B. a. Paris - Zárt Ajtók Mögöt

B. A. Paris

Zárt ajtók mögött Művelt Nép Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe: Behind closed doors by B.A.Paris Fordította Gálvölygi Judit Copyright © B.A. Paris, 2016 Hungarian translation © Gálvölgyi Judit, 2016 (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2016) ISBN 978-615-5617-64-5 Az e-book formátumot előállította: www.bookandwalk.hu

A könyv, amelyért megőrülnek a bloggerek „Lenyűgöző utazás az emberi lélek sötét oldalára. Megfagy a vér az ereiben, de letenni nem tudja, ígérem” – Sarah Harper, Lovereading.co.uk „A Zárt ajtók mögött bepillantást nyújt egy »tökéletes házasság« valódi mivoltába, olyan magával ragadó és izgalmas jelenetekkel, amelyektől másként néz majd a barátaira meg a szomszédjaira” – Margaret Madden, www.bleachhouselibrary.ie „Ejha! Egy könyv akkor mondható nagyszerűnek, ha az olvasó egy egész fejezet alatt elfelejt levegőt venni. Olvassa el… de hagyja égve a lámpát!” – Tracy Fenton, Goodreads „Remek lélektani krimi! A történet iszonyata megragad, és el sem enged a csúcspontig” – Elaine Tansley, a Facebook The Book Club oldalának kritikusa „B. A. Paris igen tehetséges író, a történet hihetetlenül jól van megírva, és a legsötétebb, leggonoszabb bűnökkel foglalkozik. Voltak pillanatok, amikor Grace helyzetének kilátástalanságától kalapált a szívem. Éreztem páni félelmét, amelyet akkora szakértelemmel ábrázolt az író” – Anne Carter, www.randomthingsthroughmyletterbox.blogspot.co.uk

A lányaimnak, Sophie-nak, Chloë-nak, Céline-nek, Eloise-nak, Margauxnak

Jelen A pezsgősüveg a márvány konyhapulthoz koccan, amitől összerezzenek. Jackre pillantok, remélem, hogy nem vette észre, mennyire ideges vagyok. Észreveszi, rám mosolyog. – Tökéletes – mondja halkan. Megfogja a kezem, oda vezet, ahol a vendégeink várnak. Amint átmegyünk a hallon, látom a virágzó liliomot, amelyet Diane és Adam hozott a kertünkbe. Olyan gyönyörű rózsaszín, remélem, Jack olyan helyre ülteti, ahol láthatom a hálószoba ablakából. Pusztán a kert gondolatától sírni támad kedvem, de gyorsan leküzdöm. Ma este annyi forog kockán, hogy az adott pillanatra kell koncentrálnom. A szalonban egyenletesen ég a tűz az antik kandallóban. Március van, de a levegő még csípős, és Jack azt szereti, ha a vendégeink a lehető legjobban érzik magukat. – A házad tényleg nem semmi, Jack – mondja elismerőn Rufus. – Nem gondolod, Esther? Nem ismerem sem Rufust, sem Esthert. Újak a környéken, most találkozunk először, és ettől a szokottnál is idegesebb vagyok. De nem okozhatok csalódást Jacknek, így mosolyt kényszerítek az arcomra, azon imádkozva, hogy kedveljenek. Esther nem viszonozza, gondolom, vár még az ítélettel. De nem hibáztatom. Amióta úgy egy hónapja csatlakoztak a baráti körünkhöz, ezerszer hallhatta, hogy Grace Angel, a briliáns ügyvéd, Jack Angel felesége tökéletes példája a nőnek, akinek minden megadatott: tökéletes ház, tökéletes férj, tökéletes élet. Ha én volnék Esther, én is óvakodnék magamtól. Tekintetem a doboz drága csokoládéra esik, amelyet most vesz elő a táskájából, és átjár az izgalom. Mivel nem akarom, hogy Jacknek adja, finoman közelítek hozzá, ő pedig ösztönösen odanyújtja nekem. – Köszönöm, csodásan néz ki – mondom hálásan, és a kávézóasztalra teszem, hogy később, amikor majd kávézunk, kibonthassam. Esther érdekel. Tökéletes ellentéte Diane-nek – magas, szőke, karcsú, tartózkodó –, és önkéntelenül tisztelem, amiért az első ember, aki a házunkba lépve nem ájuldozik, hogy milyen gyönyörű. Jack ragaszkodott hozzá, hogy ő válassza a házat, azzal, hogy a ház a nászajándékom, így hát akkor láttam először, amikor visszatértünk a nászutunkról. Bár Jack mondta, hogy tökéletes számunkra, nem voltam ezzel teljesen tisztában,

amíg nem láttam. Minthogy jókora területen fekszik a falu végén, megteremti Jacknek a vágyott elvonultságot, és a kiváltságot is, hogy az ő háza a legszebb Spring Eatonben. És a legbiztonságosabb. Bonyolult riasztórendszere van, acélzsaluk védik az ablakokat és a földszintet. Talán különösnek találják egyesek, hogy ezek napközben többnyire zárva vannak, ám ha kérdezi valaki, Jack azt válaszolja, hogy az ő munkájánál az egyik legfontosabb dolog a biztonság. Sok festmény van a szalonunkban, ám az embereket általában a kandalló fölött függő nagy, vörös vászon vonzza. Diane és Adam, akik már látták, nem állják meg, hogy oda ne menjenek hozzá ismét, Rufus is csatlakozik hozzájuk, Esther pedig leül az egyik krémszínű bőrkanapéra. – Csodálatos – bámulja Rufus a sok száz pici jelet, amelyekből a kép összeáll. – Szentjánosbogarak a címe – magyarázza Jack, miközben a pezsgőt bontja. – Sosem láttam még ilyesmit. – Grace festette – mondja neki Diane. – Hát nem fantasztikus? – Látnod kéne Grace többi festményét. – Jack szinte hangtalanul húzza ki a palackból a dugót. – Azok aztán izgalmasak. Rufus érdeklődve pillant körül. – Itt vannak? – Nem, attól tartok, másutt lógnak a házban. – Csak Jack láthatja őket – tréfálkozik Adam. – Meg Grace. Nem igaz, drágám? – mosolyog rám Jack. – Csak mi ketten. – Úgy van – fordítom el a fejem. Leülünk Esther mellé a kanapéra, Diane örömmel kiált fel, amikor Jack magas poharakba tölti a pezsgőt. Rám néz. – Jobban vagy? – kérdezi. – Grace tegnap nem tudott velem ebédelni, mert beteg volt – magyarázza Esthernek. – Csak egy migrén – magyarázom. – Sajnos Grace hajlamos rá – néz rám együtt érzőn Jack. – De nem tartanak soká, hála az égnek. – A második alkalom, hogy átejtettél – mutat rá Diane. – Sajnálom – mentegetőzöm. – De ezúttal nem felejtheted el csak úgy – ugrat Diane. – Mi lenne, ha jövő pénteken bepótolnánk? Nem jut eszedbe ismét az utolsó pillanatban,

hogy vár a fogorvos? – Nem, és migrénem sem lesz, remélem. Diane Estherhez fordul. – Volna kedved csatlakozni hozzánk? Egy étteremben kellene találkoznunk a városban, mert dolgozom. – Köszönöm, szívesen. – Rám néz, talán ellenőrizni akarja, nincs-e kifogásom ellene, és miközben rámosolygok, szörnyű bűntudatot érzek, mert tudom, hogy én nem leszek ott. Jack figyelmet kér, és köszöntőt mond a frissen a környékre költöző Estherre és Rufusra. Felemelem a poharam, iszom egy korty pezsgőt. Táncolnak a számban a buborékok, hirtelen elönt a boldogság, próbálom megőrizni. De éppoly gyorsan elillan, ahogy jött. Látom, hogy Jack élénken cseveg Rufusszal. Jack és Adam néhány hete a golfklubban találkoztak Rufusszal, és meghívták egy játékra. Amikor Jack látta, hogy Rufus kiváló golfozó, de mégsem annyira kiváló, hogy őt megverje, meghívta Estherrel együtt vacsorára. Ahogy nézem őket együtt, nyilvánvaló, hogy Jack imponálni akar Rufusnak, ami azt jelenti, hogy nekem is meg kell nyernem Esthert. De nem lesz könnyű; Diane egyszerűen csodál, Esther bonyolultabbnak tűnik. Elnézést kérek, és kimegyek a konyhába a korábban elkészített szendvicsekért, no meg elvégezni az utolsó simításokat a vacsorán. Az etikett megkívánja – és Jack ebben a kérdésben igen pedáns –, hogy ne maradjak el sokáig, ezért gyorsan felverem a tálban várakozó tojásfehérjét, és hozzákeverem a korábban előkészített felfújtalaphoz. A keveréket külön tálkákba kanalazom, ideges pillantást vetek az órára, a tálkákat vízfürdőbe állítom, és beteszem a sütőbe, megjegyezve a pontos időt. Egy pillanatig elfog a pánik, hogy nem készülök el mindennel, de emlékeztetem magam, hogy a félelem az ellenségem, megpróbálok higgadt maradni, és visszamegyek a szalonba a szendvicsekkel. Körbekínálom őket, és hálásan fogadom a bókokat, mert tudom, hogy Jack is hallja őket. Ezt igazolja a fejem búbjára nyomott puszi is, és helyesel Diane-nek, hogy valóban remekül főzök, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtok. Minthogy jutnom kell valamire Estherrel, leülök mellé. Ezt látva, Jack elveszi tőlem a szendvicses tálat. – Megérdemelsz egy kis pihenést, drágám, a mai hosszú és fárasztó munka után – mondja, amint a tálcát hosszú, elegáns ujjain egyensúlyozza.

– Egyáltalán nem volt nehéz – tiltakozom, ami hazugság, és ezt Jack is tudja, mert ő állította össze a menüt. Felteszem Esthernek a megfelelő kérdéseket: otthonosan érzi-e már magát itt, sajnálta-e otthagyni Kentet, beilleszkedett-e a két gyereke az új iskolába. Valamiért bosszantja jól tájékozottságom, ezért megkérdezem a fia meg a lánya nevét, bár tudom, hogy Sebastian és Aisling. Még a korukat is tudom, hét- és ötévesek, de úgy teszek, mintha nem tudnám. Tisztában vagyok vele, hogy Jack fülel minden egyes szavamra, és tudom, hogy kíváncsi lesz, mit akarok elérni. – Neked nincs gyereked, igaz – mondja Esther. Inkább állítja, semmint kérdezi. – Nem, még nincs. Úgy gondoltuk, előbb néhány évig kettesben élvezzük az életet. – Miért, mióta vagytok házasok? – A hangjában meglepődést érzek. – Egy éve – vallom be. – A múlt héten volt az évfordulójuk – csicsereg közbe Diane. – És még nem vagyok hajlandó senkivel osztozni az én gyönyörű feleségemen – mondja Jack, és újratölti Diane poharát. Egy pillanatra az vonja el a figyelmem, hogy egy pici pezsgő nem talál a pohárba, hanem Jack tökéletes nadrágjának a térdén köt ki, – Remélem, nincs ellene kifogásod, ha megkérdezem – győz Esther kíváncsisága –, de egyikőtök sem volt korábban házas? Úgy hangzik, mintha igenlő választ várna, mintha egy elégedetlen volt férj vagy feleség a háttérben annak lenne a bizonyítéka, hogy mégsem vagyunk tökéletesek. – Nem, egyikünk sem – mondom. Jackre pillant, és tudom, azt gondolja, egy ilyen jóképű férfi hogy maradhatott ilyen sokáig független. Magán érezve a tekintetét, Jack jámboran elmosolyodik. – Be kell vallanom, hogy negyvenévesen aggódni kezdtem, hogy sosem találom meg a tökéletes nőt. De mihelyt megláttam Grace-t, tudtam, hogy rá vártam. – Annyira romantikus – sóhajtja Diane, aki már ismeri a találkozásunk történetét. – Azt sem tudom, hány lányt próbáltam összeboronálni Jackkel, de Grace előtt senki sem felelt meg neki. – És te, Grace? – kérdezi Esther. – Számodra is szerelem volt az első látásra?

– Igen – felelem visszaemlékezve. – Az volt. Az emlék letaglóz, kissé gyorsan állok fel, és Jack feje felém fordul. – A felfújt – magyarázom higgadtan. – El kellett készülnie. Asztalhoz ülnétek? Diane sürgetésére, aki közli, hogy a felfújt nem vár senkire, kiürítik poharukat, és mind az asztalhoz indulnak. Ám Esther megáll, hogy jobban szemügyre vegye a Szentjánosbogarakat, és amikor Jack csatlakozik hozzá, ahelyett hogy sietve leültetné, megkönnyebbülten sóhajtok fel, amiért a felfújt még távolról sincs készen. Ha készen volna, majdnem sírnék a késedelem miatt, kivált, amikor Jack kezdi elmagyarázni, hányféle technikát alkalmaztam a festmény megalkotásakor. Amikor végre leülnek öt perccel később, a felfújt éppen tökéletes. Miközben Diane a csodálatáról biztosít, Jack rám mosolyog az asztal túlsó végéről, és közhírré teszi, hogy tényleg nagyon okos vagyok. Az ilyen esték emlékeztetnek rá, miért szerettem bele Jackbe. Elbűvölő, szórakoztató és intelligens, pontosan tudja, mit kell mondani és hogyan. Minthogy Esther és Rufus újak a környéken, gondoskodik róla, hogy a felfújt fogyasztása közben folytatott csevegés a hasznukra legyen. Azt sugallja Diane-nek és Adamnek, hogy osszanak meg olyan információt, amely segít új barátainknak, például, hogy hol vásárolnak, mit sportolnak. Bár Esther udvariasan hallgatja a beszámolót szabadidős tevékenységeikről, kertészeik és bébicsőszeik nevét, hogy hol a legjobb halat vásárolni, tudom, hogy én érdeklem, és tudom, hogy visszatér arra, hogy viszonylag későn házasodtunk össze Jackkel, azt remélve, hogy mégis talál valamit – bármit –, ami bizonyítja, hogy a frigyünk mégsem tökéletes. Pechére csalódnia kell majd. Megvárja, amíg Jack felszeli a Wellington bélszínt, amelyhez mézzel enyhén bevont burgonya és sárgarépa a köret. Van apró szemű zöldborsó is, amelyet akkor tettem forró vízbe, amikor a sültet kivettem a sütőből. Diane csodálkozik, hogy sikerült mindennel egyszerre készen lennem, és beismeri, hogy nála a főfogás többnyire curry, amelyet korábban el lehet készíteni, és csak melegíteni kell. Szívesen megmondanám neki, hogy nagyobb örömmel tenném én is azt, amit ő, s hogy fárasztó számításokkal és álmatlan éjszakákkal fizetek az ilyen tökéletes vacsorákért. De más megoldás – a tökéletesnél rosszabb minőséget tálalni – nem létezik. Esther rám néz az asztal túloldaláról. – Szóval hol találkoztál Jackkel?

– A Regent’s Parkban – mondom. – Egy vasárnap délután. – Meséld el, hogy történt – noszogat Diane, akinek sápadt bőre kipirult a pezsgőtől. Egy pillanatig habozom, mert ezt a történetet már meséltem. Ám Jack szereti hallani tőlem, tehát érdekemben áll megismételni. Szerencsére Esther a segítségemre siet. Késlekedésem zárkózottságnak vélve, ő is biztat. – Meséld el – sürget. – Nos, megkockáztatva, hogy untatni fogom azokat, akik hallották már – kezdem mentegetőző mosollyal –, a parkban voltam Millie húgommal. Vasárnaponként gyakran járunk oda, és aznap játszott egy zenekar. Millie imádja a zenét, és aznap annyira élvezte, hogy felállt a helyéről, és táncolni kezdett a zenekar dobogója előtt. Akkoriban tanult meg keringőzni, és tánc közben előrenyújtotta a kezét, mintha partnerrel táncolna. – Azon kapom magam, hogy mosolygok az emléken, és kétségbeesetten kívánom, hogy bárcsak ennyire egyszerű, ennyire ártatlan volna az élet. – Bár az emberek zöme örömmel nézte, mennyire jól érzi magát Millie – folytatom –, láttam, hogy néhányan kínosan érzik magukat, és tudtam, hogy tennem kell valamit, talán vissza kéne hívnom a helyére. De az egyik részem ezt nagyon nem szívesen tette volna, mert… – Mennyi idős a testvéred? – szakít félbe Esther. – Tizenhét éves. – Egy pillanatra elnémulok, nem akarok szembenézni a valósággal. – Majdnem tizennyolc. Esther felhúzza a szemöldökét. – Akkor feltűnési viszketegségben szenvedhet. – Nem dehogy, csak… – De nyilvánvaló. Az emberek általában nem táncolnak a parkban, igaz? – Esther diadalmasan néz körül, de mindenki kerüli a tekintetét. Kénytelen vagyok megsajnálni. – Millie Down-kóros. – Jack hangja töri meg az asztal körül a kínos csöndet. – Ami azt jelenti, hogy néha csodálatosan spontán. Esther zavarba jön, és haragszom azokra, akik annyi mindent elmondtak neki rólam, de nem említették Millie-t. – Szóval, mielőtt eldönthettem volna, mit tegyek – siettem Esther segítségére –, ez a tökéletes úriember felállt a helyéről, odament, ahol Millie táncolt, meghajolt, és a kezét nyújtotta neki. Millie boldog volt, és amint keringőzni kezdtek, kitört a taps, más párok is felálltak, és szintén

táncolni kezdtek. Nagyon-nagyon különleges pillanat volt. És persze nyomban beleszerettem Jackbe, mert neki volt köszönhető. – Amit Grace akkor még nem tudott, az volt, hogy az előző héten láttam őt Millie-vel, és nyomban beleszerettem. Annyira figyelmes volt Millievel, annyira önzetlen. Soha nem láttam még ilyen odaadást senkitől, és elhatároztam, hogy megismerkedem vele. – És amit Jack nem tudott akkor – következem én –, hogy észrevettem őt az előző héten a parkban, de nem gondoltam, hogy érdekli olyasvalaki, mint én. Mulattat, amikor mindenki helyeslőn bólogat. Bár eléggé vonzó vagyok, ám Jack filmsztárszerű jóképűsége miatt az emberek zöme úgy gondolja, szerencsém van, hogy feleségül vett. De nem így értettem. – Grace-nek nincs több testvére, ezért azt hitte, az a tény, hogy egyszer ő lesz egyedül felelős Millie-ért, elbátortalanít – magyarázza Jack. – Ahogy másokat – mutatok rá. Jack a fejét rázza. – Ellenkezőleg, az a tudat, hogy Grace bármire hajlandó Millie-ért értette meg velem, hogy ő az a nő, akire egész életemben vártam. Az én munkám mellett az ember könnyen kiábrándulhat az emberi fajból. – A tegnapi újságból tudom, hogy ismét helyénvaló gratulálni – emeli Jackre a poharát Rufus. – Lényegében rutinügy volt – mondja szerényen Jack. – Bár azt kicsit nehezebb volt bizonyítanom, hogy a kliensem, akinek hajlama van kárt tenni magában, nem maga okozta a sérüléseket. – De az erőszakos bűncselekményeket általában nem egyszerű bizonyítani? – kérdezi Rufus, miközben Diane elmagyarázza Esthernek, ha esetleg még nem tudná, hogy Jack mindig a hátrányos helyzetűek pártján áll – pontosabban a bántalmazott feleségekén. – Nem szeretném csökkenteni az általad végzett csodálatos munka súlyát, de sokszor akad fizikai bizonyíték, akár tanú is, nem? – Jacknek az az erőssége, hogy annyira meg tudja nyerni az áldozatok bizalmát, hogy azok elmondják neki, mi folyik – magyarázza Diane, aki szerintem egy kicsit szerelmes Jackbe. – Sok nőnek nincs kihez fordulnia, és félnek, hogy nem fognak hinni nekik. – Gondja van arra is, hogy az elkövetők hosszan bűnhődjenek – teszi hozzá Adam. – Csak megvetni tudom a férfiakat, akik erőszakosan bánnak a

feleségükkel – mondja határozottan Jack. – Mindent megérdemelnek, amit kapnak. – Erre iszom – emeli ismét a poharát Rufus. – Egyetlen ügyben sem veszített még, nem igaz, Jack? – mondja Diane. – Nem, és nem is áll szándékomban. – Kitűnő bizonyítvány, ez már valami – néz Jackre tisztelettel Rufus. Esther rám pillant. – A húgod, Millie, jóval fiatalabb nálad – jegyzi meg, visszatérve a témához, amelyet félbehagytunk. – Igen, tizenhét év van közöttünk. Millie akkor született, amikor anyánk már negyvenhat éves volt. Eleinte nem jött rá, hogy várandós, ezért valósággal sokkolta, hogy ismét anya lesz. – Millie a szüleiddel él? – Nem, egy gyönyörű bentlakásos iskolában, Észak-Londonban. Ám áprilisban betölti a tizennyolcat, így nyáron el kell hagynia az intézetet, ami igazán rossz, mert imád ott lenni. – És hová megy? A szüleidhez? – Nem. – Egy kis szünetet tartok, mert tudom, hogy amit mondani fogok, megdöbbenti majd. – Új-Zélandon élnek. Esther megdöbben. – Új-Zélandon? – Igen. Tavaly vonultak oda nyugdíjba, közvetlenül az esküvőnk után. – Értem – mondja. De tudom, hogy nem érti. – Millie hozzánk fog költözni – magyarázza Jack. Rám mosolyog. – Tudtam, hogy ez az egyik feltétele annak, hogy Grace hozzám jöjjön feleségül, és több mint boldog voltam, hogy beleegyezhettem. – Igazán nagylelkű vagy – mondja Esther. – Szó sincs róla: örülök, hogy Millie itt fog élni. Új dimenziót ad majd az életünknek, igaz, drágám? Iszom egy korty bort, hogy ne kelljen válaszolnom. – Nyilván jól kijössz vele – jegyzi meg Esther. – Remélem, éppen annyira kedvel, mint én őt – bár némi időbe telt, miután Grace-szel összeházasodtunk. – Miért? – Azt hiszem, a házasságkötésünk valóságossága sokkolta – mondom. – Kezdettől imádta Jacket, de miután hazatértünk a nászútról, és Millie megértette, hogy Jack immár mindig velem lesz, féltékeny lett. De már jól

van. Ismét Jack az első számú kedvence. – Szerencsére George Clooney vette át annak a szerepét, akit Millie nem kedvel – nevet Jack. – George Clooney? – kérdezi Esther. – Igen – bólintok, és örülök, hogy Jack előhozta a témát. – Egy kicsit bele voltam esve… – Ahogyan mindannyian – mormolja Diane. – …és Millie annyira féltékeny volt rá, hogy amikor néhány barátomtól egy George Clooney-naptárt kaptam karácsonyra, ráírta: „Nem szeretem George Clooney-t”, persze fonetikusan: D-ZS-O-R-D-ZS K-Ú-Ú-N-I – az „L” betűvel egy kis gondja van – magyarázom. – Olyan édes volt. Mindenki nevet. – És most fűnek-fának elmondja, hogy engem szeret, de Clooney-t nem. Amolyan mantrája lett: „Téged szeretlek, Jack, de George Cooney-t nem szeretem.” – Jack mosolyog. – Be kell vallanom, hízelgő számomra, hogy együtt emlegetnek vele – teszi hozzá szerényen. Esther Jackre pillant. – Tudod, egy kicsit hasonlítasz rá. – Csak Jack sokkal jobban néz ki. – Adam vigyorog. – El nem tudod képzelni, mennyire megkönnyebbültünk mindannyian, amikor feleségül vette Grace-t. Legalább az irodában nem fantáziáltak róla tovább a nők – sem bizonyos férfiak – teszi hozzá nevetve. Jack jámboran sóhajt. – Elég, Adam. – Te nem dolgozol, igaz? – fordul ismét hozzám Esther. Kihallom a hangjából az alig leplezett megvetést, amelyet a dolgozó nők éreznek a nem dolgozók iránt, úgy érzem, védekeznem kell. – Dolgoztam, de mielőtt összeházasodtunk, eljöttem. – Tényleg? – ráncolja a homlokát Esther. – Miért? – Nem akart – szól közbe Jack. – De megerőltető munkája volt, csakhogy nem akartam kimerülten hazatérni a munkából, és azt látni, hogy Grace ugyanolyan kimerült. Talán önző voltam, amikor megkértem, hogy ne dolgozzon tovább, de azt akartam, hogy hazatérve letehessem a napi stresszt ahelyett, hogy újabb érjen. Ráadásul Grace sokat utazott, és nem akartam üres házba hazajönni, ahogyan annyi éven át tettem. – Mivel foglalkoztál? – vizslat világoskék szemével Esther. – A Harrods felvásárlója voltam.

Esther szemében villanás jelzi, hogy ez imponál neki. Hogy nem firtatja egyelőre tovább a dolgot, azt sejteti, hogy ezt még nem szeretné kimutatni. – Első osztályon utazott bárhová a világon – pihegi Diane. – Nem mindenhová – javítom ki. – Csak Dél-Amerikába. Ott szereztem be a gyümölcsöt, főként Chiléből és Argentínából – teszem hozzá, elsősorban Esther kedvéért. Rufus csodálattal néz rám. – Érdekes lehetett. – Akkor nyilván hiányzik. – Újabb kijelentés Esthertől. – Nem, nem igazán – hazudom. – Itt éppen elegendő elfoglaltságom van. – És hamarosan Millie-ről is gondoskodnod kell. – Millie amúgy nagyon független, és az ideje nagy részében dolgozni fog a Meadow Gate-nél. – A kertészeti központban? – Igen. Imádja a növényeket meg a virágokat, szóval nagyon szerencsés, hogy felvették a pont neki való munkára. – Akkor mit fogsz csinálni egész nap? – Nagyjából ugyanazt, amit most, tudod, főzés, takarítás, kertészkedés, amikor az időjárás engedi. – A legközelebb el kell jönnötök a vasárnapi ebédre, és meg kell néznetek a kertet – mondja Jack. – Grace nagyszerűen ért a növényekhez. – Te jó ég! – mondja könnyedén Esther. – Ennyiféle tehetség! Én úgy örülök, hogy állást kaptam a Szent Polikarpnál. Unatkoztam egész nap otthon. – Mikor kezdesz? – A jövő hónapban. Egy szülési szabadságon lévő tanárnőt helyettesítek. Rufushoz fordulok. – Jack mesélte, hogy hatalmas kertetek van – váltok témát, és miközben kínálok még a melegen tartott Wellington bélszínből meg a zöldségekből, az asztalnál a beszélgetés immár a tájépítészetről folyik, nem rólam. Ahogy mindenki egyszerre beszél és nevet, azon kapom magam, hogy vágyakozva nézem a nőket, és azon jár az eszem, milyen lehet Diane-nek vagy Esthernek lenni, olyasvalakinek, akinek nem kell tekintettel lennie Millie-re. Nyomban bűntudatot érzek, mert jobban szeretem Millie-t magánál az életnél, és a világért nem cserélném el. Pusztán, ha rá gondolok, új erőt ad, és céltudatosan állok fel. – Mindenki készen áll a desszertre? – kérdezem.

Jackkel leszedjük az asztalt, és Jack követ a konyhába, ahol a tányérokat szép rendesen a mosogatóba teszem, hogy később elmosogassam őket, amíg Jack elteszi a húsvágó kést. A desszert, amelyet készítettem, valóságos mestermű: majdnem nyolc centiméter magas, tökéletes, repedésmentes habcsók kosár tejszínhabbal töltve. Előveszem az előre felaprított gyümölcsöket, mangóval, ananásszal, papajával és kivivel díszítem a krémet, aztán jön az eper, a málna és az áfonya. Amint felveszem a gránátalmát, a tapintása visszavisz egy másik időbe, másik helyre, ahol az arcomat melengető napfény meg az izgatott csacsogás természetes volt. Egy pillanatra lehunyom a szemem, emlékezem a régi életemre. Tisztában vagyok vele, hogy Jack kinyújtott kézzel vár, hát átadom neki a gyümölcsöt. Félbevágja, majd én kikaparom egy kanállal a magokat, és a többi gyümölcsre hintem. Készen van a desszert, viszem az ebédlőbe, ahol a hangok igazolják, hogy Jacknek igaza volt, amikor ezt választotta a diós-csokoládés torta helyett, amelyet készíteni szerettem volna. – Elhiszed, hogy Grace sosem járt főzőtanfolyamra? – veszi kézbe a kanalát Diane Estherhez fordulva. – Engem lenyűgöz az ilyen tökéletesség, téged nem? Bár nem fogok beleférni a most vásárolt bikinimbe – teszi hozzá, és vászonruháján keresztül megpaskolja a pocakját. – Tényleg meg kéne fontolnom, mert befizettünk idén egy nyaralásra, de olyan pompásan fest, hogy nem tudok ellenállni neki! – Hová mentek? – kérdezi Rufus. – Thaiföldre – válaszolja Adam. – Vietnamba szándékoztunk, ám amikor láttuk Jack és Grace fényképeit a legutóbbi thaiföldi nyaralásukról, úgy döntöttünk, Vietnamot meghagyjuk a jövő évre. – Diane-re pillant, vigyorog. – Amikor Diane meglátta, milyen szállodában laktak, eldőlt. – Szóval ugyanabba a szállodába mentek? – Nem, sajnos teljesen tele volt. Sajnos nincs részünk abban a fényűzésben, hogy szabadságra menjünk a tanítási idő alatt. – Használd ki, amíg tudod – fordul hozzám Esther. – Azon vagyok. – Idén is visszamentek Thaiföldre? – kérdezi Adam. – Csak akkor, ha összejön június előtt, ami nem valószínű, tekintettel arra, hogy következik a Tomasin-ügy – mondja Jack. Jelentőségteljesen néz rám az asztal fölött. – Azután pedig velünk lesz Millie. Visszatartom a lélegzetem, remélem, senki nem fogja javasolni, hogy

várjunk, és akkor velünk jöhet Millie is. – Tomasin? – szalad fel Rufus szemöldöke. – Valamicskét hallottam róla. A felesége a te ügyfeled? – Igen, az. – Dena Anderson – gondolkodik el Rufus. – Érdekes ügy lehet. – Az – helyesel Jack. Hozzám fordul. – Drágám, ha mindenki készen van, miért nem mutatod meg Esthernek a legutóbbi thaiföldi nyaralásunk képeit? Elkedvetlenedem. – Nem hiszem, hogy kíváncsi a fotóinkra – mondom szándékosan könnyed hangon. Ám a kettőnk közti nézeteltérésre utaló legapróbb jel is elegendő Esthernek. – Látni szeretném őket! – kiáltja. Jack hátralöki a székét, feláll. Kiveszi a fiókból az albumot, átadja Esthernek. – Akkor Grace-szel kávét főzünk, amíg a képeket nézitek. Menjetek át a szalonba, ott kényelmesebb. Mire visszajövünk a konyhából egy tálca kávéval, Diane ujjong a fényképeket látva, de Esther nem sokat szól. Be kell ismernem, hogy a fotók döbbenetesek, és amelyeken látható vagyok, előnyösek: gyönyörűen barna vagyok, olyan karcsú, mint a húszas éveimben, luxusszálloda előtt állok, vagy magántengerparton heverek, bárban vagy étteremben ülök, előttem színes koktél vagy egzotikus étel. Mindegyiken belemosolygok a fényképezőgépbe, magam vagyok a laza és elkényeztetett feleség mintaképe, aki nagyon szerelmes a férjébe. Jack tökéletességre törekszik a fotózásnál, ugyanazt fényképezi újra meg újra, amíg nem elégedett az eredménnyel, ezért megtanultam, hogy már elsőre jó legyen. Van néhány kép kettőnkről is, amelyet szófogadó idegenek készítettek. Diane mutat rá ugratva, hogy ezeken a fotókon többnyire rajongva nézünk egymásra, nem a gépbe. Jack kitölti a kávét. – Kér valaki csokoládét? – kérdezem, és a lehető legtermészetesebben nyúlok a dobozért, amelyet Esther hozott. – Szerintem mindnyájan eleget ettünk – néz körül helyeslésre várva Jack. – Úgy van – mondja Rufus. – Egy falat se fér már belém – nyögi Adam.

– Akkor elteszem máskorra. – Jack nyújtja a dobozért a kezét, és mármár látom, hogy soha nem kóstolom meg, amikor Diane a segítségemre siet. – Ne merészeld – én még be tudok kapni egy-két csokit. – Gondolom, semmi értelme említeni a bikinidet – sóhajtja Adam, és viccesen csóválja a fejét. – Semmi – helyesel Diane, amint kivesz egy bonbont a dobozból, amelyet Jack átadott neki, majd odanyújtja nekem. Kiveszek egyet, bekapom, nyújtom Esthernek, és amikor elutasítja, visszaadom Diane-nek. – Hogy csinálod? – néz rám ámulva Diane. – Tessék? – Sokat eszel, és sosem hízol. – Mázli – veszek el még egy bonbont. – És önfegyelem. Már fél tizenkettőt üt az óra, amikor Esther javasolja, hogy induljanak. Az előszobában Jack kiosztja a kabátokat, és amíg felsegíti Diane és Esther kabátját, én megegyezem velük, hogy a jövő pénteken fél egykor találkozunk a városban a „Chez Louis” étteremben. Diane megölel, és amikor megszorítom Esther kezét, azt mondom neki, várom a következő találkozást az ebédnél. A férfiaktól búcsúpuszit kapok, és amikor elmennek, köszönetet mondanak a tökéletes estéért. Annyi „tökéletes” hangzik el az előszobában, amint Jack bezárja utánuk az ajtót, hogy tudom, győztem. De ki kell derítenem, hogy Jack is tudja-e. – Holnap tizenegykor kell indulnunk – fordulok felé. – Hogy idejében Millie-ért menjünk, és elvigyük ebédelni.

Múlt Másfél éve lett tökéletes az életem, azon a napon, amikor Jack táncolt Millie-vel a parkban. Volt némi igazság is abban, amit Esthernek mondtam – valóban láttam Jacket az előző vasárnap a parkban, de nem gondoltam, hogy érdekelni fogja olyasvalaki, mint én. Először is, kivételesen jóképű volt, én pedig akkoriban nem néztem ki olyan jól, mint most. És ott volt Millie. Néha a kezdet kezdetén beszéltem a fiúimnak Millie-ről, máskor – ha nagyon kedveltem a srácot – csak annyit mondtam, hogy van egy húgom, aki bentlakásos iskolában tanul, és a Down-kórt csak akkor említettem, amikor már nyakig benne voltunk a kapcsolatban. Némelyikük nem tudta, mit mondjon, és nem is maradt annyi ideig velem, hogy bármit mondhatott volna. Másokat érdekelt, még támogattak is, amíg meg nem ismerték Millie-t, és képtelenek voltak csodálatosnak minősíteni a spontaneitást, ahogy Jack tette. A legjobb kettő még sokáig mellettem maradt az után is, hogy megismerték, de ők sem tudták elfogadni, hogy Millie olyan nagy része az életemnek. A perdöntő mindig ugyanaz volt; kezdettől azt ígértem Millie-nek, hogy amikor eljön az ideje, hogy elhagyja a csodás, de igen drága intézetet, velem fog élni, nem áll szándékomban cserbenhagyni. Ez azt jelentette, hogy fél évvel korábban elengedtem Alexet, a férfit, akiről úgy hittem, vele fogom leélni az életem, akivel nagyon boldog voltam két esztendőn át. Ám amikor Millie betöltötte a tizenhatot, erősen nyomasztani kezdte Millie hozzánk költözése – ezért lettem harminckét évesen újra szingli, ezért kételkedtem erősen abban, hogy valaha is olyan férfira találok, aki elfogad Millie-vel együtt. Aznap a parkban nem csak én vettem észre Jacket, bár valószínűleg én voltam a legdiszkrétebb. Néhányan – fiatalabb nők – nyíltan rámosolyogtak, próbálták felkelteni az érdeklődését, a tinilányok pedig a szájuk elé tett kézzel kuncogtak, és izgatottan suttogták, hogy biztosan filmsztár. Az idősebb asszonyok elismerő pillantásokat vetettek rá, aztán inkább többször, mint néhányszor, elégedetlent a mellettük sétáló férfira. Még a férfiak is úgy néztek a parkon átsétáló Jackre, mint akinek lezser eleganciáját nem lehet nem észrevenni. Az egyetlen, aki nem vett tudomást róla, Millie volt. Teljesen belemerült kettőnk kártyapartijába, egyetlen dolgot akart csak – nyerni.

Ahogyan sokan mások azon a késő augusztusi napon, nem messze a zenekar dobogójától piknikeztünk a pázsiton. A szemem sarkából láttam, hogy Jack leül egy közeli padra, és amikor könyvet vett elő a zsebéből, a figyelmemet ismét Millie-re fordítottam, nem akartam, hogy észrevegye, hogy nézem. Amint Millie osztott a következő partihoz, azt gondoltam, a férfi bizonyára külföldi, talán olasz, aki Londonban tölti a hétvégét a feleségével és a gyerekeivel, akik éppen megnéznek valamilyen műemléket, és majd később találkoznak vele. Ami engem illet, még felém sem pillantott azon a délután, és mintha észre sem vette volna Millie lelkes kiáltásait. Nem sokkal később útnak indultunk, mert Millie-t hatra vissza kellett vinnem az intézetbe a hétkor következő vacsora miatt. Bár nem hittem, hogy valaha is látom még egyszer, a gondolataim újra meg újra visszatértek a parkban látott férfihoz, azon kaptam magam, hogy azt képzelem, nem házas, hogy észrevett, és belém szeretett, sőt, vissza akar térni a parkba a következő vasárnap, hogy újra lásson. Tinédzser korom óta nem fantáziáltam így férfiról, ebből jöttem rá, mennyire lehangol, hogy valószínűleg soha nem megyek férjhez, és nem lesz családom. Bár imádtam Millie-t, mindig úgy képzeltem, hogy mire hozzám költözik, már lesznek gyerekeim, így a családom része lesz, nem az egész családom. Szívből szerettem, de a gondolat, hogy kettesben éljük le az egész életünket, megrémített. A következő héten addig nem láttam Jacket, amíg oda nem ment, ahol Millie táncolt a zenekar előtt a partnerrel, akit csak ő látott. Ilyenkor nehéz volt megvívnom a Millie-vel kapcsolatos érzéseimmel. Miközben szenvedélyesen büszke voltam rá, hogy sikerült megtanulnia a tánclépéseket, szenvedélyesen akartam oltalmazni is, és amikor valakit nevetni hallottam a hátam mögött, emlékeztetnem kellett magamat, hogy valószínűleg jóindulatúan kacag, és különben sem zavarja vele Millie örömét a táncban. De olyan erős vágyat éreztem, hogy felálljak, és visszahozzam a helyére, hogy gyűlöltem érte magamat, és nagyjából az életemben először azt szerettem volna, hogy Millie hétköznapi legyen. Képek villantak el a szemem előtt, hogy milyen lehetne az életünk – az életem –, és igyekeztem pislogással elűzni a tehetetlenségtől kibuggyanó könnyeimet, amikor megláttam, hogy Jack Millie-hez megy. Először nem ismertem meg, és azt gondolva, hogy arra akarja kérni Millie-t, menjen vissza a helyére, felálltam, hogy közbeléphessek. Csak amikor meghajolt Millie előtt, és megfogta a kezét, akkor jöttem rá, hogy

ő az a férfi, akiről egész héten álmodoztam. Mire két tánccal később visszahozta hozzám Millie-t, szerelmes lettem belé. – Szabad? – kérdezte a mellettem lévő székre mutatva. – Persze. – Hálásan rámosolyogtam. – Köszönöm, hogy táncolt Millievel, nagyon kedves magától. – Én köszönöm – mondta komolyan. – Millie nagyon jól táncol. – Kedves ember! – nézett rá sugárzó arccal Millie. – Jack. – Kedves Jack. – Illene rendesen bemutatkoznom. – A kezét nyújtotta. – Jack Angel. – Grace Harrington – szorítottam meg a kezét. – Millie a húgom. Nyaralni jött? – Nem, itt élek. – Vártam, hogy hozzátegye „a feleségemmel és a gyerekeimmel”, de nem tette, ezért lopva a bal kezére pillantottam, láttam, hogy nincs jegygyűrűje, és akkora megkönnyebbülést éreztem, hogy figyelmeztetnem kellett magamat: ez nem jelent semmit. – És maga? Látogatóban jár Londonban Millie-vel? – Nem igazán. Wimbledonban lakom, de gyakran hozom ide Millie-t a hétvégeken. – Magánál él? – Nem, hét közben bentlakásos intézetben van. Igyekszem minden hétvégén meglátogatni, de mivel a munkám sok utazással jár, nem mindig sikerül. Szerencsére csodálatos gondozója van, aki helyettesít, ha nem tudok vele lenni. És persze a szüleink. – A munkája érdekesnek hangzik. Megkérdezhetem, mivel foglalkozik? – Gyümölcsöt vásárolok. – Kérdőn nézett rám. – A Harrodsnak. – És az utazás? – Argentínából és Chiléből hozom. – Érdekes lehet. – Az – helyeseltem. – És maga? – Ügyvéd vagyok. Millie unta a beszélgetésünket, hát megrángatta a karom. – Inni, Grace. És fagyi. Millie-nek meleg. Bocsánatkérőn néztem Jackre. – Attól tartok, mennünk kell. És még egyszer köszönöm, hogy táncolt Millie-vel. – Elvihetném Millie-vel teázni? – Előrehajolt, hogy lássa a másik

oldalamon ülő Millie-t. – Mit gondolsz, Millie? Teáznál? – Gyümölcslé – mondta Millie. – Gyümölcslé, nem tea. Nem szeretem tea. – Akkor legyen gyümölcslé – állt fel Jack. – Mehetünk? – De igazán, ne – tiltakoztam. – Már eddig is túlontúl kedves volt. – Kérem. Szeretném. – Millie-hez fordult. – Szereted a tortát, Millie? Millie lelkesen bólintott. – Igen, szeret torta. – Akkor döntöttünk. A parkon át az étteremhez sétáltunk, Millie meg én karon fogva, Jack mellettünk. Mire elváltunk egy órával később, beleegyeztem, hogy a következő csütörtökön vele vacsorázom, és hamarosan az életem állandó része lett. Nem volt nehéz beleszeretni; volt benne valami régimódi, amit üdítőnek találtam – kinyitotta nekem az ajtót, felsegítette a kabátom, virágot küldött. Mellette különlegesnek, becsesnek éreztem magam, és ami a legjobb volt, imádta Millie-t. Amikor már úgy három hónapja tartott a kapcsolatunk, megkérdezte, bemutatnám-e a szüleimnek. Ez kicsit meglepett, hiszen már elárultam Jacknek, hogy nem tartok túlzottan szoros kapcsolatot velük. Hazudtam Esthernek. A szüleim nem akartak másik gyereket, és amikor Millie megszületett, határozottan nem akarták. Gyerekkoromban állandóan öcsikéért vagy húgicáért nyúztam a szüleimet, ezért egy nap leültettek, és közölték velem, hogy egyáltalán nem akartak gyereket. Így amikor vagy tíz évvel később anyám felfedezte, hogy terhes, elszörnyedt. Csak amikor kihallgattam, amint apámmal a késői abortusz veszélyeiről beszélnek, akkor jöttem rá, hogy áldott állapotban van, és felháborodtam, hogy szabadulni akartak a kistestvértől, akire mindig vágytam. Sokat vitatkoztunk; rámutattak, hogy anyám immár negyvenhat éves, és ebben a korban a terhesség veszélyes; rámutattam, hogy immár öt hónapos terhesen az abortusz illegális – ráadásul halálos bűn, mert katolikusok vagyunk. Mivel a bűntudat és Isten az én oldalamon állt, anyám kelletlenül továbbhordta a babát. Amikor Millie megszületett, és kiderült, hogy Down-kóros – egyéb problémákon túl –, nem értettem, hogy a szüleim miért utasítják el. Nyomban beleszerettem, másnak láttam az összes többi csecsemőnél, és amikor anyám súlyos depresszióval tért haza, átvettem Millie mindennapi gondozását, iskola előtt megetettem és bepelenkáztam, délben

hazamentem, és mindent újra meg újra megismételtem. Amikor három hónapos volt, a szüleim közölték, hogy örökbe adják, ők pedig ÚjZélandra költöznek, ahol az anyai nagyszüleim éltek, ahogy mindig is akarták. Ordítottam, hogy nem adhatják örökbe, hogy otthon maradok, és gondozom, ahelyett hogy egyetemre mennék, de nem hallgattak rám, és amikor az örökbefogadási folyamat megindult, bevettem egy nagy adag gyógyszert. Ostobaság volt, gyerekes próbálkozás, hogy lássák, mennyire komolyan gondolom, de bevált. Minthogy már tizennyolc éves voltam, különböző szociális munkások segítségével elértem, hogy én legyek Millie első számú gondviselője, és felneveljem úgy, hogy az anyagi támogatást a szüleink állják. Egyszerre mindig csak egy lépést tettem. Amikor helyet találtam Millienek egy közeli óvodában, részmunkaidőben dolgozni kezdtem. Először egy szupermarketláncnál dolgoztam a gyümölcsbeszerzési osztályon. Tizenegy éves korában Millie-nek olyan intézetben ajánlottak helyet, amelyet nem tartottam megfelelőnek, és közöltem a szüleimmel, hogy jobbat keresek. Sok-sok órát töltöttem vele, olyan függetlenségre neveltem, amelyet nem hiszem, hogy másként elért volna, és úgy éreztem, inkább a nyelvi nehézségei, mint az intelligencia hiánya miatt nem tud úgy beilleszkedni a társadalomba, ahogy lehetne. Hosszú, nehéz küzdelem volt olyan normális iskolát találni, amelyik hajlandó volt befogadni Millie-t, és csak azért sikerült, mert az iskola igazgatónője előretekintő, nyílt szellemű asszony volt, akinek véletlenül volt egy Down-kóros öccse. A bentlakásos magán-leányiskola tökéletes volt Millie-nek, de drága, és mivel a szüleim nem engedhették meg maguknak, megmondtam nekik, hogy én fizetem. Elküldtem az életrajzomat számos céghez egy levéllel, amelyben elmagyaráztam, miért van szükségem jó, jövedelmező állásra, és a Harrods végül felvett. Amikor az utazás a munkám része lett – örömmel fogadtam, hiszen egyet jelentett a szabadsággal –, a szüleim nem voltak képesek a hétvégeken hazavinni Millie-t, ha én nem voltam otthon. Ám az intézetben látogatták, és Janice, Millie gondviselője vigyázott rá a többi időben. Amikor jelentkezett a következő probléma – hová megy Millie, ha befejezi az iskolát –, megígértem a szüleimnek, hogy magamhoz veszem, hogy kivándorolhassanak Új-Zélandra. És attól kezdve számolták a napokat. Nem hibáztatom őket; a maguk módján kedvelték Millie-t és engem, ahogy mi is őket. Ám olyasfajta emberek voltak, akiknek egyáltalán nem

való gyerek. Minthogy Jack hajthatatlanul találkozni akart velük, telefonáltam anyámnak, hogy leutazhatunk-e vasárnap. November végéhez közeledtünk, és magunkkal vittük Millie-t. Bár nem borultak a nyakunkba, láttam, hogy anyámnak imponál Jack kifogástalan modora, és apámnak tetszik, hogy Jacket érdekli az első kiadású könyvekből álló gyűjteménye. Nem sokkal ebéd után eljöttünk, és mire letettük Millie-t az intézetben, késő délután volt. Haza akartam menni, mert zsúfolt napok álltak előttem, mielőtt a hét végén Argentínába indultam volna, de amikor Jack javasolta, hogy sétáljunk egyet a Regent’s Parkban, örömmel beleegyeztem, pedig már sötét volt. Nem vártam az utazást; amióta megismertem Jacket, kiábrándultam a munkámmal járó rengeteg utazásból, mert úgy éreztem, szinte soha nem vagyunk kettesben. És ha együtt voltunk, akkor is vagy barátok, vagy Millie társaságában. – Mi a véleményed a szüleimről? – kérdeztem, amikor már egy ideje sétáltunk. – Tökéletesek voltak – mosolygott. Azon kaptam magam, hogy a szótól ráncolom a homlokom. – Hogy érted? – Pontosan olyanok, amilyennek képzeltem őket. Jackre pillantottam, viccel-e, mert a szüleim egyáltalán nem lelkesedtek értünk. Aztán eszembe jutott, hogy a szülei, akik néhány évvel korábban meghaltak, rendkívül ridegek voltak, és úgy véltem, ezért értékelte olyan nagyra a szüleim langyos fogadtatását. Mentünk tovább, és amikor a dobogóhoz értünk, ahol Jack Millie-vel táncolt, megállított. – Grace, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? A lánykérés olyan váratlanul ért, hogy először azt hittem, tréfál. Bár titokban reméltem, hogy a kapcsolatunkból egyszer majd házasság lesz, úgy képzeltem, hogy egy-két év múlva. Talán megérezte, hogy habozom, mert átölelt. – Tudtam attól a pillanattól, hogy megláttalak a gyepen ülni Millie-vel, hogy te vagy a nő, akire egész életemben vártam. Nem akarok tovább várni azzal, hogy az asszonyommá tegyelek. Azért akartam találkozni a szüleiddel, hogy édesapád áldását kérjem. Örömmel mondhatom, hogy szívesen áldását adta. Kissé mulatságosnak találtam, hogy apám ilyen készségesen

beleegyezett, hogy hozzáadjon egy emberhez, akivel éppen csak hogy megismerkedett, akiről nem tud semmit. De ahogy ott álltam Jack ölelésében, és bosszantott, hogy az elragadtatást, amelyet éreztem, beárnyékolta valamiféle aggodalom, és amint rájöttem, hogy ez Millie miatt van, Jack ismét megszólalt. – Mielőtt válaszolsz, Grace, valamit mondani akarok. – Olyan komolyan beszélt, hogy azt hittem, bevall egy volt feleséget, gyereket vagy valami szörnyű betegséget. – Azt akarom, hogy tudd: bárhol élünk majd, Millie számára mindig lesz nálunk hely. – Nem tudod, milyen sokat jelent nekem, hogy ezt mondod – szipogtam. – Köszönöm. – Szóval hozzám jössz? – Igen, persze. A zsebéből gyűrűt vett elő, megfogta a kezem, és az ujjamra húzta. – Milyen gyorsan? – mormolta. – Amilyen gyorsan akarod. – Lepillantottam a nagy szoliter gyémántra. – Jack, ez gyönyörű! – Örülök, hogy tetszik. Mit szólnál márciushoz? Elnevettem magam. – Márciusban! Hogy leszünk képesek megszervezni az esküvőt ilyen rövid idő alatt? – Nem lesz olyan nehéz. A fogadásra már találtam helyet a Cranleigh Park Hecclescombe-ban. Magánkúria, az egyik barátomé. Normális körülmények között csak a családtagok lakodalmait rendezik ott, de nem lesz gond. – Csodásan hangzik – mondtam boldogan. – Ha nem akarsz túlságosan sok embert meghívni. – Nem, csak a szüleimet és néhány barátot. – Akkor megegyeztünk. Később, amikor hazafuvarozott, megkérdezte, nem találkozhatnánk egy italra másnap este, mert szeretne megbeszélni velem néhány dolgot, mielőtt elutazom szerdán Argentínába. – Bejöhetsz most – ajánlottam. – Attól tartok, haza kell mennem. Holnap korán kezdek. – Önkéntelenül erőt vett rajtam a csalódottság. – Semmire sem vágyom jobban, mint bemenni, és veled tölteni az éjszakát – mondta, mert észrevette –, de néhány aktát még végig kell néznem ma éjjel.

– Nem hiszem el, hogy feleségül megyek olyan emberhez, akivel még nem háltam – zsörtölődtem. – És ahhoz mit szólnál, ha elutaznánk néhány napra a hétvégén, miután megjöttél Argentínából? Elvisszük Millie-t ebédelni, visszavisszük az intézetbe, felkeressük a Cranleigh Parkot, és keresünk valahol vidéken egy szállodát éjszakára? Így jó lesz? – Igen – bólintottam hálásan. – Holnap este hol találkozunk? – Mit szólnál a bárhoz a Connaught-on? – Ha egyenesen munkából megyek, hétre ott lehetek. – Tökéletes. Másnap egész nap azon törtem a fejem, vajon mit akarhat Jack megbeszélni velem, mielőtt Argentínába utazom. Eszembe sem jutott, hogy arra kér, hagyjam abba a munkát, vagy költözzünk el Londonból. Úgy véltem, a házasságkötés után nagyjából minden marad a régiben, csak együtt fogunk élni az ő lakásában, mert az volt központi helyen. Az ötlete fejbe vágott. Látta, mennyire megdöbbentem, hát azzal próbálta magyarázni, amit az előző nap magam is említettem, hogy a három hónap alatt, amióta együtt jártunk, alig töltöttünk időt egymással. – Mi értelme házasodni, ha sosem látjuk egymást? – kérdezte. – Nem folytathatjuk így, és ami még fontosabb, nem is akarom. Valamit fel kell áldozni, és azt remélem, inkább előbb lesznek gyerekeink, mint utóbb… – Elhallgatott. – Ugye akarsz gyerekeket? – Igen, Jack, persze – mosolyogtam. – Örülök. – Megfogta a kezem. – Amikor először megláttalak Millievel, tudtam, hogy csodás anya leszel. Remélem, nem kell sokáig várnom, hogy apává tégy. – Annyira vágytam gyereket szülni neki, hogy meg se tudtam szólalni. – De talán várni akarsz még néhány évig – tette hozzá habozva. – Nem erről van szó – mondtam. – Csak nem tudom, hogyan hagyhatnám ott a munkát, amíg Millie az intézetben van. A díjat én fizetem, ezért nem hagyhatom abba a munkát még legalább másfél évig. – Szó sem lehet róla, hogy még másfél évig dolgozz – mondta határozottan. – Millie hozzánk költözhet nyomban, amint megjöttünk a nászútról. Bűntudatosan néztem rá. – Bármennyire szeretem is Millie-t, szeretném, ha egy kis időt kettesben töltenénk. És annyira boldog az intézetben, hogy kár lenne egy évvel

korábban kivenni. – Elgondolkodtam. – Nem beszélhetnénk az iskolájával, hogy ők mit gondolnak? – De. És Millie-t is megkérdezhetnénk. A magam részéről örülnék, ha úgy döntene, hogy nyomban hozzánk költözik. Ám ha mindenki úgy véli, hogy jobb neki ott, ahol most van, ragaszkodom hozzá, hogy én álljam a költségeit. Elvégre hamarosan családunk tagja lesz. – Megfogta a kezem. – Ígérd meg, hogy engeded, hogy segítsek. Tehetetlenül bámultam rá. – Nem tudom, mit mondjak. – Akkor ne mondj semmit. Csak ígérd meg, hogy beadod a felmondásodat. Nem akarom, hogy a házasságkötés után sose lássalak. No és milyen házat szeretnél? Tudnom kell, mert, ha megengeded, megvenném neked nászajándékul álmaid házát. – Sosem gondolkodtam ilyesmiről – ismertem be. – Akkor gondolkodj most, mert fontos. Szeretnél nagy kertet, medencét, sok hálószobát? – Nagy kertet határozottan. Az úszómedence nem fontos, a hálószobák száma pedig attól függ, hány gyerekünk lesz. – Akkor eléggé sok – mosolygott. – Surrey-ben szeretnék élni, London közelében, hogy elviselhető legyen a bejárás. Mit szólsz hozzá? – Bárhol, amíg te ott boldog vagy. És te? Milyen házat szeretnél? – Egy takarosat a város közelében, de eléggé messze ahhoz, hogy ne zavarjon a lárma. Ahogyan te, nagy kertet szeretnék én is, lehetőleg magas fallal körülvéve, hogy senki ne lásson be. Szeretnék dolgozószobát meg egy pincét, ahol mindenfélét lehet tartani. Tulajdonképpen ennyi. – Szép konyhát – mondtam. – Szép konyhát, ami teraszra nyílik, ahol reggelizhetnénk és egy hatalmas kandallót a szalonba, ahol igazi tűz ég. Meg egy sárga hálószobát Millie-nek. – Miért nem rajzolod le álmaid házát? – vett elő egy cédulát a tárcájából. – Akkor lesz kiindulópontom. Mire két órával később taxiba ültetett, lerajzolt egy gyönyörű házat megtervezett kerttel, terasszal, három szalonnal, kandallóval, konyhával, dolgozószobával, öt hálószobával – az egyik sárga volt, Millie-é –, három fürdőszobával és egy kis, kerek tetőablakkal. – Nem hiszem, hogy találsz ilyen házat, mire hazajövök Argentínából – nevettem. – Igyekezni fogok – ígérte, és megcsókolt.

A következő néhány hét, miután hazatértem Argentínából valóságos forgószélben zajlott. Beadtam a felmondásom, és áruba bocsátottam a házam. A távollétem alatt átgondoltam mindent, és kétségem sem volt afelől, hogy az a helyes, ha azt teszem, amit Jack kért. Tudtam, hogy a felesége akarok lenni, és izgalommal töltött el, hogy a következő tavasszal már egy csodálatos, vidéki házban élhetek, és az első gyermekünket várhatom. Az utóbbi tizenhárom évben szakadatlanul dolgoztam, és néha eltűnődtem, vajon kiszállhatok-e valaha is a mókuskerékből. Tudtam, hogyha Millie hozzám költözik, nem utazgathatok úgy, mint azelőtt, nem túlórázhatok annyit, és nyugtalanított, milyen munkát találok majd. Egyszeriben minden gondom eltűnt, és amikor szétküldtem az esküvői meghívókat a rokonoknak meg a barátoknak, a világ legszerencsésebb emberének éreztem magam.

