Ashland Price - Viking rózsa

A nő vágyódott volna a harcos vad szenvedélye után.. éjjel és nappal szüntelen . Alanna bátor ír lány volt: Amikor megpillantotta a közeli patakban fürdőző szőke óriást, azonnal tudta, a férfi egyike azon veszedelmes hódítóknak, akikről már annyi történetet hallott. Bár tisztában volt vele, hogy menekülnie kellene, nem tudta többé elfordítani tekintetét a viking bronzszínű izmos testéről, aranyszínű hajáról, tüzes kék szeméről. Mielőtt észbe kaphatott volna, az északi harcos foglyul ejtette. Storr, a rettenthetetlen viking harcos: Az ellenséges területre vezetett felderítő útja során Storrnak nem volt elég ideje elkényeztetett, dühöngő ír fehérnépekre. Mégsem hagyhatta hogy a lány figyelmeztesse népét a közelgő támadásra, így foglyul ejtette. És milyen különleges szépséget kapott! Szoborteste, meleg barna szeme, sötéten izzó, vörös hajzuhataga felbecsülhetetlen értékűvé tette zsákmányát. De Írföld eme hamvas rózsájának bátor, mégis gyengéd szelleme volt az, mely arra késztette e tüzes harcost, hogy rabnővéjé tegye..

Eredeti cím: Viking Rose Copyright ©1993 by Ashland Price All rights reserved! A borítón Szendrei Tibor festménye Fedélterv: HATI Hungarian edition and translation Copyright ©1993 by Hajja & Fiai Hajja & Fiai Kiadó Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4168.66-14-1 Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISSN 1217-3576 ISBN 963 8309 08 3

AJÁNLÁSOK Earl és Vince Carlsonnak, magas, szőke „viking" nagybátyáimnak, a skandináv történelem szakértőinek. Kedves, öreg barátomnak, a svéd Paul Olsonnak. Különös köszönettel Cathy Lane-nek, aki segített eligazodni a történelem útvesztőiben.

Ashland Price  Viking rózsa

ELSŐ FEJEZET „Nincs hatalmasabb erő a gyengédségnél, nincs gyengédebb az igazi erőnél." De Sales Történik az Úr megtestesülésének 815. évében, Írföld délkeleti partvidékén. Alanna leguggolt, és magához szorította kutyáját. A lélegzete is elállt rémületében, amikor megpillantotta a patak hullámaiból kiemelkedő szőke óriást. Nesztelenül húzódott a közeli bozótos rejtekébe, s ujjai a kis vizsla pofájára kulcsolódtak, nehogy az állat ugatása felkeltse a fürdőző idegen gyanúját, mely számára végzetes lehet. A szíve olyan hangosan dübörgött mellkasában, hogy Alanna biztos volt benne, a férfi is hallja. Szerencsére tévedett: a szőke óriás szemmel láthatóan zavartalanul fürdött tovább. Újra meg újra lehajolt, hogy tenyerével vizet merítsen a hűs patakból, s végigcsorgassa bronzszínű testén. Talán nem is ellenség - gondolta Alanna. A férfi lova, melyet a közeli fákhoz kötött ki, legalábbis ír tenyésztésű kanca. Igaz, a vikingek hírhedt lótolvajok. A lány tekintete a töltésen fekvő ruhákra tévedt, s ezúttal megbizonyosodhatott arról, hogy a meztelen fürdőző valóban viking. Az ír férfiak ugyanis nem viselnek térdnadrágot, és nem hordanak magukkal ilyen félelmetes kardot sem. A patakparton egy behemót kutya feküdt, és lustán nyalogatta hatalmas mancsait. Vörös bundájával leginkább azokra a vadállatokra emlékeztetett, amelyeket a templom mozaikképein lehet látni. Alanna megborzongott a gondolatra, és még erősebben szorította magához a rémült vizslát. Újra a férfira pillantott. Most már biztos volt benne, hogy az óriás egyike azoknak a félelmetes barbároknak, akik rendszeresen fosztogatják a környékbeli falvakat, s miután megölték a férfiakat, rabszolgaságba hurcolják a nőket és a gyerekeket. Alanna tisztában volt vele, hogy menekülnie kellene. Ez az egyetlen esélye, hogy sértetlenül megússza ezt az erdei kalandot. Talán a félelem, talán a kíváncsiság tartotta fogva remegő testét, de nem tudott mozdulni. Az idegen hihetetlen, szinte hipnotikus erőt sugárzott magából. A lány hiába kutatott emlékezetében, még soha nem látott ilyen hatalmas, ilyen gyönyörű férfit. Bronzszínű, izmos testén megannyi gyémántként csillogott a millió parányi vízcsepp, vállára omló aranyhaja pedig úgy tündökölt, mint a napkorong a tiszta égbolton. Volt benne valami természetes, férfias szépség, és egyáltalán nem tűnt olyan kegyetlen, vérszomjas szörnyetegnek, amilyennek a vikingeket általában lefestik. Markáns tekintetét szinte kisfiússá varázsolta az a két gödröcske, amelyet mosolya csalt az arcára. Sűrű szemöldöke néhány árnyalattal sötétebb volt hajszínénél, s hosszú szempillái alól úgy villant elő zafírkék szeme, mint két összeillő drágakő. Testének szoborszerű tökéletességét csak egyetlen hiba, egy hosszú seb csorbította, mely a jobb vállától egészen a könyökéig húzódott. Alanna megpróbálta elfordítani tekintetét, de szeme akaratlanul is a viking óriás legintimebb testrészére tévedt, és bár senki nem volt a közelben, hogy szemtanúja lehessen bűnös és botrányosan illetlen viselkedésének, zavarában a haja tövéig elvörösödött. A meztelenkedés bűnnek számított a keresztény erkölcsök szerint - az írek soha nem is fürödtek ruha nélkül -, de Alanna úgy gondolta, nem követ el nagyobb bűnt, amikor ezt a meztelen férfit bámulja, mint ha egy ágaskodó tenyészmént figyelne. Nem - figyelmeztette magát a lány, s lehunyta a szemét. Ez az idegen nem egy ártalmatlan állat. Ez a férfi egy veszedelmes viking, akinek bizonyára ártatlan ír emberek vére tapad a kezéhez. Figyelmeztetni kell a többieket! - hasított Alannába a gondolat. Ha ezt megteszi;

nemcsak a falut mentheti meg a biztos pusztulástól, hanem igazi hősnő válhat belőle, akit mindenki csodálni és tisztelni fog. Storr érezte, hogy valaki figyeli. A háborúkban és hadjáratokban eltöltött hosszú évek során megtanulta, hogy a jó harcos legbiztosabb fegyvere az éberség. A bozótos felé fordult, és az északi szellőben táncoló leveleket figyelte. Jól tudta, ha valaki ott rejtőzködik, egyetlen mozdulata, egyetlen lélegzetvétele is megbonthatja a fény-árnyék játék harmóniáját. De nem történt semmi. Storr végül nagyot sóhajtott, aztán tovább folytatta a fürdőzést. A belső, figyelmeztető érzés mégsem hagyta nyugodni. Valaki van a közelben. Biztos volt benne, hogy valaki őt figyeli a sűrű bozót mélyéről. Ebben a másodpercben Biorn, aki eddig lustán heverészett a parti fövenyen, felkapta a fejét, és fülét hegyezve a bozótosra meredt. Talán csak egy madár - gondolta Storr, de amikor a következő pillanatban megreccsent egy ág a cserjésben, azonnal tudta, hogy ilyen zajt csak egy sokkal nehezebb állat vagy egy EMBER okozhat. A férfi végül úgy döntött, hogy átsétál a patak túloldalára, és közelebbről vizsgálja meg a gyanús rejteket. Tisztában volt vele, hogy a közeli ír törzs elleni támadás sikere forog kockán, hiszen ha valaki tudomást szerez a portyázás tervéről, könnyen meghiúsíthatja a támadást. Nem felejtette még el a múltkori akció emlékét, amikor Sigurd herceg másodszülött fiának elővigyázatlansága kis híján az életébe került. Lassan kinyújtotta a karját, és ujjait végighúzta a sebén. Arca eltorzult a fájdalomtól. Már nyolc napja, hogy egy ír nyílvessző felhasította a húsát, s még mindig úgy égett, mint abban a pillanatban, amikor eltalálták. A legfontosabb az - gondolta Storr -, hogy természetesen viselkedjen, mintha mit sem sejtene a kém jelenlétéről. Befejezte a fürdőzést, és ráérősen elindult a ruhái felé. Némán átkozta magát ostobaságáért, hogy fegyverét olyan távol hagyta. Igaz, már napok óta egyetlen lelket sem látott a közelben, de akkor sem lett volna szabad megfeledkeznie hű ír rabszolgája figyelmeztetéséről, mely szerint az utóbbi időben maguk az írek is fosztogatásra adták a fejüket. Storr néhány percig sütkérezett a déli nap melegében, miközben feszülten figyelte a bozótosból előszűrődő hangokat. Azután felvette a tunikáját, belebújt a nadrágjába, és felhúzta a csizmáját. Azon töprengett, hogy a kíváncsiskodó talán csak karnyújtásnyira lehet tőle. Mégsem merte megkockáztatni, hogy egyszerűen rávesse magát, hisz ha elvéti az ugrást, bottal ütheti a nyomát: az írek ugyanis kiváló futók. Valahogy elő kellene csalnia a gazfickót a búvóhelyéről. De hogyan? Storr agya sebesen dolgozott. Mi lenne, ha egyszerűen felcsatolná a kardját, és mintha mit sem sejtene, folytatná az útját? Ez az! Úgy kell tennie, mintha a viking harcosok titkos szálláshelyére indulna. Ez arra fogja kényszeríteni az átkozott kémkedőt, hogy kövesse őt. Akkor pedig végre lecsaphat rá. Storr elmosolyodott, és hálát adott a sorsnak, hogy észrevette a fenyegető veszedelmet. Bár az igazság az, hogy semmi kedve nem volt halálig tartó küzdelembe bocsátkozni egy tökkelütött írrel ezen a békés, verőfényes nyári délutánon. Biorn, a mackótermetű vadászkutya értetlenül nézett gazdájára, amikor az hangosan megparancsolta neki, hogy kövesse. Sehogyan sem fért a fejébe, hogy miért indulnak visszafelé azon a hosszú és nehéz úton, melyet már két napja rónak szinte megállás nélkül, hogy mihamarabb elérjék a titkos viking tábort. Úgy tűnt, Biorn kételkedik gazdája szavaiban, mert meg sem moccant. - Gyere! - kiáltotta ismét Storr norvégul, s lehajolt, hogy felhajtsa nadrágja szárát, mielőtt belegázolna a sekély vizű patakba. - Gyere már, te csökönyös öszvér, különben itt hagylak éhen pusztulni. Storr tekintete hirtelen megakadt egy hosszú boton, mely néhány lépésnyire tőle, a parton hevert. Alig tudta visszafojtani kárörvendő mosolyát. Kitűnő ötlete támadt, amellyel végre kiugraszthatja nemkívánatos társaságát a bokorból. Felvette a földről a vízmosta faágat, és a magasba lendítette. Biorn azonnal talpra szökkent, s vidám csaholással futott gazdája felé. - Hozd! - kiáltotta Storr, s óriási lendülettel a bozótosba hajította a fadarabot. A hatalmas kutya hangos csobbanással vetette magát a patakba, s miután átevickélt a túlpartra, a sűrű aljnövényzetbe rontott. A férfi legnagyobb megdöbbenésére nem egy halálra rémült ember ugrott ki a bozótosból, hanem egy másik kutya! A kövér kis eb termetét

meghazudtoló fürgeséggel rohant a fák közé, s hosszú fülei úgy repültek utána, mint két hatalmas pántlika. Amint észrevette vetélytársát, Biorn - szemmel láthatóan megfeledkezve gazdájáról és a botról egyaránt - azonnal az idegen kutya után vetette magát. - Odinra, csak egy átkozott kis vizsla volt! - nevetett Storr megkönnyebbülten. A semmirekellő kis szaglász megérdemli Biorn dühét, amiért így elrontotta ezt a gyönyörű napot, bár nyilvánvaló, hogy a mackótermetű öreg Biornnak semmi esélye, hogy utolérje a kíváncsi kis mitugrászt. Elvégre Biorn legalább háromszor akkora és talán kétszer olyan idős, mint a gyáva nyúlvadász. Storr nem kételkedett benne, hogy hűséges kutyája minden erejét bele fogja adni a futásba, de azzal is tisztában volt, hogy az elkényeztetett öleb fog kikerülni győztesen a párviadalból. Biorn pedig, miután elvesztette ellenfele nyomát, hamarosan visszakullog gazdájához. Storr ismét felnevetett, amikor eszébe jutott a hosszúfülű vizsla meglehetősen komikus alakja. Az írek meg az átkozott ölebeik! Micsoda léha népség! Nem azért tartanak kutyákat, hogy pásztorkodásra vagy vadászatra fogják őket, hanem puszta szórakozásból. A férfi elkomorodott a gondolatra, hogy amíg hazájában norvég újszülöttek százai halnak éhen, addig ezek a semmirekellő ölebek egy asztalnál esznek a gazdáikkal. Igen. Az írek elpuhult, gyáva népek. Túlságosan is elkényeztette őket a kellemes éghajlat, a termékeny föld, a buján termő növényzet. Igazából nincs is joguk szembeszegülni a vikingekkel, a természet kevésbe kegyelt gyermekeivel, akik időről időre eljönnek, hogy betakarítsák a fölösleget. Storr végül nagyot sóhajtott, és elindult a csalit felé, hogy újra kikösse a lovát. Ezután letelepedett az egyik fa tövébe. Úgy döntött, itt várja meg Biorn visszatértét. Éppen kényelembe helyezte magát, amikor az erdő mélyéről egy fájdalmas üvöltés hasított a levegőbe. Mintha egy sebesült állat vonított volna szörnyű kínjában. Bár Storr biztos volt benne, hogy nem Biorn hangját hallotta, azonnal felpattant, és lovát hátrahagyva elindult, hogy utánanézzen a dolognak. Alanna ereiben megfagyott a vér, amikor meghallotta az üvöltést. Szent Isten! - Faolan megsebesült - hasított tudatába a rettegés. Jól ismerte vizslája hangját, és azt is tudta, hogy kedvence nagy bajban van. Vissza kell fordulnia, akármi is történjék, és segítenie kell kis barátján. Alanna csak akkor döbbent rá, hogy a férfi tudja,hogy a bozótban rejtőzködik, amikor néhány perccel ezelőtt odahajította a faágat. Nem lévén más választása, kénytelen volt csalinak használni Faolant, hogy segítségével elterelje magáról a figyelmet. Megparancsolta hát a vizslának, hogy menjen haza. S míg a hatalmas viking kutya Faolant üldözte, Alanna nesztelenül kisurrant rejtekhelyéről, és futni kezdett hazafelé. A tervnek sikerülnie kellett volna. Faolan sokkal gyorsabb, mint üldözője - gondolta Alanna. - Könnyedén le kellett volna ráznia azt az átkozott fenevadat. Vajon mi történhetett? töprengett tovább a lány kétségbeesetten, s torkát már sírás fojtogatta. Nem hagyhatja sorsára Faolant, ő az egyetlen barátja, az egyetlen lény, aki közel áll a szívéhez, mióta a szülei meghaltak... Alanna megfordult és rohanni kezdett a szívszaggató vonítás irányába. Gyűlölte magát, amiért nem vette komolyan nagynénje figyelmeztetését, és elcsavargott a biztonságot jelentő falu közeléből. Apai nagybátyja és annak felesége voltak a törvényes gyámjai, őket vonják felelősségre, ha vele valami baj történik. Akkor sem engedheti, hogy Faolan az ő könnyelműsége miatt bűnhődjön. Gyorsított iramán, és magában azért imádkozott, hogy a viking szörnyeteg utol ne érje a szegény vizslát, mert biztos volt benne, hogy a férfi gondolkodás nélkül végezni fog az ártatlan kis állattal.

MÁSODIK FEJEZET A két eb átvágott az erdő közepe felé vezető csapáson, és dél felé rohant tovább, így Storrnak jó időbe telt, míg végül utolérte Biornt és az ír kutyát. A látvány, mely szeme elé tárult, szinte hihetetlennek tűnt. Biorn megtette a lehetetlent: sikerült elkapnia a nálánál sokkalta gyorsabb vizslát. A hatalmas állat torkánál fogva szorította rémült áldozatát a földre, s olyan fenyegetően morgott, hogy még Storr is csak óvatosan, hátulról merte megközelíteni. Miközben a két kutya mellé térdelt, halkan nyugtatta és puhán simogatta Biornt, hogy tudomására hozza, nem akarja megfosztani zsákmányától. Biorn végül barátságosan megcsóválta a farkát, s arrébb húzódott anélkül, hogy egy pillanatra is engedett volna a szorításán. A vizsla a hátán feküdt, s félelmében egész testében remegni kezdett, amikor Storr feléje hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse a mellkasán tátongó hatalmas, mély sebet. Úgy tűnt, a kis állat sokkal jobban tart a férfitól, mint bozontos norvég kutyájától, mert hamarosan keserves von írásba kezdett. De Storr tudta, hogy nem csupán félelemről van itt szó: a szerencsétlen kutyának óriási fájdalmai lehetnek. A vágás a vizsla jobb hónaljától egészen a mellkasa közepéig húzódott, s Storr hiába kutatott emlékezetében, még soha nem látott ilyen csúnya sebet. Mintha egy éles kaszát vágtak volna a vizsla oldalába. Storr biztos volt benne, hogy a sérülést nem Biorn okozta, s nem is valamelyik erdei állat. Talán menekülés közben fennakadt egy kiálló ágon - gondolta, s amikor már nem bírta tovább a fájdalmat, egyszerűen a földre rogyott, s megadta magát üldözőjének. Storr azt fontolgatta, hogy kihúzza kardját, s megszabadítja a kis állatot szenvedéseitől, de amikor belenézett szomorú barna szemébe, érezte, hogy képtelen megtenni. Végül úgy döntött, hogy leüti a kutyát, aztán összevarrja sebét a csonttűvel és a fonallal, melyet mindig magával hordott, amikor háborúba indult. Szétnézett a tisztáson, s meg is pillantott egy követ, mely elég nagynak tűnt ahhoz, hogy lecsapja vele a sebesült vizslát. Mielőtt azonban felállhatott volna, hogy odahozza a szikladarabot, hirtelen észrevette, hogy VALAMI közeledik felé. Még arra sem volt ideje, hogy megforduljon és ránézzen. A szeme sarkából csak annyit látott, hogy valami zöld suhan felé. Mintha egy gyökerestül kitépett bokrot lökött volna hozzá a viharos szél. Égő fájdalom hasított jobb felkarjába, s a következő pillanatban összeesett. Az ájulással küszködött, ahogy oldalra fordította a fejét, hogy a támadója szemébe nézzen... Egy apró termetű ír lányka állt mellette hosszú, fehér tunikában és zöld köpenyben. A fiatal teremtés fölé hajolt, és bár alig értette a szavait, Storr biztos volt benne, hogy a legválogatottabb ír átkokat szórja a fejére. Lassan minden elsötétült szeme előtt, de még hallotta az ír bestia fenyegetését, hogy a saját kardjával fogja átdöfni az első gyanús mozdulatra. Storrnak minden erejét össze kellett szednie, hogy megőrizze eszméletét, s hogy arrébb csússzon a dühöngő hárpiától. Biorn eközben elengedte a vizsla torkát, és a lány felé fordult. Vészjósló morgásából Storr tudta, hogy kutyája támadásra készül, bár az ír bestiát ez szemmel láthatóan nem túlzottan zavarta. Nem tett mást, mint térdig emelte a ruháját, és jobb lábával jókorát rúgott Biorn fejébe. A kutya fájdalmasan felüvöltött, és eliszkolt a lány mellől, mielőtt az másodjára is belerúghatott volna. Storr maga elé emelte sebesült karját, és elszörnyedt, amikor meglátta, hogy egy hatalmas brosstű ékelődik összevarrt sebébe. Eltorzult az arca fájdalmában, ahogy kirántotta a vértől mocskos aranytűt a sebből, és szinte morbid érdeklődéssel vizsgálgatni kezdte a kis fémtárgyat. Azon töprengett, hogy ha valóban igaz, hogy ebben az országban a brosstű mutatja viselője társadalmi hovatartozását, akkor ez a kis boszorkány nagyon előkelő család sarja lehet.

Storr dühösen dobta az ékszert a földre, s elkezdte a „visszavonulást”. Addig csúszott hátrafelé, míg el nem ért egy fatörzset, aminek nekitámaszkodhatott. Szóval a kis vadóc arisztokrata - jegyezte meg magában Storr. De legyen bár hercegnő, avagy egyszerű parasztlány, biztos, hogy teljesen elment az esze. A férfi csak akkor kezdett kételkedni előbbi véleményében, amikor a lány lassan levetette mohazöld köpenyét, aztán a vizsla mellé terítette, és óvatosan ráemelte a sebesült állatot. Csak most döbbent rá, hogy a látszólag értelmetlen támadásnak nagyon is racionális oka volt. Nyilvánvaló: az ír boszorkány a kutya gazdája, s nem kétséges, hogy őt, Storrt okolja kedvence állapotáért. Biztos, hogy valahol a közelben sétált, amikor meghallotta a kutya vonítását - töprengett tovább Storr. Mégis volt valami más, valami fenyegető a közeledésében, ami sokkal több volt, mint egyszerű kétségbeesés. Valami láthatatlan és hihetetlenül nagy lelkierő, mely őt és Biornt egyaránt menekvésre késztette. Storr hirtelen rádöbbent, hogy ez nem volt más, mint vad, szelídítetlen, nyers düh, szörnyű harag, mely úgy elsöpörte mindkettőjüket, mint egy tornádó. Storr tovább figyelte a lányt, és arra gondolt, hogy eddig még egyetlen nőnél sem tapasztalt ilyen érzelmi kitörést. Hirtelen azon vette észre magát, hogy igenis csodálja ezt a fiatal teremtést. Volt valami istenadta büszkeség a járásában, ahogy ölébe vette a kutyáját, és elindult a tisztásról. Nem futott, nem menekült, ahogy azt valószínűleg Storr tette volna a helyében. Egyszerűen sétált, s törékeny alakja annyi fájdalmat sugárzott magából, mintha legalábbis halott gyermekét kísérné utolsó útjára. Gazdájával ellentétben Biorn nem érzett ilyesfajta tiszteletet az idegen támadó iránt, aki olyan csúnyán elbánt vele. Szemmel láthatóan magához tért első döbbenetéből, lábra állt, és lopakodni kezdett a lány felé, mintha azt fontolgatná, hogyan is támadhatja meg. Storr egyetlen szóval visszaparancsolta a behemót állatot, így a nagy kutya végül kedvetlenül visszakullogott a gazdájához. Storr szomorúan lehajtotta a fejét. Bármennyire is sajnálja, nem engedheti, hogy a lány élve elhagyja az erdőt. Hiszen látta őt, és bizonyára felismerte, hogy nem az övéi közül való. Ha férfi lenne, már rég végzett volna vele. De egy nőt nem fog megölni. Ilyet csak a gyávák tesznek. Haza sem viheti, így is túl sok ír rabszolga él már a farmján. Az is igaz, hogy még mindig eladhatja. Egy ilyen szép fehérnépért jó pénzt adnak a hedebyi rabszolgapiacon... Nem. Mégsem fog túladni rajta - gondolta meg magát Storr. Ez a lány olyan különös. Még soha nem találkozott ilyen bátor, büszke teremtéssel. Lassan feltápászkodott ültő helyéből, és a szikladarabhoz vánszorgott, amit az előbb nézett ki magának. Most már nemcsak a sebesült vizslát, hanem a gazdáját is le kell ütnie. Tisztában volt vele, hogy rengeteg baja lesz még az ír bestiával. Mi készteti hát mégis arra, hogy megtartsa? Storr természetesen már az előtt tudta a választ, mielőtt az egyáltalán megfogalmazódott volna benne. A lány lelke olyan tiszta volt, mint a frissen esett hó, s szelleme olyan igaz és bátor, hogy akár az egész világgal is szembeszállt volna, hogy megmentse kis kedvencét. S éppen ez volt az, melyet felesége halálával - úgy hitte - örökre elveszített. Hosszú órákba telt, mire Storr összevarrta a vizsla sebét. Ezután Biornra bízva foglyai őrzését, visszament a patakhoz a lováért. Az eszméletlen lányt a kutyájával együtt a nyeregre kötötte, s elindult, hogy éjszakára biztonságos táborhelyet keressen. Egy óra múlva elértek egy helyet, mely elég erdősnek tűnt ahhoz, hogy tábortüzet rakhassanak anélkül, hogy a füstöt bárki is észrevenné. Storr óvatosan leemelte a lányt a nyeregből, összekötötte a csuklóit, s tehetetlen testét egy farönknek támasztotta. Biorn feszülten figyelte gazdája minden mozdulatát. Még így eszméletlenül sem bízott az ír nőben. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy Storr magával hozta ezt a veszedelmes idegent. A férfi csak most vette észre, hogy a szép fogoly ruhája lebomlott a jobb vállán nyilvánvalóan itt fogta össze a pántokat a brosstű -, fedetlenül hagyva a mellét. Azonnal lehajolt, s megpróbálta összetűzni a ruhát, de sehogyan sem boldogult vele. Mindig is kétbalkezes volt az ilyen dolgokban. Az ujjai egyszerűen túl hosszúak, túl nagyok voltak ahhoz, hogy ügyesen begomboljon egy aprócska gombot, vagy bekapcsoljon egy kis brosstűt.

Végül a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott: leemelte a vizslát a nyeregből, s a gazdája mellé fektette, aztán kihúzta alóla a mohazöld köpönyeget, és ráterítette az eszméletlen lányra. Storr tudta, hogy foglya néhány percen belül magához tér, s azzal is tisztában volt, hogy először is élelemről kell gondoskodnia. De úgy érezte, megérdemel annyit, hogy legalább erre a rövid időre megnyissa szívét a lányból sugárzó szépség és fiatalság előtt. Oly hosszú idő telt el azóta, mióta utoljára szeretett valakit, és az ír bestia olyan elbűvölő volt, mint egy harmatgyöngyökkel felékesített hamvas erdei virág. Ma valami különös dolog történik - gondolta Storr. Még soha nem érezte ennyire az istenek közelségét. Az istenek küldték ezt a lányt - töprengett tovább -, s talán azt akarják, úgy fogadja őt, mint isteni ajándékot. Ekkor jutott eszébe, hogy amikor a boszorkány megtámadta, egy fekete madarat látott a feje fölött. Igen, most már pontosan emlékszik rá, bár akkor észre sem vette. Egy hatalmas holló volt, olyan, mint a háború istenének, Odinnak a hírnöke. Talán a támadásra akarta figyelmeztetni? - töprengett Storr. Nem, hisz akkor megállította volna, s nem engedte volna, hogy a lány megsebesítse. Vagy talán arra akarta felhívni a figyelmét, hogy meg kell állítania az ír kémet, mielőtt az visszatérhetne törzséhez a norvég támadás hírével? Storr közelebb hajolt a fiatal szépséghez. A haja távolról hollófeketének tűnt, de a férfi legnagyobb ámulatára most mélyvörösen izzott. Olyan színű volt, mint a lenyugvó nap. Göndör fürtjeit kontyban hordta, s nem leengedve, mint a norvég nők. Csak itt-ott szabadult ki egy-egy rakoncátlan tincs, mely tökéletes keretbe foglalta a gyönyörű arcot. Storr önkéntelenül is elmosolyodott. Kemény vonásai kisimultak, arca megtelt azzal az ártatlansággal, mely a lányból sugárzott felé. Talán éppen ezt akarja Odin? Hogy az ártatlan fiatalság erejéből merítsen? Vagy talán áldozatul kívánja az ír bestiát? - Légy átkozott, Odin! - suttogta Storr, s ujjai ökölbe szorultak a testén átsöprő tehetetlen dühtől. Hátrébb húzódott a lánytól, torkát keserű könnyek fojtogatták. Még mindig égett a seb, melyet felesége, Freyja halála mart a szívébe. Akárhányszor eszébe jutott halott szerelme, úgy érezte, teljesen hiábavaló az élete. Semmit nem gyűlölt jobban a háborúnál, az értelmetlen halálnál, s most Odin, ez a vérszomjas istenség, aki a halál bölcsességéért cserébe még önmagát is feláldozta önmagának, azt követeli, hogy gyilkoljon meg egy ártatlant, akinek még arra sincs esélye, hogy védekezzen. Legszívesebben bevetette volna magát az erdő sűrűjébe, elmenekült volna ebből a kegyetlen, hideg világból egy csöndes helyre, ahol nyugodtan és békében élhet. De tisztában volt vele, hogy mindez lehetetlen, hiszen neki kell gondoskodnia özvegy édesanyjáról, testvéreiről és törzséről, mely őt választotta vezetőjének. A lány ébredezni kezdett, s ahogy megmozdult, ruhája félrecsúszott. Ekkor vette észre Storr az apró keresztet, mely az ír fogoly nyakában függött. - Egy keresztén - álmélkodott a férfi. - Nem, nem így mondják - javította ki magát - tény, keresztény. Storr újra a lány fölé hajolt, s tenyerébe vette a furcsa kis függőt, mely leginkább egy betűre, egy norvég rúnára emlékeztette. Az igazság az, hogy soha nem érdekelte túlzottan a gyáva írek vallása, így szinte semmit nem is tudott róla. Talán tényleg egy ír betű - töprengett vagy valamiféle jelkép. Olyan, mint Thor villámló kalapácsa vagy Odin áldozati fája. Storr megvonta a vállát, és lassan leengedte kezét, hogy a kis aranykeresztet a lány mellkasára fektesse. De abban a pillanatban, amikor megérintette finom bőrét, úgy érezte, mintha bénító villám csapott volna a testébe. Hosszú percekig ült így mozdulatlanul, s első döbbenetéből ocsúdva úgy dobta el a függőt, mintha izzó fémet tartott volna a markában. Egyetlen percig sem hitte azonban, hogy az írek nevetséges babonája kerítette hatalmába. Tudta, a lány volt az, aki elbűvölte. Sugárzó fiatalsága, meleg testében lüktető életereje. Közelebb hajolt az alvó szépséghez, s amikor megérezte a lány bőréből áradó virágillatot, egy régi-régi emlékkép úszott szeme elé: a Freyjával töltött utolsó éjszaka emléke. Mióta feleségét eltemette, egyetlen nővel sem volt dolga. Képtelen lett volna egy idegen asszonnyal megosztani legboldogabb, legbensőségesebb perceit. Most pedig legszívesebben magához ölelte volna ezt az ír nőstényfarkast, aki olyan dühvel támadt rá, mint egy őrjöngő fenevad. Fájó sebet ejtett a testén, de ártatlanságával, tisztaságával, kétségbeesett indulatával

öntudatlanul is felszakított egy sokkal mélyebb sebet lelkében, melyből már - úgy hitte - rég elszivárgott az élet. Eszébe sem jutott, hogy erőszakkal tegye magáévá a lányt. Egyszerűen csak a karjaiba akarta vonni, és elsuttogni felesége elvesztése fölött érzett fájdalmát, melyet oly hosszú ideje próbál magába fojtani. De a lehetőség, hogy foglya közben felébred, és meghallja szavait, visszarettentette. Senki, senki nem tudhat egyetlen sebezhető pontjáról. Egy ilyen hiba végzetes lenne nemcsak saját maga, hanem a családja számára is. Alanna ébredezni kezdett. Sűrű, sötét homályból emelkedett egyre magasabbra és magasabbra. Megpróbálta kinyitni a szemét, de ekkor iszonyú fájdalom hasított a tarkójába. Fogalma sem volt róla, hogy hol van, és mit keres itt. Amikor végre sikerült résnyire nyitni a szemét, imbolygó zöld foltokat látott: a fák szélben táncoló lombjait. Az erdő! Hát persze, az erdőben van - derengett fel benne az első tiszta gondolat. Elindult megkeresni Faolant, és... rátámadt arra a szőke szörnyetegre a brosstűvel. De miért is? Faolan! Az átkozott pogány felhasította szegény kis állat mellkasát, és minden bizonnyal meg is ölte volna, ha nem lép közbe idejében. Hirtelen a félelem jeges ujjai markolták meg a szívét. Megpróbált felülni, hogy megkeresse vizsláját, de rá kellett döbbennie, hogy a kezét hátrakötözték. Minden erejét összeszedve végül sikerült a háta mögötti tuskónak támaszkodnia, és feltolnia magát. Ekkor pillantotta meg a férfit, néhány lépésnyire maga előtt. Nem tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a szőke óriás idegen. Ilyen közelről ez még nyilvánvalóbbnak tűnt. Alanna még soha nem látott ilyen különleges, szinte világítóan kék szempárt, mely úgy ragyogott, mint a tiszta nyári égbolt. Bár szörnyen félt, úgy gondolta, bölcsebb, ha ezt nem mutatja ki. Biztos volt benne, hogy a férfi nem fogja megölni, hiszen ezt már rég megtehette volna, ha akarja. Lehet, hogy éppen a vakmerősége tartotta sakkban a vikinget. - Azonnal oldozd el a kezem - hallotta Alanna saját kemény szavait. - Oldozz el, te barbár vadállat! Csak remélni merte, hogy határozott parancsát hallva a szőke behemót engedelmeskedik, vagy legalábbis összerezzen. Nem ez történt. Sőt a férfi szemmel láthatóan alig tudta visszafojtani mosolyát. Lehet, hogy nem is érti szavait? Hallott róla, hogy a betolakodó vikingek olyan messziről jöttek, ahol egyáltalán nem értik az írek nyelvét. - Hol van a kutyám? - kérdezte Alanna, s minden erejét össze kellett szednie, hogy a hangja meg ne remegjen. - Mit tettél vele, te... te szörnyeteg? A viking arcán széles mosoly terült szét. Szögletes, szigorú vonásai kisimultak, s hibátlan fogai úgy villantak elő telt ajkai mögül, mint Írföld hófehér tengerparti sziklái. A férfi lassan felemelte a karját, és az egyik közeli fa felé mutatott. - Arra - dübörögte a viking óriás, s a lány arra gondolt, hogy még soha életében nem hallott ilyen mély hangú, ilyen furcsa beszédű embert. Mindezek ellenére a szó gael nyelven szólt, és valóban azt jelentette, hogy „arra”. Alanna balra fordította a tekintetét, s azonnal meg is pillantotta Faolant. A szegény pára mozdulatlanul feküdt az oldalán, szeme résnyire nyitva, nyelve féloldalt kilógott a szájából. - Istenem, megölted! - kiáltott Alanna kétségbeesett fájdalmában. - Nem. Nem. Al... alszik - dadogta a férfi. Szemmel láthatóan a megfelelő ír szavakat kereste, hogy megcáfolhassa foglya vádját. - Alszik? - kérdezte a lány, s egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a viking tényleg ezt akarta mondani. De oly mindegy, mit akart mondani - gondolta Alanna dühösen. - Ez a kegyetlen vadállat leütötte Faolant ugyanúgy, mint ahogyan őt is. A férfi szaporán bólogatni kezdett, s elégedetten mosolygott tovább, hogy végre sikerült megértetnie magát az ír boszorkánnyal - Igen. Alszik. - De hát vérzik! Valaki felhasította az oldalát. - Alanna már a könnyeivel küszködött. A viking zavartan vonta össze szemöldökét. Nyilvánvalóan a lány szavainak értelmén töprengett - Vér... vérzik? - Ahogy mondod, vérzik, te idióta! - csattant fel Alanna. - Talán már meg is halt.

- Meghalt? - A férfi néhány másodpercig értetlenül bámult az ír leányzóra, aztán megrázta a fejét. - Nem! Nem halt meg. Alszik. A következő pillanatban Alanna szeme tágra nyílt rémületében: az ültő helyében is hatalmas viking felemelkedett. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor kiderült, hogy a szőke idegen nem felé, hanem Faolanhoz indult, aztán lehajolt, és óvatosan hátára fordította az eszméletlen állatot. - Én összeszőttem. Igen. Összeszőttem a sebét - húzta végig hosszú ujjait a frissen varrott vágáson, mely nem is olyan rég még véresen tátongott a vizsla mellkasán. - Tessék? Összeszőtted? - ismételte a lány, de magában hálaimát rebegett azért, hogy a barbár vadállat legalább megpróbálta helyrehozni a szörnyűséget, amit elkövetett - Azt akarod mondani, hogy összevarrtad? A férfi felnevetett, és Alannára mutatott, mintha a lány éppen a szájából vette volna ki a szót. - Igen! Összevarrtam - ismételte. - Összevarrtam a sebet. - Tehát mégis te voltál az, aki megsebesítette Faolant! - vágott vissza dühösen Alanna. Most pedig légy oly kedves, és oldozd el a kezemet! Faolannak szüksége van rám. Úgy tűnt, a viking meg sem hallotta a kérést. Lehajolt, és rövid keresgélés után előhalászott az avarból egy hegyes ágat. - Ez volt az. Ez sebesítette meg - mondta a férfi, és egy hirtelen mozdulattal Alanna lába mellé döfte a pálcát a puha földbe. Alanna hol az ágra, hol a vikingre pillantott, szemmel láthatóan nem sok hitelt adott az idegen szavainak. - Ugyan már! Ez képtelenség. Nem hiszem, hogy Faolan szántszándékkal felnyársalta volna magát. Te hasítottad fel az oldalát, te vérszomjas barbár! A férfi dühösen szorította össze fogát. - Nem én voltam. Az ág volt az - ismételte elszántan. - Átrohant... nagyon gyorsan a pálca felett, és... megsebesítette magát - tette hozzá, s szavaiból kitűnt, lezártnak tekinti a további vitát. - Rendben van - szólalt meg Alanna végtelennek tűnő másodpercek múltán. - Ez esetben nem is tartanálak fel tovább. Fogadd hálás köszönetemet, uram, amiért megmentetted a kis barátom életét. És most, ha lennél szíves, és eloldoznád a kezemet, felvenném Faolant, és már itt sem lennénk... Alanna biztos volt benne, hogy a szőke óriás pontosan értette, miről beszélt. Látta a szemében. Ennek ellenére a férfi válasz helyett félrelökte a faágat, és elfordult. - Éhes vagyok - mordult fel, aztán a lovához sietett, és a nyeregből előhúzott egy hosszú hajító dárdát. - Vacsora után nézek. Te is éhes lehetsz már. - Ó, köszönöm. Én nem. Én igazán nem vagyok éhes - mentegetőzött Alanna illedelmesen. - Majd otthon megvacsorázom... A viking újra a szemébe nézett, arcán komor árnyak suhantak át. - Nem. Nem mégy haza... soha többé. - De igen! - kiáltott Alanna kétségbeesetten. - Haza kell mennem! A nagybátyám és a nagynéném már biztosan szörnyen aggódnak. Nézd, sötétedik... Talán már a keresésemre indultak. A férfit szemmel láthatóan nem hatotta meg az, amit hallott. Talán nem is értette a szavait gondolta Alanna. Tévedett. - Nem fognak megtalálni - szólalt meg az idegen. - Most már Storré vagy - mondta, és a nyomaték kedvéért a mellkasára ütött. - Storr rabnője. Alanna nagyot nyelt, és azért imádkozott, hogy meg ne remegjen a hangja, amikor megszólal. - Tehát... ez a neved? - kérdezte. - Storrnak hívnak? A férfi bólintott. - Az én nevem Alanna. - Alanna - ízlelgette Storr a meglehetősen idegen csengésű hangokat. - Igen - erősítette meg a lány. - Az apám brehon volt, ír jogtudós, a nagybátyám pedig orvostudor. Előkelő, aes dane családból származom. Nem leszek senki rabszolgája! Alanna megdöbbent, amikor észrevette, hogy Storr milyen jól szórakozik nagyon is komolynak szánt mondanivalóján. A férfi szemébe nézett, olyan szigorúan és szomorúan, hogy széles mosolya hamarosan lehervadt az arcáról, és átadta helyét egy másfajta érzelemnek... a csodálatnak. A következő pillanatban a viking - ezúttal dárdával a kezében újra megindult felé.

Egyetlen pillanatra sem vette le szemét a foglyáról, bár az alázatosan lesütötte tekintetét, amikor végül megállt előtte. A halálos fegyver közelsége újra félelemmel töltötte el Alanna lelkét. Rá kellett döbbennie, hogy fogvatartója bármikor végezhet vele, vagy ha úgy tartja kedve, bármikor megerőszakolhatja. És mindez ott történik, ahol egy teremtett lélek sincs a közelben, aki segíthetne rajta. Be kellett látnia, tévedett, amikor visszanyerve eszméletét azt hitte, hogy ugyanabban az erdőben van, ahol először pillantotta meg a viking barbárt. Most, hogy jobban szemügyre vette a környező tájat, maga is rájött, ismeretlen helyre került. Ráadásul a nap már alacsonyan jár, így valószínű, hogy a férfinak hosszú órákba telt, míg idecipelte őt és Faolant. De miért van egyedül? - töprengett tovább Alanna. Köztudott, hogy az idegen betolakodók csapatokba verődve járják a környéket. Hatalmas hajóik százával hozzák a barbár harcosokat Írföld partjaira. Ez a... Storr mégis egyedül van. Az is lehet, hogy felderítést végez a környéken. Sokat hallani mostanában arról, hogy az északiak már nemcsak egy-egy portya erejéig jönnek a szigetre. Állítólag több tucat táborhelyet építettek a partvonal mentén. Lehetséges, hogy éppen ezen támaszpontok egyikéből küldték ezt a magányos harcost, hogy kikémlelje a környékbeli gazdag településeket. Alanna összerezzent, amikor rádöbbent, hogy a férfi már jó ideje ott térdel előtte. Nyilvánvalóan azt várta, hogy ránézzen. Hosszú percek teltek el ebben a kínos mozdulatlanságban, de Alanna egyszerűen képtelen volt a vikingre emelni tekintetét. Ekkor érezte meg arcán a hűs tapintású ujjakat, melyek finoman körbefogták állát, és addig emelték, míg végül Alannának nem volt más választása, mint hogy a kék szempárba nézzen. - Az aes dana - bólintott Storr elismerően, s ebben a percben tekintete olyan rokonszenvesnek, olyan együttérzőnek tűnt, hogy a lány már-már azt hitte, fogvatartója meggondolja magát, és szabadon engedi. Ne hagyd, hogy egy megnyerő mosoly félrevezessen - figyelmeztette egy belső hang. Ez a férfi nem a rokona. Még csak nem is a honfitársa, hanem egy idegen betolakodó, akinek az a szándéka, hogy örök rabságba hurcolja. - Még soha nem találkoztam ilyen büszke és ilyen bát... bátor fehérnéppel. És ez tetszik nekem - mondta Storr, és egy vidám kis mosoly jelent meg szája szegletében. - De most már az enyém vagy - tette hozzá, s Alanna számára nyilvánvalóvá vált, hogy fogvatartója lezártnak tekinti az ügyet. - Megértetted? - kérdezte végül. A lány természetesen megértette, de bolond lett volna belenyugodni a sorsába. Összeszorította hát a fogát, és lehajtotta a fejét anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. A szíve olyan vadul vert, mint egy riadt kismadárnak. Semmi nem jutott eszébe. Egyre csak az járt a fejében, hogy mit fog tenni a férfi, ha nem válaszol. Lehet, hogy addig veri, míg kínjában engedelmességet nem fogad... Szerencsére nem így történt. Sőt a viking hamarosan fölé hajolt, hogy kiszabadítsa összekötözött csuklóit. - Megértetted? - kérdezte újra Storr, ezúttal sokkal türelmetlenebbül. Most, hogy ilyen közel volt a szabadulás pillanata, Alanna bármit hajlandó lett volna megtenni, amire fogvatartója kéri. - Igen - rebegte alig hallhatóan. A durva madzag újra megfeszült csuklója körül, miközben a férfi kioldotta a csomót, aztán az avarra hullott. Alanna ölébe ejtette kezét, és megdörzsölte csuklóit. Az élet-lassacskán visszatért elgémberedett végtagjaiba, s lelkébe is új remény szivárgott: talán mégis sikerül megmenekülnie a viking veszedelem karmaiból. A következő másodpercben Storr ölbe kapta szép ír foglyát, és elindult vele a közeli fához, melynek tövében Faolan feküdt. Páni félelmében a lány sikoltozni kezdett, és teljes erejéből ütötte, rúgta a vikinget, ahol csak érte. De a férfi olyan hatalmas volt, és olyan erős, hogy Alanna hamarosan felhagyott hiábavaló küzdelmével, hogy kiszabaduljon az acélizmú karok szorításából.

Ezekben a rémséges pillanatokban döbbent rá, hogy a férfi azt tehet vele, amit csak akar. Ha úgy tartja kedve, akár össze is roppanthatja a csontjait, bár egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ezt fontolgatja. Amikor végre odaértek a fához, Storr óvatosan letette a földre, hátratekerte a kezét, és hozzáfogott, hogy odakötözze a fatörzshöz. Szent Isten! Ide akar kötözni, aztán egyszerűen elmegy. És mi lesz, ha vadászat közben történik vele valami, és nem tud visszajönni? Itt fog éhen halni! Alanna halálfélelme minden más gondolatot elsöpört az elméjéből. Valamit sürgősen ki kell találnia, amivel megakadályozhatja, hogy a férfi odabilincselje a fához. A csizmája. Kétségbeeséséből felocsúdva ez volt az első dolog, amit meglátott, és kitűnő ötlete támadt. A vikinget szemmel láthatóan teljesen lefoglalta, hogy minél hamarabb összekötözze foglya csuklóit a törzs mögött. Alanna egyetlen percig sem gondolkodott tovább. Kemény, fatalpú szandáljával teljes erejéből Storr lábára taposott, melyet nem védett egyéb, mint a vékony, puha bőrből varrt nyári lábbeli. Szörnyű reccsenés hallatszott, s Alanna elbizonytalanodott egy pillanatra. Talán eltörte a férfi lábujjait? De nem volt idő sajnálkozásra. Villámsebesen újra taposott, és ahogy azt remélte, fogvatartója végre elengete a kezét. Alanna hátrafordult, és látta, hogy a hatalmas viking fájdalmában előregörnyed. Menekülj! visszhangzott elméjében az életösztön hangja. Gyorsan felkapta a dárdát, melyet Storr a fa törzséhez támasztott, és rohanni kezdett kelet felé. - Faolan! Faolan! - kiáltotta futás közben, bár szinte teljesen biztosra vette, hogy a sebesült, kábult vizsla talán lábra sem tud állni, nemhogy elmenekülni a viking kutyája elől. De mégis meg kell próbálnia, talán sikerül. Ha mégsem, majd később visszajön érte. A norvég talán megkegyelmez a szegény párának, és egyszerűen itthagyja. De most futnia kell, ahogy csak a lába bírja, vissza a faluja közelébe, ahol segítséget kérhet. Bár még alig telt el egy-két perc a szökés óta, Alanna úgy érezte, órák óta rohan. Alig kapott levegőt, és annyira fájt a mellkasa, hogy képtelen volt tovább szólongatni Faolant. Ráadásul meg mert volna rá esküdni, hogy túl hajszolt szíve fülsüketítő dobogásán, üldözője egyre gyorsuló lépteit hallja. Hogyan is képzelte, hogy elmenekülhet előle? És vajon mit fog tenni, ha utoléri? Szembe fog fordulni az átkozott vikinggel, és belehajítja a dárdát. De vajon képes lesz-e rá, hogy megölje? Eddig még csak messziről látott effajta gyilkos fegyvert, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy rendelkezik akkora testi erővel, hogy használni is tudja. Hirtelen ezer meg ezer kétségbeesett kérdés tolult a tudatába, de a csodával határos módon félelme szinte emberfölötti erőt kölcsönzött elcsigázott testének, így még jobban gyorsított iramán. Már csak arra tudott gondolni, hogy maga az Isten segíti. Tovább futott, átküzdötte magát egy sűrű farengetegen. Úgy érezte, mintha Kerub szárnyai repítenék. Talán mégis van remény, és megmenekülhet. Hinnie kell, hogy hazajuthat faluja biztonságos erődfalai közé, haza az otthonába, és elfeledheti mindazt a szörnyűséget, melyet saját maga okozott önmagának esztelen könnyelműségével. Alig kezdte dédelgetni lassan újjáéledő reményét, újra közeledő lépteket hallott. És ezúttal nem a rémülete űzött tréfát érzékeivel. A következő pillanatban hatalmas ütést érzett a hátán, amitől azonnal előrebukott. Amikor hátrapillantott, hogy szembenézzen a támadójával, legnagyobb döbbenetére nem a szőke óriást pillantotta meg, hanem a hatalmas, bozontos kutyát. A bestia vészjóslón morogni kezdett, aztán a tarkója alatt megragadta áldozata nyakát, és a földre szegezte. Ekkor hallotta meg a félelemtől félájult Alanna Storr hangját. Egyetlen szavát sem értette, de biztos volt benne, hogy a kutyáját hívja, mert a behemót állat azonnal elengedte a nyakát. De ahelyett hogy gazdájához rohant volna, egyszerűen ráfeküdt a testére, s addig nem is mozdult, míg a férfi oda nem ért. A viking Alanna mellé lépett, és felvette a földről a dárdát, melyet a lány zuhanás közben ejtett el, aztán kardját foglya nyakának szegezve fölé hajolt. Alanna - maradék erejét összeszedve - felemelte a fejét. Először az acélfegyver pengéjét mérte végig, aztán tekintete

tovább vándorolt az izmos, hosszú karon, míg végül találkozott a jéghideg, dühtől szikrázó kék szempárral. Meg fog ölni - hasított Alanna tudatába a rettegés. Látta a gyilkos indulatot a férfi szemében, mely arról beszélt, hogy ezúttal túlfeszítette a húrt, és nincs többé kegyelem. Alanna sírni kezdett. Némán lehajtotta a fejét, beletemette arcát a hűs, fanyar illatú avarba, és búcsúcsókot lehelt szeretett hazája földjére. Hallotta, hogy az idegen harcos hátralép. Alanna minden idegszálát megfeszítve várta a halálos csapást, az acél jéghideg érintését, mely minden bizonnyal leszakítja a fejét a testéről. Semmi nem történt. Egy végtelennek tűnő perc után kinyitotta a szemét. Nem értette, hogy miért van még életben, de nem volt ideje a töprengésre. Éles fájdalom hasított a fejbőrébe. Storr a hajánál fogva talpra rángatta engedetlen rabnőjét, aztán megragadta a vállát, és a táborhely felé irányította. - Lódulj! - dübörögte, és kardja hegyét a lány hátának szegezte. Alanna szótlanul engedelmeskedett. - Legközelebb meghalsz - mondta a férfi. - Még egyszer nem fogok megkegyelmezni az életednek - folytatta, és a nyomaték kedvéért jókorát csapott a lány fenekére. Alanna először megdöbbent az ütés erejétől, mely kis híján újra a földre teperte, aztán azon kezdett gondolkodni, hogy tulajdonképpen úgy büntette meg a férfi, mint egy rossz gyereket. Micsoda szégyen! - füstölgött magában, miközben azon igyekezett, hogy lépést tartson fogvatartójával, aki időközben megelőzte, és a karjánál fogva ráncigálta az éjjeli szálláshely felé. A szemtelen, mocskos féreg! - dühöngött tovább a lány. Mintha mindezért ő lenne a hibás. Még soha életében nem fenekelte el senki. Nem hagyhat bosszulatlanul egy ilyen megaláztatást! A lényeg az, hogy a viking szörnyeteg életben hagyta. Most csak ez számít. Ezzel lehetőséget adott arra, hogy tovább tökéletesítse szökési tervét. Talán egy mérgező bogyót bele tud csempészni az ételébe. Igen. Ez a legeslegjobb megoldás, hisz így nemcsak őt teheti harcképtelenné, hanem az átkozott kutyáját is. És akkor végre szabad lesz.

HARMADIK FEJEZET Storr újra odakötözte a lányt a fához, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Eredetileg az volt a szándéka, hogy rögvest vacsora után néz, de a lába, melyre az ír bestia rátaposott, annyira sajgott, hogy úgy érezte, azonnal le kell ülnie. Odabicegett hát egy kidőlt fához, és hozzálátott, hogy lehúzza a csizmáját, és felmérje a kárt, amit a kis boszorkány okozott. Legszívesebben ráordított volna a gyalázatos fehérnépre, amikor meghallotta kárörvendő kuncogását. De elég volt egyetlen gyilkos pillantást vetnie rá, s az rögvest elhallgatott. Miután óvatosan levette lábbelijét, arcához emelte sérült végtagját. Ekkor döbbent rá, milyen komikus látványt is nyújthat valójában. Talán ő is nevetett volna, ha látja saját magát: hatalmas felsőteste előregörnyedt, hosszú lábát egészen közel húzta a szeméhez, hogy jobban megvizsgálhassa sérült végtagját. Legutóbbi akciójával az átkozott bestiának majdnem sikerült teljesen harcképtelenné tennie, sőt komolyan kételkedett benne, hogy egyáltalán képes lesz-e utolérni. Hálát adott józan eszének, amikor úgy döntött, hogy magával hozza hűséges kutyáját, Biornt. Nélküle valószínűleg soha nem kapta volna el a szökevényt. Ha sejtette volna, hogy ilyen galibába keveredik,felderítőexpedíciójára magával hozott volna még egy embert. Milyen jó is lenne, ha itt lenne most Leif! - sóhajtott Storr, és szörnyülködve tapogatta törött lábujjait, melyek akkorára dagadtak, hogy képtelen volt belegyömöszölni lábát a csizmába. Leif most elmehetne helyette vadászni - gondolta -, és őrködhetne az ír boszorkány felett. Késő bánat! Erre az útra egyedül akart indulni. Elege volt már a gyilkolásban élvezetet kereső harcosaiból. Csendre, békességre vágyott - és talált is, egészen addig, míg foglyul nem ejtette ezt a vad, ír szépséget. Szerencsére csak a jobb lába sérült meg, és azon is csak két lábujja törött el - nyugtázta Storr. Végül úgy döntött, hogy a maradék cérnájával odakötözi őket az ép lábujjakhoz. Őszintén remélte, hogy rögzítésükkel elősegíti gyógyulásukat, elvégre hosszú utat kell még megtennie a viking táborhelyig. Lassan feltápászkodott ültő helyéből, és lovához ugrált, hogy nyeregtáskájából előhalássza a sebvarró fonalat. - Eltörött? - hallotta a lány remegő hangját. Storr csak hosszú másodpercekkel később nézett foglyára, miután visszaszökdécselt a korhadó fatörzshöz. Annak ellenére, hogy szemernyi gúnyt sem érzett a lány kérdésében, úgy határozott, nem méltatja válaszra. Attól tartott, ha beszélni kezd, csak olajat önt dühe izzó parazsára, s felindulásában még olyasmit tesz, amit később bánni fog. Különben is, a válasz nyilvánvaló. Ugyan mi a csodáért kötözné össze lábujjait, ha épek volnának? - Én... én igazán sajnálom - rebegte Alanna. Storr jól ismerte ezt a szót. Számtalanszor hallotta már ír szolgáitól, akiket engedetlenségük vagy lustaságuk miatt leszidott. Ők is mindig sajnálták. Sajnálták, ha csevegésen kapta őket munka közben. Sajnálták, amikor rájuk szólt, hogy tisztálkodjanak, mert úgy bűzlenek, mint a disznók. Sajnálták, bármikor úgy hitték, hogy tettük büntetést vonhat maga után. És tessék. Most ez a lány is sajnálkozik. Attól a pillanattól kezdve, hogy foglyul ejtette ezt az ír boszorkányt, egyebet sem tett, mint megkegyelmezett neki újra meg újra. És mit kapott cserébe? Néhány óra leforgása alatt az eszement fehérnép felszakította friss sebét, fejbe rúgta Biornt, és eltörte két lábujját! És még azt hiszi, hogy ostoba bocsánatkérésével mindent jóvá tehet! - Tényleg, uram, nagyon sajnálom - szólalt meg újra a lány. Storr válaszképpen felmordult, egyetlen vészjósló, dühös pillantást lövellt foglya felé, aztán visszafordította tekintetét sebesült lábára. Tisztában volt vele, hogy a lány még most sem hagyott fel ostoba szökési szándékával. Talán ismét tervez valamit... - Nem. Egyáltalán nem sajnálod, ami történt - csattant fel, és megkönnyebbülésére éppúgy, mint bosszúságára, a lány ezúttal nem cáfolta meg szavait. - Most pedig - szólalt meg újra, s arca eltorzult fájdalmában, ahogy sebesült lábára húzta csizmáját - vadászni megyek. Alanna rémületére a férfi egyenesen felé indult. De mielőtt odaért volna, lehajolt, hogy felvegye a földről dárdáját, s ezután fegyverével kezében az erdő sűrűje felé vette útját.

- Meddig leszel távol? - kiáltotta Alanna kétségbeesetten, s bár sejtette, hogy kérdése hiábavaló, reménykedett, hogy a férfi megkönyörül rajta, és válaszol. - A törött lábam miatt tovább, mint szeretném - ordította vissza Storr a távolból. Éles füttyszó hasított a levegőbe. A következő pillanatban Biorn talpra szökkent, és gazdája után rohant. Ahogy a szőke óriást és bozontos kutyáját elnyelte a messzeség, Alanna arra gondolt, hogy segítségért kiált. Ki tudja, talán van egy ír falucska a közelben. Bár az is igaz, a viking nem lehet olyan ostoba, hogy az ellenség szomszédságában keressen magának éjszakai búvóhelyet. Ráadásul ha meghallja kiabálását, dühében talán meg is öli. Alanna végül is hallgatott a józan ész szavára, csendben maradt, és a Mindenhatóhoz könyörgött, hogy óvja meg a férfit, és sértetlenül hozza vissza a vadászatról. Mert biztos volt benne, ha fogvatartójával történik valami, itt fog elpusztulni és a dögevők martalékává válni Faolannal együtt. A súlyos csend hatalmas, fekete madárként telepedett szívére. Reményvesztetten nézett még mindig kábult kutyájára, bár úgy vette észre, hogy Faolan kezd magához térni: a szemét kinyitotta, de Alanna tudta, hogy a szegény pára valószínűleg még semmit nem lát. Átkozott viking! - dühöngött. Képes sorsára hagyni egy ártatlan sebesült állatot, és ráadásul őt is megkötözi, nehogy segíthessen kedvencén. Micsoda kegyetlen, szívtelen vadállat! És még bocsánatot kért tőle! - dohogott magában. Düh és félelem. Alanna csak most döbbent rá, hogy azelőtt szinte soha nem tapasztalta ezt a két érzelmet. Élete egészen a mai napig annyira kiszámítható, annyira gondtalan és annyira keresztényi volt, hogy egyszerűen nem volt helye szívében az ilyesfajta indulatoknak. De most, ahogy az éjszaka sötétje alattomosan a fák közé lopakodott, úgy érezte, soha nem ismert egyebet, mint haragot és vérfagyasztó rettegést. Lehet, hogy mindez csak egy szörnyű rémálom? - Alanna megpróbálta maga elé húzni összekötözött karját. Az éles fájdalom, mely a csuklójába hasított, azonnal magához térítette a rémület birodalmában kalandozó gondolatait. Nem. Nem álmodik. Ami történik, az a hideg és kegyetlen valóság. Hogyan is teremthetne képzelete olyan szörnyeteget, mint amilyen fogvatartója? Ilyen megtévesztően szép férfit, aki ennyire járatlan az írek nyelvében. Lehet, hogy viking elrablója talán sokkal jobban beszéli a gael nyelvet, mint amennyire mutatja. Hisz amikor dühében megfeledkezett magáról, olyan folyékonyan beszélt, mintha világéletében írek között élt volna. Írek között? - töprengett tovább Alanna. - Hát persze! Ír rabszolgák között! Ki mástól is tanulhatott volna meg a messzi északon írül, mint szerencsétlenül járt honfitársaitól! Kétségtelen, hogy nem ő az első és nem is az egyetlen, akit ez a viking barbár foglyul ejtett gondolta. Ő csak egy a sok közül... Úgy érezte, pillanatokon belül kitör belőle a sírás. Minden erejét össze kellett szednie, hogy magába fojtsa kétségbeesését. A zsidók egyiptomi fogságára gondolt, s arra, hogy minden zsarnokság ott kezdődik, hogy valaki fejet hajt egy másik ember előtt, és elismeri maga fölött a másik uralmát. Vagyis ha nem törődik bele a sorsába, fogvatartójának annyi hatalma sem lesz fölötte, mint nagybátyjának, akinek gyermeki engedelmességgel tartozik. Új felismeréséből erőt merítve Alanna félelme szinte azonnal köddé foszlott. Megzabolázott gondolatait most már csak egyetlen dologra összpontosította: a szökési tervre. Az első adandó alkalommal meg fogja mérgezni a behemót vikinget az istenverte kutyájával együtt - határozta el. A környéken látott is olyan lila szirmú virágot, melynek terméséből orvos nagybátyja kábító főzetet szokott készíteni nagy fájdalmakkal küszködő betegei számára. Egyetlenegy is elegendő lesz, hogy a pokol fenekére küldje ezt az ördögfajzatot... Storr egy jó óra múlva tért vissza, egy nyúllal és egy nagy szárnyassal a kezében. A vadászok istene ma nem kedvezett neki, de tekintve, hogy szörnyen fájt a lába, és halálosan fáradtnak érezte magát, nem sok örömöt talált a vadászatban. Ha nincs ott Biorn, valószínűleg vacsora nélkül maradtak volna. Storr anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna foglyához, nekilátott a tűzrakáshoz. Összegyűjtött egy halom száraz ágat és gallyat, s közben tudomást sem vett a lányról. - Mit hoztál? - törte meg végül Alanna a kínos csendet. Storr értette a kérdést, és ismerte a szavakat is, hogy válaszoljon. De még mindig dühös volt a sötét tekintetű boszorkányra, aki így elbánt vele. Rövid töprengés után mégis úgy

döntött, hogy válaszol. Mégpedig azért, mert nyugodt éjszakát és békés álmot akart. Szüksége volt a pihenésre, jobban, mint azelőtt bármikor. - Nyulat és egy madarat. - Vadlibát? - kérdezte Alanna olyan gyermeki kíváncsisággal a hangjában, hogy Storr egy pillanatra megfeledkezett haragjáról, s foglya ártatlanul csillogó szemébe nézett. - Csak egy nagy madarat - válaszolta. - Fogalmam sincs, hogy ti minek nevezitek. - Mindegy, úgyis biztosan finom lesz - rebegte a lány, s a férfi tudta, érezte, hogy foglya kedveskedni próbál. Meggyújtotta a gondosan megrakott máglyát, s hozzálátott az elejtett vadak megtisztításához. Alanna néma elismeréssel figyelte fogvatartója rutinos, ügyes mozdulatait, s azon csodálkozott, hogyan tudja ilyen biztonsággal használni borotvaéles tőrét a tűz halvány fénye mellett. Aztán eszébe jutott, hogy a férfi olyan vidéken született és nevelkedett, ahol szörnyűséges teremtmények élnek. Kegyetlen barbárok, akik csak az éjszaka leple alatt indulnak vadászatra. Alanna tekintete hirtelen megakadt egy apró, ragyogó kis tárgyon: a viking egyik ujján vékony aranygyűrű csillant meg a tűz fényében. Karikagyűrű, mellyel az írek esküvőjük napján ajándékozzák meg hitvesüket a szent házasság jelképeként... Lehet, hogy fogvatartója nős? töprengett a lány. - Vajon a távoli, barbár világban is tisztelik a házasság szentségét? Sokat hallott már az északi hódítókról, de eddig úgy hitte, a vérszomjas betolakodók tisztátalan vágyaikat erőszakkal elégítik ki. Meg kell tudnia, miért hord a férfi karikagyűrűt - de nem most. A viking túlságosan fáradt és bosszús, hogy válaszoljon a kérdéseire. így végül egy sokkal sürgetőbb kéréssel hozakodott elő. - Nem oldoznál el? Nemsokára úgyis vacsorázunk - rebegte. Storr kezében megállt a tőr. Tekintetét a lányra emelte, a zafírkék szempárban tükröződő vörös lángnyelvek szinte ördögien félelmetessé varázsolták markáns vonásait. - Eszem ágában sincs! - csattant fel foglya arcátlan szavainak hallatán, s máris visszafordult a munkájához. Alanna lesütötte a szemét. Isten tudja, miért, de úgy érezte, ^megérdemli, hogy a férfi így bánjon vele. Ennek ellenére nem adta fel a küzdelmet. Megköszörülte a torkát, és újra megszólalt. - Ez azt jelenti, hogy nem kapok vacsorát? Storr a csillagos égboltra nézett, és az istenekhez könyörgött türelemért. - Amint megsült a hús, eloldozlak a fától - sóhajtott bosszúsan. - De én... én nem bírom ki addig! - nyöszörögte Alanna. - Nekem... nekem ki kell mennem! Már órák óta... A férfi egyetlen kézmozdulatával csendre intette foglyát. Szemmel láthatóan torkig volt Alanna nyavalygásaival. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után mégis letette a megnyúzott nyulat a tűz mellé, és nagy nehezen lábra állt. Alanna hálát rebegett az Istennek, hogy fogvatartója megértette szavait. Storr arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy a fogolyhoz bicegett, vértől mocskos dárdájával a kezében. Megfordult a fejében a gonosz gondolat, hogy egyszerűen úgy tesz, mintha nem értené, amit a lány mond, és hagyja, hogy a lány összevizelje magát. De rögvest el is vetette az ötletet - képtelen lenne egyetlen percet is egy áporodott vizeletszagtól bűzlő ember mellett tölteni, nemhogy hosszú napokat. Kétlépésnyi távolságra állt meg a lánytól, s miután megbizonyosodott róla, hogy az semmiképpen sem érheti el sérült lábát, óvatosan előrehajolt, s miközben kioldotta csuklóit, halkan figyelmeztette, ha szökni próbál, gondolkodás nélkül végez vele. - Lódulj! - parancsolta, s dárdája nyelével oldalba lökte a lányt. - Előre, a fák közé! - Csak nem azt akarod, hogy itt, a szemed előtt...? - kérdezte rémülten Alanna. - De igen! Lépj előre, a sötétbe! Alanna úgy tett, ahogy parancsolták neki, s az egyik fa mögé guggolt. Megpróbálta felhúzni a ruháját, de újra hátrakötözött kezével el sem érte szoknyája szélét. - Én... én nem tudok... jelentette ki, s szégyenében majdnem elsírta magát. De hát miért nem tud? - töprengett Storr. Az otthoni ír szolgák soha nem zavartatják magukat, s ahol rájuk tör a szükség, azon nyomban el is végzik dolgukat... Nem. A lánynak

