Az Árnyék És a Gonosz a Mesében

Marie Louise von Franz: Az árnyék és a gonosz a mesében

1. rész: Árnyék és mese

Árnyék: az én-komplexum meg nem élt és elfojtott része, ami bizonyos fokú önelemzéssel és az álmok segítségével viszonylag könnyen felismerhető, azaz tudatosítható. Viszont a legtöbb ember nem képes integrálni az életébe. Bátorság kell ahhoz, hogy el tudjuk fogadni azokat a tulajdonságainkat, amiket nem kedvelünk, és éveken át elfojtottunk. Az árnyékról szóló álmokban olyan dolgokat is felfedezhetünk, amik nem a személyből erednek, tehát fel kell tételeznünk, hogy az árnyéknak vannak személyes és kollektív részei is. Minden kultúrának megvan a maga árnyéka. Az indiaiak pl hozzánk képest sokkal spirituálisabb és filozófiaibb beállítottságúak, azonban egy utcán kolduló, éhhalál küszöbén lévő emberen nem segítenek, mondván, hogy ez az ő karmája. Tehát extrovertáltságban nem érnek el minket, introvertáltságban viszont meghaladnak. Háborúkban vagy más nemzetek gyűlöletében a kollektív árnyék egyik aspektusa mutatkozik meg. A vallásban a kollektív árnyékot vagy kollektív gonoszt a sátánban vagy a gonosz démonokban való hit személyesíti meg. De a kollektív démonok csak akkor uralkodhatnak felettünk, ha valami bennünk is van belőlük, azaz ha a személyes árnyék részeit nem integráljuk megfelelően, a kollektív árnyék belopózhat.

Mese: Mi a mese, és mi nem? Hogyan keletkeztek és mi a funkciójuk a társadalomban? Mennyiben tekinthetők az árnyék megismerését szolgáló pszichológiai anyagnak? A 17. századig a mesék közönsége nemcsak gyerekekből állt, hanem felnőttekből is, az alacsonyabb néprétegekből. Vannak kollektív mesék, amiket egyik nemzedék ad át a következőnek. Ezek egyfajta közös tudásként belső tapasztalatra épülnek. Egy történet alapja mindig egy parapszichológiai tapasztalat vagy egy álom. Ha az álom tartalmaz olyan motívumot, ami rokonságot mutat egy mítosszal, akkor általában azzal bővítik ki. Ha egy történet másfelé is elterjed, azokat az elemeket, amik az ottaniaknak érdektelenek, elhagyják és csak azt őrzi meg az emlékezetük, ami a történetben archetípusos. A mesékben az ember legalapvetőbb struktúrái tükröződnek, a mítoszokhoz és irodalmi művekhez képest jelentősebben. Ezáltal fejleszti azt a képességet is, hogy észrevegyük, mi tekinthető adott helyzetben egyéninek és mi nem. Emellett magán viseli azoknak a kultúráknak a nyomait, amikben létrejött. Ha tehát azt vizsgáljuk, hogy jelenik meg az árnyék a mesében, akkor figyelmünket a kollektív és csoportárnyékra kell összpontosítani. Ennek az a következménye, hogy az árnyék viselkedésének csak az általános vonatkozásait tárhatjuk fel. A jungi fogalmakat nem szabad gondolkodás nélkül ráhúzni a mitikus alakokra, tehát, hogy ez az anima, ez az árnyék, ez meg az én. Csak egy bizonyos fokig lehetséges, mert különben egy idő után ellentmondásokhoz és torzításokhoz vezet. E helyett a szereplők funkcióját kell megvizsgálnunk és viszonyukat a