Jelen Jack, hajszálpontosan, mint mindig, fél tizenegykor jön fel a hálószobába reggel, és közli, hogy pontosan tizenegykor indulunk. Nem aggódom, hogy nem készülök el. Már lezuhanyoztam, és harminc perc elegendő, hogy felöltözzem, és kifessem magam. A zuhany kissé megnyugtatott, mert amióta nyolckor felébredtem, egyfolytában izgatott voltam, alig tudtam elhinni, hogy hamarosan látni fogom Millie-t. Óvatosságból emlékeztetem magam, hogy bármi megtörténhet. Ám az arc, amelyet Jacknek mutatok, semmit nem árul el belső zűrzavaromból. Higgadt és fegyelmezett vagyok, és amikor hátrább lép, hogy utat adjon, egyszerű, fiatal nő vagyok, aki kirándulásra készül. Jack követ a szomszédos hálószobába, ahol a ruháim vannak. A falat teljesen beborító szekrényhez megyek, eltolom a tükrös ajtót, kihúzom az egyik fiókot, kiveszem a krémszínű melltartót és bugyit, amelyeket Jack a múlt héten vásárolt nekem. Egy másik fiókban találok testszínű harisnyát, mert azt jobban kedvelem a harisnyanadrágnál. Aztán eltolom a másik ajtót, és egy pillanatig állok, nézem a szín szerint sorba rendezett ruhákat. Régen viseltem már a kék ruhát, amelyet Millie kedvel, mert éppen olyan színű, mint a szemem. Kiveszem a szekrényből. – Vedd a krémszínűt – mondja Jack. Igaz, hogy jobban szeret semleges színekben, tehát visszateszem a kéket, kiveszem a krémszínűt. A cipőim átlátszó dobozokban sorakoznak a szekrény egy másik részében. Egy pár magas sarkú, bézs színűt választok. Mivel ebéd után sétálni megyünk, lapos sarkú jobb lenne, de Jack azt szereti, ha mindig elegáns vagyok, akár sétálunk a tó körül, akár barátokkal vacsorázunk. Felveszem a cipőt, kiveszek egy ugyanolyan színű retikült, átadom Jacknek. Az öltözőasztalhoz megyek, leülök. A sminkelés nem tart sokáig: egy kis szemceruza, némi arcpír, csöppnyi rúzs. Maradt még tizenöt perc, hát úgy döntök, kilakkozom a körmöm. Finom rózsaszínűt választok az asztalkán sorakozó számos üvegcse közül, sajnálom, hogy nem vihetem magammal, pedig kilakkoznám Millie körmét is, tudom, imádná. Amint megszárad, felállok, elveszem a táskám Jacktől, lemegyek. – Melyik kabátot szeretnéd? – kérdezi Jack az előszobában. – A bézs gyapjút, azt hiszem. Előhozza a gardróbból, felsegíti. Begombolom, kifordítom a zsebeit, Jack néz. Kinyitja a bejárati ajtót, és miután bezárta mögöttünk, követem a

kocsihoz. Bár majdnem március vége van, hűvös a levegő. Arra ösztönöz, hogy mélyen beszívjam az orromon, és lenyeljem. Ám emlékeztetem magam, hogy előttem az egész nap, és örülök a gondolatnak. Ezt a kirándulást a szabadba nehezen szereztem meg, minél többet szeretnék kihozni belőle. Amint az autóhoz érünk, Jack megnyomja a távirányítót, és a házunkat elzáró hatalmas, fekete kapu nyílni kezd. Jack megkerüli az autót, kinyitja nekem az utasoldali ajtót. Beszállok, és a házunk előtt elkocogó férfi benéz ránk. Én nem ismerem, de Jack jó reggelt kíván neki, és – vagy azért, mert már kifulladt, vagy mert tartogatja az erejét a további futáshoz – a férfi intéssel válaszol. Jack becsukja mellettem az ajtót, és nem egészen egy perccel később kihajtunk a kapun. Ahogy a kapu bezárul mögöttünk, hátrafordulok, hogy egy pillantást vessek a gyönyörű házra, amelyet Jack vett nekem, mert szeretném úgy látni, ahogyan mások. Megkezdődik utazásunk Londonba, és gondolataim az előző esti vacsorához térnek vissza. Hogy tudtam megúszni, amikor annyi minden félresikerülhetett volna. – A felfújtad tökéletes volt – mondja Jack, ebből rájövök, hogy nem csak én gondolok a tegnapi estére. – Okos dolog volt számítanod rá, hogy később ülünk asztalhoz, és számolnod vele, valóban nagyon okos. De Esther szemlátomást nem nagyon kedvel. Vajon miért? Tudom, hogy igen óvatosan kell megválogatnom a szavaimat. – Nem értékeli a tökéletességet – mondom. Ez a válasz tetszik Jacknek. Dúdolni kezd, én meg nézem a tájat, és magam is Estherre gondolok. Más körülmények között bizonyára kedvelném, de kétségtelen intelligenciája veszélyessé teszi olyasvalakinek, mint én. Nem arról van szó, hogy nem értékeli a tökéletességet, ahogy eleinte hittem, inkább gyanúsnak találja. Majdnem egy óra az út Millie iskolájáig. Azzal töltöm az időt, hogy Dena Andersonra, Jack ügyfelére gondolok. Nem sokat tudok róla, csak annyit, hogy nemrégiben feleségül ment egy gazdag filantróphoz, aki köztiszteletnek örvend a különböző jótékonysági intézményeknél végzett munkájáért, ezért aligha lehet asszonyverő. Viszont magam is tudom, mennyire csalóka lehet a látszat, és ha Jack vállalta az ügyét, Denának nyomós bizonyítékai lehetnek. A vereség szó nem szerepel Jack szótárában, erre szüntelenül emlékeztet is. Egy hónapja nem láttuk Millie-t, ezért türelmetlenül vár a bejárat előtti

padon, sárga kalapban és sálban – sárga a kedvenc színe –, Janice-szel, a gondozójával. Amikor kiszállok a kocsiból, hozzám rohan, szemében a megkönnyebbülés könnye csillog, szorosan átölelem, érzem, hogy Jack néz minket. Janice is odajön, és hallom, amint Jack magyarázza neki, hogy tudtuk ugyan, hogy Millie csalódott lesz, de nem mertünk jönni, amíg teljesen fel nem épültem az influenzából, ami annyira leterített. Janice megnyugtatja, hogy jól tettük, és hozzáteszi, hogy elmagyarázta Millienek a dolgot. – De azért nehéz volt neki – ismeri be. – Imádja mindkettőjüket. – Mi is őt – pillant szeretettel Millie-re Jack. – Köszönj Jacknek, Millie – figyelmeztetem halkan, kibontakozik az ölelésből, Jackhez fordul. – Szia, Jack – mosolyog Jackre teli szájjal. – Boldogan látni téged. – Én is örülök, hogy látlak – ad puszit a húgom arcára Jack. – Ugye érted, miért nem jöttünk? Millie bólint. – Igen, szegény Grace beteg. Már jobban. – Sokkal jobban van – helyesel Jack. – Hoztam neked valamit, Millie, amiért ilyen türelmes voltál. – A felöltője zsebébe nyúl. – Kitalálod, mi az? – Agatha Christie? – Barna szemében öröm ragyog, mert semmit sem szeret jobban, mint bűnügyi történeteket hallgatni. – Okos kislány. – Jack hangos könyvet vesz elő a zsebéből. – Ugye nincs meg a Tíz kicsi néger? Millie a fejét rázza. – Az egyik kedvencem – mosolyog Janice. – Elkezdjük ma este, Millie? – Igen – bólint Millie. – Köszönöm, Jack. – Szívesen – mondja Jack. – És most elviszem ebédelni az én két kedvenc hölgyemet. Hová szeretnél menni? – Szálloda – vágja rá nyomban Millie. Tudom, miért választotta a szállodát, ahogyan azt is, miért fogja Jack elutasítani. – Miért ne menjünk a tóparti vendéglőbe? – folytatja Jack, mintha Millie nem is szólalt volna meg. – Vagy oda, ahol az a finom palacsinta van? – Millie elkomorul. – Melyiket választod? – A tópart – motyogja, sötét haja az arcába hull. Útközben Millie nem sokat beszél. Azt akarta, hogy hátul üljek vele, ám Jack közölte, akkor úgy érezné magát, mint holmi taxisofőr.

Megállunk az étteremnél, Jack leparkol, úgy megyünk végig az úton, hogy Jack halad középen, a kezünket fogva. A személyzet régi barátként fogad minket, gyakran hozzuk ide Millie-t. A sarokban lévő, kerek asztalhoz kísérnek, Jack ezt szereti, az ablaknál. Úgy foglalunk helyet, mint mindig, Jack az ablakkal szemben, mi a két oldalán. Miközben az étlapot nézzük, az asztal alatt lábammal megérintem a húgom lábát, ez a titkos jelünk. Étkezés alatt Jack társalog Millie-vel, bátorítja, kérdezgeti, mit csinált a hétvégeken, amikor nem látogattuk meg. Elmeséli, hogy egyszer Janice elvitte magához, egyszer teázni voltak, egyszer mindkettőjüket meghívta a barátnője, Paige, és immár nem először, hálát adok istennek, hogy Millienek ott van Janice, aki helyettesít, amikor nem lehetek vele. – Grace jön sétálni? – kérdezi ebéd után Millie. – Tó körül. – Persze. – Rendesen összehajtom a szalvétámat, szándékosan minden sietség nélkül. – Indulhatunk? Jack hátralöki a székét. – Én is jövök. Bár erre számítottam, mégis rettenetes csalódottságot érzek. – Egész körbe – figyelmezteti Jacket Millie. – Nem megyünk egészen körbe – tiltakozik Jack. – Hideg van hozzá, hogy olyan sokáig kinn maradjunk. – Akkor Jack itt marad – mondja neki Millie. – Én és Grace megy. – Nem – mondja Jack. – Mind megyünk. Millie komolyan néz Jackre az asztal fölött. – Szeretlek, Jack – mondja. – De nem szeretem Dzsordzs Kúúnit. – Tudom – bólint Jack. – Őt én sem szeretem. – Ő csúnya – mondja Millie. – Igen, ő nagyon csúnya – helyesel Jack. És Millie nagyot nevet. Sétálunk a tó mellett, Jack köztem és Millie között. Jack meséli Millienek, hogy éppen előkészíti neki a szobát, ahová jön majd, ha hozzánk költözik, és amikor Millie megkérdezi, hogy sárga lesz-e, azt válaszolja, természetesen. Jacknek igaza volt; hideg van ahhoz, hogy sokáig a szabadban legyünk, és mintegy húsz perc séta után visszaindulunk a kocsihoz. Visszafelé Millie még hallgatagabb, és tudom, hogy ugyanolyan tehetetlen dühöt érez, amilyet én. Amikor búcsút veszünk, Millie megkérdezi, jövünk-e a

következő hétvégén, és amikor Jack azt feleli, biztosan, örülök, hogy Janice hallótávolságon belül van.

Múlt Amikor Jackkel közöltük Millie-vel, hogy összeházasodunk, az volt az első kérése, hogy ő lehessen a koszorúslány. – Persze – öleltem meg. – Ugye rendben van, Jack? – tettem hozzá, látva bosszús arckifejezését. – Azt hittem, egyszerű esküvőnk lesz – mondta élesen. – Úgy van, de koszorúslány akkor is kell. – Valóban? – Igen – feleltem zavartan. – Ez hagyomány. Remélem, nincs ellene kifogásod? – Nem gondolod, hogy egy kicsit sok lesz Millie-nek? – kérdezte halkan. – Ha tényleg szükséged van koszorúslányra, miért nem kéred fel Kate-et vagy Emilyt? – Mert Millie-t akarom – makacskodtam, érezve, hogy a húgom figyel. Suta csönd. – Akkor Millie lesz – mosolygott Jack, és nyújtotta a karját Millie-nek. – Gyere, mondjuk el a jó hírt az igazgatónődnek. Mrs. Goodrich és Janice örült, hogy összeházasodunk. Miután elküldte Millie-t kezet mosni a vacsorához, Mrs. Goodrich egyetértett velem, hogy az lesz a legjobb, ha Millie még tizenöt hónapig az intézetben marad, amíg betölti a tizennyolcat, ahogy mindig is terveztük, annak ellenére, hogy Jack bizonygatta, milyen jó volna, ha Millie nyomban hozzánk költözne. Örültem, amikor Mrs. Goodrich megjegyezte, jó lenne, ha kettesben töltenénk egy kis időt, és azon tűnődtem, vajon sejti-e, hogy rögtön gyereket szeretnénk. Kisvártatva úton voltunk Hecclescombe-ba, ahol a Cranleigh Park pontosan olyan gyönyörű volt, amilyennek Jack leírta. Tökéletes környezet volt az esküvőhöz, és hálás voltam Gilesnak és Moirának, Jack barátainak, amiért megengedték, hogy használjuk gyönyörű otthonukat. Nem gondoltuk, hogy a vendégeink közül bárki bánná a negyvenperces autózást Londonból, hogy a délutánt és az estét ilyen bájos helyen töltsék, kivált úgy, hogy Giles és Moira voltak szívesek, és felajánlották, hogy el is szállásolják azokat, akik vacsora után nem kívánnak visszatérni Londonba. Eltöltöttünk néhány órát az ötvenfős menü megbeszélésével, amelyet egy londoni vendéglátócég fog elkészíteni és felszolgálni, majd elindultunk a szállodába, amelyet Jack az alatt foglalt, amíg Argentínában

voltam. Alig vártam, hogy Jack végre ágyba vigyen, ám előbb el kellett fogyasztanunk a vacsorát, mert éppen csak hogy idejében érkeztünk. A vacsora finom volt, de türelmetlenül vártam, hogy a szobánkban lehessünk. Lezuhanyoztam, és amikor kiléptem a fürdőszobából, szeretkezésre vágyva, bosszúsan láttam, hogy Jack mélyen alszik az ágyban. Nem volt szívem felébreszteni, hiszen tudtam, hogy kimerült – vacsora alatt bevallotta, hogy kis híján lemondta a hétvégénket, annyi a munkája, de nem akart elszomorítani. Amikor néhány óra múlva felébredt, borzasztóan bántotta, hogy elaludt, a karjába vett, és szeretkeztünk. Másnap szinte az egész délelőttöt az ágyban töltöttük, és egy lusta ebéd után visszaindultunk Londonba. Bár az egész következő héten nem fogom látni Jacket, örültem, hogy sikerült szakítanunk egy kis időt az őrületből, amelyet közelgő esküvőnk a nyakunkba zúdított. És az, hogy nem találkozhattam Jackkel, lehetővé tette, hogy befejezzem a festményt, amelyet két hónappal korábban kezdtem készíteni neki. Minthogy ritkán volt időm dolgozni rajta, belenyugodtam, hogy nászajándékba adom neki, nem karácsonyra, ahogy eredetileg szándékoztam, ám mivel Jack foglalt volt esténként, és a bőröndjeim folyton a szekrény mögött maradtak, sikerült befejeznem karácsonyra. Reméltem, hogy ha tetszik neki, új otthonunk falát fogja díszíteni – könnyen el tudtam képzelni a tervezett kandalló fölött. Nagy festmény volt, első pillantásra absztraktnak tetszett, a vörös különböző árnyalataiból állt parányi ezüstnyilakkal. Csak közelről lehetett kivenni, hogy a vörös sok száz pici szentjánosbogárból áll – és csak Jack meg én tudtuk, hogy a vörös felület nem festékkel készült, hanem rúzzsal, amelyet átlátszó lakkal rögzítettem, mielőtt végleg befejeztem a képet. Sosem említettem Jacknek, hogy szeretek festeni, és amikor megdicsérte a konyhámban lógó egyik vásznat, akkor sem említettem, hogy az én alkotásom. Így aztán, amikor karácsonykor – miután kiderült, hogy tetszik neki a kép – elárultam neki, hogy a Szentjánosbogarakat nemcsak hogy magam festettem, hanem úgy készült, hogy sok százszor megcsókoltam a vásznat különböző árnyalatú rúzzsal a számon, annyi bókkal árasztott el, hogy igazán örültem, amiért sikerült őt meglepnem. Jack boldog volt, hogy tudok festeni, és közölte, mihelyt beköltözünk a házunkba, elvárja, hogy a képeim borítsák a falakat.

A házam gyorsan elkelt. Azt akartam, hogy az érte kapott pénzt Jack fordítsa a közös házra Spring Eatonben, de elutasított azzal, hogy az az ő nászajándéka nekem. Egy vasárnap, útban hazafelé Adamtől és Diane-től bukkant Spring Eaton álmos kis falujára, és a fekvését mintegy húszmérföldnyire Londontól délre ideálisnak találta. Mivel a házon néhány apróbb átalakítást kellett végezni, nem akarta, hogy lássam, amíg haza nem térünk a nászútról. Amikor nyaggattam, hogy árulja el, milyen, mosolyogva kijelentette, hogy tökéletes. Amikor megkérdeztem, olyan-e, amilyet lerajzoltunk, ünnepélyesen közölte, hogy természetesen. Mondtam neki, hogy a házam eladásából befolyt pénzből szeretném berendezni az új otthonunkat, ez volna az én nászajándékom neki, hosszas rábeszélés után beleegyezett. Fura volt bútort választani olyan házba, amelyet sosem láttam, de Jack pontosan tudta, mit akar, és az ízlése kifogástalan volt. Egy hónappal az esküvő előtt hagytam abba a munkát, és egy héttel később, miután azzal ugrattam Jacket, hogy kifáraszt a semmittevés, megjelent nálam egy vörös masnival átkötött dobozzal. Kinyitottam, és egy három hónapos labradorkölyök nézett fel rám. – Jack, ez tüneményes! – emeltem ki a dobozból a kutyust. – Hol szerezted? A tiéd? – Nem, a tiéd – mondta. – Hogy legyen, ami kitölti az idődet. – Hát ő biztosan – nevettem. Letettem, a kutyus pedig körbeszaladt, igyekezett mindent felfedezni. – Csak nem tudom, mi lesz vele, amíg nászúton leszünk Thaiföldön. Persze megkérhetjük a szüleimet, gondolom, de nem biztos, hogy befogadják. – Ne aggódj, mindent elrendeztem. Találtam egy házvezetőnőt, aki vigyáz majd a házra, amíg távol leszünk – nem akarom, hogy üresen álljon, és még szállítanak bútorokat is, szóval ott fog lakni, amíg vissza nem jövünk –, ő gondozza majd Mollyt. – Molly? – pillantottam a kiskutyára. – Igen, illik hozzá. Millie annyira fog örülni, mindig szeretett volna kutyát. Millie és Molly – tökéletesen hangzik? – Pontosan ezt gondoltam én is – bólintott Jack. – Millie imádni fogja. – És te? Te is szeretni fogod? – Hát persze! – Felnyaláboltam. – Máris szeretem. – Nevettem, amikor a kis állat nyalni kezdte az arcom. – Attól tartok, nem szívesen hagyom itthon, amikor Thaiföldre utazunk.

– De gondolj bele, hogy fogsz örülni, ha majd újra látod, amikor hazajövünk. Máris magam előtt látom a találkozást – mosolygott. – Alig várom, hogy megmutassam Millie-nek! Csodálatosan kedves vagy, Jack. – Gyengéden megcsókoltam. – Pontosan Molly társaságára van szükségem, amíg dolgozol nap közben. Remélem, Spring Eatonben vannak szép helyek, ahol majd sétálhatunk. – Rengeteg, kivált a folyóparton. – Alig várom – mondtam neki boldogan. – Alig várom, hogy lássam a házat, és alig várom, hogy a feleséged legyek! – Én is – csókolt vissza. – Én is. • • • Mollyval gyorsan elrepültek az utolsó hetek. Egy nappal az esküvő előtt elhoztam az intézetből Millie-t, Mollyt pedig Jack aznap este elvitte a házba, hogy a házvezetőnő vigyázzon rá. Nagyon nem szívesen hagytam otthon, de Jack biztosított, hogy Mrs. Johns, az a hölgy, aki vigyázni fog a házra, rendkívül kedves, és boldogan gondozza Mollyt, amíg haza nem térünk Thaiföldről. Néhány nappal korábban egy közeli szállodába költöztem, miután az utolsó holmijaimat is elszállította egy teherautó Spring Eatonbe, így Millie-vel oda mentünk felkészülni a másnapra. Azzal telt az este, hogy felpróbáltuk a ruhákat, hogy tökéletesen álljanak, és kipróbáltuk a kifejezetten az esküvőre vett sminket. Nem akartam hagyományos menyasszonyi ruhát, ezért krémszínű selyemruhát vettem, amely majdnem bokáig ért, és ott simult rám, ahol kellett, Millie is krémszínű ruhát választott, de pontosan olyan rózsaszínű övvel, amilyen színű csokor lesz a kezében. Amikor másnap reggel felöltöttem a ruhám, sosem éreztem magam olyan szépnek. A csokrok már korábban a szállodába érkeztek – rózsaszínű rózsák Millie-nek, nekem mélyvörösek. Jack megszervezte, hogy autó jöjjön értünk, ami az anyakönyvi hivatalba visz, és amikor másnap délelőtt tizenegykor kopogtak, Millie nyitott ajtót. – Mondd, hogy egy perc, és jövök – tűntem el a fürdőszobában, hogy még egyszer ellenőrizzem magam a tükörben. A látottakkal elégedetten mentem vissza a hálószobába, és felvettem a csokromat. – Fantasztikusan nézel ki. – Döbbenten láttam az ajtóban Jacket. Olyan pompásan festett sötét öltönyében és vörös mellényében, hogy majd

kiugrott a gyomrom. – Majdnem olyan szép vagy, mint Millie. – A húgom boldogan tapsikolt mellette. – Mit keresel itt? – kiáltottam egyszerre aggodalmasan és boldogan. – Történt valami? Hozzám lépett, átölelt. – Csak nem tudtam kivárni, hogy lássalak. És hoztam is neked valamit. – Elengedett, és egy fekete dobozt húzott elő a zsebéből. – Ma reggel bementem érte a bankba. A dobozban szépséges gyöngy nyaklánc és hozzá illő gyöngyös fülbevaló pihent fekete bársonyon. – Jack, ez gyönyörű! – Édesanyámé volt. Tegnap estig megfeledkeztem róla. Aztán eszembe jutott, hogy talán ma viselni kívánod, ezért jöttem át. Persze nem kötelező. – Boldogan viselem – mondtam neki, kivettem a dobozból a gyöngysort, kinyitottam a kapcsot. – Hagyd, majd én. – Elvette, és a nyakamba tette. – Mit szólsz hozzá? A tükör felé fordultam. – Nem hiszem el, hogy ennyire illik a ruhához – mondtam, és megérintettem. – Pontosan ugyanaz a krémszínű árnyalat. – Kivettem arany fülbevalómat, betettem a gyöngyöt. – Grace szép, nagyon-nagyon szép! – kacagott Millie. – Egyetértek – mondta komolyan Jack. Belenyúlt a másik zsebébe, kivett egy kisebb dobozt. – Neked is hoztam valamit, Millie. Amikor Millie meglátta a könnycsepp alakú, ezüstláncon lévő gyöngyöt, a lélegzete is elakadt. – Köszönöm, Jack – mondta sugárzó arccal. – Felveszem. – Nagyon kedves vagy, Jack – mondtam, és a láncot Millie nyakába tettem. – De nem tudtad, hogy balszerencsét hoz, ha látod a menyasszonyodat az esküvő napján? – Nos, kénytelen vagyok kockáztatni – mosolygott. – Hogy van Molly? Otthon érzi magát? – Tökéletesen. Nézzétek. – Elővette a zsebéből a telefonját, és megmutatott egy fényképet, amelyen Molly összegömbölyödve alszik a kosarában. – Szóval csempézett padló van – töprengtem hangosan. – Egy dolgot legalább tudok már az új otthonomról. – És többet nem is fogsz megtudni – tette el a telefonját Jack. –

Mehetünk? A sofőr eléggé meglepődött, amikor megkértem, hogy vegyen fel út közben téged, és ha nem megyünk gyorsan, azt hiheti, lefújtam az egészet. – Belekarolt mindkettőnkbe, és lementünk az autóhoz, hogy elvigyen minket az anyakönyvi hivatalba. Amikor megérkeztünk, mindenki minket várt, a szüleim is. Már mindent becsomagoltak, hogy Új-Zélandra költözzenek, úgy volt, hogy két héttel az után indulnak, hogy hazatértünk a nászútról. Kissé meglepett, hogy ilyen hamar mennek, de amikor jobban belegondoltam, megértettem, hogy tizenhat hosszú éve erre várnak. Az előző héten náluk vacsoráztunk Jackkel, ahol is hivatalosan ránk bízták Millie-t, ami azt jelentette, hogy mi lettünk a hivatalos gyámjai. Ennek mindenki örült, és a szüleim, talán mert bűntudatot éreztek azért, hogy Jack vállalta az anyagi terhet, megígérték, hogy segítenek, amiben csak tudnak. Ám Jack szilárdan kijelentette, hogy mi ketten leszünk felelősek Millie-ért, és megígérte a szüleimnek, hogy nem szenved majd hiányt semmiben. A vendégeink csodálkoztak, amikor Jack kiszállt a kocsiból Millie-vel, és amint felfelé mentünk a lépcsőn az anyakönyvi hivatalba, kedvesen ugratták, hogy bizonyára nem tudta megállni, hogy Rolls-Royce-szal érkezzen egyszer. Engem apa kísért, Jack Millie-t, és Leonard bácsi, akit évek óta nem láttam, anyámat vezette. Majdnem a lépcső tetejére értem, amikor Millie felkiáltott, megfordultam, és azt láttam, hogy gurul lefelé a lépcsőn. – Millie! – sikoltottam. Mire összegyűrt halomként megállt a lépcső alján, már félúton voltam felé. Úgy éreztem, iszonyú sokáig tartott, amíg átverekedtem magam a köré gyűltek között, letérdeltem mellé, nem törődtem vele, hogy piszkos lesz a ruhám, csak az foglalkoztatott, hogy Millie mozdulatlanul hever. – Jól van, Grace, lélegzik – biztatott Adam, aki a húgom másik oldalán guggolt, miközben én vadul kerestem a pulzusát. – Rendben lesz, meglátod. Diane mentőkért telefonál, egy perc, és itt lesznek. – Mi történt? – kérdeztem remegő hangon, és érzékeltem, hogy anya és apa mellém kuporodnak. Millie haját simogattam, de mozdítani nem mertem őt. – Grace, sajnálom. – Felnéztem, Jack állt ott falfehéren. – Hirtelen megbotlott – szerintem a cipősarka beakadt a ruhája szegélyébe –, és mielőtt felfogtam volna, mi történik, elesett. Próbáltam elkapni, de nem sikerült.

– Jól van – mondtam gyorsan. – Nem a te hibád. – Erősebben kellett volna fognom – folytatta megtörten, és a hajába túrt. – Gondolnom kellett volna rá, hogy nem mindig birkózik meg a lépcsőkkel. – Nem tetszik, ahogy a lába áll – mondta csöndesen apa. – Mintha eltört volna. – Jaj, istenem – nyögtem. – Nézzétek, magához tér. – Anya a kezébe vette Millie kezét. – Semmi baj, Millie – mondtam, amint mocorogni kezdett. – Semmi baj. A mentő percek alatt megérkezett. Millie-vel akartam menni a kórházba, de anya és apa azt mondták, ők mennek, és emlékeztettek, hogy éppen készülök férjhez menni. – Most nem mehetek férjhez – zokogtam, amint Millie-t betették a mentőbe. – Dehogynem – mondta frissen anya. – Millie rendbe jön. – Eltört a lába – sírtam. – És lehetnek más sérülései is, amelyekről nem tudunk. – Nem foglak hibáztatni, ha lefújod – mondta gyorsan Jack. – Nem tudom, hogy folytathatnánk, amikor nem tudjuk, milyen súlyosak Millie sérülései. A mentők csodálatosak voltak. Megértették, milyen nehéz helyzetben vagyok, és olyan gondosan megvizsgálták Millie-t, amilyen alaposan csak tudták a mentőautóban, és közölték velem, hogy a törött lábon kívül nem észleltek más csonttörést, szóval, ha folytatni akarom az esküvőt, majd a szüleim folyamatosan tájékoztatnak a fejleményekről. Hozzátették, hogy amint Millie a kórházba érkezik, úgyis rögtön a röntgenbe viszik, tehát úgysem maradhatnék vele. Tépelődve pillantott Jackre, aki csendesen beszélgetett Adammel, és elkeseredett arckifejezése döntésre juttatott. Bemásztam a mentőbe, puszit adtam a kába Millie-nek. Megígértem, hogy másnap reggel meglátogatom, a szüleimnek megadtam Jack mobilszámát, mert az enyém el volt csomagolva, és kértem, hogy értesítsenek, mihelyt megtudnak valamit. – Biztosan folytatni akarod? – kérdezte aggodalmasan Jack a mentő távozása után. – Nem hiszem, hogy bárkinek különösebben kedve volna ünnepelni az után, ami Millie-vel történt. Talán megvárhatnánk, amíg kiderül, hogy biztosan felépül. A vendégeinkre néztem, akik toporogtak, tudni szerették volna, lesz-e

esküvő, vagy sem. – Szerintem nem lesz semmi kifogásuk, ha nekünk nincs. – Jack szemébe néztem. – Jack, akarsz még házasodni? – Persze, a leghőbb vágyam. De a végső döntés a tiéd. – Akkor házasodjunk össze. Millie is ezt akarná. – Hazudtam, mert Millie nem értette volna meg, miért folytattuk nélküle. Attól, hogy újra elárultam őt, ismét könny szökött a szemembe, de kipislogtam, hogy Jack észre ne vegye, és reméltem, hogy soha többé nem kell közte és Millie között választanom. Mindenki örült, hogy mégis összeházasodunk, és amikor néhány óra múlva anya telefonált, hogy a törött lábon kívül Millie-nek nincs más baja, enyhe megkönnyebbülést éreztem. Rövidre szerettem volna fogni a fogadást, hogy még aznap este meglátogassam, de anya azt mondta, mélyen alszik, és az orvostól kapott fájdalomcsillapítótól úgysem ébred fel másnap reggelig. Hozzátette, hogy éjszakára is ott marad a kórházban, így azt mondtam neki, Jackkel másnap benézünk mi is Millie-hez, útban a reptérre. Bár sikerült jól éreznem magam az este további részében, örültem, amikor az utolsó vendég is elment, és Jackkel végre úton voltunk a szálloda felé. Mivel Jack kocsija még Londonban volt, Moira és Giles kölcsönadták az egyik autójukat, hogy másnap kimehessünk vele a repülőtérre, majd vissza Spring Eatonbe, amikor megjöttünk Thaiföldről. Minthogy a garázsukban rengeteg autó állt, megnyugtattak minket, hogy nincs rá szükségük, és bármikor visszavihetjük, amikor lesz időnk rá. Amikor a szállodába értünk, ahol a nászéjszakánkat töltöttük, egyenesen a fürdőszobába mentem, és forró fürdőt engedtem magamnak, Jack pedig töltött magának egy whiskyt, amíg várt rám. Ahogy feküdtem a kádban, Millie-re gondoltam, és önkéntelenül örültem, hogy a napnak végre vége. A víz hűlni kezdett, kiszálltam, gyorsan megtörülköztem, alig vártam, hogy lássam Jack arcát, amikor meglát a krémszínű selyempizsamában, amelyet kifejezetten a nászéjszakánkra vásároltam. Felöltöttem, és a várakozástól borzongva kinyitottam az ajtót, és beléptem a hálószobába.

Jelen Hazafelé az autóban, miután meglátogattuk Millie-t, megemlítem Jacknek, hogy valamikor péntek előtt fel kell hívnom Diane-t, hogy közöljem, nem tudok vele meg Estherrel ebédelni. – Ellenkezőleg, szerintem el kell menned – mondja. Mert sokszor mondta már ezt, tudom, hogy semmit sem jelent. – Elvégre már kétszer lemondtad. – Ezek a szavak sem nyújtanak reményt. Ám amikor péntek reggel azt mondja, vegyem fel a legcsinosabb ruhám, önkéntelenül eltűnődöm, eljött-e végre a pillanat, amelyre vártam. Annyira vágtatnak a gondolataim, hogy emlékeztetnem kell magam, hány hasonló alkalom végződött már csalódással. Amikor beszállok Jack mellé a kocsiba, még akkor sem hiszem el. Ám amikor bekocsizunk a városba, muszáj elhinnem, és lázasan tervezgetni kezdek, rettegve, hogy kicsúszik a kezemből a lehetőség. Csak amikor Jack leparkol az étterem előtt, jövök rá, mennyire rászedtek. Diane és Esther már ott ül. Diane integet, felé indulok, mosoly mögé rejtve keserű csalódottságom, érezve Jack kezét a hátamon. – Úgy örülök, hogy el tudtál jönni – mondja Diane, és gyors öleléssel üdvözöl. – Jack, kedves tőled, hogy beköszöntél. Ebédszüneted van? – Ma délelőtt otthon dolgoztam – mondja. – És mivel ma csak késő délután kell bemennem az irodába, azt reméltem, betolakodhatom az ebédetekre – cserében azért, hogy megvendégellek titeket. – Ebben az esetben szívesen fogadunk – kacag Diane. – Nem hinném, hogy gondot okoz még egy teríték, pláne, mivel ez négyszemélyes asztal. – Csakhogy így nem beszélhetünk rólad – tréfálkozik Esther. Amint Jack elvesz egy széket a másik asztaltól, felvetődik bennem, hogyha Esther akart volna is ártalmasabbat mondani, nem lett volna képes rá. Nem mintha már számítana. – Biztos vagyok benne, hogy nálam sokkal érdekesebb témáitok vannak – mosolyog Jack, leültet Estherrel szemben, és int a pincérnőnek, hogy hozzon még egy terítéket. – És Grace úgyis csak szépeket mondana rólad, szóval nem mulatnánk jól – sóhajt Diane. – Jaj, biztos vagyok benne, hogy képes lenne találni néhány apró tökéletlenséget. – Esther kihívón néz rám. – Nem igaz, Grace? – Kétlem – válaszolom. – Amint látjátok, Jack tökéletes.

– Ugyan már, nem lehet annyira tökéletes! Kell lennie valaminek! Ráncolom a homlokom, eljátszom, hogy gondolkodom, majd sajnálkozva megrázom a fejem. – Nem, sajnálom. Igazán nem vagyok képes találni semmit – hacsak azt nem, hogy túlságosan sok virágot hoz nekem. Néha nem találok nekik elegendő vázát. Diane feljajdul mellettem. – Az nem hiba, Grace. – Jackhez fordul. – Nem tudnál adni néhány tippet Adamnek, hogyan kényeztesse a feleségét? – Ne feledjétek, hogy Grace és Jack gyakorlatilag friss házasok hozzánk képest – mutat rá Esther. – És még nincs gyerekük. A lovagiasság általában kirepül az ablakon, amikor egy kapcsolatban beköszönt a megszokás meg a babák. – Rövid szünetet tart. – Sokáig éltetek együtt házasságkötés előtt? – Nem volt időnk együtt élni – magyarázza Jack. – Fél évvel a megismerkedésünk után összeházasodtunk. Esther felhúzza a szemöldökét. – Te jó ég, az gyors! – Amint megértettem, hogy számomra Grace az igazi, semmi értelme nem volt halogatni – fogja meg a kezem Jack. Esther rám néz, a szája sarkában mosoly. – És nem találtál csontvázat a szekrényben, miután egybekeltetek? – Egy darabot sem. – Elveszem a pincérnő által felém nyújtott étlapot, mohón kinyitom, nemcsak azért, hogy leállítsam Esther faggatózását a Jackkel való kapcsolatomról, hanem azért is, mert éhes vagyok. Nézem a kínálatot, és látom, hogy a marhasültet gombával, hagymával és sült krumplival adják. Tökéletes. – Eszik valaki olyasmit, ami akár egy picikét is hizlal? – kérdezi reménykedve Diane. Esther a fejét rázza. – Sajnálom. Én salátát rendelek. – Én marhasültet – mondom Diane-nek. – Sült krumplival. És utána valószínűleg csokoládétortát. – Teszem hozzá, tudván, mit szeretne hallani. – Ebben az esetben csatlakozom Estherhez salátaügyben, hozzád meg torta ügyben – mondja boldogan Diane. – Kér valaki bort? – érdeklődik Jack, a tökéletes vendéglátó. – Nem, köszönöm – mondja sajnálkozva Diane, én is belenyugszom az alkoholmentes ebédbe, mert napközben Jack soha nem iszik.

– Én kérek – mondja Esther. – De csak, ha te és Grace is isztok. – Én nem – mondja Jack. – Délután sok dolgom van. – Akkor én is – mondom Esthernek. – Vöröset vagy fehéret? Amíg várjuk a rendelt fogásokat, szóba kerül a helyi zenei fesztivál, amelyre mindig júliusban kerül sor, és több mérföld körzetből vonzza az embereket. Mindnyájan egyetértünk, hogy mindannyian olyan helyen lakunk, ahonnan eléggé közel van a fesztivál, de eléggé távol maradhatunk a várost megrohamozó sok ezer embertől. Bár Diane és Adam mindig elmegy a fesztiválra, Jack és én sosem jártunk ott, és Diane nyomban tervezgetni kezdi, hogy mindannyian elmegyünk együtt. Ahogy zenéről beszélünk, megtudjuk, hogy Esther zongorázik, és Rufus gitározik, és amikor kiderül, hogy egyáltalán nem vagyok muzikális, Esther megkérdezi, olvasok-e, és azt felelem, igen, bár nagyon keveset. Megtárgyaljuk, milyen könyveket kedvelünk, és Esther említ egy új sikerkönyvet, amely nemrégiben jelent meg, és megkérdi, olvastuk-e. Kiderül, hogy egyikünk se. – Kölcsönadjam neked? – kérdezi, amikor a pincérnő elénk teszi az ételt. – Kérném szépen. – Annyira meghat, hogy előbb nekem ajánlotta fel a könyvet, mint Diane-nek, hogy elfelejtem. – Délután bedobom – ajánlja. – Pénteken nem tanítok. Most eszembe jut. – Lehet, hogy be kell dobnod a postaládába. Ha a kertben vagyok, és valószínűleg ott leszek, nem hallom a csengőt. – Egyszer szeretném látni a kerted – lelkesedik. – Pláne azok után, hogy Jack szerint kiváló kertész vagy. – Fölösleges átjönnöd – tér ki Jack Esther erőteljes célzása elől. – Grace meg is veheti magának a könyvet. – Igazán nem gond. – Esther elismerőn pillant a salátájára. – Te jó ég, remekül fest. – Ahogy itt végeztünk, megyünk, és megvesszük. A sarkon ott a könyvesbolt. – Csak pénteken nem dolgozol? – kérdezem, mert témát szeretnék váltani. – Nem, kedden sem dolgozom. Fele-fele műszakban dolgozunk egy másik tanárral. – Bárcsak én is megtehetném – mondja vágyakozva Diane. – Nehéz

teljes munkaidőben dolgozni, amikor az embernek gyerekei vannak. Ugyanakkor teljesen feladni a munkát sem akarom, pedig az volna a másik lehetőség, mert a cégem nem hallott osztott munkaidőről. Esther rám néz. – Nem hiszem el, hogy nem hiányzik neked a munka. Úgy értem, izgalmas állásod volt, mielőtt férjhez mentél. Nagy műgonddal nyiszálom a sültet, mert nehezemre esik a régi életemre gondolni. – Egyáltalán nem – van éppen elegendő dolgom. – Milyen kedvteléseid vannak a festésen, a kertészkedésen és az olvasáson kívül? – Jaj, hát egy kis ez meg egy kis az – válaszolom, és tudom, hogy sután hangzik. – Grace nem mondta el nektek, hogy ő varrja a ruháit – avatkozik közbe Jack. – Nemrégiben is összehozott egy nagyon csinos ruhát. – Tényleg? – néz rám érdeklődéssel Esther. Megszoktam a gyors gondolkodást, a szemem se rebben. – Csak amolyan házi ruha – magyarázom. – Semmi különös. Nem varrok ünneplőket, semmi kacifántost. – Nem tudtam, hogy jól bánsz a tűvel. – Diane szeme csillog. – Bárcsak tudnék varrni! – Én se bánnám – mondja Esther. – Megtaníthatnál, Grace. – Varrószakkört indíthatnánk, te lennél a tanárunk – javasolta Diane. – Annyira nem vagyok jó – tiltakoztam –, ezért is nem említettem eddig. – Féltem, hogy megkérik, mutassak valamit, amit magam varrtam. – Hát, ha úgy varrsz, ahogy főzöl, a ruhád csakis gyönyörű lehet! – Egyszer meg kell mutatnod – mondta Esther. – Úgy lesz – bizonygattam. – De csak akkor, ha megígéritek, hogy nem kértek arra, hogy nektek is varrjak. Annyira feszült vagyok attól, hogy folyton hárítanom kell Esther megjegyzéseit, hogy olyasmire készülök, amit normális körülmények között nem tennék: hogy kihagyom a desszertet. Csakhogy, ha én nem eszem, Diane se fog, Esther pedig az imént említette, hogy egy falat sem fér már belé, ami azt jelenti, hogy az ebédnek egykettőre vége lesz. Mérlegelem az ellene és a mellette szóló érveket, ám végül erősebb a csokoládétorta csábítása. Iszom még egy korty bort, azt remélve, sikerül hárítanom Esther kérdezősködését, és azt kívánom, fordítsa egy kis ideig

Diane-re a figyelmét. Mintha olvasna a gondolataimban, a fiáról kérdi Diane-t. A gyerek étkezési szokásai adják Diane kedvenc beszédtémáját, így néhány perc nyugalmam van, amíg arról folyik a szó, hogyan lehet rávenni a gyereket azoknak a zöldségeknek a fogyasztására, amelyeket nem szeret. Jack annyira figyel, mintha a téma igazán érdekelné, én pedig Millie-re gondolok, hogy hogyan viseli majd, ha nem látogatom meg hétvégén, mert egyre nehezebb elmagyaráznom neki a távollétem okait. Régebben sosem kívántam, hogy ne olyan legyen, amilyen. Mostanában viszont azt szeretném, ha nem lenne Down-kóros, nem függne teljesen tőlem, ha önálló életet élhetne, nem kellene osztoznia az enyémben. Diane hirtelen visszaránt a jelenbe azzal, hogy megrendeli a desszertemet, és amikor Esther megkérdi, miről álmodoztam, azt válaszolom, Millie-re gondoltam. Diane érdeklődik, hogy láttuk-e mostanában, így hát közlöm vele, hogy az előző vasárnap Jack elvitt minket ebédelni. Várom, hogy valaki feltegye a kérdést, meglátogatjuk-e most hétvégén is, de senki, így nem lettem okosabb. – Biztosan nagyon várja már, hogy hozzátok költözzön – jegyzi meg Esther, amikor megérkezik a desszert. – Úgy van – helyeselek. Jack mosolyog. – Mi is nagyon várjuk. – Mit szól a házhoz? A poharamért nyúlok. – Még nem látta. – De hát már egy éve beköltöztetek. – Igen, de azt akarjuk, hogy minden tökéletes legyen, mielőtt Millie látja – magyarázza Jack. – Eléggé tökéletesnek tetszett, amikor én láttam – jegyzi meg Esther. – Millie szobája még nincs teljesen készen, de annyira élvezem rajta a munkát, igaz, drágám? – Megrémülök, mert ki akar csordulni a könnyem, hát gyorsan lehajtom a fejem, mert magamon érzem Esther tekintetét. – Milyen színű lesz? – kérdezi Diane. – Vörös – válaszolja Jack. – Az Millie kedvenc színe. – A csokoládétorta felé bök a fejével. – Egyél, drágám. – Istenien néz ki – mondja Esther. – Nem hiszem, hogy van kedved megosztani velem…

Habozom, vonakodást mímelek, bár nem tudom, miért, úgysem tudom átejteni Jacket. – Parancsolj – nyújtom Esthernek a villámat. – Köszönöm. – Felszúrja a torta egyik darabkáját. – Két kocsival jöttetek? – Nem, együtt jöttünk. – Akkor hazaviszlek, ha akarod. – Nem szükséges, hazaviszem Grace-t, mielőtt bemegyek az irodába – mondja Jack. – Nem fölösleges kerülő? – ráncolja a homlokát Esther. – Az autópályán innen egyenesen bemehetsz Londonba. Én hazaviszem Grace-t, Jack, nem gond. – Igazán kedves tőled, de magamhoz kell vennem néhány iratot, mielőtt délután találkozom az egyik ügyfelemmel. – Jack szünetet tart. – Kár, hogy nem hoztam magammal őket, mert örültem volna, hogy hazaviszed Gracet. – Majd talán máskor. – Esther hozzám fordul. – Grace, telefonszámot cserélhetnénk. Szeretnélek meghívni benneteket vacsorára, de tisztáznom kell Rufusszal, mikor ér rá. Berlinbe kell utaznia, és nem tudom, pontosan mikor. – Persze. – Megadom az otthoni számunkat, beírja a mobiljába. – És a mobilodé? – Nincs. Meghökken. – Nincs mobilod? – Nincs. – Miért? – Mert nincs rá szükségem. – De hát minden tíz éven felülinek és nyolcvanon alulinak van! – Hát nekem nincs – felelem, akaratom ellenére mulatva a csodálkozásán. – Tudom, hogy hihetetlen, nem igaz? – mondja Diane. – Próbáltam rábeszélni, de nem érdekli. – De hogyan érnek el, amikor nem vagy otthon? – értetlenkedik Esther. Vállat vonok. – Nem érnek el. – Ami nem is rossz – jegyzi meg szárazon Diane. – Nem tudok úgy

vásárolni menni, hogy Adam vagy valamelyik gyerek ne csörögne rám, hogy vegyek neki ezt vagy azt, vagy hogy mikor megyek haza. El nem tudom mondani, hányszor próbáltam szatyorba rakni a cuccot a Tescóban, miközben valami otthoni dolgot kellett intéznem. – És ha valami gondod van? – próbálja még mindig megérteni Esther. – Az emberek nagyon jól megvoltak a mobil feltalálása előtt is – mutatok rá. – Igen, a középkorban. – Jackhez fordul. – Jack, vegyél a feleségednek egy mobilt, az ég szerelmére! Jack tehetetlenül tárja szét a karját. – Boldogan vennék. De tudom, úgysem használná. – Nem hiszem – ha egyszer rájön, milyen praktikus. – Jacknek igaza van. úgysem használnám – bizonygatom. – De számítógéped csak van? – Persze. – Megadnád az e-mail címed? – Hogyne: [email protected]. – Az nem Jack címe? – Az enyém is. Felemeli a fejét, és kérdőn néz rám. – Nincs saját címed? – Minek? Jackkel nincs titkunk egymás előtt. És általában azért küldenek nekem e-mailt, hogy vacsorára hívjanak minket, vagy ami Jacket is érinti, hát egyszerűbb, ha ő is látja. – Pláne azért, mert Grace gyakran elfelejt elmondani nekem dolgokat – pillant rám elnézőn Jack. Esther elgondolkodva bámul minket. – Ti aztán tényleg sziámi ikrek vagytok! Minthogy mobilod nincs, nyilván papírra és tollra van szükséged, hogy felírd a számom. Tollad van? Tudom, hogy nincs. – Nem is tudom – mondom, és úgy akarok tenni, mintha keresnék. A retikülömért nyúlok, amelyet a szék támlájára akasztottam, de Esther keze előbb ér oda, átnyújtja nekem. – Jóságos ég, mintha üres lenne! – Nem szeretek cipekedni – mondom, és a táskámba pillantok. – Sajnálom, nincs tollam.

– Semmi baj, majd én felírom. – Jack előveszi a mobilját. – Az otthoni számotokat, Esther, már megkaptam Rufustól, megadnád a mobilodét? Miközben diktálja, nagyon igyekszem megjegyezni, de nem sikerül. Lehunyom a szemem, próbálom felidézni az utolsó néhány számot, de nem megy. – Kösz, Esther – mondja Jack. Kinyitom a szemem, és látom, hogy Esther furcsán néz rám szemből. – Majd leírom Grace-nek otthon. – Egy pillanat – 721 vagy 712 a közepe? – ráncolja a homlokát Esther. – Sosem tudom, melyik. A vége eléggé könnyű – 9146 –, az előtte lévő résszel van gondom. Ellenőriznéd, Diane? Diane előveszi a mobilját, megkeresi Esther számát. – Ó, igen – 07-517-129-146. Ezt írtad, Jack? – Igen, rendben. Kér valaki kávét? De senki, mert Diane-nek vissza kell mennie dolgozni, Esther pedig nem kér. Jack int a számláért, Diane és Esther pedig kimegy a mosdóba. Mennék én is, de meg se próbálom. Fizetés után Jackkel távozunk, ők a parkolóba mennek. – Nos, élvezted, tökéletes asszonykám? – kérdezi Jack, és kitárja nekem az utasoldal ajtaját. Felismerem az egyik egymillió dolláros kérdését. – Nem igazán. – A desszertet sem, amelyet olyan nagyon vártál? Nagyot nyelek. – Annyira nem, mint ahogy elképzeltem. – Szóval szerencse, hogy Esther besegített, igaz? – Mindenképpen megettem volna – mondom neki. – És megfosztottál volna oly sok gyönyörtől? Remegés fut át a testemen. – De meg ám. Felvonja a szemöldökét. – Jól látom, hogy kezd visszatérni a küzdőszellemed? Örülök. Őszintén, kezdtem már unatkozni. – Mosolyogva néz rám. – Hajrá, Grace – számítok rád.

Múlt Azon az éjszakán, a nászéjszakámon, amikor a hálószobába léptem a fürdőszobából, felháborodottan vettem tudomásul, hogy a szoba üres. Feltételeztem, hogy Jack telefonálni ment, és bosszantott, hogy az esküvőnk napján lehet valami, ami fontosabb nálam. Ám bosszúságomból gyorsan aggodalom lett, mert eszembe jutott, hogy Millie kórházban van, és pár másodperc alatt meggyőztem magam, hogy valami szörnyűség történt vele, és anya felhívta Jacket, és Jack azért hagyta el a szobát, hogy ne halljam a beszélgetést. Feltéptem a hálószoba ajtaját, arra számítottam, hogy Jack fel-alá járkál a folyosón, töri a fejét, hogyan közöljön velem valamiféle tragikus hírt. De a folyosó üres volt. Úgy véltem, lement az előcsarnokba, és nem akartam az időt vesztegetni azzal, hogy megkeresem, átkutattam a poggyászom, amelyet a sofőr hozott a szállodába, előkotortam a mobilom, és hívtam anyáét. Miközben a kapcsolásra vártam, eszembe jutott, ha éppen Jackkel beszél, úgysem tudom elérni. Már éppen apa számát akartam hívni, amikor kicsörgött, és hamarosan anya fel is vette. – Anya, mi történt? – kiáltottam, mielőtt bármit szólhatott volna. – Valami komplikáció? – Nem, minden rendben. – Anya hangja meglepett volt. – Szóval Millie jól van? – Igen, mélyen alszik. – Szünetet tartott. – Te jól vagy? Olyan izgatott a hangod. Megkönnyebbülten ültem le az ágyra. – Jack eltűnt, ezért azt hittem, te hívtad valami rossz hírrel, és azért ment ki, hogy ne halljam veled beszélni – magyaráztam. – Hogy érted, hogy „eltűnt”? – Hát nincs a szobában. Elmentem fürödni, és amikor bejöttem a fürdőszobából, nem volt itt. – Bizonyára lement valamiért a recepcióra. Biztosan ott lesz egy perc múlva. Hogy sikerült az esküvő? – Jól, tényleg remekül, leszámítva, hogy állandóan Millie-re gondoltam. Nagyon rossz érzés, hogy nem volt ott. Annyira csalódott lesz, amikor megtudja, hogy folytattuk, és nélküle házasodtunk össze. – Biztosan meg fogja érteni – nyugtatott anya, én meg dühös lettem, amiért annyira nem ismerte Millie-t, mert tudtam, hogy a húgom nem

fogja megérteni. Megrémített, hogy kis híján elbőgtem magam, de a történtek után Jack eltűnése volt az utolsó csepp a pohárban. Azt mondtam anyának, másnap találkozunk a kórházban, és adjon egy puszit a nevemben Millie-nek, majd letettem. Hívtam Jack mobilját, közben nyugtattam magam. Korábban soha nem veszekedtünk, és ha úgy ordítok vele telefonon, mint egy halas kofa, azzal nem érek el semmit. Biztos felvetődött valami az egyik ügyfelénél, olyan probléma, amelyet még el kell intéznie az utolsó percben, mielőtt Thaiföldre utazik. Nyilván éppen olyan bosszús, hogy a nászéjszakáján zavarják, mint én. Megkönnyebbültem, amikor a telefonja kicsörgött, megkönnyebbültem, hogy nem beszél senkivel, reméltem, ez azt jelenti, hogy a probléma – legyen az bármi – megoldódott. Amikor nem vette fel, elfojtottam egy dühös kiáltást, és üzenetet hagytam a hangpostáján. – Jack, hol a csudában vagy? Visszahívnál, kérlek? Letettem, és nyugtalanul járkálni kezdtem. Törtem a fejem, hová mehetett. Véletlenül az éjjeliszekrényen lévő órára pillantottam, és láttam, hogy kilenc óra. Próbáltam elképzelni, miért nem vette fel a telefont Jack, miért nem volt képes visszahívni, és vajon valamelyik partnere a szállodába jött-e, hogy beszéljen vele. Amikor eltelt még tíz perc, megint hívtam. Ezúttal egyenesen a hangpostája jelentkezett. – Jack, kérlek, hívj vissza – mondtam élesen, mert tudtam, hogy a korábbi hívásom után kikapcsolta a mobilt. – Tudnom kell, hol vagy. Az ágyra tettem a bőröndömet, kinyitottam, kivettem a bézs nadrágot és blúzt, amelyben másnap utazni szándékoztam. Gyorsan felvettem őket a pizsamára, zsebre tettem a kulcskártyát, és kezemben a telefonommal elhagytam a szobát. Túlságosan zaklatott voltam ahhoz, hogy megvárjam a liftet, leszaladtam a lépcsőn a hallba, a recepcióhoz mentem. – Mrs. Angel, igaz? – A pult mögül rám mosolygott a fiatalember. – Miben segíthetek? – A férjemet keresem. Látta valahol? – Igen, lejött úgy egy órája, nem sokkal az után, hogy bejelentkeztek. – Nem tudja, hová ment? Esetleg a bárba? A fejét rázta. – Kiment a kapun. Azt hittem, ki akar venni valamit a kocsiból. – Látta visszajönni? – Most, hogy említi, nem, nem láttam. De éppen lefoglalt egy másik

bejelentkező vendég, ezért előfordulhat, hogy nem láttam. – A mobilomra pillantott. – Nem próbálta hívni? – De igen, csakhogy a telefonja ki van kapcsolva. Biztosan a bárban van, italba fojtja a bánatát, amiért immár nős ember. – Mosolyogtam, próbáltam könnyed lenni. – Megnézem. Bementem a bárba, de Jacknek nyoma sem volt. Megnéztem a különböző szalonokat, az edzőtermet, az uszodát. Útban a két étterem felé hagytam még egy üzenetet a hangpostáján, a hangom elcsuklott az aggodalomtól. – Nem járt szerencsével? – A recepciós együtt érzőn nézett rám, amikor egyedül tértem vissza. Ráztam a fejem. – Sajnos sehol sem találom. – Azt is megnézte, a parkolóban van-e a kocsijuk? Akkor legalább azt tudná, elhagyta-e a szállodát, vagy sem. Kimentem a főbejáraton, megkerültem az épületet, mert ott volt a parkoló. A kocsi nem volt ott, ahol Jack hagyta, másutt sem. Nem akartam újra találkozni a recepcióssal, így a hátsó bejáraton mentem be, és felrohantam a lépcsőn a hálószobába, imádkozva, hogy Jacket ott találjam. Amikor a hálót üresen találtam, tehetetlen dühömben sírva fakadtam. Azt mondtam magamnak, az autó eltűnése magyarázza, hogy nem veszi fel a telefont, mert vezetés közben sosem vette fel. De ha sürgős ügyben vissza kellett mennie az irodába, miért nem kopogott be a fürdőszobába, miért nem szólt nekem? Ha pedig nem akart zavarni fürdés közben, miért nem hagyott legalább egy cetlit? Egyre jobban aggódtam, hívtam megint, és sírós üzenetet hagytam, hogy ha nem hallok felőle tíz percen belül, hívom a rendőrséget. Tudtam, hogy utoljára a rendőrséget hívnám, hogy előbb felhívnám Adamet, de azt reméltem, a rendőrség említéséből Jack rájön, mennyire aggódom. Életem leghosszabb tíz perce volt. És akkor, amikor éppen hívni akartam Adamet, a mobilom pityegett, jelezve, hogy szöveges üzenetem érkezett. Reszketeg sóhaj hagyta el az ajkam, és amikor láttam, hogy Jack írt, a megkönnyebbüléstől elfutotta a szemem a könny, nem tudtam elolvasni, mit írt. De nem számított, mert tudtam, mi állhat az üzenetben: hogy váratlanul elhívták, hogy sajnálja, hogy aggodalmat okozott, de nem tudta felvenni a telefont, mert éppen tárgyalt, és hamarosan jön, és szeret. Vettem egy papír zsebkendőt az íróasztalon lévő dobozból,

megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom, és újra megnéztem az üzenetet. „Ne hisztériázz, nem áll jól neked. Közbejött valami, reggel találkozunk.” Döbbenten ültem le az ágyra, újra meg újra elolvastam az üzenetet, biztos voltam benne, hogy valahogy félreértem. Nem voltam képes elhinni, hogy Jack ilyen kegyetlen, ilyen bántó üzenetet küld. Soha nem beszélt így velem, még a hangját sem emelte fel. Mintha arcul ütött volna. És miért nem tér vissza másnap reggelig? Megérdemelnék valamilyen magyarázatot és persze bocsánatkérést. Dühbe gurultam, remegtem a haragtól, akartam, hogy vegye fel, és amikor nem tette, uralkodnom kellett magamon, nehogy olyan üzenetet hagyjak, amelyet később megbánok. Nagyon beszélnem kellett volna valakivel, ezért volt kijózanító érzés, amikor rájöttem, hogy nincs senki. A szüleimmel nem volt olyan a kapcsolatom, hogy telefonon elsírhattam volna nekik, hogy Jack magamra hagyott a nászéjszakánkon, ahhoz meg túlságosan szégyelltem magam, hogy beszéljek a barátnőimmel. Normális körülmények között bíztam Kate-ben vagy Emilyben, de az esküvőn rájöttem, mennyire elhanyagoltam őket, amióta megismertem Jacket, ezért nem voltam képes hívni egyiküket sem. Eszembe jutott Adam, hátha tudja, miért hívták el Jacket ilyen váratlanul, de mivel más-más területen dolgoztak, ez kétséges volt. És ismét a szégyenérzet, hogy valami fontosabb lehet Jacknek a nászéjszakánkon, mint én. A potyogó könnyeimet törölgetve próbáltam megérteni. Ha valamelyik ügyvéddel van a többiek közül, okoskodtam, kényes ügyről tárgyalnak, akkor természetes, hogy kikapcsolta a telefonját az első próbálkozásom után, hogy ne zavarják. Valószínűleg vissza akart hívni, mihelyt alkalma nyílik rá, ám a találkozó a vártnál tovább tart. Talán egy rövid szünetben meghallgatta az üzenetem, és megharagudott a hangnemem miatt, ezt bosszulta meg az éles hangú üzenettel ahelyett, hogy visszahívott volna. És talán sejtette, hogy ha beszélt volna velem, annyira kiborultam volna, hogy nem tudta volna folytatni a tárgyalást, amíg meg nem nyugtat. Mindez annyira kézenfekvőnek látszott, hogy már bántam, hogy olyan hisztérikusan viselkedtem. Jack joggal haragudott rám. Már korábban is láttam, hogyan befolyásolja a munkája a kapcsolatunkat – isten tudja, hányszor volt túlságosan fáradt és feszült a szexhez –, és már bocsánatot kért érte, és könyörgött, értsem meg, hogy a munkája jellege miatt nem