nem az a baja, hogy szégyenlős. Hát persze! Nem tudja felemelni a szoknyáját - döbbent rá. így Storr lehajolt, és segített. Alanna ereiben megfagyott a vér, amikor megérezte csípőjén a férfi érdes kezét. Ösztönösen felsikoltott. Szent Isten! Meg akarja erőszakolni! - hasított tudatába a rettegés. Bár fogalma sem volt róla, hogy pontosan mit takar a kifejezés, abban biztos volt, hogy az a nő szoknyájának feltűrésével kezdődik. Újra sikítani akart, de mielőtt megtehette volna, a férfi dühösen ráripakodott. - Csak azért emeltem fel a ruhádat, hogy... elvégezhesd a dolgod! - magyarázta. Alanna megkönnyebbülten sóhajtott. Hát persze! Csak segíteni próbál - nyugtatgatta magát, de bárhogy erőlködött, képtelen volt egyetlen cseppet is kipréselni a hólyagját feszítő folyadékból. - Mi lesz már? - hallotta Storr dübörgő hangját a háta mögül. - Remélem, nem akarsz fél éjszaka itt ücsörögni! A férfi nagyon türelmetlennek tűnt, és Alanna tisztában volt vele, mit kockáztat, ha tovább várakoztatja. Hiába! Néhány perccel ezelőtt még úgy érezte, nem bírja tovább visszatartani vizeletét, most pedig... semmi sem történik. - Igyekezz már, boszorkány! - csattant fel Storr. - Ha ez is csak egy trükk, a te istened legyen hozzád irgalmas, mert Odinra mondom... - Nem! - vágott a szavába Alanna kétségbeesetten. - Esküszöm neked, uram, a szükség valódi. - Alanna lehunyta a szemét, és koncentrált. Néhány másodperc múlva a meleg folyadék csorogni kezdett testéből, s a földre ömlött. Tudta, hogy a férfi is hallja, de a megkönnyebbülés csodálatos pillanataiban most már ez sem érdekelte. Miután elvégezte a dolgát, fogvatartója elengedte ruháját, s az halk suhogással a helyére omlott. Hirtelen szörnyű szégyenérzet töltötte el lelkét. Beharapta ajkát zavarában, s azonnal a földre szegezte tekintetét, amikor a férfi szembefordult vele. - Indulj! Vissza, a fához! - Könyörgök, uram, ne kötözz ki újra! - kérlelte a lány, ahogy visszabukdácsoltak a tűzhöz. - Nem foglak - válaszolta Storr kurtán. - Ülj le a tűz mellé. De semmi trükk! Figyelmeztetlek, hogy összekötözött kézzel nem juthatsz messzire. Alannának esze ágában sem volt újra próbálkozni a szökéssel, legalábbis nem most. Őt is kimerítették a mai nap eseményei, ráadásul olyan éhes volt, mint a farkas. Engedelmesen leroskadt hát a korhadó fatörzsre, Storr pedig a tűz mellé. Alanna azonnal megérezte a korábbi fenekes égető fájdalmát, ahogy hátsó fele nekinyomódott a durva kérgű tuskónak. Meg mert volna esküdni rá, hogy az ütés helyén visszataszító kék folt éktelenkedik. Arra gondolt, bármilyen civilizáltan, bármilyen türelmesen is viselkedik fogvatartója vele szemben, azért ő mégiscsak egy barbár, egy vadember, aki dühében gondolkodás nélkül végez vele, ha szökni próbál. De abban is biztos volt, hogy amíg engedelmeskedik, nem esik bántódása. Nem beszélve arról, hogy ha akarta volna már rég megerőszakolta volna. Storr eközben felnyársalta a megkopasztott szárnyast is, és a nyúlhús mellé erősítette a tűz fölé. Alanna szótlanul figyelte a férfi arcát, és bár maga sem tudta, miről, de úgy érezte, beszélnie kell. Beszélnie, hogy elterelje gondolatait kétségbeejtő helyzetéről, kiszolgáltatottságáról s a szörnyű lehetőségről, hogy fogvatartója talán mégis megerőszakolja. A falubeli pletykákból tudta, hogy a megerőszakolt nők gyakran esnek teherbe. Ezt a szégyent pedig biztos, hogy nem élné túl. Gyermeket szülni leggyűlöltebb ellenségének? Még a gondolattól is irtózott. - Én... azon töprengek, hogy miért... miért viseled azt a karikagyűrűt? Storrnak elakadt a lélegzete döbbenetében. Sejtette, hogy az ír boszorkány egyetlen percig sem állja meg, hogy csendben maradjon, de erre a kérdésre végképp nem számított. Felemelte a fejét, hogy a gyermeki kíváncsiságtól tágra nyílt, melegbarna szempárba nézzen, és arra gondolt, ha nem a saját bőrén tapasztalta volna meg az ellenkezőjét, el sem hinné, hogy ugyanezekben a szemekben nem is oly rég még a pokol tüze izzott. A hangja pedig, mely olyan mocskos átkokat szórt fülébe, most olyan lágy és édes volt, mint a frissen pergetett méz. Képtelen volt megszólalni. - Nem mintha kíváncsiskodni akarnék - folytatta Alanna. - Egyszerűen érdekel. Storr csak most döbbent rá, hogy a boszorkány átkozott kérdése milyen fájó pontot érintett szívében. Freyja. Tőle kapta a gyűrűt esküvőjük napján. Persze a lány nem tudhatta, hogy

senkinek - legyen az szolga vagy törzsfőnök - nem volt szabad jelenlétében szóba hoznia drága feleségét. Ez az ír bestia nem is sejti, milyen veszélyes vizekre evezett, amikor feltette ezt a kérdést - dohogott magában a férfi, aztán a lányra förmedt. - Semmi közöd hozzá! - Értem - válaszolta Alanna. - Persze nem szeretném, ha azt gondolnád, hogy vádaskodni akarok, vagy ilyesmi. Eszembe sem jutott, hogy esetleg egy írtől loptad... Storr ismét felkapta a fejét, és magában könyörgött foglyának, hogy hagyja abba végre a kíváncsiskodást. A saját érdekében. Figyelmeztetésnek szánt pillantását azonban a lány szemmel láthatóan észre sem vette, s tovább beszélt. - Egyetlen dolgot szeretnék megtudni, uram. Mondd csak, házas vagy? - Miért, te igen? - kérdezett vissza Storr dühösen. Elege volt már ebből az ostoba kíváncsiskodásból. Úgy viselkedik a kis boszorkány, mintha legalábbis ő ejtette volna foglyul őt, Storrt. De vajon miért érdekelheti annyira a családi állapota? Alanna megrémült a visszavágástól, annál is inkább, mert a férfi fenyegetően ráemelte kardját. - Nem - rebegte, és szűzies mosolyt préselt az arcára. - A nagybátyám és a nagynéném szerint még túl fiatal vagyok az ilyesmihez. - Alanna csak remélni merte, hogy fogvatartója nem veszi észre, hogy hazudik, mert úgy érezte, valahogy el kell terelnie a férfi figyelmét a tényről, hogy egy érett fiatal nőt ejtett foglyul. Storr - bármennyire is próbált ellenállni a kísértésnek - végigfuttatta tekintetét a lány testén: telt keblein, karcsú derekán, izgató csípőjén. - Nekem egész másképp tűnik. A hazámban az ilyen korú lányok már rég anyák - jelentette ki, s látva a lány rémült tekintetét, alig tudta visszatartani önelégültségét, mely - mihelyst hátat fordított foglyának - széles mosolyként terült szét arcán. S bár nem ő hozakodott elő a témával, valójában határozottan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy a lány nem állapotos. Hiszen ha úgy lenne, meg kellene öletnie a gyermeket születése pillanatában. így szólt a törvény. Elég csecsemőgyilkosságot látott már fiatalkorában. Apja, aki maga is törzsfőnök volt, számtalanszor adott parancsot egy-egy rabszolganő újszülöttjének kivégzésére. De ez a szomorú kötelesség együtt jár a főnökséggel. Ilyen nagy árat kell fizetnie azért, amiért alkalomadtán az ágyába visz egy-egy szép rabnőt. Amióta Storr apja örökébe lépett, még egyetlenegyszer sem élt a törzs vezetőjének eme kiváltságával. Egyrészt azért, mert nem bírta volna elviselni, hogy egy ártatlan gyermek vére mocskolja be a kezét, másrészt egy olyan csodálatos hitvessel az oldalán, mint amilyen Freyja volt, eszébe sem jutott, hogy más nők ágyában keressen boldogságot. De Freyja örökre elment, örökre itthagyta, és ez az átkozott fehérnép most újra emlékezetébe idézte élete legnagyobb fájdalmát. - Nem vagyok nős - mordult fel végül. - Valaha volt egy feleségem, de az már a múlté... És ha még egyszer szólni merészelsz hozzám, azok a szavak lesznek az utolsók, melyeket kiejtettél a szádon! A férfi dühkitörése meglepte, de meg is rémítette Alannát. Nem mert többé szólni, s a jótékony csend, mely közéjük telepedett, lassan lehűtötte Storr gyilkos indulatait, és időt adott neki, hogy összeszedje ezerfelé futó gondolatait. Minden figyelmét a tűz fölött piruló vadhúsnak szentelte, s azon töprengett, foglya miféle ördögi teremtmény lehet, hogy ilyen pontosan rátapintott testi-lelki sebeire. Először a karsebét találta meg, s olyan gyorsan támadt, hogy neki arra sem maradt ideje, hogy megijedjen. Vajon honnan tudta, hogy hol van a seb, amikor ing fedte? Talán a támadás előtt kifigyelte valamilyen titkos búvóhelyről. Később, miután foglyul ejtette, szinte azonnal rátapintott egyetlen sebezhető pontjára, felesége emlékére, mellyel elpusztíthatja, és a pokol fenekére küldheti megkínzott lelkét. Storr még mindig érezte karjában a szúrás fájdalmát. Az újra feltépett seb szerencsére szépen gyógyult. Sőt a szúrás következtében a sebszélek megdagadtak, és teljesen összezáródtak, útját állva a fertőzésnek. Eddig észre sem vette a fájdalmat, ami nem is csoda, hisz jóformán egyetlen szabad, nyugodt perce sem volt, mióta foglyul ejtette ezt az ír boszorkányt. A mérgezett hegyű nyilakat a norvégok skaldoknak, vagyis „darazsaknak" nevezték. Storr elméjében csak most kezdett derengeni, hogy miért tartotta mindig is annyira zavarónak ezt a hasonlatot. Egy igazi harcos tudta, hogy egy egyszerű darázscsípés aligha mérhető a skaldok okozta seb fájdalmához. Ugyanígy képtelenség lett volna szavakkal vagy hasonlatokkal

kifejezni azt a kínszenvedést, melyet felesége halála mart a férfi szívébe. S a kéz, mely a szépséges asszony halálát okozta, azt a gyűrűt viseli, melyet tőle kapott örök szerelme zálogaként. És most, hogy a sötétszemű boszorkány mindezt újra rázúdította, úgy vérzett a szíve, mint azon a napon, amikor Freyját elveszítette. Amit ezekben a percekben érzett, sokkal több volt ártalmatlan darázscsípés fájdalmánál. Mintha egy egész darázsfészek támadta volna meg testét és lelkét. Ez a hárpia volt tehát az az emberi jelenlét, melyet fürdés közben érzett, ott a pataknál döbbent rá Storr. Az biztos, hogy valaki volt a bozótban, és ez a valaki nem volt más, mint az ír bestia. Honnan is tudhatta volna, hol van az az egyetlen pont, ahol harcképtelenné tehet egy ilyen hatalmas harcost, mint ő, hacsak nem látta meztelenül? És talán ez utóbbi az oka annak, hogy a bestia ennyire szégyellős, mióta foglyul ejtette. - Te leskelődtél a bozótosban, amikor fürödtem - jelentette ki hirtelen Storr, és a lány szemébe nézett. Alanna azonnal elkapta, és a földre szegezte tekintetét. - Nem, uram. Ez... nem igaz suttogta. Storr egy pillanatra sem vette le szemét foglyáról. - De igen - állította, és Alanna megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a férfi hangja egyáltalán nem vádló vagy fenyegető. - Éreztem, hogy valaki van a bokorban. És igazam volt. Te bujkáltál ott, valld be! Ezért tudtad, hol szúrj meg a brosstűddel. Alanna nem válaszolt. Talán nem mert ellenkezni a férfival, talán nem tudta megcáfolni érveit, de úgy döntött, az lesz a legbölcsebb, ha hallgat. - Megláttad, hogy ott fürdöm meztelenül, és mégsem menekültél el - folytatta, és hálát adott azért, hogy jól beszéli az írek nyelvét, bár erről eddig fogalma sem volt. Legtöbbször Leifet, emberét bízta meg azzal, hogy intézze ír rabszolgái ügyes-bajos dolgait, de úgy tűnik, sokkal több ragadt meg a fejében a nyelvből, mint amennyiről tudott. - Nem, uram - tiltakozott Alanna. - Az írek szemében bűn... az ilyen meztelenség. A lány olyan könyörgőn nézett a szemébe, hogy Storr majdnem felnevetett. Most már egészen bizonyos volt benne, hogy a kis boszorkány leselkedett utána. - Bevallom, csodálkozom rajtad, kislány. Szégyenkezés nélkül végignézted, ahogy a patakban fürdöm anyaszült meztelenül, és mégis sikoltoztál, amikor felemeltem a ruhádat. Pedig én csak a lábadat láttam - csipkelődött tovább. - Kérlek, hagyd abba! - nyöszörgött Alanna, és Storr legnagyobb gyönyörűségére foglya a haja tövéig elvörösödött. - Esküszöm, soha többé nem szólok hozzád, csak hagyd abba! Storr a tűzbe bámult. - Rendben van - szólalt meg hosszú másodpercek után. - De őszintén remélem, tetszett, amit láttál - tette hozzá, és az ajkait harapdálta, hogy visszafojtsa kirobbanni készülő nevetését. Mindig is nevetségesen abszurdnak találta az írek gyermeteg nézeteit a testi dolgok felől. Az ír bestia rémült, szégyenkező tekintete pedig egyenesen arra ingerelte, hogy tovább gyötörje - éppúgy, ahogy a lány gyötörte őt. Csak a szíve mélyén ismerte be, hogy mennyire bájosnak találja a szégyenében pironkodó szépséges arcot, az elfojtott könnyektől megremegő hangot. Kezdte magát úgy érezni, mint egy gyóntatópap, aki báránykáját szörnyű vétségen kapta. És mindez roppantul szórakoztatta. Storr legszívesebben kacagott volna - aztán hirtelen rádöbbent, hogy tulajdonképpen hálásnak kellene lennie azért, hogy az istenek az útjába vezérelték ezt a különös ír leányt - aki hosszúhosszú idő óta először csalt mosolyt az arcára...

NEGYEDIK FEJEZET Sült hús illata keveredett az éji erdő friss levegőjébe. Storr leemelte a nyársakat a tűzről, egy közeli sziklának támasztotta, aztán a lovához sietett, nyeregtáskájából előhalászott egy fatálat, majd visszatért az ínycsiklandó vacsorához. Ügyesen felvágta a vadat, és a tálba pakolta a hússzeleteket. Biorn lustán lábára emelkedett, és egy hosszú, kéjes nyújtózkodás után gazdájához bandukolt. A vizslát is magához térítette a finom illat: nagy nehezen a hasára fordult, és a szőke idegenre emelte tekintetét. - Úgy látom, még mindig duzzogsz - fordult Storr a foglyához. - Talán az étvágyadat is elvettem a förtelmes vádaskodásommal... Alanna büszkén vetette fel a fejét, és vakmerően a férfi szemébe nézett. - Egyáltalán nem duzzogok - csattant fel. A következő pillanatban olyan hangosan kordult meg a gyomra, hogy Storr felnevetett. - Úgy hallom az étvágyaddal sincs baj. - El kell oldoznod, uram. Vagy te akarsz megetetni? - kérdezte a lány csípősen. Storr néhány másodpercig komolyan fontolgatta, hogy végre megleckézteti pimasz foglyát, és megteszi neki ezt a „szívességet". Egy pillanatra elképzelte, ahogy ujjaival finoman szétnyitja a gyönyörű, telt ajkakat... Elkapta tekintetét a lányról, és gyorsan elvetette az ötletet. Végül miután megbizonyosodott róla, hogy tőre a helyén van, és a dárda sincs a boszorkány keze ügyében, felállt, odasietett a farönkhöz, és eloldozta Alannát. - Csak addig lesz szabad a kezed, amíg eszel - figyelmeztette. - Vacsora után újra megkötözlek. A lány bólintott. - Igen, uram. Megértettem. Storr odanyújtotta neki a tálat, és mellé telepedett a földre. Időnként rövid, kimért pillantásokat vetett rá, hogy idejében el tudja venni tőle a húst, mihelyst úgy érzi, foglya megkapta a neki járó részt. A lány érzéki szájmozgása azonban ismét magával ragadta és meglódította fantáziáját... - Uram, kaphatnék egy kis vizet? - törte meg Alanna a közéjük telepedett csendet. Storr feltápászkodott a földről, és a vizestömlőért indult. - Mondd csak, mit jelent ez az „uram”? Talán valamilyen becsmérlő jelző? - kérdezte, s a lány kezébe nyomta a tömlőt. - Jaj, dehogyis! Mi, írek azokat a férfiakat szólítjuk így, akiket tisztelünk - mosolygott Alanna, aztán hátrahajtotta a fejét, és nagyot húzott a hűs ízű patakvízből. - Miért, téged hogyan szólítanak a szolgáid? - Gazdának. A szolgáim természetesen gazdának hívnak, a harcosaim pedig felséges úrnak. Alanna újra ivott, aztán összevonta a szemöldökét. - Gazdájuknak? Írföld szabad gyermekei téged a gazdájuknak tekintenek? Az embereid pedig felséges uruknak? Storr sértett pillantást vetett Alannára. - Igen. Ugyanis én - sajnálom, ha ezzel kiábrándítalak - herceg vagyok. És mint a terület törzsfőnökét, igenis megillet ez a megszólítás. A lány ölébe ejtette a bőrtömlőt s ajkairól lenyalogatta az apró vízcseppeket. - Ó, uram, tudnod kell, hogy a keresztény tanítás szerint te nem lehetsz az írek gazdája. így az enyém sem. Mert számunkra csak egyetlen úr és parancsoló létezik, a Mindenható Isten. Storr legszívesebben pofon vágta volna az ír bestiát. Az a szerencséje - gondolta a férfi -, hogy egyedül vannak, különben kénytelen lenne megtorolni ezt az arcátlan pimaszságot. De így mindössze annyit tett, hogy kitépte a lány kezéből a tálat, és ráförmedt. - Megkaptad a részed. A norvég törvények szerint először nekem és Biornnak kellett volna ennünk. - Storr ezzel befejezettnek tekintette a további beszélgetést, hátat fordított foglyának, és a tűzhöz indult. - És Faolan? Vele mi lesz? - kérlelte Alanna. - Neki is ennie kell, uram... Hisz olyan sok vért vesztett.

Storr bosszúsan összevonta szemöldökét, visszaviharzott a farönkhöz, és a lány ölébe hajított néhány szelet húst. - Etesd és itasd hát meg, boszorkány. De a vízből hagyj nekem és Biornnak is! Alanna elfogadta az élelmet, és azonnal felállt helyéről, hogy gondoskodjon Faolanról, mielőtt fogvatartója meggondolja magát, és újra megkötözi a kezét. Azon töprengett, hogy ezúttal vajon mivel haragította magára a férfit. Esze ágában sem volt megbántani a büszkeségét azzal, hogy beszélt a keresztény hitről és Istenről. Mennyire érzékenyek ezek a vikingek! - álmélkodott. Soha nem hitte volna, hogy az északi betolakodók, akik állítólag kegyetlen, vérszomjas gyilkosok, ennyire sértődékenyek. Miközben Alanna Faolant próbálta etetni, Storr is hozzálátott vacsorájához, s természetesen nem feledkezett meg hűséges társáról, Biornról sem. Így a két barbár szörnyeteg hamarosan nemcsak a húsostálat, hanem a két nyársat is fényesre pucolta. Ezután a férfi visszaballagott foglyához, s csípőre tett kézzel megállt előtte. - A vizet! dübörögte, és türelmetlenül felé nyújtotta a kezét. Alanna gyorsan a vizsla szájába préselt még egy kis vizet, majd visszaadta a tömlőt tulajdonosának, és átölelte Faolant. - Hogy van a kutyád? - kérdezte Storr, miután szomját oltotta. A lány nem nézett fel rá. - Elég kába szegény az ütésedtől - felelte csípősen -, de úgy tűnik, már sokkal jobban érzi magát. - Nagyon helyes. - Mondd csak, uram - kezdte Alanna bátortalanul. - Megengednéd, hogy a karjaimban tartsam még egy kicsit? Storr - mint evés után általában mindig - most is engedékeny hangulatban volt. Leült a farönkre, s fáradtan kinyújtóztatta hosszú végtagjait. - Rendben van. Kapsz még néhány percet. - Köszönöm, jó uram - rebegte Alanna, alig palástolt gyűlölettel a hangjában. - Hogyan is szólítod a kutyádat? Fao... mi? - kérdezte a férfi. - Fao-lan - szótagolta a lány bosszúsan. - Faolan? Még soha életemben nem hallottam ezt a nevet. Mit jelent az, hogy Faolan? - Farkaskölyök. Storr felnevetett. - Farkaskölyök? - visszhangozta hitetlenkedve. - Ki adta neki ezt a nevet? Alanna sértődötten húzta fel az orrát. - Természetesen én. Faolan az én kutyám, és úgy hívom, ahogy nekem tetszik. - Ugyan mivel vívta ki magának ezt a kétségkívül nemes jelzőt? "Tud harapni egyáltalán? A mai viselkedéséből ítélve szerintem sokkal jobban illene hozzá a „Nyuszi" név, nem gondolod? Alanna gyilkos pillantásokat lövellt a gúnyos idegen felé. - Igenis tud harapni, de csak akkor, ha rákényszerítik... Éppúgy, mint én. - Utóbbi megjegyzését Alanna figyelmeztetésnek szánta. Azt remélte, hogy fenyegetése letörli az idegesítő vigyort fogvatartója arcáról. Nem így történt. Sőt a lány szavainak hallatán Storrból kirört a nevetés. - Ebben egyáltalán nem kételkedem - mondta, s bár magának sem merte bevallani, igenis tetszett neki a lány büszkesége s kétségbeesett küzdelme, hogy mindenáron megtartsa méltóságát. Alannát valójában megrémítette a norvég szörnyeteg csalóka jókedve. Ennek ellenére úgy érezte, tovább is rámenősnek kell lennie, hogy távol tarthassa magától a férfit... Mert - bár minden idegszálával küzdött a gondolat ellen - finom női ösztönei azt súgták, hogy nem fog tudni sokáig ellenállni annak a varázslatos, átható kék szempárnak. - És a te kutyád? - kérdezte. - Az ő neve talán jobb? Hogy is hívod? Vadállatnak vagy netalán Szörnyetegnek? Storr kedvesen, majdhogynem gyengéden mosolygott bozontos, öreg kutyájára, s felidézte magában azt a régi-régi napot, amikor először találkozott Biornnal. A fogatlan kis jószág olyan pici volt, hogy kényelmesen elfért a két tenyerében. S bár később valóban hatalmasra nőtt, Storrnak mégis nehéz volt elképzelnie, hogyan tarthatják félelmetesnek ezt a kedves állatot. Biorn a neve. Ez a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy Medve. A norvégok egyébként gyakran nevezik el így fiaikat, hogy erőt és bátorságot meríthessenek belőle, ha felnőnek. Alanna megvonta a vállát. - Még soha életemben nem hallottam ezt a szót. Mi az a „Medve”?

Storr először meghökkent a lány tudatlanságán, de aztán rádöbbent, hogy foglya valóban nem ismerheti a félelmetes ragadozót. - Hát persze. Írföldön nem is élnek medvék, ugye? Alanna tagadólag megrázta a fejét, mire a férfi mellé térdelt, aztán a lány rémületére elővette a tőrét, és rajzolni kezdett a földre. Bár Alanna először nem sokat vett ki a girbegurba vonalakból, azzal tisztában volt, hogy fogvatartója mutatni akar valamit. És valóban - amikor Storr végre elkészült a rajzzal, és hátrahúzódott, Alanna egy furcsa, négy lábon járó, félelmetesnek tűnő állat képét látta maga előtt a földön. - A medve hatalmas állat - magyarázta Storr. - Sokkalta nagyobb, mint az ember. Alannát szemmel láthatóan egészen magával ragadta a téma. - Mondd csak, milyenek ezek a... medvék? Úgy értem, vadak? - kérdezte, s tágra nyílt szeme kíváncsiság lázában égett. - Meghiszem azt! Először félelmetes mancsukkal csapnak le áldozatukra, aztán hatalmas tépőfogaikkal elharapják a torkát, s végül felfalják. Volt már rá példa, hogy néhány medve egy egész falut kiirtott. Alannának a bestiális gyilkosság puszta gondolatától is a hideg futkosott a hátán. Rémséges hely lehet a hazád. Belehalnék, ha oda kellene mennem. Storr arca elkomorodott. Elhúzódott a lánytól, felállt, és tőre földtől maszatos pengéjét a nadrágjába törölte. - A rabszolgám vagy. Jobb, ha beletörődsz, hogy nemsokára az a „rémséges hely” lesz az otthonod - förmedt rá, s mivel ebben a kérdésben nem volt hajlandó vitatkozni, hátat fordított foglyának, s a lovához sietett. Rövid keresgélés után előhúzott egy pergamentekercset a nyeregtáskából, és a tűz felé indult. Mit képzel magáról ez az ír boszorkány? - dohogott magában, miközben letelepedett a máglya mellé, és tanulmányozni kezdte a térképet, melyet ő maga készített az expedíciója során felderített területről. De képtelen volt figyelni. Gondolatai újra meg újra visszatértek makacs foglyához, aki még most sem akarja belátni, hogy szabadságával együtt szabad akaratát is elvesztette. Nyilvánvaló, hogy a lány okos, és szórakoztatónak is találta a társaságát egészen addig, míg átkozott ír nyakasságával fel nem bőszítette. Storrnak csak ekkor jutott eszébe, hogy van még egy sokkal fontosabb - és kevésbé bosszantó - dolog, melyet el kell intéznie, mielőtt nyugovóra tér. A férfi nagyot sóhajtott, és újra a térkép fölé hajolt, hogy megnézze, a ma szerzett tapasztalatai alapján hol kell kiegészítenie, esetleg kijavítania a helyrajzot. Ezután újra a lovához ment, elővette írószerszámait: lúdtollat és a bogyókból főzött tintát, és visszasietett a pergamenhez, a tűz mellé. - Mi van a kezedben, uram? - hallotta Storr foglya kíváncsi kérdését. Válasz helyett azonban hátat fordított neki, s bár így nem tarthatta szemmel, érezte, hallotta a lány mozdulatait. Biztos volt benne, hogy megpróbál észrevétlenül közelebb csúszni, hogy ha csak egy pillanatra is, de láthassa, mit csinál a tekerccsel. Hogy lehet valaki ennyire kíváncsi? - álmélkodott Storr. Amikor beszélt neki a medvékről, olyan érdeklődést, nem, inkább kíváncsiságot látott a szemében, amilyet még soha, senkinél nem tapasztalt. Rövid hadjáratai során azonban megtanulta, hogy az írek odavannak az írott dolgokért. Csak ekkor döbbent rá, milyen tortúra is lehet a lánynak, hogy nem jöhet közelebb megnézni a pergament. - Egy térkép - mordult fel végül. - De semmi közöd hozzá! - Minek a térképe, jó uram? - kérdezte Alanna, s hangja arról árulkodott, hogy nem rémült meg fogvatartója durvaságától. - Ezé a földé - válaszolt bosszúsan Storr. - Írföldé? Az egész szigeté? - hitetlenkedett a lány. - Nem, nem, te... te minden lében kanál fehérnép, csak ezé a vidéké! - kiáltotta a türelmét vesztett férfi, s hozzáfogott, hogy felrajzolja a településeket, melyeket azon a napon derített fel. - Dédelgesd szépen az elkényeztetett ölebedet, és légy szíves, maradj csendben! Storr a kardjához kapott ijedtében, amikor néhány perc múlva rádöbbent, hogy foglya a háta mögött áll. Gyorsan megfordult. Nem akarta elhinni, hogy a lánynak sikerült idelopakodnia anélkül, hogy észrevette volna.^ Az az istenverte térkép! - átkozódott magában. - A térkép az oka, hogy megfeledkezett az éberségről. Ez a lány pedig bolond! Képes kockára tenni akár az életét is, hogy kielégítse kíváncsiságát. Nyilvánvalóan ez sodorta veszélybe a pataknál, emiatt vesztette el a szabadságát, és ennek köszönheti, hogy most is kemény büntetés elé néz.

- Megmondtam, hogy maradj a helyeden! - ordított Storr. Megragadta a lány csuklóját, és a földre térdepeltette, maga mellé. - Akár azt is gondolhattam volna, hogy meg akarsz támadni! - Igen? És szerinted mivel? Vagy talán kinézed belőlem, hogy puszta kézzel el tudok bánni egy hozzád hasonló hústoronnyal? - kérdezte Alanna vakmerően, s egyáltalán nem tűnt úgy, hogy megszeppent volna a férfi dühétől. - Fölösleges felizgatnod magad. Csak a térképet szerettem volna megnézni, esküszöm. - Tessék. Nézd hát meg, ha annyira akarod! - sziszegte összeszorított fogai között Storr, s a lány kezébe nyomta a pergament. Alanna közelebb hajolt a helyrajzhoz, aztán a tűz felé fordította, hogy jobban láthassa. Most hol vagyunk? - kérdezte, megtörve a hosszú, kínos csendet. Storr meglepődött a kérdésen. - Nem tudod? Alanna megrázta a fejét, és ártatlan őzikeszemét esedezve emelte a férfira. Storr ír szolgáiról tudta, hogy milyen keveset tudnak a szülőföldjükről, és soha nem értette, hogyan lehetnek olyan átkozottul gyávák, hogy nem merik átlépni falujuk határát, történjék bármi. Nem csoda, hogy az ír teremtésnek az ismeretei sem terjednek túl az erődgyűrűn, mely körbeveszi az otthonát. Ennek ellenére Storr úgy döntött, nem válaszol az előbb feltett kérdésre, mert sejtette, a lány látszólag ártatlan kíváncsiságának nagyon is komoly indítéka van. Ha valami csoda folytán ugyanis sikerülne elszöknie, a térkép ismerete nélkül bajosan találna haza. - Ez a föld a te hazád, nem az enyém. Neked kellene elmondanod nekem, hogy hol vagyunk, és nem fordítva - felelte végül. Alanna meg sem hallotta fogvatartója becsmérlő szavait. Szemmel láthatóan teljesen belemerült a térkép tanulmányozásába. Storr csendben figyelte gondterhelt, töprengő arcát, mely a következő másodpercben felderült, s győzedelmes kifejezést öltött. Apró, finom ujjacskája egy öblöt mutatott a délkeleti partvidéken, melyet Storr csak néhány perce rajzolt be a térképbe. - Ide nézz, uram - kiáltott boldogan a lány. - Nézd ezt az öblöt! Ott él a családom... Mosolya lassan elhalványult, ahogy tovább nézte a pergament. Aztán könnyes szemét fogvatartójára emelte, és megszólalt: - Ha visszamehetnék hozzájuk, uram, esküszöm, elfelejtem, hogy valaha is láttalak. Soha, senkinek nem fogok szólni arról, ami történt, csak engedj szabadon, kérlek. Storr nem kételkedett a lány őszinteségében, mégis tudta, nem szabad hinnie esküjének. Természetes, hogy mindent megfogad most, hogy szorult helyzetben van. De ha szabadon bocsátaná, s így visszatérne az övéihez, úgysem tudná megállni, hogy ne figyelmeztesse őket a bekövetkezendő viking támadásra. És ezért nem is hibáztathatná, hisz egyszerűen ilyen az emberi természet, mely arra törekszik, hogy megvédje azokat, akiket szeret. Ugyanez az emberi természet vezeti őt is, amikor megtagadja a lány kérését, hisz ő sem szeretné, ha a harcosai veszélybe kerülnének. Storr egyetlen szót sem szólt, nem kiabált foglyába lehetetlen kérése miatt, nem próbálta meggyőzni, nem fenyegette, s nem is kötözte meg. Egyszerűen a szemébe nézett, s tekintete mindent elárult. - De igen - suttogta Alanna reményvesztetten. - El kell hogy engedj! A te világod számomra idegen. Én ott... meghalok. A lány utolsó szavait magával sodorta az éji szellő, s az idő kereke egy hosszú pillanatra megállt. Alanna már nem látott mást, mint a gyönyörű kék szempárt, mely szomorúságról, fájdalomról, tragédiáról árult el titkokat. Most először gondolt arra, hogy megadja magát sorsának. Be kellett látnia, fogvatartója nem engedheti el, s magában igazat is adott neki. Mert fogadalma ellenére biztos volt benne, hogy végül úgyis mindent elmondana a város ellen készülő támadásról. Így végül visszaadta a térképet, aztán megtörölte könnyes arcát, és elhúzódott Storr mellől. Azon kezdett töprengeni, hogy a férfi tulajdonképpen ugyanolyan fogoly, mint ő maga. Hisz nyilvánvaló, hogy csak a terhére van. Mégsem engedheti el, mert ezzel a viking hadjárat sikerét kockáztatná; s valami oknál fogva az életét is megkímélte. Kirázta a hideg a gondolattól, hogy pimaszkodásaival már hányszor próbára tette fogvatartója jóindulatát. Furcsamód azonban mégis békesség töltötte el a lelkét, és egy abszurdnak ható érzés: az, hogy biztonságban van. Az előbb, amikor a férfi szemébe nézett, szemernyi rosszindulatot

sem látott benne, s arról is meggyőződhetett a mai nap folyamán, hogy ha vannak is elrablójának testi szükségletei, azok biztonságban szunnyadnak valahol a lelke mélyén. A tűz már elhamvadt. Csak a parázs izzott álmosan szürke hamutakarója alatt. Alanna csak most kezdte érezni a csípős éji hideget, s dideregve kuporodott a földre. - Fázol? - kérdezte a férfi. Alanna bólintott. - Ott a köpenyed a farönk mellett - mutatta. A lány szótlanul feltápászkodott a helyéről, a tuskóhoz sietett, és magára öltötte könnyű, nyári köpönyegét. Ezután felnyalábolta Faolant, s a tűz mellé cipelte. Storr eközben elpakolta térképét és írószerszámait, s miután leoldozta lováról a nyerget, megetette és megitatta a derék hátast. Milyen furcsák ezek a vikingek! - töprengett Alanna, ahogy elnézte a férfi gyakorlott, módszeres mozdulatait. Van bennük valami istenadta ügyesség, alaposság. S ezek olyan erények, melyek aligha számítanak bűnnek a keresztény egyház szemében. Bosszús sóhajjal vette tudomásul, hogy fogvatartója ismét elővette az erős zsineget, s nekilátott, hogy újra megkötözze. Ez alkalommal azonban egyáltalán nem volt olyan erőszakos és durva, mint korábban. Gyengéden, majdhogynem simogatón fogta tenyerébe, s húzta hátra kis kezét, s olyan lazán kötözte össze, hogy Alanna különösebb erőfeszítés nélkül ki tudta volna szabadítani csuklóját. Storr újra a lovához ment, s a nyeregtáskából elővett egy gondosan összehajtogatott, kis takarót. Alanna várakozása ellenére a férfi nem terítette szét, hogy betakarja vele, hanem ellenkezőleg: vastag hurkává csavarta. Alanna értetlenül nézett rá. - Párna? Storr bólintott, és letette alkalmi vánkosát a lány mögé. - És te? Te mire fogsz feküdni? - Ugyanerre - mondta a viking, és nagyot csapott az összecsavart takaróra. - Azt akarod ezzel mondani, hogy itt fogsz aludni mellettem? Storrnak mosolyt csalt arcára a lány ijedt tekintete. - Egyetlen takaróm van - vonta meg a vállát. - Remélem, nem várod el tőlem, hogy kettévágjam... - Nem, dehogyis - válaszolta Alanna, s a párnára hajtva fejét, lehunyta a szemét. Szent Isten, a férfi vele akar aludni! Egy felnőtt férfi, egy idegen bújik hozzá, hogy vele töltse az éjszakát. És még a kezét is hátrakötötte! Alanna sikítani szeretett volna, elmondani fogvatartójának, hogy a keresztény erkölcsök szerint milyen szörnyűséges bűn lefeküdni valakivel, akihez nem köti a törvényes házasság szent köteléke. Talán mégis igaza van a vikingnek - nyugtatgatta magát. Hisz egyetlen párnája van, melyet megoszthat, s egyedül a testük melege nyújthat védelmet az éjszakai jeges hideggel szemben. Különben is, mindketten tetőtől talpig fel vannak öltözve. Ugyan miféle kárt tehetne benne a férfi? A következő pillanatban fogvatartója melléfeküdt, nehéz köpenyét magukra terítette, aztán oldalára fordult, s izmos karjával magához ölelte, Faolannal együtt. Alannának hosszú másodpercekig a lélegzete is elakadt rémületében, s korábbi erőfeszítései, hogy megnyugtassa magát, semmibe foszlottak. A férfi teste hatalmas volt, meleg, mint egy puha paplan, s a lánynak hamarosan rá kellett döbbennie, hogy ez az érzés egyáltalán nem kellemetlen. Alanna tudta, fogvatartója a „napnyugat országából", Thuléból származik, ahol rettenetesen hidegek az éjszakák, így talán ösztönösen bújt hozzá, a legközelebbi meleg testhez, ahol menedéket találhat a hideg ellen. - Milyen messze vagyunk még a táborodtól? - kérdezte Alanna álmosan. - Kétnapi járóföldre. Veled és Faolannal együtt talán három napba is beletelik, míg odaérünk - válaszolta Storr meglepően kellemes hangon. Alanna a vaksötét éjszaka végtelenjébe bámult, s nevelőszüleire gondolt. Ki tudja, talán már le is mondtak arról, hogy valaha is viszontláthatják. És mi lesz, ha tényleg nem fog tudni megszökni? De nem. A sorsa még nem pecsételődött meg. Valahogy ki kell szabadulnia ebből a szörnyű fogságból. Ha kell, az élete árán... Storr képtelen volt elaludni. Gondolatai szép ír foglya körül kalandoztak, aki most a karjában feküdt. Szinte hihetetlen, milyen könnyen beletörődött sorsába - töprengett. S épp ez volt az,

ami felkeltette gyanúját. Ez a hétpróbás bestia annyira vakmerő, hogy csoda lenne, ha nem próbálkozna szökéssel a viking támaszpontra vezető út során. A legszívesebben szabadon engedné, de nem teheti kockára harcosai életét. Mert abban biztos volt, hogy azonnal figyelmeztetné honfitársait a viking veszélyre, mihelyst hazaért. Az olyan nők, mint a kis boszorkány, képtelenek magukban tartani bármit is. Bezzeg a büszke, tisztaszívű norvég nők inkább meghalnának, mint hogy megszegjék esküjüket. - Storr mosolyogni kezdett. - Nem. Az ír bestia kétségkívül nem hasonlítható a norvég lányokhoz. De mégis volt benne valami vitathatatlan öntudat, büszkeség, határozottság, mely csodálatot és tiszteletet ébresztett szívében. Vajon miért vezérelte útjába a sors ezt a lányt? - Storr még mindig nem értette igazán, hogy Odinnak mi a szándéka, de túl fáradt volt ahhoz, hogy a bölcs főisten indítékain töprengjen. Közelebb fészkelte magát forró testű foglyához, és lehunyta a szemét. Freyja halála óta még egyetlenegyszer sem osztotta meg éjszakáit senkivel, de most igazán jó érzés volt maga mellett tudni egy másik emberi lényt. S ahogy hallgatta az édesen szendergő puha légzését, s tenyere alatt érezte hullámzó kebelét, biztató szavai csengtek a fülébe. Egy éjszaka hosszú sóhajtott. Kettő még hosszabb. Hogyan fogok kibírni hármat, amikor egy hónap is rövidebbnek tűnik a vágyakozás egyetlen éjszakájánál. Freynak csak kilenc napot kellett szerelmese nélkül kibírnia. Storr pedig a magány örökkévalóságnak tetsző esztendeje után csak most, szép ír foglyával a karjában kezdett ráeszmélni, hogy nem a nappalok jelentenek számára igazi kínszenvedést, hanem a hideg, kegyetlen éjszakák.

ÖTÖDIK FEJEZET Storr hamarosan elaludt, s megkínzott, megfáradt lelkének vérző tengeréből egy álom, fájdalmában is szépséges emlékkép emelkedett tudatába. Az idő kereke visszafordult, s a férfi lassan elszakadt a jelen hideg valóságától, s megtért a boldog múlt varázslatos országába, mely olyan tisztán, olyan elevenen élt emlékezetében, mintha csak tegnap történt volna... Amikor a vőfély a sátrához vezette Storrt, ifjú felesége már a nászágyban feküdt. Meztelen testét csak egy takaró fedte, melyet egészen az álláig húzott, s hosszú aranyszőke haja lángoló zuhatagként omlott alá a sátorban lobogó tűz narancsvörös fényében. Freyja a szomszédos törzs főnökének legkisebb lánya volt, s szinte együtt nőtt fel a valóságos ördögfióka Storr-ral, aki nemegyszer kergette órákig egy-egy foglyul ejtett egérrel vagy kígyóval, s aki minden áldott télen úgy meghógolyózta, hogy sírva futott hazáig. Storr tudta, mindezt azért tette, hogy kivívja a kedves lény szerelmét. Bármire képes lett volna a vékonyka, szégyellős kislányért. Egyszer még verekedett is érte, s a testét átjáró iszonyú fájdalom ellenére - egy szerencsétlen esésnél eltörte a karját - tovább küzdött, s legyőzte arcátlan bátyját, aki csúfolni merészelte a kislányt a szeplői miatt. Már akkor is az életét adta volna Freyjáért - gondolta Storr, s alig tudott betelni előtte fekvő szépséges menyasszonya látványával. Most, felnőtt fejjel, már bánta, hogy gyermekkorában olyan gonosz tréfákat űzött szerelmével, de nem bírta volna elviselni, ha közönyt lát abban a gyönyörű zafírkék szempárban, amikor rápillant, így, mivel ahhoz még ügyetlen volt, hogy szerelmet ébresszen, hát könnyet fakasztott. Milyen megkönnyebbülést érzett, amikor tizenéves suhancként végre gyengédebben is ki tudta fejezni csodálatát a szépséges fiatal hölggyé cseperedett lánynak. S mennyire rettegett a visszautasításától, amikor néha-néha csónakázni vagy szánkózni hívta őt. De, Odinnak hála, Freyja nem utasította vissza! Sőt néhány év múltán örök szerelmet esküdött neki. És most végre elérkezett a várva várt nap... az ezerszer megálmodott éjszaka: itt áll hálószobája bejáratánál - a boldogság kapujában - vágytól és izgalomtól remegő térdekkel. Freyja az övé, csak az övé, testestül - lelkestül az övé. S ahogy a mennyország ígéretével csábító zafírkék szempárba nézett, Storr tudta, mennyire átkozni fogja a kegyetlen hajnalt, mely véget vet ennek a gyönyörű éjszakának. Miután megbizonyosodott arról, hogy a vőfély egyedül hagyta őket, Storr a kedveséhez lépett, tenyerébe fogta az arcát, puha csókot lehelt a rózsabimbó ajkakra. Ezután leült az ágy szélére, s megkérdezte menyasszonyától, fél-e attól, ami történni fog. Freyja bólintott, s ő örök szégyenére - maga is bevallotta, hogy még soha életében nem félt annyira, mint akkor. Odin haragjára! Miféle gonosz szellem szállhatta meg, hogy így viselkedjen? Storr lehunyta egy pillanatra a szemét, s azt kívánta, látná bár a lányt összeverve, meztelenül a mocsokban fetrengeni, az sem lenne ekkora szégyen, mint ez a gyáva érzelgősség! Freyja tekintete azonban nemhogy megvetővé vált volna, hanem annyi melegséggel és szerelemmel telt meg, hogy Storr magához ölelte, s hálát rebegett az isteneknek, amiért ilyen nemes drágakővel ajándékozták meg. Ami ezután következett, a mai napig a szenvedély és az extázis vakító fényében izzik emlékezetében. Hogy viszonozza férje ölelését, Freyjának el kellett engednie a meztelen testét fedő takarót, s amikor telt keblei mellkasához nyomódtak, Storrban azonnal feléledtek az ősi ösztönök. Türelmetlen sietséggel szabadította meg testét ruháitól, melyek elválasztották szeretett istennője testétől. Freyja - Storr-ral ellentétben - még teljesen járatlan volt a szeretkezés művészetében: alig tudta viszonozni a férfi csókjait, nem beszélve arról, hogy fogalma sem volt, hogyan szerezzen örömet más testrészeinek... és ezen az első, szent éjszakán Storr feladata volt, hogy bevezesse feleségét a testi szerelem illatos kertjébe. Így nem tett egyebet, mint visszafektette kedvesét a puha ágyra, s lassan végigízlelgette minden porcikáját, az arany hajkoronától kezdve az apró gyöngyvirág-lábujjakig.

Freyja bőre olyan volt, mint a nyárillatú virágmező. S ahogy ajkai, nyelve végigvándoroltak testén, Storr tudta, bárhogy is könyörögne felesége kegyelemért, képtelen lenne abbahagyni. Amikor úgy érezte, hogy eljött az idő, Storr lejjebb csúsztatta kezét, s ujjai csakhamar felfedezték az apró, szűk járatot, mely a legérzékibb örömök ígéretét rejti magában. Tisztában volt vele, hogy fájdalmat fog okozni, amikor birtokba veszi új birodalmát, éppen ezért úgy döntött, hogy egy lélegzetelállító csókkal eltereli kedvese figyelmét. Végül óvatosan a lány testére feküdt, s megkezdte a behatolást. Freyja addigi vágyakozó sóhajai elfojtott sírássá torzultak az elkerülhetetlen égető fájdalomtól. Tovább kell folytatnia, biztatta magát Storr. Elvégre az ő kötelessége, hogy beteljesítse szent esküjüket. S meg is fogja tenni, bármennyire is sajnálja Freyját szenvedései miatt. Különben is, felesége soha nem tudná urát és parancsolóját tisztelni benne, ha nem teljesítené férfiúi kötelességét. Így történt eddig is - emlékezett vissza korábbi tapasztalataira Storr. Volt már dolga egy-két szűzzel, s bár látszólag ők is majd belepusztultak az aktusba, a végén mégis túlélték. S ugyanígy Freyja is túl fogja élni. Túl kell élnie, ha az asszonya akar lenni. S valóban. Ahogy a lány teste hirtelen megnyílt, és utat adott a kíméletlenül előrenyomuló kemény férfitestnek, fájdalmas nyögései is elnémultak, s hamarosan átadták a helyüket a boldog beteljesülés sóhajainak. Amikor szeretkezésük véget ért, s Storr megérezte a lepedőn asszonya szűzi vérének nedvességét, szeme megtelt könnyekkel: a boldogság és a szerelem könnyeivel. És kárpótlásul az elszenvedett fájdalmakért csókokkal árasztotta el Freyja arcát, nyakát, mellét. Soha többé nem fog fájdalmat érezni együttlétük során - magyarázta feleségének. Testük egymáshoz fog alakulni - folytatta, s tétován félresöpört egy szenvedély tépázta fürtöt kedvese arcáról. Aztán megtette az elmondhatatlant, élete legnemesebb cselekedetét: megesküdött, hogy nem közeledik addig, míg Freyja úgy nem akarja. Várni fog napokig, hetekig, ha kell, hónapokig, s távol tartja magát a kerttől, melynek gyümölcsét már megkóstolta. S bár maga is megrémült ígéretének következményeitől - talán soha többé nem érhet hozzá szerelmeséhez -, mégis az volt a szándéka, hogy megtartsa fogadalmát. Odinnak hála, Freyja mégsem váratta sokáig. Egykét nap múlva, hogy első szeretkezésük fájdalmának emléke elhalványult, az asszony újra felkínálta testének édes gyümölcsét. Szégyellősen bebújt mellé az ágyba, karjaiba fonta, s olyan szenvedélyesen szerette egész éjjel, hogy Storr csendes hálaimát rebegett a szerelem istenének, Freynek, amiért felesége elég élvezetesnek találta első éjszakájukat ahhoz, hogy még többre vágyjon. A férfi tudatában pergő álomkép lassan halványulni kezdett, s a testébe szivárgó hideg utat adott a kegyetlen valóságnak. Storr kinyitotta a szemét, s rémülten döbbent rá, hogy a selymes bőrű nyak, melyet álmában csókolgatott, s a gömbölyű tompor, melyhez ágaskodó, kemény férfiteste nyomakodik, nem Freyjáé, hanem egy sötét hajú, idegen fiatal nőé, aki iszonyattal és félelemmel szemében néz rá. - Kérlek, uram, ne! - könyörgött a lány. Storr érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik. Azonnal elengedte foglyát, arrébb húzódott, és felült. -A fenébe! - suttogta, és kutatni kezdett álomittas elméjében, hogy megtudja, hol is van valójában. Hát persze! Írföldön van most, s nem otthon. Nem tél van, hanem nyár - az első átkozott nyár Freyja halála óta. S ami a legfontosabb azonban, hogy nem a feleségét próbálta álmában magáévá tenni, hanem egy jóformán teljesen idegen lányt, akivel még beszélgetni sem tud tisztességesen. Miután kiszabadult fogvatartója öleléséből, Alanna talpra szökkent, és hátrálni kezdett. Felháborodás és döbbenet ült a szemében, de Storr legnagyobb bosszúságára e két érzelem hamarosan átadta helyét egy harmadiknak: a kíváncsiságnak. Az ég szerelmére - tette fel a férfi magában a kérdést -, ebben a mindkettőjük számára kínos pillanatban vajon mi keltette fel az átkozott boszorkány kíváncsiságát? Nem kellett sokat töprengenie, hogy rájöjjön a megoldásra. A lány tekintete, mint a pillangó, mely virágról virágra szálldos, bebarangolta izmos testét, s egy pillanatra, mely talán a másodpercnek is csak töredéke lehetett, megpihent az ágyéka táján. Storr azonnal rádöbbent, mitől is vonja fel foglya olyan értetlenül a

szemöldökét: arra kíváncsi, hogy mi volt az a valami, melyet az előbb saját testén érzett. Vajon miféle veszedelmes „fegyvert” rejtegethet a nadrágjában? Nem. Erre a kérdésre nem fog válaszolni! - kiáltott egy felháborodott hang Storr lelkében. Hogyan is magyarázhatna el ilyesmit egy szűznek? Nem. Ezt még Odin sem kívánhatja tőle. Így végül egy fenyegető pillantással válaszolt, aztán a szájához emelte kezét, s hogy palástolja zavarát, köhögést imitált. Gyorsan hátat fordított, s úgy tett, mintha a kutyáját keresné. Ennél idétlenebb dolgot nem is tehetett volna: Biorn ugyanis a lábánál hevert, s gazdája kiáltásainak hallatán lustán felemelkedett, s néhány barátságos farkcsóválás után a legközelebbi fához caplatott, hogy a természet szavának engedelmeskedve könnyítsen magán. Szorongatott helyzetében Storrnak hirtelen mentőötlete támadt: - Elviszem a lovat megitatni - szólalt meg. - Van egy patak itt a közelben - folytatta, s elindult, hogy eloldozza paripáját. Úgy iszkolt el a tisztásról, mint a megvert kutya, s csak remélni merte, hogy Biorn nem engedi megszökni az ír boszorkányt. Zavarban van - döbbent rá Alanna, ahogy a távolodó férfit nézte. Sőt inkább szégyenkezik. De vajon miért? Hiszen ő, Alanna az áldozat, ő könyörgött kegyelemért, miután végre sikerült felébresztenie fogvatartóját. Őt kötözték meg, s kényszerítették arra, hogy elviselje azt a szörnyű döfködést. Bárhogy is törte a fejét, el nem tudta képzelni, miért viselkedik úgy viking elrablója, mintha ő lenne a szenvedő fél. Értetlenül megcsóválta a fejét, aztán a köpenye alól kikandikáló szétszaggatott tunikájára pillantott. A hátsója még mindig fájt a tegnapi ütéstől, s csak most kezdett ráeszmélni, hogy ez a fájdalom ébresztette fel, amikor a férfi erővel az ágyékához szorította fenekét. Szent Isten! - hasított belé a félelem. - Mi lett volna, ha nem sikerül felébresztenie fogvatartóját? Mit tett volna, ha valahogy mégis sikerül áthatolnia a ruháján azzal a furcsa, kemény valamivel ott a lába között? A szörnyű gondolattól majd kiugrott szíve a helyéről. Alanna kutatni kezdett emlékezetében. Milyennek is látta a vikinget ott a pataknál? Vajon az a valami tényleg része a testének? S bár lehet, hogy csal az emlékezete, de az, amit tegnap látott, sokkal kisebb volt, és egészen puhának tűnt, nem olyan hatalmasnak és keménynek, mint ahogy azt az előbb érezte. Mindent egybevetve a férfi közeledése nem volt kimondottan kellemetlen. Isten tudja, miért, de volt benne valami hátborzongatóan izgató - vallotta be Alanna, s gyűlölte magát bűnös gondolataiért. A viking ráadásul meg is csókolta. Nem az arcát, mint ahogy azt nénikéje és bácsikája szokta. Még csak nem is a szája sarkát, hanem a nyakát és a tarkóját érintette olyan szenvedélyesen és puhán, hogy a lélegzete is elakadt a soha nem tapasztalt érzésektől, melyek a férfi csókjai nyomán születtek lelkében. Jézus szent sebeire! - gondolta kétségbeesetten. - Lehet, hogy mindezt még élvezte is? A férfi népe leggyűlöltebb ellenségei közül való gyilkos barbár, s ő mégis kedvét lelte förtelmes ölelésében, csókjaiban? De végül is ő maga vetett véget ennek a kárhozattál fenyegető helyzetnek, s ezzel talán bűnbocsánatot nyer - sóhajtott megkönnyebbülten. Lehet, hogy a vikingek így erőszakolják meg a foglyul ejtett nőket? - töprengett tovább. Eddig úgy tudta, hogy ez fájdalommal jár. Hallott már olyasmit is, hogy egy-egy barbár harcos félholtra verte áldozatát, mielőtt megbecstelenítette volna. Fogvatartója pedig nemcsak hogy nem emelt rá kezet, hanem egyenesen dédelgette. Az ujjai, az ajka olyan gyengéden becézgették testét, mintha puha szirmú virágok simogatták volna, mintha... szerette volna. Badarság - rázta meg Alanna a fejét. Hiszen amint felébredt, ugyanolyan durván és bosszúsan viselkedett vele, mint eddig. Freyja. Vajon mit jelenthet ez a szó, melyet a viking álmában suttogott a fülébe? töprengett, s biztos volt benne, ha sikerülne megfejtenie a szó értelmét, választ kapna minden kérdésére. Egy név! - hasított Alanna tudatába a felismerés. Egy név, melynek viselője nagyon közel áll a férfi szívéhez. Minden világos: a férfi nyilvánvalóan azt álmodta, hogy a szeretőjét tartja karjaiban. És ez ad magyarázatot az ébredés utáni szégyenkezésére is. Már sok minden volt életében - gondolta dühösen -, de csalódás tárgya még soha. Bár tulajdonképpen nem is csalódást látott a viking harcos tekintetében, amikor az elhúzódott tőle, hanem döbbenetet, s rögtön ezután szégyent és bosszúságot. Még soha életében nem látott

ilyen megalázott, szégyenteljes arckifejezést. Lehet, hogy fogvatartója sokkal sebezhetőbb, mint hitte? Storr addig sétált, míg úgy nem érezte, hogy elég távol került a lánytól ahhoz, hogy ne hallja, aztán a legközelebbi fához lépett, a törzshöz nyomta az arcát, és ordítani kezdett. Hogyan is tehetett ilyen őrültséget? - kérdezte magában, s norvég obszcénitások egész özönét zúdította a durva fakéregre. Elrabolni és megerőszakolni egy fehérnépet nem nagy dolog. Sőt mint törzsfőnököt, Storrt is megillette a jog, hogy bármikor magáévá tegye azt a szolgálólányt, akit éppen megkívánt. De az, hogy álmában úgy kezeljen egy rabnőt, mint egy földre szállt istennőt, egyenesen botrányos! Meg kellene magyaráznia a lánynak - fontolgatta Storr. - Egyszerűen elé kellene állnia, és elmondania, hogy álmában azt képzelte, elhunyt feleségét öleli. Csókjai, simogatásai, szerelmes suttogásai feleségének szóltak, s nem neki. Különben is, most először osztotta meg fekhelyét egy fehérnéppel imádott Freyjája halála óta, s teljesen természetes, hogy teste így reagált a lány közelségére. Persze, még ha mindezt elmondaná is, az átkozott kis boszorkány akkor sem értené meg tettei érzelmi hátterét, mint ahogy azt sem, hogy hímvesszője, mely annyira összezsugorodott tegnap a patakvíz hideg érintésétől, hogyan változhatott át olyanná, amilyennek most láthatta... és érezhette. Storr hangosan felnevetett, amikor eszébe jutott a lány elképedt, kíváncsi tekintete. Hogyan lehet egy huszonéves fiatal nő ennyire naiv s ilyen átkozottul tudatlan?! - sóhajtott. Ilyen tekintetben a bestia teljesen olyan, mint húgai. Egy ártatlan, butácska szűz, akinek fogalma sincs a test dolgairól, s arról, mi történhetett volna vele, ha olyan harcos fogságába esik, aki nem tiszteli benne a gyengébbik nemet. Legközelebb elfordul tőle, mielőtt elalszik - határozta el, s elhúzódott a fától. Bármilyen hatalmas megpróbáltatás is lesz, érintetlenül fogja hagyni a lányt... Legalábbis addig, míg ki nem derülnek Odin szándékai vele kapcsolatban. Storr rövidesen visszatért az erdőből, s foglyát ugyanabban a testhelyzetben találta, ahogy félórája otthagyta. Az egyetlen változást Faolan jelentette, aki végre-valahára lábra kapott, vidáman bóklászott a tisztáson, s minden egyes bokrot „megöntözött", mely útjába került. Storr magasra emelte a fejét, s olyan arckifejezést öltött, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. - Úgy látom, a kutyád már sokkal jobb bőrben van - szólította meg a lányt. Alanna arca felderült. - Igen, hála neked, uram. De úgy érzem, úrnője is jobban érezné magát, ha könnyíthetne kellemetlen terhén - mondta, s összekötözött kezére pillantott. A férfinak szemmel láthatóan nem állt szándékában megismételni a tegnapi tortúrát, így egyetlen szó nélkül foglya mögé lépett, s eloldozta csuklóit. - Köszönöm, uram - rebegte Alanna, és feltápászkodott. - Nem megyek messzire, megígérem. Csak oda, a nagy fa mögé - mutatott egy terebélyes tölgyre. Storr megvonta a vállát, hanyag kézmozdulattal intett a lánynak, hogy mehet. Ezután elindult, hogy összepakoljon. Még két-három nap! - sóhajtott. Milyen rövid, s mégis milyen örökkévalóságnak tűnő hosszú, hosszú idő! Ennyit kell kibírnia, mielőtt - remélhetőleg végérvényesen megszabadulhat a boszorkánytól. S addig is az lesz a legjobb, ha nem szól hozzá. Legalább nem idegesíti fel magát a kíváncsi, gyerekes kérdésein - dohogott, miközben belegyömöszölte takaróját a nyeregtáskába, s előhalászta fésűjét. De alighogy ezt elhatározta, s fésülködni kezdett, a lány csiripelő hangja újra felcsendült. - Ó, uram, mi az? Storr ösztönösen kardjához kapott. - Hol? - A kezedben, jó uram - válaszolta Alanna, s egyetlen szempillantás alatt fogvatartója mellett termett. A férfi értetlenül vonta fel szemöldökét, aztán leengedte a karját, s a fésűre bámult. Tessék? Erre... erre gondolsz? Hát persze. A fésű. Úgy tűnik, ír foglya még soha életében nem látott ilyet. Ezen egyáltalán nem kellene meglepődnie, hiszen azon ír férfiak külsejéből ítélve, akik eddig útjába akadtak,

nyilvánvaló, hogy ez a „civilizált" nép egyáltalán nem ismeri ezt az alapvető tisztálkodási eszközt. - Ez... nos, ez egy fésű - magyarázta Storr, s odanyújtotta a lánynak. Alanna remegő kézzel nyúlt a „varázslatos" szerszámért, s a tenyerébe fogta. - Csodálatos - suttogta, s finoman végighúzta ujjait a fokokon. - Kérve kérlek, jó uram, mutasd meg még egyszer, hogyan használod! - könyörgött, s visszaadta a fésűt. Storr alig akarta elhinni, hogy foglya ilyen gyerekes örömet tud találni egy ilyen egyszerű kis tárgyban. Újra felemelte hát, s végigszántotta vele vállig érő hullámos hajkoronáját. A lány feszülten figyelt, mintha valamilyen isteni csodát várt volna. Hosszú másodpercek teltek el, de hiába futott végig a fésű újra meg újra fogvatartója tincsei között, semmi nem történt. Alanna rajongó arckifejezése zavarttá változott. - Uram, ez... ez a fésű... mit csinál? Storr összevonta a szemöldökét. A válasz nyilvánvaló volt számára, mégis kételkedett abban, hogy elegendő-e ír nyelvtudása ahhoz, hogy elmagyarázhassa. - Nos - vett nagy levegőt -, nézzük csak... hát... fésül - dadogta. - Érted? Kiegyenesíti a hajadat, és... és kibontja a csomókat. - Fáj? - Ugyan, dehogy! - A férfi foglya kezébe nyomta a fésűt. - Próbáld ki! Alanna habozott néhány másodpercig, aztán felemelte a kezét, kibontotta összefont copfjait, és fésülködni kezdett. - Ó, ez... ez igazán kellemes - mondta. - Mondd csak, uram, megtarthatnám? Storr nem tudta, mit tegyen. Biztos volt benne, hogy van még egy fésűje a táborban, de felderítőútjára csak ezt az egyet hozta, és nyilvánvalóan szüksége lesz még rá, mielőtt elérik a támaszpontot. - Rendben van - válaszolt hosszú töprengés után. - De el fogom kérni, ha fésülködni akarok. - Ó, igen, igen - mosolygott Alanna. - Úgy fogok vigyázni rá, mint a szemem világára esküdözött. Aztán mintha egyebet sem tett volna világ életében, rutinosan elválasztotta, teljes hosszában fésülni kezdte sötét, derékig érő hajzuhatagát. Storrt elbűvölte a fiatal nő látványa. Freyja ugyanígy, ugyanezekkel a mozdulatokkal fésülködött - döbbent rá. Gombócot érzett a torkában. A lány haja dús volt, s hullámos, egészen más, mint a feleségéé, s mégis olyan igézően ragyogó, hogy a férfi képtelen volt mást tenni, mint mozdulatlanul s némán gyönyörködni a hajnalfényben ragyogó szépség látványában. Talán egy felriasztott madár rikoltozása, talán egy figyelmeztető belső hang törte meg a varázslatot, de Storr végre feleszmélt, s azonnal elfordította tekintetét foglyáról. Elment az eszem! - szidta magát. Úgy viselkedem, mint egy érzelgős vénember - dohogott. Hogyan is csodálhat egy butuska gyermeket, akit soha nem tanítottak meg a tisztálkodásra? S különben is, elég nagy bolondot csinált már magából eddig is. Semmi szükség rá, hogy újra foglya fiatal bájainak csapdájába essen. - Uram - szólalt meg Alanna. Hosszú haja zuhatagként omlott vállára -, megengeded, hogy ezentúl így, leengedve hordjam a hajam? A férfi közönyt tettetve pillantott foglyára. - Felőlem aztán fel is gyújthatod! Alannát szörnyen bántotta a férfi megjegyzése, s minden erejét össze kellett szednie, hogy palástolja csalódottságát. Mosolyt erőltetett arcára, aztán gyorsan összecsavarta vastag haját, s a fésűvel együtt ruhája övébe dugta. - Nos, mit eszünk reggelire? - kérdezte erőltetett magabiztossággal. Storr megdöbbent, s leplezetlen bosszúsággal vette tudomásul, hogy ír foglya úgy viselkedik, mintha legalábbis úrnő lenne, s neki, Storrnak egyéb dolga sem lenne, mint lesni a kívánságait. - Nem reggelizünk! - mondta hűvösen. - Gyűjthetnék egy kis mogyorót s bogyókat. Jól ismerem Írföld erdeinek gyümölcseit csiripelte vidáman. És a halálos mérgű bogyókat - tette hozzá gondolatban. Az írek szinte soha nem reggeliztek, de Alanna felismerte, ha sikerül elhitetnie fogvatartójával, hogy éhes, s rávennie, hogy az erdőbe engedje, szedhet néhány szem fekete csucsort. Kis szerencsével belecsempészheti a vizestömlőbe, s Isten segítségével megszabadíthatja szeretett hazáját ettől az átkozott vikingtől.

A férfi azonban elvetette az ötletet, s Alanna kedveszegetten bandukolt a kidőlt fatörzshöz, és leült. - Gyerünk, boszorkány. Igyekezz már! - kiáltotta a türelmét vesztett Storr, s a nyeregre csapott. - Itt fogsz ülni mögöttem a nyeregben, a kutyák majd futnak a ló után. Alanna rögvest felkapta a fejét, s felháborodva nézett fogvatartója szemébe. - Ezt nem mondhatod komolyan, uram... Faolan nincs olyan állapotban, hogy futva tegyen meg ekkora távolságot. - Kénytelen lesz... - jelentette ki Storr. - Túl fogja élni... Látva, hogy makacs foglya még mindig nem hajlandó megmozdulni, a viking nagyot sóhajtott. - Rendben van. Megígérem, ha a kutyád nem bírja az iramot, felvesszük a nyeregbe. Most pedig légy szíves, emeld meg végre a hátsó feled, és gyere ide. Ne várd meg, míg én megyek érted. Alanna végül feltápászkodott, és odakullogott fogvatartójához. Tiltakozni szeretett volna, de a férfi átfogta a derekát, s egyetlen lendülettel felrepítette a ló hátára, aztán maga is nyeregbe szállt, s hatalmasat füttyentett a kutyáknak. Alanna az utolsó másodpercben kapta el a férfi derekát, mielőtt az nyugatra fordította lovát, és ügetésbe kezdett. Az éjszakai incidens után nem sok kedve volt ahhoz, hogy átölelje a férfit, aki kis híján megerőszakolta, de nem volt más választása, ha nem akart leesni a lóról. Átvágtak az erdőn, aztán észak felé fordultak. Nem telt el úgy perc, hogy a lány ne pillantson hátra. Kétségbeesett aggodalma csak akkor enyhült, amikor meggyőződött róla, Faolan követi őket. Még szerencse - sóhajtott -, hogy a viking kutyája jóval idősebb és testesebb, mint Faolan, s így az iram, melyet Storr saját kutyájához mérten diktált, nem jelentett különösebb erőfeszítést a vizsla számára. Megkönnyebbülése ellenére egyetlen pillanatra sem feledkezett meg az óvatosságról. Újra meg újra hátrafordult, hisz maga mellett akarta tudni kedves kis barátját, amikor megszökik barbár elrablójától. A nap már delelőjén járt, amikor egy folyó partján Storr végre megállította lovát. Óvatosan lesegítette foglyát a nyeregből, s elküldte a bozótosba, hogy végezze el a dolgát. Ezután a két lógó nyelvű kutya kíséretében a vízhez vezette lovát, hogy megitassa. A hűséges Faolan azonban - miután oltotta szomját - úrnője után rohant. Alanna lehajolt, megölelte kutyáját, aztán megpróbálta visszaküldeni fogvatartójához, mielőtt az hiányolni kezdené, s a keresésükre indulna. Erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak: a vizslának esze ágában sem volt egyedül hagyni gazdáját, így Alannának sietnie kellett, ha meg akarta találni a mérges bogyót anélkül, hogy távolmaradásával felkeltené a férfi gyanúját. Éppen könyékig turkált az avarban, amikor hirtelen baljóslatú érzés kerítette hatalmába. Hátrafordult, s rémülten vette észre Storrt, aki néhány lépésnyire, egy fának dőlve figyelte ténykedését. - Én... elvesztettem a gyűrűmet - magyarázkodott, s azért fohászkodott, hogy a férfi higgyen szavainak. - Egy ezüstgyűrű volt, melyet az apámtól kaptam. Storr hitetlenül rázta meg a fejét. - Amikor elfogtalak, nem láttam gyűrűt az ujjaidon. - Biztosan rosszul emlékszel, uram. Viseltem egy apró karikagyűrűt, de úgy tűnik, lefogytam az utóbbi két napban, s egyszerűen leesett az ujjamról. Segítenél megkeresni, uram? Ahogy azt Alanna remélte, kérdésével azonnal elterelte fogvatartója figyelmét a kényes helyzetről. Úgy gondolta, inkább elviseli a férfi haragját, melyet pimaszsága miatt zúdít rá, mint hogy kényelmetlen s veszélyes kérdésekre válaszoljon. - Eszem ágában sincs, arcátlan némber. Indulnunk kell. Hosszú út áll még előttünk. Különben ne izgasd magad. Ott, ahova megyünk, kedvedre dúskálhatsz a gyűrűkben - jelentette ki Storr, s hogy foglya további tiltakozásának elejét vegye, egyszerűen hátat fordított, s lovához indult. Alanna és Faolan azonnal követték. A lány hálás volt a vikingnek, amiért nem kötözte meg a kezét, s nem akarta eljátszani jóindulatát. Annál is inkább, mert összekötözött csuklókkal képtelen lenne megvalósítani szent tervét. Nem csoda, hogy egyetlen szem csucsort sem talált itt - vigasztalta magát. A mérges bogyójú növény a sziklás talajt kedveli, s nem a nedves erdei földet. Majd később újra próbálkozik - gondolta. A lényeg az, hogy fogvatartója nem fogott gyanút.