többi szereplőhöz. Nem szabad az előtt elemezni az archetípusos alakokat, mielőtt az egész kontextust meg nem vizsgáljuk. Az archetípusos alak egyébként is megkettőződik a mesékben, amikben nem létezik személyes árnyék, az egyik alak a másik árnyékát képviseli. Minden komplexumnak és minden általános struktúrának van egy világos és egy sötét oldala, azaz poláris rendszert alkot. „Csak az vet árnyékot, amire fény hull.” A két vándor (20.old): A kedves-optimista szabó képviseli a tudatos oldalt és a varga az árnyékot (persze ez így nem teljesen igaz, mert egy mesében mindenki valakinek az árnyéka, mindegyik alak kapcsolódik az összes többihez, a funkciójuk tulajdonképp kompenzáció). A középkori elképzeléseknek megfelelően a legtöbb mesterség kapcsolatban állt valamelyik bolygóval, mindegyik bolygó segítette valamelyik mesterséget. Például a Merkúr a szakácsokat és a szabókat védelmezte, tehát az összefüggés itt az, hogy a szabó maga Hermész (aki a római mitológiában Merkúr), így rugalmas intelligencia, szemfülesség és átalakulás jellemzi. A ruhát a szabó készíti, márpedig az öltözködést gyakran „persona”-ként értelmezzük. A varga is az öltözködéssel áll kapcsolatban, de ő a lábbelikkel. A cipő az öltözékünknek az a darabja, amelyik a lábfejet takarja, amivel a földön állunk. A cipő a földi valósággal kapcsolatban elfoglalt álláspontot vagy tartást jelent. Sok kifejezésünk kapcsolatos ezzel, például az „apja nyomdokaiba lép”, azaz átveszi apja tartását, de ide kapcsolódik a hatalomkomplexus is: a „papucsférj”, aki alárendelt a feleségének, nem az övé hatalom. A királyság szimbolikája: Primitív fokon a király egy nemzet vagy egy törzs misztikus életerejének hordozója, inkarnált istenség. Nem pontosan a mélymagunk archetípusa, de a mélymagunk kinyilatkoztatott jelképe, ahogy a keresztény kultúrákban Krisztus és a buddhista kultúrákban Buddha. A

mélymagunk minden hatalommal felruházott jelképe a lélek ellentmondásai között teremt kapcsolatot. A történetben a király feladata lenne a varga és a szabó összebékítése, de ezt nem teszi meg, ami nyilvánvalóvá teszi a gyengeségét. A varga a király bizalmába férkőzik, a szabó ellen ármánykodik és ezzel szorult helyzetbe hozza őt. A király tehát nem úgy uralkodik, ahogy kéne, az uralkodó kollektív öntudata elvesztette az erejét, amivel egyesíthetné az ellentéteket. Ennek az a következménye, hogy az ellentétek önállósulnak és egymás ellen fordulnak. Az én – hasonlóan a királyhoz – ingadozik és nem tudja, melyik oldallal azonosuljon. Ez jellemzi a neurotikus állapotot is, de igazából az élet normális menetének is megfelel, amennyiben az én nem áll összhangban saját ösztönvilágának mélyebb rétegeivel. A szabó extrovertált, a varga introvertált szereplő. A kettő között az a különbség, hogy az introvertált egy életen át kínlódik, mindig előretekint, és az a veszély fenyegeti, hogy megkeseredik, míg az extrovertált boldogan ugrándozik, és csak akkor veszi észre, hogy beleesett egy gödörbe, mikor utólag kinyitja a szemét, ekkor teljes erejével azon fáradozik, hogy kimásszon belőle. Mindkét magatartás destruktív, amennyiben egyoldalúan érvényesülnek. A tudattalan ellenkező irányba mutató tendenciája, a búskomor, gyanakvó, introvertált tartás a másik felet szó szerint „elvakítja”. Például egy erősen extrovertált sikeres üzletember introvertált felének elhanyagolása folytán fokozatosan gyanakvó emberré válik. Ha nem fordul árnyéka felé, akkor „megvakul” és egyik tévesztést követi el a másik után, mert az árnyék arra fogja kényszeríteni, hogy változtassa meg a tartását – ha nem akaratlagosan, akkor akarata ellenére. Üzletei balul ütnek ki, vagy megbetegszik, és ez kényszeríti arra, hogy a másik oldallal foglalkozzon. Az akasztófa, a fa szimbolikája: A fa az emberi életet, az emberi fejlődést, és az emberi tudat belső folyamatát jelképezi. A pszichének azt a részét jeleníti meg, amely növekszik és zavartalanul fejlődik benne, tekintet nélkül arra, hogy mit