képes sem szellemileg, sem fizikailag mindig a rendelkezésemre állni. Büszke voltam, hogy sosem veszekedtünk, és most az első akadálynál elbuktam. Semmit sem kívántam jobban, mint látni Jacket, megmondani neki, mennyire sajnálom, érezni ölelő karját, azt hallani tőle, hogy megbocsát nekem. Újra elolvastam az üzenetét, és megértettem, hogy a reggelt úgy érti, hogy hajnali egykor vagy kettőkor. Sokkal nyugodtabb lettem, és egyszeriben nagyon elfáradtam, levetkőztem, ágyba bújtam, élvezve a gondolatot, hogy nemsokára Jack fog ébreszteni, és szeretkezni fogunk. Még felvillant bennem a gondolat, hogy Millie bizonyára mélyen alszik, és magam is mély álomba merültem. Fel sem vetődött bennem, hogy Jack esetleg más nővel tölti az éjszakát, ám ez ötlött az eszembe először, amikor másnap valamivel nyolc után felébredtem, és megállapítottam, hogy nem jött meg. Leküzdöttem a pánikot, és a mobilomért nyúltam, arra számítva, hogy üzenetet küldött, legalább annyit, hogy mikor jön vissza a szállodába. De nem volt semmi, és minthogy fennállt annak a lehetősége, hogy inkább az irodában aludt pár órát, hogy ne ébresszen fel, nem szívesen telefonáltam neki, hogy én se ébresszem fel őt. Csakhogy már nagyon beszélni akartam vele, szóval mégis hívtam. Amikor a hangpostája jelentkezett, mély levegőt vettem, és amilyen normális hangnemben csak tudtam, arra kértem, tudassa, mikorra várható, hiszen még Millie-hez is be kell néznünk a kórházba, útban a repülőtérre. Aztán lezuhanyoztam, felöltöztem, és vártam. Várakozás közben rájöttem, azt sem tudom, mikor indul a gépünk. Halványan derengett, mintha Jack délutáni járatot említett volna, és sejtettem, hogy néhány órával előbb a reptéren kell lennünk. Amikor végre üzenetet kaptam Jacktől, majdnem egy órával később, a hangneme ismét megdöbbentett. Se bocsánatkérés, se semmi, csupán utasítás, hogy tizenegyre legyek a szálloda parkolójában. Mire becipeltem a liftbe a két bőröndünket meg a kézipoggyászomat, a gyomrom összeszorult az aggodalomtól. Amikor leadtam a kulcsot a recepción, örültem, hogy a fiatalember helyett, akivel az előző este beszéltem, már egy fiatal nő állt a pultnál, aki remélhetőleg semmit sem tudott eltűnt férjemről. Egy hordár segített a csomagokat a parkolóba vinni. Azt mondtam neki, a férjem elment tankolni, és a közeli padhoz indultam, nem véve tudomást az ötletéről, hogy várjak inkább a szálloda melegében. Nem akartam télikabátot vinni Thaiföldre, mert arra számítottam, hogy a szállodából az

autóba, majd az autóval a reptérre megyek, alig merészkedem ki a szabadba, így csupán dzseki volt rajtam, amely nemigen védett a parkolón végigsöprő, hideg széltől. Mire Jack megjelent huszonöt perccel később, kékre fagytam, és sírás fojtogatott. Majdnem az orrom előtt állt meg, kiszállt, odajött hozzám. – Szállj be – mondta, és berakta a bőröndöket a csomagtartóba. Fáztam, nem vitatkoztam, bebújtam a kocsiba, az ajtó mellé, csak meleget akartam újra érezni. Vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit – bármit –, ami magyarázattal szolgál arra, miért érzem magam úgy, mintha egy idegen mellett ülnék. Amikor a csönd már a kelleténél tovább tartott, vettem a bátorságot, hogy Jackre nézzek. Megdöbbentett teljesen érzelemmentes arca. Dühre, kimerültségre vagy bosszúságra számítottam. De semmi. – Mi folyik itt, Jack? – kérdeztem bizonytalanul. Mintha meg sem szólaltam volna. – Az isten szerelmére, Jack! – kiáltottam. – Mi a fene folyik itt? – Ne káromkodj, légy szíves – mondta utálkozva. Döbbenten bámultam rá. – Mire számítottál? Egyetlen szó nélkül eltűnsz, egyedül hagysz a nászéjszakánkon, és aztán félórás késéssel jössz értem, hagysz a hidegben várakozni! Jogom van haragudni! – Nem – mondta. – Nincs. Semmihez nincs jogod. – Ne légy nevetséges! Van valakid, Jack? Erről van szó? Mást szeretsz? Másik nőnél jártál tegnap éjjel? – Te vagy nevetséges. A feleségem vagy, Grace. Miért lenne szükségem bárki másra? Megsemmisülten, kétségbeesetten csóváltam a fejem. – Nem értem. A munkáddal van gondod, olyasmi, amiről nem beszélhetsz? – Mindent elmagyarázok, amint Thaiföldön leszünk. – Miért nem mondhatod el most? Kérlek, Jack, mondd el, mi baj. – Majd Thaiföldön. Mondani akartam neki, hogy nem különösebben vágyom Thaiföldre, amíg ilyen kedvében van, de vigasztalt az ígéret, hogy amint ott leszünk, magyarázatot kapok, miért indult ilyen rosszul a házasságunk. Mivel a hangulata érzésem szerint valamilyen munkával kapcsolatos gondhoz kötődött, rossz előérzetem támadt, hogy sokszor fordul majd elő ilyesmi a

jövőben. Annyira azon járt az eszem, hogyan legyek olyan férfi felesége, akinek a létezéséről sejtelmem sem volt, hogy észre sem vettem, hogy egyenesen a repülőtérre tartunk. – És Millie? – kiáltottam. – Arról volt szó, hogy bemegyünk hozzá! – Attól tartok, késő – mondta. – Mérföldekkel korábban le kellett volna kanyarodnunk. – De mondtam az üzenetben, hogy be kell mennünk a kórházba! – Nos, amikor beszálltál a kocsiba, nem mondtál semmit, azt hittem, meggondoltad magad. Egyébként időnk sincs. – De a gép csak délután indul! – Háromkor, ami azt jelenti, hogy tizenkettőkor kell becsekkolnunk. – De hát megígértem neki! Azt mondtam Millie-nek, ma délelőtt meglátogatom! – Mikor? Mikor mondtad ezt neki? Nem emlékszem rá. – Amikor a mentőautóban feküdt! – Eszméletlen volt, aligha emlékezhet rá. – Nem erről van szó! Anyának is azt mondtam, meglátogatjuk Millie-t, szóval biztosan szólt neki. – Ha előbb velem egyeztettél volna, megmondtam volna, hogy lehetetlen. – Hogy egyeztethettem volna veled, amikor ott sem voltál? Jack, kérlek, fordulj vissza, bőven van időnk. Lehet, hogy tizenkettőkor nyit a pult, de sokáig nyitva tart. Nem maradok sokáig, ígérem, csak látni szeretném a húgomat. – Attól tartok, szó sem lehet róla. – Miért vagy ilyen? – kiáltottam. – Tudod, milyen Millie, tudod, hogy nem fogja megérteni, ha nem jelentkezem. – Akkor hívd fel, és közöld vele, hogy tévedtél. Elsírtam magam a tehetetlen dühtől. – Nem tévedtem – zokogtam. – Bőven van időnk, tudod nagyon jól! Jack még sosem látott sírni, és szégyelltem ugyan, hogy a könnyekhez folyamodom, azt reméltem, belátja, mennyire ésszerűtlen. Így amikor a legközelebbi kijáraton letért az autóútról a mellékútra, megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom, abban a hitben, hogy visszafordul. – Köszönöm – mondtam, amikor leállította a kocsit. Újra beindította a motort, és felém fordult. – Figyelj rám, Grace, nagyon figyelj. Ha meg akarod látogatni Millie-t,

megteheted. Kiszállhatsz a kocsiból, és elmehetsz taxival a kórházba. De én a repülőtérre megyek, és ha te a kórházba mész, nem jössz velem Thaiföldre. Ilyen egyszerű. Ráztam a fejem, szememből spriccelt a könny. – Nem hiszek neked – sírtam. – Nem kényszeríthetsz arra, hogy válasszak közted és Millie között, ha szeretsz, nem teheted. – De pontosan ezt teszem. – Hogyan tudnék választani? – Meggyötörten néztem rá. – Mind a kettőtöket szeretem! Bosszúsan sóhajtott. – Elszomorít, hogy ekkora ügyet csinálsz ebből. Pedig egyszerű. Tényleg felrúgnád a házasságunkat, csupán azért, mert nem vagyok hajlandó visszafordulni, hogy meglátogassuk Millie-t, amikor már majdnem a repülőtéren vagyunk? Ilyen keveset jelentek neked? – Nem, dehogy – nyeltem a könnyeimet. – És nem gondolod, hogy igazán nagylelkű voltam a múltban, sosem panaszkodtam, amiért olyan sok időt töltöttünk Millie-vel minden hétvégén? – De igen – feleltem nyomorultan. Elégedetten bólintott. – Szóval mi legyen, Grace? A repülőtér, vagy a kórház? A férjed, vagy a húgod? – Egy kis szünetet tartott. – Én vagy Millie? – Te, Jack – válaszoltam halkan. – Természetesen te. – Helyes. Hol az útleveled? – A retikülömben – motyogtam. – Elkérhetem? Fogtam a táskát, kivettem az útlevelem, átadtam neki. – Köszönöm – csúsztatta a zakója belső zsebébe. Minden további nélkül sebességbe tette a kocsit, és visszahajtott a szervizútról az autópályára. A történtek ellenére nem voltam képes igazán elhinni, hogy nem visz el Millie-hez, azon tűnődtem, hogy amolyan próbatétel lehetett, és mivel őt választottam a húgommal szemben, mégis elvisz a kórházba. Amikor láttam, hogy ismét a repülőtér felé tartunk, kétségbeestem, nemcsak Millie miatt, hanem azért is, mert a fél év alatt, amióta ismertem Jacket, sosem vettem észre jellemének ezt az oldalát. Nem sejtettem, hogy más is tud lenni, mint a világ legkedvesebb, legjózanabb embere. Minden ösztönöm azt súgta, szóljak, hogy álljon meg, engedjen ki, de féltem, mi lesz, ha

megteszem. Amilyen hangulatban volt, elképzelhetőnek véltem, hogy megteszi, amivel fenyegetett, és nélkülem utazik Thaiföldre. És ha valóban, akkor mi lesz velem, velünk, a házasságunkkal? Mire a repülőtérre értünk, rosszul voltam az idegességtől. Amint sorban álltunk a pult előtt, Jack azt tanácsolta, hívjam fel anyát, mondjam meg, hogy nem tudtam bemenni a kórházba, és hozzátette, minél előbb túl leszek rajta, annál jobb lesz mindenkinek. Még mindig nem tudtam mire vélni a viselkedését, de megtettem, és amikor a készülék egyből anya hangpostafiókját kapcsolta, nem tudtam, mérgelődjem, vagy érezzek inkább megkönnyebbülést. Végül úgy véltem, talán jobb, hogy nem tudok beszélni Millie-vel, és üzenetet hagytam, hogy tévedtem a gépünk indulásával kapcsolatban, és nem fogok tudni bemenni. Megkértem anyát, adjon egy puszit a nevemben Millie-nek, majd telefonálok Thaiföldről. Amikor letettem, Jack elmosolyodott, megfogta a kezem, amit az életben először, a legszívesebben elrántottam volna. Amikor a pulthoz értünk, Jack annyira elbűvölően viselkedett a kisasszonnyal, amint elmagyarázta, hogy friss házasok vagyunk, és szörnyen sikerült az esküvőnk, mert a Down-kóros koszorúslány legurult a lépcsőn, és a lábát törte, hogy átettek minket az első osztályra. De ettől sem éreztem jobban magam – ha valami, hát az, hogy Millie szerencsétlenségének felhasználásával szerzett előnyt, felháborított. A régi Jack sosem tett volna ilyet, és a gondolat, hogy a következő két hetet lényegében egy idegennel fogom tölteni, ijesztő volt. Ám a másik lehetőség – közölni Jackkel, hogy nem megyek vele Thaiföldre – szintén megrémített. Miközben átestünk az útlevélvizsgálaton, nem tudtam leküzdeni az érzést, hogy életem legnagyobb hibáját követem el. Még inkább összezavarodtam, amikor a váróban Jack úgy olvasta mellettem az újságot, a vállamat karolva, mint akinek semmi gondja, Elutasítottam a pezsgőt, amellyel kínáltak, azt remélve, Jack megérti, hogy nincs kedvem ünnepelni. Ám ő készségesen elfogadta, szemlátomást nem érzékelte az immár köztünk tátongó szakadékot. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ami köztünk történt, csupán szerelmesek civódása, pillanatnyi botlás a hosszú és boldog házasság útján, de tudtam, hogy súlyosabb. Elkeseredetten próbáltam megérteni, hol történt hiba, ismét végiggondoltam, mi történt az óta, hogy kiléptem a fürdőszobából nem egészen huszonnégy órával korábban, és amikor eszembe jutottak kétségbeesett üzeneteim, amelyeket Jack telefonján hagytam, felvetődött

bennem, hogy én vagyok a hibás. De tudtam, hogy nem, tudtam, hogy Jack a hibás, csak annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam rájönni, miért. Hirtelen arra vágytam, hogy fenn legyek a gépen, és tizennégy órai kényeztetés után jobb hangulatban érkezzem Thaiföldre. Minthogy a váróban sem voltam hajlandó enni, rettenetesen éhes lettem, mire beszálltunk, hiszen nem is reggeliztem. Jack nagyon figyelmes volt, amikor elfoglaltuk a helyünket, gondoskodott róla, hogy meglegyen mindenem, ettől kicsit jobb kedvre derültem. Ahogy kezdtem megnyugodni, éreztem, hogy becsukódik a szemem. – Fáradt vagy? – kérdezte Jack. – Igen – bólintottam. – És nagyon éhes. Ha elaludnék, felkeltenél, ha hozzák a vacsorát? – Természetesen. Még fel sem szállt a gép, már aludtam. Amikor felébredtem, a kabinban sötét volt, és mindenki aludt. Csak Jack volt ébren, az újságját olvasta. Bosszúsan pillantottam rá. – Nem megkértelek, hogy vacsorához ébressz fel? – Úgy gondoltam, jobb, ha nem zavarlak. De ne aggódj, néhány óra múlva felszolgálják a reggelit. – Nem bírok várni néhány órát; tegnap óta nem ettem! – Akkor szólj valamelyik kisasszonynak, majd hoz neked valamit. Csak bámultam rá az elválasztó kartámla fölött. A másik életünkben, mielőtt összeházasodtunk, ő csengetett volna a légikisasszonynak. Hová lett a tökéletes úriember, akinek hittem? Álca volt csupán, figyelmességgel és kedvességgel fedte el a valódi énjét? Magán érezve a tekintetem, leeresztette az újságot. – Ki vagy te, Jack? – kérdeztem halkan. – A férjed – felelte. – A férjed vagyok. – Megfogta a kezem, az ajkához emelte, és megcsókolta. – Jóban és rosszban. Betegségben és egészségben. Amíg a halál el nem választ. – Elengedte a kezem, csengetett, hívta a kisasszonyt. Az rögtön jött. – Hozni tudna valamit a feleségemnek, kérem? Attól tartok, elmulasztotta a vacsorát. – Hogyne, uram – mosolygott a lány. – Tessék – mondta Jack a lány távozása után. – Boldog vagy? – Ismét az újságba temetkezett, én meg örültem, hogy nem látja szememben a szánalomra méltó hála könnyeit. Amikor az étel megjött, gyorsan

befaltam, és mivel nem óhajtottam Jackkel beszélgetni, aludtam szinte addig, amíg meg nem kezdtük a leszállást Bangkokban. Jack ragaszkodott hozzá, hogy a nászút kapcsán mindent ő intézzen, mert azt akarta, hogy meglepetés legyen számomra. Már többször járt Thaiföldön, ismerte a legjobb helyeket, így hát – bár többször erőteljesen céloztam Ko Samuira – nemigen tudtam, valójában hol vagyunk. Némi csalódottságot éreztem, amikor a helyi járatok indulási oldala helyett Jack a taxiállomásra vezetett. Kisvártatva Bangkok központjába értünk, és önkéntelenül felcsigázott a város nyüzsgése, bár a zaj riasztott kissé. Amikor a taxi lassított az Arany Templomnak nevezett szálloda előtt, örülni kezdtem, mert szebb hotelt még sosem láttam. Ám ahelyett, hogy megállt volna, a taxi továbbhaladt, majd megállt egy jó, de kevésbé fényűző szálloda előtt, vagy háromszáz méternyivel odább. Az előcsarnok mutatósabb volt a homlokzatnál, de amikor felmentünk, a fürdőszoba olyan kicsi volt, hogy Jack nem is tudta volna használni a zuhanyt, és arra számítottam, nyomban sarkon fordulunk, és elmegyünk. – Tökéletes – mondta, levette a zakóját, és beakasztotta a szekrénybe. – Ez pont jó lesz. – Jack, nem gondolhatod komolyan – néztem körül. – Ennél azért jobban állunk. – Ideje felébredned, Grace. Olyan komolyan nézett rám, hogy belém hasított, vajon miért nem jutott eddig eszembe, hogy talán elvesztette az állását, és amint erre gondoltam, úgy véltem, ez teljes mértékben megmagyarázza, miért változott meg a viselkedése. Ha valamikor péntek este mondták meg, száguldottak a gondolataim, valószínűleg visszament szombaton az irodába, hogy tisztázni próbálja a társaival, mielőtt elindulunk nászútra, Persze hogy nem akarta elárulni nekem az esküvő alatt, persze hogy az én látogatásom Millie-nél csekélység volt ahhoz képest, amin ő ment keresztül! Nem csoda, hogy várni akart, amíg Thaiföldre érünk, hogy elmondja, mi történt, nyilván olcsóbbra cserélte a szállodafoglalásunkat, én pedig felkészültem rá, hogy beismeri: nem tudta megtartani az állását. – Mi történt? – kérdeztem. – Attól tartok, az álomnak vége. – Nem számít – mondtam biztatón, győzködve magam, hogy ennél jobb nem is történhetett velünk. – Megleszünk. – Hogy érted?

– Hát biztos vagyok benne, hogy találsz másik munkahelyet – vagy, ha nem, egyedül is folytathatod, ha akarod. És ha tényleg rosszul állunk, én is visszamehetek dolgozni. A régi állásomat nem fogom visszakapni, de biztos vagyok benne, hogy valamilyen munkát adnak. Mosolyogva nézett rám. – Nem veszítettem el az állásomat, Grace. Döbbenten bámultam rá. – Akkor mi ez az egész? Bánatosan csóválta a fejét. – Millie-t kellett volna választanod, de tényleg. Hideg futott végig a hátamon. – Mi folyik itt? – próbáltam higgadtan kérdezni. – Miért viselkedsz így? – Megértetted végre, hogy mit tettél, hogy eladtad nekem a lelked? És persze Millie-ét is. – Szünetet tartott. – Különösen Millie-ét. – Hagyd abba! – kiáltottam rá. – Ne szórakozz velem! – Nem szórakozom. – Nyugodt hangjától megrettentem. A tekintetem körbeszáguldott, öntudatlanul kiutat kerestem. – Késő – közölte, látva az arcom. – Túlságosan késő. – Nem értem – nyeltem a könnyeimet. – Mit akarsz? – Pontosan azt, amim van – téged és Millie-t. – Millie nem a tiéd, és nem vagyok a tiéd én sem. – Felkaptam a kézitáskám, dühösen néztem rá. – Visszamegyek Londonba. Az ajtóig engedett. – Grace? Lassan fordultam meg, mert nem tudtam, hogyan reagáljak majd arra, amit mondani fog, hiszen csakis azt mondhatja, hogy ostoba tréfa az egész. Azt sem akarta, hogy lássa, mennyire megkönnyebbültem, mert nem tudtam elviselni a gondolatot, mi történt volna, ha enged kilépni az ajtón. – Mi az? – kérdeztem hűvösen. A zsebébe nyúlt, elővette az útlevelem. – Nem felejtettél el valamit? – A hüvelyk- és a mutatóujja között tartva, meglóbálta az orrom előtt. – Enélkül nem mehetsz vissza Angliába, tudod. Tulajdonképpen sehová se mehetsz nélküle. Nyújtottam érte a kezem. – Add ide, kérlek. – Nem.

– Add ide az útlevelem, Jack! Komolyan! – Ha odaadnám is, hogy jutnál el a repülőtérre pénz nélkül? – Van pénzem – mondtam fensőbbségesen, mert indulás előtt vettem thai bátot. – És hitelkártyám is. – Nincs – csóválta sajnálkozva a fejét –, nincs. Már nincs. Kinyitottam a retikülöm, és láttam, hogy hiányzik az erszényem és a mobilom. – Hol a pénztárcám és a telefonom? Mit csináltál velük? – A kézitáskájára vetettem magam, abban kerestem őket. – Ott nincsenek – kuncogott. – Csak az idődet vesztegeted. – Komolyan azt hiszed, hogy fogolyként tarthatsz itt? Hogy nem tudok elmenekülni, ha akarok? – Itt jön a képbe Millie – mondta komolyan. Kirázott a hideg. – Hogy érted? – Fogalmazzunk így: szerinted mi fog történni vele, ha nem fizetem tovább az intézetét? Talán elmegyógyintézetbe kerül? – Majd fizetem én – elegendő pénzem van a házam eladásából. – Azt átutaltad nekem, emlékszel, hogy új bútort vegyek az új házunkba, amit meg is tettem. Ami maradt, nos – az az enyém. Nincs pénzed, Grace, egyáltalán nincs. – Akkor visszamegyek dolgozni. És perelni foglak a pénzért – tettem hozzá szenvedélyesen. – Szó sincs róla. Kezdjük azzal, hogy nem mész vissza dolgozni. – Nem akadályozhatod meg. – Dehogynem. – Hogyan? Ez a huszonegyedik század, Jack. Ha mindez igaz, és nem valami beteges tréfa, komolyan azt hiszed, hogy a feleséged maradok? – Igen, mert nincs más választásod. Ülj le, elmagyarázom. – Nem érdekel. Add vissza az útlevelem és annyi pénzt, hogy visszamehessek Angliába, és fogjuk fel az egészet szörnyű hibának. Te maradhatsz, ha akarsz, és amikor hazaérkezel, majd elmondjuk mindenkinek, rájöttünk, hogy nem működik, és elválunk. – Nagylelkű ajánlat. – Elgondolkodott, én meg visszafojtott lélegzettel vártam. – Csak az a bibi, hogy én nem hibázom. Sosem hibáztam, és nem is fogok. – Kérlek, Jack – könyörögtem. – Engedj elmenni.

– Megmondom, mit fogok tenni. Ha leülsz, mindent elmagyarázok, ahogy ígértem. Azután pedig, miután meghallgattál, ha még mindig menni akarsz, elengedlek. – Megígéred? – Szavamat adom. Gyorsan mérlegeltem a lehetőségeimet, és amikor rájöttem, hogy nincsenek, leültem az ágy szélére, minél messzebb Jacktől. – Hadd halljam. Bólintott. – De mielőtt belevágok, hogy megértsd, mennyire komolyan beszélek, elárulok egy titkot. Gyanakodva néztem rá. – Mi az? Közelebb hajolt, az ajkán mosoly játszott. – Nincs házvezetőnő – súgta.

Jelen Amikor visszaérünk a házba a Diane-nel és Estherrel elköltött ebéd után, a szobámba megyek, mint mindig. Hallom a zár kattanását az ajtón, és pár perccel később a zümmögést, amint a redőnyök leereszkednek; újabb óvintézkedés arra a valószínűtlen esetre, ha valahogy kijutnék a zárt ajtón, és lemennék a lépcsőn az előszobába. A fülem ráhangolódott a legfinomabb neszekre is – mert nincs semmi más, se zene, se televízió, hogy stimulálja –, így meghallom, hogy nyílik a hátsó kapu, és autó gördül végig a murván. Nem félek annyira a távozásától, mint normális körülmények között, mert ma ettem. Egyszer három napig nem jött haza, a végén már megettem volna a fürdőszobában a szappant is. Körülnézek a szobában, amely az utóbbi fél évben az otthonom. Nincs sok látnivaló: egy ágy, egy zárt ablak és még egy ajtó. Kis fürdőszobába nyílik, ez az egyetlen kapu egy másik világba, amelynek egy zuhanyozó, egy mosdó és egy vécé, egy kis szappandarabka meg egy törülköző minden ékessége. Bár jól ismerem a két helyiség minden egyes négyzetcentiméterét, állandóan fürkészem őket, hátha nem vettem észre valamit, ami az életemet elviselhetőbbé tenné, egy szög, amellyel belekarcolhatnám bajomat az ágy fájába, vagy legalább jelet hagyhatnék, ha hirtelen eltűnnék. De semmi sincs. Jack különben sem halált szán nekem. Amit kitervelt, sokkal kifinomultabb, és amikor arra gondolok, mi következik, mindig szenvedélyesen imádkozom, hogy haljon meg autóbalesetben a munkából hazafelé, ha nem ma éjjel, legalábbis június előtt, amikor is Millie majd hozzánk költözik. Mert az után már késő lesz. Nincsenek könyvek, nincs papír, nincs toll, hogy lekösse a figyelmem. Az időben felfüggesztve, az emberiség passzív részeként töltöm a napjaimat. Legalábbis Jack ezt látja. Valójában állandóan egy aprócska lehetőségre várok, mert biztosan lesz – hiszen ha nem hinnék ebben, hogyan tudnám elviselni? Hogyan bírnám a rejtvényt, amellyé az életem vált? Majdnem azt hittem, ma jött el a lehetőség, ami visszagondolva nagy ostobaság volt részemről. Hogy képzelhettem, hogy Jack elenged egyedül ebédelni, ahol lehetőségem nyílna megszökni tőle? Egyszerűen még sosem vitt el végig, csak játszadozott a csalóka elképzeléseimmel. Egyszer, amikor azt hazudtam Diane-nek, hogy elfelejtettem vele az

ebédet, elindult velem az étterem felé, ám félúton visszafordult, és jót nevetett, amikor meglátszott az arcomon a csalódottság, hogy ugrott a menekülés lehetősége. Gyakran gondolok arra, hogy megölöm, de nem tudom. Először is, nincsenek hozzá eszközeim. Nem férek se gyógyszerhez, se késhez, se a pusztítás semmiféle más eszközéhez, mert minden szempontból ellenőriz. Ha kérek egy aszpirint fejfájásra, és hajlandó hozni, megvárja, amíg lenyelem, így nem tudom eldugni sehová, és apránként, fejfájásról fejfájásra összegyűjteni annyit, hogy megmérgezzem vele. Amikor ennivalót hoz, mindig műanyag tányéron, műanyag evőeszközökkel, műanyag pohárral hozza. Amikor főzök a vendégeknek, állandóan ott van, és figyeli, hogy visszateszem-e a késeket a helyükre, nehogy elrejtsek egyet a testemen, és felhasználjam ellene a megfelelő pillanatban. Vagy ő darabolja fel azt, amire szükségem van. Különben is, mi értelme lenne megölnöm? Ha börtönbe kerülnék vagy előzetes letartóztatásba, mi lenne Millie-vel? Bár azelőtt nem voltam ennyire passzív. Mielőtt megértettem a helyzetem teljes reménytelenségét, nagyon is találékonyan próbáltam elszökni tőle. Végül azonban nem érte meg; minden esetben túlságosan nagy árat fizettem érte. Felállok az ágyról, ahol ültem, kinézek az ablakon át a kertre odalenn. A rácsok olyan közel vannak egymáshoz, hogy hiábavaló lenne kitörni az üveget azt remélve, hogy átfurakodhatom közöttük, és semmi esélyem olyan eszközt találni, amellyel szétfeszíthetném őket. De ha valamilyen csoda folytán találnék is valamit azoknak a ritka alkalmaknak egyikén, amikor kienged a házból, akkor sem tudnám magamhoz venni, mert Jack mindig velem van. Ő az őrzőm, a felügyelőm, a foglárom. Sehová nem mehetek nélküle, még a mosdóba sem az étteremben. Jack azt hiszi, ha csupán két másodpercre szem elől tévesztene, élnék az alkalommal, hogy beszéljek valakinek a helyzetemről, hogy segítséget kérjek, hogy elmeneküljek. De nem tenném, már nem, hacsak nem lennék száz százalékig biztos benne, hogy hisznek nekem, mert Millie-re is kell gondolnom. Ő az oka annak, hogy nem kiáltok segítségért az utcán, az étteremben – ő és az a tény, hogy Jack sokkal szavahihetőbb nálam. Egyszer megpróbáltam, és bolondnak néztek, miközben Jackkel együtt éreztek, amiért el kell viselnie összefüggéstelen őrjöngéseimet. A szobámban nincs óra, karórám sincs, de már eléggé jól meg tudom becsülni az időt. Télen könnyebb, amikor korán sötétedik, de nyáron nem

vagyok tisztában a pontos idővel, amikor Jack hazajön a munkából – lehetséges bármikor hét és tíz között. Bármilyen furcsán hangzik, mindig megnyugtat a hazatérésének hangja. Amióta egyszer nem jött meg három napig, félek, hogy éhen halok. Azért tette, hogy megleckéztessen. Amit megtanultam Jackről, az, hogy minden, amit tesz, és amit mond az utolsó pontig kiszámított. Büszke rá, hogy mindig az igazat mondja, és élvezi, hogy egyedül én értem, mi van a szavai mögött. Amit a legutóbbi vacsorán mondott, hogy ha Millie hozzánk költözik, az új dimenziót ad majd az életünknek, tipikus példája kétértelmű megnyilatkozásainak. Az a megjegyzése, hogy a tudat, hogy bármit megtennék Millie-ért ébresztette rá, hogy én vagyok az a nő, akit egész életében keresett, a másik. Ma este becslésem szerint nyolc óra tájban jött haza. Hallom nyílni az ajtót, majd becsukódni mögötte, lépteit az előszobában, a csörrenést, amikor a kulcsait az asztalra dobja. Elképzelem, ahogy kiveszi a zsebéből a telefonját, és pár másodperc múlva hallom, ahogy leteszi a kulcscsomó mellé. Szünet, majd a gardrób ajtajának nyílása, amikor beakasztja a zakóját. Eléggé ismerem, hogy tudjam, egyenesen a konyhába megy, és tölt magának egy whiskyt, de csak azért tudom, mert közvetlenül a konyha fölött vagyok, és megtanultam megkülönböztetni azokat a hangokat, amelyek estéjének kezdetét jelzik. És valóban, vagy egy perccel később – talán közben átnézte a postát – hallom bemenni a konyhába, nyitni a szekrény ajtaját, kivenni egy poharat, becsukni a szekrényajtót, odamenni a hűtőhöz, kinyitni az ajtaját, kihúzni a fiókot, kivenni a jégkockatartót, meghajlítani, hogy a kockák kilazuljanak, két kockát egymás után a pohárba ejteni. Hallom, hogy kinyitja a csapot, újratölti a tartót, visszateszi a fiókba, betolja a fiókot, becsukja az ajtót, felveszi az oldalt álló whiskysüveget, lecsavarja a kupakot, tölt egy ujjnyi whiskyt a pohárba, visszateszi a kupakot, meglötyköli a pohárban a jégkockákat. Azt nem hallom, amikor az első kortyot issza, de elképzelem, mert eltelik néhány másodperc, amíg visszafelé indul a konyaajtóhoz, ki az előszobába, be a dolgozószobába. Elképzelhető, hogy az este folyamán felhoz nekem valami ennivalót, de mivel ebédeltem, nem zavar az sem, ha nem. Nincs rendszeresség az étkeztetésemben. Megesik, hogy kapok enni reggel, máskor este, vagy egyáltalán nem. Ha reggelit hoz, lehet gabonapehely és egy pohár gyümölcslé vagy egy darab gyümölcs és víz.

Este kaphatok háromfogásos menüt és egy pohár bort vagy egy szendvicset meg egy kis tejet. Jack tudja, hogy a rendszerességnél nincs megnyugtatóbb, ezért teljes mértékben megtagadja tőlem. Bár nem tudja, ezzel szívességet tesz nekem. Rendszer nélkül nem válok apatikussá, gondolkodásra képtelenné. Márpedig muszáj gondolkodnom. Borzalmas függni valakitől a létezés legalapvetőbb dolgaiban is, bár hála parányi fürdőszobám csapjának, szomjan halni nem fogok. Viszont belehalhatok az unalomba, mert semmi nem könnyíti meg a végtelenségig rám váró üres napokat. A vacsorák, amelyektől eleinte annyira rettegtem, most örvendetes változatosságot jelentenek. Még a kihívást is élvezem, hogy Jack egyre nagyobb követelésekkel áll elő a vendégeknek felszolgálandó fogásokkal kapcsolatban, mert amikor diadalmaskodom, ahogy a múlt szombaton, a siker íze elviselhetőbbé teszi a létezésem. Ilyen az életem. Talán fél órával a hazatérése után hallom a lépteit a lépcsőn, majd a pihenőn. A zárban fordul a kulcs. Nyílik az ajtó, ott áll az én jóképű, pszichopata férjem. Reménykedve pillantok a kezére, de nincs nála tálca. – E-mailt kaptunk Millie iskolájától, hogy beszélni akarnak velünk. – Néz egy ideig. – Kíváncsi vagyok, miről akarnak velünk beszélni. Érzem, hogy megdermedek. – Fogalmam sincs – mondom, és örülök, hogy nem látja, milyen hevesen dobog a szívem. – Hát akkor odamegyünk, és megtudakoljuk, nemde? Janice nyilván közölte Mrs. Goodrich-csel, hogy vasárnap ismét látogatni szeretnénk, és azt javasolta, menjünk kicsit korábban, hogy elcseveghessünk. – Szünet. – Remélem, minden rendben. – Biztos vagyok benne – felelem nyugodtabban, mint amilyen vagyok. – Ajánlom is. Távozik, bezárja maga mögött az ajtót. Bár örülök Mrs. Goodrich emailjének, mert azt jelenti, hogy ismét láthatom Millie-t, elfog a nyugtalanság. Azelőtt sosem hívtak be minket az iskolába. Millie tudja, hogy semmit sem szabad mondania, de néha elbizonytalanodom, valóban érti-e. Sejtelme sincs, mennyi forog kockán, mert hogyan is mondhattam volna el neki. Kényszert éreztem, hogy megoldást találjak a rémálomra, amelynek csapdájába estünk – amelybe engedtem, hogy beleessünk –, ezért mélyeket lélegeztem, nehogy úrrá legyen rajtam a pánik. Majdnem négy hónapom

van, emlékeztettem magam, négy hónapom, hogy megtaláljam a lehetőséget, hogy Millie meg én kijussunk a csapdából egyedül, mert nincs senki, aki segíthetne. Azok az emberek, akik talán képesek lennének rá – mert valami ősi anyai vagy apai ösztön megsúgná nekik, hogy bajban vagyok –, már a világ túloldalán vannak, mert Jack arra bátorította őket, hogy a szándékozottnál is gyorsabban oda költözzenek. Jack olyan okos, olyan nagyon okos. Amit valaha is mondtam neki, mindent felhasznált ellenem. Bárcsak ne beszéltem volna neki arról, mennyire elszörnyedtek a szüleim, amikor Millie megszületett. Vagy hogy hogyan számolták a napokat, amíg teljesítem az ígéretem, és Millie hozzám költözik, hogy ők végre Új-Zélandra költözhessenek. Ez lehetővé tette, hogy Jack rájátsszon a félelmükre, hogy valamiképpen visszavonom az ígéretemet, és nekik kell gondoskodniuk Millie-ről. Amikor arra kért, vigyem el a szüleimhez, nem azért tette, hogy megkérje apámtól a kezem, hanem hogy azt mesélje neki, azt említettem, hogy Millie velük költözik Új-Zélandra, mert férjhez akarok menni, és gyerekeket akarok. Amikor apa kis híján belehalt a sokkba, Jack javasolta, hogy minél előbb vándoroljanak ki, vagyis gyakorlatilag eltüntette azokat, akik talán segíthettek volna rajtam. Leülök az ágyra, tűnődöm, hogyan fogom tölteni az este további részét meg az éjszakát. Elaludni nem fogok, amikor nyakamon a találkozó Mrs. Goodrich-csel. Objektíven nézve, tökéletes alkalom lenne kibökni az igazat, hogy Jack fogságban tart, hogy hatalmas veszélyt jelent Millie számára, a segítségét kérni, hogy hívja a rendőrséget. De már jártam ott, már megtettem, és a saját káromon tanultam meg, hogy Jack ebben a pillanatban is a bukásomat tervezi, hacsak egy rossz lélegzetet is vennék a találkozó alatt. Nemcsak megalázna, és a mostaninál is komiszabb helyzetbe kerülnék, de Jack bosszút is állna. Magam elé tartom a kezem, és remegése, amelyen nem tudok uralkodni, elárulja, amit csak mostanában kezdtem sejteni, de Jack mindvégig tudott – hogy a félelem az elrettentés legjobb eszköze.

Múlt – Hogy érted? – kérdeztem az ágy szélén ülve szállodai szobánkban, miközben azon törtem a fejem, hogy amikor lehetőséget adott a választásra, hogy bemenjek Millie-hez a kórházba, vagy vele jöjjek Thaiföldre, mindazok ellenére, ami az esküvő óta történt, miért hittem azt, hogy jó ember. – Ahogy mondtam: nincs házvezetőnő. Sóhajtottam, fáradt voltam a szószaporításhoz. – Mit akarsz elmondani nekem? – Egy történetet. Egy történetet egy kisfiúról. Hallani akarod? – Ha ez kell ahhoz, hogy elengedj, hallani akarom. – Helyes. – Odahúzta a szobában lévő, egyetlen széket, leült velem szemben. – Volt egyszer egy kisfiú, aki egy innen nagyon messze lévő országban élt az anyjával meg az apjával. Amikor nagyon kicsi volt, a fiú félt az erős és hatalmas apjától, és szerette az anyját. De amikor rájött, hogy az anyja gyönge és haszontalan, és képtelen megvédeni őt az apjától, a fiú kezdte megvetni az anyját, és örült a szemében megjelenő rémületnek, amikor az apa lerángatta a pincébe, hogy bezárja a patkányok közé. A tudattól, hogy az apa ilyen rémületet képes kelteni egy másik emberi lényben, a fiú csodálni kezdte és próbálta felülmúlni az apját. Az anyja sikoltozása a padlódeszka alatt hamarosan muzsika lett a fülének, és rettegésének szaga a legfinomabb parfüm. Mindez olyan hatással volt rá, hogy vágyta, így amikor az apa rábízta a házat, a fiú vitte le az anyját a pincébe, és irgalomért könyörgése csak felizgatta. És később, ahogy beitta az anya félelmének hangjait, és belélegezte a szagát, azt kívánta, bárcsak örökké ott tarthatná. Egy éjjel, amikor a fiú nagyjából tizenhárom éves volt, az anyának sikerült kiszöknie a pincéből, amíg az apa kinn dolgozott a nekik juttatott parcellán. De a fiú tudta, ha az anya elmegy, soha többé nem fogja hallani félelmének hangjait, hát megütötte, hogy el ne menjen. És amikor sikoltott, ismét megütötte. És újra. És minél jobban sikoltozott, annál inkább ütlegelte, és érezte, hogy képtelen abbahagyni, még akkor is, amikor az anya már elterült a földön. És amikor a fiú lenézett az anya véres, szétvert arcára, azt gondolta, sosem volt szebb. Az apa visszajött az anya sikoltozására, és lerángatta róla a fiút. De

elkésett, mert az anya már halott volt. Az apa dühbe gurult, és megütötte a fiút, ám az visszaütött. Amikor kijöttek a rendőrök, a fiú azt mondta nekik, hogy az apja megölte az anyját, ő pedig védelmezni próbálta. Így az apa börtönbe került, a fiú pedig örült. És a fiú idősebb lett, és vágyakozni kezdett valakire, aki csak az övé, akiben félelmet ébreszthet, amikor csak akar, akit elrejthet, aki senkinek nem fog hiányozni. Tudta, hogy nem lesz könnyű ilyen személyt találnia, de szentül hitte, ha nagyon keres, találni fog. És amíg keresgélt, tudod-e, mit tett, hogy kielégítse a vágyait? Némán ráztam a fejem. – Ügyvéd lett, akinek a családon belüli erőszak a szakterülete. És tudode, mit tett azután? – Hozzám hajolt, a fülembe súgta. – Feleségül vett téged, Grace. Alig kaptam levegőt. Amíg beszélt, nem akartam elhinni, hogy ő a történetbeli fiú, de ekkor rettenetesen remegni kezdtem. Forogni kezdett velem a szoba, ő pedig kinyújtotta a lábát, és elégedett képet vágott. – Mondd csak, élvezted a történetet? – Nem – válaszoltam remegő hangon. – De végighallgattam. És most elmehetek? – Próbáltam felállni, de visszalökött. – Attól tartok, nem. Sírtam a félelemtől. – Megígérted. – Valóban? – Kérlek. Könyörgök, engedj el. Nem mondom el senkinek, ígérem. – Dehogynem. Ráztam a fejem. – Nem, soha. Egy rövid ideig hallgatott, mintha fontolgatná. – A helyzet az, Grace, hogy nem engedhetlek el, mert szükségem van rád. – Látva a szememben a rettegést, mellém kuporodott, és az orrán szívta be a levegőt. – Tökéletes – pihegte. Ahogy ezt mondta, megrémített, és elhúzódtam tőle. – Ne aggódj, nem foglak bántani – cirógatta meg az arcom. – Nem ezért vagy itt. De térjünk vissza a történethez! Szóval, amíg arra vártam, hogy találjak valakit, aki csak az enyém, magamra öltöttem a tiszteletreméltóság álcáját. Először tökéletes nevet kerestem, így esett a választásom az Angelre. Megfordult a fejemben, hogy Gábriel arkangyalról nevezem el

magam, de az talán túlzás lett volna, gondolkodtam, kutatásokat végeztem, megtudtam, hogy a filmekben a jó embereket gyakran nevezik Jacknek, és tessék! Megszületett Jack Angel. Aztán találtam magamnak tökéletes munkát. – Gunyoros mosollyal csóválta a fejét. – A dolog iróniája állandó ámulatban tart – Jack Angel, a bántalmazott nők védelmezője. De szükségem volt tökéletes életre is – amikor egy férfi negyvenéves lesz, és sehol egy feleség, a körülötte lévők kérdéseket kezdenek feltenni – hát képzelheted, mit éreztem, amikor megláttalak Millie-vel a parkban, a tökéletes feleségem, és a… – Soha! – sziszegtem. – Soha nem leszek a tökéletes feleséged. Ha azt hiszed, a feleséged maradok azok után, amit elmondtál, hogy gyereket szülök neked… Hangosan felnevetett. – Gyereket! Tudod-e, mi volt életemben a legnehezebb? Nem megölni anyámat, vagy börtönbe juttatni apámat – mindkettő könnyű, sőt élvezetes volt. Nem, életemben a legnehezebb dolog a közösülés volt veled. Hogy nem sejtetted, hogy nem láttál át a kifogásaimon? Hogy nem jöttél rá, hogy amikor végül lefeküdtem veled, megerőltetőnek találtam, undorítónak, természetellenesnek? Ezért tűntem el tegnap éjjel. Tudtam, számítasz rá, hogy közösülünk – elvégre nászéjszakánk volt –, és a gondolatot, hogy a látszat kedvéért végig kell csinálnom, nem bírtam elviselni. Szóval értsd meg, nem akarok tőled gyereket. Amikor kérdezősködni kezdenek, közöljük, hogy gondjaink vannak, és azután udvariasságból már nem fognak kérdezősködni. Szükségem van rá, hogy a feleségem légy, de csak névleg. Nem te vagy a jutalmam, Grace, hanem Millie. Döbbenten meredtem rá. – Millie? – Igen, Millie. Tökéletesen megfelel az igényeimnek. Még tizenhat hónap, és az enyém lesz, és végre megkapom, amit oly sokáig megtagadtam magamtól. Rajtad kívül soha, senkinek nem fog hiányozni. Nem mintha szándékomban állna megölni – azt a hibát már elkövettem egyszer. Felugrottam. – Valóban azt hiszed, hagyom, hogy Millie-nek egyetlen haja szála is meggörbüljön? – Ha igazán akarnám, tényleg azt hiszed, képes lennél megakadályozni?

– Az ajtó felé szaladtam. – Zárva – vetette oda unottan. – Segítség! – vertem ököllel az ajtót. – Segítség! – Ha még egyszer ezt teszed, soha többé nem látod Millie-t – förmedt rám. – Gyere ide, és ülj le. Magamon kívül a félelemtől, továbbpüföltem az ajtót, és segítségért kiáltoztam. – Figyelmeztetlek, Grace. Megmondtam, hogy Millie-t elmegyógyintézetbe tudom dugni. Tudod-e, milyen könnyen elintézem? – Csettintett az ujjaival. – Ilyen gyorsan. Szembefordultam vele. – A szüleim sosem engednék! – Valóban el tudod képzelni, hogy kellemes kis új-zélandi fészkükből a segítségére sietnek, és újra magukhoz veszik? Nem gondolom. Millie-t senki sem mentheti meg, még te sem, Grace. – Én vagyok a hivatalos gyámja! – kiáltottam. – Ahogy én is, és nekem papírom is van róla. – Sosem hagynám, hogy elvigyék! – És mi van, ha kiderül, hogy te sem vagy épeszű? Mint a férjed, én leszek felelős mindkettőtökért, és azt teszem, amit akarok. – Az ajtóra mutatott. – Parancsolj, üsd csak az ajtót, kiabálj segítségért. Ez fogja szolgáltatni az alapot ahhoz, hogy őrültnek tartsanak. – Az őrült te vagy – sziszegtem. – Nyilvánvaló. – Felállt, az éjjeliszekrényen lévő telefonhoz ment, kihúzta a dugóját, bicskát vett elő, és elvágta a zsinórt. – Adok neked egy kis időt, hogy átgondold, amit mondtam, és amikor visszajövök, megint beszélünk. Gyere, ülj le az ágyra. – Nem. – Ne fárassz. – Nem tarthatsz itt bezárva! Odajött hozzám. – Nem akarom, hogy bántanom kelljen, annál az egyszerű oknál fogva, mert nem biztos, hogy abba tudom hagyni. De megteszem, ha kell. – Felemelte a karját, mintha meg akarna ütni, én pedig hátrahőköltem. – És ha meghalsz, mi lesz Millie-vel? Éreztem a két kezét a vállamon, megdermedtem, mert azt hittem, megszorítja a torkom. Ehelyett durván az ágyhoz taszigált, és lenyomott. Elöntött a megkönnyebbülés, hogy nem fojtott meg, hogy még élek, ám a

nyíló ajtó zajára felugrottam az ágyról. De mielőtt odaértem volna, kisurrant, és bezárta maga mögött az ajtót. Ismét dörömbölni kezdtem, és kiabáltam, hogy engedjen ki. Ahogy hallottam távolodó lépteit, újra meg újra segítségért kiabáltam. De nem jött senki, én meg kétségbeesetten a földre omlottam, és sírtam. Időbe telt, amíg összeszedtem magam. Felálltam, és az erkélyre nyíló tolóajtóhoz mentem, de bárhogy rángattam, nem nyílt ki. A nyakamat nyújtogatva lestem az erkélyen túlra, de csupán a kék eget és néhány háztetőt láttam. A szobánk a hatodikon volt, egy hosszú folyosó végén, ami azt jelentette, hogy az egyik oldalon nem helyezkedett el másik szoba. A másik falhoz mentem, többször erősen kopogtam, ám amikor nem jött válasz, rájöttem, hogy a legtöbben városnézésen lehetnek, mert délután van. Valamit tennem kellett, így elővettem a bőröndöket, és átkutattam őket, hátha találok valamit, aminek a segítségével kijuthatok a szobából. De nem volt semmi. A csipeszem és a körömollóm eltűnt. Nem tudom, hogy vehette ki őket Jack a piperetáskámból anélkül, hogy láttam volna, amikor az a bőröndben volt, csak feltételeztem, hogy még akkor tehette, mielőtt elhagytuk Angliát, valószínűleg, amikor a szállodai fürdőszobában tartózkodtam. Újra könny szökött a szemembe, amikor arra gondoltam, hogy nem egészen huszonnégy órával korábban úgy vártam a házaséletet, hogy sejtelmem sem volt a rám váró szörnyűségre. Leküzdve az egyre jobban elhatalmasodó pánikot, kényszerítettem magam, hogy józanul átgondoljam, mit tehetnék. Amíg vissza nem tér valaki a szomszédos szobába, semmi értelme kopogással próbálkoznom. Gondoltam arra is, hogy kidugok egy cédulát az ajtó alatt, hátha a folyosóról észreveszi valaki, és lesz annyira kíváncsi, hogy elolvassa. Csakhogy a táskámból eltűnt a toll, ahogy a szemceruzám és a rúzsom is. Jack megelőzte minden várható lépésem. Idegesen átkutattam a szobát, hátha találok valamit, ami segíthet. De nem volt semmi. Legyőzötten ültem le az ágyra. Ha nem hallottam volna más szobák ajtaját nyílni és csukódni a szállodában, azt hittem volna, elhagyatott, de bármennyire vigasztalók voltak is ezek a neszek, a zavarodottságom ijesztő volt. Alig tudtam elhinni, hogy ami velem történik, az valóságos, és megfordult a fejemben, hogy valamiféle beteges televíziós műsorba kerültem, ahol az embereket borzalmas helyzetbe taszítják, és a világ figyeli, hogyan másznak ki belőle.

A gondolattól, hogy magamat látom a képernyőn, és sok millió ember néz, képessé váltam kicsit kívülről nézni, milyen lehetőségeim vannak. Tudtam, ha a szörnyű történetre gondolok, amelyet Jack előadott, nem sikerül megőriznem viszonylagos nyugalmam. Ezért inkább végigdőltem az ágyon, és azon törtem a fejem, mit fogok tenni, amikor Jack visszajön, mit fogok mondani, hogy fogok viselkedni. Éreztem, hogy elalszom, és próbáltam küzdeni ellene, de amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már sötét volt, ebből rájöttem, hogy bizonyos időt átaludtam. A nyüzsgő éjszakai élet zaja az utcán elárulta, hogy este van, felkeltem és az ajtóhoz mentem. Nem tudom, miért – talán mert még félálomban voltam –, ösztönösen elfordítottam a gombot. Amikor rájöttem, hogy könnyen nyílik, és az ajtó nincs zárva, úgy megdöbbentem, hogy hirtelenjében reagálni sem tudtam. Ahogy ott álltam, és tépelődtem, visszaemlékeztem, hogy valójában nem hallottam, amikor Jack bezárta az ajtót. Csak feltételeztem, ezért meg sem próbáltam kinyitni. Nem is mondta, jöttem rá, hogy bezár; ezt csak én gondoltam. Amikor eszembe jutott, hogy rémületemben hogyan vertem az ajtót, kopogtam a falon, ostobának éreztem és szégyelltem magam, elképzeltem, hogy Jack kinevetett, amikor elment. A harag könnyei csípték a szemem. Mérgesen pislogtam, és emlékeztettem magam, hogy mivel az útlevelem meg a tárcám Jacknél van, gyakorlatilag mégis fogoly vagyok. De a szobát legalább elhagyhatom. Halkan kinyitottam az ajtót, attól tartottam, hogy Jack ütésre készen áll a folyosón, és minden bátorságom összeszedve, kinéztem. Nem láttam senkit, így visszaléptem a szobába, felvettem a cipőm, fogtam a kézitáskám, és kisiettem. Amint a lift felé szaladtam, eszembe jutott, hogy megeshet, hogy szétnyílik a liftajtó, és Jack áll előttem, ezért inkább a lépcsőt választottam. Rohantam a lépcsőn lefelé, alig hittem el, hogy becses órákat vesztegettem el azért, mert azt hittem, zárva az ajtó. Amikor az előcsarnokban megláttam a nyüzsgést, hihetetlenül megkönnyebbültem. Mély levegőt vettem, összekaptam magam, és a recepcióhoz siettem, ahol alig néhány órával korábban bejelentkeztünk Jackkel. Örültem, hogy vége a rémálomnak. – Jó estét, segíthetek? – A pult mögött álló fiatal nő rám mosolygott. – Igen, kérném szépen. Telefonálni szeretnék a brit követségre – igyekeztem higgadtan beszélni. – Vissza kell jutnom Angliába, de

elvesztettem az útlevelem és a pénzem. – Jaj, nagyon sajnálom. – A fiatal nő együtt érzőn nézett rám. – Kérhetném a szobaszámát? – Attól tartok, nem tudom, de a hatodikon van. A nevem Grace Angel, és ma délután jelentkeztünk be a férjemmel. – 601-es szoba – állapította meg a számítógép képernyőjéről. – Megkérdezhetem, hol vesztette el az útlevelét? A repülőtéren? – Nem, itt volt a szállodában – nevettem hideglelősen. – Tulajdonképpen nem vesztettem el, a férjem vette el a pénztárcámmal együtt, és most nem tudok visszamenni Angliába. – Esengve néztem a lányra. – Nagy szükségem van a segítségére. – Hol a férje, Mrs. Angel? – Nem tudom. – Szerettem volna azt mondani neki, hogy bezárt a szobába, de idejében észbe kaptam, hiszen csak hittem, hogy bezárt. – Távozott néhány órája, magával vitte az útlevelem és a pénzem. Nézze, ha szépen kérem, felhívná nekem a brit követséget? – Várjon pár percig, amíg beszélek a főnökömmel. – Bátorítón rám mosolygott, és odament egy pár lépésnyire álló férfihoz. Miközben beszélt hozzá, a férfi bágyadtan rám mosolygott, én pedig rájöttem, mennyire ápolatlannak látszom, és bántam, hogy nem vettem másikat gyűrött utazóruhám helyett. A férfi bólogatott, miközben figyelt, biztatón rám mosolygott, felvette a telefont, tárcsázni kezdett. – Foglaljon helyet talán, amíg tisztázzuk a dolgokat – mondta hozzám lépve a fiatal nő. – Nem, jó így – különben is, valószínűleg személyesen kell beszélnem a követséggel. – Láttam, hogy a férfi letette, hát odamentem hozzá. – Mit mondtak? – kérdeztem. – Intézkednek, Mrs. Angel. Foglaljon helyet, amíg várakozik. – Tehát jön valaki a követségtől? – Nem foglalna helyet? – Grace? – Megpördültem, és Jack sietett felém. – Semmi baj, Grace, itt vagyok. Félelem hasított belém. – Menj innen! – kiáltottam. A fiatal nőhöz fordultam, aki ijedten bámult rám. – Kérem, segítsen, ez az ember veszélyes! – Semmi baj, Grace – csitított Jack. Bánatos mosolyt küldött a férfi felé. – Köszönöm, hogy értesített, hogy itt van. És most, Grace – fordult

hozzám úgy, mintha egy kisgyerekhez beszélne –, szépen felmegyünk a szobánkba, hogy kialudd magad. Kipihenve sokkal jobban leszel. – Nem akarok aludni, vissza akarok menni Angliába! – Észleltem, hogy az emberek ránk figyelnek, ezért halkabbra fogtam a hangom. – Add ide az útlevelem, Jack, meg a pénztárcám és a mobilom. – Nyújtottam a kezem. – Most. Csóválta a fejét. – Az útleveled visszaadtam a repülőtéren, ahogy mindig, te pedig a táskádba tetted, ahogy mindig. – Nagyon jól tudod, hogy nincs itt. – A pultra tettem a retikülöm, és kinyitottam. – Nézze – mondtam érzelemtől remegő hangon a fiatal nőnek. Kiborítottam a táskát. – Nincs itt, ahogyan a pénztárcám sem. Elvette őket… – Elakadt a szavam, amikor az útlevelem és a tárcám kiborult a retikülömből, majd a sminktáskám, a hajkefém, egy csomag nedves kéztörlő, egy fiola sosem látott gyógyszer, végül a mobilom. – Visszatetted! – kiáltottam vádlón Jackre. – Visszajöttél, amíg aludtam, és visszatetted! – A főnökhöz fordultam. – Korábban nem voltak a táskámban, esküszöm. Elvette őket, azután kiment, elhitette velem, hogy bezárt. A főnök értetlenül nézett rám. – De belülről ki lehet nyitni az ajtót. – Igen, de elhitette velem, hogy kulcsra zárta! – Hallottam én is, milyen hisztérikus a hangom. – Tudom, mi történhetett. – Jack felemelte a gyógyszeres fiolát, és megrázta. – Elfelejtetted bevenni a gyógyszered, igaz? – Nem szedek gyógyszert, ez nem az enyém, te raktad a táskámba! – kiáltottam. – Elég volt, Grace. – Jack hangja határozottan csengett. – Nevetséges vagy! – Segíthetek valamiben? – kérdezte a főnök. – Talán egy pohár vizet? – Igen, hívhatja a rendőrséget! Ez az ember veszélyes bűnöző! – Döbbent csönd. – Így igaz! – tettem hozzá kétségbeesetten, miközben a hátam mögötti mormogást hallottam. – Megölte a tulajdon anyját. Hívja, kérem, a rendőrséget! – Pontosan ez az, amire figyelmeztettem – sóhajtott Jack, és összenézett a főnökkel. – Nem először fordul elő, sajnos. – Megfogta a könyököm. – Gyere, Grace, menjünk.

Leráztam. – Nagyon kérem, hívják a rendőrséget! – A fiatal nő, akivel először beszéltem, zavarban volt. – Kérem! – könyörögtem. – Igazat beszélek! – Nézd, Grace. – Ezúttal Jack hangja elkeseredett volt. – Ha tényleg hívni akarod a rendőrséget, rajta. De emlékszel, mi történt a legutóbb? Nem hagyhattuk el az országot, amíg ki nem vizsgálták a vádjaidat, és amikor rájöttek, hogy árnyékra vetődtek, be akartak perelni, amiért raboltad a rendőrség idejét. És ez Amerikában történt. Nem hinném, hogy az itteni rendőrség ennyire megértő lenne. Értetlenül bámultam rá. – Mi az, hogy a legutóbb? – Valóban nem ajánlom, hogy belevonják a rendőrséget – mondta aggodalmasan az igazgató. – Persze, hacsak nincs rá jó okuk. – Nagyon is jó okom van! Ez az ember veszélyes! – Ha Mrs. Angel igazán menni akar, talán hívhatnánk egy taxit, hogy kivigye a repülőtérre, most, hogy megtalálta az útlevelét – kockáztatta meg idegesen a fiatal nő. Megkönnyebbülten néztem rá. – Igen, igen, kérem szépen! – Kezdtem visszarakosgatni a holmim a táskámba. – Hívjanak taxit, kérem. – Tényleg végig akarod csinálni? – kérdezte rezignáltan Jack. – Feltétlenül! – Akkor nem tehetek többet. – Az igazgatóhoz fordult. – Elnézését kérem ezért a felfordulásért. Talán az egyik munkatársa felkísérné a feleségem a szobánkba, hogy lehozza a bőröndjét? – Természetesen. Kiko, felkísérné Mrs. Angelt, amíg taxit hívok? – Köszönöm – mondtam hálásan, és remegő lábbal követtem Kikót a lifthez. – Nagyon köszönöm. – Szívesen, Mrs. Angel – válaszolta udvariasan Kiko. – Bizonyára bolondnak tart, de biztosíthatom, nem vagyok az – folytattam, mert úgy éreztem, magyarázattal tartozom. – Semmi baj, Mrs. Angel, nem kell magyarázkodnia. – Mosolyogva nyomta meg a lift hívógombját. – Értesíteniük kell a rendőrséget – mondtam neki. – Miután elmentem, fel kell hívniuk a rendőrséget, el kell mondaniuk, hogy a férjem veszélyes bűnöző. – Az igazgatónk mindent elintéz.