Ahogy tovább bukdácsoltak az avarban, Alanna fejében újra felcsengtek a viking szavai: „Ott, ahova megyünk, kedvedre dúskálhatsz a gyűrűkben.” Abból ítélve, amit ezekről az északi hódítókról hallott, szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a férfi igazat mondott. Csak a Jóisten tudja, hány szerencsétlen halottról szedték már le az ékszereket! - borzongott meg. Ezek a vikingek szörnyen érzéketlenek - jegyezte meg magában Alanna. De az is biztos, hogy utolérhetetlenek a lopakodásban...

HATODIK FEJEZET Sötétedés előtt a viking még kétszer tartott pihenőt, s Alanna egyre kétségbeesettebben kereste a fekete mérges bogyót, hiába. Úgy tűnt, a területen, melyen áthaladtak, minden más növény buján tenyészik, a csucsort kivéve. így késő délutánra a lány belátta, nem tehet mást, mint nyitva tartja a szemét, s buzgón imádkozik. A nap már alacsonyan járt égi útján, amikor végre elértek egy kis tisztást, mely alkalmasnak tűnt a táborozásra. Storr leszállt lováról, lesegítette foglyát, és a bozótosba küldte, hogy elvégezze a dolgát. Alanna egy hatalmas tölgy mögé guggolt, s céltalanul bámult a semmibe. Halálosan fáradtnak érezte magát, s már az Isten segítségében sem reménykedett. Beteljesedik hát a sorsa, melyet a Mindenható rendelt számára. Fogolyként, szolgaként kell leélnie nyomorult életét. Keserves gondolatai közepette hirtelen észrevett valamit a sűrű aljnövényzetben. Egy túlérett fekete szőlőfürt, méregtől duzzadó csucsor függött karcsú szárán, kevesebb, mint egylépésnyire a szeme előtt. Alanna egy hosszú percig mozdulni sem tudott döbbenetében, aztán lassan felállt, és közelebb hajolt, hogy megérintse a szépséges, ovális leveleket, és megbizonyosodjon arról, nem a képzelete s vágyai űznek vele gonosz tréfát. Nagyot sóhajtott, és csípőre tette a kezét. Hogyan is lehetett ilyen bolond! Tudhatta volna, hogy az áldott évelő növény már réges-rég elhullatta hófehér, harang alakú virágait, a különleges kis szirmokat, melyek után egész álló nap vizslatta a sűrű növénytakarót. Hát persze, hogy nem találta meg a fekete bogyót, hisz nem is azt kereste! Gyorsan letépett két-három fürtöt, övéből előhúzta egyik hajszalagját, s miután összekötözte a szárakat, a háta mögé, tunikája széles övébe dugta, ahol bő köpenye elrejtheti zsákmányát fogvatartója szeme elől. Isten megsegítette! Meghallgatta az imáit, és teljesítette kívánságát! Alanna majdnem felnevetett. Annyi csucsor hevert a lábai előtt, hogy az egész viking hadsereget elaltathatta volna vele - örökre. De hogyan fogja kipréselni a bogyót, s hogyan fogja belecsempészni színtelen levét fogvatartója ételébe vagy italába? - hasított lelkébe a rettegés. Biztosan lesz rá lehetőség - nyugtatgatta magát. Hisz a férfinak szemmel láthatóan nem áll szándékában, hogy megkötözze a kezét. S talán valahogy ráveheti arra is, hogy megengedje, ma este ő készítse el a vacsorát. Az egyetlen dolog, amitől tartott, hogy a csucsor elveszti hatóerejét. Ha ma este nem sikerül megmérgeznie a vikinget, búcsút mondhat szökési tervének... - Alanna? - hallotta meg hirtelen fogvatartója türelmetlen hangját, s kővé meredt rémületében. A férfi a nevén szólította. Most először, amióta fogságába esett. A következő pillanatban idegesen hátrakapott, s megbizonyosodott felőle, hogy a méreg a helyén van, aztán mély lélegzetet vett, s megindult a tisztás felé. - Hívtál, uram? - kérdezte ártatlanul, s a viking felé lépett. A férfi egy lapos, széles sziklán ült, s egy vastag botot hegyezett. Alanna értetlenül vonta fel szemöldökét: a faág méretéből ítélve lehetetlennek tartotta, hogy fogvatartója nyársat készít a vadnak, melyet vacsorára fog elejteni. Vajon mire készül? - Tudsz halat szigonyozni? - kérdezte Storr, s parancsoló kék Tekintetét a lányra emelte. Alanna megvonta a vállát. - Háát... csináltam már ilyesmit egyszer-kétszer életemben, de meg kell mondanom, meglehetősen kétbalkezes vagyok hozzá. - Kétbalkezes - ismételte a viking eltűnődve. - Ez azt jelenti, hogy ügyetlen? Alanna lesütötte a szemét, és bólintott. Storr nem enyhült meg foglya őszinte szavai hallatán. - Akkor jobban teszed, ha összeszeded magad, mert attól tartok, törött lábbal legfeljebb egy csigát tudok elejteni förmedt rá. - Azt kívánod, uram, hogy egyedül menjek halászni? - kérdezte a lány kétségbeesetten. Az igazság az, hogy bár valóban részt vett szigonyos halászatokon, de az ő dolga mindig csak az volt, hogy hazavigye a zsákmányt.

- Veled tartok, de neked kell szigonyoznod - felelte Storr, s újra farigcsálni kezdett. Legfőbb ideje - gondolta bosszúsan -, hogy az átkozott boszorkány végre hasznossá tegye magát. - Fogd! - nyomta Alanna kezébe az alkalmi lándzsát. - És eszedbe ne jusson rajtam kipróbálni. A férfi a lovához bandukolt, előhúzta a nyeregből saját dárdáját, és Alannát maga után parancsolva elindult a folyó felé. Alanna néhány másodpercig mozdulatlanul állt. Itt az alkalom - döbbent rá -, hogy néhány bogyót belepasszírozzon az egyik vizestömlőbe anélkül, hogy fogvatartója észrevenné. A tenyere nedves lett a feszült izgalomtól, ahogy nesztelen gyorsasággal a hátashoz lopakodott, és kilazította a bőrtömlő száját összezáró zsineget. Ebben a pillanatban hasított a levegőbe a férfi dübörgő hangja. Őt szólította. Alanna gondolkodás nélkül cselekedett. Hóna alá csapta a vizestömlőt, és a viking után rohant, hogy elmondja neki, megszomjazott, s mivel majdnem félig kiitta a tömlőt, magával hozta, hogy a folyó friss vizével töltse fel... A „halvadászat” sikeresnek bizonyult, s Alannának be kellett ismernie, hogy a feszélyezett körülmények ellenére még életében nem szórakozott ilyen jól. Sőt miután visszatértek éjszakai szálláshelyükre, kihasználva az alkalmat, hogy fogvatartója figyelmét teljesen leköti a tűzrakás, sikerült néhány bogyó tartalmát az egyik vizestömlőbe ürítenie. Így most már csak azon kellett törnie a fejét, hogy miképp vegye rá az ivásra... Talán a bőséges vacsora után megszomjazik - reménykedett, s hogy elterelje saját figyelmét a szörnyűséges bűnről, melynek elkövetésére készül, beszélgetni próbált a férfival. - Alannának szólítottál az előbb - rebegte, leplezetlen hálával hangjában. - Nem hittem volna, hogy még emlékszel a nevemre. Storr felemelte a tekintetét a halról, melyet megtisztítani igyekezett az apró pikkelyektől, s a tábortűz füstjén keresztül foglyára nézett. - Hát persze hogy emlékszem - mondta, s nem értette, miért találja ezt a lány annyira hihetetlennek. - Hálásan köszönöm, jó uram. Boldog vagyok, hogy újra hallhattam a nevemet. Mert annyira vágyódom a családom után - szerette volna hozzátenni, de mivel nem akarta magára haragítani a férfit, inkább hallgatott. - Mit jelent az, hogy Alanna? - kérdezte Storr közönyt színlelve. Alanna meghökkent egy pillanatra a kérdésen. Annál is inkább, hisz eddig egyáltalán nem tűnt úgy, hogy fogvatartója kedvét leli a vele való társalgásban. - Azt, hogy okos, becsületes és szép - válaszolt, s érezte, hogy haja tövéig elpirul. A férfi nem szólt, de a lány végre mosolyt látott bujkálni abban a könyörtelen jégkék szempárban, mely őt nézte. - Igen - jegyezte meg Storr hosszú másodpercek után. - Azt hiszem, nagyon illik hozzád ez a név. Ezúttal Alanna volt az, aki elkapta a tekintetét. A férfi bókja hallatán kezdte kényelmetlenül érezni magát. Sőt - bár minden idegszálával küzdött ellene - kételkedni kezdett abban, hogy Istennek tetsző dolgot cselekszik-e amikor megmérgez egy nyilvánvalóan jóakaratú embert, még ha történetesen pogány viking is az illető. Talán csak a hal miatt próbálja elismerését kifejezni ilyen furcsa módon - gondolta. A mai zsákmány végül is felerészben neki köszönhető, és a halvadászat alatt a vikingnek tényleg tetszett, hogy ügyesen bánik a lándzsával. - Szabad megkérdeznem, uram - szólalt meg újra Alanna -, hogy miért éppen most döntöttél úgy, hogy a nevemen szólítasz? Storr újra a foglyára nézett. - Egy-két nap múlva elérjük a viking tábort, s mivel nem szeretném, hogy valaki más is igényt tartson rád, úgy kell szólítanom téged, mint tulajdonomban lévő rabszolgát. - Ezek szerint minden szolgádat a keresztnevén szólítod? - Természetesen. Egy jó gazdának minden szolgáját ismernie kell. Ez az egyetlen módja annak, hogy egy nap felszabadíthassam őket vagy utódaikat. Alanna összevonta a szemöldökét. - Nem értem. Ezek szerint azért rabolod el, és taszítod szolgaságba az embereket, hogy aztán felszabadítsd őket?

Storr bólintott. - Igen. Ez a szándékom... Meggyőződésem, hogy senki sem tud tisztességesen élni és dolgozni, ha nem tartják tiszteletben emberi mivoltát, s ha nem élteti a remény, hogy sorsa jobbra fordulhat. Alanna hátrahúzódott a tűz fényköréből, hogy a férfi ne láthassa arcán a kétségbeesett vívódást, melyet bölcs szavai ébresztettek lelkében. - Tehát engem is Alannának fognak hívni, amíg a fogságodban élek? - A neved Storr szolgája, Alanna lesz - javította ki a viking, s a lánynak hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap a férfi is bemutatkozott. - És... mit jelent a te neved? Mit jelent az, hogy Storr? - Azt, hogy hatalmas - válaszolt Storr, s úgy tűnt, elégedett ezzel a grandiózus, majdhogynem szentségtörő jelzővel. Alanna egy pillanatig úgy érezte, viszonoznia kellene fogvatartója korábbi bókját, de látván beképzelt önelégültségét, úgy döntött, nem szerzi meg neki ezt az örömet. - Hatalmas? - ismételte hitetlenkedve. - De uram! Biztosan van valaki, egy isten, akit még magadnál is többre tartasz. - Beharapta az ajkát. Szinte biztos volt benne, hogy csípős megjegyzésével ismét feldühítette a férfit. Tévedett. Storr mosolyogni kezdett. - Hát persze. Ott van például Odin vagy Thor... a leghatalmasabb istenek. - Több istenetek is van? - hüledezett Alanna. - Természetesen. Bárki beláthatja, hogy a világ túl nagy ahhoz, hogy egyetlen isten vigyázzon rá. A viking hangja olyan határozott volt, hogy Alanna jobbnak látta, ha nem vitatkozik vele tovább. Az ilyen szívből jövő eretnekség különben csakis visszataszító lehet az Isten szemében, így tulajdonképpen üdvös dolgot cselekszik, amikor megmérgez egy ilyen velejéig romlott pogányt. Foglya hallgatása - mellyel Alannának éppen az volt a szándéka, hogy palástolja ellenszenvét - ezúttal tényleg felbőszítette Storrt. - Ti, írek - szólt megvetően -, állandóan azt hangoztatjátok, hogy csak egy istent imádtok, s közben mindannyian meg mernétek esküdni rá, hogy az erdők mélyén koboldok és tündérek élnek. Így van? Alanna igazán nem tudta, mit válaszoljon, s hogyan magyarázza el, hogy míg az egyistenhit vallásuk és erkölcsük alaptétele, addig a koboldok és a tündérek csupán az ír néphagyomány kedves mesealakjai. - Nos, igaz... de... - Nekünk is vannak „apró szellemeink”: a nornok, a valkűrök és az erdei manók. S különben is, úgy hallottam, hogy még a ti Egyistenetek is három alakban létezik. A lány összevonta a szemöldökét. Az isten szerelmére, miről beszél ez itt összevissza? - A há... a háromság - dadogta. - Ó, a Szentháromság? - kérdezte Alanna. - Ezt akartad mondani? Storr bólintott. - Uram, a Szentháromság is egyetlen istenre utal. Attól tartok, egyszerűen félreértetted a kifejezést. A férfi fenyegető pillantást lövellt foglya felé, aztán nekilátott, hogy feldarabolja a sült halat, s belerakja a kis fatálba, melyből tegnap is ettek. - Nem értettem félre - makacskodott tovább. Nyilvánvaló, hogy senki, még egy isten sem lehet atya, fiú és lélek egyszerre. Micsoda őrültség! A lány újra beharapta az ajkát - ezúttal azért, hogy fel ne nevessen fogvatartója zavarán. Hosszú ideje töprengett már e tanítás lényegén - gondolta -, melyet minden bizonnyal valamelyik ír szolgájától hallott. De sajnos ő sem tud semmi olyat mondani, mellyel eloszlathatná kételyeit - vallotta be Alanna. - Magyarázd hát el, hogyan lehetséges ez - kérte a viking, s foglya felé nyújtotta a tálat. Alanna olyan éhes volt, hogy a lelki üdvéről is lemondott volna egy-két jó falatért. - Túl bonyolult a kérdés ahhoz, uram, hogy szavakba lehessen önteni a választ - mondta. - Hogyhogy? - vágott vissza Storr. - Az istenetek nem szeret benneteket annyira, hogy megvilágítsa az elméteket? A lány gyorsan lenyelte a haldarabot, s egy újabbat gyömöszölt a szájába. - Dehogynem bólogatott. - Legalábbis megpróbálja... ő és az égi hírnökei. A baj csak az, hogy túlzottan

földhözragadtak vagyunk ahhoz, hogy megérthessük a szavát - magyarázta, s közben azon tűnődött, vajon miért akar éppen most a katekizmusról diskurálni, amikor egész nap úgy hallgatott, mint a sült hal? Éppen most, amikor más vágya sincs, csak enni, enni és enni... A viking szemmel láthatóan keményen próbálta megemészteni a hallottakat, aztán egyszer csak felpattant, megkerülte a tüzet, foglya mellé telepedett, s kettejük közé tette a tálat. - Talán halandóbb istenségre lenne szükségetek - mondta végül, és ő is enni kezdett. - Olyanra, mint amilyen a tietek? - kérdezett vissza Alanna. Storr bólintott. - Mesélj róluk! - kérlelte szívhez szólóan. Természetesen egyáltalán nem érdekelte a téma, de úgy gondolta, ezzel a taktikával sikerül elterelnie fogvatartója figyelmét a kereszténységről folytatott kényelmetlen vitáról. Ahogy azt Alanna remélte, a férfi nem tudott ellenállni kérésének, s hamarosan színes történetbe kezdett a vörös szakállú Thorról, a villámlás istenéről, s egy furcsa túlvilági lényről, Tyről, akinek tőből letépte fél karját egy farkas. Alanna mindent megtett azért, hogy arckifejezése érdeklődőnek tűnjön, és titokban elbűvölőnek is találta fogvatartója meséjét, mely olyan hosszúra nyúlt, hogy Storrnak teljesen kiszáradt a torka, mire befejezte. És ez Alannának sem kerülte el a figyelmét... A következő másodpercek szinte természetellenes lassúsággal zajlottak: Alanna az ölébe ejtette kezét, megragadta a vizestömlőt, s átnyújtotta a vikingnek, aki mosollyal jutalmazva foglya figyelmességét, meglazította a tömlő száját, az ajkaihoz emelte, és inni kezdett. A lány úgy érezte, rémült szívdobogásának fülsüketítő hangja tölti meg az esti levegőt. Tágra nyílt szemmel várta a férfi reakcióját. Vajon rájön-e, miért keserű az ivóvize? Vajon tudni fogja-e, hogy megmérgezték? Alanna legnagyobb megkönnyebbülésére a fogvatartója arcára kiülő fintor inkább volt az undor, mint a felismerés jele. - Mi az? Mi baj van? - kérdezte aggodalmat színlelve. Storr az inge ujjába törölte száját, aztán újra fintorgott. - Ke... keserű - borzongott meg. A lány tovább játszotta az ártatlant. - Mi keserű? A víz? A férfi foglya felé nyújtotta a tömlőt. - Igen. Tessék, kóstold meg magad! A folyékony méreg közelségétől jeges borzongás futott végig a testén. - Nem, köszönöm. Hiszek neked anélkül is - rebegte, elvette a vizestömlőt, és a földre tette. - Talán valami ásvány volt a folyóban, ahonnan merítettem. Storr megvonta a vállát, aztán az ölébe vette a sült halat, és enni kezdett. - A kutyák még nem kaptak, uram - jegyezte meg a lány. A férfi bosszúsan felmordult, kivett a tálból néhány szelet húst, aztán füttyentett a két ebnek. Miután megetette a kutyákat, a kiürült tálat a földre tette, elővette a vizestömlőt, s tartalmát a faedénybe töltötte. Faolan!!! - hasított Alannába a rémület. Az átkozott barbár meg akarja mérgezni Faolant! Gondolkodás nélkül kikapta a tálat a férfi kezéből, aki természetesen megdöbbent hirtelen és látszólag értelmetlen cselekedetén. - Hisz te magad mondtad, hogy keserű - próbálta a lány felháborodása álarca mögé bújtatni félelmét. - Lenne szíved megitatni ezt a két ártatlan jószágot ebből a szörnyű löttyből? Bízd csak rám az itatást, te pedig menj, és vesd meg a fekhelyünket - hadarta el egy szuszra, s a közeli bokor tövébe öntötte a veszélyes folyadékot. Storr döbbenettől bénultan figyelte foglyát, s nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e hirtelen segítőkészségének, vagy bosszankodjon, amiért elpazarolta vízkészletük jó részét. Igaz, a víz pokolian keserű volt, de ez még nem ok arra, hogy egyszerűen kiöntse. Végül is attól, hogy fémízű vizet ivott, még senkinek nem történt semmi baja. A lány ma este kétségkívül igyekszik a kedvébe járni, s teljesen fölösleges meglepődnie ezen. Tucatnyi fogoly viselkedését kísérhette már figyelemmel a lázadástól á beletörődésig, így tisztában volt vele, hogy bármilyen előkelő származású is a drága bestia, végül neki is bele kell nyugodnia sorsába. Ilyen távol az otthonától ugyan mi mást tehetne? Ezzel a gondolattal tápászkodott fel a tűz mellől, s lovához sétált, hogy a nyeregtáskából elővegye a takarót, s fekhelyet készítsen.

- Mondd csak, uram, miért van az, hogy csak nyáron vezettek hadjáratokat Írföldre? kérdezte Alanna, miközben a másik vizestömlőből vizet öntött a tálba. Storr meglepődött a lány kérdésén. Nem értette, hogy egy ilyen, kétségkívül éleseszű fehérnép hogyan kérdezhet ilyen ostobaságot. - Mert nyáron békésebb a tenger. Alanna letérdelt, s a két kutya elé tartotta a tálat. - Igen, ezt tudom, de én arra lennék kíváncsi, hogy nálatok nincsenek termőföldek, kertek, háziállatok, melyekre éppen nyáron kell a legtöbb figyelmet fordítani? Storr visszatért a tűzhöz, leterítette a takarót a hűvös pázsitra, s leheveredett. A hosszú út fáradalma még csak most kezdett erőt venni testén. Úgy érezte, leragad a szeme az álmosságtól. - Hát persze hogy vannak - mondta, és nagyot ásított. - És amikor itt vagytok, ugyan ki gondoskodik minderről? A férfi felnevetett. Ez a bestia egyáltalán nem olyan, mint a norvég lányok. A kérdései legalább annyira kiszámíthatatlanok, mint a tettei. - Természetesen az asszonyaink... és főleg a szolgáink. - Hmm - töprengett Alanna néhány másodpercig, aztán elvette a kiürült tálat a kutyák elől, és talpra szökkent. - Ezek szerint azzal a céllal jöttök Írföldre, hogy szolgákat raboljatok, akik gazdálkodnak helyettetek, míg ti elmentek szolgákat rabolni - következtetett, s bár felmerült benne, hogy ezzel magára vonhatja fogvatartója haragját, tudta, ez az utolsó lehetősége, hogy választ kapjon erre az egész törzsét foglalkoztató kérdésre. A viking újra felnevetett. Mélyen és halkan, melyből Alanna arra következtetett, hogy a férfi hamarosan áthajózik az álmok birodalmába. - így is lehet értelmezni, de valójában sokkal többet jelent - folytatta. - Fiatal harcosainknak ezeken a hadjáratokon nyílik lehetőségük arra, hogy bátorságukról és erejükről tanúbizonyságot tegyenek. A megszerzett kincsekkel és rabszolgákkal szereznek maguknak hírnevet. Alanna úgy döntött, közelebb merészkedik fogvatartójához. - Te is így tettél szert hírnévre? Talán a törzsfőnöki tisztségre is? - érdeklődött, s a tálat visszatette a nyeregtáskába. Storr a hátára fordult. A csillagos égboltot nézte. Látása homályos volt egy kissé, ami nem is csoda, hisz egész nap az északi látóhatárt figyelte, s ezzel bizonyára megerőltette a szemét. - Talán valaha hírnevet hozott... amikor még fiatal voltam. De nem ezért lettem törzsfőnök. Alanna a férfi mellé feküdt. - Akkor miért? - Apám... az apám halála miatt - válaszolta, s egy pillanatra megremegett a hangja. - Mindig a legidősebb fiú örökli az apja tisztségét. - Az apád mostanában halt meg, igaz? Storr még mindig nem értette, hogyan lehetséges az, hogy a lány 'így belelát a lelkébe. Foglyára nézett, de már csak egy homályos foltot látott belőle. - Honnan tudod? - kérdezte álmélkodva. - A hangod remegéséből, mely arról árulkodott, hogy a seb még nem gyógyult be teljesen... Évekkel ezelőtt én is elvesztettem a szüleimet, uram. Tudom, mit jelent ez a fájdalom magyarázta, s a férfi szemét fürkészte. Pupillái természetellenesen kitágultak, tekintete sötét volt, és üres, mint a hosszú álom, mely előtte áll. Alanna mégsem tudott örülni a közeli szabadulásnak. Jeges félelem öntötte el szívét, s a kétely mint megannyi kétségbeesett kérdés tolult tudatába. Hogyan találja meg a hazafelé vezető utat? Nem fog-e egy még kegyetlenebb barbár fogságába esni? Hogyan fogja tudni ellátni magát és Faolant a hosszú úton? Pánik kerítette hatalmába, s már majdnem zokogni kezdett kétségbeesésében, amikor megszólalt lelkében egy biztos, vezérlő hang. Tud vadászni. Ezt ma önmaga és fogvatartója előtt egyaránt bebizonyította. És nála lesz a térkép, melynek segítségével eligazodhat. És vajon nem egy kegyetlen zsarnok fogságában van most is? Vajon nem nézett-e szembe, s nem győzte-e le eddig is azokat a dolgokat, melyekre korábban gondolni se mert? Eltépte tekintetét a férfiról, s hirtelen számára is érthetetlen sajnálatot kezdett érezni iránta. Hosszú, nehéz alvás vár rá, s csak reménykedhet benne, hogy túléli... Alanna legnagyobb döbbenetére fogvatartója újra megszólalt. - Te... nem... fá... fázol? kérdezte olyan halkan, hogy hangja szinte nem hatott többnek sóhajnál.

A lány mosolyogni próbált, hogy palástolja az iszonyatos bűntudatot, mely a szívébe mart. A viking hibája - bátorította magát. Ha szabadon engedte volna, ennek soha nem kellett volna bekövetkeznie. - Nem - válaszolt. - Miért, te igen? A férfi erőtlenül bólintott. Alanna talpra szökkent és a lóhoz sietett köpenyéért. - Tessék mondta, s betakargatta. - Ez majd felmelegít. Storr nem válaszolt. Mozdulatlanul feküdt, mintha megsejtette volna, hogy foglya hatalmába került. - Köszönöm - válaszolt kurtán. Szemmel láthatóan túlzottan álmos volt ahhoz, hogy beszéljen; s valóban, a következő pillanatban le is hunyta a szemét. - Elmegyek a folyóhoz, s megtöltöm a tömlőket - rebegte Alanna, hogy meggyőződjön altatószere hatásáról. A viking nem válaszolt, így a lány mellé térdelt, s hangosan megismételte kijelentését. A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna. Elaludt. A légzése mély volt, nyugodt, és amikor Alanna a széles mellkasára fektette egyik tenyerét, érezte erőteljes szívverését is. Minden rendben - nyugtatta magát. Fogvatartója életben fog maradni. Egy-két napig aludni fog, s az is biztos, hogy iszonyú fejfájással ébred, de ezenkívül kutya baja sem lesz. Megkönnyebbült sóhajjal húzódott el a férfi mellől, s felállt. Először is meg kell töltenie a vizestömlőket. Az egyiket magával viszi az útra, a másikat itt hagyja a viking keze ügyében, hogy ha felébred, azonnal inni tudjon. Mire is lesz még szüksége? - töprengett. - A tőrre? Egy-két napig biztos eltart, míg elérik az erődgyűrűt, addig pedig enniük is kell valamit. A lándzsát magával viszi, és igen, a tőrre is szüksége lesz, hogy megnyúzhassa s feldarabolhassa az elejtett vadat. Visszatérdelt fogvatartója mellé, kitakarta a felsőtestét, aztán finoman megfogta a tőr díszesen cizellált markolatát, s óvatosan kihúzta hüvelyéből. Még a lélegzetét is visszatartotta, mintha attól tartana, a férfi valami csoda folytán mégis felébred. Nem ébredt fel. Mozdulatlanul feküdt tovább, mint egy élettelen márványszobor. Alanna újra betakargatta, aztán felállt. Szent Isten, Biorn! - döbbent rá hirtelen. - Biornról teljesen megfeledkezett. Nem úgy tervezte, hogy őt is megitatja az altatóból? Most mi a fenét kezdjen vele? A hatalmas eb már egészen hozzászokott a jelenlétükhöz, így attól nem kell tartania, hogy megakadályozza a szökésüket, de mégsem hagyhatja, hogy a szegény pára miatta éhezzen... Hosszú percekig fontolgatta a lehetőségeket, végül - abban a reményben, hogy Biorn képes lesz fenntartani magát - úgy döntött, hogy itt hagyja. De mi lesz, ha megpróbálja követni őket? Ha megérzi, hogy gazdája nem tud többé gondoskodni róla, s életben maradási ösztöne arra hajtja, hogy új gazda után nézzen? Vissza fogja zavarni, határozta el a lány. Valahogy meg fogja értetni vele, hogy viking ura mellett a helye. Igaz, Biorn ügyes és félelmetes küllemű kutya. Jó szolgálatot tehetne neki az úton: elriasztaná a támadókat, s talán még a vadászatban is segítene... Nem. Odáig mégsem süllyed, hogy ellopja más kutyáját - vélekedett Alanna. Storrnak szüksége van valakire, aki vigyáz rá. Ezzel a gondolattal tért vissza fogvatartója lovához, s a nyeregtáskába ejtette a tőrt. Aztán felmászott a nyeregbe, s csettintett Faolannak. A vizsla a tűz mellett feküdt, s úrnője parancsára mindössze annyit tett, hogy kinyitotta a szemét. Úgy nézett rá, mintha azt akarná kérdezni tőle, komolyan azt akarja-e, hogy ez után a hosszú, fárasztó nap után újra útnak induljanak? Alanna elindult a tisztásról. - Faolan gyere már! - suttogta türelmetlenül. A sebesült kutya végül lábra állt, s úrnője után rohant, Biorn pedig Storr mellé telepedett, s hamarosan ő is az igazak álmát aludta. A kis tisztás elcsendesedett. Csak a hamvadó parázs duruzsolta tovább halk énekét az ezüstarcú teliholdnak...

HETEDIK FEJEZET Storr semmit nem álmodott. Úgy érezte, testét valamilyen láthatatlan erő tartja fogva. Az eszméletlen alvás utolsó óráiban azonban szépséges álomképek úsztak szeme elé. Újra Freyját, szeretett feleségét látta, de ez a jelenet már sokkal később történt, mint az, amelyről tegnap éjszaka álmodott. Hónapokkal, talán egy évvel az esküvőjük után, hisz első gyermeküket várták. Az asszony már nehézkesen mozgott terhétől - remélhetőleg egy fiúgyermektől - aki egy napon majd apja örökébe léphet. Storr még emlékezett rá, milyen türelmetlenül is várta, hogy végre övé legyen a törzsfőnökség és a hatalmas terület, melynek ő lesz az ura. S mégis, amikor az apja meghalt, mindaz, amire annyira vágyott, nem jelentett többet tehernél és nyűgnél. Tisztában volt vele, hogy könnyebb lett volna Freyjával az oldalán. De ő meghalt... vagy mégsem? Még egyetlen álmában sem látta ennyire elevennek, mint most. Egy virágos mezőn kergetőztek... Freyja hirtelen megállt, s ahogy ránézett, szemében ott volt a mennyország ígérete. Haja úgy ragyogott, hogy elhalványította az aranyló napkorongot, s a nevetése... mint ezernyi kristályharang csilingelt a kora reggeli friss levegőben. Freyja él! Freyja él! - ujjongott. Áldott legyen Odin amiért visszaadta az egyetlen asszonyt, akit valaha is szeretett. - Hoztam neked valamit - hallotta a saját hangját. Az ajándékot a háta mögé rejtette, s felesége megpróbált odalopakodni, hogy megnézze, mi az. Freyja mindig is imádott ajándékokat kapni. Bármilyen jelentéktelen apróságnak is úgy tudott örülni, mint egy gyermek. - Add ide hát! - kérlelte az asszony, s Storr látta a szemén, hogy újabb cselen töri a fejét. Óvatosai hátrált, s fürge, gyakorlott mozdulatokkal tért ki felesége esetlen, lassú kísérletei elől. - Add ide, vagy nem fogadom el! - mondta Freyja végül durcásan. - Biztos vagy benne, hogy nem akarod? - kérdezte Storr incselkedőn, s a feje fölé emelte a szépséges kis selyempárnát. - Persze, hát persze, hogy akarom! - kiáltotta az asszony, és Storr tudta, hogy drága Freyjája mindent megtenne azért, hogy megkaparintsa a különleges kelmével borított vánkost. Mindig is a kíváncsiság volt a gyengéje - gondolta Storr, s megadón maga elé engedte ajándékát. Freyja előrelépett, izgatottan lehunyta a szemét, és két kezét a párna felé nyújtotta. Drága, édes Freyja... Mielőtt azonban elérhette volna, elrántotta előle a selyemvánkost, és karjaiba vonta az asszonyt. Hirtelen azonban félelem jeges szorítását érezte szívén. Újra meg fog történni az elkerülhetetlen. Most kibontakozik Freyja öleléséből, és újra megteszi azt, amit azelőtt. El fog fordulni, feldühítve ezzel asszonyát, aki hátat fordít, és elviharzik, amilyen gyorsan csak tud hosszú szoknyájában. Ő pedig futni kezd terhes felesége után, megpróbálja utolérni... hogy megölje őt. Elég! - próbálta Storr útját állni a szörnyű emlékeknek. - Elég ebből a rémálomból, a gyászból. Most fel fogja emelni a kezét, s megtöri a mozdulatlan rémület varázsát, mely valami módon hatalmába kerítette. Minden erejére szüksége lesz, a lélek hatalmára, hogy legyőzze teste bénultságát. Az istenek szerelmére, haldoklóm - döbbent rá. Ezért tűnt hát Freyja annyira elevennek: a túlvilágra szólította őt. Meg fog halni, s özvegy édesanyjára, gyámoltalan testvéreire marad a felelősség. De ha Freyja túlvilági szerelmét választja, hatalmas birodalma öccsére, a kegyetlen és áruló Guntherre száll. Nem! Ezt nem engedheti! - Minden idegszálával küzdeni kezdett, s hirtelen úgy érezte, egy feneketlen mély folyóban süllyed, teste tetőtől talpig vasláncokba verve. Fel kell kerülnie a felszínre, a sötétségből a fényre, hogy tovább élhessen. Ekkor hallotta meg a hangot, melyről meg volt győződve, hogy igazi, e világi hang. Talán ha követi, kikerülhet a halálos álom labirintusából.

De vajon mi lehet az? - törte a fejét. Nyüszítés - ismerte fel hirtelen. Fájdalmas, kétségbeesett nyüszítés, melynek ismernie kellene a forrását. Elcsitította hát rémült gondolatait, s tovább hallgatózott. A nyüszítés újra felhangzott, s most már tudta, honnan származik. Biorn! Drága kutyája sír mellette, könyörög gazdája életéért. - Bi... Biorn! - hallotta az ajkairól előszivárgó hangfoszlányokat, s rögtön ezután nagyot sóhajtott - bár maga sem tudta, hogyan -, s éltető levegő töltötte meg tüdejét. Most már biztos volt benne, bármi is történt vele, túl fogja élni. - Biorn - nyöszörögte újra, s boldog volt, mikor megérezte arcán és állán a hűvös, nedves érintést: Biorn hideg orrát s érdes nyelvét. - Biorn - suttogta megkönnyebbülten, s óriási erőfeszítéssel résnyire kinyitotta a szemét. Egy nagy barna foltot látott csak, hű kutyájának torz homályos képét. - Odinnak legyen hála rebegte. A hatalmas eb boldog ugatással üdvözölte halottnak hitt gazdáját. - Shh - csitította Storr, s arcát eltorzította a fájdalom. Úgy érezte, mintha dárdát döftek volna keresztül a fején. Képtelen volt felülni vagy felállni. Erejéből minössze arra futotta, hogy hasra forduljon. Lehet, hogy másnapos? Nem, ez nem lehet egyszerű másnaposság! - tiltakozott. Megérte már néhányszor ezt a kellemetlen állapotot, éppen ezért meg mert volna esküdni rá, hogy itt sokkal többről van szó. Sőt ahogy kezdtek visszaszállingózni elméjébe a részletek, rá kellett döbbenie, hogy az átkozott keserű vízen kívül semmi mást nem ivott... A keserű víz az oka mindennek - döbbent rá hirtelen. - Az állítólagos folyóvíz, mellyel foglya olyan kedvesen kínálta. Az átkozott ír boszorkány megmérgezte! Hol van a bestia? - kérdezte egy dühödt hang Storr elméjében. Keze ökölbe szorult, s valahogy sikerült ülő helyzetbe küszködnie magát. De mindhiába erőltette a szemét, látása még mindig áthatolhatatlan ködfátyolba burkolózott. Néhány másodpercnyi küzdelem után visszahanyatlott a takaróra. Elment hát. A vásott kis boszorkány megmérgezte, s amint lehunyta a szemét, elszökött. - Storr balra, a tisztás széle felé pillantott, ahová korábban kikötötte hátasát. - Ráadásul a lovát is ellopta... Biorn továbbra is nyüszített. Elhagyatott, éhes sírásából Storr arra következtetett, hogy nem órák, hanem napok teltek el azóta, hogy kedvencét utoljára megetette. Lehet, hogy ugyanennyi ideje alszik ő is? Az élet lassan kezdett visszaszivárogni végtagjaiba, s undorodva vette tudomásul, hogy összevizelte magát. Felhördült, és a tűz felé fordította tekintetét. De nemcsak hogy lobogó lángokat nem látott, de egy árva, pislogó parazsat sem, mellyel tüzet gyújthatna. Felemelte a kezét, s ujjaival végigsimította arcát. Ahogy azt gyanította, többnapos borosta fedte az állát. S még csak meg sem tud borotválkozni - gondolta bosszúsan. - Az istenverte bestia a nyeregtáskájával együtt bizonyára ellopta a borotváját is! Ó, mennyire gyűlöli ezt az égetni való boszorkányt! Dühe izzó parazsától fűtve Storr újra felült. Forgott vele a világ. A feje úgy sajgott, mintha baltával hasgatták volna. Hogy tehetett ilyet! Hogyan merészelt megmérgezni egy olyan tiszteletre méltó harcost, törzsfőnököt, herceget, mint ő! - dohogott. Jobbjára pillantott, s megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy foglya nem vitte magával a kardját. Az ilyen bűnökért - azért, mert meglopott és megpróbált meggyilkolni egy herceget - halálos ítéletet érdemelne. Most először gondolta, hogy hibát követett el, amikor életben hagyta a lányt... Foglyának vajon tényleg az volt a szándéka, hogy meggyilkolja? - töprengett. Hiszen még mindig él, és szörnyű fejfájásától eltekintve semmi baja sincs. Egyáltalán, miféle méreg lehetett az, mely a halál szélére sodorta, aztán sértetlenül visszahozta az életbe? Ez a csodálatos altatószer semmiféle kellemetlen tünetet nem okozott: nem fájt tőle a gyomra, nem szédült, egyszerűen csak elálmosította - emlékezett vissza -, aztán gyengéden és csábítóan mint egy szerető - a túlvilág ösvényeire vezette. Hogyan tudott egy ilyen elmaradott és lusta nép szert tenni egy ilyen varázslatos altatószerre? - hitetlenkedett. És hogy lehet az, hogy ő, aki többtucatnyi ír szolgát ismer, még soha nem hallott erről az áldott gyógyírról, mely annyi sebesült harcost szabadíthatna meg szenvedéseitől?

Hirtelen milliónyi kérdés tolult tudatába. Hátrahanyatlott, s ahogy megpróbálta kényelembe helyezni magát, keze végigsiklott egy érdekes kupacon. Odafordult, hogy megnézze, mi az, s legnagyobb meglepetésére személyes holmijait látta a takaróra borítva. Ott voltak térképrajzoló szerszámai, a szappanja és a borotvája is, melyért épp az előbb átkozta el a lányt. Storr számára hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy foglya valami oknál fogva gondosan kiválogatta nyeregtáskája tartalmát, s csak azt vitte el, amiről úgy gondolta, szüksége lesz rá az úton. Hisz magával vitte ugyan a tőrt, de a kardot nem. Elvitte ugyan a nyeregtáskát, de tartalma nagy részét az egyik bőrtömlővel együtt itt hagyta. Bár Storr el sem tudta képzelni, miért, foglya nemcsak hogy nem végzett vele, amikor lehetősége lett volna rá, de még arról is gondoskodott, hogy miután felébred, sértetlenül térjen vissza övéihez. Nem, a lány nem kívánta a halálát - következtetett. S ezen nem is kellene csodálkoznia. Alanna nem olyan, mint a vikingek: nem rabol ki, és nem gyilkol meg mindenkit, aki csak az útjába kerül. Alanna ír, testestül - lelkestül, hitében és tetteiben egyaránt. Storr tétován nyúlt a vizestömlőért, meglazította a szájzáró zsineget, és a szájához emelte... Nem! - A férfi leengedte a tömlőt az ölébe. - Minden jóindulata ellenére nem bízhat meg foglyában. Elég ostoba volt így is, amikor hitt a lány hirtelen átváltozásában. De vajon tényleg boldog, hogy felébredt? - töprengett. Hisz drága Freyjája elvesztése óta nem telt el úgy nap, hogy ne könyörögjön Odinnak a megváltó halálért. Mi másért is vállalkozott volna öngyilkos portyákra, veszélyes felderítőutakra? Storr újra felemelte a tömlőt. Odin meghallgatta könyörgését, s a lányt küldte, hogy megszabadíthassa szenvedéseitől. Milyen régóta is vágyik már a békés, fájdalommentes halálra! Kis szerencsével a bestia hagyott egy kis mérget a tömlőben, melynek segítségével kedves cimborájával, Biornnal együtt könnyen áthajózhatnak a Valhallába anélkül, hogy holttestüket valaha is megtalálnák. Harcosai azt fogják hinni, hogy felderítőútja során valahol megölték, s a legnagyobb hősnek kijáró tisztelettel fogják elbúcsúztatni. Storr nagyot kortyolt az italból, s a következő pillanatban dühösen vágta földhöz a tömlőt. Legyen átkozott! A pokol tüze eméssze el a szívtelen boszorkányt! - átkozódott. A víz tiszta volt, és édes. - Egyetlen csepp méreg sem maradt benne! A férfi a legközelebbi fához vánszorgott. A lány sokkal rosszabbat tett annál, mint hogy megpróbálta meggyilkolni. Elvitte a halál mezsgyéjére, megmutatta a túlvilág csodálatos boldogságát, aztán visszahozta a sivár, kegyetlen életbe. Storrnak fogalma sem volt, hol találhat még ebből a varázsszerből, ha egyáltalán előfordul a természetben, s jelen állapotában képtelen lett volna önkezével véget vetni életének. Ó, az átkozott bestia! Hogyan lehetett ilyen kegyetlen, hogy életben hagyja? Alanna két napja volt már úton, s a gondolat, hogy soha nem fog hazatalálni, mindvégig sötét félelemként lebegett feje fölött. Már több mérföldet tett meg szökése óta, de egyetlen bokor, egyetlen ösvény sem tűnt ismerősnek. Egy folyócska mellett állította meg lovát, leszállt a nyeregből, s Faolannal együtt a vízpartra vezette derék hátasát, hogy megitathassa. Ezután - már vagy ötvenedjére, mióta elindultak elővette a térképet, letelepedett egy terebélyes tölgyfa tövébe, s tanulmányozni kezdte a pergament. A viking néhány helyre apró háromszögeket rajzolt, de Alanna nem volt benne biztos, hogy ezzel hegyvidéket vagy településeket akart-e jelölni. Az egyetlen biztos tájékozódási pont a tenger lett volna. De napok óta sajnos nyugati szél fújt, így még ha pár száz méterre is lenne a tengertől, akkor sem érezné jellegzetes, sós illatát. Életében először átkozta az írek túlzott óvatosságát. Ha nem lennének ilyen gyávák, és néha-néha kimerészkednének az erődgyűrűből, hogy felderítsék a környéket, most talán ő is okosabb lenne. De akármilyen kétségbeejtő is a helyzete, nem adhatja fel a reményt. Félreérthette azt az átkozott viking térképet, lehet, hogy tényleg eltévedt, de akkor is hatalmas dolog az, amit véghezvitt. Hisz sikerült elszöknie a viking fogságból. Azóta egyedül gondoskodik Faolanról és lováról. Eddig - Istennek hála - egyetlen rablónak vagy vikingnek sem került az útjába. Tulajdonképpen biztonságban érezte magát, hisz tudta, korábbi fogvatartója sem érheti utol: a

csucsortól még egy-két napig olyan kába lesz, hogy örül, ha járni tud, nemhogy lovagolni, ha egyáltalán sikerülne valahonnan másik lovat lopnia. Arról sem szabad megfeledkeznie, milyen erős lélekkel győzte le kínzó magányosságérzetét az út alatt. A patakhoz tett kiruccanásaitól eltekintve azelőtt gyakorlatilag soha nem volt egyedül, és be kellett ismernie, hogy még a gonosz, zsarnok Storr is jobb társaság volt, mint a magány. Igazából nincs is egyedül - vigasztalta magát. Lova kezes, engedelmes jószágnak bizonyult, minden ír parancsot ismert. Segítsége nélkül aligha sikerült volna megszöknie elrablója elől. És természetesen itt van vele hűséges barátja, Faolan is, aki átsegítette az első hideg, magányos éjszaka kínjain. Amikor tegnap este a tábortűznél ültek, úgy hallgatta szavait, mintha értené s átérezné kétségbeesését. Alanna felpillantott a térképből, tekintetével Faolant kereste. Magához szerette volna hívni, hogy átölelje s megsimogassa, de legnagyobb rémületére sehol nem látta kedvencét. Talpra szökkent, és újra végignézett a kis folyó füves partján. Az Isten szerelmére, hova tűnhetett az az oktalan állat? Lesietett a vízhez, hogy megnézze, nem ragadta-e magával a sodrás, amikor úszni próbált, de Faolan ott sem volt. - Faolan! - kiáltotta, megfeledkezve korábbi óvatosságáról. Belegázolt a folyóba, s tenyerével árnyékot vetve szeme elé, a túlpartot kémlelte. Ekkor vette észre messze délen azt a kis barna foltot, mely talán a vizslája lehetett. Ahogy tovább figyelte, egyre biztosabb lett benne, hogy valóban Faolant látja, aki úgy tűnik, mintha egy üreget próbálna kikotorni. Alanna visszasietett a térképért, összetekerte, és visszatette a nyeregtáskába. Ezután eloldozta lovát, nyeregbe szállt, és dél felé indult, hogy közelebbről is megnézze, mit művel a kis gazfickó. Talán bóklászás közben felzavart egy nyulat, s miután az az üregbe menekült, vadászkutyája most megpróbálja kihúzni onnan. Alanna félelme lassan elpárolgott, s már nem is haragudott kutyájára sem, amiért ennyire megijesztette. Nyilvánvaló, hogy Faolannak úgysem sikerül elkapnia áldozatát, s ez nagyobb büntetés számára, mintha leszidná. Csak amikor közelebb ért a kutyához, akkor vette észre, hogy vizslája nem egy nyulat húzott ki végül a lyukból, hanem egy sokkal kisebb, élettelen fehér tárgyat. Csont - döbbent rá hirtelen, s értetlenül figyelte kutyáját, aki szerzeményével szájában boldogan szaladt felé. Honnan a pokolból tudta, hogy ott egy csont van? Nem létezik, hogy ekkora távolságból megérezte volna a szagát egy aprócska csontnak, mely ráadásul el is volt temetve... Hacsak döbbent rá -, hacsak nem ő maga volt az, aki elásta oda. - Alanna csak hosszú másodpercek után döbbent rá, hogy mit is jelent ez valójában. Oldalra fordította tekintetét, és látta hogy a sebes vizű folyó vékony kis patakká szelídül. Az ő patakjává. Patakká, melyen azelőtt soha nem volt alkalma átkelni. Most már látta a sűrű bozótost is, ahol néhány nappal ezelőtt elrejtőzött a viking elől, és az avarral borított földet, melyre eszméletlenül rogyott, amikor a férfi leütötte. Felkiáltott örömében, s lovát a patak felé fordítva vágtatni kezdett. Istennek legyen hála, végre hazaért!

NYOLCADIK FEJEZET A fák, a bokrok tűnő árnyakként suhantak el lova mellett ahogy Alanna átvágtatott az erdőn, Faolannal a nyomában. Amit érzett, sokkal több volt, mint öröm vagy büszkeség: maga volt az eksztázis, a földöntúli boldogság, melyet életében csak egyszer élhet át az ember. Amikor végre elérték az erőd előtt elterülő gyepűt, Alanna lelassította lovát, és felemelte tekintetét. Csalódottan látta, hogy egyetlen lélek sem őrködik a magas kőfal tetején. Senki, aki hírül adhatta volna érkezését, és aki szemmel tarthatná az olyan felderítőket, mint amilyenhez épp most volt szerencséje. Egyszer s mindenkorra véget kell vetni ennek a felelőtlen gondatlanságnak - gondolta dühösen, de nem hagyta, hogy bosszúsága elrontsa hazatérte fölött érzett boldogságát. Leszállt a nyeregből, és a hatalmas tölgyfa kapuhoz lépett. Először apja egyik unokatestvérének gyerekeit pillantotta meg, akik azonnal elnémultak, amint meglátták, s úgy bámultak rá, mintha szellemet látnának. Aztán, első döbbenetükből ocsúdva, kiáltozni kezdtek szüleiknek, hogy jöjjenek, és saját szemükkel győződjenek meg erről a csodáról. Alannát hamarosan néma embertömeg vette körül, megannyi félelemtől, hitetlenségtől sápadt, kérdő tekintet. Nem szóltak, nem üdvözölték, s nem is szidták, csak álltak, s úgy nézték a jövevényt, mintha nem akarnának hinni a saját szemüknek. A feszült, egyre kínosabb csendet végül Alanna nagybátyja, Scully törte meg. Előlépett a tömegből, s könnybe lábadt szemmel ölelte magához unokahúgát. - Hol voltál, gyermekem? Az Isten szerelmére, mi történt veled? Már azt hittük, soha nem látunk viszont - zokogta, s úgy szorította magához halottnak hitt mostohalányát, mintha soha többé nem akarná elengedni. Már Alanna is zokogott. Átölelte nagybátyja testes alakját, s átadta magát az üdvözlés ringató, simogató érzésének. A következő percek könnyfátyolködén keresztül Alanna látta nagynénje, Kyna boldog arcát, s unokanővéreit, Ciardát és Torrát, akiknek elég volt egyetlen pillantást vetnie a tekintetükre, s tudta, hogy aggódtak érte mint édestestvérükért. - Mondd hát, kislányom, mi történt? Háromszor jártuk be utánad a környéket - korholta Scully. - Jaj, igen, igen. Ne haragudj... csak annyira örülök, hogy újra láthatlak benneteket... Bácsikám, engem elraboltak! - hüppögte. - Elraboltak? - visszhangozta a férfi. - Igen. Éppen úgy, ahogy arra számtalanszor figyelmeztetett Kyna néni, mielőtt Faolannal a patakhoz mentünk. Nagynénje lépett hozzá, s karjaiba vonta. - Ó, drágaságom - nyöszörögte. - Nem esett bajod? Alanna tagadóan megrázta a fejét. Kyna elengedte a lányt, s a szemébe nézett. - De hát ki rabolt el? - Egy északi harcos. Isten a tanúm rá, egy viking volt az. - Alanna sejtette, hogy először nem fognak hinni a szavának. Amióta csak az eszét tudja, egyetlen törzsbelinek sem volt alkalma még csak látni is egyet a félelmetes hírű hódítók közül, nemhogy a fogságában lenni. Az pedig, hogy ő túlélte ezt a szörnyűséget, s sértetlenül sikerült visszatérnie, egyenesen hihetetlennek tűnt. - Szerelmes Istenem! - csapta össze nagynénje a kezét. - Biztos vagy benne, hogy viking volt? - kérdezte újra, miután a tömeg izgatott duruzsolása elnémult. Alanna bólintott, és a paripára mutatott, a kapun kívül. - Igen. Menjetek, s győződjetek meg róla magatok. Ez az ő lova volt... Nevelőszülei, tanácsát követve, rögvest el is indultak, hogy szemrevételezzék legújabb szerzeményüket. Alanna követte őket. - Nekem egészen úgy tűnik, mintha ír ló lenne - szólt Scully.

- Igen. De nézd a nyerget, a... dárdát és a táskát! - jegyezte meg nagynénje. - A mi kézműveseink nem készítenek ilyen finom holmikat. Kyna gondolkodás nélkül kinyitotta a nyeregtáskát, s a következő pillanatban már könyékig benne turkált. A viking térkép akadt először a kezébe. Előhúzta, s letekerte, hogy megnézze, mi is az. - Jesszusom, Scully, Alanna igazat mondott! - nyújtotta át a pergament férjének. Még soha nem láttam ilyesmit. Valami idegen kézírással készített térkép lehet. Scully, aki épp a díszesen faragott dárdát vizsgálgatta, elvette a dokumentumot, néhány másodpercig tanulmányozta, aztán bólintott. - Igen. Ez kétségkívül egy viking térkép. - Ugyan, papa - hitetlenkedett Taidhg, Alanna legidősebb unokafivére. - A vikingek még soha nem portyáztak errefelé. Túlságosan távol esünk a táborhelyüktől. - Ezek szerint ez volt az első alkalom - vetette közbe egy öregember. - Akkor nincs vesztegetni való időnk. Minél hamarabb a kolostor biztonságos falai közé kell húzódnunk! - kiáltott kétségbeesetten Scully öreg édesanyja. - Többé nem vagyunk itt biztonságban. Scully leintette az öregasszonyt. - Elég legyen, anyám! Mondd csak, Alanna, hányan voltak? A lány megvonta a vállát. - Nos, engem csak egyetlenegy rabolt el. Ő pedig egyedül volt. - Biztos vagy ebben, kislányom? - kérdezte az öreg Padraig, nagybátyja idős apja, szinte vádlón. Alanna kislánykora óta félt a mogorva Padraig bácsitól, de most, az átélt borzalmak után, rezzenéstelenül állta fenyegető tekintetét. - Igen. Biztos vagyok benne, hisz három napot töltöttem a fogságában. Három átkozott napon keresztül hurcolt északnyugatra - a viking tábor felé. A törzset szemmel láthatóan kielégítette a válasz, de alig néhány másodperc múlva Scully újra megszólalt. - Hogyan tudtál megszökni? Alanna fáradtan mosolygott. - Ez nagyon hosszú történet... - Most már elég legyen, Scully MacAille! - szakította félbe Kyna. - Hagyd már abba ezt az átkozott kérdezősködést. Hát nem látod, milyen kimerült ez a szegény gyermek? És bizonyára meg is éhezett a hosszú úton. így van, kislányom? Alanna hálás mosolyt küldött nagynénje felé, aki karon fogta, s az otthonuk felé irányította. Szívesen látunk mindenkit a házunkban - kiáltotta Kyna, ahogy átvágtak a tömegen. - De előbb hadd egyen a lány és drága kiskutyája! Alanna és Faolan nem tiltakoztak. Percekkel később, amikor beléptek a patkó alakú vályogházba, a lánynak összefutott a nyál a szájában az orrába szivárgó, ínycsiklandó illatoktól. Egyenesen a főzőtűzhöz sietett, ahol egy nagy üstben marhapörkölt rotyogott. Odanyújtotta kezét, hogy kivegyen egy darab húst, de Kyna elhessegette. Sonkával, sajttal, frissen sült kenyérrel megrakott tányér került hamarjában az asztalra, s az asztal alá is, Faolan legnagyobb örömére, aki rögvest megfeledkezett a földből előásott marhacsontról, s vidáman falni kezdett. Alannának sikerült megvacsoráznia anélkül, hogy beszédre kényszerítették volna, de miután a második pohár almabort is megitta, újra megkezdődött a kérdezősködés. Rokonai tucatjával zsúfolódtak be a házba, s ez még csak a negyede volt azoknak, akik kint rekedtek. Fiatalok és öregek együtt ültek a nedves agyagpadlótól kezdve az ablakpárkányon, ruhásládán keresztül a szalmazsákokig, mindenütt. Normális körülmények között Alannát zavarták volna a kíváncsi szemek, melyek egytől egyig rászegeződtek, de most, miután hosszú napokat töltött kínzó magányban, majdnem feladva a reményt, hogy valaha is viszontláthatja őket, úgy érezte, még soha nem örült ennyire rokonai érdeklődésének. - Meséld el nekünk, hogyan szöktél meg a viking barbártól! - kérlelte egy kisfiú. - Scully bácsi tudománya segítségével - válaszolt a lány, s elmosolyodott nagybátyja pironkodásán. - Kipréseltem néhány csucsorbogyó levét, s beleöntöttem a viking ivóvizébe, amikor hátat fordított. Elismerő taps, örömujjongás töltötte be a szobát, de az örökké aggódó Kyna csendet parancsolt. - Kislányom! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Ugye, nem ölted meg? Egy ilyen rémséges tett egyenesen az örök kárhozat poklába juttathatja a lelked!

- Ne hibáztasd, asszony - emelte fel tiltakozón a kezét Padraig bácsi. - Ha nem ölte volna meg, előbb-utóbb őt ölte volna meg az a gazember. - Nagyon okos - dicsérte unokahúgát rajongón Kyna vénkisasszony nővére. - Mindig is mondtam én, hogy az Úr ésszel kárpótolta a gyermeket családja elvesztéséért. Alanna még soha nem látta nagynénje arcát olyan fenyegetőnek, mint amikor az a nővérére pillantott. Kyna és Scully soha nem beszéltek a lány szüleinek haláláról. Egyrészt azért nem, mert a kettős tragédia őket is felzaklatta, másrészt viszont úgy gondolták, Alanna jobban érzi magát családjuk körében, ha nem emlékeztetik rá folyton, hogy árva. Hogy megtörje a közéjük ereszkedett feszült csendet, Scully a mérgezés részleteiről kezdte kérdezgetni nevelt lányát. Érdekelte, hogy mekkorának ítélte meg a vikinget, s ennek megfelelően hány bogyót érzett szükségesnek ahhoz, hogy elaltassa. Alanna megpróbált mindenre a lehető legpontosabban válaszolni, de miután az örökké morgó Padraig bácsi megelégelte az áldott gyógynövényről folytatott diskurzust, újabb kérdést tett fel. - Mondd csak, gyermekem, hogy nézett ki a viking, amikor először megláttad? Alanna szinte érezte, hogyan önti el arcát a szégyenpír. De mielőtt bárki észrevehette volna zavarát, gyorsan összeszedte magát, s mesélni kezdett a férfiról - deréktól felfelé. - Hatalmas termetű volt, mint ahogy azt már említettem. Nagyon magas volt, és izmos. A haja hosszú volt, és olyan színű, mint az érett búzakalász. A szeme pedig... a szeme olyan kék volt, mint a viharos tenger. Az északi törzsbeliek igazat beszéltek, amikor azt állították, hogy a vikingek világos hajúak és szeműek, de az ő bőrük is lebarnul a nyári napsütésben, akárcsak a mienk. - És hogy nevezte magát ez a viking? - vihogott Garda, s Alanna azonnal felismerte az unokanővére érdeklődése mögött bujkáló kislányos rajongást. - Storr - válaszolta kurtán, s ahogy azt sejtette is, a szó hallatán rokonaiból kitört a nevetés. - Storr - kacagott az egyik unokafivére. - Ez nem is lehet név! Az ír gondolkodásmódot alapul véve talán igaza is van a fiúnak - döbbent rá Alanna. Az írek az élettelen tárgyakat, elvont fogalmakat általában egy szótagú szavakkal illették: technek nevezték a házat, tuathnak a törzset, lissnek a művelés alá vont földeket. - Ez a név sokkal rémisztőbbnek hangzik számomra, mint hogy nevetni tudnék rajta jelentette ki Torra, s olyan feddőn nézett végig az embereken, hogy azonnal torkukra forrt a nevetés. - Igen, ő maga is elég félelmetes volt - bólintott Alanna. - Remélem, nem bántott az a vadállat - emelkedett fel az asztal mellől Taidhg, mintha azt fontolgatná, ha unokatestvére válasza igenlő lesz, a viking után megy, s móresre tanítja. A lány megrázta a fejét, s hirtelenharagú unokafivérére mosolygott. - Nem. Valójában én voltam az, aki kárt tettem benne - vallotta be, s nemhogy büszkének nem érezte magát, hanem egyenesen szégyenkezett miatta. - Először a karsebét téptem fel a brosstűmmel, aztán eltörtem a lábujjait, végül megmérgeztem - rebegte. Szavait döbbent csend követte, s Alanna tisztában volt vele, hogy nem elsősorban az ámulat volt az, mely elnémította rokonait, hanem a rémület. A kegyetlenség, a félelem hátborzongató gondolata, mely arra kényszerített egy fiatal, gyönge nőt, hogy maga is barbár módjára cselekedjen. - Egy dologban mégis tévedsz, Alanna - jelentette ki hirtelen másik unokabátyja, Suidhne. Mindenki tudja, hogy a vikingeknek nem hosszú a hajuk. Ugyanúgy rövidre nyírják, mint mi. A lány megrázta a fejét. - Ennek a vikingnek a válláig ért a haja... és ezt be is tudom bizonyítani - tette hozzá rejtélyes mosollyal az arcán. Ahogy előhúzta övéből a fogazott kis tárgyat, néhányan felemelkedtek ültő helyükből, s közelebb húzódtak, hogy jobban szemügyre vehessék. - Fésűnek nevezik - magyarázta Alanna, s a feje fölé emelte, hogy mindenki láthassa. - És így használják. - Gyorsan lejjebb engedte a kis szerszámot, fésülködni kezdett, s a jelenlévők legnagyobb ámulatára szélfútta, kócos haját pillanatok alatt rendezetté varázsolta. - Én már láttam ilyen... fésűt - legyintett Kyna. - Hol? - kérdezte nővére hitetlenül. - Igaz, az hosszabb és vékonyabb volt, mint ez, de akkor is ilyet láttam. Egy északi törzsbeli asszony viselte a hajában - bizonygatta.

- Viselte? - kapcsolódott be a társalgásba egy öreg. - Nem húzta végig úgy a fürtjein, mint ahogy Alanna mutatta? Kyna bosszúsan nézett az okvetetlenkedőre. - Viselte, ha mondom. Éppen ezért nem vettem magamnak. Szörnyű kényelmetlen lehet... - Igen. A viking módszer sokkal jobb - jegyezte meg egy fiatal lány. - Alanna, körbeadnád a fésűt, hogy mindannyian kipróbálhassuk? Alanna habozott. Nem szívesen adta volna ki kezéből legféltettebb kincsét, annak pedig még a gondolatától is elborzadt, hogy valamelyik ifjonc esetleg eltöri. - Majd Ciarda, Torra és én megfésülünk benneteket - mondta végül, s biztató pillantásokat vetett unokanővéreire. Tudta, közönséges körülmények között a lányok visszautasítanák kérését, de azt is érezte, hogy mivel most tért vissza a legfantasztikusabb kalandból, melyet valaha is hallottak, egy ideig sokkal segítőkészebbek lesznek, mint általában. Így Ciarda kezébe nyomta a fésűt, aki előtt hamarosan egy egész gyerekhad sorakozott fel. - Szóval egy fehér harcos rabolt el, ugye? - érdeklődött Padraig bácsi. - Fehér? - ismételte Alanna értetlenül. Még soha nem hallotta ezt a kifejezést. - Fehér! Tudod... - hadonászott türelmetlenül az öreg. - Aki igazán Thuléből való, s nem valahonnan keletről, mint a fekete hódítók. Alannának fogalma sem volt róla, miről beszél az idős férfi. - Persze hogy fehér harcos volt - válaszolt unokahúga helyett Scully bácsi. - Már évek óta nem láttak egyetlen fekete harcost sem. Különben sem tudott a lány beszélgetni fogvatartójával. A vikingek teljesen más nyelven beszélnek, mint mi. - Nos, ez a viking beszélt írül - vetette közbe Alanna. - Sokkal jobban, mint hinnétek. Bizonyára az ír rabszolgáitól tanulta... - Nem mesélt az országukról? - kérdezte Scully bácsi. Alanna kutatni kezdett az emlékezetében. Olyan sok minden történt vele az elmúlt néhány napban, hogy hirtelen úgy érezte, képtelen visszaemlékezni arra, miről is beszélt fogvatartója. - Ó... sokat mesélt a medvékről - szólalt meg hosszú másodpercek múltán. - Medvékről? - hüledezett Scully. - Igen. A medvék nagy bundás vadállatok, melyek szabadon kóborolnak Thuléban. Egyet még le is rajzolt nekem a viking a földre - büszkélkedett. - Azt mondta, hatalmas mancsukkal először leterítik áldozataikat, aztán félelmetes fogukkal marcangolják szét. Ezenkívül négy lábon járnak, és sokkal hatalmasabbak, mint egy ember. És végül azt is megemlítette, hogy a vikingek gyakran nevezik el fiaikat a medvéről, hogy ha felnőnek, olyan erős és félelmetes harcosokká váljanak, mint azok. Scully hátradőlt a székében, s nagyot sóhajtott. - Lehet, hogy éppen emiatt annyira kegyetlenek ezek az északi barbárok - jegyezte meg Padraig bácsi. - Ó, most jut eszembe! Arról is beszélt, hogy minden ír szolgáját fel fogja szabadítani - tette hozzá Alanna boldogan. Scully értetlenül vonta össze szemöldökét. - Miért tenne ilyet? Ugyan ki rabolna szolgákat csak azért, hogy utána szabadon engedje őket? - Úgy tűnik, a vikingek - válaszolt a lány. - Storr szerint azért folytatják ezt a gyakorlatot, mert úgy hiszik, a szolgák így keményebben fognak dolgozni. Scully megvakarta kopaszodó feje búbját. - Lehet - válaszolta -, de el kell ismerned, egyáltalán nem ezt hallottuk az északi hódítókról. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen barbár, vérszomjas nép, mint a viking, ilyesmit cselekedne... - Igen, bácsikám, de ennek ellenére ő mégis ezt mondta. Scully védekezőn megrázta a fejét. - Ó, ebben nem kételkedem, drága kislányom. Tulajdonképpen, mivel közülünk senki sem találkozott vikingekkel, csak abból táplálkozhatunk, amit sokadkézből hallunk róluk - folytatta békítően. Alanna beharapta az ajkát. Nem akart pánikot kelteni a törzsben, de maga is beismerte, most a legalkalmasabb az időpont arra, hogy felhozza a problémát, mely azóta mardossa lelkét, mióta elszökött fogvatartójától. - Nos, bácsikám, attól tartok, hamarosan fájdalmas ismeretséget köthetünk velük, ha... ha nem szervezzük meg azonnal a védelmünket.

