszott volna. A hivatásos papok civil öltözetét viselte: bő, fekete szalonkabátot, hosszú szárú csizmába gyűrt nadrággal. Meghatározhatatlan növények vették körül, amelyeknek ágai, levelei annyira beburkolták, hogy úgy hatott, mintha maga is növényként sarjadna ki a tömérdek zöldből. A festmény jobb 48

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál alsó sarkában nemes, lendületes kézírással ez állt: Gregor Johann Mendel. Úgy véltem, a háziúr talán vallásos ember, de az is lehet, hogy a kép egyszerűen valamelyik rokonát, esetleg az apját ábrázolja. Szemem a festményről az üveglapos íróasztalon álló számítógépre tévedt — és lám, barátunk ott ült a színes monitor előtt. Az első pillanatban azt hittem, szunyókál. De aztán észrevettem, hogy jobb tappancsa fürgén szaladgál a billentyűkön. Teljesen elhűltem. A végén még kiderül, futott át az agyamon, hogy ő okozta a legutóbbi tőzsdekrachot! Furánál furább történeteket hallottam már népünkről, de ez a látvány végképp abszurd volt, mondhatni, természetellenes, mi több, meghazudtolta a Nagy Brehmet. A megdöbbenéstől a lélegzetem is elállt, s miközben igyekeztem magamhoz térni, ő elfordult a képernyőtől, és mosolyogva ránk hunyorított. — Isten hozott titeket, barátaim! — üdvözölt túláradó kedvességgel. — Már csodálkozni kezdtem, miért nem jöttök. Kékszakáll elmesélte... Észrevette álmélkodásomat, és nagy huncutul megcsóválta a fejét. — Hát rajtacsíptetek a játszadozáson. Nos, a mikroelektronika vívmányai a leggonoszabb átokkal sújtották a világot: játsszál, míg bele nem pusztulsz! Ne higgyetek tehát a jövőben a büszke komputertulajdonosoknak, ha azt állítják, hogy merőben ésszerű okokból van csupán szükségük ezekre a csodamasinákra. Az idő java részében főként játszanak velük. Jómagam sem vagyok kivétel. Barna havanna macska volt, vagyis ahhoz a fajtához tartozott, amelynek intelligenciája, éles értelme az összes többiét felülmúlja. Mellesleg az amerikai standardnak felelt meg: feje hosszúkásabb volt, mint amilyen széles, de elég gömbölyded, két szeme közt az orrán enyhe „stop"-pal. Jellegzetes fejformája, nagy, hegyes, magasan tűzött füle következtében semmilyen valaha is látott fajtársamhoz nem hasonlított. Selymes, dús, meleg csokoládébarna szőre —amely félhomályban feketének is tűnhetett — magába nyelte az íróasztal mögötti üvegfalon beáradó utolsó őszi napsugarakat. Szemre kétségtelenül csodaszép volt, de mint szinte az összes környékbeli fajtársnál, nála sem stimmelt valami. Nem tudtam pontosan megállapítani, mi a bökkenő, de valahogy úgy éreztem, olyan, mint egy kisgyerekeknek szánt, elnagyolt kirakósjáték, amelynek a darabjai nem illenek egészen össze. Persze ezt a benyomást a kora is okozhatta, hiszen már kis híján a vénség küszöbén állt. De az is lehet, hogy akárcsak Napsugárral, vele is valami szörnyűséget műveltek valaha. — Nos, ez itt Félix, az a fúrtagyú pedig Pascal — mutatott be minket egymásnak Kékszakáll. Pascal leugrott az íróasztalról, és elénk jött, közben vethettem egy gyors pillantást a képernyőre. De egy színes grafikákkal átszőtt, kisilabizálhatatlan szövegen kívül nem láttam egyebet. — Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy megismerkedhetek veled, Félix — mondta Pascal a maga idegborzoló szívélyességével, és megállt előttünk. — Megkínálhatlak benneteket valami csekélységgel? Van egy kis Whiskas-koktélom, rákkal. — Köszönöm, de éppen az imént reggeliztünk. Ezek az udvariassági szaltó mortálék lassan az agyamra mentek. — Öööö... a magam részéről semmi kifogásom egy kis harapnivaló ellen. Ma reggel valahogy nem volt igazán jó étvágyam, alig akart lecsúszni a kaja a torkomon, ha értitek, mire gondolok. 49

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Kékszakáll zavartan meresztette ki ép szemét, de suttyomban egy pillantással elnézést kért tőlem. — Mi sem természetesebb, drága Kékszakáll barátom. Az étvágytalanság néha komoly gondokat okoz. Talán nem ártana, ha kivizsgáltatnád magad egy orvossal. Az efféle kisebb panaszok esetében nagyon is ajánlatos az óvatosság. — Á nem, dehogyis — nyugtatta meg Kékszakáll. — Ez csak amolyan, hogy szépen fejezzem ki magam, átmeneti kellemetlenség volt. Azt hiszem, rögtön jobban érzem majd magam, ha kajálok egy falatot. — Persze, persze, csak rajta. A Whiskas odakinn van a konyhában. Amilyen előzékeny volt, mindjárt ki is akart kísérni minket. De amint Kékszakáll mintegy vezényszóra sántikálni kezdett a konyha felé, sebtében elálltam a komputerszakértő útját. — Már bocsáss meg, Pascal, de álmomban sem képzeltem volna, hogy egy magunkszőrű is képes kezelni egy ilyen készüléket. Megmutatnád nekem, hogy csinálod? Lelkes mosoly terült a képére. Maga volt a megtestesült szívélyesség. — Hát persze, Félix, szíves örömest. Sőt, ha akarod, meg is tanítalak rá. Egyébként Kékszakáll rengeteget mesélt rólad. Természetesen csupa jót. Különösen az ragadott meg, hogy milyen példamutatóan fáradozol a negyedünkben garázdálkodó gyilkos kinyomozásával. A magam szerény módján én is azon igyekszem, hogy kiderítsem, ki ez a mészáros. Azt hiszem, egyesült erővel sikerül majd véget vetnünk galád tevékenységének. Gyere, megmutatom, milyen módszerrel dolgozom... Felszökkentünk az íróasztalra, a számítógép monitorja elé. A házigazda e tekintetben sem garasoskodott. IBM-készüléknél nem adta alább. A képernyőn látható szöveg nyilvánvalóan valami tudományos tanulmány volt, mert már az első sor olvastán úgy elpárolgott a figyelmem, mint parfüm a nyitott flakonból. — A gazdim természetesen nem is sejti, hogy távollétében eljátszadozom a munkaeszközével. De hát egész nap nincs itthon, és többnyire veszettül unatkozom, mint képzelheted. És az én koromban ugyan kinek van kedve odakint csatangolni? No lám, gondoltam, még valaki, aki irtózik az „odakint"-től. Úgy látszik, ezen a környéken csupa szerzetes él. De persze érthető, ha meggondoljuk, hogy az „odakint" Ámok pajti védnöksége alatt áll. — Ez hihetetlen, Pascal. Hogy tanultad meg? — Pofonegyszerű. Életem társának programozási szakkönyvei állandóan itt hevernek szanaszét a dolgozószobában. Mindent elolvasok, amit csak lehet, aztán már elboldogulok magam. A diszkeket tőle csórom el. Sőt suttyomban, a háta mögött mesterkedtem is egy kicsit a szerkentyűvel, és betápláltam egy titkos adatbázist... — Várj csak, várj csak, ne ilyen gyorsan — tiltakoztam. — Ha neked is fontos, hogy végighallgassalak, magyarázz lassabban. Programozás, diszkek, adatbázis... tisztára mintha szanszkritul beszélnél. Szégyenkezve vigyorgott. — Hát igen, a vén Pascal csak karattyol, karattyol naphosszat. És csupa ostobaságot hord össze. Ez alighanem a korral jár. Tudod, talán a magányt próbálom kilocsogni magamból. De ne aggódj, Félix. Mindenre megtanítalak. Hidd el, csakugyan nagyon egyszerű az ügy, 50

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál éppen mert annyira logikus. Én meg már a szemedből látom, hogy a logika az erősséged. — Nem is bánnám, ha ez a zseniális logikám legalább némi kis segítséget adna a gyilkosságsorozat felderítéséhez. De hiába, akármilyen sok adatot, nyomot sikerült is összegyűjtenem, semmivel sem lettem okosabb. — Vagyis visszatértünk a tárgyhoz. Pascal megnyomott egy gombot a billentyűzet felső részén. Mire a képernyő felülről lefelé sötétedni kezdett, végül egészen elfeketedett. Majd a feketeségen megjelent egy éktelenül hosszú lista, római számokkal jelzett címszavakkal. A lista felett ez állt: FELIDAE. — Tudod, mit jelent ez a szó? — kérdezte Pascal. — Természetesen — feleltem. — Ez a tudományos gyűjtőneve a családunknak, amely különféle fajokra oszlik, például Panthera, Acinonyx, Neofelis, Lynx, Leopardus. Jóllehet a zoológusok közt a mai szent napig dúlnak a besorolási viták, az említett fajokat hivatalosan a felidák ősi családjához számítják. Pascal szeme elrévült, mintha valahová a titok övezte őskorba tekintene vissza. — Felidae... — lehelte szinte epedőn. — Az evolúció bámulatosan sokféle élőlényt hozott létre. Ma már több mint egymillió állatfaj él a földön, de egyik sem kelt olyan általános tiszteletet és csodálatot, mint a felidák. Bár a család mindössze körülbelül negyven alfajt számol, tagjai a világ legigézőbb, legtökéletesebb teremtményei. Ha mégoly elcsépelten hangzik is, de a felidák valóban a természet csodái! — Mit tartalmaz ez a lista, Pascal? Csak nem családfakutatást folytatsz a számítógéppel? És mi köze mindennek a gyilkosságokhoz? Pascal dévajul elmosolyodott. — Türelem, fiatal barátom, egy kis türelem. Ha vénekkel beszélgetsz, a két legfontosabb tulajdonság, amelyre szert kell tenned: az abszolút immunitás a szájszaggal szemben meg a türelem! Egy billentyű segítségével sorra felvillantotta a listán szereplő pontokat, míg végül eljutott a „Közösség" címszóig, ekkor lenyomott egy másik gombot. A lista eltűnt, helyette megjelent egy igencsak terjedelmes névjegyzék. A nevek mindegyikéhez mintegy féloldalas szöveg tartozott. — Ez itt a mi közösségünk tagjainak, vagyis a negyed lakóinak részletes felsorolása — magyarázta Pascal. — Regisztráltam benne minden fajtárs nevét, korát, nemét, fajtáját, szőrszínét és mintáját, családját, gazdáját, jellemvonásait, szembeötlő jellegzetességeit, egészségi állapotát és így tovább, és így tovább. Rendkívül nagy súlyt vetettem az egyes fajtársak egymáshoz fűződő különféle kapcsolatainak dokumentálására, így kívánatra egy bonyolult kereső- és besorolószisztéma révén fontos összefüggéseket állapíthatok meg. Erről jut eszembe, hogy téged is be kell majd vezesselek a listára. Összesen körülbelül kétszáz fajtársunk szerepel rajta. A jegyzéket számítógépes tanulmányaim kezdetén készítettem el, hogy az áttekinthetetlen anyagon próbálhassam ki az adatkezelő program funkcióit. Hogy úgy mondjam, szinte csak heccből csináltam. De sajnos időközben egészen új jelentősége lett. Lenyomott egy billentyűt, mire a jobb felső sarokban megjelent egy villogó kis kérdőjel. Pascal melléhelyezte a „gyilkosság" szót. A készülék nyögdécselő hangokat adott, szélsebesen futtatni kezdte a 51

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál listát fel-alá, majd végül megállt az „Atlasz" névnél; a hozzá tartozó adatokkal egyetemben fekete keretbe foglalta, aláhúzta egy vérpiros vonallal, ez alá pedig egy vastag, fekete keresztet rajzolt. — Atlasz az első, aki a Fekete Ember hálójába esett. Igazi kis Casanova volt, fiatal, gondtalan, csak élni és szeretni vágyott, csillapíthatatlanul. Fölöttébb valószínűtlen, hogy komoly ellenségei lettek volna. Igaz, nem heréitek ki, így hát alkalomadtán bizonyára keresztezte a negyed rangidős urának útjait, de hát, mint a heréletlenek általában, ő is meglehetősen nagyvonalúan kezelte a territoriális igényeket. — Te tudtad, hogy a halála időpontjában mindegyik áldozat... — Igen, meggyilkolásuk percében valamennyien szerelmesek voltak, vagyis egy tüzelő nőstényhez igyekeztek. Ez az egyetlen közös vonásuk, mármint ha eltekintünk attól, hogy mindnyájan hímek voltak és családjaikat különféle kapcsolatok kötötték össze. De hagyjuk ezt most átmenetileg függőben. Ismét megpöcögtette varázsbillentyűit, és ismét megjelent egy kereszttel jelzett név. — A második áldozat: Tomtom. Teljesen neurotikus jószágnak ismertük, állandó üldözési mániában szenvedett. A végletekig félénk volt, egy csöppet sem életrevaló. Előbb-utóbb mindenképpen rossz véget ért volna... A harmadik hulla: ismeretlen fajtárs. Alkalmasint afféle hajléktalan csavargó, aki mindennap másfelé kóborolt. Feltehetőleg jótékony adományokból és a kukákból élt. Merő véletlen, hogy a tavaszias érzések épp a mi negyedünkben lepték meg. A négyes számú áldozat Szása. Alighogy kinőtt a kölyökkorból. Legfeljebb néhány héttel a végzetes nyakszirtharapás előtt lett ivarérett. Különös ismertetőjele: fiatal volt még a halálra. Végül az ötödik: Deep Purple. Kékszakáll elmondta, hogy róla már tájékoztatott. Eszembe sem jutott volna, hogy abban a vén nyárspolgárban egy titkos kéjenc lappang. — Van egy ötletem — mondtam. — Utasítsd a gépet, hogy keresse ki, melyik áldozat milyen fajtához tartozott. — Nem rossz — örvendezett Pascal. Elemében érezte magát. Látszott a képén, milyen elégedett, hogy egy hozzá hasonlóan lelkes játszótársra talált. Noha ő eleve tudta a választ, hiszen maga táplálta be az adatokat, mancsa csak úgy száguldott a billentyűkön. Néhány másodperc múlva a készülék a képernyő felső részén, sárga dobozkában felszolgálta az eredményt: NÉV

FAJTA

ATLASZ TOMTOM FELIDA X SZÁSA DEEP PURPLE

Európai rövidszőrű Európai rövidszőrű Európai rövidszőrű Európai rövidszőrű Európai rövidszőrű

— Egyikük sem valami különösen előkelő képviselője a felidáknak — kuncogott Pascal. — Mindazonáltal egy újabb közös jellemző — vetettem ellene dacosan. — Csakhogy ez, drága barátom, semmit sem bizonyít, mivel az európai rövidszőrű a legelterjedtebb fajta a világon. Ha szabad így 52

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál kifejeznem: az európai rövidszőrű a mi szabványkivitelezésünk! Becslésem szerint a negyed lakóinak hetven százaléka közülük való. Mi tagadás, igaza volt. De ösztöneim azt súgták, hogy az én elméletemben is van valami. — Mégiscsak furcsa. Mindegyik áldozat hím, éppen ivarzik és európai rövidszőrű. — Nem, nem mindegyik. Pascal ábrázata hirtelen elborult. Mosolygó szeméből eltűnt minden derű. — Még nem volt ugyanis érkezésem bevezetni a hatodik áldozatot. — Miféle hatodik áldozatot? Nem értettem már semmit. Lehet, hogy Kékszakáll már megint elhallgatott előlem valamit? Pascal nem válaszolt, csak lenyomott ismét néhány billentyűt. A számítógép egy darabig keresgélt, majd kiköpte azoknak a fajtársaknak a jegyzékét, akiknek a neve N betűvel kezdődött. Szörnyű gondolat kezdett fészkelődni az agyamban. De úgy éreztem, inkább a halál, semhogy végiggondoljam. Nem, reszkettem, ez képtelenség, hiszen perverzül fejre állít minden logikát. Mégis rám csapott az iszonyat. Pascal a folyamatosan felfelé futó listát megállította a Napsugár névnél, és a billentyűk segítségével elkezdte vörösre színezni a betűket. — Napsugár? — Hisztérikus nevetés fogott el. Pascalnak a szeme sem rebbent, megfontoltan folytatta munkáját. — Igen, sajnos, Napsugár. — Nem, Pascal, nem. Ez lehetetlen. Bizonyára összekeversz valamit. Alig félórája, hogy beszéltem vele. Nagyon is elevennek látszott. — Közvetlenül a ti érkezésetek előtt számoltak be róla. — Ki mondta neked? — Ágica. Vérbeli csavargó, sok helyen megfordul. — És miért nem közölted velem azonnal? — Nem akartam az első találkozásunkat ilyen borzalmas híradással kezdeni. — De hát mikor és hogyan... Egyszerre leesett a hályog a szememről. A nyitott tetőablak... És Napsugár életének társa velem együtt távozott a lakásból, hogy elintézze a reggeli bevásárlást. Napsugár tehát teljesen magára maradt. Könny öntötte el a szememet. Miért? Miért? Mi okból kellett ezt az amúgy is meggyötört, szerencsétlen, szánalmas teremtést megölni? Leugrottam az asztalról, és kirohantam a házból. Odakint az az irracionális érzés fogott el, hogy nem igaz, amit Pascal mondott. Bizonyára egy másik Napsugárról beszélt. Igen, éreztem, csakis így lehet. Hatalmamban áll visszaforgatni a világ kerekét, gondoltam, elég, ha meggyőződöm a saját szememmel, hogy él-e még Napsugár. Fejvesztve futottam a kertfalakon. Kétségbeesetten nézelődtem, hol juthatnék fel a háztetőkre. Úgy rémlett, szinte örvénylik körülöttem minden, mint kitépett naptárlapok a szélben. Ott egy tűzlétra! Lélekszakadva felsüvítettem rajta, és ismét a háztetők tájképe vett körül. Másodpercnyi pihenőt sem tartottam — látni akartam Napsugarat, látnom kellett! Nem igaz, hogy meghalt! Már-már skizofrén biztonsággal töltött el ez a tudat. Végre megérkeztem a változatlanul nyitott tetőablakhoz. Vadul kalapáló szívvel bedugtam a fejem, és lenéztem. 53

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A képet mintha egy horrorfilmből vágták volna ki. Az arisztokrata öregúr a hintaszékben ült, és keservesen zokogott. Napsugár a lába előtt hevert — csaknem teljesen letépett fejjel. A gyilkos ezúttal különös kegyetlenséggel csapott le. Nem elég, hogy átharapta Napsugár torkát, amivel már amúgy is elérte célját, nem, tovább marcangolta, szaggatta még halálában is. Annyi vér ömlött ki a szőnyegre, hogy Napsugár mintha úszott volna a vöröslő lében. Az ocsmány féreg bizonyára le akarta tépni a fejét, amikor váratlanul meghallotta az öregúr lépéseit, és egy elképesztő ugrással kimenekült a tetőablakon. Napsugár vak szeme tágra nyílt, mintha még a halál eljövetelekor is egyedül arra sóvárgott volna, hogy lásson. Mennyi gyűlölet, mennyi harc, mennyi gonoszság van a világon! Napsugár igazán nem alaptalanul rettegett az „odakint"-től. Hisz odakint gyilkosok garázdálkodnak! Minden keserűségem, kétségbeesésem ellenére az a sziklaszilárd meggyőződésem támadt, hogy Pascalnál kialakult elméletemmel helyes úton járok. Napsugár meggyilkolása ugyanis különbözött a többi öt gyilkosságtól. Őt azért ölték meg, mert tanú volt, mert esetleg fontos dolgokat árulhatott volna el még nekem. Hirtelen jéggé fagyott bennem a vér. Megállapításaimból csak azt a következtetést vonhattam le, hogy valaki az első perctől kezdve megfigyel engem. Eszerint, eszméltem rá, a gyilkos korántsem holmi nekivadult, nyáladzó elmebeteg! Sőt, éppenséggel nagyon is intelligens, és esze ágában sincs tűrni, hogy belegyalogoljanak a terveibe. Néztem, csak néztem Napsugarat, ezüstösen fénylő szőrét, amelyet összemocskolt a vér, zölden csillámló szemét, amelyből kiolvastam a vágyat a látható élet után, néztem ezt az egész istenverte igazságtalanságot, és bosszút esküdtem. Bárki tette ezt vele, ugyanígy kell elpusztulnia!

54

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Ötödik fejezet Valósággal katatón lelkiállapotba zuhantam, a külvilág ingereiből semmit nem érzékeltem, szinte önkívületben tértem haza. A hevesen fellángolt haragomat búskomorság és beletörődés váltotta fel. Furcsa fáradtság kerített hatalmába, úgy éreztem, legokosabb, ha néhány órára kivonom magam a forgalomból. A hálószobába érkezve épp hogy csak összegömbölyödtem egy párnán, máris mély álomba merültem Richárd Strauss Négy utolsó énekének hangjai mellett. Hirtelen egy katasztrófafilm képeire emlékeztető helyen találtam magam: szemlátomást bekövetkezett a világvége, tán egy hidrogénbomba vagy bakteriológiai háború következtében — ki tudná megmondani? Bárhová néztem, csupán a civilizáció (ha ugyan az volt) nyomorúságos maradványai tárultak a szemem elé. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy a romhalmaz nem egyéb, mint tulajdon negyedünk. A sok szeretettel kitatarozott házakból csak törmelék maradt. Összedőltek, szétomlottak, helyenként bombatalálatokat kaptak. A homlokzatokon tátongó hatalmas lyukak mögött mintha rémséges titkok lakoznának. De a legkülönösebb a növényzet volt. Az egész környéket egy szívós zöldségféle kúszta be, amelynek hajtásai a legkisebb résbe is beférkőztek, és úgy lepett el mindent, mint valami feltartóztathatatlanul terjeszkedő nyálkaszőnyeg. Amikor tüzetesebben szemügyre vettem, megállapítottam, hogy a növény voltaképpen borsó, gigantikussá fejlődött borsó. Kész őrület, ugye, de hát az álmok nem az értelem szülöttei. Úgy látszott, hogy az emberek befejezték vendégjátékukat az evolúció nagy színpadán, és átadták a helyet a borsónak. A színtér valahogy a Csipkerózsikára emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy itt már alvó emberek sem léteztek. Miután torkig laktam a valószerűtlen látvánnyal, céltalan lődörgésbe kezdtem a kertfalakon, amelyek leginkább egy buddhista templom romjainak hatottak ebben a pusztuló világban. Lépten-nyomon megálltam és figyelmesen körülvizslattam, abban a reményben, hogy találok valami nyomot, amiből kideríthetem a pusztulás okát. De hasztalan fürkésztem. Semmire sem jöttem rá azon kívül, hogy a borsó még a lakásokba is benyomakodott. A zöld pokol egyre sűrűbb és kuszább lett. Már-már elkezdtem kétségbeesni, amikor az áthatolhatatlan vadonban parányi nyílást pillantottam meg, ahonnan vakító fény áradt. Gyorsan odafutottam, először a fejemet dugtam át a résen, aztán az egész testemet átszuszakoltam. Vérfagyasztó látvány fogadott. Izzó fénnyel elárasztott, tágas tisztás tárult elém, amelynek minden talpalatnyi helyét fajtársaim hullái borították. Az Apokalipszis lovasai eszerint nem csupán az emberi fajt irtották ki a világból. Mindenütt hullahegyek tornyosultak, akár a hulladék egy szeméttelepen, amelyre vérzápor zúdult. Tágra nyílt szempárok milliói meredtek tűnődve a milliónyi szétmarcangolt torokból ömlő vörös folyadékra. A holttestek javarészt már rothadoztak, hiányos szőrzetük alól kilátszottak a belsőrészek. Mégis úgy dőlt belőlük a vér, mintha egy föld alatti, titokzatos pumpa táplálta volna beléjük. 55

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Kitörő könnyeim gyászfátylán át is észrevettem, hogy a legközelebb eső hullahegyen ismerősök hevernek. Nem csupán Napsugár, Szása, Deep Purple vett részt ezen a néma bulin, hanem Kékszakáll, Kong, a Balambérok, Pascal, sőt régi barátaim is a korábbi vadászterületemről, és holt szemük oly várakozásteli pillantással szegeződött rám, mintha vendéglátójuk pohárköszöntőjét lesték volna. Még Atlasz, Tom-tom és a sosem látott, de ismerni vélt hívek maradtak kedves ősi szokásukhoz, és a többi élőlényt is magukkal rántották a szerencsétlenségbe. De nem sokáig tartott a csend. Hirtelen megremegett a föld, mintha mancsom alatt alig néhány centiméterre száguldana tova a földalatti, majd torz, süvöltő zaj hallatszott, mintha a világot elpusztító hidrogénbomba, akár egy visszájáról pergetett filmen, kifelé törekedne a talajból, fel a levegőbe. A hullák megmozdultak, vadul fickándoztak, mintha egy föld alá rejtett mágnes huzigálná őket ide-oda. A süvöltés annyira felerősödött, hogy már fájt, a halottak ugrándoztak, mint a partra vetett halak; az ég mélyvörösre színeződött és erős szél kerekedett. Ekkor az élettelen testek közül kibukkant Ő, legalább harminc méter magas alakjával, az ég vörösét tükröző szemüveg mögül baljósan villogó tekintetével. Reverendája tempósan csattogott a szélben; égnek álló haja kuszán kavargóit, mint a lobogó lángok. Nevetett, de ez a nevetés inkább nyerítésre hasonlított, a nevetés karikatúrája volt. Gregor Johann Mendel állt előttem, a freskón szereplő férfiú, aki szörnyeteggé vált. — A rejtély megoldása pofonegyszerű, Félix, mivel logikus — üvöltötte gúnyosan. — Én pedig a szemedről látom, hogy a logika a legfőbb erősséged. Csúnya vigyorral lenézett a lábai körül heverő hullákra. — Panthera, Acinonyx, Neofelis, Lynx, Leopardus: FELIDAE! Ma már több mint egymillió állatfaj él a világon, de egyik sem kelt bennem nagyobb tiszteletet és csodálatot, mint a felidák jó öreg családja! Ha mégoly elcsépelten hangzik is, de a felidák csakugyan a természet csodái! De vigyázz, Félix! Ne becsüld le a homo sapienst! Csak ekkor vettem észre, hogy jobb kezét háta mögé rejtette. Most változatlanul visszataszító vigyorral előrántotta, a benne szorongatott roppant méretű bábtáncoltató kereszttel. Ennek azonban a megszokottal ellentétben, megszámlálhatatlan ága volt, zsinórok viszont nem függtek róla. Az Óriásmendel nagyképűen billegtette a szerkentyűt, mintha valami bűvészmutatványt készülne előadni. — Ne keseredj el, barátom. A halál csupán első pillantásra látszik véglegesnek. Ne feledkezz meg RÓLA, aki imigyen szóla: „Lázár, kelj fel!" Hasznos, ha elmélkedel Claudandus esetén is. Jómagam szintén életben vagyok, noha már rég meghaltam. Ide süss!... Lefelé sújtott a kereszttel, mint egy korbáccsal. Az ágakból hirtelen sokezernyi fekete szál sarjadt ki, és legyezőszerűen szétterültek. Végük horgosan beleakaszkodott a holttestek végtagjaiba. Mendel felkapta a magasba a keresztet, és vidáman elbődült: — Hopp, hopp, hopp, hopp!... A felélesztett halottak pofájából velőtrázó, förtelmes vonítás tört ki, végtelen hangörvénybe fulladó, visszájáról zengő gyászinduló. Hátamon égnek meredt a szőr, akár egy drótkefén. Attól féltem, eszemet vesztem, ha tovább kell néznem ezt a tébolyult színjátékot. De nem volt menekvés. 56

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A holtak felébredtek végső álmukból, otromba mozdulatokkal talpra kászálódtak, majd felsorakoztak. A bábjátékos virtuóz módon forgatta szerkezetét és rángatta a madzagokat. Az élőhalottak hadserege a vonítókórus kíséretével gépies táncra perdült, az ide-oda ráncigált madzagok hirtelen ugrásokra, szökellésekre, piruettekre kényszerítették őket. Láttam Napsugarat, amint az ocsmány zene ütemére emelgeti a fejét, és Kékszakállt, amint csonkaságai ellenére groteszk balettpózokat próbál majmolni. De a lendületes mozdulatok, a fergeteges tempó ellenére lerítt ábrázatukról a kelletlenség, a lázongás a feltámasztás ellen. Mendel azonban féktelen mámorba lovallta magát, eszelősen cibáltarázta a keresztet, végül maga is őrjöngő táncot ropott. A felidák dögserege alázatosan engedelmeskedett kegyetlen parancsainak, se vége, se hossza nem volt a nyaktörő vonaglásnak, ficamoknak, az eksztatikus toporzékolásnak. — És hopp, hopp, hopp, hopp! — gajdolta tébolyultan az óriás. — Növénykeresztezési kísérletek! Növénykeresztezési kísérletek! Kísérletezz még többet növénykeresztezéssel! A kutya a borsóban van elásva! Növénykeresztezési kísérletek! Kísérletezz növénykeresztezéssel!... Ezt ismételgette megkergült papagáj módjára, és csak járta, járta undorító táncát, közben pedig nőttön nőtt, valóságos felhőkarcolóvá magasodott. Az élőhalottak azonban nem bírták a zabolátlan tánc megterhelését, és lassacskán szétestek. Mint egy végeérhetetlen robbanásban, leszakadt végtagok, rothadó koponyák, felismerhetetlen belsőrészek röpködtek szanaszét, sűrűsödtek össze fekete, bűzlő felleggé, amelynek közepéből hurrikánként emelkedett ki Gregor Johann Mendel tébolyultan röhögő arca... Amikor felriadtam, ott állt előttem Mendel, és furcsán mosolygott le rám. Már-már felordítottam, de a következő másodpercben rájöttem, hogy a fölém tornyosuló ember nem a táncoló szörnyeteg, hanem Gusztáv. Mellém kuporodott a padlóra, és gyengéden megsimogatott. Úgy reszketett minden porcikám, mintha hűtőszekrényben éjszakáztam volna. Időközben beesteledett, a ház körül viharos szél fütyült. A reteszeik hullajtotta spaletták odakint félelmetes zajjal nekiszabadultan csapdosták a falakat. Gusztáv négy gyertyát gyújtott meg a szobában, rebbenő fényük a végsőkig fokozta a kísérteties hangulatot. Gusztáv kiment egy percre, majd visszatért, egyik kezében a kempingággyal, a másikban a hordozható tévékészülékkel, amiről rögtön tudtam, milyen nap van. Szombat, vagyis Gusztáv imádott éjszakai filmjének százszor szent időpontja. Az utóbbi napok, de kivált a mai nap dermesztő eseményei teljesen megfosztottak időérzékemtől. Gusztáv még egy darabig ki-be járkált, hogy becipelje az ágyneműt, a különféle párnákat, no meg a szombat esti jégkrémtortáját, amelynek utolsó negyedét a régi hagyományok szerint én lefetyelhettem fel. Ragaszkodott ahhoz, hogy betartsuk ezt az évek során megkedvelt, hogy ne mondjam, kényszeressé vált szokást, mielőtt, mint a film közepe táján mindig, az álmok birodalmába költözött volna. De mivel én éppen onnan tértem vissza, szikrányi kedvem sem volt a hagyományos módon tölteni az estét. Ennek ellenére megtettem neki ezt a szívességet, míg el nem bóbiskolt pontosan A Manderley-ház asszonya 57

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál kellős közepén, amelyet már ki tudja, hányszor láttam. Miután Gusztáv hortyogni kezdett, hátat fordítottam a bűvládikónak, és nesztelenül kisurrantam a szobából, hogy végre nekilássak annak, ami mindig segít rajtam, valahányszor tiszta fejre van szükségem és sürgősen szabadulni szeretnék a stressztől — ez pediglen a patkányvadászat! Hadd szóljak néhány magyarázó szót, csak így köztünk, állatbarátok közt. Sokak számára szívszorító látvány, ha megpillantják a magunkszőrűt egy pestiskelevénnyel, bocsánat, rágcsálóval a foga közt. Mély részvétet éreznek a pestis-kelevény, bocsánat, a rágcsáló iránt, és hosszasan siránkoznak a zabálás és megzabáltatás könyörtelen törvényein. Mi több, némelyek újabban egyenesen házibarátként tartják ezeket a pestiskelevényeket, bocsánat, rágcsálókat. Nem tehetünk nekik szemrehányást. Utóvégre honnan is ismerhetnék „házibarátaik" nagyzási mániáját? Pedig kézenfekvő: a patkányok világuralomra törnek! És szaporodnak a jelek, hogy céljukat a közeljövőben el is érik. Előítélet? Mértéktelen túlzás? Fajspecifikus agyrém? Nos, íme néhány józan számadat: mindössze száz patkány egy-másfél tonna gabonát fal fel egy év alatt. A patkányok okozta évi károkat világviszonylatban több mint ötvenmilliárd dollárra becsülik. Óhajtanak még néhány adatot? Egyedül a Német Szövetségi Köztársaságban körülbelül százhúszmillió patkány él jelenleg. New York minden egyes lakosára tíz patkány esik. New York városának kilencmillió lakosánál ez kilencvenmillió patkányt jelent. Hadd ne tartsak most előadást a bubópestisről meg a többi aranyos fertőző betegségről, amellyel csecse barátocskáink boldogítják a világot. Az ember már ősidők óta töpreng, mi módon irthatná ki ezt a vészes bajkeverőt. De sorra csődöt mondtak még az olyan csodafegyverek is, mint a cumarinszármazékok, vagyis azok a rafinált vegyi készítmények, amelyek belső vérzéssel pusztítják el a patkányokat — mert rezisztenciát tanúsító populációk bukkantak fel. Mindazonáltal jaj annak a magunkszőrűnek, aki hatékonyan iparkodik véget vetni a „rattus rattus" világuralmi törekvéseinek! Ha az emberek felülkerekednének ezen a bárgyú érzelmeskedésen és szabad kezet adnának nekünk, ripsz-ropsz elintéződne az egész. Isten látja lelkem, nem vagyok híve a Rambo-ideológiának, de az életben gyakran ütközünk olyan problémákba, amelyekre csak egyetlen megoldás van: Hunyd be a szemed, és tüzelj! Őszintén megvallom, az emeletekre felruccanni nem volt merszem. Ezúttal tehát a pince mellett döntöttem, amely, mint közismert, klasszikus élőhelye ezeknek a dögöknek. Az előtérből nyíló pinceajtót sajnálatomra zárva találtam. Felül azonban két üvegablaka volt, az egyik törött, és pontosan a közepén egy akkora lyuk, hogy úgy gondoltam, ha jól kiszámítom az ugrást, befejeselhetek rajta, nem sértik fel a bőrömet a kiálló üvegszilánkok. Csak az a kérdés, töprengtem, mi vár rám túloldalt? Biztosra vettem, hogy egy korhadt, fölöttébb meredek falépcső, vagyis legalább három métert fogok zuhanni. És gyaníthatóan fogódzót sem találok majd, tehát nyilván lehengerbucskázom a lépcsőn. De ekkor már fütyültem mindenre, úgy erőt vett rajtam a vadászhatnék. Hosszasan megcéloztam a lyukat, és hatalmasat ugrottam.

58

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Sértetlenül átjutottam ugyan, de rögtön igazolódtak legrosszabb sejtelmeim. A falépcső lényegesen meredekebb volt, mint képzeltem. Boldogan visszakoztam volna, de hát már késő volt, késő... Három-négy métert repültem, majd nagy koppanással kikötöttem a lépcső alján. Elülső mancsaim olyan pokolian megsajdultak, hogy még a bajuszom is beleremegett, akár a hangvilla. Hiába igyekeztem rugózással enyhíteni a becsapódást, a lépcsőfok keskenysége határt szabott az efféle ballisztikai finomságoknak. Óvatosan felemelkedtem, s addig nyújtózkodtam, tornásztam, míg csillapodni nem kezdett testemben a fájdalom. Jöhetett az intenzív fülelés. Nocsak, örvendeztem, odalenn, úgy látszik, farsangolnak, vagy mi a szösz. A pince minden zugából olyan kaparászás, rohangászás, cincogás hallatszott, hogy egészen átmelegedett a szívem. Lám, gondoltam, hát mégis lesz szerencsém összeakadni egy szép, hájas, önelégült, helykén vigyorgó patkánnyal? Nem, az már sok lenne a jóból! „Levettem a hangot", átkapcsoltam nesztelenségre. Oly óvatosan, lassan mozogtam, akár egy balett-táncos a lassított felvételen. Szemem közben alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, így hát jól láttam környezetem minden részletét. A lépcső szűk, levegőtlen kamrafélébe torkollt, amely zsúfolásig teli volt összevissza hányt orvosi kacatokkal. Oda se neki. Annyira hozzászoktam már Frankenstein doktor nyomaihoz, hogy ügyet sem vetettem az egészre. Az igazi pincelabirintushoz vezető ajtó résnyire nyitva állt. Odalopakodtam, roppant elővigyázatosan, mintha bombát készülnék hatástalanítani. Az ajtófélfánál megfigyelőállásba helyezkedtem és beleselkedtem. Maga volt a Paradicsom! Úgyszólván bibliai értelemben! Legalább négy patkányt láttam egyszerre, közülük az egyik, egy különösen jól táplált példány játszotta az arkangyalt: valami magaslaton trónolt, ahonnan kegyes, bár kissé unott szemmel mustrálta alárendeltjeit. A hatalmas, komoran sötét helyiség a többivel ellentétben papírral volt teli. Az akták, komputerkutyanyelvek, könyvek, űrlapok, levélkötegek hegyei valóságos Grand Canyon-tájat formáztak, papírszakadékokkal, papírkráterekkel, papírszirtekkel, papírvölgyekkel. És rajtuk, alattuk, közöttük mindenütt barátocskáink hancúroztak. Serényen, csapatostul, vidáman, mint mindig, türelmes várakozásban a hatalomátvétel napjára. Rózsás kilátásaim ellenére hirtelen ismét lehangolódtam. Gondolataim egy percre elkalandoztak, eszembe jutott a lidérces álom, Napsugár meg a többi nyomorultul elpusztult szerencsétlen. Hát igen, tűnődtem, véres őrültekházában élek, magam is vakmerő őrültségeket művelek, hogy eltereljem figyelmemet a mindenütt jelen való szörnyűségekről. Mintegy ezzel a jeligével: „Ha a téboly nevet rád, nevess vissza!" Csak azt nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak ezen a jeligén? Hirtelen megdühödtem. Csak nem hagyom, hogy ilyen destruktív gondolatok letaglózzanak! „Kezdje a napot vidáman!" Ez sem rossz jelige. Végleg elszántam magam a vadászatra, és éreztem, mint kerít hatalmába az ősi ösztön, mint tüzel fel mindjobban a tompa agyú, pusztán a szaporodással meg a zabálással törődő patkányok ellen. Végül már csak irtani akartam őket, megmutatni nekik, hol lakik az Úristen. Hát rajta! Acélnyílként szökkentem fel a legmagasabb papírkupacra, és tépőfogaimat a patkány pasa nyakába vájtam. A meglepetéstől olyan 59

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál sokkot kapott, hogy azonmód odakakált papírtrónusára. De csupán megsebesítettem, nem sikerült igazán a jó öreg nyakszirtharapás. Sivítva kapálózott fogaim közt, miközben cimborái odalent izgatott cincogással rohangásztak ide-oda és menedéket kerestek. Nekem is ügyelnem kellett magamra, mivel a büdös dögnek semmivel sem volt életlenebb a foga az enyémnél. Elengedtem, és a karmaimmal dolgoztam meg, jó alaposan. Csörgött a vére, akár a leszúrt disznónak, vaktában, támolyogva menekülni próbált, végül lepotyogott a papírkupacról. A földön mintha visszanyerte volna erejét, gyorsabban iszkolt. Hatalmasat ugrottam, egyenesen a hátára. Kitátotta a pofáját, fültépően felvisított. Teljes erővel beleharaptam. A nyakcsigolya hangosan reccsent, a sivítás elnémult. A patkány fáradtan lehunyta szemét, mintha aludni készülne, és egy sóhajjal befejezte értelmetlen életét. Hát ez is megvan, gondoltam. Társainak már nyomát sem láttam. Cserben hagyták pasájukat, martalékul vetették a szörnyetegnek, hogy menthessék irhájukat. Gyáva csürhe, gondoltam, ha szövetkeznek, darabokra szaggathattak volna. Ez a felismerés a harag és az undor újabb hullámait korbácsolta fel bennem. Fogam közé kaptam a dögöt, ledőltem vele a padlóra, és téptem-nyúztam mindahány karmommal. És minél elszántabban marcangoltam, annál jobban éreztem, hogy tünedezik belőlem az agresszió. Végül, amikor abbahagytam és kiszuszogtam magam, rádöbbentem, hogy féktelen dühkitörésem oka korántsem ez a nyavalyás patkány volt, hanem az utóbbi napok szörnyű lidércnyomása. Csak kerestem valakit, akin elverhetem a port. Nem érdekelt már a zsákmány, szomorúan meredtem magam elé. Sírhatnékom támadt, de az aznapi könnykészletem kimerült. A döglött patkány úgy hevert előttem, mint egy főzésre előkészített húsdarab. Vére ráfolyt ravatalára, egy vastag, pecsétes, barna könyvre. Szórakozottan megpróbáltam kisilabizálni a kézzel írt címet. De a piszok meg a nyirkosság alaposan elbánt a fedéllel. Felül ez állt rajta nagy, nyomtatott betűkkel: NA Ó, alatta pedig: JUL US PRETERIUS PRO E Z R. A betűk közötti hézagokat egérszar és valami, nyilván a mennyezetről csöpögő nyálkás anyag tarka vegyüléke lepte be. Ó, kíváncsiság! Hát persze hogy elővett régi, ocsmány szenvedélyem — vagy szenvedésem? Mi tagadás, azt hiszem, szemrebbenés nélkül bemasíroznék akár a pokolba is, pusztán, hogy kiderítsem, milyen a hőmérséklet odabenn. Természetes tehát, hogy ez a rejtvénybuzi, beteg agyam már megint kombinálni kezdett, miközben mancsommal gépiesen félrelöktem a döglött patkányt. NA Ó... Magától értetődik, elég lett volna belepillantanom a könyvbe, hogy valami utalást találjak a címre. De hát a beteg agyak nem így működnek. Mindenáron talányokat kívánnak megfejteni, az örökös talányokat. Fel is villant bennem hamarosan a zseniális megoldás. Kész röhej, hogy nem jöttem rá az első pillanatban. NA Ó = NAPLÓ Aztán már ment, mint a karikacsapás. JUL US = JULIUS PRO E Z R = PROFESSZOR

60

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Julius Preterius professzor naplója. Végre megleltem az én titokzatos Frankenstein doktoromat. Lám, naplót is írt a rohadék. De mi célból? És mit keres ez a bizalmas iromány a szemétben? Remegő manccsal nyitottam ki a könyvet. Az első, erősen elsárgult lapot rajzocskák borították be, amilyeneket az emberek unalmukban vagy izgalmukban szoktak firkálni, például telefonálás közben. A különös csak az volt, hogy itt minden rajzocska, kivétel nélkül, fajtársaimat ábrázolta, hol mulatságos, hol groteszk pózokban. Úgy hatottak, mint megannyi hóbortos vázlat egy festményhez, amelyet fajomról szándékozik készíteni valaki. Tovább lapoztam; a következő oldalon kezdődtek Juius Preterius professzor titkos feljegyzései. Odakint zuhogni kezdett az eső. A fal felső végéből nyíló szellőzőablakon át látszott, hogy a villámok valóságos fényjátékot rendeznek a kertben. De ezúttal nem a villámlás, nem a mennydörgés rettentett meg. Csak olvastam, olvastam — és kirázott a hideg. Iszonyatos volt, amit ez az ember magára vállalt. Iszonyatos volt a bűn, a kegyetlenség és a téboly. A vén Nietzsche elég találóan mondja: „És ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is visszanéz rád..."