Megjött a lift, beléptünk, és tudtam, hogy Kiko egy pillanatig sem hitte el, hogy Jack veszélyes és bűnöző. De nem számított, mert úgy hittem, amint a taxiban leszek, magam hívom a rendőrséget. Felértünk a hatodikra, és én követtem Kikót a folyosón a szobánkhoz. Kivettem a táskámból a kulcsot, kinyitottam az ajtót, és hátrahőköltem, nem akaródzott belépnem. De kár volt aggódnom; minden úgy volt, ahogy hagytam. Odamentem a bőröndömhöz, tiszta ruhát vettem ki. – Egy perc az egész – mondtam, mielőtt eltűntem a fürdőszobában. – Csak átöltözöm. Gyorsan levetkőztem, kicsit megmosakodtam, ismét felöltöztem. Amint gombóccá gyűrtem szennyes holmimat, testileg felfrissültnek, szellemileg erősebbnek éreztem magam. Nem akartam késlekedni, kinyitottam az ajtót. De mielőtt kiléphettem volna a fürdőszobából, egy kéz nyúlt felém, visszalökött, egy másik kéz pedig a számra tapadt, elfojtva sikoltásom. – Élvezted a kis forgatókönyvet, amelyet készítettem neked? – kérdezte Jack, az arca pár centiméternyire az enyémtől. – Mert én nagyon. Ráadásul két legyet ütöttem egy csapásra. Először is, többtucatnyi ember előtt bizonyítottad, hogy beteg vagy – az igazgató ebben a pillanatban jelentést ír a viselkedésedről, tehát bizonyíték lesz rá –, másodszor pedig remélhetőleg megtanultad, hogy mindig egy lépéssel előtted járok. – Szünetet tartott, hogy felfogjam. – Most a következő lesz. Elveszem a kezem a szádról, és ha csak egyet is nyikkansz, halálos adag gyógyszert tömök beléd, és a halálod egy szellemileg labilis fiatal nő öngyilkosságának fog látszani. Ha így lesz, én maradok Millie egyetlen törvényes gyámja, és természetesen betartom az ígéretem, hozzám költözik majd a mi bájos házunkba – csakhogy te nem leszel ott, és ki fogja oltalmazni? Világosan beszéltem? – Némán bólintottam. – Helyes. Elvette a kezét a szám elől, kirángatott a fürdőszobából, és az ágyra lökött. – Most pedig jól figyelj. Ahányszor szökni próbálsz, akár az ajtón dörömbölsz, akár beszélsz valakivel, akár futni próbálsz, Millie fog megfizetni érte. Például azért, mert ma szökni próbáltál, nem látogatjuk meg a hazatérésünk utáni hétvégén, pedig számít rá. Ha holnap is valami ostobaságot művelsz, a következő héten sem megyünk hozzá. És így tovább. Kitalálunk egy rendkívül komisz gyomorfertőzést, amelyet itt szedtél össze Thaiföldön, és a fertőzés annyi hétig tart, ameddig szükséges. Szóval, ha belátható időn belül meg akarod látogatni Millie-t,

azt tanácsolom, hogy pontosan azt tedd, amit mondok. Egész testemben reszketni kezdtem, nemcsak a hangjában érezhető fenyegetés miatt, hanem a szörnyű felismerés miatt is, hogy azzal, hogy visszajöttem a szobába a bőröndömért, eljátszottam a menekülés minden esélyét. Nem volt szükségem a bőröndre, jól meglettem volna nélküle is, ám amikor Jack megemlítette, tökéletesen ésszerűnek látszott feljönni érte. Ha nem kért volna meg valakit, hogy kísérjen fel, kétségbe vontam volna az indítékát. És ha korábban rájöttem volna, hogy az ajtó nincs zárva, ha nem aludtam volna el, nem lett volna képes visszatenni az útlevelem, a mobilom és a tárcám. – Azon jár az eszed, mi lett volna, ha másként cselekszel, igaz? – Szemlátomást mulatott rajtam. – Ne gyötörd magad – a válasz nem, ugyanez lett volna a végeredmény. Ha előbb mentél volna le az előcsarnokba, semmint hogy visszaraktam volna az útleveled, a tárcád meg a telefonod, egyszerűen beraktam volna őket a bőröndödbe, mihelyt kimentél a szobából – rá kellett volna már jönnöd, hogy egész idő alatt figyeltelek –, majd mindenki előtt kijelentettem volna, hogy tévedésből máshová tetted őket. Aztán megkértem volna az igazgatót, hogy kísérjen fel ide értük. Az a helyzet, Grace, hogy ismerlek, tudom, mit fogsz tenni, mit fogsz mondani. Azt is tudom, hogy mielőtt elhagyjuk Thaiföldet, még egyszer megpróbálsz majd szökni, ami nagy ostobaság. De meg fogod végül tanulni, mert meg kell tanulnod. – Soha – zokogtam. – Soha nem adom meg neked magam. – Majd meglátjuk. Megmondom, mi lesz. Alszunk kicsit, és holnap reggel lemegyünk reggelizni, és amikor elhaladunk a recepció előtt, bocsánatot kérsz a ma esti galibáért, és közlöd, hogy természetesen nem akarsz visszautazni Angliába. Reggeli közben szerelmesen nézel rám, majd kimegyünk a szálloda elé, ahol készítek néhány bájos fényképet, hogy megmutathassuk a barátainknak, milyen boldogok voltunk itt. Azután, amíg az ügyeimet intézem, te napozni fogsz, drágaságom, az erkélyen, hogy mire visszamegyünk Angliába, szépen lebarnulj. – Kikötötte a cipőfűzőjét. – A sok izgalom után hirtelen elfáradtam. – Nem alszom veled egy ágyban! – Akkor aludj a földön. És ne próbálj szökni, tényleg nem éri meg. Lecibáltam egy takarót az ágyról, leültem a padlóra, magamra tekertem a takarót, szinte bénultan a félelemtől. Bár az ösztönöm azt súgta, meneküljek tőle minél előbb, a józan ész azt tanácsolta, könnyebb lesz

elszöknöm és örökre szabadulnom tőle, miután visszaértünk Angliába. Ha újra megpróbálom itt, Thaiföldön, és kudarcot vallok, gondolni sem merek rá, mit tehet velem. Azt gondolta, ismer, tudja, mit fogok tenni, megjósolta, hogy még egyszer szökni próbálok. Bármennyire szabadulni akartam tőle, a legfőbb célom az volt, hogy visszajussak Angliába, visszajussak Millie-hez.

Jelen Amint Millie iskolája felé autózunk, annyira ideges vagyok, hogy mit akar tőlünk Mrs. Goodrich, hogy örülök, amiért Jack indulás előtt nem hozott nekem reggelit. Tegnap sem hozott ennivalót, vagyis a pénteki ebéd óta semmit sem ettem. Nem tudom, miért éheztet, de valószínűleg azért, mert Esther besegített a desszertbe, amit Jack csalásnak tart, mert nagyon jól tudja, hogy képtelen lettem volna megenni a megjegyzés után, amelyet Millie hálószobájára tett. Abban a beteges világban, amelyet Jack teremtett számomra, sok minden tilos, ezek közé tartozik az ennivaló pocsékolása is. Kalapál a szívem, amikor bekísérnek minket Mrs. Goodrich irodájába, annál inkább, mert Janice is leül velünk, az arca komoly. Millie-t még nem láttuk, ezért feltételezem, nem tudja még, hogy Jack meg én itt vagyunk. De nem kellett volna aggódnom; csupán annyit óhajtanak közölni, hogy Millie rosszul alszik, ezért nappal ingerlékeny, és az intézmény orvosa felírt neki valamit. – Altatót? – kérdezem. – Igen – mondja Mrs. Goodrich. – Hogy adhassunk neki – természetesen az önök beleegyezésével –, ahogyan és amikor szüksége van rá. – Nekem nincs ellene kifogásom, ugye neked sem, drágám? – fordul hozzám Jack. – Ha ez Millie javát szolgálja. – Nem, nekem sincs kifogásom, ha az orvos szerint szüksége van rá – mondom lassan. – Csak nem igazán szeretném, ha alvás dolgában gyógyszerfüggő lenne. – Ugye nem valami erőset rendelt az orvos? – érdeklődik Jack. – Nem, egyáltalán nem, recept nélkül kapható. – Mrs. Goodrich kinyitja az előtte fekvő dossziét, kivesz egy cédulát, átnyújtja Jacknek. – Köszönöm. Felírnám a nevét, ha nincs ellenére. – Tegnap este beadtam neki egyet, mert zavartnak látszott – mondja Janice, miközben Jack beüti a gyógyszer nevét a telefonjába. – Remélem, nem baj. – Persze hogy nem – nyugtatom meg. – Írásos engedélye van, hogy mindent megtegyen, amit szükségesnek lát az én távollétemben. – Ami fejtörést okoz – folytatja Mrs. Goodrich –, az, hogy van-e oka annak, hogy Millie egyszeriben nem tud aludni. – Szünetet tart. – Például aggodalmasnak vagy boldogtalannak látták esetleg, amikor nála jártak a

múlt héten? Jack a fejét rázza. – Én olyannak láttam, amilyen mindig. – Én is, bár kicsit bosszús volt, amiért nem a szállodába mentünk ebédelni – mondom. – Az a kedvenc helye, bár Jack meg én jobban kedveljük a tóparti éttermet. De hamar megbékélt. Mrs. Goodrich összenéz Janice-szel. – Mi inkább úgy véljük, az a baja, hogy még nem látta a házat – mondja. – Ebben kételkedem – mondom gyorsan. – Úgy értem, tudja, hogy jobban szeretnénk, ha teljesen készen látná, nem így, amikor a fele le van takarva, meg mindenütt létrák – hacsak neked nem mondott valamit, drágám. – Semmit – erősíti meg Jack. – Ám ha ez zavarja, szívesen látjuk, mihelyt készen lesz a hálószobája. Az egyetlen veszély az, hogy ha majd megpillantja, bele fog szeretni, és nem akar eljönni – teszi hozzá nevetve. – Szerintem az nyomasztja inkább, hogy elmegy innen – mondom, rá se hederítve kalapáló szívemre. – Elvégre az utóbbi hét esztendőben ez volt az otthona, és nagyon-nagyon boldog volt itt. – Persze, igaza van – bólint Janice. – Gondolhattam volna rá. – És különösen kötődik önhöz. Talán megnyugtathatná, hogy tartani fogja vele a kapcsolatot, hogy az után is találkoznak majd, miután elköltözött innen – folytatom. – Természetesen, ha ön is akarja. – Még szép! Millie olyan nekem, mintha a kishúgom lenne. – Nos, ha megígéri neki, hogy rendszeresen látogatni fogja az után is, hogy hozzánk költözött, ez bizonyára eloszlatja majd minden félelmét. Jack mosolyog, nagyon is érti, mit tettem. – És ha Millie bármit mondana, akármit, lássék bármilyen jelentéktelennek, ami aggodalomra ad önnek okot, kérem, tudassa velünk – mondja. – Azt akarjuk, hogy Millie boldog legyen. – Nos, ismét csak azt tudom mondani, hogy Millie nagyon szerencsés kettejükkel – mondja Mrs. Goodrich. – Mi vagyunk szerencsések – javítja ki szerényen Jack. – Grace-szel és Millie-vel az életemben, a világ legszerencsésebb emberének tartom magam. – Feláll. – Most talán elvihetnénk Millie-t ebédelni. Bár bizonyára csalódott lesz, amiért nem a szállodába megyünk – egy új étteremben foglaltam asztalt. Állítólag csodálatos az étel. Nem várok semmi különlegest. Ha Jack új helyre visz minket, nyilván

ellenőrizte már. – Mi megy ma szállodába? – kérdi reménykedve Millie, amikor érte megyünk. – Egy új étterembe szeretnélek vinni – mondja Jack. – Szállodát szeretem legjobban – komorodik el. Millie morcosan jön a kocsihoz, dühíti, hogy nem a szállodába megyünk. Sikerül megszorítanom a kezét, amikor beszállunk, megérti, hogy arra figyelmeztetem, legyen óvatos, és próbál derűsebb képet vágni. Ebéd közben Jack megkérdezi Millie-t, miért nem tud aludni, ő pedig azt válaszolja, azért, mert legyek zümmögnek a feje körül. Jack megkérdezi, segített-e a pirula, amelyet Janice az este adott, mire Millie azt feleli, igen, úgy aludt tőle, „mint egy kisbaba”, így Jack elmondja neki, hogy engedélyeztük, továbbra is szedje a gyógyszert, amikor csak szüksége van rá. Millie megkérdi, visszajött-e Molly, és a torkom hirtelen elszorul, mint mindig, amikor Mollyra gondolok, mire Jack gyengéden elmeséli, nem valószínű, hogy visszajönne, valószínűleg megtalálta egy kislány, aki nem tudja, hogy a kutyus elszökött, és aki nagyon szereti. Megígéri, mihelyt Millie hozzánk költözik, elviszi, hogy válasszon magának saját kiskutyát, amikor Millie arcán felragyog az öröm, elsöprő vágyat érzek, hogy felkapjak egy kést az asztalról, és Jack szívébe döfjem. Talán megérezve ezt, Jack a kezemre teszi a kezét, és a pincérnő, aki az üres tányérokat jött leszedni, elmosolyodik a kettőnk közti szeretetnek ezt a megnyilvánulását látva. Amikor végeztünk a desszerttel, Millie közli, hogy a mosdóba kell mennie. – Akkor menj – mondja Jack. Millie rám néz. – Te jön, Grace? Felállok. – Igen, nekem is kell. – Mindannyian megyünk – mondja Jack. Követjük a mosdókhoz, amelyek pontosan olyanok, amilyennek elképzeltem, egy ajtó a nőknek, egy a férfiaknak, a két ajtó egymás mellett. A Hölgyek foglalt, így Jack két oldalán várjuk az üresedést. Kilép egy hölgy, és Jack megragadja a könyököm, hogy emlékeztessen: nem szabad elmondanom, hogy a férjem pszichopata. Amint Millie eltűnik a fülkében, a hölgy visszanéz és mosolyog, én

pedig tudom, hogy csak egy elbűvölő fiatal párt lát, akik annyira közel állnak egymáshoz, hogy nagyon szerelmesek lehetnek, és ettől ismét megértem, mennyire reménytelen helyzetben vagyok. Kezdek nem bízni abban, hogy valaha is megkérdőjelezi valaki életünk tökéletes mivoltát, amikor barátokkal vagyunk, csodálkozom a butaságukon, hogy elhiszik, Jackkel sohasem veszekszünk, mindenben teljes mértékben egyetértünk, hogy én, az intelligens, harminckét éves, gyerektelen nő elégedett vagyok azzal, hogy háziasszonyt játszom. Vágyom valakire, aki kérdéseket tesz fel, aki gyanakszik. Nyomban Esther jut az eszembe, és felvetődik a gondolat, nem kellene-e óvatosabbnak lennem a kívánságaimat illetően. Ha Jack gyanakodni kezd az állandó kérdezősködése miatt, úgy vélheti, hogy valamiképpen én bátorítottam, és az életem még elviselhetetlenebb lesz. Ha Millie nem volna, boldogan vállalnám a halált a mostani életem helyett. De ha Millie nem lenne, nem lennék most itt. Ahogy Jack megmondta, Millie kell neki, nem én.

Múlt Azon a reggelen Thaiföldön, az után az este után, amikor megtudtam, hogy egy szörnyeteghez mentem feleségül, nem siettettem Jack ébredését, mert tudtam, mihelyt felébred, elkezdhetem játszani életem szerepét. Az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy mentálisan felkészüljek, elfogadjam, hogy ha gyorsan és biztonságosan vissza akarok jutni Angliába, úgy kell tennem, mintha megtört, ijedt asszony lennék. Az nem izgatott, hogy játszanom kell a rémültet, hiszen az voltam. Azt mímelni azonban, hogy megtörtem, nehezebbnek ígérkezett, mert harcos természetem van. De mivel Jack megjósolta, hogy még egyszer szökni próbálok, mielőtt elhagyjuk Thaiföldet, eltökéltem, hogy nem teszem. Fontos volt meggyőznöm őt, hogy feladtam. Amikor mocorogni hallottam, még jobban a takarómba burkolóztam, úgy tettem, mintha aludnék, hogy még egy kis levegőhöz jussak. Hallottam, hogy felkel, és odajön, ahol a falnak dőlve ülök. Éreztem, hogy lenéz rám. A bőröm viszketni kezdett, a szívem olyan gyorsan dobogott, hogy biztosan érezte a félelmem szagát. Egy-két perc múlva odább ment, de csak miután hallottam csukódni a fürdőszoba ajtaját, és zubogni kezdett a zuhany, akkor nyitottam ki a szemem. – Tudtam, hogy tetteted az alvást – mondta, mire rémülten felsikoltottam, mert ott állt mellettem. – Gyerünk, kelj fel, ma reggel sok mindenkitől kell bocsánatot kérned, hiszen tudod. Miközben lezuhanyoztam és felöltöztem úgy, hogy nézett, legalább az vigasztalt, amit az előző este mondott: hogy szexuálisan nem érdeklem. – Jó – fogadta el a ruhát, amelyet felvettem. – És mosolyogj. – Majd odalenn – motyogtam, hogy időt nyerjek. – Most! – A hangja határozott volt. – Azt akarom, úgy nézz rám, mintha szeretnél. Nagyot nyeltem, lassan felé fordultam, azt hittem, nem fog menni, de amikor láttam arcán a gyöngédséget, ahogyan visszanézett rám, teljesen megzavarodtam, mintha mindaz, ami az utóbbi negyvennyolc órában történt, csak álom lett volna. Nem tudtam titkolni a vágyakozást, és amikor szeretettel rám mosolygott, önkéntelenül elmosolyodtam én is. – Így már jobb – mondta. – Így maradj egész reggeli alatt. Elszégyelltem magam, amiért, ha csak egy pillanatra is, elfeledtem, micsoda valójában, égett az arcom zavaromban.

Észrevette, és elnevette magát. – Így fogd fel, Grace – mivel szemlátomást még mindig vonzónak találsz, könnyebben el fogod játszani a szerető feleséget. Kibuggyant szememből a szégyenkezés könnye, elfordultam, mert annyira utáltam, hogy a külseje nincs összhangban a benne lakó gonosszal. Ha engem is képes volt átverni, ha – csak pár másodpercre is – elfelejttette velem, amit tudok róla, hogy leszek képes valaha is meggyőzni másokat, hogy báránybőrbe bújt farkas? Lifttel mentünk le az előcsarnokba, és a recepciónál Jack odaterelt az igazgatóhoz, és átkarolva tartott, amíg bocsánatot kértem az előző esti viselkedésemért, és elmagyaráztam, hogy az időeltolódás miatt elfelejtettem bevenni a felírt gyógyszert. Érzékeltem Kikót a pult mögött, és reméltem, hogy valami benne – amolyan női empátia – felismeri, hogy az előző esti kétségbeesésem valódi volt. Talán gyanakodott, amikor Jack hirtelen megjelent a szobában, és közölte, hogy onnantól átveszi. Amint befejeztem a bocsánatkérést, Kikóra pillantottam, akartam, hogy értse meg: szerepet játszom, és mégis csak hívja fel a követséget. De ahogy korábban, most is kerülte a tekintetem. Az igazgató elhárította a mentegetőzésem, maga kísért minket a teraszra, a napon adott nekünk asztalt. Bár nem voltam éhes, kényszerítettem magam az evésre, mert tudtam, hogy meg kell őriznem az erőmet, és amíg ettünk, Jack egyfolytában beszélt – úgy, hogy a környező asztaloknál jól hallják – arról, hogy mit csinálunk majd egész nap. Valójában az egészből nem lett semmi. Reggeli után Jack átvitt az utca túloldalára az elé az ötcsillagos szálloda elé, amelyiket a taxiból láttam az előző nap, és miután számos fényképet készített rólam a bejárata előtt, ahol a Millie-vel közös, boldog emlékektől sikerült úgy mosolyognom, ahogy megkívánta, visszavitt a hotelszobába. – Szeretném felhívni Millie-t – mondtam, amint becsukódott mögöttünk a szoba ajtaja. – Megkaphatnám a telefonomat? Szomorúan rázta a fejét. – Attól tartok, nem. – Megígértem anyának, hogy telefonálok – makacskodtam –, és tudni szeretném, hogy van Millie. – Én pedig azt akarom, hogy a szüleid úgy gondolják, olyan csodálatosan érzed magad velem a nászutadon, hogy eszedbe sem jut Millie.

– Kérlek, Jack. – Utáltam, hogy olyan könyörgő a hangom, de nagyon tudni akartam, hogy Millie jól van-e, és meglepő módon nagyon hallani akartam anya hangját, hogy tudjam, a korábbi világom még létezik. – Nem. – Gyűlöllek – mondtam összeszorított foggal. – Hát persze – mondta. – Most egy időre elmegyek, te meg várni fogsz az erkélyen, hogy szépen lesülj, mire hazamegyünk. Szóval vigyél magaddal mindent, amire szükséged lesz, mert nem fogsz tudni a szobába menni, miután elmentem. Némi időbe telt, amíg megértettem. – Csak nem akarsz komolyan kizárni az erkélyre? – De igen. – Miért nem maradhatok a szobában? – Mert nem tudlak bezárni. Felháborodva néztem rá. – És ha vécére kell mennem? – Nem fogsz tudni, szóval azt ajánlom, most menj. – De mennyi időre mész el? – Két vagy három órára. Legfeljebb négyre. És ha segítséget akarnál hívni az erkélyről, azt tanácsolom, ne tedd. A közelben leszek, szemmel és füllel tartalak. Szóval ne csinálj semmi butaságot, Grace, figyelmeztetlek. Ahogy mondta, attól végigfutott a hideg a hátamon, de mihelyt távozott, nehéz volt megállnom, hogy az erkélyről ne kiáltsak teli torokból segítségért. Próbáltam elképzelni, mi lenne, ha megtenném, de arra a következtetésre jutottam, hogy még ha futva jönnének is az emberek, jönne Jack is, meggyőző történettel az elmeállapotomról. És még ha valaki úgy döntene is, hogy komolyan utánanéz az állításomnak, miszerint Jack gyilkos, és fogságban tart, hetekbe telne, amíg bármit is bizonyítani tudnának. Elismételhetném a történetet, amelyet Jack mesélt nekem, és a hatóságok idővel találhatnának is egy apát, aki agyonverte a feleségét, amely megegyezne Jack történetével úgy, ahogy én előadtam, és felkutatnák Jack apját. Ám még ha azt állítaná is, hogy a bűntényt a fia követte el, kétséges, hinnének-e neki mintegy harminc évvel az esemény után, és nagyon valószínű, hogy már úgysem él. No és azt sem tudhatom, igaz-e a történet. Hátborzongatóan hihetőnek tetszett, de lehet, hogy csak Jack találta ki, hogy megijesszen.

Az erkélyről, amelyen a következő órákat kellett töltenem, a szálloda mögötti teraszra nézett, és amikor letekintettem, emberek mászkáltak a medence körül, úszáshoz vagy napozáshoz készültek. Rájöttem, hogy Jack bárhol közöttük lehet, és könnyebben meglát, mint én őt, ezért eljöttem az erkély korlátjától. Az erkélyen két deszkákból álló szék volt, az a kényelmetlen fajta, amely nyomot hagy a vádlin, ha az ember sokáig ül rajta. Egy asztalka is volt, de párnázott napágy, amely kényelmesebbé tette volna a dolgom, nem akadt. Szerencsére kihoztam magammal a törülközőmet, párnát hajtogattam belőle, és az egyik székre tettem. Jack csak annyi időt hagyott, hogy összekapjam a bikinit, a naptejet és a napszemüveget, de nem gondoltam arra, hogy kihozzam magammal a nálam lévő sok könyv egyikét. Nem mintha számított volna – tudtam, hogy úgysem volnék képes koncentrálni, bármilyen izgalmas lett volna is a történet. Az erkélyen töltött néhány perc után máris ketrecbe zárt oroszlánnak éreztem magam, amitől még inkább menekülni vágytam, és örültem, hogy a szomszéd szobában nem volt senki, mert túlságosan erős lett volna a kísértés, hogy segítségért kiáltsak. A következő hét maga volt a kínszenvedés. Jack néha levitt reggelizni, néha nem, és abból, ahogyan az igazgató bánt vele, egyértelmű volt, hogy törzsvendég a szállodában. Ha lementünk reggelizni, utána nyomban felvitt a szobába, és kizárt az erkélyre, amíg vissza nem tért onnan, ahol járt, és beengedett a szobába, hogy használhassam a vécét, és elfogyasszam az ennivalót, amelyet ebédre hozott. Úgy egy óra múlva ismét kiparancsolt az erkélyre, és ott maradtam estig. Bármilyen szörnyű volt, néhány dologért hálás lehettem; egyrészt az erkélynek mindig volt olyan része, ahol árnyékot találtam, másrészt ragaszkodtam hozzá, hogy Jack adjon néhány üveg vizet, bár vigyáznom kellett, mennyit iszom. Soha nem hagyott magamra négy óránál hosszabb időre, ám az idő keservesen vánszorgott. Amikor mindez – a magány, az unalom, a félelem, a csüggedés – elviselhetetlenné vált, becsuktam a szemem, és Millie-re gondoltam. Bár szerettem volna elkerülni az erkélyről, amikor Jack úgy döntött, hogy elvisz valahová – nem azért, mert sajnált, hanem azért, hogy fényképeket készítsen –, ezek az alkalmak annyira feszültek voltak, hogy visszavágytam a szállodai szobába. Egyik este elvitt vacsorázni egy csodálatos étterembe, ahol egymás után fotózta az étkezés egymást követő

szakaszait. Egy délután taxit bérelt, és négynapi városnézést sűrített négy órába, és ismét fotózott annak a bizonyítékául, hogy milyen kellemesen töltöttem az időt. Egy másik délután elvitt Bangkok talán legjobb szállodájába, ahol csodálatos módon használhatta a privát tengerpartot, és miközben egyik bikinit vettem fel a másik után, hogy a képek úgy fessenek, mintha különböző napokon készültek volna, eltűnődtem, vajon itt tölti-e Jack a napjait, amíg engem az erkélyre zár. Azt reméltem, hogy a mi szállodánk személyzetének feltűnik, hogy olyan keveset látnak, ám amikor Jack levitt reggelizni egy reggel, és udvariasan érdeklődtek, jobban vagyok-e már, rájöttem, hogy a férjem azt mondta nekik, gyomorfertőzésem van. Az volt a legrosszabb ezekben a normális életbe tett kis kirándulásokban, hogy reményt adtak, mert a nyilvánosság előtt Jack visszaváltozott azzá a férfivá, akibe beleszerettem. Néha – például egy-egy étkezés idején –, amikor a figyelmes és szerető férjet játszotta, elfelejtettem, hogy kicsoda. Ha nem lett volna annyira kellemes társaság, talán könnyebben emlékeztem volna rá, de még ha emlékeztem is, olyan nehéz volt egyenlőségjelet tenni a közé a férfi közé, aki imádattal bámul az asztal túloldaláról és a közé, aki fogságban tart, hogy szinte azt hittem, csak képzeltem az egészet. Visszazuhanni a valóságba kétszeresen kemény volt, mert a csalódáson kívül szégyenkezést is éreztem, amiért behódoltam Jack sármjának, és kétségbeesetten kerestem kiutat, egy helyet, ahová menekülhetnék, valakit, akivel beszélhetnék. Ezen mindig jól szórakozott, és bátorított. – Fuss – mondogatta. – Gyerünk, mondd el annak az embernek ott, vagy amannak, hogy rabságban tartalak, hogy szörnyeteg vagyok, gyilkos. De nézz körül előbb. Nézd meg ezt a gyönyörű éttermet, ahová hoztalak, gondolj a finom ételre, amit eszel, és a csodás borra a poharadban. Úgy festesz, mint aki fogoly? Úgy nézek ki, mint egy gyilkos szörnyeteg? Nem hinném. De ha akarod, csak rajta! Kedvem van egy kis szórakozáshoz. – Én pedig nyeltem a könnyeimet, és emlékeztettem magam, hogy mihelyt ismét Angliában leszünk, minden könnyebb lesz. A Thaiföldön töltött második hét elején olyan mélypontot értem el, hogy alig tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy megszökjem. Nemcsak annak a tudata nyomasztott, hogy újabb hat napot kell az erkélyen töltenem, hanem kezdtem felismerni a helyzetem reménytelenségét is. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy Angliában olyan könnyű lesz

szabadulnom Jacktől, hiszen védte sikeres ügyvédi hírneve. Amikor elgondoltam, hogy valakinek feltárom, valójában kicsoda, kezdtem úgy érezni, hogy a thaiföldi brit követség biztonságosabb, mint az otthoni rendőrség. Volt még valami. Az előző három napban Jack egyszer kinyitotta az erkélyajtót, és beengedett este a szobába, majd újra elment azzal, hogy hamarosan visszatér. Figyelmeztetett, ha szökni próbálok, nyomban tudni fogja. Tudván, hogy az ajtó nyitva van, minden akaraterőmre szükség volt, hogy legyőzzem menekülési ösztönömet. De sikerült. Az első este húsz perc múlva jött vissza, a másodikon egy óra múlva. Ám a harmadik este csak majdnem tizenegykor, és rájöttem, fokozatosan növeli az időt, amíg egyedül hagy. A gondolat, hogy talán olyan hosszú ideig is elmarad, hogy eljuthatok a brit követségre, felvetette bennem a kérdést, hogy megpróbáljam-e. Tudtam, hogy a szálloda személyzete nem fog segíteni, és segítség nélkül nem jutok messzire, de mivel a szomszéd szobát az előző hét végén elfoglalták, arra gondoltam, talán a szomszédtól kérhetnék segítséget. Nem tudtam, milyen nemzetiségűek, mert a falon át csak fojtott hangok hallatszottak, de úgy véltem, fiatal pár lehet, mert olyan jellegű zenét hallgattak. Bár napközben nem sokat voltak otthon – senki nem azért érkezik Thaiföldre, hogy az idejét egy szállodai szobában töltse, hacsak nem fogoly, mint én –, amikor a szobában tartózkodtak, hol az egyikük, hol a másikuk néha kijött az erkélyre cigarettázni. Úgy sejtettem, hogy a férfi az, mert az elválasztón látott halvány körvonal inkább férfias volt, és néha hallottam, hogy bekiált valamit a nőnek, talán spanyolul vagy portugálul. Úgy tetszett, az estéket a szobájukban töltik, ezért úgy sejtettem, nászutasok, akik elégedettek azzal, ha otthon maradnak, és szeretkeznek. Ezeken az estéken, amint a lágy zene átszűrődött a falon, megint csak könnyes lett a szemem, mert emlékeztetett rá, mi lehetett volna. Amikor a negyedik estén Jack nem jött vissza éjfélig, tudtam, hogy igazam volt, fokozatosan egyre hosszabb időre hagy magamra, arra számítva, hogy nem fogok megszökni. Sejtelmem sem volt, hol tölti ezeket az estéket, de mivel mindig jó hangulatban jött meg, úgy véltem, valamiféle bordélyban. Az erkélyen töltött, hosszú órák alatt, amikor csupán a gondolataimra hagyatkozhattam, úgy döntöttem, hogy amiatt, amit mondott arról, amikor szeretkezett velem, Jack nyilván

homoszexuális, és azért jött Thaiföldre, hogy kiélvezhesse, amit otthon nem élvezhet, nehogy megzsarolják. Tudtam, hogy valami hiányzik az elméletemből, mert ha az emberről kiderül, hogy meleg, az még nem a világ vége, de még nem tudtam, mi az. Az ötödik éjjel, amikor hajnali kettőig nem jött meg, határozottan mérlegelni kezdtem az esélyeimet. Még öt napunk volt hátra az Angliába repülésig, ami végtelenül sok időnek tetszett, ráadásul féltem, hogy nem indulunk akkor, amikor kellene. Aznap reggel már nagyon aggódtam, amiért nem hívtam fel Millie-t, és megkérdeztem Jacket, meglátogathatom-e nyomban, amint hazaérünk. A válaszától – hogy annyira élvezi a nászutunkat, hogy talán meg is hosszabbítja – ismét néma könnyek potyogtak a szememből. Mondtam magamnak, ez is csak egy újabb játéka, megpróbál minél jobban kibillenteni az egyensúlyomból, de annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy szinte egész nap sírtam. Mire beesteledett, eltökéltem, hogy megszököm tőle. Talán ha nem lettem volna annyira biztos benne, hogy a mellettünk lakó pár spanyol, nem pedig portugál, maradtam volna, ahol vagyok, csakhogy argentínai útjaim során felcsipegettem a nyelvből annyit, hogy szentül hittem: meg tudom értetni velük, hogy nagy szükségem van segítségre. A tény, hogy házaspár, hogy az egyikük nő, szintén biztató volt. Egyébként is, úgy hittem, tudják, hogy bajban vagyok, mert amikor a férfi délután kijött az erkélyre cigarettázni, aggodalmasan bekiáltott a nőnek, hogy mintha sírást hallana. Féltem, hogy Jack – bárhonnan figyel is – meglátja, hogy megpróbálnak átnézni az elválasztó ellenére, visszafojtottam a sírást, próbáltam teljesen csöndben maradni, hogy azt higgyék, bementem a szobába. De azt reméltem, a tény, hogy sírni hallottak, engem igazol majd. Három órát vártam Jack távozása után, mielőtt léptem. Tizenegy is elmúlt, de tudtam, hogy a pár ébren van, mert hallottam őket mozogni. Emlékezve a legutóbb történtekre, ellenőriztem a retikülöm, a bőröndöm és a szobát, hogy nincs ott az útlevelem és a tárcám. Miután sehol nem találtam őket, az ajtóhoz mentem, halkan kinyitottam, kilestem, nem jön-e a folyosón Jack. Nem jött, de a lehetőségtől hangosabban kopogtam a spanyol pár ajtaján, mint akartam. Hallottam, hogy motyog valamit, talán bosszankodott a késői zavarás miatt. – ¿Quén es? – kiáltott ki a csukott ajtó mögül. – A szomszéd. Kérem szépen, segítsen! – ¿Qué pasa?

– Kinyitná az ajtót, kérem? – Hallottam a megálló lift összetéveszthetetlen zaját a folyosón, ezért ismét kopogtam. – Siessen! – kiáltottam. A szívem a torkomban dobogott. – Kérem, siessen! – Amint elhúzta a reteszt, a lift nyíló ajtajának zaja szinte betaszított a szobába. – Köszönöm, köszönöm! – dadogtam. – Én… én… – Elakadt a szavam, mert Jack állt előttem. – Már korábban vártalak – nevetett, látva döbbent arcom. – Már kezdtem hinni, hogy nem eléggé ismerlek, hogy hallgattál a figyelmeztetésemre, és nem próbálsz szökni. Persze jobban jártál volna, én viszont nem mulattam volna ilyen jól. Bevallom, csalódott lettem volna, ha a sok és kemény munkám kárba veszett volna. Elhagyott az erőm, lerogytam a földre, reszkettem a sokktól, ő pedig leguggolt mellém. – Hadd találjam ki – mondta lágyan. – Azt hitted, egy spanyol pár költözött ebbe a szobába, igaz? Pedig csak én voltam. Ha belegondolsz, sosem hallottad válaszolni a nőt, mert a hang a rádióból jött. Soha nem is láttad az erkélyen, mégis elhitted, hogy létezik. Persze nem tudtad, hogy dohányzom – néhanapján, nem rendszeresen –, és azt sem, hogy tudok spanyolul. Kis szünetet tartott. – Azt is megmondtam neked, óriási ostobaságot követsz el, ha ismét szökni próbálsz, mielőtt elhagyjuk Thaiföldet – folytatta szinte suttogva. – Miután megkísérelted, mit gondolsz, mi lesz? – Csinálj, amit akarsz – zokogtam. – Nem érdekel. – Bátor szavak, de tudom, hogy nem gondolod komolyan. Például nyilván nem örülnél, ha úgy döntenék, hogy megöllek, mert akkor többé nem látnád Millie-t. – Nem fogsz megölni – mondtam magabiztosabban, mint ahogy éreztem. – Igazad van, nem, még nem. Elsősorban azért, mert meg kell tenned Millie-ért, amit ő nem tud megtenni magáért. – Felállt, és közönyösen nézett le rám. – Sajnos itt nem tudlak megbüntetni, mert már semmitől nem tudlak megfosztani. De mivel kétszer szökni próbáltál, miután visszatérünk Angliába, sem az első, sem a második hétvégén nem látogatjuk meg Millie-t. – Ezt nem teheted! – kiáltottam. – Már hogyne tehetném? Ráadásul figyelmeztettelek rá. – Felnyalábolt a

földről. – Gyerünk. – Kinyitotta az ajtót, kilökött a folyosóra. – Megérte fizetni a másik szobáért – csukta be maga mögött az ajtót. – Mr. Ho, az igazgató megértette, hogy szükségem van rá, az elmeállapotod miatt. Milyen érzés, hogy egész idő alatt figyeltelek? – Nem olyan jó, mint amikor látom majd, ahogy börtönbe visznek – sziszegtem. – Arra sosem kerül sor, Grace – tuszkolt be a szobánkba. – És tudod, miért? Mert patyolattiszta vagyok. Ez volt a Thaiföldön töltött két hét mélypontja. Nem is az, hogy kudarcot vallottam, inkább az, hogy ismét belesétáltam Jack gondosan előkészített csapdájába. Törtem a fejem, miért ment ennyire messzire, amikor másként nem is próbáltam volna szökni. Talán csak untatta a beletörődésem, vagy komiszabb indoka volt: miután megtagadta magától azt az élvezetet, hogy testileg bántson, mentálisan akart összetörni. A gondolattól, hogy a fogságomból lélektani játékot akar kerekíteni, megfagyott az ereimben a vér. Még ha újabb szökési lehetőség adódna is, mindig ott lesz a félsz, hogy az egészet ő rendezte meg, és rájöttem, ha nem tudok elmenekülni tőle nyomban, mihelyt Angliába érkezünk, még mielőtt elhagynánk a repülőteret, sokkal, de sokkal nehezebb lesz, ha beköltözünk egy házba. Teljesen reményvesztett voltam, és törtem a fejem, mit tehetnék akár a repülőn, akár amikor a Heathrow-ra érkezünk. Ha szólnék az egyik légikisasszonynak, hogy Jack foglya vagyok, meg tudnám-e őrizni a higgadtságom, amikor Jack közölné, hogy elmebeteg vagyok? Mi lenne, ha bizonyítékul nála lenne a szállodaigazgató jelentése? És ha sikerülne megőriznem a nyugalmam, és elmondanám, hogy Jack nagy veszélyt jelent nekem és a húgomnak, rá tudnám-e beszélni őket, hogy ellenőrizzék őt, amíg a levegőben vagyunk? És ha ellenőriznék, vajon az derülne-e ki, hogy Jack Angel bűnöző, vagy az, hogy sikeres ügyvéd, aki bántalmazott nőket véd? Nem tudtam, de feltett szándékom volt, hogy hallatni fogom a hangom, és éppoly határozott abban is, hogy ha nem figyel rám senki, akkora botrányt csinálok a Heathrow repülőtéren, hogy vagy kórházba visznek, vagy a rendőrségre. Nem sokat gondolkodtam rajta, de elálmosodtam nem sokkal az után, hogy éjszakai járatunk felszállt. De mire másnap reggel leszálltunk, annyira rozoga voltam, hogy tolókocsit kellett hozni, úgy vittek le a gépről, és nem forgott a nyelvem, alig tudtam beszélni. Bár nem hallottam,

mit mondott Jack az orvosnak, aki azért jött, hogy megvizsgáljon, mert teljesen ködös volt az agyam, azt láttam, hogy egy gyógyszeres üveget tart a kezében. Érzékeltem, hogy a szabadulás esélye kicsúszik a kezemből, hősies kísérletet tettem, amikor átkísértek minket az útlevél-ellenőrzésen, de a számat csak érthetetlen hangok hagyták el. Az autóban Jack bekötött az ülésbe, az ajtónak dőltem, képtelen voltam leküzdeni a bénító fáradtságot. Amikor magamhoz tértem, Jack éppen erős feketekávét erőltetett belém, egy benzinkútnál. Kissé világosabb lett tőle a tudatom, de még mindig zavarodott voltam. – Hol vagyunk? – nyögtem ki, és próbáltam felülni. – Majdnem otthon – válaszolta olyan izgatott hangon, hogy megrémültem. Visszaült a kocsiba, és ahogy haladtunk, próbáltam rájönni, merre járhatunk, de egyik falu neve sem volt ismerős. Vagy fél óra múlva befordult egy utcába. – Megjöttünk, drága feleségem – lassított. – Remélem, kedvelni fogod. Megálltunk egy hatalmas, fekete, kétszárnyú kapu előtt. Kissé odább volt egy kisebb, egyszárnyú kapu, mellette csengő a falon. Jack távirányítót vett ki a zsebéből, megnyomott egy gombot, és a kétszárnyú kapu kinyílt. – A ház, amelyet nászajándékul ígértem neked. Nos, mit gondolsz róla? Először azt hittem, bármivel mérgezett is meg, hallucinálok tőle. De azután rájöttem, hogy valóban azt a házat látom, amelyet együtt rajzoltunk egy darab papírra a Connaught Hotel bárjában, a ház, amelyet nekem ígért, minden részletében, beleértve a kis, kerek tetőablakot. – Látom, nem találsz szavakat – nevetett, miközben behajtottunk a kapun. Miután megállt majdnem a bejáratnál, kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót. Mivel csak ültem a helyemen, a karjaim alá nyúlt, kirángatott az autóból, a bejárat elé. Kinyitotta az ajtót, belökött az előszobába, és becsapta maga mögött az ajtót. – Isten hozott itthon – mondta gúnyosan. – Remélem, nagyon boldog leszel itt. Az előszoba gyönyörű volt magas mennyezetével és pompás lépcsőjével. Jobbra is, balra is csukva voltak az ajtók. – Bizonyára szeretnéd, ha mindent megmutatnék – folytatta. – De először szeretnéd látni Mollyt? Értetlenül bámultam rá. – Mollyt?

– Igen, Mollyt. Csak nem akarod azt mondani, hogy teljesen megfeledkeztél róla? – Hol van? – kérdeztem izgatottan. Megdöbbentett, hogy egyszer sem gondoltam rá Thaiföldön. – Hol van Molly? – A mosókonyhában. – Kinyitotta a lépcsőtől jobbra eső ajtót, és felkattintotta a villanyt. – Odalenn. Követtem Jacket a pincébe, felismertem a kőpadlót a képről, amelyet mutatott nekem Mollyról a kosarában. Jack megállt egy ajtó előtt. – Odabenn van. De ha bemész hozzá, vigyél egy ilyet. – Felvett egy polcról egy tekercs szemeteszsákot, letépett egyet, és a kezembe nyomta. – Szükséged lesz rá.

Jelen Bár a napjaim lassan telnek, mindig elámulok, milyen gyorsan eljön a vasárnap. Szomorú vagyok, mert nem valószínű, hogy meglátogathatom Millie-t. Nem tudom biztosan, de nem hinném, hogy Jack elvinne, hiszen az utóbbi két vasárnap meglátogattuk. Mégis meglephet, mindenesetre lezuhanyozom, és megszárítom a testem és a hajam a kis kéztörlővel, amelyet Jack engedélyez számomra. A fürdőlepedő és a hajszárító a régmúlt fényűzése, ahogyan a fodrász is. Bár télen kínkeserves a törülközés, van jó is az egészben. Mivel a hajamat se hő, se olló nem éri, hosszú és fényes, és egy kis kézügyességgel kontyba tudom tűzni, amely nem zavar. Nem mindig volt ilyen rossz. Amikor a házba érkeztünk, sokkal szebb hálószobám volt mindenféle dolgokkal, amelyek szórakoztattak, amelyektől Jack sorra megfosztott minden egyes szökési kísérletnél. Először a teáskanna tűnt el, aztán a rádió, majd a könyvek. Minthogy semmi nem terelte el a figyelmem, azzal próbáltam enyhíteni napjaim tébolyító unalmát, hogy a szekrényben lévő ruháimmal játszottam, puszta szórakozásból különböző összeállításokat hoztam létre. Ám egy újabb sikertelen szökési kísérlet után Jack áthozott a szomszédos dobozszobába, és az ágyat kivéve minden kényelemtől megfosztott. Még az ablakot is berácsoztatta. A ruhatáramtól megfosztva, hagynom kellett, hogy ő hozzon ruhát minden reggel. Kisvártatva ezt is megvonta, hacsak el nem megyünk, éjjel-nappal pizsamában kell lennem. Bár hetente háromszor hoz tisztát, semmi nem enyhíti az egyhangúságot, hogy ugyanazt kell viselnem éjjelnappal, ráadásul az összes pizsama teljesen egyforma. Ugyanaz a fazon és ugyanaz a szín – fekete –, az egyik pontosan olyan, mint a másik. Egyszer, nem olyan régen, megkérdeztem, nem viselhetnék-e ruhát a változatosság kedvéért, erre hozott egy függönyt még a régi lakásomból, hogy varrjak magamnak. Azt hitte, vicces, hiszen nem volt se ollóm, se tűm, se cérnám, de amikor másnap meglátta rajtam, mert magam köré tekertem, mint egy szárongot, és élveztem, hogy végre nem pizsamában vagyok, elvitte, és bosszankodott az ügyességemen. Innen származott az Esthernek meg a többieknek előadott kis tréfa, hogy varrónő vagyok, és magam készítem a ruháimat. Imád kutyaszorítóba kényszeríteni, figyelni, hogyan mászom ki a kínos helyzetből, amelybe gátlástalanul hoz, azt remélve, hogy hibázom, és

megbüntethet. De menet közben egyre jobb lettem. Jómagam remélem, hogy Esther meg a többiek követelni fogják, hogy indítsak varrószakkört, mert ebből a helyzetből Jacknek kell kihúznia. Talán azzal kezdi majd, hogy eltöri mindkét karom, vagy becsípi az ujjaimat az ajtóval. Eddig testileg még sosem bántalmazott, de néha úgy érzem, szívesen megtenné. Valamikor délután csöngetnek a kapunál, így hát felugrom az ágyról, és fülemet az ajtóra szorítom. Ez az első izgalom hosszú idő óta, mert hozzánk sosem jön senki hívatlanul. Várom, hogy Jack beengedje, bárki is az, vagy legalább megkérdezze, mit akar, de amikor a ház néma marad, tudom, úgy tesz, mintha nem volnánk itthon – szerencséjére a fekete kapun át nem látni a behajtón parkoló autót. Amikor bárki is az, ismét csönget, türelmetlenül, nyomban Estherre gondolok. Az utóbbi időben sokat gondolok rá, főként azért, ahogyan annyiszor elismételte a mobilja számát az étteremben a múlt héten. Minél többet gondolok rá, annál inkább meggyőződésem, hogy Esther megértette, hogy a számot újra kell hallanom, és tudom, ha valaha eljön az idő, amikor segítséget kell kérnem, tőle kérek majd, és nem Diane-től, akit régebben ismerek. Az összes saját barátomat elvesztettem, még Kate-et és Emilyt is, akikről azt hittem, mindig mellettem fognak állni. Ám szabálytalan időközönként küldött és igen kurta – Jack diktálta – e-mailjeim, amelyekben a házasélet szépségeiről áradoztam, hamar elapasztották az ő leveleiket. Még a születésnapomra sem küldtek képeslapot az idén. Miután megszabadult a barátaimtól, Jack immár megengedi, hogy magam válaszoljak a kifejezetten nekem címzett e-mailekre – például a szüleim vagy Diane leveleire – ahelyett, hogy ő írna, de csak azért, hogy eredetibb legyen a zamatuk, bár nem tudom, mennyire eredetiek, amikor a tarkómon érzem a leheletét írás közben. Ilyenkor levisz a dolgozószobájába, és élvezem ezeket a perceket, mivel számítógéppel és telefonnal a kezem ügyében, ott nagyobb lehetőségem volna riasztani valakit segítségért, mint másutt. A szívem mindig hevesebben dobog, amikor Jack leültet, és csupán centiméterekre tőlem ott a telefon és a számítógép, mert mindig reménykedem, hogy valami elvonja a figyelmét annyi ideig, hogy felkapjam a telefont, beüssem a vészhelyzeti hívószámot, és belesikoltsam kétségbeesésem a rendőrség fülébe. Vagy begépeljek egy pár soros segélykérést annak, akinek éppen írok, és elküldjem, mielőtt Jack megakadályozza. Igen nagy a kísértés, ám Jack fölöttébb éber. Mögöttem

áll, amíg írok, és minden üzenetet ellenőriz, mielőtt elküldöm. Egyszer azt hittem, eljött az én időm, amikor csöngetett valaki a kapun, amint éppen írtam, csakhogy ahelyett, hogy megnézte volna az házi telefonon, ki az, Jack egyszerűen tudomást sem vett a csöngetésről, ahogy a telefont sem veszi fel, amikor gépelek. A tehetetlen dühön kívül, amelyet érzek, amikor visszakísér a szobámba egy-egy újabb elszalasztott lehetőség után, szinte elégedett vagyok, kivált, miután a szüleimnek írtam. Szinte elhiszem a hazugságokat a hétvégékről, amelyeket Jackkel töltöttünk, a látogatásokról gyönyörű kertekben, vidéki kúriákon, olyan helyeken, ahol sosem jártam, és nem is fogok, mégis olyan részletesen le tudom írni őket. De ahogy minden csúcs után mindig jön a völgy, és miután elmúlt az eufória, még levertebb vagyok, mint korábban. Harmadszorra nem csöngetnek a kapunál, hát visszamegyek az ágyhoz, és lefekszem. Annyira nyugtalan vagyok, hogy úgy döntök, megpróbálok meditálni, hogy ellazuljak. Nem sokkal az után tanultam meg meditálni, hogy Jack ebbe a szobába költöztetett, mert féltem, hogy megbolondulok, ha egész nap nem csinálok semmit. Olyan jól megy, hogy néha úgy érzem, mintha órákon át csinálnám, bár bizonyára jóval kevesebb ideig tart. Általában azzal kezdem, hogy elképzelem magamat és Millie-t, amint egy gyönyörű kertben ülünk, a lábunknál egy kiskutya. De nem Molly – az ellazuláshoz örömteli gondolatok kellenek. De ma nem tudok ellazulni, mert az egyetlen kép, amely beugrik, Esther, amint elhajt a házunktól. Babonás lettem, és ezt rossz jelnek vélem: rosszul képzeltem, nem Esther lesz, aki segíteni fog rajtam. Amikor hallom, hogy Jack jön felfelé a lépcsőn vagy egy órával a csöngetés után, próbálom kitalálni, kieszelt-e ellenem valamiféle játékot, vagy csupán késői ebédet hoz. Kinyitja az ajtót; nincs tálca a kezében, hát felkészülök valamelyik szadista játékára, kivált azért, mert egy könyv van a kezében. Erős késztetést érzek, hogy kikapjam a kezéből, de az arcom közönyös marad, igyekszem nem nézni a könyvre, és azon tűnődöm, miféle kínzást eszelhetett ki. Tudja, mennyire vágynék olvasni – nem tudom, hányszor könyörögtem neki, hogy kapjak újságot, legalább egyszer egy héten, hogy tudjam követni, mi történik a világban, és ne tűnjek teljesen hülyének, amikor elmegyünk vacsorázni. Tehát felkészültem rá, hogy felém nyújtja a könyvet, majd elrántja, ha felemelem érte a kezem.

– Hoztam neked valamit – kezdi. – Mit? – kérdezem a lehető legunottabban. – Egy könyvet. – Szünet. – Kéred? Mivel Jack kérdezi, ezt utálom a legjobban, mert akár igennel, akár nemmel felelek, rossz vége lesz. – Attól függ – mondom, és gyűlölöm magam, amiért elnyújtom a szenvedésemet, hogy minél tovább maradjon, mert legalább beszélhetek valakivel. – Mitől? – A címétől. Ha az a címe, hogy „Az életem egy pszichopatával”, nem érdekel. Mosolyog. – Az a könyv, amelyet Esther ajánlott. – Te pedig megvetted nekem? – Nem, Esther dobta be. – Ismét szünet. – Normális körülmények között nyomban kidobtam volna, de mellékelt hozzá egy bájos meghívót is vacsorára, jövő szombatra, egy kis utóirattal, hogy alig várja a véleményed a könyvről. Szóval azt ajánlom, addig olvasd el. – Nem tudom, lesz-e rá időm, de igyekezni fogok – mondom. – Ne okoskodj – figyelmeztet. – Annyira belejöttél a büntetés elkerülésébe, hogy nekem elegendő a legapróbb hiba is. Távozik, és én nem bírok tovább várni, kinyitom a könyvet, elolvasom az első oldalt, hogy kiderüljön, miről van szó. Azonnal tudom, hogy imádni fogom, és utálom a tényt, hogy mindössze egy nap alatt ki fogom olvasni. Tűnődöm, várjak-e azzal, hogy valóban elkezdjem olvasni, és korlátozzam-e magam napi egy fejezetre, de mivel fennáll a lehetőség, hogy Jack elvegye, mielőtt be tudnám fejezni, letelepszem az ágyra, készen életem hosszú ideje legkellemesebb néhány órájára. Vagy egy órája olvasok, amikor észreveszem, hogy az imént olvasott egyik szó, a „rendben” valahogy kiugrik a többi közül, és amikor jobban megnézem, látom, hogy ceruzával egészen halványan besatírozták. Ez beindítja az emlékezetem, visszalapozok pár oldalnyit, és észreveszem, hogy a „minden” szó ugyanígy van satírozva, csak olyan halványan, hogy észre se vettem volna, ha nem vizsgálom meg alaposabban. Nyomdahibának tekintettem. Ha egybeolvasom: „Minden rendben”. A szívem kalapálni kezd a gondolattól, hogy Esther talán üzenetet

küldött. Ha igen, továbbiaknak is kell lenniük. Egyre izgatottabban átlapozom a könyvet további satírozásokért, és a következőket találom: „szükség” „van” és az utolsó előtti oldalon „segítség”. Rövid ideig örülök, hogy Esther rájött a helyzetemre, és segíteni akar, mert hát hogyan válaszoljak neki, ha nélkülözöm az olyan világias dolgot is, mint a ceruza? De ha volna is, nem tudom, mit válaszolhatnék. Egy egyszerű „igen” kevés lenne, az „igen, hívd a rendőrséget” meg hiábavaló, mert a saját káromon tanultam meg, hogy Jack zsebében vannak. Ahogyan a thaiföldi szálloda személyzete, ők is mániás depresszióban szenvedő betegnek tekintenek, aki hajlamos azzal vádolni zseniális ügyvéd férjét, hogy rabságban tartja. Még ha kijönnének is a házhoz, Jack könnyedén kimagyarázná ezt a szobát, vagy bármelyiket. Különben sem lehetne ellenőrzés nélkül visszaadni Esthernek a könyvet, ahogy a retikülömet is mindig ellenőrzi, mielőtt elmegyünk, hogy nincs benne semmi. Hirtelen rájövök, hogy Jack nem adta volna oda a könyvet anélkül, hogy alaposan át ne nézné, ami azt jelenti, hogy szinte biztosan látta a satírozásokat. Ijesztő gondolat, leginkább azért, mert Jack veszélyt jelenthet Estherre. Azt is jelenti, hogy nagyon kell vigyáznom, amikor legközelebb találkozunk, mivel nem tudok Esthernek ugyanúgy üzenni, ahogyan ő nekem, Jack figyelni fogja minden egyes szavamat. Valószínűleg azt várja majd, hogy olyasmit mondjak: „Az üzenet, amelyet az író közvetíteni szándékozott, igen helyénvaló.” De csalódni fog. Egykor lehettem ennyire ostoba, de már nem vagyok az. Lehet, hogy nehéz eljuttatnom Esthernek bármiféle üzenetet, de nem keseredem el. Annyira hálás vagyok, hogy ilyen gyorsan észrevette, amit soha senki – se a szüleim, se Diane, se Janice vagy a rendőrség –, hogy Jack irányít mindent, amit teszek. Azon kapom magam, hogy elkomorodom, mert ha Esther gyanítja, hogy engem Jack irányít, akkor sejtenie kell azt is, hogy mindent ellenőriz, amivel csak kapcsolatba kerülök. Ha Esther rájött, hogy Jack olyan ember, akivel nem lehet tréfálni, miért kockáztatná a lebukást, amikor semmiféle bizonyíték nincs a gyanújára? Folytatom az olvasást, azt remélve, majd eszembe jut, hogyan kommunikálhatnék Estherrel anélkül, hogy Jack rájönne, hiszen hogyan is okozhatnék Esthernek csalódást, amikor ilyen ámulatosan nyújtja felém a kezét? Estefelé, amikor még mindig azon töröm a fejem, hogyan üzenhetnék

Esthernek, hallom Jacket feljönni a lépcsőn, hát gyorsan becsukom a könyvet, és kicsit távolabb teszem magamtól az ágyra. – Befejezted? – bök a fejével a könyvre. – Nehezen boldogulok vele – hazudom. – Nem olyasmi, mint amit általában olvasni szoktam. – Meddig jutottál? – Nem nagyon messzire. – Nos, be kell fejezned, mielőtt találkozunk velük a jövő héten. Távozik, én pedig ismét elkomorulok. Már másodszor figyelmeztet, hogy olvassam végig a könyvet, mielőtt Estherékhez megyünk vacsorázni, ami elárulja, hogy tud a satírozásról, és azt reméli, hogy megásom a saját síromat. Hiszen gyakorlatilag bevallotta, amikor valamivel korábban kijelentette, hogy az ügyességem még a káromra lesz, és hiányzik neki, hogy büntethessen, ezért elképzelem, mennyire örülhetett Esther üzenetének –, és hogy nevethetett a kísérletén, hogy segítsen rajtam. De minél tovább gondolkodom a dolgon, annál inkább hibádzik valami. Csak amikor eszembe jut, mennyi idő telt el a csöngetéstől addig, amikor Jack felhozta nekem a könyvet, akkor jövök rá, hogy a satírozás a könyvben nem Esther, hanem Jack műve.