A lány tisztában volt vele, bármilyen előkelő helyen is áll a társadalmi ranglétrán, nem szólhat bele a férfiak . dolgába. S a harc kétségkívül a férfiak dolga volt. Leslkiismerete mégsem engedte volna, hogy hallgasson: elvégre az egész törzs biztonsága forog kockán. Scully elvörösödött unokahúga szavai hallatán, de Alanna nem tudta eldönteni, dühöt vagy kétségbeesést lát nagybátyja arcán. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s az Istenhez könyörgött, hogy segítsen meggyőzni a férfit az igazáról. - Mert, drága bácsikám, a vikinget a pataknál láttam meg először, nem egészen hárompercnyi lovaglóútra innen, ahol most békésen üldögélünk. A patak habjában fürdött, mint egy hatalmas, félelmetes víziszörny... Alanna hirtelen a szája elé kapta a kezét, amikor rádöbbent arra, mit is mondott. - Ó, Istenem rebegte, s haja tövéig elvörösödött. - Fürdött? - visszhangozta fenyegetőn Scully bácsi. - Azt mondtad, fürdött? - Nos, lehet, hogy csak belegázolt a vízbe. A bozótosban húzódtam meg, így nem láthattam teljes egészében. Scully dühöngeni kezdett. - A szabadban fürdött, hogy minden lány rajta legeltesse a szemét? - üvöltötte, s öklével az asztalra csapott. A férfit általában nehéz volt kihozni a sodrából, de mindenki tudta róla, ha feldühödik, szinte lehetetlen lecsillapítani. - Ne merészelj így kiabálni a lányra, Scully! -csattant fel Kyna. - Nem az ő bűne, hogy a hódítók ilyen romlott eretnekek. Scully mintha csak megérezte volna, hogy felesége végül meggyőzi igazáról, mielőtt visszaült volna a helyérre, Alanna szemébe nézett, s a lány ott látta tekinteteben a nagy kérdést: megerőszakolt az a vadember, kicsikém? Egy viking fattyút hordasz a szíved alatt? A bölcs, átható szempár az orvostudor alaposságával fürkészte az igazat, a látható s láthatatlan bizonyítékokat. S bár Alanna tudta, nagybátyja úgysem fog felvetni egy ilyen kényes kérdést rokonai jelenlétében, válaszképpen megrázta a fejét. - A lánynak igaza van - szólt Padraig bácsi. - Őröket kell állítanunk az erőd falaira, s fel kell készülnünk egy esetleges támadásra. Scully lassan az apjára fordította tekintetét. - Igen, minél hamarabb - mondta halkan. Alanna újra lehunyta a szemét, s hálát rebegett az Istennek. Most már tudta, elrablása, minden szenvedése nem volt hiábavaló, mert a legszentebb célt, népe megmentését szolgálta. A következő percekben ismét előkerült a viking térkép. A törzs vénjei Scully köré gyűltek, s parázs vitába kezdtek a helyrajz értelmezéséről. Kyna azonban, Alanna megkönnyebbülésére, hamar véget vetett a törzsi összejövetelnek: Alanna fáradtságára hivatkozva megkérte a jelenlévőket, hogy távozzanak. Ciarda és Torra kísérték unokatestvérüket a ház belső szobájába, hamar megvetették ágyukat, s lefeküdtek. - Ne feledjétek, Alannának pihenésre van szüksége - figyelmeztette lányait Kyna. - Nem azért küldtem el a többieket, hogy most ti zaklassátok az ostoba kérdéseitekkel. - A szavunkat adjuk, anya - fogadkozott Ciarda -, hogy csendben maradunk. Kyna fáradtan legyintett. - Lárifári! Gyorsan fújjátok el a lámpást, és egy pisszenést se halljak, amikor visszajövök! A három lány elválaszthatatlan barátnő volt mindig is, s ezt Kyna is jól tudta. Mint ahogy azt is, hogy hiábavaló lenne bármilyen tiltás vagy fenyegetés: lányai a legkeményebb büntetést is megkockáztatnák azért, hogy az elsők legyenek, akikkel Alanna négyszemközt beszél. A következő percek Alannát kislánykorára emlékeztették. Ciarda a szájára tapasztotta tenyerét, hogy visszafojtsa nevetését, ahogy anyja elsietett. Torra pedig felült ágyán, kibontotta derékig érő éjfekete haját, s fésülködni kezdett. - Mindent el kell mondanod - kezdte Ciarda, miután megbizonyosodott felőle, hogy Kyna már nem hallhatja őket. - Igen. Mindent - sürgette izgatottan Torra. Alanna beharapta az ajkát, s színlelt ártatlansággal hangjában kérdezett vissza. - Mindent miről? - Hát a fürdőző vikingről, te álnok! Mindent, amit láttál - mondta felháborodottan Ciarda. - Igen - csatlakozott húgához Torra. - Istenem, ilyen szőke, kék szemű férfi csakis gyönyörű lehet - sóhajtott.

Alanna gondolkodott néhány pillanatig, aztán bólintott. Minden rossz élménye ellenére be kellett vallania, hogy viking elrablója kétségkívül a legszebb férfi, akit valaha is látott. Unokatestvére néma válaszára a lány hátrahanyatlott, s egy szenvedélyes sóhaj kíséretében a szívére tette a kezét, mintha Ámor nyila sebezte volna meg. - Hitemre, s Istenemre, félek megkérdezni, hogy az a viking... meztelenül fürdött? - Igen - vallotta be Alanna. - De erről egy szót se senkinek! Magatok is láthattátok Scully bácsi dühét. - Tőből tépjék ki a nyelvünket, ha beszélünk - esküdözött Ciarda. - Ne kínozz hát tovább minket konok hallgatásoddal! Alanna beleegyezőn sóhajtott. - Rendben van. Nos, a vikingnek hatalmas, széles válla volt, és gyönyörű, izmos mellkasa... - Igen, és? - kérdezte Torra néhány másodpercnyi csönd után. - A többiről nem szólhatok. És ha tisztelitek az egyház tanítását, ti se kérdezősködjetek mondta csípősen. Jó előre kitervelt lépése ellenére Ciarda azonnal lecsapott Alanna válaszára. - Ezek szerint láttad a bűnös testrészeit is? - Igen... de azonnal elkaptam róla a tekintetemet - tiltakozott a füle tövéig elvörösödött lány, s végül maga is belátta, hogy nem foszthatja meg legkedvesebb barátait a bizalmától. - Rendben van. Mindent elmondok, de meg kell esküdnötök, hogy soha, senkinek nem mondjátok el. A lányok egyetlen pillanatig sem haboztak, s Jézus sebeire esküdtek meg, hogy hallgatnak, mint a sír. Várakozás feszültsége töltötte meg a kis szobát, s Alanna hálát adott az éjszaka jótékony sötétjének, mely eltakarta szégyenkező arcát. - Nos, mit láttál? - sürgette Torra türelmetlenül. - Az a bizonyos dolog, amire kíváncsiak vagytok... nos, azt hiszem, változtatja az alakját. Ciarda Alannához hajolt. - Hogy lehet ez? - kérdezte, s a szíve majd kiugrott a helyéről. - Az Isten szerelmére, csendesebben! - suttogott figyelmeztetőn Torra. - Fogalmam sincs. Egyszerűen így van, és kész! - makacskodott Alanna. - Amikor a viking a patakban fürdött, az a valami ott a lába között egészen picinek és puhának tűnt, de később, amikor a férfi mellém feküdt, hosszú és kemény volt. Ciarda rémülten kapta szájához a kezét, s hátrahúzódott unokatestvérétől. Vele ellentétben nővére csak most pattant fel az ágyában. - Az Isten szerelmére, Alanna! Mit tett veled az az eretnek, hogy ilyen nyíltan mersz beszélni erről a bűnös dologról? A lány felháborodottan vágott vissza. - Ti akartátok, hogy beszéljek! - Szűz Anyám, Alanna, csak nem feküdtél le vele? - kérdezte Ciarda kétségbeesetten. - Nem. Nem úgy, ahogy ti gondoljátok. Egyszerűen mellém feküdt, talán mert fázott. De semmi több nem történt. Esküszöm - jelentette ki magabiztosan. - Semmi? - ragadta meg a karját Ciarda. - Semmi... attól eltekintve, hogy megcsókolta a nyakamat - nyögte ki végül Alanna. - Mit csókolt meg? - értetlenkedett Torra. - A nyakamat. Süket vagy? - bosszankodott a lány. - Miért..? Miért tett volna ilyesmit? - kíváncsiskodott tovább Torra. Alanna megvonta a vállát. - Azt hiszem, álmodott. Valaki másról. Biztos vagyok benne, hogy a csókjait nem nekem szánta. Torra álmélkodva rázta meg a fejét. - Két egész napot töltöttél egy félelmetes hírű vikinggel, s az nem tett egyebet, mint a nyakadat csókolgatta. Szinte hihetetlen... - jegyezte meg Ciarda. - Talán azért, drága nővérem, mert mindaz, amit róluk hallottunk, csak mese. De az biztos, hogy amit én tapasztaltam, az valóság volt. Ciarda biztatón vállon veregette unokatestvérét. -Ó, ebben nem kételkedem. De mindez túl sok ahhoz, hogy felfoghassuk. Gondolj csak bele! Elrabolt egy viking, és ahelyett, hogy megerőszakolt és meggyilkolt volna, ahogy azt mindig is hallottuk az északi harcosokról, ő egyszerűen csak csókolgat, és neked adja a fésűjét. - Nem adta nekem - tiltakozott Alanna. - Mindössze rám bízta az őrzését.

- Miért? - érdeklődött Torra csodálkozón. - Mert megkértem rá. - És igent mondott? Egyszerűen beleegyezett? Alanna bólintott. - Hmm - töprengett Ciarda. - És milyen érzés volt, amikor a nyakadat csókolgatta? A lány nem sokáig fontolgatta a választ. A viking puha érintésének puszta emlékétől is forró hullám öntötte el a testét. - Mit gondolsz? - kérdezett vissza ravaszul. - Nos, a körülményektől eltekintve, azt hiszem, igazán kellemes lehetett - kuncogott. Alanna elmosolyodott. - Igen. Nagyon-nagyon kellemes volt. Azt hiszem, ha férjhez megyek, minden éjszaka erre fogom kérni a hitvesemet! - sóhajtott. Torra a ragadós agyagpadlóra nyomta tenyerét, Ciarda pedig némán feküdt az ágyában, és a plafont bámulta. Alanna hamar felismerte, hogy unokatestvérei a hallottakat próbálják megemészteni. - Szóval nem is gyűlölted igazán ezt a vikinget... ezt a Storrt? - törte meg a csendet Torra. - Dehogynem! Hisz leütötte Faolant, s engem is, hogy aztán összekötözzön, s akaratom ellenére magával hurcoljon. Természetesen gyűlölöm. - Hát persze - válaszolták egyszerre a lányok. - De lásd be, sokkal rosszabb is lehetett volna - jegyezte meg Torra. - A szavaidból ítélve nekem egész civilizáltnak tűnik ez a férfi... - Igen... bizonyos tekintetben tényleg az is volt - értett egyet Alanna. - Kár, hogy meg kellett mérgezned. Úgy értem, talán nem is akart megölni - rebegte Ciarda, s Alanna szívébe tőrként hasított a fájdalom. Furcsamód sokkal jobban sajnálta a vikinget most, mint amikor két nappal ezelőtt magára hagyta. - Ugyan már, Ciarda, ne beszélj bolondságokat! - intette le húgát Torra. - Ha nem mérgezte volna meg, hogyan szökhetett volna haza, te nagyokos? - Sosem fogom megérteni - sóhajtott Ciarda - hogyan voltál képes megőrizni a józan eszedet egy ilyen csinos férfi társaságában? Alanna hirtelen rádöbbent, hogy megpróbáltatása négy napja alatt milyen messze került unokatestvéreitől. Valójában generációkkal idősebbnek érezte magát a két lánynál, akik az egész szörnyűségben nem látnak mást, mint szenvedélyes, romantikus leányálom szőtte kalandot. De hogyan magyarázza el nekik, milyen rémisztő volt egyedül szembenézni a lehetőséggel, hogy bármelyik pillanatban megerőszakolhatják, megölhetik vagy örök rabszolgaságba hurcolják? Másrészről tagadhatatlanul igaz, hogy fogvatartója a körülményekhez képest jól bánt vele, hisz gondoskodott ételéről - italáról, s ahelyett, hogy a ló után kötve kimerítő futásra kényszerítette volna, maga mellé ültette a nyeregbe. Minden érvet és ellenérvet tekintetbe véve Alanna abban reménykedett, hogy egy szép napon - miután az idő varázslatos ujjai begyógyítják a lelkében tátongó mély sebet - majd ő is úgy tud gondolni viking elrablójára, mint unokatestvérei. Talán szörnyű bűntudatától is sikerül megszabadulnia, melytől még mindig szenved, akárhányszor eltöpreng azon, a férfinak vajon sikerült-e túlélnie a mérgezést, és épségben hazaérnie övéihez... Jelen pillanatban azonban mindez túl fájdalmas, túl eleven, így inkább azon kell törnie a fejét, hogyan is vegye rá a törzsbeli férfiakat arra, hogy többet tegyenek a falu védelméért, mint hogy őrszemeket állítanak. Hiszen bármilyen biztonságosak is az erőd falai a marhatolvajok és a ragadozók ellenében, egy koncentrált viking támadásnak aligha tudná útját állni.

KILENCEDIK FEJEZET Gunther a viking tábort övező hatalmas tengerparti sziklák egyikéről figyelte bátyja közeledését. Dühös volt. Már éppen reménykedni kezdett, hogy Storr soha nem tér vissza, amikor megpillantotta a távolban egy ismeretlen ír lovon. Összeszorított fogain keresztül káromkodásfoszlányok szivárogtak elő. Újra a lovasra pillantott. Talán mégsem Storr az? Talán mégis egy idegen vágtat a titkos táborhely felé? Nem. Biztos, hogy ő az. Ezen a vidéken, ahol sötét hajú népek élnek, képtelenség eltéveszteni bátyja aranyszőke hajkoronáját. És persze ott van mellette az az átkozott dög, Biorn is, aki jó néhányszor megharapta már az elmúlt néhány év során. A pokolba Biornnal! Ha most gyorsan cselekedne, és átdobná Storr testén a dárdáját, meggyőzhetné a többieket arról, hogy nem ismerte fel bátyját a gyorsan közeledő lovasban... Gunther előhúzta lándzsáját, s célpontjára irányította. Izmai megfeszültek, ahogy dobásra készen válla fölé emelte a halálos fegyvert. Ebben a pillanatban Storr szolgálója, Leif, aki a szomszédos sziklafal tetején ücsörgött naphosszat az urát várva, kiáltozni kezdett. Olyan hangosan, hogy Gunthernek rá kellett döbbennie, a bátyja elleni gyilkos merénylet terve ismét füstbe ment. Dühében a földhöz vágta dárdáját, és lebukdácsolt a szirtről, hogy értesítse nevelőapját, Sigurdot az események kedvezőtlen alakulásáról. Arról, hogy bár három napot késett, Storr nem halt meg felderítőútján, hanem visszatért sértetlenül, lopott dicsősége teljes fényében... Amikor meghallotta hű embere, Leif üdvözlő kiáltásait, Storr kelet felé folytatta tovább útját. Áldott legyen Odin - gondolta -, hogy annyi megpróbáltatás után újra viking szót hallhat. A hazatérés fölött érzett öröme hamar szertefoszlott, amikor eszébe jutott, mi vár rá a táborban. Nyilvánvalóan mindenki kíváncsi lesz rá, hová tűnt a lova s szinte minden holmija. Az az átkozott boszorkány ráadásul még a térképet is ellopta, amiért pedig hosszú és veszélyes felderítőutat tett meg. Első dolga éppen ezért az lesz, hogy keressen egy darab pergament, és újra lerajzoljon mindent, amire még egyáltalán emlékszik. A titkos déli átjárón keresztül fog a táborba lopakodni - határozott hirtelen, s intett Leifnek, hogy hagyja abba az ordibálást. Leif megértette ura kézmozdulatát, s azonnal elhallgatott, aztán gyorsan lemászott a szikláról. Biorn új erőre kapva rohant régi barátjához. Storr nem tudta visszafojtani mosolyát, ahogy a behemót állat mellső tappancsait vállára téve boldogan nyalogatni kezdte Leif arcát. - Mi történt, jó uram? - kérdezte Leif aggódva, miután végre sikerült Biorn öleléséből kibontakoznia. - Miért parancsoltál csendet? Talán ellenséges íjászok üldöznek? Storr tovább mosolygott. Leif testalkatra kiköpött olyan volt, mint ő - ezt nyilvánvalóan viking nemzőjétől, saját apjától örökölte. Sötét haja és bőre azonban ír származásáról tanúskodott. Édesanyja, aki a maga idejében a legszebb volt az ír rabnők között, a néhai törzsfőnök ágyasaként tartotta, s az ő szerelmük gyümölcseként jött világra Leif. A fiúnak azonban soha nem jutott eszébe, hogy atyai jussát követelje. Boldogan szolgálta Storrt, aki nemcsak parancsolója, hanem a legjobb barátja is volt egyben. És bár nem viking szokás hangot adni az ilyen érzelgősségnek, a fiatal törzsfőnök is inkább öccsének tekintette hűséges szabadosát, mint szolgájának. - Nein. Mindössze arról van szó, hogy nem szeretném, ha Sigurd idejekorán értesülne az érkezésemről. - Értem - válaszolt Leif, s a paripához lépett, hogy lesegítse urát a nyeregből. - Nein. Az lesz a legjobb, ha lóháton teszem meg az utat a sátramig - hárította el szolgája segítségét. Még mindig szörnyen sajgott a lába, s tudta, nem engedheti meg magának, hogy a gonosz, irigy Sigurd gyengének lássa. Ugyanakkor szolgáinak és harcosainak is tartozik annyival, hogy legyőzhetetlennek mutatkozzon, mint mindig. - Látod azokat a hatalmas szirteket ott, keletre? Azokat megkerüljük, s onnan egyenesen a sátramhoz megyünk. - Ahogy parancsolod, uram - válaszolt Leif, s megragadta a kantárszárat.

Kínos, feszült csend telepedett közéjük, ahogy áthaladtak a dimbes-dombos tengerparti fövenyen. Storr tudta, Leif már ég a vágytól, hogy hallhassa a felderítőút minden apró részletét, a nagy kalandokat, melyből neki - éppen az ő parancsának engedelmeskedve - ki kellett maradnia. Mindezek ellenére még barátjának sem számolhat be csúfos vereségéről, bár sejtette, Leif figyelmét úgysem kerülte el, hogy egy teljesen idegen lovon, gyakorlatilag minden holmiját hátrahagyva tért vissza. Bizonyára azt hiszi, felséges urát valahol megtámadták és kirabolták túlságosan hosszúra nyúlt távolléte során. Az igazságnak akkor is titokban kell maradnia - hogy a sátra felé fordultak. Senki, még legbizalmasabb kísérője sem tudhat a lánnyal való megalázó találkozásáról. Lett volna bár férfi! Hatalmas, erőtől duzzadó, mint ő maga. Akkor nyugodt lélekkel megvallhatná, hogy legyőzték. De így, hogy boszorkányos csalafintaságával egy alig ötvenkilós kislány fektette két vállra, ezt nem teheti meg. Még akkor sem, ha a bestia azóta buzgón figyelmezteti népét a vikingek közelgő támadására. Majd valahogy szerét ejti, hogy a hadjárat során eltérítse honfitársai figyelmét Alanna felfegyverkezett törzséről. Miután valamelyest felépült a mérgezés okozta kábulatából, Storr hosszú ideig fontolgatta, hogy Alanna után megy, és megöli. Végül mégis úgy döntött, futni hagyja szökevényét. Hisz már így is három nap késésben volt visszatérése előre megbeszélt időpontjához képest. Emellett pedig egyre inkább úgy érezte, hogy az, akit ennyi bátorsággal és ravaszsággal áldottak meg az istenek, megérdemli a szabadságát. Kétségtelen, hogy ő volt bolond, amikor hitt a gyermeki ártatlansággal csillogó szempárnak, s alábecsülte foglya képességeit. A hollóhoz hasonlóan, mely jövetelét jelezte, Alanna is túlságosan vad és okos volt ahhoz, hogy beletörődjön rabságába. Storr most már tudta, hogy vagy meg kellett volna ölnie a lányt rögtön azután, hogy a brosstűjével megtámadta, vagy szabadon engednie, és bíznia hallgatásában. Kétségtelen, hogy Alanna Írföld legravaszabb rókája egy butácska fehérnép álcájába öltözve. És valószínűleg az volt a szándéka, hogy megölje. Az, hogy ez mégsem sikerült, csakis az ő emberfölötti akaraterején múlott. Storr most már biztos volt abban, hogy a lány küldetésének az volt a célja, hogy elvezesse őt a régen áhított megváltó halál küszöbére, és rádöbbentse arra, mivel tartozik még törzsének és őseinek. Mert ahogy az ősi viking mondás is tartja, minden halandó e világon a hírnevet kivéve, melyet az ember maga után hagy. A hosszú bandukolás után végre odaértek a sátorhoz. Storr úgy tervezte, észrevétlenül besurran, de legnagyobb rémületére néhány közelben szorgoskodó rabszolga meglátta, s hangos örömujjongások közepette odarohant, hogy földre borulva üdvözölje halottnak hitt urát. - Ezer mennykő és pokol! - horkant fel. - Leif, állítsd fel őket! Állítsd fel és zavard őket vissza a munkájukhoz, mielőtt felvernék az egész tábort! A fiatal szabados azonnal magára öltötte legzordabb, legfenyegetőbb arckifejezését, így elég volt csak félig kihúznia kardját, s az engedetlen szolgák úgy rebbentek szét, mint a megriasztott galambcsapat. - Bocsáss meg, jó uram! - rebegte Leif. - Már legalább százszor elmondtam nekik, hogy a talpnyalás nem viking szokás. De attól tartok, sokat kell még tanulniuk. Storr bosszankodva ingatta meg a fejét. - Úgy hiszem, ezek a szerencsétlen ördögök annyira félnek Sigurd kegyetlenkedéseitől, hogy azt hiszik, szeretnek engem - mondta, aztán intett Leifnek, hogy kísérje a sátrába. Az ő sátra. Az egyetlen luxus, amit megengedett magának, mióta törzsfőnök lett. Írföld kellemes éghajlata alatt akár a szabadban is alhatott volna - mint ifjúkorában. Valójában Sigurd miatt szerezte be magának a sátrat, mert úgy gondolta, harcosai erkölcsének használ vele, ha nem engedi, hogy a vén gazember túltegyen rajta. De most, amikor egyetlen lépést sem tudott tenni anélkül, hogy el ne árulja az úton szerzett sebesüléseit, hálát adott Odinnak tábori szállása csendes magányáért. Csak akkor döbbent meg, amikor a sátorba lépve vezérei és rokonai népes gyülekezetét pillantotta meg. Mielőtt azonban bármelyikőjük is megszólalhatott volna, Storr fáradságára

hivatkozva elküldte őket. így is hosszú percekbe telt, mire végre egyedül maradhatott szabadosával. - Állíts két alabárdost a bejárathoz! Senki ne zavarjon! - parancsolta, s amint Leif elment, a legközelebbi ruhásládájához bicegett, hogy leüljön, míg szabadosa vissza nem tér. - Parancsolsz még valamit, uram? - érdeklődött a fiatal szolga, ahogy újra belépett. - Ja - bólintott Storr. - Hozz nekem tollat, pergament és tintát! Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor szolgája végre kiviharzott a sátorból. Leszállt a ládáról, felnyitotta a tetejét, s kivette belőle legféltettebb kincsét, egy teli tömlő mézsört, melyet éppen ilyen alkalmakra tartogatott. Testi és lelki fájdalmai az utóbbi napokban szinte elviselhetetlen erővel fojtogatták. De Odinnak s e nemes nedűnek legyen hála, nem kell többé szenvednie. Újra leült hát, s inni kezdett. Csak amikor leengedte a tömlőt, vette észre, hogy nincs egyedül. Leif állt az ajtóban karba tett kézzel, kérdőn, várakozón... - A törött lábad vagy a feltépett karsebed miatt iszol, uram? - kérdezte halkan. Storr úgy nézett szabadosára, mintha nem tudná, miről beszél, de Leif rezzenéstelen tekintete arról árulkodott, hogy a játszma végéhez közeledik. - Amikor lesegítettelek a lóról, és bekísértelek, a tenyerem véres lett a köpenyedtől magyarázta, még mindig választ várva. - Megszomjaztam. Ennyi az egész - mordult fel Storr. - Kutya bajom. Menj hát, és tedd, amire kértelek! - Ja. Már elküldettem a nagybátyád sátrába pergamenért - sóhajtotta Leif, és odalépett urához, hogy megvizsgálja a karját. Storr elvörösödött. Tisztában volt vele, hogy vérzik, amióta Alanna felszakította nyílsebét, de azt észre sem vette, hogy a kiszivárgó testnedv átáztatta ruháját. Úgy érezte magát, mint azon a réges-régi napon, mikor törött karral ment haza, miután Freyjáért verekedett. Most is ugyanaz az azúrkék szempár, apja kérdő-vádló tekintete meredt rá szigorún, mint akkor. - Úgy emlékszem, elég biztosan összevarrtam a sebedet - jegyezte meg Leif. - Ja. így van. - Mi történt hát, hogy újra felnyílt? - Ez... hosszú történet, barátom. Olyan hosszú, hogy be sem tudnám fejezni Sigurd érkezéséig. A vén Kígyószemű biztos, hogy látni akarja a felderített terület térképét. hát ezért hozattál pergament... hogy megrajzold a térképet - következtetett Leif. Storr bólintott. - Ez esetben most azonnal meg kell néznem a karod, uram - jelentette ki Leif ellentmondást nem tűrő hangon, Storr elé húzott egy durva asztalt, aztán egy másik ládához ment, elővette a seb kezeléséhez szükséges eszközöket, és sorban az asztalra pakolta. - A tinta és a pergamen! - tiltakozott Storr. - Bármelyik pillanatban hozhatják... - Nein. Megparancsoltam az őröknek, hogy kiáltsanak, ha valaki közeledik... Uram, ez szörnyen begennyesedett - tette hozzá, ahogy tovább vizsgálta Storr sebét. Az ollóért nyúlt, s habozás nélkül levágta az alvadt vértől megkeményedett ingujjat. - Nem érezted benne a feszítő nedvet? - kérdezte hitetlenkedve. - Úgy tűnik, mintha mérgezett fegyvert döftek volna bele. Storr behunyta a szemét fájdalmában, s felszisszent, amikor Leif óvatosan kitépte a sebszéleken maradt cérnát. Csak akkor enyhült fájdalma, amikor szabadosa néhány finom, de határozott nyomással kifakasztotta a fertőzött sebet, s a genny kiömlött a feltépett húsból. - Tényleg egy mérgezett fegyver volt - válaszolt keserű nevetéssel. Igen. Leifnek tökéletesen igaza van. Karsebe valóban mérgezés következtében fertőződött el. Csakhogy a méreg nem a húsán, hanem a száján keresztül jutott a szervezetébe. Ó, az átkozott boszorkány! - káromkodott magában. Nem elég, hogy csúnyán rászedte, még most, két-három napi távolságra tőle is képes fájdalmat okozni. - Ezek az írek valóságos méregkeverők! - Ó, uram, mondd el, hol találom, aki ezt tette veled, és Odinra esküszöm, ízekre szedem azt a gazfickót! - sziszegte Leif összeszorított fogai között, és hozzáfogott, hogy újra összevarrja a sebet. Storr remegő kézzel emelte szájához a tömlőt. - Nein - válaszolta -, mert apám sírjára esküszöm, nem halandó férfi volt, aki megtámadott! Most legalább nem hazudott - gondolta megkönnyebbülten, s nagyot húzott a mézsörből.

Mire az öreg Sigurd herceg - Kígyószemű Sigurd - magához hívatta, Storr megfürdött, átöltözött, és emlékezetből megrajzolta a térképet. Esze ágában sem volt azonban átmenni a törzsfőnök szállására, tudván tudva, bicegése azonnal felhívná riválisa figyelmét sebesülésére. Így végül visszaküldte Leifet az üzenettel, amennyiben a „jó herceg" kíváncsi arra, mit sikerült megtudnia felderítőútja során, tisztelje meg sátrát személyével. Ahogy azt Storr remélte, a mogorva öreg viking eleget tett kérésének. Sőt magával hozta tanácsadóit, hadvezéreit, rokonait, arra kényszerítve ezzel vendéglátóját, hogy ő is összehívja harcosait a gyűlésre. Sátra így perceken belül olyan zsúfolt lett, mint otthona nagyterme ünnepségek idején. Leif, aki most már tudta, hogy ura leplezni akarja testi gyengeségét, maga vállalkozott a harcosok összegyűjtésére, így Storrnak mozdulnia sem kellett az asztal mellől, melyen a sietősen pergamenre vetett térkép feküdt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Storr szörnyen szédült, s a megivott mézsör ellenére még mindig fájdalmai voltak. Mindazonáltal tisztában volt vele, valahogy meg kell győznie Sigurdot arról, hogy a helyrajz, mely előttük fekszik, az a térkép, melyet felderítőútja során készített, s hogy feltüntetett rajta minden lehetséges célpontot. Ahogy Sigurd és emberei az asztal fölé hajoltak, hogy közelebbről tanulmányozzák a térképet, Storr öccsére pillantott. Amióta a szigetre érkeztek, szinte nem is látta fivérét. Az elmúlt néhány évben pedig Gunther inkább nevelőapja, Sigurd mellett tartózkodott, mint saját családja körében. Így nem is lepődhet meg azon, hogy fivérét most teljesen idegennek találja. Gunther ugyanolyan szőke volt, mint ő, gyerekkorukban gyakran tévesztették össze őket emiatt. De ahogy teltek-múltak az évek, Storr megerősödött, és hatalmassá nőtt, míg öccse vékonydongájú maradt. S miután oly hosszú évekig nevelkedett a szomszédos törzsfőnök udvarában, senki nem tudta, hogy alkati gyengesége anyja vérvonalának - melyet nyilvánvalóan örökölt - vagy az álnok Sigurd mérgeinek köszönhető. Az biztos, hogy az egymás gyerekeinek nevelésére folytatott, törzsközi, ősi gyakorlat nemcsak hogy eredeti célját, a szövetség erősítését nem szolgálta, de egyenesen ellenségeskedést szított a két szomszédos hercegség között. S ennek az lett a szomorú következménye, hogy Gunther soha nem tért vissza családjához, s az egyetlen parancs, melyért életét adta volna, az álnok Sigurd szava volt. Sigurd és Storr néhai apja, Ivar, gyakorlatilag csak a közösen vezetett hadjáratok alkalmával találkoztak. Amennyire Storr vissza tudott emlékezni, apja és nagybátyja mindig is viszálykodtak egymással, s ez a széthúzás olyan mély éket vert a két család közé, hogy azon már semmiféle „gyermekcsere” nem segíthetett. Bár Ivar a tisztesség határain belül mindent megtett, hogy megnyerje magának Sigurd másodszülött fiát, Rutlandot, a fiú minden csábításnak ellenállt. Nem úgy saját fia, Gunther, aki csakhamar teljesen nagybátyja befolyása alá került... Sigurdnak mindezzel az volt a célja, hogy megkaparintsa bátyja hatalmas, virágzó birtokát. Ezért is győzte meg Gunthert arról, hogy ő Ivar törvényes örököse. S ez volt a két fivér közt húzódó ellentét forrása... Gunther talán megérezte, hogy bátyja fürkészi az arcát, felemelte fejét, s az ifjú törzsfőnök szemébe nézett. Storr rezzenéstelenül állta fivére tekintetét, s hirtelen minden elfojtott kétségbeesése feltolult lelkében. A fivérem vagy. A testvérem. Hogyan lehet az, hogy mégis ennyire idegenek vagyunk egymásnak? Ellenségek. Miért áhítozol arra, ami jog szerint az enyém? Hát nem látod, hogy nem vagy más, mint Sigurd kapzsi játékának eszköze? Mielőtt Storr bármit is ki tudott volna olvasni öccse szeméből, Gunther újra magára öltötte acélos, örökké vádló arckifejezését, s a térkép fölé hajolt. Gunther bátyját hibáztatta apjuk, Ivar haláláért, és semmi sem győzhette meg ennek ellenkezőjéről. Sigurd mételye olyan mélyen beleivódott lelkébe, hogy kész lett volna bármikor megölni Storrt, és helyébe lépni a törzsfőnökségben. Bármilyen óriási is volt a hercegség területe, ahhoz kicsiny volt, hogy mindhárom hercegnek elegendő jusson belőle. Storr mindig is tudta, hogy legidősebb fiúként ő fogja örökölni apja birtokát és címét, és sejtette, hogy fivérei talán háborogni fognak eme ősi rend ellen. De azt soha nem hitte volna, hogy saját testvére válik legfenyegetőbb, leghalálosabb ellenségévé.

Gyermekkorukban Gunther és ő elválaszthatatlanok voltak. S mikor ifjúvá serdültek, lelküket, akaratukat egyetlen cél vezérelte, a család nevének, birtokainak, hatalmának fenntartása. Szívüket az összetartozás kapcsolta össze, a tudat, hogy ugyanaz a vér csörgedezik ereikben... Most azonban a Gunther tenyerén húzódó vágás arról tanúskodik, hogy öccse minderről megfeledkezett, s testvériséget fogadott Sigurd gyermekeinek, Ericnek és Rutlandnak... Az ellenségnek... - Gunther szerint a ló, melyen visszatértél, nem az, melyen elhagytad a tábort - szólalt meg Sigurd, félbeszakítva Storr keserű gondolatait. - Azt mondta, a nyerged és a táskád sem hoztad vissza... Olyan feszült csend ereszkedett a sátorra, hogy a légy zümmögését is meg lehetett hallani. Storr érezte, hogy minden szem rászegeződik. A kérdés, a vád a levegőben lógott, s a harcosok választ vártak. - Egy este hatalmas vihar kerekedett, s a közelben lecsapó villám megugrasztotta a paripámat, Sigurd, mielőtt kiköthettem volna. Mindenem odaveszett - hazudta Storr, s maga is elámult azon, hogy kimerültsége s fájdalmai ellenére milyen gyorsan vág az esze. Sigurd arca megrándult egy pillanatra, amikor Storr, nyilvánvalóan szándékosan, nem ejtette ki címét a neve után. De végül is ő volt az egyetlen az összegyűltek között, aki elég magas rangú volt ahhoz, hogy megengedje magának ezt a pimaszságot. - Úgy tűnik, nem törted be kellőképpen azt az ír lovat - kritizálta Gunther leplezetlen gúnnyal a hangjában. - Igen, sajnos, így van - válaszolt Storr. - Mondd csak, herceg, senki sem látott meg a felderítés alatt? Biztos vagy benne? kérdezte a vén Kígyószemű. Storr a törzsfőnök szemébe nézett. - Legalább annyi emberem indul a tervezett hadjáratra, mint neked. Eszem ágában sincs kockára tenni az életüket! Sigurd fenyegető pillantásokat lövellt ifjú honfitársára. Hosszú másodpercekig néztek egymással farkasszemet. A levegő olyannyira megtelt feszültséggel, hogy Storr tudta, elegendő lenne egyetlen szikra, egyetlen rossz szó, s egymás torkának esnének. Az öreg herceg szerencsére újra a térkép fölé hajolt, és a part mentén húzódó legészakibb településre mutatott. - Ez lenne tehát az első hely, melyet megtámadunk, Ivar fia? Storr bólintott, s bár bosszankodott a lekicsinylő jelzőn, esze ágában sem volt szóvá tenni, hisz egyetlen vágya volt már csupán: megszabadulni kellemetlen vendégeitől. - Ja. Egy kolostor az, megtömve arannyal és ezüsttel. Természetesen ez nem volt igaz. Az első település, melyet ki kellett volna fosztaniuk, Alanna törzsének erődje lett volna, melyet viszont nem rajzolt be a térképbe. A vén róka gyanút is fogott a kis öböl láttán. Nem akarta elhinni, hogy egy olyan kedvező fekvésű helyen ne lenne település. Storr azonban állhatatosan tagadott, s váltig állította, nincs ott egyéb hatalmas szikláknál s kietlen pusztaságnál. Sigurd és emberei a szó szoros értelmében ki voltak éhezve a portyázásra: élelmiszer- s italkészleteik már kifogyóban voltak. Éppen ezért Alannáék erődje lett volna a legideálisabb célpont, hisz ahogy arról Storr a saját szemével is meggyőződhetett, hatalmas csordájuk s bőségesen termő szőlőskertjeik vannak. Ennek ellenére valahogy el kell terelnie őket onnan. Meg kell győznie őket arról, hogy délen gazdagabb zsákmányra lelhetnek. Bár Sigurd ellenségeskedését figyelembe véve ez egyáltalán nem lesz könnyű feladat.

TIZEDIK FEJEZET A hazatérését követő napokban gyakorlatilag a törzs minden tagja felkereste Alannát, s feltette a maga külön kérdéseit a vikingről s arról, mit tanult tőle. Esténként Alanna mesélt a tűz körül ülőknek, s Alanna volt az, akivel szinte mindenki kereste a személyes beszélgetés lehetőségét. Eleinte boldog is volt, hisz régi vágya, hogy a törzs figyelmének középpontjába kerüljön, beteljesedett. Később azonban, amikor már nem tudott úgy végigmenni az utcán, hogy ne állítsák meg, rá kellett döbbennie, a népszerűség legalább annyira teher, mint amennyire öröm. Annál is inkább, mert szerette volna már elfelejteni az egész szörnyűséget: az elrablást, a fogságot, a szökést, mindent. Mert érezte, csak akkor találhatja meg elvesztett lelki békéjét, ha fájdalmas emlékeitől megszabadul. Óvatos figyelmeztetésének köszönhetően a törzs fegyverkezni kezdett, hogy felkészüljön egy esetleges viking támadásra. Scully és Padraig bácsi nemcsak hogy gondoskodtak arról, hogy az erőd falain őrök vigyázzák éjjel-nappal a várost, hanem íjászokat hozattak egy közeli városból, hogy harcművészetre tanítsák a törzsbeli férfiakat. Alanna most is hallotta a nyilak suhogását. A verőfényes nyári napon a ház előtt sütkérezett, s unaloműzésképpen apró hárfáján játszott ősi, édes ír dallamokat, míg unokafivérei a közelben felállított szalmabábukra, az „ellenségre” nyilaztak. De örömteli, gyermekes kacagásuk arról tanúskodott, hogy inkább tekintik mindezt játéknak, mint az összecsapásra való felkészülésnek. S ahogy teltek-múltak a napok a megjósolt támadás nélkül, a lelkesedés tüze is alábbhagyott az emberek szívében. Mint minden ír törzset, Alanna népét is hatalmas marhacsorda látta el élelemmel, így a törzsbeli férfiak nagyon ritkán vadásztak, következésképpen alig tudtak bánni a fegyverekkel, vadászreflexeik pedig szinte teljesen eltompultak. Mi több, az olyan gyilkos indulatokat, mint a harcikedv, az egyház nemcsak hogy nem nézte jó szemmel, de egyenesen halálos bűnnek tartotta. Mindezt tekintetbe véve Alanna tudta, valahol a szíve mélyén érezte, hogy nem vehetik fel a versenyt az északi hódítókkal, akiket születésüktől fogva harcra nevelnek. Tulajdonképpen csak abban reménykedhetnek, hogy a tengerparton húzódó hatalmas szirtek elrejtik a kis települést a hajón érkező vikingek szeme elől... Hacsak.... hacsak nem derítették már fel a területet - hasított a lány lelkébe a rettegés. Azonnal abbahagyta játékát. Mi mást keresett volna Storr egyedül a közelben? Mi másért készített volna térképet a területről? Alanna felpattant a helyéről, s az ajtóhoz sietett. Barátnői a szobában szorgoskodtak. Ciarda a sarokban szőtt, Torra - Faolannal a lábai előtt - vajat köpült. - Játssz tovább! - kérlelte Ciarda. - Igen - csatlakozott húga véleményéhez Torra -, úgy sokkal könnyebben megy a munka. Alanna mosolyogni próbált. - Tüstént folytatom, csak... olyan nyugtalan vagyok. Azt hiszem, mégiscsak apátokkal kellett volna tartanom ma hajnalban. Scully bácsit napkelte előtt egy súlyos beteghez hívták a szomszédos erődbe, s bár felébresztette Alannát, hogy menjen vele, és segítsen a gyógyításban, a lány visszautasította. Elrablása óta ez lett volna az első alkalom, hogy elhagyja az erőd biztonságot jelentő falait, s nem érzett magában elég erőt és bátorságot, hogy ezt megtegye. Vaksötét volt a szobában, Alanna mégis látta, hogy nagybátyja elkomorodik válasza hallatán, hisz azelőtt minden alkalmat megragadott, hogy bepillanthasson a gyógyítás tudományába. - Rendben - válaszolta a férfi, s csendben elhúzódott az ágyától, de Alanna tudta, Scully bácsi megérti félelmét. Ahogy nagybátyja elhagyta a szobát, Alanna meghallotta Kyna néni álomittas hangját. Az asszony felajánlotta férjének, hogy Alanna helyett elkíséri. A pár hamarosan elment, de Kyna néni az ajtóból még visszasuttogta, hogy napnyugtára itthon lesznek.

- Majd legközelebb elmégy vele - szólalt meg Ciarda, kizökkentve unokatestvérét töprengéséből. - Apa szerint nagyon ügyes vagy. Biztos lehetsz benne, ha legközelebb szükség lesz rád, szólni fog. Alanna megvonta a vállát, és hálás mosollyal az arcán Ciardához fordult. - Igen. De most el kellett volna mennem. Nem jó, hogy mindketten odakint vannak, a falakon túl, ahol bármi történhet velük. Ahol csak úgy nyüzsögnek a rablók és a vikingek - szerette volna hozzátenni, de mivel nem akarta barátnőit fölöslegesen felizgatni, inkább hallgatott. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy nevelőszülei élete veszélyben forog. Tudta, nem élné túl, ha szülei után őket is elveszítené, s azt sem akarta, hogy unokatestvérei is megtapasztalják a szörnyű tragédiát, melyet ő már egyszer átélt. Bárcsak összeszedte volna a bátorságát, és elment volna Scully bácsival! - tépelődött, s alig tudta visszafojtani könnyeit. - Ne izgulj, vissza fognak jönni! - kiáltott Torra vidáman, felállt, odasietett Alannához, s átölelte. - Kifogásokat keresünk, hogy abbahagyhassuk a munkánkat? - csipkelődött Alanna, s felemelte tunikája szélét, hogy megtörölje szemét, mielőtt unokatestvére észrevenné kétségbeesése könnyeit. Torra elhúzódott egy kissé. - És hogy áll a te munkád? Ma még egy tűt nem tettél arrébb válaszolt huncut kacsintással. - Mindent megcsináltam már, mielőtt felébredtél volna. Miután a szüleid elmentek, képtelen voltam újra elaludni. - Mennyi lehet az idő, Alanna? Elmúlt már dél? - kérdezte Ciarda anélkül, hogy egy pillanatra is megállt volna a kezében a vetélő. Alanna az égre pillantott. - Azt hiszem, dél körül járhat az idő. - Ezek szerint még van hét óránk napnyugtáig. Fölösleges aggódnod. Lehet, hogy anyáék már rég úton vannak hazafelé. - Igen - sóhajtott Alanna, s az öböl felé pillantott. Apró, hófehér hullámokat görgetett a szél a partra. Ugyanezt mondta édesanyja is, amikor az apja eltűnt a tengeren. - Lehet, hogy már úton van hazafelé. Vissza fog térni - mondogatta az asszony. - Isten segedelmével vissza fog térni. - Minden nap, minden áldott nap kint sétáltak a tengerparton kéz a kézben, s órák hosszat kémlelték a kék végtelenséget. Egészen addig, míg egy viharos napon hírt nem kaptak, hogy a jó jogász, miután ítélkezett egy nyájperben, a hazatérő hajóval együtt hullámsírba veszett a háborgó tengeren. Soha nem fogja elfelejteni anyja néma sikolyát, fájdalomtól s rémülettől tágra nyílt szemét, amikor megtudták, a férfi soha nem fog visszatérni. A gyászszertartást követően anyja hosszú napokig ki sem lépett a házból. Csak feküdt az ágyában némán, holtsápadtan, s a plafont bámulta. Hiába próbálta vigasztalni, az asszony nem válaszolt, nem is nézett rá. Csak éjszakánként hallotta halk zokogását... S egy hajnalban, míg ő aludt, édesanyja mérget ivott, aztán lesétált a tengerhez, s a gyilkos hullámok ölelő karjaiba vetette magát. Vihar készülődik - döbbent rá Alanna hirtelen. S valahogy tudta, csontjaiban érezte, hogy ugyanolyan szörnyűséges tragédiát fog magával sodorni, mint az, amely szüleit elragadta. Ugyan már, hisz Scully bácsiék nem is a tengeren vannak - próbálta lecsendesíteni a lelkén egyre jobban elhatalmasodó pánikot. De miért érez mégis fenyegetést a tenger felől? Szíve mélyén tudta a választ, de az túl szörnyű volt ahhoz, hogy átengedje tudata kapuján. Újra leült a ház elé, és tovább hárfázott. A vihar különben is jól jöhet most - biztatta magát. - Mert lehet ugyan, hogy késleltetni fogja Kyna néniék visszatértét, de az biztos, hogy az ördögfattya vikingek viharban nem szállnak tengerre. Az óceán haragja a vikingek legrettegettebb ellensége - tartja a régi ír mondás. Storr ujjai elfehéredtek a kormányrúdon, ahogy Leif segítségével megpróbálták irányban tartani a vezérhajót. A víz egyre erősebben kezdett hullámzani, de a hatalmas vízjáró még mindig stabilnak tűnt. Sigurd megrongálódott hajójának javítási munkálatai miatt a hadjáratot két teljes héttel elhalasztották, így Storr teljesen felépülhetett sebesülései okozta gyengeségéből, s megújult erővel indulhatott újabb támadásra családja két hajójának élén.

Gazdag zsákmány és embert próbáló harc vár rá az ír partokon - mondogatta magának. Friss ételeket, ízletes borokat fognak találni a gyűrűerődök falai között - biztatta magát, de ennek ellenére be kellett ismernie, már előre irtózik a vérontástól, a gyilkolástól, melyet véghez fognak vinni. Egy esztendővel ezelőttig egyáltalán nem zavarta az ilyesmi. Gondolkodás nélkül megrohanta bármelyik települést, s lekaszabolt mindenkit, aki csak az útjába került. Úgy hasgatta szét áldozatai fejét, mint az érett tököt, s úgy csapta a falhoz a csecsemőket, mint otthon a fölösleges kutyakölyköket. S mégsem a szégyen volt az, amit egy-egy vérgőzös hadjárat után érzett, hanem a büszkeség. Igaz, Sigurd harcosaival ellentétben ő soha nem kínozta áldozatait. Olyan gyorsan ölt, hogy áldozatának arra sem maradt ideje, hogy megijedjen. S amikor néha-néha meg kellett erőszakolnia egy sikoltozó fehérnépet, olyan kötelességtudóan tette, mint bármelyik harcos. Nem pazarolta az idejét csókra vagy simogatásra, egyszerűen nekiesett szerencsétlen teremtésnek. Abban a pillanatban nem jelentett többet számára a nő, mint nehéz munka után kiérdemelt jutalmat. Freyja halála után azonban valami megváltozott lelkében. Izzó tőrökként hasítottak szívébe a halálsikolyok, a megvakított, megcsonkított emberek keserves sírása. S amikor egy-egy támadás során ölni kényszerült, úgy érezte, a pokol tüzének emésztő lángjai mardossák lelkét. Leifnek beszélt először „gyengeségéről”, s a jó szolga azzal biztatta, hogy ilyesmi a legjobb harcossal is előfordul. De Storr szíve mélyén már tudta, hogy legbiztosabb fegyverei, a céltudatosság és az érzéketlenség örökre elhagyták őt. Most, hogy vezérhajója fedélzetén újabb öldöklésre indult, teljes szívéből kívánta, bárcsak örökre felhagyhatna ezekkel az átkozott portyázásokkal, s erejét hercegsége, népe békés gyarapítására fordíthatná. De mint viking s törzsfőnök, belátta, vágyai hiábavalók. Hisz harciassága, kegyetlensége volt az, mely kiemelte a harcosok közül, s mely megtartotta s megtartja hercegi méltóságában. Ha abbahagyná a háborúskodást, hercegsége azonnal prédájául esne Sigurd hódító törekvéseinek. Bárcsak meghalna! - hasított szívébe ismét régi vágya. - Bárcsak végezne vele egy bátor, hatalmas erejű ír harcos! Ha mégis megtámadnák Alanna felfegyverzett törzsét, biztos akadna valaki, aki legyőzné. Nem. Mégsem teheti kockára emberei életét. Talán a délebbi településeken is talál magához méltó ellenfelet. Igen. Ez lenne a nagyszerű, hőshöz illő halál. Nem valószínű, hogy már az első támadásnál elesik, töprengett. Az is biztos, hogy egyetlen helyen sem fognak erős ellenállásba ütközni. Ezek a nyúlszívű, ellustult írek általában a kisujjukat sem mozdítják saját védelmük érdekében. Minden, amit tesznek, hogy bemenekülnek a legközelebbi kolostor falai közé, s imádkoznak az istenükhöz, hogy mentse meg őket. A szerzetesek még náluk is furcsábbak. Ezek a kiborotvált fejű csuhások még arra sem veszik a fáradságot, hogy elfussanak: egyszerűen térdre omlanak, s mint az áldozati bárányok, várják a halálukat. A kolostorok mindig is a legkönnyebben bevehető helyek közé tartoztak, s a pincéik tele voltak a terület legjobb boraival. Tekintetbe véve, hogy megfogyatkozott élelmiszerkészletük miatt harcosai legyengültek, az lesz a legjobb, ha a hadjáratot a legkisebb ellenállást tanúsító kolostoroknál kezdik... S vajon nem éppen egy kolostor volt az Alannáék erődje után feltüntetve az eredeti térképen második s most így az első célpontként? Ahogy azt Storr remélte, amikor percekkel később elérték a kis kifli alakú öböl száját, a lány települését majdnem tökéletesen eltakarták a hófehér parti szirtek. Ha nem tudta volna, hogy a gyűrűerőd ott van, biztosan elkerülte volna a figyelmét, éppúgy, ahogy most Sigurdnak. Mégsem tudta megállni, hogy ne keresse meg tekintetével... A városka az öböltől nyugatra feküdt, s a távolból nem látszott több belőle egy kis barna foltnál, mely akár egy csalit is lehetett volna. Storr hátrapillantott Sigurd közeledő hajóira, s miután látta, hogy egyikőjük sem vette észre a települést, hálaimát rebegett Odinnak. Persze, tisztában volt azzal, hogy az elkövetkezendő napokban sokkal több áldásra lesz szüksége... Storr hajója hátsó fedélzetén állt, s a sötét halrajokban gyönyörködött, melyek egy-egy pillanatra kivetették ezüstös testüket a vízből, aztán újra a hullámok közé merültek... A kristálytiszta víz hirtelen zavarossá vált. Storr azonnal az égre pillantott: a sirályok a szárazföld felé menekültek...

Néhány másodperc múlva hatalmas mennydörgés hasította át a vihar előtti feszült csendet. A mai reggel már gyanúsan hűvösnek, sötétnek indult, de sem Storr, sem harcosai nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. S mekkora hibát követtek el! A vihar most úgy rohant feléjük, mint egy megvadult, tajtékzó paripa. Perceken belül eleredt az eső. Storr Leifre bízta a kormányrudat, s az egyre vadabbul himbálózó gálya tatjára sietett, ahonnan jobban szemmel tarthatja a többi hajót. Huszonnyolc kipróbált evezőse szemmel láthatóan minden erejét latba vetve próbálta átvezetni a hatalmas hajótestet az egyre vadabb hullámokon. A horizont olyan sötét volt, mint a kora esti égbolt, s hamarosan egyetlen hatalmas örvénnyé vált a tenger és az ég Thor, a viharisten érintésére. A viharos erejű szélben Storr alig tudta nyitva tartani a szemét, de azt még látta, hogy Sigurd a part felé irányítja embereit. És ezért nem is hibáztatja, hisz ha az öreg herceg nem akar hullámsírba veszni rozoga bárkájával együtt, minél hamarabb a biztonságot jelentő szárazföldre kell húzódnia. Maga Storr is kiadta a parancsot a fővitorla bevonására, s rögtön ezután utasította Leifet, hogy irányítsa a gályát a part felé. Hiába indultak Odin nevében a hadjáratra, Thor tajtékzó dühe előtt még magának a főistennek is meg kell hajolnia - gondolta, s Leif segítségére sietett, hogy együttes erővel fordítsák a . hatalmas monstrumot Sigurd hajója után. - Végre egyetértesz valamiben a vén Kígyószeművel - kiáltotta Leif, és igencsak küszködnie kellett, hogy túlharsogja az üvöltő szelet. Storr elmosolyodott az ugratásnak szánt megjegyzésen. A következő pillanatban azonban eltorzult az arca amikor egy toronymagas hullám kirántotta kezéből a kormányrudat, s végigsöpört a fedélzeten. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után az evezősöknek mégis sikerült újra irányba hozni a megvadult tengerjárót. Storr látta, hogy legénysége emberfölötti erővel küzd, s tudta, ha életük árán is, de partra viszik a hajót. Becsukta a szemét, ahogy egy újabb hullám feszült a hajótestnek. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a meleg, mindig kellemes éghajlatú Írföldön ilyen kegyetlen vihart kell átélniük. A következő percekben már nem hallott mást, csak evezősei ütemes énekét. S ebben a kétségbeejtő helyzetben valami egészen abszurd boldogságot érzett. Itt szenvednek a vihar közepén, miközben bármelyik pillanatban felboríthatja hajójukat egy hatalmas széllökés, egy maroknyi kis csapat érte küzd, csak érte. Törzsfőnöksége alatt még soha nem érezte magához ennyire közel az embereit, és csodálkozott azon, miért e mostoha körülmények között kell megtapasztalnia mindezt. Mindegy, miben hitt apja halála után, nem számít, mennyire elvesztette életkedvét - most végre érezte, nem egyedül kell viselnie a vezérség szörnyű terhét... - Uram, nézz hátra! - hallotta Storr egyik embere kiáltását. Megfordult, s legnagyobb rémületére azt kellett látnia, hogy Sigurd hajói a vihar kellős közepén vergődnek még mindig. Sőt úgy tűnt, már meg sem próbálják megközelíteni a biztonságos partszakaszt, ahova ők igyekeznek, hanem megfordulnak, hogy az öbölben keressenek menedéket, mely csak néhány hajóhossznyira lehetett tőlük. Alanna szirtjei felé tartanak! - kiáltott fel Storr lelkében egy kétségbeesett hang. - Thor haragjára, Sigurd annak az átkozott ír bestiának az öblébe igyekszik visszavonulni! - Mit csinál ez a bolond vénember? - ordított Leifnek. A fiatal férfi hátrapillantott. - Úgy látszik, a hajójukat hátrasodorta a vihar, uram. Ott keresnek menedéket, ahol tudnak. Te is ezt tennéd a helyükben. - Nem! Nem szabad oda mennie! Az a törzs fel van fegyverkezve. - Miféle törzsről beszélsz, uram? - Amelyik az öböl torkában él! Leif értetlenül nézett urára, miközben tovább küzdöttek a kormányrúddal. - Miért nem tüntetted fel őket a térképen? Storr összeszorította a fogát, de aztán rádöbbent, semmi értelme, hogy hűséges barátján töltse ki dühét. - Mert tudtam, hogy az erődjük bevehetetlen. Leif újra Sigurd hajóira pillantott, aztán megszólalt. - Ne aggódj, uram! A vén Kígyószemű valószínűleg örülni fog, ha eléri az öblöt.

Nem hiszem, hogy ebben az ítéletidőben rohamra indulna - kiáltotta, s olyan esdeklőn nézett Storr-ra, mintha megsejtette volna, hogy ura a visszafordulást fontolgatja. Storr azonban tudta, hű emberei életét tenné kockára, ha parancsot adna Sigurd hajóinak követésére. Most az a legfontosabb, hogy elérjék a partot. Igen. A szélvihar elültével itt bevárhatják az öreg herceg flottáját. S addig is azért kell imádkoznia, hogy a vihar utáni ködben a Kígyószemű fel ne fedezze Alanna erődjét. Mert ha Sigurd úgy dönt, hogy megtámadja a települést, kétségtelen, hogy neki és embereinek is csatlakoznia kell hozzájuk. Hisz már így is két családtagjának okozta a halálát, s nem kockáztathatja meg azt, hogy Gunther vére is az ő lelkén száradjon.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Alanna hatalmas mennydörgésre ébredt. Azonnal felült az ágyon, s némán átkozta a vihart, amiért felriasztotta békés szendergéséből. Aznap kora hajnalban ébredt, s délután már alig bírta nyitva tartani a szemét, így végül úgy döntött, ledől egy órácskára szundítani a hűs szobában. Feltápászkodott az ágyból, s miután nagyot nyújtózott, Ciardát és Torrát szólította, hogy megkérdezze tőlük, hazaértek-e már Scully bácsiék. De senki nem válaszolt. Csak Faolan kezdett ugatni, olyan dühösen, olyan félelemmel teli hangon, hogy Alanna gondolkodás nélkül a bejárati ajtóhoz rohant, hogy megnézze, a szegény pára mitől ijedt meg ennyire. Az előszobáig sem ért el, amikor egy másik hang megfagyasztotta a vért ereiben. - Sikoly döbbent rá hirtelen. Nem vidám, kislányos sikoltás volt, hanem a rémület, a fájdalom kiáltása. Szent Isten! Scully bácsi és Kyna néni! Bizonyára történt velük valami, s most hozták a szörnyű hírt - gondolta, s a kilincsre tette a kezét. De a látvány, mely a szeme elé tárult, amikor kilépett az ajtón, minden képzeletét felülmúlta. A falu maga volt a káosz. A földi pokol. Véres, megcsonkított tetemek tucatjai feküdtek szanaszét. Törzsbeliek menekültek fejvesztetten a vérszomjas viking üldözőik elől, akik a gyűrűerőd falához igyekeztek szorítani őket. Az erőd kapuja szilánkokra törve hevert a porban. A vihar. Hát persze. Nem a vihar ébresztette fel, hanem annak a hatalmas erejű ütésnek a robaja, mellyel a vikingek betörték a kaput... Alanna ki lopózott a házból, s a hátsó erődfalhoz rohant. Ahogy azt remélte, a többiek a titkos kapun keresztül próbáltak a biztos halál karmaiból elmenekülni. Már éppen azt kezdte fontolgatni, hogy velük tart, amikor a szeme sarkából valami fényességet vett észre. Oldalra kapta a fejét, s rémülten látta, hogy a rablók felgyújtották a település első házát - Padraig bácsi kunyhóját. Szent Isten! Hol lehet Ciarda és Torra? - kiáltott fel lelkében egy kétségbeesett hang. Rögvest visszarohant a házhoz, s újból körülnézett. Azonnal megpillantotta Ciardát. Egy sebhelyes képű pogány épp akkor lökte a falhoz szorított foglyok közé. Alanna tovább kutatott tekintetével. A két lány mindig elválaszthatatlan volt. Torrának is a közelben kell lennie. Ó, igen. Ott van. A temetőkertben próbál elfutni egy ősz szakállú viking elől. Uramisten! Mindjárt elkapja!!! Nem volt idő siránkozásra. Egyetlen gondolat járt csupán a fejében: megmenteni Torrát, amíg még nem késő. Berontott a házba, s egyenesen a konyhaszekrényhez rohant. Remegő kézzel nyúlt a hatalmas hentesbárdért, s észre sem vette, hogy eszelős sietségében végighasította vele a tenyerét. A bejárathoz sietett, résnyire nyitotta az ajtót, s kikémlelt. Hol az ördögben lehetnek unokafivérei? Hol van S'uidh-ne és Taidhg? Nyílvesszőik suhogásából tudta, hogy a két fiú életben van, de most, hogy szüksége lenne a segítségükre, sehol nem látja őket. - Faolan, fuss Padraig bácsihoz! - parancsolta Alanna a küszöbön nyüszítő vizslának. Tudta, a vikingek úgysem fogják bántani a kis ebet, de biztonságban akarta tudni kedvencét arra az esetre, ha mégsem élné túl öngyilkos vállalkozását. - Isten legyen velünk - suttogta, s csókot lehelt a nyakláncán függő apró keresztre. Háta mögé rejtette a bárdot, s kilépett a házból. Még sohasem ölt embert - gondolta. - De most meg kell tennie. Látta, hogyan mészárolják le egymás után a rokonait, s tudta, ha sor kerül rá, ölni fog. Egy pillanatra lehunyta a szemét, s hagyta, hogy lelkén elhatalmasodjon az őrjöngő, tomboló, sátáni düh. Amikor újra felnézett, már nem érzett mást, csak gyilkos vágyat: el akart pusztítani minden átkozott barbárt, s az sem érdekelte, ha emiatt egyenesen a pokol fenekére jut. Torra sikolya hasított a fülébe, s azonnal elindult a hang irányába. Azaz elindult volna, ha valaki hátulról meg nem ragadja, s vissza nem löki a házba. Elvesztette az egyensúlyát, de

mielőtt a földre zuhanhatott volna, acélizmú karok kapták el, s talpra állították. Fogalma sem volt arról, hol van, vagy mit csinál. Eszelős sikoly szakadt ki tüdejéből, feje fölé emelte a bárdot, és ütött, vágott, ahogy csak az erejéből futotta. A toronymagas viking harcos félreugrott a halálos fegyver útjából, s elengedte az őrjöngő fehérnépet. Alanna csak ekkor döbbent rá, milyen veszedelmes helyzetbe sodródott, s kihasználva pillanatnyi előnyét, a belső szobába rohant, s a tűzhely mögé bújt. Lélegzet-visszafojtva hallgatta a hatalmas harcos közeledő lépteit. A szíve olyan vadul dörömbölt, hogy biztos volt benne, támadója is hallja. A lépések zaja hirtelen elnémult. Síri csend borult a kis szobára. Alanna már-már azt hitte, a viking feladta a keresést, és egyszerűen továbbállt, amikor... - Alanna? - szólalt meg egy mély férfihang. A lány kővé dermedt döbbenetében. A harcos szólította volna a nevén? Vagy valamelyik unokatestvére? Nem. A hang túlságosan érett volt ahhoz, hogy a két suhanc valamelyikéé legyen. Lehet, hogy Scully bácsi időközben hazatért, s ő keresi most? Menj innen! - figyelmeztette némán az ismeretlent. - Ne segíts rajtam, mert téged is megöl! Tovább hallgatózott, de senki nem lépett a házba, nem volt dulakodás, s Alanna még most sem volt biztos benne, hogy a harcos ott van-e még egyáltalán. Ki szólíthatta hát a nevén? Már csak egyetlen lehetőség maradt... Úristen! Storr! Hát persze, ki más lett volna a hatalmas viking óriás, mint Storr. Amióta felébredt, egyik rémületből a másikba esett, s eszébe sem jutott, hogy korábbi fogvatartója is a támadók között lehet. De most, ahogy visszaemlékezett a sisakrostély mögül elővillanó, átható kék szempárra, biztos volt benne, hogy ő az. - Alanna - csendült fel ismét a hang olyan tisztán, olyan tökéletes írséggel, mint az előbb. - Alanna, dobd el a bárdot! A lány beharapta az ajkát. Storr az. A nehézkesen kiejtett ír mondat kétségkívül rá vall. S most azt akarja, hogy eldobja az egyetlen eszközt, mellyel megvédheti magát. Engedelmességet követel, éppúgy, mint rövid fogsága idején. Talán tényleg ezt kellene tennie, s akkor talán megkegyelmez életének... Hirtelen eszébe jutott az a szörnyű este, amikor otthagyta a férfit félholtan az erdő közepén. Akkor valóban úgy hitte, Storr lenne az utolsó ember a földön, akinek megadná magát. Lehet, hogy a viking óriás számára éppúgy ő az utolsó, akinek megkegyelmezne? Alanna nem mozdult, ujjai elfehéredtek a bárd nyelén. S a lépések újra felhangzottak. Hagyj békén! - kiáltotta a lány lelkében egy félelemtől őrjöngő hang. - Meny innen, különben megöllek! - Add meg magad... nekem, mielőtt valaki más ejtene foglyul - mormogta Storr. Alanna most már végképp nem tudta eldönteni, mit tegyen. A lépések egyre közeledtek. Adja meg magát? A férfi már egész közel járt. Vagy talán támadjon? Nem maradt ideje a döntésre. Mielőtt felállhatott volna, hogy átadja fegyverét, vagy éppen lesújtson vele, legnagyobb rémületére a viking páncéljának szegélyét látta maga előtt. Storr megesküdött rá, hogy megöli - hasított szívébe a halálfélelem. Amikor fogsága első napján rátaposott a lábára, a férfi azzal fenyegette, ha még egyszer szökni próbál, gondolkodás nélkül a másvilágra küldi. És ő megpróbálta... A következő pillanatban maga elé rántotta fegyverét, hogy újra lesújtson. A viking most is fürgébbnek bizonyult, s azonnal elkapta a bárdot tartó kezét. - Hagyd már abba, te istenverte boszorkány! - üvöltötte, s Alannának igazából nem is volt más választása. A férfi olyan erővel szorította csuklóját, hogy kénytelen volt elengedni a nehéz bárdot, mely tompa puffanással zuhant a puha agyagpadlóra. Túl büszke volt azonban ahhoz, hogy elismerje vereségét. A gondolattól is irtózott, hogy úgy kelljen a férfira néznie, mint egy szerencsétlen, gyenge fehérnép, akit nem tartanak érdemesnek a harcra. Ennek ellenére felemelte tekintetét, s fogvatartója szemébe nézett. Tudni akarta ugyanis, hogy mi lesz a további sorsa... Ha eddig nem lett volna biztos támadója kilétében, most kétségkívül meggyőződhetett arról, hogy Storr rejtőzik az arcát csaknem teljesen elfedő sisakrostély mögött. Az a gyönyörű zafírkék szempár, mely már ott, a pataknál ámulatba ejtette, most szinte szikrákat szórt a

dühtől. S éppen ez volt az, ami egy pillanatra elbizonytalanította Alannát. Talán mégsem ugyanaz a férfi áll előtte, akit rövid fogsága alatt megismert? Ez a vad, jéghideg tekintet nem lehet azé a szomorú, jó szándékú vikingé, akire emlékszik. Fenyegető tekintete ellenére Alanna még mindig nem tudta eldönteni, a harcos végezni foge vele, vagy sem. Még akkor sem, amikor Storr vállánál fogva megragadta, s felemelte a földről. Ahogy a lány szemébe nézett, Storr úgy érezte, megáll az idő. Alig akarta elhinni, hogy a sors ismét az útjába sodorta ezt az átkozott bestiát. És, mint azelőtt, most is rá vár a nehéz feladat, hogy döntsön a sorsa felől. Amikor Sigurd parancsot adott az erőd megrohanására, vonakodva bár, de csatlakozott az öreg herceghez, s rohamra vezette az embereit. Tudta a kötelességét, s szívvel-lélekkel küzdött. Jó harcoshoz méltóan dúlt fel minden útjába kerülő kunyhót zsákmány után kutatva. S mit talált? Néhány tömlő bort, egy-két arany ékszert és ezt a hétpróbás ír fehérnépet, akinek hajszál híján sikerült eltennie láb alól. Természetesen megfordult a fejében, hogy összeakadhat Mannával a támadás során. De a csata tomboló hevében ez volt az utolsó dolog, ami foglalkoztatta. Valójában, mivel Sigurd lépte át elsőként csapatával az erőd kapuját, úgy gondolta, a lányt már rég foglyul ejtette a Kígyószemű vagy valamelyik embere. Tévedett. Annak ellenére, hogy a település lakóinak nagy része már elmenekült, meghalt, vagy fogságba esett, ennek a bestiának valahogy sikerült elkerülnie a harcosok figyelmét. Mintha csak rá várt volna... S most fogalma sincs róla, hogyan tovább. Le kell számolnia vele egyszer s mindenkorra - érvelt magában. Az első pillanattól kezdve csak púp volt a hátán. Ha az előbb nem sikerül elkapnia a kezét, kétségtelen, hogy megölte volna. Miért is kegyelmezne hát meg az életének? - Mit keresel még mindig itt, az öldöklés kellős közepén? - förmedt rá végül. - Miért nem próbáltál megszökni a többiekkel a hátsó kapun keresztül? - Mert én... csak az előbb ébredtem fel - dadogta leplezetlen csodálkozással a hangjában. Bármi másra jobban számított volna, mint arra, hogy a férfi azért hibáztassa, amiért nem menekült el. Thor haragjára, meg kell ölnie a boszorkányt! - sürgette egy belső hang. Az emberei már biztos várnak rá. Ki kell húznia a kardját, és át kell döfnie az átkozottat. Nem! - állította meg magát, mielőtt ujjai az acélfegyver markolatára kulcsolódtak volna. Először revánsot vesz mindazért a bosszúságért, amit elszenvedett. Félelmet, megadást akar látni azokban az ártatlan szemekben. A kis bestiának ugyan sikerült bolondot csinálnia belőle, de még egyszer ez nem fordulhat elő, és Storr azt akarta, a lány is megértse ezt. Mint ahogy azt is, hogy ő az úr, s az ő kezében van az élete. Hiába nézett azonban a lehető legfenyegetőbben rá, hiába szorította úgy, hogy már-már maga is attól tartott, hogy összeroppantja a csontját, Alanna tekintete kifejezéstelen, s mint egy hatalmas kőfal, áthatolhatatlan maradt. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy meg fog halni - töprengett Storr. Talán már fel is készült a halálra. Éppen ezért valami mást kell tennie. Valamit, amire nem számít; ami sokkal fájdalmasabb, mint a gyors halál... Meg fogja erőszakolni! Ez az! Bár soha nem követne el olyan ostobaságot, hogy csata közepén teperjen le egy fehérnépet, úgy fog tenni, mintha az lenne a szándéka. Ha mástól nem is, a gondolattól, hogy bűnös asszonyként kell az istene színe elé lépnie, biztos, hogy megrémül. Storr hallotta, hogy a kinti csatazaj egyre erősödik. Sietnie kell. Gyorsan lecsatolta hát övét kardjával együtt, aztán levette a sisakját is, és a földre tette. Egyik kezével lefogta a lány kezét, a másikat a tarkója mögé csúsztatta, s ajkait a lány ajkaira tapasztotta. A bestia természetesen vergődött az ölelésében, s tekintete - Storr legnagyobb megelégedésére - végre megtelt félelemmel. Igaza volt, gondolta vidáman. - Igaza volt, amikor úgy hitte, testi közeledésével sokkal jobban felzaklathatja a lányt, mintha kardot tartana a torkának. Igen. Végre visszafizethet neki minden fájdalomért, minden szégyenért, amit okozott.