61

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Hatodik fejezet 1980. január 15. Boldog vagyok — nem, rosszul mondom! Én vagyok a legboldogabb ember a földkerekségen! Egy hónapja úgy érzem magam, mintha kábítószeren élnék. Csakhogy a kábítószer okozta boldogság nem „megfogható", úgy értem, a stimulánsokkal előidézett eufóriában mindig van egy leheletnyi irrealitás. Az én lelkiállapotom viszont... Úgy érzem, egész erdőket volnék képes kitépni, szeretnék átölelni, megcsókolni mindenkit, aki csak szembejön velem az utcán. Rosalie szerint legalább tíz évvel látszom fiatalabbnak, és álszerénység nélkül mondhatom, ez nem túlzás. Ez a napló arra szolgál, hogy rendezzem gondolataimat, megörökítsem a bekövetkezendő eseményeket az utókor számára. Noha a két labor napló vezetése meg a svájci levelezés bőségesen megterhel írnivalóval, szeretném a kutatásokat a magam személyes, nem kifejezetten tudományos szempontjából is rögzíteni. Bevallom, hiú vagyok. De egy hónapja már nem is indokolatlanul! Teljesült életem vágya. Az Intézetben átsínylődött évek így utólag szinte csak rossz álomnak rémlenek. Egyszer s mindenkorra a múlté Knorr professzor megalázó, gúnyos kacaja, a hideg zuhany, amely minden kreatív ötletemet fogadta. Húsz esztendeig gürcöltem ebben az ostoba Intézetben, amely egyedül arról hírneves, hogy a legjobb üzemi konyhája van Európában. És mi köszönetet kaptam a munkámért? Ennyit: „Majd meglátja, kedves kolléga, hogy amit a fejébe vett, a valóságban kivihetetlen!" Menjenek a pokolba, valamennyien! Még csak nem is gyűlölöm őket. Elvégre nem mások, csak jelentéktelen bürokraták, akik reggeltől estig arra fordítják minden szellemi energiájukat, hogy hogyan verjék át az államot a költségszámlájukkal. De most már nélkülem, kolléga urak! Good bye! Persze, a PHARMAROX-ban is ott tehénkédnek a bürokraták. De állami kartársaikkal ellentétben ők kötelesek olykor-olykor valami ötlettel kirukkolni, ha nem akarják drága irodabútorzatukkal egyetemben az utcán találni magukat egy szép napon. Geibel úr és dr. Morf „megszavazták" nekem a labort, és egyéves kutatási határidőt engedélyeztek. Addig viszont eredményeket akarnak látni, különben befellegzik a nagylelkűségnek. Köszönet érte a Mindenhatónak. 1980. január 24. A laboratórium maga a tökély! Egy kétemeletes, régi épületben helyezték el, de a laboratóriumi és orvosi technika legmodernebb vívmányaival szerelték fel. Még most is alig akarok hinni a szerencsémben. A tízezer svájci frank havi fizetés meg a kísérletezés édenkertje mellett siker esetére másfél millió frank prémiumot ígértek, valamint három százalék részesedést a nyereségből, hogy a licenc megvásárlásáról már ne is beszéljek! Merje még állítani valaki, hogy a svájciak fukarok! 62

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Néha azon tűnődöm, milyen helyzetben volnék ma, ha tavaly télen nem állítok be személyesen a PHARMAROX-hoz, hogy beszélhessek Geibellel. A székesegyházhoz méltó előcsarnokban az ősz portás alkalmasint őrültnek nézett, de azért kegyeskedett feltelefonálni hozzá. Szerencsére Geibel olvasta cikkemet a Tudományban, és rögtön fogadott. Aztán történt, ami történt, ahogy oly szépen mondani szokták. De ha másként történt volna? Ötvenegy éves vagyok már, félig kopasz fejemen nincs egyetlen fekete hajszál. Gyerekkorom óta arra vágytam, hogy valami értelme legyen az életemnek. Úgy szeretnék meghalni, hogy nyomom maradjon a világon, nem akarok egyszerűen kihunyni, mint egy fényecske a fényecskék tengerében. Nem baj, ha ez a nyom nem túl látványos, csak értelme legyen, célt adjon az életemnek. De hát az utóbbi években csúnyán felőrölte idegeimet, erőimet az undorító kilincselés, a fárasztó levelezés a világ különböző gyógyszergyáraival, és az a sziszifuszi munka, hogy meggyőzzem a főnökségeket. Őszintén szólva, a PHARMAROX volt az utolsó reménységem, hogy finanszírozót találjak magamnak. No de mért emésszem magam amiatt, ami nem következett be? Fény derült az életemre, nem fenyeget már a szürkeség. Épp ellenkezőleg, miközben ezeket a sorokat írom, első emeleti irodám ablakán bevilágít a nap. Melegen, fényesen süt rám, mintha gratulálna beköltözésemhez. Legnagyobb bosszúságomra kiderült, hogy továbbra is kapcsolatban kell maradnom az Intézettel. Knorr és cimborái ugyanis tekintélyes befolyással bírnak az állatkísérleti engedélyeket kiadó illetékes hatóságnál. Sőt, mint értesültem, némelyik csirkefogó a felügyelőbizottságnak is tagja. Hát sosem ér véget ez a lidércnyomás? 1980. február 1. Végre elkészültünk mindennel, együtt van a csapat. Ma csatlakozott hozzánk Ziebold, meg Gray, az amerikai molekuláris biológus. Elbohóckodtam a kedvükért néhány üveg pezsgő mellett. Muszáj fellelkesíteni kicsit a munkatársakat, különben máris sutba vághatjuk a terveinket. Sajnos ezt saját, fájdalmas tapasztalataimból tanultam meg. Fájdalmasról jut eszembe: persze az, hogy a PHARMAROX majd minden felügyelet nélkül, szabadon hagy itt engem buzgólkodni, csupán jámbor óhaj maradt részemről. A nyakamba ültettek egy bizonyos dr. Gábrielt, aki hivatalosan az orvosunk, de valójában az ő mocskos kis kémük. Ezt ő is tudja, én is tudom, tudjuk mindnyájan. Bele kell törődnöm az örökös ellenőrzésbe. Zieboldot az Intézettől „csábítottam" át. Első látásra úgy fest, mint aki pályát tévesztett. Naponta válogatott menő szerelése, örökös páváskodása inkább piperkőcre vall, semmint tudósra. De ha munkára kerül a sor, döbbenetes változáson esik át, olyan lesz, mint a megszállott. A szó szoros értelmében csak úgy ontja a zseniálisnál zseniálisabb ötleteket. Ez a zöldfülű, arcátlan karrierista, aki még a Góbi sivatagban sem volna hajlandó nélkülözni kétszáz márkás borotvavizét, teli van fantáziával. Hát igen, alighanem ilyesforma a kutatók következő nemzedéke. Gray viszont semmilyen tekintetben nem rokonszenves nekem. Sajnos nem mondhatok le róla, mert a maga területén állítólag igazi varázsló. Már most is mindent ő tud jobban, és olyan hangzatos ügyességgel bírálgatja elgondolásaimat, hogy hamarosan magam is 63

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál elhiszem képtelenségüket. Mikor látják be végre a tudósok, hogy ebben a szakmában a képzelőerő a legfontosabb? De nem akarok panaszkodni, sőt hálát adok Istennek ezért a páratlan lehetőségért. Tizenkét nap múlva kezdjük az anyagok keverését. Az első sikeres állatkísérlet után Rómába utazom Rosalie-val, és egy álló hétig kizárólag chiantin fogok élni! Az lesz csak a mámorító ünnep! 1980. március 2. Kész a lötyi! A laborban ezt a tréfás becenevet kapta ugyanis a keverék. Bár hetvenhat kísérleti változatát készítettük el, más-más összetevőkkel, a különbségek jelentéktelenek, lényegében azonos készítményről van szó. Egyik, meglehetősen zajos értekezletünkön elfogadtuk Gray javaslatát, hogy létesítsünk olyan baktériumtenyészeteket, amelyek meggyorsítják az alvadási enzimek előállítását, és integráljuk ezeket a „lötyibe". Pillanatnyilag úgy látszik, hogy ezer- meg ezerféle kísérletet végzünk majd el. Ami engem illet, fogékony vagyok munkatársaim leghóbortosabb ötleteire is, ugyanakkor semmi sem tántoríthat el alapelgondolásomtól, hogy a dolgot elsősorban vegyészetileg kell megközelíteni. Forgathatjuk akárhogy, a lényeg mindenképpen valami önpolimerizáló műanyag, mert molekuláris szerkezete következtében egyedül ez képes gyorsan és szilárdan összeragasztani két tárgyat. Ez alól az élő sejtek sem kivételek. A „lötyi" ötlete tíz évvel ezelőtt merült fel bennem, amikor magánarchívumom számára kivágtam egy újságcikket, és az ollóval alaposan felsértettem a kezemet. A nyiszálásba merült én, szórakozottan bámultam tenyeremen a vágást és mellette az asztalon a ragasztót. Hirtelen felötlött bennem egy gondolat. Milyen praktikus volna, morfondíroztam, ha ugyanezzel a ragasztóval sebtében összeragaszthatnám a kissé szétnyíló sebet, ahelyett hogy fertőtlenítővel meg kötözőpólyával kéne bíbelődnöm, s utána még elszenvednem a hosszú és fájdalmas gyógyulási folyamatot. A szellemes ötlet szinte táncra perdítette gondolataimat, közben a vér vígan csöpögött a tenyeremből, és egészen átitatta az újságot. Eszembe jutott a szövetek úgynevezett két-komponenses fibrinragasztója, amely már alkalmazásra került olyan műtéteknél, ahol nem lehet varrni, mert például a lép és más belső szervek sejtjei nem bírják a megterhelést. A fibrinragasztó azonban nem váltotta be maradéktalanul a hozzáfűzött reményeket. Igaz, nem szövetidegen, és a szervezet is egész jól befogadja, de nyitott és mozgásnak kitett sebeknél csődöt mond. Legfeljebb a klasszikus varrással együtt lehet alkalmazni. Nem csoda, hogy a sebészek nem is barátkoztak meg soha a szerrel, hanem mindmáig a régi, jól bevált varratokra esküsznek, amelyeknél egyébként is jobban érvényesíthetik művészetüket. Ennek kell megváltoznia. Lelki szemeim előtt már ott lebeg a radikális megoldás. És ha ezerszer is nyilvánvaló, hogy „lötyimért" sosem kapom meg a Nobel-díjat, mégis forradalmasítja majd az orvostudományt. De kit érdekel a Nobel-díj? A villanykörte feltalálójának sem ítélték meg, holott a villanykörte nagyobb fordulatot hozott évszázadunkban, mint az atomrombolás. Az apró, láthatatlan forradalmak változtatják meg a világot! Célom, hogy végleg kiiktassam a körülményes, időrabló varrást, amit csak szakember végezhet el. Sőt, továbbmegyek egy lépéssel: hiszek 64

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál abban, hogy az én „pillanatragasztóm" egyszer ott lesz minden elsősegélydobozban. A tátongó sebet egyszerűen összeragasztják majd, ott helyben, azonmód. Micsoda létfontosságú jelentősége lesz ennek, kivált a közlekedési baleseteknél vagy háborúban! A következőt kell elérnünk: A seb elsődleges gyógyulásáról gyakorlatilag maga a természet is gondoskodik. A gondok a másodlagos gyógyulásnál kezdődnek. A legtöbb esetben a sebszélek nem illeszkednek össze pontosan. A seb gyakran szétnyílik, esetleg hiányzik egy szövetdarabka, máskor annyira károsodik a szövet, hogy elhal. A sérült szövetekbe gyorsan beférkőznek a baktériumok. Segítenünk kell tehát a sebnek, széleit össze kell illesztenünk, varratokkal, kapcsokkal — vagy éppenséggel ragasztóval. Az eszményi megoldás az lenne, ha minden sebet eljuttathatnánk az elsődleges gyógyuláshoz. Természetesen az én szövetragasztóm sem lesz képes olyasmire, amit csak a sebész avatott keze végezhet el. De a fronton a sebesült katonát, a közlekedési balesetnél a vérző gyermeket már a szanitéc, illetve a mentős is elsősegélyben részesítheti. Amennyiben sikerrel járok, és a készítmény csakugyan azonnal összeragasztja a sebet, még finomítani kell rajta. 1. Fontos, hogy fertőtlenítő hatású legyen, pontosabban, hogy a baktériumokat már a behatolás előterében „lekapcsolja". 2. Polimerizáló jellege következtében azonnal összeforrasztja majd a sebszéleket, de semmiképpen sem szabad légmentesen zárnia. Az oxigénhiány a fertőzés melegágya. 3. Meg kell oldani, hogy az immunrendszer ne vesse ki a készítményt, vagy legalábbis ne túl korán. 4. A „lötyinek" démonhoz hasonlóan bizonyos idő elteltével ismét szét kell foszlania a levegőben. Két-három hét bőven elegendő lesz erre szerintem. 5. Feltétlenül szükséges, hogy minél egyszerűbben lehessen kezelni. Tubusból kinyomható démon legyen! Ha mindezt elérjük, kétségtelenül dicső szolgálatot teszünk az emberiségnek. Ami az elismerést és vágyaim teljesülését illeti, világéletemben üldözött a balszerencse. De mért ne boldogulhatna egyszer a peches ember is? 1980. március 17. Minden nagyszerűen halad — egy kicsit túlságosan is nagyszerűen. Már csak néhány vizsgálatot kell elvégeznünk az érrendszeren kívüli véralvadással kapcsolatban, és kezdhetjük az állatkísérleteket. Rosalie szerint agyondolgozom magam, és legalább hétvégén pihennem kéne. Képtelen felfogni ez a derék asszony, hogy a szenvedéllyel, elhivatottságból végzett munkának semmi köze a munka hagyományos fogalmához. Éjszaka egy óra van, de még itt ülök a Rosalie árvácskáival díszített, takaros irodában. Az egész épületben egyedül az íróasztalomon álló ódon olvasólámpa fénye világít. Engedélyeztem magamnak néhány pohárka vörösbort, és lassan elmélkedőbe estem. Róbert és Lydia jár az eszemben, azok a boldog idők, amikor még ártatlan, kedves gyerekek voltak. Ma is változatlanul szeretem őket, szívem mélyéből, pedig már csak karácsony este tisztelnek meg látogatásukkal, akkor is 65

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál unott képet vágnak az unt játékhoz. Csakugyan bárgyú és lehangoló ez a játék. Végképp eltávolodtunk egymástól, már csak semmitmondó ostobaságokról beszélgetünk. A jelek szerint még meglepő sikerem sem érdekli őket különösebben. Kapcsolatunk őszintétlen, hívságos és rideg. Vagy ez a világ sora? Így jár minden ember, aki gyereket áhított? Hogy keserűen rá kell döbbennie, idegeneket hozott a világra? Nem maradt más örömöm az életben, csak a munkám meg Rosalie. Vagy Rosalie is a sors „szemfényvesztései" közé tartozik? Hogy inkább csak afféle megkedvelt szokás, amelyről — akiről — nem szívesen mondanék le, mert különben szégyenszemre be kéne vallanom, hogy csupán egy szokás körül csaptam olyan nagy hűhót hosszú évekig. Remélem, nem így van. Soha nem izgattak különösebben a nők. Nemigen értettem őket, és nem is rajongtam értük. Még fiatalember koromban sem. Az első lányt, aki nyájasan fordult felém, feleségül vettem. Az életnek az a része, amiért a költők állítása szerint érdemes egyáltalán élni, ismeretlen előttem. Akkor hát minek éltem? Elég legyen ebből a demoralizáló tépelődésből. Nem vezet sehová. Késő is van. Holnap délelőtt szállítják le az állatokat, ott kell lennem, amikor megérkeznek. Csimpánzokat kértem a kísérletekhez, de mint várható volt, nem kaptam meg az engedélyt. Az átlátszó indoklás szerint főemlősökhöz csak a kutatás végső szakaszában szabad nyúlni. Jaj, a tudatlanok! Még most is vonakodnak belátni, hogy itt úttörő jelentőségű alkotáson dolgozunk! De meg kell őriznem nyugalmamat, sőt voltaképpen még örülhetek is, hogy nem egereken kell kísérleteznem, ami merő időtékozlás lenne, mert túl vékony a bőrük. 1980. március 18. Megjöttek az állatok! Az egész épület visszhangzik miákolásuktól, és a laboránsnők teljesen odavannak az élénk, bájos kis jószágokért. Együtt etetjük, dédelgetjük őket. Nálunk jó dolguk lesz, ezért kezeskedem. 1980. március 27. Az első kísérlet rosszul ütött ki. Öt állat fején érzéstelenítés nélkül apróbb vágásokat ejtettünk, és a sebeket a „lötyivel" kezeltük. A keverék azonban ragasztás helyett teljesen szétmarta a húst, és mint a sav, a koponyacsonton át az agyukba szivárgott. Azonnal el kellett altatnunk mind az öt állatkát. Magyarán — balsiker. Az elején nem is vártam mást, de az anyag ilyen félelmetes agresszivitására sem számítottam. Itt valami lényegi baj van. Még elmélyültebben kell dolgoznunk. Róma ugrott. 1980. április 2./1.20 Teljesen lerészegedtem, csak azon csudálkozom, hogy még mondatokat tudok fogalmazni. A tubusból nyomható döglesztő a múlt héten többet ártott önbecsülésemnek, semmint bevallottam volna magamnak. Kifejezetten olyan kísérletnél alkalmaztuk a keveréket, amely a legnagyobb sikerrel kecsegtetett. Senki nem számított erre a szörnyűséges eredményre. A teljesen váratlan hatás láttán még a minden tekintetben szkeptikus Gray is megrendült. 66

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Mint eleve sejtettem, a talpig becsületes dr. Gábriel azonmód értesítette svájci haverjait, még mielőtt én megírhattam és elküldhettem volna beszámolómat. Geibel persze tüstént telefonált, és személyesen kegyeskedett tájékozódni a kudarcról. Ez a mesterséges pánikkeltés egyenesen botrányos, az ilyesmi csak árt a csapatszellemnek. Az állatok felboncolása után arra a következtetésre jutottunk, hogy a kísérlet balsikerét a maleinsav túlzott töménységének köszönhetjük. A kísérleti alanyok fejbőre, koponyacsontja és agya hőtől megolvadt műanyaghoz hasonlít. A következő hónapban az a feladatunk, hogy csökkentsük a töménységet. Nekem pedig kétszer keményebben kell dolgoznom. Rosalie kénytelen lesz beletörődni, hogy csak hétvégén lát. 1980. április 11. A sors iróniája: bár időközben már harmincra szaporodott gondozottjaink száma, ma reggel beszegődött hozzám egy újabb jól megtermett példány. Amikor a laborral szemben kiszálltam a kocsiból, éppen fel-alá futkosott a kapu előtt, és időnként erőteljesen kapargatta. Bátor fickó. Elég viharvert, bár izmos testalkata kitűnő adottságokra vall. A laboránsnők esküsznek rá, hogy afféle gazdátlan csavargó. Befogadtuk hát a sátánfiókát, és kineveztük kabalánknak. Szabadon mászkálhat az épületben, mindenki dédelgeti és nyalánkságokkal kényezteti. Kíváncsi vagyok, mit gondolhat ketrecben őrzött fajtársairól. 1980. április 25. Újabb kísérlet, újabb bukás. Három állatnak leborotváltuk és szikével szabályszerűen felnyitottuk a hasát. A sebszéleket bekentük a „lötyivel", és a biztonság kedvéért kapcsokkal összefogtuk a sebet. Öt óra múlva csalódottan állapítottuk meg, hogy a ragasztóhatás egyáltalán nem lépett működésbe. A kudarc oka véleményem szerint a savkomponens csökkentése. Nyilvánvaló, hogy ez az anyag valami titokzatos módon befolyásolja a keveréket, bár be kell vallanom, hogy a többi összetevőnek sem akarózik istenigazából vegyülnie egymással. Az áttöréshez sokkal több állatkísérletre, következésképpen sokkal több állatra lesz szükségünk, mint kezdetben kiszámítottuk. És főként sokkal több időre. Ez azért bosszantó, mert az adott probléma leküzdése után a készítményt még az immunrendszer számára is elfogadhatóvá kell tennünk, és meg kell oldanunk, hogy a szervezet csak megfelelő idő elteltével vesse ki magából. Márpedig ez sem lesz gyerekjáték. Most készülök megírni és elküldeni jelentésemet Svájcba. Lesújtó, hogy ismét csak rossz hírekkel szolgálhatok, de a kötelesség az kötelesség. Ámbár erős a gyanúm, hogy dr. Gábriel már rég tájékoztatta a PHARMAROX-ot. Egyébiránt ez a kiváló úriember már a legkevésbé sem iparkodik titkolni valódi funkcióját. És mintha ez nem volna elég, az a szemétláda Knorr az Intézettől szintén bejelentette, hogy meglátogat minket. A kollegiális kapcsolatok ápolása ürügyén akar személyesen is meggyőződni balsikeremről. írok, írok, pedig inkább sírhatnékom van. Bárcsak adna a Jóisten erőt, hogy kiverekedjem magam ebből a kutyaszorítóból. A minap befogadott csavargó itt ül az íróasztalomon, és áhítatos szemekkel bámul rám. Alkalmasint ő az egyetlen, aki megérti nyomasztó bánatomat, és kívüle talán még Ziebold. A többiek időközben furcsamód közönyössé váltak a projekt iránt. Hát persze, valamennyien 67

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál csúcsszakemberek, bármikor elhelyezkedhetnek egy másik cégnél vagy kutatóintézetben. Engem meg valószínűleg idiótának vélnek, amiért ilyen gyermeteg ötlettel foglalkozom. És tán nem is tévednek olyan nagyot. 1980. május 7. A tavasz síppal-dobbal-nádihegedűvel bevonult az épület mögött elterülő kertekbe, és szédítően tarka életre keltette mindet. A szakadatlanul sugárzó napfény meg a tomboló illatfesztivál mindenkit jókedvre hangol. Nálam boldogtalanabb még sincs a földtekén. Ma reggel újabb kísérletet hajtottunk végre tíz állaton. Az eredmény: minden eddigit felülmúló kudarc. Az alanyok különböző testrészein nagy, szétnyíló sebeket ejtettünk. Ezeket bekentük a „lötyivel", majd sebészfogóval szorosan összefogtuk. Irtózatos volt! A sebszélek először csakugyan összetapadtak, de aztán a keverék másodpercek alatt behatolt a húsba, és ragacsosra, rojtosra marta. A sebek egyre terjedtek, végül a kiömlő vér már teljesen összekeveredett a gennyező szövetekkel. Mire ez véget ért, mind a tíz állat kimúlt. Nem értem, fel sem tudom fogni az egészet. Ez egyszerűen ellene mond minden logikának. Hiába sikerült megoldanunk az aciditás problémáját, a készítmény semmiképpen nem akar megférni az élő sejtekkel. Úgy hatalmába kerített a szégyen, a düh, a kétely magam iránt, hogy minden porcikám reszket. Legszívesebben vakulásig folytatnám most a kísérletezést, de fogalmam sincs, mivel igazolhatnám magam a munkatársaim előtt... 23.25 Mióta a többiek elmentek, egy üveg vörösborral vigasztalom magam. Közben szüntelenül a probléma megoldásán töröm a fejem. Pedig semmi értelme a töprengésnek, tudom, hogy a koncepciómban sehol nincs hiba. Éppen ezért most rögtön nekivágok egy újabb kísérletnek. Bár senkinek nem tartozom számadással, ezt mégis titokban kell elvégeznem, mert, őszintén szólva, magam sem tudnám elfogadhatóan megindokolni. Félek, hogy szegény csavargóm fog ráfizetni. 2.30 Csoda történt! Ment, mint a karikacsapás! Jó, ez így talán túlzás, de a kísérlet az eddigi jelek szerint valóban sikeresnek nevezhető. Miközben a jelentéktelen műtétet végeztem, hirtelen felötlött bennem, hogy voltaképpen mi keresnivalóm van éjnek idején a műtőben? Szinte bűnözőnek éreztem magam, egész tevékenységemet értelmetlennek, sőt eszelősnek láttam. Eleve nem számítottam sikerre. Inkább olyan volt ez, mint amikor egy dacos gyermek kétségbeesetten fellázad a mindenható apa ellen, jóllehet tudja, hogy semmi esélye vele szemben. És akkor... Miután leberetváltam a csavargót, beadtam neki egy izomlazító injekciót. Kinyújtott végtagokkal a műtőasztalhoz rögzítettem, majd mintegy tizenöt centiméter hosszan felmetszettem a hasát. Szánalmasan nyávogott és morgott, mindenáron meg akart harapni. Mielőtt a seb igazán vérezni kezdett volna, lekezeltem a készítménnyel. Mutató- és hüvelykujjammal összeszorítottam a széleket, és mielőtt észbe kaptam volna, megtörtént a csoda: tüstént összetapadtak. Úgy elképedtem, hogy a látványt afféle csalóka álomképnek véltem, az 68

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál érzékeimet, bevallom, kissé elködösítő, áldott vörösbor szülte látomásnak. Ettől egy szempillantás alatt kijózanodtam. Ezer kérdés nyüzsgött a fejemben, de ez a rég áhított diadal sokat levont jelentőségükből. Vajon miért hatott most ugyanaz a készítmény, amely alig tizenhat órával ezelőtt még csődöt mondott? Az adagoláson múlnék a siker? Vagy a munkatársaim dolgoztak trehányul? Letelepedtem egy székre, rágyújtottam, és figyelmesen szemléltem páciensemet, aki szemlátomást maga is meglepődött döbbenetesen gyors gyógyulásán. A következő másfél órában kitakarítottam a műtőt, és görcsösen igyekeztem leszállni a boldogság fellegeiből. Aztán még egyszer megvizsgáltam a sebet. Valamicskét szétnyílt, de ez elhanyagolható, hiszen csak a fejlesztés elején állunk. A biztonság kedvéért összevarrtam, majd ketrecbe tettem a pácienst. Hüledezve meredt rám, mintha azt kérdezte volna, mit jelent ez az egész. Halkan ránevettem, és már éppen ki akartam menni a helyiségből, amikor eszembe jutott, hogy a páciensnek voltaképpen még neve sincs. Rövid mérlegelés után a névadás klasszikus módszerét választottam: elkereszteltem barátomat és segítőtársamat „Claudandus"-nak. 1980. május 10. A team hanyag nemtörődömséggel fogadta az eredményt. És nem azért, mert Claudandust tesztelésre használtam fel, hanem mert a hátuk mögött tettem. Szakasztott, mintha csak afféle kis vegyészlaboráns volnék, akinek még a lombikok elmosogatásához is engedélyt kell kérnie. Nem vesznek komolyan, még most sem. Ez a baj gyökere. Bizonyára van valami az arcomban, a viselkedésemben, az egész lényemben, ami arra készteti az embereket, hogy kételkedjenek a tekintélyemben, ha ugyan volt egyáltalán ilyesmim valaha is. De mindegy, ezen már nem bánkódom, az egyetlen, ami számít, a „lötyi". Claudandus ragyogóan kiheverte a műtétet, többnyire alszik. Most már csak azt kell kivárni, hogy az immunrendszer kellő időben veti-e ki a ragasztót. Az állat hasát kellemetlen ízű anyaggal permeteztem be, hogy ne nyalogassa a sebet, és főként ne harapdálja át a varratokat. Néhány héten belül több állaton megismételjük a kísérletet, és pontosan ugyanúgy hajtjuk végre, mint én azon a csodálatos éjszakán. A győzelem ritkán jár egyedül — eljött hozzánk az a félkegyelmű Knorr, és rémséges látogatása teljesen simán zajlott le, nem is kárörvendezhetett. Utóvégre meg tudtuk mutatni neki Claudandust. 1980. június 1. Az őrület határán állok. Úgy látszik, mégsem történt meg a nagy fordulat, amelyet felfuvalkodottságomban véglegesnek hittem. Öt állaton hajtottuk végre a kísérletet, egyiknél sem sikerült. Nemcsak hogy nem hatott a keverék, de valami érthetetlen okból meggátolta a természetes véralvadást is, így hát az állatok nyomorúságosan elvéreztek. Szörnyű gyanú vert fészket bennem. Már csak azt várjuk, hogy Claudandus műtéti sebe begyógyuljon. Aztán kénytelenek leszünk megint „kinyitni". 1980. június 14. Úgy van, ahogy gyanítottam. Claudandus valamiféle mutáció. De sejtelmünk sincs, mi az, amiben különbözik a többi állattól. Génstruktúrájának valamelyik tényezője azonban gondoskodik arról, 69

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hogy szervezete akadálytalanul felszívja a „lötyit". Ma az állat végtagjain eszközöltünk különféle hosszúságú és mélységű bemetszéseket. Apróbb műtéteket végeztünk belső szervein is. A keverék alkalmazása után olyan kitűnően záródtak be a sebek, hogy ezúttal még a biztonsági varratoktól is eltekinthettünk. Ezt követően végrehajtottuk ugyanezt a kísérletet egy másik állaton, tökéletes kudarccal. Már az alany összefoldozgatásával sem vesződtünk, azonnal elaltattuk. Még szerencse, hogy köztünk van Gray, mivel a kutatás szétzilált menetének fő iránya a továbbiakban a genetika. Tömérdek vizsgálatot kell végeznünk, hogy kiderítsük Claudandus „titkát". Emellett természetesen a többi állatkísérletet is folytatjuk. Rettenetesen aggódom, mert kétségessé vált a siker, és emiatt a PHARMAROX esetleg azzal a gondolattal játszik, hogy elhatárolja magát a kutatásoktól, sőt talán teljesen ki is száll. Mi lesz velem akkor? Az Intézetbe semmiképpen sem megyek vissza, annyi szent! 1980. július 2. Gray és Ziebold minden idejüket Claudandus génanalízisének szentelik, már amennyire ezt szerény eszközeink lehetővé teszik. Igazán nem irigylésre méltó a szegény állat, hiszen elképzelhetetlen kínokat kell kiállnia. Szakadatlanul veszik tőle a szövetmintákat, injekciózzák, fájdalmat keltő szereket adnak be neki, műtéteket végeznek belső szervein. Még ránézni is siralmas. Mivel túlléptük már a rendelkezésünkre álló idő felét, óriási erőfeszítéssel kell dolgoznunk. Hátborzongató rutinná vált, hogy naponta csaknem tucatnyi állatot vágunk fel, varrunk össze, nyomorítunk meg vagy altatunk el. Ráadásul Rosalie is egyre gyakrabban veszekszik velem az italozás miatt. Ez a nő sehogy sem érti meg, hogy a feszültségtől, a csüggedéstől kis híján felrobbanok, és legalább éjszakánként ki kell eresztenem kicsit a gőzt. Soha nem voltam rabja az alkoholnak, még szabad időmben sem ittam. A vörösbort tulajdonképpen csak ínyencségből kedveltem. De az utóbbi hónapokban egyedül a szesz képes stimulálni az érzékeimet, a szesztől tudok tisztábban gondolkodni, a szesz nyújtja a nélkülözhetetlen enyhülést. Ez az, amit Rosalie nem képes megérteni. Megértett egyáltalán valaha is valamit? Például a munkám jelentőségét, az álmaimat, meg azt, hogy értelmet próbálok adni az életemnek? Igazság szerint két ember akár egy örökkévalóságig élhet egymással anélkül, hogy igazán ismerné, megértené egyik a másikát. Keserves felismerés, szomorú, szomorú, mint itt minden. 1980. július 17. Nem haladunk, egy lépést sem. De voltaképpen nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy a munkatársaim egyre kedvetlenebbül, egyre kelletlenebbül folytatják a kutatásokat. Úgy tetszik, a fiataloknak, kivált a feltörekvőbbjének, van egy hatodik érzéke, amely tévedhetetlenül megszimatolja a kudarcot, és még a szakadék előtt leugratja őket a rossz lóról. Bár nagyon iparkodnak színlelni, szorgosan végzik napi munkájukat, kötelességtudóan nevetnek a tréfáimon, és a legjelentéktelenebb eredményt is áttörésként ünneplik, csak a vak nem látja rajtuk, hogy már rég beléjük fúródott a rezignáció, a reménytelenség bénító nyila. Hogy lehetnek fiatal emberek ilyen 70

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál állhatatlanok, ennyire gyengék? Hát nem tudják, hogy nagy dolgokat csak nagy merszű, nagy szívű ember alkothat? Ennek az egész szomorú históriának mindössze egyetlen kellemes mellékvonatkozása van. Minél többet foglalkozom ugyanis az állataimmal, minél többet tudok meg róluk, annál jobban elbűvölnek. Mindegy, mi lesz a kísérletek vége, eltökéltem, hogy utána teljesen felhagyok a kutatói munkával, sőt valószínűleg nem is dolgozom többé. Kizárólag a kis dögök szigorúan tudományos tenyésztésével foglalkozom majd, ami fölöttébb kedves, amellett jövedelmező hobbi lenne. Őszintén szólva titokban már el is kezdtem. 1980. augusztus 4. Három jó hír egy napon. Már hivatalosan is értesítettek. Ma reggel az íróasztalomon találtam a PHARMAROX levelét, amelyben Geibel közli, hogy a kutatásokra a továbbiakban harmadával kevesebb pénzt folyósítanak. Az értelmetlen érvágás konkrét következményei: csaknem minden laboránsnő és egy biológusasszisztens elbocsátása, a fizetések csökkentése, drasztikus takarékoskodás a kísérleti állatokkal és különböző apróságokkal, amelyeknek hiánya még nehezebbé teszi majd amúgy is nehéz munkánkat. Ezek a garasoskodók pont a visszájáról fogják meg a dolgot. Éppen ebben a súlyos időszakban kurtítják meg a költségvetésünket, amikor tulajdonképpen még nagyobb anyagi támogatásra volna szükségünk. És mintha ez nem volna elég, Gray is felmondott. Feltevésem szerint nem akarja, hogy nevét később egy kudarccal kapcsolatban emlegessék, ami, elismerem, magas fokú intelligenciára vall. A harmadik katasztrófahír a fentiekhez képest ártalmatlanabb. Az állatorvosi hatóságok a pótlólag igényeltnél jóval kevesebb állatkísérletet engedélyeznek. Az eddigi létszám fenntartásához pedig azt kívánják, hogy részletes felvilágosítást nyújtsunk a bizottság tagjainak a kísérletekről, azaz ők is eredményeket akarnak látni. Mit szóljak ehhez? Mintha bizony nem is a PHARMAROX, hanem ezek a bölcsek finanszíroznák a kutatást. Persze, jól tudom, ki rejtőzik e mögött a veszélyes aljasság mögött: Knorr és cinkosai. Mivel nincs más lehetőségük szabotálni a munkámat, így próbálkoznak. Éjszaka van, két óra. Az épületben füllesztő a hőség. Megint részeg vagyok, és mintha minden érzés kihalt volna belőlem. Épp az imént jártam az állatőrzőben, hogy utánanézzek pácienseimnek és vizet adjak nekik. Leborotvált bőrükön mindenütt rút, nagy hegek éktelenkednek. Sajnálatos módon néhányukat meg is kellett csonkítanunk, de hát nem volt más választásunk. Claudandus van a legrosszabb állapotban, akinek genetikai kódját máig sem sikerült megfejtenünk. A számtalan kísérlet következtében valóságos szörny lett a szerencsétlenből. Most alszik, de álmában is nyög a fájdalomtól. Ha végül mégis bekövetkeznék a csoda, emlékművet állítok neki. A készítménynek a „Claudandus" nevet adom. 1980. augusztus 23. Ma rászántam magam. Hajnali háromkor ötlöttek a szemembe, amikor a jókora adag szőlőlétől kissé kábultan a kocsimhoz tántorogtam. Csaknem minden kapuban ott ültek ezek az excentrikus teremtmények, ki-ki őrizte a saját területét. Kifejezetten éjszakai állatok lévén, éjféltájt hajtja ki őket az ösztön. Ilyenkor övék a város. A szó 71

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál szoros értelmében birtokba veszik. Hirtelen az a képtelen gyanúm támadt, hogy úgy érzik, különbek nálunk, embereknél, és csupán a megfelelő időpontra várnak, hogy átvegyék a hatalmat. Valahogy a húsevő növényekről szóló történet jutott eszembe, amelyet palánta korában visz haza valaki, szeretettel ápolja, gondozza, mígnem egy szép napon a hatalmasra fejlett kedvenc felfalja az egész családot. Fáradtan ténferegtem fel-alá, amikor hirtelen megpillantottam két jól fejlett példányt az egyik kertfalon. Olyan filozofikus képet vágtak, mintha a világegyetem végtelenségén elmélkednének. Mulattatott a gondolat, de ugyanakkor az is felvillant bennem, hogy milyen kevés a kísérleti állatunk, mennyi bosszúságunk van az állatorvosi hivatallal. Semmilyen bűnt nem láttam abban, amire rászántam magam. Nem töprengtem sokáig, hónom alá kaptam a két filozófust, visszafutottam a laborba, és bezártam őket egy-egy ketrecbe. Bőszen prüszköltek-fújtak rám persze. Holtbiztos, hogy már nem a világegyetem végtelenségén elmélkedtek. Most itt ülök, és a képzeletbeli bírót faggatom magamban: bűnöző lettem-e, amiért eltulajdonítottam két élőlényt egy olyan kísérlet céljára, amelynek sikerétől számtalan ember, sőt állat élete függhet? Aljas gonosztevő vagyok, mert ilyesmire vetemedem a tudomány kedvéért? De a bíró hallgat a fejemben, nem válaszol. És ez rosszabb, mintha elítélne. Mert nem a bíró némasága az, amitől megfagy bennem a vér, hanem az áldozatoké. 1980. szeptember 15. Menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról. Ma Ziebold köszönt el tőlünk. Az elfogadható magyarázattal is adós maradt, sikeresen kibújt alóla. Az irodámban lezajlott szomorú búcsúzkodás során mindvégig rébuszokban beszélt. Csakhogy én időközben a rejtvényfejtés világbajnoka lettem, és pontosan értem a célzásokat meg a féligazságokat. A bőrömön érzem, hogy itt mindenki összeesküdött ellenem, és csupán azt várják, hogy a sárba tiporhassanak. Valószínűleg már eleve megtervezték a balsikert. Kíváncsi vagyok ugyanis, mért hagyta faképnél Ziebold olyan készségesen az Intézetet, hogy beálljon hozzám. Előzőleg soha nem adta jelét, hogy rosszul erezné ott magát. Amikor elmondtam neki, mit tervezek, azonnal ráharapott, legalábbis így képzeltem akkor naivságomban. De azóta sokat tanultam. Ma már tudom, hogy kutatásomat az első pillanattól kezdve szabotálják. Mégiscsak különös, hogy mindeddig egyedül én értem el egy kis haladást. Igen, csakis ez lehet az igazság. Ki akarnak készíteni. Feltehetőleg a telefonomat is lehallgatják. De úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Állhatatosán kitartok itt a keserű végig. Hagyjanak csak el valamennyien. Nincs szükségem senkire. 5.20 Az a gyanúm, hogy Rosialie is egy húron pendül velük. Mi egyébért tenné pokollá az életemet a szüntelen szemrehányásaival? Csakis hogy felőrölje a lelkierőmet, és megbénítson a munkámban. Épp ezért nem is megyek többé haza. Amúgy is csak buta szokás az egész. Amellett éjszakánként kísérleti állatokat kell organizálnom. 1980. szeptember 29. 72

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Ma olyan verekedés volt a laborban, hogy akár filmre is vehették volna. Jó néhány tiplit összeszedtünk, Knorr, Gábriel meg én. Soha nem vádolhattak erőszakoskodással, de még egy Ghandi is vöröset látna, ha ilyen pimaszságokat kellene eltűrnie. Délelőtt, amikor a szokáshoz híven végigjártam az épületet, rajtakaptam dr. Gábrielt, aki a laborban a minden előzetes bejelentés nélkül beállító Knorrnak mutogatta kísérleti naplóinkat. Gondolom, minden titkunkba beavatta, olyan hajbókolással, mintha nem is én volnék itt a főnök, hanem az a félkegyelmű. Bizalmas susmutolásuk láttán elöntötte fejemet a vér. Nekik rontottam, és vaktában csépelni kezdtem őket. A két rohadt kém persze védekezni próbált, de a megszállottak ereje költözött belém, és úgy eltángáltam őket, hogy csak az odacsődülő asszisztensek és laboránsok tudtak bennünket szétválasztani. Jó lecke volt ez nekik. Legalább tudják, hogy torkig vagyok a szabotázzsal, és ha kell, az életem árán is megvédem a laboratóriumomat! 1980. október 17. A svájciak levél- és telefonterrorjára már nem is reagálok. A pénzfolyósítást rég beszüntették, csak a labor fenntartási alapköltségeit fizetik, kívülem mindössze két laboránsnő meg egy biológusasszisztens dolgozik az épületben. A legarcátlanabb értesítést ma reggel kaptam. Közölték, hogy januártól leváltanak, Knorr lép a helyemre. Maradéktalanul igazolódott tehát a gyanúm, hogy a projekt az Intézettel folytatott ocsmány, titkos intrikák áldozata lett. Az én dolgom csak az volt, hogy elvégezzem az alapkutatást a PHARMAROX-nak. Aztán le is út, fel is út. A sikert majd Knorr zsebeli be, az undorító dögkeselyű. Csakhogy nem számolnak az ellenállásommal. Pedig ha jönnek, fegyverrel fogadom őket. Hiába próbálják kiszimatolni a szándékaimat, felőlem akár az egész épületet telirakhatják lehallgató poloskákkal, küldözgethetik utánam a kémeiket a fekete limuzinokban. A maradék népségnek is felmondtam, a jövő héttől tehát teljes nyugalomban, egyedül dolgozhatok. Szarok a pénzükre, szarok a személyzetükre. Nincs szükségem senkire! Csak tudnám, mit jelentenek azok a különös képletek, amelyek felvillannak néha a falakon. November Isteni dolog egyedül dolgozni! Tetszésem szerint felhangosíthatom a rádiót, ihatok, amennyi jólesik, azt csinálok, amit akarok. A kémek szabotázsakciói nélkül sokkal gyorsabban haladok, csak arról nem szabad egy pillanatra sem megfeledkeznem, hogy szigorú megfigyelés alatt tartanak. Különben miért bocsátanak rendelkezésemre EZEK a labort? No persze, mindennap kapok TŐLÜK egy levelet, amelyben felszólítanak az épület elhagyására. De ŐK mégsem küldik rám a rendőrséget. Vajon miért? Pontosan tisztában vagyok sötét terveikkel. ŐK azt akarják, hadd kísérletezzen az őrült, míg meg nem találja, amit keres — és amit ŐK keresnek. Közben változatlan lelkesedéssel organizálom az állatokat. Egyébként is, egyedül ők képesek méltányolni a munkámat. Milyen bátran, önzetlenül bocsátják rendelkezésemre kis testüket, milyen 73

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hálásak azért a kevéske táplálékért, amit kapnak, és milyen értéktelennek tekintik életüket ahhoz a felbecsülhetetlen szolgálathoz képest, amit a tudomány számára tesznek! Átlagban hét állatot használok el naponta. Mivel a keverék még most sem rendelkezik ragasztó hatással, gyakorlatilag egész álló nap operálok. Sorra próbálkozom mindenütt: a nyakon, a végtagokon, a zsigereken, az izmokon, a szemen és így tovább. Hála mesterien kiagyalt tenyésztési programomnak, néhány nőstény lekölykezett, jócskán van tehát készletem. Persze a legbehatóbban Claudandusszal foglalkozom, bár továbbra is vonakodik elárulni titkát. Most mindenesetre egy kis szünetet kell tartanom, hogy kitakarítsam a labort. Már förtelmesen bűzlik a vértől meg a döglött állatoktól. November Rosalie, szegény Rosalie-m, ne aggódj értem, te bátor asszony. Milyen sokáig álltái a kapu előtt, és csöngettél, csöngettél. Nem engedtelek be, bár az ablak mögül titokban figyeltelek. Világosan láttam, milyen gondterhelt, szomorú az arcod. Ne félj, férjed, aki téged szeret legjobban a világon, visszatér hozzád, mihelyt befejezi művét, és akkor minden úgy lesz, mint valaha. Mint valaha? Nemigen emlékszem már, milyen volt valaha. És úgy általában is nehezemre esik tisztán végiggondolni valamit, azt sem tudom már, nappal van-e vagy éjszaka. Ó, Rosalie, tudsz-e arról, hogy a vérnek valami mágikus vonzereje van, és hogy az emlősállatok teste csaknem ugyanolyan, mint az emberé? Senkinek sem volna szabad ilyen intenzíven foglalkoznia vérrel meg felvagdosott testekkel, mint én teszem már régóta, mert ez megzavarja az ember fejét. Az ember nem tud elaludni, és ha mégis, jönnek azok a szörnyűséges rémálmok, amelyekben a felvagdosott testek életre kelnek, és vádlón mutogatják tátongó sebeiket, és üvöltenek és üvöltenek: Ragaszd össze! Ragaszd össze! Te azonban nem tudsz, nem vagy képes semmilyen sebet összeragasztani, mert a ragasztód újra meg újra csődöt mond. De a csupa seb kis testek annál harsányabban üvöltik: Ragassz! Ragassz! Tüntesd el a sebeinket! És akkor hirtelen felriadsz, ordítva, verítékben úszva, de a valóság sohasem nyújt vigaszt vagy enyhülést, hiszen a felvagdosott kis testek ott hevernek melletted, és csupa lucsok vagy a vérüktől. Számtalan változata van a pokolnak, Rosalie, és már halálunk előtt megnyílik előttünk valamennyi. Kérdezd csak meg Claudandust, ő bizonyíthatja neked. Sokszor elüldögélek a ketrece előtt, és órák hosszat, néha egész nap szemlélem. Szenvedései során nagyon megváltozott, és nemcsak fizikailag. Olyan mindentudóan, olyan gyűlölettel mered rám, mintha ember volna. Igen, van valami emberi abban a homályos, komor tekintetében. Azt hiszem, elveszítette az ártatlanságát. Teljesen tébolyult már, de néha az az érzésem támad, hogy szólni akar hozzám. De vajon mit kíván mondani nekem? Kínjait szeretné felpanaszolni? Vagy irgalomért könyörögne? Nem, nem, nem vehetem ezt figyelembe. Utóvégre tudós vagyok, olyan emlősállat, aki képes felmérni önmagát. Rosalie, imádott feleségem, összekerülünk még, hidd el nekem. Gyönyörű lesz az életünk. Megkapom a Nobel-díjat, és állandóan szerepelni fogok a tévében. Vadidegen emberek gratulálnak majd az 74

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál utcán, és páciensek tömegei hálálkodnak. Köszönjük, Preterius professzor, köszönjük, köszönjük a CLAUDANDUS-t, mert ez a ragasztó mentette meg mindnyájunk életét. Még az állatok is köszönetet mondanak. Köszönjük, Preterius professzor, ön felvagdosott és ismét összeragasztott minket. Köszönjük önnek! Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük!... November Jöjj, Claudandus, légy vendégem, Hadd lám, mi lakik benned mélyen. Tátongó sebhely, genny meg a vér, Felvágnom téged könnyű kenyér. Egy van csupán, amit nem tudhatok: Bundád alatt, mondd, mi a titok? Julius Preterius professzor Az úttörő jelentőségű testszövetragasztó, a CLAUDANDUS feltalálója 1981-ben a biológiai Nobel-díj kitüntetettje — incredibilis vis ingenii — Fekete, fekete december Nem ragaszt! Soha nem is fog ragasztani! Szakadatlanul ezt sikongatják felém a szellemek is, az áttetsző, csillámló állatszellemek, amelyek műtét közben szoktak cikázni körülöttem. Tűnjetek el! Kotródjatok, nyavalyások! De hiába bődülök rájuk, tovább keringenek a műtőasztal körül, és kinevetnek nyivákoló hangjukon. Beleköltöztek a keverékbe is, azért marad hatástalan. De én eltökélten, konokul folytatom a kísérletezést, senki és semmi nem téríthet el. Minthogy már gyenge vagyok a kísérleti állatok beszerzéséhez, kizárólag a saját tenyészanyagomra támaszkodhatom. Kitűnően beválnak. Feltett szándékom, hogy kitenyésztek egy még soha nem látott, egyedülálló fajtát. Egy szuperfajtát! Igen, ez a Kolumbusz tojása. Vajon Claudandus képes-e még utódokat nemzeni? Az Úr 1980. esztendejében Szétdarabolt zsigerek, kiszúrt szemek, levágott farkak! Össze lehet ragasztani egy lenyisszantott fejet a törzzsel, professzor úr? Próbáljuk meg, kedves kollégák! Vissza lehet ragasztani egy lefűrészelt mancsot úgy, hogy a szerencsétlen állat ne sántítson, Preterius professzor? Próbáljuk meg, igen tisztelt Nobel-díj-bizottság! Professzor úr, úgy véli, hogy az ön szövetragasztójával össze lehet foltozni egy sérült állatot, amellyel frontális kocsiütközést szimuláltak? Halvány sejtelmem sincs, nagyra becsült tévénéző. De megpróbáljuk. Takarodjatok, szellemek! Hagyjatok békén, ti ördögök! Hiszen én csak jót akartam! Ma megszólalt! Igen, Claudandus beszélt velem. Lenyűgöző, nem? Egy állat, amelyik beszélni tud. És én fedeztem fel! Holtbiztos, hogy ezért megkapom a Nobel-díjat. De hát mit mondott, mit is mondott? Hogy is volt csak? Nem, nem emlékszem. Olyan halkan és komolyan beszélt, szinte szigorúan. Nincs 75

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál semmi humora ennek az állatnak. Nem azt mondta, hogy engedjem ki a ketrecből és küzdjek meg vele? Lehet, hogy ezt mondta? Jaj, úgy összemosódik minden a szemem előtt. A labor lassacskán eltűnik valami rózsaszín felhőben. Meg kell mentemen Claudandust!