Múlt Molly csak néhány napja múlhatott ki, mert a teste még nem kezdett bomlani. Jack ebből a szempontból nagyon okos volt; hagyott a kutyának némi vizet, ám nem elegendőt ahhoz, hogy kibírja két hétig, amíg hazajövünk. Iszonyatos sokk volt, hogy élettelenül találtam. Jack arcának rosszindulatúan várakozó kifejezése, amellyel kinyitotta a pince ajtaját felkészített valamire –, de arra nem, hogy hagyja a kis állatot elpusztulni. Amikor először pillantottam le kis testére a padlón, azt hittem, a gyógyszer, amellyel Jack elkábított, játszik a tudatommal, mert még bódult voltam. Ám amikor letérdeltem, és éreztem, hogy a kicsi jószág hideg és merev, végiggondoltam, milyen borzalmas véget érhetett. Akkor esküdtem meg nemcsak arra, hogy megölöm Jacket, hanem arra is, hogy olyan szenvedést okozok neki, amilyet ő okozott Mollynak. Meglepődést mímelt a szomorúságomon, és emlékeztetett, hogy ő már Thaiföldön mondta, hogy nincs házvezetőnő, én pedig hálás voltam, hogy akkor nem figyeltem oda rá. Ha megértettem volna, mire céloz, nem tudom, hogy viseltem volna el azt a két hetet. – Örömmel látom, hogy szeretted – mondta, amint ott térdeltem, és sírtam. – Ezt reméltem. Tudod, nagyon fontos, hogy felfogd, mennyivel keményebb volna, ha Millie feküdne itt, és nem Molly. És ha Millie meghalna, neked kellene átvenned a szerepét. Ha jobban belegondolsz, senkinek nem fogsz igazán hiányozni, és ha bárki kérdezné, hol vagy, azt felelném, hogy szeretett húgod halála után a szüleidhez költöztél ÚjZélandra. – Miért ne helyettesíthetném eleve Millie-t? – kérdeztem sírva. – Miért ő kell neked? – Mert őt sokkal könnyebb lesz megrémíteni, mint téged. No és ha itt lesz Millie, mindenem meglesz itt, nem kell többé Thaiföldre utaznom. – Nem értem. – A kézfejemmel töröltem le a könnyeimet. – Nem azért jársz Thaiföldre, hogy férfiakkal közösülj? – Férfiakkal közösülni? – Szemlátomást mulatott az ötleten. – Azt megtehetném itt is, ha akarnám. Nem mintha akarnám. Tudod, nem érdekel a szex. Azért járok Thaiföldre, hogy hódoljak a legnagyobb szenvedélyemnek – nem mintha beszennyezném a kezem, csak hogy tudd. Nem, az én szerepem a szemlélőé és a hallgatóé. – Értetlenül néztem rá, közel hajolt. – A félelem – suttogta. – Nincs hozzá fogható. Imádom a

látványát, imádom az érzését, imádom a szagát. És különösen imádom a hangját. – Az arcomon éreztem a nyelvét. – Még az ízét is. – Undorodom tőled – sziszegtem. – Te vagy a világ leggonoszabb embere. És elkaplak, Jack, ígérem. A végén elkaplak. – Nem, ha sikerül előbb megszereznem Millie-t. És ez a szándékom. – Hogy megöld? – kérdeztem elcsukló hangon. – Megölni? Mi hasznát venném holtan? Nem ölöm meg Millie-t, Grace, csak ijesztgetem egy kicsit. Na, el akarod temetni azt a kutyát, vagy dobjam a szemétbe? A kisujját sem mozdította, hogy segítsen, csak állt, és nézte, ahogy Molly testét berakom a fekete szemeteszsákba, keservesen sírva, felviszem a lépcsőn, át a konyhán, ki a teraszra. Végigtekintettem a tágas kerten, a sokktól és a hidegtől vacogva, azon tűnődve, hová tehetném. Jack követett a teraszra, és egy sövényre mutatott a kert végében, hogy oda temessem. Megkerültem a sövényt, és ott találtam egy ásót a földbe szúrva. A gondolattól, hogy Jack eleve pusztulásra szánta a kutyát, és már indulás előtt odakészítette az ásót, amellyel eltemethetem, ismét zokogni kezdtem. Mialatt Thaiföldön voltunk, esett, tehát a talaj puha volt, ám az ásást csupán az tette elviselhetővé, hogy azt képzeltem, Jack sírját ásom. Amikor végeztem, kivettem Molly testét a szemeteszsákból, egy pillanatra magamhoz szorítottam, és törtem a fejem, hogyan fogom elmondani Millie-nek, hogy Molly nincs többé. – Nem támad fel, hiába ölelgeted – mondta unottan Jack. – Fejezd be. Attól tartva, hogy kikapja a kezemből, és egyszerűen beledobja a gödörbe, gyöngéden belefektettem a sírba Mollyt, és rálapátoltam a földet. Csak ekkor fogtam fel teljes egészében, micsoda szörnyűség történt, egy fa mögé futottam, és hánytam. – Erősebb gyomorra lesz szükséged – jegyezte meg, amíg a számat törölgettem a kézfejemmel. A szavaitól elfogott a pánik. Visszafutottam oda, ahol eldobtam az ásót, felkaptam, és a fejem fölé emelve rohantam Jack felé, hogy péppé verjem. De nem voltam neki partner; felemelte a karját, kicsavarta a kezemből az ásót, megbotlottam. Kiegyenesedtem, rohanni kezdtem, teli torokból kiáltoztam segítségért. Amikor láttam, hogy a következő épület ablakai éppen hogy csak látszanak a fákon túl, arrafelé iramodtam, abban a reményben, hogy valaki meghallja a kiáltozásomat, és menet közben kiutat kerestem a kertből. Megállapítva, hogy a kertet övező falak magasabbak, semhogy megmászhatnám őket,

mély levegőt vettem, és minden erőmet összeszedve üvöltöttem, tudván, hogy ez talán az egyetlen esélyem. A hátamra mért ütéstől kiszaladt belőlem a beszívott levegő, üvöltés helyett nyögés hagyta el a számat, előrezuhantam, Jack keze a számra tapadt, és teljesen elhallgattatott. Talpra rántott, a másik kezével a hátam mögé csavarta a kezem, teljesen tehetetlenné tett. – Úgy látom, nem szeretnéd Millie-t mielőbb látni – lihegte, miközben a ház felé tuszkolt. – A thaiföldi szökési kísérleteidért a következő két hétvégén nem látogathatod meg; az iméntiért pedig a harmadik hétvégén sem. És ha ismét próbálkozol valamivel, egy hónapig nem fogod látni. Küzdöttem ellene, próbáltam elfordítani a fejem, hogy a szám szabaduljon a keze alól, de csak még jobban markolt. – Szegény Millie – sóhajtotta bánatot mímelve, miközben a teraszon át betuszkolt a konyhába –, azt fogja hinni, magára hagytad, hogy miután férjhez mentél, már nincs időd rá. – Ellökött magától. – Ide hallgass, Grace. Ha nem csinálsz butaságot, hajlandó vagyok jól bánni veled – elvégre nem érdekem mást tenni. Mindazonáltal nem fogok habozni, hogy megvonjam a neked engedélyezett kiváltságokat, ha nem tetszel nekem. Megértetted? A falnak támaszkodtam, reszkettem a kimerültségtől, vagy a gyógyszer utóhatásától, vagy a sokktól, nem tudtam mást, csak némán bólintottam. – Helyes. És most, mielőtt megmutatnám a ház többi részét, nyilván szeretnél lezuhanyozni. – A hála szánalmas könnyei szöktek a szemembe. – Nem vagyok szörnyeteg – mondta, amint észrevette. – Legalábbis nem ebben az értelemben. Gyere, megmutatom a fürdőszobádat, és miután kissé felfrissültél, körbevezetlek. Követtem az előszobán át, fel a lépcsőn, alig láttam a környezetet. Kinyitott egy ajtót, betessékelt egy napfényes és levegős, halványzöldkrémszínű hálószobába. A dupla ágyon felismertem néhány olyan párnát és takarót, amelyet akkor választottam, amikor együtt mentünk bútort vásárolni a házba, amelyet ígért. Ellenségessé vált világomban régi jó barátnak látszottak, kissé felderítettek. – Tetszik? – kérdezte. – Igen – válaszoltam vonakodva. – Helyes. – Elégedettnek látszott. – Ott a fürdőszoba, a ruháidat a szekrényben találod. – Az órájára pillantott. – Tizenöt percet adok. Csukódott mögötte az ajtó. Kíváncsian mentem oda a bal oldali falon

húzódó, hatalmas szekrényhez. Elcsúsztattam az ajtaját, és ott találtam a ruháimat, amelyekre nem volt szükségem Thaiföldön, így előreküldtem őket a házba. A pólóim és pulóvereim pedánsan összehajtogatva a polcokon, a fehérneműm csináltatott fiókokban. A szekrény egy másik részében számtalan cipőm sorakozott átlátszó műanyag dobozokban. Minden annyira normálisnak látszott, hogy ismét nem voltam képes felfogni az összefüggést. Lehetetlen volt egyenlőségjelet tennem a Jack által nekem készítetett gyönyörű szoba és a zuhanyozás ígérete meg a korábban történtek közé, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ha lefekszem, és alszom egy kicsit, arra fogok ébredni, hogy rémálom volt csak az egész. Az ablakhoz mentem, kinéztem. A ház oldalára nyílt, ahová rózsakertet ültettek. Éppen a virágok szépségét és a délután nyugalmát csodáltam, amikor a szél felkapott egy fekete szemeteszsákot a ház mögül, majd a zsák fennakadt a rózsabokrokon. Az a zsák volt, amelyben kivittem Mollyt a kertbe; feljajdultam, és elfordultam az ablaktól. Az ajtóhoz siettem, mert rájöttem, hogy értékes perceket vesztegettem el, holott szabadulnom kellett volna. Felrántottam az ajtót, ki akartam rohanni, ám elébem lendült Jack karja, és elzárta az utat. – Mész valahová? – kérdezte barátságos hangon. Bámultam rá, a szívem vad verése szinte fájt. – Ugye eszedbe sem jutott távozni? Millie-re gondoltam, mennyire zaklatott lesz, amiért a következő három hétvégén nem keresem fel, és tudtam, nem kockáztathatok még egy büntetést. – Törülközők – motyogtam. – Nem tudom, hol vannak a törülközők. – Ha a fürdőszobában kerested volna, megtaláltad volna őket. Siess, már csak tíz perced maradt. Ismét rám csukta az ajtót, megint bebörtönzött, hát bementem a fürdőszobába. Volt benne zuhanyfülke és fürdőkád, mosdó és vécé. Egy alacsony szekrényen nagy halom puha törülköző, és amikor kinyitottam a szekrényt, láttam, hogy dugig van töltve samponnal, bőrápolóval és zuhanyozógéllel. Egyszeriben erős késztetést éreztem, hogy lemossam a mocskot, amely testem minden pórusából áradt, levetkőztem, felszerelkeztem mindennel, ami kell, és beléptem a víz alá. A hőmérsékletet az elviselhető legforróbbra állítottam, hajat mostam, szinte sikáltam magam, és azon tűnődtem, vajon eljön-e a pillanat, amikor újra tisztának fogom érezni magam. Tovább is álltam volna ott, de féltem,

hogy bejön Jack, és kirángat a zuhany alól, mihelyt letelt a tíz perc, ezért elzártam a csapot, és gyorsan megtörülköztem. A mosdó alatti szekrényben találtam egy csomag fogkefét és fogkrémet, és becses két percet töltöttem azzal, hogy addig mostam a fogam, amíg vérezni kezdett az ínyem. Besiettem a hálószobába, kinyitottam a szekrényt, lerántottam egy ruhát az egyik fogasról, melltartót és bugyit vettem, gyorsan felöltöztem. A hálószoba ajtaja akkor nyílt, amikor éppen felhúztam a cipzárt. – Helyes – mondta. – Nem kifejezetten szerettelek volna kirángatni a zuhany alól, de meg kellett volna tennem. – A szekrény felé bökött a fejével. – A lábadra is vegyél valamit. – Kis habozás után inkább alacsony sarkú cipőt választottam, nem a papucscipőt, amelyre a lábam vágyott, de úgy véltem, a sarok némi magabiztosságot ad. – És most séta a házban. Remélem, tetszeni fog. Követtem le a lépcsőn, tűnődve, vajon mit számít neki, hogy tetszik-e nekem. Bár elhatároztam, hogy nem leszek elájulva, úgy gondoltam, ha pozitívan reagálok, hiszen arra vágyik, hasznomra lesz. – Két évembe telt, hogy a ház olyan legyen, amilyet akarok – mesélte, amikor az előszobába értünk –, kivált azért, mert az utolsó percben kénytelen voltam néhány változás elvégzésére. Például a konyha eredetileg nem a teraszra nyílt volna, de mégis építtettem egyet, mert jó ötletnek véltem. Szerencsére sikerült az óhajaidat arrafelé terelnem, ami már amúgy is megvolt itt – folytatta, megerősítve a sejtésem, hogy amikor megkért, írjam le, milyen házat szeretnék, okosan addig manőverezett, amíg azt rajzoltam fel, amit már megvett. – Ha emlékszel, azt mondtad, szeretnél egy mosdót a földszintre a vendégeknek, de amikor azt javasoltam, legyen egy egész öltözőszoba, készségesen beleegyeztél. – Kinyitott egy jobbra nyíló ajtót, és ott volt egy öltözőszoba nagy szekrénnyel, tükörrel, és külön mosdóval. – Nagyon okos – mondtam, arra célozva, ahogy manipulált. – Valóban az volt – helyeselt. Továbbhaladtunk a folyosón, kinyitotta a következő ajtót. – A dolgozószobám és a könyvtár. Gyors pillantást vetettem a szobára, amely a padlótól a plafonig érő könyvespolcokkal volt tele, jobbra, egy beugróban mahagóni íróasztal állt. – Ebbe a szobába nem gyakran fogsz jönni. – A folyosó túloldalán kinyitotta a nagy szárnyas ajtót, amelyet már

korábban észrevettem. – A szalon és az ebédlő. Nyitva tartotta az ajtót, hogy menjek be, és beléptem a legszebb helyiségbe, amelyet valaha is láttam. Ám alig vettem észre a négy nagy franciaablakot, amelyek a ház melletti rózsakertre néztek, vagy a magas mennyezetet, vagy az elegáns boltívet, amely átvezetett az ebédlőbe, mert a tekintetemet nyomban a kandalló vonta magára, amely fölött ott függött a Szentjánosbogarak, a festmény, amelyet Jacknek készítettem. – Tökéletes helyen van, nem gondolod? – kérdezte. Eszembe jutott, mennyi szeretettel és erőfeszítéssel hoztam létre, hogy sok száz csókból áll, és felkavarodott a gyomrom. Hirtelen sarkon fordultam, és visszamentem a folyosóra. – Remélem, ez nem azt jelenti, hogy nem tetszik – jött utánam a homlokát ráncolva. – Mit érdekel, tetszik-e nekem, vagy sem? – sziszegtem. – Személy szerint semmi bajom veled, Grace – mondta türelmesen, amint ment tovább a folyosón. – Ahogy Thaiföldön elmagyaráztam, te vagy az eszköz ahhoz, hogy elérjem a célt, amelyről mindig álmodtam, ezért normális, hogy némi hálát érzek irántad. Ezért azt szeretném, ha az itteni élményed minél kellemesebb lenne, legalábbis addig, amíg Millie megérkezik. Mihelyt itt lesz, az, attól tartok, rendkívül kellemetlen lesz neked. És persze neki. Tegnap nem volt időd alaposan megnézni a konyhát, igaz? – Kinyitotta a konyhaajtót, és megláttam a reggelizőbárt, amelyről együtt döntöttünk négy fényes, magas bárszékkel. – Jaj, Millie imádni fogja! – kiáltottam fel, és elképzeltem, ahogy a húgom forog a székkel. Az ezt követő csöndben az addig történtek mind eszembe jutottak, és a konyha olyan gyorsan kezdett forogni velem, hogy zuhanni kezdtem. Érzékeltem, hogy Jack elkap, és erőtlenül küzdeni próbáltam ellene, mielőtt elájultam. Amikor kinyitottam a szemem, oly csodásan kipihentnek éreztem magam, hogy arra gondoltam, nyaralok valahol. Ahogy álmosan körülpillantottam, és megláttam egy asztalkát tea és kávé készítésére szolgáló felszereléssel az ágy közelében, azt hittem, szállodában vagyok, csak nem tudom, hol. Amint alaposabban megnéztem az egyszerre ismerős és ismeretlen halványzöld falakat, hirtelen visszaemlékeztem, hol vagyok. Kiugrottam az ágyból, az ajtóhoz rohantam, megpróbáltam kinyitni. Amikor tapasztaltam, hogy zárva van, dörömbölni kezdtem, és kiabáltam Jacknek, hogy engedjen ki.

Kulcs zörrent a zárban, nyílt az ajtó. – Az ég szerelmére, Grace – mondta bosszúsan Jack. – Csak hívnod kellett volna. – Hogy mersz bezárni?! – kiáltottam dühtől remegő hangon. – A saját érdekedben. Ha nem tettem volna, lettél volna olyan ostoba, hogy ismét szökni próbálj, és kénytelen lettem volna megvonni tőled még egy látogatást Millie-nél. – Megfordult, és egy tálcáért nyúlt, amely kis asztalkán állt az ajtóm előtt. – És most, ha kicsit hátrább lépsz, adok enni. Az ennivaló csábított; nem emlékeztem, mikor ettem utoljára, de jóval az előtt, hogy eljöttünk Thaiföldről. Ám a nyitott ajtó még csábítóbb volt. Oldalra léptem, nem hátra, ahogy kérte, megvártam, amíg bejön a szobába, és akkor nekirontottam, kivertem a kezéből a tálcát. A széttörő porcelán és Jack dühödt ordítása közepette a lépcsőhöz futottam, rohantam lefelé, csak későn vettem észre, hogy odalenn teljesen sötét van. A lépcső alján villanykapcsolót kerestem a falon, és amikor nem találtam, a konyhaajtó felé tapogatóztam. Kinyitottam, de ott is koromsötét volt. Eszembe jutott az előző nap a szalonban látott négy franciaablak, átvágtam az előszobán, és addig tapogatóztam, amíg megtaláltam a szárnyas ajtót. A szobában lévő teljes sötéttől, mert egyetlen fénysugár sem jött be az ablakon, és a csendtől – mert a ház kísértetiesen csöndes volt – hirtelen megrémültem. A tudattól, hogy bárhol ott lehet Jack, hogy leosonhatott mögöttem a lépcsőn, és talán egylépésnyire áll tőlem, hevesen vert a szívem a félelemtől. Beléptem a szobába, az ajtó mögött leültem a földre, felhúztam a térdem, teljesen összegömbölyödtem, arra számítottam, hogy Jack bármelyik pillanatban megragadhat. Iszonyatos volt a feszültség, és a gondolattól, hogy Jack úgy dönthet, nem talál meg, amíg úgy tartja a kedve, már bántam, hogy elhagytam a hálószoba viszonylagos biztonságát. – Hol vagy, Grace? – A hangja valahonnan a folyosóról jött, és a lágy, kedveskedő hangszíntől csak még jobban rettegtem. A csöndben hallottam, hogy a levegőbe szimatol. – Hm, imádom a félelem szagát – suttogta. Léptei átkeltek a folyosón, és ahogy közeledtek, a falhoz lapultam. A lépések elhaltak, és amint hegyeztem a fülem, és próbáltam kitalálni, hol lehet, a nyakamon éreztem a leheletét. – Hu! – suttogta. Amint megkönnyebbülten bőgni kezdtem, hogy a megpróbáltatásomnak

vége, harsogva röhögött. Zümmögő hang hirdette a szobába behatoló nappali fény felbukkanását, és amikor felemeltem a fejem, Jacket láttam a kezében távirányítóval. – Acélroló – magyarázta. – Az van az összes földszinti ablakon. Még ha valami csoda folytán kijutnál is a szobádból, amíg dolgozom, a házból semmiképpen nem jutsz ki. – Engedj el, Jack – könyörögtem. – Kérlek, engedj el. – Miért tenném? Azt hiszem, élvezni fogom, hogy itt vagy, kivált, ha állandóan szökni próbálsz. Legalább elszórakoztatsz, amíg ide nem költözik Millie. – Szünet. – Tudod, majdnem bánni kezdtem, hogy nem intézkedtem annak érdekében, hogy költözzön hozzánk nyomban, amint hazatérünk a nászútról. Képzeld csak el – bármelyik pillanatban megjöhetne. Mély levegőt vettem. – Komolyan azt hiszed, hagyom, hogy Millie ennek a háznak a közelébe jöjjön? – kiáltottam. – Vagy hogy te Millie közelébe menj? – Úgy emlékszem, ezt már megbeszéltük Thaiföldön – mondta unottan. – Minél előbb elfogadod, hogy a gépezet már beindult, és nem tudod megállítani, annál jobb lesz neked. Nincs menekülés – már az enyém vagy. – Nem hiszem el, hogy azt képzeled, megúszhatod! Nem tarthatsz mindörökké elrejtve, te is tudod. Mi lesz a barátaimmal, a közös barátainkkal? Nem úgy volt, hogy együtt vacsorázunk Moirával és Gilesszal, amikor visszavisszük nekik az autót? – Pontosan azt fogom nekik mondani, amit Millie iskolájában – egyébként most már négy hétig nem látogatod meg –, hogy csúnya fertőzést szedtél össze Thaiföldön, és beteg vagy. És amikor majd engedélyezem, hogy találkozz Millie-vel, figyelni fogom minden mozdulatod és szavad. Ha bárkit tájékoztatni próbálsz arról, hogy mi történik, Millie is, te is megfizettek érte. Ami a barátaidat illeti, nem igazán lesz rájuk időd most már, hiszen boldog házasságban élsz, és amikor majd nem válaszolsz az e-mailjeikre, elfelejtenek. Persze fokozatosan. Egy ideig engedem, hogy kapcsolatot tarts, de ellenőrzöm az e-mailjeidet, mielőtt elküldöd őket, nehogy megpróbáld felhívni bárkinek a figyelmét a helyzetedre. – Szünet. – De nem tudom elképzelni, hogy annyira ostoba volnál. Eddig a pontig sosem kételkedtem benne, hogy képes leszek elmenekülni tőle, vagy legalább közölni valakivel, hogy fogoly vagyok,

ám ahogy ezt tárgyszerűen előadta, abban volt valami vérfagyasztó. Annyira biztos volt benne, hogy minden pontosan úgy alakul, ahogy eltervezte, hogy ekkor kezdtem először kételkedni abban, hogy túljárhatok az eszén. Miközben visszakísért a hálószobámba, és közölte, hogy másnapig nem kapok enni, csak arra tudtam gondolni, mit tett Mollyval, és mit művelne velem, ha szökni próbálnék. Nem kockáztathattam, hogy még egy hétig ne lássam Millie-t, és amikor arra gondoltam, mennyire csalódott lesz, hogy nem bukkanok fel a következő vasárnapokon, még nyomorultabbul éreztem magam. • • • Az éhség okozta görcsök adták az ötletet, hogy vakbélgyulladást színleljek, hogy Jack kénytelen legyen kórházba vinni, mert úgy gondoltam, ott legalább meghallgat majd valaki. Amikor aztán csak hozott ennivalót, ahogy ígérte, már másnap késő este volt, vagyis negyvennyolc órája nem ettem semmit. Nehéz volt alig ennem, közben fogtam a hasam, és nyögdécseltem, hogy görcsöl, ugyanakkor hálás voltam a görcsöknek, mert hitelesebb volt a fájdalmam. Sajnos Jacket nem hatotta meg, ám amikor kétrét görnyedve talált másnap reggel, hajlandó volt hozni a kért aszpirint, bár a szeme láttára kellett lenyelnem. Estére már fetrengtem az ágyon, és éjjel addig dörömböltem az ajtón, amíg bejött megnézni, miért zajongok. Közöltem, hogy nagy fájdalmaim vannak, kértem, hogy hívjon mentőt. Elutasított, de azt ígérte, ha másnap is rosszul leszek még, orvost hív. Nem ilyen eredményt akartam, de a semminél ez is több volt, és gondosan elterveztem, mit fogok mondani az orvosnak, okulva a thaiföldi tapasztalatból, tudtam, nem szabad hisztériásan beszélnem. Arra nem számítottam, hogy Jack az orvosi vizsgálat alatt is velem marad, és miközben fájdalmat mímeltem, valahányszor csak a doktor a hasamhoz ért, szélsebesen járt az agyam, mert tisztában voltam azzal, hogyha nem ragadom meg a pillanatot, az egész komédiázásom és koplalásom nem ér semmit. Amikor megkérdeztem az orvost, beszélhetnénk-e négyszemközt, mintegy arra utalva, hogy nőgyógyászati bajom lehet, diadalt éreztem, amikor arra kérte Jacket, menjen ki. Később csodálkoztam, miért nem gondoltam rá, hogy Jack azért hagyta el készségesen a szobát, mert nem tartott attól, hogy kettesben maradok a doktorral. Az orvos együtt érző mosolyát sem találtam gyanúsnak, amikor

közöltem vele, hogy fogságban tartanak. Csak amikor kérdezgetni kezdett állítólagos öngyilkossági kísérleteimről és depressziómról, akkor értettem meg, hogy Jack mindenre felkészítette, még mielőtt betette a lábát a szobámba. Kétségbeesetten kérleltem, higgye el, hogy Jack nem az, akinek látszik, és elismételtem, amit ő mesélt nekem, hogy agyonverte az anyját, amikor még szinte gyerek volt, és hagyta, hogy az apja vigye el a balhét. De már mialatt beszéltem, éreztem, mennyire valószínűtlenül hangzik az egész, és amikor az orvos Prozacot írt fel, már annyira hisztériás voltam, hogy bízvást elhitte: Jack igazat mondott, és feltűnési viszketegségben szenvedő mániás depressziós vagyok. Ezt iratok is bizonyították: az orvosi jelentés arról, hogy túladagoltam magam, és a thaiföldi szálloda igazgatójának levele a viselkedésemről érkezés után. Porig sújtott, hogy nem sikerült meggyőznöm az orvost arról, hogy igazat beszélek, és az előttem álló feladat ismét megoldhatatlannak látszott. Ha egy profit nem tudok rábeszélni, hogy fontolja meg, amit mondtam neki, hogy is sikerülne meggyőznöm bárki mást? És ami még a dologhoz tartozik, hogy lennék képes bárkivel nyíltan beszélni, amikor Jack csakis úgy enged kommunikálni a külvilággal, ahogy ő akarja. Elolvasta a bejövő e-mailjeimet, és ha nem diktálta a választ szóról szóra, akkor mögöttem állt, és minden szót ellenőrzött. Minthogy éjjelnappal a szobámba voltam zárva, a telefonálók csak üzenetet hagyhattak a rögzítőn, ha Jack nem volt otthon, hogy felvegye. Ha személyesen velem akartak beszélni, azt mondta nekik, zuhanyozom vagy vásárolni mentem, majd visszahívom őket. És ha engedte, hogy bárkit visszahívjak, hallgatta, mit beszélek. De nem mertem tiltakozni, mert a beszélgetésem az orvossal azzal járt, hogy további egy hétig nem mehettem Millie-hez, és a szobámból eltűnt a tea meg a kávé. Tudtam, ha a közeljövőben látni szeretném a húgomat, muszáj pontosan úgy viselkednem, ahogy Jack akarja, legalábbis egy ideig. Ezért zokszó nélkül tudomásul vettem a rám rótt korlátozásokat. Amikor ételt hozott – akkor még reggel és este –, közömbösen, alázatosan, jámboran ültem az ágyon. Közeledett a szüleim Új-Zélandra költözése, és gyanúsnak találták a betegséget, amely akadályozott Millie látogatásában. Hogy eszükbe se jusson meglátogatni, Jack azt mondta nekik, valószínűleg fertőző, de az első telefonhívásaik alapján tudtam, inkább attól tartottak, hogy miután férjhez mentem, megcsappant az érdeklődésem Millie iránt. Egyszer láttam őket, mielőtt elutaztak, amikor eljöttek egy gyors

búcsúzásra, és akkor láttam az első emelet többi helyiségét is. El kell ismernem Jack teljesítményét; nemcsak úgy eldugta az összes holmimat, hogy a hálószobámról elhitték, hogy az egyik vendégszoba, de szétszórta néhány ruhadarabomat is a saját szobájában, hogy elhiggyék, ott is szoktam aludni. Szerettem volna elmondani a szüleimnek az igazat, a segítségüket kérni, de Jack karja a vállamra nehezedett, és nem jött meg a bátorságom. Talán mégis mondtam volna valamit, ha nincs ott Millie szobája. A szüleim megcsodálták a halványsárga falakat, a gyönyörű bútort, a párnákkal megrakott, négyoszlopos ágyat, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy Jack ennyi mindent tett volna Millie kedvéért, ha valóban gonosz szándékai lennének vele. A szoba reményt adott, reményt, hogy Jack lelke legmélyén mégis maradt csöppnyi tisztesség. Hogy engem uralhat, de Millie-t szabadon hagyja. Egy héttel a szüleim elutazása után Jack végül elvitt meglátogatni Millie-t. Öt hosszú hét telt el az óta, hogy hazaértünk Thaiföldről, Millie lába meggyógyult, elvihettük ebédelni. Ám a ránk váró Millie egészen más volt, mint az a boldog kislány, akit otthagytam. A szüleim említették, hogy Millie-vel problémák voltak, amíg mi Thaiföldön tartózkodtunk, és azt hittem, csalódott, hogy nem lehetett koszorúslány. Azt is tudtam, hogy neheztelt, amiért nem látogattam meg nyomban a hazaérkezésünk után, mert amikor telefonon beszéltem vele – Jack ilyenkor a nyakamba lihegett –, egyszavas válaszokat adott. Bár gyorsan visszahódítottam az ajándékokkal, amelyeket Jack engedélyével a repülőtéren vettem neki, no meg egy új Agatha Christie-hangoskönyvvel, Jackről szinte tudomást sem vett, és tudtam, hogy Jack ezért dühös, pláne, mert Janice is ott volt. Próbáltam elhitetni, hogy Millie azért haragszik, mert nem hoztuk el Mollyt, de mivel nem mérgelődött, amikor azt meséltem, hogy a kertben hagytuk játszani, ez nem hangzott túlzottan hihetőnek. Amikor Jack azzal próbált javítani a helyzeten, hogy új szállodába visz minket ebédelni, Millie azt felelte, nem kíván sehová sem menni vele, és azt sem akarja, hogy velünk éljen. Ekkor Janice próbálta menteni a helyzetet, és elvitte Millie-t kabátot venni, mire Jack nyomban közölte velem, ha Millie nem változtat a viselkedésén, gondoskodik róla, hogy soha többé ne lássam. Kifogást keresve Millie viselkedésére, azt mondtam Jacknek arról, hogy Millie nem akarja, hogy velünk éljen, nyilván nem értette meg, hogy a

házasságkötés azt jelenti, hogy Jack mindig velem lesz, Millie pedig nem akar rajtam osztozni. Egy pillanatig sem hittem, amit mondtam – Millie nagyon jól tudta, a házasság együttélést jelent –, azt viszont tudtam, hogy meg kell fejtenem Millie Jackkel kapcsolatos viselkedését, mielőtt Jack beváltja az elmegyógyintézetre vonatkozó fenyegetését. Csakhogy Jack szüntelenül velem volt, figyelte minden mozdulatom, így nem tudtam, hogy leszek képes négyszemközt beszélni Millie-vel. A lehetőség a szálloda volt, ahová Jack vitt ebédelni minket. Ebéd után Millie megkért, kísérjem el a mosdóba. Elérkezettnek látva az esélyt, felálltam, mire Jack közölte Millie-vel, hogy tökéletesen képes egyedül is kimenni. De Millie megmakacsolta magát, egyre hangosabban követelőzött, és Jack végül engedett. Így aztán velünk jött. Amikor látta, hogy a női mosdó egy kis folyosó végén van, ahová nem kísérhet el minket anélkül, hogy gyanakvást keltene, visszarántott, és figyelmeztetett, a suttogásától kirázott a hideg, hogy ne merjek mondani Millie-nek – és senki másnak se – semmit, majd hozzátette, hogy a folyosó végén vár minket, és igyekezzünk. – Grace, Grace – mondta Millie, mihelyt kettesben maradtunk –, Jack rossz, nagyon rossz. Lökött, lépcsőn ő lökött le! Az ajkára tettem az ujjam, hogy csöndesebben, és ijedten néztem körül. Hosszú ideje ekkor volt először szerencsém: a fülkék üresek voltak. – Nem, Millie – suttogtam, mert attól féltem, Jack mégis végigjött a folyosón, és az ajtó előtt hallgatózik. – Ő nem tenne ilyet. – Lelökött, Grace! Esküvős házban, Jack nagyot lökött, így! – Megütötte a vállam. – Jack bántott, eltört a lábam. – Nem, Millie, nem! – csitítottam. – Jack jó ember. – Nem, nem jó. – Millie hajthatatlan volt. – Jack rossz, nagyon rossz. – Nem szabad ezt mondanod, Millie! Ugye nem mondtad el senkinek? Senkinek nem mondtad el, amit most nekem? Hevesen rázta a fejét. – Mindig Grace-nek először. De most elmond Janice-nek is, hogy Jack rossz. – Nem, Millie, senkinek nem szabad elmondanod! – Miért? Grace nem hiszi. Járt az agyam, hogyan értethetném meg vele. Ekkor már tudtam, hogy Jack mindenre képes, kivált, amikor eszembe jutott, hogy nem akarta, hogy Millie koszorúslány legyen.

– Figyelj, Millie. – A két kezembe vettem a kezét. Tudtam, hogy Jack gyanakodni fog, ha soká elmaradunk. – Játsszunk? Titkos játékot, csak mi ketten? Emlékszel Rosie-ra? – kérdeztem, arra a képzeletbeli barátnőre gondolva, akit kicsi korában kitalált, és ráfogta a saját csínytevéseit. Hevesen bólintott. – Rosie csinál rosszat, Millie nem. – Igen, tudom – mondtam komolyan. – Nagyon csintalan volt. Millie olyan bűntudatos képet vágott, hogy elmosolyodtam. – Én nem szeret Rosie, Rosie rossz, mint Jack. – De nem Jack lökött le a lépcsőn. – De – makacskodott. – Nem, nem ő. Valaki más. Gyanakodva nézett rám. – Ki? Elkeseredetten kerestem egy nevet. – George Clooney. Millie először némán meredt rám. – Dzsordzs Kúúni? – Igen. Nem szereted George Clooney-t, igaz? – Nem, nem szeret Dzsordzs Kúúni – helyeselt. – Ő lökött le a lépcsőn, nem Jack. Ráncolta a homlokát. – Nem Jack? – Nem, nem Jack. Szereted Jacket, Millie, nagyon szereted Jacket. – Egy kicsit megráztam. – Nagyon fontos, hogy szereted Jacket. Nem ő lökött le a lépcsőn, hanem George Clooney. Érted? Szeretned kell Jacket, Millie, a kedvemért. A szemembe nézett. – Te fél. – Igen, Millie, én félek. Ezért kérlek, mondd azt, hogy szereted Jacket. Nagyon fontos. – Én szereti Jack – mondta engedelmesen. – Jó, Millie. – De nem szereti Dzsordzs Kúúni. – Nem, egyáltalán nem szereted George Clooney-t. – Ő rossz, lelökött lépcsőn. – Igen, ő volt. De nem kell elmondanod senkinek. Nem kell

elmondanod, hogy George Clooney lelökött a lépcsőn. Ez titok, mint Rosie. Azt viszont mindenkinek el kell mondanod, hogy szereted Jacket. Az nem titok. És Jacknek is azt kell mondanod, hogy szereted. Érted? – Értem. – Bólintott. – Kell mondani Jacknek szereti. – Igen. – Mondani nem szereti Dzsordzs Kúúni? – Igen, azt is mondhatod Jacknek. Közelebb hajolt hozzám. – De Jack Dzsordzs Kúúni, Dzsordzs Kúúni Jack – suttogta. – Igen, Millie, Jack George Clooney, de ezt csak mi ketten tudjuk – súgtam. – Érted, mire gondolok? Ez titok, a kettőnk titka, mint Rosie. – Jack rossz, Grace. – Igen, Jack rossz ember. De ez is a mi kettőnk titka. Nem szabad elmondanod senkinek. – Én nem élni vele. Én fél. – Tudom. – Te mit csinálni? – Még nem tudom, de találok megoldást. – Ígérni? – Ígérem. Ismét a szemembe nézett. – Grace szomorú. – Igen, Grace szomorú. – Nem aggódni, Millie itt. Millie segíteni. – Köszönöm – öleltem meg. – Ne feledd, Millie, szereted Jacket. – Én nem felejti. – És nem szabad azt mondanod, hogy nem akarsz vele élni. – Nem mondani. – Jól van, Millie. Odakinn Jack türelmetlenül várt ránk. – Mi tartott ilyen sokáig? – nézett rám gyanakodva, – Mensi – mondta fontoskodva Millie. – Amikor mensi, kelleni sok idő. – Sétáljunk egyet, mielőtt visszamegyünk? – Igen, szeretni séta. – Talán út közben akad fagylalt is. Millie emlékezett rá, mire kértem, és Jackre mosolygott. – Millie köszöni, Jack.

– Úgy látszik, visszatért a jó hangulata – jegyezte meg Jack, amint Millie előttünk ugrándozott. – A mosdóban elmagyaráztam neki, hogy mivel házasok vagyunk, az a normális, ha mindig velem vagy, és osztoznia kell veled rajtam. – Ha mindössze ennyit mondtál. – Persze hogy ennyit mondtam. • • • Janice várt minket, amikor egy órával később visszavittük Millie-t az intézetbe. – Úgy látom, jól érezted magad, Millie – mosolygott. – Jól – helyeselt Millie. Jackhez fordult. – Millie szereti Jack, Jack jó. – Örülök, hogy így gondolod – bólintott Janice-re pillantva Jack. – De Millie nem szereti Dzsordzs Kúúni. – Tőlem – mondta Jack. – Én se kedvelem. És Millie hahotázott.

Jelen Ma este Estherhez és Rufushoz megyünk, holnap meglátogatjuk Millie-t. Biztosan tudom, mert Janice vette a bátorságot, és tegnap felhívta Jacket, hogy úgy lesz-e. Állítólag mindenképp ott kell lennie valami családi ebéden, és senki nem vigyázna Millie-re, ha nem mennénk, de mivel három hétig nem jártunk ott, kénytelen vagyok feltételezni, hogy ez csak kifogás. Szerintem elege van abból, hogy nem visszük el hétvégeken Millie-t, csodálkozom is, hogy Jack e tekintetben nem óvatosabb. Azzal, hogy engem büntet, megkockáztatja, hogy Janice kétségbe vonja a Millie iránti elkötelezettségünket. Mivel azonban ez jó nekem, nem hívom fel rá Jack figyelmét. Talán azért, mert holnap találkozom Millie-vel, ma kevésbé vagyok feszült attól, hogy vendégségbe megyünk. A barátokkal töltött vacsora számomra olyan, mint egy aknamező, mert nem tudom, mikor teszek vagy mondok olyasmit, amit Jack felhasznál ellenem. Örülök, hogy nem estem bele a csapdába, amelyet Jack az Esther könyvében satírozott szavakkal állított nekem, de óvatosnak kell lennem, nehogy olyasmit mondjak, amit Jack félremagyarázhat. Elvitte a könyvet, amikor reggelit hozott, és magamban nevettem, hogy hiába vizsgálja végig az oldalakat valami oda nem illőért, például a körmömmel megjelölt szavakért. Bizonyára felbosszantotta, hogy nem talált semmit, mert a nap nagy részét a pincében töltötte, ami mindig rossz jel. És számomra nagyon unalmas. Jobban szeretem, amikor közlekedik a házban, mert szórakoztat követni, ahogy átmegy az egyik szobából a másikba, és a lentről jövő neszekből próbálom kitalálni, hogy mit csinál. Tudom, hogy éppen a konyhában van, és most főzött magának teát, mert hallottam, hogy vizet töltött a kannába, és azt is, amikor a kanna kikapcsolt. Irigylem. Egyebek között azért utálok fogságban lenni, mert nem főzhetek magamnak teát, amikor akarok, hiányzik a kannám meg a filteres tea és a tej. Ha visszagondolok, kezdetben Jack meglehetősen nagylelkű rabtartóm volt. A nap állásából úgy vélem, délután hat óra felé járhat, és mivel hétre megyünk Estherékhez, Jacknek jönnie kellene, hogy beengedjen a szomszédos hálószobába, amelyik korábban az enyém volt, hogy elkészüljek. Kisvártatva hallom a lépteit a lépcsőn. Egy perc múlva fordul a zárban a kulcs, nyílik az ajtó.

Ahogy látom ott állni, mint mindig, felháborít, hogy milyen normálisan néz ki, holott lennie kellene valaminek – hegyes fülnek, szarvaknak –, ami figyelmezteti az embereket a gonoszságára. Félreáll, átenged, és én örömmel megyek át a szomszéd szobába, boldog vagyok, hogy felöltözhetem, hogy mást is viselhetek, mint feketét, mint papucsot a lábamon. Elhúzom a szekrényajtót, várom, hogy Jack megmutassa, mit vegyek fel. Amikor nem szól semmit, tudom, hogy enged reménykedni, hogy azt vehetem fel, amit én akarok, csak azért, hogy leparancsolja rólam, mihelyt felvettem. Talán azért, mert átláttam a könyvvel kapcsolatos cselfogásán, úgy döntök, hogy kockáztatok: olyan ruhát választok, amelyet egyáltalán nem szeretnék viselni, mert fekete. Leveszem a pizsamát. Bármennyire kellemetlen is Jack szeme előtt vetkőzni és öltözni, már régen nincs jogom nem előtte tenni. – Kezdesz cingár lenni – mondja Jack, miközben felveszem az alsóneműt. – Talán gyakrabban kellene ételt hoznod – mondom. – Lehet – helyesel. Mire rajtam a ruha, és felhúzom a cipzárt, kezdem azt hinni, hogy tévedtem. – Vedd le – mondja, amint a testemre simítom a kelmét. – A vöröset viseld. Csalódottságot mímelek, élvezem, hogy túljártam az eszén, mert a vöröset választottam volna. Belebújok, és talán a színe miatt, magabiztosabbnak érzem magam. Odamegyek az öltözőasztalhoz, leülök, és három hét után először megnézem magam a tükörben. Elsőre azt veszem észre, hogy ki kéne szednem a szemöldököm. Utálok ilyesmit tenni Jack előtt, de előveszem a fiókból a csipeszt, és nekilátok megigazítani a szemöldököm. Rá kellett beszélnem Jacket, hogy szőrteleníthessem a lábam, rámutattam, hogy szőrös lábbal nem lennék tökéletes, szerencsére egyetértett, és hozott egy csomag gyantatapaszt a havi minimális tisztálkodószereimmel együtt. Miután végeztem a szemöldökömmel, nekilátok sminkelni, és a ruhám tiszteletére a szokásosnál élénkebb színű rúzst választok. Felállok, a szekrényhez megyek, keresem a vörös és fekete magas sarkú cipőmet. Belebújok, leveszem a polcról a megfelelő színű táskát, átadom Jacknek. Kinyitja, és megnézi, hogy az elmúlt három hét alatt nem sikerült-e tollat és papírt varázsolnom a semmiből, nem csempésztem-e a falakon át

üzenetet a táskába. Végigmér, elismerően bólint, és ironikus arra gondolnom, hogy némelyik asszony még ennyit sem kap a férjétől. Lemegyünk az előszobába, kiveszi a kabátomat a szekrényből, tartja, hogy belebújjak. Odakinn a felhajtón kinyitja nekem a kocsi ajtaját, megvárja, amíg beszállok. Amikor rám csukja, önkéntelenül az jut eszembe, milyen kár, hogy szadista vadállat, mert a modora csodás. Megérkezünk Esther és Rufus házához, és egy hatalmas virágcsokor meg egy palack pezsgő kíséretében Jack visszaadja Esthernek a könyvét, amelyet, gondolom, visszaállított az eredeti állapotába. Esther megkérdezi, hogy tetszett, és azt válaszolom neki, amit Jacknek is mondtam, hogy kissé nehezen rágtam át rajta magam, mert általában nem ilyen jellegű könyveket szoktam olvasni. Nagyon csalódott, ettől elbizonytalanodom, hogy talán mégis ő jelölte meg azokat a szavakat, titkolom azonban a rémületemet, de aggodalmasan nézek rá. De az arckifejezésében nincs semmi olyan, amitől azt kéne hinnem, hogy elszalasztottam egy lehetőséget, és a szívverésem normálisra lassul. Odasétálunk, ahol Diane és Adam vár, Jack átfogja a derekamat. Nem tudom, Jack apró, udvarias gesztusaitól vagy attól, hogy a kedvemre való ruhát viselem, de mire végeztünk az italunkkal, és asztalhoz ülünk, kezdem úgy érezni magam, mint egy normális asszony egy normális estén a barátoknál, nem pedig úgy, mint fogoly a börtönőrével. Vagy csak túlságosan sok pezsgőt ittam. Amint elfogyasztjuk a finom vacsorát, amelyet Esther készített nekünk, érzékelem, hogy Jack figyel az asztal túloldaláról, mert többet eszem és többet beszélek, mint általában szoktam. – Elméláztál, Jack – jegyzi meg Esther. – Csak arra gondoltam, mennyire várom, hogy Millie hozzánk költözzön – mondja, és ebben csupán én érzem a rendreutasítást. – Már nem sok lehet hátra – mondja Esther. – Hetvenöt nap. – Jack boldogan sóhajt. – Tudtad ezt, Grace? Már csak hetvenöt nap, és Millie beköltözik bájos, vörös hálószobájába, és a családunk része lesz. Éppen inni akartam, de a szívem annyira hevesen ver, hogy a pohár megáll a levegőben, és egy kis bor ki is löttyen. – Nem, nem tudtam – válaszolom, és nem értem, hogy tudok itt ülni ilyen csendesen és elégedetten, amikor fogy az idő, hogy felejthettem el akár csak egy pillanatra is, milyen kétségbeejtő helyzetben vagyok. Hetvenöt nap – hogyhogy ilyen kevés idő maradt? És ami még fontosabb,

hogy leszek képes kitalálni, hogyan szökjem meg Jacktől, ha nem voltam képes rá háromszázhetvenöt napja, amennyi a nászútról történt hazatérésünk óta eltelt? Akkoriban, még azok után a szörnyűségek után is, amelyeken átestem – és azok után is, amelyekkel akkor kellett szembenéznem, amikor a házba értünk –, sosem kételkedtem abban, hogy meg tudok szökni, mielőtt Millie hozzánk költözik. Minden kudarcos kísérlet után jött egy-egy következő alkalom. De immár hat hónapja nem is próbálkoztam. – Csak rajta, Grace – bök a fejével a borospoharamra Jack, és rám mosolyog. Némán bámulok rá, amint emeli a poharát. – Igyunk arra, hogy Millie hozzánk költözik. – Körülpillant. – Igyunk mindannyian Millie-re. – Jó ötlet – emeli a poharát Adam. – Millie-re. – Millie-re – kántálja mindenki, én meg igyekszem uralkodni a félelmemen. Érzékelem, hogy Esther érdeklődéssel figyel, felemelem a poharam, és remélem, nem veszi észre, hogy remeg a kezem. – Ha már ünnepi hangulatban vagytok – mondja Adam –, ihatnátok még valamire. – Mindenki kíváncsian néz rá. – Diane babát vár! Emilynek és Jaspernek kistestvére lesz! – Csodálatos hír! – mondja Esther, miközben mindenki gratulál. – Nem gondolod, Grace? Szörnyű, de elsírom magam. A döbbent csöndben a büntetésre gondolok, amelyet Jack ki fog szabni rám, amiért nem uralkodtam magamon, és egyre hangosabban zokogok. Nagyon szeretném abbahagyni, de nem megy, és rettenetes zavaromban felállok, és érzékelem, hogy ott áll mellettem Diane, és vigasztalni próbál. Csakhogy Jack ölel magához – hogy is lehetne másként? –, szorítja a fejem a vállához, mormol csitító szavakat, mire még keservesebben sírok, mert arra gondolok, hogy lehetett volna, amit képzeltem, hogy lesz. Most először szeretném feladni, meghalni, mert túl sok ez nekem, és nem látok semmiféle kiutat. – Nem bírom így tovább – zokogom Jacknek, az sem izgat, hogy mindenki hallja. – Tudom – csitít. – Tudom. – Mintha elismerné, hogy túlságosan messzire ment, és egy másodperc töredékéig elhiszem, hogy minden rendben lesz. – Úgy vélem, el kell mondanunk nekik, nem gondolod? – Felemeli a fejét. – Grace a múlt héten elvetélt – jelenti be. – És attól tartok, nem ez volt az első eset.

Mindenkinek elakad a lélegzete, döbbent csönd, majd mindenki egyszerre kezd beszélni, halk, tapintatos hangon fejezik ki az együttérzésüket. Bár tudom, hogy kedves és megértő szavaik a vetélésnek szólnak, amely sosem történt meg, sikerül annyi erőt merítenem belőlük, hogy összeszedjem magam. – Sajnálom – motyogom Jacknek, azt remélve, hogy enyhítem a haragját, amellyel később szembe kell majd néznem. – Ne csacsiskodj – lapogatja a vállam Diane. – Kár, hogy nem árultad el nekünk. Borzasztóan sajnálom, hogy Adam így jelentette be, hogy áldott állapotban vagyok. – Nem bírom így tovább – mondom, még mindig Jacknek. – Sokkal egyszerűbbnek fogod érezni, ha mindent elfogadsz – válaszolja. – Nem hagyhatnánk ki Millie-t ebből az egészből? – kérdezem mindenre elszántan. – Attól tartok, nem – mondja komolyan. – Millie-nek nem kell tudnia, igaz? – kérdi értetlenül Esther. – Kár ezzel felizgatni – ráncolja a homlokát Diane. Jack hozzájuk fordul. – Természetesen igazatok van. Butaság lenne Millie-t felizgatni Grace vetélésével. És most azt hiszem, haza kell vinnem Grace-t. Remélem, megbocsátod, hogy megbontjuk a társaságot, Esther. – Jól vagyok – mondom gyorsan. Nem akarom elhagyni Esther és Rufus otthonának biztonságát, mert tudom, mi vár rám, ahogy hazaérünk. Kibújok Jack karjából, magam is csodálkozom, hogy olyan sokáig ott találtam vigaszt. – De tényleg, már jól vagyok, és maradni szeretnék. – Nagyon jó, örülök. Kérlek, Grace, ülj vissza. – Az Esther szemében megbúvó szégyenkezés jelzi, hogy a megjegyzése, amelytől sírva fakadtam, szándékos volt, és most bűntudatot érez, amiért jobban kibontotta Diane várandósságának témáját. – Sajnálom – mondja csöndesen, amint visszaülök a helyemre. – És azt is, hogy elvetéltél. – Semmi baj – mondom. – Kérlek, felejtsétek el. Megiszom az Esther által felszolgált kávét, minden korábbinál keményebben összpontosítok, rettenetesen tisztában vagyok azzal, hogy igen ostoba voltam, amikor megfeledkeztem magamról. Tudom, hogy vezekelnem kell, ha másnap látni akarom Millie-t, ezért szerelmesen nézek Jackre, és előadom, hogy azért borultam ki, mert pillanatnyilag úgy

látszik, nem vagyok képes megadni Jacknek azt, amire a legjobban vágyik: a kisbabát. Amikor végül felállok, hogy induljunk, tudom, hogy mindenki csodálja gyors és elbűvölő gyógyulásom, és érzem, hogy Esther sokkal jobban kedvel, mint korábban, ami csakis jó lehet, még akkor is, ha csupán a fejletlen méhem miatt van. Rám tör a valóság, amikor a kocsiban ülünk hazafelé. Jack komor hallgatásából sejtem, hogy bármilyen sok teret nyertem is a többieknél, ő megfizetteti velem a butaságom árát. A gondolat, hogy másnap látom Millie-t több mint amit képes vagyok elviselni, és miközben potyognak néma könnyeim, megdöbbenek, mennyire legyengültem. A házhoz érünk. Jack kinyitja az ajtót, belép az előszobába. – Tudod, sosem kérdőjeleztem meg, hogy ki vagyok – mondja elgondolkozva, miközben lesegíti a kabátom. – De ma este, egy pillanat töredékéig, amikor a karomban tartottalak, és mindenki együtt érzett velünk a vetélésed miatt, megéreztem, milyen normálisnak lenni. – Az lehetnél! – mondom neki. – Tényleg normális lehetnél, ha akarnád! Kaphatnál segítséget, Jack, tudom! Elvigyorodik a szavaimon. – Az a baj, hogy nem akarok segítséget. Szeretem azt, aki vagyok, igazán nagyon szeretem. És még jobban fogom szeretni hetvenöt nap múlva, amikor Millie hozzánk költözik. Kár, hogy holnap nem látogatjuk meg – szinte már hiányzik. – Kérlek, Jack – könyörgök. – Nos, nem hagyhatom megtorlás nélkül a ma esti döbbenetes fegyelmezetlenségedet, szóval, ha látni akarod Millie-t, tudod, mit kell tenned. – Nem bírtad elviselni, hogy nem estem bele a szánalmas csapdádba, mi? – mondom, mert rájövök, hogy szándékosan akart kiborítani a vacsorán azzal, hogy megemlítette Millie költözését. – Szánalmas csapda? – Igen, úgy van, szánalmas. Nem támadt jobb ötleted, mint szavakat besatírozni a könyvben? – Tényleg kezdesz okosabb lenni, mint amennyi a hasznodra válna – csattan fel. – Akárhogy nézem is, büntetést érdemelsz. Szánakozva rázom a fejem. – Nem én. Már elég volt. Komolyan mondom, Jack. Elég volt. – De nekem nem volt elég – mondja. – Egyáltalán nem. Valójában még

el sem kezdődött. Ez a baj, tudod. Minél közelebb kerülök ahhoz, amire olyan régen vágyom, annál erősebben áhítozom utána. Eljutottam odáig, hogy belefáradtam. Belefáradtam azt várni, hogy Millie hozzánk költözzön. – Miért nem megyünk vissza Thaiföldre? – kérdezem kétségbeesetten, rettegve, hogy azt fogja javasolni, Millie a tervezettnél korábban költözzön hozzánk. – Jót tenne neked – nem voltál ott január óta. – Nem lehet – kezdődik a Tomasin-ügy. – De többé nem tudsz majd menni, ha Millie ideköltözik – igyekszem erősíteni a helyzetet, hogy Millie minél tovább maradjon biztonságban az intézetben. Gúnyosan néz rám. – Hidd el, ha egyszer Millie itt lesz, nem vágyom majd Thaiföldre. Na, mozgás. Annyira reszketek, hogy alig tudok menni. Odavánszorgok a lépcsőhöz, a lábamat a legalsó lépcsőfokra teszem. – Rossz felé mész – mondja. – Már ha látni akarod holnap Millie-t. – Szünetet tart, mintha választási lehetőséget adna. – Mi legyen, Grace? – A hangjában vibrál az izgalom. – Millie csalódjon – vagy a pince?

Múlt Miután Millie azt állította, hogy Jack lökte le a lépcsőn, egyre nagyobb késztetést éreztem a szökésre. Bár megígértettem a húgommal, hogy senkinek nem mondja el, nem tudhattam, nem fecsegi-e ki mégis Janicenek, esetleg nem vádolja-e meg Jacket szemtől szembe. Nem hiszem, hogy Jackben felvetődött volna valaha is, hogy Millie többnek tartja az esést egyszerű balesetnél. Könnyű volt alábecsülni Millie-t, feltételezni, hogy a beszéde az elméje működését tükrözi, ám sokkal okosabb volt, mint hitték. Fogalmam sem volt, mit tenne Jack, ha rájönne, hogy Millie nagyon jól tudja, mi történt. Feltételeztem, hogy éppoly gyorsan félresöpörné a vádat, ahogyan az enyémet, és azt állítaná, hogy a húgom féltékeny, mert mi ketten együtt vagyunk, és a hamis váddal el akar szakítani minket egymástól. Ezen a kilátástalan időszakon egyedül Millie segített át. Olyan kedves volt Jackkel, mintha elfelejtette volna, hogy Jack lökte le a lépcsőn, vagy legalábbis nem neheztelt volna érte. Ám hiába áltattam magam azzal, hogy minden jóra fordult, Millie mindig előjött a mantrájával, „Millie szeret Jack, de nem szeret Dzsordzs Kúúni”, mintha csak tudta volna, mire gondolok, és közölni akarta volna velem, hogy ő tartja az alku rá eső részét. Így egyre nagyobb lett rajtam a nyomás, hogy én is betartsam, és tervezni kezdtem a következő lépésemet. Az után, amikor az orvost igyekeztem rávenni, hogy segítsen, úgy véltem, legközelebb minél több ember lesz körülöttem, annál jobb lesz. Így amikor késznek éreztem magam a következő kísérletre, könyörögtem Jacknek, hogy vigyen el vásárolni, azt remélve, hogy a kirándulás alatt segítséget kérhetek egy eladótól vagy bárki mástól. Amint kiszálltam a kocsiból, azt hittem, az imáim meghallgatásra találtak, mert pár lépésnyire tőlem állt egy rendőr. Ahogy Jack markolta a karom, amikor szabadulni próbáltam tőle, az is azt bizonyította, hogy fogolyként bánik velem, és amikor a rendőr odasietett a kiáltozásomra, isten bizony azt hittem, vége a megpróbáltatásomnak, amíg aggodalmas szavai – „Minden rendben, Mr. Angel?” – meg nem győztek az ellenkezőjéről. A viselkedésem attól fogva azt bizonyította, amit Jack korábban állított a helyi kapitányságon, azazhogy a feleségének mentális problémái vannak, hajlamos zavart kelteni nyilvános helyeken, gyakran azzal vádolva őt, hogy rabságban tartja. Jack vasmarokkal fogta erőtlenné váló karomat, és

a körénk gyűlt tömeg előtt hangosan arra biztatta a rendőrt, jöjjön, és nézze meg a házat, amelyet börtönnek neveztem. A tömegben elmebetegségről suttogtak, együtt érző pillantásokat vetettek Jackre, jött egy rendőrautó, és miközben a hátsó ülésen egy rendőrnő csitító szavakkal próbálta elállítani keserves könnyeimet, a rendőr a családon belüli erőszak áldozataiért végzett munkájáról faggatta Jacket. Később, amikor már túl voltam mindenen abban a szobában, amelyről azt hittem, sosem látom többé, megértettem, azért egyezett bele olyan készségesen, hogy vásárolni vigyen, amire már Thaiföldön is rájöttem: nagy élvezetet szerzett neki elhitetni velem, hogy győztem, majd elorozni tőlem a diadalt. Élvezte, hogy előkészítette a bukásomat, boldogan játszotta a szerető és igazságtalanul zaklatott férj szerepét, örült megsemmisítő csalódottságomnak, amikor vége lett, és örömét lelte a büntetésemben. Ráadásul az a képessége, hogy meg tudta jósolni, mit fogok tenni, eleve kudarcra ítélt. Ismét három hétig nem látogathattam Millie-t, és Jack magyarázata – túlságosan lekötöttek a barátaimnál tett vizitek – bántotta és megzavarta a húgomat, elsősorban azért, mert nem cáfolhattam, hiszen Jack állandóan mellettem volt. Mivel nem akartam több csalódást okozni Millie-nek, tartottam magam a szabályokhoz, hogy rendszeresen látogathassam a húgomat. Csakhogy Jacknek ez sem tetszett, inkább bosszantotta. Azt hittem mégis, hogy félreértettem, amikor közölte, hogy a jó viselkedésem miatt megengedi, hogy újra festhessek. Gyanakodtam a szándékait illetően, nem mutattam örömet, és kelletlenül adtam egy listát arról, hogy mire lesz szükségem, mert nem mertem elhinni, hogy valóban hozza, amit kérek. Azonban másnap hozta a pasztellkrétát, az olajfestéket, valamint a festőállványomat meg egy üres vásznat. – Csupán egy kikötésem van – mondta, amikor régi barátként örvendeztem a kellékeknek. – A témát én választom. – Ezt hogy érted? – komorodtam el. – Azt fested, amit én akarok, se többet, se kevesebbet. Gyanakodva néztem rá, vajon valamilyen újabb játékáról van-e szó. – Attól függ, mit akarsz velem megfestetni – mondtam. – Egy portrét. – Egy portrét? – Igen. Festettél már portrét, nem igaz? – Párat.