Alanna addig kapálózott, míg végül sikerült kiszabadítani csuklóját, s a férfi mellkasába mart. A fájdalom ellenére Storr valami abszurd élvezetet talált a lány közelségében. Azelőtt észre sem vette, hogy a kis bestia milyen karcsú, milyen törékeny. Majdnem felnevetett, amikor Alanna újra lecsapott, s „félelmetes” macskakörmei beleragadtak páncélinge pikkelyei közé. De bárhogy is próbálta dühöngő nősténytigrisnek mutatni magát, Storr érezte, a lány teste olyan puha, olyan forró, mintha csak az ő érintésére várna. Egy röpke pillanatra meg is fordult a fejében, hogy leteríti vihar áztatta köpenyét a tűzhely mellé, lefekteti a lányt, s magáévá teszi. Sajnos azonban tisztában volt vele, hogy erre most nincs idő. Döntenie kell foglya sorsáról, mielőtt valaki más tenné ezt meg helyette. A fésű - jutott eszébe hirtelen, ahogy ujjait végigfuttatta a hosszú, sötétvörösen ragyogó tincsek között. Vajon az ő fésűjével fésülködött-e ma reggel? Vajon gondolt-e rá, miközben puha haját simogatta? Thor haragjára, mit művel? Úgy gondol erre a boszorkányra, olyan vágyakozással néz rá, mintha... Valhalla örök boldogságára, mi történik itt? Halálosan gyűlölnie kellene ezt az átkozott fehérnépet, ehelyett... Minden erejét össze kellett szednie, hogy eltépje ajkait a rózsabimbó ajkaktól. A lány szemébe nézett. Legnagyobb meglepetésére nem dühöt vagy iszonyatot, hanem rémületet és... értetlen zavart látott a melegbarna szempárban. Storr hirtelen rádöbbent, hogy foglya nem őt nézi, hanem valamit a háta mögött. És abban a pillanatban, hogy szája megszabadult az övétől, nem kívánta tajtékzó dühvel, hogy a férgek lakmározzanak rothadó testén, nem átkokat szórt a fejére, hanem a nevét kiáltotta. - Storr! - sikoltotta Alanna, a férfi hóna alá dugta karját, s megpróbálta félredönteni. Mozdulj! Védd magad! Biztosan valami újabb csel, hogy elterelje a figyelmét, s megszökhessen - gondolta Storr, de amikor ismét foglya arcára pillantott, igazi figyelmeztetést vélt felfedezni riadt tekintetében. Hátrafordult hát, és legnagyobb rémületére egy viking harcost látott maga mögött, aki épp lecsapni készült hatalmas kardjával. Azonnal felismerte támadóját: Gunther volt az. Storr félreugrott, s magával rántotta a lányt is. - Gunther! - kiáltotta. - Odin szerelmére, én vagyok az! Fivére döbbenten lépett hátra, s lassan leengedte fegyverét. - Ja. Tényleg - dadogta. Nem... nem ismertelek fel a sisakod nélkül - rebegte halkan, s Storr tudta, nem a hirtelen felismerés tartotta vissza álnok öccsét a gyilkosságtól, hanem Alanna. Hisz a lány egy ír fehérnép, akivel látszólag most találkozott életében először, a nevén szólította, s ezzel összezavarta Gunthert. Hosszú másodpercekig álltak mozdulatlanul, s értetlen pillantásokat vetettek egymásra. Storr végül lehajolt, s felvette sisakját az agyagpadlóról. - Nincs elég ír, akit lemészárolhatsz helyettem? - kérdezte szemrehányóan, s fejére tette a páncélsisakot. - Ja. Ha itt végeztél, talán még neked is jut belőle - jegyezte meg Gunther gúnyosan, az ír fehérnépre pillantott, aztán hátat fordított, s kiviharzott a kunyhóból. - Ki volt ez? - suttogta Alanna. - Biztosan nem a te embered! Storr a lány szemébe nézett, s ujjával megcirógatta ajkait... - Egyetlen szót se arról, amit láttál, megértetted? Alanna bólintott, s megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy fogvatartója megkíméli az életét. - És nem akarok több kellemetlenséget, különben az olyan vadállatok kezére adlak, mint ő. Alanna ismét bólintott. Nem ellenkezett tovább. Az előbbi merénylő gyilkos tekintete meggyőzte arról, hogy fogvatartója kevésbé veszélyes. Csak akkor fagyott meg ereiben a vér, amikor Storr a következő másodpercben újra átölelte a derekát, s nekilátott, hogy kioldozza tunikája övét. Az Isten szerelmére - kiáltotta némán, s behunyta a szemét, hogy visszafojtsa könnyeit. - Annak ellenére, hogy az előbb megmentette az életét, most mégis meg akarja erőszakolni. Szerencsére tévedett. A férfi csak azért oldotta le az övét, hogy hátrakötözze vele a csuklóit. - Van valami, amit szeretnél magaddal hozni? - kérdezte, s szembefordította magával.

Alanna tudta, hogy beszélnie kellene. Tisztában volt vele, most látja utoljára a házat, melyben gyermekkora nagy részét töltötte, az otthonát, ahova soha többé nem térhet vissza. Fogvatartójától több mint nagylelkűség, hogy felajánlja, magával viheti múltja egy kedves darabkáját. De annyira izgatott volt, hogy hirtelen semmi nem jutott az eszébe... - A hárfámat... és Faolant... és természetesen az unokatestvéreimet - dadogta végül. - Ha megmented őket, uram, esküszöm, örökké a szolgád leszek. - Ó, igazán? - kérdezte Storr, s szája sarkában egy aprócska mosoly jelent meg. Alanna lehajtotta a fejét. - Igen, uram. Storr lehajolt a kardjáért. - Majd meglátom, mit tehetek... És... hol van az a hárfa? - Ott, a középső ágyon - biccentett a lány a hangszer felé. A férfi erre megfogta a karját, és az ágyhoz vezette. Aztán felvette az apró hárfát, s foglya összekötözött kezébe nyomta. - Biztosan tartod? - Igen. - Rendben. Akkor most elviszlek a szabadosomhoz, aki felkísér a hajómra. Mert bár nem tudom, miféle indítékaid voltak, de megmentetted az életem, és feltéve, hogy engedelmeskedsz mindenben, gondoskodni fogok róla, hogy ne essék bántódásod.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Storr szabadosa egy sötét hajú, óriástermetű harcos volt, s meglepően jól beszélt írül. Sokkal jobban, mint ura, így Alanna neki mondott el mindent unokatestvéreiről. S miután a férfi tolmácsolta szavait urának, Storr elküldött néhány harcost azzal a paranccsal, hogy keressék meg őket. Bár tudta, meg kellene találnia Faolant és a hozzátartozóit, Alanna nem merte felemelni tekintetét a földről, míg át nem lépték a város kapuját. Nem akarta látni a vonagló, fájdalmukban üvöltő embereket, akik szanaszét hevertek a porban. Elég tragédiát élt már meg ahhoz, hogy tudja, be kell csuknia tudatát a szörnyűségek előtt, ha nem akar beleőrülni a tehetetlen fájdalomba. Mielőtt elhagyták volna az erődöt, még egyszer az erődfal tövébe pillantott, ahova a vikingek a foglyokat szorították. De nem látott senkit. Elvitték őket - hasított lelkébe a rettegés. - dárdával együtt. Már az öböl partján jártak, mire össze tudta szedni magát annyira, hogy körülnézzen. Messze délen egy kis csoportot látott rohanni a kolostor felé - néhányat azok közül, akiknek sikerült elmenekülniük. Északon a csordásfiú próbálta a marhacsordát a rejtekadó erdőbe terelni a rablók elől. A lélegzete is elakadt rémületében, amikor végül maga elé pillantott. Alig néhány lépésnyire húsz marcona viking sorakozott élő falként a négy hatalmas hajó előtt, mely az öbölben horgonyzott. Az állig felfegyverzett harcosok olyan fenyegetőn néztek rá, hogy a szabados többszöri felszólítása ellenére sem tudott megmozdulni. - Gyerünk már, te lány! Ne félj, nem bántanak - sürgette a férfi türelmetlenül, s lökdösni kezdte maga előtt. - Nincs sisak a fejükön - jegyezte meg Alanna, ahogy elhaladtak az őrség előtt. - Persze hogy nincs. Sisakot csak a törzsfőnökök viselhetnek. Alannának hirtelen eszébe jutott, hogy az az ősz szakállú viking is viselt sisakot, aki unokatestvérét, Torrát üldözte, s ezt gyorsan el is mondta a szabadosnak. - Akkor az a lány már Sigurdé - válaszolt a férfi együttérzően. A sorfal közepénél járhattak, amikor a szabados odalépett az egyik harcoshoz, mondott neki valamit, mire az félreállt, hogy utat adjon. Alanna azt várta, hogy a pogány csőcselék kigúnyolja vagy megfogdossa, de szerencsére végül baj nélkül sikerült áthaladniuk a kordonon. - Mi az, hogy Sigurdé? - szólalt meg ismét, ahogy a harmadik hajó felé vették az irányt. Még soha nem hallottam ezt a kifejezést. Ugye, ez nem azt jelenti, hogy meghalt? - kérdezte kétségbeesetten. A férfinak nyilvánvalóan jobb dolga is akadt, mint egy kíváncsi ír rabszolgával társalogni, ezért rövidre fogta válaszát. - Nem. Sigurd a másik törzsfőnök, aki az én uram, Storr mellett vesz részt a hadjáratban. És ha valóban ő ejtette foglyul az unokatestvéredet, akkor a szerencsétlen már valószínűleg Sigurd egyik hajóján van. Alanna megtorpant, s egyetlen lépést sem volt hajlandó továbbmenni. - Azonnal érte kell mennünk - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. A férfi nem sokat teketóriázott, egyszerűen a karjaiba kapta a makacs lányt. - Nem tehetjük. Egyedül Storr léphet Sigurd hajójára az öreg herceg engedélye nélkül. De talán, ha elértük a tábort, az uram megvásárolja tőle az unokatestvéredet. - Lehet, hogy akkor már túl késő lesz - tiltakozott Alanna, s megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. - Az a vadállat tisztességtelen vágyaktól fűtve üldözte őt, láttam. A szabados sajnálkozó tekintettel nézett a lányra. - Meg fogja erőszakolni - mondta kíméletlen őszinteséggel. - A Kígyószemű minden rabul ejtett nőt megerőszakol. - És Storr? Ugye, ő nem? A férfi elnevette magát. - Nem, te kis buta. Ő nem.

Alanna megkönnyebbülten sóhajtott, aztán rádöbbent, hogy azok után, amit Storr-ral átélt, ezt neki is tudnia kellett volna. így végül hozzátartozóiról kérdezősködött tovább. - És mi van a másik unokatestvéremmel, Gardával, akit a foglyok közé vittek? A szabados türelmetlenül rázta meg a fejét. - Attól tartok, őt is Sigurd rabolta el. - Akkor vigyél engem is Sigurd hajójára! - parancsolta. - Az unokatestvéreimmel akarok lenni. - Fogd már be a szád, eszement fehérnép! Értsd meg, nem lehet! - förmedt rá a szabados, és Storr vezérhajójának lejtős fedélzetére hajította. Alannának minden erejét össze kellett szednie, hogy hasra ne essen. De amint ismét biztosan állt a lábán, dühösen a férfi szemébe nézett, és tovább pörölt. - Akkor is oda akarok menni! A szabados ügyet sem vetett Alanna hisztériájára. Megmarkolta a hajótest peremét, s a fedélzetre ugrott, kitépte a hárfát a fogoly kezéből, és egy közeli láda tetejére tette, aztán odaültette a lányt is. - Odinra mondom, megérdemelnéd, hogy a vén Kígyószemű keze közé kerülj, aki kedvtelésből vereti halálra vagy csonkítja meg a rabszolgáit! - morogta a férfi. - Adj hálát az istenednek, átkozott némber, hogy Storr herceg ejtett foglyul - tette hozzá, majd Alanna háta mögé lépett, s a ládához kötözte a csuklóit. Alanna elhallgatott, és bármennyire is küzdött ellene, szíve mélyén igazat adott a szabadosnak. Lehet, hogy tényleg hálátlan. Lehet, hogy tényleg köszönetet kellene mondania a sorsnak, amiért Storr a nagy zűrzavar közepette rátalált, s magával hozta. Mielőtt azonban bocsánatot kérhetett volna a szabadostól viselkedése miatt, a férfi eltűnt. A partra ugrott, s kivont karddal az erőd felé rohant. Alanna beharapta az ajkát kétségbeesésében. Néhány aranyhajú suhancot kivéve, akik a zsákmányt pakolták a fedélzetre, teljesen egyedül maradt a hajón. Tudta, talán órákig is eltart, míg Storrék teljesen kifosztják a várost, s neki innen kell végignéznie, hogyan válik ősi otthona barbár kezek s a tűz martalékává. Nem! - gondolta. - Ezt nem bírná ki ép ésszel. Lehunyta egy pillanatra a szemét, aztán jobbra fordította könnyes tekintetét. Egy hajót látott, talán ez kötött ki elsőként az öbölben. A fedélzeten összekötözött rabszolgákat pillantott meg, s fészkelődni kezdett, hátha felfedezheti közöttük valamelyik unokatestvérét. Amennyire a kötelékei engedték, előrecsúszott, s oldalra hajlította a fejét, hogy az árboc és a kötélzet között átláthasson. Igen! - futott végig testén a jóleső borzongás. Talán ha egy kicsit megemelkedne, ki tudná venni annak a fiatal rabnőnek az arcvonásait, aki annyira emlékeztet Ciardára. Ilyen távolságból persze nem lehet biztos benne, hogy valóban ő az. Garda különben is hasonlít néhány rokonára. Tovább folytatta hát a vizsgálódást, abban a reményben, hogy egy jellemző mozdulat, egy fintor, egy gesztus felfedi a lány kilétét, s így megnyugodhat, hogy legalább az egyik unokatestvére életben van. Hosszú ideig semmi sem történt. A fekete hajú nő mozdulatlanul, kába közönnyel az arcán bámult maga elé. De aztán Alanna hirtelen megpillantott a kezében egy vékony, sárga kis szalagot. A törzsben egyetlen lány viselt ilyen élénk színű hajpántot: Torra! Alanna gondolkodás nélkül kiabálni kezdett unokatestvéreinek. Ciarda fordult meg először, tekintetével őt kereste. - Én vagyok az! - kiáltotta Alanna. - Minden rendben? A lány már nem tudott válaszolni. Egy marcona viking állt meg mellette, s dárdája hegyével kényszerítette arra, hogy visszaforduljon. De Alanna számára elegendő válasz volt az is, hogy láthatta unokanővéreit. Talán megerőszakolták vagy megverték őket, de Istennek hála, még mindig életben vannak. És vajon mi lehet a fiúkkal, Suidhnével és Taidhg-dal? És hol lehet Faolan? - töprengett tovább, s újra az erődre pillantott. Vajon őket is elfogták? Életben vannak-e egyáltalán? Milliónyi kérdés tolult a tudatába, s csak az volt a legfájóbb, hogy tisztában volt vele, talán soha nem kaphat rájuk választ.

Az elkövetkezendő órákban Storr emberei zsúfolásig rakták a hajót a településről rabolt zsákmánnyal. Először mézet és kenyeret hoztak, s miután kincseiket biztonságba helyezték a hajó orrában, a harcosok rögvest rávetették magukat a finomságra. Olyan élvezettel habzsoltak, mintha évek óta nem jutottak volna hasonló csemegéhez. A következő szállítmány néhány hordó ízletes szőlőbor volt, melyből a vikingek jócskán benyakaltak, mire a hajóhoz értek vele. Alanna még soha nem látott részegeket - a törzsbeliek csak étkezések alkalmával ittak egy-két pohárkával a mámorító nedűből -, s igazán megrémítették az artikulálatlan kiáltások, a dülöngélő, hadonászó férfiak, akik ráadásul éppen felé tartottak. Szerencsére azonban úgy mentek el mellette, mintha ott sem lett volna. Biztonságban van - mondogatta magának újra meg újra. Nem fog bántódása esni, Storr vigyáz rá éppúgy, mint annak idején az erdőben... A zsákmány harmadik része birka- és marhahúsból állott, ezt a méz mellé rakodták, a hajó orrába, nyilvánvalóan azért, mert el akarják fogyasztani, mielőtt megromolna. Ezután nagy ládákat hoztak, teli arannyal és ezüsttel. A vikingeket furcsamód teljesen hidegen hagyták az olyan apró ékszerek, mint a nyakláncok, a hajtűk vagy a gyűrűk. Inkább a nagyobb dolgokat, kelyheket, fali kereszteket, drágakövekkel kirakott kegytárgyakat vitték magukkal. Alanna majdnem felnevetett örömében, amikor megpillantotta a parton Storr közeledő szabadosát - Faolannal a karjaiban. A kis vizsla dühösen ugatott, és bele-belekapott a férfi vállába. Bár nem akarta magára vonni a körülötte sürgő-forgó harcosok figyelmét, Alanna kiabálni kezdett kedvencének. Meg akarta nyugtatni az állatot, tudtára adni, hogy gazdájához hozzák, s hagyjon fel végre a verekedéssel. Habár ezzel már alighanem elkésett. Mire a szabados elérte a hajót, több sebből vérzett, s úgy lökte a fedélzetre a kutyát, mintha darázsfészket tartott volna a kezében. Faolan a lány ölében landolt, de a hatalmas lendülettől azonnal továbbgurult, Alanna lábai elé. Valószínűleg csak ekkor döbbent rá, hogy az otromba idegen jót akart, amikor akarata ellenére idevonszolta, mert ahogy ismét a férfira nézett, csóválni kezdte a farkát. Ezután rögvest úrnőjéhez rohant, s elárasztotta arcát nedves kutyapuszikkal. - Az istenverte ördögfajzat! - szitkozódott a szabados, miközben a sebeiből szivárgó vért törölgette inge ujjával. - Rég kitekertem volna a nyakát, ha jó uram, Storr nem ragaszkodik annyira hozzá, hogy magunkkal vigyük. - Az Isten áldja meg érte - mondta Alanna boldogan. - A kutya az enyém. - El sem tudom képzelni, minek kell a hercegnek egy ilyen mihaszna kis dög - morgolódott a férfi, s tovább vizsgálgatta a harapásnyomokat. - Odinra, remélem, nem veszett... - Nyugodj meg, uram, nem veszett. A szavamat adom rá, és engedd meg, hogy kifejezzem legmélyebb hálámat, amiért megkerested nekem. A szabados összevonta a szemöldökét. - Nem kellett keresnem. Megtalált ő anélkül is! mondta bosszúsan. - Éppen az egyik kunyhóban kutattam elrejtett kincsek után, amikor a sötétből rám vetette magát ez a szörnyeteg - mintha egyenesen a pokol szájából ugrott volna elő! Alanna beharapta az ajkát, nehogy felnevessen. Igaz, egyáltalán nem volt rózsás kedvében, de szörnyen mulatságosnak találta, hogy minden hájjal megkent kis vizslája milyen könnyen elbánt egy olyan behemót nagy harcossal, mint ez a férfi. - Faolan az ágyamban alszik, és a tenyeremből eszik, amióta csak megszületett. Biztosíthatlak felőle, hogy nála tisztább és egészségesebb kutya nincs egész Írföldön. - Nos, akkor gondoskodj róla, hogy rendesen viselkedjen, különben Odin kardjára esküszöm, a vízbe dobatom! - jelentette ki a szabados, aztán sarkon fordult, s elindult vissza az erőd felé. Alanna szeretett volna utánaszólni, s megkérdezni, sikerült-e megtudnia valamit az unokafivéreiről vagy a nevelőszüleiről, de végül mégis úgy döntött, csendben marad. A férfi szemmel láthatóan így is elég zaklatott állapotban volt, s meglehet, hogy érdeklődésével csak még jobban felbőszítené.

- Drága kis Faolan - suttogta kedvencének, aki szinte könyörgött simogatásáért. - Most nem tudlak átölelni, mert meg vagyok kötözve. De Isten segedelmével talán lesz még rá alkalom, hogy megkapd a jutalmad bátorságodért. Az utolsó „rakomány” - néhány tucat hátrakötözött kezű fogoly - egy jó félóra múltán érkezett. Alanna legnagyobb örömére a közelében ültették le őket, így alkalma nyílt rá, hogy érdeklődjön hozzátartozói sorsa felől. Scully bácsit és Kyna nénit egyikőjük sem látta, viszont elmondták, hogy unokafivéreit, Suidhnét és Taidhget lemészárolták. Bár megpróbált lelkiekben felkészülni erre a lehetőségre, Alannát mégis szíven ütötte a szörnyű hír. Elfordult a többiektől, s hagyta, hogy kibuggyanó könnyei végiggördüljenek arcán. Hirtelen felelevenedett emlékezetében hazatérése éjszakája, amikor Taidhg suhancos hetvenkedésével bármi másnál jobban adta tudtára, mennyire aggódott érte. S az örökké kétkedő Suidhne milyen buzgón igyekezett elsajátítani az íjászat fortélyait! Néhány órával ezelőtt még hallotta vidám nevetésüket - gondolta Alanna -, s most már örökre elnémulva fekszenek élettelen, kihűlt testtel a halott város romjai között. Képtelen volt elhinni, felfogni, hogy azok, akiket annyira szeretett, nincsenek többé. S hirtelen rádöbbent, hosszú időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy elhiggye, ez a szörnyűséges nap valóban megtörtént... Storr egyetlen apró sebet kapott, s csupán két harcosát veszítette el a támadás során. Tekintetbe véve, hogy a törzs már előre tudott a viking portyázásról, ez nem is olyan rossz arány. A csata előtt meg mert volna esküdni rá, hogy sokkal nagyobb vérveszteséget fognak elszenvedni a felfegyverkezett írektől, így csak arra tudott gondolni, a vihar miatt a törzs mégsem számított a támadásra, így az a meglepetés erejével hatott. Megkönnyebbülten indult vissza hajójára, bár korántsem szabadult meg minden aggodalmától. Gunther merénylete a portyázás során rádöbbentette arra, valamit tennie kell öccse ellen, ha nem akarja, hogy hercegsége Sigurd kezébe kerüljön. És persze ott van Alanna, a kis ír boszorkány, akivel bizonyára még meggyűlik egyszer-kétszer a baja. Storr nagyot sóhajtott, s Leifhez sietett, akit szemmel láthatóan legalább annyira megviselt a hadakozás, mint őt magát. - Mi történt a válladdal? - kérdezte szabadosát, ahogy közelebb ért, s megpillantotta a marásnyomokat. - Az az átkozott szörnyeteg harapott meg, uram. Az a semmirekellő kis vizsla, melyet velem hozattál a hajóra. Leif legnagyobb döbbenetére látta, hogy ura majd megfullad a torkát szorongató nevetéstől. Elvörösödött dühében, s méltatlankodó pillantást vetett Storr-ra. - Hercegem, ma már te vagy a második, aki ezt mulatságosnak találja. Mondd, tényleg ennyire nevetséges vagyok? Storr, tudván, hogy ő sodorta barátját ebbe a kellemetlen helyzetbe, komolyra fordította a szót. - Nein. Természetesen nem. Bocsáss meg, Leif, nem gondoltam, hogy ennyi bajt okoz a kis dög. - Miért hozattad egyáltalán a hajóra? - kérdezte a szabados. - Eddig még egyetlen rabszolgádnak sem tettél ilyen nagylelkű szívességet. - Ez a lány más, mint a többi - mondta Storr, miután belátta, ha nem akarja felkelteni Leif gyanúját, úgy kell tennie, mintha bizalmas ügyről lenne szó. - De hát miért? - Mert tetszik nekem - válaszolt türelmetlenül. Tudta, hogy magyarázattal tartozik Alanna elkülönítése miatt, s ez az indok tűnt a leghihetőbbnek. Storr még most is alig akarta elhinni, hogy a kis boszorkány mentette meg az életét, melytől saját fivére akarta megfosztani. És ha ezt valakinek elmondaná, még ha olyan megbízható embernek is, mint Leif, szégyenbe hozná a családját. Elsősorban tehát ezért volt szükség arra, hogy Alanna urán kívül senki mással ne érintkezhessen. - Tetszik? - hitetlenkedett Leif. - Nem emlékszem rá, hogy valaha is szemet vetettél volna egy rabnőre. - Akkor épp itt az ideje, hogy megtegyem. Te is hasonló nászból születtél, miféle szégyen lehet hát ebben? - Természetesen semmilyen - válaszolt Leif, s nem szólt többé. És mi lesz a halott feleséged emlékével? Mi lesz az esküddel, hogy Freyján kívül nem lesz más nő az életedben?

Storr biztos volt benne, hogy ezek a kérdések járnak szabadosa fejében. Persze nem merészelné feltenni őket. Egyetlen embere sem merészelné szóba hozni özvegységét. így csak utalgattak rá: Megnősül-e valaha Ivar fia? Mi lesz a hercegséggel, ha nem hagy örököst maga után? Bár mindent megtettek azért, hogy palástolják, Storr látta emberei arcán az aggodalmat, a törődést. Talán ha beszélni kezdenek a lányhoz fűződő vonzalmáról, sikerül sakkban tartani hiábavaló reményeiket.

TIZENHARMADIK FEJEZET A fedélzeten mulatozó harcosok vidám zsivaja hirtelen elnémult. Abbahagyták az evést, és pillanatok alatt felsorakoztak a fedélzeten. Alanna felkapta a fejét, s kíváncsian nézett körül, hogy magyarázatot találjon a hirtelen csendre. Nem kellett sokáig keresnie a választ: sötét hajú szabadosa kíséretében Storr közeledett a hajó felé. Felséges alakjának szinte természetfölötti sugárzást kölcsönzött fényes páncélzata s válláról leomló bíborvörös palástja. Alanna gombócot érzett a torkában. Megpróbálta felidézni magában, milyennek is látta fogvatartóját a pataknál, azon a réges-régi napon. Szinte hihetetlennek tűnt most, hogy ez a győzedelmes tekintetű, félelmetes külsejű hadvezér az a férfi lenne, akivel az erdőben találkozott. Félelem jeges érintését érezte szívében, s elrablója jóságába vetett reménye szertefoszlani látszott. Lassan leemelte tekintetét a viking hercegről, s a szorgoskodó legénységet figyelte. A harcosok gyakorlott mozdulatokkal bontották ki, s húzták fel az árbocra a fővitorlát, indulásra készen. A hajó azonban túlságosan megsüllyedt nehéz terhétől. Alanna csak akkor pillantott ismét a férfira, amikor az elviharzott előtte néhány embere kíséretében. A parancsnoki híd felé tartottak, nyilvánvalóan azért, hogy megvitassák, hogyan tudnák úgy elrendezni a rakományt, hogy a lehető legkevesebbtől kelljen megszabadulniuk. A harcosok hamarosan elsiettek. Storr egy ideig - karba tett kézzel álldogált a hídon, aztán lassan megfordult. Tekintetével Alannát kereste. A lány néhány másodpercig a ragyogó zafírkék szempárba nézett. Egészen addig, míg észre nem vette a férfi háta mögött vicsorgó, rémséges szörnyeteget formázó hajóorrot. Hirtelen eszébe jutott minden, amit a vikingek hazájáról, az emberevő szörnyek földjéről, Thuléról hallott, s a tudat, hogy ott kell leélnie hátralévő életét, a reménytelen kétségbeesés mély szakadékába taszította. Keserves, szívszaggató sírásba kezdett. Storrnak a lélegzete is elakadt döbbenetében. El nem tudta képzelni, mi ütött a bestiába. Nem volt szokatlan dolog, hogy egy-egy rabszolgája elsírja magát dühében vagy fájdalmában. De ez a zokogás annyira más volt: annyira rémült, annyira gyermeki, hogy hirtelenjében azt sem tudta, mit kezdjen vele. Végül úgy döntött, utánajár a dolognak. Magához hívatta Leifet, s együtt siettek a lányhoz. - Mi az? Mi történt? - kérdezte Storr, s lehajolt, hogy a könnyektől fátyolos szempárba nézzen. Fogvatartója őszinte aggodalmát látva Alanna megpróbálta elmondani, mi bántja. Szavai azonban újra meg újra zokogásba fúltak. - Tessék? Nem értelek - suttogta a férfi, s intett Leifnek, hogy hajoljon közelebb. - Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy fél a tengertől - találgatott a szabados. Storr hitetlenkedve rázta meg a fejét. - A tengertől? - Ja. Azt mondja, a szülei valahol itt vesztek hullámsírba, s most attól fél, ő is arra a sorsra jut. - Hiszen ez őrültség! A vihar már elült. A Valhalla örök boldogságára, Leif, mondd el neki, hogy a viharnak vége, s attól sem kell tartania, hogy elsüllyedünk - sürgette Storr a szabadosát. Leif tolmácsolta ura szavait a lánynak, de Alanna erre még hangosabb sírásba kezdett. így a szabados újra lehajolt, hogy megpróbálja kivenni el-elcsukló szavait. - Úgy tűnik, hercegem, a hajóorrtól is fél. Azt hiszi, igazi szörny. Storr zavarában hol a kígyófejre, hol Leifre pillantott. - Ugyan már! Ilyen közelről nyilvánvalóan látszik, hogy fából van, úgy, mint a hajó többi része. Alanna tovább magyarázkodott, s közben egyetlen másodpercre sem hagyta abba a zokogást. - Nem - szólalt meg újra Leif. - Most azt mondja, nem ettől a kígyótól fél, hanem az igaziaktól, melyekről azt hallotta, hogy a tenger mélyén leselkednek áldozataikra.

Normális körülmények között Storr nevetett volna ezen a gyerekes aggodalmon. Most azonban jobbnak látta mihamarabb megnyugtatni rémült foglyát. Viking ősei tulajdonképpen azért faragtak szörnyalakokat a hajóorra, hogy megfélemlítsék ellenségeiket. Azt akarták velük elhitetni, hogy vérszomjas tengeri kígyók őrzik vizeiket, mégpedig azért, nehogy eszükbe jusson hajóra szállni, s elrabolt szeretteik vagy kincseik keresésére indulni. - Alanna, figyelj rám! - mondta Storr kedves, majdhogynem gyengéd hangon, és fél térdre ereszkedett. - Kölyökkorom óta járom a tengert, és még soha nem láttam egyetlen szörnyet sem a hullámok között. - Akkor hogy... hogy tudták a hajóácsok kifaragni a képmásukat? - hüppögte Alanna. - Hol... hol máshol láttak volna ilyen rémséges teremtményeket? Storr még mindig nem értette tisztán a lány szavait, ezért ismét szabadosa segítségét kérte. Leif elismételte hát a kérdéseket urának, mire az nagyot sóhajtott, s Alanna szemébe nézett. Nos, él néhány kígyó a hazámban - mondta -, de csak apróbbak - tette hozzá gyorsan, nehogy még jobban megriassza foglyát. - Nálatok nincsenek ilyen ártalmatlan csúszómászók? - Nincsenek! - vágta rá Alanna. - És én nem is akarok olyan földre menni, ahol ilyen szörnyetegek élnek. - Ó, Odin, adj türelmet! - mormogta Storr, s azon töprengett, mit válaszoljon erre a makacs kijelentésre. Tisztában volt vele, durvasággal most nem megy semmire. Foglya jelenlegi állapotában alighanem csak rontana a helyzeten, ha megfenyegetné. - És a medvék? - kérdezte a lány hirtelen. - Ne próbáld bemesélni, hogy azok is ártalmatlanok! Storr érezte, hogy Leif tekintete rászegeződik. Felállt hát a lány mellől, s magára öltötte legméltóságteljesebb arckifejezését. - Tolmácsold a fogolynak, jó szolgám, hogy herceg vagyok. A leghatalmasabb úr a vidéken, és nem fogom hagyni, hogy akár egyetlen haja szála is meggörbüljön! Leif egyik ámulatból a másikba esett. Honnan a pokolból tudhat a lány a medvékről, amikor Írföldön még hírből sem ismerik ezeket a vadállatokat? Lehet, hogy egy Thulét megjárt keresztény misszionáriustól hallott róluk? És itt van Storr. Még soha nem látta urát ilyen furcsán viselkedni. Úgy tűnik, a kis boszorkánynak sikerült a támadás néhány órája alatt elérnie azt, amire Thule legszebb úrhölgyei hónapok alatt sem voltak képesek: szemmel láthatóan teljesen elbűvölte. Alanna türelmesen végighallgatta, ahogy a szabados elismételte Storr válaszát, aztán olyan erővel próbált talpra állni, hogy hátrakötözött csuklóiba belehasított a fájdalom. Mit képzel magáról ez az öntelt pávakakas? - dühöngött magában. Nem is olyan rég egyetlen hajszálon múlott az élete, s most úgy pózol itt, mint egy halhatatlan félisten! - Taidhg és Suidhne halott! - kiáltotta önkívületben. - Az embereid mészárolták le az unokafivéreimet, ezért követelem, hogy temettesd el őket, te eretnek vadállat! Lehet, hogy ti annyira sem tisztelitek a halottaitokat, hogy elkaparjátok őket, de a rokonaim akkor is megérdemelnek annyit, hogy a temető megszentelt földjében nyugodjanak. Követelem, hogy azonnal menj vissza az erődbe, és temettesd el őket! Storr kővé dermedt a dühöngő hárpia láttán, aki néhány másodperce még nem volt több egy pityergő kislánynál. Úgy látszik, visszanyerte eredeti énjét. Bár nem állt szándékában bántani a kis bestiát, nem hagyhatta szó nélkül a sértéseit. Főleg azért nem, mert elkövette azt az ostobaságot, hogy mindezt harcosai és foglyai jelenlétében tette meg. - Mi is tiszteljük a halottainkat - sziszegte összeszorított fogai között -, és sokkal pompásabb temetéseket rendezünk, mint ahogy azt ti egyáltalán el tudnátok képzelni. De eszem ágában sincs kockára tenni harcosaim életét azzal, hogy visszaforduljak. Azok, akiknek sikerült elmenekülniük, talán egy egész íjászcsapattal térnek vissza. Lehet, hogy két unokatestvéred halott, de ha jól értesültem róla, kettő még életben van. És ha jót akarsz nekik, boszorkány, soha többé nem beszélsz velem ilyen hangnemben! Megértetted? Alanna beharapta az ajkát, és visszahanyatlott ládájára. Most nem volt szükség Leif segítségére: tökéletesen megértette, ha tovább ellenkezik, Ciardát és Torrát sodorhatja még nagyobb veszélybe.

Storr nem szereti az egyenes beszédet - töprengett Alanna. - Ez már a fogságában eltöltött első éjszakán kiderült. Valahogy meg kell tehát tanulnia uralkodni az indulatain. Valami cselt kell kieszelnie, amivel előnyt szerezhet vele szemben. Talán újra meg kellene mérgeznie - gondolta, de rögvest el is vetette az ötletet. Ha Storr meghalna, soha nem szabadíthatná ki a lányokat a másik törzsfőnök fogságából. Valami sokkal fondorlatosabbat kell kitalálnia - mondogatta magában, s tekintetét a férfi széles hátára szegezte, aki időközben visszatért a hajó hídjára. Már két titkát ismeri: nyilvánvaló, hogy senkinek nem dicsekedett el azzal, hogyan járt túl az eszén a felderítőútja során, és úgy tűnik, valami oknál fogva nem akarja felfedni a rejtélyes támadó kilétét, aki majdnem meggyilkolta. Ki tudja, talán ezekből még tőkét kovácsolhat magának - fontolgatta -, hisz fizikai erő tekintetében aligha veheti fel vele a versenyt. Az ő ereje az eszében és Istenben rejlik - töprengett tovább -, s e kettő segítségével talán legyőzheti az átkozott vikinget. A legénység vitorlát bontott. Alannát és a többi foglyot eloldozták a ládáktól, s a hajó közepére lökdöstek. Helyüket evezősök foglalták el, s a hajó hamarosan kifutott az öbölből. Alannának minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, s ne nézzen vissza a gyűrűerődre. Tudta, ha megtenné, újra csak kitörne belőle a sírás. Ezt az örömöt pedig nem szerzi meg Storrnak, ha addig él is. Így lehunyta a szemét, s úgy gondolt vissza otthonára, ahogy a támadás előtt látta: kristálykék öblöt körülölelő hófehér tengerpart, ég felé nyújtózó szirtek s buja, smaragdzöld erdőben megbújó békés kis város... Amikor ismét felpillantott, meglepetten - s örömmel - látta, hogy nem észak, hanem dél felé fordultak. Istennek legyen hála, nem Thuléba tartanak - sóhajtott Alanna boldogan, de rögvest lefagyott arcáról a mosoly, amikor rádöbbent, hogy nem is a viking táborba igyekeznek. Hisz Storr elárulta, titkos támaszpontjuk a gyűrűerődtől északra fekszik, valahova tengerparton. Áthelyezték volna a tábort, míg ő otthon volt? - töprengett. Esze ágában sem volt megkérdezni fogvatartóját vagy szabadosát úticéljukról, mert biztos volt benne, úgysem kapna választ. Idővel úgyis mindenre fény derül... Igaza is lett. Félórai hajózás után újra kikötöttek, s a vikingek ezúttal egy kolostort fegyvertelen szerzeteseket - rohamoztak meg olyan villámgyorsan, hogy Alannát rövidesen megkötözött csuhások gyűrűje fogta közre a gálya fedélzetén. Alanna érezte a lelkében emelkedő düh hullámait, de tisztában volt vele, bármilyen förtelmes, - megbocsáthatatlan bűnnek is tartja a papok foglyul ejtését, be kell fognia a száját. Akárcsak a gyűrűerőd ostroma után, most is Storr és szabadosa érkeztek utolsónak. Olyan nyugalommal ballagtak ki a kifosztott, felégetett kolostor kapufán, mintha egy kiadós ebéd után indultak volna frissítő sétára. - Imádkozz értem, atyám! - szólította meg hirtelen Alanna a hozzá legközelebb ülő szerzetest. A csuhás összevonta a szemöldökét. - Mindannyiunkért imádkoznom kell, gyermekem suttogta. - Nem, atyám. Arra kérlek, csak értem könyörögj a Mindenhatóhoz, mert az ő segítsége nélkül aligha tudom megőrizni a hidegvéremet... - Rendben van - válaszolta a szerzetes, s mivel keze hátra volt kötözve, egy biccentéssel adta áldását a lányra. Bármilyen hatalmas megpróbáltatás is volt, Alannának sikerült a hajóra visszatérő herceget nyugodtan, higgadtan megszólítania. - Felséges uram, válthatnék veled néhány szót? - kérdezte, s elővette tarsolyából legtitkosabb fegyverét, bájos mosolyát, melynek eddig még soha, senki nem tudott ellenállni. Storr kíváncsian vonta fel szemöldökét, egy pillanatra megtorpant, aztán utat tört magának a megkötözött embertömegen keresztül. - Tessék, hallgatlak - mondta, mikor végül odaért. Alanna megköszörülte a torkát, s magában azért imádkozott, hogy ne tűnjön dühösnek, vagy ne adj isten, vádlónak a hangja, amikor megszólal. - Mondd, jó uram, tisztában vagy vele, hogy kit ejtettél foglyul? - Az apátra gondolsz? - kérdezett vissza a férfi. - Igen, jó uram. Az apátra és a szerzetesekre. Ők mindannyian Isten szolgái - válaszolt.

- És? - Isten le fog rád sújtani. Ha papokat igázol le, ne is remélj megváltást. - Megváltást? Mitől? Alanna csak most döbbent rá, milyen mély szakadék húzódik az ő világa és a férfié között. Természetesen az örök kárhozattól - mondta, s érezte, kezdi elveszíteni a türelmét. - Vagy azt akarod, hogy a lelked a pokol fenekére jusson? Mert, jó uram, szívemből mondom, nem szeretném, ha így végeznéd. Storrnak furcsamód jólesett a lány megjegyzése. - Valóban? - Figyelmeztettelek volna-e a merényletre, ha a halálodat akarnám? A törzsfőnök hátrahúzódott, és összevonta a szemöldökét, mintha a kérdést mérlegelné. A szeme azonban arról árulkodott, kedvét leli a szópárbajban. - Nem, azt hiszem, nem. Ebben az esetben, mit tanácsolsz, mit tegyek ezekkel a, hogy is mondtad, „Isten szolgái”-val? - Ha jót akarsz magadnak, azonnal engedd őket szabadon. Még mielőtt Isten észrevenné, mit tettél. - Csak nem fog villámmal lesújtani rám? - kérdezte Storr aggodalmat színlelve. - Az bizony meglehet. - Nem értem. A harcosaim és én már évek óta fosztogatjuk a kolostorokat, s ejtjük foglyul a csuhásokat, de még egyetlenegyszer sem támadott ránk az istened. Azt sem értem, ha annyira szereti a szolgáit, miért nem ad nekik erőt és akaratot, hogy visszaverhessék a rohamainkat? Miért féljek hát tőle? Alanna nagy levegőt vett, hogy visszafojtsa kirobbanni készülő dühét. Csak most vette észre, hogy a viking játszik vele. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a férfit érdekli a keresztény vallás, s hogy szeretne róla minél többet megtudni. - Csak - felelte a lány kurtán. - Egyszerűen félned kell tőle, és kész. Mert ha az én Istenem nem akarta volna, hogy megmentsem az életed a nagybátyám házában, most holtan feküdnél ott. És most is azt akarja, hogy megmenekülj. - Ezek szerint, ha futni engedem a szent embereket - ahogy tanácsoltad -, megmenekülök a kárhozattól. - Mindenesetre sokat fog lendíteni a helyzeteden. Storr az ajkaira nyomta mutatóujját, mintha az ajánlatot fontolgatná. - Rendben van - szólalt meg néhány másodpercnyi gondolkodás után. - Szabadon engedem őket, feltéve, ha valamelyik környékbeli törzs váltságdíjat fizet értük. Alanna nem érte be ennyivel. - Nem, jó uram - tiltakozott gyengéden. - Nem kérhetsz értük váltságdíjat. Istennek látnia kell, hogy jószántadból, s nem érdekből teszed, amit teszel. A férfi csípőre tette a kezét. - De én nem akarok idegenekhez jó lenni! - Ó, de muszáj. Ha megváltást remélsz, meg kell tanulnod minden embert szeretni. Storr nem engedett a huszonegyből. - Nem alkudozom veled tovább. Váltságdíj fejében elmehetnek - jelentette ki, s mielőtt alkalmat adott volna ír foglyának a tiltakozásra, hátat fordított, s elsietett. A következő percben kiválasztott egy rabul ejtett szerzetest, eloldozta, aztán szabadosa tolmácsolásában elmondta neki, siessen a legközelebbi erődgyűrűhöz, s kérjen egy láda aranyat és két zsák ezüstöt, melyért megválthatják szabadságukat. A szerzetes izgatottan bólogatott, aztán Storr segítségével lemászott a hajóról, és elrohant dél felé. A viking csapat a kis öböl közepére evezett, s lehorgonyzott. Két napot s két éjszakát töltöttek feszült várakozásban, s bár Alanna állandóan a könnyeivel küszködött, fogvatartója jelenlétében mindig sikerült megőriznie hűvös nyugalmát. Nem történt ez másképp a harmadik nap reggelén sem, amikor Storr, miután a női foglyokat a hajó farán összetákolt árnyékszékhez vitték, Alanna elé lépett. A lány nem akarta, hogy a férfi lássa szemében lelki kínjait, ezért a földre szegezte tekintetét. - Nem azért kaptál nagyobb ételadagot, hogy szétoszd a többiek között - mondta Storr, ahogy a többi rabot elvezették Alanna mellől. - Bocsáss meg, jó uram - rebegte. - Azt hittem, amit kapok, az az enyém, így azt csinálok vele, amit éppen akarok - válaszolta csípősen.

A férfi tenyerébe fogta a lány arcát, s felemelte. - Amit adok, azt csak és kizárólag neked szánom. - Anyák és gyermekek vannak a hajón, herceg. Nekik nagyobb szükségük van ételre, mint nekem. Biztos vagyok benne, te is ezt tennéd a helyemben - mondta, s könnytől csillogó, melegbarna szemét a hideg, zafírkék szempárra emelte. Storr elhúzta a kezét. - Igen. Talán... De úgy hiszem, mindezt inkább a papjaid akaratából teszed, s nem jószántadból. - Talán - sóhajtott Alanna. - Nézd, én nem kívánok tőled egyebet, mint azt, hogy nekem engedelmeskedj, s nem holmi csuhásoknak. - Mindent meg fogok tenni, uram, hogy a legengedelmesebb szolgád legyek mind közül válaszolt fojtott dühvel a hangjában, aztán megpróbálta kikerülni a férfit, hogy tovább menjen. Megengeded, uram, hogy távozzak? Storr megragadta a lány vállát. - Mondd csak, Alanna, miért figyelmeztettél a veszélyre ott, a kunyhóban? - kérdezte, s erőlködnie kellett, hogy hangja nyugodt maradjon. - Mert... mert nem akartam, hogy meghalj - rebegte Alanna, s újra a férfi szemébe nézett. - Miért? A támadóm talán sokkal kegyetlenebb ellenfélnek tűnt számodra? Alanna megpróbálta felidézni gondolatait, érzéseit, melyeket abban a szörnyű pillanatban érzett, amikor meglátta a merénylőt a férfi háta mögött. - Az igazat megvallva, jó uram, nem hiszem, hogy teljesen magamnál lettem volna akkor... De talán hívd ide a szabadosodat, hogy tolmácsolhassa érveimet. - Nem - csattant fel Storr. - Ami történt, annak köztünk kell maradnia. Alanna elnémult. - Szóval egyszerűen keresztényi emberszeretetből mentetted meg az életem? - kérdezte végül a férfi. - Igen, talán... - Semmi több? A lány bosszúsan nézett fel a viking óriásra. - Mi többre gondolsz, uram? Talán az északi fosztogatók iránti szeretetre? Storr szívébe éles tőrként hasított a válasz. - Nem. De talán nem gyűlölted azt a férfit, akivel a vadonban hozott össze a sors, s aki már nem idegen számodra... És ne meséld be nekem, hogy ti, írek, földre szállt angyalok vagytok. Úgy hallottam, az ír rablók kegyetlenebb gyilkosok, mint bármelyik viking. - Igen, uram, de ők legalább nem élvezetből ölnek. - Egyébként nem állt szándékomban megtámadni az erődötöket - vetette közbe Storr egy hirtelen jött gondolattól vezérelve. Alanna meglepetten vonta fel a szemöldökét. - Nem állt szándékodban? - ismételte értetlenül. A férfi végigsimított foglya karján. - Nem, kicsi lány. Mindent megpróbáltam, hogy eltereljem Sigurd és a saját harcosaim figyelmét, de az az átkozott vihar keresztülhúzta a számításaimat. A vén Kígyószemű hajóit az öböl felé sodorták a hullámok, így nem tehettem mást, mint követtem. Alanna szólni sem tudott a döbbenettől. - Ha tényleg nem akartál foglyul ejteni minket, jó uram, itt az alkalom, hogy mindenkit szabadon bocsáss. A férfi őszinte tekintetében felvillanó apró szikrából tudta, merész kérésével ismét érzékeny pontra tapintott. - Nem tehetem - sóhajtotta Storr. - Egy viking herceg nem tehet ilyesmit. Sigurd ezt gyengeségnek vélné, s ennek csak a családom inná meg a levét. Alanna nem tudta tovább tartóztatni dühét. - Rendben van. Ez esetben soha többé ne adj nekem több ételt annál, mint amennyi jár. Nem kérek a kedvességedből - sziszegte összeszorított fogai között, aztán félrelökte útjából a férfit, s elviharzott. Storr nem állította meg... A harmadik napon végre megérkezett a szerzetes, akit Storr küldöncként menesztett a közeli törzshöz. Átadta a váltságdíjat, s a herceg ígéretéhez híven szabadon bocsátotta a

kolostor lakóit. Alanna kimondhatatlanul hálás volt fogvatartójának eme nemes cselekedetért, s rajongó boldogságában ezt el is kotyogta Storr szabadosának. Leif értetlenül vonta fel szemöldökét, s elmagyarázta a szép fogolynak, hogy ura még soha, egyetlen szerzetest sem hurcolt rabságba, s most sem állt szándékában ezt tenni. Alanna bosszúból, amiért így rászedték, nem volt hajlandó többé szóba állni fogvatartójával, aki, miután értesült a lány viselkedésének okáról, végigveszekedte a napot Leiffel. Végül kiengesztelésképpen Storr egy finom gyapjútakarót küldött foglyának. Amikor Leif odalépett az ajándékkal a lányhoz, s betakargatta, Alanna felült, s körbepillantott. Hamarosan sikerült is felfedeznie viking urát a parancsnoki hídon. Egy harcosával beszélgetett, de a lány látta, hogy a zafírkék szempár őt nézi. Alanna nem viszonozta fogvatartója mosolyát. Tudomására akarta hozni, hogy nem lesz könnyű kiengesztelnie. S hogy szándékának hangsúlyt adjon, lerúgta magáról a meleg takarót, s lábával a foglyok közé taszította, aztán hátat fordított Storr elképedt tekintetének. Azzal a győzelmes gondolattal ringatta magát álomba, hogy újra sikerült a férfit visszautasítania.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Az elkövetkezendő napokban a vikingek még merészebb hajósoknak bizonyultak, mint ahogy azt Alanna képzelte. Az írekkel ellentétben, akik mindig igyekeztek partközeiben maradni, az északi hódítók habozás nélkül a nyílt tenger felé fordultak. A hajóút maga volt a pokol. A foglyokat a gálya közepére zsúfolták, összekötözték, így csak addig nyújtóztathatták ki elgémberedett végtagjaikat, míg elfogyasztották a fogvatartóik által odavetett néhány falatot. Az első, végtelennek tűnő jéghideg éjszakán sokan már a megváltó halálért könyörögtek Istenükhöz, s a hullámzó óceánon eltöltött kimerítő nap után már Alanna is azt kívánta, kössenek ki bárhol, akár a pokol fenekén is, csak vége legyen a szenvedésnek. S ím, az indulást követő harmadik nap reggelén a vikingek végre a part felé vették az irányt, s új remény költözött a meggyötört lelkekbe. Ahogy közeledtek a szárazföld felé, Alanna először a hófehér szirtek mögül előbukkanó két hatalmas sátrat pillantotta meg, melyek a viking tábor két oldalán álltak. Közöttük szétszórt összevisszaságban fekhelyül szolgáló takarók s hálózsákok hevertek. A tábor korántsem volt kihalt: a főzőtüzek körül, a vízparton, emberek sürögtek-forogtak, s bár Alanna ilyen távolságból nem tudta megállapítani, hogy vikingek-e, vagy ír rabszolgák, sejtette, hogy inkább az utóbbiak, akik közé nemsokára maga is tartozni fog. Nem engedte, hogy elkeseredése eluralkodjon lelkén. Az egyetlen dolog, amire vágyott, hogy szilárd talaj legyen a lába alatt. S tudta, bármilyen furcsának is tűnt, hogy még mindig Írföldön van. így talán még lesz lehetősége arra, hogy megszökjön, s unokatestvéreivel együtt visszatérjen nevelőszüleihez. Hosszú percek múltán végre kikötöttek, s a vikingek hozzáláttak, hogy rabolt zsákmányaikkal együtt a foglyokat is a partra szállítsák. Alanna először azt hitte, egyszerűen hozzácsapják őket a korábban szerzett ír rabszolgákhoz, de legnagyobb rémületére hosszú sorba állították, s elkezdték letépni róluk szakadt, mocskos ruháikat. Csak most vette észre, hogy a főzőtüzeken, melyeket a távolból látott, hatalmas üstökben vizet melegítettek, s miután felforrt, a tábor közepén felállított óriási dézsába öntötték az ír szolgák. Meg akarják fürdetni! - hasított a pánik Alanna szívébe. S valóban. A lemeztelenített foglyokat fogvatartóik a kádhoz vezették, s mosdatni kezdték őket... A tudat, hogy hamarosan férfikezek fogják tapogatni meztelen testét, kétségbeesett sikolyt tépett fel tüdejéből. - Storr! - kiáltotta. - Könyörgök, uram, segíts! Storr! - sikoltotta újra meg újra, nem törődve a felháborodott, megütközést tükröző viking tekintetekkel, melyek rászegeződtek. A következő pillanatban erőszakos kezek rángatták ki a sorból, s amikor megfordult, rémülten látta, hogy nem Storr sietett hozzá, hogy elhallgattassa, hanem az idegen harcos, aki nagybátyja kunyhójában majdnem meggyilkolta viking urát. Azonnal felismerte, hogy ő az. Ahogy megpróbálta elráncigálni a többiektől, szemében ugyanolyan kegyetlen, fenyegető fény gyúlt, mint amikor Storr feje fölé emelte kardját. - Fogd be a szád, átkozott szajha! - sziszegte a férfi összeszorított fogai között. - A hercegünké vagy, egyedül az övé. Majd én gondoskodom róla, hogy ne a többiekkel együtt fürdessenek. Alannát csöppet sem nyugtatták meg a harcos szavai, s kapálózni kezdett, hogy fájdalmas szorításából kiszabaduljon. A férfi erre ráordított, s ütésre emelte a kezét. Alanna lehunyt szemmel várta a csapást, de legnagyobb meglepetésére pofon helyett valaki arrébb lökte, s elkapta a fiatal viking lendülő karját. Storr volt az. A két dühös férfi hosszú másodpercekig nézett egymással farkasszemet, aztán Storr megragadta ellenfelét, s hátradobta. A harcos megtántorodott a lökés erejétől, de miután visszanyerte egyensúlyát, egyetlen pillantással a törzsfőnök tudtára adta, legközelebb nem kegyelmez életének.

Alanna megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor az idegen támadó sértődötten sarkon fordult, s elviharzott. Mielőtt azonban megköszönhette volna Storrnak, hogy kimentette a vadállat keze közül, a férfi karjába kapta, s elindult vele az egyik hatalmas sátor felé. - Ki volt ez a férfi? - kérdezte Alanna, miután füttyentett Faolannak, hogy kövesse őket. - Egy ellenségem - válaszolta Storr bosszúsan. - A hercegünknek nevezett téged, mintha az alattvalód lenne. - Valaha az is volt. De nem akarok erről többet beszélni! - mondta szigorúan. Alanna elnémult. Megtanulta már, nem érdemes fogvatartóját felbőszíteni, mert annak most már nemcsak ő, hanem unokatestvérei is viselhetik a következményét. Néhány másodperccel később azonban minden kérdéséről, minden kételyéről, minden aggodalmáról megfeledkezett. A szája is tátva maradt a látványtól, mely a sátor belsejében fogadta. Egzotikus aranylámpák függeszkedtek a plafonon, középen pedig egy széles, hatalmas, gyönyörűen faragott ágy feküdt. - Ez a tiéd, jó uram? Itt... itt alszol? - dadogott, ahogy a férfi letette. Storr elnevette magát. - Igen. Mint törzsfőnök, jogomban áll sátorban aludni a hadjárataim során - válaszolta, s övéből előhúzta tőrét, hogy megszabadítsa foglyát kötelékeitől. Alanna hálás mosolyt röpített a férfi felé, aztán előrehúzta elgémberedett karjait, s megdörzsölte kötélbilincse sajgó nyomát. A következő pillanatban Faolan sompolygott a sátorba, Biornnal a nyomában. A két kutya barátságos farkcsóválással üdvözölte egymást, aztán lihegve leheveredtek Storr ágya mellé. - Még szerencse, hogy egyedül vagyunk - jegyezte meg a férfi. - Aligha tudnám megmagyarázni az embereimnek Biorn barátságos viselkedését egy idegen kutyával szemben. - Igen - sóhajtott Alanna, aztán az ágyhoz lépett, s végigsimította a puha plüsstakarót. - Ez egy igazi viking ágy? - kérdezte csodálattal a hangjában. - Igen - nevetett Storr. - Milyen hatalmas! - álmélkodott a lány. - Mondd csak, uram, hány embernek készült ez? Storr értetlenül nézett foglyára. - Kettőnek, természetesen. Alanna ismét az ágyra pillantott. - Igen. Sőt azt hiszem, hárman is kényelmesen elférnek rajta... De azt mondtad, uram, hogy már nem vagy házas - tette hozzá kérdőn. A férfi jókedve azonnal köddé foszlott. - Igen, de úgy emlékszem, megtiltottam, hogy erről beszélj. Alanna beharapta alsó ajkát, s lesütötte a szemét. - Bocsáss meg, uram. Nem akartam tolakodó lenni, csak egyszerűen el nem tudom képzelni, miért cipeltél át a tengeren egy ilyen hatalmas ágyat. Storr az egyik ládához lépett, egy bőrtömlőt vett elő belőle, aztán lecsukta, és a tetejére ült. - Pedig pofonegyszerű. Ez az én ágyam, ebben tudok a legjobban pihenni, s mivel a hajómon elfér, hát magammal hoztam. A lány vállat vont, és lehuppant az ágyra. - Igazad van, uram - rebegte, s alig tudta megállni, hogy végig ne heveredjen a puha nyoszolyán. - Bár Írföldön úgy tartják, a puha ágy puhány harcost nevel. Storr összevonta a szemöldökét: - Valóban? Szerintem az írek egyszerűen annyira lomha gondolkodásúak, hogy képtelenek kényelmesebb fekvőhelyet feltalálni a szalmazsáknál mondta, s nagyot kortyolt az italból. - Úgy veszem észre, kedvesem, sokkal érdekesebb társaság leszel számomra, mint gondoltam. Egy kis sört? - kínálta a lányt, s a tömlőt felé nyújtotta. Alanna megrázta a fejét. - Köszönöm, uram, de mi, írek csak étkezések alkalmával iszunk alkoholt. Mosoly bujkált a férfi szája szegletében. - S nem a lerészegedésig, mint mi? - kérdezte gúnyosan. A lány pironkodva sütötte le a szemét. - így is lehet mondani. - Csak nem bántott valamelyik részeg vadállat a hajón, kis keresztény szüzikém? Az embereim jócskán megdézsmálták a zsákmányolt bort. Alanna vállat vont, - Nem, uram. De szörnyen féltem tőlük. - Nem kellett volna. Megmondtam nekik, ha egyetlen ujjal is hozzád nyúlnak, ha csak szólni merészelnek hozzád, megkeserülik. Tudták, hogy egyes-egyedül az enyém vagy.

- A tiéd... - mondta a lány zavartan. Széles mosoly ült ki Storr arcára. - Igen, jól hallottad, az enyém. Túl sokat tudsz rólam ahhoz, hogy megengedjem, más férfiak karjaiban töltsd az éjszakáidat. Alanna nagyot nyelt, s fogvatartója szemébe nézett. - Nem áll szándékomban más férfiak karjaiban tölteni az éjszakáimat. Mi több, egyetlen férfival sem óhajtom megosztani az ágyamat. Úgyhogy nem kell aggódnod... Storr alig tudta visszafojtani nevetését. - Neked sem. Mert, ahogy azt már említettem, az enyém vagy - és nem is vagy idegen számomra. Alanna kezdte magát kényelmetlenül érezni az ágyon, így gyorsan felállt, a sátorban álló másik ládához sietett, és leült. - Hálával tartozom neked, uram, amiért megmentettél a fürdetéstől - szólalt meg hosszú, kínos másodpercek után, azt remélve, a dicséret majd arra ösztönzi fogvatartóját, hogy továbbra is úriemberként viselkedjen. - Tudtam, úgysem fogod hagyni, hogy mindenki szeme láttára levetkőztessenek. - Valóban nem - válaszolta Storr. - De ne hidd, hogy ezzel megúsztad a fürdetést. A lány úgy érezte, majd kiugrik a szíve rémületében. - De hát miért? - Természetesen a kosz miatt. A pestis miatt, mely a piszokból támad, s lemészárol egész törzseket. Alannát azonban még ezek a súlyos érvek sem győzték meg. - A mi Istenünk megvéd minket az ilyen csapásoktól. - Akárhogy is legyen, fürdeni fogsz - jelentette ki Storr, s maga mellé tette a tömlőt. - Nem... nem teheted, uram - felelte Alanna kétségbeesetten. - Nem vihetsz ki a többiek közé... Nem kívánhatod, hogy férfiak előtt fürödjék. A férfi felnevetett. - A világért se tennék ilyet, kedvesem. Velem fogsz fürödni - mondta, majd a bejárathoz sietett, s az anyanyelvén kiáltott valamit a közelben szorgoskodó szolgáinak, akik hamarosan egy hatalmas kádat cipeltek a sátorba. Alanna belesápadt a gondolatba, hogy nemcsak hogy le kell vetkőznie fogvatartója előtt, hanem meg is kell vele osztania a kádat, melybe minden bizonnyal ő is meztelenül ereszkedik bele. Hirtelen úgy érezte, jobb lenne, ha a férfi megerőszakolná, hisz ahhoz nem kell levetkőznie, s biztos sokkal hamarabb túl lenne rajta, mint ezen a szörnyű fürdőzésen. - Szóval te utasítottad az embereidet, hogy fürdessenek meg minden új rabszolgát jegyezte meg a lány, miután Storr visszaült a ládájára, s kortyolt a söréből. A férfi bólintott. - És mi lesz az unokatestvéreimmel, uram? - Mi lenne velük? - kérdezett vissza Storr értetlenül. - Nem hagyhatod, hogy jobban megszégyenítsék őket, mint engem. - Mondd csak, Alanna, miért aggódsz ennyire miattuk? Úgy beszélsz róluk, mintha a testvéreid volnának. - Ó, uram, ők tényleg a testvéreim. Miután elvesztettem a szüleimet, az ő családjuk fogadott be. így, bár nem egy anya szült minket, valóban olyanok vagyunk, mint három nővér. Kérlek hát, ne engedd, hogy jobban megszégyenítsék őket, mint engem. - Nos, azt hiszem, nem érted a helyzetet. A két lány Sigurdé, így nincs beleszólásom a további sorsukba. Megpróbálok ügyelni rá, hogy ne öljék vagy csonkítsák meg őket, de többet nem tehetek értük. - A szabadosod azt mondta, hogy esetleg megvásárolhatnád őket a vénembertől. Storrnak leesett az álla döbbenetében. - Ezt mondta volna? - kérdezte bosszúsan. - Igen. - Juttasd eszembe, hogy fenékbe billentsem, ha legközelebb idetolja az okoskodó képét morogta, aztán nagyot sóhajtott. - Az igazság az, kislány, hogy Sigurd inkább az ellenségem, mint a szövetségesem, így nagyon nagy dolognak kellene történnie ahhoz, hogy odáig süllyedjek, hogy vele üzleteljek. - És mi lesz az unokatestvéreim erényével? - könyörgött tovább Alanna. Azt remélte, ha tovább beszél, talán megmenekül a ráváró megalázó helyzettől. Ebben a pillanatban azonban belépett Storr kék szemű szabadosa néhány szolga kíséretében, akik hamarosan teletöltötték a kádat gőzölgő meleg vízzel.