76

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Hetedik fejezet A feljegyzései vitán felül roppant érdekesek, professzor úr, de mi köze ennek a rémtörténetnek az én ártatlan fajtársaimhoz, akik egy szép napon arra ébredtek, hogy félelmetes nyílás tátong a nyakukon, amelyet még az ön csodaragasztója sem gyógyított volna meg? — De hát ez egyszerű, kedves Félix barátom. Mint tán emlékszik, felejthetetlen laboratóriumi működésem utolsó hónapjaiban minden erőmet a maga fajtájának nemesítésére fordítottam. Nos, sikerült kitenyésztenem egy titokzatos „szuperfajtát", amelynek vadászösztöne azonban kissé meg keveredett. A maguk negyedét jelenleg valamelyik ivadékuk cserkészi át szabályos időközökben, és amilyen hibbant, minden elébe kerülő nyakszirtet átharap. Tébolyítóan izgalmas megoldás, nemde? — Professzor úr, ez a kijelentés merő ostobaság! Ön, úgy látszik, csakugyan erősen hajlamos elkoptatott horrormotívumokhoz folyamodni, ezt már kutatási kudarcának esetéből is leszűrhettem. Ez a „szuperfajta"-dolog egyszerűen ökörség. Először is egy speciális, pláne rendkívül különleges fajta kitenyésztéséhez igen hosszú időre, illetve a szelektálandó állatok számos generációjára van szükség. Ön pedig éppenséggel időhiányban szenvedett. Másodszor pedig, noha a napló valóban utal valamiféle korlátlan képességekkel rendelkező fajta kitenyésztésének vágyára, szót sem ejt holmi gyilkológép megteremtéséről. És harmadszor, ha netán feltételeznénk is azt a merőben valószínűtlen lehetőséget, hogy a gyilkos fajta csakugyan létrejött, nyilvánvaló, hogy a labor bezárásával a nemesítés véget ért, és az állatok azóta ismét elvadultak. Szíveskedjék tehát megkímélni a dajkameséktől, és rukkoljon ki az igazsággal! — Mi tagadás, csakugyan lódítottam. De most végképp igazat mondok. Hegyezze tehát jól azt a szőrös fülét, és figyeljen. Bevallom, hogy én vagyok a gyilkos! Mint tudja, az 1980. év végén bekövetkezett eseményekre csak meglehetősen tétován célozgat a napló. Ezen már el lehet spekulálni, ugyebár? Bizony, bizony, tudományos munkásságom vége felé már eléggé begolyóztam. Az örökös töprengés a „lötyiről", a maguk fajtájáról és kivált Claudandus génszerkezetéről végül teljesen megfosztott az eszem maradékától is. De nem árt, ha figyelembe veszi, mi váltotta ki pszichózisomat. Az, hogy túlságosan is behatóan foglalkoztam a maga fajtájával. Mondhatni, belebolondultam magukba. Hogy rövidre fogjam, életem döntő kudarca után nem kerültem sem elmeosztályra, sem koporsóba. Épp ellenkezőleg, a legjobb skizofrén egészségnek örvendek, és mint az Operaház fantomja, állandóan itt sompolygok a negyedben, hogy sorra leöldössem a felidákat. Hogy miért? Nos, mert őrült vagyok, teljesen őrült, érti? És közveszélyes! Persze fölöttébb ügyesen álcázom magam, kínosan igazodom az állatok viselkedési formáihoz, és fajspecifikus módszerrel, vagyis nyakszirtharapással nyírom ki áldozataimat. Hát nem zseniális? — Azt hiszem, professzor úr, ön bolondabb, mint hiszi, mert, úgy látszik, már teljesen képtelen féken tartani a fantáziáját. Csak nem várja el tőlem komolyan, hogy bedőljek ennek az Operaház fantomja című zöldségnek? Nézze, az ön hazugságait gyerekjáték leleplezni. Tegyük 77

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál fel, hogy miután bedilizett, csakugyan berendezkedett valami fantomlétre, hogy megdolgozza a magamszőrűek grabancát — de ez ugyancsak bugyuta és logikátlan feltételezés. Mert mondja, hol bujkál azóta? Miből él? Utóvégre nyolc esztendő telt el időközben. Sosem volt beteg? Maga nem apró állatka, valaki biztos látta magát, amint éjszakánként ártatlan felidákat hajkurászott, alkalmasint négykézláb. Ráadásul ön a jelek szerint teljesen becsavarodott, ami kizárja, hogy végre tudjon hajtani ilyen bonyolult és kitartást igénylő cselekményeket. Nekem viszont volna egy más elképzelésem. Ön olyan kísérleteket végzett Frankenstein-laboratóriumában, amelyeket még az állategészségügyi hatóságok is vonakodtak engedélyezni. Mint fél szemmel is meggyőződhettem róla, a betiltott kísérletek élő bizonyítékai a mai napig szabadon futkároznak a negyedben. Hogy az ön háborult kutatóremetésdijének végső szakaszában valamiféle, mondjuk úgy, zendülésre került sor, melynek folyamán a kísérleti nyulak kiszabadultak, arról Napsugár nevezetű, időközben szintén meggyilkolt, szeretett barátnőmtől értesültem, bár csak egy elmosódó álomkép leírása nyomán. Vitathatatlan tény, hogy az ön emberhez... helyesebben állathoz nem méltó kísérleteinek áldozatai még köztünk élnek. A PHARMAROX illetékesei azonban mindenáron meg akarták gátolni, hogy ez a végső soron trágyadombjukról sarjadt minősíthetetlen állatkínzást botrány nyilvánosságra kerüljön és összekapcsolják a nevükkel. Ezért az ilyen irányú kutatásokat végleg le is állították, noha eleinte azt tervezték, hogy ön helyett halálos ellensége, Knorr folytassa a dolgot. Amikor az uraságok későn ugyan, de észbe kaptak, hogy ön miféle ocsmányságokat művelt itt a felügyelet nélkül töltött hónapokban, ripsz-ropsz becsukták a labort, sebtében letépték faláról a táblát, és az egész „szövetragasztó hadművelet"-re a feledés sűrű fátylát borították. Néhány eltakarítatlan nyom azonban meglehetős fejfájást okozott az uraknak, annál is inkább, mert ezeket nem állt módjukban feltűnésmentesen elgereblyézni. Tudniillik, akik miatt az egész eltusolási akciót végrehajtották, szabadlábon kószáltak, esetleg rejtőzködtek a környező kertekben. Mi lesz, ha az emberek észreveszik ezeket a torzfigurákat? Nem gyanítanak majd valami kapcsolatot a szerencsétlen, megnyomorított jószágok és a titokzatos laboratórium között? Dehogyisnem! Következésképpen ki kell irtani minden kiszabadult állatot is. Ez a magyarázat sokkal elfogadhatóbban hangzik. — Hahaaa! A maga eszeveszett képzelőtehetsége még az én beteg elmémet is túlszárnyalja, kedves Félix. Csak nem hiszi komolyan, hogy helyettem a PHARMAROX bérgyilkosai öldösik itt sorra a barátait? Esetleg pláne négykézláb! Roppant mulatságos, igazán, roppant mulatságos. Maga pontosan beleesett a nekem állított csapdába. Engedje meg, hogy ízekre szedjem harmatgyenge hipotézisét. Először is megint csak az idő az, ami megcáfolja a logikát. Lehetséges volna, hogy az ominózus bérgyilkosok nyolc esztendő alatt sem boldogultak a megnyomorított kísérleti állatok kiirtásával? Csak nem képzeli, hogy egy PHARMAROX nagyságrendű vállalat nyolc évig vesződik ilyen hibbantsággal? Másodszor: ha a bérgyilkosoknak olyan rettenetesen fontos eltenni láb alól a betiltott kísérletek eleven bizonyítékait, mért hevernek szanaszét a hullák, mintegy közszemlére téve? És harmadszor, tisztelt Sherlock, a fő kérdés: Napsugáron kívül volt-e megnyomorított állat az áldozatok között? Nem volt? Hahaaa! Előbb 78

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál gondolkozz, aztán beszélj, miként a művelt humanista szokta mondani. Hahaaa! Hahaaa! Hahaaa!... Ilyesforma párbeszéd bontakozott ki a fejemben, miután befejeztem Július Preterius professzor naplójának olvasását, és szinte kényszeresen iparkodtam a gyilkosságsorozattal kapcsolatos következtetéseket levonni belőle. Nem volt ebben semmi különös. Tárgyilagos szemmel nézve persze semmilyen összefüggés nem mutatkozott a mostani gyilkosságok és az 1980-ban történt rémségek között, de ösztönösen megéreztem, hogy a két dolog feltétlenül összefügg. Már csak azért is, mert a naplóban leírt borzalmak olyan elképzelhetetlen méretűek voltak, hogy láncreakciójuk kétségkívül máig is tovább működik. A Gonosz a végtelenségig osztódó sejthez hasonlít; ha egyszer megszületett, mind több és több gonoszságot szül. Ez a világegyetem könyörtelen kvantummechanikája. Másfelől viszont csak egy szellemileg visszamaradott véglény nem vette volna észre, hogy a rejtélyes gyilkosságsorozat középpontja a fajtám. De nem csupán arról volt szó, hogy itt gyilkosok és legyilkoltak egyaránt fajtársaim, vagyis hogy elefántok nem szerepelnek a darabban. Nekem úgy rémlett, hogy van még itt valami más is, olyasmi, ami kizárólag velünk, felidákkal kapcsolatos. És éreztem, tudtam, hogy alighanem ez a valami vezet majd el a sóvárgott megoldáshoz. Bölcselkedés helyett talán illendőbb lett volna egy áhítatos percet szentelnem a megkínzottak és halottak emlékének, amelyet groteszk módon egyedül ez a penészes napló őrzött. De nem volt hozzá erőm. Zseniális detektívet játszani könnyebb, mint végiggondolni azt a földi poklot, amely a múlté ugyan, de nem múlt el. Semmi sem vész el a világon, minden megmarad. Sajnos — vagy szerencsére? Szép lett volna, ha felidézem gondolataimban a sajnálatra méltó Claudandust, aki a dráma végén valószínűleg elhalálozott. Igazán megkönnyezhettem volna szomorú sorsát, sírhattam volna azon, amit az életével műveltek, meg mindazon, amit a kellő testmagassággal, agyterjedelemmel és öntudattal rendelkező élőlények művelnek más élőlényekkel. Meg kellett volna gyászolnom az áldozatokat, de a tettest is, hiszen az egész történet arról tanúskodott, milyen kétségbeejtő volt és marad a világ, mennyire tökéletlenek a benne élők. Röviden, nem ártott volna mindezt megérteni, és megtoldani a saját kis szomorúságommal is. Ehelyett azonban pusztán gyűlöletet éreztem, leírhatatlan, mélységes gyűlöletet Preterius és átkozott fajtársai iránt. Aztán rájöttem, hogy Preterius túlságosan is tovatűnt, siralmasan képzeletbeli figura ahhoz, hogy tiszta szívből gyűlölni tudjam. A többiek pedig, akik odakinn emberi útjukat járják, mindenféle bárgyú tevékenységet folytatnak, és azt színlelik, hogy okosak, műveltek, divatosak, együttérzők, szellemesek, tehetségesek, mintha igazi emberek volnának, azok túlságosan is arctalanok, jelentéktelenek ahhoz, hogy kiérdemeljék értékes gyűlöletemet, így hát — alkalmasint nem is tudatosan — minden gyűlöletemet a bestiális gyilkosságok elkövetőjére összpontosítottam. Úgy éreztem, hogy ő legalább megfogható, elfogadható, és jó szimatom révén talán van némi esélyem elkapni. Lám, három megoldási lehetőséget is kiagyaltam, de mindháromnak akkora bökkenője volt, mint a templomtorony. Újra meg újra felidéztem magamban a napló minden sorát, az utóbbi napok minden lényeges és lényegtelen eseményét, oda-vissza pergettem lelki szemeim előtt, mint egy filmet, és megpróbáltam rákényszeríteni szürkeállományomat, hogy 79

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál összefüggéseket állapítson meg köztük. De hasztalan iparkodtam. Pillanatnyilag képtelen voltam újabb megoldásokat kiókumlálni. Hirtelen úgy éreztem, talán nem is lesz többé szükségem rá, mert mintha figyelne valaki. Nem tudtam pontosan, mennyi ideig tanulmányoztam a naplót, meddig elmélkedtem, de abban bizonyos voltam, hogy a figyelő szemek csak néhány perce bukkantak fel. Hát eljött a vég? Most én kerülök sorra, a hetedik? Úgy ugrott, nem is, röpült felém, mint egy távirányított rakéta. A szellőzőablakból lesett meg, amely a mennyezet alatt az alacsonyan fekvő kertre nyílt. Velőtrázó rikoltás hasított végig a levegőn. Az alattomos támadó csak úgy sivított röptében, és feltételeztem, hogy közben szélesre tatja cápapofáját. Mielőtt hatalmába kerített volna a bénító rémület, reagáltam. Villámsebesen oldalvást katapultáltam magam. Kong egyenesen a kivérzett patkányra fejeselt, csúnyán össze is mocskolta fehérlő mellkasát a vörös lével. De nem véletlenül kapta a nevét. A kínos malőr egy szikrányit sem csorbította sem dölyfösségét, sem ördögi agresszivitását. Alig zuttyant le, máris felpattant, és olyan vérfagyasztóan meredt rám, mint kobra a nyuszira. És röhögött, ami nála felért a fültépő üvöltéssel. — Hát nem megígértem neked, hogy egyszer még elbeszélgetünk négyszemközt? — tréfálkozott, miközben a patkányvér csak úgy csöpögött melléről a naplóra. — Halványan emlékszem — feleltem. — Miről is akartál beszélgetni? A nesztelen becserkészésről? E téren egész sereg tippet tudnék adni. Hja, kérem, én is szeretem a tréfát. — Jaj, de vicces — mosolygott szelíden, akár egy hóhér. Lassan, nagyon lassan körözni kezdtünk egymás körül. — Különben is nagyon mókás alaknak látszol. Vagy mondjam inkább, hogy finom kis alaknak? Mindjárt észrevettem, hogy szörnyen nagyra tartod magad, te öntelt divatbáb! Ugye, így mondják? Ezeket a rafinált kifejezéseket biztos jobban ismered, mint én. Ami engem illet, a durvábbját jobban szeretem. — El is tudom képzelni rólad — vágtam vissza. Kong észrevétlenül szűkebbre vonta a kört, és még hipnotizálóbban meredt rám. Csupán arra várt, hogy valami halvány jelét adjam gyengeségemnek és egy pillanatig fordítsam el róla a szememet. Akkor aztán rám rontott volna, és a nyakamba vájja tépőfogát. De gyengeség helyett kápráztató öntelt-divatbáb-mosolyommal ajándékoztam meg, a lekicsinylő gúny és a tartózkodó fenyegetés kifinomult keverékével. Bizonytalanságában kellett hagynom az ipsét, ez volt az egyetlen hatásos taktika. — Na persze, hiszen te vagy az, aki itt a mocskos munkát végzi, nem igaz? — folytattam. — Hiába, valakinek fel kell áldoznia magát a jó ügy érdekében, rendet kell teremtenie a közösség szerkezetében. Különben összedőlne a világ. Mert a te jelszavad a rend, ugyebár? Te állsz a csúcson, alattad gyülekeznek a megfelelő rangsorban a többiek, akik tiszteletben tartják kívánságaidat, tűrik irányításodat, és belátják, hogy te vagy King Kong, a király. És ha a birodalmadba vetődik egy újonc, pláne afféle „öntelt divatbáb", mint én vagyok, mindenekelőtt el kell magyarázni neki a játékszabályokat, igaz? Amilyen önzetlen vagy, persze ezt a terhes feladatot is magadra vállalod. Pedagógiai tehetséged következtében pedig a legtöbben egy csapásra felfogják, 80

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál miféle házirend uralkodik itt: nevezetesen — hogy is mondtad az imént? — a durvábbja. De neked ez nem elég. Te azt szeretnéd, ha a jövevények mindjárt az elején megtanulnák a te tízparancsolatodat. Ezért rögtön kezdetben esedékes a legfontosabb lecke: ha nem engedelmeskedsz, fájdalmasan megbánhatod, olyan fájdalmasan, hogy talán soha nem leszel a régi. Jól fogalmaztam meg a tényállást? Kong lelkesen röhögött. Bizony, az igazi úriembert egy pillanatra sem hagyja el aranyos humora. — Igen, igen, igen, jól értetted, haver! Még soha senki nem fogadta ilyen megértéssel az elképzeléseimet. Te tényleg lángész vagy. Már csak ezért is örülök, hogy hamarosan belekóstolhatok a véredbe. Odakinn egyre erősebben tombolt a vihar. Világvége minőségű villámlással és dörgéssel szolgáltatott megfelelő kísérőzenét társalgásunkhoz. Kong mindjobban lassított, és veszedelmesen közel került hozzám. Lefoszlott róla a vigyor, előbukkant a primitív ripők pofája. Nekem sem maradt kedvem a tréfálkozáshoz. — Kong — mondtam komoran. — Nem gondolod, hogy ideje volna abbahagynunk ezt a gügye játékot, és komolyabb dolgokkal kéne foglalkoznunk? — Na persze. Például mivel? — A negyedünket hátborzongató csapások sújtják. Egymást érik a szörnyűségek. Naponta elpusztítanak, hidegvérrel lemészárolnak valakit közülünk. Egy szörnyeteg ólálkodik itt, és öldös minket nyakrafőre. Nem akarsz segíteni megkeresni ezt a háborodottat? — Fölösleges tovább keresgélned. Elárulhatom neked, ki az. — Igen? Kicsoda? — Hát én! A gyilkos itt áll előtted! — És mért gyilkolászol? — Hogy mért? Mert nagy volt a pofájuk, akár a tied. Primitívebb volt, mint képzeltem. Igazi Neander-völgyi. — Már ne is haragudj, Kong, de ezt nem eteted meg velem. Tudom ugyan, hogy nagy hányadék vagy, de nem taksállak gyilkosnak. Az indoklásod sem túl meggyőző. — Na várj csak, majd mindjárt meglátod, milyen meggyőző vagyok. — Nosza, rajta, barátom, ha már elkerülhetetlen. Mindazonáltal felhívom becses figyelmedet, hogy most nincsenek jelen azok a félmajom verőlegényeid. Vagy állod a sarat párviadalban is? — Tévedsz! — röhintette el magát, és diadalmas pillantást vetett a szellőzőablakra. A nyílásban mintegy vezényszóra, megjelent a Balambérok esőtől lucskos patkány pofája, és alattomosan vigyorogtak felém. Tudhattam volna, hogy egy tábornok nem megy csatába hadsereg nélkül. — Tisztességes ez így? — kérdeztem. Voltaképpen nem is kérdés volt ez, hanem merő filozófia. — Nem — vihorászott Kong. Gőze sem volt a filozófiáról. Fenn a szellőzőablakban a két koromfekete keleti összekacsintott, és ők is gúnyos kacajra fakadtak. Majd egymás után benyomakodtak a nyíláson, leugrottak a pincébe, és körülfogtak. Egy háromszög közepén találtam magam, a rejtélyesen vigyorgó Kong meg a Balambérok között. Egy csöppet sem érdekelt már, hogy voltaképpen mi okból akarják összemérni velem erejüket. Meglehet, valami rég esedékes szertartást szándékoztak csak elvégezni. Mindössze az volt szokatlan, hogy a tulajdon territóriumom kellős közepén akartak térdre kényszeríteni. 81

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Nyilván sosem lapozgatták a fajtánkról szóló, elegáns papíron kiadott drága szakkönyveket, különben tudatában lettek volna vétkes tévedésük jelentőségének. Megkezdődött a vad ütközet. Meglepetésszerű, másfél méteres ugrással kitörtem a Bermudaháromszögből az egyik papírhegy csúcsára. Támadóim úgy elvakultak a felgyülemlett dühtől, hogy nem koordinálták rohamukat, mindhárman egyszerre vetették utánam magukat, miközben én tovább szökelltem a legközelebbi szirtfokra. A hármas egy időben csapódott be, de hát a papírhágó keskeny volt, így aztán hiába vetették be hegymászó tudományukat, nem tudtak megkapaszkodni, és végül lebukfenceztek. Elsőnek ismét Kong tért észhez, lázasan betájolta magát, és máris ugrott utánam. Még a levegőben úszott, amikor leszökkentem a földre, ahol viszont a Balambérok lestek haragosan kitágult, bambán eszelős szemükkel. — Majd én elintézem! — ordította hisztérikusan Kong, aki közben kikötött a szirten. Csakhogy a Balambérok már rég az ereikben száguldó fölös adrenalin rabszolgái voltak, és nem tudták fékezni magukat. Sőt, a kancsalnak mintha még a szája is habzott volna. Egyszerre ugrottunk mindnyájan. A Balambérok felém süvítettek, én meg egyenesen szembevetődtem velük. Körülbelül fél méterrel a talaj fölött zúgtam el a két krakéler közt, mereven kinyújtott elülső mancspárral, kimeresztett karmokkal. Amint kétfelől elcikáztak mellettem, mancsaim könnyedén súrolták őket, minek során tisztesen felhasadt oldalt az irhájuk. Nem számoltam viszont Kong kiváló célérzékével. Mire a másik térfélen talajt fogtam, magasleséről egyenesen a hátamra került, és megpróbálkozott a nyakszirtharapással. Reflexszerű, lendületes mozdulattal leráztam magamról, és a sebeiket nyalogató keletiek közt a két és fél méter magasan nyíló szellőzőablak alá száguldottam. Két és fél méteres gátat átugrani úgyszólván képtelenség. De ezúttal egy szusszanásnyit sem tétovázhattam. Támadóim magukhoz tértek kábaságukból, és dühtől eltorzult pofával utánam iramodtak. Habozás nélkül felszökkentem a legközelebbi papírdombra, és onnan vaktában a szellőző felé vetettem magam. Nem volt más választásom, mint átevickélni a szűk nyíláson. A fájdalom tüzes lávája ömlött végig testemen, mivel, mint tartottam tőle, csakugyan nem sikerült hibátlanul az ugrás. A fejemet alaposan belevertem a szellőzőablak keretébe, és bal felől véresre horzsoltam a képemet. Épp hogy csak megkapaszkodtam elülső mancsaimmal. Citerázva csüngtem a kereten, közben a vérszomjas söpredék magasugrással versenyzett hátsó fertályomért, mintha az lett volna a bajnoknak járó husika. Mozgósítottam minden izmomat, annak keserves tudatában, hogy mi történne velem, ha lepuffannék, majd lassan, apránként felhúzózkodtam, és átgyömöszöltem magam a szellőzőlyukon. Kintről még visszapillantottam, és megállapítottam, hogy a pocsék film korántsem ért véget. Megmenekülésem láttán Kong és tányérnyalói máris lelkesen hágták a papírhegyeket, hogy a nyomomba szegődjenek. Otthagytam a szellőzőlyukat, és hanyatt-homlok rohantam a kertbe, ahol valóságos özönvíz fogadott. Úgy látszott, hogy az ég teljes készlete aznap éjszaka zúdul a földre. Ezt már esőnek sem lehetett 82

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál nevezni, maga volt az Atlanti-óceán. Másodpercek alatt bőrig áztam. Az esőcseppek olyan fájdalmasan döfködték a testemet, mint megannyi tőr. A sűrű zuhéban jóformán egyméternyire sem lehetett látni. Ráadásul szakadatlanul dörgött, villámlott, mintha eljött volna a végítélet. A szemközti falhoz loholtam, és nagy üggyel-bajjal felmásztam a tetejére. Odafenn egy kicsit kiszuszogtam magam, kiráztam a vizet a bundámból, és a szellőzőlyukat figyeltem. Sikerült nekik! Először Kong szuttyant ki, aztán a Balambérok, és máris száguldottak felém. A lucskos világvége szemlátomást nem izgatta őket. A kerteket itt-ott elöntő Niagarákban és árvizekben találomra és, mi tagadás, fejvesztve futottam egyre tovább és tovább. A faltopográfia diktatúrájának engedelmeskedve hol jobbra, hol balra kanyarodtam, mindannyiszor abban a hiszemben, hogy sikerült leráznom üldözőimet. De újra meg újra felbukkantak az eső fátyla mögött, újra meg újra boldogítottak fürgén mozgó körvonalaikkal, amelyek a legkevésbé sem árulkodtak kimerültségről. Végül hirtelen megálltam, és egy percnyi gondolkodási szünetet tartottam. Vaktában tovább menekülni értelmetlenség, döntöttem el, előbb-utóbb beleütközöm egy tűzfalba, ahol aztán reszketve várhatom, hogy beérjenek. A csalafinta, hogy ne mondjam zseniális megoldás, ha leugrom valamelyik kertbe, és ott szaporán felkutatok egy pinceablakot vagy egy félreeső, rozoga szaletlit. Bizonyára találok valami rejtekhelyet, ahol sebtében meghúzhatom magam, gondoltam. Bár a látási viszonyokat az eső erősen rontotta, az alattam elterülő kert módfölött alkalmatosnak tetszett a hadművelethez, mivel igen nagy volt. Egészen benőtték a minden szimmetria és felismerhető rendszer nélkül ültetett fák meg bokrok, amelyek közt műanyag kerti bútorok röpködtek a tomboló viharban. A közepén létesített mesterséges tavacska az eső következtében kilépett medréből, így jótékonyan megnövelte a beletelepített díszhalak életterét. A viharvert, ódon ház, amelyhez a kert tartozott, kísértetiesen sötétségbe burkolódzott, és volt valami baljós légköre. Az egészben csak az volt a bökkenő, hogy tartózkodási helyemről, vagyis a kertfal tetejéről nemigen láttam a fák meg a fal árnyékában a leszállópályát. De hát ennyi kockázatot vállalnom kellett. Ettől a pillanattól kezdve olyan szürreális események következtek, hogy így utólag szinte egy újabb rémálomnak érzem az egészet. Minden átmenet nélkül elragadott a rettenetek örvénye, elannyira, hogy az előzmények csak afféle gyatra előjátéknak hatottak. Nem sokáig haboztam, leugrottam a falról, és legnagyobb megkönnyebbülésemre puha, térdig érő fűben kötöttem ki. Semmi más vágyam nem volt, mint azonnal továbbiszkolni és valami menedéket keresni, de váratlanul egy hatalmas, hosszan tartó villámlás borította éles fénybe a kertet. Amikor megláttam, mibe botlottam bele hajszál híján, sóbálvánnyá dermedtem. Közvetlenül a mancsom előtt hevert, azúrkék szeme álmatagon bámulta a terhétől dühödten szabaduló éjszakai égboltot. Hófehér balinéz nőstény volt, fején, fülén, végtagjain és farkán a jellegzetes, leheletszerű barnás jegyekkel. Hosszú, selymes szőre, amely egyértelműen megkülönbözteti a sziámiaktól, az esőtől csúnya, nedves gubancokba tapadt, nyúlánk, kecses teste úgy festett, mint egy mosógépből kiszedett gyűrött ruhadarab. Finom, ék alakú ábrázatán 83

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál semmi sem árulkodott a nemrég elszenvedett kegyetlenségről, sőt, mintha a szokásosnál is közömbösebben szemlélte volna ezt a förtelmes világot. A nyakán tátongó hatalmas seb már rég nem vérzett, a hébe-hóba lecsurranó cseppeket nyomban elmosta a szakadó eső. De a legszívszorítóbb látvány előrehaladott vemhessége volt. Ázott hasán a szó szoros értelmében kirajzolódtak a szerencsétlen kis férgek körvonalai. A gyilkosságsorozattal kapcsolatos elképzeléseim váratlanul összeomlottak, akár a gondosan felépített kártyavár egy vigyázatlan mozdulattól. Ez a halott nem hím volt, hanem nőnemű. Meggyilkolása időpontjában nem tüzelt, hanem kölyköket hordott. Nem tartozott a „szabványkivitelhez", az európai rövidszőrűek óriásfamíliájához, hanem egy nemesen előkelő fajta tagja volt. Halála talán csak mélységes értelmetlenségében hasonlít a többi gyilkossághoz. Ilyen vadállati kegyetlenségeket mégis csak egy őrült, egy ámokfutó pszichopata követhet el, gondoltam. Hiszen ebből a válogatás nélküli mészárlásból a legjobb akarattal sem lehet valami „ésszerű" indítékot kiolvasni. A villámfény kihunyt, a balinézt ismét beburkolta a sötétség. De mivel már tudtam, hol hever, egész jól szemügyre tudtam venni. Most nem volt annyira ijesztő, mint a villám szembántó fényében, árnyékalakká vált. Teljesen megbénultam, a fülemet sem tudtam megrezzenteni. Csak bámultam, bámultam a halottat, akár egy váratlanul földre szállt istenséget, közben a zuhogó eső a pórusaimon át szinte a zsigereimig hatolt. Elfogott a remegés, talán egy kezdődő tüdőgyulladás jeleként. — Oda süss! A kicsike kipurcant. Biztos túl gyenge minőségű száraztápot zabál. Kong lihegve állt a kertfalon, és győzelmes vigyorral pislogott le rám. Háta mögött felzárkóztak a Balambérok, és utánamajmolták báva vigyorát. Láthatólag nem vették észre, mit találtam. — Igen — feleltem nagyon szomorúan. — Kipurcantam. De nemcsak én. — Még hülyéskedsz is? Kong leszökkent a falról, pontosan mellém. Két tányérnyalója buzgón követte. Kong változatlan vigyorral méregetett egy darabig. Aztán tekintete a halottra esett, és gunyoros ábrázatát hirtelen csupasz iszonyat öntötte el. Szeme kiguvadt, szája hangtalan kiáltásra nyílt. Szemlátomást a Balambérok is mélyen megrendültek, amit soha nem feltételeztem volna róluk. — Marcipán! — szakadt ki végül Kongból a féktelen zokogás. — Marcipán! Marcipán! Mit műveltek veled, kedvesem? Marcipán, drágám! Marcipán, szépségem! Istenem, Istenem, mit tettek veled? Jaj, szegény szerencsétlen! Gyönyörű Marcipánom!... Bőgött és zokogott, végigszaglászta a holttestet, eszeveszett indiántáncot járt körülötte, elkeseredésében csomóstul szaggatta a füvet. Egyéb érzelmi megnyilvánulásaihoz hasonlóan gyásza is irdatlan méretű volt. A hatalmas jószágnak végül teljesen elszállt minden ereje, leroskadt a halott Marcipán mellé, és keservesen nyöszörögve nyalogatta esőitatta bundáját. — Ki ez? — kérdeztem a kancsi Balambértól. Elfordította könnyes tekintetét az összefonódó párról, és olyan letörten, érdektelenül nézett rám, mintha nem is én tetováltam volna ki a bőrét pár perccel ezelőtt. — Marcipán volt a főnök kedvenc babuskája. És ami benne van, alighanem szintén az övé — felelte kurtán. 84

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Meghökkentő újdonság volt számomra ezt a velejéig agresszív triót ilyen kétségbeesetten levertnek látni. Érdekes módon annyira összehangolódtak, hogy azonos erővel élték át egymás érzelmeit, gondolatait. Az egészre az tette fel a koronát, hogy a Balambérok is éktelen bőgősbe kezdtek merő szolidaritásból mesterük iránt. Kong azonban lassacskán visszanyerte önuralmát, és ezzel párhuzamosan visszatért belé a javíthatatlan dúvad is. Szokott elrettentő módján felborzolta magát, és kirobbant. — Megölöm! — bődült el akkora hangerővel, hogy a mennydörgés istenének szimfóniáját is túlharsogta. — Darált húst csinálok belőle, és mikrohullámon sütöm ki a beleit! Átharapom a torkát, és az utolsó cseppig megiszom a vérét! Kitépem a tökét, és megzabáltatom vele! Én... én... Az ordítozástól elakadt a lélegzete, kiköhögött némi nyálkát meg egy darabka megemésztetlen húst. De ügyet sem vetett az undorító közjátékra, csak üvöltött tovább. — Ki az a szívtelen pribék, aki ezt művelte? Kicsoda? Te voltál? Félőrült pillantással meredt rám, de rögtön meg is rázta a fejét. Egy szikla esett le a szívemről. — Nem, nem te voltál. Te nem lehettél. Te ehhez túl málé vagy. Meg időd sem jutott volna rá. De akkor ki tette? Kicsoda? Jaj... Egeket ostromló haragja hirtelen elszállt, ismét kedvesét nézte, mérhetetlen bánattal. Robbanékony érzelmi életét láthatólag hirtelen fellángoló és ugyanolyan hirtelen kihunyó emóciókitörések jellemezték. Olyan benyomást keltett a szerencsétlen, mint egy kisgyerek, aki sem cselekedeteit, sem indulatait nem tudja még fegyelmezni. A Balambérok óvatosan odasompolyogtak mellé, hogy gyámolítsák nehéz órájában. A három bajtárs végül összedugta fejét, és együtt zokogtak halkan Marcipán holtteste felett. Az egyik bokor ágai váratlanul megzörrentek, mintha fészkelődne köztük valami. Egyszerre figyeltünk fel a zajra. Bár a vihar vad zúgásában meg a záporozó eső aláfestő zenéjében nemigen érvényesültek a visszafogottabb hangok, ez a zörgés jól hallatszott. Valaki ott mocorgott a közelünkben. Kong tüstént megelevenedett, felkapta a fejét. Orrlyukai gépies ritmusban tágultak-szűkültek. A Balambérok máris utánozták, és feszülten szimatoltak. Szemük apródonként egy körülbelül négy lépésre eső fa felé irányult. A fa tövében meredező, ősziesen kopár gallyak közül hirtelen kivált valami, és elég totyogósan a legközelebbi fa törzse felé igyekezett, hogy a mögé rejtőzzék előlünk, ami igazán együgyűségre vallott, hiszen így a látókörünkbe került. De az egész roppant hirtelen-váratlan történt, és bár a betolakodó körvonalaiból egyértelműen felismertük, hogy közülünk való, de még a bundája színét sem tudtuk megállapítani, hogy a személyazonosságáról ne is beszéljek. Elbújt tehát a nyiszlett fa mögött, és nyilván komolyan azt képzelte, hogy ezzel az ügyefogyott manőverrel átejtett minket. Kong szokása szerint harsányan és érthetően kinyilvánította szándékait. — Reszkess, lator! — harsogta. — Nincs kegyelem! Gőzöd sincs róla, mi vár rád! Ahhoz képest életed legnagyobb kínja is csak csiklandás lesz! Lecsavarom a fejedet, és a gégédre kakálok! Kitépem a szívedet, és pingpongozni fogok vele! Szétszakítom a... 85

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A várható gyönyörűségek előrejelzése megtette hatását: az ismeretlen felkötötte a nyúlcipőt, és furán totyakos járásával a szemközti falhoz ügetett. Kong és kísérete nyomban utánaeredtek, és az égen cikázó villámok csak fokozták a jelenet drámaiságát. Utánuk akartam kiabálni, hogy az idegen hozzánk hasonlóan talán csak véletlenül bukkant a holttestre, és először ki kellene hallgatnunk, mert mindenki ártatlannak számít, amíg rá nem bizonyítják a bűncselekményt... Ugyanakkor persze beláttam, mennyire nevetséges volna ez a felszólítás. Ezzel az erővel akár egy megbokrosodott ménest is felszólíthatnék, hogy ügyeljen a közlekedési táblákra. Nem tehettem mást, követnem kellett a vadat meg a vadászokat, hogy legalább a legrosszabbaktól megóvjam őket. A totyakos egy szürke perzsa vagy legalábbis keverék volt, erős perzsa beütéssel, már amennyire ilyen messziről megállapíthattam, ráadásul meglepően fürge. Megállás nélkül futott a kert végéig, ahol egy felszálló Jumbó könnyedségével ugrott fel a falra. Fentről még vetett egy gyors, de sajátosan közönyös pillantást a nyomában vágtázó üldözőkre. A színhelyet ismét fénybe borította egy dörgéssel párosuló, hatalmas villám, s így végre megláttam az ábrázatát. Lesírt róla, hogy nem érti a hajtóvadászatot, idegesen ráncolgatta a homlokát. Őszintén csodálkozott az egészen, mégsem igyekezett mentegetőzni, magyarázkodni vagy éppenséggel irgalomért könyörögni. Láthatólag egyáltalán nem ijedezett, inkább csak ideges volt. Képén valami zavart szórakozottság honolt, és ettől meg fura viselkedésétől úgy egészében meglehetősen különös figurának látszott. Leugrott a falról a szomszéd kertbe, és eltűnt a szemünk elől. Kong, a Balambérok és néhány másodperccel később csekélységem végre szintén megérkeztünk a fal tetejére, még éppen idejében, hogy lássuk, amint gyanúsítottunk felhág a szemközti falra, és higgadtan átugrik a következő kertbe. Kezdhettük tehát elölről. Követtük őkülöncségét, átvágtunk a kerten, megmásznak a falat. Az üldözött azonban eltűnt! Mintha a föld nyelte volna el, alászállott a maga Sárga-tengeralattjáró-birodalmába, ahonnan alkalmasint előkerült. Ránk meg csak az előbbiek ismétlődése várt. Újabb kert, újabb fal, újabb áttekinthetetlen terep, kopár fákkal, kietlen virágágyásokkal, röpködő kerti bútorokkal, elrozsdált kocsialkatrészekkel meg a kötelező, silányul összetákolt szalonnasütővel. Kong megfeszített erővel gondolkodott, és mint egyszerű lelkivilágának minden eseménye, ez is világosan tükröződött az ábrázatán. Bámulatos sikerrel oktathatott volna süketnémákat. Végül odafordult hozzám. — Mit gondolsz, okostóni, hová tűnhetett a rohadék? A véleményemet kéri! Micsoda megtiszteltetés! Micsoda kegy! Teljesen kiment a fejéből, hogy néhány perccel előbb még fel akart nyársalni, kerékbe törni, vagy esetleg átnyomni a húsdarálón. — Fogalmam sincs — vallottam be. — Ebben a pocsék időben, meg amilyen átkozott sötét van, azt sem tudom, hol vagyunk és hogy keveredem haza. — Nyilván odébb húzta a belét, főnök — jelentkezett a vigyori Balambér. — Tuti, hogy már túl van a következő falon, és pucol tovább. De a harmadik kertnél vége a térképnek. Ott a negyed csücskében elcsíphetjük! 86

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Kong ábrázatán lelkes vigyor ragyogott fel. Rajongott az egyszerű megoldásokért. — Igen, igen, igen — lihegte. — Hát akkor nyomás! A három testőr lehuppant a falról, átvágtattak a kerten, megmásztak a következő falat, és eltűntek a szemem elől. Ami engem illet, aznapra elegem volt az éjszakai karajvadászatból, váratlanul felbukkanó hullákból és állítólagos gyilkosokból. Meglehet, kötelességem lett volna jelen lenni a letartóztatás foganatosításánál, nehogy ott helyben meglincseljék a különcöt. De a megpróbáltatások úgy felőrölték az erőmet, hogy már éppen csak támolyogtam. Felelősségérzet ide, felelősségérzet oda, fel kellett adnom a játszmát. Ekkor váratlanul ismét felbukkant a perzsa! Alig akartam hinni a szememnek, de láttam, hogy nyögve kikecmereg egy rozsdamarta lyukon a fűben felfordítva heverő, ócska fürdőkádból, amely végszükségben kiváló menedéket kínált a magamszőrűeknek. Miután kimászott, megpihent. Az izgalmak láthatólag elcsigázták, de ez még mindig jobb volt, mint ha feltálalják Kongnak reggelire. Csak egy hajszállal úszta meg. Mivel háttal ült felém, nem vett észre. Biztonságos rejtekéből látta ugyan, hogy üldözői továbbrohannak, de a nagy kalamajkában elfelejtett számolni, és nyilván azt hitte, hogy mindnyájukat lerázta. Körül sem nézett, nagy keservesen feltápászkodott, és teljes lelki nyugalommal áttotyogott a kert egyik borostyánnal, hangával és közönséges bokrokkal benőtt zugába. Ott bebújt a sűrűbe, és eltűnt. Nos, úgy éreztem, nem azért csináltam végig ezt az eszeveszett cirkuszt, hogy most feladjam, ha mégúgy kidöglöttem is. Leszökkentem tehát a falról, és óvatosan megközelítettem a bozótost. És csakugyan, a borostyán eszményi álcája alatt egy csöppet sem szembetűnő nyílás vezetett valami csőszerű alagútba. Kihallatszottak belőle az előttem járó keltette zajok: csosszanás, súrlódás, kaparászás. Feltételeztem, hogy az alagút a szennycsatornákhoz vagy egyéb föld alatti berendezésekhez vezet. Egy kis ideig törtem a fejem. A helyzet jelenleg úgy fest, tűnődtem, hogy választhatok, hogyan haljak meg. Ha nem követem a nyomot, itt helyben szétvet a kíváncsiság, ha meg követem, egy tömeggyilkos segít át a túlvilágra. Végül az utóbbi halálnem mellett döntöttem, mert az elsőt lényegesen gyötrelmesebbnek találtam. Miután nagy nehezen besikerítettem magam a keskeny nyílásba, megállapítottam, hogy a titkos átjáró egy roppant szűk, valószínűleg bazaltba vájt, négyzetes akna. Falát vastagon belepte a moha, a mocsok és az idő egyéb kielemezhetetlen üledéke. Bármilyen célra szolgál vagy szolgált valaha ez az összekötő, a jelek szerint évszázadok óta a földben rejtőzik. Fojtó, áporodott volt benne a levegő, csak laposkúszásban tudtam haladni, és minden erőmmel igyekeztem már csírájában elfojtani magamban a klausztrofóbiát. Titokzatos perzsámnak már a neszezését sem hallottam. Nyilván megérkezett az akna végéhez. A vészjósló alagút ferdén lejtett, de az első szakasz csak enyhén, így hát alaposan megdolgoztatott. Aztán viszont pokolian meredek lett, és bár kétségbeesetten próbáltam fékezni, végül szédítő sebességgel szánkáztam lefelé. A tortúra elég sokáig tartott, s mivel közben állandóan sutráltam az akna falát, a végén úgy néztem ki, mint 87

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál egy kéményseprő, mégpedig egy rendkívül büdös kéményseprő. Aztán kifogyott lábam alól a talaj, és zuhantam.11 Egy kicsiny, bödönszerű helyiségbe potyogtam, amely egy hagymakupola kőbe vájt belsejére emlékeztetett. A sötétségét csak a jobb kéz felőli lyukon beeső gyér fény enyhítette, amely kissé segített a tájékozódásban. Miután ismét csapdába estem, kénytelen voltam újabb felderítőútra merészkedni, noha kalandvágyam időközben jócskán megfogyatkozott. No, gondoltam, rövidesen összetalálkozom a hentessel, aki ebben az útvesztőben bízvást jobban kiismeri magát, mint én, aztán megkérdezi majd tőlem, hány óra, és szőröstül-bőröstül felfal. Minden intelligens, képzelőtehetséggel megáldott élőlényhez hasonlóan én is gyakorta fantáziáltam tulajdon elmúlásomról, és bizarrnál bizarrabb helyzeteket képzeltem el. Eszembe sem jutott soha, hogy minden élet végső akkordja szánalmasan, hogy ne mondjam, nyomorúságosan cseng ki. Hát tessék, tűnődtem ezúttal, itt leheli ki tehát lelkét Félix, az észkombájn. Mélyen a föld alatt, egy sötét, hideg barlangban, egy Totyakosnak is nevezhető, korcs perzsa bűzlő pofájában! Alighanem sokan meggyászolják majd. Elsősorban Gusztáv, aki váratlan halálomon, jobban mondva eltűnésemen kisírja majd a szemét, és bánatában hetekig fogja az ágyat nyomni. De lassacskán az ő fájdalma is megenyhül majd, bezárulnak az emlékezet sebei. És ki tudja, kéthárom hónap múlva talán már más használja az etetőtálkámat, más vakartatja „legjobb barátjával" a füle tövét, miközben élvezettel szellentget a gyönyörűségtől. Hogy is mondta csak Deep Purple, a nagyra becsült zombi hátborzongató-szépséges álmomban? Úgy ám, ilyen az élet, úgy ám, ilyen a világ! Mi történt veled, te vadmarha, hökkentem meg, mi történt veled? Olyasmi történt ugyanis, ami még soha: kezdtem beletörődni a sorsomba. Máig sem tudom, hogy ezt a félelem, a kimerültség vagy a kezdődő aggkori elmegyengeség okozta-e. De észre kellett vennem, hogy a szörnyű élmények hatására lassacskán megváltozom. Ezt kénytelen voltam belátni, ha tetszett, ha nem. Az alattomos kór ellen csak egyetlen orvosság segíthetett: az önfegyelem, a bátorság. Izgatottan dobogó szívvel átnyomakodtam a lyukon, és egy sötét folyosófélébe jutottam. Feltevésem igazolódott, nyilvánvalóan valamiféle katakombarendszerbe tévedtem. Őszintén szólva csak mérsékelten csodálkoztam, holott az archeológia iránti lelkesedés az egyetlen közös intellektuális vonásunk Gusztávval. Sokszor naphosszat bújtam roppant élvezettel az ókorral, a rég elpusztult birodalmakkal és kultúrákkal foglalkozó érdekes szakkönyveit, pompás albumait. De hát nem csoda, ha egy ilyen hosszú történelmi múlttal rendelkező bolygón, ahol különböző korok és népek követték egymást, időnként meglepő leletekre bukkanunk. Az elfeledett és csupán a XVI. században újrafelfedezett katakombák kutatása a mai napig sem fejeződött be. Nem csupán keresztény, hanem gnosztikus és zsidó katakombákat is találtak, Rómában például összesen körülbelül százötven kilométer a hosszuk. Ami az én felfedezésemet illeti, az volt a gyanúm, hogy odafent, a jelenlegi kertek helyén egykor, feltehetőleg a középkorban, vagy egy templom, vagy egy kolostor állt. Később valamikor, ki tudja, mért, szépen leborotválták a föld feletti részét, ám a föld alatti építményt nem 88

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál bolygatták meg. Az akna, amelyen át bejutottam ide, valószínűleg arra szolgált, hogy friss levegővel lássa el ezt az alvilágot. A sziklafolyosóból, amelynek patinás falát szenteket ábrázoló, alig kivehető festmények ékesítették, újabb és újabb járatok nyíltak, amitől hamarosan az az érzésem támadt, hogy kiismerhetetlen labirintusban járok. A falba vájt sírfülkékben emberi csontvázak porlódó maradványai hevertek. Néhány fülkét bibliaidézetekkel telivésett, súlyos kőlap fedett. Az utat itt-ott falomladék, lezuhant kődarabok torlaszolták el, ezeken át kellett másznom. Helyenként leszakadt az egész mennyezet, néha alig sikerült rést találnom, hogy továbbjussak. A pusztulást alighanem földrengések vagy a II. világháború bombatámadásai okozták. Mindazonáltal úgy nagyjából az volt a benyomásom, hogy régészeti leletem minden jámbor kincsével egyetemben nem jelentene különösebb szenzációt az archeológusok számára. Feltevésem helyesnek bizonyult — mint utóbb kiderült, a titokzatos építmény helyén valaha egy jelentéktelen kis szerzetesrend élt. A katakomba azonban ennek ellenére is épp elég félelmetes volt. Kábultan bolyongtam a sziklaútvesztőben, és állandóan attól reszkettem, hogy a következő pillanatban megtámad a rejtélyes perzsa. A hasadékokon beszivárgó lehulló esőcseppek visszhangja mint hóbortos muzsika kísérte lépteimet. Rettegve, de egyszersmind elbűvölten jártam egy darabig ezt a halott, föld alatti birodalmat, míg végül úgy éreztem, hogy teljesen kiismertem. Ekkor azonban váratlanul egy kör alakú, keresztboltozatos terembe vetődtem, ahol észveszejtő látvány fogadott. Kupolaszerűén összeboruló falain egymást érték az apró mélyedések, amelyekben valaha bizonyára gyertyákat vagy kegyszereket tartottak, de rendeltetésük időközben perverzül megváltozott. Most ugyanis fajtársaimtól származó csontvázak pihentek bennük, sőt, sokukat teljesen beborította még a kiszáradt, mondhatni kicserződött bőr, amely a helyi légviszonyok ellenére, esetleg épp azok jóvoltából, nem porlad el. A halottak ember módjára, felegyenesedve üldögéltek a mélyedésekben, üres szemüregeik szúrósan meredtek rám. Mindegyiküket elszáradt, oszladozó virágokkal díszítették fel. De a legborzasztóbb, a legijesztőbb az oltár volt. A helyiség közepén álló hatalmas kőtömb elülső oldalát otrombán kimunkált kereszt ékesítette, tetején, az ősidők óta kihunyt kandeláberek alatt roppant csontkupac meredezett. A rémületes műalkotás csúcsán egy koponya körül szintén hervadt virágok díszelegtek. A kőpadlót is teljesen elborították a nem emberi csontmaradványok, amelyeket nyilván nem tudott már mire felhasználni az őrült, aki mindezért felelős volt. Az oltártól nem messze összevissza dobált, nyitott, bőrkötésű könyvek tornyosultak, a romlás végső stádiumában. Az idő meg a különféle állatok foga már alaposan megrágta mindet. Feltevésem szerint a kolostor egykori könyvtárát hurcolták le ide. Az egész berendezést sűrű pókháló lepte be, és alighanem paradicsomi életet élt itt az egerek népe is. Szinte valami bűverő vonzott a boltívek közepére, ahonnan hüledezve próbáltam felbecsülni, hány testvérem lelt itt végső nyugovóra, vagy tán szörnyű pusztulásra, s ekkor hirtelen megütötte orromat a rothadás bűze. Eszerint tehát nem minden szerencsétlen jutott el a csontvázlét boldogító szakaszába. Néhányan, ha nem is 89

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál sokan, még az enyészet kellemetlenségeit senyvedik, vagyis a férgek és az Úr egyéb teremtményeinek seregei foglalkoznak velük. Bár a boltívek alatt számtalan szag, főleg a mindenféle ürüléké terjengett, ezt a förtelmes aromát semmi sem tudta elnyomni. Azon tűnődtem, hogy lám, Kong a maga bunkó ösztöneivel milyen gyorsan felismerte az igazi gyilkost. Én bezzeg mindenáron villogni akartam, és a magam körülményes, elemző, de végső soron eredménytelen módszerével próbáltam megközelíteni a dolgot. Az embereket akartam utánozni — gyermeteg vállalkozás —, és a legbonyolultabb hipotéziseket sorakoztattam fel. A megoldáshoz azonban nem volt szükség logikára. A gyilkosságokat tehát egy zavarodott elméjű perzsa követi el, aki szentélyébe hurcolja megölt áldozatait, vagy mert ez része a kultusz rituáléjának, vagy mert ez a rögeszméje. Maradt azonban egy rejtély, amelyre nem találtam választ. Mért nem szállította a katakombába a perzsa azt a hat fajtársunkat, akiket még a balinéz előtt ölt meg? Még szerencse, gondoltam, hogy ezen már fölösleges a fejemet törnöm, hiszen a perzsa hamarosan végképp megszabadít majd minden fejtöréstől. Úgy véltem, a legokosabb, ha fenékig kiélvezem a gyönyörű látványt. Végigsétáltam a fal mentén, és szemügyre vettem a száraz virágok közül gyanakvóan rám bámuló múmiákat. Elképesztett, hogy a legtöbbjük milyen kitűnően konzerválódott. A felületes szemlélő azt hihette volna, hogy erősen kiéhezett, de eleven példányok, amilyenekkel állatgyűlölő vidékeken találkozhatunk nemegyszer. Ámde feltépett bőrük alól minduntalan rovarok bújtak elő, és ez szétfoszlatta az illúziókat. Végül a legsötétebb bemélyedésben nyugvó fajtárs vonta magára figyelmemet. Félbe is szakítottam körsétámat, hogy tüzetesebben megtekintsem. Noha árnyék vetődött rá, észrevettem, hogy az élők minden testi jellegzetességével rendelkezik, még gubancos szőre is megmaradt. Hunyt szemével aludni látszott. Szinte megtévesztő volt, aki nincs tisztában a helyzettel, azt vélhette volna, hogy lélegzik... Hirtelen kinyitotta a szemét. Csaknem ugyanakkor kaptam észbe, hogy korántsem a halottak rejtélyes seregének tagja, hanem maga a jó öreg Totyakos, aki a jelek szerint új kivégzési módszert eszelt ki a kedvemért. Megállt bennem az ütő, és vacogni kezdett a fogam az ijedelemtől. Hiszen amilyen gyakorlott, gondoltam, gyerekjáték lesz neki onnan fentről rám vetnie magát, és a hagyományokhoz híven elkapni a grabancomat. Fura módon azonban ő is mintha citerázott volna, és idegesen pislogott nagy, vadul forgó szemével. — Ne bántsd a holtak őrzőjét — szólalt meg rekedten. Reszketése lassan heves rángatózássá fajult. Közben sajátosan forgott a szeme, ami kitűnően illett különc lényéhez. Jól azonosítottam odafenn a kertben. Csakugyan perzsa volt, egy teljesen lezüllött, a kosztól végképp elgubancolódott szőrű perzsa. Színe pedig nem szürke, hanem kék, ámbár ezt a kékséget csak a szakértő szeme ismeri fel, mert az avatatlanok palaszürkének vélik. Olyan bűz áradt belőle, hogy majd elájultam. Talán ezzel kábítja el az áldozatait, szólalt meg bennem az akasztófahumor. — Ne bántsd a holtak őrzőjét — ismételte meg. Feltűnt nekem, hogy beszéd közben nem néz rám, hanem csökönyösen maga elé mered. 90