– Helyes. Tehát szeretném, ha megfestenél egy portrét. – Rólad? – Igen vagy nem, Grace? Az ösztöneim azt súgták, hogy mondjak nemet. De nagyon akartam már ismét festeni, csinálni valamit, ami betölti a napjaimat az olvasáson kívül. Bár undorodtam a gondolattól, hogy portrét fessek Jackről, de azt mondtam magamnak, aligha fog órákon át modellt ülni nekem. Legalábbis ezt reméltem. – Csak akkor, ha fénykép után festhetek – mondtam megkönnyebbülten, hogy találtam megoldást. – Megegyeztünk. – Kotorászott a zsebében. – Szeretnéd most kezdeni? – Miért ne? – vontam meg a vállam. Egy fényképet vett elő, és az orrom elé dugta. – Az egyik kliensem volt. Szerinted nem gyönyörű? Riadt sikollyal hátráltam Jack elől, a kép elől, de engesztelhetetlenül követett, és eszelősen vigyorgott. – Rajta, Grace, ne kéresd magad, nézd meg jól. Elvégre sokat fogod látni a következő hetekben. – Soha – tiltakoztam. – Ezt sosem festem le! – Dehogynem. Megígérted, emlékszel? És tudod, mi történik, ha nem állod a szavad. – Csak bámultam rá. – Úgy van, Millie. Látni akarod, ugye? – Nem, ha ez az ára – feleltem fojtott hangon. – Sajnálom. Azt kellett volna kérdeznem, hogy „Ugye nem akarod látni többé?” Biztos vagyok benne, nem szeretnéd, hogy Millie egy elmegyógyintézetben rohadjon el. – Egy ujjal se merj hozzányúlni! – ordítottam. – Akkor jó lesz, ha festeni kezdesz. Ha tönkreteszed ezt a fényképet, vagy bármilyen módon megrongálod, Millie fog fizetni érte. Ha nem reprodukálod a vásznon, vagy úgy teszel, mintha nem lennél képes rá, Millie fog fizetni érte. Naponta ellenőrizni fogom, hogy haladsz, és ha úgy találom, lassú vagy, Millie fog fizetni érte. És amikor befejezted, festeni fogsz egy másikat, aztán egy másikat, és megint egy másikat, amíg azt nem mondom, elég. – Miből elég? – sírtam, mert tudtam, hogy ismét ő győzött. – Majd egyszer megmutatom, Grace, ígérem, egyszer megmutatom. Rengeteget sírtam az első festménynél. Nézni a szétvert, véres arcot órákon át, napokon át, alaposan megvizsgálni a betört orrot, a felszakadt

ajkat, a szem körüli monoklit a legapróbb részletekig, azután reprodukálni mindezt a vásznon, több volt, mint amennyit a gyomrom bírt, gyakran és hevesen hánytam. Tudtam, hogy ha meg akarom őrizni az ép elmémet, valamit ki kell találnom a festmények okozta trauma ellen, ezért egymás után nevet adtam a nőknek, akiket lefestettem, és próbáltam őket elképzelni olyannak, amilyenek az előtt voltak, hogy kárt tettek bennük. Így jobban bírtam. Az is segített, hogy Jack soha, egyetlen ügyét sem veszítette el, ami azt jelentette, hogy a fényképeken látható nőknek – mind a volt kliensei voltak – sikerült megszabadulniuk erőszakos partnereiktől, és ettől még inkább eltökéltem, hogy én is megszabadulok Jacktől. Ha nekik sikerült, nekem is menni fog. Úgy négy hónapja lehettünk házasok, amikor Jack úgy gondolta, elegendő időt töltöttünk kettesben, és ha nem óhajtja, hogy az emberek gyanakodjanak, ismét emberek közé kell járnunk, mint régen. Az egyik első vacsora Moiránál és Gilesnál volt, de mivel ők elsősorban Jack barátai voltak, pontosan úgy viselkedtem, ahogy utasított, játszottam a szerető feleséget. Ettől hányingerem volt, ám rájöttem, ha Jack nem kezd el bízni bennem, mindörökké a szobámba leszek zárva, és nem lesz esélyem elszökni tőle. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, amikor, nem sokkal később, bejelentette, hogy a kollégáival fogunk vacsorázni. Felszökött bennem az adrenalin, amikor azt hallottam, kollégák, és nem barátok. Pompás alkalom lesz megszökni tőle, hiszen sokkal inkább hisznek majd nekem, mint a barátok, akiknek Jack már port hintett a szemébe. És ha van egy kis szerencsém, a cégnél biztosan akad valaki, aki alig várja a lehetőséget, hogy hátba döfje. Tudtam, hogy találékonynak kell lennem; Jack már belém sulykolta, hogyan kell viselkednem mások jelenlétében: nem megyek egyedül sehová, még a mosdóba sem, nem követek senkit másik helyiségbe, még akkor sem, ha csupán a tányérokat kell vinni, nem folytatok magánbeszélgetést, nem látszom másnak, csak csodásan boldognak és elégedettnek. Időbe telt, amíg kifundáltam, mit tegyek. Nem próbálok segítséget kérni Jack előtt, aki olyan tehetségesen cáfolja a vádjaimat, inkább megpróbálok eljuttatni valakihez egy levelet, mert akkor talán nem legyintenek, hogy hisztériás őrült vagyok, ha mindent szépen leírok. Tekintettel Jack fenyegetéseire, ez látszott a leginkább biztonságosnak. Csakhogy egy kis darabka papírt sem tudtam szerezni. Jacktől nem kérhettem, hiszen

nyomban gyanakodni kezdett volna, és attól kezdve még jobban figyelne. Az éjszaka közepén jutott eszembe, hogy kivághatnám a megfelelő szavakat a könyvekből, amelyekkel figyelmesen ellátott. A neszesszeremben lévő, apró bőrvágó ollóval kivágtam a következő szavakat: „kérem”, „segítsen”, „rajtam”, „fogságban”, „tartanak”, „hívják”, „a rendőrséget”. Próbáltam őket sorba rendezni. Végül egyiket a másik alá tettem, felül volt a „kérem”, legalul „a rendőrséget”. Olyan picike csomó lett, hogy bárki egyetlen papírdarabkának nézhette és eldobhatta volna, ezért inkább összefogtam őket egy hullámcsattal a piperetáskámból. Úgy okoskodtam, ha valaki talál egy hajcsattal összefogott kis cédulacsomagot, bizonyára eléggé kíváncsi lesz, hogy megnézze. Sok fejtörés után, mivel azt nem hagyhattam, hogy Jack jelenlétében bárki elolvassa, az asztalon hagyom vacsora után, hogy akkor találják meg, amikor mi már elmentünk. Fogalmam sem volt, hol fogunk vacsorázni, csak azért imádkoztam, hogy valakinek az otthonában legyünk, nem pedig étteremben, ahol nagyobb volt annak az esélye, hogy a csatot, a többi hulladékkal, a terítővel együtt levegyék. Gondos tervemből a valóságban nem lett semmi. Annyira lekötött, hogy hol is hagyjam a becses kis csomagot, hogy arra nem gondoltam, először ki kell játszanom Jacket. Nem volt túlzottan ideges addig, amíg értem nem jött. Nézte, ahogy felveszem a cipőm és fogom a táskám, majd megkérdezte, miért vagyok olyan ideges. Bár azt állítottam, azért, mert találkozunk a kollégáival, nem hitt nekem, kivált azért, mert a legtöbbjükkel már találkoztam az esküvőn. Átkutatta a ruházatomat, kifordította a zsebeimet, elkérte a retikülömet. A haragja, amikor megtalálta a hajcsatot, megjósolható volt, a büntetés pedig pontosan az, amit ígért. Átköltöztetett a zárt szobába, megfosztott minden kényelemtől, és éheztetni kezdett.

Jelen A pincében nyomban napfényre vágyom, hiszen ahhoz tudom kötni a belső órám. Vagy bármire, ami meggyőz arról, hogy nem vesztettem el az ép eszem. Nem hallom Jacket, de érzem, hogy közel van, fülel. Hirtelen nyílik az ajtó. – Gyorsabban kell mozognod, ha idejében oda akarunk érni, hogy elvigyük Millie-t ebédelni – jegyzi meg, miközben feltápászkodom. Tudom, örülnöm kéne, de az az igazság, hogy egyre nehezebb találkoznom Millie-vel minden egyes látogatásnál. Amióta elárulta nekem, hogy Jack lökte le a lépcsőn, arra vár, hogy tegyek valamit ebben az ügyben. Rettegek a naptól, amikor sikerül rávennie Jacket, hogy vigyen minket a szállodába, mert nem akarom elmondani neki, hogy még mindig nem találtam megoldást. Eleinte fel sem vetődött bennem, hogy egy év múlva még fogoly leszek. Azt tudtam, hogy nehéz lesz szabadulnom Jacktől, de azt nem, hogy lehetetlen. És már nagyon kevés idő maradt. Hetvennégy nap. A gondolattól, hogy Jack úgy számolja a Millie hozzánk költözéséig hátralévő napokat, ahogyan gyermek várja a karácsonyt, felfordul a gyomrom. • • • Millie és Janice szokás szerint a padon ülve várnak. Egy ideig csevegünk – Janice megkérdezi, jól éreztük-e magunkat az esküvőn az előző hétvégén meg a barátainknál tett látogatást az előző héten, Jack rám hagyja, hogy kitaláljam, az esküvő Devonban volt, és igen hangulatos volt, a hegyvidéket pedig, ahol a barátaink élnek, igazán elragadónak találtuk. A mindig elbűvölő Jack bókol Janice-nek, hogy kincset ér, amiért lehetővé teszi, hogy élvezzük a kettesben töltött időt, mielőtt Millie hozzánk költözik, Janice pedig azt válaszolja, egyáltalán nem bánja, imádja Milliet, és szívesen helyettesít minket szükség esetén. Hozzáteszi, hogy nagyon fog hiányozni neki Millie, és ismét megígéri, meg fogja látogatni, amilyen gyakran csak teheti. Jack majd gondoskodik róla, hogy ne tegye. Megbeszéljük Millie egészségi állapotát, és Janice elmondja, amióta szedi az orvos által felírt altatót, nyugodtan alszik, ezért napközben ismét a régi önmaga. – Sajnálom – pillant mentegetőzve a karórájára. – Attól tartok, mennem

kell. Édesanyám megöl, ha elkésem az ebédről. – Nekünk is mennünk kell – mondja Jack. – Millie mehet ma szállodába? – kérdezi mohón Millie. Jack nyitja a száját, de mielőtt megszólalhatna, Janice közbelép. – Millie mesélt nekünk a szállodáról és arról, mennyire szeret ott lenni, azt is megígérte, hogy hétfőn beszámol róla az osztályban, igaz, Millie? – Millie lelkesen bólogat. – A tóparti étteremről már mesélt, arról is, ahol palacsintát kapni, alig várjuk, hogy erről is halljunk. És Mrs. Goodrich fontolgatja, hogy a szállodába vigye el a személyzetet év végi vacsorára – teszi hozzá –, ezért megbízta Millie-t, hogy írjon róla beszámolót. – Szállodába kell menni Mrs. Goodrich kedvéért – helyesel Millie. – Akkor a szállodába megyünk – mondja Jack, azzal leplezve bosszúságát, hogy rámosolyog Millie-re. Millie vidáman fecseg ebéd közben, és miután végeztünk, közli, hogy a mosdóba kell mennie. – Akkor menj – mondja Jack. Millie feláll. – Grace jönni velem. – Nem szükséges, hogy Grace veled menjen – mondja határozottan Jack. – Tökéletesen meg tudod oldani egyedül. – Mensim van – jelenti be hangosan Millie. – Grace kell. – Helyes – mondja Jack, alig palástolva undorát. Hátralöki a székét. – Jövök én is. – Jacknek nem szabad hölgyek mosdójába menni – mondja harciasan Millie. – Úgy értem, elkísérlek titeket a mosdóig. Jack megáll a folyosó végén, de emlékeztet minket, hogy igyekezzünk. Két hölgy mossa odabenn a kezét vidáman fecsegve, Millie az egyik lábáról a másikra állva várja, hogy végre kimenjenek. Töröm a fejem, mit mondjak neki, olyasmit, amiből elhiszi, hogy van megoldás, és csodálom, hogy sikerült rávennie Jacket, hogy ide hozzon minket azzal, hogy Janicet és Mrs. Goodrichet is bevonta a tervébe. – Okos voltál, Millie – mondom, mihelyt a két nő becsukja maga mögött az ajtót. – Kell beszélni – sziszegi. – Mi az? – Millie-nél van valami Grace-nek – suttogja. A zsebébe nyúl, kivesz

egy papír zsebkendőt. – Titok – nyújtja át nekem. Meglepetten bontom ki a zsebkendőt, abban a hiszemben, hogy egy gyöngy vagy egy virág van benne, de csak egy maréknyi kis, fehér tabletta. – Mi ez? – ráncolom a homlokom. – Alváshoz. Millie nem veszi be. – Miért nem? – Nem kell – mondja komoran. – De ettől jobban alszol – magyarázom türelmesen. – Millie jól alszik. – Igen, már jól alszol a piruláktól – győzködöm. – De azelőtt nem aludtál jól, nem emlékszel? Rázza a fejét. – Millie úgy csinál. – Úgy csinál? – Igen. Úgy csinál, hogy nem tud aludni. Értetlenül nézek rá. – Miért? Rácsukja az öklöm a papír zsebkendőre. – Neked, Grace. – Nagyon kedves tőled, Millie, de nincs szükségem rá. – De, Grace-nek szüksége van. Dzsordzs Kúúninak. – George Clooney-nak? – Igen. Dzsordzs Kúúni rossz ember, Dzsordzs Kúúni lelökte Millie-t lépcsőn, Dzsordzs Kúúni csinálta Grace-t szomorúnak. Rossz ember, nagyon rossz. Most én rázom a fejem. – Attól tartok, nem értem. – De, Grace érti – mondja hajthatatlanul Millie. – Egyszerű, Grace. Millie és Grace megöli Dzsordzs Kúúnit.

Múlt A következő hónapban visszamentünk Thaiföldre, de meg sem próbáltam szökni. Tudtam, ha próbálkoznék, Jack képes lenne elintézni, hogy ott haljak meg. Ugyanabba a szállodába, ugyanabba a szobába mentünk, ugyanaz az igazgató fogadott. Csak Kiko nem volt ott. A napjaim ugyanúgy teltek, mint az első alkalommal, az erkélyre vagy a szobába zárva, csak fényképezéshez engedett ki. A második alkalommal még rosszabbul éreztem magam, hiszen tudtam, hogy amikor nincs velem, Jack valaki másnak a félelmét élvezi. Nem tudom, miben lelte örömét, de feltételeztem, hogy olyasmiben, amit Angliában nem tehet, és emlékezve arra, amit az anyjáról mesélt, azon tűnődtem, vajon azért jár-e Thaiföldre, hogy nőket verjen. Hihetetlennek tartottam, hogy megúszhatja, de egyszer azt mondta nekem, amíg az embernek pénze van, Thaiföldön mindent megkaphat, amit akar – még a félelmet is. Talán ezért csaptam fejbe egy palack borral egy héttel a hazaérkezésünk után, fél órával az előtt, hogy Diane-nek és Adamnek vacsorára kellett jönnie. Azt reméltem, elegendő időre eszméletét veszti, és elmenekülhetek. Csakhogy nem ütöttem eléggé nagyot, és bár forrt benne a düh, uralkodott magán annyi ideig, amíg telefonon lemondta a vendégeket, azt állítva, hogy hirtelen erős migrénem lett. Amikor letette a telefont, és felém fordult, már csak Millie-t féltettem, mert engem már nem volt mitől megfosztania. Még akkor sem féltem, amikor azt mondta, megmutatja Millie szobáját, hiszen feltételeztem, hogy csupán megfosztotta a szobát a szép bútoroktól, ahogyan az enyémet. Ahogy végiglökdösött a folyosón, és sajgott a hátracsavart karom, rettenetesen sajnáltam Millie-t, mert a szobája olyan volt, amilyenre mindig vágyott. De ahelyett, hogy felvitt volna az emeletre, Jack kinyitotta az ajtót, és levitt a pincébe. Eszelősen küzdöttem, hogy ne kelljen lemennem, de nem szállhattam szembe Jackkel, akinek az erejét még fokozta a düh is. Még akkor sem tudtam, mi vár rám. Csak miután elvonszolt a mosókonyha előtt is, ahová annak idején Mollyt zárta, keresztül egy raktárnak látszó helyiségen, egy polcok mögé rejtett acélajtóhoz, akkor kezdtem igazán félni. Nem kínzókamra volt, amitől tartottam, mert nem voltak benne valódi kínzószerszámok. Bútor sem volt, ám az egész helyiség, a mennyezetet és a padlót is beleértve, vérvörösre volt festve. Borzalmas volt, vérfagyasztó, de nem csak ezért jajdultam fel.

– Jól nézd meg – vicsorgott Jack. – Remélem, Millie éppen olyan nagyra értékeli majd, mint én, mert itt fog lakni, nem abban a csinos sárga hálószobában, fönn. – Erősen megrázott. – Nézd meg, és mondd meg, Millie mennyire fog félni! Forgattam a szemem, igyekeztem nem oda nézni, ahol azok a festmények lógtak, amelyeknek a megfestésére ő kényszerített. – Gondolod, hogy Millie kedvelni fogja a képeket, amelyeket az ő kedvéért festettél? Szerinted melyik lesz a kedvence? Ez? – A kezét a tarkómon tartva odanyomta a fejem az egyik portréhoz. – Vagy ez? – A másik falhoz vonszolt. – Csodaszép munka, nem gondolod? – Nyöszörögtem, és szorosan behunytam a szemem. – Még nem akartam megmutatni neked ezt a szobát, de most kipróbálhatod. Nem kellett volna megütnöd azzal az üveggel. Meglökött, majd kiment a helyiségből, és hagyta maga mögött becsapódni az ajtót. Feltápászkodtam, az ajtóhoz szaladtam. Amikor láttam, hogy nincs rajta kilincs, dörömbölni kezdtem az öklömmel, és ordítottam, hogy engedjen ki. – Kiabálj csak. – Jack hangját az ajtón át hallottam. – Nem is tudod, mennyire felizgat. Nem tudtam uralkodni a félelmemen – hogy soha többé nem enged ki, hogy ott fogok meghalni –, és rám tört a hisztéria. Másodperceken belül úgy éreztem, nem kapok levegőt, ezért a szokásosnál gyorsabban kapkodtam levegő után, és a mellkasomba hasító fájdalomtól térdre rogytam. Rájöttem, hogy pánikrohamom van, és uralkodni próbáltam a légzésemen, ám Jack ajtón túlról jövő nevetésétől még inkább kétségbeestem. A szememből patakzott a könny, fulladtam, azt hittem, meghalok. A gondolat, hogy Millie-t kiszolgáltatom Jacknek, igazán borzalmas volt, felvillant bennem Millie képe sárga kalapban és sálban, abba kapaszkodtam, azt kívántam, ez legyen az utolsó emlékem. Némi időbe telt, amíg észrevettem, hogy a mellkasomban csökken a fájdalom, és mélyebbeket tudok lélegezni. Nem mertem mozdulni, nehogy újrakezdődjön az egész; maradtam, ahogy voltam, fejem a térdemen, és a légzésemre koncentráltam. A megkönnyebbülés, hogy még mindig élek, még mindig megmenthetem Millie-t, adott erőt, hogy felemeljem a fejem, és más kiutat keressek a szobából. De még egy kis ablak sem volt. Végigtapogattam a falakat, elfordítottam a képeket, azt remélve, találok valahol egy kapcsolót, amelyik nyitja az ajtót.

– Csak az időd vesztegeted – szólalt meg kintről Jack, én pedig összerezzentem. – Belülről nem nyílik. – A puszta tudattól, hogy ott van az ajtó előtt, ismét remegni kezdtem. – Hogy tetszik a szoba? – folytatta. – Remélem, te éppen úgy élvezed bent, ahogy én idekinn, ahogy hallgatlak. Alig várom, mit gondol a szobáról Millie – remélem, ő nem lesz olyan szófukar, mint te. Hirtelen kimerültem, lefeküdtem a földre, összegömbölyödtem, és bedugtam az ujjammal a fülem, hogy ne kelljen Jacket hallgatnom. Imádkoztam, hogy aludjak el, de a szoba vakítóan világos volt, ami lehetetlenné tette az alvást. Ahogy feküdtem ott, próbáltam elűzni a gondolatot, hogy talán soha többé nem enged ki a Millie számára teremtett pokolból, és visszaemlékeztem, hogy egy gyönyörű, sárga hálószoba alapján valóban elhittem, hogy valahol a lelke mélyén van Jackben egy parányi tisztesség, és sírtam az ostobaságom miatt.

Jelen Millie-re bámulok, kezemben a pirulák, és nem tudom, jól hallottam-e. – Millie, nem tehetjük. – De. Kell. – Elszántan bólint. – Dzsordzs Kúúni rossz ember. Félek, hová vezethet a beszélgetés, tudom, hogy Jack vár, a pirulákat visszacsomagolom. – Szerintem le kellene húznunk ezeket a tablettákat a vécében, Millie. – Nem! – Nem tehetünk semmi rosszat, Millie – mondom. – Dzsordzs Kúúni rosszat tenni – mondja sötéten. – Dzsordzs Kúúni rossz, nagyon rossz. – Igen, tudom. Látom, hogy ráncolja a homlokát. – De Millie nemsokára menni Grace-hez lakni. – Úgy van, nemsokára hozzám költözöl. – Millie nem élni rossz emberrel, Millie fél. Ezért Grace és Millie megöli rossz embert, megöli Dzsordzs Kúúnit. – Sajnálom, Millie, nem ölhetünk meg senkit. – Agatha Christie megöli embereket! – háborog. – A Tíz kicsi négerben sok ember meghalni, és Mrs. Rogers altatótól. – Az lehet – mondom határozottan. – De az csak mese, Millie, hiszen tudod. Ám miközben beszélek, gondolatban előreszaladok, vajon elegendő tablettám van-e ahhoz, hogy legalább annyi időre elkábítsam Jacket, amíg megszökhetek. A józan ész azt súgja, még ha van is, annak az esélye, hogy bevetethetem vele, szinte elhanyagolható. És annak ellenére, amit Millienek mondok, tudom, sosem lennék képes a pirulákat lehúzni, mert régóta ezek képviselik a remény első szikráját. Miközben azt is tudom, bármit teszek is velük – ha egyáltalán teszek –, Millie-t nem keverhetem bele. – Lehúzom a tablettákat – mondom, és bemegyek az egyik fülkébe. Meghúzom a láncot, és gyorsan a ruhám ujjába rejtem a zsebkendőt, de nyomban pánikba esem, amikor rájövök, hogy Jack észre fogja venni a kidudorodást, és megkérdezi, mi az. Előveszem a csomagocskát, végignézek magamon, hová rejthetném. A retikülömbe nem tehetem, mert azt Jack mindig átvizsgálja, mielőtt elrakom, a melltartómba és a bugyimba se, mert Jack végignézi, ahogy levetkőzöm. Lehajolok, és jó

erősen benyomom a cipőm orrába. Nehéz belebújni újra a cipőmbe, és tudom, hogy menni még kényelmetlenebb lesz, de nagyobb biztonságban érzem magam így, mintha a pirulákat a testemen dugtam volna el. Elképzelésem sincs, hogyan veszem ki őket a cipőmből, ha eljön az idő, amikor úgy érzem, felhasználhatom őket, de a tudat, hogy ott vannak, némi vigaszt nyújt. – Grace buta! – mondja dühösen Millie, amint kijövök. – Most nem tudni megölni Dzsordzs Kúúni! – Úgy van, Millie, nem tudjuk – helyeselek. – De rossz ember! – Igaz, de a rossz embereket sem ölhetjük meg – mutatok rá. – Tiltja a törvény. – Akkor Grace mondani rendőrségnek, Dzsordzs Kúúni rossz ember! – Jó ötlet, Millie – próbálom megnyugtatni. – Szólok a rendőrségnek. – Most! – Nem, nem most, de hamarosan. – Mielőtt Millie menni Grace-hez lakni? – Igen, mielőtt hozzám költözöl. – Grace szólni rendőrségnek? Megfogom a kezét. – Bízol bennem, Millie? – Vonakodva bólint. – Akkor megígérem, megoldást találok, mielőtt hozzám költözöl. – Grace megígéri? – Igen, megígérem – mondom neki, visszatartva a könnyeimet. – És most te ígérj meg valamit. Meg kell ígérned, hogy megőrzöd a titkunkat. – Millie szereti Jacket, de nem szereti Dzsordzs Kúúnit – kántálja, még mindig haragosan. – Igen, így van, Millie. Most menjünk vissza, mert Jack vár minket. Talán még fagylaltot is vesz nekünk. De még a fagylalttól, Millie egyik kedvencétől sem derül jobb kedvre. Amikor arra gondolok, milyen büszke és izgatott volt, amikor átadta nekem a gondosan becsomagolt tablettákat, milyen okos, amikor megoldást talált kétségbeejtő helyzetünkre, nagyon fáj, hogy nem mondhatom meg neki, mennyire csodálatraméltó. Ám hiába töltött el reménnyel, amikor eldugtam a pirulákat a cipőm orrába, nem tudom, hogyan leszek képes felhasználni őket. A séta a közeli parkig és az ott álló fagylaltos kocsiig annyira

kényelmetlen az összenyomott lábujjaim miatt, hogy rájövök, nem fogok tudni három órán át járkálni. Millie annyira levert, hogy aggódom, Jack megsejti, hogy történt valami köztünk a mosdóban, és olyan kérdéseket fog feltenni neki, amelyekre a húgom nem tud majd válaszolni. Azzal próbálom elterelni Millie figyelmét, hogy megkérdezem, milyen fagylaltot kér majd, és amikor unottan vállat von, Jack arckifejezéséből látom: ha eddig még nem vette volna észre a húgom hangulatváltozását, akkor most. Hogy Jack figyelmét másra tereljem, és Millie-t is felderítsem, javasolom, hogy menjünk moziba, ahol én is leülhetek. – Szeretnél? – fordul Millie-hez Jack. – Igen – feleli minden lelkesedés nélkül Millie. – Akkor megyünk. De előbb, Millie, tudni akarom, mi történt a mosdóban. – Jack hogy érteni? – Millie védekezni próbál, mert erre nem számított. – Csak annyi, hogy amikor bementél a mosdóba, vidám voltál, és amikor kijöttél, szomorú – mondja józanul Jack. – Mensi. – Azt tudtad az előtt is, hogy bementél. Rajta, Millie, ki vele, mi izgatott fel. – Jack hangja bátorító, rábeszélő, én pedig érzem Millie habozását, és belém hasít a félelem. Nem hiszem, hogy hirtelen kipakol Jacknek a tablettákról, csakhogy Jack remekül manipulálja az embereket, így butaság nem félnem, és amilyen hangulatban Millie most van, talán nem eléggé elővigyázatos. Ráadásul mérges rám. Felé fordulok, hátha a tekintetemmel hatni tudok rá, de nem néz rám. – Nem lehet. – Millie rázza a fejét. – Miért nem? – Titok. – Attól tartok, neked nem lehetnek titkaid – mondja sajnálkozva Jack. – Miért nem árulod el nekem? Grace mondott valamit, ami felizgatott? Nekem elmondhatod, Millie. El kell mondanod nekem. – Grace mondani nem – von vállat Millie. – Nem? – Igen. – Értem. Mire mondott nemet Grace? – Millie mondani Grace megöli Dzsordzs Kúúni, Grace mondani nem – feleli sötéten Millie. – Nagyon vicces, Millie.

– Igaz. – Az a helyzet, Millie, hogy nem hiszem el, hogy ez izgatott fel. Tudom, hogy nem szereted George Clooney-t, de nem vagy buta, jól tudod, hogy Grace nem tudja őt megölni. Szóval ismét megkérdezem: mit mondott Grace, amivel felizgatott? Keresek valamit, ami valódinak hangzik. – Ha muszáj tudnod, Jack, megkérdezte, velünk jöhet-e megnézni a házat, és nemet mondtam – avatkozom közbe kétségbeesett hangon. Jack felém fordul, pontosan érti, miért akarom Millie-t távol tartani a háztól. – Igaz ez? – kérdezi. – Millie akar látni hálószobát – erősíti meg Millie, és rám néz, ezzel mutatva, hogy megértette, milyen választ vártam tőle. – Akkor hát látni fogod – mondja Jack nagylelkűen, mintha teljesíteni kívánná a húgom vágyát. – Igazad van, Millie, meg kell nézned a szobád. Az is megeshet, hogy annyira megtetszik, hogy nyomban nálunk akarsz majd maradni, többé nem kívánsz visszamenni az iskolába. Mi a véleményed, Grace? – Sárga? – kérdezi Millie. – Természetesen – mosolyog Jack. – Gyertek, menjünk a moziba – nem árt egy kis gondolkodás. A moziban örülök, hogy a sötétben senki nem látja a könnyeimet, amikor elbőgöm magam az ostobaságom miatt. Azzal, hogy azt mondtam Jacknek, Millie látni szeretné a szobáját, mert semmi más nem jutott eszembe, talán közelebb hoztam a húgomra váró veszélyt. Azok után, amit a mosdóban mondott, hogy nem akar egy fedél alatt élni Jackkel, kétlem, hogy inkább előbb költözne hozzánk, mint később, ahogyan Jack sugallta. De mi van, ha Jack ezt javasolja? Tegnap kijelentette, hogy elege van a várakozásból. Szóval kitelik tőle. És milyen indokkal mondhatnék nemet? Miféle kifogással állhatok elő, hogy Millie az iskola biztonságában maradhasson? Ha találnék is, Jack nem támogatna. Gyors pillantást vetek rá, azt remélve, belemerült a filmbe, vagy alszik, de az arcán ülő elégedettségből sejtem, már kitalálta, hogyan fordíthatná a maga hasznára Millie látogatását a házban. Elszörnyedek, hogy olyasmit hoztam működésbe, ami veszélyes lehet

Millie-re, és tudom, hogy nem vagyok képes leállítani. Amikor már-már eluralkodik rajtam a reménytelenség, a Jack túloldalán ülő Millie felkacag azon, amit a filmvásznon lát, és tudom, bármilyen árat kell is fizetnem érte, meg kell mentenem, a szörnyűségtől, amelyet Jack tartogat számára. A mozi után visszavisszük az intézetbe Millie-t. Janice már ott van, és azt kérdezi, jövünk-e a következő vasárnap. – Arra gondoltunk, inkább elvisszük Millie-t a házba – mondja lágyan Jack. – Ideje, hogy lássa, hol fog élni, nem gondolod, drágám? – Azt hittem, meg akarod várni, amíg minden elkészül – mutatok rá. Igyekszem normális hangon beszélni, pedig megrémít, hogy ilyen gyorsan lép. – Hétvégére meglesz. – Jack mondani, Millie hálószobája nem lenni kész – mondja vádlón Millie. – Vicceltem – feleli türelmesen Jack. – Azt akartam, hogy a jövő heti látogatásod meglepetés legyen. Mit szólnál hozzá, ha érted jönnénk tizenegyre, és elvinnénk? Szeretnéd? Millie habozik, nem tudja, mit mondjon. – Igen, Millie szereti – mondja lassan. – Szereti látni házat. – És a hálószobád – emlékezteti Jack. – Hálószoba sárga – fordul Janice-hez Millie. – Millie hálószobája sárga. – Majd mindent elmesélsz, amikor visszatérsz – mondja neki Janice. A félelemtől, hogy Jack azt találja ki, hogy elromlott az autó, csak hogy a húgomat nálunk tartsa, vagy egyszerűen azt mondja Janice-nek és Mrs. Goodrichnek, hogy Millie kérte, hogy nálunk maradhasson, nehezen tudok gondolkodni. Tudom, hogy nagyon kevés időm van, ezért szélsebesen jár az agyam, keresem a módját – nem annak, hogy a lavinát megállítsam, mert arról már lekéstem –, hogy kitérítsem az irányából. – Miért nem jön maga is? – Hallom, ahogy felteszem Janice-nek a kérdést. – Akkor a saját szemével láthatná Millie hálószobáját. Millie boldogan tapsikol. – Janice is jönni! Jack elkomorodik. – Janice-nek bizonyára más dolga is akad a hétvégén. Janice a fejét rázza. – Nem, rendben van, nagyon szeretném látni, hol fog élni Millie.

– Akkor le tudná hozni? – kérdezem gyorsan, mielőtt Jack kitalálná, miért ne jöjjön Janice. – Hát persze! Csacsiság lenne, ha ön és Mr. Angel csak azért kocsikáznának ide, hogy visszamenjenek. A legkevesebb, amit megtehetek. Ha megadják a címet… – Felírom magának – mondja Jack. – Van tolla? – Attól tartok, nincs nálam. – Janice a retikülömre pillant. – Önnél van? Nem teszek úgy, mintha nem tudnám. – Sajnálom – felelem mentegetőzve. – Nem gond, hozok. Janice kimegy. Szinte fáj, ahogy Jack tekintete átdöf, képtelen vagyok válaszolni Millie izgatott kérdéseire a nálunk teendő hét végi látogatásáról. Jack dühe kézzelfogható, amiért meghívtam Janice-t, tudom, hogy ki kell találnom valami kiváló és hihető indokot, miért tettem. Ám ha Janice hozza le Millie-t, bizonyára vissza is jön vele, ezért kisebb annak az esélye, hogy Jack úgy manipulálja a dolgokat, hogy a húgom végleg nálunk maradjon. Janice tollal és papírral jön vissza, Jack felírja a címünket, átnyújtja neki. Janice összehajtja és zsebre teszi a papírt, és – talán mivel megszokta, hogy az utolsó pillanatban lemondunk dolgokat – elismétli, hogy a következő vasárnapról, május másodikáról van szó. Amikor kimondja a dátumot, eszembe jut valami, és két kézzel ragadom meg a lehetőséget. – Várjunk csak, miért ne jöhetnének a rákövetkező vasárnap? – Millie elszontyolodik, gyorsan hozzá fordulok. – Akkor egyben megünnepelhetnénk a tizennyolcadik születésnapodat is. Tizedikén van – emlékeztetem. – Szeretnéd, Millie? Szeretnél egy nagy bulit az új házban? – Tortával? – kérdezi. – Lufikkal? – Tortával, gyertyákkal, lufikkal, mindennel – válaszolom, és megölelem. – Micsoda bájos ötlet! – kiált fel Janice, Millie pedig sikongat örömében. – Akkor lenne időnk a házat is teljesen befejezni – folytatom izgatottan, hogy sikerül még egy kis időt nyernem. – Mi a véleményed, Jack? – Szerintem kiváló ötlet – mondja. – Milyen okos, hogy kitaláltad. És most indulunk? Későre jár, és ma este még dolgunk van, nem igaz, drágám?

Rémület váltja fel az imént érzett örömöt, amiért sikerült túljárnom az eszén, mert csak egyre gondolhat. Hogy ne lássa rajtam a szavai hatását, megölelem búcsúzóul Millie-t. – Vasárnap találkozunk – mondom, bár tudom, hogy Jack nem fogja megengedni azért, mert meghívtam Janice-t. – Közben kezdem előkészíteni a bulidat. Van valami különleges kívánságod? – Nagy torta – kacag. – Nagyon nagy torta. – Gondoskodom róla, hogy Grace a világ legszebb tortáját készítse neked – ígéri Jack. – Millie szereti Jacket – ragyog Millie arca. – De nem szereted George Clooney-t – fejezi be a mondatot Jack. Janice-hez fordul. – Annyira nem szereti, hogy arra kérte Grace-t, ölje meg. – Ez nem vicces, Millie – ráncolja a homlokát Janice. – Csak viccelt veled, Jack – mondom higgadtan, mert tudom, Millie mennyire nem állhatja a dorgálást. – Az ilyesmivel mégsem szabad viccelni – mondja határozottan Janice. – Érted, Millie? Nem szeretném, ha be kellene számolnom róla Mrs. Goodrichnek. – Millie sajnálni – mondja végtelenül szomorúan Millie. – Azt hiszem, túlságosan sok Agatha Christie-történetet hallgattál – folytatja szigorúan Janice. – Attól tartok, egy hétig nem lesz hangoskönyvhallgatás. – Nem kellett volna mondanom semmit – mondja bűnbánóan Jack, mert Millie szemét elfutja a könny. – Nem akartam Millie-t bajba keverni. Lenyelem a dühös visszavágást, amely kikívánkozik belőlem, csodálkozom, hogy egyáltalán felvetődött bennem, hogy ellentmondjak Jacknek. Már régen nem teszem, kivált nem nyilvánosan. – Most már igazán mennünk kell – mondom inkább Janice-nek. Még egyszer megölelem Millie-t. – Gondolkozz, hogy milyen ruhát szeretnél viselni a bulin, és amikor legközelebb találkozunk, mondd meg nekem – próbálom felvidítani. – Hányra menjünk? – kérdezi Janice. – Egy körül? – pillantok megerősítésért Jackre. Jack a fejét rázza. – Szerintem minél előbb, annál jobb. No és alig várom, hogy megmutassam Millie-nek a szobáját. Legyen, mondjuk, fél egy.

– Kitűnő – mosolyog Janice. A kocsiban hazafelé felkészülök, jöjjön bármi. Jack egy ideig hallgat, talán azért, mert tudja, hogy a várakozás a dühére néha, nem mindig, de néha rosszabb, mint maga a kitörés. Győzködöm magam, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy összezavarodjam, arra kell koncentrálnom, hogy elhárítsam a haragját. Úgy döntök, a legjobb, ha úgy teszek, mintha feladtam volna, mintha már nem remélnék, és azzal vigasztalom magam, hogy az utóbbi hónapokban mutatott letargiám, amiért hibáztattam magam, tulajdonképpen hasznomra volt, mert ha teljes apátiába süllyedek most, nem hat mesterkéltnek. – Remélem, tudod, hogy alaposan rontottál a helyzeteden azzal, hogy meghívtad Janice-t – szólal meg, amikor azt hiszi, már eleget izgultam. – Azért hívtam meg Janice-t, hogy jelenthesse Mrs. Goodrichnek, hogy gyönyörű házunk tökéletes lesz Millie számára – mondom fáradtan. – Komolyan azt képzeled, hogy az iskola, ahol Millie az utóbbi hét évet töltötte, búcsút int neki anélkül, hogy ellenőrizné, hová megy? Hevesen bólogat. – Igazán nemes cselekedet. De most fel kell tennem magamnak a kérdést, miért ez a nemes viselkedés, az adott körülmények között. – Mert beláttam, hogy semmit sem tehetek az elkerülhetetlen ellen – mondom higgadtan. – Azt hiszem, tulajdonképpen már régen rájöttem. – Sírós hangon folytatom. – Egy darabig őszintén hittem, hogy találok kiutat. És próbálkoztam; annyira igyekeztem. De te mindig egy lépéssel előttem jártál. – Örülök, hogy megértetted – feleli. – Bár be kell vallanom, hiányoztak a hiábavaló szökési kísérleteid. Igazán szórakoztatók voltak. Boldoggá tesz egy pillanatig, hogy sikerült túljárnom Jack eszén. Magabiztosságot ad, hogy máskor is sikerülhet, hogy a rossz helyzetből máskor is jót tudok csinálni. Nem tudom még, mi lesz abban jó, ha Millie eljön a házba ebédelni, de legalább csak egy ebédről van szó. Nehéz lesz kibírni elkerülhetetlen örömét a ház láttán a néhány óra alatt, ameddig ott lesz. Elviselhetetlen tovább eltűrni, amikor tudom, mit tartogat számára Jack, viszont – pedig azt ígértem a húgomnak – nem tudom, hogy találjak megoldást. Lüktet a lábam, de nem merek kibújni a cipőmből, mert akkor nem biztos, hogy vissza tudok bújni, amikor hazaérünk. Tekintettel Millie közelgő látogatására, a tőle kapott pirulák még fontosabbak lettek. Azt

terveztem, hogy a cipőmben hagyom őket, amíg eljön az alkalom, hogy felhasználjam őket, de már nem engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést. Ha egyáltalán hasznukat akarom venni, a hálószobámban kell lenniük, hogy kéznél legyenek. Csakhogy Jack figyeli minden mozdulatomat, így ez szinte lehetetlen. Az út további részében töröm a fejem, mit tehetek. A tablettáknak csupán akkor vehetem hasznukat, ha be tudok adni belőlük annyit Jacknek, hogy elveszítse az eszméletét. Ám ha lehetetlennek látszik bevinnem őket a hálószobámba, még inkább az Jacknek beadni őket. Meggyőzöm magam, hogy nem szabad olyan messzire előregondolnom, hogy egyszerre csupán egy lépést tehetek, a jelenre kell koncentrálnom. Amint a házba érünk, és levetjük a kabátunkat, megszólal a telefon, és Jack veszi fel, mint mindig, én pedig engedelmesen várok, mint mindig. Nem lenne értelme felmennem, hogy megpróbáljam kivenni a pirulákat a cipőmből, Jack úgyis követne. – Ma jól van, köszönöm, Esther – mondja Jack. Egy pillanatra meghökkenek, aztán rám zúdulnak az előző este emlékei, és rájövök, Esther azért telefonál, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Jack egy kis szünetet tart. – Igen, most léptünk be az ajtón. Elvittük Millie-t ebédelni. – Újabb szünet. – Megmondom Grace-nek, hogy kerested. Ó, persze, adom. Nem mutatom, hogy meglepődöm, amikor Jack átadja a kagylót, pedig így van, mert normális körülmények között mindenkinek azt szokta mondani, hogy nem tud adni. Ám mivel azt mondta Esthernek, hogy most léptünk be az ajtón, aligha állíthatná, hogy zuhanyozom, vagy alszom. – Halló, Esther – mondom óvatosan. – Tudom, hogy most értetek haza, ezért nem tartalak fel sokáig, csak tudni akartam, hogy vagy a tegnapi este után. – Köszönöm, jól – válaszolom. – Sokkal jobban. – A nővéremnek volt egy vetélése, mielőtt megszületett az első babája, szóval tudom, ez mennyire kimerítő érzelmileg – folytatja. – Így sem kellett volna a csalódottságomat rátok zúdítanom – mondom, mert tudom, hogy Jack fülel. – Csak fájt hallanom, hogy Diane babát vár. – Hát persze – feleli együtt érzőn Esther. – És remélem, tudod, ha beszélned kell valakivel, itt vagyok. – Köszönöm – mondom. – Kedves tőled. – Hogy van Millie? – kérdezi, mert nyilván szeretné megerősíteni bimbózó barátságunkat. Óvatos vagyok Estherrel a kíváncsisága miatt, és

már-már lezárom a beszélgetést azzal, hogy „Jól, és köszönöm, hogy hívtál, de mennem kell, Jack várja a vacsorát”, azután úgy döntök, mégis folytatom, mintha normális életet élnék. – Nagyon izgatott. – Mosolygok. – A gondozója, Janice megígérte, hogy lehozza két hét múlva vasárnap, hogy végre lássa a házat. Másnap, hétfőn tölti be a tizennyolcat, ezért rendezünk neki egy kis ünnepséget. – Igazán kedves! – lelkendezik Esther. – Ugye megengeded, hogy átvigyek neki egy üdvözlőlapot? Mondanám, hogy szeretném, ha csak négyesben lennénk ezen az első látogatáson, és majd üdvözölheti Millie-t, ha már hozzánk költözött, amikor rájövök, hogy soha nem fogja látni Millie-t. Ha minden úgy megy, ahogy Jack akarja, akkor a húgomat el kell dugni, hogyan is láthatná bárki is, amikor fogságban tartja. És majd amikor már nem szerelheti le a kérdezősködőket azzal, hogy Millie beteg, azt fogja mondani, nem működött a dolog, Millie nem volt képes alkalmazkodni hozzánk, ezért egy csodálatos, új otthonba került az ország túlsó végében. Ha senki sem látja, hamar megfeledkeznek majd Millie-ről, és rájövök, hogy minél többen találkoznak Millie-vel, annál nehezebb lesz elrejteni. De óvatosnak kell lennem. – Nagyon kedves tőled – mondom, majd úgy teszek, mintha haboznék. – És igazad van, Millie megérdemel egy valódi ünnepséget ezen a fontos születésnapon. Tudom, hogy boldogan megismerné a gyerekeidet. – Jóságos ég, nem azt akartam javasolni, hogy partit rendezz, vagy hogy hívd meg Sebastiant és Aislinget! – mentegetőzik zavartan Esther. – Csak be akartam ugrani egy üdvözlőlappal. – Miért ne? Diane és Adam is szeretnék megismerni Millie-t. – Őszintén, Grace, nem szeretnénk betolakodni. – Esther igazán zavarban van. – Szó sincs róla. Nagyon jó ötlet. Legyen három óra? Akkor Jack meg én előbb megebédelhetünk Millie-vel és Janice-szel. – Hát, ha úgy gondolod – bizonytalankodik Esther. – Igen, Millie örülni fog – bólintok. – Akkor kilencedikén találkozunk. – Várunk titeket. Viszlát, Esther, köszönöm, hogy hívtál. Leteszem a telefont, összeszedem magam. – Ez meg mi a fene volt? – robban ki Jack. – Tényleg meghívtad Esthert holmi születésnapi ünnepségre, amelyet Millie-nek rendezünk?

– Nem, Jack – felelem fáradtan. – Esther eldöntötte, hogy tisztességes partit kell rendeznünk Millie-nek, és meghívatta magát meg a gyerekeit. Tudod, milyen – szinte rám parancsolt, hogy hívjam meg Diane-t és Adamet is. – Miért nem utasítottad el? – Mert az a szerep már nem megy. Túlságosan hozzászoktam, hogy tökéletes vagyok, hogy azt mondom, amit kell, ahogy te akartad. De ha le akarod mondani a meghívást, csak tessék. A barátaink is hozzászokhatnak, hogy sosem ismerik meg Millie-t. Moira és Giles nem azt mondták, alig várják, hogy lássák? Mit fogsz mondani nekik, Jack? – Arra gondoltam, hogy azt mesélem nekik, a szüleid hirtelen rájöttek, mennyire hiányzik nekik a gyönyörű kislányuk, és Millie velük él ÚjZélandon – feleli. Beleborzongok, hogy valóban el akarja tüntetni Millie-t, ezért még inkább meg akarom rendezni a születésnapi bulit. – És mi van, ha szüleimnek eszükbe jut idejönni karácsonyra? – kérdezem. – Ha megjelennek itt, és találkozni akarnak Millie-vel? – Ezt fölöttébb kétségesnek tartom, különben is, lehet, hogy úgysem él már akkor. Bár azt remélem, élni fog – nagyon bosszantó lenne, ha csupán pár hónapig húzná, miután annyit bajlódtam érte. Hirtelen elfordulok, hogy ne lássa, mennyire elsápadok, és csak azért nem roggyan meg a lábam, mert gyilkos haragot érzek. Ökölbe szorítom a kezem. Jack látja, nevet. – Szeretnél megölni, mi? – Idővel. De azt szeretném, ha előbb szenvednél – mondom. Nem tudok uralkodni magamon. – Attól tartok, nincs sok esélyed rá – mondja. Szemlátomást jót mulat rajtam. Tudom, hogy koncentrálnom kell, hogy csökken annak az esélye, hogy a barátaink hús-vér emberként ismerjék Millie-t. Azt is tudom, ha Jack gyanítaná, hogy meg akarom szervezni az ünnepséget, felhívná Esthert, hogy mégis jobban szeretnénk négyesben ünnepelni. – Mondd le a partit, Jack – kérem sírós hangon. – Képtelen vagyok végigülni, és úgy tenni, mintha minden rendben volna. – Akkor tökéletes büntetés lesz azért, hogy meghívtad Janice-t. – Kérlek, Jack, ne – könyörgök. – Imádom, amikor könyörögsz – sóhajtja –, kivált akkor, ha pontosan az

ellenkezőjét éred el. Most takarodj a szobádba – meg kell szerveznem a partit. Talán nem is olyan rossz ötlet: ha az emberek megismerik Millie-t, még jobban becsülik majd a nagylelkűségemet. Előreejtem a vállam, felvonszolom magam a lépcsőn, remélem, magam vagyok a tökéletes búskomorság. A gardróbban lassan vetkőzöm, jár az eszem, hogyan terelhetném el Jack figyelmét, hogy elővehessem és elrejthessem magamnál a tablettákat. – Szóval azt mesélted a szomszédoknak, hogy a mániás depressziós feleségeden kívül van egy szellemi fogyatékos sógornőd is? – kérdezem, miközben kilépek a cipőmből. – Miért mondtam volna? Sosem fognak találkozni Millie-vel. Beakasztom a ruhámat a szekrénybe, elveszem a polcról a pizsamát. – De látni fogják a kertben, amikor a születésnapját ünnepeljük – veszem fel a pizsamát. – A házukból nem látnak be a kertünkbe – mondja. A cipődobozért nyúlok. – Az emeleti ablakból belátnak. – Melyikből? – Amelyik a kertre néz. – Az ablak felé bökök a fejemmel. – Abból. – Amikor elfordítja a fejét, leguggolok, a padlóra teszem a cipődobozt, felemelem a cipőm. Jack nyújtogatja a nyakát. – Onnan nem látnak ide – mondja, miközben kiveszem a cipőből a papír zsebkendőt. – Túlságosan messze van. Guggolva a pizsamám derekának gumija alá teszem a papír zsebkendőt, a cipőt beteszem a dobozba, felállok. – Akkor nincs miért aggódnod – mondom, és beteszem a dobozt a szekrénybe. Indulok az ajtó felé, azon imádkozva, ki ne csússzon a csomag a helyéről, szét ne szóródjanak a pirulák. Jack követ a folyosóra, kinyitom a hálószobám ajtaját, bemegyek, félig-meddig azt várom, hogy Jack visszarántson, és megkérdezze, mit dugtam a gumi alá. Amikor becsukja mögöttem az ajtót, nem merem elhinni, hogy sikerült, de amikor hallom fordulni a kulcsot a zárban, annyira megkönnyebbülök, hogy elerőtlenedik a lábam, elterülök a padlón, egész testemben remegek. Ám mivel mindig megvan annak a lehetősége, hogy Jack csupán elhiteti velem, hogy sikerült megúsznom, felállok, és eldugom a pirulákat a

matrac alá. Aztán leülök az ágyra, és próbálom felfogni, hogy az utóbbi tizenöt percben többet értem el, mint az utóbbi tizenöt hónapban, és azt is tudom, ha ez így van, az Millie-nek köszönhető. Nem döbbent meg, hogy azt várta el tőlem, hogy megöljem Jacket, mert a gyilkosság gyakori a detektívregényekben, amelyeket hallgat, és valójában nem tudja, mit jelent megölni valakit. Millie tudatában, ahol gyakran elmosódik a határ tény és kitaláció között, a gyilkosság egyszerűen egy probléma megoldása.

Múlt Először szégyelltem, ahogy Jack karjába omlottam, amikor végre kiengedett a pinceszobából. Hosszú, szörnyűséges éjszaka volt, az is rontott rajta, hogy én segítettem a helyiséget rémálommá tenni. Addig valójában nem tudtam, mit akar Millie-vel Jack. Sejtettem, hogy része lesz a félelem, de biztos voltam benne, hogy a legrosszabb dolgoktól meg tudom őt védeni, hogy bármikor hozzám menekülhet, hogy mindig vele leszek. Jack említette ugyan, hogy olyasvalakit akar, akit elrejthet, de eszembe se jutott, hogy be akarja zárni Millie-t egy ijesztő pincehelyiségbe, hogy bármikor élvezhesse a félelmét. Ismerni Jack elvetemültségének mértékét önmagában is elegendő volt, ám a félelemtől, hogy a pincében hagyhat szomjan halni, ahogyan Mollyt, hogy esetleg nem jutok ki idejében élve, hogy megmenthessem Millie-t, megtörtem – ezért aztán, amikor végül kinyitotta az ajtót, szinte magamon kívül voltam a hálától, és megígértem, hogy mindent, de mindent megteszek, csak oda ne vigyen le még egyszer. Szavamon fogott, és játszmát alakított ki belőle. Olyan feladatokat tűzött ki, amelyekről tudta, hogy nem leszek képes teljesíteni, ez pedig okot ad rá, hogy levigyen a pincébe. Mielőtt fejbe vágtam az üveggel, Jack hagyta, hogy én válasszam meg a vacsorákhoz a menüt, én pedig olyan ételeket javasoltam, amelyeket már sokszor főztem. Attól fogva ő határozta meg a menüt, és a lehető legbonyolultabb fogásokat választotta. Ha a vacsora nem volt tökéletes – ha kemény volt a hús, vagy szétfőtt a hal –, mihelyt a vendégek elmentek, levitt a pincébe, és bezárt éjszakára. Eléggé ügyes szakácsnő vagyok, de a rám nehezedő nyomástól ostoba hibákat követtem el, annyira, hogy a vacsora, amikor először jött el hozzánk Esther és Rufus, az első alkalom volt öt hónap óta, amikor minden simán ment. Ha barátokhoz mentünk vacsorára, és olyasmit mondtam vagy tettem, ami Jacknek nem tetszett – egyszer például nem tudtam megenni a desszertet –, ahogy hazaértünk, már vitt is a pincébe. Tisztában voltam vele, hogy a félelmem hatással van rá, ezért megpróbáltam nyugodt maradni, de amikor így tettem, ott maradt kinn, az ajtó előtt, és az izgalomtól rekedt hangon addig beszélt, képzeljem el a helyiségben Millie-t, amíg nem könyörögtem, hogy hagyja abba.

Jelen Millie partijának a napja. Már azt hiszem, Jack soha nem jön, és nem enged át a szomszédos hálószobába, hogy felöltözzem, amikor hallom a lépteit a lépcsőn. – Buli van! – nyitja rám az ajtót. Annyira izgatott, hogy kíváncsivá tesz, vajon mire készül. De nem engedhetem meg magamnak, hogy aggódjam. Bár örülök az utóbbi két hétben elért fejlődésnek, fontos, nagyon fontos, hogy ma megőrizzem a hidegvérem. Átmegyek a régi hálószobába, kinyitom a szekrényt, azt remélem, Jack valami csinos ruhát választ nekem Millie születésnapjára. A Jack választotta ruha amúgy is kicsit nagy volt rám, most még jobban hangsúlyozza, mennyire sovány vagyok. Jack a homlokát ráncolja, de mivel nem mondja, hogy öltözzem át, sejtem, hogy az egész megjelenésem nyugtalanítja. Az arcom a tükörben nyúzott, ettől hatalmasnak tűnik a szemem. Kissé kisminkelem magam, és amikor elkészülök, követem lefelé Jacket. Ő készítette az ebédet, amelyet Millie-vel és Janice-szel fogunk elkölteni, a délutáni partira pedig hozatott enni-, innivalót, nem engedte, hogy én csináljam, ahogy szerettem volna. Megnézi az óráját, kimegyünk az előszobába. Beüt egy kódot a falon lévő billentyűzeten, és kertkapu kinyílik. Pár perc múlva közeledő autó zaját hallom. Jack a bejárati ajtóhoz megy, és éppen akkor nyitja ki, amikor Janice leállítja az autóját. Janice és Millie kiszáll az autóból. Millie szalad hozzám, csinos, rózsaszín ruhát és a hajában ugyanolyanszínű szalagot visel, Janice kényelmesen jön, körülnéz, szemügyre vesz mindent. – Nagyon csinos vagy, Millie – ölelem meg a húgomat. – Millie szereti házat, Grace! – kiáltja ragyogó szemmel. – Gyönyörű. – Az bizony – állapítja meg Janice is. Kezet fog Jackkel, majd velem. Millie Jackhez fordul. – Ház gyönyörű. Jack kecsesen meghajol. – Nagyon örülök, hogy tetszik neked. Menjünk be, és körülvezetlek. De talán előbb innál valamit. Gondoltam, leülhetnénk a teraszon, ha nem fázol. – A terasz igazán jó lesz – mondja Janice. – Ki kell használnunk ezt a csodás időt, pláne, mert nem sokáig tart.

Bemegyünk az előszobán és a konyhán át, ki a teraszra, ahol üdítők és gyümölcslevek várakoznak jégbe hűtve. Az asztalon vannak már a poharak, Jacknek nem kell bemennie értük a konyhába, nem maradok egyedül Janice-szel és Millie-vel. Mivel délután sokan lesznek nálunk, Jack nyilván úgy rendezett el mindent, hogy szemmel tarthasson. Kortyolgatunk, udvariasan csevegünk. Millie nem sokáig marad ülve; túlságosan izgatott, elindul felfedezni a kertet. Utolérjük, miközben körülvezetjük Janice-t. – Szeretnéd látni a hálószobádat, Millie? – kérdezi Jack. A húgom lelkesen bólint. – Igen, Jack. – Remélem, tetszeni fog. – Millie szereti sárgát – feleli boldogan. Négyesben felmegyünk, Jack kinyitja a fő hálószoba ajtaját, ahol ő alszik és ahol ezúttal olyan tárgyak is vannak, amelyekről feltehető, hogy az enyémek, bár sosem láttam őket – selyemköntös, parfümösüvegek és képeslapok –, hogy úgy fessen, mintha ott hálnék én is. Amikor Millie a fejét rázza, hogy ez nem az ő hálószobája, Jack megmutatja az egyik vendéghálószobát, amelyik kék és fehér. – Hogy tetszik? – kérdezi. Millie habozik. – Szép, de nem sárga. Jack továbbmegy ahhoz a szobához, amelyik korábban az enyém volt. – És ez? Millie rázza a fejét. – Millie nem szereti zöldet. Jack mosolyog. – Helyes, akkor ez nem a te szobád. Janice is beszáll a játékba. – Talán a tiéd ott van – mutat a következő ajtóra. Millie odaszalad, kinyitja az ajtót, és egy fürdőszobát talál ott. – És ahhoz mit szólsz? – mutat az én mostani szobám ajtajára Jack. A húgom benyit. – Rémes. – A homlokát ráncolva les be. – Millie nem szereti. – Ugye hogy rémes? – helyeselek. – Ne félj, Millie, csak ugratlak – nevet Jack. – Van még egy ajtó a fő hálószobával szemben. Nem akarsz benézni?