tesz az én. Az akasztásos kivégzéssel kapcsolatos az, hogy a legtöbb mitológiában a levegő az a térség, ahol a szellemek és lelkek kavarognak (ugyebár ahogy az akasztott hulla is a levegőben lóg). Ha egy belső lélektani konfliktus nagyon kiéleződik, akkor azt mondjuk, hogy „az élet a levegőben lóg”. Ez a levegőben lógás az élet folyamatának egy helyben topogását jelenti, tehát elviselhetetlen. Az akasztófán lógó két halott ember igazából a varga és a szabó mása a levegőben lógás steril állapotában. A mesében szereplő varjú azt mondja, hogy aki megmosdik az éjszaka lehullott harmatban az akasztófánál, az visszanyeri a szeme világát. Ez egy általános és archetípusos hiedelem, vagyis hogy orvosság rejlik abban, amit kivégzett gonosztevők hagynak hátra. A harmat szerepe archetípusosan általában az, hogy láthatóvá tegye az isteni kegyelmet. A madarak a jóslás képességét jelképezik. A hollóknak és a varjaknak megvan az a képességük, hogy megjósolják a jövőt és rejtett igazságokat mondjanak ki. Jelképezik az intuíciót: a levegőben, a szellemek világában röpködnek, ezért ismerhetik a rejtett megsejtéseket. Amikor tudattalan folyamatokat figyelünk meg, azt látjuk, hogy a gonosz tetteket nem másoknak kell megbosszulniuk, hanem a tettes maga bünteti meg önmagát (mert végülis bensejükben szörnyű lélektani büntetést kell elszenvedniük). Ebben a mesében a belső igazság törvényét a varjak képviselik, megtestesítik az igazság szellemét, és elhozzák a gyógyulást is. A négy próba: a négy a teljesség száma. A mesékben ugyan általában három próba szerepel, de mindig van egy negyedik esemény is. A ló vizet fakaszt a földből a kút számára. Ő az élet megszelidített energiáit testesíti meg, amelyek képesek felszínre hozni a tudattalant. A királyt meg kell újítani, és a felszínre hozandó korona jelképezi a király sértetlen épségét, hatalmának teljességét. A gólya pedig olyasmit jelképez, ami föntről kapja az isteni eligazítást, amelytől nem térhet el. A gólyák belső viselkedési mintájuknak megfelelően előre

meghatározott útvonalon repülnek, akár egyedül, társak nélkül is, mivel belső ösztönük vezeti őket. „Jámbor” madarak, önnön törvényüket követik az ént tükröző ítélet nélkül, és ezért jelképei annak, ha valaki belső igazságával és legbensőjével összhangban cselekszik. A transzcendentális funkció, azaz a tudattalan azon tendenciájának megtestesítője, ami az egyesítés, a gyermekszületés és újjászületés jelképét igyekszik elhozni. Ebben a mesében az a feladata, hogy elhozza a megújult uralkodó tudatot, az új királyt.

2. rész: A gonosz a mesében

A mesék a kollektív tudattalant tükrözik. Ez felvet egy alapvető kérdést, mégpedig, hogy ha az egész csak kollektív tudattalan anyag, akkor létezik-e etikai probléma a mesékben? Jung válasza erre a következő: „Az emberi társadalom, mint egész, egészen bizonyosan alapvető etikai tendenciáról tesz tanúságot.” Az emberi psziché struktúrája mindenütt, minden nemzetben tartalmaz egy bizonyos hajlamot az „etikai reakcióra”. Az ember nem közömbös, hanem mindig arra hajlik, hogy értékítéletet alkosson saját cselekedeteiről és indítékairól. Jungnak az a véleménye, hogy a freudi felettesén a kollektív erkölcsi törvény bensővé tételét jelenti. Az igazi etikai reakció azonban egy halk belső hang, a „vox Dei”, vagy a mélymagunk hangja. Vagyis amit Jung az emberi psziché valódi etikai reakciójának nevez, az nem azonos a freudi felettes énnel. Épp ellenkezőleg, ez a két tényező össze is ütközhet, ha a belsővé vált kollektív etikai törvény és a személyes etikai törvény nem esik egybe, és ekkor nagy nyomást gyakorol ránk. Ez azonban csak akkor derül ki, ha úgynevezett kötelességütközés lép fel. Ez olyan helyzetben keletkezik, amelyben minden, amit teszek, félig helyes és félig helytelen. Pl egy orvos, mikor az előtt a dilemma előtt áll, hogy megmondja-e betegének, hogy rákja van. Ha megmondja, nagy károkat okozhat neki, ha nem mondja meg, akkor