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Igaz ugyan, hogy a holtak őrzője vétkezett, elhagyta a szentélyt, megsértette a szent törvényeket. Ez a leggyalázatosabb bűn. És ezért keservesen meg kell bűnhődnie. Ám ha a holtak őrzője elpusztul, ki hoz virágot a halottaknak, ki ékesíti fel ilyen pompásan a házukat, ki ápolja emlékezetüket? Ki imádkozik értük, ki fogadja majd őket? Esküszöm a Prófétára, hogy többé soha nem lépek ki a szentélyből, nem kontárkodom bele Jehova dolgába... És így tovább. Nyilván túl mélyen ütötte bele az orrát a kolostor elnyűtt könyveibe, és ez erősen rányomta bélyegét a szókincsére. Kíváncsi voltam, mikor fejezi már be ájtatos szónoklatát, mikor ugrik rám. — Mikor ölsz meg végre, testvér? — szakítottam félbe végül inkább kíváncsiságból, semmint félelemből. — Megölni? Gyilkosság? Jaj, az öldöklésnek se vége, se hossza itt a siralom völgyében. Izzó bikán száguldozik a sátán, ó, Jehova, és egymásra uszítja bárányaidat. A vétkezők pediglen nem ismerik a békesség és az igazság ösvényét. Görbe úton járnak, és aki velük tart, békétlenné válik. Ezért nem jut el hozzánk a jog és a törvény. Hiába reménykedünk a fényben, sötétség nehezedik ránk. Nekünk nem ragyog a dél, sötétben, sötétben sanyargunk, a holtakhoz hasonlatosan... — Elég már, elég! — veszítettem el a türelmemet. — Mondd, te mindig lelkigyakorlatot tartasz az áldozataidnak, mielőtt átharapod a torkukat? Eszembe jutott, hogy Napsugár szerint a gyilkos nyomatékosan igyekezett áldozatai lelkére beszélni, mielőtt rájuk vetette magát. Nem mertem kétségbe vonni, hogy ez a szövegelés a „nyomatékos meggyőzés" kategóriájába tartozik. A perzsa mindenesetre felhagyott a prédikálással, és most először lepillantott rám. Mivel láthatólag nem szándékozott válaszolni kérdésemre, amelyet valószínűleg nem is értett, rögtön feltettem a következőt. — Mi a neved, barátom? Rút ábrázatán örömféle suhant át. — Ézsajás vagyok, a holtak jámbor őrzője — felelte nagy büszkén. — És mondd... izé... ez itt mind a te műved? Úgy értem, a csontvázak. Te ölted meg őket, te szállítottad le ide? Hirtelen abbahagyta a szemforgatást, és fantasztikus tekintettel meredt rám. — Nem, idegen, dehogyis, a holtak jönnek le hozzám. A Próféta küldi őket. Lassan oldódott bennem a görcs, félelmem is elszállt. Hát igen, a perzsa így közelebbről egyáltalán nem látszik gyilkosnak, inkább csak amolyan normális dilinósnak. Talán eszközül használja valaki. Feltétlenül ki kell derítenem, hogy Ézsajás ismeri-e ezt a titokzatos valakit, és egyáltalán, hogyan kezdődött ez az eszement história. — Ne félj tőlem, Ézsajás. A nevem Félix, és nem akarok mást tőled, csak megtudni néhány dolgot. Jó volna, ha egy kicsit összeszednéd az eszedet. Az első kérdésem: honnan és hogyan kerültél erre a förtelmes helyre? A jelző, úgy látszik, sértette, mert elég megbántott képet vágott. De azért készségesen felvilágosított. 91

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — A holtak őrzője ősidők óta lakozik immár a szentélyben, és a sötétség szülötte. Hiszen a fény elvakítja, és kénytelen kerülni az élők birodalmát. A holtak őrzője réges-rég született, még az álmok országában. Ott, ahol a harag és a kín uralkodott, ahol nem volt kacagás. De ott élt a Próféta is, aki végül meghozta számunkra az üdvösséget. Mert imigyen szóla: Isten, aki erősebb vagy mindeneknél, halld meg a kétségbeesettek fohászát, ments ki minket a gonosztévők hatalmából! Szabadíts meg a rettegéstől! Tekints le ránk, Jehova! Ments meg, Uram, minket! — Hogyan szabadultál ki az álmok országából, Ézsajás? — Az Úr meghallgatta a Próféta könyörgését, és szétzúzta ellenségeit. És amikor kirobbant a fény, szétrobbant az álmok országa is, kiözönlöttek a sanyargatottak, vaktában szétmenekültek a szélrózsa minden irányába. — Mi történt a Prófétával? — Felszállott a Mennyekbe. — Láttad? — Nem. Senki sem látta a csodát. Mindenki, aki ismerte a Prófétát, meghalt még az álmok országában. Nekünk, a megboldogultak gyermekeinek, csupán kusza emlékképeink maradtak. — Veled mi történt a fény kirobbanása után? — Kábultan ténferegtem ide-oda, testemet kínok gyötörték. Ahogy múlt az idő, összemosódtak a nappalok és az éjszakák. Aztán, amikor az éhség és szomjúság már eltompította érzékeimet és csaknem megbénított, a lét és nemlét válaszútján összetalálkoztam Dzsóker atyával. — Dzsókerrel? — Igen, a kegyes, jóságos Dzsóker atyával. Elhozott ide, otthonába, a szentélybe, ennem, innom adott, és válogatott csemegékkel istápolt. Később megtanított vadászni, meg arra, hogyan juthatunk friss vízhez az alvilágban. Aztán olvasni is megtanultam tőle, így hát a szent könyveket is tanulmányozhattam, és magam is az Úr eltökélt szolgája lettem. De, sajna, eljött a nap, amikor Dzsóker atya szomorúan bejelentette, hogy el kell hagynia, mert azt a feladatot kapta, hogy a Próféta szavait hirdesse és terjessze. Mindennél fontosabb, mondotta, hogy a világ megismerje a Halottaiból Feltámadott igéit, és a jámborság útjára térjen. Dzsóker atya eltávozott, magamra maradtam a szentélyben. — Módfelett tanulságos a históriád, Ézsajás. Elárulnád nekem azt is, hogy a jóságos Dzsóker atya milyen magyarázatot adott erre a csontkollekcióra? — Nem adhatott rá magyarázatot. Amikor itt lakozott velem, még nem voltak közöttünk a holtak. A szentély csupán arra szolgált, hogy elmélkedjünk benne és imádjuk Jehovát. Egy szép napon azonban, hosszú-hosszú idővel Dzsóker atya távozása után, az éjszaka világát a nappal világával összekötő csatornák egyikéből zörgést hallottam. Még éppen idejében érkeztem a betorkolló nyíláshoz, hogy lássam, amint egy halott nővérem repül ki belőle. „A Próféta ébenfekete bundájára, mit jelentsen ez?" — kiáltoztam értetlenül. Aztán hangos szóval, félig eszelősen Jehovához folyamodtam segítségért. Már azt hittem, maga a pokol fejedelme űz tréfát velem, vagy tán háború tört ki odafenn. Mindenesetre szörnyű félelem fogott el. És akkor hirtelen meghallottam szent Prófétánk halk szózatát. 92

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Micsoda? Valamilyen hangot hallottál az aknából? — Nem valamilyen hangot, hanem az övét! — És mit mondott az ő hangja? — Hogy én vagyok a kiválasztott, aki őrzője lesz a holtaknak. Én viszont belekiabáltam a nyílásba: „Uram, én tudom, hogy te mindenható vagy, és a te mérhetetlen bölcsességedhez mérten én csak egy balga nyomorult vagyok. Tudom, hogy a Te szándékaid kifürkészhetetlenek, de kérlek, mondd meg, honnan került ide halott nővérem, és mért olyan véres?" A Próféta hangja nagyon haragosan válaszolt. „Te csak őrizd szorgalmasan a holtakat, és ne firtasd a mennyeiek cselekedeteit! Ha túl sokat töröd a fejed, akkorára dagad majd, mint egy sütőtök, és szétreped! És ha valaha is felmerészkedsz a napvilágra, elégetlek!" — Eszerint engedelmeskedtél a parancsnak, és fogadtad a rendszeres egymásutánban ledobált holttesteket. — Igen, így volt. Igyekeztem kényelembe helyezni őket szentélyemben, amennyire csak telt tőlem. Feldíszítettem őket a csatornákban nyíló virágokkal, és imádkoztam a lelki üdvösségükért. A Próféta pedig megdicsért, hogy milyen buzgón teljesítem akaratát, sőt számtalanszor meg is áldott. Több ízben kegyeskedett néhány bölcs szót intézni hozzám, és olykor egy-egy kövér patkányt is leküldött nekem. De mostanság váratlanul megváltozott minden. — Igen? Sejtettem egyet-mást. — A Próféta immár nem küld holtakat a holtak birodalmába, és nem is beszél hozzám az utóbbi időben. Megfeledkezett rólam. — És te emiatt mentél fel ma éjszaka. Személyesen akartad felkutatni a holtakat, hogy amennyiben találsz egyet, levidd a szentélybe. Ami kis híján sikerült is. — Nem tagadom, súlyos bűnt követtem el, hiszen a szent parancsolat szerint tilos felmennem a napvilágra. De hát ha a holtak őrzője nem fogadhat többé holtakat, akkor mire jó? Jaj, a Próféta elhagyott engem, elfordult hűséges szolgájától. Igen, de mért? Kísértésbe estem, hogy megkérdezzem tőle, de az utolsó pillanatban letettem róla, hiszen tudni véltem a választ. Bizonyára azt felelte volna, hogy azért, mert keveset imádkozott vagy vezekelt, vagy mert tökéletlenül végezte a munkáját, egyszóval a maga középkori világképéből adódó csacskaságokkal hozakodott volna elő. Az ügy viszont új dimenziókat öltött, kiterjedt — hogy a helyzethez illően fogalmazzak — egészen a pokolig. Ráeszméltem, hogy itt nem hét, hanem sok száz áldozatról van szó! Eszerint, ismertem fel, a gyilkos már hosszú évek, sőt nagy valószínűséggel a labor bezárása óta űzi tevékenységét. Fejemben ismét karattyolni kezdett az elmebeteg professzor, és emlékeztetett a maga különféle gyilkossági teóriáira. De leintettem. Miközben Ezsajás biblikus bőbeszédűséggel ecsetelte és magyarázgatta hivatásának magasztos célját, felsorakoztattam magamban az eddig összeszedett adatokat. Először: alighanem az öreg Dzsóker az egyetlen a negyedben, aki emlékszik az 1980-ban lezajlott eseményekre, és ismeri szörnyű következményeiket is. Feltevésem szerint ő maga nem tartozott a ketreclakók közé, hanem kívülálló lehetett. Mivel addigi életét a katakombában töltötte, nyilván gazdátlan csavargó volt, és alighanem kószálás közben fajtársainak segélykiáltásai hívták fel a figyelmét a 93

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál laboratóriumra. Bekukkantott az egyik ablakon, látta, mi megy végbe odabenn, és attól kezdve szemmel kísérte a szomorú fejleményeket. Tapasztalnia kellett, hogy a borzalmakat kevés kifejlett állat élte túl, sőt tán egy sem, és csupán a kölykök menekültek meg a haláltól, ha csonkán is. Egyelőre fátyol borítja, hogy mi történhetett a labor végnapjaiban, ami a kísérleti állatkák kiszabadulásához vezetett. Kívülről kaptak segítséget, esetleg Dzsókertől? Bármi történt is, annyi bizonyos, hogy Dzsóker visszatért a maga alvilágába, ahonnan csak alkalomadtán bújt elő, például, hogy megmentse Ézsajást az éhhaláltól, és tanítványul fogadja remeteségében. De aztán hirtelen történik valami különös. Dzsóker elhatározza, hogy vallást alapít. Mi több, a remeteségnek is búcsút mond, hogy megtérítse fajtársait a claudandizmus mártír-misztikából, önkínzó rituálékból, feltámadási hókuszpókuszokból összezagyvált hitének. Mitől következett be ez a fordulat? Persze tény, hogy Dzsóker már eleve vallási rajongó volt minden ízében. De mért jutott eszébe hirtelen, hogy az egész felidavilágot üdvözítse? Ebből a szempontból igen fontos, hogy Ézsajással ellentétben Dzsóker soha nem szakította meg kapcsolatát a fenti világgal. Lehet, hogy a kertekben ismert meg valakit, aki rábeszélte erre a döntő lépésre? Ki ez a valaki? Maga a Próféta? Másodszor: ki a Próféta? Dzsóker hittételei szerint Claudandus, a makulátlan szent, aki elviselhetetlen kínjai közepette az Úrhoz fordult, meghallgatást nyert és felszállott a mennyekbe. Preterius feljegyzései alapján viszont valójában csak egy szánalomra méltó kísérleti állat. Senki sem tudja, milyen sorsra jutott végül, de ha logikusan nézzük, feltehetőleg nyomorúságosán belepusztult sérüléseibe. (Mellesleg megjegyezve: milyen sorsra jutott voltaképpen Preterius professzor?) Ézsajás beszámolójából viszont az derül ki, hogy a Próféta azonos a gyilkossal, pontosabban, hogy a Próféta köntösében egy fajtársunk mészárolja, ki tudja, mely okokból, fivéreit és nővéreit. De akár így forgatom, akár úgy, az egyetlen, aki csakugyan tud valamit az igazi, illetve hamis Prófétáról, a jóságos Dzsóker. Harmadszor: a józan ész azt sugallja, hogy van még egy közös vonása Marcipán és az előző áldozatok meggyilkolásának, mármint, ha kivételnek tekintjük Napsugarat, mivel ő csak tanú volt, akit el kellett hallgattatni. Meggyilkolása időpontjában ugyanis minden áldozat, a balinézzel egyetemben, a maga módján ugyanazzal foglalkozott, nevezetesen utódok létrehozásával. Azt persze nem tudom már megvizsgálni, hogy a körülöttem meredező csontvázegyletre is vonatkozik-e ez, de kiindulópontnak elfogadható. Eszerint a gyilkosságok lehetséges indítéka az, hogy a gyilkos gyűlöli az utódokat, és ezért irtja az utódokat nemző vagy utódokat hordozó fajtársakat. Alighanem — és még a gondolattól is megdermedtem — csecsszopókat is elpusztított! De milyen ivadékokat tekint nem kívánatosnak? Melyik fajtát akarja tűzzel-vassal kiirtani? Az európai rövidszőrűt? Az orosz kéket? A balinézeket? Vagy úgy általában a felidák iránt érez, hogy úgy mondjam, halálos ellenszenvet? Negyedszer: Mr. X. hosszú esztendőkön át kitűnően el tudta titkolni szégyenletes cselekedeteit, oly módon, hogy a tetemeket a szellőzőaknákon át lesikerítette a katakombába. Sőt még egy hülyét is talált magának, aki biztonságos rejtekhelyre vonszolta őket a kíváncsi szemek elől. A) Hogyan fedezte fel a hullaeltakarításnak ezt a remek megoldását? Dzsóker révén? Talán. B) Mért hagyott fel egyik napról a 94

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál másikra ezzel az igencsak ésszerű, kedvelt szokásával? Annyira sebezhetőnek érzi magát újabban, hogy fütyül az óvatosságra? Meglehet. Ötödször: mi a célja a Claudandus-szektának, illetőleg a Claudandus-kultusznak? No persze, ez a kérdés első hallásra elég kergén hangzik. Ugyanígy azt is megkérdezhetnénk, miért létezik vallás. Kétségtelenül azért, mert minden értelmes élőlény magában hordozza a vallásosság igényét, és ezt valahogy ki kell élnie. De ebben a speciális esetben úgy fest, mintha a vallás valami meghatározott célt szolgálna, mintha úgyszólván valamiféle edzés volna, egy fantasztikus dologra való felkészítés? De mi a jó fenére? Tömérdek kérdés, semmi válasz. De legalább agyafúrtak a feltevéseim! Ez is valami. Egy darabig faggattam még Ézsajást, végül ólmos fáradtság vett erőt rajtam. Aznap éjszakára elég volt a detektívesdiből. Megkértem a holtak őrzőjét, hogy a lehető leggyorsabban kalauzoljon ki a bűzlő labirintusból, amit kötelességtudóan meg is tett. Sőt megmutatott egy másik kijáratot is, s így közvetlenül a kertünk közelében bújhattam elő. A járás voltaképpen egy durván kivájt, réges-rég nem működő vízvezeték volt, amely érdekes módon egy ősöreg fa odvas törzsében végződött. Ézsajás elmesélte, hogy még rengeteg ilyen titkos járat van, amelyeket egyedül ő ismer. — Befejezésül hadd kérdezzek még egyet-mást — fordultam hozzá, mielőtt kibújtam a jókora odúból. — Mondd, Ézsajás, a hosszú évek folyamán nem tűnt fel neked valami a holtakon? Akadtak például közöttük, akik ivarzottak? Ezsajást teljesen feldúlta a kérdés, szeme ismét forogni kezdett. — Igen, fivérem, így volt. De furcsán eltorzult, megnyomorított testvérek is érkeztek a szentélybe, annyira, hogy bűnbe estem, mert néha már azt hittem, Jehova megfeledkezett róluk. — És voltak vemhes anyák is a megboldogultak között? Ézsajás forgó szemét elöntőitek a könnyek. Szerettem volna átölelni, megvigasztalni. — Sokan — nyöszörögte halkan. — Jaj, sokan, fivérem! Szívélyesen elbúcsúztam tőle. Útközben gyötört a lelkiismeretfurdalás, amiért nem árultam el neki az igazságot, és nem ábrándítottam ki ádáz Prófétájából. De hát attól féltem, nemigen tudna megbirkózni a föld feletti élet kemény valóságával. Olyan naiv volt, olyan ártatlan, annyira hitt az Úrnak szentelt munkájában, hogy képtelen voltam megfosztani illúzióitól. A számomra érvényes igazság nem feltétlenül érvényes mások szemében is. Az én valóságom nem foglalja magába törvényszerűen az egész világot. Ézsajásnak a katakombára, a szentélyre, a holtakra van szüksége, gondoltam. Ez a hivatása, az életműve. A halottaknak pedig szükségük van Ézsajásra, a holtak jámbor őrzőjére. Hisz különben ki más vinne nekik virágot?

95

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Nyolcadik fejezet Az éjszaka hátralevő részét átaludtam, helyesebben átálmodtam. És még helyesebben nem is az éjszaka hátralevő részét, hiszen amikor beszökkentem a vécéablakon, már virradt. Olyan éhes voltam, hogy akár egy lovat is felfaltam volna. De mivel Gusztáv, mint többször hangsúlyozza, „legalább vasárnap" szeretné alaposan kialudni magát (ami kész zöldség, mert minden áldott nap csaknem délig húzza a lóbőrt), nem mertem nyaggatni szükségleteimmel. Halkan beosontam a hálószobába, és összegömbölyödtem rémületesen horkoló hájpacnim bolyhos, puha gyapjútakaróján. Közben a vihar is elvonult, így hát gyorsan elaludtam. Ezúttal, hál' istennek, nem gyötörtek rémálmok, inkább afféle vízióim voltak. Ismét valami tündöklő fehérségben találtam magam, ahol nem létezett sem tér, sem idő. De ellentétben előző álmommal, amikor a gyémánt nyakörvvel fojtogattak, ebben nem volt semmi fenyegető. A furcsa fehérséget imitt-amott sűrű páragomolyok árnyékolták halványszürkére. Ahogy mentem, mendegéltem ebben a gyönyörűséges semmiben, úgy növekedett bennem valami heves, de kellemes feszültség. A páragomolyok néha beburkoltak, nem tudtam tájékozódni. De ez nem zavart, hiszen itt amúgy sem volt mihez igazodni. Feszültségem hirtelen engedett — a távolban megpillantottam keletkezésének és megszűnésének okát. Már elfelejtettem, mért kezdtem bódorogni itt egyáltalán, kerestem-e valakit, de amikor megláttam őt, egy csapásra tudtam, hogy a felfokozott várakozás csakis erre a találkozásra irányult. Érdekes módon még álmomban is éreztem, hogy csupán fikció az egész. De mégis olyan bizonyosság töltött el, mint soha életemben: igen, ő az, akit keresek, és most végre-valahára megtaláltam! Leírhatatlanul finom szőre fenségesen selymes volt, földöntúlian, káprázatosán fehér, szinte szembántó. Háttal ült felém, és a fehérlő háttér előtt majdnem hogy lebegő kísértetnek hatott. Hatalmas, szédítően szépséges teremtmény volt, minden reklámfilmes megveszett volna érte. Párafelhőcskék övezték, mint egy szent hegyet. Néhány méternyire tőle megálltam, s ekkor szétoszlott a mögötte libegő ködfátyol. Előbukkant egy hatalmas, krómacél ketrec, a kísérleti laborokban használt állatbörtönök felnagyított mása. A ketrecben a kényszerzubbonyba kötözött Július Preterius professzor tombolt, vihogott eszelősen. Nyakában fényes réztábla lógott, ezzel a felirattal: „JULIUS PRETERIUS PROFESSZOR 1981 Nobel-díjasa a legkiválóbb skizofréniáért." Őt sem láttam még soha, de azonnal felismertem, akár az izgalmas show-műsor vezetőjét. A háttérben tovább oszladozott a ködpára, és mogulé fajtársaim hatalmas serege tűnt elő, akik sajátosan mosolyogtak felém. Mindjárt az első sorban ott állt Kékszakáll, Napsugár, Kong, a Balambérok, Dzsóker, Deep Purple, Marcipán, Szása és Ézsajás. A többi úgy játszódott le, mintha lassított filmet néztem volna. 96

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A hófehér gyilkos végtelenül lassan felém fordította fejét, egyenesen rám szegezte aranylóan izzó szemét. — Végre megtaláltalak! — Csaknem elsírtam magam felindulásomban, örömömben. — Ez természetes — szólalt meg, mérhetetlen szomorúsággal a hangjában. — Ez természetes, kedves Félix. Előre látható volt, hogy előbb-utóbb megtalálsz, hiszen még nálam is intelligensebb vagy. Bizony, egyszer-valamikor be kellett ennek következnie. Megbirkóztál a dologgal, barátom, én vagyok az, akit keresel: én vagyok a gyilkos, én vagyok a Próféta, én vagyok Julius Preterius, én vagyok Gregor Johann Mendel, én vagyok az örök talány, én vagyok az ember, az állat és mind a felidák. Mindez én vagyok, egy személyben, és még ennél is sokkal több. Ismét beburkolta a gomolygó köd, csupán ragyogó szeme sütött át rajta, mint két izzó drágakő. A professzor közben egyre féktelenebbül randalírozott ketrecében, tébolyultan röhincsélt, érthetetlenül gajdolt, végül a rácshoz verte fejét, összevissza sebezte az arcát, csak úgy fröcskölt belőle a vér. Aztán felém fordította véres ábrázatát, és elbődült: — Szakasztott, mint a húsevő növényről szóló történetben, amelyet palánta korában visz haza valaki, szeretettel ápolja, gondozza, mígnem egy szép napon a hatalmasra fejlett kedvenc felfalja az egész családot! És folytatta a tébolyult röhincsélést. A szétfoszló ködgomolyagok mögül ismét kibukkant a hófehér gyilkos, teljes nagyszerűségében. Végtelenül lassan felemelkedett, és rám nézett, titokzatosan, távolian. — Mindaz, ami volt és ami lesz, nem fontos immár, Félix — mondta, és a szomorú hang hosszan visszhangzott. — Most csupán az a fontos, hogy átallj hozzánk, jöjj közénk, jöjj velünk. Teljesen megzavarodtam, nem értettem, mit akar kifejezni rejtélyes szavaival. Voltaképpen azért jöttem, hogy elfogjam, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek az öldöklésnek. De ahelyett, hogy rárontottam volna, végül mérhetetlenül megsajnáltam. — Mint a brémai muzsikusok? — kérdeztem, egy hirtelen sejtelem sugallatára. Megfontoltan bólintott. — Igen, pontosan úgy. „Gyere velünk, biztatta a szamár a kakast, a halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak!" — Gyere velünk! A halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak — erősítette meg a háttérből fajtársaim roppant seregének kórusa. A gyilkos elfordult tőlem, és odalebegett a többiekhez. Amikor már majdnem beleolvadt a tömegbe, még egyszer visszanézett rám. — Gyere velünk, Félix — mondta nyomatékosan. — Gyere velünk a hosszú, csodálatos útra. Ekkor valamennyien hátat fordítottak, és lassan elindultak. — Hová mentek? — kiáltottam utánuk. — Afrikába! Afrikába! Afrikába!... — zengték kórusban, és apránként eltűntek a ködben. — És ott mit találunk? — firtattam tovább. — Mindazt, amit elveszítettünk, Félix, mindazt, amit elveszítettünk... — hallottam suttogásukat. De már nyomuk veszett, a varázsos köd magába itta őket. 97

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Elviselhetetlen bánat fogott el, amiért nem követtem őket, amiért megrettentem a hosszú úttól és szálegyedül maradtam. Afrika! Milyen csábítóan, titokzatosan, izgalmasan csengett! Ott minden álmunk teljesülhet, súgták tévedhetetlen ösztöneim. Afrika, az elveszett Paradicsom, az Eldorádó, az áldott föld, ahol valaha kezdetét vette minden. De hát Afrika oly elképzelhetetlenül messze van, gondoltam, én meg csak egy elkényelmesedett négylábú vagyok, aki megszokta, hogy kis távolságokban gondolkodjék. Nekem idegen az istenek éjszakai éneke meg a szavannák forró szélvihara. Soha nem aludtam még a csillagos égbolt alatt, soha nem jártam a szent dzsungelben. Afrika! De hol van Afrika? Bennem semmiképpen, tűnődtem, nem szerepel a vágyaim közt, nem fészkel a szívemben. Valahol másutt lehet, távol tőlem, most már végképp egészen távol. És mégis... — Vigyetek magatokkal — zokogtam végül halkan. — Vigyetek magatokkal, testvéreim... Amikor felébredtem, csupa könny volt a szemem. Álmomban tehát csakugyan sírtam. Az erkélyajtó üvegén élesen besütött a nap, megcsillantotta a szanaszét heverő barkácsszerszámokat. De ez a napfény hidegen sugárzott. Az éjszakai viharral az ősz végleg befejezte munkáját. Tudtam, hogy hamarosan, talán már a nap folyamán havazni kezd. A szó szoros értelmében érezni lehetett a hó szagát. Észrevétlenül bevonult a tél. Gusztáv még aludt, az arcán néha együgyű mosoly suhant át. Alkalmasint csokoládépudingról vagy adó-visszatérítésről álmodott. Miközben bódult fejjel különös álmomat próbáltam megfejteni, futólag körülnéztem a szobában. Az utóbbi napok kuszáltságában fel sem tűnt, milyen derekasan haladt Gusztáv és Archie a tatarozással. Időközben már a hálószobát is kifestették, kellemes, világoskék színre. Az egyik falon azonban legnagyobb mérgemre életnagyságú távol-keleti tollrajzokat utánzó, színes szamuráj ábrázolások éktelenkedtek. A díszítményeket egyértelműen Archie befolyásának tulajdonítottam, és önkéntelenül is felmerült bennem a kérdés, hogy Gusztáv a maga barbár ízlésével mit szól ehhez az eleganciához. Mindegy, a lényeg, hogy a kísértetkastély végezetül mégiscsak kellemetes otthonná vedlik át — hacsak... hacsak... Hát igen, tűnődtem, ott van még a gyilkos meg a szentély tömérdek húsa fosztott lakója, és persze én, akinek kötelessége fényt hozni a sötétségbe. Érdekes módon aznap reggel szomorú álmom ellenére sem voltam lehangolt. A napsütés, a kipihentség meg az otthonias vasárnapi hangulat jó hatással volt a közérzetemre. De a java csak ezután következett. Az odakintről váratlanul behallatszó hangot az Ezeregyéjszaka nagyra becsült szerzői alighanem az „igéző" jelzővel illették volna. Valami megmagyarázhatatlan módon mégis különbözött a tömérdek nőstényhangtól, amelyet valaha hallottam. Volt benne valami titokzatos, homályos idegenszerűség, és persze olyasmi, aminek szinte lehetetlen ellenállni. Olyan dallamosán, szenvedélyesen csengett az ének, hogy a gyönyörűségtől kis híján eszemet vesztettem. Lassan talpra álltam, nagyot nyújtózkodtam, majd alaposan beleszaglásztam a levegőbe. Szerelmi üzenetének rejtett illata felforralta a vérem, visszaadta elveszettnek vélt érzékiségemet. Testem lángban égett, agyamat elborította a vágy, hogy egyesüljek ezzel az illattal. Végül nem tudtam 98

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál fékezni magam, engedelmeskednem kellett a sürgető parancsnak, hogy válaszoljak a saját illatommal. Leszökkentem életem hortyogó társának hasáról, kirohantam, és felugrottam a vécéablak párkányára. Egy valódi királynőre találtam! Szebb volt, mint Kleopátra! Isteni hajlékonysággal görgött ide-oda a terasz betonján, közben szüntelenül zengte csábító, ellenállhatatlan dalát. Először azt hittem, még sohasem láttam senkit a fajtájából. De aztán eszembe jutott az a példány, akit megpillantottam egy ablakban, amikor Kékszakáll Deep Purple holttestéhez vezetett. Annak idején őt sem sikerült besorolnom az ismert fajták egyikébe sem, amin eléggé csudálkoztam is. Úgy véltem, ez a saját territóriumom kellős közepén felkínálkozó szépség ugyanabból az ismeretlen családból származik. A hastájékon világos krémszínűbe váltó, homokszín bunda úgy tündökölt a napfényben, mintha arányló köntöst viselne. De a szeme volt a legvarázslatosabb. Két hatalmas, tündöklőén sárga, hipnotizáló drágakő, már amilyen egy uralkodónőhöz illik. Ez a szempár azért volt különösen feltűnő, mert feje kicsinynek, teste meglehetősen zömöknek látszott. Ide-oda csapódó, bozontos farka szabadon feltárta titkát, mintha bizony szerelmes éneke nem lett volna elég, hogy megbolondítson. Pedig már izzott minden porcikám, rég engedelmes rabszolgája voltam. Mielőtt észbe kaptam volna, rekedt kiáltás tört ki torkomon, és hozzávegyült észbontó dalához. Hogy még határozottabban tudtára adjam jelenlétemet, leszökkentem az erkélyre, ahol megajándékoztam a világot mindenre használható, környezetbarát spricnim tekintélyes mennyiségével. Az illatok mágikus légkörré keveredtek, amely mindkettőnket elkábított és mámorossá tett. Királynőm még vadabbul hengergőzött, mintha alig győzte volna már a várakozást. De hát ilyenkor módfelett ajánlatos az óvatosság. Bármilyen kétségtelennek látszott is sóvárgása, ebből még korántsem következett automatikusan, hogy éppen engem szemelt ki magának. Sőt, ellenkezőleg, talán csak a helyet választotta meg, hogy idecsődítse tisztelőit az egész negyedből. Iparkodnom kellett tehát, mert az életnek ezt a területét illetően ivartársaim hamarabb reagálnak, mint katonák az ébresztőre. Persze én eleve előnyben voltam velük szemben, mivel a szomszédos territóriumokról idesereglő vetélytársakat a velük született gátlások bizonyos ideig távol tartották volna az én területemtől. De hát az ilyen tüneményes és kihívó csábításnak nemigen lehet ellenállni, végül tehát mégis idemerészkedtek volna. A gyors siker érdekében az ősrégi fortélyhoz folyamodtam. Amikor egy pillanatra félrenézett, leszökkentem az erkélyről a teraszra, és mozdulatlanul megálltam. Persze észrevette, hogy közelebb bűvészkedtem magam, és fújt-prüszkölt felém. De aztán megint kéjesen görögni kezdett, és közben ismét másfelé nézett. Üstökön ragadtam, és újfent közelebb somfordáltam. Mihelyt felém fordult, kővé dermedtem és bambán bámészkodtam a világba. Tudtam, hogy csak akkor támad meg, ha nyíltan közelítek, a mozdulatlan test nem ingerli fel. A mi fajtánknál szerfölött bonyolult a szerelem, de őszintén szólva nem is bánom. Jó darabig folyt még ez az állj-mehetsz játék, mígnem végül közvetlenül mögötte álltam, és alázatosan, halkan nyiffantam egyet. Ismét fújt-prüszkölt, meglehetősen agresszívan, de világosan látszott 99

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál rajta, hogy igazából szeretné, ha megszimatolnák. Mindazonáltal felmordult, és felém csapott kimeresztett karmaival. Nyugodtan tűrtem, míg végre lecsillapodott és megadta a hőn várt jelzéseket. Sebtében körülnéztem. Egyetlen vetélytárs sem mutatkozott a környéken. Királynőm kihívóan nyújtózott egyet, mellső lábával idegesen táncikált, és hangosan hívogatott. Körüljártam, kéjesen végigszimatoltam testét, majd rávetettem magam. Azonmód félrehúzta farkát, hogy szabaddá tegye a gyönyörűség forrását. Fogammal villámgyorsan elkaptam nyakszirtjén a bőrt, így azonnal 12 megmerevedett . Testének elülső része lelapult, hátsó fertálya felemelkedett. Ez volt a végleges jeladás! Átöleltem királynőmet, és tettem, amit tennem kellett. Egyesülésünk csúcsán csillagrobbanásokat láttam, új világegyetemek keletkezését, az űrben lebegtem kedvesemmel, úgy éreztem, felidák milliárdjait nemzzük, akik galaxisok milliárdjait népesítik majd be, ivadékok billióit hozzák világra, és ez így folytatódik a végtelenségig, míg végül eggyé leszünk az ismeretlen hatalommal, amely teremtett minket. Tudtam, hogy ez az ölelkezés más, mint amilyet valaha is megértem életemben. A gyönyörűség tetőfokán királynőm élesen felsikoltott, és szétváltunk. Látomásom éppolyan gyorsan tűnt el, ahogyan támadt, csak halvány utóíz maradt utána. Királynőm szélsebesen megperdült, és sivítva, vaktában felém csapkodott. Odébb menekültem, az egyik sarokban megtisztálkodtam, közben figyeltem utójátékát. Elvezettel hengergőzött és dorombolt. — Ki vagy te, és milyen fajtából származol? — robbant ki belőlem a fékezhetetlen kíváncsiság. Rejtélyesen, hűvösen mosolygott, pupillái az erős napfénytől úgy összeszűkültek, hogy csupán kifürkészhetetlen, sárga szivárványhártyája ragyogott. — Fajta! Milyen ómódi, kirekesztő fogalom. Hát annyira fontos, melyik fajtához tartozom? — prüszkölt rám. Aztán az oldalára hengeredett, és maga is tisztálkodni kezdett. — Nem — feleltem. — Egy csöppet sem fontos. Csak arra voltam kíváncsi, ki részesített a gyönyörűségben. — Semmilyen fajtához nem tartozom, ha ez valami segítséget jelent neked. A kedvesed az, ami, Félix. — Úgy érted, hogy fajtád még új? — Nem új, hanem ősi. Pontosabban, ősi és új... és más! Tessék, ezen most elokoskodhatsz! — Honnan tudod a nevemet? — Egy kismadártól. — És téged hogy hívnak? — Nekem nincs nevem. — Dévajul kacarászott. — Nem, ez persze hazugság. De az igazi nevem úgysem mondana neked sokat, hiszen fel sem tudnád fogni az értelmét. — Értetlenség, tévelygés... úgy látszik, errefelé ez járja. — Úgy bizony, édesem. De ne törd rajta a fejed. Egy szép napon magától kiderül minden. És minden jól végződik, hidd el nekem. Kéjesen nyújtózkodott, ismét felajzott. Kezdődött elölről a játék. Igéző dala ugyanúgy rabul ejtett, mint az imént, eszembe sem jutott már, hogy kérdezősködjem tőle. Szerelmeskedéssel töltöttük az egész délelőttöt, egyre jobban belerészegültünk egymásba. Jóllehet pásztoróránkat nem zavarták meg 100

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál vetélytársak, fura módon egy pillanatra sem szabadultam a zavaró érzéstől, hogy állandóan figyelnek bennünket. Nem sikerült megállapítanom, hogy sejtelmem jogos volt-e, mert akárhányszor körülnéztem, senkit sem láttam, így utólag szinte újabb álomnak rémlik kalandom az ismeretlennel — csodaszép, bár kissé furcsa álomnak. Délben, amikor a napot ádázul fenyegető fellegek takarták el, királynőm faképnél hagyott, és nyomtalanul eltűnt a kertek őserdejében. Úgy elcsigázott, hogy nem volt erőm követni. Pedig ő csak most kezdte a menyasszonytáncot, és tudtam, hogy még napokig tart majd a lagzi. Meg sem fordult a fejemben, hogy ebben az állapotban könnyűszerrel a gyilkos martalékául eshet, ezért nem is figyelmeztettem a veszélyre. Könnyelműségemet máig sem értem. Talán az okozta, hogy elképzelni sem tudtam áldozatnak. Hazavánszorogtam, ahol első dolgom volt megtölteni a pocakomat, Gusztáv rosszalló pillantásai közepette. Az imént kelhetett csak fel, hogy előkészítse reggelimet, így hát alkalmasint nem tudott nászomról. De fancsali képe világosan elárulta viszolygását a minden porcikámból áradó erős illattól. Utálkozva csóválta a fejét, motyogott valamit holmi „fürdőzés"-ről, meg hogy „tulajdonképpen az a híretek, hogy kényesek vagytok a tisztaságotokra", aztán morogva elcsoszogott a saját nevelésű búzacsírával kevert, teljes őrlésű zabkásájához, amit alighanem a félkegyelmű Archie tanácsára fogyaszt újabban (és remélve, nem sokáig, mert én például ki nem állhatom). Hál' istennek, örvendeztem, nevezett kortársunk ma megkímél minket jelenlététől, mert Gusztáv közölte vele, hogy vasárnap nem hajlandó tatarozni. Evés után nyílegyenesen a hálószobába ügettem, elnyúltam párnámon, és máris az igazak álmát aludtam. — Legalább ismerem a kicsikét? — Kékszakáll nyilván jó ideje beállított már, mert amikor felébredtem, a padlón hevert és ásítozott. Valószínűleg Gusztáv engedte be, és ő is szundikált egy kicsit. Nem tudom, mennyit aludtam, de úgy tetszett, már késő délutánra jár. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a havazást illető jóslatom bevált. Az üveget szinte elfátyolozták az acélszürke égből sűrűn hulló, mogyorónyi hópelyhek. Kékszakáll nyugtalanul fészkelődött a helyén, és idegesen nyalogatta jobb hátsó lábát. — Remélem, ismered — feleltem. — Talán segítségünkre lehet az ügy felderítésében. Mogorva képet vágott, és ép szemét szemrehányóan szegezte rám. — Az ügy felderítésében? Csak azt ne mondd, hogy még izgat az a marhaság! Amilyen ocsmányul bűzlesz, egyértelmű, hogy mostanság inkább az élet kellemetesebb oldalaival foglalkozol. Nem tudtam pontosan megállapítani, hogy komolyan gondolja-e, vagy az irigységét leplezi ezzel az értelmetlen dorgálással. Csak nem képzeli ez az éppenséggel szintén nem szagos-szappantól illatozó pojáca, mérgelődtem, hogy szerzetes vagyok? — Na mi van, ma rosszkedvűek vagyunk, mi? Nem árulnád el, hogy mit akar jelenteni ez a bugyuta vádaskodás? — Még van pofád megkérdezni? Tegnap Napsugár adta be a kulcsot, az éjszaka Marcipán! Háborog az egész negyed, a legvadabb rémhírek terjengenek, hogy te, Kong meg a Balambérok elszalasztottátok a gyilkost. Mondhatom, kavarog a szar, csak úgy gőzöl! Te meg, úgy látszik, a valagadba dugtad azt a szupereszedet, mert ahelyett, hogy 101

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál használnád és megszabadítanál minket ettől az átoktól, csak orgiázol meg orgiázol, aztán a füledre húzod a paplant. A szemedbe mondom, ez nem az a fúrtagyú Félix, akinek megismertelek! Hát jól beolvasott nekem. Persze, sejtelme sem lehetett, mi mindent fedeztem fel, miután a Kong Kft. elbúcsúzott tőlem. Nem tudhatja, mire gondoltam, milyen közel járok a megoldáshoz, hogy már csak néhány csomót kell kibogoznom. (Legalábbis azt hittem!) Arról a szörnyű naplóról sem értesült még, tűnődtem tovább, és elhatároztam, hogy a történetnek ezt a részét nagyon kíméletesen adom tudtára, mivel tragikus módon összefügg megnyomorított életével. Egyszóval, Kékszakáll rosszul ismert engem. — Kékszakáll, nagyon sajnálnám, ha az volna a benyomásod rólam, hogy tétlenül ülök a fenekemen, vagy hogy csak tivornyázom. Biztosíthatlak, hogy tévedsz. Múlt éjszaka olyan dolgokról értesültem, amelyekről itt a negyedben soha egy lélek sem tudott. Irtózatosak ezek a dolgok, de segítenek a rém felkutatásában. Később valamikor elmesélem majd neked az élményeimet, de pillanatnyilag még magam sem tudok felmérni mindent. Most előbb arra kérnélek, hogy felelj néhány kérdésemre. Főként a legfontosabbakra: hol tartózkodik jelenleg Dzsóker? Valamelyest sikerült meggyőznöm buzgalmamról és jó szándékaimról, mert felháborodása lassacskán tartózkodó figyelemre váltott át. Mindazonáltal elég szkeptikus maradt az ábrázata. Mielőtt megszólalt volna, körülményesen krákogott. — Hogy hol van Dzsóker? Biztos otthon gubbaszt, és készül a következő szentbeszédére. Mi a francot csinálhatna ebben az időben? — Hol az otthona? — A gazdájának üveg- és porcelánkereskedése van, valahol a negyed legtávolibb szegletében. A bolt, a raktár meg a lakás ugyanabban az épületben van. Azt hiszem, Dzsóker is oda húzódott most be. — Oké. Én most sürgősen ellátogatok Pascalhoz. Te ezalatt elkutyagolsz Dzsókerhez, és szólsz neki, hogy Pascal meg én beszélni óhajtunk vele a gyilkosságok ügyében. Ha makrancoskodik, ami valószínű, nyugodtan, de határozottan tudtára adod, hogy ez esetben kénytelenek leszünk beköpni Kongnak, miszerint imádott Marcipánját egy bizonyos Dzsóker purcantotta ki. Pascalnál tehát mindnyájan találkozunk. — A kórságba is, az nem lehet! Még hogy Dzsóker? — Ez csak halvány gyanú, sőt feltehetőleg alaptalan. De bárhogy van is, a lényeg, hogy ijessz rá minél jobban. Érted? — Értem! — A második kérdésem: ma délelőtt ismeretséget kötöttem egy szépséggel, akinek a fajtája számomra tökéletesen idegen. A viselkedése is elég sok morfondírozásra ad okot. A bundája homokszínű, a szeme izzóan sárga... — Ismerem az egész pereputtyot. — Mért, annyian vannak? — Úgy bizony, a kórságba is. Úgy látszik, valami piszkosul menő tenyészetből származnak. Hamarosan teli lesz a negyed ezekkel a felfuvalkodott hólyagokkal. Azok a lökött emberek évről évre nagyobb lököttségeket agyainak ki a fajtánk nemesítése érdekében. Csakhogy ezzel a fajzattal a saját fészkükbe hugyoztak. 102

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Hogy érted ezt? — Ezek mások, mint mi vagyunk. Az az érzésem, hogy a tenyésztgetésük során valahogy az útpadkán maradt a domesztikáció. Ezek az újak sokkal vadabbak nálunk, elutasítóbbak, sőt veszedelmesebbek is. — Mint a ragadozók? — Annyira azért nem. Akkor az emberek betojnának tőlük, nem mernék befogadni őket. De nemegyszer megfordult már a fejemben, hogy ezek csak az eledel meg a meleg szállás kedvéért játsszák meg a jámbor lakótársat, és hogy háborítatlanul követhessék a sötét terveiket. Moslék egoisták. Igazából gőzöm sincs, mi a helyzet ezekkel a dögökkel. Mindenesetre csak a legritkább esetben ereszkednek kapcsolatba velünk, én pedig még a szagukat sem állhatom. Mire vagy még kíváncsi? — Átmenetileg ennyi is elég. Hát akkor lássunk munkához, és tudjuk le, mielőtt ránk sötétedik. A hideg miatt Gusztáv gondosan becsukott minden ajtót és ablakot, ezért fel kellett keresnünk a nappaliban, hogy kinyávogjuk magunkat. Ezt a helyiséget már teljesen helyrerittyentették, még a mennyezet stukkódíszeit is. Dolgozószoba hiányában barátom egyelőre ide hurcolta be terebélyes íróasztalát, és szétteregette pazar képes albumait, tudós szakkönyveit. Már hosszú évek óta az a vágyálom élteti, hogy átfogó művet ír Básztet egyiptomi istennőről. Minden szabad pillanatát ennek a munkának szenteli. Sajna, csak milliméterenként jut közelebb céljához, mert kutatásait minduntalan meg kell szakítania, hogy förtelmes regénykéivel megkeresse mindennapi betevő falatunkat. Miután az új lakás jócskán megcsapolta erszényünket, újabban tinimagazinoknak is szállít afféle „Hogyan-jött-meg-az-első-havibajomráadásul-mitesszerekkel" jellegű, „valódi szemeteket". A legocsmányabb, amit valaha papírra vetett, egy négyoldalas tákolmány volt, ezzel a szenzációs címmel: A dirim megerőszakolt a tanáriban! (Alcím: Hatszor rendelt be, hatszor követte el a disznóságot!) A magam részéről, hogy még jobban hangsúlyozzam a gyalázatot, talán azt is hozzáfűztem volna: Aztán hatos ikreket szültem! De bármennyire prostituálja is magát Gusztáv a pénz kedvéért, szíve változatlanul csak az ókori Egyiptomért dobog. Negyedik könyvének témája Básztet istennő még korántsem kellően ismert kultusza, s ezért a világ minden tájáról megküldeti magának a különféle egyiptológusok és múzeumok legidőszerűbb tanulmányait. Ha csak teheti, ezeket az értekezéseket bújja, és a feliratok, falfestmények fotóin kotlik. Kiváltképpen azért szereti ezt a munkáját, mert az anyaságot, a termékenységet és egyéb női erényeket jelképező Básztet istennő kultusza szorosan összefügg fajtám imádatával. A feltárt leleteknek köszönhetően köztudott, hogy magát az istennőt is gyakran felidák alakjában ábrázolták. Gusztáv tehát a tatarozás röpke szünetében ismét a hieroglifákkal bíbelődött íróasztalánál, amikor Kékszakállal bemasíroztunk hozzá, és harsányan értésére adtuk, hogy távozni szeretnénk. Először eltökélten rázta a fejét, és szokott csecsemőnyelvén mindenféle rémmesékkel traktált minket a hófúvásban odaveszett magunkszőrűekről, de végül sikerült meglágyítanunk, és kinyitotta a vécéablakot. Odakint újra a lelkére kötöttem Kékszakállnak, hogy amennyiben Dzsóker tiltakoznék a csevely ellen, kólintsa fejbe alaposan. Aztán 103

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál elváltak útjaink, a térdig érő hóban caplatni kezdtem Pascal otthona felé. Miközben a fagyos, tiszta levegőn a fehérbe borult kertek látványát élveztem, a délelőtti kalandon járt az eszem. „Semmilyen fajtához nem tartozom", mondta királynőm, meg ezt is: „Egy szép napon magától kiderül minden." Nem árult el semmit, csak homályos célzásokat tett, hogy a fajtája ősi, de egyszersmind vadonatúj, illetve más. Mit jelentsen ez? — töprengtem. „Semmilyen fajta" — ilyen nem létezik. Mindnyájan valamilyen fajtából származunk. Ez vitathatatlan tény. Kékszakáll egyik megjegyzése, miszerint „ritkán ereszkednek kapcsolatba velünk", még jobban meggondolkodtatott. Hiszen mindez tán merő véletlenségből, de remekül beleillett a gyilkos fajtáról alkotott elméletembe. Pokolba az elméletekkel, berzenkedett bennem valami, nem tudom elhinni, hogy ez az isteni teremtés vagy a társai gyilkosok lennének. Nem tudom, mért éreztem képtelennek ezt a feltevést, de eleve elvetettem. No mi az, tűnődtem, csak nem lettem szerelmes? Vagy tán csalhatatlan ösztönöm jelentkezik megint? Végül azzal vigasztaltam magam, hogy a gyilkost amúgy sem lehet addig elfogni, míg egyértelműen fény nem derül az indítékra. Aztán végre megérkeztem a yuppie-villára trimmelt ódon vityillóhoz, amely hólepte fedelével, fényben úszó ablakaival, festőién pipáló kéményével úgy festett, mint egy ír whisky reklámfotója. Sajnos a hátsó ajtó ezúttal zárva volt, körbe kellett járnom az egész házat, hogy keressek egy helyet, ahol besurranhatnék. Végül rátaláltam a ház hosszanti oldalán, a pinceablakoknál, ahonnan keskeny kavicsút vezetett az utcára. Maga volt a tökély. Pascal gazdája, mint minden egyébre, kedvenc mozgásszabadságának biztosítására is eszményi megoldást talált. Lenn a fal tövében ugyanis egy speciálisan a mi fajtánknak tervezett kaput létesített, amely természetesen makulátlanul illett a modernnél is modernebb belső berendezéshez. A csillogó acélgyűrűbe foglalt nyílást legyezőszerűen elrendezett plasztiklamellák fedték. Elég volt fejjel nekimenni, máris szétnyíltak, mint a fényképezőgép blendéje, aztán ismét összecsukódtak. Nyílegyenesen a dolgozószobába vonultam, de Pascal helyett ezúttal maga a háziúr rostokolt a számítógép előtt. Boldogan szemügyre vettem volna tüzetesebben is ezt a copf ős divatmajmot, de az adott pillanatban más gondok gyötörtek. Pascalt végül a két nemiszerv-ábrázolással ékesített, csaknem üres nappaliban leltem meg. Egy hatalmas, aranyzsinórral szegett, skarlátvörös bársonypárnán pihent, amelynek négy sarkán pompázatos bojtok fityegtek. A helyiséget csupán a mennyezetbe besüllyesztett, három parányi halogénizzó világította meg, amelyek keskeny fénykévét vetettek a márványpadlóra. Pascal láttán önkéntelenül is az egyik Shakespeare-dráma tragikus, ősz királya jutott eszembe. És valóban, Pascal királyi életet élt szeretően gondoskodó, igencsak tehetős gazdijának védőszárnyai alatt. Akaratlanul is eltűnődtem azon a tömérdek meggyalázott, elkínzott élőlényen, aki nem olyan szerencsés, mint ő. Hány meg hány teremtmény él a földön, akit az emberek merő szórakozásból gyötörnek, akit játékszernek vesznek, aztán megunják és kihajítják; aki éhen hal a jóllakott emberek szeme láttára; akit brutálisan kivégeznek, mert a szőréből bundát, a bőréből táskát akarnak készíteni; hány meg hány élőlény van, akit az emberek elevenen megfőznek, mert számukra 104