Storr felállt a ládáról, s foglya mellé lépett. - Az erényükkel? - ismételte meg a kérdést. Nos, több mint valószínű, hogy Sigurd és csatlósai már az előtt megfosztották őket az erényüktől, mielőtt elérhették volna a hajót. - Ezek szerint egy nő erénye számotokra semmit nem jelent. - Attól függ, hogy feleség vagy rabszolga-e az illető. A férfi válasza bénító méregként járta át Alanna testét. Némán, mozdulatlanul ült tovább a ládán, tekintetét a földre szegezte. Csak akkor eszmélt fel, amikor az utolsó szolga hangosan jelentette urának, hogy a fürdő készen áll. Nem mert felnézni; a vértezet csörgéséből és a ruha suhogásából tudta, hogy fogvatartója vetkőzik. - A szolgák elmentek, Alanna, és nem jönnek vissza addig, míg nem szólok. Ne félj, rajtam kívül senki sem fog látni - magyarázta Storr. - Köszönöm, uram. Igazán megnyugtattál - válaszolta a lány anélkül, hogy felemelte volna a tekintetét. - Mi az, kislány? Most nem vagy kíváncsi rám? Ha jól emlékszem, nem is olyan rég még nem voltál ilyen szégyellős. Alanna egyre kínosabban érezte magát. Hatalmas gombóc nőtt a torkában, a térde pedig úgy remegett, mint a nyárfalevél. - A pataknál... én egyszerűen megijedtem. Nem számítottam rá, hogy lesz ott valaki, így a döbbenet erejével hatott, amikor megláttalak. - A döbbenet egy-két pillanatig szokott tartani. De mindketten jól tudjuk, kedvesem, hogy sokkal hosszabb ideig bámultál... a lüke kis ebeddel együtt - tette hozzá, s Faolan felé biccentett. - Nos, nem gondoltad meg magad? - ugratta tovább. - Most egészen közelről láthatsz, s biztos vagyok benne, hogy kedved lelnéd a látványban. Alanna még mindig a szőrmével borított padlót bámulta, s tagadóan megrázta a fejét. - Milyen kár! - mondta kajánul Storr. - Bezzeg én szívesen legeltetném rajtad a szemem, ha felajánlanád. A lány ereiben megfagyott a vér. - Biztos lehetsz benne, uram, hogy soha nem tennék ilyesmit. A férfi felnevetett. - Még akkor sem, ha megparancsolnám? Néma csend zuhant közéjük. Alanna azon kezdett töprengeni, mit is mondhatna fogvatartójának, amivel elrettenthetné bűnös szándékaitól. - Ez esetben a dolognak már semmi köze nem lenne a felajánlkozáshoz - válaszolta végül. Víz csobbant, s Alanna megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy a viking óriás végre a kádba ereszkedett. - Ó, uram, ne kínozz tovább a szavaiddal! - könyörgött, s lassan a férfira emelte tekintetét, akinek immár biztonságosan elrejtette a víz meztelenségét. - Engedd meg, hogy egyedül fürödjék, miután te végeztél. Storr beszappanozta izmos mellkasát, aztán a karját, s olyan arckifejezést öltött, mintha komolyan fontolgatná foglya kérését. Végül megszólalt. - Nem lehet. Mire én befejezem a tisztálkodást, kihűl a víz. Nem venném a szívemre, ha megfáznál, kedvesem... Jöjj hát, tarts velem... de tüstént! - parancsolta, s a kád oldalára csapott. Alanna beharapta az ajkát. Arra gondolt, ha tovább ellenkezik, soha nem fogja viszontlátni unokatestvéreit. Felemelkedett ülőhelyéről. - Ahogy kívánod, uram - rebegte, s elindult fogvatartója felé. -A ruhámban fogok fürdeni. Legalább annyira ráfér már a mosás, mint rám a tisztálkodás. - Ugyan már! - csattant fel Storr, s nyakig merült a forró vízbe. - Meg sem tudsz tisztességesen mosdani ebben a szedett-vedett rongyban. Ne tedd próbára a türelmem, vedd le jószántadból, s ne várd meg, hogy én vegyem le rólad. Alanna érezte a férfi színlelt nyugalma mögött bujkáló dühöt. Rádöbbent, hogy nem valamiféle pajzán játékra készülődik, mellyel ártatlan rabszolgalányokat zaklat s ront meg. A hangja inkább atyáskodó volt, melyből kitűnt, valóban a dögvésztől fél, s ezzel a fürdővel mindössze ettől kívánja megóvni mindkettőjüket. így végül elfordult a kádtól, s remegő testtel kibontakozott tunikájából. Storr, foglya félelmét látva, újra beszélni kezdett. - Nincs kellemesebb egy forró fürdőnél. A hazámban ez a legkedveltebb időtöltés. A legkisebb faluban is találni fürdőházat, ahol bárki kényelmesen megfürödhet a legkeményebb, leghidegebb téli napokon is. Jöjj hát, nem fogsz csalódni...

Alanna újra a férfi felé fordult, nagy, barna szeme tágra nyílt rémületében, s úgy szorongatta levetett ruháját meztelen teste előtt, mintha az élete függne tőle. - Dobd már le azt az átkozott rongyot! - suttogta Storr. - Szavamat adom, hogy nem nézek oda. A lány - még mindig remegve félelmében - lassan hátat fordított a viking óriásnak, aztán elengedte a finom gyapjú szőttest, mely élettelenül zuhant a puha padlóra. Egy pillanattal később már a kádban ült. Moccanni sem mert, nehogy véletlenül a férfihoz érjen. - Alanna - szólt halkan Storr. - Tessék? - Miért tetted ezt? A szavam neked nem elég? - De igen. - Akkor miért fordítasz hátat? - Sajnálom, de mindenekfölött az Istenem szavát kell követnem, uram. - Az istened tiltja a meztelenséget? - Igen. Az egyház tanítása szerint ez bűn. - Még egy asszony sem vetkőzhet le a férje előtt? - hitetlenkedett a férfi. - Még ő sem. - Akkor hogyan csinálnak... akarom mondani, az írek hogyan... hogyan csinálnak..? dadogta, mintha a megfelelő szavakat keresné. - Hogyan csinálnak mit, uram? - kérdezte Alanna, s nyakig merült a vízbe. - Hogyan nemzenek gyerekeket? - nyögte ki végül Storr. Alanna érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik. - Fogalmam sincs - vallotta meg. - Nálunk nem szokás ilyen dolgokról beszélni. - Azok után, amit a meztelenségről mondtál, ezen nem is csodálkozom - mondta Storr méla undorral a hangjában, aztán a lány legnagyobb rémületére szétterpesztette s előrenyújtotta hosszú lábát. Alanna nem tudta megállni, hogy a szappantól homályos vízen keresztül ne pillantson a lábfejre, melyre hetekkel ezelőtt rátaposott, s azon kezdett töprengeni, hogyan is kerülhetett ilyen szörnyű helyzetbe. Mindenesetre Storr nem hazudott a viking fürdővel kapcsolatban - ismerte be. - A mosdás tényleg kellemesebb meleg vízben. Gyermekkorában gyakran úszott a part menti sekélyesben, ahol a nyári nap tüze megenyhítette a hideg tengervizet, de még az sem volt ilyen élvezetes, mint ez. Az illatos víz úgy simogatta a bőrét, mint a legfinomabb selyem... - Ne! - A lány sikolya úgy hasított a békés csendbe, mint kard az eleven húsba. Storr átölelte szép foglya karcsú derekát, s magához vonta, egészen közel meztelen testéhez. - Miért ne? - suttogta. - Csak nem tiltja meg azt is az istened, hogy megérintselek? - De igen. - Hisz már számtalanszor megérintettelek azelőtt is: melletted aludtam az erdőben, megcsókoltalak a nagybátyád házában, s ide is a karjaimban hoztalak... - De ez teljesen más. - Miért? - Mert ruhátlanok vagyunk, uram. Storr türelmetlenül sóhajtott. - Pokolba az örökös aggályoskodásaiddal! Nem akarok mást, csak azt, hogy tiszta légy. Ha egyéb szándékom lesz veled, légy nyugodt, tudni fogsz róla. Most pedig fogd ezt, és igyekezz! - parancsolta, s a lány felé nyújtott egy darabka szappant. Alanna habozott néhány másodpercig, mielőtt elvette volna. - De ezt csak mosásra használják, uram. - Mosdásra is, csak a keményfejű írek erre még nem jöttek rá. - Nem fogja csípni a bőröm? - Csak az érzékenyebb helyeken. A szemednél, és talán... itt lent - folytatta, s egyik kezét a lány lába közé csúsztatta. Alannának a lélegzete is elállt rémületében, s gyorsan előrecsúszott. - Csak figyelmeztetni szerettelek volna - mondta Storr védekezőn -, de egyszerűen nem tudom, hogyan nevezik írül ezt a testrészt. A lány moccanni sem mert, még akkor sem, amikor a férfi újra magához vonta.

- Nyugodj már meg, kedves kis báránykám - suttogta, s puha csókot lehelt a bársonybőrű nyakra. - Sok nővel volt már dolgom, így teljesen fölösleges szégyenkezned előttem. Vagy attól tartasz, hogy bántódása esik annak a testrészednek? Alanna bólintott. - Gondoltam - suttogta Storr, s megcsókolta a lány tarkóját. - Ne aggódj, nem akarok fájdalmat okozni neked. Pedig megérdemelnéd, kis bestia Mondd csak, akkor is az istened parancsát követted, amikor a lábamra tapostál s megmérgeztél? - Nem állt szándékomban megölni téged, uram. De muszáj volt ártalmatlanná tennem a fogvatartómat. A szabadságomért küzdöttem, s ezt te is jól tudod - mondta, s miután beszappanozta a mellkasát, aztán hátranyújtotta a szappant. - Te is ezt tetted volna a helyemben. - Igen, de utána nem hangoztatnám a keresztén mivoltomat. - Keresztény - javította ki Alanna, s alig bírta visszafojtani mosolyát, melyet a férfi idegen kiejtése csalt az arcára. Jókedve azonban azonnal elszállt, amikor belegondolt abba, hogy tényleg nem olyan szent, mint ahogy azt állítja magáról. - Igazad van, uram - rebegte néhány másodpercnyi hallgatás után. - Az az én legnagyobb hibám, hogy képes vagyok foggalkörömmel küzdeni, ha sarokba szorítanak. - Nem, Alanna. A küzdelem nem isten ellen való vétek, hanem erény. Hatalom, mely gyáva néped, ájtatos papjaid fölé emel. Ezért is akarom megértetni veled, hogy ellenem nem kell többé küzdened. Mert nem rossz szándék vezérelt, amikor a sátramba hoztalak, s a fürdővel is csak kedveskedni szerettem volna. Tudom jól, adnom kell, ha kapni akarok - suttogta, s megsimogatta a lány vállát. Alannát hullámokban öntötte el a forróság a férfi érintésére. - Lehet, hogy fájdalmat okoztam neked, uram, de nem tagadhatod, hogy mindent jóvátettem azzal, hogy megmentettem az életed. - Hát nem azt teszem én is éppen most? Megmentettem az életed, az erényed azzal, hogy megengedem, itt fürödj a sátram magányában. - Igen. De ezzel még nem tetted jóvá azokat a bűnöket, melyeket elkövettél ellenem. - Miféle bűnöket? - Például azt, hogy hazudtál nekem a szerzetesek szabadon bocsátását illetően. - Nem hazudtam. Magad is láthattad, hogy elengedtem őket. - Igen, de elhitetted velem, hogy mindezt a kedvemért teszed, miközben már az elejétől fogva ez volt a szándékod. - Ugyan, mit számít, hogy kinek a kedvéért tettem? A lényeg az, hogy a drágalátos csuhásaid szabadok. - Nekem igenis sokat számít, Storr... Mert szeretnék bízni benned. - Komolyan? - kérdezte a férfi, s mielőtt lehetőséget adott volna a válaszadásra, gyúrni kezdte foglya sajgó vállait, olyan gyengéden, olyan simogatón, hogy Alanna úgy érezte, minden ereje elhagyja. - Mit csinálsz? - kérdezte, s hangja alig volt több suttogásnál. - Megmasszírozlak - válaszolt Storr. - Nem hallottál még a masszázsról? - Nem - sóhajtotta -, soha. - Kellemesnek találod? - Ó, igen. Nagyon. De honnan tudod, hogy hogyan kell csinálni? - Ez olyasvalami, melyhez a vikingek kiválóan értenek. Tudjuk, érezzük, hogy valakinek melyik testrésze fáj. És én érzem, hogy neked most itt fáj - suttogta, s ujjai megfeszültek a lány vállán. - Érzem a feszültségedet, a félelmedet az egyetlen vikingtől, akinek pedig esze ágában sincs bántani téged. Remélem, ezzel tisztában vagy. Alanna lehunyta a szemét, s hagyta, hogy meggyötört izmai ellazuljanak a férfi meleg tenyere alatt. - Igen - válaszolta. - De... ez a „masszázs", ugye, nem a szeretkezés része? Storr keserűen felnevetett. - Nem, drága kis báránykám. A hazámban férfiak férfiaknak, s nők nőknek szokták csinálni, úgyhogy nincs mitől tartanod. A lány megkönnyebbülten sóhajtott. - Miért nevezel így? - kérdezte. - Hogy? - Kis báránykának.

- Az istenetek nem így nevez benneteket? Alanna felnevetett. - Nem, uram. Mi Krisztus nyája vagyunk, nem a báránykái. - Miért? Ő pásztor? - Nem. Legalábbis nem a szó eredeti értelmében. Valójában ács volt. - Volt? - Igen. Amikor a földön élt. - Azt akarod ezzel mondani, hogy közöttetek élt? - Igen. Ő is ugyanolyan ember volt, mint te vagy én. - És most hol van? - Természetesen a mennyországban. Storr bólintott. - Ó, ja. Mennyország. ír szolgáim sokat meséltek róla. Azt hiszem, olyan lehet, mint a mi Walhallánk... De hogyan pásztorkodhat valaki, ha már halott? Alanna ismét nevetéssel küszködött, de végül sikerült megőriznie komolyságát. Elvégre ő is szeretne minél többet megtudni a férfi népéről, vallásáról, s neki is rosszulesne, ha fogvatartója kinevetné a kérdései miatt. - Nos, Krisztus odafentről őriz minket, mint jó pásztor a nyáját. Minden cselekedetünket, minden lépésünket figyelemmel kíséri. - Ezek szerint azt is látta, hogy Sigurd és én megrohamoztuk az erődötöket? - Ó, igen. Isten szeme mindent lát. - Akkor miért nem sietett a segítségetekre? Miért nem indított arra téged, hogy figyelmeztesd a népedet, miután elszöktél tőlem? - De én figyelmeztettem őket! Honnan veszed, hogy nem tettem meg? - fordult hátra Alanna, s fogvatartója szemébe nézett. Storr paskolni kezdte foglya hátát. - Csak azért gondoltam, mert úgy tűnt, váratlanul ért benneteket a támadás, és... - Hogyan is készülhettünk volna fel rá? - szakította félbe a lány. - A vihar kellős közepén jöttetek, amikor a vikingek állítólag a tenger közelébe sem merészkednek. Ráadásul olyan sok idő telt el a hazatérésem óta, hogy már senki nem vette komolyan a fenyegetést. - Shh - suttogta Storr, aztán lehajolt, s puha csókot lehelt foglya feje búbjára. - Ne beszéljünk többet erről. Elegem van már a háborúskodásból - egy életre - tette hozzá, s hangjában fájdalom csengett. Bár meglepte a férfi kijelentése, Alanna nem hagyta, hogy félretegyék ezt a fontos témát. Úgy érezte, meg kell magyaráznia, meg kell értetnie fogvatartójával, hogy népe nem gyávaságból nem hadakozik. - Nem ítélheted el a törzsemet, a szerzeteseket, uram. Mert nem a gyávaság az, mely visszatartja őket a harctól, hanem a hit. A hit, mely szeretetet parancsol még az olyan kegyetlen hódítók iránt is, mint amilyenek ti vagytok. Ennyi ír szolgával az oldaladon magad is beláthatod, hogy inkább meghalunk, vagy rabként éljük le földi életünket, mint hogy a gyilkosság szörnyű bűnébe essünk. - Neked pedig azt kell belátnod, hogy nem mohóság vagy gyilkos vágy űz minket, amikor megtámadunk és kifosztunk benneteket. Mert bár a vidék, ahol élünk, hatalmas, de kegyetlen is, s nagy részét örök hómező takarja. Kevés a föld, melyen gazdálkodhatunk, de gyakran így is előfordul, hogy a hideg miatt nem kel ki a vetés, lefagynak a gyümölcsök. Nagyon sokan éheznek, s vannak olyan fiatal harcosok, akik itt, Írföldön ismerik meg először a bor ízét. Nem hibáztathatsz hát minket azért, mert elveszünk abból, amiből itt bőség van. Alanna nem válaszolt. Hosszú percek teltek el, mire össze tudta szedni magát annyira, hogy újra megszólaljon. - Nos, mindazzal, amit elmondtam, csak arra akartam rámutatni, hogy a háború iránti viszolygásodban nem vagy egyedül. A mi Istenünk is belefáradt már a hadakozásba. Storr előrehajolt, s tenyerébe fogta a kis keresztet, mely a lány nyakában függött. - Az istened bölcs - mondta, s közelebb hajolt, hogy még jobban szemügyre vehesse a rejtélyes kis függőt. - Ó, igen. Nagyon bölcs, és végtelen a szeretete. Azt hiszem, kedvelnéd őt. - Talán. De képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy állandóan figyel. - Még akkor is, ha ezzel megmenthetne a haláltól? - Nem tud, Alanna. Vagy talán nem láttad, hányan estek el a tieid közül a támadás során? Ha annyira szeretne benneteket az az isten, nem hagyta volna, hogy véretek hulljon - mondta szomorúan.

- De uram, ők igazából nem haltak meg, mert lelkük a mennyországba jutott, s ott él tovább. - És miféle hőstettet vittek véghez azért, hogy oda kerüljenek? - Semmilyet. Nem kell hősöknek lennünk ahhoz, hogy üdvözüljünk. Nem kell mást tennünk, csak hinnünk. - Miben? - Az Isten végtelen hatalmában s ígéretében, hogy megment minket. Ezt a hitet jelképezi a kereszt, amit a kezedben tartasz. - Szóval ez nemcsak egy betű? Alanna felnevetett. - Ó, nem. Régen úgy végezték ki a bűnösöket, hogy keresztre szegezték őket. isten fia is erre a sorsra jutott. Storr megrázta a fejét, s visszaengedte a függőt a lány mellkasára. - Szörnyű lehetett. - Igen. A rómaiak alkalmazták ezt a halálnemet. A rómaiak a mi őseink voltak, s talán még nálatok is kegyetlenebbül irtották ellenségeiket. - Talán - mondta a férfi, aztán újra a szappanért nyúlt, s mosni kezdte Alanna hosszú haját. - Még szerencse, hogy az istened meg tudta menteni a fiát ettől a szörnyű kínhaláltól. - Nem mentette meg. Krisztus kereszthalált halt. - Az előbb azt mondtad, az istened képes arra, hogy megmentse az embereket. Miért éppen a saját gyermekét hagyta volna meghalni? - Azért, hogy újra feltámaszthassa, s megváltsa a többi embert, minket. - Hogyan? - kérdezte türelmetlenül Storr. Alanna megvonta a vállát. - Fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy így van. - Hmm. Különös vallás a tietek. Soha nem fogom megérteni. No és, láttad már ezt a... Krisztust? - Nem. Még soha nem láttam, de érzem, hogy itt él bennem... - Benned? - kérdezte Storr álmélkodva. - Egy férfi, benned? Azt hittem, bűnnek tartjátok az ilyesmit. Alanna bosszúsan pillantott hátra, de látta, fogvatartója nem viccelődik. Olyan komoly volt az arca, mintha azon töprengene, hogyan is ragadhatná meg legjobban az Istenség természetét. - Igen - válaszolt végül a lány. - De nem úgy, ahogy gondolod. Foglya felháborodott hangjából Storr arra következtetett, hogy valami megbocsáthatatlan hibát követett el, bár úgy gondolta, kérdése jogos volt. Az ő termékenységistenük, Frey - akit legtöbbször ágaskodó hímtaggal ábrázoltak -, gyakran látogatta meg azokat az asszonyokat, akik gyermekáldásra vágytak. Miért is ne tenné ugyanezt a keresztények istene? - Ez esetben talán próbáld érthetőbben elmagyarázni! - förmedt a lányra. Alanna fáradtan sóhajtott. - Ő, Istenem, adj nekem erőt! - szólt, s Storr legnagyobb meglepetésére finom ujjacskák ragadták meg, s vonták az előtte pihegő szépséges virágszál mellkasára érdes, kardforgatásban megfáradt kezét. A lélegzete is elakadt döbbenetében. Ő, Alanna tartotta kezét ott, a szíve fölött, telt keble puha párnáján. - Krisztus itt él. A szívemben. A lelkemben - magyarázta. Alanna érezte, hogy szavai s mozdulatai néhány pillanatra teljesen megbénították a férfit. Aztán hirtelen elrántotta a kezét, s olyan vadul kezdte mosni a hátát, hogy égni kezdett a bőre. - A helyedben én megmondanám neki, hogy keressen magának saját testet bosszankodott. - Milyen jogon tart igényt a tiédre? A lány ismét beharapta az ajkát. De bármilyen mulatságosnak is találta viking ura megjegyzését, el kellett ismernie, hogy a vikingek egyáltalán nem olyan bolondok, mint hitte. Én akartam, hogy belém költözzön. Mert ez az egyetlen út, mely a mennyországba vezet. - Az előbb azt mondtad, a hit az egyetlen módja az üdvözülésnek. Össze akarsz zavarni? - Nem, dehogy. Sőt azt szeretném, ha többet tudnál az Istenünkről, mert biztos vagyok benne, hogy általa megtalálhatnád a lelked békéjét. A gond csak az, hogy nehéz olyasvalakinek magyarázni, aki nem érti jól a nyelvünket... Talán ha megkérnéd a szabadosodat, hogy segítsen, jobban megérthetnéd az érveimet. - Igen - mondta Storr. - Talán ma este átbeszélhetjük a témát Leif társaságában. Most pedig csukd be a szemed, hadd nedvesítsem meg a hajad - parancsolta, s azt kívánta, bárcsak vége lenne már a fürdésnek, hogy végre olyan dolgokkal foglalkozhasson, amelyek kevésbé hozzák zavarba.

Nem mintha nem lett volna kellemes a lány társasága. Igazán élvezte vele a fürdőzést, bőrének bársonyos érintését, s tudta, őt sem hagyták hidegen csókjai és simogatásai. Mindezzel semmi más szándéka nem volt, csak az, hogy megnyugtassa foglyát. A bajok ott kezdődtek, amikor Alanna beszélni kezdett az olyan dolgokról, mint hűség, hit, szeretet, s arról, hogy mi lakozik a szívében. S abban a pillanatban, amikor - nyilvánvalóan mindenféle hátsó szándék nélkül - a mellére szorította kezét, felébresztette lelkében a vágyat, melyről úgy hitte, szeretett Freyjája halálával örökre sírba szállt. Éppen úgy, mint azon a viharos napon ott, a lány nagybátyjának házában, most sem kívánt mást, mint magáévá tenni ezt a szépséges rózsaszálat, belesüppedni teste puha ágyába, s maga mögött hagyni a való világ minden hidegét s fájdalmát. De éppúgy, mint akkor, most is rádöbbent, hogy képtelen lenne egyszerűen rávetni magát, s hallgatni fájdalmas sikolyait s könyörgését, hogy hagyja abba. - A hajunkat is meg kell mosnunk, uram? - sóhajtotta Alanna, félbeszakítva ura keserű gondolatait. - Igen. Csukd be a szemed, különben belemegy a szappan - figyelmeztette Storr, s a kis edényt, melyet szabadosa épp ilyen célokra hagyott itt, a vízbe merítette. Alanna engedelmeskedett, s felsóhajtott, ahogy a meleg víz végigsimogatta a fejét, nyakát, vállát. Aztán megérezte, hogy a férfi szappanozni kezdi hosszú haját. - Te is megmosod a hajad, uram? Vagy csak a hosszú hajat kell megtisztítani? - Mindenféle hajat mosni kell - mondta hűvösen. - Ha ti, írek több időt töltenétek a földön, mint a mennyekben, magatok is tudnátok, hogy a haj bolhák és tetvek fészke. - Megbántottalak valamivel, uram? - kérdezte a lány, nem tudva mire vélni fogvatartója hirtelen hangulatváltozását. - Nem - morogta Storr. - Csukd be a szemed! Alanna úgy tett, ahogy ura parancsolta, s újra érezte a testén végigcsorduló öblítővizet. - Kész. Most már tiszta vagy, a fürdőnek ezennel vége - jelentette ki Storr, azt remélve, hogy a lány kiszáll a kádból, s elmegy, mielőtt megláthatná, ártatlan gesztusa milyen kellemetlen hatást váltott ki testéből. - Szárítkozz meg, s öltözz fel! A ládámban találsz magadnak tiszta ruhát, a tiédet pedig add oda Leifnek, hogy kimosathassa - hadarta el egy szuszra. - De fázni fogok, ha kiszállok a vízből... A férfi türelmetlenül csettintett nyelvével. - Csak néhány pillanatig. De ott a törölköző mutatott a kis padra a kád mellett. - És a szavamat adom, hogy nem nézek rád... Siess már, szeretnék végre én is hajat mosni, de ha továbbra is itt ücsörögsz, képtelen vagyok előrehajolni, hogy bevizezzem. Alanna hátrafordult, s fogvatartója szemébe nézett. Azt remélte, a gyönyörű kék szempárból talán kiolvashatja a választ az előbb feltett kérdésére. Vajon mi történhetett? Mit mondott, amivel így eltávolította magától a férfit? Engedelmes volt, sőt megpróbálta jobb kedvre deríteni, annak érdekében, hogy Ciardát és Torrát kiszabadítsa a másik törzsfőnök fogságából. Vajon mit csinált rosszul? Tovább kutatott a férfi tekintetében, de nem látott már ott egyebet fagyos visszautasításnál. - Ahogy kívánod, uram - válaszolta remegő hangon, aztán emelkedni kezdett. Nem fog idenézni egyetlen pillanatra sem, hisz szavát adta - mondogatta magának, de olyan görcsös igyekezettel próbált kiszállni a kádból, hogy megcsúszott s hátratántorodott. Sikerült esés közben megkapaszkodnia a kád jobb szélében, erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult. Egyenesen Storr-ra zuhant, arccal előre, s a következő pillanatban rá kellett döbbennie, nemcsak hogy fedetlen keblekkel térdel fogvatartója előtt, de keze is a legintimebb helyre csúszott. A lába közé! Szentséges Isten! Ujjai alatt érezte azt a testet, melyet leginkább el akart kerülni! A rejtélyes hímtag ugyanolyan volt, mint amilyennek azon a hűvös reggelen érezte az erdőben: hatalmasra nőtt, s megkeményedett. S ahogy a férfi szemébe nézett, ugyanolyan dühöt s zavart látott benne, mint akkor.

Fáj neki - döbbent rá. Bizonyára valamiféle betegség támadhatta meg testének ezt a részét. Gyorsan visszahúzta a kezét, s szemlesütve kért bocsánatot. - Szörnyen sajnálom, uram rebegte. - Megcsúsztam. Ahogy azt gondolta, Storr hangját szinte teljesen elfojtotta a fájdalom. - Észrevettem. Fájdalmat okoztam? A férfi bosszúsan emelte fel a tekintetét a plafonra. - Drágám, bolond voltam, ha valaha is azt hittem, hogy ezenkívül másra is képes vagy. Alanna mellkasa elé húzta karját. - Itt maradok, s hogy jóvátegyem, amit elkövettem, megmosom a hajad. - Nem kell. Öltözz már, s menj! - De én nem akartam rosszat! Nem szándékosan estem el. Kétszer raboltál el, és tisztában vagyok vele, hogy ezúttal könyörületből hoztál magaddal, mert ha otthagytál volna a városban, biztosan meghalok, vagy a gonosz Sigurd fogságába esem. Tudom, mivel tartozom neked, és akármit is gondolsz rólam, igazán boldoggá tettél azzal, hogy kedves voltál hozzám - mondta, s szeme megtelt könnyekkel. A lány szavai azonnal lecsillapították Storr dühét. - Nem... ezúttal nem te vagy a hibás, hanem egyedül én. És kérlek, hidd el, nem haragszom rád. Nem rád haragszom. - Akkor kire? - kérdezte Alanna. - Az egész világra - sóhajtott. Az ágyra pillantott, Freyja ágyára, melyben olyan boldogok voltak együtt, s melyben oly magányos asszonya halála óta. S most, hogy meztelenül ül elveszett boldogsága szentélye mellett egy kétbalkezes rabszolgalány társaságában, úgy érezte, meggyalázza felesége emlékét. Pedig Alanna egyáltalán nem hétköznapi lány - vallotta be magának. Annyira bátor, annyira büszke teremtés, és amikor a szíve fölött tartotta kezét, és az istenéről beszélt, ugyanannyi odaadást s szeretetet hallott a hangjában, mint annak idején Freyjáéban. Valahol, lelke legmélyén rádöbbent, hogy nem Alanna meztelen keblének tenyerébe simuló melegsége ébresztette fel vágyát, hanem a szeretet, melyet magából sugárzott. - Haragszom, mert nem értem az istened útját, s egyre kevésbé saját isteneimét... Haragszom, mert a hajad olyan csodálatos, mint a feleségemé s mégsem az övét simogathatom... - A szavai elcsuklottak - Talán visszavágyod őt, uram... Talán arra vágysz, hogy egyszer visszatérjen hozzád mondta Alanna együttérzőn. Szomorú mosoly suhant át Storr arcán, aztán lassan lehajtotta a fejét. - El sem tudod képzelni, kedvesem, hogy mennyire.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Gunther megigazította tunikáját, kihúzta magát, s egy pillanatra megállt a sátor bejárata előtt, hogy lelkiekben felkészüljön a nevelőapjával való találkozásra. Eddig sikerült elkerülnie Sigurdot, de most, miután minden hajó befutott a kikötőbe, nem tudta tovább halasztani a kínosnak ígérkező beszélgetést. Nagy levegőt vett, s belépett a törzsfőnök hadiszállására. Sigurd éppen fiai és szabadosai társaságát élvezte, de amint meglátta nevelt fiát, azonnal tapsolt, s emberei, szinte varázsütésre, szempillantás alatt eltűntek a sátorból. - Hajóim másodtisztje gondterhelt ma - jegyezte meg fagyos gúnnyal hangjában. - Igen, hercegem - válaszolt Gunther, s közelebb lépett. - Nézz körül, kérlek, nem hallgatózik-e valaki a közelben. Szeretnék nyugodt körülmények között beszélgetni veled - parancsolta Sigurd. Gunther alázatosan biccentett, kikémlelt a sátorból, s miután senkit nem látott a közelben ólálkodni, visszatért urához. Sigurd legnyájasabb arckifejezését öltötte magára, s intett nevelt fiának, hogy üljön le. Gunther a legközelebbi ládán foglalt helyet, s maga alá simította hosszú köpenyét. - Bort? - kérdezte Rutland, Sigurd kisebbik fia, s felemelkedett apja mellől, hogy megkínálja vértestvérét. - Nein - ellenkezett az öreg Kígyószemű. - Komoly dolgokat kell megvitatnunk, s szükségünk lesz a józan eszünkre. Rutland csalódottan süppedt vissza ülőhelyére. - Most pedig, Gunther, hallani szeretném, mi akadályozott meg abban, hogy véghezvidd a tervünket? - kérdezte a herceg színlelt nyugalommal. A fiatal férfi megköszörülte a torkát, s magában hálát rebegett Odinnak, amiért jókedvében találta nevelőapját. - A merényletet meghiúsították. A kardom már csapásra lendült, amikor az ír lány, akit Storr megerőszakolni készült, figyelmeztette a támadásra. Bevallom, ez a döbbenet erejével hatott rám. Nem hittem volna, hogy védeni próbálja azt, aki leteperte. Sigurd elgondolkozva vakarta a szakállát. - Lehet, hogy jobban megijedt tőled, mint a hercegtől. - Lehet, uram, de az biztos, hogy Storr nevét kiáltotta, amikor észrevett. Sigurd gyanakodva vonta össze szemöldökét. -A nevét? - Ja. Olyan tisztán, hogy egy született viking sem ejthette volna ki tökéletesebben. - Talán a herceg egyik harcosától hallotta, mielőtt Storr foglyul ejtette. Hmm. Különös - rázta meg a fejét a férfi. - A felesége halála óta egyetlen nővel se volt dolga. Úgy hallottam, megesküdött erre. Gunther bólintott. - És mit mondott Storr, amikor észrevette, hogy te akartad megölni? - Semmi különöset, uram. Azt hazudtam ugyanis, hogy összetévesztettem egy ír harcossal. Sigurd dühösen csapott az asztalra e képtelen állítás hallatán. - A vértjében és a sisakjában? Nem gondolhattad komolyan, hogy ezt el is hiszi! - Elhitte. Meglepődött ugyan, de elhitte. Annyit mondott, hogy menjek vissza harcolni, s keressek magamnak más áldozatot. Sigurd megkönnyebbülten sóhajtott, de Gunther tudta, hogy ezzel még nincs elintézve a dolog. A lány látta őt. Látta, hogy gyilkosságot kísérel meg bátyja ellen. S bár egy rabszolga szava nem sokat számít a törzsfőnökök tanácsában, Storr, mint a vád szemtanúját, a bíróság elé idéztetheti őt. - Megpróbáltam elrabolni a lányt ma, a fürdetésnél, de Storr a segítségére sietett, aztán a sátrába vitte. Sigurd dühösen mordult fel. - Talán jobb lesz, ha ezt a feladatot Rutlandra bízzuk. A fiam biztosan többre jut a próbálkozásnál, s aztán végre megszabadulhatunk a hercegtől is.

Gunthernek rosszulesett nevelőapja megjegyzése, ennek ellenére kihúzta magát, s büszkén nézett az öreg törzsfőnök szemébe. - Nem állt szándékomban kudarcot vallani, Sigurd. Mindannyian tudjátok, mennyire gyűlölöm a fivéremet. Mellesleg én vagyok a legalkalmasabb a feladatra, mert Storr egyedül az én esetemben habozna, hogy a tanács elé vigye az ügyet. A családja nevét mocskolná be azzal, ha vérpadra juttatná a saját testvérét. - El kell hallgattatnunk az ír szemtanút - javasolta Sigurd elsőszülött fia, Eric. Az ősz herceg megrázta a fejét. - Nein. Azzal nem oldunk meg semmit. Nem a lányt kell megölnünk, hanem viking urát, aki akadályozni próbálja fivére felemelkedését. Dermesztő csend töltötte meg a sátrat. Aztán néhány örökkévalóságnak tűnő perc után Gunther felemelkedett helyéről. - Kérlek, apám, adj még egy lehetőséget. Sigurd bólintott. - Rendben van. A következő portyázóúton megkísérelheted a merényletet. De most sikerülnie kell, mert a hadjárat a végéhez közeledik, s nem lesz rá több alkalom - tette hozzá, s hipnotikus kígyótekintetét fogadott fia arcára emelte. Ez a szempár, ez a bűvös szempár volt az, mely ifjúkorában rabul ejtette Gunthert, s szívébe ültette a törzsfőnökség álmát. Sigurd, ez az áldott jó herceg volt az, aki felnyitotta rá a szemét, hogy sokkal nagyobb harcos, mint bátyja. S ha édesapja, Ivar élne, látná, hogy Storr mennyire elpuhult az évek során. így bizonyára ő is helyeselné, hogy másodszülött fia lépjen az örökébe. - Köszönöm, herceg - mondta végül, majd fél térdre ereszkedett, s fejet hajtott a törzsfőnök előtt. Sigurd lehajolt, s megveregette Gunther vállát. - Jól tetted, hogy nem bocsátkoztál harcba Storr-ral, hisz nem teheted kockára az életed, ha törzsfőnök akarsz lenni. De ha ismét kudarcot vállánál, bármennyire is fájlalom, unokatestvéreid egyikét fogom megbízni a feladat végrehajtásával. - Nem fogsz bennem csalódni - esküdözött Gunther ünnepélyesen, s ezzel kimasírozott a sátorból. Miután megbizonyosodott felőle, hogy vértestvére hallótávolságon kívül ért, Eric Sigurdhoz hajolt. - Engem kellene küldened, apám. Én nem vallanék kudarcot. Miért nem volt elég, hogy őt tetted meg hajóid másodparancsnokának? Az öreg herceg fia hátára legyintett. - Uralkodj magadon, fiú! - mondta. - Ne ronts el mindent! Ha mégis sikerülne eltennie láb alól Storrt, én magam fogom bevádolni a tanácsnál, mely mint gyilkost természetesen halálra ítéli. S akkor végre a miénk lesz Ivar hercegsége. Az elkövetkezendő napokban Storr igyekezett távol tartani magát foglyától. Alanna több ételt kapott, mint a többi szolga, s többé-kevésbé szabadon járhatott-kelhetett a táborban. Fogvatartója egyetlen kikötése az volt, hogy ne menjen Sigurd herceg sátrának közelébe, s a fürdetési incidens után nem is volt nehéz kitalálnia, miért. Ez természetesen azzal járt, hogy unokatestvéreivel csak néhanap találkozhatott. Beszélgetésre is csak egyetlenegyszer nyílt alkalmuk, így Alanna elmondhatta a két lánynak, hogy sikerült elnyernie viking ura jóindulatát, mellyel talán sikerül kiszabadítania őket a gonosz Sigurd fogságából. Storr megkövetelte foglyától, hogy a sátrában aludjon, de nem volt szabad a jelenlétében vetkőznie vagy öltöznie, s azt is megtiltotta, hogy az ágyát használja. Az első napi közös fürdőzés után Alanna furcsállotta is ezt a két szabályt, s nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy a férfi megpróbálja tiszteletben tartani keresztény erkölcseit. Mindazonáltal továbbra is cinikus maradt hitével szemben, s véleményének rendszerint hangot is adott az esténként Leif társaságában lefolytatott hosszú beszélgetésük során. Nem telt el úgy nap, hogy Alanna ne határozta volna el, Storr elé áll, s megkérdezi tőle, mi történt vele az erdőben, amikor mellette aludt, s később a kádban, amikor együtt fürödtek. El sem tudta képzelni, mit tehetett, amivel ilyen szörnyű változást idézett elő a férfi testében. Bármennyire kíváncsi is volt azonban, mire arra került a sor, hogy belekezdjen mondanivalójába, elszállt a bátorsága. Még soha nem hallott erről a betegségről, pedig nagybátyja mellett alkalma volt megismernie a legkülönfélébb nyavalyákat. Lehet, hogy ez a kór csak a vikingeket támadja meg? - töprengett.

Az északi hódítók orvostudományát sokkal fejlettebbnek találta, mint a sajátjukét. Órák hosszat elnézte a viking asszonyokat, akik a sebesült harcosokat kezelték, s elámult szakértelmük, találékonyságuk láttán. A minap például úgy állapították meg egy hasi sérült állapotának súlyosságát, hogy megetettek vele egy tál hagymás zabkását, s vártak, megérzike az étel erős illatát a sebben. Hiába ajánlotta fel azonban segítségét az asszonyoknak, azok kereken elutasították. Csak napok múltán tudta meg Leiftől, hogy túl piszkosnak találták ahhoz, hogy a betegek közelébe engedjék. Alanna ezen egyáltalán nem lepődött meg. Rövid itt-tartózkodása alatt megtanulta, hogy a vikingek mániákusan tisztaságszeretők. Mintha nem lett volna elég, hogy táborba érkezésükkor minden ír foglyot megfürdettek, azt is megkövetelték tőlük, hogy életük hátralévő részében rendszeresen s alaposan tisztálkodjanak. A fürdés ellen egyébként a lánynak semmi kifogása nem volt, de az ezzel járó sok herce-hurca, a vízhordás és - forralás rendkívül bosszantotta, és nem állta meg, hogy ezt szóvá ne tegye. Storr válaszképpen szokásos atyai szónoklatába kezdett a dögvészről. Elmondta, a pestis a legrettegettebb ellenség, s minden embernek, legyen az ír vagy viking, szent kötelessége, hogy küzdjön ellene. Kétségtelen, minden viking közül Storr volt a legkényesebb a tisztaságra. Valóságos dührohamot kapott, ha foglya evés közben a földre dobta a csontokat vagy a kenyérhéjat. Többször figyelmeztette rá, hogy az ételmaradékokat adja a kutyáknak, vagy égesse el, de ne szemetelje tele a sátrat. - Nem tűröm, hogy a sátramból olyan disznóólat csinálj, mint amilyenek a kunyhóitok mondta Storr undorral az arcán... A lány nem válaszolt a sértésre. Tovább kanalazta levesét, s amikor a kis fatál kiürült, illemtudóan az előre kikészített szalvétába törölte a száját. - A kunyhóink nem disznóólak, uram - jegyezte meg hűvös nyugalommal a hangjában. - A padlót minden tavasszal új agyagréteggel töltjük fel. Storr gúnyos pillantást vetett foglyára, s bólintott. Leif, aki épp ekkor foglalt helyet asztaluknál, már beszélt neki erről a módszerről. - Igen, igen. Belátom, könnyebb elfedni a piszkot, mint kitakarítani. Alanna nem bírta tovább magába fojtani dühét. Felpattant helyéről, s fogvatartója szemébe nézett. - Ha ennyire undorítónak találod a fajtámat, uram, engedd meg, hogy kiköltözzek a sátradból, s csatlakozzak a többi ír szolgához! A férfi arcáról azonnal lehervadt a mosoly. Szemmel láthatóan zavarba jött a lány fenyegetésétől. Nem - mondta, elkapta a lány kezét, s visszaültette az asztalhoz. - Azt akarom, hogy a sátramban maradj. - Ugyan miért? Amióta itt vagyok, egyfolytában szapulsz. Tehetek én bármit, mindig szidás a jutalom! Storr fenyegetően felmordult. - Ez nem igaz. Még egyszer sem torkoltalak le azért, mert az istenedről beszéltél, s te is tudod, milyen örömmel hallgatom a hárfajátékodat. - Igen, uram, de most egészen másról van szó: a beteges tisztaságmániádról, arról, hogy annyira félsz attól az átkozott pestistől, hogy az ember azt hinné, a legjobb barátodat ragadta el tőled a dögvész! Döbbent, fagyos csend töltötte meg a levegőt. Storr kővé meredten nézett a lányra, aztán felborította az asztalt, és dühösen kiviharzott a sátorból. Alanna értetlenül bámult utána, aztán Leifre pillantott. - Miért csinálta ezt? - kérdezte. A szabados nagyot sóhajtott. - Hát nem említette még neked? - Mit? - A haláleseteket. - Nem. Miféle haláleseteket? - Nos, ha nem beszélt róla, nem hiszem, hogy örülne neki, ha én tenném meg helyette visszakozott Leif. - Kérlek, mondd el, mi történt! Annyira szeretnék a herceg kedvében járni, de képtelen vagyok rá, ha nem tudom, mi bántja.

Leif némi habozás után végül úgy döntött, mégis beavatja a lányt ura titkába. - Csak annyit mondok, Storr legközelebbi hozzátartozói pestisben haltak meg. Jobban tennéd hát, ha veszekedés helyett inkább enyhíteni próbálnád szörnyű fájdalmát. - Igen, de attól tartok, nem én vagyok a legalkalmasabb, hisz magad is láthatod, mennyire megvet. Ráadásul annyira megközelíthetetlen, annyira zárkózott. - Lifs ne dauoa - mormogta a szabados. - Tessék? - Ez norvégul azt jelenti, „élet s halál között”. Attól tartok, Storr valahol e kettő határán tengődik. Alanna megrázta a fejét. - Szerintem nem ennyire súlyos a dolog. Talán csak a felesége után vágyódik. Freyja után, aki elhagyta. Leif bólintott. - Hallottam, amikor álmában a nevét kiáltozta - folytatta Alanna. - Mondd csak, hol van ez az asszony? Itt a táborban? Vagy talán Thuléban? A szabados arca elsápadt, s éppen olyan megütközéssel nézett a lányra, mint Storr, mielőtt elrohant. -A felesége... meghalt, hölgyem. A herceg még ennyit sem mondott? - kérdezte halkan. Alanna úgy érezte, menten elájul. - Halott? - rebegte. - Soha, egyetlenegyszer sem említette, hogy özvegy. Még az erdőben sem... - Alanna a szája elé kapta a kezét, s legszívesebben tőből tépte volna ki nyelvét, amiért akaratlanul ugyan, de elszólta magát. - Az erdőben? - visszhangozta Leif, s arca felderült a lány szavainak hallatán. - Szóval már találkoztatok azelőtt, hogy bevettük volna az erődöt. Sejtettem én már akkor, amikor jó uram azt mondta, kedvel téged. Nem jellemző rá ugyanis, hogy első pillantásra megtetsszen neki egy nő. Főleg ha az a nő egy rabszolga... - sóhajtotta, felállt a székről, s az asztal mellé térdelt, hogy feltakarítsa a rendetlenséget, melyet ura kirohanása okozott. Alanna nem késlekedett. A férfi mellé csúszott, hogy segítsen felszedegetni a földre hullott ételmaradékot. Kérlek, ne áruld el Storrnak, hogy beszéltem az erdei találkozásunkról. Megölne, ha megtudná, hogy elmondtam a titkát. Leif elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Ennyi titok egyetlen ember körül! Ne aggódj! Nem beszélek, ha te sem árulsz el engem, mint a múltkor, amikor a szerzetesekről kérdeztél. - ígérem, ezentúl óvatosabb leszek - mondta Alanna bűnbánóan. - Mondd csak, Leif, a herceg tényleg azt mondta, hogy kedvel engem? Mert ha igen, akkor nagyon jól leplezi. Az ágya közelébe sem enged, és megtiltotta, hogy előtte vetkőzzek le. A szabados gondterhelten vakarta meg az állát. -Ó, pedig annyira reménykedtem benne, hogy legalább téged közel enged magához. Véleményem szerint ez az egyetlen esélye, hogy kigyógyuljon a lelkét marcangoló nyavalyából, s megbocsássa magának Freyja halálát. - Szent Isten! Storr ölte meg a feleségét? - kérdezte, s rémület csengett a hangjában. - S az apját is. Legalábbis a fivére így tartja. - A fivére? - Igen. A férfi, aki megpróbált kiráncigálni a sorból. Nem mondták el neked, hogy ő volt? Alannának minden erejére szüksége volt, hogy leplezni tudja döbbenetét. Attól tartott, ha még egy titkot felfed, örökre búcsút mondhat az unokatestvérei kiszabadítására szövögetett álmainak. - Az a harcos a herceg testvére volt? - Őrület! - gondolta magában. Hogyan lehet az, hogy a saját testvére kívánta Storr halálát?!? - De ő... Sigurd embere, ugye? - Igen. Gunthert gyermekkorától kezdve a Kígyószemű neveli, s annyira megfertőzte álnoksága mételyével, hogy a fiú idővel a saját családja ellen fordult. - Nem tudom elhinni, hogy a herceg ölte meg a feleségét. Hisz még most is szereti! folytatta Alanna. - Nem szándékosan tette, úgy hiszem - jegyezte meg Leif. - Nem szándékosan? A férfi összeszedte a földre hullott evőeszközöket, s a ládára pakolta őket. - Ahogy mondod, hölgyem - válaszolta. - De erről ennyit. Tudd meg, urunk megtiltotta, hogy felesége halálát szóba hozzuk - mondta, s felsegítette Alannát a földről. - És az apja? Vele mi történt? Ugyanakkor halt meg, mint Freyja? - Nem. Úgy emlékszem, egy-két nappal később - felelte közömbösen.

Alanna leroskadt a székébe, s próbálta megemészteni mindazt, amit az imént hallott. Természetesen tisztában volt vele, hogy a vikingek gyilkos fajzatok, hisz szemtanúja volt rokonai lemészárlásának. De azt soha nem gondolta volna, hogy saját fajtájukat sem kímélik. Pedig a tény, hogy Storrt a saját fivére akarta lefejezni, ezt bizonyítja. Nem beszélve arról, hogy, szándékosan vagy sem, de Storr megölte a feleségét és az apját. Szent Isten, lehet, hogy egy őrülttel él egy sátorban, aki bármikor az életére törhet? - Mi a baj, hölgyem? Egészen elsápadtál. Talán rosszul érzed magad? - kérdezte aggódva a szabados. - Mit gondolsz, Leif, lehet... lehet, hogy Storr engem is meg fog ölni? A férfi meglepetten vonta fel szemöldökét, de a következő pillanatban már mosolygott. Nem, dehogy. Storr kedvel téged, ő maga mondta. - Sovány vigasz - rebegte Alanna. - A feleségét is szerette, s látod, mi történt. - Már mondtam, nem akarattal tette, amit tett. Különben is, úgy hiszem, mindenki megérdemel egy második lehetőséget... Az ital - döbbent rá hirtelen Alanna. Talán a vikingek részeges hajlama felelős a halálesetekért. Lehet, hogy Storrt is a démoni sör kerítette hatalmába, amikor meggyilkolta szeretteit. Igen. Ez magyarázatot ad a szabados kitérő válaszaira is. - Mit jelent az, hogy kedvel? Leif felnevetett. - Sok mindent megteszek a hercegnek, hölgyem. De azt még ő sem kérheti tőlem, hogy helyette udvaroljak. Nem beszélt neked vágyról? Szerelemről? Alanna megrázta a fejét. - Odinra, azt akarod ezzel mondani, hogy még nem tett a magáévá? - Hogy mit nem tett? - értetlenkedett a lány. Leif újra felnevetett. - Felejtsd el, amit kérdeztem! Majd a herceg mindenre megtanít a maga idejében - válaszolta, s a lány szemébe nézett. - Semmitől nem kell tartanod. Csak tedd, amire kér, és majd gondoskodni fogunk arról, hogy te és gyermekeid soha ne szenvedjenek hiányt semmiben. Légy barátja! Nyerd el a bizalmát és a szerelmét! Mert bármekkora bűnnek is tartod a testi szerelmet, sokkal nagyobb bűnt követsz el, ha hagyod, hogy egy ember meghaljon. - Haldoklik? - kérdezte bátortalanul. - Nem, de tudom, a nap minden órájában a halálról töpreng. Mannának a lélegzete is elakadt. Egy pillanatra újra maga előtt látta a szörnyű jelenetet, amikor halott édesanyját partra vetették a hullámok. - Azt akarod ezzel mondani, hogy végezni akar magával? - kérdezte remegő hangon. Leif bólintott, aztán ujját a lány ajkaira tette. - De erről egy szót se! Senkinek. És bármit teszel vagy mondasz, mindig azt tartsd szem előtt, milyen nagyszerű és gyengéd embert veszítenénk el, ha urunk eldobná magától az életét. Arról nem is beszélve, hogy a kegyetlen Gunther követné őt a törzsfőnökségben, s akkor jaj mindannyiunknak. - De mit kell tennem? Semmit nem tudok a testi dolgokról vagy arról, hogyan nyerhetem el egy férfi szívét. - Lehet, hogy azt már el is nyerted, bár ezt még Storr sem tudja. Így ne arra törekedj elsősorban, hogy a szeretője légy. Inkább barátkozz vele, beszélgess vele minél többet, biztasd, hogy avasson be szíve legmélyebb titkaiba. Mert Odinra mondom, egy viking hamarabb bízik meg egy nőben, mint egy másik férfiban. - Még akkor is, ha az a nő egy ír rabszolga? - Ó, igen. Hisz Storr apja is megbízott az én édesanyámban, akit szintén írföldről raboltak. - Az anyád ír volt? Leif felnevetett. - Mit gondolsz, honnan tudok ilyen jól a nyelveden? - Ezek szerint Storr apja... - Az én apám is? - fejezte be Leif a lány kérdését. - Igen. Ivar az apám volt. - Hiszen ez... gyalázatos! - kiáltott fel Alanna felháborodottan. - Az Isten minden férfi mellé csak egyetlen asszonyt rendelt hitvesül.

- A te istened talán. A viking istenek, úgy tűnik, másképp gondolják. Storrnak mindenesetre egy sem jutott. Valószínű, hogy te vagy az egyetlen nő, akit a felesége halála óta megérintett. Légy hát kedves hozzá, s meglátod, az istenek megjutalmaznak jóságodért.

TIZENHATODIK FEJEZET Storr ujjai az egyik rozmárcsontból faragott sakkfigura fölött lebegtek, de mielőtt elérhették volna, a férfi hirtelen visszahúzta a kezét. - Szóval azt állítod, hogy az istened fiát egy szűz hozta világra - jegyezte meg a herceg, s foglyára pillantott, aki szemben ült vele, a sakktábla másik oldalán. - Mondd csak, hogy lehet ez? Alanna megvonta a vállát. - Úgy, ahogy mondtam. Szűz Máriát meglátogatta az Úr angyala, s a gyermek megfogantatott. Storr értetlenül vonta fel szemöldökét. - Meglátogatta? Nem tudom, hogy írül ez mit jelent, de az én nyelvemen meglátogatni valakit annyi, mint meghívását elfogadni. Nos, azt hiszem, mindketten tudjuk, ennél több kell a gyermeknemzéshez. Alanna bosszúsan sóhajtott. Viking ura minden további nélkül elfogadta Krisztus feltámadásának - halál feletti győzelmének - történetét. Most azonban, hogy a Megváltó születése került sorra, úgy tűnt, képtelen megemészteni a hallottakat. - Meglehet, uram, hogy az angyalok nem úgy nemzenek, mint a földi halandók - jegyezte meg, de elég volt egyetlen pillantást vetnie a férfira, hogy tudja, még mindig kételkedik szavaiban. - Hozd ide az evangéliumot! - intett Storr Leifnek. - Azt akarom, hogy Alanna újra felolvassa ezt a fejezetet, az elejétől a végéig. A szabados ura egyik ládájához sietett, s elővette a díszes kötésű könyvet, melyet még a kolostorból zsákmányoltak, hogy jó pénzért eladhassák valamelyik kereskedővárosban. Alanna fáradtan nyújtózott. A héten már legalább huszadjára adják a kezébe a Bibliát. Tehát újra Krisztus születéséről akarsz hallani. Storr bólintott, aztán intett szabadosának, hogy üljön le, s maradjon csendben, mert egyedül óhajtja megfejteni az ír Szentírás rejtélyeit. - Igen. Igyekezz már! - sürgette, ahogy a lány lapozni kezdett. Alanna bosszúsan csettintett nyelvével a férfi türelmetlenkedésének hallatán, s megkönnyebbülten sóhajtott, amikor végre megtalálta Máté evangéliumát. - „Jézus Krisztus születése pedig így történt. Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek, de mielőtt egybekeltek volna, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József, igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el...” - Ez az! - szakította félbe Storr. - Ezt a sort kerestem. Szóval, ez a József megtudta, hogy a menyasszonya gyermeket vár, annak ellenére, hogy még nem is tette magáévá. - Így van, uram. - S ezért úgy döntött, felbontja a jegyességét. - Igen. - Ezt kellett tennie, ez kétségtelen - bólogatott a férfi, s karba tette a kezét. - Én is ezt tettem volna a helyében. - Ne feledd, hercegem, hogy mindez még az álom előtt történt. - Milyen álomról beszélsz? - Arról, melyben az Úr angyala elmondja Józsefnek, hogy a gyermek Krisztus. „Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak...” Hát már nem emlékszel rá? - Ez a Jézus tehát Krisztus is egyben. Alanna bólintott. - Olyan zűrzavaros, hogy ennyi neve van. Jézus, Krisztus, Imánuel, Megváltó, Messiás... - Igen. De leggyakrabban Krisztusnak hívják. Jézus Krisztusnak. - Szóval Krisztus az apja neve volt. - Nem - válaszolt Alanna, s úgy érezte, menten megőrül ettől a szőrszálhasogatástól. Már két hete, hogy esténként két-három óra hosszat gyötri Storr a Szentháromság természetéről való faggatózásával. - Krisztus apja az Isten, s őt egyszerűen „Istennek” vagy „Mennyei Atyánknak” nevezzük. - Akkor a földi apja után kellett volna elnevezni, József fiának. Nem igaz? Alanna megrázta a fejét. - Nem tudom. Lehet, hogy az ő idejében tényleg így hívták.

- Ja. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezentúl bármilyen más néven is tűnik fel az írásban, egyszerűen Krisztusnak nevezed. - Ahogy óhajtod, uram. Nos, hol tartottunk..? Ó, igen. „Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak...” - Krisztusnak - vetette közbe Alanna -, „mert ő szabadítja meg népét bűneitől. Mindez pedig azért történt, hogy...” - Állj! - szakította félbe Storr ismét. - Tessék - mordult fel Alanna türelmetlenül. - Hogyan lehet az embereket megszabadítani a bűneiktől? Eddig úgy tudtam, az istened a pokoltól akarja megváltani őket. - Az Isten szemében a pokol és a bűn egy és ugyanaz. - Hmm - töprengett Storr, s a sakktáblára könyökölt. - No és mi van azokkal, akik nem akarják az üdvözülést, mert már megszabadultak a bűnöktől? - Egyedül nem lehet. Csak Krisztus által. - A legbátrabb vikingek igenis megmenekülnek. Maga Odin váltja meg őket a pokoltól, s nyitja meg előttük a Walhallát, a főistenünk, aki mellesleg volt olyan bölcs, hogy csak egyetlenegy nevet válasszon magának... - Ha te így érzel a szíved mélyén, uram, semmi értelme, hogy tovább folytassam! - csattant fel Alanna, és az ölébe ejtette a Bibliát, hogy becsukja. - Nein. Olvass még - kérte a lányt. - De valami vidámabbat, mert kezdem unni a megváltásról való vitát. - Nos, mit szeretnél hallani hát? - kérdezte türelmetlenül. Fáradt volt már, hisz egész nap együtt dolgozott a többi rabszolgával. Storr elgondolkodott néhány másodpercre, aztán olyan halkan kezdett beszélni, mintha nem akarná, hogy foglyán kívül más is meghallja szavait. - Békéről, szeretetről... Az istened nem szól ilyen vidám dolgokról? A férfi eddig olyan nagy örömmel gúnyolódott vallásán, hogy Alannát megdöbbentette a szemmel láthatóan komoly kérés. - De igen, uram. Természetesen szól - felete. - Az apostolok több levelükben is írnak a békéről és a szeretetről - mondta Alanna, s lázasan lapozni kezdett a könyvében. A huszonharmadik zsoltár - gondolta. - A viking törzsfőnök és bűnös lelke bizonyára nagy élvezetet talál majd ebben a fejezetben. Bárhogy kereste azonban a díszesen cizellált címjegyzékben, nem találta. Írföld rózsája vagyok - csendült fel egy hang a lelke mélyén, s Alanna hálaimát rebegett istenének, mert szorongatott helyzetében segítségére sietett. Az Énekek énekéhez lapozott tehát, mely egy ír szerzetes szerint a Biblia legcsodálatosabb költeménye. Egyébként az Írföldről szóló mondatot kivéve, mely igazából a következőképpen szólt: „Sáron nárcisza vagyok”, még egyetlen sorát sem hallotta. S mivel megbízott a szerzetesekben, nyugodt szívvel kezdett az olvasáshoz. - „Énekek éneke. Salamoné. / Csókoljon meg engem szája csókjaival! / Szerelmed jobb a bornál” - Alanna hangja elcsuklott a döbbenettől. Arcát szégyenpír festette bíborszínűre. - Sajnálom, uram. Nem tudtam, hogy a Biblia ilyen dolgokról is ír. Bizonyára nem az ilyesfajta szeretetről szeretnél hallani - mondta, s keze már más fejezet után kutatott. Szívében mélységes felháborodást érzett, amiért egy hithű keresztény ilyen bűnös írást ajánlott neki. - Nein, nein - legyintett Storr izgatottan. - Ez kitűnő lesz. Olvasd tovább! Alanna segélykérőn nézett Leifre, de legnagyobb sajnálatára a szabados tekintete talán még nagyobb megelégedést tükrözött, mint uráé. Alanna nyelt egyet, s ismét a könyv fölé hajolt. -...jó illata van olajodnak, / neved, mint a kiöntött olaj; / ezért szeretnek téged a leányok.” - Ó, uram, muszáj folytatnom? - könyörgött. - Ja, ja. Ragaszkodom hozzá - válaszolt Storr. - „...Vigyél engem magaddal, fussunk, / vezess a szobádba, királyom!” Ó, édes Istenem, hol vannak most a herceg őrjítő közbeszólásai? „Ujjongva örüljünk veled, / emlegessük bornál is jobb szerelmedet, / méltán szeretnek téged! / Jeruzsálem leányai! / Én barna vagyok, de szép, / olyan, mint Kédár sátrai / és mint Salamon szőnyegei. / Ne nézzétek, hogy milyen barna vagyok, / a nap sütött le engem. / Anyám fiai haragudtak rám, / szőlőt őriztettek velem; / a magam szőlőjét nem őriztem. / Mondd meg nekem te, kit lelkemből szeretek, / hol legeltetsz,

délben hol deleltetsz? / Miért keresgéljek társaid nyájainál? / Ha nem tudod, ó, asszonyok szépe, / indulj el nyájam nyomán / és legeltesd kecskéidet / a pásztorok tanyáinál! / A fáraó kocsijába fogott paripákhoz hasonlítalak, kedvesem! / Két orcád bájos a láncocskák közt, / nyakad a gyöngysorokban. / Aranyláncokat készítünk neked / ezüstgolyócskákkal.” Krisztusnak legyen hála, a verset nem engedték szabadjára - sóhajtott Alanna megkönnyebbülten. - Semmi bűnös dologról nem írnak - gondolta, s tovább olvasott. - „Ha a király az asztalánál ül, / nárdusom árasztja illatát. / Mint egy köteg mirha, mely keblemen nyugszik,.../” - Elég volt. Alanna becsapta a könyvet, s színlelt ingerültséggel hangjában közölte urával, hogy a költeménynek vége. Storr természetesen kételkedett ebben, s foglya felé hajolt. - Biztos? A lány bólintott, s magához szorította a könyvet. A herceg arca csalódott kifejezést öltött. - Add oda Leifnek, majd ő eldönti, vége van-e vagy sem. - De uram, én nem tudok írül olvasni... csak beszélni - hárította el ura parancsát a szabados. - Különben is latinul van - jegyezte meg fölényesen Alanna. Storr felvonta a szemöldökét. - Latinul? - Igen. Ez az egyház nyelve. - És ez a... latin különbözik az írtől? - Ó, igen. - Hmm. Mindenesetre nézd meg, vége van-e a versnek - intett szabadosának. Alanna remegő kézzel nyújtotta a Bibliát Leifnek. Biztos volt benne, hogy megtalálja a verset, s akkor tovább kell olvasnia. Feszült csend töltötte meg a levegőt. A szabados lapozni kezdte a könyvet, de az áldott félhomályban szinte semmit sem látott. - Menj a tűzhöz, s ott keresgélj tovább! - mondta végül Storr. - Szeretnék néhány szót váltani Alannával négyszemközt. Leif elvigyorodott. Hálát adott az isteneknek a kellemes hangulatért, aztán felállt és elsietett. - Gyönyörű volt. Igazán gyönyörű - suttogta Storr. - Nem gondoltam volna, hogy az istened ilyen dolgokkal is foglalkozik. - Elhiheted, uram, én sem - válaszolta Alanna, s zavartan mosolygott. - Nem kell mentegetőznöd, kedvesem. Nagyon szép volt - folytatta a férfi, a söröstömlőért nyúlt, s nagyot húzott a nedűből. Alanna döbbenten látta, hogy a tömlő vacsora óta szinte teljesen kiürült, s attól tartott, ura bármelyik pillanatban elvesztheti józan béketűrését. - Azt hiszem, ez a legértékesebb a vallásotokban. Az, hogy szeretni tanít - folytatta Storr, s inge ujjába törölte száját. - Ez a Salamon nagyon boldog életet élhetett. Nem tudod, kiről szólt a verse? - Talán a menyasszonyáról. Amint azt már említettem, nem ismerem a Bibliának ezt a fejezetét. - A szerelem nem bűn, ha a szent könyvetekben is írnak róla. - Igen. Én is így hiszem - sóhajtott Alanna, s a sakktábla fölé hajolt. - Ki következik, uram? Te vagy én? - kérdezte, s abban reménykedett, elterelheti ura figyelmét erről a kellemetlen témáról. Bármennyire is szerette volna Leif, Alanna nem érzett magában annyi erőt s bátorságot, hogy közeledni próbáljon Storrhoz. A szabadost jó és becsületes embernek ismerte meg, s szentül hitte, gondoskodna róla és gyermekeiről, melyek urával való kapcsolatából születnének. Nem szabad azonban megfeledkeznie arról sem, hogy ha véletlenül sikerülne megszöknie, mekkora szégyen érné családját, ha egy viking fattyúval térne haza. - Te jössz. De nem akarok tovább játszani, mert van valami, amit szeretnék megbeszélni veled. Valami fontos, ami csak rád és rám tartozik - mondta, s intett a lánynak, hogy jöjjön, s üljön mellé. Alanna moccanni sem mert. A férfi hangjában volt valami, ami arra figyelmeztette, elérkezett a kettejük közötti meghittség pillanata.