A húgom odaszalad, kinyitja az ajtót, és boldogan sikkant. Mire odaérünk, már az ágyon ugrál, rózsaszín ruhájának szoknyája hullámzik körülötte, és olyan boldognak látszik, hogy sírni tudnék. Gyorsan összeszedem magam, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy mi forog kockán. – Azt hiszem, tetszik neki – fordul Janice-hez Jack. – Kinek ne tetszene? Pompázatos! Jacknek csak az ebéd ígéretével sikerül kicsalogatnia Millie-t a szobából. Lemegyünk, és útban az ebédlő felé, ahol étkezni fogunk, Jack megmutatja Millie-nek és Janice-nek a ház többi részét. – Itt mi lenni? – kérdezi Millie, lenyomva a pinceajtó kilincsét. – Miért lenni zárva? – A pincébe vezet – mondja a húgomnak Jack. – Pincében lenni mi? – Ott tartok mindenféléket – feleli Jack. – Millie megnézheti? – Most nem. – Jack egy kis szünetet tart. – De amikor hozzánk költözöl, a legnagyobb örömmel fogom megmutatni neked. Nehéz tartanom magam, de Jack keze keményen a hátamra simul, hát nincs más választásom. Az ebéd nem éppen ünnepi: hideg húsok és saláták. Amikor megkapjuk a kávét, Millie megkérdezi, felfedező útra indulhat-e ismét a kertben, hát kivisszük a kávénkat a teraszra. – Remélem, elégedett az otthonnal, amelyet Millie-nek nyújtunk – mondja Jack, és kihúzza számunkra a székeket. – Határozottan – bólint Janice. – Megértem, miért akarták megvárni a munkálatok befejezését, mielőtt Millie látja a házat. Valóban csodás. Hatalmas vállalkozás lehetett. – Nos, nem volt könnyű itt élni úgy, hogy közben állandóan folyt az építkezés, de megérte, igaz, drágám? – Meg – helyeselek. – Hol tartjuk Millie partiját, kinn vagy benn? – Eredetileg az ebédlőre gondoltam, de olyan kellemes az idő, hogy talán kinn maradhatnánk a teraszon. Akkor Millie játszhatna a többi gyerekkel a kertben. – Nem tudtam, hogy másokat is meghívtak – kiált fel Janice. – Azt akartuk, hogy igazán ünnep legyen Millie számára, és fontos, hogy megismerje a barátainkat – magyarázza Jack. – És bár a többi gyerek fiatalabb Millie-nél, remélem, úgy bánnak majd vele, mintha a nővérük

lenne. – Az órájára pillant. – Háromra hívtuk őket, lenne szíves vigyázni Millie-re, amíg Grace-szel mindent előkészítünk? Janice bólint. – Megyek, és kicsit rendbe hozom. – Előbb lenne számára egy kis ajándékom. – Jack felhívja Millie-t a kert végéből. – Millie, ha bemész a szalonba, az egyik szék mögött találsz egy nagy dobozt. Idehoznád nekem? A húgom eltűnik a házban, én pedig próbálok nem aggódni, hogy mit tartogat neki Jack, győzködöm magam, hogy bizonyára nem csinál ostobaságot Janice előtt. Mégis megkönnyebbülök, amikor Millie sárga szaténruhát vesz ki a dobozból. Földig érő szoknya, széles öv. – Elragadó, Jack – mondom, utálva a hálámat. Ugyanaz a fájdalom hasít belém, amikor Millie Jack nyakába borul, amelyet mindig érzek, ha arra gondolok, mi lehetett volna. – Örülök, hogy tetszik. Janice meglepetten néz rám. – Nem segített kiválasztani? – Nem, attól tartok, Jack teljesen magára vállalta Millie partijának a szervezését. De ahogy látom, tökéletesen boldogul egyedül is. – Kérem, kísérje fel Millie-t a szobájába átöltözni – javasolja Jack. – Menj, Millie, menj Janice-szel. Amint eltűnnek, Jack hozzám fordul. – Élvezheti is, amíg tudja – valahogy nem hiszem, hogy annyira fogja szeretni a hálószobáját, ugye? Helyes, ideje megteríteni. Kihúzza az amúgy is jókora asztalt, így gond nélkül leülhet mellé mindenki: kilenc felnőtt és öt gyerek. Miközben ide-oda járunk a konyha és a terasz között, hordjuk a tányérokat és a poharakat, azon vagyok, hogy a Millie hálószobájára tett megjegyzés ne vonja el a figyelmem arról, amit ezen a délutánon tennem kell. – Mit szólsz hozzá? – kérdezi az ennivalóval megrakott asztalra pillantva Jack. – Elragadó – mondom, és megcsodálom a terasz köré aggatott zászlókat és lufikat. – Millie imádni fogja. Mintegy végszóra, megjelenik Janice, Millie ragyog az új ruhájában, a hajában szalag. – Milyen gyönyörű ifjú hölgy! – kiált fel Jack, mire Millie elpirul zavarában. Idegesen nézek rá, remélem, nem dől be Jacknek.

– Millie köszöni, Jack. – A húgom örömteli áhítattal néz körül. – Gyönyörű! – pihegi. – Nagyon csinos vagy, Millie – megyek oda hozzá. Átkarolja a nyakam. – Millie nem felejti, ő rossz ember – súgja a fülembe. – Igazad van, Millie, Jack nagyon kedves – mondom, mert látom, hogy Jack észrevette Millie suttogását. Millie egyetértőn bólint. – Jack kedves. – Csöngetnek. – Parti kezdődik! – lelkendezik Millie. Jack megfogja a kezem, a mozdulat minden, csak nem szeretetteljes, és megyünk kaput nyitni. Janice és Millie a teraszon marad. Esthert és Rufust meg a gyerekeiket a konyhán át a teraszra kísérjük, elintézzük a bemutatkozást. Éppen azt mondják, mennyire csinos Millie, amikor megjön Moira és Giles, majd kisvártatva Diane, Adam és a gyerekeik. – Hallottuk, hogy kinn vagytok, ezért nem is csöngettünk – nyom puszit az arcomra Diane. Annyi embert kell Jacknek üdvözölnie, bemutatnia, hogy kénytelen elfordulni tőlem, ezért eszembe jut, hogy lenne időm Diane fülébe súgni: „Segíts, Jack őrült.” Ám még ha érezné is a hangomban a sürgetést, vagy tréfának vélné, vagy úgy értené, azért tartom Jacket őrültnek, mert ennyi pénzt költött Millie tökéletes partijára. Jack magával visz a konyhába, pezsgőt hozunk a felnőtteknek és színes üdítőket a gyerekeknek, és miután leülünk az asztalhoz, Jack keze a kezemen jelzi, hogy figyel minden szavamra, miközben úgy társalog, ahogyan csak ő tud. Millie kezdi kibontani az ajándékait. Fogalmam sincs, mit vettünk neki, mert nem mertem megkérdezni, nehogy kiessem az utóbbi két hétben elért nyugalmamból. Szokás szerint Jack bőkezű volt, egy csinos ezüstmedált vett a húgomnak, amelybe M betű van vésve. – Szép! – emeli fel Millie, hogy mindenki lássa. – Tőlem van, mert Grace-től egészen különleges ajándékot kapsz – mondja Jack. Millie kérdőn néz rám, én mosolygok, mert remélem, Jack valami kedveset vett. – Készített néhány elragadó festményt az új hálószobádba, igaz, drágám? Elsápadok, megmarkolom az asztalt. Millie izgatottan tapsikol. – Millie-nek szabad látni? – Még nem – feleli sajnálkozva Jack. – De mire beköltözöl, ott lesznek a

szobádban, ígérem. – Milyen képek? – kérdezi Rufus. – Portrék – válaszolja Jack. – És nagyon élethűek – Grace-nek remek szeme van a részletekhez. – Jól vagy, Grace? – néz rám aggodalmasan Esther. – A meleg – mondom. – Nem vagyok hozzászokva. Jack a kezembe nyom egy pohár vizet. – Igyál, drágám – mondja gondoskodón. – Mindjárt jobban leszel. Érzékelem, hogy Millie aggódva néz, ezért iszom egy kortyot. – Már jobb – mondom a húgomnak. – Nyisd ki a többi ajándékodat, azután játszhattok. Moirától és Gilestól kap egy ezüst karperecet, Diane-től és Adamtől egy kis ezüstdobozkát, de alig látom, annyira igyekszem egyben tartani magam. Érzem, hogy Esther kíváncsian néz, de ezúttal nem bánom, ha látja, hogy zaklatott vagyok. – Esther, nem akarod átadni Millie-nek az ajándékunkat? – kérdezi Rufus. – Dehogy nem. – Esther átad Millie-nek egy gyönyörűen csomagolt ajándékot. – Remélem, tetszeni fog – mondja mosolyogva. Millie kinyitja, nagy, vörös bársonydoboz van benne, a fedelén flitterek és üveggyöngyök. Millie pontosan az ilyesmiket imádja, és amikor boldogan nézegeti, hálásan Estherre mosolygok. – Mindenfélét tarthatsz benne – mondja Millie-nek Esther. – Olyat vettem, amilyen illik a hálószobádhoz. Millie ragyog. – Sárga – mondja büszkén. – Millie szobája sárga. Esther meghökken. – Nem vörös? Millie rázza a fejét. – Sárga. Millie kedvenc színe. – Azt hittem, a vörös a kedvenc színed. – Sárga. Esther Jackhez fordul. – Nem azt mondtad, hogy Millie hálószobája vörös lesz, mert az a kedvenc színe? – Nem, nem hinném. – De igen, Jack – erősíti meg Diane. – Legalábbis ezt mondtad akkor,

amikor a városbeli ebédünk idején betolakodtál közénk. – Ha így történt, nagyon sajnálom. Másra gondolhattam akkor. – De többször is említetted – makacskodik Esther. – Amikor nálunk vacsoráztatok, akkor is mondtad, hogy Millie alig várja, hogy lássa a vörös hálószobáját. – Rám pillant. – Nem ezt mondta, Grace? – Attól tartok, nem emlékszem – motyogom. – Mit számít? – Jack a húgom felé bök a fejével, aki boldogan rakosgatja be az ajándékait a dobozba. – Látod, imádja. – Mégis különös, hogy kétszer is tévedtél ebben – mondja valóban értetlenül Esther. – Nem voltam tudatában. – Nos, visszavihetem, és kicseréltethetem sárgára – bizonytalankodik Esther. – Kérlek, ne – mondom neki. – Látod, hogy tetszik neki. A következő tíz percben figyelem, hogy nézi Esther Jacket, és örülök, hogy amikor engem akart kiborítani, Jacknek sikerült túllőnie a célon – nem mintha Estheren kívül ezt bárki észrevette volna. Egy idő után Esther Jackről a vörös dobozra néz a homlokát ráncolva. Hirtelen ismét hozzám fordul. – Remélem, nem haragszol meg, ha megkérdezem, Grace, tényleg jól vagy? Nagyon sápadt vagy. – Jól vagyok – bizonygatom. – Én is észrevettem – bólogat Diane. – És fogytál. Csak nem fogyókúrázol? – Nem, csak mostanában valahogy nincs étvágyam. – Orvoshoz kéne menned. – Elmegyek – ígérem. – Tényleg jobban kellene vigyáznod rá, Jack – méregeti Jacket Esther. – Úgy gondolom magam is. – Mosolyogva nyúl a zakója belső zsebébe, elővesz egy borítékot. – Nem hiszem, hogy csak Millie-nek kell ma ajándékot kapnia. – Kérlek, Adam, figyelj – jajdul fel Diane. – Tessék, drágám – adja a kezembe Jack a borítékot. – Nyisd ki. Úgy teszek, és két repülőjegyet találok. – Gyerünk, Grace, ne tarts izgalomban minket – buzdít Diane. – Hová visz Jack? – Thaiföldre – mondom lassan, annak a szörnyű tudatában, hogy

mindaz, amit sikerült összehoznom, amióta megkaptam Millie-től a tablettákat, nem ér semmit, ha elutazunk. – Szerencsés asszony! – mosolyog rám Moira. – Azt hiszem, mondanod kell valamit, Grace – biztat Esther. Gyorsan felemelem a fejem. – Annyira váratlanul ért. Úgy értem, kedves ötlet, Jack, de tényleg van időnk az utazásra? – Azt mondtad, szeretnél még egy thaiföldi vakációt, mielőtt Millie hozzánk költözik – mondja Jack olyan hangon, mintha én valamiféle tehernek érezném Millie-t. – Te viszont azt mondtad, nem lehet – nem azt említetted, hogy jön a Tomasin-ügy? – Igen, de keményen fogok dolgozni, hogy addigra lezáruljon. – Mikor mentek? – kérdezi Giles. – Június ötödikére foglaltam a jegyeket. Adam meglepetten néz Jackre. – Olyan gyorsan lezárul a Tomasin-ügy? – Remélem. A jövő héten kerül bíróság elé. – Akkor is. Úgy értem, ezúttal nem annyira egyértelmű a dolog. Az újságok szerint a férj patyolattiszta. Jack felvonja a szemöldökét. – Csak azt ne mondd, hogy elhiszed, amit a lapok írnak. – Nem, mégis érdekes elmélet, hogy a hölgy azért rágalmazza a férjét, mert szeretője van. – Mese. – Szóval biztos vagy a győzelemben? – Tökéletesen. Egyetlen pert sem veszítettem soha, nem áll szándékomban most kezdeni. Adam hozzám fordul. – Mit gondolsz, Grace? Bizonyára olvastad a lapokat. – Hogy én? Szerintem a férj egyértelműen bűnös – mondom. Vajon mit szólnának, ha tudnák, hogy fogalmam sincs, miről beszélnek. – Sajnálom, de arról az emberről nem tudom elképzelni, hogy veri a feleségét – mondja Diane. – Egyszerűen nem az a típus. – Jack szerint az ilyenek a legrosszabbak – mondom könnyedén. Esther tekintete rám villan. – Izgalmas lehet olyan férjjel élni, aki ilyen nevezetes ügyekkel

foglalkozik – néz kitartón a szemembe. – Jack ritkán beszél az ügyeiről, amikor hazatér a munkából, kivált nem a részletekről, hogy ne sértse az ügyfelek bizalmát – bizonyára nálatok is így van, Diane. – Mímelt aggodalommal fordulok Jackhez. – Visszatérve a nyaralásra: nem lenne jobb elhalasztani, amíg Millie is velünk jöhet? – Miért? – Megeshet, hogy az ügyed nem zárul le idejében. – Lezárul. – És ha mégsem? – makacskodom. – Akkor előremész, én meg utánad. Bámulok rá. – Nem mondjuk le a nyaralást, Grace. Ahogy mindenki rámutatott, pihenésre van szükséged. – Tényleg elengednél előre egyedül? – kérdezem, tudván, hogy sosem tenné. – Persze. Esther helyeslőn néz Jackre. – Igazán nagylelkű vagy, Jack. – Egyáltalán nem. Úgy értem, miért fosztanám meg a gyönyörű feleségemet a pihenéstől, csupán azért, mert én nem tudok menni. – Én boldogan szórakoztatnám Thaiföldön, amíg megérkezel – ajánlkozik Diane. – Nem akarok neked csalódást okozni, de nem áll szándékomban lemaradni – áll fel Jack. – Grace, szükségem van a segítségedre a konyhában, drágám. Követem. Lesújt, hogy ennyire rosszul alakulnak a dolgok. – Nem látszol túlzottan lelkesnek a thaiföldi út kapcsán – mondja Jack, és a kezembe adja a gyertyákat, hogy szúrjam őket a tortába. – Pedig te javasoltad. – Most, hogy jön a bírósági ügyed, nem látom annyira jó ötletnek. – Szóval jobbnak tartanád, ha lemondanám? Áldott remény árad szét bennem. – Határozottan. – Gondolod, hogy akkor Millie hamarabb hozzánk költözhetne, például a jövő héten? Tulajdonképpen ma akár itt is maradhatna, én pedig hétközben elhoznám a holmiját, amíg ő berendezkedik az elragadó, vörös hálószobájában. Mit szólsz hozzá, Grace? Menjek ki, és javasoljam ezt?

Vagy a jövő hónapban Thaiföldre utazunk? – Thaiföldre utazunk a jövő hónapban – mondom teljesen leverten. – Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Hol a gyufa? Nehéz nem megadnom magam az elkeseredésnek, amikor a többiekkel együtt énekelem a „Happy Birthday”-t, és Millie elfújja a gyertyákat. Látom, hogy mindenki kacag és tréfálkozik, és próbálom megérteni, hogyan változott az életem olyan pokollá, amilyet a jelenlévők egyike sem tud elképzelni. Ha hirtelen a figyelmüket kérném, és közölném velük, hogy Millie nagy veszélyben van Jack miatt, aki addig akarja bezárva tartani egy rémítő helyiségben, amíg beleőrül a félelembe, hogy Jack gyilkos, aki rabságban tart immár tizenöt hónapja, senki sem hinne nekem. És mit válaszolna erre Jack? Hogy csak a házasságkötésünk után jött rá, hogy elmebeteg vagyok, hogy erre csak a nászutunkon derült fény, amikor azzal vádoltam a szálloda zsúfolt előcsarnokában, hogy rabságban tart, hogy a szállodaigazgató, a háziorvosunk és a rendőrség készséggel igazolja, hogy idegileg labilis vagyok. Hogy az utóbbi tizenöt hónap hatalmas nyomást gyakorolt rá, hiszen mindenhová el kellett kísérnie engem, nehogy mondjak valamit nyilvánosan. Még ha Millie a segítségemre sietne is, és beszámolna arról, hogy Jack lökte le a lépcsőn, Jack megbántottan állítaná, hogy ezt csak én sugalltam a húgomnak. Az itt összegyűltek miért hinnének nekem, amikor Jack változata sokkal hitelesebbnek hangzik? Megesszük a tortát, iszunk még egy kis pezsgőt. Millie és a gyerekek folytatják a játékot, mi üldögélünk, cseverészünk. Nehezen koncentrálok, de amikor Janice azt mondja, eljön meglátogatni Millie-t, élek az alkalommal. – Mi lenne, ha megállapodnánk egy időpontban? – A többiekhez fordulok. – És elvihetnénk Millie-t meg a srácokat a zenei fesztiválra, ott piknikezhetnénk. Úgy látom, jól kijönnek egymással. Ugye július elején kezdődik? – Pompás ötlet! – lelkendezik Diane. – Van kedve valakinek állatkertbe menni? Megígértem az enyémeknek, hogy elviszem őket, mihelyt vége a tanévnek. – Millie imádná – igyekszem minél több programot szervezni a húgomnak. – Mielőtt nagyon belejönnél, Grace – szakít félbe Jack –, van még egy meglepetésem neked. Pontosabban neked és Millie-nek.

Végigfut a hideg a hátamon. – Még egy meglepetés? – Ne vágj ilyen rémült képet – ugrat Moira. – Ahogy Jacket ismerem, csak jó dolog lehet. – Egyelőre nem akartam elárulni – mentegetőzik Jack –, de látva, mennyi programot szervezel a nyári szünidőre, azt hiszem, tudnod kell, hogy Millie-vel együtt elviszlek Új-Zélandra, hogy meglátogassátok a szüleiteket. – Új-Zéland! – pihegi Diane. – Te jó ég, mindig szerettem volna ÚjZélandra utazni. – Mikor? – dadogom. – Nos, hagynék Millie-nek néhány napot, hogy berendezkedjen nálunk, és július közepe környékén indulnánk – mondja Jack. – De Millie augusztusban kezd dolgozni a kertészeti központban – mondom. Töröm a fejem, vajon mit akarhat Jack. – Az út pedig nagyon hosszú, ha mindössze néhány hetet töltünk Új-Zélandon. – Szerintem nem lesz ellene kifogásuk, ha pár héttel később kezd, kivált, ha elmondjuk az okát. – Nem gondolod, hogy sok lesz Millie-nek Új-Zélandra utazni ilyen kis idővel az után, hogy hozzánk költözik? Nem lenne jobb várni karácsonyig? – Szerintem élvezné – szól közbe Janice. – Azóta álmodozik ilyen utazásról, amióta az osztálynak volt egy Új-Zéland-projektje az után, hogy a szüleik oda költöztek. – Ha én utaznék Új-Zélandra, nem biztos, hogy vissza akarnék jönni – mondja Diane. – Azt mondják, gyönyörű. – Persze ez az egyik veszély – helyesel Jack. – Megeshet, hogy Millie annyira beleszeret, hogy azt kéri, hadd maradhasson a szüleivel. Leesik a tantusz, megértem, hogy Jack éppen előkészíti Millie eltűnését. – Sosem tenné – mondom szenvedélyesen. – Először is, sosem hagyna el engem. – És ha te is úgy határozol, hogy ott maradsz? – kérdezi Jack. A hangja játékos, de nagyon is jól értem, hogy előkészíti az én eltűnésemet is. – Soha – mondom. – Sosem tudnálak elhagyni, Jack, bizonyára jól tudod. De meg tudnálak ölni, mondom magamban. És úgy látom, meg is kell tennem.

Múlt A matracom alatti pirulák visszaadták az életkedvemet. A Jacktől való szökés hat hónap óta először lehetségesnek látszott, és mérhetetlen hálát éreztem Millie iránt, amiért rákényszerített, hogy újra kezembe vegyem a sorsom. Azok után, amit tett, hogy megszerezze a gyógyszert, nem hagyhatom cserben, gondoltam. Ám gondosan kellett terveznem. Nagy gondot okozott az is, hogy nem voltam tisztában a hatóanyag mennyiségével. Még ha sikerülne is beadnom a szert Jacknek, sejtelmem sem volt, mikor kezd hatni, vagy milyen hatása lesz. És hány tabletta kell ahhoz, hogy kiüssem? Igen sok volt a bizonytalansági tényező, a ha és a de. Azon törtem a fejem, hogyan tegyem az altatót Jack italába. Kizárólag akkor fogyasztottunk együtt alkoholt, amikor vacsoráztunk mások társaságában, és ha azt akartam, hogy a terveim valóra váljanak, itt, a házban kell beadnom neki a pirulákat, amikor kettesben vagyunk. Egész éjjel a lehetőségeket fontolgattam, és amikor másnap este vacsorát hozott, már volt elképzelésem a dologról. De nyomban hozzá kellett látnom az alapozáshoz. Gondoskodtam róla, hogy amikor Jack belép, csüggedten üljek az ágyon, háttal az ajtónak. Amikor nem fordultam meg, és nem vettem el a tálcát, ahogy szoktam, letette mellém az ágyra, és szó nélkül távozott. Az ennivaló létének puszta tudatát is nehéz volt elviselnem, kivált azért, mert a Millie-vel elköltött, előző napi ebéd óta semmit nem ettem, de eltökéltem, hogy nem eszem. Másnap Jack egyáltalán nem hozott ennivalót, de mivel a tálca továbbra is ott volt, és még éhesebb lettem, nehéz volt ellenállni a kísértésnek. Ám valahányszor fontolóra vettem, hogy megadom magam, hogy elűzzem az éhség görcseit, felidéztem magamban a picében lévő helyiség képét és benne Millie-t. Akkor már könnyű volt. A harmadik napon Jacknek talán eszébe jutott, hogy elfelejtett megetetni, és reggelit hozott. Amikor látta, hogy a két napja hozott tálca érintetlen, kíváncsian nézett rám. – Nem vagy éhes? Ráztam a fejem. – Nem. – Ebben az esetben visszaviszem a reggelidet a konyhába. Kiment, és magával vitte mindkét tálcát. Minthogy nem volt ott étel,

könnyebb volt. Hogy elűzzem az éhséget, meditáltam. De amikor hétvégéig sem ettem semmit, a borhoz sem nyúltam, pedig hozott, Jack gyanakodni kezdett. – Ez ugye nem valami éhségsztrájk? – puhatolózott, miközben az érintetlen tálcát frissre cserélte. Leverten ráztam a fejem. – Csak nem vagyok éhes, ennyi az egész. – Miért nem? Vártam a válasszal. – Azt hiszem, igazán sosem hittem, hogy idáig jutunk – ismertem be, idegesen birizgálva az ágytakarót. – Mindig azt gondoltam, végül megtalálom a módját, hogy megmentsem tőled Millie-t. – Hadd találjam ki: azt hitted, a jó legyőzi a gonoszt, vagy egy fényes páncélt viselő lovag jelenik meg, hogy megmentsen titeket a sorsotoktól. – Valami ilyesmit. – Sírós hangot hallattam. – De nem lesz így, igaz? Millie hozzánk költözik, és ez ellen nem tehetek semmit. – Ha ez vigasztal, soha nem is tehettél volna semmit. De örülök, hogy kezded elfogadni az elkerülhetetlent. Hosszú távon megkönnyíti majd a dolgod. A tálcán lévő pohár borra böktem a fejemmel, próbáltam nem tudomást venni a rendkívül kívánatosnak látszó csirkesültről és krumpliról. – Nem hiszem, hogy kaphatnék whiskyt a bor helyett. – Whiskyt? – Igen. – Nem tudtam, hogy iszol whiskyt. – Én pedig nem tudtam, hogy pszichopata vagy. Csak hozz egy whiskyt, Jack – dörzsöltem fáradtan a szemem. – Apámmal szoktam inni, ha tudni akarod. Éreztem, hogy néz, de nem emeltem fel a fejem, azt remélve, nagyon nyomorúságosan festek. Jack kiment, rám zárta az ajtót. Nem tudhattam, hoz-e whiskyt, ám a csirke illata annyira csábító volt, hogy lassan számolni kezdtem magamban, azt ígérve, ha Jack nem jön vissza, mire százig érek, az egészet felfalom. Még ötvennél sem tartottam, amikor lépteket hallottam a lépcsőn. Hatvannál fordult a zárban a kulcs, behunytam a szemem, mert tudtam, ha nem hoz whiskyt, valószínűleg sírva fakadok, amiért hiába tagadtam meg magamtól majdnem egy hétig az ételt.

– Nesze. Kinyitottam a szemem, és láttam a felém nyújtott műanyag poharat. – Mi ez? – kérdeztem gyanakodva. – Whisky. – Nyúltam érte, de visszahúzta a kezét. – Előbb egyél. Nem leszel hasznomra, ha túlzottan gyönge leszel Millie gondozásához. Bár a szavai megrémítettek, azt is elárulták, hogy jó úton járok, mert soha nem teljesítette egyetlen kérésemet se, még akkor sem, amikor nagyobb törülközőt kértem. Feltételeztem, hogy ilyen közel a végcéljához nem engedheti, hogy bármi történjék velem, ami azt jelentette, hogy teljesíteni fogja a kéréseimet, ha eléggé ésszerűek. Nagy diadal volt, és bár azt terveztem, tovább halogatom az evést, úgy okoskodtam, ha azt akarom, hogy Jack több whiskyt is hozzon, engednem kell. Ám azt akartam, nyomban hozza a whiskyt, amint hazatér a munkából, hogy szokjon hozzá ahhoz, hogy ugyanakkor töltse ki nekem az italt, amikor saját magának. – Azért kértem whiskyt, mert reméltem, meghozza az étvágyam – mondtam a pohárért nyújtott kézzel. – Szóval megkaphatnám? Arra számítottam, hogy megtagadja, de kis habozás után odaadta. Mímelt mohósággal emeltem a számhoz a poharat. A szagától felfordult a gyomrom, de legalább tudtam, hogy whisky, nem valami más. Tudtam, hogy le nem veszi rólam a szemét, és ittam egy kortyot. Soha életemben nem ittam whiskyt, és keserű íze váratlanul ért. – Nem ízlik? – gúnyolódott. Tudtam, nem hiszi el, hogy valóban szeretem a whiskyt, csak azért adta, hogy kiderítse, valójában miért kértem. – Ittál már whiskyt műanyag pohárból? – kérdeztem, és ittam még egy kortyot. – Hidd el, egészen más az íze. Legközelebb talán üvegpohárban hozhatnád. – Felemeltem a poharat, és bedobtam az egészet. – Most egyél valamit – lökte oda a tálcát. Kóválygó fejjel vettem az ölembe a tálcát. Az étel olyan jól nézett ki, hogy tizenöt másodperc alatt el tudtam volna tüntetni az egészet. Nehéz volt nem zabálni, de szándékosan lassan ettem, mintha nem lelném örömöm az ételben. Csak a felét fogyasztottam el, és amikor letettem a kést meg a villát, nem tudom, ki volt csalódottabb, én vagy Jack. – Nem tudnál kicsit többet enni? – kérdezte komoran. – Sajnálom, nem – feleltem bágyadtan. – Talán holnap. Kiment, vitte magával a tálcát, és bár még mindig éhes voltam, a győzelem édesebb volt, mint bármi, amit ehettem volna.

Jack nem volt ostoba. Másnap, amikor ismét nem ettem semmit, azzal próbált bántani, amiről tudta, hogy a legérzékenyebb pontom. – Lemondom a holnapi látogatást Millie-nél – vette fel az érintetlen tálcát. – Semmi értelme ebédelni vinni, ha te nem eszel. Tudtam, hogy kockáztatom a látogatást Millie-nél, de készen álltam erre az áldozatra. – Jól van – vontam vállat. Meglepett arckifejezéséből tudtam, arra számított, bizonygatni fogom, hogy jól vagyok, és örültem, hogy váratlan reakciómmal nehéz helyzetbe hoztam. – Millie csalódott lesz – sóhajtotta. – Nem először. Elgondolkodott. – Ez ugye nem holmi kis trükk, hogy lemondjam Millie születésnapi partiját? Nem számítottam rá, hogy erre a következtetésre jut, amely ráadásul ilyen távol áll az igazságtól, de járt az agyam, hogyan használhatnám fel. – Miért akarnék ilyesmit? – húztam az időt. – Azt te mondd meg nekem. – Talán megpróbálhatnád egyszer a helyembe képzelni magad. Ha Millie idejön, beleszeret ebbe a házba. Szerinted hogy érzem majd magam ettől, tudva, hogy mit tartogatsz neki, és hogy nem tudom megakadályozni? – Hadd találjam ki. – Úgy tett, mintha gondolkodna. – Nem jól? Könnyeket préseltem ki a szememből. – Úgy bizony, Jack, nem jól. Tulajdonképpen annyira rosszul, hogy jobban szeretnék meghalni. – Akkor ez amolyan éhségsztrájk. – Nem, Jack, dehogy. Tudom, hogy Millie-nek szüksége lesz rám, tudom, hogy meg kell őriznem az erőm. De nem tehetek róla, elment az étvágyam. Szerintem adott körülmények között így lenne a legtöbb emberrel. – Megemeltem a hangom. – El tudod képzelni, milyen nekem mindennap, hogy nem választhatom meg, mit eszem vagy mikor eszem? Van fogalmad róla, hogy abszolút mindenben rád vagyok utalva, hogy néha két-három napot kell várnom ételre, mert úgy véled, büntetést érdemlek, vagy eszedbe sem jut hozni valamit? Nem vagy éppen a legjobb foglár, Jack! – Talán nem kellett volna annyiszor kísérletezned szökéssel – vágott

vissza. – Ha nem próbálkoztál volna, nem kellett volna ebbe a szobába zárnom téged, és tökéletesen rendes életet élhettél volna velem. – Rendes életet! Amikor ellenőrzöd minden egyes mozdulatomat? Azt se tudod, mit jelent a „rendes”! Rajta, Jack, büntess. Fossz meg az ételtől, majd meglátod, érdekel-e. Ha még egy hétig nem eszem, legalább annyira gyönge leszek, hogy nem tudok részt venni Millie születésnapi partiján jövő vasárnap. – Jobb lesz, ha elkezdesz enni – fenyegetőzött, elfogadva a szavaim igazságát. – Vagy mi lesz, Jack? – gúnyolódtam. – Nem kényszeríthetsz evésre, tudod jól. – Szünet. – De mivel nem áll Millie érdekében, hogy meghaljak, és a te érdekedben sem, tedd meg mindkettőnknek azt a szívességet, hogy töltesz nekem egy whiskyt esténként, amikor magadnak is, és talán megjön kicsit az étvágyam. – Itt én parancsolok, ne feledd – emlékeztetett. Csakhogy étel dolgában már nem ő parancsolt. Megértette, ha jó egészségben kíván tartani, azt kell tennie, amit kérek. Sosem ettem sokat, hiszen fontos volt, hogy azt higgye, valóban elveszítettem az étvágyam, de ahhoz azért eleget, hogy kiérdemeljem a kis mennyiségű whiskyt, amelyet nyomban hozott, mihelyt hazatért a munkából. Mire eljött Millie partija, biztos voltam benne, hogy elérhetem a célomat, mielőtt Millie két hónap múlva hozzánk költözik – hacsak nem jön közbe valami, és Jack továbbra is whiskyt hoz nekem minden este.

Jelen Állok a ház előtt, lábamnál a bőröndöm. A nagykapu zárva, de a kicsi – amelyiken kijöttem – tárva-nyitva. Hallom közeledni Esther kocsiját, visszafordulok a ház felé, és integetek. Esther megáll előttem, kiszáll, kinyitja a csomagtartót. – Bejöhettem volna egészen a házig, tudod – mondja szemrehányón, és segít betenni a poggyászt a kocsiba. – Gondoltam, időt spórolunk. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan értem jöttél. – Nem gond – mosolyog. – De sietnünk kell, hogy le ne késd a gépet. – Amint lezárja a csomagtartót, még egyszer integetek a ház felé, csókot is dobok, és behúzom magam mögött a kaput. – Bárcsak velem jönne! – mondom idegesen. – Nem szívesen hagyom itt, amikor ennyire maga alatt van. – Ez az első ügy, amelyet elveszített, nem igaz? – Igen. Azt hiszem, ezért viseli olyan nehezen. De komolyan azt hitte, hogy a férj bűnös, másként el sem vállalta volna. Sajnos Dena Anderson nem volt egészen őszinte Jackhez, és eltitkolt előle bizonyos dolgokat, köztük azt is, hogy szeretője volt. – Úgy néz ki, hogy az volt az igazi bűnös. – Nem ismerem annyira a részleteket, de alig várom, hogy Jack mindent elmeséljen, amikor utánam jön. Fura – beutaztam a fél világot egyedül, most mégis zavar, hogy néhány napot egyedül kell töltenem Thaiföldön. Annyira megszoktam, hogy Jack velem van. Nem tudom, mit vár tőlem, mit tegyek a következő négy napban. – Gondolom, azt, hogy pihenj. – Inkább megvártam volna, de ragaszkodott hozzá, hogy menjek – folytatom. – És tudom, hogy nem lehet meggyőzni, ha egyszer a fejébe vett valamit. – Estherre nézek. – Tudod, néha mégsem egészen tökéletes. – Nem tökéletlenség, ha ragaszkodik hozzá, hogy előbb utazz el nyaralni, mint ő – emlékeztet Esther. – Nem, biztosan nem. Miután elmagyarázta, hogy nem élvezné a nyaralást, ha várná itthon az összes papírmunka, én is megértettem. Valóban lazítania kell az üdüléskor, kivált azért, mert valószínűleg ez az utolsó, amelyet kettesben töltünk. Teljesen normális, hogy itthon akar maradni, és le akarja zárni az egész ügyet – bár azt hiszem, ha megnyerte

volna a pert, nem zavarná annyira, hogy újra foglalkoznia kell vele hazaérkezés után – teszem hozzá bánatosan. – Bizonyára egyedül szeretné nyalogatni a sebeit – helyesel Esther. – Tudod, milyenek a férfiak. – Meg aztán, tudod, reménykedünk, talán sikerül teherbe esnem, amíg Thaiföldön leszünk, ezért is akar teljesen nyugodt lenni – vallom be kissé pirulva. Elveszi a kezét a kormányról, megszorítja a kezem. – Őszintén remélem, mindkettőtökért. – Ha sikerül, te tudod meg először – ígérem. – Alig várom, hogy gyermekkel ajándékozzam meg Jacket. Annyira csalódott volt, amikor elvetéltem. Erős akart lenni a kedvemért, de nagyon lesújtotta, kivált, amikor nem estem rögtön teherbe ismét. Mondtam neki, hogy az ilyesmihez idő kell, hogy a testemnek előbb gyógyulnia kell, de magát kezdte okolni, hátha a munkája következményei, tudod, a stressz meg minden. – Gondolod, hogy a hétvégén volna kedve átjönni hozzánk vacsorázni vagy ilyesmi? – Az igazat megvallva, azt hiszem, inkább maradna otthon, hogy végezzen a papírmunkával. De azért hívhatod, bár nem tudom, eléred-e, mert a következő napokban nem óhajtja felvenni a telefonját. Már szembe kellett néznie a médiával, amikor ma délután kijött a bíróságról, és tudja, hogy a következő napokban nem szállnak le róla. De hagyhatsz neki üzenetet a hangpostáján – nekem is ezt tanácsolta, ha nem érném el, meg az időeltolódás miatt is. – És kedden megy utánad? – Igen, pontosabban szerdán hajnalban. A kedd esti járattal, bár azt mondta, talán késik egy-két napot. Remélem, csak viccelt. – Szóval négy napig egyedül leszel. Te jó ég, mit meg nem adnék négy nap nyugalomért! Őt is ki kellene vinni kedden a reptérre? Rufus megtenné. – Nem, köszönöm. Adam is felajánlotta, de Jack kocsival megy, és a repülőtéri parkolóban hagyja. Szükségünk lesz rá a hazaérkezéskor – a gép hajnali hatkor száll le, és senkit sem szeretnénk megkérni, hogy jöjjön értünk abban a lehetetlen időpontban. Meglep, milyen könnyedén csevegünk útban a repülőtérre. Arra számítottam, hogy kényelmetlenebb lesz, de Esther szemlátomást elégedett

a leghétköznapibb témákkal. Megkérdezi, elmehetne-e hétvégén a gyerekekkel meglátogatni Millie-t, talán elvinnék teázni is, én pedig emlékszem, milyen jól kijött Millie és Aisling a partin, és örömmel beleegyezem, így Millie-nek legalább lesz látogatója a hétvégén, amíg én távol vagyok. Esther megkér, tudassam Janice-szel, hogy vasárnap mennek, én pedig megígérem. Tizenöt perccel a határidő előtt érünk a repülőtérre. Esther kitesz az indulási oldalon, és vidáman integetve elhajt. Bemegyek az épületbe, odalépek a British Airways pultjához, feladom a bőröndöm, bemegyek a váróba. Leülök az egyik sarokba, és várom, hogy szólítsák a járatom utasait.

Múlt Millie partijáig sosem gondoltam komolyan, hogy megölöm Jacket. Eléggé gyakran álmodtam róla, ám a hideg nappali fénynél visszariadtam egy másik emberi lény meggyilkolásától. Valószínűleg ezért nem sikerült leütnöm a palackkal – féltem nagyobbat sújtani rá, nehogy végezzek vele. Aztán ott volt az a tény is, hogy ha megölném, szinte biztos előzetes letartóztatásba helyeznének a tárgyalásig, ami rémes volna Millie számára. Tehát csak annyi időre akartam kiütni, amíg meg tudok szökni tőle. De mihelyt megemlítette, hogy elvisz minket Millie-vel Új-Zélandra, tudtam, hogy meg kell ölnöm, bármiféle következménye legyen is, mert elmenekülni tőle nem elegendő. – Szóval így akarod csinálni – mondtam keserűen, miután elbúcsúztunk Janice-től és Millie-től a parti után. – Bezárod a házat, elhiteted, hogy mindannyian Új-Zélandra utaztunk, majd megjelensz egyedül, és elmondod mindenkinek, hogy Millie-vel Új-Zélandon maradtunk, miközben valójában a pincébe leszünk zárva. – Nagyjából – helyeselt. – Csak túlságosan fárasztó lenne bezárni a házat, és úgy tenni, mintha nem lennék itt, ezért majd kitalálok valamit, amiért kettőtöket előreküldelek Új-Zélandra, és végül annyira lemaradok, hogy már nem lesz értelme utánatok utaznom, mert gyakorlatilag úton lesztek hazafelé. És amikor éppen indulnék értetek a repülőtérre, te könnyek között felhívsz, hogy Millie nem volt hajlandó felszállni a gépre, és te addig haboztál szerető férjed és elmebeteg húgod között, hogy te is lemaradtál a repülőről. És amilyen szerető férj vagyok, elmesélem mindenkinek, hogy tudom, mennyire nehezedre esik ott hagyni Millie-t, ezért megengedtem, hogy valamivel tovább maradj – csakhogy a kicsit tovább sokkal tovább lesz, majd egy szomorú napon közölni fogod velem, hogy egyáltalán nem jössz vissza. És összetört szívem miatt az emberek említeni sem merik majd a neved, és idővel elfelejtik, hogy te meg Millie egyáltalán léteztetek. – És a szüleim? – kérdeztem. – Nekik hogy magyarázod majd az eltűnésünket? – Valószínűleg egyszerűen végzek velük. Most pedig menj fel a szobádba. Elfordultam, hogy ne lássa, mennyire sokkoltak a szavai. Sosem volt sürgősebb kiutat találni – megölni Jacket –, és tudtam, ha visszamegyek a

szobámba, elvész egy újabb lehetőség. Ideje volt továbblépnem a tervemmel. – Nem maradhatnék egy kicsit lent? – kérdeztem. – Nem. – Miért nem? – Nagyon jól tudod. – Mikor próbáltam utoljára szökni? Nézz rám, Jack! Valóban azt hiszed, veszélyt jelentek rád? Talán nem viselkedtem tökéletesen az utóbbi hat hónapban? Tényleg azt hiszed, megkockáztatnám, hogy levigyél a pincébe? – Igaz, hogy az ott tett látogatásaidnak megvolt az eredményük, de akkor is felmész a szobádba. – Átköltözhetnék másik szobába? – Miért? – Szerinted? Mert szükségem van változatosságra, azért! Elegem van abból, hogy éjjel-nappal ugyanazt a négy falat bámuljam! – Rendben van. Meglepetten néztem rá. – Tényleg? – Igen. Gyerünk, leviszlek a pincébe, és nézheted az ottani négy falat. Vagy mégsem olyan rossz a szobád? – Azt hiszem, mégsem olyan rossz a szobám – mondtam fásultan. – Kár. Tudod, szerintem a pince régóta áll üresen. Eláruljak egy titkot? – Hozzám hajolva suttogott. – Nehezemre esett, nagyon nehezemre esett Millie-t elengedni, sokkal inkább, mint hittem volna. Annyira nehezemre esett, hogy azt fogom javasolni, költözzön hozzánk rögtön, mihelyt megjövünk Thaiföldről. Mit gondolsz, Grace? Szerinted nem lesz bájos, amikor egy család leszünk? Ekkor tudtam, hogy meg kell ölnöm Jacket, ráadásul még mielőtt elutaznánk Thaiföldre. Bármennyire szörnyű volt is, hogy olyan kevés időm maradt, a határidő segített koncentrálni. Amint fölfelé mentem Jack előtt a lépcsőn, máris a következő lépésemet terveztem. – Amikor felhozod nekem a whiskyt, iszol egyet velem? – kérdeztem vetkőzés közben. – Ugyan miért tenném? – Mert belefáradtam a huszonnégy órás bezártságba, amikor nincs kivel beszélnem – mondtam leverten. – El tudod képzelni, milyen? Néha úgy

érzem, megőrülök. Tulajdonképpen nem is bánnám. – Felemeltem a hangom. – Akkor mit tennél, Jack? Mit fogsz csinálni, ha megbolondulok? – Dehogy fogsz megőrülni – lökött be a szobámba, és rám zárta az ajtót. – Pedig megeshet! – kiáltottam utána. – Begőzölhetek! És üvegpohárban kérem a whiskymet! Nem tudom, azért-e, mert minden egyebet megtagadott, vagy azért, mert tartott tőle, hogy tényleg megtébolyodom, amikor tíz perc múlva visszajött, két üvegpoharat hozott. – Köszönöm – mondtam, és ittam egy kortyot. – Kérdezhetek valamit? – Rajta. – A Tomasin-ügyről van szó. Valami színésznőt vett el, igaz? Valamilyen Denát? Emlékszem valamire abból az időből, amikor még hagytál újságot olvasni. – Dena Anderson a neve. – És ez a Dena azzal vádolja, hogy megverte? – Tilos beszélnem az ügyeimről. – Itt ma mindenki tudott az ügyről, tehát vagy nem voltál diszkrét, vagy az esetről tud a nagyközönség – mondtam józanul. – Úgy tudom, a férj a vagyona nagyobb részét jótékonyságra költi. – Ami nem azt jelenti, hogy nem veri a feleségét. – Hogy értette Adam, hogy a nőnek szeretője van? – Adam csak provokált. – Tehát nem igaz. – Egyáltalán nem. Az egyik szennylap kitalált valamit, hogy lejárassa Denát. – Miért? – Mert Antony Tomasin az egyik részvényesük. Idd ki – nem megyek le a pohár nélkül. Mihelyt Jack lement, elővettem a matrac alól a papír zsebkendőt, és szétnyitottam. Megszámoltam, húsz tabletta volt benne. Nem tudtam, ennyi elegendő-e Jack megöléséhez, annál kevésbé, mert először magamon is ki kellett próbálnom, mennyire erős a szer, másodszor, ki kellett derítenem, oldódnak-e összetörve folyadékban. Bementem a fürdőszobába, letéptem két darab vécépapírt, és sok töprengés után közéjük tettem négy pirulát, azt remélve, ennyi kiüt, de nem leszek rosszul tőle. A csomagot letettem a földre, és amennyire tudtam, széttapostam. Bögrém nem volt, hogy beletegyem a granulátumot, ezért a samponom kupakját használtam

edényként, töltöttem bele egy kis vizet. Kissé feloldódott, de nem eléggé, és amint megittam, tudtam, hogy a többi tablettát finomabb porrá kell őrölnöm. Vagy tizenöt perc múlva kezdtem elálmosodni, és szinte nyomban elaludtam. Tizennégy órán át aludtam mélyen, és amikor felébredtem, kicsit szédültem, és borzasztóan szomjas voltam. Minthogy Jack súlya duplája volt az enyémnek, úgy számoltam, nyolc tabletta hasonló hatással lesz rá, ám tizenhat sem lesz ahhoz elegendő, hogy végezzen vele. Ez elkeserített, mert azt jelentette, ki kell találnom, hogyan végezzek vele egymagam, ha már eszméletlen lesz. Bár a halálát kívántam, nem voltam biztos benne, ha rá kerül a sor, képes leszek-e lemenni a konyhába, kivenni egy kést a fiókból, és a szívébe szúrni. Úgy határoztam, nem gondolok ennyire előre, inkább ráveszem Jacket, hogy maradjon velem egy kicsit tovább, amikor hozza a whiskymet, ezért elismételtem a korábbit, hogy úgy érzem, megőrülök, mert nincs kivel beszélnem egész nap. Azt reméltem, idővel annyira jól érzi majd magát, hogy a saját whiskyjét is felhozza, ahogy Millie partijának a napján tette, mert ha nem, nem lesz módom meggyilkolni. Akkor köszöntött rám a szerencse, amikor a Tomasin-ügy nem bizonyult annyira egyszerűnek, ahogyan hitte. Egy hete tartott már a per, ültem az ágyon a whiskyt kortyolgatva, és hallgattam Jack panaszkodását, hogy mennyi tanú állt ki Antony Tomasin nemes jellemét bizonygatva, amikor azt mondtam neki, úgy néz ki, mint akire ráférne egy ital, ő pedig lement érte. Attól fogva minden este két poharat hozott fel, és amikor kezdett egyre tovább maradni, megértettem, hogy beszélnie kell arról, ami aznap a tárgyaláson történt. Sosem beszélte meg velem az ügy részleteit, de amit elmesélt, abból világossá vált, hogy Antony Tomasin erős védelmet állított fel, és sok befolyásos ember igazolta kifogástalan jellemét. Az ügy kezdett elhúzódni, és minthogy Jack sosem említette a thaiföldi utunkat, feltételeztem, hogy lemondta, vagy legalábbis elhalasztotta. A tervezett utazás előtti este Jack feljött a szobámba a szokásos két pohár whiskyvel. – Idd ki – mondta. – Csomagolnod kell. – Csomagolnom? – Igen, holnap Thaiföldre utazunk, emlékszel? Elborzadva néztem rá.

– De hogy utazhatnánk el, amikor az ügy még nincs lezárva? – dadogtam. – Holnap lezárul – mondta sötéten, lötyögtetve a poharában az italt. – Nem tudtam, hogy az esküdtszék összeült. – Két napja. Holnap délelőttre ígérték az ítéletet. Jobban megnéztem Jacket, láttam, mennyire nyúzott. – Megnyered a pert, igaz? Lehajtotta a whiskyt. – Az az ostoba ribanc hazudott nekem. – Hogy érted? – Volt szeretője. – Szóval az tette? – Nem, a férje tette – mondta mereven, mert képtelen volt mást mondani, még nekem is. – Akkor nincs miért aggódnod, igaz? Az utolsó csöppet is kiitta. – Nem tudod, mennyire örülök, hogy Thaiföldre megyünk. Ha nem sikerült meggyőznöm az esküdteket, életemben először veszítek majd pert, és a sajtó rám veti magát. Már szinte látom a főcímeket: „Bukott Angel”, bukott angyal, vagy valami hasonlóan közhelyes. Helyes. Megittad? Ideje csomagolni. A szomszéd szobában ruhákat vettem ki a szekrényből, miközben Jack nézett, és reméltem, nem látja, mennyire megrendültem. Úgy dobáltam a ruhadarabokat a bőröndbe, hogy azt se tudtam, mit teszek, annyira lekötött a gondolat, hogy másnap, amikor hazajön a bíróságról, megölöm Jacket, jóval korábban a tervezettnél, mert ostobán azt képzeltem, lemondta a nyaralást. De szemlátomást ő is a gondolataiba merült, és megértettem, mennyit jelent neki a per megnyerése, és aggódni kezdtem, milyen hangulatban jön meg másnap a bíróságról. Ha veszít, talán ragaszkodik majd hozzá, hogy nyomban hajtsunk a repülőtérre, meneküljünk el a sajtó elől, akkor is, ha a gép csak este indul – ami azt jelentené, hogy nem lesz időm megmérgezni. Azon az éjszakán úgy imádkoztam, ahogy életemben még soha. Emlékeztettem Istent mindarra a rosszra, amit Jack már tett, és amit még tenni szándékozott. Mollyra gondoltam, arra, hogy Jack bezárta, és hagyta szomjan halni. Millie-re és a neki szánt sorsra gondoltam. A pincehelyiségre. És egyszerre csak választ kaptam a problémámra. Pontosan tudtam, hogy lehetek biztos Jack halálában. Tökéletes volt,

annyira tökéletes, hogy ha beválik, a szó szoros értelmében megszökhetek a gyilkosság vádja elől.

Jelen Miután felszállt a gép, kezdek kissé megnyugodni, de tudom, még amikor Bangkokba érek, akkor is állandóan hátra fogok nézni. Attól tartok, hogy a fenyegetettség érzése sosem fog elhagyni; még az sem oszlatja el abbéli félelmeimet, hogy Jack valahogy hozzánk fér majd, hogy tudom, Millie biztonságban van az iskolában. Gondoltam rá, hogy magammal hozom, szólni akartam Janice-nek, hogy Jack átadta a helyét a húgomnak, hozza ki a repülőtérre. De jobb, ha nem keveredik bele abba, ami jön. Elegendő lesz megőriznem a hidegvérem; talán sok lenne, ha közben ügyelnem kéne arra is, mit csinál, mit mond Millie. Azok után, amiken átestem az utóbbi órákban, bármilyen semmiségtől elveszíthetem az önuralmam, amelyet oly keményen próbálok megőrizni. De figyelmeztetem magam, hogy lesz elegendő időm hagyni kissé elcsúszni az álarcom, amikor Thaiföldre érkezem, mihelyt zárt ajtók mögött leszek. Átesni Bangkokban az útlevélvizsgálaton valóságos rémálom, sosem rettegtem jobban attól, hogy megérzem Jack kezét a vállamon, habár lehetetlen volna, hogy előbb ideérjen nálam. Ennek ellenére megnézem a taxisofőr arcát, mielőtt beülök, nehogy Jack üljön a volán mögött. A szállodában szívélyesen fogad Mr. Ho, az igazgató, aki azt a jelentést írta rólam, és amikor csodálkozását fejezi ki, amiért egyedül jöttem, én is csodálkozom, amiért nem kapta meg Mr. Angel e-mailjét, amelyben arra kéri, viselje gondom, amíg ő is megérkezik. Mr. Ho közli, mennyire örül, és sajnálkozik, amikor elmondom, hogy a férjem a munkája miatt csak szerdán csatlakozhat hozzám. Az igazgató habozik – lehetséges, kérdezi, hogy Mr. Jack Angel, az a Mr. Angel, akit egyes angol lapok emlegetnek az Antony Tomasin-ügy kapcsán, a férjem? Miután a legszigorúbb titoktartást kérem tőle, elismerem, hogy az a Mr. Angel valóban a férjem, és számítunk a diszkréciójára, mert szeretnénk, ha senki nem tudná, hol szállunk meg. Azt mondja, hallotta a nemzetközi hírekben tegnap, hogy Mr. Tomasint felmentették, és amikor megerősítem a hírt, azt mondja, Mr. Angel bizonyára nagyon csalódott. Én pedig helyeselek, hogy Mr. Angel valóban nagyon csalódott volt, kivált azért, mert ez volt az első eset, amikor pert vesztett. Miközben beír a könyvbe, Mr. Ho megkérdezi, hogy vagyok – finom célzás az elmeállapotomra –, és kellemesen utaztam-e. Amikor elmondom, hogy nem nagyon tudtam aludni, azt feleli, a legkevesebb,

amit megtehet egy olyan jó vendégért, amilyen Mr. Angel, hogy odaadja nekünk az egyik lakosztályukat. Akkora megkönnyebbülést érzek, amiért nem kell visszatérnem abba a szobába, ahol megtudtam, hogy egy szörnyeteghez mentem feleségül, hogy a legszívesebben megcsókolnám. Mr. Ho ragaszkodik hozzá, hogy személyesen kísérjen fel új lakosztályomba. Átfut a fejemen, hogy Mr. Ho talán nem érti, miért lakunk mindig a legapróbb szobában, ha Jack olyan híres ügyvéd, ezért megemlítem, hogy a férjem névtelenségbe szeret burkolózni nyaraláskor, nem akarja felhívni magára a figyelmet azzal, hogy szórja a pénzt. Nem egészen így fogalmazok, de érti. Mr. Ho távozása után bekapcsolom a tévét, megkeresem a Sky News csatornát. A Tomasin-ítélet még Ázsiában is nagy szám, ezért mutatják, amint Antony Tomasin nyilatkozik a riportereknek, miután kijött a bíróságról az előző nap, Jack is látszik a képen hátul, újságírók gyűrűjében. Nem bírom tovább nézni, gyorsan kikapcsolom a készüléket. Nagyon vágyom a zuhanyra, de két telefont el kell intéznem – fel kell hívnom Janice-t és Jacket is, hogy épségben megérkeztem. Szerencsére mindkét számot tudom fejből – Jackét az óta, hogy megismerkedtünk, Janice-ét meg azért, mert az a legfontosabb szám a világon. Az órámra pillantok; helyi idő szerint délután három van, vagyis Angliában reggel kilenc. Jack Angel feleségeként természetesen először őt hívom. Egy pillanatra pánikba esem, amikor rájövök, hogy az elmúlt év során bármikor megváltoztathatta a számát, és amikor jelentkezik a hangpostája, egészen elgyengülök a megkönnyebbüléstől. Mély levegőt veszek, hogy összeszedjem magam, és olyan üzenetet hagyok, amilyet egy szerető feleség hagyna, amilyet hagytam volna, ha tovább élhettem volna az álmot. – Halló, drágám, én vagyok az. Mondtad, hogy esetleg nem veszed fel, de reméltem, hogy mégis – tudod, máris hiányzol. Talán alszol még? Mindenesetre épségben megérkeztem, és képzeld, mi történt! Mr. Ho megsajnált, amiért egyedül jöttem, és jobb szobát adott. Persze így is utálni fogom nélküled. Remélem, a sajtó nem nyaggat agyon, és hamar végzel a papírmunkával. Ne dolgozd magad agyon, és ha van egy perced, kérlek, hívj vissza, a 107-es szobában, de úgyis próbállak hívni újra. Szeretlek! Viszlát. Leteszem, hívom Janice mobilját. Szombat reggel ilyenkor már végeztek a reggelivel, és útban vannak a lovardához, ahol Millie lovagolni tanul. Janice nem veszi fel azonnal, vadul kalapál a szívem, hátha Jacknek

mégis sikerült valahogy Millie-hez férkőznie. De aztán csak felveszi, és nem felejtem megemlíteni, hogy Esther meg a gyerekei másnap meglátogatják Millie-t. Azután beszélek Millie-vel, és tudván, hogy biztonságban van, legalábbis egyelőre, máris jobban érzem magam. Bemegyek a fürdőszobába. A zuhany a sarokban áll, áttetsző ajtó mögött, ami azt jelenti, nem használhatom, mert megvan annak a lehetősége, bármennyire csekély is, hogy amikor kilépek, Jack áll az ajtaja előtt. Nézem a fürdőkádat, és végiggondolom, ha nyitva hagyom az ajtaját meg a hálószoba ajtaját is, átlátom a szalont, és látni fogom a bejárati ajtót is. Megnyugodva, teletöltöm a kádat vízzel, levetkőzöm, és bizonytalanul belemerülök a meleg fürdőbe. Amint a víz körülöleli a vállam, a feszültség, amely akkor kerített a hatalmába, amikor Jack az előző nap délután háromkor belépett a házba, szétolvad, és hangosan zokogni kezdek, ijesztő ütemben rázkódom a sírástól. Mire sikerül összeszednem magam, a víz olyan hideg, hogy didergek. Kimászom, felöltöm a szálloda puha, fehér fürdőköpenyét, és a hálószobába megyek. Rettenetesen éhes vagyok, hát hívom a szobaszervizt. Tudom, hogy egyszer el kell majd hagynom a szobát, ha azt a látszatot akarom kelteni, hogy minden rendben, de még nem vagyok rá képes. Klubszendvicset rendelek, ám amikor megérkezik, félek kinyitni az ajtót, még úgy is, hogy rajta a lánc, hátha odakinn áll Jack. Azt kérem inkább, tegyék le a tálcát az ajtó elé, ami nem sokkal jobb, mert így is elképzelhető, hogy Jack ott bujkál a folyosón, és behurcol a szobába, amint ajtót nyitok. Összeszedek annyi bátorságot, hogy a résnyire nyitott ajtón behúzzam a tálcát, ami hatalmas diadal, és már sajnálom, hogy nem rendeltem egy üveg bort is a szendvicshez, hogy ünnepelhessek. Ám emlékeztetem magam, hogy bőven lesz időm ünnepelni később, amikor vége az egésznek, mintegy öt nap múlva, ha jók a számításaim. Hogy jók vagy sem, nem tudhatom. Egyelőre nem. Evés után kicsomagolom a bőröndöm, az órámra nézek. Csak délután fél hat van, és mivel senki nem várja el, hogy lemenjek egyedül vacsorázni a szállodában töltött első estémen, jogosnak érzem a nap további részét a szobában tölteni. Hirtelen nagyon kimerültnek érzem magam, lefekszem az ágyra, de nem igazán számítok alvásra. Mégis elalszom, és amikor újra kinyitom a szemem, sötét van, kiugrom az ágyból, a szívem kalapál, körülszaladok a lakosztályban, és felkapcsolom az összes villanyt. Tudom, hogy nem leszek képes ismét elaludni a

félelemtől, hogy amikor kinyitom a szemem, ott áll majd Jack, ezért belenyugszom, hogy a hosszú éjszakát a gondolataim társaságában fogom tölteni. Reggel felöltözöm, felveszem a telefont, hívom Jack számát. – Halló, drágám, nem igazán hittem, hogy elérlek, mert Angliában hajnali kettő van, szóval biztosan alszol, de gondoltam, hagyok üzenetet, amelyet meghallgathatsz, amint felébredsz. Telefonálni akartam tegnap este lefekvés előtt, de hatkor ledőltem az ágyra, és csak tíz perccel ezelőtt ébredtem, ez is mutatja, mennyire fáradt voltam! Egy perc, és lemegyek reggelizni, de fogalmam sincs, hogy töltöm majd a napot nélküled – talán sétálok egyet, de az is lehet, hogy a medencénél leszek. Szörnyen messze érzem magam tőled – persze messze is vagyok. Szeretlek és hiányzol, és ne felejts el felhívni. Lemegyek reggelizni. Mr. Ho szolgálatban van. Megkérdezi, jól aludtam-e, én pedig igennel felelek. Javasolja, hogy reggelizzem a teraszon, átvágok az előcsarnokon, és eszembe jut, hányszor vezetett át itt Jack a karomat markolva, fenyegetéseket súgva a fülembe. Odakinn veszek magamnak gyümölcsöt és palacsintát, leülök egy sarokasztalhoz, és azon tűnődöm, akad-e rajtam kívül valaki a világon, akit egy férfi úgy bolonddá tett, ahogy engem. Nem tudom elképzelni, hogy ha minden úgy alakul, ahogyan remélem, valaha is képes lennék bárkinek elmondani, min mentem keresztül, beszélni a szörnyetegről, akihez feleségül mentem. Lassan eszem, valamivel el kell töltenem az időt, és evés közben rájövök, ha felnyújtom a nyakam, látom a hatodik emeleti szoba erkélyét, ahol annyi magányos órát töltöttem. Több mint egy órán át ülök ott, sajnálom, hogy nem hoztam magammal könyvet. Gyanúsnak tűnhet, ahogy itt ülök egyedül, és semmivel nem kötöm le magam, hiszen nem sokan mennek nyaralni úgy, hogy nem visznek magukkal könyvet, kivéve azokat, akik sietve utaznak el. Eszembe jut, hogy Jack elvezetett egy antikvárium előtt, amikor fényképeket készített arról, milyen pompásan érezzük magunkat Bangkokban, így hát a keresésére indulok. Könnyen megtalálom; imádom az ilyen boltokat, de feltűnő lenne sokáig időznöm, ezért veszek néhány könyvet, és visszamegyek a szállodába. Csodálkozom, hogy viszonylag biztonságban érzem magam egy olyan helyen, ahol annyi borzalmat éltem át. A szobámban bikinit veszek fel, és egy könyvvel meg egy törülközővel