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál ínyencséget jelent; hány roskad össze a nap mint nap hordozott terhek alatt; hányan vannak, akik egész életükben soha nem látnak mást, csak a szűk ketrecükbe bebámészkodó, torz emberpofákat, vagy akiket faramuci, fajuktól idegen mutatványokra kényszerítenek; hány meg hány teremtmény van, aki homoszexuálissá válik, akit megerőszakolnak, aki kényszerből onanizál, aki megcsonkítja önmagát, megzabálja tulajdon kölykeit, apátiába és depresszióba esik, megöli fajtársait és végül, végre öngyilkosságot követ el, mert a romantikusan Állatkertnek nevezett börtönben sínylődik, ahol addig bámulják és bámulják és bámulják, míg kétségbeesésében ilyen szörnyűségekre nem vetemedik; és hány de hány élőlény van, akit máról holnapra megfosztanak életterétől, mert az embereknek egyre több természeti kincsre van szükségük! Igaz, ami igaz, akadnak Pascalhoz hasonló kivételezettek, akik az ember megszabta feltételek közt egyenesen paradicsomi életet élnek. De hát ez vajmi csekély vigasz a világméretű tragédiához képest. Csupán az a csalóka remény biztat, hogy egyszer valamikor, a távoli jövőben az emberek talán emlékezni kezdenek majd arra a porlepte szerződésre, amelyet valaha az ősidőkben kötöttek velünk, és amelyet olyan szégyenletesen megszegtek. Talán belátják majd hibájukat, és bocsánatot kérnek tőlünk. Persze a jövendő már semmiképpen sem lesz olyan tökéletes, amilyen lehetett volna. De mi készségesen megbocsátanánk, nem nyújtanánk be a számlát miattuk hullatott könnyeinkről. Balgatag álom, mi tagadás, de hiába, tovább akarom álmodni életem végéig, mert sziklaszilárd meggyőződésem, hogy egyedül az álmok képesek diadalmaskodni a mocskos valóságon. Pascal lassan ébredezni kezdett a szunyókálásból. Amikor rám ismert, elképedten nyitotta tágra vén szemét. — Félix! Micsoda meglepetés! Mért nem üzentél Kékszakállal, hogy meglátogatsz? — Nem volt rá idő. Rengeteg fontos dolog történt, mióta utoljára találkoztunk, Pascal. Olyan dolgok, amelyek összefüggnek a gyilkosságsorozattal, és siettethetik a megoldást. Szükségem volna a segítségedre és főként a kis játékszeredre. — Igen? Nos, ennek módfelett örvendek. De nem parancsolsz valami harapnivalót, mielőtt mesélni kezdesz? Ziebold, a gazdám friss marhaszívet készített ki. — Köszönöm, nem kérek semmit. Nem vagyok éhes. Azonkívül az időt sem akarom pocsékolni, szeretném mielőbb kitálalni, amit megtudtam. A magam kombinációs képességéből már nem futja, hogy kigubancoljam ezt a titkokból, féligazságokból meg szemfényvesztésből összegabalyított gombolyagot. Még tán két összekapcsolt szuperagy sem lesz hozzá elég. Voltaképpen már délelőtt fel akartalak keresni, csak közbejött valami. Pascal somolygott, hiszen a szagomról alighanem érzékelte, mi jött közbe. — Köszönöm a bókot, hogy a koponyámban működő berozsdált készüléket szupernek minősíted. Igazság szerint az egyetlen, ami még szuper nálam, az az alvókám, mert mindinkább hasonlít a halálhoz. Van valami nagyszerű ebben. Alkalmasint észre sem fogom venni az átmenetet egyikből a másikba. De remélem, ennek ellenére segíteni tudok neked. Hát csak mesélj, barátom. Gyorsan eldaráltam neki a találkozásunk óta lezajlott eseményeket. Mármint hogy saját szememmel is meggyőződtem Napsugár haláláról, 105

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hogy kábaságomban hazamentem, éjszaka pedig megtaláltam a pincében a naplót. Elmondtam, micsoda szörnyűségekről értesültem a feljegyzésekből, és hogy szerintem milyen hatásuk van a jelenre. Beszámoltam, hogyan támadott meg a Kong-hadsereg, hogyan bukkantunk rá együtt Marcipán tetemére, és mint került elő hirtelen Ézsajás, aki újabb kapukat nyitott újabb iszonyatokra. Leírtam az úgynevezett szentélyt és virágokkal ékesített lakóit. És beszéltem végül a rejtélyes Prófétáról, a folyamatos tömegmészárlás esetleges felelőséről. Azután kifejtettem Pascalnak elméleteim és feltevéseim sokaságát, bár a tisztesség miatt nem hallgattam el a következetlenségeket, bökkenőket sem. Előadásom folyamán Pascal arckifejezése állandóan változott, hol megrendülést, hol hüledezést, hol értetlenséget tükrözött, és percről percre fokozódó nyugtalanságot. Befejezésül elárultam délelőtti kalandomat, ismertettem annak észbontó hősnőjét és Kékszakáll nézeteit a negyedben feltűnt új fajtáról. Az információözönt Pascal hosszas, szinte végeérhetetlen hallgatással fogadta. Jogosan, hiszen irdatlan tömegű hihetetlenséget kellett megemésztenie. — Puhh! — nyögte ki végül, és hálás voltam neki, hogy megtörte a lúdbőrző csendet. — Hosszú évek óta élek ebben a negyedben, Félix, és még a töredékét sem fedeztem fel annak, amit te ilyen kurta idő alatt kiderítettél. Kétségtelen persze, hogy már aggastyán vagyok, és meglehetősen rozoga is, de ezek a dolgok olyannyira jelentősek, hogy valamit azért egyszerűen tudnom kellett volna róluk! — Itt-ott azért a véletlen is segítségemre volt — mondtam szerénykedve. — Akkor is! A negyedben az a hírem, hogy tudálékos, de bizalomra érdemes személy vagyok. És most kiderül, hogy csak az első jelző érvényes rám. — Én csak azon csodálkozom, hogy a számítógépes listádon mért nem szerepel az a sok száz meggyilkolt, akiket a katakombába rejtettek. — Mi sem egyszerűbb, barátom. Mert holtukban sosem kerültek szem elé. Nézd, a negyedünkben állandó a fluktuáció, a be- és kivándorlás, így teljes áttekintést nyerni szinte lehetetlen. Az elhunyt, mármint természetes halállal elhunyt fajtársakat vagy állattemetőbe viszik gazdáik, vagy valahol a kertjükben kaparják el. Megesik, hogy a gazda elköltözik, és persze magával viszi kedvencét. Aztán akadnak testvéreink, akik megszöknek, vadászterületet cserélnek, és többé nem látjuk őket. De bármiképpen tűnt is el ez a sok fajtárs, soha nem volt okunk feltételezni, hogy meggyilkolták őket. Az én adattáramban viszont csak azok szerepelnek, akiknek átharapták a nyakát, vagyis akik egyértelműen gyilkosság áldozatának tekinthetők. Ha azonban a gyilkos korábbi áldozatait minden esetben szorgosan lefuvarozta az alvilágba, a tetemek nemigen bukkanhattak fel idefenn, következésképpen az adattáramban sem. — Feljegyezted azokat a fajtársakat, akik valamilyen okból váratlanul eltűntek a negyedből? — Természetesen. — Eszerint a lista alapján utólag ellenőrizhetjük, hogy nagyjából hányan és mikor távoztak innen minden látható ok nélkül? 106

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Nagy valószínűséggel. De roppant nehéz lesz megkülönböztetni, hogy melyikük lett gyilkosság áldozata, melyikük költözött el a gazdájával, melyikük szökött meg vagy halt természetes halált. — Ez bizony jókora munkának ígérkezik, de csak így állapíthatjuk meg, hogy milyen periódusokban csapott, illetve csap le a gyilkos, továbbá és főként azt, hogy voltaképpen mióta tevékenykedik. A következő tisztázatlan kérdés, hogy az utolsó hét áldozatát vajon mért nem bízta Ézsajásra, a holtak jámbor őrzőjére. Pascal nyögve feltápászkodott a párnán, és amúgy fél szívvel felpúpozta a hátát. Zavartan rám mosolygott, mintha tartozna nekem ennyivel a nyomorúságos látványért. Nyomasztó volt még nézni is, mennyire iparkodik titkolni előlem kínos küszködését sorvadó, gyulladásos ízületeivel. Gyanítottam, hogy érzékei és belső szervei sem működnek már valami nagyszerűen. Lekecmergett a vánkosról, és lassan, megfontoltan méregetni kezdte a szobát. — Ez csakugyan roppant lényeges kérdés, Félix. Éppen, mert arra utal, hogy barátunk hibákat kezd elkövetni. — Biztos vagy ebben? Szerintem dongalábon áll ez a feltevés. Elképzelni sem tudom, hogy ez a rémcsodagyerek egyetlen hibát is ejtene. — Pedig mással nem magyarázható, hogy megváltozott a viselkedése. Pascal láthatólag egyre jobban belemelegedett a dologba, hiszen kimagasló elméjének olyan szüksége volt az ötletekkel, kombinációkkal való zsonglőrködésre, mint tüdőnek a levegőre. Szava megeredt, még a mozgása is lendületesebb, fürgébb lett. — Nos, tegyük fel, én vagyok a gyilkos — kezdte fejtegetni. — Szabályos időközökben felkerekedem, és az éj leple alatt leöldösöm fajtársaimat, csak Isten tudja meg én, hogy mért. Öldösök, öldösök, és a nyomokat mindig gondosan eltakarítom, mégpedig oly módon, hogy a hullákat a fogam közt elhurcolom a szellőzőaknák meg a használaton kívüli csatornák rejtett nyílásaihoz, és lehajigálom őket a katakombába. Egyszerre csak felhagyok ezzel a módszerrel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy előbb-utóbb fény derül gaztetteimre és üldözőbe vesznek. Mért viselkedem akkor mégis így? Mért teszek olyasmit, ami veszélybe sodorhat? Például, mert elment a kedvem. Mit vesződjek a nyomok eltakarításával, mikor ezek közül a barmok közül itt a negyedben amúgy sem képes elcsípni senki. — Nem jó! — kiáltottam. A talányfejtés az én képzeletdús elmémet is felkorbácsolta. — Megfeledkezel arról, hogy a jómadár rendkívül logikusan „dolgozik". Meghatározott célt tűzött maga elé, és ezt szabatosan, szinte katonásan követi. Eszébe sem jutna puszta szeszélyből vagy fölényeskedésből akár csak jottányit is eltérni a módszerétől. Minek is tenné, hisz mindeddig ragyogóan bevált. Nem, nem, valami más, egészen speciális oka lehet csak, amiért szakított ésszerű stratégiájával. De mi ez az ok, a fene vinné el? Pascal hirtelen megtorpant az egyik fényszóró kévéjében, amely csillámló aurát vont köréje, s ettől úgy festett, mint egy földre szállt angyal. Fejét felém fordította, és rám szegezte átható, sárgán izzó szemét. — Talán fel akarja hívni valamire a figyelmünket. — Ez jó! Piszokul jó! — pattantam fel ujjongva. 107

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Pascal azonban hevesen megrázta a fejét és boldogtalanul lecsapta a fülét. — Nem, ez egyáltalán nem jó. Mivelhogy sejtelmünk sincs, mire akarja felhívni a figyelmünket. — De hát ez világos, mint a vakablak. Saját magára és a működésére meg a hatalmára, hogy akár egy isten, irányíthatja az egész negyed sorsát, hogy módjában áll dönteni élet-halál felett. Hódolatot, igen, azt akar magának. — És mi haszna volna belőle? A negyed lakóinak átlagos intelligenciaszintje oly szégyenletesen alacsony, hogy ezt a hej-dekifinomult jelzést holtbiztosán nem érik fel ésszel, ha meg a nyilvánosság elé lép, ott helyben meglincselik. Az új taktikával itt csak rettegést és gyűlöletet arat, hódolatot semmiképpen. Görcsösen törtem a fejem. Mindaz, amit Pascal állított, nagyon is épkézlábnak hatott, átkozottul jó érvekkel lehetett volna csak ellentmondani neki. Pascallal vitatkozni olyan volt, mint sakkozni egy sakkvilágbajnokkal. Ami a közszemlére bocsátott tetemek problematikáját illeti, nyilvánvalóan holtpontra jutott. Mivel én szerettem volna áttérni a következő tisztázatlan kérdésre és mert nem jutott eszembe okosabb, könnyedén odavetettem: — Nos, az is lehet, hogy egy bizonyos fajtárs figyelmét akarja felhívni az életművére. — Látod, szerintem ez a jó! — Pascal majdnemhogy rivalgott. — Hogyhogy? — kérdeztem szinte riadtan. — Mert életműről beszéltél, Félix, most először. Hát nem érted? Azt akarja, hogy az életművét, amelyre annyi fáradságot fordított, mások is elismerjék, sőt folytassák. Felőlem azt is mondhatod, hogy egy bizonyos fajtársra gondol. Mindenesetre tudatosan arra törekszik, hogy átlássanak rajta. Bármit akar is közölni velünk, annyi bizonyos, hogy újabban híveket próbál szerezni az ügyének, mert az valamilyen okból túlságosan nagy követelmények elé állítja. — Elég különös módszerrel igyekszik szimpatizánsokat toborozni. — Ez tény. De hát a barátunk mindenestül elég különös. Olyan talányos, mint... nem, ő maga a talány, aki csak arra vár, hogy megfejtse valaki. — Világosabban is kifejezhetné magát. Az adott körülmények közt ugyanis könnyen megtörténhet, hogy senki sem tudja kibogarászni a szándékait. — Ne aggódj, Félix, előbb-utóbb meg fogjuk érteni a jelzéseit, és akkor a nyomára bukkanunk. — Hallgasson meg az Úr. Na jó, most átmenetileg tegyük félre ezt a témát, beszéljünk inkább az egyetlen gyanús figuráról, akit eddig sikerült összeszednünk, vagyis Dzsókerről! Mi a véleményed róla? Pascal visszabattyogott királyi vánkosához, és óvatosan elterült rajta. — Roppant megfelelő gyanúsított. Végignézte a kísérleti laborban lezajlott drámát, és rögtön megneszelte a lehetőséget, hogy Claudandus szenvedései köré a klasszikus bibliai minta alapján valami mártírkultuszt szőhet, amit később meg is tett. Természetesen önmagát nevezte ki a Próféta földi helytartójának, mert ez jókora hatalmat és különleges pozíciót biztosított neki a negyedben. Ám ki tudja, mi mindent látott, pontosabban tanult el azoktól a kegyetlen emberektől annak idején. Az is lehet, hogy amilyen sokáig foglalkozott a 108

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál borzalmakkal, kiégett az agyában egy biztosíték. Könnyen elképzelhető, nemde? — Ézsajás azt állítja, hogy a szellőzőaknából a Próféta hangját hallotta, nem Dzsókerét. Pascal fapofát öltött. — Elváltoztatta a hangját. Arról a Raszputyinról bármit elhiszek. Egyébként Ézsajáson kívül ő az egyetlen, aki ismeri a katakombát, és tudja, milyen jól használható hulladékgyűjtőnek. — Ha eltekintünk a Nagy Ismeretlentől! — Amennyiben létezik egyáltalán! Lerogytam a márványra, és tanácstalanul bámultam magam elé. Mint említettem, Pascal mondanivalójának mindig volt füle-farka, és mindig veszettül logikusan hangzott. De hát megérdemli ez a nagyszerű rejtély, hogy ilyen szimpla, pláne olcsó megoldása legyen? Akkor hát, gondoltam, vegyük úgy, hogy Dzsóker a hóhér. A vallási fanatikus, akit már azon az éjszakán gyanúba fogtam, amikor a fájdalomrituálé szertartásmesterét játszotta. Már akkor olyan sátáninak, hatalmaskodónak, szívtelennek, sőt brutálisnak láttam egész lényét, hogy hibátlanul beillett gyilkosnak. De engem éppen ez a kezdetleges gyilkoskép zavart. Túlságosan is jól vágott össze minden. Az is igaz, hogy a megrázó élmények lépten-nyomon ezt a kötni való papot juttatták eszembe. Mint egy elpusztíthatatlan kígyó mászott elő újra meg újra tudattalanom mélyéből, hogy a fülembe dörögje félelmetes basszus hangján: Én vagyok a gyilkos! Én vagyok a gyilkos! De állandóan igyekeztem elfojtani magamban ezt a dörgő hangot, tudomásul sem akartam venni. Most azonban, hogy az efféle elfojtási mechanizmusoktól mentes Pascal is ilyen nyíltan egyetértett sejtelmeimmel, szembe kellett néznem a tényekkel. Valóban, gondoltam, ha minden érvet és ellenérvet mérlegre teszünk, nem lehet más a gyilkos, csak Dzsóker. És mégis, a lelkem mélyén mégsem tetszett ez a megoldás, mert túl szép volt, semhogy igaz lehessen. Úgy véltem, van még néhány adu a markomban, amivel letromfolhatom Pascalt. — És mit gondolsz a furcsa ősi-új fajtáról, amelyikkel ma összeakadtam? — vetettem fel csintalanul. — Kékszakáll szerint ők a negyed különlegességei. — Szerinted meg ez volna Preterius professzor gyilkos fajtája, mi? — nevetett Pascal. — Igenis, Preterius gyilkos fajtája. Mi szól ellene? Legfeljebb az a nevetséges valami, amit logikának hívnak — nyelveltem vissza, mint egy rakoncátlan gyerek. Pascal azonban nem ugrott be a provokációnak, csak mosolygott, akár egy apa, aki a modern nevelés híve, és még gyermeke legprimitívebb makacskodásában is képes valami kreatívat felfedezni. — Nem pusztán a logika szól ellene, Félix, bár be kell ismernem, hogy a feltevésben talán van valami. Csakhogy egy kissé túlbonyolított, ha szabad így kifejeznem magam. Megfeledkeztél ugyanis arról, hogy egy új, avagy ősi-új fajta kialakulásához nem törvényszerűen szükséges a mesterséges tenyésztés, azaz az ember manipulációja. Röviden: megfeledkeztél az úgynevezett „vak órásmesterről", értsd, az evolúcióról, az anyatermészet kifürkészhetetlen szándékairól. A Természet Anyánk ugyanis naponta szül új fajokat, anélkül hogy tudatában volna csodálatos munkájának. Egyszerűbb fogalmazásban; 109

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál új vagy a régiektől eltérő fajták merő véletlenségből is keletkeznek. Nem muszáj előráncigálni holmi rafinált nemesítési programot, hogy magyarázatot találjunk arra, ami magától értetődik. Nézd, a mi fajtársaink kilencvenkilenc százaléka minden meghatározott rendszer nélkül, úgyszólván találomra párosodik. Természetes, hogy ennek következtében egyszer-másszor valami addig ismeretlen fajta kerekedik ki. Mi ebből a tanulság? Az, hogy egy új változat a világ legtermészetesebb dolga. Ergo, a gyilkos fajta teóriádnál nemcsak a logikára, de a logikátlanságra, azaz a véletlenre sem voltál tekintettel, kedvesem. — Egyszóval úgy véled, hogy az én szépségem és hasonszőrű társai a természetes kiválasztódás produktumai? — Nagyon is elképzelhető, bár a te feltevésedet sem tudom megcáfolni, hiszen az enyémre nincsenek bizonyítékaim. Mindazonáltal a jó öreg valószínűség az én oldalamon áll. Ez a vén szivar csakugyan zseni, voltam kénytelen elismerni. Miközben én furfangos hipotéziseket tákoltam össze, és nyakatekert magyarázatokat meg igazolásokat agyaltam ki hozzájuk, ő a lovat fogta a kocsi elé, és a valószínűségből, a természetes lehetőségekből indult ki. Mindig is az volt a hibám, hogy mindent agyonbonyolítottam, és figyelmen kívül hagytam, hogy olyasmi is létezik, mint a véletlen, a különleges körülmények találkozása. Más szóval Pascal gondolkodásmódja logikus volt ugyan, de egyszerű, az enyém viszont logikus és komplikált. — Igazad van, Pascal, mint mindig — nyögtem ki rezignáltan. — Ha nincs ellenedre, folytassuk inkább holnap ezt az eszmecserét, hogy legalább néhány morzsát megőrizhessek az önbecsülésemből. Időközben beesteledett, és a tanítómesterem mögötti üvegfalon át láttam, hogy a behavazott kertekre olyan sötétség ereszkedett, amely még a romantikusán szállingózó hópelyheket is megfosztotta csillámló fehérségüktől. Hirtelen az a fura érzés fogott el, hogy ez a feketeségbe merülő helyszín legutóbbi álmom negatív képe. Pascal észrevette elrévedésemet, és mosolygósán csóválta a fejét. — Nem, barátom, nem, te vagy az igazi okostóni. Ezt a rejtélyt te fogod megoldani, a te agyadból pattan majd ki a szikra. Nekem van ugyan némi szakértelmem, és tán elég józanul, ésszerűen gondolkodom, de hiányzik belőlem az ihlet, az intuíció. Márpedig anélkül nincs zsenialitás. Korunk legnagyobb istencsapása a tömérdek féltehetség, aki mértéktelenül túlbecsüli magát. Én legalább tudom magamról, hol a helyem. Tiltakozni akartam, de Pascal váratlanul elnézett mellettem, és kelletlen ábrázattal felemelkedett vánkosán, mintha valami nemtetszőt látna a hátam mögött. Megfordultam, és lám, az ajtón az ormótlan hógombóccá változott Kékszakáll döcögött be hangos szuszogással. Bajuszán jégcsapok lógtak, orra piroslott, akár egy érett paradicsom. Pascal képén bosszúság és elkeseredés vegyüléke suhant át, alighanem a faragatlan betolakodó miatt. A mozgássérült eszkimó latyakos-lucskos nyomokat hagyott a fényes márványpadlón. A tapintatlanság netovábbjaként közvetlenül előttünk rázta ki a havat bundájából, s így nemcsak a padlónak, de nekünk is jócskán kijutott. Pascal halkan felnyögött, és finoman csóválta a fejét. Kékszakáll, persze, a maga elefántbőrével ebből mit sem érzékelt. 110

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Házigazdánk nem vesztegetett szót a botrányos betolakodásra, szokásához híven csak hallgatott. — Hol van Dzsóker? — böktem ki végül, mert már nem bírtam elviselnie a feszültséget. — Nincs meg. Eltűnt. — Hogyhogy eltűnt? Kékszakáll letelepedett csuromvíz fenekére, és újfent megrázta magát. — Belopakodtam a házba egy nyitott pinceablakon át. A padlástól a pincéig átkurkásztam az egész kulipintyót őtisztelendősége után. Még abba a rohadt tetőtéri raktárba is bemerészkedtem, amitől kis híján kirázott a hideg. Képzeljétek, a polcok majd leszakadnak a porcelánfigurák alatt, és minden figura minket ábrázol, teljes nagyságban! Tisztára élethűek, a kórságba is. De Dzsókernek nyoma sem volt. Na, erre nekiláttam hívogatni, és ordibáltam, ordibáltam berekedésig. De mivel ezzel sem mentem semmire, körülszimatoltam a szomszédságban. Mindenki azt állította, hogy az utolsó összejövetel óta nem látták. — Meggyilkolták! — rikoltottam fel. — Dehogyis. Elpárolgott — szólalt meg hűvösen Pascal. — Rájött, hogy már csaknem a markodban van, mire ész nélkül odébbállt. Jellemző a mi ördögi Dzsóker atyánkra. — Hát igen, ez rávall az okádékra — helyeselt Kékszakáll. — Nem, a fene egye meg, nem! — Jéghideg düh vett erőt rajtam. — Nem vagyok hajlandó elfogadni ilyen olcsó megoldást. — Nem kötelező elfogadnod — csillapított Pascal. — Ez csupán a lehetőségek egyike. Pillanatnyilag azonban, a jelen körülmények közt ez rémlik a legvalószínűbbnek. De akár így, akár úgy, most legalább tudjuk, hogy Dzsóker fülig belebonyolódott ebbe a rejtélyes históriába. — Mi az hogy! — papagájkodott fontoskodva Kékszakáll. — Már arról az álszent pofájáról is látszott. Igaz, magam is mindig végigcsináltam azt a Claudandus-marháskodást, mint egy hülye, de annak a pápautánzatnak soha egy büdös szavát nem hittem. Én mondom, ő a bűnös! Csalódottságomat Pascal is megszánta. Lelépett a párnáról, és odajött hozzám. — Mért tiltakozol annyira ez ellen a megoldás ellen, Félix? Mért nem tudsz megbékélni a megváltoztathatatlan tényekkel, amelyekből nem lehet más következtetést levonni, legalábbis egyelőre? — Mert nem vágnak össze, nem egybehangzóak. Az általam összegyűjtött adatok, ha megannyira hiányosak is, nem utalnak feltétlenül arra, hogy Dzsóker a gyilkos. Olyan ez az egész, mintha egy festményt akarnának megvetetni velem, amelyet minden szakértő hitelesnek minősít, pedig valójában hamisítvány. Egy darabig még elvitatkozgattunk, aztán elhatároztuk, hogy a következő napokban Pascal meg én a számítógép segítségével megpróbáljuk meghatározni, hány fajtársunk lett gyilkosság áldozata és kik élnek legrégebben a negyedben. A lista alapján kiszűrjük a gyanúsakat, és vallatás alá fogjuk őket. Ezenkívül talán azt is sikerül majd megállapítanunk, hogy milyen rendszerességgel csapott le a gyilkos. Eldöntöttük, hogy a munka befejeztével összehívjuk a negyed lakóit, tájékoztatjuk őket a nyomozás állásáról, és szakszerűen figyelmeztetünk mindenkit, amire kell. Bár egyre hajlamosabb voltam 111

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál elfogadni, hogy alamuszi szökevény, Dzsóker a mészáros, mindent meg akartam kísérelni, hogy (eleddig) csalhatatlan ösztönömnek még egy lehetőséget biztosítsak. Késő este búcsúztunk el Pascaltól, aztán Kékszakáll-lal hazafelé indultunk a farkasordító hidegben. A havazás megszűntével irgalmatlan fagy köszöntött be. — Nem ártana, ha ezentúl jobban vigyáznál a valagadra — dörmögte Kékszakáll, miközben óvatosan a hólepte kertfalakon egyensúlyoztunk. — Hogy érted ezt? — Na, hát az a vadállat Dzsóker még mindig szabadon bitangol. Nyilván lapul valahol. Most bezzeg nem eregetheti a fingot a jó meleg kályha mögött, és alighanem a zabálnivalóval is gondjai lesznek. Tuti, hogy vérbosszút akar majd állni azon, aki keresztbe tett neki. Naná, a kórságba is! — Egy csöppet sem félek tőle — hazudtam. — Amellett nem én vagyok az egyetlen, aki átlátott a mesterkedésein. Ha most zűrben van, ugyanúgy dühönghet Pascalra is. — Eh, Pascal... — Kékszakáll részvétlen képet vágott. — Aszerint, amit dumáltál, a gyilkos csak azokra feni a fogát, akik szexuális továbbképzésen vesznek részt. A derék Pascalt viszont ezer éve ivartalanították. Na meg aztán egyébként sem húzza már sokáig. — Mit beszélsz? — Rákja van, ha jól tudom, bélrákja. A lódoktor nemigen adott neki többet fél esztendőnél. Nem válaszoltam, sőt igyekeztem jelét sem adni, hogy a hír úgy ért, mint egy dumdumgolyó. Fura módon úgy éreztem, mintha a megsemmisítő, végleges ítéletet egy gyerekkori jó barátomra mondták volna ki, akivel együtt nőttem fel. Megrázó világossággal eszméltem rá, milyen mélyen vonzódom Pascalhoz, mennyire nélkülözhetetlen számomra a barátsága, testvéri mivolta. Hiszen szinte az ikerbátyámnak tekintettem, annyira hasonlítottunk szellemiekben, ízlésünkben egyaránt. Együttműködésünk is olyan volt, mint egy jól bejáratott kettős fogaté. És most elveszítem, még mielőtt gyönyörű, új kalandokra indulhatnék vele... Én idióta, a nyomozás izgalmaiban teljesen megfeledkeztem arról, hogy Halál sógor többnyire nem erőszakosan sújt le, rendszerint lassan, észrevétlenül nyújtja ki csontujjait az élők után. Hallgatagon gubbaszt a háttérben, csendesen mosolyog, az órájára pillant, és tovább mosolyog. A hátralévő útszakaszon több szót nem is váltottunk Kékszakáll-lal. Elnémított bennünket, hogy ismét ráébredtünk: a halál nem csupán a gyilkosságokban nyilvánul meg, hanem mindig és mindenütt jelen van. És tudtam, Pascal halálával belőlem is meghal valami. Már haldoklik is.

112

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Kilencedik fejezet A következő másfél hét részben megerőltető, részben már-már bűnös szenvedéllyé fajuló elmetornával telt el — és egy hihetetlenül keserű meglepetéssel végződött, amely minden előzményt árnyékba borított. Az advent utolsó, bejglisütéstől illatos, túlporcukrozott napjait éltük, és Gusztáv meg Archie acélszilárdan eltökélték, hogy szentestére teljesen elkészülnek a tatarozással. Nekem csak jól jött, hogy a feszített munkában nem értek rá velem foglalkozni, mivel engem is lekötött a magamé. Hamarosan bebizonyosult, hogy a cél, amelyet Pascal meg én magunk elé tűztünk, csakugyan vesződséges bogarászással jár, utóvégre évek óta felgyülemlett komputeradatokat és a negyed lakóinak kusza emléktöredékeit kellett szétcincálnunk. Mint Pascal megjósolta, rendkívül bonyolult volt a rengeteg „jégzacskót" kiválogatni a hirtelen eltűnt fajtársak közül, akik természetes halállal hunytak el, vagy valamiért elhagyták a negyedet. Végső soron persze nem tudtuk százszázalékos pontossággal kiszámítani, hogy a hosszú évek folyamán hányan szorultak Ézsajásnak, a halottak jámbor őrzőjének szolgálataira. Ám a statisztika kifogyhatatlan varázstarsolyának különböző trükkjei révén úgy hozzávetőleg nyolcvanszázalékos valószínűséggel sikerült megközelítenünk az igazságot. Ehhez felbecsülhetetlen segítséget nyújtott Kékszakáll, aki elvégezte helyettünk a kellemetlen lábmunkát. Amellett óriási hasznunkra volt, hogy töviről hegyire ismeri a negyedet és szinte mindenkivel kapcsolatban áll. Pascal adatai csak 1982-ig nyúltak vissza. Eleinte tehát arra összpontosítottuk figyelmünket, hogy az adatbázisban szereplő fajtársak közül 82 óta hányan mondtak búcsút a negyednek. Már vizsgálódásunk ötödik napján kaptunk egy „rugalmas" számot: mintegy nyolcszáznak veszett nyoma. Az eltűnteket azonban lassacskán kilencszázötven új egyeddel pótolták, ami egyrészt arra vezethető vissza, hogy divatba jöttünk a felelősségtől mindinkább visszariadó embereknél, mint könnyen gondozható háziállatok, másrészt viszont az eltűntek törvényszerűen helyet nyitottak a jövevényeknek. A nyolcszáz esetből kétszáznál Pascal és Kékszakáll többé-kevésbé ismerte a körülményeket. Sokan gazdájukkal költöztek el, voltak, akik többször is kinyilvánították, hogy nem érzik jól magukat negyedünkben, illetve gazdájuknál, és környezetváltoztatáson gondolkodnak. Ezt aztán valamikor meg is cselekedtek. Kötelező lépésként megvizsgáltuk a maradék hatszáz fajtárs korát. Minthogy átlagos élettartamunk emberi időszámítás szerint kilenc-tizenöt évre tehető, a hatszáz fajtárs között pedig minden kornak akadtak képviselői, abból indultunk ki, hogy közülük százan alighanem végelgyengülés, illetve a korral járó betegségek következtében távoztak az árnyékvilágból, minden nagyobb feltűnés nélkül, mert gazdájuk nyilván haladéktalanul elföldelte őket. Pascal természetesen a negyedben történt elhalálozásokról is feljegyzéseket vezetett, a halandósági arány kiszámítása végett, de mivel ezeknél az okok közismertek voltak, logikus módon nem azonosak az általunk feltételezett száz esettel. 113

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Az eltűntek tömege azonban akkora volt, hogy tekintetbe kellett vennünk egy bizonytalan mennyiséget is. Fajtársaink egy részének ugyanis nyilván egyéb meghatározhatatlan okokból veszett nyoma. Ide soroltuk például az előszeretettel lopkodott fajtatiszta állatokat, valamint a közlekedési balesetek áldozatait, akiket az előzékeny nézőközönség azonmód végső nyugalomra helyez egy kukában. Ezt a bizonytalan mennyiséget nagyvonalúan tíz százalékra becsültük, ami a maradék ötszáz fajtárs közül ötven „harc közben eltűnt"-et jelentett. Kétszáz meg száz meg ötven egyenlő háromszázötvennel. Megállapítottuk tehát, hogy a nyolcszáz eltűnt közül háromszázötven nem gyilkosság áldozata lett. Eszerint az utóbbi hét év folyamán megközelítően négyszázötven fajtársunk életének vetett véget a Nagy Harapdáló. De tovább számolgattunk. Amennyiben mészárosunk változatlan rendszerességgel működött, akkor évente 64,28, havonta 5,35, hetente 1,33 felidát segített át az örök vadászmezőkre. Statisztikailag tehát körülbelül ötnaponként küldött közülünk valakit a Teremtő elé. Ez a számítás azonban nem egyezett az utóbbi két-három hét valós eseményeivel, mert ha eltekintünk is az esetleges pontatlanságoktól, újabban éppen kétszer ennyivel végzett és kéthárom naponként támadott. Mindez természetesen csak spekuláció volt, statisztikai szemfényvesztés, villózó számjáték a komputer képernyőjén, amelyre tüstént rávetettük magunkat minden alkalommal, mihelyt Pascal gazdija kitette a lábát. A nagymérvű tévedés lehetőségét azonban nyugodtan kizárhattuk, mert mint tulajdon szememmel meggyőződtem róla, odalenn a szentélyben százával rejtőznek a csontvázak. Talán közelebb is kerültünk módszerünkkel a valósághoz, semmint sejtettük volna. A gyilkosságok indítékának megértésétől azonban szakasztott olyan távol voltunk, mint kezdetben. A valamelyest reális eredményekhez idegőrlő babramunka vezetett. Ilyen rövid idő alatt ilyen terjedelmű listát nem is sikerült volna elkészítenünk Kékszakáll nélkül, aki számtalan negyedlakót kérdezett ki, felkutatta az eltűntek családtagjait, barátait, kifaggatta őket szeretteik utolsó megnyilvánulásairól, s ilyesformán kiegészítette az itt-ott hiányos komputerkrónikát. Sokat bajlódtunk, az igaz, de Pascal emellett lépésről lépésre bevezetett a számítógép rejtelmeibe, és a játékos logika meg a logikai játékok egész világegyetemét tárta fel előttem. Már a statisztikai számítások fele munkáját elvégző adatfeldolgozási program is úgy elbűvölt, hogy egy nap alatt elsajátítottam kezelését, bár Pascal olykor adott még néhány tanácsot. Aztán megtanított arra, hogyan lehet titkos adatbázist létesíteni, amelyet csak személyes kóddal aktiválhatunk és hívhatunk le a képernyőre, így tehát még a készülék tulajdonosa sem tudhat róla. De én még ennél is többre vágytam, hiszen végre találtam egy lehetőséget, amellyel intellektuális táplálékot nyújthatok többnyire tétlenségre ítélt, betegesen töprengő elmémnek. Szinte révületbe ejtett a hatalom, hogy néhány billentyű lenyomásával megteremthetem a valóság szimulációját, vagy behatolhatok az absztrakciók és a tudás birodalmába, és már az első injekciók után kialakult függőségem. Ezért aztán szüntelenül újabb adagért könyörögtem Pascalnak, aki beszélt nekem a különböző programozási nyelvekről, felsorolta ígéretes neveiket, úgy mint Basic, Fortran, Cobol, Ada, sőt érdekes módon 114

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Pascal is. Megígérte, hogy mihelyt befejezzük a gyilkosvadászatot, megtanít valamelyikre, és akkor saját programokat is tudok majd készíteni. De valahányszor ilyen ígéretet tett bátorító mosollyal, sugárzó szemmel, tőr járta át a szívemet, mert önkéntelenül is arra gondoltam, hogy milyen rövid ideje van már csak hátra mesteremnek. Hány meg hány intellektuális huszárcsínyt hajthatnánk végre együtt, tűnődtem, hány homályos talányt fejthetnénk meg, ha nem burjánzanának zsigereiben azok az átkozott kóros sejtek, amelyek szüntelenül szaporodnak, miközben mi gyermeteg álmodozásba merülünk. Végül már elviselhetetlenül fájt, ha arról áradozott, milyen nagyszerűségekre szándékozik még megtanítani, ezért gondosan kerültem a legcsekélyebb célzást is a jövőnkre, és mindig a soron levő problémára tereltem vissza a szót. Ebben a kétértelmű légkörben gürcöltünk a számítógéppel napokon, sőt, ha a yuppie piperkőc nem jött haza, éjszakákon át. A sikerélmények örömének, a közeli gyász szomorúságának ár-apályában éltem, a jókedv minden pillanatára árnyékot vetett a távolból leselkedő halál. Néha egy kis pihenőt tartottunk, ilyenkor Kékszakáll szórakoztatott minket a legfrissebb információkkal, a legújabb pletykákkal. Az egyik ilyen szünetben keltette fel ismét figyelmemet a Gregor Johann Mendelt ábrázoló hatalmas festmény. Minthogy állandóan a dolgozószobában tartózkodtunk, már annyira megszoktam, hogy tudomást sem vettem róla. Hirtelen azonban ismét szemembe ötlött, és eszembe jutott, hogy egyik rémálmomban is szerepet játszott. Megkérdeztem Pascalt, hogy voltaképpen ki az ördög ez a Gregor Johann Mendel. Egy híres pap a múlt századból, akit a gazdája roppantul tisztel, vetette oda kurtán Pascal. Na, gondoltam, jellemző az ipse jámborságára. Ennyivel be is értem. Végül befejeztük a munkát, és készülődni kezdtünk a tömeggyűlésre, amelyen tájékoztatni kívántuk fajtársainkat eredményeinkről. A gyilkos sajátos szokásainak ismertetésével óvatosságra is akartuk inteni őket, mert úgy véltük, hogy még korántsem fejezte be tízeiméit a negyedben. Kilétét illetően azonban változatlanul egy helyben topogtunk. A negyed legrégibb lakói közül senki sem jöhetett komolyan számításba. A vén faszik java része generációk sorának nemzésével töltötte utóbbi éveit, a többi meszesagyú meg már azt sem értette, mit szeretnénk megtudni tőle. Azonkívül akadt még egy csomó Kékszakállhoz hasonló, szerencsétlen nyomorék, aki fizikailag is képtelen ilyen nagy erőt és ügyességet igénylő bűntettek végrehajtására. Legnagyobb elkeseredésemre végül megint csak nem maradt más lehetséges bűnelkövetőnk, egyedül Dzsóker, és így az egész ügy ismét visszasüllyedt az érthetetlenség, a bizonytalan feltevések ködébe. Kékszakáll több ízben is besettenkedett a porcelánházba, körülszimatolt a szomszédságban, sőt időnként huzamosan figyelte az épületet. Dzsókert azonban mintha a föld nyelte volna el, és napról napra fogyatkozott a remény, hogy valaha is előkerül. Ki tudja, gondoltam néha savanykás vigyorral, talán már rég elportyázott Jamaikába, és most ott mulatozik a bennszülött szépségekkel. Noha szerfölött büszkék voltunk a munkánkra, és igencsak szívesen hetvenkedtünk, hogy milyen sokra jutottunk tudományos módszereinkkel, szívünk mélyén állandóan ott lappangott a kudarc érzése. Hiszen ha tárgyilagosan nézzük, mit értünk el a lényeget 115

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál illetően? Véleményem szerint semmit! Nem találtuk meg sem a gyilkosságok indítékát, sem a gyilkost, még csak egy elfogadható elmélettel sem álltunk elő. Változatlanul a sötétben tapogatóztunk, és valahányszor meggyulladt egy gyufaszál, bebeszéltük magunknak, hogy a nap sütött ki. A cserépdarabkákból sehogy sem állt össze az antik korsó. A negyed lakóinak nagy összejövetelét szentestére tűztük ki, mert az embereket ilyenkor épp eléggé lekötik az ünnep eseményei, s így könnyebben megléphetünk előlük. Úgy határoztunk, hogy a színhely a mi Frankenstein-villánk lepusztult első emelete lesz, amelyet mindenki ismer, hiszen itt tartották azokat a förtelmes ceremóniákat. A gyűlés előtt egy nappal Kékszakáll rendre végigjárt minden házat-kertet, és átadta meghívásunkat. Titokban valahogy azt reméltem, hogy a találkozó csúcspontján talán Dzsóker is megjelenik, akár az Agatha Christie-regények végén a tettes. De még a gondolat is mosolyra ingerelt, mert ugyanakkor lelki szemeimmel szinte láttam, amint Dzsóker a Karib-tenger partján dőzsöl a pálmafák alatt. Végre beköszöntött december 24-e is. Éjszaka nyugtalanul aludtam, álmomat át- meg átszőtték az utóbbi hetek riasztó eseményei. Rosszkedvűen ébredtem, s amikor kelletlenül, merő kötelességből megtornáztattam izmaimat, nem sejtettem, hogy ez lesz életem legfontosabb napja. Hogy ezen a napon többet tanulok meg önmagamról, fajomról és a fekete-fehér, de végső soron leginkább csak szürke világról, mint amikor a filozófia magasröptű és mélyenszántó kérdésein elmélkedtem. Bizony, sokat tanultam aznap, hiszen kiváló oktatóm volt — maga a gyilkos. A szomszéd szobából áthallatszó dörgő nevetésre, összekoccanó poharak csilingelésére ébredtem. Hökkenten néztem körül, mert előző este olyan kimerültén érkeztem haza utolsó munkaértekezletünkről, hogy azt sem tudtam, hová hajtom le a fejemet. Valami hálószobaféleséget láttam magam körül, csak azt nem tudtam, nem tévesztettem-e el a házat. De aztán megpillantottam a falon a tulitarkára színezett szamurájokat, és rájöttem, mi történt, mialatt én a számítógéppel játszadoztam. Kísértetkastélyunk tatarozása befejeződött. Én meg amolyan matracfélén találtam magam, amilyenen normális körülmények közt a japánok szoktak aluszkálni, mármint ha van egyáltalán idejük aluszkálásra a walkmanek meg CD-lemezjátszók szakadatlan szerelése közepette. A helyiséget amúgy egyébként is a Távol-Kelet szelleme hatotta át. A fal mentén selyempapírral borított paravánok és bambuszállványkákra helyezett, megfontoltan pislákoló, sárkánymintás kínai lámpák sorakoztak. Nocsak, nocsak, morfondíroztam, úgy látszik, Gusztáv végképp becsavarodott. Lehet, hogy ezután gongütésre fogunk ébredni? Vagy egy gésa dallamos énekére? Archibald! Hát persze hogy ő a felelős mindezért, ez a két lábon járó korszellem! Ez a kikent-kifent paprikajancsi, akit a ki tudja, honnan szalajtott, még a vécécsésze formájából is világnézeti kérdést csináló önjelölt „művészek" ráncigálnak madzagon. Archie rontotta meg Gusztávot, ő beszélte rá ezekre a selejtes vacakokra, amelyeket a nagyképű yuppie-magazinok hirdetnek, a fennkölt „életstílus" rovatban. Szegény Gusztáv, sajnálkoztam magamban, még ha százhúsz évig él is, legalább százhúszezer „limonádét" kell megírnia, hogy apránként visszatérítse a banknak a kölcsönt, amiből ezt a sok szemetet 116

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál beszerezte. De az is igaz, hogy Archie-nak nyilván nem kellett nagyon erősködnie, mert Gusztáv ízlésén már amúgy sincs túl sok rontanivaló. Talán bizony nem egy csomagküldő áruház rémkatalógusának csiricsáré kínálata lett volna a másik lehetőség? De még mennyire! Rezignáltan csóváltam a fejem. Hát istenem, gondoltam, életem társa nem kifejezetten lángész, ebbe végképp bele kell törődnöm. Mindenütt a friss festés szaga terjengett. Körülnéztem az előszobában, és már arra is felkészültem, hogy valahol a nappaliban még egy ásatag amerikai wurlitzert is találok. És csakugyan, Archie lakberendezési ötlettárában a legelnyűttebb klisék is helyet kaptak. A sarokban egy hatalmas, enyhén megdöntött tükör alatt ívelt kis bárpult díszelgett, s a mellette álló ósdi skatulya „virtuóz" szaxofonszólót sipákolt — mintha bizony Gusztávnak gőze lenne, milyen is egy szaxofon. A nyitott ajtóból láttam, hogy a két boldog tatarozó a szoba közepén koccintgat, mégpedig pezsgővel. Büszkén tekingettek körül, élvezték a szoba kopárságát, ami semmiben sem maradt el Pascal yuppie-jának nappalija mögött. Mindössze egy jajvörös hencser meg egy semmilyen mértani alakzatra nem emlékeztető gránitasztalka lézengett elveszetten egy sötétebb zugban. Gusztávnak csupán egyetlen dologban sikerült érvényesítenie egyéni ízlését. A falakon csak úgy hemzsegtek a hieroglifákat ábrázoló, színes nagyítások, a szarkofágfedelek gipszutánzatai, sőt mi több, akadt egy igazán művészi dombormű is, amelyen Básztet istennőt csodálhattuk meg fajtársunk alakjában. Amikor Gusztáv és Archie észrevettek, bambán rám mosolyogtak és felém emelték poharukat. Rá sem hederítettem a két pojácára, inkább a lakást vizitáltam végig sebtében. A nagy újmódiságban a dolgozószoba bizonyult még a legkellemesebbnek. Az óangol bútorok, a mennyezetig érő könyvespolcok, melyeket csak egy antik olvasólámpa tompított fénye világított meg, a szemlélődő nyugalom kellemes légkörét árasztották, amilyenre a Gusztáv-féle szemlélődő értelmiséginek szüksége van. A harmadik szoba és a konyha szintén Archie újítási tébolyának estek áldozatul, meg lehetett találni bennük mindent, amit a tisztes, megbízható lakberendezési cégektől kivágott hibbantagyúak valaha is kieszeltek, s ami még rosszabb, megvalósítottak, sőt, ami a legis-legrosszabb, el is adtak a Gusztávhoz hasonló védtelen, gyámoltalan embereknek. De elég a sopánkodásból. Ami történt, megtörtént. Azzal vigasztaltam magam, hogy szellemileg kissé fogyatékos barátom meg én most legalább visszatérhetünk megszokott életformánkhoz, és mint a régi szép időkben, ismét klasszikus zenét hallgatunk, csodás Fred Astaire-filmeket nézünk a tévén, és vidám kajaorgiákat rendezünk, mivel már nem zavarhat meg bennünket az egészség Archie-féle erőszakos apostolainak irigy tekintete. Jaj, sajdult belém, mint a régi szép időkben? Azok aligha térnek vissza, gondoltam, ha nem sikerül rendbe tenni a rendbe teendő dolgokat. Gusztáv az ünnep tiszteletére válogatott húsokból meg Whiskasból bőkezűen összeállított reggelit tálalt elém, s miután alaposan belaktam, ellátogattam a katakombába. Ézsajás a szentélyben aludta az igazak álmát, de amikor felébresztettem, majd kiugrott a bőréből örömében, hogy viszontláthat. A kölcsönös nyájaskodások után megkérdeztem, hogy jelentkezett-e időközben a Próféta a holtak jámbor őrzőjénél, akár szózatával, akár újabb küldeményekkel, ami igencsak lehetségesnek 117