- Jöjj hát - sürgette Storr, s felnevetett. - Ne félj, nem vagyok az urad angyala, aki látogatásaival nemz gyerekeket. A lány végül felállt, s félig vágyakozva az emberi közelségre, félig aggódva, hogy mindez hova fog vezetni, odament hozzá. - Nyugodj meg - suttogta a férfi, s megsimogatta Alanna hátát. - Nem akarok mást, csak átölelni téged, s érezni a hajad illatát. - Storr lehajtotta a fejét, s arcát a dús hajzuhatagba temette. - Sokkal puhább, sokkal fényesebb, ha rendszeresen mosod - jegyezte meg. A lány bólintott. - Igen. Sokkal szebb, bár soha nem lesz olyan gyönyörű, mint a feleségedé - rebegte, s maga sem tudta, mi késztette erre a meggondolatlan lépésre. Tisztában volt vele, hogy a férfi feldühödhet megjegyzésére, s ittas állapotában talán meg is ölheti. Storr azonnal felkapta a fejét. - Ki mesélt a feleségem hajáról? Alanna a férfi szemébe nézett. - Te magad, uram. Nem emlékszel, amikor az első napon együtt fürödtünk, és azt mondtad, mennyire sajnálod, hogy nem az ő haját simogatod? - Valóban - vonta meg a vállát, s újra átölelte foglyát. Csend zuhant közéjük, s Alanna azért imádkozott, hogy mellkasában dörömbölő szíve el ne árulja rémületét. Legnagyobb meglepetésére azonban a következő pillanatban Storr halkan dúdolni kezdett. Azt az ősi ír altatódalt, melyet tegnap játszott el hárfáján. - Olyan ez, mint a te Salamonod éneke... - I... igen - dadogott Alanna, s bár nem tudta, mindez hova vezet, be kellett ismernie, élvezetesnek találja a férfi közelségét. - Miről akarsz velem beszélni, uram? - kérdezte végül. - Nos... Meg kell értened, én nem szoktam szívességet kérni másoktól, különösen nem rabszolgáktól. Istenem! - gondolta Alanna kétségbeesetten. Csak nem akarja Storr megkérni a kezét? Egyáltalán, tesznek ilyesmit a vikingek? Vagy egyszerűen úgy rabolják hitvesüket, mint a többi tulajdonukat? - Kérj tőlem bármit, uram, s ha módomban áll, megteszem - biztatta. - Elvégre te vagy a törzsfőnök, az én viking uram... Szomorkás mosoly ült ki a férfi arcára. - Igen. Bármikor bármit elvehetek. De amit tőled kérek, önszántadból kell adnod. így természetesen visszautasíthatsz... bár remélem, nem fogsz. Alanna kíváncsian nézett Storr szemébe. A zafírkék szempár olyan volt, mint a tenger: végtelen, feneketlen, simogató. Egy pillanatra úgy érezte, kívánja, várja a férfi csókját. - Mi lenne az? Mondd már, kérlek! - Én azt szeretném, hogy... Ó, szentséges Szűzanya, miért kínozza? Bármit megtenne érte. Bármit! - Nos, azt szeretném, ha keresnél abból a méregből, amivel az erdőben elaltattál. Alanna testén jeges borzongás futott végig. Leif igazat mondott. Krisztus szent sebére, Storr tényleg öngyilkosságra készül. - Persze, nem magamnak kérem, hanem a harcosaimnak - tette hozzá gyorsan a férfi. Nemsokára újra harcba indulunk, s az áldott gyógyír sok sebesült fájdalmát enyhíthetné... Hazudik - gondolta Alanna. A férfi szemében olyan halálvágy lángolt, amilyet soha, még édesanyja tekintetében sem látott. Gyorsan kibontakozott ura ölelő karjaiból, s felállt az asztaltól. Tudta, félelmet kellene éreznie, vagy legalábbis sajnálatot a férfi iránt, aki megválni készül életétől. Ehelyett azonban valami képtelen düh, valami abszurd vágy uralkodott el lelkén. Nem kívánt mást, csak odamenni hozzá, s teljes erejéből pofon vágni. Igen. Meg akarta ütni, amiért szerelmes suttogásaival gyilkosságra próbálta csábítani. - Szégyelld magad! - sziszegte összeszorított foga között. - Szégyelld magad, amiért ilyesmit kérsz tőlem! Storr megdöbbent a lány szavain, de Alanna tovább folytatta. - Tudom, hogy elvesztetted az apádat és a feleségedet. Borzasztóan sajnálom. De azt hiszed, az én szívem nem akart meghasadni, amikor olyan fiatalon kellett eltemetnem a szüleimet? El sem tudod képzelni, mennyire vágyom a nagynéném és a nagybátyám szeretetére, melytől te fosztottál meg, amikor ide hurcoltál. S arra nem gondolsz, hogy apád

halálával nemcsak te, hanem a legbizalmasabb embered is elvesztette az apját? Fogadni mernék, még egyszer sem töprengtél azon, hogy Leifnek ugyanúgy oka van a szenvedésre, mint neked. És tudod, miért nem? Mert önző vagy! Önző - kiáltotta. - Bizonyára ismered ezt az ír szót. A férfi bólintott, de túlságosan megbénította a lány kitörése ahhoz, hogy szólni tudjon. Úgy érezte, elveszett. Sajnálatot várt a lánytól, segítséget, könnyű s fájdalommentes halál ígéretét, s ehelyett mit kapott? Dühöt, visszautasítást, fájdalmat. - Igen, önző vagy! Meg akarsz halni, „élet és halál között” lebegsz, hogy Leifet idézzem. S utána mi lesz? Mi lesz utána? Ki fog gondoskodni özvegy édesanyádról, ki fogja megvédeni a gyámolatlan testvérkéidet a Sigurd-félék hatalmaskodásaitól? - Storr még mindig nem tért magához. Furcsamód nem az döbbentette meg igazán, hogy foglya minden titkát felfedte, hanem az az izzó harag, mely a lány szíve mélyéből áradt. - Nem érted, nem értheted meg, Alanna - rebegte. - Te soha nem kötődtél igazán senkihez. Nem voltál még szerelmes. Fogalmad sincs, milyen elveszíteni az életed legnagyobb szerelmét - a hitvesedet. - Nem, talán tényleg nem tudom - sóhajtott a lány. - De azt tudom, hogy itt van Leif, a szabadosod, a legjobb barátod... a testvéred, aki az életét adná, hogy megmentse a tiédet. És itt vagyok én. Én, aki mást sem szeretne, mint a kedvedben járni. Te pedig mindenre azzal válaszolsz, hogy megpróbálsz távol tartani minket magadtól... Bízz bennem, Storr! Fogadj a szívedbe, s ha kell, az ágyadba is. De ne zárkózz el tőlünk, mintha nem jelentenénk többet lábad előtt heverő néma ebeknél. Tanulj meg szeretni! Tanuld meg szeretni mindazokat, akiket az istened életben hagyott számodra. Mert Krisztusra esküszöm, ha megölsz, sem árulom el, hol találod a halált hozó növényt! - kiáltotta, s ezzel kiviharzott a sátorból, egyenesen a tengerpartra. Leif egy közeli buckán üldögélt, s egy halványan pislákoló fáklya fényénél még mindig a Bibliát böngészte. Szent Isten - hasított Alannába a bűntudat. Indulatai hevében ismét elárulta a szabadost, a súlyos titkokat, melyeket rábízott... De éppen itt volt az ideje, hogy Storr mindent megtudjon. Különben is a herceg ír nyelvtudása olyan sokat javult az utóbbi két hétben, hogy nem lesz szükség Leif tolmácsolására a továbbiakban. Alanna észak felé fordult, s dühösen gyalogolt tovább a fáklyázott vízparton. Tisztában volt vele, hogy veszélyes túl messzire mennie Storr sátrától, de képtelen lett volna visszasomfordálni viking urához. Félt a férfi haragjától, de a sajátjától még inkább. S most nemcsak az átkozott büszkesége volt az, mely veszélybe sodorta, mint életében már oly sokszor, hanem az édesanyja emléke. Az édesanyjáé, aki férje elvesztése fölött érzett fájdalmában eldobta magától az életet. Az édesanyjáé, aki gyermeke helyett a halált választotta, aki magára hagyta őt ebben a kegyetlen világban. És most Storr is ugyanezzel fenyegetőzik. Csak most vette észre, hogy arcát keserű könnyek áztatják, de nem törődött vele, tovább lépegetett. Talpát kövek és éles kagylók szaggatták, de ment, egyre csak ment, minél távolabb a szörnyű emlékektől, a fájdalomtól, a félelemtől.. Hogyan is térhetne vissza urához azok után, ami közöttük történt? Nemcsak hogy nem adott neki lehetőséget a válaszra, de Leif titkait is kifecsegte. Egyikőjüket sem hibáztathatná, ha kitekernék a nyakát. Keserű gondolatait közeledő léptek halk zaja szakította félbe. Gyorsított iramán, s tunikája ujjába törölte az arcát. - Leif, kérlek, hagyj most magamra! - suttogta anélkül, hogy hátranézett vagy megállt volna. - Ne aggódj, a herceg és én rendezni fogjuk egymással ellentéteinket. A férfi elkapta a karját, s maga felé fordította. Alanna küzdött. Elege volt már a szabados tanácsaiból, mesterkedéseiből, hogy ura számára megfelelő ágyast neveljen belőle, s úgy döntött, ezt itt és most a tudtára adja. A száját is eltátotta meglepetésében, amikor felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézzen: nem Leif volt az, aki utánajött, hanem maga Storr. - Nos, elrendezzük? - Mit rendezünk el?

- Az ellentéteinket, ahogy azt az előbb mondtad. Alanna torkát újra a sírás fojtogatta. Oly régóta vár már arra, hogy ura végre kimutassa ragaszkodását, s most mégis visszarettent közeledésétől. - Ó, nem tudom... Engedj el. - Nein. Vissza kell jönnöd velem, Alanna - sürgette halkan. - Megígérem, nem beszélek többé a méregről. A lány kiszabadította magát a férfi szorításából. - Nem. Engedj utamra, mielőtt megundorodnék tőled. Bűzlesz a sörtől, egyetlen percig sem bírnám ki melletted! - kiáltotta, de a következő pillanatban rádöbbent, hogy ez nem igaz. Valójában nem is emlékezett rá, mikor vágyott ennyire a közelségére. Az ezüst holdfény csak még inkább kiemelte markáns, fejedelmi arcvonásait, s ahogy az éji szellő hátrafújta hosszú, hullámos aranyhaját, mintha egy viking félistent látott volna maga előtt. Nem. Nem undort érzett, hanem félelmet. Félt, hogy a férfi visszaviszi a sátorba, s megerőszakolja. De attól rettegett a legjobban, hogy képtelen lesz ellenállni a saját vágyainak. Mélyen meghatotta, hogy Storr utánajött, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kibékítse. Teste a férfi érintésére szomjazott, hatalmas, meleg kezének simogatására, meztelen karjának ölelésére... De tudta, a férfi részeg, s holnap reggelre talán már azt is elfelejtené, hogy a világon van. - Nem. Nem. Hagyj békén! - kiáltotta újra, s futni kezdett. Abban reménykedett, ellenállása arra fogja ösztönözni ura viking büszkeségét, hogy hagyja elmenni, s engedje, hogy akkor jöjjön vissza, amikor kész önszántából visszatérni. Tévedett. Saját ziháló légzésén túl hallotta a férfi közeledő lépteit. Tovább rohant, s elbújt egy fűborította dűne mögé. Arra sem volt azonban ideje, hogy kifújja magát. Dühös kezek ragadták meg hátulról, felemelték, s arccal előre a földre dobták. Az eséstől úgy megütötte a mellkasát, hogy néhány másodpercig nem kapott levegőt. Végül mégis sikerült megfordulnia, hogy támadója szemébe nézzen. Legnagyobb rémületére nem Storr szorította a homokos fövényre, hanem egy idegen férfi, Sigurd harcosa...

TIZENHETEDIK FEJEZET - Engedd el a lányt, Eric! - üvöltötte Storr az anyanyelvén, amikor végre feltűnt a színen, s észrevette, hogy Sigurd elsőszülött fia tőrt szegez Alanna torkának. Nem készült ilyen kellemetlen találkozásra, így tőrét leszámítva gyakorlatilag fegyvertelen volt. - Engedd el! - kiáltotta ismét, s egy fürge csellel ellenfele háta mögé került. Ericnek nem volt más választása. Félrelökte a lányt, s megfordult, hogy szembeszálljon támadójával. - Fuss, Alanna! - sürgette Storr, s egy végzetes pillanatra rabnője felé fordult. - Vissza a mi térfelünkre! Alanna megpróbált felemelkedni, de amint felállt, lüktető fájdalom hasított bal lábába. Segítségkérőn nézett urára, de legnagyobb rémületére azt látta, hogy Sigurd embere, kihasználva Storr figyelmetlenségét, alattomos támadásra készül. - Neem! - sikoltotta, s az idegen harcosra vetette magát, aki néhány másodpercre megzavarodott a lány kitörésétől. Ez elegendő időt adott Storrnak arra, hogy elkapja Eric csuklóját, s torkának szegezze tőrét. Előnyüket azonban már nem tudták kihasználni. A part felől közeledő lépések, elfojtott kiáltások hallatszottak, s hamarosan egy tucat harcos vette őket körbe. Nyilvánvaló, hogy álmukból zavarta fel őket a dulakodás zaja: mezítláb voltak, s nem viseltek egyebet combig érő fehér tunikánál. - Engedd el Ericet, Storr! - lépett ki egy férfi a sorból. Alanna azonnal felismerte: ő volt az a harcos, aki a fürdőzésnél kirángatta a sorból, s akiről Leif azt állította, a herceg fivére. Mielőtt azonban Storr bármit is tehetett volna, egy szakállas öregember érkezett a helyszínre; Sigurd herceg volt az, az ősz viking, aki Torrát üldözte. Storr nevét kiáltotta, s hanglejtéséből Alanna tudta, válogatott viking átkokat szór ura fejére. Storr előrelökte Ericet, felmutatta tőrét, s előrelépett Sigurdhoz. A két törzsfőnök szempillantás alatt éktelen veszekedésbe kezdett, s bár Alanna egyetlen szavukat sem értette, tisztában volt vele, hogy meggondolatlan indulataival ezúttal nemcsak magát, hanem urát is veszélybe sodorta. Alig tudta visszafojtani kétségbeesett könnyeit. Bűntudattal teli töprengéséből Storr fivérének durva keze szakította ki. Megragadta tunikáját, s hátrarántotta. Szerencsére Storr észrevette öccse szándékát, maga elé vonta rabnőjét, s kezét a vállára tette, mintha hangsúlyozni akarná, a lány az övé. Alanna megpróbálta megőrizni a nyugalmát, de Sigurd pillantásai arról tanúskodtak, sorsa egy szadista vadállat kezében van. Csak most döbbent rá, hogy a két herceg róla tárgyal. -A lány nem eladó, s nem vagyok hajlandó tovább alkudozni, Sigurd! - mondta Storr színlelt, feszült nyugalommal a hangjában. - Nálam van a lány két unokatestvére, akik esténként érte könyörögnek. Engedd hát, hogy velem jöjjön, s újra egyesítsem a családi kört, melyet támadásunkkal ily kegyetlenül kettészakítottunk - érvelt a Kígyószemű, s Alanna felé nyújtotta a kezét. - Nein - tiltakozott Storr, s karját védőn a foglya elé emelte. - Inkább add el nekem a két lányt. Busásan megfizetek értük. Sigurd hátravetette a fejét, s teli torokból felnevetett. - Nein. Ők sem eladók, herceg. Storr bosszúsan sóhajtott. - Rendben van, Sigurd. Ne kerülgessük tovább a témát. Mondd hát, mit kívánsz? De figyelmeztetlek, a szabadosom talán már úton van a legjobb harcosaimmal. Biztos vagyok benne, te sem szeretnéd, ha ez a sajnálatos incidens fegyveres összecsapásba torkollna. Elvégre nem azért jöttünk Írföldre, hogy egymásra támadjunk. Az ősz viking megrázta a fejét, mintha megpróbálna magához térni. Storr már korábban észrevette, hogy a herceg nem áll biztosan a lábán, de eddig azt hitte, azért, mert legmélyebb álmából verték fel. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy nem álomittas, hanem részeg. S mindenki tudta róla, ilyenkor a legveszélyesebb. - Nein. Nem akarok csatát - válaszolt végül a Kígyószemű. - De azt hiszem, a sátramba kellene jönnöd, hogy békésen rendezzük el ezt a... hogy is mondtad?... sajnálatos incidenst.

Storr tisztában volt vele, hogy az életét teszi kockára, de úgy döntött, eleget tesz a törzsfőnök meghívásának. - Rendben van, de a késemet magammal viszem. Sigurd ismét felnevetett. - Ha ettől jobban érzed magad, hozd csak! - mondta, aztán megfordult, s elindult a sátra felé. Storr karjában sebesült foglyával követte a tántorgó herceget, s közben azon töprengett, miért nem akar Sigurd az emberei előtt tárgyalni. Talán rádöbbent, hogy nyilvános vitájuk holtpontra jutott, s most titkos cserét fog ajánlani. így bármi is lesz a végeredmény, saját győzelmének tüntetheti fel. Alanna egész testében remegett a félelemtől s az éjszakai hidegtől. - Mit akar az öreg herceg, uram? - suttogta. - Miért követjük? - Négyszemközt akar beszélni velem - felelte Storr. - Most megtudjuk, mit kér cserébe a szabadon bocsátásodért. - Ó, uram! Nem hagyhatsz kínt ezekkel a vadállatokkal - könyörgött a lány, s Storr válla fölött hátrapillantott fegyveres kíséretükre. - Kérlek, herceg, ne hagyj egyedül! A férfi lecsendesítette, s biztató mosolyt villantott rá. - Ne aggódj! Bárhova is megyek, magammal viszlek. Másodpercekkel később Sigurd megállt a sátor be járata előtt, aztán hátrafordult, s megálljt intett Storr-nak és az embereinek. Belépett, s ordítozni kezdett, mire a sátorban lévők úgy rebbentek szét, mint a madarak, melyeknek felverték a fészkét. - A lány velem jön - jelentette ki Storr a visszatérő Sigurdnak. - Természetesen - mondta az öreg herceg, s széles mosollyal az arcán beinvitálta őket hadiszállására. - Én is így gondoltam. Storr letette Alannát, s betámogatta. Sigurd kihajolt a bejárati nyíláson, s megparancsolta embereinek, hogy várakozzanak odakint, aztán vendégeihez fordult. - Bort? - kínálta Storrt, s az asztalhoz lépett a tömlőért. - Nein. Azt hiszem, ma már mindketten eleget ittunk. A Kígyószemű felkapta a fejét, s leplezetlen bosszúsággal nézett hol Storr-ra, hol Alannára. - Tessék? Te és a lány? - Nein. Én úgy értettem, te és én. Hagyjuk hát a pokolba ezt az esztelen vitát, s térjünk nyugovóra. Sigurd bólintott. - ja. Mindent a maga idejében, barátom - mondta, s nagyot húzott a borból. - Nos, herceg, ki vele, mit akarsz tőlem? A Kígyószemű megtörölte a száját, s az asztal mellé ült. - Már mondtam, a lányt. - Nem adom őt - szorította össze a fogait Storr. - Miért nem? - Mert ő az enyém. - A tied? - vonta össze Sigurd a szemöldökét. - Azt akarod mondani, az ágyasod? Freyja helyett? Storr legszívesebben megütötte volna a herceget ezért az arcátlan megjegyzésért, de sikerült uralkodnia indulatain. - Az, hogy mit teszek a rabszolgáimmal, egyedül az én dolgom. Neked ehhez semmi közöd! Az öreg herceg az asztalra csapott. - De igen, ha a táboromba kószálnak! - Ezért már bocsánatot kértem tőled, Sigurd. S különben is, a lány semmiféle kárt nem okozott. Egyszerűen megfeledkezett magáról, s túl messzire sétált. - Mondd csak, Storr, biztos vagy benne, hogy ő a tiéd? Nem lehet az, hogy az én rabszolgám, akitől megpróbálsz meglopni? - A lány az enyém - emelte fel Storr vészjóslóan a hangját. - Bizonyítsd be! - vágott vissza Sigurd. - Ha be tudod bizonyítani, máris viheted. Storr összevonta a szemöldökét. - Hogyan? Az ember nem bélyegzi meg a rabszolgáit, mint a szarvasmarhát! - Nein. De nem haboz magáévá tenni, ha történetesen nő az illető... s ha valóban az övé. Storr kővé meredt döbbenetében, de mielőtt tiltakozhatott volna, Sigurd karddal a kezében felállt az asztal mellől. - Én nem vagyok olyan, mint te, herceg. Nem szokásom meggyalázni minden nőt, aki az utamba kerül - csattant fel a fiatal törzsfőnök.

A Kígyószemű a bejárat elé állt, szétterpesztett lábakkal, kardját fenyegetően Storr-ra szegezte. - Épp itt az ideje, hogy végre megtanulj herceghez illően viselkedni. Szeretnék emelt fővel beszámolni a tanácsban arról, hogy veled együtt vezettem hadjáratot Írföldre. - De a lány még szűz, Sigurd... s a körülmények sem éppen a legalkalmasabbak. - Ugyan miért nem? - Az ember nem igazán talál élvezetet a test örömeiben, ha közben tucatnyi szempár lesi minden mozdulatát. - Miféle tucatnyi szempár? Rajtad és a lányon kívül csak én vagyok a sátorban. A hadjárataink során gyakran vettél részt a foglyul ejtett nők megerőszakolásában velem s embereimmel együtt. Miért nem fűlik rá most a fogad? Talán annyira leterhel a törzsfőnökséggel járó rengeteg gond, hogy már fel sem áll? Storr nagyot sóhajtott, s Odinhoz könyörgött erőért, hogy visszafojthassa kirobbanni készülő dühét. - Ha a lány értené a nyelvünket, válaszra sem méltatnám a megjegyzésed. De mivel nem érti, csak annyit mondok, azzal a testrészemmel semmi bajom. Éjszakánként alig bírok vele. - Akkor tedd magadévá a lányt, s én tudni fogom, az unokaöcsém még mindig herceg, így a lány jogosan az övé. Mert ha nem teszed meg, esküszöm, én teszem meg helyetted. Nem fogsz csalódni a kis szajhában. Már kipróbáltam az unokatestvéreit, s mondhatom, nagy élvezetet leltem bennük... A pokolba is, Storr, tedd meg, különben a lány nem fogja élve elhagyni a sátramat! Storr hátralépett. - Hát ilyen mélyre süllyedtél, vénember? Már csak abban találsz örömöt, ha másokat leshetsz szeretkezés közben? - gúnyolódott, azt remélve, talán ezzel eltérítheti Sigurdot a szándékától. A Kígyószemű előreugrott, s megpróbálta elkapni Alannát, de megtántorodott a hirtelen mozdulattól, s jó néhány másodpercbe telt, mire végre visszanyerte egyensúlyát. - A fene egyen meg, Ivar fia! Tedd meg, te gyáva anyámasszony katonája, vagy én teszem meg! fenyegetőzött ismét. Alannának a lélegzete is elakadt rémületében, de Storr megnyugtatásképpen átkarolta a vállát. - Rendben van, Sigurd - mondta. - Megteszem, amit kérsz. Nem érdemes részeg bolondokkal vitatkozni. - Tudta, ha a harc mellett dönt, nemcsak Alanna, de ő maga sem hagyná el élve a sátrat. - De csak a takarók alatt - tette hozzá, s magában elmosolyodott. Játékra vágysz, vén kukkoló? - kérdezte magában. - Odinra esküszöm, azt fogod kapni! - Menj, és mássz a takaró alá - suttogta Alannának, s a törzsfőnök ágya felé biccentett. A lány ijedten nézett fel urára, aztán úgy ölelte magához, mint egy rémült kisgyerek. - Neki akarsz adni? - Nem. Ha sikerül bebizonyítanom, hogy az enyém vagy, velem maradsz. Alanna kíváncsian nézett Storr szemébe. - Csak tedd, amit mondok, s nem lesz semmi baj - suttogta a férfi. Alanna elengedte urát, s az ágyhoz bicegett. Ő volt az, aki miatt ilyen szorult helyzetbe kerültek, és tudta, nem tehet mást, mint engedelmeskedik. Megremegett, amikor végül odaért a nyoszolyához, s leült a puha takarókra. Az átkozott Sigurd ágya - gondolta, s a hányinger kerülgette, ahogy az ördögfajzat vigyorgó képébe nézett. Lehet, hogy mindketten megerőszakolják? - töprengett, miközben felhúzta a lábát, s a takaró alá bújt. - Vagy idekötözik, s agyonverik? - Kétségbeesésében a párnába temette az arcát, s zokogni kezdett. Hallotta, hogy a két férfi vált még néhány szót, aztán az egyikőjük odajön, s leül mellé, az ágy szélére. - Alanna? - szólt Storr, s a lány megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megérezte puha simogatását. Megfordult, hogy válaszoljon, de mielőtt megtehette volna, a férfi lehajolt, mintha testével szándékosan próbálná eltakarni az öreg herceg kíváncsi tekintete elől. Ezután lehunyta a szemét, s ajkait foglya bal fülére tapasztotta. Csók helyett azonban suttogni kezdett. - Sigurd azt akarja, hogy a magamévá tegyelek, de nem akarom egyikőnket sem megszégyeníteni. Ezért csak úgy teszünk, mintha szeretkeznénk. Megértetted? Alanna bólintott. - De hogyan? - kérdezte félhangosan. Storr újra megölelte. - Shh. Ha kérdezni akarsz valamit, tégy úgy, mintha megcsókolnál suttogta. - Nem tudom, mennyire tanult meg írül a vén gazember.

A lány a herceg nyaka köré fonta karjait, s puha csókot lehelt az arcára. - Uram, én semmit nem tudok a testi dolgokról. Nem hiszem, hogy el tudom játszani az ágyas szerepét... - Nyugalom, kislány. Csak csináld pontosan azt, amit mondok - válaszolta Storr, s jobb kezével letolta a nadrágját. Alanna akarata ellenére lepillantott, s legnagyobb rémületére látta, hogy a férfi hímtagja ismét hatalmasra duzzadt. - Kiabálj - sürgette. - Kiálts fel, amint rád feküdtem. - Mintha fájdalmamban tenném? - Igen. Alanna meg akarta még kérdezni Storrtól, hogy pontosan mennyi fájdalomra gondolt, de mielőtt megtehette volna, a férfi fölé csúszott, s a derekáig feltűrte a tunikáját. Alanna ösztönösen felkiáltott. - Ja. Ez az! Kitűnő - dicsérte Storr, s csókokkal borította arcát, nyakát, mellkasát. - Ó, jaj! Krisztus segíts! - kiabálta tovább Alanna, amikor hasán érezte a forró, kemény hímtag lüktetését. Storr azt mondta, csak eljátsszák a szeretkezést, de most már egyáltalán nem volt biztos ebben. És ahogy a férfi csókjai egyre szenvedélyesebbek, egyre követelőzőbbek lettek, komolyan fontolgatta, hogy talán szükség lenne az igazi tiltakozásra. Éles sikolya olyan erővel robbant ki tüdejéből, hogy biztos volt benne, a kívül álldogáló harcosok is hallották. S amikor megérezte, hogy a férfi keze a lába közé csúszik, s nőisége legtitkosabb virágán pihen meg, újra sikítani akart, de ura ismét suttogni kezdett. - Csússz feljebb a párnán minden egyes alkalommal, amikor itt meglöklek - magyarázta. Alanna el nem tudta képzelni, hogy lehet a férfinek annyi lélekjelenléte, hogy tovább irányítsa a dolgok menetét. A lány ugyanis, viking urával ellentétben, kezdte elveszíteni tiszta gondolatait. A csókok, az érintések, a férfi izmos testének közelsége teljesen eltompították tudatát. - Alanna - szólt dühösen Storr. - Csússz hátra, amikor úgy teszek, mintha beléd hatolnék, különben nem kerülsz ki innen élve! A férfi keze még mindig mozdulatlanul nyugodott a legintimebb testrészén, de amikor Storr lökdösni kezdte, a lány megérezte tenyere, ujjai simogató forróságát. - Alanna, kérlek! - könyörgött Storr, s a lány végre magához tért annyira, hogy csatlakozzon a férfi ritmusához. Hamarabb vége lesz, ha azt teszi, amit Storr mond - gondolta. A férfi heves lökései legérzékenyebb pontjait érintették, s hozzá-hozzádörzsölték a fölöttük lévő csonthoz. Alannát hullámokban öntötte el a kéjes forróság, s bűnös, állatias énje arra vágyott, hogy a férfi valóban a testébe hatoljon, de józan esze tudta, Storrnak igaza van. Az idő és a hely nem alkalmas a beteljesülésre. Amikor majd úgy dönt, magáévá teszi, ha magáévá akarja tenni egyáltalán, biztos, hogy az a kettejük dolga lesz. Hideg borzongásként futott végig a testén a felismerés, hogy mekkora akaraterővel kell rendelkeznie egy férfinak, hogy megőrizze józanságát ezekben a pillanatokban. Meztelen testük egymáshoz préselődött, s ahogy Storr egyre gyorsabban csúszott fel s alá, Alanna érezte, hogy mellbimbói megkeményednek s felágaskodnak. Lelkében magasra csaptak a vágy hullámai. Azt kívánta már, hogy legyen vége ennek a pokoli szenvedésnek - vagy legyen sokkal több, legyen igazi! A férfi teste egyre vadabbul táncolt testén, s ahogy egy-egy pillanatra megpihent görcsös vonaglásában, Alanna sejtette, az aktus végéhez közeledik. Nyilvánvalóan véletlenül, a feszült sietség hevében Storr ujjai megcsúsztak, s szúró fájdalomként hatoltak a lány testébe. Alanna felsikoltott. Ezúttal fájdalmában. Storr összeszorította a fogait, s felszisszent, aztán óvatosan elhúzta a kezét, s tovább folytatta a mozdulatokat, nehogy Sigurd gyanút fogjon. Mindjárt vége - suttogta biztatóan. S hála Istennek, vége is lett. A következő másodpercben a férfi lehunyta a szemét, aztán az egyik kezét a takaró alá csúsztatta, s felnyögött, ami, úgy tűnt, a befejezést, a szeretkezés tetőpontját volt hivatottjelezni. S ahogy Storr végül kimerülten a testére borult, Alanna meg mert volna esküdni rá, hogy a férfi valódi érzéseket él meg. Igazi gyönyört vagy fájdalmat, amit a férfiak ilyenkor érezni szoktak.

A következő dolog, amit érzett, hogy Storr lehúzza a tunikáját, s miután az ágy másik oldalára csúsztatta, félredobta a takarót. - Megtettem hát, te vén kéjenc! - fordult Sigurd felé. - Most már engedj utunkra! Ahogy Alanna lepillantott a hófehér lepedőre, legnagyobb ámulatára egy élénkvörös, friss vérfoltot látott ott, ahol az előbb feküdtek.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Leif a sátor előtt várakozott ura néhány fegyveresével, amikor Storr és Alanna végre megjelentek az ajtóban. - Minden rendben, uram? - kérdezte, s ujjai kardja markolatára kulcsolódtak, mintha arra készülne, ha törzsfőnöke nemleges választ ad, lekaszabolja Sigurdot. Storr bólintott. - Ja. De Alanna nem tud járni. Eric megsértette a lábát - mondta, s megindult saját sátra felé. Leif elengedte acél fegyverét, intett harcosainak, aztán Alannával a karjaiban ura után ballagott. - A pokolba is, mi történt? - kérdezte a lányt. - Az átkozott indulataim - rebegte Alanna. - Összevesztem Storr-ral, s amikor utánam jött, véletlenül Sigurd táborába futottam előle. Az öreg herceg egyik harcosa elkapott. Storr megpróbált kiszabadítani, de Kígyószemű maga is feltűnt, s azt követelte urunktól, hogy a sátrába vigyen. - Miért? - Azt hiszem, azért, hogy megbüntessen... megszégyenítsen minket. Azt követelte ugyanis Storrtól, hogy előtte erőszakoljon meg. Leif rémülten pillantott a lányra. - Hogy megerőszakoljon? - Nem. Nem egészen. Inkább csak hogy magáévá tegyen. A szabados hitetlenül vonta fel szemöldökét. - És megtette? - Mit? - Magáévá tett? - Nem. Nem tudom. - Nem tudod? - hüledezett Leif. - Hidd el, hölgyem, ha megtette volna, arról kétségkívül tudnál, - Akkor nem tette meg - válaszolt. - Azt mondta, hogy színlelnünk kell az egészet. - Thor villáma csapjon az átkozott vén kéjencbe! - morogta Leif. - A hercegünk is ugyanezt mondta róla. A szabados rosszallóan rázta meg a fejét. - Ha máskor dühöngeni támad kedved, inkább számolj magadban tízig, mint hogy elrohanj. - Igen - rebegte bűnbánóan Alanna, s lesütötte a szemét. - Adj hálát az istenednek, hogy megúsztad egy sérült lábbal - folytatta a férfi. Ebben a pillanatban, mintha csak meg akarná erősíteni a szabados szavait, lüktető fájdalom hasított Alanna lábába. - Mit gondolsz, eltörött? - kérdezte Leif a lány eltorzult arckifejezése láttán. - Fogalmam sincs. - Megvizsgállak, amint beértünk a táborba - jelentette ki a férfi, s megszaporázta lépteit. Amikor percekkel később a sátorba léptek, Storr már az ágyán feküdt. - Lehet, hogy a lánynak eltörött a lába - jegyezte meg Leif, s az asztal mellé ültette Alannát. - Egyáltalán nem lennék meglepve - válaszolta Storr, s hangja nem hatott többnek mély sóhajnál. - Meg kell vizsgálnom. Azt hiszem, szükség lesz egy kis sörre a fájdalom miatt. Te is kérsz, uram? - Jaaa - sóhajtott újra Storr, aztán megragadta ágya fejtámláját, s felült. Leif elővette a söröstömlőt, öntött egy keveset Alanna kupájába, a többit pedig odavitte urának. - Mondd csak, hercegem, hogyan játszhatja meg valaki az elhalást? - kérdezte vikingül, s alig tudta visszafojtani nevetését. - Szóval mesélt róla? - Ó, igen. - Nos, úgy, hogy az a valaki megvágja a kezét az átkozott tőrével - felelte Storr, s vérző ujját szabadosa felé nyújtotta. - Odinra, senki nem mondhatja rólad, hogy nem vagy úriember! - mondta Leif álmélkodva.

Storr felnyitotta a tömlőt, nagyot húzott a sörből, aztán kimerülten az ágy támlájának vetette hátát. - Muszáj volt lecsillapítanom az átkozott vénembert. Nem érdemes bolondokkal vitába szállni... - Azzal a bolonddal főleg nem - jegyezte meg halkan Leif, aztán Alannához fordult, s megkérte, hogy tegye a lábát az asztalra. - Megittad a sört? - kérdezte szigorúan. A lány undorodva rázta meg a fejét. - Ki nem állhatom, túl erős nekem ez az ital. Storr majdnem elnevette magát rabnője gyerekes fintorán, s beharapta az ajkát, nehogy felbosszantsa Leifet. Ismerte szabadosát, s tudta róla, sebkötözés közben nem lehet vele viccelődni, mert képes úgy dühbe gurulni, mint egy kölykeitől megfosztott anyamedve. - Azonnal idd meg! - parancsolta a szabados, s Alanna szájához emelte a kupát. A lány lehunyta a szemét, befogta az orrát, s bekortyolta a sört. Leif ezután az asztal felé húzta az egyik olajlámpát, s vizsgálni kezdte a csúnyán felhorzsolódott végtagot. - Itt fáj? - kérdezte, s ujjaival finoman megnyomkodta a lány térdét. - Nem - válaszolta Alanna, s lehunyta a szemét. Rengeteg törést látott már életében, s tudta, a legrosszabb még hátra van. S valóban. Amikor a férfi tovább folytatta sípcsontján a vizsgálódást, fájdalom hasított a lábába. - Szóval itt fáj - jegyezte meg Leif. Alanna bólintott. - Nos, akkor most állj fel, és próbálj megtenni néhány lépést. Alanna túl kimerült volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Felemelkedett helyéről, s elbicegett a bejáratig. - Jó. Most nehezedj rá a teljes testsúlyoddal. A lány úgy tett, ahogy a szabados parancsolta, s bár majd elájult a fájdalomtól, sikerült megállnia a lábán. Leif kitárta a karját. - Hála Odinnak, nem tört el. De számíts rá, hölgyem, hogy holnap reggelre fel fog dagadni... Thor haragja sújtson le az átkozott vademberre, aki ezt tette veled! - Valóban úgy viselkedett - rebegte Alanna, s visszaült az asztal mellé. A szabados nagyot sóhajtott, s felállt. - Parancsolsz még valamit, uram? - kérdezte Storrtól. A herceg megrázta a fejét. - Hölgyem? - fordult Alannához. - Nem, köszönöm - felelte, s újra az asztalra emelte sajgó végtagját. - Nos, ez esetben nyugovóra térek - mondta, búcsúzásképpen fejet hajtott, s elindult a kijárat felé. - Leif - szólt Storr. A szabados hátrapillantott. - Ja? - Köszönöm. - Mit köszönsz, uram? - Hogy utánunk jöttél. Hogy visszahoztad Alannát. Leifnek széles mosoly ült ki az arcára ura váratlan dicsérete hallatán. - Büszke vagyok, hogy ilyen nagyszerű embert szolgálhatok - mondta, s kilépett a sátorból. - Így már jobb, kedvesem? - kérdezte Storr, miután megbizonyosodott felőle, hogy szabadosa nem hallhatja szavait. - Vagy még mindig úgy kezelem, mint „hű ebet a lábam előtt”? Alanna szája sarkában mosoly bujkált. - Sokkal jobb. És köszönöm, uram, hogy nem szidtad le mindazért, amit elmondott... a halott feleségedről, az édesanyádról s a fivéreidről. Nem akart rosszat, hidd el. Csak szerette volna, ha kicsit közelebb kerülünk egymáshoz magyarázta. A férfi keserűen felnevetett, s feljebb csúszott ágyán. - Nem kell bemutatnod Leifet! Az istenverte gazfickó nem nyugszik, míg meg nem nősülök, s nem nyüzsög körülöttem legalább egy tucat gyerek. - Ha megölöd magad, ez nem valószínű, hogy bekövetkezik... - Nem ölöm meg magam! - mondta keményen. - A tengerparton már megmondtam, hogy erről nem beszélek többet. - Ne is tedd, uram, mert istenemre mondom, halálod szörnyű veszteség lenne az embereidnek, a családodnak, a népednek.

Storrt mélyen megérintette a lány megjegyzése, s dühös volt, amiért hagyta, hogy szentimentális érzelmei magukkal ragadják. Ez a bestia és az eszement szabados mindenre képesek, hogy visszahozzák az életkedvét - gondolta. - No és te, Alanna? - kérdezte hirtelen. - Számodra is olyan borzasztó nagy veszteség lenne, ha meghalnék? Nem szeretnél inkább az unokatestvéreid közelében élni? - Ó, nem, uram! - vágta rá habozás nélkül a lány, s a férfi legnagyobb meglepetésére felemelkedett helyéről, s bizonytalan léptekkel felé indult. - Belehalnék a bánatba, ha elveszítenélek téged. S az unokatestvéreim... nos, az igazat megvallva abban reménykedtem, hogy megveszed őket Sigurdtól. Storr elkomorodott. - A Kígyószemű nem hajlandó eladni őket. S azt is tudnod kell, hogy nem találkozhatsz, s nem beszélgethetsz velük többé, mert valószínű, hogy a két lányt arra fogják felhasználni, hogy újra foglyul ejthessenek. Nos, még mindig velem akarsz maradni? Alanna nem válaszolt, s bár Storr belátta, foglya súlyos döntés előtt áll - hisz választania kell, hogy egy kevésbé kegyetlen viking úr rabjaként nyugodtan, vagy a vérszomjas Sigurd szolgálatában, de szerettei körében éli le életét -, mégis olyan feszült kétségbeeséssel várta válaszát, mint egy huszonéves suhanc, aki első szerelmi találkára hívja kedvesét. - Veled akarok maradni, uram - rebegte végül Alanna, s fogvatartója szemébe nézett. Storr legszívesebben magához ölelte volna a lányt, de nem akarta kimutatni boldogságát. Biztos volt benne, hogy Alanna meg fogja kísérelni a szökést, mielőtt hazaindulnának Thuléba, s nem akarta, hogy tudja, mekkora fájdalmat okozna neki, ha sikerülne. De most az övé - mondta magában, s intett foglyának, hogy jöjjön közelebb. - Gyere, pihenj le! - mondta, s igyekezett mogorva lenni, hogy palástolja túlcsorduló, kavargó érzelmeit. - Ne félj már, te lány! Ha annyira akarnám, már Sigurd sátrában a magamévá tehettelek volna. Alanna odabicegett az ágyhoz, s a férfi mellé ült. - Igaz is. Köszönöm, uram, hogy... vigyáztál az ártatlanságomra - mondta szemlesütve. Storr halkan felnevetett, aztán átölelte a lányt, s széles mellkasára vonta a fejét. - Az igazat megvallva, amikor az ujjaim megcsúsztak, megijedtem, hogy megsértettem a tested, de szerencsére semmi baj nem történt. Még mindig érintetlen vagy. - Annyira sajnálom, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztalak. De miért kért Sigurd ilyen perverz dolgot? Így akart megbüntetni azért, mert engedetlen voltam? - Ó, nem. Nem téged, sokkal inkább engem akart megalázni - mondta Storr, s hátrasimította a lány arcába hulló hajtincseket. - A vén gazember hallotta, hogy szűziességet fogadtam a feleségem halála után, s tudta, ez az egyetlen dolog, amivel megbánthat. - De nem sikerült a terve - jegyezte meg vidáman -, hisz becsaptuk. Storr lehajtotta a fejét, s puha csókot lehelt rabnője halántékára. - Ja. - A vér a lepedőn a tied volt? A férfi újra felnevetett, s megmutatta felsebzett ujját. - Igen. Miért, csak nem belőled jött? - Nem, nem... - dadogta Alanna zavarában. El akarta mondani, hogy még nincs a hónapnak abban a szakában, amikor vérezni szokott, de gyorsan leállította magát. Férfiak előtt nem illik ilyen dolgokról beszélni, s ki tudja, a viking nők talán nem is tapasztalnak ilyesmit - gondolta. - De hogy csináltad? - kíváncsiskodott tovább. - Nálam volt a tőröm, nem emlékszel? - Ó, igen. Ezek szerint... nálatok ez a szokás? Úgy értem, a viking férfiak elvágják az ujjukat, amikor magukévá tesznek egy szüzet? Storr a lány hajzuhatagába fojtotta kuncogását. - Nem, kis butuskám. Neked kellett volna vérezned. A lány meglepetten emelte fel a hangját. - Nekem? - Ja. Tudod, amikor egy férfi először hatol egy szűzlány testébe, a lány vérezni szokott. Azt hittem, mivel a nagybátyád orvostudor, ezt te is tudod. Alanna megrázta a fejét, s hálás volt a félhomályért, mely elfedte szégyenpír futotta arcát. - Az asszonyoknak meg kellene tanítaniuk lányaikat az ilyen dolgokra, hogy ne rémüljenek meg, ha eljön az ideje, hogy magukba fogadjanak egy férfit. - Én igazán nem féltem - vallotta Alanna büszkén. - Persze hogy nem, hisz tudtad, semmi sem fog történni - Az egyház szerint a férj kötelessége, hogy megtanítsa feleségét a testi szerelemre.

Storr elgondolkodott néhány pillanatra azon, amit mondott. Végül is milyen jogon bírálja ő az írek szokásait, amikor a viking gyerekeket olyan ostobaságokkal traktálják, hogy a gólya hozza a kisbabákat. - Talán - válaszolta végül. - Mindenesetre szerencsésnek érzem magam, hisz mindent megtanultam, amit majd tudnom kell, ha egy férfi magáévá tesz. - Mindent az elhálásról - sóhajtott Storr, s megsimogatta a lány törékeny vállát -, de nem a szerelemről. - A szerelemről is - suttogta Alanna, ajkaihoz emelte a férfi sebesült ujját, s megcsókolta, Mért adtad volna a véred értem, ha nem jelentenék számodra semmit? Storr úgy érezte, mintha egy tüzes folyam söpört volna végig testén a lány érintésére. Ó, az isten szerelmére, ne tedd, Alanna! - kiáltott egy kétségbeesett hang a lelkében. Ne csókold meg az ujjamat, ne szorítsd a kezem a szívedre, mintha tudnál szeretni, amikor mindketten tudjuk, mindezt csak az unokatestvéreid miatt teszed. - Ne! - kiáltott fel végül, s elrántotta kezét a lánytól. - Miért ne? - kérdezte Alanna megbántva. - Ne... ne tedd ezt! A lány elhúzódott a férfitól. - Miért? Talán túl piszkosnak tartasz ahhoz, hogy megérintselek? - Ó, nem, egyáltalán nem - hadarta, nehogy a lány ismét dühbe guruljon, s elrohanjon. Tiszta vagy. - Akkor mi a baj? Storr lehajtotta a fejét. - Ne érints... ne érints meg így- Hogy? - Mint a hárfajátékoddal s az evangéliummal. Gyengéden. Mintha sokat jelentenék számodra... - Igenis, sokat jelentesz számomra - erősködött Alanna, s a férfi szemébe nézett. - Nem lehet. - Miért nem? - Mert akaratod ellenére hurcoltalak ide. Mert kétszer is elraboltalak a szeretteidtől. Mert olyan sok ember halt meg a kezeink között a törzsedből. - De te nem akartad ezt a mészárlást, tudom. A vihar miatt történt minden szörnyűség. Storr bólintott, és lesütötte a szemét. Alanna újra kinyújtotta a kezét, és maga felé fordította a férfi arcát. Tudta, Storr nem szereti, ha hozzáér, de valami láthatatlan belső erő arra késztette, hogy meggyőzze az igazáról, s eloszlassa minden bűntudatát, minden kételyét, mely áthatolhatatlan falként húzódik közöttük. Újra érezni akarta a férfit, az illatát, bőre ízét, hallani akarta fájdalmas kiáltásait, beteljesülése hangjait. - Ó, Alanna, drága Alanna, ne! - suttogta. - Ne csináld ezt, mert elvesztem a józan eszemet, s az Istened törvénye ellenére magamévá teszlek. S attól tartok, ha megszegem a törvényét, soha nem fogja megengedni, hogy megismerjem a békét, mely belőled árad. Alanna elhúzta a kezét. - Béke? - Igen. A hatalmas lelkierő, amivel képes vagy túlélni minden fájdalmat, minden megpróbáltatást. Amiből oly bőkezűen osztogatsz a betegeknek, az elesetteknek. Biztos vagyok benne, még ha szolgaságban is kellene leélni az életed, ha meg kellene halnod, akkor is úgy éreznéd, le tudod győzni a szenvedést, a félelmet, még a halált is. Isten békéje... Talán egy napon én is megismerhetem. De ha kísértésbe viszel, minden reményem köddé foszlik... Megérdemeltem a dühödet önző vágyaim, siránkozásaim miatt. A fájdalom azonban, mely feleségem halála után kerített hatalmába, egy idő után a kétségbeesés poklába kergetett. Olyan volt, mint egy hosszú, nehéz álom, melyből soha nem ébred fel az ember... De akkor jöttél te, elém álltál, s bátor szavaiddal kirángattál a halál torkából. Nem kell bocsánatot kérned azért, mert Sigurd kezei közé kerültél. Azt hiszem, inkább én tartozom köszönettel, mert ezzel újra felébresztetted bennem a szeretetet, a törődést, azt, hogy felelősséggel tartozom valaki iránt. Könnyek csillantak meg a férfi szemében, s amikor Alanna észrevette, azonnal elkapta tekintetét. Storr szavai, megindultsága a szíve mélyéig hatolt, s legszívesebben odabújt volna

hozzá, hogy ölelő karjaiban nyújtson neki vigaszt. De tudta, a férfi nem akarja az érintését - s mivel nem szándékozott olyasmit tenni, amivel tovább fokozhatja szenvedését -, ölébe ejtette kezét, s az ágy szélére húzódott. - Elmegyek, s a helyemen alszom. Legnagyobb meglepetésére azonban Storr megállította. - Nem. Maradj velem, kérlek. Szeretném a melled puha párnáján álomra hajtani a fejem. Mit gondolsz, megengedné az istened, ha megígérem, hogy semmi mást nem teszek? Alanna néhány másodpercig fontolgatta a választ. - Ha a Biblia is ír róla, nem lehet bűnös dolog - mosolygott, s a takaró alá bújt. Storr megtörölte a szemét, a lány mellé csúszott, s fejét a mellkasára fektette. Álmában újra Freyját látta. A teste törékeny volt, s szépségesen gömbölyű a gyermeküktől, akit a szíve alatt hordott. Ahogy megfordult, s futni kezdett, derékig érő aranyhaja úgy lengte körül, mint egy hullámzó selyemfátyol. Üldözni kezdte az asszonyt keresztül az illatos mezőn, melyet minden évben kilenc hónapig puha hótakaró fed. De most zöld volt, zöldebb, mint valaha. Lelki szemeivel már a sírt látta: hosszú volt, s mély, mint egy hajótörzs. Hideg volt, és sötét, tele mindenféle nyüzsgő férgekkel. Freyja rettenetesen félt az ilyen teremtményektől. Valójában mindentől, ami úgy tekergőzött, mint a kígyók. S ő maga volt az, aki belekényszerítette a pokol eme nyoszolyájába, a föld alá. Tovább rohant. Odin, segíts! Bárcsak kettéhasadna a föld, s elnyelné! Bárcsak a lábára tekerednének a fűszálak, s lerántanák a mélybe, hogy ne érhetné utol Freyját, s ne adná oda gyilkos ajándékát. Bárcsak meghalhatna, bárcsak ő szenvedne s halna meg a drága asszony helyett. Kétségbeesetten küzdött, hogy megállítsa az álmát, s felébredjen, de ezúttal képtelen volt rá. Futott, egyre csak rohant, s pillanatok alatt utolérte az asszonyt az átkozott selyemvánkossal, melyet még mindig a háta mögött rejtegetett. De ahogy előrenyújtotta ajándékát, Freyja - bárhogy is nyújtózott felé - nem érte el. Nem hanyatlott hátra, s nem szegte nyakát a hatalmas sír alján, mely hirtelen megnyílt mögötte. Storr a sírba hajította a párnát, s elkapta az asszonyt. A karjában tartotta. Megmentette! Walhalla s minden istenek nevében megmentette a feleségét a biztos haláltól! Freyja él. Freyja életben van! Álom ez, vagy valóság? Nem, nem lehet álom, hisz érzi a teste melegét, forró lélegzetét, szíve ritmusát s haját, mely olyan lágy, olyan selymes, mint a legfinomabb kelme. Milyen jó újra kimondani, fülébe suttogni nevét, ezt az édesen csengő isteni dallamot! Freyja. Freyja. Édes istenem, Freyja, hát visszatértél hozzám! Meg tudlak csókolni, s érzem a csókjaidat! Storr szeme lassan kinyílt. Semmit nem látott. A világot elnyelte a varázslatos éjszaka, s az áldott sötétségben összemosódott két dallam - két asszony nevének dallama. Többé már nem számított, melyiket öleli közülük - egyetlen dolog számított immár... megmentette szerelmét az örök haláltól…

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Storr Alannával a karjában ébredt. Kora reggel volt még, s a lány olyan mélyen aludt, hogy a világért sem szerette volna felriasztani. Óvatosan kihúzta a karját a dereka alól, aztán felkönyökölt, s néhány másodpercig gyönyörködött a szendergő szépségben. Az arca természetesen békés volt. Amikor nem dühöngött, vagy nem aggódott egy-egy beteg, elárvult gyermek miatt, Alanna arca mindig békés volt. Valójában ő volt az egyetlen ember az egész táborban, akire haragvó tekintettel nézett, s Storr nem is tudta eldönteni, hogy ezt hízelgőnek vagy sértőnek találja-e. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen apró, törékeny kislány legyőzzön egy olyan hatalmas férfit, egy olyan rettenthetetlen harcost, mint ő. De ha valaki megismeri töretlen hitét, maga is rádöbben arra, hogy nincs az a földi hatalom, mely legyőzhetné. A lány szája mozogni kezdett, s halk suttogással árulta el úrnője legtitkosabb, leggyengédebb gondolatait. A következő pillanatban, mintha csak el akarná némítani öntudatlan fecsegését, Alanna felemelte puha kis kezét, s végigsimította engedetlen ajkait. A kis boszorkány! Úgy kiabált tegnap este, mint egy dühös fúria. Honnan vette a bátorságot, hogy szembeszálljon, hogy egyáltalán felemelje hangját vele, urával szemben? töprengett Storr, aztán eszébe jutott Freyja, s mosolyogni kezdett. A viking asszonyok rendkívül öntudatosak voltak, hisz törvény biztosította számukra, hogy elváljanak férjüktől, s vagyonának felét magukkal vigyék. így gyakran előfordult, hogy egy-egy feleség bizony alaposan helybenhagyta részeges vagy csalárd hitvesét. Természetesen Freyja sem volt kivétel. Rövid házasságuk alatt előfordult, hogy felbosszantotta valamivel, s ilyenkor csak úgy szikrázott az asszony szeme kirobbanni készülő indulataitól. Sőt egy alkalommal, amikor Leiffel kissé felöntöttek a garatra, a drága asszony úgy feldühödött, hogy kis híján megütötte. De Alanna más volt. Villámgyors, metsző dühével a legbensőbb érzelmeire csapott le, s ezzel sokkal nagyobb kínszenvedést okozott, mintha egyszerűen pofon vágta volna. Alanna - Al... anna - ízlelgette Storr az összecsengő hangokat. Milyen gyönyörű név, milyen fülbemászó dallam! S ugyanazt jelenti, mint norvégul a Freyja: szépséget, szerelmet, tisztaságot. Most már értette Odin szándékát. Azért vezérelte útjába ezt a lányt, hogy visszanyerje általa elvesztett boldogságát - gondolta, s végigsimította rabnője puha, hosszú haját. Már éppen lehajolt, hogy megcsókolja a félig nyitott ajkakat, amikor hirtelen megérezte az ágyékában lüktető, sürgető vágyat. El kell menekülnie innen, minél messzebbre a lány kísértő szépségétől! - kiáltott lelkében egy rémült hang. Bele fog temetkezni a munkájába - határozta el. Újabb támadásra készülnek. A fegyverek, a hajók javításra szorulnak, a harcosokat pedig gyakorlatoztatnia kell. Lázasan próbálta elterelni gondolatait Alannáról, de a testén elhatalmasodó vágyat nem tudta leküzdeni. Magáévá akarta tenni Alannát, forró testében érezni testét, hallani szerelmes suttogását. A lány sem tiltakozna. Tegnap este látta a szemében lobogni a szenvedély tüzét... Nem! Nem most, nem itt, a drága Freyja ágyában. Ez olyan kegyeletsértés lenne, amit még az ő szabadelvű hite sem engedne meg. Gyorsan elhúzódott rabnőjétől, kiszállt az ágyból, aztán felöltözött, megfésülködött, s nesztelenül kilépett a sátorból. A világ még csak most kezdett ébredezni. A kelő nap első sugarai forró nyári nap ígéretével ontották arany fényüket a tájra, s Storr lelkét új reménnyel töltötték el: talán képes lesz elfeledni mindazt, ami tegnap éjjel történt, s azt, hogy ez örökre megváltoztatta életét. A nap már magasan járt égi útján, amikor Alanna végre felébredt. Tekintetével azonnal a férfit kereste, de a sátor, az ágy üres volt. Szent Isten, Storr tegnap a magáévá tehette volna! - hasított tudatába az este emléke. Felült az ágyban, s vizsgálgatni kezdte sebesülését. Sajgott a lába, de a lelke még jobban, melyet saját meggondolatlanságának, elvakult indulatainak köszönhet.

Hogyan is lehetett annyira kegyetlen, annyira részvétlen a férfival szemben, hogy becsmérelni merészelte szívszaggató fájdalmát? Rosszulesett neki, hogy viking ura magára hagyta azok után, ami tegnap közöttük történt, de maga is belátta, az lesz a leghelyesebb, ha ezentúl messzire elkerülik egymást. A szerelmük így is, úgyis halva született. Ki tudja, Storr talán mégsem mondott le öngyilkos szándékáról, s a legközelebbi portyán egy ír íjász mérges nyila elé veti magát. Az is biztos, hogy ha lehetősége lesz rá, ő maga is el fog szökni a viking fogságból. Mégis... mennyire fáj a szíve a férfi után, mennyire vágyik a gyengédségére, puha csókjaira, simogatásaira. Tegnap az életét kockáztatta, s vérét hullatta azért, hogy megvédje s kiszabadítsa a gonosz herceg karmaiból. De mindezt nem szerelemből tette - emlékeztette magát. Storr nem tett mást, nem tehetett mást, mint engedelmeskedett Sigurd megalázó követelésének. Hisz a férfi még azt sem engedte meg, hogy hozzáérjen. Még a kezét sem foghatta meg. Visszautasította a gyönyört, melyet tálcán kínált elébe. Storr többre vágyott ennél: az Isten békéjére, s megértette, soha nem nyerheti el, ha enged bűnös vágyainak. Neki pedig, aki hosszú heteken keresztül próbálta viking ura szívébe ültetni a keresztény hit magvait, segítenie kellene ahelyett, hogy a kísértésbe vigye. A padlón fog aludni ma éjjel - határozta el Alanna, s kimászott az ágyból. - Nem számít, mit mond, hogy könyörög Storr, nem fog még egyszer mellé feküdni. Erősnek kell lennie, s vissza kell utasítania a férfi minden közeledését - mindkettőjük érdekében. Arca eltorzult a fájdalomtól, ahogy zúzódott lábára állt. - Annyi tragédiát élt már át életében - töprengett tovább. - Ezt is ki fogja bírni. Ki kell bírnia. A szemközti falra erősített tükörhöz bicegett, hogy megfésülködjön, amikor belépett az ajtón Storr. - Felébredtél hát! - üdvözölte vidáman a férfi. Alanna a ravaszul csillogó tengerkék szempárba nézett. - Igen, uram, de semmivel sem érzem magam jobban, mint te, miután a lábadra tapostam - rebegte, s a legközelebbi ládához bicegett, hogy leülhessen. - Ezért is jöttem. Leif... nem, én úgy gondoltam, az lesz a leghelyesebb, ha ma ágyban maradsz, és pihenteted a lábad. - Nem tehetem, uram. Padraig bácsi megbetegedett, és... Storr felemelte a kezét. - Majd asszonyaink gondoskodnak róla. Ne aggódj, ők is értenek annyit a gyógyításhoz, mint te. - Ahogy parancsolod, uram - rebegte, s lesütötte a szemét. A bizonyosság, hogy Storr nem sebesült lába, hanem maga miatt akarja idebent tartani, jeges ujjakkal szorította össze szívét. Hisz nyilvánvaló: a férfi nem akarja, hogy egész nap szem előtt legyen, s elvonja figyelmét a kötelességeiről. - Könyörgöm, Alanna, ne nézz rám ilyen fájdalmasan! - mondta a férfi, s szándéka, hogy jókedvűnek mutatkozzon, hirtelen lehetetlen vállalkozásnak tűnt. - A saját érdekedben akarom így. - Tudom - suttogta Alanna, urára emelte könnyes, törékeny mosolyát, s ahogy tekintetük találkozott, mindketten tudták, hogy elvesztek. Storr hosszú pillanatokig állt némán, mozdulatlanul, aztán lassan megindult a lány felé. Alanna hátracsúszott a ládán, s lehunyt szemmel várta a férfi érintését. Storr fél térdre ereszkedett rabnője előtt, s ujjaival végigsimította sérült lábszárát, aztán feljebb haladt, fel a térdére, a tunikája alá. Alanna vágyakozón sóhajtott, s karját vakon nyújtotta előre, hogy megölelje a férfit. Storr a puha mellek közé temette arcát. - Istenem, segíts! Én ezt nem bírom tovább suttogta, ölébe vette a lányt, s a puha szőrmepadlóra fektette. - Én sem - nyöszörgött Alanna, s úgy szorította magához Storrt, mintha soha nem akarná elengedni. A férfi felemelte a fejét, s zafírkék szemét a lány vágytól kipirult arcára emelte. - Ez a végzetünk, Alanna. Nem küzdhetünk ellene. Engedd, hogy megtörténjen. Hisz te is akarod. Alanna képtelen volt megszólalni. A férfiból áradó szenvedély megbénította nyelvét, mozdulatait. Storr csókjait érezte mellén, nyakán, arcán, s végül - most először a támadás óta - az ajkain.

De ez most más volt. Nem vad és erőszakos, mint ott, nagybátyja kunyhójában, hanem gyengéd és csábító. Nem indult többnek a szája sarkára lehelt finom érintésnél, de aztán egyre szenvedélyesebb, egyre forróbb lett, végül a férfi két kezébe fogta az arcát, s nyelvével az ajkai közé hatolt. Storr keze lejjebb vándorolt rabnője testének lankás tájain. Felfedezte a mellek domborulatát, a karcsú combokat. Arra gondolt, már egy éve, hogy utoljára szeretkezett valakivel. Semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy minél hamarabb kielégítse sürgető vágyát. Nem - állta útját önző gondolatainak. A lány túl sokat jelent számára, hogy olyan érzéketlen rutinnal tegye magáévá, mint előtte oly sok ír rablányt. El kell csábítania, s a legnagyobb gondossággal bevezetnie a szerelem illatos kertjébe. Ajkait eltépte a rózsabimbó ajkaktól, hogy megízlelje a nyak márványoszlopának hűvös érintését. Ezután a lány háta mögé csúsztatta egyik kezét, míg a másikkal kigombolta tunikáját. Meztelen mellei olyan vágyakozással nyújtóztak felé, mintha csak az érintésére, csókjaira várnának. Lehajolt hát, s addig becézgette nyelvével s ajkaival a mellbimbókat, míg meg nem keményedtek, s fel nem ágaskodtak puha párnájukon. - Drága báránykám - mormogta Storr, s izmos mellkasához szorította a lány karcsú, törékeny testét. Alannát teljesen elkábította a szenvedély, s túl gyenge volt ahhoz, hogy tiltakozzon. Lehunyta a szemét, hogy ne lássa a bűnt, melyet elkövet. A férfi a kebleit, hasát, csípőjét csókolgatta. Kínszenvedés volt ez, édes gyötrelem, s amikor úgy érezte, nem bírja tovább, a férfi aranyszőke hajkoronájába temette ujjait, s arcát az övéhez emelte, hogy megcsókolja. Storr szavak nélkül is megértette a lány szándékát Miközben a száját csókolta, keze újra a tunikája alá csúszott, s ahogy ujjai végigsimították hosszú combját, csípőjét, derekát, törékeny felsőtestét, vállát, egyre feljebb s feljebb tolták a finom gyapjúszőttest, míg végül átbújtatták a fején. A lány meztelenül feküdt a karjában, s forró testének érzéki hullámzása gyönyörteli sóhajt szakított fel Storr lelke mélyéről. Alanna hátravetette fejét, amikor megérezte, hogy a férfi keze a combjai közé csúszik, s gyengéden, finoman, mintha csak egy bimbózó rózsa szirmaival tenné, szétnyitotta szeméremajkait. Az ujjai belehatoltak éppúgy, mint tegnap, Sigurd sátrában. Most azonban nem fájdalmat érzett, hanem gyönyört, melynek tüze lángba borította egész testét. - Szólsz majd, mikor kell felkiáltanom? - kérdezte pajkos mosollyal az arcán. Ahogy remélte, a férfi halk, megkönnyebbült nevetéssel válaszolt kérdésére, s a feszültség, mely áthatolhatatlan falként húzódott közöttük, hirtelen a semmibe foszlott. - Reméljük, nem fogod szükségét érezni - suttogta Storr, s ujjai egyre beljebb nyomultak, olyan mélyre, hogy Alannának elakadt a lélegzete. Hirtelen rádöbbent, Storr nem az ujjaival fogja magáévá tenni, hanem azzal a rejtélyes testrészével, mely most hatalmasra duzzadva megállíthatatlan sürgetéssel nyomul combjai közé. Tudta, vérezni fog, s talán fájdalmat is fog érezni, legalább annyit, mint tegnap, amikor a férfi ujjai megcsúsztak. - Ne aggódj, kedvesem - szólalt meg Storr, mintha csak megérezte volna feszültségét. Több élvezetet fogsz benne találni, mint fájdalmat. Esküszöm... Alanna bízott a férfiban. Azok után, amit érte tett, nem is érezhetett másképp. - Tudom suttogta, s puha csókot lehelt Storr mellkasára. A következő másodpercben a férfi óvatosan visszahúzta ujjait, s finom, de határozott mozdulatokkal ostromolni kezdte szüzessége vékony falát, s végül bevezette testébe forró, lüktető hímtagját. Alanna furcsamód kívülállónak érezte magát ezekben a pillanatokban. Mintha csak sajnálná, hogy akaratuk ellenére ide jutottak. Boldogsága azonban, hogy a férfi lelke után testét is magába fogadhatja, minden aggodalmat elsöpört tudatából. S a teste egyszerűen ellenállhatatlan volt. Olyan hatalmas, olyan megnyugtató, hogy képtelen volt bármi mást tenni, mint kábultan feküdni, s elfogadni mindazt, amivel megajándékozza. Nem akart mindent érezni, talán azért, hogy később megtagadhassa cinkosságát közösen elkövetett vétkükben, de a perc gyönyöre, a fájdalom, a szenvedély akarata ellenére is arra a testrészére irányították minden figyelmét, ahol testük egybeforrott.

Ahogy a férfi pillanatokkal később a legősibb táncba kezdett, Alanna felkiáltott meglepett örömében. Mennyire más volt ez, mint a tegnap éjszaka gépies ritmusa! A férfi vesszeje egy pillanatra sem pihent meg. Teste legmélyebb pontjára hatolt, aztán visszahúzódott, újra előrelendült, aztán hátracsúszott, s újra meg újra, míg végre mindkettőjüket el nem nyelte a gyönyör feneketlen óceánja.