hazudik; szembekerül az a kötelesség, hogy meg kell mondani az igazat és az, hogy a beteget kímélni kell. A személyes, egyéni erkölcsi reakció, az „Isten hangja” egy olyan alak, akit a mélymag jelképének neveznénk, a lélek isteni középpontja. Ha ez a jelenség feltámad valakiben, akkor általában furcsamód erősen érzi, hogy mi a helyes és a helytelen, mindegy számára, hogy a kollektív törvény mit szólna hozzá. A mesékben csak utalások vannak az alapvető etikai reakcióra, ami sajátos módon személytelen, és nagyon különbözik attól, amit tudatos etikai reakciónak nevezünk. Egy példa jól érzékelteti ezt a jelenséget (148. old) Ez a történet azt példázza, hogy a tudatalattinak erkölcsi reakciója van. Nem erkölcsi felettes én, ami a magatartást szabályozza, hanem egy természeti reakció, ami nyomasztóan és félelmetesen objektív, de kénytelenek vagyunk erkölcsi reakcióként érzékelni, mert a tudatalatti valamiképp reagál ennek a gyilkosnak a rettenetes embertelenségére. Az erkölcsi reakció egyéni és sajátos dolognak tűnik. Vannak például vastag bőrű emberek, akik sok bűnt tudnak megengedni maguknak, míg mások a legkisebb bűn elkövetésére se képesek. Létezik tehát az erkölcsi tehetséggel megáldott és erkölcsi tehetség nélküli emberek problémája. Az erkölcsileg érzékeny emberek azok, akik jó úton haladnak az individuáció felé, saját egyéni belső útjuk felfedezésében. Franz sok kollektív meseanyagot tanulmányozott aszerint, hogy megtalálhatók-e bennük az emberi magatartás mindig érvényes általános szabályai. Azonban semmilyen mértékadó alapszabályt sem talált, vagyis talált is meg nem is, mivel mindig van ott egy ellentmondás. Vannak történetek, amik azt mesélik, hogy ha találkozunk a Gonosszal, harcolnunk kell ellene; ugyanennyi más van, ami azt sugallja, hogy el kell futni és nem szabad felvenni a harcot. Vannak olyanok,

melyek úgy szólnak, hogy ha szembekerülünk a Gonosszal, hazugsággal mászhatunk ki a helyzetből. Megint más történetek a Gonosszal szemben is becsületességre szólítanak fel. Ez az ellentétek tökéletes összeölelkezése, complexio oppositorum, azaz ennek a dolognak így kell lennie, hiszen kollektív anyag. Nem létezne individualitás, ha az alapul szolgáló anyag nem lenne ellentmondásos. A szabály alól valószínűleg az egyetlen kivétel, hogy a mesében sohasem szabad a segítőkész állatot megsérteni. Persze előfordulhat, hogy valaki átmenetileg nem követi a segítőkész róka, farkas vagy kandúr tanácsát; de ha alapvetően szembehelyezkedünk velük, nem fogadunk szót, akkor végünk van. Konrad Lorenz írt egy könyvet „Az úgynevezett gonosz” címmel, amiben az önvédelem és az agresszió kérdéséről, valamint az intraspecifikus agresszióról beszél. Ezen ő különböző állatok, halak és madarak viselkedési mintáiban jelentkező agresszív tendenciákat érti, melyek mind egymás, mind más állatfajok ellen irányulnak. Lorenznek az az érzése, hogy az ember ezt az intraspecifikus harcra való hajlamot túldifferenciálta vagy túlfejlesztette, és ebből a szempontból abnormális élőlény. Ezért aztán az állatok szintjén megfigyelt egyszerű eljárásokat javasolja, például hogy ismerjük meg jobban egymást, hiszen amint az állatok jól ismerik egymást, lefékeződik az intraspecifikus agressziójuk. Ha egy állat hozzászokott egy másik állat szagához, már nem tudja megölni. A könyv azt is megvilágítja, hogy mit jelent a gonosz a primitív ember számára: egyszerűen valami démoni vagy abnormális dolog megjelenése, egyfajta ellenállhatatlan természeti jelenség, ami semmiféle erkölcsi problémát nem vet fel, csupán azt a gyakorlati feladatot szabja ránk, hogyan lehet sikeresen legyőzni vagy megszabadulni tőle. Egyébként van egy olyan primitív elképzelés, hogy valaki, aki gyilkol vagy rendkívüli bűnt követ el, valójában nem maga cselekszik, hanem csak végrehajtja azt, amit egy isten tehetne meg. Tehát amikor valaki gyilkol az istenséggel azonosul és nem ember.