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál rémlett, tekintettel az ünnepekre. A perzsa tagadóan válaszolt, majd a maga félénk, körülményes módján hozzáfűzte, hogy ez az alvilági élet hovatovább a könyökén nő ki. Rögtön meg is hívtam éjféli nagygyűlésünkre, hogy elősegítsem beilleszkedését a társadalomba. De Ézsajás máris visszakozott, és kismillió ürüggyel igazolta, hogy mért nem tud éppen ma éjszaka megjelenni körünkben. Visszariadásának igazi oka persze az volt, hogy a Próféta még nem oldotta fel a kijárási tilalmat. Egy-két óra múlva azzal a szilárd elhatározással indultam el a katakombából, hogy ha törik, ha szakad, kiszabadítom ezt a szánalomra méltó teremtményt a hazugságépítményből, amelyet a gyilkos egyenesen az ő számára emelt. Hazamentem, hogy szemmel kísérjem Gusztáv ünnepi előkészületeit. A szentestét hagyományosan egyedül töltötte, mármint ha nem számítjuk csekélységemet. Archie már rég ellökhajtásozott valami svájci síparadicsomba, ahol nagymenő főemlősök merőben újszerűén, alkalmasint nagyarányú, csoportos párosodással és csupa kis nagymenő nemzésével ünneplik Krisztus születését. A mi nappalinkban estére sikerült Gusztávnak felállítania a meglehetősen csálé kis karácsonyfát, amelyet csokiangyalkákkal és műanyag gyertyákkal ékesített fel. Aztán a báránypecsenye is a sütőbe került. Bármilyen jókedvűen tett-vett barátom, engem nagyon elszomorított, hogy ebben az évben sem hívta meg senki karácsonyi vacsorára. De valószínűleg ő is hiába hívott volna meg bárkit magához. Ismét be kellett látnom, hogy Gusztáv született magányos, az volt, és az is marad, akinek a létét senki sem veszi komolyan számításba, s akinek a halála legfeljebb annyival jár, hogy kijelentik az elektromos- meg a vízműveknél. No persze, ott van Archie és még néhányan, akiket vakságában barátjának nevez. Holott egytől egyig csak afféle arctalannévtelen ismerősök, akik úgy is viselkednek. Hébe-hóba megtisztelnek minket, eljönnek vacsorára, és hoznak ajándékba egy üveg bort. Hébehóba ők is meghívják vacsorára Gusztávot, aki szintén visz nekik ajándékba egy üveg bort. A borosüvegek tehát rendszeresen, negyedévenként utazgatnak ide-oda — csupán Gusztáv érzelmei (mert igenis vannak neki) kornyadoznak továbbra is a magány börtönében. Alapjában véve még Archie a legmegbízhatóbb a „barátok" közül, bár őt is elég ritkán látjuk, és hát megvannak a maga rémes bogarai. De ő végszükségben mindig segítségére siet életem társának, s ezzel legalább valami látszatát kelti a barátságnak. És én? Nos, én nem vagyok ember, nem tudom kitölteni az emberi szeretet hiányának hézagait. Mindamellett azt hiszem (ezen az érzelgős napon megkockáztathatok egy érzelgős vallomást), hogy én vagyok az egyetlen élőlény a földkerekségen, aki őszintén, igazán szereti. Igenis, szeretem ezt a bumfordi balfácánt, ezt az ember formájú, túlérett görögdinnyét, ezt a szószátyár vízilovat, ezt a megaseggfejet, ezt a csődgubancot, ezt az írástudóskodó analfabétát, ezt a tökkelütött vizesnyolcast, és aki bántani próbálja, menten megismerkedhet a karmaimmal! Miután elköltöttük a pecsenyét — én az asztal alatt, Gusztáv az elefántülepéhez képest kényelmetlenül kicsiny, iparművészeti hokedliremeken, amely nyilván egy vagyont kóstált —, kisurrantam a lépcsőházba. Ellenőriztem, nyitva van-e a hátsó bejárat a gyűlés résztvevőinek, aztán feltopogtam a korhadt falépcsőn az első emeletre. 118

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Tudtam, hogy magányos barátom ezalatt valamelyik híresebb dalárda ájtatos karácsonyi sztereozengzeteit hallgatja, aztán megelégeli a cirkuszt, és visszatér a maga sok ezer éves istennőjének tanulmányozásához. Odakint sűrű pelyhekben, szakadatlanul hullt a hó, s a túlméretezett, kék-fehér pelerinbe bújtatott utcák naiv festők karácsonyi képeire kínálkoztak. De a fagyos szél jelezte, hogy a téli idill hamarosan ádáz hóviharba csap át. Az emeleti lakás dohos, omladozó helyiségeit valamelyest megvilágította az utcai lámpák fénye, mivel a legtöbb spaletta helyén csak a zsanérok maradtak meg. Szándékosan mentem fel egy órával korábban, egyedül akartam lenni gondolataimmal. Nem tudom, mért, de úgy éreztem, hogy ezen az éjszakán valami döntő fontosságú esemény következik be. Persze korántsem számítottam arra, hogy az összejövetel valami látványos újdonságot vet napvilágra. Pascal meg én csupán azt terveztük, hogy összefoglaljuk és ismertetjük a jelenlegi helyzetet, valamint, hogy esetleg sort keríthetünk valamiféle közös erődemonstrációra, már csak azért is, hogy a gyilkos, bárki légyen is, vegye tudomásul: ezentúl mindnyájan vadászni fogunk rá, és nem tűrjük tovább véres zsarnokságát. Valahogy mégis az a különös sejtelmem támadt, hogy ma éjszaka minden véget ér. Leültem az elátkozott helyiség közepén, ahol az egész voltaképpen kezdetét vette, és meditációba merültem. A bennem kavargó káoszt lassan kristálytiszta rend kezdte kiszorítani, ezzel párhuzamosan valami jótékony energia áramlott szét bennem, s vitt egyre közelebb és közelebb a végső felismeréshez. Mintha a lényemet körülölelő metafizikus csend kimosta volna idegrendszeremből a hazugság, csalás, vér és gyűlölet mocsarából belém gyülemlett mocskot. Gondolataim mind világosabban, mind fürgébben száguldottak, és közben szinte repült az idő... Pascal és Kékszakáll érkezése vetett véget e különös elmélyedésnek, még mielőtt eredményre vezetett volna. Pascalt láthatólag erősen megviselte a hosszú menetelés. Éppen csak üdvözölt, és máris lezöttyent a hátuljára, alig kapott levegőt. — Na, mikor kezdődik végre a banzáj? — türelmetlenkedett Kékszakáll, és utálkozva sandított a feltört parketta alól kikacskaringózó, szakadt villanyvezetékekre, amelyek őt is jócskán megkínozták valaha. Még be sem fejezte a mondatot, amikor betoppantak az első vendégek, akiket a kíváncsiak végeérhetetlen karavánjai követtek, a legkülönbözőbb fajtájú, színű és korú fajtársak egész tömege. Bár döntő többségük a közönséges európai rövidszőrűek közül került ki, csak úgy tódultak a ritkaságok is, például skót lógó fülűek, gőgös szomálik és abesszinek, farkatlan manxok, kecses japán csonka farkúak meg a kissé denevérképű, göndör devon rexek. Sok anya a csemetéit is elhozta, akik fesztelenül hancúroztak egymással. A negyed bikái meg az aggok közül néhányan hangsúlyozottan szkeptikus képet vágtak, és egy percig sem rejtették véka alá, hogy merő ökörségnek tartják az efféle összejöveteleket. Bár lesírt róluk, hogy minden lehető eszközzel igyekeznek majd nevetségessé tenni Pascalt meg engem, elutasító magatartásuk mögül mégis kiérződött bizonyos feszültség és érdeklődés. Akadtak fajtársak, akik amolyan karácsonyi partinak fogták fel az egészet, amely alkalmat 119

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál nyújt társadalmi kapcsolataik felfrissítésére. Köszöntésül megszimatolták, megnyalogatták egymást, felújították a barátságokat, és nem kevés ősrégi ellentétet is, prüszköltek, fújtak egymásra, sőt ittott vad pofozkodás robbant ki. A meghívottak java részét azonban a jelek szerint komolyan érdekelte az ügy, hiszen az időközben közismertté vált rémtettek miatt az állandó fenyegetettség légkörében éltek. A félhomályos helyiség egykettőre megtelt. Voltaképpen először mérhettem fel istenigazából, hogy milyen rengeteg nyomorék él a negyedben. Még ízelítőnek is kevés volt, ahánnyal eddig találkoztam, és nem is a legszerencsétlenebbeket láttam. Tudniillik a Preterius vágta sebek közül igen sok egyáltalán nem gyógyult be rendesen. Számos áldozat testét hosszú, rusnya hegek éktelenítették el, amelyek körül a szőr sem nőtt ki többé. A boldogtalan hadirokkantak zömének vagy a farka, vagy egyik mancsa hiányzott. Végezetül, mint az est fénypontja, az elmaradhatatlan Balambérok kíséretében beállított Kong is, akinek a tömeg tiszteletteljesen utat nyitott. A böhömnagy jószág peckesen előrevonult az első sorba, ahol egy kényúr önelégültségével leheveredett, majd vérlázító pimaszsággal ránk vigyorgott, mintegy értésünkre adván, hogy a bajnoki tornát egyedül és kizárólag ő, a király nyithatja csak meg. Lassanként elcsendesült a moraj, a suttogás, mindenki letelepedett, és a várakozó tekintetek Pascalra meg rám szegeződtek. — Kedves barátaink, köszönjük, hogy ilyen sokan fogadtátok el meghívásunkat — kezdte Pascal, miután nehézkesen felemelkedett. Fajtársaink légiója úgy festett a kísértetiesen fakó megvilágításban, mint egy különösen bolyhos, hatalmas, színes szőnyeg. Imitt-amott feszültségtől, türelmetlenségtől izzó azúrkék, zöld, sárga, mogyorószínű szempárok villogtak ki belőle, mint megannyi foszforeszkáló üveggolyó. — Remélhetőleg kapunk is valami csemegét, tata! Különben keservesen megbánja, aki miatt elszalasztottam a kedvenc karácsonyi filmemet a tévében! — bődült el nagyképűen Kong, ami a Balambérok kezdeményezésére kötelességtudó kacajt váltott ki a közönségből. Csakhogy Pascalban mesterére talált. Pascalt — velem ellentétben — nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni, és a bárgyú közbeszólást sem ironikus szellemeskedéssel ütötte el. Haragtól lángoló szemmel odaplántálta magát a bambán vigyorgó élcfaragó elé. — Kong, te féleszű rinocérosz! — rivallt rá. — Ha csak egy szemernyi tisztességtudás szorult volna beléd, legalább színleg gyászolnád egy kicsit azt az imádott Marcipánodat. Mellőzd a korlátolt vicceidet, inkább azt hallgasd meg, szolgálunk-e nektek újabb információkkal. Még az is lehet, hogy ezek vezetnek majd el meg sem született porontyaid gyilkosához. Kong csúfondáros ábrázata egy csapásra tanácstalanságba dermedt. Szemhéja idegesen rángatózott, úgy tátogott, akár a partra vetett hal. — Előbb-utóbb úgyis elcsípem a rohadékot — durálta végül neki magát. — Nincs nekem ahhoz szükségem a ti lüke információitokra. Pascal fagyosan mosolygott, és egy-két lépést hátrált, hogy ismét láthassa mindenki. — Senkit sem csípsz el, te hígvelejű! Csak nem képzeled, hogy az a hóhér egy szép napon bekopogtat hozzád bocsánatot kérni? Pah! 120

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Micsoda együgyűség! Hiszen itt magával a sátánnal van dolgunk, nem holmi magadszőrű bunkóval! Az alattvalók tisztelete érezhetően megcsappant, a kényúr feszélyezetten fészkelődött a szemrehányó tekintetek kereszttüzében. A Balambérok főnökük tekintélye védelmében harciasán és fenyegetően szembefordultak a tömeggel. A főnök azonban inkább takarodót fújt. — Hát már viccelődni sem szabad, a teremtésit! — dünnyögte végül leszegett fejjel, sértődötten. — Többet viccelődtünk a kelleténél, Kong — felelte szomorúan Pascal. — A baj csak az, hogy a mi tömeggyilkosunknak nincs humora. Semmin sem nevet, semmin sem mosolyog. Nincs szüksége rá, mióta izgalmasabb szórakozást talált. Most pedig térjünk a tárgyra, beszéljünk a rémtettekről, utóvégre ezért jöttünk össze. Elsősorban a legfontosabb felfedezésről kell tájékoztatnunk benneteket, nevezetesen arról, hogy a negyedünket sújtó gyilkosságsorozat nem a közelmúltban kezdődött. Nagy a valószínűsége, hogy a gyilkos 1982 óta folytatja tevékenységét. Áldozatainak száma pedig nem hét, mint eddig feltételeztük, hanem négyszázötven. A tömeg felmorajlott, hisztérikus hangzavar támadt. Sokan hitetlenkedve rázták a fejüket, mások döbbenten sóhajtoztak. A felzúdulás azonban lassanként a megrendülés csendjének adta át a helyét. Furcsa módon senki sem próbálta kétségbe vonni Pascal bejelentését, holott a beavatatlanok számára valószerűtlennek is tetszhetett, a szkeptikusoknak meg kiváló alkalmat nyújtott, hogy vizsgálódásainkat végképp afféle rögeszmés ostobaságnak nyilvánítsák. Máig is az a gyanúm, hogy a szívük mélyén valamennyien tudták az igazságot. A hosszú évek folyamán szinte mindnyájuknak észre kellett venniük, hogy barátok, ismerősök, rokonok tűnnek el váratlanul, érthetetlenül és nyomtalanul. Az pedig, hogy a szörnyűségekre látszólag nem figyelt fel senki, az önkényuralmak alapmechanizmusának az eredménye. A Rossz mindig ott tud terjeszkedni, ahol jóindulatú nemtörődömséggel számolhat. Más szóval, minden odáig jut el, ameddig engedik. A világ legnagyobb nyavalyája, minden értelmes élőlény megrontója a kényelmesség, és mi tagadás, fajtám rendkívül hajlamos erre a tulajdonságra. Csak néztem ezeket a képmutatókat, akik most úgy tettek, mintha a fellegekből potyogtak volna le, holott valójában nagyon is tudták, mit tűrtek el ilyen hosszú ideig. Néztem őket, és nőttön-nőtt bennem a düh. Hát igen, gondoltam, ez a felidák ocsmány oldala — vagy ez volna az igazi arcuk? Ebben a pillanatban csak hajszálon múlt, hogy oda nem vágtam az egész ügyet. Egyék meg maguk a véres levest, amit főztek! Fogják el nélkülem ezt a páratlanul rutinos gyilkost! De mielőtt haragomban holmi meggondolatlanságra vetemedtem volna, Pascal, mintha csak olvasna bennem, elkezdte tájékoztatóját. Beszámolt a föld alatt elrejtett csontváz-seregletről, elmagyarázta, milyen módszerekkel sikerült meghatározni számszerű tömegét. Ezután felhívta a jelenlevők figyelmét, hogy az utóbbi időben jelentékenyen megszaporodtak a gyilkosságok, valamint arra, hogy a gyilkos közülünk való, sőt alighanem köztiszteletnek és bizalomnak örvend a negyedben. Intette a fajtársakat, hogy különösen az ivarzás és a vemhesség időszakában óvakodjanak a bizalomgerjesztő egyedektől, mert eddigi ismereteink szerint a gyilkos erre a két csoportra specializálta magát. 121

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Pascal tárgyilagos, közérthető beszámolóját néma csendben, és olyan elmélyült figyelemmel hallgatták végig az egybegyűltek, amilyet nem is feltételeztem róluk. Még Kong is csak az elején susmutolt a Balambérokkal, de a rémségek elemzése hamarosan úgy lekötötte, hogy teljesen elállt a szava — alighanem először életében. Pascal befejezésül arra próbálta rábeszélni a megjelenteket, hogy átmenetileg mondjanak le az éjszakai korzózásról, szexuális téren pedig lehetőleg gyakoroljanak némi önmegtartóztatást, bár, mondotta, a maga részéről nagyon is jól tudja, hogy ez sokuk számára túlzott követelményt jelent. Majd átadta nekem a szót. — Kedves barátaim, a nevem Félix — kezdtem el beszédemet. — Csak néhány hete költöztem ide, a ti negyedetekbe. Mégis egész sereg fontos dolgot sikerült kiderítenem, amelyekről nektek talán fogalmatok sem volt. Ebben az épületben például 1980-ban egy kísérleti laboratórium működött, ahol elborzasztó bűncselekményeket követtek el fajtánk ellen. Számosan közületek szintén e bűntények áldozatai, bár talán nem tudnak róla, mert kölyökkorukról nincsenek emlékeik. A szomorú igazság az, hogy nyomorék társaink az emberek galádságának köszönhetik csonkaságukat, mind az állatkísérletekbe rokkantak bele! A tömeg felnyögött. A sóhajnyi csendet vad hangzavar követte, és a helyiséget hamarosan fülsiketítő ricsaj töltötte be. Félénk pillantást vetettem a tőlem mintegy másfél méternyire gubbasztó Kékszakállra. Arcizma sem rándult a szavaimtól, ép szeme keserűen meredt a semmibe. Ráeszméltem, hogy a csirkefogó nemcsak sejtette mindezt, hanem egész idő alatt tudta is. Kékszakáll nem világraszóló lángelme, de ami fontosabb, megvan a magához való esze, bár nevezhetjük ezt életrevalóságnak is. A maga furfangos, paraszti észjárásával a tőle távol eső vagy éppenséggel elzárt titkokra is ösztönösen ráérez. Nem csoda tehát, ha valahol mélyen mindig is sejtette, hogy az emberek, ezek a szadista szörnyetegek torzították el, ők használták gyurmának eleven testét. Csakhogy Kékszakáll nem a sorsával hadakozik, hanem a világgal: rávicsorítja a fogát, és naponta a pofájába vág. Testét ugyan megcsonkíthatták az emberek, de bátor kandúrszívét soha! — Nyugalom, barátaim! Csendet kérek! — intette rendre a zaklatott tömeget Pascal. A szörnyülködést kifejező, kétségbeesett jajveszékelést azonban már nem lehetett megfékezni. Sok rokkantat szinte megbénított a megrázkódtatás, mások hangosan zokogtak. Barátaik részvétteljesen nyalogatták, vigasztalták őket. Néhány rangosabb vendég trágárságokat ordított felém, mintha bizony én okoztam volna az egész tragédiát. Pascal megpróbálta észre téríteni a tömeget, de végül belátta, hogy ez reménytelen, és csak a fejét csóválta. Amikor a helyzet kezdett viharossá válni, Kong kényelmesen feltápászkodott, unottan nyújtózott egyet, aztán szembefordult a felindult népséggel, s ugyanolyan elnézően szemlélte őket, mint az anyák sivalkodó porontyaikat. — Na, ebből elég! — bődült rájuk kis idő elteltével dörgő hangon, és ábrázatán a megértő türelem kifejezését mintegy gombnyomásra az ellentmondást nem tűrő tekintély fagyossága váltotta fel. Egyszeriben csend támadt, és az egész társaság tiszteletteljesen felénk fordult. — Mit akartok, bőgicsélni vagy okoskodni? Atyavilág, micsoda egy félnederes banda! Mit képzeltetek, mért töntörög itt a környéken ennyi 122

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál totálkáros? Talán bizony kerti törpékkel koccantak össze? Csak a hülye nem tudja, hogy az egerek meg az emberek a legszemetebb állatok. Szóval állítsátok le magatokat, és hagyjátok szövegelni az okostónit. Mit lehessen tudni, talán még a gyilkost is elénk tálalja. — Köszönet, Kong — hajtottam fejet megkönnyebbülten. Kihasználtam a csendet, és minden teketória nélkül folytattam a mondókámat. — Sajnos a gyilkossal egyelőre nem szolgálhatok. De az igazsággal talán igen. Kedves barátaim, úgy tudom, közületek sokan tartoznak Claudandus próféta követői közé. Kutatásaim során megállapítottam, hogy nevezett fivérünk valóban élt valaha, sőt élete csakugyan megérdemel minden tiszteletet. De korántsem volt szent, és egyébként sem élvezte különösebben az Úr oltalmát. Tudniillik őt is abban a kísérleti laboratóriumban kínozták meg az emberek, ahol társaitokat megcsonkították. Csakhogy Claudandus szervezetének sajátos biológiai rendellenessége roppantul izgatta az embereket, s emiatt sokkal cudarabb megpróbáltatásokat kellett elviselnie. Végül aztán meghalt, csak a Dzsóker terjesztette legendákban és vallási kultuszban él tovább... — Dehogyis halt meg! A nyifogó kislányhang valahonnan a tarkabarka, jókora szőrgombolyagokból összeszőtt szőnyeg közepe táján csendült fel. A szemem sarkából láttam, hogy Pascal megrökönyödve, nehezen visszafojtott dühvel mered a közönségre, mintha bizony nem engem, hanem őt szakították volna félbe. A gyűlés résztvevői ismét izgalomba jöttek, és suttogó tanakodással keresték a hang tulajdonosát. — Ki állítja ezt? — kérdeztem. — Én állítom — nyafogta a hangocska. A tömegben mozgolódás támadt. A középen állók lassan széthúzódtak, s a megürült körben egy egészen fiatal fajtársnőnk állta a szenzációra éhes, kíváncsi tekinteteket. Igazi gyöngyszem volt, a harlekinek tökéletes díszpéldánya. Bársonyos bundájának tündökletes fehérségét csupán a fajtára jellemző, kicsiny, háromszög alakú fekete foltok tarkították, amelyek az orrán, bal fülén, mellkasán és farkán díszlettek, és csakugyan a commedia dell'arte híres figurájához tették hasonlóvá. Amikor észrevette, hogy mindenki meredten bámulja, már bánni látszott merész közbeszólását, és idegességében a fülét rebegtette. Végül mégis előretipegett, és szégyenlős mosollyal elébem állt. — Ki vagy, kicsikém? — mosolyogtam rá óvatosan, nehogy még jobban megfélemlítsem. — Cirbolya a nevem — felelte meglepően magabiztosan. Csak a vak nem látta, hogy nemsokára egész különlegesen vonzó kis jószággá fejlődik majd. A gondolat egy pillanatra jókedvre derített, de ugyanakkor azt is eszembe juttatta, milyen messzire tűnt már gondtalan ifjúságom. — Mit tudsz Claudandusról, Cirbolya? És miből gondolod, hogy annak idején nem halt meg? — Hát csak abból, amit dédapó mesélt róla — válaszolta Cirbolya, és gyerekes büszkeséggel nézett körül. — És kicsoda a dédapád? — Dzsóker atya. Nem mondhatom, hogy sűrűn jár el mamához meg hozzám, legfeljebb évente egyszer-kétszer, és akkor is csak azért, hogy 123

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál megdorgáljon minket, mert megint nem jelentünk meg néhány szertartáson. Egyszer azonban tökegyedül hagytak otthon, és halálra untam magamat. Váratlanul betoppant dédapó, és ha hiszitek, ha nem, megesett a szíve rajtam, és hajlandó volt játszani velem. Egész álló nap együtt játszottunk meg vadásztunk. És amiért ilyen aranyos volt hozzám, én is örömet akartam szerezni neki, hát megkértem végül, hogy meséljen Claudandusról. Na persze, már régóta kívülről fújom az összes sztorit, de dédapó akkor boldog igazán, ha lelkifröccsöt tarthat. Sosem telik be a Próféta magasztalásával. így azután megint leadta a szent históriáját, csak ezúttal egy hangyányi eltéréssel. Az elején a szokott sódert nyomta. Hogy milyen rémséges volt az élet a fájdalom birodalmában, micsoda megkínzatásokat viselt el Claudandus társaival egyetemben. Csakhogy dédapó a nagy rajcsúrozástól piszkosul elálmosodott, és a végén már nemigen ügyelt a szavaira. Azt mesélte, hogy Claudandus végül párviadalra hívta ki a tébolyult szörnyeteget, és ebben a párviadalban meg is ölte. Ekkor én ellenkezni kezdtem, és azt mondtam neki: „De Dzsóker atya, eddig mindig azt mesélted, hogy a szörnyeteget a Mindenható pusztította el, Claudandus pedig felszállott a mennyekbe." Dédapó rájött, hogy eljárt a nyelve, és rögtön kijavította magát. „Hát persze, picurkám, utána tényleg felszállott a mennyekbe", mondta, és erősen a lelkemre kötötte, hogy soha senkinek ne beszéljek erről a változatról, mert az halálos bűn lenne. Akkoriban még kicsi kölyök voltam, fütyültem az egészre. De most már tudom, hogy dédapó többet árult el, mint szeretett volna. A látványos fordulat mindenkit fejbe vert, engem nemkülönben. Csakhogy a többiekkel ellentétben én felfogtam, micsoda hordereje van ennek a fordulatnak. A többiek szemében lényegileg egyre ment, hogy a Próféta végezetül a mennyekbe taxizott-e, avagy a Shell vezérigazgatója lett. Hát Istenkém, a szentek útjai kifürkészhetetlenek, és igazán tökmindegy, hogy Claudandus él-e még vagy sem. Ám ez a jelentéktelennek látszó apróság merőben új fényt vetett a gyilkosságsorozatra. Cirbolya kijelentése ugyanis pontosan egybevágott Ézsajás beszámolójával. Eszerint a kísérteties hang, amely a szellőzőaknából szólt a holtak jámbor őrzőjéhez, csakugyan a Próféta hangja volt. Claudandus tehát túlélte a hosszú megkínzatást, sőt megölte sanyargatóját, Preteriust. És azután? Mi történt vele? Hol élt? Mit művelt, amikor éppen nem marcangolt nyakszirteket? És amennyiben csakugyan Claudandus a gyilkos, aki Dzsóker reklámhadjáratának jóvoltából villámgyors prófétakarriert futott be, akkor meg miféle agybajos okokból öldökölgeti a fajtársait? Lehet, hogy a végén belezavarodott a szenvedésbe? Lehet, hogy amikor likvidálta gyötrelmeinek okozóját, kedve szottyant a további gyilkoláshoz? Nem, ez egyértelműen hibás feltevés. Hisz akkor tökéletesen mindegy volna neki, hogy fajtársai közül kit nyuvaszt meg. A gyilkos viszont kifejezetten specializálta magát a... A tömeg ismét egyre hangosabban zajongott. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha néhány megnyugtató szóval gyorsan lecsillapítom a kedélyeket. Szerettem volna, ha úgy érzik, ez az őrült ügy egyáltalán nem őrjítő, hanem teljesen „normális", azaz érthető és megmagyarázható — vagyis kész voltam akár hazudni is. — Kedves barátaim, nem csodálom, hogy Cirbolya húgocskánk szavai valamelyest megzavartak benneteket. De alapjában véve roppant egyszerű a dolog. Dzsóker atya annak idején titokban 124

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál figyelemmel kísérte a laborban folytatott kísérleteket. Ismerte Claudandust, és értette a módját, hogyan csiholhat magának hasznot a vértanú glóriájából. Megalapította a claudandisták vallási szektáját, amelynek ti is valamennyien tagjai vagytok. De mint kiderült, ez korántsem volt valami kegyes ügy. Sőt, legújabb értesülésünk szerint maga Claudandus is életben maradt. Ez számomra is újdonság. De akár így van, akár nem, annyi bizonyos, hogy a labor iszonyú végnapjait az ő kivételével egyetlen kifejlett állat sem élte túl, és a titkot magukkal vitték a sírba. Dzsóker tehát az egyetlen, aki tisztában van a teljes igazsággal. Valamint ő az egyetlen, aki ismeri Claudandust, aki elvezethetne hozzá. Dzsóker azonban... — Eltűnt! — vágott a szavamba Pascal, aki ismét előbukkant a sötét háttérből, tiszteletet gerjesztően kihúzta magát mellettem, és komoran a nézőkre meredt. Az aggastyán határozott fellépése elvette Cirbolya nehezen összekapart kis önbizalmát. Lassan a mögötte állók közé hátrált, és észrevétlenül eltűnt a tömegben. Pascal szónoki szünetet tartott, ami szinte elviselhetetlenné fokozta a feszültséget. Aztán jóságosán elmosolyodott. — Bármi történt is akkor, testvéreim, hiányos ismereteink következtében ma már nem tudjuk kideríteni e homályos história minden apró részletét. Még ha Claudandus csakugyan megúszta is ép bőrrel a poklot, korántsem törvényszerű, hogy utána ismét ebben a negyedben táborozott le. Amellett nemigen akarózik elhinnem, hogy a kifejlett állatok közül éppenséggel ő élte volna túl a tragédiát. Képtelen gondolat! És ugyanilyen abszurd a helyzet a gyilkosság indítékával is. Lehetséges volna, hogy egy élőlény, aki kénytelen végignézni a fajtája ellen elkövetett bűntényeket, úgyszólván egyik napról a másikra maga is bűnözővé váljék, és irgalmatlanul öldökölje tulajdon fajtársait? Nem, nem, szerintem ez az elgondolás teljesen értelmetlen. Éppen ezért nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a titokzatos Claudandus az, akitől rettegnünk kell. Továbbra is az a véleményem, hogy valaki szerfölött ügyesen kihasználja a múlt zűrzavaros rejtélyeit. Valaki eltökélten megjátszotta a Prófétát, misztikus ködbe burkolózott a hiszékenyeknek, hogy könnyebben eltüntethesse nyomait. És ez a valaki szerintem nem más, mint a mi nagyra becsült Dzsóker atyánk! Évek hosszú során át bolondított titeket a saját gyártmányú vallásával. Beteges megszállottságában később már nem érte be azzal, hogy híveit csupán fájdalmas szertartások elvégzésére ösztönözze. Agyát a vallási téboly kerítette hatalmába, márpedig a vallási téboly mindig ugyanazzal végződik: vérontással! Mivel azonban gyülekezete még nem érett meg az efféle mulatságra, maga látott hozzá. És hogy valami különlegesen eredeti színezetet adjon véres kicsapongásának, kizárólag párosodni készülőket és vemheseket harapott agyon. Úgy tervezte, hogy lassan majd hozzászoktok a dologhoz, aztán hallgatólagosan elfogadjátok, és végül már helyeselni fogjátok, sőt, talán részt is vesztek benne. De Félix fivérünk jóvoltából füstbe mentek sötét tervei! Senki nem mert vitába szállni vele. Én sem. Logikailag hibátlan, tetszetősen sima magyarázatát mély csend követte, csak a szél zúgott odakinn a rozoga ablakok mögött. Pascal bölcsessége előtt mindenki hasra esett, és nagyon is készségesen fogadták el fejtegetéseit. Legalábbis látszólag. 125

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Lassanként újra elkezdődött a súgás-bugás, mormolás, de lényegében a közönség egyetértett abban, hogy a jelen helyzetről ennél többet mondani már nem lehet, és az összejövetel roppant kielégítően ért véget. Nekem azonban más volt az érzésem. Bár semmilyen ellenérvvel nem tudtam előhozakodni, előbb fogadtam volna el, hogy a föld lapos, mint Pascal kapásból kivágott megoldását. Ráadásul attól is viszolyogtam, hogy közöljem vele nemtetszésemet. Valahogy megelégeltem a rengeteg ide-oda beszédet, vitát, érvelést, civódást meg a logikus gondolkodást. Úgy éreztem, legjobb, ha ismét egyedül, a magam módján próbálok zöld ágra vergődni. Utóvégre ezzel a primitív metódussal is elég sokra jutottam. A gyűlés lassan feloszlott. A negyed lakói izgatott fecserészés közepette indultak hazafelé. Pascalról csak úgy sugárzott az elégedettség, és Kékszakáll is megkönnyebbültnek látszott. Hát én? Hirtelen feltámadt bennem egy gyanú, és elhatároztam, hogy ha a fene fenét eszik is, még az éjjel utánajárok... — Nos, barátom, hogy tetszik a végkövetkeztetés? — kérdezte Pascal. — Nem rossz — feleltem tartózkodóan. — Haha, engem ugyan nem csapsz be, Félix. Látom az orrod hegyén, hogy már megint csak úgy zakatol a fejedben a masina. Nagyon helyes, mert őszintén szólva magam sem hiszek túlságosan ebben a badarságban, amit olyan bölcsen előadtam. Bevallom, leginkább csak arra szolgált, hogy megnyugtassam a jelenlevőket. — Pedig veszettül komolyan és véglegesen hangzott. — No látod, milyen tehetséges színész vagyok. Kár, hogy nem filmezek, pedig kitűnően tudnám reklámozni például a száraztápokat vagy az eutanázia előnyeit. Harsányan felnevetett. De hirtelen ismét elkomolyodott, és fürkészőn méregetett sárgán izzó szemével. — Jaj, Félix, rossz nézni, milyen nekikeseredetten töröd a fejed. Ma karácsony van. Jól tennéd, ha egy időre megfeledkeznél erről a rémregényről, és kicsit kipihennéd magad. Ki tudja, még az is lehet, hogy csoda történik, és valami isteni sugallatra eszedbe villan a megoldás. Sőt, én akár mérget vennék rá, hogy így lesz. Kívánok neked kellemes ünnepeket, meg azt, hogy sose add fel a hitedet a csodákban! Búcsút intett, és ő is távozott. A helyiség kiürült, Kékszakáll meg én egyedül maradtunk és feszélyezetten bámultunk magunk elé. Láttam, hogy ő is kényelmetlenül érzi magát, holott voltaképpen örülhetett volna Pascal tömör, mindenre kiterjedő megoldásának. Csakhogy az ügy még korántsem ért véget, és Kékszakáll ezt piszokul jól tudta. — Kajadús karácsonyt, Kékszakáll. És köszönjük a klassz melót. Nélküled még most is a sötétben tapogatóznánk. Isten oltalmazzon, testvér — nyögtem ki végül. Gondosan óvakodtunk egymás szemébe nézni. — Magadnak köszönd, haver, a kórságba is! Én ugyan nem szakadtam bele a fáradságba. Pascalnak igaza van. Nem ártana, ha az ünnepek alatt egy kicsit lazítanál. Aludj, amennyi beléd fér, vagy szedj össze megint valami kis rüfkét, vagy döngesd el azt az ütődött Kongót, különben én gyapálom meg. A lényeg, hogy tökölődj valami máson. Na, jó mulatást, és ügyelj, nehogy a farkadra lépjen ma éjszaka az a fehér szakállú vénember. 126

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Hátat fordított, és szaporán az ajtóhoz sántikált. — Kékszakáll! Kissé túl gyorsan torpant meg, és felém fordította bozontos fejét. Ép szemében mintha mindentudó mosoly villant volna. — Szerinted Dzsóker a gyilkos? — Nem — csattant a hangja, mint a pisztolylövés. — Mit gondolsz, ki lehet? — Akit majd megtalálsz, okostóni. Ezzel faképnél hagyott. A bennem fészkelődő gyanú egyre erősödött. Egy furcsa terv kezdett kialakulni a fejemben. Még furcsább volt, hogy eltökéltem: végre is hajtom, jóllehet vajmi csekély kilátásom volt a sikerre. De hirtelen szinte a megszállottja lettem. Az ilyen irracionális jelenségeknek sokféle neve van, például babona, belső kényszer, rituálé és így tovább. Mindegy, minek nevezzük, annyi mindenesetre bizonyos, hogy egy szempillantás alatt kibújtam a hűvös statisztikus bőréből, és visszavedlettem ingujjas detektívvé. — Hé, Kékszakáll! A bozontos fej újra megjelent a szuvas, nedvesség korhasztotta ajtófélfa tövében. Szeme, ez a sötétben ragyogó, bűvös drágakő elárulta, hogy tudja, mit akarok kérdezni tőle. Már nem is iparkodott leplezni a nevetést. — Hol a porcelánház, ahol Dzsóker lakott? Néma egyetértésünk ismét fölöslegessé tette a magyarázkodást. Barátom is azt akarta, amit én — abbahagyni végre az elméleti totojázást. Alig várta, hogy az okoskodó lelkicézés helyett megint tettekre kerüljön a sor, mint ismeretségünk elején. Nem firtatta, mért kérem a címet, nem hánytorgatta fel, hogy ő már tüzetesen átkutatta a házat, hanem útba igazított, aztán szó nélkül elhúzta a csíkot. A nagy csendben tisztán hallottam, amint nehézkesen ledöcög a lépcsőn, és kisántikál a hátsó bejáraton. Aztán vártam néhány percig, míg végül az idegeim pattanásig feszültek, és úgy éreztem, menten szétrobbanok. Mielőtt végképp elvesztettem volna az eszem, óriási szökkenésekkel leszáguldottam a lépcsőn, és kirohantam a hófúvásba. A negyed legszélső zugában meghúzódó porcelánházig hosszú út vezetett. De a rögeszmés megszállottság, akár valami ajzószer, hihetetlen erőt kölcsönzött, és szinte röptében gyűrtem le a jókora távolságot. Csak homályosan sejtettem, mi a dolgom a porcelánházban. De valami azt súgta, hogy meglepő fordulat vár ott, vagy legalábbis valami bizonyítékot találok feltevésemre. Jól emlékeztem, mit mondott Kékszakáll, miután körülnézett az épületben. — „A padlástól a pincéig átkurkásztam az egész kulipintyót őtisztelendősége után. Még abba a rohadt tetőtéri raktárba is bemerészkedtem, amitől kis híján kirázott a hideg. Képzeljétek, a polcok majd leszakadnak a porcelánfigurák alatt, és minden figura minket ábrázol, teljes nagyságban! Tisztára élethűek, a kórságba is." A polcok... töprengtem, a minket ábrázoló, életnagyságú porcelánfigurák alatt roskadozó polcok! Kékszakáll azonban a pinceablakon hatolt be a házba, eszerint nem a padlástól a pincéig, hanem a pincétől a padlásig kurkászta át őtisztelendősége után. Következésképpen egy nyitott ajtón jutott be a raktárba. Aztán végigsétált rajta, és amennyire képességeiből telt, no meg amennyire a 127

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál térbeli adottságok engedték, szemügyre vette a törékeny hóbelevancot. Ami azt jelenti, hogy a hozzánk olyan átkozottul hasonló porcelánfigurákat béka-, pontosabban felidaperspektívából látta — ráadásul csak fél szemmel. Ez az! Kékszakállnak nem volt rálátása a polcokra. Végre megérkeztem a házhoz, amely málladozó homlokzatával, komor légkörével úgy hatott a festőién behavazott tájban, mint egy életre kelt hulla. A porcelánbolt a jelek szerint nem lehetett holmi aranybánya, mert a tulajdonos olyan felelőtlenül elhanyagolta az öreg épületet, hogy egy ellenőrzés esetén az építészeti hatóság a világtörténelem legkiadósabb pénzbüntetését sózná a nyakába. Az ereszcsatorna félig kiszakadt az elrozsdállt kampókból, és ferdén lógott a járda fölött. Egy erősebb szélroham bármelyik pillanatban a gyanútlan járókelők fejére zúdíthatta volna az egészet. Nem volt különb a helyzet a falakkal sem. Úgy látszott, hogy a hatalmas repedéseket csak a mindenütt vadul burjánzó borostyán tartja össze. Az elmocskolódott, hiányos üvegű ablakok mint vak szemek meredtek az utcára. A második emeleten az erkélynek nem volt korlátja. Mindent egybevetve az az érzésem támadt, hogy itt bizony sürgősen szükség volna a mi jól bevált akciócsoportunk, vagyis Archie (fedőnevén „Nachtkaszni-Terminátor"), valamint Gusztáv (fedőnevén „Parketta-Nindzsa") brutális beavatkozására. A behatolást illetően nem volt olyan szerencsém, mint Kékszakállnak. Körüljártam az épületet, ám ezúttal minden pinceablakot zárva találtam. De úgy véltem, hogy az egyik — esetleg több — padlásablak is megfelel a betekintéshez, s ezért majd szétfeszített a vágy, hogy mielőbb feljuthassak a tetőre. Ehhez azonban csak egy lehetőségem volt, amelyet rögtön felfedeztem ugyan, viszont halálos kockázattal járt. A hátsó fronton, körülbelül három méterre az épülettől egy lépcsősen elágazó, mászásra igen alkalmas fa állt. Legfelső ága benyúlt a tető fölé. A magunkszőrűekre jellemző, páratlanul fejlett egyensúlyérzékkel és különleges ügyességgel nagyobb gondok nélkül fel — és ami még fontosabb — le lehetett mászni rajta. A veszély abban rejtőzött, hogy az ágak a korona felé egyre vékonyodtak. A vállalkozás tehát egy trapézművész tehetségét, ruganyos hajlékonyságát követelte meg. Felugrottam a fa derekára, és kapaszkodni kezdtem felfelé, ám amikor egy vastag ágon szusszanásnyi pihenőt tartottam, újabb veszélyforrást fedeztem fel. A fát ugyanis teljes egészében vékony jégréteg borította, és veszettül óvatosan kellett mozognom, ha nem akartam vén napjaimra még a repülést is kitanulni. Gondosan kiszámítottam minden ugrást, és közben a Jóistenhez fohászkodtam abban a reményben, hogy Fia születésnapján talán engedékenyebb. Végül nagy nehezen felvergődtem a tető fölé nyúló ágra. Az ág elég erős volt, hogy megbírjon, és elég hosszú, hogy hídnak használhassam. A baj csak az volt, hogy a dermesztő szélben nyugtalanítóan himbálózott ide-oda. Ráadásul láttam, ha egyszer nekiindulok, visszakoznom sem lehet, mert olyan keskeny, hogy megfordulni sem tudnék. Nem volt más megoldás, össze kell szednem minden bátorságomat, és anélkül, hogy lenéznék a földre, elkötéltáncolni a tetőig. Nem töprengtem sokáig, belevágtam a kamikazeakcióba... 128

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Fajtánk, hál' istennek, nem ismeri a verítékezés kellemetlenségeit. De miután végigfutottam az aljasul rugózó ágon és végre kikötöttem a cserépfedélen, az az érzésem támadt, hogy e tekintetben én valamiféle mutáció vagyok, mert szinte bűzlött a bundám a félelem izzadságszagától. A biztonságos tetőn megkönnyebbülten fellélegeztem, és így utólag lepislantottam a mélybe. A Hitchcock-klasszikushoz is méltó látvány elgondolkodtatott, hogy vajon nem ment-e el végképp minden sütnivalóm. Mért teszem kockára az életemet olyasmiért, ami minden jel szerint örökre talány marad? Voltaképpen mit akarok bizonyítani önmagámnak meg a többieknek? Hogy én vagyok a legokosabb állat a földkerekségen? Micsoda hiúság! Micsoda röhej! És milyen öngyilkos botorság — mint az imént is kiderült! Csakhogy az én kificamodott agyam, amely világéletemben arra ösztökélt, hogy pont az ellenkezőjét cselekedjem annak, amit kellene, jobb belátásom ellenére ezúttal is újabb szamárságokra késztetett. És amint eszembe jutott, hogy voltaképpen mért kecmeregtem fel ide, másodpercek alatt elmúlt a szédülésem. Megfordultam, és szemügyre vettem a tetőt. Mint gyanítottam, a javarészt sérült, összevissza hányt cserepeket valóban már csak a szentlélek tartotta, csupán némi biztatásra vártak, hogy lezáporozzanak az utcára. Szerencsémre éppen a fedél közepén egy jókora, sokrekeszes műteremablak terebélyeskedett a vékony hóréteg alatt. A sok helyütt kitört üvegtáblákat átlátszó műanyag fóliával pótolták. Az egyik épségben maradt üvegtábláról elülső mancsaimmal félrekotortam a havat, és bekandikáltam a raktárba. Bár a sötétség miatt nem láttam kifogástalanul, annyit sikerült megállapítanom, hogy Kékszakáll leírása pontos volt. A láthatólag sebtében és módfelett kontár módra raktárrá alakított tetőteret telizsúfolták fémpolcokkal meg állványokkal, amelyeken egymást érték a poros üvegserlegek, porcelán és kerámia dísztárgyak. A dísztárgyak túlnyomó többsége csakugyan felidákat ábrázolt — alighanem az olyan kifacsarodott ízlésű vevőközönségnek szánták, amilyen Gusztáv. Nagyon is jól el tudtam képzelni, hogy mihelyt életem ütődött társa megpillant egy ilyen porcelánjószágot a kirakatban, menten berohan az üzletbe, és akár uzsoraáron is megveszi, hogy aztán elhelyezze a kandallópárkányon, és a maga idegtépő gügyögésével minduntalan felhívja a figyelmemet a hasonlóságunkra. De hatalmasabb rokonaimnak is voltak itt életnagyságú másai. Mi tagadás, a lakkozott tigrisek, jaguárok, pumák és leopárdok hajmeresztő galériája eléggé megijesztett, mert noha csak távol-keleti szériagyártmányok voltak, készítőik fáradságot nem kímélve igyekeztek minél élethűbbre formálni őket. Mivel nagyon keveset láttam a hóba kapart kis kukucskálón, nekiálltam kitágítani. Aztán sorban eltakarítottam a havat a többi üvegtábláról is. Ilyesformán a bejzli lassan megtelt a mogorva karácsonyéji égbolt gyér világosságával, és szép egymásutánban kitárta titkait. Végtelenül sokáig tartott, míg szememmel részletesen végigbogarásztam az ocsmány összevisszaságot. Egyre frusztráltabban vizsgálódtam, mivel ne adj' isten, hogy valami is hasonlított volna arra, amit olyan eszeveszetten kerestem. Aztán, amikor már-már feladtam, egyszerre a szemembe ötlött... Csakugyan olyan benyomást keltett, mintha élne. A raktár legsötétebb zugában, egy állvány tetején, két, hozzá hasonlóan hófehér 129

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál porcelán fajtárs közé ékelve, egy sor hosszú, talpas üvegpohár védőfalának takarásában Dzsóker hevert. Csak bozontos farkának hegye lógott ki a polc szélén, és ez lentről legfeljebb egy rendkívül figyelmes szemlélőt hökkentett volna meg. Fejére az ablakot borító fólia szakadásán néhány hópihe szállongott alá festőien. Úgy feküdt ott, mint egy szfinx, feje kissé előrehajlott, és első pillantásra mintha bóbiskolt volna. Valójában már réges-rég jéggé fagyott, hiszen a helyiség hőmérséklete nagyjából azonos volt a kintivel. Alkalmasint ezért nem észlelte a hullaszagot sem gazdája, sem Kékszakáll. Az igazság majd csak akkor derül ki, gondoltam, amikor felmelegszik az idő és a „jégzacskó" olvadozni kezd. A fagyos lelet nemigen lepett meg, mivel csalhatatlan ösztönöm már jó néhány napja megsúgta, hogy Dzsóker atya régóta nincs köztünk, zabálók és zabálnivalók között. Inkább az képesztett el, hogy ez alkalommal milyen könnyű dolga volt a gyilkosnak. A többi áldozattal ellentétben Dzsóker nyakán nyoma sem volt marcangolásnak. Bundáján mindössze a tépőfogak okozta seb, úgyszólván Drakulamonogramja látszott, amelyből szánalmasan vékony, befagyott vérpatakocska csurdogált. A körülötte álló poharak és porcelánok épsége szintén azt tanúsította, hogy Dzsóker nem védekezett, amikor megölték. Még a legcsekélyebb ellenállás esetén is lepotyogott volna a polcról az egész mindenség. Igen, morfondíroztam, a gyilkos és az áldozat alighanem azért húzódott ebbe az elhagyatott kuckóba, hogy a lehető legnagyobb titokban intézze el a dolgot. Ez ugyanis kivégzés volt, és a jelek szerint Dzsóker nemcsak belenyugodott, de helyeselte is. Az ok kézenfekvő. A szertartásmester értesült, hogy nyomára jöttek: cinkostársa a gyilkosnak. Nyilvánvalóan tudta azt is, hogy ha a gyanakvók vallatás alá fogják, előbb-utóbb összeomlik, és elárulja a gyilkost. A gyilkos persze semmiképpen nem vállalhatta ezt a kockázatot, és ezért beszélte rá Dzsókert erre a felfoghatatlan, de feltétlenül szükséges lépésre. Dzsóker pedig engedelmeskedett, minden ellenkezés nélkül hagyta, hogy megöljék. De mi foroghatott kockán, mi az a hihetetlenül fontos valami, amiért Dzsóker ilyen készségesen feláldozta magát? Mi az az életénél is fontosabb titok? Claudandus!... Claudandus életben maradt, döbbentem rá, él, hogy most másoknak osztogassa a halált! Egy-egy talány megfejtése a normális halandóknak általában büszkeséget, kielégülést okoz. De már a Claudandus-ügy kibogozása előtt is tudtam, hogy az afféle kificamodott agyak, amilyen az enyém is, más törvények szerint működnek. Az igazi élvezet maga a találgatás, a megoldás csupán értéktelen jutalom. A legfőbb gyönyörűség, ha egy titokban újabb titok rejtőzik, abban egy másik és így tovább. A rejtélybogozók furcsa fajta, leghőbb vágyuk voltaképpen az, hogy egy szép napon álljon elébük valaki egy olyan kérdéssel, amire nem tudnak válaszolni. De időnként a talányok megfejtői is kapnak egy-egy jókora pofont az élettől. Éspedig nem azért, mert nem tudták megoldani a rejtélyt, hanem mert olyan kitűnően oldották meg, hogy utána azt kívánják, bárcsak ne sikerült volna. Ez történt csekélységemmel is ezen a tébolyult éjszakán, amikor ráeszméltem az igazságra. Mert az igazság nyomasztó volt, egyszersmind nyugtalanító. 130