HUSZADIK FEJEZET Storr tehetetlen tömegként feküdt a lány testén. Tudta, élete legelragadóbb, legvarázslatosabb élményét élte át az előbb. Még most is borzongott a háta a gyönyörtől, s alig bírta fenntartani magát, nehogy összepréselje súlyával kedvesét. Halkan átkozódni kezdett. Aztán, miután elég erőt érzett magában, hogy megtegye, a lány füléhez hajolt, s elsuttogta, hogy szereti. Alanna nem felelt. A szeme még mindig csukva volt, s a szemöldökét is összevonta, de Storr nem tudta eldönteni, hogy az elhálás fájdalmától, vagy azért, mert éppen most hagyja el a testét. A következő pillanatban azonban puha karok fonódtak nyaka köré, s a válasz szavak nélkül is egyértelművé vált. - Jól vagy? - kérdezte, s engedte, hogy a lány újra magához vonja. Alanna szeme kinyílt, s boldogságot sugárzott a férfi felé. - Én... Én nem is tudom. - Talán rossz szót mondtam? A „szeretlek” nem azt jelenti, amire gondoltam? A lány elmosolyodott. - Kérdezd meg Leiftől! De azt hiszem, ezt akartad mondani. Legalábbis őszintén remélem - tette hozzá, s Storr legnagyobb gyönyörűségére kislányos pír futotta el az arcát. Storr úgy érezte, ideje eldöntenie, ellenáll, vagy enged a kísértésnek, hogy rabnőjével töltse az egész napját, de tudta, ez utóbbit úgyse tehetné hadvezérei rosszallása nélkül. így végül hátrahúzódott, s megpróbált kibontakozni az ölelésből. Hiába! Amikor meghallotta a lány leheletfinom könyörgését, mely nem hatott többnek egy kiscica halk nyávogásánál, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy ismét a karjába süllyedjen, s megcsókolja. Ó, Alanna, az égre kérlek, ne tedd ezt velem! Ne csábíts arra, hogy ismét a magamévá tegyelek! Legalább az illúziót ne rombold szét, hogy még mindig én irányítom az életemet. Még ha így is gondolta, tisztában volt vele, hogy túl késő a tiltakozásra. Csak ismét feldühítené vele a lányt, s most, miután megismerte legkedvesebb, leggyengédebb énjét, nem bírta volna elviselni a fúriát, aki tegnap oly indulatosan támadt ellene. Az ágy. Az átkozott ágy, melyre megesküdött, hogy nem szennyezi be más nő szűzi vérével drága Freyjája elvesztése után. A tartóoszlopokba faragott lófejek őket bámulták szemrehányóan, megvetően. Szinte hihetetlen, hogy tizenkét óra leforgása alatt az egész élete megváltozott - töprengett Storr. Megszabadult rémálmaitól s esküjének szorongató fogságából. De az ágy, a négy oszlop még mindig itt állt, hogy örök emlékeztetőül szolgáljon a kötelességre, mellyel nemzedékének tartozik. Lehunyta a szemét, s egy töprengő sóhaj kíséretében a lány arcára fektette arcát. - Mi a baj, uram? - Semmi, semmi - rebegte. - És könyörgöm, ne szólíts így, ha egyedül vagyunk. - Akkor hogy szólítsalak? - Természetesen a nevemen, vagy ha tudsz valami kedvesebbet, úgy is jó - suttogta, s felemelte a fejét, hogy kedvese szemébe nézzen. A lány tétován előrenyújtotta finom ujjait, s kisöpört Storr arcából néhány rakoncátlan hajfürtöt. Nem is sejtette, hogy mozdulataival ismét megingatta a férfi eltökélt szándékát, hogy felkeljen, s visszatérjen munkájához. Storr nagyot sóhajtott, s arra gondolt, Alanna mindig is ilyen volt. Egyik pillanatban félénk, mint egy gyerek, a következőben pedig hátborzongatóan tudatos, akár egy érett asszony. - Mit tettünk, Storr? - kérdezte a lány, s a férfi látta tekintetén, hogy választ követel. Szeretett volna valami kedves, vidám dolgot mondani, hogy elterelje kedvese figyelmét a helyzet komolyságáról, de képtelen volt hazudni. Nagyot nyelt, és megrázta a fejét. - Nem is tudom... - Gondolod, hogy ez a csodálatos érzés néhány napon belül köddé foszlik? Ő is érzi - döbbent rá Storr, s nem tudta eldönteni, örüljön vagy bánkódjon emiatt. Érzi azt, amit ő már akkor sejtett, amikor a fekete madár kíséretében belépett az életébe. Találkozásuk

a sors rendelése volt. A nagy kérdés azonban, hogy vajon arra vannak-e hivatva, hogy megmentsék, vagy arra, hogy tönkretegyék egymást, mindkettőjük számára megválaszolatlan. Csak azt tudta, nem fedheti fel a lány előtt, menynyire megrémíti az iránta táplált vágya, amikor pedig megesküdött, hogy soha nem fog szeretni senkit - s az ilyen kapcsolatokat csak arra szánja, hogy örökösöket nemzzen. Nem engedheti, hogy felismerje, birtokában van az erőnek, mellyel megkínzott szívét sárba tiporhatja. Azt pedig soha, senki nem tudhatja meg, hogy ami kettejük között történt, messze fölülmúlt minden élményt, amit Freyjával tapasztalt. Persze csak azért érezte így, mert már annyira ki volt éhezve - magyarázkodott. Egy végtelen hosszú esztendő szeretkezés nélkül a legállhatatosabb férfit is arra készteti, hogy a mennyországban érezze magát a legelső nővel, aki az útjába kerül. Ja, csak ez lehet az oka - ismételgette magában. Már éppen kezdett megnyugodni, erőt merítve új felismeréséből, amikor a háta mögött felhangzó suhanás a torkába ugrasztotta szívét. Leif volt az, s nyilvánvalóan nem számított arra, hogy a nap eme korai szakában ilyen látvány fogad ja a sátorban, mert olyan döbbent tekintettel nézett rájuk, mintha szellemeket látna. - Ó, bo... bocsánat, uram - dadogta, s mielőtt Storr bármit is szólhatott volna, Leif villámgyorsan eltűnt. - Szólít a kötelesség, szerelmem - suttogta Storr, feltápászkodott a padlóról, aztán karjaiba emelte Alannát, s az ágyra fektette. Menj már! Menekülj, különben elvesztél - dörömbölt tudatában egy dühös hang. Igen. Ha keményen küzdene, s összeszedné maradék józanságát, talán még ki tudna menekülni a sátorból anélkül, hogy újra megadná magát a kísértés csalogató szavának. Mindazonáltal nem hagyhatja itt így a lányt. Elég egyetlen pillantást vetni nagy barna szemére, hogy meglássa benne a rémületet s a csüggedést. Még mindig annyira ártatlan. Még alig néhány perc telt el azóta, hogy átlépte asszonyisága küszöbét, s ahhoz még túl tapasztalatlan, hogy tudja, sejtse, mit gondol róla az a férfi, aki bevezette az érzékek birodalmába. Valahogy meg kellene nyugtatnia, hogy hirtelen eltávolodása, kétségbeesése, melyet hiába próbált leplezni, valójában nem az ő hibája. Lelki zűrzavarában egyetlen gesztus jutott eszébe. Gyorsan lecsatolta válláról a köpenyét, Alanna combjai közé csúsztatta, s gyengéd mozdulatokkal felitatta a nedvességet, melyet gyönyöre juttatott a lány testébe. Bizonyos mértékig úgy érezte, bocsánatkéréssel tartozik mindazért, ami történt. De ez sem tűnt igazán helyénvalónak, hisz tiszta szívéből akarta azt, hogy magáévá tegye, s ezután sem akart másképp gondolni, emlékezni rá. - Pihentesd a lábad..! - rebegte, s anélkül hogy megkockáztatott volna egy búcsúcsókot, sarkon fordult, s kiviharzott a sátorból. Leif már várt rá. Karba tett kézzel álldogált a sátor falának dőlve, s Storr látta az arcán, rögvest kitör belőle a nevetés. - Egy szót se! - figyelmeztette szabadosát. - Egyetlen megjegyzést se akarok hallani, különben Odinra esküszöm, ledöflek! - Ugyan mit is mondhatnék, uram? - vonta meg a vállát Leif. - Hacsak azt nem, hogy bizonyára bánod, amiért ilyen sokáig vártál. - Nem bántam meg semmit - csattant fel Storr. - Nos, miért jöttél? - A vihar sokkal jobban megszaggatta a másodhajód vitorláját, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Meg kellene nézned, uram. Storr még soha életében nem örült ennyire annak, hogy kötelességei magukhoz szólították. De ezelőtt nem is volt szüksége arra, hogy elmeneküljön saját vágyai elől - a kényszerítő érzés elől, hogy visszarohanjon ír rabszolgájához, s térden állva könyörögjön neki, hogy soha, soha ne hagyja el. Alanna legnagyobb csalódására nem Storr, hanem szabadosa tért vissza a sátorba néhány óra múltán. Szerencsére betakarózott a férfi köpenyével, mielőtt álomba szenderült volna, s ahogy a halk neszezésre kinyitotta a szemét, Leifet látta, aki csendesen matatott ura egyik ládájában. - Leif? - szólította álmosan. A férfi megfordult. - Tessék. - Hol van Storr?

- Az egyik hajón. Néhány napba még beletelik, míg helyrehozzuk a vihar okozta károkat. Ne reménykedj, hölgyem, hogy a herceg szürkületnél előbb visszatér. - Attól tartok, nem sikerült kielégítenem a vágyait. A szabados elég jól nevelt volt ahhoz, hogy olyan arckifejezést öltsön, mintha el sem tudná képzelni, miről beszél a lány. - Tudod - folytatta -, amikor váratlanul beléptél, s mi éppen... Ó, kérlek, ne kényszeríts, hogy többet beszéljek róla! - Ó - válaszolt a ravasz szabados, mintha hirtelen minden megvilágosodott volna előtte. Nos... én biztos vagyok benne, hogy igenis sikerült. - Az meg hogy lehet? - Mi hogy lehet? - Hogy lehetsz ennyire biztos benne? - Nos, tudnod kell, hölgyem, hogy születésemtől fogva ismerem a herceget, s mindig meg tudom ítélni, hogy éppen milyen a hangulata. - És most... milyen kedvében van? - kérdezte halkan, hangjából mégis kicsengett a várakozás feszültsége. - Nos, Storr... szétszórt. - Szétszórt? - Igen. Képtelen bármire is koncentrálni. Percekig bámul a semmibe. Alanna nem tudta palástolni csalódottságát. - Ezek szerint mégsem szereztem neki örömet. Leif összevonta a szemöldökét, s tagadóan megrázta a fejét. - Ó, dehogynem. Pontosan ez a lényeg. Mert csakis miattad viselkedik így. - Valóban? - kérdezte a lány kételkedőn. - Ó, igen. Nekem elhiheted. Láttam én már ilyennek azelőtt is. - Mikor? - Amikor a feleségének udvarolt. Alannával madarat lehetett volna fogatni ezekben a másodpercekben. Igaz, Storr azt mondta, hogy szereti, de aztán olyan gyorsan elrohant, hogy csak arra tudott gondolni, valami rosszat mondott vagy tett, amivel elriasztotta magától. - El fog múlni? - Az álmodozására gondolsz? A lány bólintott. - Idővel igen. Egyetlen férfi sem képes sokáig ebben az állapotban maradni... Úgy hiszem, hogy néhányszor még... magáévá kell tennie téged, hogy ismét két lábbal álljon a földön. Alanna mindent megtett, hogy palástolja érzelmeit, melyeket a szabados válasza keltett szívében. Végül is a paráználkodás bűnéről volt szó. Ennek ellenére boldog volt, amikor hallotta, még sokszor szeretkezhet a férfival. - Mikor indultok ismét támadásra? - kérdezte. Úgy gondolta, itt az ideje, hogy a szabados tudomására hozzon egy még égetőbb problémát. - Egy-két nap múlva. - És ez lesz az utolsó ezen a nyáron? Leif habozott néhány másodpercig, mielőtt válaszolt volna. Nem értette, a lány miért éppen őt faggatja erről. Kétségtelen, ez a portyázás az ír rabszolgák utolsó alkalma lesz a szökésre, s bár gondolni sem akart rá, ura rabnőjéről el tudta képzelni, hogy ezen töri a fejét. - Igen, hölgyem. Azt hiszem, ez lesz az utolsó. - Akkor nagyon vigyáznod kell Storr-ra. ígérd meg, hogy mindig mellette leszel! figyelmeztette remegő hangon. Leif megdöbbent. - Miért? Alanna beharapta az ajkát. Storr legféltettebb titkát készült elárulni, s bár furdalta lelkiismerete, tisztában volt vele, a férfi érdekében teszi. - Mert a fivére ismét megpróbálja meggyilkolni. A szabados arca elsápadt. - Ismét? - Igen. A nagybátyám házában egyszer már majdnem megtette. Ha nem figyelmeztetem, a herceg a saját fivére kardja által halt volna meg. - Biztos vagy benne, hölgyem? - Igen. Az a férfi volt, aki néhány nappal a meghiúsított merénylet után megpróbált magával hurcolni a sorból. Sohasem fogom elfelejteni az arcát. - Miért nem szóltál erről korábban?

- Storr hallgatásra esketett... De már úgyis annyi titkot árultam el, hogy ez az egy igazán nem számít. S azért tettem, hogy élve láthassam viszont az urunkat. - Szent Isten! - kiáltott fel Leif. - Szóval az álnok Gunther gyilkosságon töri a fejét? - Igen. Gyilkosságon. Ó, Leif, ugye, a vikingeknél is súlyos bűn az ilyesmi? A szabados mély lélegzetet vett, és lerogyott a ládára. - Igen, hölgyem, az egyik legnagyobb vétség. Az elmondottak alapján urunk elítéltethetné Gunthert, s akkor vagy kivégeznék, vagy életfogytiglan száműznék országunkból. - Nem értem... Vajon miért nem akarta Storr, hogy beszéljek a merényletről? Leif megvonta a vállát. - Nos, nem vagyok benne biztos, de talán nem szeretné még egy családtagja halálát okozni. - De hát Gunther hátat fordított a családjának, amikor hűségesküt tett Sigurdnak... - Igen... de attól tartok, urunknak még mindig túl nagy fájdalmat okoz felesége és apja halála ahhoz, hogy tisztán láthassa az igazságot... Ahogy azt az átkozott Gunthert ismerem, a támadást fogja kihasználni, hogy megkísérelje a merényletet, hisz később azt állíthatja, egy ellenséges ír harcos végzett bátyjával - gondolkodott hangosan. - Ezért is kérlek arra, hogy maradj a közelében - mondta Alanna. Leif felállt. - Igen... Nagy hálával tartozom neked, hölgyem, hogy mindezt elmondtad. Nyugodt lehetsz felőle, egyetlen percre sem fogom urunkat magára hagyni... Most pedig engedelmeddel távozom. A herceg már bizonyára türelmetlenül vár. - A férfi az ajtónyíláshoz ment, de mielőtt kilépett volna, hátrafordult, s Alanna szemébe nézett. - Természetesen mindent meg fogok tenni azért, hogy Storr épen-egészségesen térjen vissza a portyázásról, de... - Mit akarsz mondani, Leif? - sürgette a lány. - Azt, hogy talán te is tehetnél érte valamit. Alanna el sem tudta képzelni, a szabados miről beszél. - Mit tehetnék érte? - Ígérd meg... ígérd meg neki, hogy soha nem hagyod el, s hogy visszavárod. A szabados szavai mélyen megérintették a lány szívét, ugyanakkor meg is rémítették. Úgy érezte, a férfi olvas a gondolataiban, látja belső vívódását Storr szerelme s népe iránt érzett kötelességtudata között. Nem válaszolt. Hátrahanyatlott az ágyon, s megvárta, hogy Leif lépteinek zaját elnyelje a távolság, aztán lehunyta a szemét, s imádkozni kezdett az Istenhez, akinek olyan durván áthágta törvényeit. A nap már rég nyugovóra tért, mire Storr visszatért sátrába, s Alanna legnagyobb döbbenetére a férfi úgy nézett rá, mint egy megvadult nőstény oroszlánra, mely bármelyik pillanatban rávetheti magát, s széttépheti. Leif egyetlen szó nélkül szolgálta fel a vacsorát, s hamarosan elment. De mielőtt kilépett volna az ajtónyíláson, a lányra kacsintott. Alanna megértette, a szabados arra próbálja ösztönözni, hogy húzódjon közelebb urához, s próbálja meg valamiképp jobb kedvre deríteni. - Hogy van a lábad? - kérdezte Storr közömbösséget színlelve, miután szabadosa végre magukra hagyta őket. - Ó, köszönöm, már sokkal jobban. - Ja. - Hogy vannak a vitorláid? - Szóval Leif említette? Alanna bólintott. - Igen. Hallottam, hogy a vihar teljesen szétszaggatta őket. - Azért ennyire nem súlyos a helyzet. Helyre lehet még pofozni. - Tiszta szívemből kívánom, bárcsak cafatokra tépte volna a dühöngő szél - mondta Alanna, s bár nem volt benne biztos, mintha vidámságot látott volna felvillanni egy röpke pillanatra a férfi tekintetében. - Hát persze, hisz nem szeretnéd itthagyni Írföldet. - Nem, Storr. Azt nem akarom, hogy újabb portyázásra indulj - jegyezte meg szemrehányón. Storr fáradtan bólintott. - Tudom. Vétkezem az istened törvénye ellen. Alanna megfogta a férfi kezét. - Igen. De nem ettől félek igazán, hanem a halálos veszélytől, mely egy ír vagy éppen egy viking harcos képében leselkedik rád.

Storr kiszabadította kezét a lány ujjai közül, megfogta a kupáját, és nagyot kortyolt a borból. - Suhanckorom óta harcolok, asszony, s még mindig élek. Miért pont most lelném halálomat? - Mert a fivéred akar megölni. Ha annak idején nem figyelmeztetlek... - Alanna - szakította félbe ingerülten a férfi. - Megkértelek rá, hogy ezt soha többé ne hozd szóba. S kérlek, ne viselkedj úgy, mintha a feleségem lennél. - Miért ne? Ha jól emlékszem, nem is olyan rég még nagy szükséged volt egyre. A lány utolsó megjegyzése valóban felbőszítette Storrt. Felállt az asztal mellől, az ágyához ment, s egy dühös sóhaj kíséretében végigheveredett a puha pamlagon. - Törzsfőnök vagyok. Kötelességem, hogy én vezessem harcosaimat támadásra. - Nem tudod valamiképp kivonni magad ez alól? Mondjuk, ha megbetegnél a nyílsebedtől... Ki vezetné akkor az embereidet? - Minden valószínűség szerint Olaf, a nagybátyám, s Leif, a másodhajó parancsnokaként. De bármennyire is beteg a törzsfőnök, amennyiben lábra tud állni, elvárják tőle, hogy részt vegyen a harcokban, úgyhogy könyörögve kérlek, kedvesem, hagyjuk abba ezt a meddő vitát! Alanna nem válaszolt. Felemelkedett a helyéről, s urához ment. - És ha azt mondanám, attól félek, hogy a portyázás alatt elcsavarja a fejed egy ír szépség? - kérdezte szemérmesen. Storr meghökkent egy pillanatra, aztán felnevetett. - Ó, nein, szerelmem. Az ír szépségekkel oly nehéz bánni, hogy örülök, ha eggyel elboldogulok - felelte, s felé nyújtotta a kezét. Alanna a férfi karjába omlott. - Ó, uram! Százszor, ezerszer, milliószor vétkeznék veled sóhajtotta vágyakozón, s ajkaihoz emelte Storr kezét. - Amit tettünk, oly csodálatos volt, hogy nem lehet bűn az Isten szemében. De ez a támadás, az öldöklés... Hát nem látod, hogy egyszer s mindenkorra véget kellene vetni ennek az esztelen mészárlásnak? Storr újra megpróbálta elhúzni kezét, de Alanna ezúttal nem engedte el. - Alanna - mordult fel figyelmeztetőn. A lányt azonban nem lehetett eltéríteni szándékától. - Hát nem érted? Ha elmégy, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást. Lehet, hogy te esel el a harcban, de az is lehet, hogy én nem leszek már itt, mire visszatérsz. Sok rabszolga van a táborban, akik csak az alkalomra várnak, hogy megszökhessenek, s ha elhajózol, nem tudom nekik megmagyarázni, miért nem akarok velük tartani. Storrnak a lélegzete is elakadt. Váratlanul érte rabszolganője őszintesége, s néhány pillanatig szóhoz sem jutott döbbenetében. - Te ma... maradni akarsz? Alanna beharapta az ajkát, s bólintott. A férfi mindent megtett, hogy palástolja túlcsorduló boldogságát. - Akkor maradj. Mondd meg a többieknek, hogy maradni akarsz, és kész. - És gondolod, hogy meg fognak érteni? Nem, Storr. Ugyanolyan köpönyegforgatónak bélyegeznének meg, mint téged az embereid, ha nem indulnál velük harcba. Storr kitépte kezét a lányéból, s oldalára feküdt, hátat fordítva rabnőjének. - Akkor menekülj. Nem foglak megállítani. De Walhalla örök boldogságára kérlek, ne hibázd el, mert Sigurd minden hátrahagyott harcosa utánatok fog menni! - De én... nem akarlak elhagyni - rebegte, s bár hangja alig volt több suttogásnál, Storr mégis meghallotta. - Akkor ne tedd! Könyörgöm, ne hagyj el! Alanna nem szólt többet. Némán bámulta a férfi hátát, vállának emelkedő-süllyedő hullámzását. Újra eszébe jutott édesanyja s a szörnyű érzés, hogy neki sem tudott egyetlen vigasztaló szót se mondani, éppúgy, mint most Storrnak. De aztán rádöbbent, hogy jobb is, ha nem szól. Ha tovább beszélgetnének, úgyis vita, veszekedés lenne a vége. Újra kinyújtotta hát a kezét, s masszírozni kezdte a széles vállakat... Storr megkönnyebbülten sóhajtott fel, aztán hátranyúlt, s megfogta a lány kezét. - Még mindig nem akarod, hogy hozzád érjek? - kérdezte Alanna szomorúan. - Nein - suttogta Storr, s megfordult, hogy a szemébe nézzen. - Azt akarom, hogy soha ne hagyd abba. - Storr a lány tarkójára csúsztatta kezét, s gyengéden ajkaihoz vonta ajkait. Alannának már nem volt szüksége utasításokra, tudta, mit kell tennie. Egy pillanatra eltöprengett azon, hogy mennyire idegen a férfi teste, s mégis amikor másodpercekkel később meztelenül feküdtek a puha takaró alatt, úgy tűnt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy szeretkezik vele.

Ez lenne hát egy erőszakos viking? Ma reggel úgy tette magáévá, mintha a legfinomabb mézet kóstolgatná: gyengéden, puhán, simogatón. Minden mozdulata, minden suttogása szerelmet árasztott magából, s nem önző, erőszakos kéjvágyat. Ahogy Storr lüktető, selymes hímtagjára csúsztatta Alanna kezét, a lány azonnal megértette, ez az érpatakokkal befuttatott test a férfi legsebezhetőbb pontja, s hogy Storr azt akarja, ugyanolyan gyengéden simogassa és csókolgassa, mint ő a kebleit. Alanna lehajolt, s addig cirógatta finom ujjaival a bársonyos makkot, míg a férfi el nem vesztette önuralmát. - Nein. Elég! - nyögte fojtottan, s elrántotta a lány kezét. - Engedd, hogy benned élvezzek el. A következő pillanatban rágördült a puha asszonyi testre, s hatalmas, forró kezével a szeméremajkakat simogatta. - Persze csak akkor, ha már nem fáj szűzi sebed. Fájt, de nem annyira, hogy Alanna megtagadja magától szeretkezésük gyönyörét. - Nem fáj - felelte. A férfi ujjai óvatosan, gyengéden szétválasztották nőiessége puha szirmait, s lassan bevezették vágytól duzzadó vesszejét. Amikor Storr percekkel később szétáradt Alanna testében, s lehajolt, hogy megcsókolja, fülébe suttogta, hogy nemcsak ő ejtette rabul a lányt, hanem a lány is őt. Megígérte, ha vele marad, s nem menekül el a többi fogollyal, feleségül veszi, s a viking törvények értelmében megosztja vele minden vagyonát. Alanna túlságosan is el volt ragadtatva ezekben a pillanatokban, hogy felfogja Storr szavait. Csak azt tudta, hogy szereti ezt a férfit, s szeretkezni akar vele utolsó leheletéig.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Alannának sikerült néhány szót váltania unokatestvéreivel a támadás előtti napon. Ciarda a Kígyószemű fogságába esett törzsbeliekkel együtt már kitervelte a szökés részleteit: a hadihajók távozását követő estén, közvetlenül vacsora után egyenként fogják megkísérelni a menekülést, aztán a tábortól keletre húzódó erdőben fognak találkozni. Alanna emlékezetébe véste a hallottakat, aztán magához ölelte a két lányt. - Az Isten legyen velünk - suttogta. - Reménykedjünk benne, hogy sértetlenül megússzuk. Istenem, milyen jó ismét látni őket, megérinteni, beszélni hozzájuk - gondolta, s felidézte magában, milyenek is voltak gyerekkorukban: Ciarda mindig magasabb, karcsúbb volt nővérénél, Torrának pedig olyan gyönyörű aranyhaja volt, hogy mindenki megcsodálta. Alanna születésétől fogva ismerte a lányokat, s lelke legmélyén mindig érezte, hogy életük tragédiába fog torkollni - hogy egy nap eljön majd egy olyan szörnyű pillanat, mint ez. És azt is tudta, ha tervük sikerül, sokkal jobban fognak neki hiányozni, mint ahogy azt szavakkal el lehetne mondani. - Miért sírsz, Alanna? - kérdezte Ciarda. Alanna gyorsan letörölte a könnyeit, s válaszolni próbált, de feltörni készülő zokogása torkára forrasztotta szavait. Különben is hazugság lett volna minden hang, minden szó, mely szájából buggyan elő - döbbent rá. - Csak azért, mert attól félek, a vikingek számítanak a szökésre - mondta végül. - Hisz évek óta vezetnek hadjáratokat szeretett Írföldünkre, s elég tapasztalatot szerezhettek már a foglyokkal kapcsolatban. Torra dühösen pillantott rá. - Mit hallok? A mi tüzes Alannánk fél? Nem, ezt nem tudom elhinni. - Én csak azt próbálom megértetni veletek, ha hibázunk, megölnek minket. Storr is ezt mondta. - Még az is jobb, mint minden éjjel a részeg disznó Eric alatt feküdnünk! - sziszegte összeszorított fogai között Torra. Ciarda óvatosan körbekémlelt, hogy megbizonyosodjon felőle, kis találkájuk nem keltette fel a közelben beszélgető harcosok gyanúját, aztán Alanna szemébe nézett. - Mit tett veled az a férfi, hogy ilyen félénk lettél? Csak nem estél teherbe? De ha igen, akkor sincs mitől tartanod. Nálam és Torránál is fennáll a veszély, hogy egy átkozott viking fattyúval térünk haza a faluba. Alanna megrázta a fejét. - Nem - válaszolta, s nagyot nyelt. Ami velem történt, az sokkal rosszabb bármilyen erőszaknál, terhességnél. Beleszerettem Storrba, s tudom, neki is szüksége van rám. Nem hagyhatom el! - sikoltotta lelkében egy hang. De nem tudta szavakba önteni néma kétségbeesését Soha nem értenék meg. Egy olyan kegyetlen és vérszomjas viking fogságában, mint amilyen Sigurd, ezt el sem tudnák képzelni. - Este találkozunk az erdőben - suttogta, s megölelte őket. Nagyon féltette unokatestvéreit, de tisztában volt vele, mondhatna vagy tehetne bármit, akkor sem tudná eltéríteni őket szándékuktól. És ugyan miért is maradnának? Storr nem tudja megvásárolni őket Sigurdtól. Útjaik hamarosan végleg elválnak, s még csak egy istenhozzádot sem tud nekik mondani. És ez a legszomorúbb, a legfájóbb az egészben. Miután kibontakozott ölelő karjukból, hátrált néhány lépést, s addig nézte a két lányt, míg el nem nyelte őket a zsivajgó tömeg. - Menjünk sétálni a tengerpartra - kérlelte Alanna Storrt, miután megvacsoráztak. A férfi fáradtan sóhajtott, s megrázta a fejét. - Nein. Holnap hajnalban indulunk, s ma egy percre sem álltam meg. Pihenésre vágyom. Storrnak valóban nehéz napja volt. Napkelte előtt már talpon volt, és egész nap azon volt, hogy mindent előkészítsen az indulásra. - A tengerhez szeretnék menni veled, a buján ringó asszonyhoz, aki elcsábít tőlem. Nem érted? - folytatta Alanna olyan halkan, hogy Leif ne hallhassa szavait. - Ha már egyszer őt

választottad szeretődnek az elkövetkezendő napokra, azt akarom, hogy hűs ujjai engem is megérintsenek. Storr egy pillanatra meghökkent ettől a költői okfejtéstől, azután lelke mélyéig meghatódott. Eszébe jutott, hogy a tenger volt az, mely örökre elrabolta a lány szüleit, s tudta, nem tagadhatja meg tőle távozása előtti utolsó kívánságát. - Nem bánom. De csak egy rövid időre - tette hozzá szigorúan, hogy legalább kívülről tűnjön úgy, mintha ő uralná a helyzetet. - Remek ötlet - szólalt meg Leif, s ravaszkodva mosolygott urára. Storr összevonta szemöldökét. - Kérlek, drágám, ne menjünk messzire - mondta, ahogy a lány megfogta a kezét, s kivonszolta a sátorból. Dél felé sétáltak, el a tábortól, egy elhagyatott ár-apályos területre, ahol a partra futó hullámok a lábukat nyaldosták. - Holnap szép napunk lesz - jegyezte meg Storr, ahogy a tiszta csillagos égboltot fürkészte. Alanna felpillantott. - Mondd csak, nagyon különbözőek Thuléban? - Mik? - Hát a csillagok. A férfi újra felemelte a tekintetét. - Nein, de mintha itt több lenne belőlük, mint odahaza... Sőt a nyár első felében mi nem is láthatunk egyetlen csillagot sem. Alanna zavartan nézett a férfira. - Miért nem? Storr felnevetett. - Mert a nap nem nyugszik le. A lány kővé dermedt döbbenetében. - Micsoda??? - A nyár első hat hetében egyáltalán nem nyugszik le a nap. Egész éjszaka ott pihen a föld peremén. - Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Tudod, mennyire félek odamenni, s még ijesztgetsz! Szép tőled, mondhatom. Storr kedveséhez fordult, s a karjába fonta. - Eszem ágában sincs ijesztgetni téged, szerelmem. Ez az igazság. A mi országunk az „éjféli nap földje”. Nem hallottál még erről? Alanna szeme tágra nyílt a kíváncsiságtól. - Ha este is nappal van, hogyan tudtok aludni? kérdezte. A férfi pajkosan elmosolyodott, s arca olyan mindenttudó kifejezést öltött, melyet Alanna soha nem ismert volna meg, ha nem feküdt volna le vele. - Aludni? Nem... Nem alszunk válaszolta, s lehajolt, hogy egy csintalan kuncogás kíséretéban megcsókolja a lány nyakát. Alanna úgy érezte, a füle tövéig elvörösödik. S ebben a szent pillanatban rádöbbent, hogy mindig is ír marad: örökké s reménytelenül szégyellős a test dolgai iránt. - Ó, Alanna, gyerünk már - dorombolta Storr. - Egyedül én vagyok itt veled, és semmivel sem foglak kevesebbe nézni, ha mosolyogsz az ilyen tréfákon. - De én... nem tudok. Nem szabad - jelentette ki, s beharapta az ajkát, hogy visszafojtsa zavart nevetését. - Az Istenednek nincs igaza ebben - mondta a férfi komolyan, azután átkarolta a lány vállát, s tovább sétáltak. - Tudom, mennyire tiszteled őt, és elismerem, hogy valóban nagyon bölcs. De a szerelem férfi és nő között olyan drága dolog, melyet a hit nem szoríthat maga mögé. Így, utólag visszagondolva, még én is sajnálom, hogy drága Freyjám halála fölött érzett fájdalmamban gyásszal töltöttem el egy egész évet ahelyett, hogy új társat kerestem volna magamnak. S annyira boldog vagyok veled, hogy sajnálok minden elvesztegetett percet, amit együtt tölthettünk volna. Hiába, az élet olyan rövid. Amikor Storr így beszélt, Alannának mindig borzongás futott végig a testén. A férfi ismét megállt, s újra magához ölelte kedvesét. - És másban is téved. Alanna lesütötte a szemét, és nevetett magában, hogy milyen édes a férfi, s milyen sokat töprenghet a keresztény tanításokon. - Ugyan miben? Storr néhány másodpercig hallgatott. - A világot nem hat vagy hét nap alatt teremtették. Bárki beláthatja, ehhez sokkal, sokkal több időre volt szükség - mondta végül, s kezével a ragyogó égboltra mutatott. - Lehet, hogy az Isten napjai sokkal hosszabbak, mint a földi halandóké. A férfi halkan felnevetett. - A halálodig védeni fogod őt, ugye? - Miért ne? Ő is ezt teszi értem.

- Még ha együtt vétkezünk is ellene? - Még akkor is - mondta rezzenéstelen hangon. Storr újra átkarolta a lányt, és tovább ballagtak. Én... azt hiszem, féltékeny vagyok rá - vallotta be. - Mire? - Arra, hogy annyira szereted. - Miért? Te nem szereted az isteneidet? A férfi elgondolkodott. Még soha nem jutott eszébe, hogy ezt mérlegelje. - Nein - válaszolta végül. - Mi, vikingek, tiszteljük, s nem szeretjük az isteneinket. - Szóval egyszerűen féltek tőlük? - Nem. Féljük őket, de ugyanakkor becsüljük is. - Hmmm. Nekem ez túl hidegnek tűnik. - Persze, hisz ti mindig csak a melegség világát ismertétek. Enyhe teleket, langyos tengereket. - A ti istenetek hogy teremtette a világot? - Lassan - kezdte. - Összekeverte a fényt és a sötétséget, a tüzet és a jeget, a gonoszt és a jót. Az olyan ellentéteket, mint amilyenek mi voltunk, amikor találkoztunk. A küzdelmet, fájdalmat a szeretettel s a gyengédséggel - ezek viszik előrébb a világot. Alanna legszívesebben átölelte volna szerelmét, de sikerült összeszednie magát. Tovább gyalogoltak. - Ne menj holnap - könyörgött halkan. - Ha valóban az Isten békéjét keresed, nem háborúzhatsz örökké! - Alanna - szólt Storr bosszúsan, s a lány tudta - éppúgy, mint előző este -, hogy a férfi mindent megtesz azért, hogy ne dühödjön fel. - Alanna, értsd már meg végre, mennem kell. De szavamat adom, hogy a jövőben megpróbálom elkerülni a hadjáratokat... ha megígéred, hogy még itt leszel, amikor visszatérek. - Ha visszatérsz. - Amikor visszatérek - jelentette ki Storr szigorúan, s a lány szemébe nézett. - Az Isten szerelmére, ne engedd, hogy Gunther megöljön. Ne engedd magadhoz olyan közel, hogy leszúrhasson. Tudom, hogy felelősnek érzed magad Freyja és az apád haláláért, de akkor sem szabad így gondolkodnod felőle. Nem szabad megengedned, hogy a fivéred kihasználja lelkiismeret-furdalásodat. S különben is, ha bűnös lennél, a tanács már rég lecsapatta volna a fejed, nem gondolod? A férfi néhány másodpercre elhallgatott, mintha csak arra várna, hogy a lány szavai áthassák lelkét, aztán elmosolyodott. - Amit én gondolok, az az, hogy túl sokszor hagytalak egyedül Leiffel. - Ó, de ő csak jót akart, drágám. Azt hiszem, majdnem annyira szeret, mint én... ha ez egyáltalán lehetséges. Storr kővé dermedt, a szavak úgy cikáztak át lelkén, mint a villám. Ez volt az első alkalom, hogy a lány kimondta, szereti őt, s a lábait hirtelen nagyon gyengének találta ahhoz, hogy képesek legyenek visszavinni a sátorhoz. - Mit mondtál? - kérdezte a férfi. Bár az utóbbi hetekben már szinte tökéletessé vált ír nyelvtudása, arra gondolt, talán félreértette a lányt. - Azt mondtam, úgy hiszem, majdnem annyira szeret, mint én. - Ja. Akkor jól értettem - suttogta, s azonnal elvezette a lányt a víz széléről: nem sikerült legyőznie a belső késztetést, hogy lesüllyedjen vele a homokra. Storr lehajolt, s megcsókolta Alannát. Selymes ajkai szétnyíltak, mint egy törékeny, védtelen virág. - Angan - suttogta Storr. - Tessék? - A kérdés alig volt több szerelmes sóhajnál. - Angan, Alanna. Norvégul azt jelenti, „szerelmem", és nagyon szeretném hallani tőled ma éjszaka. Ki tudja, talán napok, hetek, hónapok is eltelnek, mire újra hallhatom. - An... angan - ízlelgette a lány kuncogva az idegen lejtésű, furcsa szót. - Jól mondom? Storr úgy ölelte magához, hogy Alanna tudta, soha többé nem akarja elengedni. - Még sohasem hallottam jobban hangzani!

Gyanúsan későn tértek vissza a táborhoz, s Storr azon töprengett, Leif vajon milyen arckifejezéssel fogja őket fogadni. Szinte biztos, hogy kaján mosolyával fogja magát szembe találni. Ó, az átkozott gazfickó! Szemmel láthatóan magának könyveli el az érdemet, hogy sikerült összeboronálnia két szerető szívet. Habár a szabadosa jót akart. Alannának igaza volt, amikor emlékeztette erre. Storr megkönnyebbülésére Leif ünnepélyes komolysággal fogadta őket, ahogy a sátorba léptek. Legnagyobb meglepetésére azonban apai nagybátyja, Olaf is ott volt. Holnap másodhajója parancsnokaként együtt fognak vízre szállni. Az idősödő viking széles mosollyal s felemelt pohárral üdvözölte unokaöccsét az asztal mellől. - Azért jöttem, hogy igyunk a portyázás sikerére! - kiáltotta, aztán felvett az asztalról még egy kupa bort, s a herceghez indult vele, hogy a kezébe adja. - Ez lesz az utolsó támadásunk a nyáron, s imádkoznunk kell Odinhoz, hogy legyen velünk, s csendesítse le a tengert. Storr bosszúsan - s gyanakodva - nézett apja fivérére. Jól ismerte a férfit, s tudta, semmi nem áll tőle távolabb, mint az olyan ömlengés, amit az előbb hallhattak. Mindazonáltal elfogadta a felé nyújtott italt, s együtt ültek vissza az asztalhoz. - Mi van a másodhajóval? Minden rendben? Olaf bólintott. - Ja. Néhány perce hagytam el a fedélzetet, és biztosíthatlak felőle, öcsém, ha Sigurd nem babrálja meg az éj leple alatt, holnap úgy fog siklani a vízen, mint egy sellő. - Remélem, néhány emberedet otthagytad őrködni... - jegyezte meg Storr. A nagybátyja ismét bólintott. - Igen, igen. De most már igyunk. Skoal, hercegem! Szerencsétlenséget jelent nem meginni azt, amit kitöltenek eléd - emlékeztette a régi viking szólásra, felemelte kupáját, s koccintott először Storr-ral, aztán Leiffel. - Skoal - mondta Storr, s nagyot kortyolt a borból. Azonnal fintor ült ki az arcára. Valahogy most nem ízlett neki az isteni nedű, s szerette volna tudni, honnan került az asztalára. - Keserű - jelentette ki, s borzongás futott végig a gerincén. - Nem gondolod, bácsikám? Olaf megvonta a vállát. - Egy kicsit talán. Nem is tudom. Ezt a bort isszuk az embereimmel együtt, mióta elhagytuk a kolostort, s talán hozzászoktam az ízéhez. Storr bosszús pillantást vetett a férfira. Undorodott a keserű italtól, de nem akart balszerencsét hozni a saját fejére: újból ivott a kupából. Az íze. Ismerősnek tűnik, de vajon honnan? - töprengett, aztán újra másodparancsnoka felé fordította tekintetét. - A harcosaid arról panaszkodnak, hogy nincs elég pajzsuk. - Ja. Hét elveszett a viharban. Kettő tönkrement az ír dárdák csapásai alatt, egyet pedig Burnaby véletlenül felgyújtott. Storr rideg, felséges arckifejezést vett fel. - Mondd meg Burnabynek, hogy semmit sem lobbanthat lángra, miután az ivászat elkezdődött. Olaf alig tudta visszatartani nevetését. Burnaby, Storr unokafivére, Olaf unokaöccse, ebben az évben vett részt először hadjáraton, s sorra követte el azokat a hibákat, melyeket valaha ők maguk is elkövettek ifjoncként. - Ja. Feltétlenül átadom az üzeneted, és ígérem, legközelebb jobban ügyelünk a fiúra. Egyébként sikerült keményfát szereznünk, így talán pótolhatjuk veszteségeinket. Nagybátyja ígéretében Storr semmi vigasztalót nem talált. Ismét a szájához emelte a kupát, s lecsorgatott torkán egy újabb keserű kortyot. Furcsa - gondolta. - Olyan színe van, mint a többi ír bornak, mégis erősebb. Töményebb. Mintha valamiféle sziruppal keverték volna össze. Keserű. - Hirtelen félelmetes villámként hasított tudatába az íz emléke. Tekintetével azonnal Alannát kereste, aki az ajtó mellett álldogált. A méreg - döbbent rá, s lelkét teljesen hatalmába kerítette a pánik. Bár a bor jobban leplezte, mint a víz, kétségtelenül azt az ízt érezte most a szájában, amit annak idején, amikor Alanna rászedte az erdőben. - Alanna? - szólította, s összevonta a szemöldökét. A lány mosolyogni próbált, hogy tudomására hozza, nincs semmi baj. Mégis volt a szemében valami, egy árulkodó kis villanás, amiből Storrnak nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy újra megmérgezték.

Halkan suttogott, hogy a többiek ne hallják. - Azt hittem, tudod, hogy ezt most már nem akarom. Alanna odalépett Storrhoz, s abban a reményben simogatta meg széles vállát, hogy érintésével eloszlatja balsejtelmét. - Megértelek. De csak annyi altatószert tettem a borodba, hogy jól kipihenhesd magad az éjjel. Idd ki mindet! A nagybátyád a javadat akarja, hidd el! Storr Olafra pillantott. A férfi felállt az asztal mellől, s az ajtó elé állt, ahol Leif várakozott. S ahogy karba tette a kezét, Storr rádöbbent, hogy nincs szándékukban a portyázásra engedni. Mindannyian ezt kívánták, s azt sem akarták megkockáztatni, hogy kirohanjon, s megszabaduljon a méregtől, mielőtt az hatni kezd. - Idd ki az utolsó cseppig, öcsém! - sürgette Olaf. - Ne aggódj! Téged még bölcsőben ringatott anyád, amikor én már másodparancsnok voltam apád hajóján. A gályáid jó kezekben lesznek. - Miért? - kérdezte Storr, s elhatározta, addig egyetlen korttyal sem iszik többet, míg nem adnak tettükre magyarázatot. De már úgyis túl késő - döbbent rá, amikor észrevette, hogy egyre homályosabban lát. - Azért, mert te és a lány egymáshoz tartoztok - mondta nagybátyja. - Mert így távol maradhatsz a harcoktól, Alannának pedig nem kell megszöknie a rokonaival. Mert úgy döntöttünk, több bajt okozhat Gunther, mint a lány itala... Most pedig állj föl, míg tudsz, s menj az ágyadba - tette hozzá mosolyogva. - Ez nem volt tisztességes lépés tőletek - tiltakozott Storr. - Ha szóltatok volna a tervetekről, megspórolhattátok volna ezt a sok színjátékot, s a méregre sem lett volna szükség. Olaf felnevetett. - Ó, és meg tudtad volna játszani a beteget saját embereid és Sigurdék előtt? Storr habozott a válasszal, annál is inkább, mert az altatószer zsibbasztani kezdte ajkait és nyelvét. - Nos, azt hiszem, nem. A nagybátyja ismét nevetett. - Na látod. Ezért döntöttünk így. Most pedig állj fel, öcsém, s mars az ágyba - parancsolta, s intett Leifnek, hogy segítsen urát támogatni. Storr ellenállt, s maradék erejét összeszedve a székéhez láncolta magát. - Gyere már, uram - noszogatta Leif. - Az asztalnál nem fogsz valami kényelmesen aludni. A férfi megmakacsolta magát, s így végül szabadosa és nagybátyja felemelték, s az ágyához cipelték. - Mi... mi lesz, ha Sigurd itt hagy néhány harcost, hogy végezzenek velem? Még csak védekezni sem tudok. -A sátradat éjjel-nappal őrizni fogják - ígérte Olaf. - Most pedig pihenj le szépen, s engedd, hogy ez a kedves hölgy álomba ringasson. Mert ha tovább makacskodsz, esküszöm, hogy összetörlek! - Mindig kedves voltál hozzám, bácsikám - morgott rá Storr. - Gyerekkoromban mindig veled ijesztgettek, s most már belátom, igazuk is volt! Olaf ismét felnevetett. - De még sohasem hagytalak cserben, testvérem fia, és most sem foglak, mint ahogy a szabadosod sem. Storr hitt nagybátyjának, mégis tovább küzdött, egészen addig, míg utolsó csepp ereje is el nem hagyta. Egyszer már kérte ezt a mérget. Valójában esedezett érte, amikor szíve és akarata annyira összetört, hogy nem akart tovább élni. Éjjel-nappal arra vágyott, hogy ez a folyékony halál áradjon szét testében, s bénítsa meg végtagjait, éppúgy, mint most. A nehéz álom lassan erőt vett testén, s rá kellett döbbennie, mekkora bolond is volt, amikor azt az állapotot kívánta, mely megtagadja tőle az érzékeit. Mert az elmúlt néhány nap során megtanulta, nincs szentebb, nincs fenségesebb dolog, mint látni, érezni az ő drága Alannáját. Alig bírta elviselni a gondolatot, hogy el kell szakadnia tőle, még ha csak néhány napra is... A méreg végül úgy rántotta magával az álom mélységeibe, mint szakadék a zuhanó követ, és ezt a társai is észrevették. Olaf és Leif hamarosan elhúzódtak az ágytól, hogy átadják helyüket Alannának. Zsibbadt végtagjai miatt Storr nem volt benne biztos, de a lány mintha megfogta volna a kezét. Azt azonban látta, hogy Alanna arca - fénylő, tündéri arc - fölé hajol. - Jó éjszakát - suttogta Alanna. - Leif, hogy mondják norvégul, hogy jó éjszakát? - Goda nott.

Alanna az urára mosolygott. - Goda nott... angan.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Olaf és Leif gondoskodtak róla, hogy Storr hirtelen betegségének híre csak az elhajózás előtt néhány perccel jusson Sigurd fülébe. Ahogy azt várták, a Kígyószemű ezt már szinte túlzott aggodalommal fogadta: ezzel próbálta álcázni a gyilkos terv meghiúsulása miatt érzett dühét. Az öreg herceg azonnal kiszállt a csónakból, mely a vezérhajójához vitte volna, és ragaszkodott hozzá, hogy vezessék a gyengélkedő törzsfőnökhöz. Az öregembert fiai és Gunther is elkísérték, s végigveszekedték az egész utat. Gunther Sigurd mellé tolakodott, ahogy percekkel később beléptek testvére sátrába. Végül is ő veszi át apja hercegségét, amennyiben Storr belehal betegségébe, és nem engedheti, hogy az idősebb törzsfőnök fiai háttérbe szorítsák egy ilyen alkalommal. Fellengzős gondolatai abban a pillanatban köddé foszlottak, amint a sátor ajtajában megpillantotta Biornt. A hatalmas kutya Sigurdot egyetlen hang nélkül beengedte, Guntherre viszont olyan fenyegetően morgott, hogy a férfi biztos volt benne, ha még egy lépést közelít, ráugrik. így végül Olaf és Leif segítségére volt szükség, hogy visszatartsák az ebet, míg Gunther meglátogatja fivérét. Gunther gyűlölte magát, amiért megalázkodott, s félelmet mutatott egy olyan jelentéktelen apróság miatt, mint egy kutya. De ezt ösztönösen tette - mondogatta magának. Az utóbbi pár évben mindent megtett azért, hogy az ilyen találkozásokat elkerülje. Most azonban kénytelen volt megtenni, és legnagyobb szégyenére ettől a fenevadtól csak egy darabka kenyér mentette meg. Olaf nagybátyja volt olyan jó, hogy az asztalon k maradt falatot kihajította a sátorból. És amint az étel elsuhant fölötte, Biorn vicsorgása abbamaradt, s a lány ír vizslájával a nyomában kilőtt a sátorból. Leif ezután bezárta a sátor ajtaját, és Gunther megkönnyebbülten látta, hogy a szabados még a köteleket is összecsomózza, hogy az állatok véletlenül se jöjjenek be ismét. - Úgy látom, nem nagyon kedvel a testvéred kutyája - jegyezte meg Olaf csípősen. - Nem értem, miért. Gunther nem akarta válaszra méltatni ezt a célzást, így Storr ágyához lépett, és testvérére nézett. - Az ég szerelmére, mi történt vele? - kérdezte a Kígyószemű, s kezét végighúzta Storr felkarján. - Úgy néz ki, mint egy halott, és olyan hideg is. - Nem tudjuk, herceg - válaszolta Olaf. - Egyszerűen nem ébredt fel a tegnap esti alvásból, és attól félünk, hogy valamiképp megmérgezték. A törzsfőnök továbbra is zavartnak tűnt. - De szemmel láthatóan ez nem olyan méreg, mint amilyet eddig ismertünk. A mi szereinktől az áldozat vonaglik és kínlódik. Ezzel szemben Storr úgy alszik, mint a bunda, s erőlködés nélkül lélegzik. - Ja - értett egyet Olaf. Sigurd gyanakvóan felvonta szemöldökét. - Roppant különös. - A herceg hirtelen betegsége nagy gondot okoz számunkra. Mert még ha életben marad is, akkor sem lesz képes felépülni, s velünk portyázni. Nem beszélve arról, hogy az ősz közeledtével egyre hűvösebb szelek fújnak. A vikingek semmitől sem rettegtek jobban egy nyílt tengeri, őszi szélviharnál. Olaf bízott benne, hogy ezzel Sigurd is tisztában van - éppúgy, mint azzal, hogy mihamarabb be kell fejezniük a hadjáratot, és visszatérniük szülőföldjükre, mielőtt túl mostohává válna az időjárás. Mellesleg a betakarítás ideje is rohamosan közeledett, és Olaf tudta, hogy még egy olyan érzéketlen ember, mint Sigurd, sem akarhatja, hogy feleségének egyedül kelljen megbirkóznia ezzel a nehéz feladattal. Fagyos csend töltötte meg a sátrat. Alanna hol Olafra, hol Leifre pillantott, hogy arckifejezésükből próbálta kiolvasni, miről folyik a viking társalgás. Sigurd végül beleegyezően bólintott. - Ja. Ja - látta be a herceg, és hátralépett az ágytól.

Gunther nem adta fel ilyen könnyen. - Az isten szerelmére, ő a testvérem! Ha meghalna, én vagyok a következő a sorban. Miért nem szóltatok ez ideig... erről a betegségről? - ordította. Olaf csendre intette. - Amint értesültem róla, azonnal értetek küldettem - mondta. Olaf gyűlölte a hazugságot, de maga is belátta, pillanatnyilag ez a legbölcsebb, amit tehet. Gunther felmordult, s dühösen pillantott Alannára. - A lány tehet mindenről! Ebben biztosak lehettek. - Ó, ne beszélj már zöldségeket, öcsém! - vágott vissza Olaf. - Odinra, a lány Storr szeretője. Miért is akarná megölni a férfit, akit szeret? - Talán nem is a szeretője. Talán csak azt nem akarja, hogy Storr részt vegyen a portyán. Olaf úgy nézett Guntherre, mintha bolondnak tartaná, s olyan leereszkedően szólt hozzá, mintha egy kisgyerekhez beszélne. - Ennek nincs értelme, fiú. Nem gondolod, hogy jobb lenne elharapni a nyelvedet, mielőtt őrült vádaskodásaid arra késztetnék Sigurdot, hogy eltiltson a másodhajó vezetésétől? - Nekem nem Sigurd másodhajóját kellene vezetnem, hanem a testvérem vezérhajóját förmedt nagybátyjára, és arca elvörösödött dühében. Olaf nevetett magában. - Ó, Gunther, hiszen soha nem is érdekelt a hajózás... Gunther hangja nem volt több egy kígyó sziszegésénél, amikor ismét beszélni kezdett. - Ha Storr meghal, a törvény szerint mindene az enyém, Olaf. A birtokai, a hajói, a harcosai! Jobban tennéd, ha erről nem feledkeznél meg! - Ja. De Storr nem halott. Magad is láthatod, hogy mellkasa még emelkedik. - Mindenesetre szeretném, ha a másodhajómat te irányítanád - vetette közbe Sigurd, aztán Gunther jobb füléhez hajolt, és figyelmeztetően suttogott tovább. - Nem veszed észre? Az életed nem lenne biztonságban, ha az ő emberei vennének körül. Lesz még rá alkalom, hogy valóra válthasd álmaidat. Gunther dühe csillapodni kezdett. Öklét oldalához szorítva megfordult, és kirontott a sátorból. Azzal sem törődött, hogy Storr termetes vadászkutyája megtámadhatja. Szerencsére a kutyát sehol sem lehetett látni a környéken... De a fene egye meg, csak hadd jöjjön! - fortyogott magában. Úgy merészelje még egyszer rávicsorítani a fogait, hogy az lesz az utolsó dolog, amit az a gusztustalan korcs tenni fog! Miután a viking hajók kifutottak a tengerre, Alanna egyedül maradt Storr mellett. Olaf ígéretéhez híven négy embert állíttatott a sátor elé, s a lány hálát adott a férfinak, mert az őrök nemcsak hogy biztosították Storr védelmét Sigurd emberei ellen, de meggyőzték unokatestvéreit és a többi menekülni vágyó rokont is, hogy ő nem tud velük tartani. Vacsoraidőben az egyik őr olyan kedves volt, hogy hozott neki egy tál forró ételt. A férfi jól beszélt írül, és amikor felajánlotta társaságát egy sakkparti erejéig, Alanna kapva kapott az alkalmon. Hisz szerettei bármelyik pillanatban megkísérelhetik a szökést, és tudta, annál jobb, minél kevesebb viking van odakint. Másrészről érezte, szüksége van társaságra, valakire, aki eltereli figyelmét a kísértésről, hogy csatlakozzon a menekülőkhöz. Az őr, az a fiatal férfi, aki elárulta, hogy Cortnak hívják, kimondhatatlanul udvarias volt. Nyilván észrevette, hogy a lány elvétett lépései a sakktáblán a még mindig alvó uruk sorsa iránt érzett aggodalmának köszönhetők. Félóra múltán a második őr rontott a sátorba, és idegesen, kifúltan hadarni kezdett vikingül. Látszott rajta, valami miatt nagyon fél. - Mi történt? - érdeklődött Alanna, mikor a viking férfi végül eltávozott. - Azt hiszi, néhány foglyunk megszökött, hölgyem. Én veled maradhatok, de attól tartok, a társaimnak utánuk kell menniük. Beláthatod, nem engedhetjük, hogy a környező törzsek bármit is megtudjanak titkos táborunkról. Alanna ajkait harapdálta és bólintott. - Mondd... mondd meg nekem, mi lesz azokkal a szökevényekkel, akiket elkapnak? - Semmi, amíg Sigurd és Olaf vissza nem térnek, vagy amíg Storr herceg fel nem ébred. Csak törzsfőnök dönthet a büntetésről. - És általában mi ezért a büntetés? A férfi vállat vont. - Halál, csonkítás, de ha az ura jó természetű, vagy kedveli a szóban forgó rabszolgát, akkor semmi rosszabb nem történik vele, mint megverik. - A férfi hirtelen elhalkult, és óvatos pillantásokat vetett az ágy felé, mintha attól félne, Storr eszméletlen

állapota ellenére meghallja szavait. - Ha ez számodra vigasztaló, urunk botozásnál nagyobb büntetést még senkire sem mért. De nagyon megköszönném, ha erről nem tennél említést senkinek. - Nem fogok - ígérte Alanna, s tekintetét ő is a hercegre szegezte. Nem akarta kétségbe vonni az őr szavait, de egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy egy olyan gyengéd szerető, mint Storr, hogy lehet olyan nyers, hogy megveressen bárkit is. Csak arra tudott gondolni, hogy a férfi ilyenkor távol marad igazi énjétől: igen, csak ez lehet a magyarázat. Alanna és Cort napnyugta után kapták a hírt, hogy néhány ír fogoly valóban megszökött. A sötétben Alanna semmit sem látott, amikor ki lopakodott a sátor elé, de megnyugtatta a gondolat, hogy reggel mindent megtudhat unokatestvérei sorsa felől. Csak várnia kell. Ülni és várni - további hírekre, Storr életjeleire. Kezdett rádöbbenni arra, milyen gyötrelmes kínszenvedés előtt is áll valójában. Ruhákat foltozott, a Bibliát olvasgatta, hárfázott, míg végül úgy tűnt, megkönyörül rajta az álom. Az ágy felé indult, és lefeküdt Storr mellé. A férfi mozdulatlan és hideg. Csak emelkedő-süllyedő mellkasa árulkodott arról, hogy életben van. ...Föld. Storr érzékeit az a nyirkos, átható illat töltötte el, amely gyermekkorában sokkal erősebbnek tűnt. Habár nem várták el tőle, az embereivel együtt ásott. Először az apja sírját, aztán Freyjáét. A kettő közül az apjáé volt nagyobb. A viking szokások szerint egy törzsfőnököt a vezérhajójával kellett eltemetni, mely nemcsak a halottnak, hanem kedvenc lovainak és kutyájának is a háza volt a túlvilágon. Négy napig ástak. Négy napig hallotta azt a szakadatlan hangot: fél tucat ásó csap a kemény földbe, aztán tompa puffanással löki terhét a környező füves talajra. Storr úgy gondolta, ez a legvégső s legbánatosabb hang a világon. Mégis valami különös vigaszt talált a kimerítő és végtelen munkában s az önsanyargató fájdalomban, melyet napnyugtakor kezdett érezni felhólyagosodott kezében. Az emberei csodálták is azért, mert közöttük maradt, és sokkal többet dolgozott, mint bárki más. Csak a harmadnap délutánján bekövetkező nagy eső döbbentette rá a többi sírásót, hogy nem egyszerű kötelességtudat vagy elszántság űzi új főnöküket, hanem valamiféle őrült kétségbeesés. A zuhogó eső a kihányt földet sárrá változtatta, s a sírokat elárasztotta. De Storr egyre csak ásott. Az emberei ásójukat eldobva, pánikszerűen menekültek Freyja mély nyugvóhelyéből, hogy menedéket találjanak az égi áldás elől, de őt még Leif sem tudta meggyőzni, hogy abbahagyja. Leif mindent megpróbált. Letérdelt az átkozott sír szélén, kitárta a kezét Storr felé, és sürgette, hogy vonuljon vissza a házba, vesse le ázott ruháit, s szárítkozzon meg a tűzhely melegénél... Hiába. Fájó gombóccal torkában Storr tovább lapátolt. Tudta, legalább annyi udvariassággal tartozik leghűségesebb szabadosának, hogy felnézzen rá, amikor nemet mond, és csak remélni merte, hogy az esőcseppek elmossák a szeméből patakzó könnyeket. Storrnak nem kellett magyarázkodnia, mekkora kínszenvedést okozott élete két támaszának elvesztése. Leif szavak nélkül is megértett mindent ura arckifejezéséből. Elfordult, aztán visszagyalogolt a házba. Futnia kellene, gondolta Storr, miközben szemével szabadosát követte. Rohannia kellene, hogy menedéket találjon a rettenetes zápor ellen, ahelyett, hogy cammogna. De talán úgy érzi, hogy cserbenhagyta urát, amikor nem beszélte rá, hogy ő is menedékbe húzódjon. Az is lehet, hogy ő is legalább annyira gyászolja Storr apját, mint törvényes fiai... Storr nem volt ebben biztos. Leif időnként kifürkészhetetlen... olyan mély és állandó, mint egy kút sötét vize. Amikor a szabados már elég távolra került, és Storr biztos volt benne, hogy nem tér vissza, végre megadta magát belső késztetésének, amely már napok óta feszítette. Térdre rogyott a sárban, és úgy zokogott, mint egy gyerek.

A tragédia bekövetkezte óta egy pillanatig sem volt egyedül. A birtokon nyüzsögtek a rokonok és a szolgák, így az esőáztatta távoli mező volt az egyetlen hely számára, ahol végre magányosságot talált. Karjába zárta sajgó testét, és rázkódni kezdett. Sírj, a fenébe! Szabadulj meg az utolsó könnyedtől is! Zokogj, amíg a torkod és a melled meg nem fájdul. Mert ha az eső felszárad, nem lesz több lehetőséged, nem lesz több magányod. Nem is volt. A következő napokban Storrt megostromolta a barátok és rokonok hada, akik közül ki távolabbról, ki közelebbről jött a temetésre. Még azután sem volt egyetlen magányos pillanata sem, miután az utolsó lapát föld is betakarta drága Freyjáját és a halott csecsemőt, aki még mindig az anyja hasában feküdt. De ahogy a régi közmondás is tartja, az élet megy tovább, s akár kész volt rá, akár nem, egy egész hercegség felelőssége - a vadászat, a támadás, a klántagok és a szolgálók ellátása - zuhant vállára. Alanna szeme kinyílt, ahogy Storr alvás közben végre megmozdult. - Storr? - suttogta. - Ébren vagy? Nem kapott választ, de a lány észrevette, hogy arca visszanyerte természetes színét. Motyogott valamit vikingül, de Alanna nem értette. Aztán azt mondta - Freyja. Nem hosszan, nem is szomorúan, mint rémálmai során. Inkább puhán, vidáman, mintha a név betűi a szélben vitorlázó pitypang pihéi lennének. Alanna felkelt az ágyból, s az ajtóhoz sietett. - Cort? - szólította halkan. A kedves ember, aki kicsivel tűnt csak többnek egy fekete alaknál a hold nélküli éjszakában, a lány legelső szavára felkelt. Kimászott a hálózsákból, s nesztelenül a sátor bejárata felé sietett. - Igen, hölgyem? - A herceg ébredezik, és szükségem lenne a segítségedre - suttogta. - Természetesen - válaszolta a férfi, s követte a lányt a sátor belsejébe. - Beszél, de nem értem - magyarázta. - Tudnál segíteni? - kérlelte. A fekete csucsor a „titkok felfedője”, mesélte egyszer nagybátyja. A férfiak a méreg hatása alatt állítólag felfedik legmélyebb titkukat, s Alanna teljes szívéből kívánta, hogy megismerje Storr gondolatait. Cort egy-két percig hallgatott. Arca zavart kifejezést öltött. - Nos... tiltott dolgokról beszél, hölgyem. Az apja és a felesége haláláról, és ezt nem ismételhetem el neked. Sajnálom. A lámpafénynél látszódott, hogy a férfi szeme ragyogott félelmében, amikor megfordult, hogy távozzon. Alanna azonban megragadta a kezét, és szembefordította magával. - Kérlek, fordítsd le, mit mond. Csak én és te vagyunk itt. Nagyon sokat foglalkoztam betegekkel, így biztosíthatlak, nem fogja hallani, és nem fog emlékezni arra, hogy tolmácsoltad szavait. Csak ennyit kell tenned. Ismételd meg szavait. Ezzel semmiféle bűnt nem követsz el. A férfi a szájához emelte kezét, és idegesen rágni kezdte hüvelykujja körmét. - És senkinek sem fogsz erről beszélni? Megígéred? Alanna bólintott, és az ágyhoz vezette az őrt. - Az életemre esküszöm - felelte, és megszorította a kezét. - Ő... ő az ajándékokról beszél - dadogott a férfi, és egészen lehajtotta fejét, hogy még jobban hallhassa ura szavait. - Milyen ajándékok? - kérdezte gyengéden. - Párnák. - Párnák? - Igen. Egy pár selyempárnát hozott egy viking kereskedővárosból. Aranycérnával volt díszítve. Azt mondták neki, hogy egyenesen Távol-Keletről való... Alanna összevonta szemöldökét. Nem bírta elképzelni, hogy ennek mi köze Freyja halálához. Talán Storr dühbe gurult, és megfojtotta a nőt az egyikkel, gondolta, és hideg borzongás futott végig a hátán. - Mikor... mikor vette ezeket a párnákat? Nem tudod? - Azt hiszem, talán egy évvel ezelőtt. Amikor hazahozta, egyikőnk se foglalkozott vele sokat. Az ilyen nemesek mindig valami ajándékkal térnek vissza szeretteikhez. Csak arra emlékszem, hogy a szegélyét aranycérnával varrták, mely csak úgy ragyogott a fényben. Arra

is emlékszem, hogy borzasztóan sóvárogtam utána - vallotta be, és úgy elpirult, mint egy kisfiú. - De egy hercegnek sok ilyen szép dolga van. - Szóval Storr odaajándékozta? - Igen. - Kinek? - Természetesen a feleségének és az apjának. De nem sokkal ezután halálukat okozta tette hozzá, miközben elhalkult, és tekintetét a földre szegezte. - Hogyan? - Valamiféle pestissel. De nem olyan volt, mint amit azelőtt vagy azután láttunk. Egy éjszakán át szenvedtek, először a láztól, majd a hidegtől. Aztán összeszorította tüdejüket, s nem tudtak tovább lélegezni. Pokol szájából való nyavalya volt az! - fintorodott el. - Azóta senki mással nem történt ilyesmi, így csak arra tudunk gondolni, hogy a párnák hozták magukkal a halált. A vánkosok kívülről csillogtak, de később felfedezték, hogy pestist terjesztő bolhák fúrták bele magukat! Alanna kételkedve megrázta a fejét, majd szeme könnyekkel telt meg. - Tehát így... így ölte meg a herceg a feleségét és az apját? Cort bólintott, és ismét elfordította tekintetét a lány szemében megcsillanó könnyek láttán. - Ó, édes Istenem, Storr... Storr - nyöszörögte Alanna, és megfogta viking ura kezét, aztán letérdelt az ágy mellé, és ujjait a férfi ujjaiba fonta. - Te kedves, édes ember és a te pestistől való félelmed! Miért, miért nem mondtad, hogy ilyen ártatlan dolgot cselekedtél? - Most már elmehetek, hölgyem? - kért engedélyt az őr. Teljesítette a lány kérését, s nem akarta, hogy fájdalma miatt őt hibáztassa. Alanna nem válaszolt. Néma áhítattal ült tovább Storr mellett, s tudta, nincs földi vagy égi hatalom, mely valaha is elválaszthatná urától, törzsfőnökétől - leendő férjétől...

EPILÓGUS A reggel jó és rossz hírekkel köszöntött be: Storr teljesen magához tért nehéz álmából, ugyanakkor Alanna rokonai közül sokaknak nem sikerült elszökniük. Ahogy az később kiderült, Ciarda elmenekült, Torrát azonban elfogták Sigurd emberei, s néhány szökevénnyel együtt visszahurcolták a viking táborba, s halálra ítélték. Storr vezérhajóját ajánlotta a lányért, s Sigurd természetesen belement a cserébe, így végül Torra is kiszabadult. Storr és Alanna hazatértek Norvégiába, s miután viking törvények szerint megesküdtek, egy hittérítő keresztény szertartás szerint is összeadta őket Hedebyben. Talán mert úgy érezték, túl sokat szenvedett életében, Storr házasságát az emberek soha nem kérdőjelezték meg nyilvánosan. Hat gyermekük pedig, a törzsfőnök leszármazottaiként, Storr hercegségének törvényes örökösei lettek.

AZ ÍRÓ MEGJEGYZÉSE Remélem, mindenkinek tetszett Storr, a viking, és az ír szépség, Alanna szerelmének története. Miután családfám kutatása közben rábukkantam néhány adatra, melyek azt bizonyítják, csörgedezik az ereimben némi svéd és norvég vér, és miután a viking történelmi regények egyre népszerűbbekké válnak az olvasók körében, magam is elhatároztam, hogy írok egyet. Az egyetlen probléma az volt, hogy nagyon keveset tudtam a korszakról. A legkorábbi történelmi éra, melyet regényeimben eddig felhasználtam, a 18. század eleje volt, s bevallom, hogy mire átküzdöttem magam a korszak nyelvezetén s a témakutatás buktatóin, megfogadtam, hogy egyetlen könyvem cselekménye sem fog a 18. századnál korábban játszódni. Amilyen bolond voltam, teljesen elzárkóztam skandináv örökségemtől. Sokat hallottam már a vikingekről, főleg olyan általánosságokat, mint hogy büszkék, vérszomjasak voltak... De őszintén szólva nem is akartam róluk többet megtudni. Pedig az igazság az, ha éppen nem raboltak és fosztogattak, a vikingek civilizált életet éltek. A férfiak, akik a harcokban oly kegyetlen barbároknak bizonyultak, általában gyengéd férjként, szerető apaként éltek a családjukért. Szinte hihetetlennek tűnik, milyen szabad szellemben bántak asszonyaikkal. Ahogy az a regényben is feltűnik, a viking feleségek nemcsak hogy elválhattak férjüktől, de magukkal vihették hitvesük vagyonának jelentős részét is. A vikingek orvostudománya korukhoz képest fejlett volt. Minden valószínűség szerint a tisztaságra, fertőtlenítésre való igényük - minden gyógyítóeszközt kifőztek használat előtt mentette meg őket a kontinens többi területén átsöprő pestistől, mely a 18. század közepéig dühöngött Európában. Az ősi skandinávok olyan módszert dolgoztak ki a hashártyagyulladás diagnosztizálására, melyet ma a legkorszerűbb kórházakban is alkalmaznak. A gyógyítás témakörén belül kell megemlítenünk, hogy a betegség, mely Storr hozzátartozóinak életét követelte, nem volt más, mint a bubópestis egy formája, mely a tüdőt támadja meg. Ezt a halálos kórt egyébként Távol-Keletről hurcolták be. Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell arról is, hogy a legújabb kutatások szerint nem Kolumbusz volt az, aki elsőként felfedezte Amerikát, hanem a vikingek, méghozzá több mint öt évszázaddal a neves hajós előtt. Jogosan felmerülhet azonban a kérdés, miért nem ismertették felfedezésüket a világ többi része előtt? Végül egy személyes megjegyzés. Szeretnék köszönetet mondani szeretett kutyáimnak, Bearnek és Dodgernek, akikről megmintáztam főhőseim kedvenceit, Biornt és Faolant. Ha Dodger, a vizslám egy napfényes pénteki délutánon nem nyársalta volna fel magát egy ágra, míg egy nyulat próbált megfogni az erdőben, Storr és Alanna soha nem találkoztak volna ebben a kedves mesében.