Így válhat a sötétség eszközévé. Ezzel magyarázható, hogy mikor a primitív törzsek rituális kivégzést hajtanak végre, ott nyoma sincs az erkölcsi elítélésnek. Mi történik, ha egy emberi lényt megszáll a gonosz? Van olyan mese is, ami arról szól, hogy a férfit megszállja a gonosz szellem, de nem rombol, csak hegyi szellem lesz belőle. Ez a ritkább.  Egy másik leírt történetben az egyik szereplőt megszállottságként megnyilvánuló átváltozással sújtják, úgy hogy az ember nem ember többé, hanem pontosan úgy viselkedik, mint egy démon. Egy harmadik történetben az ember lényege változik meg: például olyan emberek, akik öngyilkosok lettek, vagy fiatalon megölték őket, haláluk után ellenséges és gonosz szellemmé váltak. A primitív magyarázat erre az, hogy kielégületlenek, mert még maradt bennük bizonyos mennyiségű életenergia, ami nem apadt el. A halott ember féltékeny lesz az élőkre, ezért gyakorol romboló és veszélyes hatást rájuk. Pszichológiai szempontból megvizsgálva ezt a problémát elgondolkodhatunk azon, hogy mi okozza a hirtelen bekövetkező halálesetek ártalmas hatását az ittmaradottakra. Például megtörténhet, hogy valaki elveszíti egy közeli hozzátartozóját, majd néhány nap múlva autóbalesetet szenved. Mondhatjuk rá azt is, hogy a halott magával húzta a sírba, de persze létezik rá racionális magyarázat is, például hogy a lelki energia mennyisége, amit a kapcsolatba fektetettünk be, visszaszáll ránk és romboló hatást fejt ki. Milyen feltételek mellett válhatnak az emberek a gonosz áldozatává a mesében? Néhányban az ivás játszik szerepet, vagy magány, elszakadás a falutól vagy törzstől, esetleg otthoni egyedüllét. Különösen a természetben való egyedüllét tárja ki a kapukat a gonosz előtt, de ugyanilyen az idegen országban való tartózkodás, tehát ha olyan emberek között van valaki, akikhez nem fűzik érzelmi kapcsolatok.

A gonosz különböző megszemélyesítései: A természetnek azon gonosz erői, amik egyszerűen csak rosszat akarnak az embernek, visszataszítóak és elpusztítják az életet, a gonosz archetípusos élményéhez tartoznak. Ilyen az éhség, hideg, tűz, földrengés, lavina, hóvihar, vízbefúlás, eltévedés az erdőben, nagy vadállatok. Az emberek hajlamosak rá, hogy az ilyen lényeket (vadállatokat) félig embernek, félig nem embernek, torz emberi figurának ábrázolják. A gonosz szellem általában ijesztően sovány, és mindenféle tudathasadásos torzulás jelenhet meg benne. A gonosz archetípusos élményében a gonosz hatalmak ilyen ábrázolását jelképesként kell értelmeznünk, mégpedig úgy, hogy rossz következményei lesznek, ha egyoldalúság, egyetlenegy magatartásminta tart fogva minket. Az embert természeténél fogva magával tudják ragadni bizonyos minták (archetípusos minták, affektusok, fantáziák), és ha valakit ezek a minták vezérelnek, azt mondjuk róla, hogy „megszállott”. Itt látható, hogyan kapcsolódik az egész a természeti gonoszhoz, mivel ha pl valakit egy affektus ránt magával, az olyan, mint egy „földcsuszamlás”, csak az kívül zajlik le, míg a másik belül. Ugyanez a jelenség analízis során is megmutatkozhat: azok, akik hajlamosak a beteges indulatokra, gyakran álmodnak lavinával vagy földcsuszamlással – a tudattalan odaillő szimbolikus képet használ, így figyelmezteti őket a belső földcsuszamlásra. Megjelenhet a mesékben Nemezis, egy klasszikus ókori természeti istennő, mint a természeti igazságosság princípiuma. Neve a nemo szóból származik, ami annyit jelent, hogy mindenki a megérdemelt sorsát kapja meg. Az ilyen princípiumot a tudattalanban működő elvnek kell tekintenünk, ami azon munkálkodik, hogy az embereknek azt juttassa osztályrészül, amit úgy érezzük, hogy meg is érdemelnek. Nem a szó szoros értelmében vett igazságosság munkál itt, hanem egy inkább nyomasztó szabályozó hatalom, ami emberi személyként cselekszik.