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál A kiábrándultság voltaképpen csak hazaérkezésem után néhány perccel vett erőt rajtam. A tetőről ugyanazon az életveszélyes úton kerültem le, amelyen feljutottam rá. De közben annyira elmerültem a kirakójáték darabkáinak összeillesztgetésében, hogy úgy mozogtam, akár a holdkóros, még a veszedelmes leereszkedéssel járó, kellemes borzongást sem élveztem. A hófúvás időközben fehér hólávát okádó, bőgő-üvöltő sárkánnyá változott. Sejtettem, hogy a világ másnap reggelre a karácsonyi üdvözlőlapok giccseire fog emlékeztetni, és a karácsonyrajongók valósággal kéjelegnek majd. Mialatt hazafelé evickéltem a doktor Zsivágó-méretű hóviharban, kusza, zavaros feltevések százai foglalkoztattak. Végül beugrottam a vécéablakon, amelyet Gusztáv résnyire nyitva hagyott a kedvemért. Szegény barátomat a dolgozószobában találtam, az íróasztalra dőlve aludt, tökrészegen. Nyilván tett néhány szomorú kísérletet, hogy megünnepelje az ünnepek ünnepét, önmaga társaságában, de aztán rájött, milyen értelmetlen és tragikus ez az igyekezet, s végül úgy döntött, hogy az értékes időt inkább munkájára tékozolja. Ám a könyvek mellett díszelgő két üres borosüveg meg a félig kiivott pohár arról tanúskodott, hogy a munka egymagában nemigen enyhítette a magány fájdalmait. Felszökkentem az íróasztalra, és bánatosan szemléltem az embert, aki mindennap gondosan elém teszi az ételt, a legapróbb gyengélkedés jelére orvoshoz cipel, és költi rám a sok drága pénzt, butuska játékokat játszik velem dugókkal, gumiegerekkel, amiben csak az ő kedvéért veszek részt, aki félholt az aggodalomtól, ha olykor huzamosabban kimaradok, és aki ezerszer jobban szeret engem, mint ezt az egész kikent-kifent, nyomorult lakást. Sajna, megint pogányul hortyogott, és ez valamicskével csökkentette miatta érzett bánatomat. Dinnyefeje egy hatalmas, nyitott képesalbumon nyugodott, amelyre ráesett az olvasólámpa gyér fénye. Ahogy eltöprengtem Gusztáv céltalan életén, tekintetem végigfutott a könyv jobb oldalán. Egy egyiptomi festmény volt rajta, eredeti színeiben. „Stukkófestmény-töredék thébai sírból, XVIII. dinasztia (Kr. e. 1400 körül)", olvastam alatta. Ezek a bámulatos antik remekművek mindig elmélkedésre késztetnek, hiszen még elképzelnem is nehéz, hogy olyan régestelen-régen már ennyire fejlett kultúrák léteztek. Úgy illett volna, hogy figyelmemet nyomban visszafordítsam gazdámnak a könyv másik felén nyugvó fejére, de hát a képen hirtelen szemet szúrt nekem valami. A festmény nyilvánvalóan egy ifjú királyt, vagy istent ábrázol, vadászat közben. A fehér ágyékkötőt, pazar nyakéket viselő ifjú egyik kezében egy kígyót, a másikban három madarat tart. Papiruszcsónakon áll egy tó náddal, mocsári növényekkel benőtt partjánál. Körülötte különféle madarak és kacsák pompáznak szédítő színekben. A háttérben titokzatos hieroglifák oszlopa mered a magasba, a kép jobb szélén egy aranyköntösű kis istennő mintegy áldását adja minderre. Az egyiptomi hagyományokhoz híven mindent oldalnézetben ábrázoló festmény voltaképpen a vadászat lényegre törő bemutatása. Engem azonban elsősorban a vadász lábánál kuporgó fajtárs látványa sokkolt. Feltehetőleg az ifjú segítőtársa lehet, mert fogai közt, mancsai alatt szintén valamiféle szárnyasokat szorongat. Arról tudomásom volt már, hogy az ókori egyiptomiak kezdetben minket is vadászatra használtak, mint a kutyát, és csak később lettünk a gabonaraktárak harcos védelmezői a kártékony rágcsálók ellen. Ezek a tiszteletre méltó 131

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál fajtársaink azonban korántsem afféle magunkszőrű, agyondomesztikált jószágok voltak, hanem az ősfelidák egyenes leszármazottai. A sírfestményen látható példány pedig kétségtelenül az ő ivadékaikhoz tartozott. A kísérteties csak az volt a dologban, hogy szakasztott úgy festett, mint az a fajtársnőm, akivel alig két hete párosodtam. Ugyanaz a homokszínű, a hasán világosabb bunda, ugyanaz a zömök testalkat, ugyanazok a fényes drágakő szemek... És akkor megtörtént a csoda — minden megvilágosodott! Mintha egy roppant fal omlott volna le a fejemben, hirtelen ezer nap fénye sugárzott fel. Rádöbbentem: itt észrevétlenül visszatenyésztenek bennünket! Visszanemesítenek elődeinkhez, a Felis-faj korai formáihoz, vagy éppenséggel a büszke ősfelidákhoz, akik nem ismerték a háziasítás láncait, a félelmetes ragadozókhoz, akik szabadon és kötetlenül portyáztak bolygónkon, és mindig, mindenütt tekintélyt szereztek maguknak! Úgy éreztem, azonnal a végére kell járnom a dolognak. Lázasan szemügyre vettem a könyvespolcon Gusztáv terjedelmes lexikongyűjteményét. Az egyik felső polcon végre megláttam az Ö betű kötetét. Lendületet vettem, felszökkentem az íróasztalról, elülső mancsaimmal megragadtam a könyvet, kirántottam a helyéről, és vele együtt lezuttyantam a padlóra. A jókora csattanásra Gusztáv jószerint nem is reagált, csak dünnyögött valamit, aztán tovább hortyogott. Egy bankjegyszámláló gép sebességével lapoztam a könyvet, s végül megtaláltam a keresett címszót: Örökléstan. Már az első mondat olvastán megremegtem az izgalomtól. Egyrészt mértéktelenül dühös lettem tulajdon ostobaságomra, hogy ezt a fontos kérdést eddig elhanyagoltam, másrészt dermesztő iszonyat fogott el, mert ráébredtem, személy szerint ki a gyilkos és mi az indítéka. Reszketve olvastam tovább a szócikket. „Az öröklődés törvényszerűségét elsőként Gregor Johann Mendel jezsuita szerzetes (1822-1884) fedezte fel. Az autodidakta tudós növénynemesítési kísérletei során egy lebilincselő problémába ütközött: hogyan öröklődnek a tulajdonságok? A kérdést rendkívül éles szemmel és olyan módszeresen közelítette meg, mint előtte még senki. A korábbi keresztezési kísérleteknél hiányzott az experimentációs pontosság, a nemzedékek sorát végigkísérő, tervszerű megfigyelés és a logikus átgondoltság. A későbbi generációknál minduntalan meglepetést keltett a basztardok sokfélesége, és a »visszafajzás«, amely a basztardot az apai vagy anyai őstípushoz tette hasonlóvá. Mendel 1856-tól kezdődően végzett tervszerű kísérleteket a kerti borsóval, majd kiadta negyvenhét oldalas művét, a Növénykeresztezési kísérleteket..." Gregor Johann Mendel, a pap a festményről, lidérces álmom óriása. Nos, miután lassan kezdtem megérteni az összefüggéseket, szinte filmszerűen peregtek le előttem a történet árulkodó részletei. De csupán így utólag árulkodtak, hisz annak idején fel sem fogtam titkos üzenetüket. És minél több filmkocka pergett le, annál élesebben rajzolódott ki logikájuk skarlátvörös nyila, amelynek izzó hegye egyenesen a gyilkosra mutatott... Az első áldozat, akire rábukkantam, Szása volt, és már nála is mindjárt felfigyeltem arra, hogy meggyilkolása időpontjában éppen párzani készült. Amikor ugyanezt fedeztem fel Deep Purple-nél is, arra 132

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál a következtetésre jutottam, hogy valaki az utódok nemzésében akarja meggátolni a meggyilkoltakat. Hogy lehet az, töprengtem, hogy fel sem tettem a kérdést: kit akarnak megtermékenyíteni? Mért nem azt iparkodtam kinyomozni elejétől kezdve, hogy a negyedben melyik nőstény tüzelt a gyilkosság idején? Az lett volna helyes, ha kezdettől fogva az álmaimra hallgatok. Csalhatatlan ösztönöm azokba rejtette a bűvös kulcsokat, amelyek felnyitották volna a titkok házának acélkapuját. Első rémálmom új otthonomban — az első kulcs... A hosszú fehér köpenyt viselő arctalan férfi a fehérlő semmiben, amely egyértelműen a kínzókamralabort jelképezte, csak Július Preterius professzor lehetett. Arctalansága sem meglepő, hiszen Preteriusnak már nincsen arca, hét esztendeje halott. Az álom végén feltündöklő, foszforeszkálóan sárga, könnyes szempár az arc helyén Claudandus szeme, aki a laborban elszenvedett szörnyűségek miatt végül maga is afféle Preteriusszá változott... Aztán következett a második lidérces álom, amelyben Deep Purple a nyakán tátongó sebből újabb és újabb kölyköket cibál ki és vág a falhoz. Világos jelképe annak, hogy Deep Purple ivadékai nem voltak kívánatosak, és mit művelt volna velük a gyilkos, ha mégis megfogannak. A zombi áradozása az új orvosi módszerekről pedig a múltban lezajlott, borzalmas kísérletekre utalt... És amit Napsugár mondott, a fültanú: „Nem értettem, miről tárgyalnak. Valamit azonban mégis érzékeltem, újra meg újra: az ismeretlen roppant nyomatékosan és jelentőségteljesen beszélt, mintha meg akarta volna győzni valamiről a másikat..." A gyilkos tehát egyáltalán nem holmi ámokfutó pszichopata, hanem tisztességes játékos, aki ad egy utolsó lehetőséget áldozatának. Először ugyanis mindig elmagyarázza neki a helyzetet, és megkéri, hogy ne párosodjon a nemesítésre kiválasztott fajtával. Egyébként párosodhat, akivel akar. Tehát, személy szerint semmilyen ellentéte nincs az áldozataival. Csakhogy azok nem fogadják meg a szavát. Az „ősi-új" fajta tüzelő nőstényének csábdalától elborul az eszük, képtelenek uralkodni magukon, csak egyetlen őrjöngő vágy fűti őket — egyesülni az énekesnővel. Ezzel azonban veszélyeztetik a gyilkos fáradságosán kidolgozott tenyészprogramját, amit az semmi áron sem tűrhet... „Úgy rémlik, a vityilló tulaja valami tudományos ürge. De a fene se tudja, mivel foglalkozik, matematikával, biológiával vagy parapszichológiával..." — találgatta Kékszakáll Pascal gazdájának foglalkozását, amikor elkalauzolt a yuppie-villához. Helyesen bőgtél, Kékszakáll! Az ürge biológus, és bálványát, a biológia egyik forradalmasítóját, a genetika előfutárát, Gregor Johann Mendelt mázoltatta dolgozószobájának falára. De hogy is hívják igazából ezt az ürgét? Pascal mindössze egyszer említette csak úgy mellékesen a nevét, nem is olyan régen. Görcsösen igyekeztem felidézni a Pascallal folytatott beszélgetéseket. Párbeszédek foszlányainak tömege suhant át az agyamon, míg végül sikerült kibányásznom tudattalanom mélyéből a keresett részletet. „Ziebold, a gazdám friss marhaszívet készített ki..."

133

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Pascal körülbelül tíz napja ejtette el a nevet, éppen amikor legfrissebb információimmal állítottam be hozzá, és nyomban utána heves vitába bonyolódtunk. Ziebold... Ziebold... Ziebold... Ismerős név! „Zieboldot az Intézetből »csábítottam« át. Első látásra úgy fest, mint aki pályát tévesztett. Naponta váltogatott menő szerelése, örökös páváskodása inkább piperkőcre vall, semmint tudósra. De ha munkára kerül a sor, döbbenetes változáson esik át, olyan lesz, mint a megszállott..." Ziebold volt a laboratóriumban Pretorius jobbkeze, és szinte mindvégig jelen volt az állatkísérleteknél. Ismerte Claudandust, tudott elviselhetetlen szenvedéseiről. Nyilván megesett a szíve a szerencsétlenen, és talán éppen a véres kísérletek miatt mondott fel. „Menekülnek a patkányok a süllyedő hajóról. Ma Ziebold köszönt el tőlünk. Az elfogadható magyarázattal is adós maradt, sikeresen kibújt alóla. Az irodámban lezajlott, szomorú búcsúzkodás során mindvégig rébuszokban beszélt..." „Felidae"... — lehelte szinte epedőn Pascal első találkozásunk alkalmával, és a szeme furcsán elrévült. „Az evolúció bámulatosan sokféle élőlényt hozott létre. Ma már több mint egymillió állatfaj él a Földön, de egyik sem kelt olyan általános tiszteletet és csodálatot, mint a felidák. Bár a család mindössze körülbelül negyven alfajt számol, tagjai a világ legigézőbb, legtökéletesebb teremtményei. Ha mégoly elcsépelten hangzik is, de a felidák valóban a természet csodái!" Pascal roppant behatóan foglalkozott a maga fajtájával, de valószínűleg az összes többi állatfajjal és kialakulásukkal is. Honnan tett szert erre a tudásra? Ziebold! Biológus és Mendel-rajongó lévén, az ürge bizonyára irdatlan mennyiségű szakirodalmat tárol otthon az evolúcióval meg az öröklődéssel kapcsolatban. Pascal nem csupán a számítógép kezelését sajátította el gazdája háta mögött, hanem nyilván rábukkant erre a tudományos anyagra is, és tüzetesen áttanulmányozta... A harmadik rémálom... Háborús romhalmazzá változott negyedünkben kóborlók. Mindenütt hatalmasra nőtt borsó burjánzik. Borsó! Az a növény, amellyel első ízben bizonyították be tudományos alapon az öröklődés törvényeit. Majd az Óriásmendel életre kelti holt fajtársaim seregét, szentségtörő táncra kényszeríti őket, és szinte nyíltan elárulja magát: „Növénykeresztezési kísérletek! Növénykeresztezési kísérletek! A kutya a borsóban van elásva!..." Fülembe gajdolta tehát tudományos művének címét. Csakhogy én képtelen voltam megfejteni az álmot, és a jeladást közönséges lidércnyomásnak fogtam fel. Megbocsáthatatlan hiba, Félix! Preterius naplója is tartalmazott üzeneteket, akaratlanul tett, homályos célzások formájában. „Kifejezetten éjszakai állatok lévén, éjféltájt hajtja ki őket az ösztön. Ilyenkor övék a város. A szó szoros értelmében birtokba veszik. Hirtelen az a képtelen gyanúm támadt, hogy úgy érzik, különbek nálunk, embereknél, és csupán a megfelelő időpontra várnak, hogy átvegyék a hatalmat. Valahogy a húsevő növényről szóló történet jutott eszembe, amelyet palánta korában visz haza valaki, szeretettel ápolja, gondozza, 134

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál mígnem egy szép napon a hatalmasra fejlett kedvenc felfalja az egész családot..." A vemhes balinéz, Marcipán tetemének felfedezése ellentmondott addigi elképzeléseimnek, mert azt bizonyította, hogy a gyilkos minden válogatás nélkül öl. Ez azonban csak látszat volt, az ellentmondás valójában megerősítette a szabályt. A vemheseknek a fajtatisztaság megőrzése érdekében kellett elveszíteniük életüket. Kétségtelen, hogy az „ősi-új" fajta hímjei sem uralkodtak mindig élvvágyukon, és alkalomadtán „szabványos" nőneműekkel is elszórakoztak. A gyilkos számára azonban az efféle nász véleménye alantasabb volt, vagy legalábbis nem illett a koncepciójába, tehát el kellett takarítani. Következésképpen Marcipán meggyilkolása idején nem Kong, hanem egy „ősi-új" hím ivadékait hordta a szíve alatt. Szegény felszarvazott Kong! Az is feltételezhető, hogy a gyilkos olyan vemhes nőstényeket is elpusztít, akinek semmi közük nincs az egészhez, mert ezzel egyrészt más fajták szaporodását gátolja, másrészt helyet kíván teremteni az újonnan keletkező szuperfajtának. Ugyanezért bánik el a nyomorékokkal is. De mért olyan rettenetesen fontos ez az új fajta? A gyilkos ismeretlen indítékainak megértése érdekében Pascal szerepjátszáshoz folyamodott (hát igen, csakugyan tehetséges színész). „Nos, tegyük fel, én vagyok a gyilkos. Szabályos időközökben felkerekedem, és az éj leple alatt leöldösöm fajtársaimat, csak az Isten tudja meg én, hogy mért. Öldösök, öldösök, és a nyomokat mindig gondosan eltakarítom, mégpedig oly módon, hogy a hullákat a fogam közt elhurcolom a szellőzőaknák meg a használaton kívüli csatornák rejtett nyílásaihoz, és lehajigálom őket a katakombába. Egyszerre csak felhagyok ezzel a módszerrel, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy előbbutóbb fény derül gaztetteimre, és üldözőbe vesznek. Mért viselkedem akkor mégis így? Mért teszek olyasmit, ami veszélybe sodorhat?" Egy csapásra ráeszméltem az igazságra: a gyilkos megöregedett! Túlságosan öreg és beteg már, semhogy hullákat hurcolásszon és hajigáljon a szellőzőaknákba. Még egy okát véltem azonban tudni annak, hogy mért hagyta ott az áldozatait, ahol végzett velük. De ezt szerettem volna tőle magától is hallani... Negyedik álmomat még elemezni sem kellett volna. Legszívesebben felpofoznám magam, hiszen szimbolikáját és mondanivalóját még egy félkegyelmű is megértette volna. „Én vagyok a gyilkos, én vagyok a Próféta, én vagyok Julius Preterius, én vagyok Gregor Johann Mendel, én vagyok az örök talány, én vagyok az ember, az állat, és mind a felidák. Mindez én vagyok, egy személyben, és még ennél is sokkal több" — mondta az álom masinériájának jóvoltából tündökletesen fehérré átlényegült gyilkos. A valóságban bezzeg korántsem fehér, sem kívül, sem belül. Sokértelmű vallomása azonban mélységesen igaz volt: csakugyan mindez, egy személyben... „Ami volt és ami lesz, nem fontos immár..." Bizony, a Próféta dicső tervei szerint fajom új korszakba lép, csak tartsunk össze, mint a mesebeli brémai muzsikusok, és máris indulhatunk a csodálatos útra, őshazánk felé. 135

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál „Afrikába! Afrikába! Afrikába!" „És ott mit találunk?" „Mindazt, amit elveszítettünk..." Afrika szavannáin, New York elnéptelenedett felhőkarcolószakadékaiban, Szibéria jégmezőin, az Eiffel-torony acéllábai alatt, a kínai fal mentén, a Himalája lejtőin, Ausztrália pusztaságaiban, mindenütt, mindenütt a világon a FELIDÁK ősi-új, homokszín, sárgán izzó szemű fajtájának karavánjai, seregei, milliói, milliárdjai, miriádjai hömpölyögnek. Járják a Földet, amely immár egyedül az ő tulajdonuk. Már réges-rég lerázták a domesztikáció igáját, vadak, szabadok és veszedelmesek. Irgalmatlanul elpusztítottak mindenkit, aki vitatni merészelte volna világuralmukat. Az utolsó, végsőkig lezüllött ember egy szikla rejtekéből figyeli könnyező szemmel a hátborzongató menetet. És amint ráeszmél a titáni sereg méretére, elméje végképp elborul. Futni próbál. De egy szempillantás alatt utolérik, körülzárják, és visongva ízekre szaggatják. Húsát a kölykök kapják, vérét az aggok lefetyelik fel, csontvázát egy hajdani állatkert ragadozóketrecében állítják ki, örök figyelmeztetésül a maradék élőlényeknek, hogy többé soha senki ne merészeljen fölébe kerekedni a FELIDÁK királyi fajának. És aztán továbbvonulnak, meglehet, a rakéták meg az űrhajók felé, hogy galaxisok sorát, újabb meg újabb világegyetemeket népesítsenek be... Egy őrült álma! Claudandus álma, a Prófétáé, aki alászállott a mennyekből, hogy megtorolja a fajtájával szemben elkövetett igazságtalanságot. De nem csupán a bosszú a célja. Többet akar — mindent! Eltökéltem, hogy még az éjjel kérdőre vonom.

136

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Tizedik fejezet A történetek vége mindig szomorú. Egyrészt, mert a történet végén vissza kell térnünk a többnyire unalmas valóságba, másrészt, mert alapjában minden igaz történet szomorúan végződik. Végtére is az élet csupa könny, szenvedés, betegség, igazságtalanság, sivárság meg unalom. A jól végződő történet ámítás. És az igaz történetnek mindig halál a vége. Ami engem illet, ebben a rejtélyes, véres és elég zavaros históriában igazán rátermetten játszottam el a detektív kezdettől nekem szánt szerepét. Kimagasló teljesítményt nyújtott a többi szereplő is, megérdemlik a viharos tapsot. Magát a történetet azonban a Próféta írta. Hosszú éveken keresztül, könyörtelen céltudatossággal. Konzekvens szerző, nem hagyta ki a cselekményből tulajdon leleplezését, kézre kerítését sem. Épp ellenkezőleg, ez a történet tetőpontja. Mialatt a dühöngő hóviharban otthona felé csörtettem a kertfalak cikcakkjain, másodpercről másodpercre tisztábban láttam, milyen sóváran áhította, hogy iszonyú örökébe lépjek, és én írjam tovább a befejezetlen könyvet. A hó keservesen megnehezítette az utat, küszködnöm kellett, hogy benne ne rekedjek. De mintha csak üvegbura alól érzékeltem volna a külső nehézségeket, annyira lekötötte gondolataimat, hogy hamarosan magával a Rosszal kerülök szemtől szembe. Mire megérkeztem, jégpáncél borította bundámat, leginkább egy fagyasztószekrényből kivett sündisznóhoz hasonlítottam. Bőrömből szőr helyett tűhegyes jégtüskék meredeztek, még a bajuszom is olyan merevre fagyott, hogy attól féltem, a legcsekélyebb érintésre is letöredeznek a szálak. Már-már alig különböztem a Mirelit-Dzsókertól. A külső hideg azonban kismiska volt ahhoz képest, amit belül éreztem. Körüljártam a házat, és megállapítottam, hogy sehonnan sem szűrődik ki fény. Ahogy a ház urát ismertem, kizártnak tartottam, hogy ilyen ünnepnapon már nyugovóra tért volna. Úgy véltem, vagy elutazott, vagy valami karácsonyi partira ment duhajkodni. De a Halottak Ura a lábát sem tette ki, ebben nem kételkedtem. Sőt, gondoltam, talán vár is rám, mint az emberek ma este az ajándékozásra. Furamód nem éreztem semmi félelmet, talán mert tudtam, hogy az ő szemében Félix, az okostóni az egyetlen esély életművének befejezésére, még ha a távoli jövőben is. Ki tudja, miért, de azt hiszi, hogy nálam jó helyen lesz a csemetéje, töprengtem. Vagy tévednék? Megálltam a csicsás bejáró előtt, és fontolóra vettem a dolgot. Igaz, végül sikerült kiszámítanom, hogy egy meg egy az kettő. Ő azonban nyilvánvalóan őrült, tehát a matematikája is más törvényeket követ. Sőt, valószínűleg már nem is képes számolni. De rögtön meg is csóváltam a fejem, és fanyarul elvigyorodtam. Nem, a Próféta szikrányit sem őrült, és mi tagadás, az álmában is van bizonyos logika. Logika! Már megint ez a gyűlöletes szó. A szó, amely fétisként kísérte és szabta meg életemet, sőt, a jelek szerint a Prófétáét is. Tény, hogy nem tébolyult, hanem logikus indoka volt a gyilkolásra — már amennyiben indokolt lehet egyáltalán a gyilkosság. De lett légyen az oka bármi is, tökéltem el, ma éjszaka véget ér az öldöklés. Akár így, akár úgy... 137

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Besurrantam a bejárón a komoran sötétlő házba. Eszembe sem jutott, hogy valahol leselkedhet rám és a kedvező pillanatban megtámad. Mint említettem, mindig „szívhez szóló" szónoklatot tartott, mielőtt méretet vett volna valakinek a nyakáról. Úgy gondoltam, alszik, és a jelenlétemet majd csak lassacskán veszi észre. Mindazonáltal szorongó izgalom fogott el, és a szívem vadul kalapálni kezdett. Nesztelenül felosontam a lépcsőn, és a félig nyitott ajtón belopakodtam a dolgozószobába. Gregor Johann Mendel bőszen bámult le rám a borsóvadon sűrűjéből. Mintha feldühödött volna, amiért nyomára jöttem a titkának. Az üvegfalon át láttam a hóvihar sikeres működését, hogy megörökítést nyerjen valamely Gusztáv ízlése szerinti téli tájképen. A kertekben orkánszerű szél tombolt és süvített szakadatlanul, másodpercek alatt hatalmas hóbuckákat sodort el, hogy a következő pillanatban másutt tornyozza fel, és örvénylőn kavarta a villózó hópelyheket. Felszökkentem az íróasztalra, és két elülső mancsommal lenyomtam a számítógép kapcsológombját. A készülék ismerősen, halkan zümmögni kezdett. Aztán mint lidércfények egy elátkozott temetőben, a képernyő titokzatos feketeségén felvillantak a bejelentkező adatok. Majd amikor a készülék feltöltődött elektronikus emlékeivel, türelmetlenül hunyorogni kezdett a „cursor", vagyis a léptető, mintha azt tudakolta volna: hogyan tovább? Ezt magam is szerettem volna tudni, ezért először is megkérdeztem magamtól a legfontosabbat: milyen nevet választanék egy olyan adatbázisnak, amelyben a negyed legjobban óvott titkait tárolnám, úgy, hogy egyedül én férhessek hozzá? Talán azt a nevet, amelynek viselője miatt az egész program létrejött, amely minden alkalommal emlékeztet a bosszúra, s amellyel senki sem hozhat engem összefüggésbe. Bevált! Mihelyt betápláltam a „Preterius" szót, kihunytak az általános jelzések, és mintha színpadi függöny ereszkedett volna alá, a képernyő felülről lefelé piros színt öltött. Aztán hetyke kis villámok gyűrűjében, hatalmas aranybetűkkel megjelent a titkos program címe: FELIDAE. Néhány másodperc múlva eltűnt ez a grafika is, és a képernyő, legnagyobb megelégedésemre, egyszersmind elborzadásomra, megajándékozott azzal, amit kerestem. A „Felidae"-tenyészprogram olyan nagyarányú és bonyolult volt, hogy a képernyő szabott keretében csak a töredéke fért el. A program tekintélyes mennyiségű családfát tartalmazott, amelyek a visszanemesítés szempontjából számba jöhető párokkal kezdődtek és szinte a végtelenségig szétágazódtak. Minél jobban szaporodtak a különleges leszármazottak, annál jobban különböztek a domesztikált típustól, annál inkább emlékeztettek a vad, hamisítatlan felidákra. A tenyésztő rendkívül szigorúan szelektált, és azokat a nemzedékeket, amelyek továbbra is hordozták a domesztikáció domináns génjeit, fokozatosan kiiktatta a programból, vagyis gyaníthatólag elpusztította őket. A világoszöld háttéren, mint valami szabásminta, a rokoni kapcsolatok kigubancolhatatlan hálózata rajzolódott ki, és minden névhez egy-egy információs ablak csatolódott. Ez tartalmazta az illető egyed genotípusára, vagyis a szülőktől öröklött tulajdonságok összességére, valamint fenotípusára, vagyis az öröklött tulajdonságok és a környezet együttes hatására létrejött megjelenési alakra vonatkozó adatokat. Feltüntette továbbá a fenotípusban megnyilvánuló „domináns" 138

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál és „recesszív" vonásokat, amely utóbbiak, bár engednek a dominanciának, szükség esetén újjáéleszthető öröklődési tényezők. A bonyolult keresztezések áttekinthetősége érdekében az ablakokat fekete vonalak kötötték össze. Az impozáns grafika ide-oda mozgatásával teljes képet lehetett nyerni a tenyészprogram egészéről. Az én rejtélyem megoldása, pontosabban az elv csakugyan pofonegyszerű volt. Amikor az ember állatokat akar nemesíteni, a tenyésztésre szánt egyedeket szigorúan elkülöníti azoktól, amelyek számba sem jöhetnek. Ha azonban egy állat szándékozik állatokat nemesíteni, természetszerűleg nem állnak rendelkezésére az ember eszközei. Legfeljebb azt intézheti el, hogy a tenyésztésre kiválasztott hím találkozzék a megfelelő nősténnyel. És amennyiben ezt meg akarja zavarni egy tenyésztésre alkalmatlan példány, meg kell akadályoznia. Igen ám, de ha az illető nem hagyja magát? Ha megátalkodottan ragaszkodik a nászhoz? Hja, hát akkor... A családfatáblázat alján körülbelül száz név sorakozott, azoké, akik a legjobban megközelítették a nemesítés célját. Alkalmasint szerepelt köztük az én szépségem is, akivel életem legvarázsosabb délelőttjét töltöttem. A szerfölött különös, nyelvtörő nevekből arra következtettem, hogy a program megalkotója nem csupán fajunkkal, hanem ősi nyelvünkkel is behatóan foglalkozott. Egyikük neve például „Khromolhkhan" volt, egy másiké „liieatoph". Talán nem is hajánál fogva előráncigált hasonlat, ha azt mondom, úgy éreztem magam, ahogy a piramisok titokzatos sírkamráiban kutató szafarisisakos régész, amikor rábukkan a régóta keresett, színarany szarkofágra. Hiszen végül csakugyan valamiféle koporsót találtam kiásni, amely további megdöbbentő titkokat rejtett. Igen, jócskán maradt még felfedeznivalóm. A családfatáblázat jobb alsó sarkában ugyanis egy pirinyó fekete kereszt húzódott meg, feltevésem szerint egy újabb kép lehívásának jele. Ráfuttattam az „egeret", és lenyomtam a billentyűt. Várakozásomhoz híven a táblázat eltűnt, és számmal, keltezéssel rövid megjegyzéssel ellátott nevek végeérhetetlen listája jelent meg. Ilyesformán: 287... BASA 1986. VI. 18./kb. 0.30 Tragiyahnnal akart párzani. Hasztalan próbáltam lebeszélni. Tragiyahn egyébként is gondokat okoz. Nem tartja be az egyezséget, az egész negyedet végigstrabancolja, ha tüzel. Mikor jutnak el végre odáig, hogy ne ereszkedjenek le többé a csőcselékhez? Egy másik bejegyzés: 355...CICELLE 1987. VIII. 4. / 23.00 Chrochoch termékenyítette meg. Mint templomban az ámen, olyan biztos volt, hogy a gazdája a közvetlen környéken ajándékozta volna szét az almot, barátainak meg ismerőseinek. Ezt semmi áron sem engedhettem meg. Az enyéimet is épp elég vesződséges elhelyeznem az embereknél. Ilyen józan hangnemben folytatódott ez számról számra, névről névre. Világos volt, kiket sorol fel a jegyzék: kizárólag halottakat! A gyilkos a rá jellemző lelkiismeretességgel akkurátusan dokumentálta és katalogizálta gaztetteit. Nem csoda, hogy a szám, amelyet szellemi ikertársammal közösen kisikerítettünk, annyira megközelítette a valóságot. 139

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Elhűlten, mozdulatlanná dermedve bámultam a képernyőt, és olyan mélységes szomorúság fogott el, mint még soha. Mennyien, de mennyien veszítették az életüket, hogy egy rögeszme megszállottja megvalósíthassa álmát az egyedüli igaz fajtáról! Régi álom ez, egyszersmind a világ legdőrébb álma, előtte is akadt megszállottja nem egy. 447 társunk pusztulásába került, akik semmi egyebet nem akartak, csak élni és szeretni. Semmi egyebet, semmi egyebet, hogy szakadna le az ég! Könny öntötte el a szememet, és képzeletben felidéztem az ártatlanul lemészároltak seregét, ahogy rémálmaimban is láttam őket. Mozdulatlanul álltak, ábrázatukon valami elrévült kifejezéssel, mintha a mennyek országában készítettek volna róluk csoportképet. De ha nem panaszolták is fel keserves sorsukat, láttam rajtuk, hogy szabadulni szeretnének ebből az átkozott készülékből, és örök nyugalomra vágynak. Legalább arra! Elhatároztam, hogy azonnal törlőm ezt a pokoli programot, így szerettem volna megadni a végső tisztességet a holtaknak. — Most már tudsz mindent, kedves Félix? Pascal hangjában enyhe irónia csengett, mintha gúnyolódna a sikeremen. Elfordultam a monitortól, és lepillantottam az íróasztalról. Pascal az ajtóban állt, sárga szeme úgy izzott a sötétben, mint az olvasztott arany. Aztán leült, és elmosolyodott. Eszméletlen düh fogott el, mert biz' isten nem találtam semmi derűset a helyzetben. Ennek ellenére, vagy épp ezért, fagyosan visszamosolyogtam rá. — Igen, Claudandus, majdnem mindent tudok, csak itt-ott hiányolok egy-egy részletet. Ezért talán nem ártana, ha elmesélnéd az egész históriát, az elejétől. Ez így is volna rendjén, nem gondolod? Ismét elmosolyodott, de ezúttal úgy, mintha megint az a dacos kölyök volnék, akinek a makrancossága inkább mulattatja, semmint bosszantja. — Arra a híres regényre utalsz, amelyben a gyilkos kitárja lelkét a detektívnek, mielőtt megöli... vagy a fordítottja következik? — kérdezte derűsen. — Igen, vagy a fordítottja. De akár ez, akár az, légy szíves meséld el. — Nincs ezen sok mesélnivaló, barátom. A lényeget már magad is kibányásztad. Megvallom, én is segédkeztem benne egy kissé, mert szerettelek volna fokozatosan beavatni az ügybe. A megoldáshoz vezető alapkérdések kiderítése azonban egyedül a te érdemed. Vagyis pontozással győztél, mondhatni. Nos, ami engem illet, világéletemben csak vesztes voltam. De mint minden vesztes, én is mindig a győzelemről álmodozom. Tőled függ, hogy teljesül-e az álmom. De erről majd később. Esetlenül betopogott a szoba közepére, és elnyúlt a bolyhos padlószőnyegen. A mosoly eltűnt ábrázatáról, komor mélabúnak adott helyet. Odakinn csak úgy süvöltött a vihar. — „Teremte tehát Isten a szárazföldi vadakat nemök szerint, a barmokat nemök szerint, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokat nemök szerint. És látá Isten, hogy jó." — Imigyen szól a másféle állatok Istene. De ismered egyáltalán azokat a másféle állatokat, Félix? Ismered az embereket, Félix? Úgy értem, gondolkoztál már róluk komolyabban? Tudod, hogy valójában milyen kerékre jár az agyuk és mire képesek? Mire képesek, amikor éppen nem azokat a galádságokat 140

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál művelik, amelyeket az úgynevezett jó emberek is elítélnek? Persze, persze, te nyilván abban a hiszemben élsz, hogy az emberek két csoportra oszlanak, mégpedig jókra és gonoszokra. Olyanokra, akik atombombát készítenek és háborúkat robbantanak ki, meg olyanokra, akik tiltakoznak a bálnák lemészárolása ellen és adományokat gyűjtenek az éhezőknek. Még soha nem láttál bele egy ember fejébe, mégis tudni véled, hogy kétféle elme lakozhat benne. Jaj, nem tudsz te semmit, kedves Félix, nem tudsz te semmit... Elmesélek hát neked egy történetet, emberekről és állatokról, nem bűnügyi históriát, hanem igaz történetet... Halkan, nagyon halkan és vontatottan beszélt, mintha eltávolodott volna, szinte másutt járt, egy más időben. Rám jóformán ügyet sem vetett, olyan benyomást keltett, mint aki saját magának mesél. — Tizenhárom évvel ezelőtt születtem, és bízvást állíthatom neked, hogy nagyon szerettem a világot, úgy, ahogy volt, mindenestül. Szerettem az életet, a napsütést, az esőt, sőt, tán még az embereket is. De ez régen volt, réges-rég, ma már alig-alig tudom felidézni a boldog időket, arra meg végképp nem is emlékszem, mi az, hogy boldogság. Mozgalmas életet éltem annak idején, született csavargó voltam, és sok jó mulatságban volt részem. Egy napon véletlenül itt a környéken csatangoltam, és elvetődtem ahhoz a förtelmes laboratóriumhoz. Szinte mágikusan vonzott magához. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen ott találtam magam a kapu előtt, aztán jött egy ember, és beengedett. Preterius volt. Amikor ráeszméltem, mi zajlik odabenn, előszőr menekülni akartam, a lehető leggyorsabban, a lehető legmesszebbre attól a szörnyűségtől. De aztán meggondoltam magam. Én, idióta, eltökéltem, hogy apróra megfigyelem azokat az égbekiáltó galádságokat, amelyeket a gyalázatos szörnyetegek fajtánkkal szemben elkövetnek, mert úgy éreztem, erről tudomást kell szereznie ország-világnak, sőt eljövendő nemzedékeknek is. Láthatod, már akkor is a misszionáriusok buzgalma fűtött. A folytatást magad is olvastad az igen tisztelt professzor naplójában. Nem akarlak további ocsmány adalékokkal traktálni egy kísérleti nyúl pályafutásáról. Életemnek az a fejezete lezárult. Csak arról nem szabad megfeledkezned, hogy amit olvastál, az csak a gyilkos, az igazi gyilkos nézőpontját tükrözte. A mártíromság, amit nekem kellett elviselnem, valójában ezerszerte irtózatosabb volt, semhogy emberi vagy állati elme felfoghatná. Szeméből csillogó könnyek peregtek a szőnyegpadlóra. — Nos, bárhogyan volt is, „gyógykúrám" vége felé a professzor fejében megpattant valami, és még a cinkosai is mind cserbenhagyták. Amikor végképp megháborodott, beszéltem vele. — Beszéltél vele? De hiszen ez szentségtörés! Nekünk tilos beszélnünk az emberekkel! Az érinthetetlenek nem állhatnak szóba a tisztátalanokkal, még életveszélyben sem. — No nézd csak, még akad köztünk egy hívő! Ha megsérteném is vallásos érzületeidet, Félix, sajnos meg kell mondanom: én gyűlölöm Istent! Gyűlölöm azt, aki a világot teremtette, gyűlölöm, aki az emberiséget teremtette, az olyan embereket, mint Preterius, gyűlölöm, aki megengedi, hogy olyasmi történhessék, mint ami akkor történt. Ha van Isten, nem lehet más, csak egy hatalmas, undorító pók a sötétségben. Mi pedig nem vagyunk képesek kifürkészni a sötétséget, a 141

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál benne megbúvó pókpofát meg a roppant pókhálót, amely a boldogság és a jóság illúziója mögött rejtőzik! — És hogyan beszéltél vele? — Hogyan? Nos, rájöttem, hogy lassan a végét járom, és nem akartam semmilyen lehetőséget próbálatlanul hagyni. Összeszedtem tehát minden erőmet, ember módra kezdtem mozgatni az állkapcsomat, emberi hangokat adtam ki magamból, utánoztam a beszédüket. Elég fura harákolás jött ki a torkomból, de az őrült megértette. És kinyitotta a ketrec ajtaját, hogy párbajt vívjon velem. Közben tébolyult nevetőgörcsöt kapott, abba sem tudta hagyni. Mihelyt kinyílt az ajtó, egy végső erőfeszítéssel tátott pofájának ugrottam, és belemélyesztettem a tépőfogaimat. Hanyatt esett, és kétségbeesetten próbált lecibálni magáról. De már elkésett. Szélsebesen szétmarcangoltam a nyelőcsövét, aztán már csak néhányat vonaglott, végül mozdulatlanul elterült. Rettenetesen kimerültem, azt hittem, rövidesen én is felfordulok. De elhatároztam, hogy mielőtt átvitorláznék a túlvilágra, legalább megpróbálom kiszabadítani a többieket, mert nem akartam, hogy ezeknek a szadistáknak az utódai tovább kínozzák őket. Sorra kinyitottam a ketreceket, és megajándékoztam minden testvért a szabadsággal. Amúgy is csak a kölykök maradtak életben. Aztán mély, ólmos álomba zuhantam, amelyben már szinte hallottam, amint kopogtatom a másvilág kapuját. Amikor magamhoz tértem, Ziebold állt előttem. Ziebold már első látásra nagyon megkedvelt, és ahogy múlt az idő, mind határozottabban vonakodott teljesíteni Preterius eszelős utasításait. Végül fel is mondott neki, mert látni sem bírta tovább a kísérleti állatok szenvedéseit. Aznap csak azért ugrott be a laborba, mert Rosalie-tól, a professzor feleségétől nyugtalanító híreket kapott a professzor állapotáról, és végére akart járni a dolognak. Fogadni mernék, hogy amikor megpillantott a padlón a hulla mellett, pontosan tudta, mi történt. De csak egy hamiskás mosoly villant át az arcán, aztán a karjába vett, és fütyörészve kisétált velem abból a perverz bűnbarlangból. Merő véletlen, hogy a labor tőszomszédságában lakott. Ilyesformán képzeltem el én is a szomorú históriát. De hát ez csupán a kavics volt, amely megindította a kőomlást, csak nyitány az igazi borzalmakhoz. Hol a hátralévő része? — És ezután mi történt, Claudandus? — Nagyon kérlek, ne hívj így. Ez a név gyötrelmes emlékeket idéz fel. Mancsával letörölgette könnyeit, majd erőteljesen megrázta magát. — Ziebold az egyik legkiválóbb állatsebésszel összefoltoztatott, már amennyire lehetett, és a négy hónapig tartó, fájdalmas lábadozás után testileg többé-kevésbé rendbe jöttem. De már nem voltam a régi. Minden életöröm elszivárgott belőlem. Nem volt étvágyam, és attól féltem, tönkretesz a búskomorság. Képzeletben és álmaimban újra meg újra átéltem pokoljárásomat, úgy látszott, soha nem ér véget a nap mint nap megismétlődő gyötrelem. Végül lassacskán megtanultam becsülni Ziebold könyvtárának előnyeit. Végigrágtam magam ezen a tömérdek vaskos könyvön, az emberek alkotásain, és sokat megtanultam észjárásukról. A művek java része arról szól, hogy milyen csodálatosak és furfangosak az emberek, mi mindent találtak ki, milyen bámulatos kultúrát teremtettek, mennyire tudnak szeretni, milyen eszméletlenül klassz az istenük, és melyek azok a távoli csillagok, amelyek felé egy 142

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál szép napon elindulnak majd, hogy boldogítsák őket a maguk páratlan zsenialitásával. Ez az egész szar könyvtár nem egyéb, mint a homo sapiens túlméretezett önreklámozása, és voltaképpen minden könyv ugyanazt bizonygatja: hogy az ember mindig is a világ ura volt, és az is marad. Pedig csak azért, mert az ember a többi fajokat gátlástalanul és szégyentelenül leigázta, vagy ha tehette, kiirtotta. Kóros önbizalmából merített ehhez elszántságot és erőt. Egyszerűen önmagát nevezte ki a legnagyszerűbbnek, s ezért azt hiszi, hogy más élőlényekkel szemben bármely galádságra jogosult. És a megdöbbentő az, hogy éppen e miatt az arrogáns magatartásuk miatt csakugyan ők a legnagyszerűbbek. Amikor erre ráeszméltem, elkezdtem törni a fejem, hogy miként lehetne visszaforgatni a történelem kerekét. Tudtam, hogy bármilyen módszert választok, ezt a zsarnoki uralmat csak észrevétlenül lehet aláásni. Alapos szervezésre, bölcs taktikára van szükség, hogy az uralkodó faj ne sejtsen meg semmit. Végül Mendel örökléstana vezetett rá az útra. Igazi kinyilatkoztatást jelentett számomra a műve. Egyszeriben tudtam, mi a feladatom, a kötelességem, hogyan adhatok értelmet az életemnek, és ugyanakkor hogyan állhatok bosszút azokon, akik olyan elképzelhetetlen kínt és szenvedést okoztak nekem. De célom korántsem az elvakult bosszú volt, hanem a világ alapvető megváltoztatása. — Nem hangzik ez veszettül emberien? — Meglehet. De ez volt és ma is ez az egyetlen módja, hogy széttiporjuk az ember immár évezredek óta tartó zsarnokságát. Bevallom, eleinte magam sem voltam több naív álmodozónál, és roppant gyermetegül viselkedtem. Beszéltem a labor túlélőivel meg a negyed más lakóival, és nyíltan eléjük terjesztettem tervemet. Ők azonban megtagadták, hogy részt vegyenek csodálatos elképzelésem megvalósításában. Fajtánkat a kényelemszeretet, az ostobaság meg a félelem kergeti vissza mindig az ember ölébe... Társaim azt állították, hogy az ember egyáltalán nem gonosz, és naív hülyeségeket fecsegtek a békés együttélésről. No persze, mondták, hébe-hóba az emberek közt is akad fekete bárány, akár a többi állatfajnál, de hát alapjában... Azok a hibbantagyúak inkább a rabszolgasort vállalták, szívesebben zabáltak büdös döghúst a konzervekből, semhogy harcra keltek volna a szabadságért! Az egyetlen, aki hajlott a szavamra, Dzsóker volt. Kívülálló létére végig figyelemmel kísérte a laborban zajló borzalmakat, és megismerte az ember valódi arculatát. Szövetkeztünk a munkára. Az ő feladata az ideológia terjesztése volt, az enyém a tudományos lebonyolítás. De roppant lassan foghattunk csak dologhoz, hogy ne keltsünk gyanút. Nagyon szerényen kezdtem. Mindössze egy nősténnyel és egy hímmel, akik legalább hozzávetőlegesen rendelkeztek a nemesítéshez szükséges tulajdonságokkal. A cél a domesztikáció génjének néhány nemzedéken belül történő kiiktatása, valamint a Felis Catus külső megjelenésének, egyszersmind viselkedésformáinak és ösztönvilágának visszanemesítése volt. Hamar észrevettem, hogy ez korántsem könnyű feladat. Bár a kiválasztott pár egymás közvetlen közelében lakik, valahányszor a nőstény tüzelni kezdett, lépten-nyomon zaklatták a közönséges fajtársak is. Vagy csak úgy maguktól is másokkal párzottak mindketten. Nem maradt más választásom, mint úgymond, az előterepen leállítani azokat a fajtársakat, akik alkalmatlanok voltak a nemesítésre. De soha nem hallgattak rám, az 143

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál ösztönök késztetése erősebbnek bizonyult, és robotszerűen, eszementen engedelmeskedtek a vágynak, így hát megöltem sorra egymás után mindet, ahányan csak megkísérelték összezavarni bonyolult tenyészprogramomat. Jóllehet az idő múlásával az újak egyre erősebben eltértek a „szabvány"-tól, annyira, hogy erőltetés nélkül is a maguk köréből választották szerelmi partnereiket, olykor mégis elvakította őket a kéjvágy. Mindenáron „szabványok"-kal akarták összeszűrni a levet. Én azonban mindannyiszor lecsaptam, mielőtt erre sor kerülhetett volna. A tetemek eltüntetésének fortélyát Dzsóker árulta el. Az öldöklés egyébként hamarosan fölöslegessé válik, mert a legújabb nemzedékek már jószerint nem is hajlandók szóba állni velünk, hétköznapi lényekkel. A probléma tehát magától is megoldódik. — Ez nem egészen így van. Hát nem te lested meg suttyomban úgy másfél hete, hogy miféle szépséggel szórakozom? A saját szemeddel is meggyőződhettél róla, hogy a te előkelőségeid még mindig igencsak szívesen összeadják magukat „szabványok"-kal. Pascal sokatmondóan mosolygott. — Az is az én jeladásom volt, Félix! Az én beleegyezésemmel történt, hogy fokozatosan beavassalak a tervezetbe. Bizonyára kitaláltad már, hogy az utolsó nyolc tetemet miért nem bíztam Ézsajásra, a holtak jámbor őrzőjére. Egyszerűen túlságosan öreg és beteg vagyok már, semhogy ilyen terhet ide-oda tudnék hurcolni. De ez csak az igazság fele. Kékszakáll beszámolt nekem arról, hogy amikor ideköltöztél, milyen szakszerűen vizsgáltad meg Szása tetemét. Azt mondta, hogy velem is felveszed a versenyt. A derék Kékszakáll ezt ugratásnak szánta, nem is sejtette, hogy mióta csak kitűztem célomat, mindig ilyen csodagyerekre vártam. Mert odáig azért nem terjed a nagyzási mániám, hogy azt képzeljem, halálom előtt befejezem szent művemet. Évekbe, sőt évtizedekbe telik még, hogy az új fajta szétterjedjen az egész világon. A csodás fajta szülötteit természetesen beavattam a tervembe, elmondtam nekik, hogy míg a Nagy Nap fel nem virrad, hízelegniük kell az embereknek, nem szabad bántaniuk őket. Mindazonáltal szükségük van egy irányítóra, aki közli velük, mi a teendőjük, aki ellenőrzi őket. Azért örültem a jöttödnek. Segítettem neked a nyomozásban is, de az elméleteidet szándékosan kérdőjeleztem meg, hogy az ügy rejtett rugóin is elgondolkozz. Mihelyt megláttalak, azonnal tudtam, hogy előbb-utóbb fényt derítesz a titokra. Ezért küldtem el hozzád Nhozemphtekhet is. Hogy legyen egy kis töprengenivalód, Félix, eszmélj rá ügyünk mélyebb értelmére, lásd valamivel tisztábban végső célunkat. Elismered, ugye, milyen bámulatos teremtmény? A borzalomtól, a megdöbbenéstől szinte hányingerem támadt. Ráeszméltem, hogy Pascal nem csupán őrült — már réges-rég emberré változott! — Nocsak, nocsak, szóval jelek és csodák. Meg Napsugár kiontott vére. Az is a boldogításomra szánt csemegékhez tartozik? — Nem. Az valóban tragikus dolog volt, véletlen baleset. De hát egy ilyen nagyarányú vállalkozásnál óhatatlanul bekövetkezik ilyesmi is. Bevallom őszintén, megfigyelés alá vettelek attól a naptól kezdve, hogy Kékszakáll beszámolt rólad. A szerencsétlen jószágnak egyébként semmi köze az ügyhöz, csupán az ember martalékainak egyike. Azon a bizonyos éjszakán, amikor a megvadult Claudandus-hívők elől menekültél a tetőkön, láttam, hogy eltűnsz Napsugárnál. Miután üldözőid lemondtak keresésedről és elvonultak, a nyitott tetőablaknál 144