felszerelve lemegyek a medencéhez. Amint kimászom úszás után a medencéből, észreveszem, hogy több férfi is néz, és felkészülök rá, ha megszólítanának, elmondom, hogy két nap múlva érkezik a férjem. Háromig úszással és olvasással töltöm az időt, aztán felmegyek a szobámba, és csalódott üzenetet hagyok Jacknek. – Jack, én vagyok. Azt reméltem, visszahívsz, de valószínűleg még mindig alszol, ami jó, mert aggódtam, hogy napi huszonnégy órát dolgozol. Délelőtt a medencénél voltam, ezért most sétálok egyet. Amikor visszajövök, ismét hívlak. Szeretlek. Vagy egy órán át várakozom a szobámban, majd lemegyek az előcsarnokba, gyorsan integetek Mr. Hónak, aki szemlátomást huszonnégy órán át dolgozik, és kimegyek a főbejáraton. Sétálok egy darabig, egy piacon találom magam, vásárolok egy-két selyemsálat Janice-nek és Millie-nek. Veszek néhány képeslapot, keresek egy bárt, rendelek egy alkoholmentes koktélt, olvasok, megírom a képeslapokat, és tűnődöm, mivel fogom tölteni a következő néhány napot. Visszamegyek a szállodába, ahol nyomban elcsíp Mr. Ho, aki tudni kívánja, jól érzem-e magam. Elárulom neki, hogy kissé gyámoltalan vagyok Jack nélkül, és megkérem, foglaljon nekem helyet másnapra egy kirándulásra. Említ egy ott alvós utat ősi templomokhoz, amelyen részt vesz a szálloda több vendége, kérdi, hogy érdekelne-e. Tökéletes megoldásnak látszik, de nem szabad túlságosan lelkesnek tűnnöm, ezért kicsit kéretem magam, és megkérdezem, pontosan mikor érünk vissza, mivel Jacknek szerda délelőtt kell érkeznie. Megígéri, hogy kedd estére a szállodában leszek, így aztán némi habozás után hagyom magam rábeszélni. Megjegyzem, hogy mivel másnap nagyon korán kell kelnem, valószínűleg a szobámban vacsorázom, ő pedig helyesel, hogy jó ötlet. Felmegyek a szobámba, ismét telefonálok Jacknek. – Halló, drágám, még mindig nem hívtál, ezért eszembe jutott, talán átmentél Estherékhez ebédelni – Esther mondta, hogy valamikor meghív. Mondtam neki, hogy nagyon elfoglalt leszel, de talán ki kell szellőztetned a fejed. Csak tudatni akarom, hogy elmegyek egy ott alvós kirándulásra valami templomokhoz, holnap reggel indulunk. Mr. Ho ajánlotta, legalább eltelik az idő, amíg ideérsz. Haragszom, hogy nem tudok beszélni veled kedd estig, ami neked kedd délután – nyomban venni fogok egy mobilt, mihelyt visszaértünk Angliába! De amint visszaértünk a szállodába, hívlak, és remélem, tudok beszélni veled, mielőtt elindulsz a repülőtérre. Arra

gondoltam, kimegyek eléd, tudom, azt mondtad, ne menjek, hogy egyedül is ide tudsz jönni, de miután négy napig távol voltunk egymástól, talán meggondolod magad! Alig várom, hogy lássalak, és jobb, ha tudod, hogy soha többé nem utazom sehová nélküled, bármennyi munkád legyen is. Most megyek, és összepakolok pár cuccot. Ne feledd, hogy nagyon szeretlek. Kedden beszélünk. Ne dolgozd agyon magad! Másnap elindulok a kirándulásra, hozzácsapódom egy kedves, középkorú párhoz, és amikor elmagyarázom, hogy egyedül vagyok, mert a férjem érkezését várom, a szárnyaik alá vesznek. Olyan meggyőződéssel mesélek nekik Jackről és a kiváló munkáról, amelyet a bántalmazott asszonyokért végez, hogy kis híján magam is elhiszem. Összeillesztik az információdarabokat – mert ők is olvasnak újságot –, végül beismerem, hogy Jack Angel valóban a férjem. Szerencsére vannak annyira diszkrétek, hogy nem említik a Tomasin-ügyet, bár tudom, hogy nagyon szeretnék. Inkább Millie-ről mesélek nekik, hogy mennyire várjuk, hogy hozzánk költözzön, és milyen hálás vagyok, amiért ilyen elfogadó férjem van. Mesélek nekik a házunkról, Millie sárga hálószobájáról, és a néhány hete a tizennyolcadik születésnapjára rendezett partiról. Mire visszaérkezünk a szállodába kedden este, a vártnál később, a legjobb barátaim, és mielőtt a szobáinkba mennénk, megígérem, hogy együtt vacsorázunk, mihelyt Jack megjön. A szobámban megnézem az órám. Majdnem kilenc óra, vagyis Angliában délután öt. Jack valószínűleg már útban van a repülőtérre, ezért a mobilját hívom, és a hangposta fiókjáig jutok. Ezúttal bosszúsra veszem a figurát. – Jack, én vagyok. Most értem vissza a templomoktól, a vártnál később, és nem tudom elhinni, hogy még mindig nem hívtál. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy még mindig dolgozol, mert nemsokára indulnod kell a reptérre, hacsak nem vagy úton máris. Vissza tudnál hívni, mihelyt megkapod ezt az üzenetet, hogy tudjam, a tervek szerint indulsz hozzám ma este? Tudom, azt mondtad, nem leszel elérhető, de arra számítottam, hogy legalább egyszer beszélni tudunk, mielőtt elindulsz! És azt reméltem, itt vár tőled egy üzenet. Nem akarlak nyaggatni, de kezd kissé aggasztani a hallgatásod. Remélem, nem azt jelenti, hogy nem akarod megmondani, hogy csak csütörtökön jössz? Kérlek, mindenképpen hívj, mihelyt megkapod ezt az üzenetet. Ne félj, nem fogok aludni! Várok úgy fél órát, újra hívom, és amikor ismét a hangposta

jelentkezik, hagyok neki egy „megint én vagyok, kérlek, hívj” üzenetet. Fél órával később csak egy tehetetlen sóhaj, és leteszem. Kiveszem a táskámból Jack névjegyét, felhívom az irodáját. Nem mutatkozom be a recepciósnak, csak arra kérem, adja Adamet. – Halló, Adam, Grace vagyok. – Grace! Hogy vagy? Milyen Thaiföld? – Jól vagyok, és Thaiföld szép, mint mindig. Gondoltam, talán még az irodában vagy – nem zavarlak? – Nem, megbeszélésem volt egy ügyféllel, de már elment, hála az égnek. Egy olyan ügy, amelyet nem igazán szeretnék vállalni, de a felesége eltökélte, hogy megkopasztja, és nem tehetek róla, de sajnálom a fickót, nem mintha hagynám, hogy az érzelmeim befolyásoljanak – teszi hozzá nevetve. – Az nem tenne jót az üzletnek – helyeselek. – Nem tartalak fel sokáig, csak azt szeretném tudni, találkoztál-e Jackkel a hétvégén, vagy beszéltél-e vele legalább, mert nem tudom elérni, és kezdek kissé aggódni. Tudom, azt mondta, nem veszi fel a telefont a sajtó miatt, de nekem azért felvehetné. Te tudtál beszélni vele? Egy kis csönd. – Azt akarod mondani, hogy Jack még mindig Angliában van? – Igen, ma estig mindenképpen. Az esti géppel jön, legalábbis remélem. Azt is mondta, előfordulhat, hogy csak csütörtökön érkezik, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta. Az a baj, hogy képtelen vagyok elérni. – Grace, nem tudtam, hogy Jack itt van, azt hittem, Thaiföldön van, veled. Azt hittem, péntek este utazott el, az ügy lezárása után. – Nem, előreküldött. Azt mondta, előbb végezni akar az összes papírmunkával, mert nem viselné el, ha a hazaérkezés után kéne szembenéznie vele. – Azt hiszem, ezt megértem. Nincs annál rosszabb, mint amikor pihenés után vár az emberre a befejezetlen munka, és még komiszabb, ha elveszített perről van szó. Jack, gondolom, maga alatt van. – Sajnos – ismerem el. – Sosem láttam még ennyire lehangoltnak, ezért is akartam vele maradni. De egyedül akart lenni, azt mondta, ha ott lábatlankodnék, tovább tartana, és mindkettőnk pihenése megrövidülne. Hát itt vagyok. – Köztünk maradjon, de nem értem, miért vállalta egyáltalán ezt az ügyet.

– Talán az érzelmei befolyásolták – kockáztatom meg. – De neked tudnod kellett róla, hogy otthon marad, hiszen felajánlottad neki, hogy kiviszed ma este a repülőtérre, nem igaz? – Mikor? – Hát pénteken, gondolom, amikor megmondta neked, hogy otthon marad. – Sajnálom, Grace, de nem beszéltem Jackkel péntek reggel óta, amikor elindult a bíróságra, bár hagytam neki hangpostaüzenetet arról, hogy együtt érzek vele az elvesztett per miatt. Azt akarod mondani, hogy nem beszéltél Jackkel, amióta elutaztál? – Igen. Eleinte nem nagyon aggódtam, hiszen figyelmeztetett, hogy nem veszi fel a telefont, és az utóbbi napokban különben is kirándulni voltam. De arra számítottam, hogy a szállodai telefonon legalább hagy üzenetet, hogy minden a tervek szerint megy. Talán már elindult a repülőtérre – tudod, milyen a csúcsforgalom –, de mindig csak a hangpostája jelentkezik. Tudom, hogy vezetés közben nem veszi fel a telefont, de annyira bosszant. – Talán elfelejtette visszakapcsolni, ha péntek óta így megy. – Lehet. Nézd, Adam, nem szeretném tovább rabolni az idődet, biztos minden rendben. – Szeretnéd, hogy felhívjak néhány embert, és kérdezzem meg, beszéltek-e Jackkel a hétvégén? Megnyugtatna? A hangom csupa megkönnyebbülés. – Igen, határozottan. Felhívhatnád Esthert – amikor kivitt a repülőtérre, azt mondta, valamikor a hétvégén áthívja Jacket. – Felhívom. – Köszönöm, Adam. Egyébként hogy van Diane és a gyerekek? – Mindenki jól van. Most körbetelefonálok, és visszahívlak. Megadod a számod? Beolvasom neki a szállodai noteszról, amely az éjjeliszekrényen hever, leülök az ágyra, várok. Olvasni próbálok, de nem tudok koncentrálni. Fél óra múlva Adam visszahív, hogy senki sem beszélt Jackkel a hét végén, bár többen látták az irodában, mielőtt a bíróságra indult. – Magam is többször hívtam, de csak a hangpostája válaszolt, ahogy Esthernek is, amikor hívta. De ez nem jelent semmit – ahogy mondtam, talán elfelejtette visszakapcsolni. – Nem hiszem, hiszen tudnia kell, hogy beszélni akarok vele. És

eszembe jutott még valami – miért mondta nekem, hogy felajánlottad neki, hogy kiviszed a repülőtérre, amikor ez nem igaz? – Talán meg akart kérni, de meggondolta magát. Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy minden rendben. Rajta lesz az esti gépen. – Gondolod, ha néhány óra múlva felhívom a British Airwayst, megmondják nekem, hogy felszállt-e a gépre, vagy sem? – Nem mondják meg, hacsak nincs vészhelyzet. Adatvédelem meg ilyesmi. – Akkor holnap reggelig várnom kell – sóhajtom. – Jól told le, amiért ilyen aggodalmat okozott neked. És üzenjen, ha megérkezett. – Akkor megadnád a mobilod számát? – Megadja, felírom. – Köszönöm, Adam. Rosszul alszom. Másnap kora reggel csinosan felöltözöm, gyönyörűen kisminkelem magam, és lemegyek az előcsarnokba. Ismét Mr. Ho áll a recepciós pultnál. Sejti, hogy Jacket várom, és azt mondja, sokáig várakoznom kell, mert az útlevél-ellenőrzésnél hosszú sorok állnak, aztán meg még ott a taxizás a repülőtérről. Javasolja, hogy reggelizzem, én pedig azt felelem, inkább megvárom Jacket, mert biztosan éhes lesz az utazás után. Leülök nem messze a főbejárattól, és várok. Múlik az idő, egyre nyugtalanabb vagyok, és amikor már biztos, hogy valami nem stimmel, odamegyek Mr. Hóhoz, megkérem, tudakolja meg, hogy a londoni gép idejében leszállt-e. Megnézi a számítógépet, és amikor azt mondja, valóban késik, és bármelyik percben leszállhat, nem hiszek a szerencsémnek, mert néhány órán át nem kell pánikot mímelnem. Mr. Ho mosolyog, amikor látja, hogy megkönnyebbültem, én pedig bevallom, hogy aggódtam Jack meg nem érkezése miatt. Tovább várakozom, Mr. Ho pedig hoz egy kanna teát, hogy jobban teljen az idő. Amikor további két óra elteltével Jack még mindig nem érkezett meg, ideje nyugtalankodnom. Megkérem, hogy használhassam a recepció telefonját, és miközben Jack számát tárcsázom, elmondom Mr. Hónak, Jack figyelmeztetett ugyan, hogy előfordulhat, hogy csak a szerda esti géppel tud jönni, mégis aggódom, mert telefonálnia kellett volna. Amikor ismét a hangposta jelentkezik, a hangom remeg a sírástól, a csalódottságtól és a tehetetlen dühtől. – Jack, hol vagy? Tudom, hogy késett a gép, de már itt kéne lenned.

Remélem, ez nem azt jelenti, hogy csak holnap érkezel – ha így van, legalább figyelmeztettél volna. Tudod-e, milyen nyugtalanító, hogy legalább négy napja nem tudok rólad semmit? Ha nem akartad felvenni a telefonod, akkor is hívhattál volna. Meg kellett kapnod az üzeneteimet. Kérlek, csörögj rám, Jack, borzalmas itt ülni, és nem tudni, mi történik, még akkor is, ha gondoskodnak rólam – teszem hozzá gyorsan, mert Mr. Ho figyel. – Igazán jól bánnak velem, csak szeretném, ha itt lennél. Kérlek, hívj fel, hogy mi van. Most itt vagyok az előcsarnokban, de visszamegyek a szobámba, de Mr. Hónál is hagyhatsz üzenetet a recepción. Szeretlek. Leteszem, és Mr. Ho együtt érzőn néz rám. Azt tanácsolja, menjek reggelizni, és amikor azt felelem, nem vagyok éhes, megígéri, hogy hív, ha Jack telefonál, ezért hagyom magam rábeszélni, hogy egyek valamit. Útban a terasz felé Margaretbe és Richardba botlom, velük voltam kirándulni a templomoknál, és könnyes lesz a szemem, amikor előadom nekik, hogy Jack nem érkezett meg. Azt mondják, ne aggódjam, rámutatnak, Jack figyelmeztetett, hogy később is jöhet, és ragaszkodnak hozzá, hogy velük töltsem a napot. Azt mondom, inkább a szállodában maradok még néhány óra hosszat, hátha Jack telefonál, vagy hirtelen megjelenik, de ha nem, délután velük leszek. Felmegyek a szobámba, hívom Adamet. Megkönnyebbülök, amikor nem veszi fel, mert szívesebben hagyok üzenetet, hogy Jack nem volt a gépen. Később lemegyek találkozni Margarettel és Richarddal, jól látszik rajtam a feszültség, amiért nem hallottam Jackről, kivált, amikor elmondom nekik, hogy ismét hiába hívogattam a mobilját. Végtelenül kedvesek, én pedig örülök, hogy elterelik a gondolataimat. A velük töltött idő alatt is többször hívom Jack mobilját, és kérlelem, hogy válaszoljon. Este új barátaim nem engedik, hogy magamban búslakodjam, így hát együtt vacsorázunk, és vidáman ecsetelik, mennyire várják, hogy találkozzanak másnap Jackkel. Végül visszamegyek a szobámba, ahol üzenet vár Adamtől: sajnálja, hogy nem tudtunk beszélni, és kérdezi, szeretném-e, hogy átmenjen megnézni, otthon van-e még Jack. Visszahívom, hogy igen, ha nincs ellene kifogása, de együtt rájövünk, hogy ha Jack el akarja érni az esti gépet, már el kellett indulnia a repülőtérre. Így hát azt mondom, ne fáradjon, és rögtön hívom, amint Jack megérkezik, majd ismét tréfálkozunk, hogy mekkora letolást kap majd

Jack, amiért mindannyiunknak aggodalmat okozott. Másnap délelőtt Margaret és Richard együtt várakoznak velem Jackre, így tanúi a kétségbeesésemnek, amikor nem érkezik meg. Margaret javaslatára megpróbálom megtudni a British Airwaystől, a gépen utazott-e Jack, de nem tudnak segíteni, ezért felhívom a brit követséget. Elmagyarázok nekik mindent, és talán azért, mert Jack neve ismert, megígérik, megteszik, amit tudnak. Amikor visszahívnak, hogy Jack nem volt a gépen, sírva fakadok. Sikerül annyira összeszednem magam, hogy elmondjam nekik, Jack otthon sincs, de – bár nagyon együtt érzők – azt mondják, pillanatnyilag nem tehetnek semmit. Javasolják, hogy hívjak fel angliai barátokat és rokonokat, vajon tudják-e, hol van Jack, én megköszönöm, és leteszem. Mellettem van Margaret, amikor felhívom Adamet, és izgalomtól reszketve elmondom neki, mi történt. Nyomban felajánlja, hogy átmegy a házhoz, és fél óra múlva visszahív, hogy a kapu előtt áll, de minden zárva, és a csöngetésre nem jön ki senki. Így aztán aggódom, hogy Jacket baleset érte útban a repülőtérre, és Adam ugyan nyugtat, de megígéri, hogy utánanéz. Elmondom neki, hogy a brit követség javasolta, próbáljam kideríteni, beszélt-e valaki Jackkel, amióta eljöttem, és Adam megígéri, hogy telefonálgat helyettem. Amíg várom, hogy Adam visszahívjon, Diane csörög rám, hogy nyugtasson, és elmondja, hogy Adam megtesz mindent Jack felkutatásáért. Egy darabig beszélünk, és miután letettem, Margaret finoman kérdezgetni kezd, amiből rájövök, hogy Richarddal azon tűnődnek, lehetett-e Jack életében valaki más, akivel lelépett. Szörnyülködöm, hogy eszembe se jutott, mert soha semmi nem utalt ilyesmire, de azért ez is olyan lehetőség, amelyet át kell gondolnom. Ismét csörög a telefon. – Grace? – Halló, Adam. – Bizonytalan a hangom, mintha rettegnék attól, amit mondani fog. – Sikerült kiderítened valamit? – Csak annyit, hogy Jack egyik kórházban sincs azok közül, amelyeket felhívtam, ami jó hír. – Valóban – sóhajtok megkönnyebbülten. – Másrészt felhívtam mindenkit, akit csak tudtam, és úgy néz ki, senki sem hallott Jack felől, legalábbis az utóbbi napokban. Szóval attól tartok, kezdhetjük elölről.

Margaretre pillantok, aki bátorítón bólint. – Valamit meg kell kérdeznem, Adam. – Rajta. – Elképzelhető, hogy Jacknek viszonya volt valakivel, esetleg az irodában? – A szavak kiszakadnak belőlem. – Viszonya? Jacknek? – Adam megbotránkozik. – Dehogy. Sosem tenne olyat. Alig nézett nőre, mielőtt téged megismert, azóta pedig még annyira sem. Ezt tudnod kell, Grace. Margaret hallja, és megszorítja a kezem. – Tudom – felelem szégyenkezve. – Csak képtelen vagyok más okot elképzelni, amiért egyszeriben nyoma veszett. – Tudsz más barátairól, olyanokról, akiket én nem ismerek? – Nem igazán – válaszolom. – Egy pillanat! Ott van Moira és Giles, tudod, akik ott voltak Millie partiján is. Beszélhetnél velük is. Igaz, nem tudom a számukat. – Bízd csak rám. Mi a vezetéknevük? – Kilburn-Hawes, azt hiszem. – Rájuk csörgök, és visszahívlak – ígéri. Fél óra múlva visszahív, és amikor közli, hogy Moira és Giles sem hallott Jackről, teljesen elkeseredem. Senki nem tudja, mit tegyünk. Az az általános vélemény – Margaret, Richard, Adam és Diane ebben egyetért –, hogy még korai Jacket eltűntként kerestetni, a legjobb lesz, ha próbálok aludni egy kicsit, hátha holnap felbukkan Jack. Nem bukkan fel. Az egész nap homályos, Mr. Ho, Margaret, Richard és Adam veszik át az ügyek irányítását. Közlöm velük, hogy haza akarok menni, de győzködnek, hogy maradjak még egy napot, hátha előkerül Jack, hát maradok. Kora délután – Angliában reggel nyolckor – Adam hív, hogy beszélt a helyi rendőrséggel, és az engedélyemmel szívesen behatolnának a házba, hátha találnak valamit, amiből kiderülhet, hová ment Jack. Előbb felhívnak engem, hogy idézzem fel, mikor láttam utoljára Jacket, azt válaszolom, hogy amikor értem jött Esther, hogy kivigyen a repülőtérre, még integetett a dolgozószoba ablakából. Elmagyarázom, azért nem tudott ő maga kivinni a reptérre, mert megivott egy meglehetősen nagy whiskyt, amikor hazajött a munkából, és hozzáteszem, hogy nem nagyon akartam egyedül Thaiföldre utazni, bár Jack figyelmeztetett a Tomasin-ügy kezdetén, hogy e per elhúzódhat, és

szükség lesz rá. Azt mondják, nyomban visszahívnak, amint tudnak, hát ülök a szobámban, mellettem Margaret, aki fogja a kezem. Tudom, hogy a hír, amelyre várok, sokára fog csak megérkezni, ezért egy idő múlva azt mondom Margaretnek, megpróbálnék egy kicsit aludni, és lefekszem. Sikerül aludnom addig a percig, amire az óta vártam, hogy Thaiföldre érkeztem. Kopognak az ajtón, és minthogy nem mozdulok, Margaret nyit ajtót. Férfihangot hallok, azután Margaret odajön az ágyhoz, kicsit megráz, és közli, hogy valaki beszélni akar velem. Felülök, Margaret kisurran a szobából, vissza akarom hívni, hogy ne hagyjon magamra, de a férfi már jön felém, tehát késő. A szívem olyan vadul ver, olyan felületesen lélegzem, hogy nem merek ránézni, amíg össze nem szedem magam. Lesütöm a szemem, és először a cipőjét pillantom meg. Jó bőrből készült, ki van tisztítva, ahogy vártam. A nevemet mondja, és ahogy felemelem a tekintetem, látom, hogy az öltönye az alkalomhoz illően sötét, de az éghajlat miatt könnyű anyagból van. A tekintetem az arcához ér; kellemes, de komor, ahogy illik. – Mrs. Angel? – ismétli. – Igen? – A hangomban aggodalom cseng. – A nevem Alastair Strachan. A brit követségtől jöttem. – Megfordul, és látom, hogy egy fiatal nő áll mögötte. – Ő pedig Vivienne Dashmoor. Válthatnánk néhány szót? Felugrom. – Jackről van szó? Sikerült megtalálniuk? – Igen – azaz inkább Angliában a rendőrségnek. Megkönnyebbülés sugárzik az arcomról. – Hála az égnek! Hol van? Miért nem vette fel a telefont? Útban van már idefelé? – Esetleg leülhetnénk? – szólal meg a fiatal nő. – Persze – terelem őket a nappali felé. Leülök a pamlagra, ők a karosszékekbe. – Szóval hol van? – kérdem. – Úgy értem, úton idefelé? Mr. Strachan a torkát köszörüli. – Nagyon sajnálom, hogy ezt kell közölnöm önnel, Mrs. Angel, de attól tartok, Mr. Angelt holtan találták. Hatalmasra tágult, döbbent szemmel bámulok rá. Az arcom zavarodottságot fejez ki. – Nem értem – dadogom. Mr. Strachan kényelmetlenül fészkelődik.

– Attól tartok, a férjét holtan találták, Mrs. Angel. Hevesen rázom a fejem. – Nem, az nem lehet, idejön, hogy velem legyen, azt mondta. Hol van? – A hangom elfúl az érzelmektől. – Tudni akarom, hol van. Miért nincs itt? – Mrs. Angel, tudom, hogy ez most nagyon nehéz önnek, de fel kell tennünk néhány kérdést – mondja a fiatal hölgy. – Hívjunk ide valakit, talán a barátnőjét? – Igen, igen – bólogatok. – Ide hívná, kérem, Margaretet? Mr. Strachan kimegy. Halk hangokat hallok, bejön Margaret. Látom az arcán a megdöbbenést, és reszketni kezdek, nem tudok uralkodni a testemen. – Azt mondják, Jack meghalt – mondom. – De az nem lehet, nem lehet. – Jól van – ül le mellém Margaret, és átölel. – Jól van. – Talán felhozathatnánk egy kis teát – áll fel az ifjú hölgy. A telefonhoz megy, beszél a recepcióval. – Autóbaleset volt? – kérdem zavarodottan Margarettől. – Autóbaleset? Útban a repülőtérre? Azért nincs itt? – Nem tudom – feleli csöndesen Margaret. – Biztosan – bólintok meggyőződéssel. – Biztosan sietett, hogy elérje a gépet, nyilván későn indult otthonról, gyorsan ment, és összetörte magát. Így történt? Margaret Mr. Strachanre néz. – Attól tartok, nem tudom. Vacogni kezdek. – Fázom. Margaret felugrik, örül, hogy tehet valamit. – Hozzak egy pulóvert? Van a szekrényben? – Azt hiszem, nem pulóver, kardigán, talán. A fürdőköpeny, belebújhatok a fürdőköpenybe? – Persze. – Margaret bemegy a fürdőszobába, kihozza a köpenyt, és a vállamra teríti. – Köszönöm – mormolom hálásan. – Jobb? – kérdezi. – Igen. De Jack nem lehet halott, ez valami tévedés, biztosan tévedés. Margaretnek azért nem kell válaszolnia, mert kopognak az ajtón. A fiatal nő ajtót nyit, Mr. Ho lép be, meg egy lány, aki megrakott teás kocsit tol.

– Ha segíthetek még valamiben, kérem, szóljanak – mondja csöndesen Mr. Ho. Érzem, hogy rám pillant, mielőtt kimegy, de nem emelem fel a fejem. A fiatal nő teát tölt, megkérdi, cukorral iszom-e. – Nem, köszönöm. Elém teszi a csészét a csészealjjal, felemelem a csészét, de úgy reszket a kezem, hogy a tea kilöttyen. Leforrázom a kezem, zörögve visszateszem a helyére a csészét. – Sajnálom – mondom. Könny szökik a szemembe. – Sajnálom. – Semmi baj – mondja Margaret, és egy papír zsebkendővel törölgetni kezdi a kezem. Megpróbálom összeszedni magam. – Ne haragudjon, nem értettem a nevét – mondom Mr. Strachannek. – Alastair Strachan. – Mr. Strachan, azt állítja, a férjem halott – nézek rá megerősítésért. – Igen, attól tartok. – El tudná mondani akkor, hogyan halt meg? Úgy értem, gyorsan történt, megsérült-e más is a balesetben, hol történt? Tudnom kell, tudnom kell, hogyan történt. – Nem autóbaleset volt, Mrs. Angel. – Nem autóbaleset? – dadogom. – Akkor hogyan halt meg? Mr. Strachan feszeng. – Nem könnyű ezt mondanom, Mrs. Angel, de úgy látszik, a férje kioltotta a saját életét. Zokogni kezdek.

Múlt Mihelyt rájöttem, hogy megúszhatom a gyilkosságot, az éjszaka további részében kidolgoztam a részleteket, kitaláltam, hogy tudom Jacket pontosan oda juttatni, ahová kell, ha eljön az ideje. Mert a tervemnek az volt az alapja, hogy veszíteni fog a Tomasin-ügyben, róla vettem példát, és menetrendet készítettem minden eshetőségre. Nagyon alaposan végiggondoltam, mit fogok tenni, ha mégis megnyeri a pert, és végül úgy döntöttem, mindenképpen megmérgezem, és amíg eszméletlen lesz, felhívom a rendőrséget. Ha megmutatom nekik a pincehelyiséget meg a szobát, ahol Jack engem tartott, talán hisznek majd nekem. Ha nem tudom begyógyszerezni, mielőtt a repülőtérre érünk, a gépen adom be neki valahogy a tablettákat, és mihelyt Thaiföldre értünk, segítséget kérek. Egyik megoldás sem briliáns, de más lehetőség nem volt. Hacsak el nem veszíti a pert. És még akkor sem volt rá garancia, hogy felhoz egy pohár whiskyt, hogy borongjunk a dolgon. Másnap, az ítélethirdetés napján, délelőtt olyan finom porrá törtem a pirulákat, amilyenre csak tudtam, és vécépapírban a pizsamakabátom ujjába dugtam, mintha papír zsebkendő volna. Amikor meghallottam délután a hátsó kapu zümmögését, azután a kocsi kerekeinek csikordulását a murván, úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból. Végre eljött az idő. Akár nyert Jack, akár vesztett, cselekednem kell. Belépett az előszobába, bezárta a bejárati ajtót, aktiválta a redőnyöket. Hallottam, ahogy kinyitja az öltözőszoba ajtaját, ahogy az előszobán át a konyhába megy, ezt követte a hűtőszekrény ajtó nyitásának és csukódásának ismerős nesze, a kinyomott jégkockák kopogása, a szekrényajtó nyílása és csukódása, a csörrenés, ahogy jégkockák pottyannak egy pohárba – visszafojtottam a lélegzetem –, két pohárba. Jack felfelé tartó léptei súlyosak voltak, és elárultak nekem mindent, amit tudnom kellett. Dühösen dörzsölni kezdtem a bal szemem, hogy mire kinyitja az ajtót, vörös és gyulladt legyen. – Nos? – kérdeztem. – Hogy ment? Odanyújtotta nekem a poharat. – Vesztettünk. – Vesztettél? – vettem el a poharat. Jack nem válaszolt, a szájához emelte a poharat, én pedig, attól tartva, hogy felhajtja az egészet, mielőtt módom

lenne begyógyszerezni, felugrottam az ágyról. – Egész délelőtt volt valami a szememben – magyaráztam szaporán pislogva. – Megnéznéd? – Micsoda? – Megnéznéd a szemem? Belement egy bogár vagy valami. Miközben félig lehunyt szememet vizsgálta, a port tartalmazó papírt a pizsamám ujjából ledolgoztam a tenyerembe. – Szóval mi történt? – kérdeztem, miközben az ujjaimmal szétnyitottam a papírt. – Dena Anderson átvert – mondta keserűn. – Nem tudnád jobban kinyitni a szemed? Egészen apró mozdulatokkal a másik kezemben tartott poharat a papír alá vittem, és beleráztam a port. – Nem megy, nagyon fáj – mondtam, és az ujjammal megkevertem a pohár tartalmát. – Nézz bele, kérlek. Addig fogom a poharad. Bosszús sóhajjal átadta a poharát, és két kézzel húzta szét a szemem. – Nem látok semmit. – Ha lenne tükröm, magam is látnám – morogtam. – Mindegy, valószínűleg kijön majd. – Jack nyújtotta a kezét a poharáért, én pedig az enyémet adtam oda. – Mire igyunk? – A bosszúra – mondta sötéten. Felemeltem a kezemben tartott poharat. – Akkor tehát a bosszúra. – Kiittam a whisky felét, és örömmel láttam, hogy ő is. – Senki nem csinálhat belőlem bolondot. Ezért Antony Tomasin is megfizet. – De hát ártatlan volt – tiltakoztam, és járt az eszem, hogyan beszéltessem addig, amíg a tabletták hatni kezdenek. – Annak mi köze hozzá? – Amint felemelte a poharat, hogy még egy kortyot igyon, rémülten láttam, hogy parányi, fehér pöttyök úsznak a whiskyben. – Tudod-e, mi a munkám legjobb része? – Nem. Micsoda? – kérdeztem gyorsan. – Szemben ülni azokkal a megvert nőkkel, és elképzelni, hogy én kalapáltam el őket. – Az utolsó csöppig kiitta. – És a fényképek, azok az elragadó fotók a sérüléseikről, az a munkám egyik csúcspontja. Haragra gerjedtem, nem tudtam uralkodni magamon, felemeltem a kezemben lévő poharat, és a tartalmát Jack arcába öntöttem. Dühödt felhorkanása és annak a tudata, hogy elsiettem a dolgot, majdnem

megbénított. De ahogy a csípős whisky miatt csukott szemmel felém lendült, kihasználtam pillanatnyi vakságát, és teljes erőmből ellöktem. Ahogy sután az ágy felé botorkált és a pár másodperc, amíg összeszedte magát, éppen elegendő volt. Bevágtam magam mögött az ajtót, lerohantam az előszobába, és sürgősen búvóhelyet kerestem, mert nem hagyhattam, hogy elcsípjen, még nem. Odafent kicsapódott az ajtó, Jack csörtetett lefelé a lépcsőn, én pedig nyargaltam az öltözőszobába, és bebújtam a szekrénybe, azt remélve, hogy értékes perceket nyerhetek. Ezúttal nem volt csalogató a hangja. Haragosan harsogta a nevem, olyan büntetést ígért, hogy reszkettem a kabátok mögött megbújva. Percek teltek el, én pedig elképzeltem Jacket a szalonban, ahogy benéz minden egyes bútordarab mögé. A várakozás elviselhetetlen volt, de tudtam, hogy minden eltelt perccel nő az altató hatása. Végül meghallottam lépteinek félreismerhetetlen zaját az előszobában. A lábam elerőtlenedett, amikor nyílt az öltözőszoba ajtaja, és lecsúsztam a padlóra. Rémítő némaság következett; én tudtam, hogy a helyiségben van, ő tudta, hogy a szekrényben vagyok. De elégedettnek látszott azzal, hogy izzadok, nyilván élvezte a testem minden pórusából áradó félelmet. Nem tudom, mikor jutott eszembe, hogy a szekrénynek kulcsa is lehet, ám a gondolattól, hogy bármikor bezárhat oda, egyszerűen nem bírtam lélegezni. Ha nem tudom megvalósítani a következő lépést, nem menthetem meg Millie-t. Vak pánikban az ajtónak vetettem magam. Az ajtó felpattant, és rongycsomóként estem Jack lába elé. Ahogy felrántott a hajamnál fogva, érezni lehetett a dühét, és attól tartva, hogy súlyos kárt tesz bennem, irgalomért kezdtem sikoltozni, jajgattam, hogy mennyire sajnálom, könyörögtem, hogy ne vigyen le a pincébe, összevissza beszéltem, hogy bármit megteszek, csak oda ne zárjon be. A pince említésének megvolt a várt hatása. Vonszolni kezdett az előszobán át, én pedig annyira ellenkeztem, hogy nem tehetett mást, felkapott, én pedig elernyedtem, hogy azt higgye, feladtam. Az alatt az idő alatt, amíg lecipelt a helyiségbe, amelyet oly nagy műgonddal készített elő Millie számára, arra koncentráltam, mit kell tennem, így aztán, amikor le akart dobni, tiszta erőmből rácsimpaszkodtam. Dühödten próbált lerázni, hangosan szitkozódott, ebből derült ki számomra, hogy akadozik a nyelve. Nem engedtem el, de hagytam, hogy a testén lefelé csúsztasson, és amikor a térdéhez értem, tiszta erőmből magam felé rántottam a térdét. A lába nyomban megroggyant, és amint megingott, minden erőmet bevetve a

hátára löktem. Az eséstől döbbenten, a szertől elnehezülten néhány értékes másodpercig mozdulatlanul hevert a földön, és mielőtt összeszedhette volna magát, kimenekültem a helyiségből, és becsaptam magam mögött az ajtót. Amint a lépcső felé rohantam, hallottam, hogy dörömböl az ajtón, ordít, hogy engedjem ki, és olyan düh harsogott a hangjában, hogy sírva fakadtam félelmemben. Az előszobába érve berúgtam a pincébe vezető ajtót, hogy ne halljam. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, úgy rohantam a szobámba, felkaptam az eldobott poharakat, levittem őket a konyhába, igyekeztem nem tudomást venni Jack elkeseredett kitörési kísérleteiről, csak arra összpontosítani, amit tennem kell. Remegő kézzel elmostam, gondosan eltörölgettem, és a helyükre tettem a poharakat. Felsiettem a hálószobámba, rendbe tettem az ágyat, és a fürdőszobámból a sampont, a kis darabka szappant meg a törülközőt Jack fürdőszobájába vittem. Levettem a pizsamát, a szennyesbe tettem, bementem abba a szobába, ahol a ruháim voltak, és gyorsan felöltöztem. Kinyitottam a szekrényt, kivettem a dobozából néhány pár cipőt, néhány fehérneműt és ruhát, bementem a fő hálószobába, és elhelyeztem ott a ruhadarabokat. Visszamentem az öltözőszobába, fogtam a bőröndöt, amelyet Jack az előző este becsomagoltatott velem, és lementem. Nem tartottam attól, hogy nem tudok kimenni a házból – a bejárati ajtóhoz nem kellett kulcs –, de nem tudtam, hogy jutok el a repülőtérre pénz nélkül. Tudtam, hogy Jack valószínűleg beakasztotta a zakóját a lenti gardróbba, de nem akartam lemenni, mert azt reméltem, pénzt is találok, amikor megkeresem az útlevelem és a jegyeket. Kinyitottam Jack dolgozószobájának az ajtaját, felkapcsoltam a villanyt. Amikor láttam, hogy a két útlevél és repülőjegy az íróasztalon sorakozik, kis híján felkiáltottam megkönnyebbülésemben. Mellettük egy borítékban thaiföldi bát is akadt. Kardigánom ujját a kézfejemre húztam, kinyitottam az íróasztal egyik fiókját, de pénz nem volt benne, a többi fiókot pedig nem mertem végignézni. Magamhoz vettem a repülőjegyem, az útlevelem és a bátot, visszamentem az előszobába, és minthogy pénz nélkül nem juthattam a repülőtérre, bementem az gardróbba, megkerestem Jack zakóját, kinyitottam a tárcáját, és amilyen óvatosan csak tudtam, kivettem négy ötvenfontos bankjegyet. Már be akartam csukni a tárcát, amikor megpillantottam a névjegyeit, és eszembe jutott, hogy eljön majd a pillanat, amikor fel kell hívnom a munkahelyét, ezért magamhoz vettem

egy névjegyet. Rájöttem, azt sem tudom, hány óra, ezért visszamentem a konyhába, és megnéztem az órát a mikrohullámú sütőn. Ijedten láttam, hogy fél öt van, nagyjából most kellene elindulnom péntek délután, hogy bejelentkezhessem a repülőtéren hétkor. Gondos tervezgetésem közben arra nem gondoltam, hogy jutok ki a reptérre – bizonyára az a homályos ötlet élhetett bennem, hogy taxival –, így aztán kellemetlen volt rájönnöm, hogy azt se tudom, milyen telefonszámot kellene hívnom. Tömegközlekedés szóba se jöhetett – a legközelebbi vasútállomás gyalog tizenöt percnyire volt, különben sem akartam felhívni magamra a figyelmet azzal, hogy egy nehéz bőröndöt vonszolok végig az úton, de nem is értem volna idejében a reptérre. Tudtam, hogy vesztegetem az értékes időt, hát visszamentem az előszobába, felvettem a telefont, de nem tudtam, létezik-e még kézi központ, amely kapcsolni képes valakit. Törtem hát a fejem, milyen számot hívjak, eszembe jutott Esther, és bár alig hittem el, hogy jól emlékszem, az ő számát hívtam, imádkozva, hogy ő vegye fel. – Halló? Nagy levegőt vettem. – Esther, Grace vagyok. Nem zavarlak? – Egyáltalán nem. Éppen most hallottam a rádióban, hogy Antony Tomasint felmentették. – Kis szünetet tartott, mint aki nem tudja, mit mondjon. – Gondolom, Jack csalódott. Járt az agyam. – Igen, attól tartok. – És te jól vagy, Grace? Eléggé zaklatott a hangod. – Jack miatt – ismertem be. – Azt mondja, ma este nem indulhat Thaiföldre, túl sok a papírmunka. Amikor megvásárolta a jegyeket, azt hitte, az ügy régen lezárul, de az új bizonyítékok miatt Dena Anderson szeretőjéről, elhúzódott. – Biztosan nagyon csalódott vagy! De mehettek később is, nem igaz? – Éppen ez az. Jack azt akarja, hogy menjek a tervezettek szerint ma este, ő majd kedden utánam jön, miután mindent elrendezett. Mondtam, hogy inkább megvárnám, de azt mondja, kár lenne elpocsékolni mindkét jegyet. Kedden új jegyet kell váltania, tudod. – Ha jól sejtem, nem akarsz nélküle menni. – Persze hogy nem. – Idegesen felkacagok. – De amilyen kedvében van, talán mégis jobb. Taxit akartam rendelni, hogy kivigyen a repülőtérre –

Jack nem tud kivinni, mert amint hazajött, bedobott egy jókora whiskyt. Csak az a baj, hogy nem tudom az itteni taxicégek számait, Jacket pedig nem merem zavarni a dolgozószobájában, azt sem merem kérni, hadd használjam a számítógépet, hogy megnézzem. Te tudod valamelyik számát? – Szeretnéd, ha kivinnélek? A gyerekek már hazajöttek az iskolából, Rufus pedig ma itthon dolgozott, így nem lenne gond. Ezt kívántam a legkevésbé. – Nagyon kedves tőled, de nem kérhetlek arra, hogy péntek délután kivigyél a repülőtérre – sietek a válasszal. – Nem hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt kapsz taxit. Hánykor kell indulnod? – Hát lényegében minél előbb – ismerem be vonakodva. – Hétkor kell becsekkolnom. – Akkor kiviszlek. – Inkább taxival mennék. Ha tudnál adni egy számot. – Elviszlek, igazán nem gond. Legalább megúszom az utált fürdetést. – Inkább ne. – Miért nem engeded, hogy segítsek, Grace? Ahogy ezt mondja, valami azt súgja, legyek óvatos. – Egyszerűen nem szeretnélek terhelni vele. – Nem terhelsz. – Esther hangja határozott volt. – Minden holmid megvan? – Igen, tegnap becsomagoltunk. – Akkor szólok Rufusnak, hogy kiviszlek a repülőtérre, és rögtön ott leszek, mondjuk tizenöt perc múlva. – Nagyszerű – mondtam. – Köszönöm, Esther, megmondom Jacknek. Leteszem a telefont, rémülten attól, amit az imént tettem. Elképzelni sem tudtam, egy olyan ember előtt, amilyen Esther, hogyan leszek képes azt mímelni, hogy minden rendben van.

Jelen A légikisasszony hozzám hajol. – Körülbelül negyven perc múlva érkezünk a Heathrow-ra – mondja halkan. – Köszönöm. – Hirtelen pánik fog el, kényszerítem magam, hogy egyenletesen lélegezzem, mert nem bukhatok el a játéknak ebben a szakaszában. De az a helyzet, bár másra sem gondoltam, amióta majdnem tizenkét órája Margaret kikísért Bangkokban az útlevél-ellenőrzésig, még mindig nem tudom, hogy játszom majd, amikor végül leszállunk. Diane és Adam várni fog, és elvisznek hozzájuk, és nagyon alaposan meg kell gondolnom, mit mondok nekik a Jackkel töltött utolsó óráimról, mert bármit meséljek is, meg kell majd ismételnem a rendőrségen. Megjelenik a biztonsági övre való figyelmeztetés, ereszkedni kezdünk Heathrow-ra. Lehunyom a szemem, és imádkozom, hogy a megfelelő dolgokat mondjam Diane-nek és Adamnek, annál inkább, mert Adam tartotta a kapcsolatot a rendőrséggel, amióta Jack holttestét megtalálták. Remélem, nem érnek majd csúnya meglepetések. Remélem, Adam nem azzal vár majd, hogy Jack halálát gyanúsnak találták. Ha mégis, nem tudom, mit mondjak. Csak rögtönözhetek. Az a baj, hogy sok mindent nem tudok. Az elragadtatott örömöt, amelyet akkor éreztem, amikor Mr. Strachan azt mondta, Jack kioltotta a saját életét – mivel azt jelentette, hogy a tervem bevált, és megúszom a gyilkosságot –, gyorsan csökkentette az a tény, hogy az „úgy látszik” kifejezést használta. Nem tudtam, önszántából fogalmazott-e óvatosan, vagy az angol rendőrség tájékoztatta arról, hogy kétségek merültek fel. Ha már kezdtek meghallgatni embereket – munkahelyi kollégákat, barátokat –, talán arra a következtetésre jutottak, hogy Jack nem volt kifejezetten öngyilkos hajlamú. A rendőrségnek meg kell tőlem kérdeznie, tudom-e, miért vetett véget az életének Jack, nekem pedig meg kell őket győznöm, hogy az első elveszített per elegendő indok. Talán azt is megkérdezik, voltak-e gondok a házasságunkkal, és ha beismerem, hogy voltak, még ha beavatom is őket a részletekbe, biztosan inkább gyilkosságra fognak gyanakodni, mint öngyilkosságra. Ezt pedig nem kockáztathatom meg. Mr. Strachan azt mondta, Jack túladagolástól halt meg, de további részleteket nem ismertetett, ezért nem tudtam, hol találták meg a holttestét, és nem lett volna illendő megkérdeznem. De mi

van, ha Jacknek sikerült kijutnia a pincehelyiségből, ha volt valahol egy rejtett kapcsoló, amelyet én nem találtam meg, ha mielőtt kimúlt, sikerült feljutnia az előszobába? Talán arra is volt ideje, hogy írjon egy cédulát, amellyel belekevert. Tájékozatlanságom miatt nem vagyok felkészülve arra, ami jön. Még ha minden terv szerint megy is, és Jacket a pincében találták meg, a rendőrségnek meg kell kérdeznie, miért létezik az a helyiség, mi a célja, és nem tudom, érdekemben áll-e beismerni, hogy mindvégig tudtam róla, vagy jobb, ha tagadom. Ha beismerem, hogy tudtam róla, valami olyasmit kell beadnom, hogy Jack ott készült fel, mielőtt a bíróságra indult, ott merített lelki erőt értékes munkájához, a bántalmazott asszonyok védelméhez. Mégis jobb, ha tagadok, és megdöbbenek, hogy ilyen helyiség létezik a mi gyönyörű házunkban – elvégre a pince hátsó részében van, ezért hihető, hogy nem tudtam róla. Csakhogy ekkor újabb dilemma vetődik fel – ha a rendőrség valamilyen okból ujjlenyomatokat vett a helyiségben, megtalálhatták ott-tartózkodásom nyomait. Tehát jobb megmondani az igazat – de nem a teljes igazságot, mert ha Jacket másként írom le, mint szerető férjet, amilyennek mindenki ismerte, ha elárulom a szoba valódi célját, eszükbe juthat, hogy én öltem meg Millie védelmében. És a bíróság talán együtt érző lesz – de gondolhatnak gazdag férfira vadászó nőnek is, aki a pénzéért ölte meg viszonylag új férjét. Ahogy leszállunk Heathrow-ra, erősen nyomaszt, hogy helyes döntést kell hoznom, jól kell minden kérdésre válaszolnom. Némi időbe telik az útlevél-ellenőrzés. Amint kilépek a dupla ajtón, nézem a várakozók arcát, keresem Adam és Diane ismerős vonásait. Annyira feszült vagyok, hogy bizonyára elsírom magam a megkönnyebbüléstől, amikor meglátom őket, ami jól illik a gyászoló feleség szerepéhez. De amikor Diane helyett Esthert látom integetni, elfog a rémület. – Remélem, nem bánod – mondja, és megölel. – Nem volt ma semmi dolgom, ezért felajánlottam, hogy érted jövök, és elviszlek Diane-ékhez. Részvétem Jack miatt. – Még mindig nem hiszem el – rázom a fejem döbbenten, mert a sokktól, amiért Esther jött elém, elapadtak a könnyeim. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy halott. – Nagy megrázkódtatás lehetett számodra – helyesel, és elveszi a bőröndömet. – Gyere, keressünk egy kávézót. Úgy gondoltam, iszunk egy

kávét, mielőtt hazaindulunk. Még jobban megrémülök, mert sokkal nehezebb lesz Esther előtt játszanom a gyászoló özvegyet, mint Diane előtt. – Nem lenne jobb egyenesen Diane-ékhez mennünk? Beszélni szeretnék Adammel, és be kell mennem a rendőrségre. Adam szerint az üggyel foglalkozó nyomozó beszélni akar velem. – Ilyenkor reggel csak beragadnánk a dugóba, éppen ezért akár megihatunk egy kávét is – indul az étkezdék felé Esther. Találunk egy kávézót, és Esther a helyiség közepén álló asztalhoz megy, ahol hangos iskolás gyerekek vesznek körül minket. – Ülj le, hozom a kávét. Sietek. Az ösztönöm azt súgja, meneküljek, de nem lehet. Ha Esther kijött elém a repülőtérre, ha kávézást javasol, nyilván beszélni akar velem. Próbálok nem pánikba esni, de nem könnyű. Mi van, ha kitalálta, hogy én öltem meg Jacket, ha volt valami a viselkedésemben, amikor kihozott a repülőtérre, ami felkeltette a gyanakvását? Meg akar fenyegetni, hogy elárul a rendőrségnek, talán meg akar zsarolni? Látom, ahogy kifizeti a kávét, és amint visszafelé indul, összeszorul a gyomrom az idegességtől. Leül velem szemben, elém teszi a kávét. – Köszönöm – mosolygok bágyadtan. – Grace, mennyit tudsz Jack haláláról? – nyitja ki a cukros zacskót, és a tartalmát a kávéjába önti. – Hogy érted? – dadogom. – Feltételezem, tudod, hogyan halt meg. – Igen, túl sok gyógyszert vett be. – Úgy van – bólint. – De nem attól halt meg. – Nem értem. – Úgy néz ki, nem jól számította ki, mennyi tablettát kell bevennie, és nem eleget vett be. Tehát nem túladagolásban halt meg. Rázom a fejem. – Nem tudlak követni. – Nos, mivel nem vett be elegendő gyógyszert, visszanyerte az eszméletét. – Akkor mitől halt meg? – Kiszáradástól. Sikerül döbbent képet vágnom. – Kiszáradástól? – Igen, úgy négy nappal az után, hogy bevette az altatót.

– De ha nem volt halott, ha még életben volt, miért nem ivott egy kis vizet, ha szomjas volt? – Mert nem tudott. A holttestét nem a ház fő részében találták meg. Hanem egy pincehelyiségben. – Egy pincehelyiségben? – Igen. Az a legrosszabb, hogy belülről nem lehet kinyitni, ezért nem tudott kijönni, még ha szomjas volt is. – Felveszi a kanalát, megkeveri a kávét. – Bár próbálkozott. – Szegény Jack – mondom halkan. – Szegény, szegény Jack. Borzalmas, mennyire szenvedhetett. – Gyanítottad, hogy ilyesmire készül? – Nem, egyáltalán nem. Másként nem hagytam volna itthon, nem utaztam volna Thaiföldre, ha sejtettem volna, hogy meg akarja ölni magát. – Milyen volt, amikor hazatért a bíróságról? – Csalódott volt, amiért elveszítette a pert. – Csakhogy egyáltalán nem illik a jelleméhez az öngyilkosság – legalábbis az emberek így gondolhatják. Szóval nem úgy találtad, hogy több mint csalódott? Úgy értem, életében először veszített? – Igen. – Nyilván mélységesen elkeseredett volt. Talán még azt is mondta neked, hogy vége a pályafutásának. De te azt hitted, csak pillanatnyi felindulásból mondta, ezért nem vetted komolyan. – Döbbenten bámulok Estherre. – Nem ezt mondta, Grace? Nem azt mondta, hogy vége a pályafutásának? – De. – Lassan bólintok. – Pontosan ezt. – Bizonyára ezért ölte meg magát – mert nem bírta elviselni a kudarcot. – Így történhetett – helyeslek. – És biztosan ezért akarta annyira, hogy elutazz. Azt akarta, ne légy az útjában, hogy bevehesse a pirulákat – úgy tudom, nem sokkal az után vette be őket, hogy te elmentél. Tudod, honnan szerezte a gyógyszert? Úgy értem, vett be máskor is altatót? – Néha – rögtönözök. – Nem orvos írta fel neki vagy ilyesmi, recept nélkül kapható gyógyszert vett be néha. Ugyanazt, amit Millie – emlékszem, Jack Mrs. Goodrichtől kérdezte meg a nevét. – Az a tény, hogy tudta, hogy a pincehelyiség ajtaját nem lehet belülről kinyitni, arra utal, hogy rájöhetett, nem elegendő tablettát vett be, de mindenképpen meg akarta ölni magát – mondja Esther. Kortyol a kávéból.

– A rendőrség minden bizonnyal kérdez majd a pincehelyiségről. Tudtál róla, igaz, mert Jack megmutatta neked? – Igen. Játszik a kanalával. – Tudni akarják majd azt is, mire szolgált a szoba. – Most először bizonytalanodik el. – Állítólag vörösre van festve, még a padló meg a plafon is, és a falakon brutálisan megvert nők portréi függnek. Hitetlenkedés hallatszik a hangjából, és várok, hogy megmondja, mit kell mesélnem majd a rendőrségnek. De hallgat, mert nem tud magyarázattal szolgálni, hosszúra nyúlik köztünk a csönd. Hát elmondom én, amit kitaláltam a repülőn. – Jack amolyan mellékszárnyként használta – kezdem. – Nem sokkal az után mutatta meg nekem, hogy beköltöztünk. Azt mondta, hasznos ott töltenie az időt, mielőtt a bíróságra indul, ott nézni át az iratokat és a bizonyítékul szolgáló fényképeket. Azt mondta, az ügyek olyan érzelmi hatást gyakorolnak rá, hogy nem képes mentálisan felkészülni a házban, ezért alakított ki egy külön dolgozószobát a pincében. Esther helyeslőn bólint. – És a festmények? Ismét elfog a pánik – megfeledkeztem a képekről, amelyek festésére Jack kényszerített. Esther a szemembe néz, hogy koncentráljak. – Nem láttam semmiféle festményeket. Jack később tehette oda őket. – Bizonyára azért nem mutatta meg neked őket, mert annyira valósághűek, és nem akart neked semmi lehangolót mutatni. – Valószínűleg – egyezem bele. – Jack e tekintetben rendkívül figyelmes volt. – Megkérdezhetik, tudtad-e, hogy az ajtó belülről nem nyitható. – Nem. Csak egyszer jártam lenn, ezért nem vehettem észre. – Biztatást várón nézek Estherre, hogy jól válaszoltam-e. – Ne aggódj, Grace, a rendőrség kesztyűs kézzel fog bánni veled. Emlékezz vissza, Jack közölte velük, hogy mentálisan törékeny vagy, ezért óvatosak lesznek. – Kis szünet. – Erre rá is játszhatsz egy kicsit. – Honnan tudod mindezt: hogy hogyan halt meg Jack, hol találták meg a holttestét, a portrékat, és hogy a rendőrség mit fog kérdezni? – Adam mondott el mindent. Holnap tele lesznek vele az újságok, ezért úgy gondolta, fel kell készülnöd. – Kis szünet. – Maga akarta elmondani, de azt feleltem, minthogy mi voltunk az utolsók, akik élve láttuk Jacket,

úgy éreztem, nekem kell kijönnöm a repülőtérre. Estherre bámulok. – Mi ketten láttuk utoljára Jacket élve? – Elakad a szavam. – Igen. Tudod, múlt pénteken, amikor érted mentem, hogy kivigyelek a repülőtérre. Búcsút intett nekünk, miután betettük a bőröndödet a csomagtartóba. A dolgozószoba ablakából, igaz? – Igen – mondom lassan. – Ott volt. – És, ha jól emlékszem, azt mondtad, azért nem jött ki veled a kapuhoz, mert nyomban munkához akart látni. Csak arra nem emlékszem, rajta volte a zakója, vagy sem. – Nem, nem volt rajta. A nyakkendője sem, levette őket, amint hazajött a bíróságról. – Búcsút intett, aztán dobott neked egy csókot. – Igen, így történt. – Egyszerűen mellbe vág, mekkora dolgot tesz, milyen hatalmas dolgot akar tenni, és reszketni kezdek. – Köszönöm – suttogom. A kezemre teszi a kezét az asztalon. – Minden rendben lesz, Grace, ígérem. Könnyek törnek föl valahonnan mélyről. – Nem értem. Millie mondott valamit? – motyogom, bár tisztában vagyok azzal, hogy ha mondott is valamit, még ha Millie elárulta is Esthernek, hogy Jack lökte le a lépcsőn, az sem elegendő indok, hogy hazudjon értem. – Csak annyit, hogy nem szereti George Clooney-t – mosolyog Esther. Értetlenül bámulok rá. – Akkor miért? Egyenesen a szemembe néz. – Milyen színű volt Millie hálószobája, Grace? Alig tudom kinyögni. – Vörös – csuklik el a hangom. – Millie szobája vörös volt. – Én is így gondoltam – mondja halkan.

Köszönetnyilvánítás Olyan sok mindenkinek kell köszönetet mondanom, nem utolsósorban csodálatos ügynökömnek, Camilla Wraynek. Szerencsés vagyok, hogy rád találtam! Óriási köszönet Marynek, Emmának, Rosannának és mindenki másnak a Darley Andersonnál. Hálás vagyok fantasztikus szerkesztőmnek, Sally Williamsonnak is, valamint Alisonnak, Jennifernek, Cliónak és Carának meg a Mira egész csapatának. Beckynek és Midasnek is. Örök hála Gerrard Ruddnak, aki kezdettől hitt bennem, jóval az előtt, hogy én hinni kezdtem magamban, valamint Jan Michaelnek nagylelkű és felbecsülhetetlen értékű segítségéért. Köszönet mindkettőtöknek a szívem mélyéből! Külön köszönet csodálatos lányaimnak és a férjemnek, amiért lehetővé tették, hogy írjak. A szüleimnek, amiért eltökélten bementek egy könyvesboltba, hogy megvegyék a könyvemet, és kedves barátaimnak, Louise-nak és Dominique-nek, amiért folyton kérdezgették, hogy megy az írás. Karennek és Philipnek ugyanezért, és Christine húgomnak, amiért elolvas minden szót, amelyet leírok.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.muveltnep.hu Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó a kiadó ügyvezetője Sorzatszerkesztő Kepets András Nyomás és kötés Print City Europe Zrt.

Table of Contents Book and Walk Borító Borító Címoldal Copyright Ajánlás Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Múlt Jelen Köszönetnyilvánítás