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál kihallgattalak titeket. De még nem voltál érett azokra az információkra, amelyeket a vak tanú napokon belül közölt volna veled, ezért kénytelen voltam elintézni őt, miután Kékszakállal elmentetek. Mint már mondottam, a diót apránként kellett feltörnöd, nehogy megakadjon a torkodon. — És mi a helyzet Dzsókerrel? Nem volt nagy hiba likvidálni a propagandafőnöködet? — Hát volt más lehetőségem? Ha megszuttyongatod, mindent elárul. És nemcsak neked, hanem a negyed minden kelekótyájának is. Dzsóker nagyszerű csatlós volt, de javíthatatlan szószátyár. Sőt, néha már az az érzésem támadt, hogy csakugyan hisz abban a Claudanduszagyvaságban, holott kettesben agyaltuk ki az egészet. Hit és remény, úgy látszik, csakugyan ez volt a mániája. Szegény bolond, sokkal jobban beillett volna Claudandusnak, mint én. Azonkívül saját kívánságára végeztem vele. Eredetileg azt javasoltam neki, hogy tűnjön el a negyedből, telepedjen le valahol másutt a városban. Ő azonban azt hajtogatta, hogy ilyen magaszőrű vénséget már senki emberfia nem fogad be. Hát igen, az emberek leginkább csak addig kedvelnek minket, míg aranyos, mókás kölykök vagyunk. Dzsóker kijelentette, hogy sem ereje, sem kedve nincs öregségére gazdátlanul kóborolni. Megkért, hogy intézzem el, gyorsan és fájdalommentesen. Nem én ítéltem halálra. Voltaképpen öngyilkos lett, az én segédletemmel. Mélységesen elundorodtam Pascaltól, akit nemrég még annyira tiszteltem. Undorodtam, amiért olyan logikusnak, érthetőnek, sőt ártalmatlannak érzi gaztetteit. Amiért azt hiszi, hogy a gyilkosságokkal semmi rosszat nem követett el. Szerinte mindez jó célt szolgált, el kellett végezni, hát elvégezte, olyasformán, ahogy egy matematikai problémát szoktak megoldani. Az érzelmeket, az élet tiszteletét semmibe vette. Számára csak a cél létezett, amelyhez gyilkosságról gyilkosságra, vércseppről vércseppre közelebb került. Milyen egyszerű volt az egész, és milyen zseniális! Lám, mennyire veszedelmes tud lenni a lángész, ha visszaélnek vele és rosszra használják. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Preterius, Mendel, Claudandus csakugyan egy és ugyanaz... — Nos, most már valóban tudok mindent — mondtam keserűen. — De bárcsak soha ne tudtam volna meg semmit! Pascal lassan felállt, az íróasztalhoz lépdelt, és álmodozó tekintettel nézett fel rám. De mintha olvasott volna a gondolataimban, kis idő múltán fájdalmasan elmosolyodott. — Nem, Félix, tévedsz. Csak hiszed, hogy mindent tudsz. Ez pedig nagy különbség. Rezignáltan csóválta a fejét. — Tudod, Félix, lélekben mi régi barátok vagyunk. Sőt, mi több, inkább ikertestvérek. Gondolom, ez már neked is eszedbe jutott nemegyszer. Most azt képzeled, hogy tudsz valamit, nem igaz? Azt hiszed, okos kis állat vagy, aki tud egyet-mást. Pedig annyi minden van, amit nem tudsz. Annyi sok minden. Ugyan, mit tudsz te valójában? Nem vagy te más, csak egy hétköznapi városkában éldegélő, hétköznapi állatka. Minden áldott reggel úgy ébredsz, hogy pontosan tudod, semmi bajod nem eshet. Napközben éled a magad hétköznapi életkéjét, éjszaka gondtalanul álmodod a magad hétköznapi, békés, bugyuta álmocskáit. Én pedig lidérces álmokat hoztam rád. Igaz? Tudd meg, 145

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hogy vak vagy, holdkóros, álomjáró! Honnan tudnád, hogy milyen a világ? Tudod-e, hogy nem egyéb, mint egy bűzhödött disznóól? Tudode, hogy ha a házak homlokzatát ledöntenék, mindenütt csupa disznót találnánk? A világ maga a pokol! Nem mindegy, hogy mi történik benne? Eleve úgy alkották meg, hogy minden szenvedésből egy másik következzék. Mióta világ a világ, kínok és gyötrelmek láncolata az élet. De talán nem különb a távoli bolygókon, csillagokon, más galaktikákban sem... Ki tudja? De az szinte bizonyos, hogy sem ebben, sem az ismeretlen világegyetemekben nincs ocsmányabb fajzat az embernél. Bizony, ilyen az ember... Gonosz, aljas, alattomos, önző, kapzsi, kegyetlen, tébolyult, szadista, megalkuvó, vérszomjas, kaján, hűtlen, képmutató, irigy és — mindenekfölött! — mérhetetlenül ostoba. Bizony, ilyenek az emberek, én mondom neked. Jaj, Félix, tudod-e azt, hogy az emberek egyedül önmagukat szeretik, belerészegültek önmaguk hiú csodálatába, csupán hízelgésre szomjaznak, süketek minden egyébre, oda sem hederítenek legmeghittebb barátaik szerencsétlenségére, rettegnek minden segélykéréstől, mert az félbeszakíthatná végtelen párbeszédüket tulajdon vágyaikkal? Bizony, bizony, Félix, sajnos ilyenek Ádám gyermekei, Kínától Peruig. Hát a másfajták? Például mi? Szó, ami szó, barátom, minket sem faragtak különb fából. Mi, akik torkig lakottan, unottan kapkodunk a legyek után, lustán gubbasztunk a kertfalakon, villanykályhák mellett dörömbölünk, böfögünk, szellentünk és szunyókálunk, átálmodjuk az életünket nevetséges egérvadászatokról szóló nevetséges álmokkal, és Istent is egy jóságos férfiúnak látjuk, mi, akik finnyásán válogatunk a különböző gyártmányú konzerveledelekben, mi, akik oly kétségbeejtően eltávolodtunk hajdani magunktól, mi, Félix, bizony szégyellhetjük magunkat a felidák büszke családjának többi ága előtt, hiszen az embert majmoljuk, olyanok lettünk, mint az emberek! — Te lettél olyan, mint egy ember! — kiáltottam fel. — Ugyanúgy gondolkozol, mint ők! Ugyanazt műveled, mint ők! Te csak azt a tömérdek szerencsétlenséget akarod megismételni, amivel ők ajándékozták meg a világot! A te álmod igazából nem a világ megváltoztatása, hanem egy új diktatúra bevezetése, akár tulajdon fajtársaid százainak, ezreinek halála árán is! És áruld el nekem, milyen szerepet szántál a többi állatfajnak ebben a te haj, de gyönyörűséges Napállamodban? Tessék, erre felelj! — Semmilyet! Egytől egyig ostobák, békésen tűrik a sorsukat. Egyikben sincs sem elszántság, sem erő, érted? Valamennyien született áldozatok, és egy szép napon uralmunk alá hajtjuk őket, akárcsak az embert. Mi lehetünk a világ új urai, Félix. Dinasztiákat és birodalmakat alapíthatunk, kiterjeszthetjük hatalmunkat a tengerektől a legtávolibb sivatagokig. Ne légy már ilyen dőre, Félix! Nyisd ki végre a szemedet, és ébredj rá, mit csináltak belőlünk az emberek! Játékszerek lettünk, mulattató kis pojácák szórakozásra éhes szemüknek, szeretetpótlék fagyos szívüknek, festői kiegészítés szaros lakásművészetükhöz. Ez lett belőlünk! Nem tűnt még fel neked, hogy milyen aprók vagyunk? Bármelyik ütődött emberkölyök fél kézzel kitekerheti a nyakunkat. Védtelenül ki vagyunk szolgáltatva nekik mindörökre, és ami a legrettenetesebb, már észre sem vesszük rabszolgaságunkat, teljesen hozzászoktunk, sőt kedvünkre van. Azt akarod, hogy a fajtád továbbra is ilyen lealacsonyító helyzetben éljen? Ezt akarod, Félix? 146

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál — Ne ítélj, hogy ne ítélhessél, Pascal! — Pascal! Ha! Az is egy emberek kiagyalta programozási nyelv neve. Jellemző az emberekre. A legagyalágyultabb neveket sózzák ránk, hogy ránk is kivetítsék elnyomorodott érzelmeiket. Mert egymásnak már nincs mit mondaniuk, mert pótlékul kellünk, amikor csalódtak barátságban és szerelemben egyaránt. Az én nevem nem Pascal és nem Claudandus, nem hallgatok semmilyen ember adta névre. Felida vagyok, az emberevő ragadozók fajtájából! — És Ziebold? — kérdeztem. — Ő mégiscsak megmentette az életedet, ápolt és meggyógyíttatott. — Szamárság! Pusztán bűntudata támadt, hiszen hosszú évekig maga is gyilkos volt, és így kényelmesen könnyíthetett a lelkiismeretén. Mindnyájan ilyenek, Félix, képmutatók, álszentek! Igazából a látszat az istenük, annak hódolnak naponta. És ilyenné akarnak tenni minket is. Önmaguk karikatúráját faragják belőlünk. — De vannak jó emberek is, Pascal, illetve Claudandus, vagy Felida, vagy nevezd, aminek akarod magadat. Hidd el nekem. És egyszer valamikor, elismerem, valamikor a távoli jövőben, minden élőlény egyenrangú lesz a földön, összhangban, sőt talán szeretetben fogunk együtt élni, és jobban megértjük majd egymást. — Nem! Nem! Nem! — üvöltött fel Pascal haragtól és gyűlölettől lángoló szemmel. — Nincsenek jó emberek! Mind egyformák! Fogd már fel végre! Az állatok a jó emberek, az emberek gonosz állatok! Óvatosan hátat fordítottam neki, és a számítógép billentyűzete fölé hajoltam. — Mindenki világuralomra törekszik — mondtam fájó szívvel. — Mindenki, de mindenki! Mert hát ez a lényege az egésznek, nem igaz? Végső soron mindig ez a cél. És minden faj az elsők elsejének képzeli magát. És minden egyén abban a szilárd meggyőződésben él, hogy egyedül neki van joga trónra lépni, másoknak parancsolni, másokat megsemmisíteni. És mindenki ámítja magát valamivel, mert a trónusok magasában csak magány van, és fagyos hideg. Nincs több mondanivalónk egymásnak, barátom. Értem jól, mi váltotta ki belőled ezt az eszeveszett álmot, és nem titkolom, hogy bizonyos tekintetben rokonszenvezem is kérlelhetetlen terveddel. De nem ilyen áron, nem, ezen a szörnyű áron soha! Megküzdök veled, és elkövetek mindent, ami csak módomban áll, hogy elpusztítsam életművedet. Ezt esküvel fogadom! Most pedig törlőm ezt a gyalázatos programot... Sajnálom... — Én sajnálom csak igazán, Félix, nem is sejted, mennyire — hallottam lentről mélységesen szomorú suttogását. Amikor mancsom megérintette a törlés billentyűjét, bekövetkezett, amire egész idő alatt vártam.13 Tébolyult, szinte vijjogó fújás-prüszkölés hasított a levegőbe. Ösztönösen félrevetődtem, Pascal pedig teljes erővel nekivágódott a monitornak, és lelökte a számítógépről. A készülék végigcsúszott az üvegasztalon, és a padlóra zuhant. A képcső tompa csattanással felrobbant, a képernyő ezernyi szilánkra tört, a doboz belsejéből szikraeső záporozott, és lángra lobbantotta az üvegfalon a fehér függönyöket. Pascal meg én a végsőkig feszülten, felborzolt szőrrel, felpúpozott háttal álltunk egymással szemben, és figyelmeztetően morogtunk. Éjfekete ellenfelem hirtelen felágaskodott hátsó lábain, és csépelni kezdett elülső mancsainak pengeéles karmaival. Én sem maradtam adósa, s így az asztal közepén egymásba akaszkodtunk. A küzdelem 147

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál hevében ide-oda hengeredtünk, és irgalmatlanul rúgtuk, karmoltuk, haraptuk egymást, ahol értük. Pascal mindenáron a nyakszirtemhez akart férkőzni, hogy alkalmazhassa oly sokat gyakorolt, mesteri harapását. De csak a jobb fülembe sikerült belemarnia. A sebből vérszökőkút lövellt ki, amely lecsurrant a szemembe és elvakított. Elkeseredésemben teljes erőmből Pascal mellkasába vájtam tépőfogaimat, és nem tágítottam, míg hirtelen meg nem hátrált és nyüszítve nyalogatni nem kezdte sebeit. Ezalatt a lángok teljesen elemésztették a függönyöket, és mohó nyelveikkel már a mennyezetet nyaldosták. Fentről olvadt műanyag cseppek hulltak alá, átégették a padlószőnyeget, és újabb meg újabb tüzeket lobbantottak fel. A szobát bűzlő füst és fojtó hőség töltötte be. A lángok villózó fénye illendően harcias világítással szolgált a két vérző gladiátornak. A magam részéről leginkább csak menekültem volna ebből a pokolból, de tartottam attól, hogy a vén harcos, aki nyilvánvalóan utolsó csatáját vívta, ezt nemigen engedélyezné nekem, így hát morogva nyalogattuk sebeinket, és készültünk a következő összecsapásra, közben a táncikáló lángok komoly tűzvésszé fajultak, amely ezernyi nyelvét már a háziúr könyvtára felé nyújtogatta. Aztán, mintha csak akna robbant volna a hátsó fertálya alatt, Pascal rám vetette magát, elkapta a nyakszirtemet, és letepert az üveglapra. Az utolsó pillanatban azonban sikerült kitépnem magam a fogai közül, és mind a négy lábammal nekiestem a bundájának. Ezúttal én tepertem le őt. Vaktában karmoltuk, haraptuk egymás szemét, orrát, lágy részeit, ide-oda bukfenceztünk az üvegasztalon, végül megátalkodottan összeakaszkodva lezuhantunk a padlóra. A furcsa csak az volt, hogy jószerint semmi fájdalmat nem éreztem. De tudtam, hogy ami késik, nem múlik. A sok helyütt lángoló szőnyegpadlón engesztelhetetlenül folytattuk az élethalálharcot. Egymásba vájtuk karmainkat, mint amikor egérrel játszunk, téptük-martuk egymás testét, mint a döglött nyulat szoktuk, mindkettőnkből patakzott a vér, mintha a halottaiból feltámadt Julius Preterius professzor kísérletezett volna rajtunk. De lassan fáradni kezdtünk. Egyre ernyedtebben pofozkodtunk, harapás helyett már csak ráncigáltuk egymást, birkózás helyett gépiesen összekulcsolódtunk, ami talán mindkettőnk halálához vezetett volna. Amikor Pascal pillanatnyi kifulladásában súlyosan rám dőlt, kihasználtam a lehetőséget, és maradék erőmet összeszedve jobb mancsommal végigszántottam az ábrázatát. Fültépően felnyávogott és hanyatt esett. Sebesen hátráltam vagy másfél métert, leültem, és végignyalintottam tömérdek sebemet. Ezt is inkább csak reflexből tettem, hiszen sem erőm, sem lélekjelenlétem nem volt a rendesebb mosakodáshoz. Pascal viszont még ennyit sem csinált. Csak ült a fenekén, akár egy viaszfigura, és ködös szemmel szinte kábán meredt rám. Bundáját egészen átitatta a vér, amely csak úgy ömlött sebeiből a szőnyegpadlóra. Ekkor már lobogó lánggal égtek a könyvek, amelyekből Claudandus oly sokat tanult az emberekről és az állatokról. A hőségben már jóformán lélegzeni sem lehetett. Tudtam, hogy még néhány másodperc és megfulladunk mindketten, aztán elégünk. És végső soron mindezt az embereknek köszönhetjük. Hiszen nem Pascal, nem Claudandus, nem 148

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál mi kezdtük az öldöklést. Ők, a tisztátalanok okoznak minden rosszat, ami csak van a világon, ők, a tisztátalanok juttattak minket idáig. És ekkor Pascal hirtelen ugrásra szánta el magát! Csak az öngyilkos ugrik így, akinek mindegy, hol és hogyan köt ki. A legvégső erőtartalék mozgósítása volt ez, amikor az ugró számol azzal, hogy utána többé moccanni sem lesz képes. Hatalmas ugrás volt, nyílsebes és súlyos, akár a lehulló meteor. Míg sivítva felém repült, automatikusan a hátamra vetődtem, és magasra nyújtottam jobb mellső mancsomat. Amint elzúdult fölöttem, kimeresztett karmaim egyike átmetszette a torkát, szinte a hangszalagokig. Egy kissé távolabb lezuhant, egyet hengerbucskázott, aztán némán elterült. Odaszökkentem hozzá, és magam felé fordítottam a fejét. Irtózatosan vérzett, és láttam, hogy a seb mélyebb, mint gondoltam. A nyelőcsöve is átszakadt. Mégis, mintha huncut mosoly suhant volna át a képén. Lassan, keservesen kinyitotta a szemét, és egyenesen rám szegezte. Nem sugárzott ebből a szempárból sem harag, sem szemrehányás, sem félelem, de megbánásnak sem volt nyoma benne. — Annyi a sötétség a világon — hörögte. — Annyi a sötétség, Félix. Sehol semmi fény. Csak sötétség. És mindig akad valaki, aki a szolgálatába áll. Mindig. Mindig. Mindig. Én is gonosz lettem, pedig valaha jó voltam...

149

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Epilógus A ház porrá égett. És a házzal együtt porrá égtek annak a földi maradványai is, akinek az emberek különféle neveket adtak, de akinek igazi neve titok maradt, amelyet magával vitt oda, ahol nem számít a név, sem az, hogy ki milyen fajhoz tartozik. A lángok martaléka lett az ördögi Felidae-program, a számítógépbe táplált, csak bűnt és iszonyatot tartalmazó adatok sokaságával egyetemben. Jómagam az utolsó pillanatban még ki tudtam menekülni a szabadba, bár inkább holtan, mint elevenen. Mire a tűzoltók odavergődtek a hóviharban és sikerült kinyitniuk a befagyott vízcsapokat, a csodaházon nem maradt mit oltani. Ilyesformán tehát a tűz ismét kiirtott egy darabka rosszat a világból, fénnyé varázsolta a sötétséget. De hát megérdemli ez a bonyolult történet, hogy ilyen egyszerű legyen a vége? Ki tudna erre válaszolni? Kinek van igaza, kinek nincs? Ki a jó, ki a rossz? Hol végződik a sötétség, és hol kezdődik a fény? A fekete meg a fehér nem egyéb, csupán vágyálom, karácsonyi gyermekmese, moralisták agyszüleménye! Azt hiszem, mint minden igazán jó történet, ez is szürkén végződik. Mit lehessen tudni, talán ha nagyon-nagyon behatóan foglalkozunk ezzel a sajátos színnel, végül esetleg még szépnek is találjuk, vagy legalábbis valóságosnak. Szinte önkívületben vánszorogtam haza, és Tokió kellős közepén, vagyis az új hálószobában eszméletlenül rogytam össze. Másnap reggel Gusztáv szabályos idegrohamot kapott tömérdek sérülésem, vértől ragacsos bundám láttán, és Citroenjén haladéktalanul elfuvarozott a lódoktorhoz. Az pedig úgy megkínzott-nyaggatott, hogy többször is Preterius jutott róla eszembe. A gyógyulás folyamata is sok fájdalommal járt, nemegyszer hasonlítottam Claudandus szomorú sorsához a magamét. Szerencsére azóta tökéletesen felépültem, és jelenleg a legjobb egészségnek örvendek. Kékszakállnak meg a negyed kelekótyáinak nem árultam el, ki volt valójában a gyilkos. Egyszerűen nem éreztem fontosnak. Emlékezzenek inkább szeretettel Pascalra. A bosszú meg a gyűlölet csak őt kísértette, tőlem mindkettő idegen. A Dzsóker atyára nehezedő gyanút is sikerült fokozatosan szétoszlatnom, és lassan kiigazítottam a képet, amelyet a negyed lakói a nagy éjszakai összejövetelen kaptak róla. Most mindenki azt hiszi, hogy Dzsóker kivándorolt, és egy másik negyedben terjeszti tanait. Ezért aztán senki nem is tekinti gyilkosnak, ámbátor a porcelánház lakóit igencsak orrfacsaró meglepetés éri majd tavasszal, ha felmelegszik az idő. A többiek számára tehát örök talány marad, hogy ki volt a gyilkos. De hamarosan nem is töri majd ezen a fejét senki sem, mivel nem lesz több gyilkosság. És eljön az idő, amikor szépen feledésbe merül az egész história, senki sem emlékszik már a szörnyű eseményekre. Előbb-utóbb a gyilkosok is meghalnak, és velük együtt az ideig-óráig nyugtalanító rejtélyek is. Befejezésül már csak néhány kiegészítő megjegyzés marad. 150

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál Hadd kezdjem a legriasztóbb hírrel: a jövő hónapban beköltözik fölénk az emeletre Archibald, mert a tatarozási munkálatok során — saját ékes kifejezése szerint — „állatian belepistult ebbe a kupiba". Vagyis nem elég, hogy egy újabb halláskárosító ramazuri vár rám, de a jövőben Gusztáv meg én kénytelenek leszünk minden áldott nap elviselni a rémületes korszellem-terrorista eszefordult menő-nem-menőlafatyolását. Ráadásul, ahogy ismerem a nyavalyást, képes lesz még egy kutyát is beszerezni, és elkereszteli majd „Beuys"-nek, esetleg „Pavarotti"-nak vagy ne adj' isten „Kevin Costner"-nek! Egyszóval beborult az ég. Ámbár ha humanisztikus szemszögből nézzük, talán mégis származik valami nyereség ebből a sorscsapásból. Gusztáv legalább kap valami emberi társaságot, ha mégoly tartalmatlant is, és így lesz némi esélye kitörni a magány börtönéből. Valaki már ki is szabadult az egyedüllét hidegéből. Kékszakáll meg én latba vetettük minden rábeszélő művészetünket, és sikerült kicsalogatnunk Ézsajást a katakombából, sőt elhelyeztük a szomszédságban egy öreg, gyagyás, jószívű kocsmárosnál. Ézsajás elpityeredett örömében és izgalmában, amikor az alvilágban töltött hosszú évek után ismét megpillantotta a kék eget. Eleinte még riadozott fajtársaitól és főként az emberektől, de azóta felülkerekedett félelmén. Jelenleg ő a krimó közszeretetnek örvendő, dédelgetett szerencsemütyürje. Engem csupán az aggaszt, hogy a vendégek állandóan pálinkával kényeztetik, Ézsajás meg nagyon is szívesen veszi a kényeztetést. Már maga a puszta tény, hogy egy fajtársam hajlandó szeszt inni, megérne egy nagydoktori disszertációt! Pascal csodafajtája szemlátomást züllik, precízebben, az ősi-újak közül mind többen párosodnak velünk, közönséges „szabvány"-okkal, ilyesformán a jövendő nemzedékek hamarosan beleolvadnak a domesztikált típusba. Úgy látszik, Pascal halálával levetkőzték minden gátlásukat, és mohón élvezik az újdonságokat. Észbontó kedvesemet, a gyönyörű Nhozemphtekhet gyakorta látom a kertekben csatangolni, ilyenkor udvariasan üdvözöljük egymást, és sokatmondóan összemosolygunk. Már alig várom, hogy megint tüzeljen. Akkor majd visszatér a varázsos délelőtt édes mámora, és együtt lebegünk végig a gyönyörűség galaktikáin — mármint ha Kong nem pancsol bele a dologba! Ezen a téren egyébként Kékszakállnak meg nekem nagy terveink vannak. Úgy érezzük, hogy a hajmeresztő élmények után igazán ránk fér egy kis szórakozás, így hát eltökéltük, hogy a tavaszt meg a nyarat kizárólag a szerelemnek szenteljük. Már néha ki-kisüt a nap, kíméletlenül szétoszlatja az acélszürke fellegeket, és első, bátortalan, újévi sugarai a számítógépet cirógatják, amelyet Gusztáv a minap szerzett be. Az utóbbi heteket azzal töltöttem, hogy betápláltam a készülékbe a Claudandus-üggyel kapcsolatos emlékeimet. Gusztáv természetesen két röpke nap alatt ráunt a szerkentyűre, mert hat kézikönyv elolvasása után sem boldogult vele. Most abban reménykedik, hogy Archie segít majd neki, ha ideköltözik a házba. Azt mondtam az elején, hogy minden igaz történet szomorúan végződik. Nos, ez csak részben van így. Másfelől ugyanis az életünk története egyszersmind Isten meséje. Együtt írjuk meg Istennel. Úgyszólván társszerzők vagyunk. Szabad akaratunk és az Ő kegyelme 151

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál közösen munkálkodik rajta, jóllehet a kettő állandóan konfliktusba kerül. Olyan nagyon komisz tehát ez a történet sem lehet. Claudandus, a gyilkos históriája is úgy végződik, hogy az egyik szemünk sír, a másik meg nevet, attól függően, honnan nézzük. Ami engem illet, én mindkét nézőpontot a magaménak vallom. Claudandus erre nem volt képes, ami érthető. Ő irtózatos helynek találta a világot. Soha nem volt boldog, soha nem is lehetett volna boldog. Ő gyűlölte az embereket. Gyűlölte az egész világot. Azt állította, hogy nekünk sejtelmünk sincs, milyen a világ igazából. Nem, annyira azért mégsem cudar. De nem árt, ha éber szemmel figyeljük. Mert bizony olykor-olykor mintha megbolondulna. Meglehet, túlzottan naiv vagyok, és rózsaszínű szemüvegen át látom a valójában tán katasztrofális állapotokat, mivel nincsenek olyan gyalázatos tapasztalataim az emberekről, amilyeneket Claudandus szerzett. Tagadhatatlan, hogy Claudandus az őt övező, benne uralkodó sötétség ellenére mélyen belelátott a dolgok valódi természetébe. Sok állítása csakugyan átkozottul közel jár az igazsághoz. Ami azonban hiányzott belőle, az a reménység meg a hit a fényben. Pedig mi lenne velünk, törékeny világunk törékeny teremtményeivel hit és reménység nélkül? Ezért tehát reménykedjünk, de éber szemmel. És emlékezzünk Claudandusra, az irgalmatlanra, aki gonoszságért gonoszsággal akart fizetni. Vagy ahogy a sátáni Preterius egy világos pillanatában felismerte: „Azt hiszem, elveszítette az ártatlanságát." Igen, alighanem ez történt. Claudandusszal az volt a baj, hogy elveszítette az ártatlanságát. Akárcsak az emberek. Mi azonban igenis hiszünk az ártatlanságban. Kivált az embereknek nem szabadna megfeledkezniük arról, hogy maguk is az állatoktól származnak, következésképpen van még bennük egy picurka ártatlanság. Claudandus azt mondta: „Az állatok a jó emberek, az emberek gonosz állatok." Akár jók, akár gonoszok — végeredményben mindnyájan állatok vagyunk, forduljunk hát együttérző szeretettel egymáshoz. És ezzel búcsúzik is hűséges kis Félixük, továbbá szerető üdvözletét küldi a világ minden okostónijának. Bogozgassák csak továbbra is a rejtvényeket, még ha fabatkát sem ér a megoldás. És ne adják fel hitüket egy eljövendő világban, ahol békés összhangban élhetnek együtt az állatok és emberek. Meg persze az utóbbiaknál magasabb rendű, intelligensebb fajok is — például a FELIDÁK!

152

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Függelék 1 A macskának az embertől eltérően, de sok más fajhoz, köztük a kígyókhoz, lovakhoz és szarvasokhoz hasonlóan van egy pótlólagos, mind a szaglással, mind az ízleléssel kapcsolatos vegyi érzéke. Ez a felfedezőjéről elnevezett Jakobson-szerv, amellyel az állat a levegőben szállongó szagmolekulákat érzékeli. A mindmáig kevéssé ismert, parányi szerv a szájpadlásból nyíló, az orr szagérzékelőihez hasonló sejtekkel bélelt, szivar alakú kis zacskóféleségben helyezkedik el. A macska úgyszólván „kinyalogatja" a levegőből a szaganyagokat, és nyelvével a szájpadlásához szorítja, hogy az érzékelőkhöz jussanak. A zoológusok „vicsorítási reakció"-nak nevezik azt a számunkra kissé nevetséges jelenséget, amikor a macska fura grimasszal, nyitott szájjal, összeráncolt orral koncentrál valamire. Főként a kandúroknál látjuk ezt, amikor tüzelő fajtársnőjük vizeletének mennyei illatával találkoznak.

2 Az állítólag Maine államból származó, igen nagy termetű, izmos, hosszú, bozontos farkú MAINE COON Amerika legrégebben kitenyésztett, leggyakoribb macskafajtája. Alighanem külseje, kivált jellegzetes, sötét cirmos mintázata miatt híresztelik róla, hogy elvadult házimacskák és mosómedvék (angolul coon vagy raccoon) párosodásából született, ami genetikai képtelenség. Sokkal valószínűbb, hogy a New York-i macskakiállításon már 1860-ban bemutatott fajta ősei az első telepesek által behozott, elvadult, robusztus rövidszőrű házimacskák és a brit tengerészekkel idekerült angórák kereszteződéséből származnak. A rendkívül szívós állatot sűrű, bozontos, de meglepően selymes tapintású bundája védelmezi a fagytól, és a zord éghajlatú New Englandben igencsak hasznát veszik a nagy gabonakárokat okozó egerek elleni küzdelemben. A maine coon feje meglehetősen nagy (bár testéhez képest kicsi), orra ék alakú, közepesen hosszú, nyakán a fodor mérsékelten tömött. A domesztikált macskához képest szokatlanul súlyos állat (a kandúr 7 kilós is lehet) született „későn érő": sok példány csak négy év elteltével fejlődik ki teljesen. Nem kevesen állítják, hogy a maine coon a tökéletes házimacska. Nimbuszához bizonyára hozzájárul, hogy természete gyengéden alkalmazkodó, szereti a tréfát, számtalan látványos, mulatságos szokása van, és szőrét viszonylag könnyű ápolni. Minden színben és színkombinációban előfordul. Nem ritka, hogy egy-egy alomban minden kiscica más-más színű, mert a maine coonnál gyakori a színt meghatározó gének nagy száma.

3 A párzás aktusát a macskahölgyek egy rendkívül fura, ádáz utójátékkal toldják meg: a magömlés pillanatában fültépő sivítást hallatnak, majd hirtelen, szinte robbanásszerűen elszakadnak a kandúrtól, és dühödten rátámadnak. Ez a radikális „érzelmi fordulat" a szexuális partnerrel szemben úgyszólván egyedülálló az egész (házi) 153

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál állatvilágban. De talán megértjük a különös viselkedést, ha tekintetbe vesszük a „kandúrpénisz" sajátos alkatát. A kandúr ivarszervét ugyanis más állatokéval ellentétben rövid, szálkás tüskék borítják, és ez hevesen, sőt feltehetőleg fájdalmasan ingerli a nőstény hüvelyét. Ebben azonban nincs semmi „szadista vonás", hanem éppenséggel igen fontos és célszerű biológiai funkciója van. Tudniillik idegi és hormonális reakciók egész özönét váltja ki, melyek (a párzás után mintegy 24 órával) a pete leválásával (az ovulációval) végződnek, és lehetővé teszik a megtermékenyülést. A párosodást követően a nőstény élvezettel, dorombolva hempergőzik, és időnként agresszíven csapkod lovagja felé, aki a közelben várakozik az újabb lehetőségre.

4 A macska teste valóságos izomgépezet, amely gondos, intenzív karbantartást igényel. Több mint ötszáz izom működteti, míg a nála jóval nagyobb termetű ember testét mindössze hatszázötven. A legfejlettebbek az erőteljes hátsó végtagokat mozgatják, de nem sokkal maradnak el az elülső végtagok és a rágás izmai sem, amelyek különösen a zsákmányelejtésnél fontosak. Az agy irányította, akarattól függő izomrendszeren kívül a macska szervezetében az akarattól függetlenül működő izmok a belső szervek működését biztosítják. Az alvás, vagy hosszabb mozdulatlanság után végzett alapos, kéjes nyújtózkodással a macska izmainak kondícióját tartja rendben.

5 A macska közismert mosakodása nem csupán arra szolgál, hogy tisztán tartsa magát. A nyalogatással természetesen az elhalt hámszöveteket, a port, piszkot, ételmaradékot is eltakarítja bundájáról, de ezenkívül serkenti a felületi vérkeringést, valamint a bőr alatt elhelyezkedő mirigyeket, amelyek selymessé és vízhatlanná teszik szőrét. Amellett nyelvével létfontosságú A-vitamint is gyűjt be, amely, bár parányi mennyiségben, a napfény hatására keletkezik a bundáján. A macska „tisztaságmániája" egyébként a hőszabályozással is összefügg. Mivel a macska testét borító szőrzet miatt nem verítékezik, a nyállal hűti le magát. Ezért mosakodnak a cicák olyan gondosan, ha meleg az idő, vagy ha megerőltető tevékenységet végeztek, például vadászat, játék és evés után. A nyalogatás végül eltávolítja az élősködőket, a kihullt szőrszálakat, és feltehetőleg elősegíti az új szőrszálak növekedését is.

6 A himalája macska a maga széles, gömbölyű fejével, zafírkék szemével, apró fülével, tömzsi lábával, dús, rövid farkával, selymes, tömött szőrzetével — színe: krémfehértől elefántcsontszínig — szinte iskolapéldája a genetika merőben emberkéz létrehozta termékeinek. Születését egyrészt annak a törekvésnek köszönheti, hogy tenyésztés révén megoldjanak bizonyos genetikai problémákat, másrészt, hogy a részletesen megtervezett keresztezési programmal megteremtsenek egy olyan macskafajtát, amely egyesíti a jellegzetes sziámi jegyeket (világos szőrzet, az arcorri rész, a fülek, a végtagok és farok sötétek) a perzsa macska tulajdonságaival (hosszú, selymes szőrzet, zömök testalkat). Az egyértelmű célkitűzés ellenére az európai és az amerikai 154

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál tenyésztők nem tudtak megegyezni sem a fajta elnevezésében, sem státusában. Amerikában a himalája, Németországban a khmer, Angliában a colourpoint nevet kapta, és bizonyos egyesületek nem is hajlandók külön fajtának elismerni. Mindenesetre jól példázza (a keleti fehérrel egyetemben) a tenyésztők konokságát és gátlástalanságát, ha új „produktumot" akarnak létrehozni, saját elképzeléseik szerint. A világszövetség előírásai szerint egy új fajtát csak akkor ismernek el „hivatalosan", ha három generáción át kizárólag fajtájabeliekkel párosodott. Ezért aztán százával tenyésztették a himalájákat, ráadásul szokatlanul intenzív beltenyészettel, hogy 1955-ben végre el is fogadják a fajtát. Ugyanebben az időpontban viszont arra is ráeszméltek a tenyésztők, hogy a szőrzet és a testalkat jó minősége érdekében a himalájákat időnként perzsákkal kell keresztezni. Aztán tizennyolc év múlva végre büszkén bejelentették a nyilvánosságnak, hogy sikerült elemi a tenyésztés célját!

7 A macska hosszú, merev, hallatlanul érzékeny tapogatószőrei (a bajusz és a szemöldök) nem csupán a közelében lévő tárgyak közvetlen érzékelésére, kitapintására szolgálnak. A hiperérzékeny szőrszálak a térbeli tájékozódást is elősegítik, mert a legcsekélyebb légáramlatot is felfogják. Különösen sötétben tesznek jó szolgálatot, utóvégre a macskának tömérdek kisebb-nagyobb tárgyat kell ütközés nélkül kikerülnie. Közeledéskor a szilárd felületek leheletnyi változásokat idéznek elő a normális légáramlásban. A macska végtelenül érzékeny „antennái" érzékelik ezeket a szellőcskéket, és az állat elegánsan kitér az akadályok elől. Az éjszakai vadászathoz egyenesen nélkülözhetetlenek a bajuszszálak. Ha épek, a macska vaksötétben is végre tudja hajtani a fajspecifikus, halálos nyakszirtharapást. Ha károsodást szenvednek ezek a finom érzékelők, csak világosságban tud zsákmányt ejteni, sötétben rossz helyre harap. A tapogatószőrök (vibrissae) alkalmasint úgy működnek, mint a radar; rossz látási viszonyok közt a másodperc töredéke alatt felmérik az áldozat testének körvonalait, és a nyakszirthez irányítják a macskát. Hihetetlen gyorsasággal továbbítják az agyhoz a „leolvasott adatokat". Háromszor mélyebbről sarjadnak ki, mint a többi szőrszál, és gyökerük számos idegvégződéshez kapcsolódik.

8 A párzás hosszadalmas előjátéka, a maratoni szexorgiák meg hajlam a promiszkuitásra jócskán hozzájárulnak ahhoz, hogy a macskát valóságos kéjencnek tekintsék. Tagadhatatlan, hogy nonstop szerelmeskedésük órákig, sőt némi megszakítással napokig is eltart. De az is tény, hogy ezalatt mindvégig „hölgyválasz" van. Egyedül a nőstény dönt mindenről. A tüzelő nőstény először is magához hívja a hallótávolságban található kandúrokat. Ezek persze rögvest ugranak, mihelyt megérzik a nőstény különösen erotikus „parfümjét", és az egész környékről összecsődülnek a csábító hívogatásra. Az a kandúr, amelyiknek a territóriumát a nőstény kiválasztotta az előjátékhoz, eleve előnyben van, mert vetélytársai nem szívesen merészkednek idegen területre. Végül 155

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál azonban mégiscsak engednek a bűvölésnek, és átlépik a tiltott határt. A jogtalan behatolás természetesen számos összetűzést idéz elő a széptevők körében. Az ilyenkor felhangzó „anyád ne sirasson!"-t többnyire félreértik, és a gyönyör eksztázisának vélik, holott csupán a jogos harag jele. A szitkozódok azonban rendszerint hamarosan abbahagyják a vitát, és ismét az érdeklődés középpontjára, a hölgyre összpontosítják figyelmüket. A hölgy végül választ, és kiszemeltje nem feltétlenül a terület önkényura. A nőstény ízlésén múlik, hogy ki tetszik neki.

9 Gyakran nem veszik kellően figyelembe, hogy a macska bizony kifejezetten ínyenc. Ezért aztán a legtöbb állatot módfölött egyhangú étrendre kárhoztatják. Igaz, hogy a híres cégek olyan száraztápokat és konzerveket gyártanak, amelyeknek alapelvét az USA tudományos akadémiája dolgozta ki. De ki szeretne örökösen konzerven élni? Persze a minőségileg szigorúan ellenőrzött konzerveledel tökéletesen fedezi a macska tápanyagigényét, így hát a bársonytalpúak voltaképpen kizárólag ilyesmin is eltengődhetnének. De aki igazán szereti a cicáját, rendszeresen ad neki friss csemegét is. A friss hal, a friss hús (nem sertéshús!) és főként a friss máj minden macskaszívet megörvendeztet. Ámde a világ legválogatósabb állatai közé tartozó macskák egyéni ízlése is különböző. Az egyik ezt a finomságot szereti, a másik amattól viszolyog kifürkészhetetlen okokból, akárcsak az emberek. És akárcsak az emberek, ők is berzenkednek az unalmas koszt ellen. VIGYÁZAT!! A nyers hús az életébe kerülhet a macskának! A nyers húsban és főként a belsőségekben igen gyakoriak a paraziták meg a betegséget, például szalmonellát okozó baktériumok. Sajnos ez érvényes a marhahúsra is, amelyben újabban egyre többször fordul elő a macskákra végzetes Aujeszky-kór vírusa. A kész táplálék mindig steril, de a nyers húst és belsőségeket feltétlenül főzzük vagy süssük meg. Ha a macskát kizárólag hússal etetjük, nem jut megfelelő mennyiségű kalciumhoz. A kálciumhiány következtében csontjai törékenyek lesznek, mert a szervezet azokból vonja ki a számára szükséges adagot. A minőségileg gyenge fehérje (húshulladék, ételmaradék) lassanként az állat halálához vezet. A létfontosságú aminosavak hiányában a macska lefogy, szőre fénytelenné, borzassá válik, fokozatosan csökken az étvágya és érdeklődése a világ iránt. A nyers édesvízi halakban előfordul egy enzim, amely lebontja a macska számára nélkülözhetetlen B1-vitamint. Az egyoldalú nyers hal étrend előbb-utóbb jellegzetes hiányjelenségeket (étvágytalanságot, hányást, görcsöt) okoz. A B1-vitamin felszívódása érdekében főzzük meg tehát az édesvízi halakat is. FONTOS FIGYELMEZTETÉS! Bár a macskáknak némi növényi táplálékra is szükségük van (sőt egy kis füvet is adhatunk nekik), elsősorban mégiscsak húsevő állatok (carnivora), és ennek megfelelően kell etetnünk is őket. A vegetáriánusok divatos (és szinte hihetetlen!) próbálkozása, hogy macskájukat húsmentes étrendre szoktassák, szadista baklövés. A kizárólag zöldségen tartott macska hamarosan súlyosan megbetegedik és szánalmasan elsorvad. Nemrég még egy szakácskönyv is megjelent vegetáriánus macskaételek receptjeivel, amelynek kapcsán Desmond Morris, a macskák tudós, szakavatott 156

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál ismerője bejelentette, hogy az ilyesmi nem egyéb, mint állatkínzás, és így is kellene kezelni.

10 Mielőtt a macska átvedlett volna dédelgetett, elkényeztetett házi kedvenccé, már rég közszeretetnek örvendett, mert sikeresen irtotta a kártevőket. Ezt a feladatot azóta végzi, mióta a homo sapiens raktárra kezdte termelni a gabonát. A falvakban néhány jól tartott macska is elég, hogy megakadályozza a rágcsálók népességének bosszantó növekedését. Ettől a csapástól a macskák áldásos közbelépése mentette meg az addig tehetetlenül kiszolgáltatott emberiséget. Az egérfogás világbajnoka állítólag egy cirmos kandúr volt, amelyik az angliai Lancashire egyik gyárában tanyázott, és életének huszonhárom esztendeje alatt több mint 22 000 egeret pusztított el. Ez napi három egeret jelent, ami igen tisztes mennyiség egy macskának, aki az emberektől is kap némi „pluszkaját". Ám a hírek szerint még nála is nagyobb eredményeket ért el az a cirmos nőstény, amelyik a WhiteCity Stadionban önellátásra rendezkedett be — és patkányokon élt. Alig hat év alatt 12 480 példányt ejtett el ezekből a kellemetlen kortársakból, ami öt-hat darabos napi átlagot jelent. Érthető, hogy a régi egyiptomiak minden lehetőt elkövettek a macskák domesztikálása érdekében, és hogy halálbüntetéssel sújtották, aki megölt egy macskát.

11 Ősidők óta csodálat tárgya a macskának az a képessége, hogy épségben túlvészeli az esést, még ha igen magasról zuhan is le. Nem véletlenül született a legenda, hogy a macskának kilenc élete van. A rekordot, amelyet két New York-i állatorvos hitelesített, egy kandúr állította fel, amelyik egy felhőkarcoló harminckettedik emeletéről százötven méter mélységbe zuhant és csak néhány kisebb sérülést szenvedett, amelyek mindössze kétnapos kórházi kezelést igényeltek. Más állatokhoz viszonyítva (ideértve az emberállatot is) a macska testfelülete lényegesen nagyobb, mint testének tömege. Ennek következtében hamar eléri a gyorsulás (különösen alacsony) maximumát, vagyis a szabadon eső test végsebességét, így hát a gyorsulás már nem befolyásolja sajátos belsőfül-rendszerét, amely folyamatosan informálja agyát fejének a földhöz viszonyított helyzetéről. Segítségére van a macskának kiváló binokuláris látása is, a ragadozók öröksége, amellett a végsebesség elérésének pillanatában a macska a veleszületett reflex következtében ellazítja testét, kinyújtja lábát, s így kihasználja a lehető legnagyobb légellenállást — nagyjából olyasformán, ahogyan a szabadon eső ejtőernyős stabilizálja a leszállást.

12 Súlyos tévedést követ el, aki ezt a jellegzetes kandúrgesztust afféle „macho"-erőszakoskodásnak értelmezi. Nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni, hogy a nemi élet terén minden vonatkozásban a macskahölgynél van a királyi pálca. A szerelemben mindig a nőstény alkalmaz erőszakot a kandúrral szemben, bármenynyire iparkodik is az utóbbi meghódítani „királynőjét". Amikor a kandúr a foga közé veszi a nőstény nyakszirtjén a bőrt, korántsem agresszióról van szó, ez csupán kétségbeesett pszichológiai fortély, amellyel megóvja magát imádottja vad pofozkodásától. Tudniillik ezzel 157

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál egy automatikus, kölyökkori reflexet vált ki. A kiscicák ugyanis mozdulatlanná dermednek, amikor anyjuk a grabancuknál fogva odébb költözteti őket. Ez azért fontos, hogy az anya, ha szükségét érzi, minden „dilizés" nélkül el tudja szállítani a kölyköket. Az ösztönös reakció idővel gyengül, de nem szűnik meg teljesen. A gyengéd nyakszirtharapdálással a kandúrnak lehetősége nyílik arra, hogy anyja foga közt lógó szelíd kiscicává változtassa szerelemtől őrjöngő partnerét. Enélkül bizony jóval több véres pofont kapna, mint amennyit amúgy is bezsebel.

13 Az a feltevés, hogy a domesztikált macskák is képesek megölni egymást, a valóságban gyökerezik. Utóvégre a harci kakasok a maguk ádáz verekedései során nemegyszer sebzik halálra egymást. Bár a szabadban, különösen a vidéken élő macskák közt ritka a marakodás, mert könnyebben kitérhetnek egymás útjából, a városok szűkre szabott területe gyakran ad okot összetűzésre, kivált a rivalizáló kandúrok között. A támadó macska rendszerint arra törekszik, hogy mint a zsákmányállatot, nyakszirten harapja ellenfelét. (A halált egyébként a csigolyák elmozdítása okozza.) Annyi bizonyos, hogy szemmel láthatóan igencsak vegyes érzelmekkel készülődik erre, hiszen elkeseredett ellenállással kell számolnia. Az igazi párbajt mindig hosszadalmas, kölcsönös fenyegetőzés előzi meg, és amikor az egyik bajvívó végül elszánja magát a halálos harapásra, a másik elülső lábainak kimeresztett, éles karmaival csap vissza, ugyanakkor beveti izmos hátsó lábainak erejét is. Az ilyen heves viadalok során, miközben a két harcos kegyetlenül fújva-prüszkölve gurul ide-oda és kölcsönösen püföli egymást, olykor meghalhat egy-egy állat, esetleg utóbb pusztul bele sérüléseibe.

158

Akif Pirincci: Bársonytalpon oson a halál

Felhasznált irodalom: Dennis Turner/Patrick Bateson: Die domestizierte Katze (A domesztikált macska), Rüschlikon, 1988. Michael Wright/Sally Walters: Die Katze. Handbuch für Haltung, Zucht und Pflege (A macska. A macska tartásának, tenyésztésének és gondozásának kézikönyve), München, 1985. Desmond Morris: Catwatching. Die Körpersprache der Katzen, München, 1987. (Miért csinálja...? A macska. Nélkülözhetetlen útmutató a macskák viselkedéséhez. Fordította: Nemes Ágnes. Európa, Budapest, 1990.)

159