Arnette Lamb Titkos Imado

ARNETTE LAMB TITKOS IMÁDÓ

1.fejezet 1768. január Aggodalom kúszott fel a gerincén. Az érzést rezignáltan fogadta, érzékei teljesen elzsibbadtak a csípős felföldi szélben: a hideg és a félelem is rázta. Pillanatok múlva találkozik azzal a férfival, aki titkos küldetésének további sorsát a kezében tartja. Juliet White - miközben hallotta saját lépéseit visszhangozni a csarnokban - a kísérője feje tetején trónoló koromfekete kontyra meresztette a szemét. Lábait mechanikusan rakta egymás után. A hall közepén álló kandallóban tőzegdarabok ropogtak. A földes illat jólesően csiklandozta az orrát a melegség ígéretével kecsegtetve. A szépen berendezett csarnokban szolgák sürögtek-forogtak; egyszerű ruháik a williamsburgi szüreti bálon látott jelmezekre emlékeztették Julietet. A szomorkás képek a honvágy kínzó érzésével fenyegettek, de Juliet kiverte a fejéből virginiai emlékeit, és eltökélten nézett fel Kinbairn kastélyának ősi falaira. Átkelt az óceánon, keresztülutazott Skócia hegyein, nem veszítheti el a bátorságát most, mikor találkozni fog Ross hercegével. Képzelete már jó előre megrajzolt egy képet az angol királyság e gazdag nemeséről. Persze szalagokkal teletűzdelt, rizsportól súlyos parókát hord, ami olyan magas, hogy mármár a mennyezet durva deszkáit súrolja. A ruhája természetesen szaténból készült, az élénksárga és a vörösesbarna émelyítő színeiben pompázik; sűrűn van redőzve, átszabva, kipárnázva és díszítve - és mindezt azért, hogy ügyesen elrejtsen egy elhízott embert, akit tönkretett a kicsapongó életmód.

Juliet jobb kedvre derült a mókás kép gondolatára; magában kuncogott. Amint belép, bókolni fog majd. A herceg csak egy futó pillantásra fogja méltatni, aztán feléje nyújtja kesztyűs kezét, amelyről messzire bűzlik a szantálfa szaga, és egy hatalmas pecsétgyűrű van rajta. De ő nem fogja megcsókolni. Vagy mégis? Mi van, ha a lord ragaszkodik hozzá? A büszkeségéért áldozza fel a küldetését? Nem! Semmi sem akadályozhatja meg, hogy megtalálja az oly kétségbeesetten keresett információt! - A mosókonyhában találja Őméltóságát - bökött Juliet kísérője tintafoltos ujjaival egy közeli ajtó irányába. Juliet megzavarodva bámult a bezárt portálra. A kilincs teljesen simára kopott a sok használattól. A vékony porréteg alatt a konyha mindenféle szennye vastagon tapadt az ajtó fájára. - A mosókonyhában? - Igen. Ott rendezi a számláit és bünteti meg a cselédeket. Zavartan nézett az asszonyra, aki sokat sejtetve mosolyotit, majd meglepetését igyekezve palástolni, hogy a herceget egy ilyen alacsony rangú, cselédeknek fenntartott helyiségben találja, Juliet közelebb lepett az ajtóhoz. Háta mögött ruhasuhogás hallatszott, de ezt ő szinte észre sem vette. Kezének apró nyomására az ajtó lassan, halkan kinyílt. Szagok furcsa keveréke tódult azonnal az orrába; a bejáratot ládákban álló füstölt hal és sör torlaszolta el. A mestergerendáról gyógynövények, fűszerek csomói és frissen elejtett madarak lógtak. Juliet átpillantott a két láda között a grófot keresve. Észre is vett egy férfit karnyújtásnyira a hordók fala mögött, de zavartan vissza is húzódott azonnal az árnyékba, és csak a ládák közötti résen bámult döbbenten. Háta mögött gyerekes kacagás távoli visszhangja hallatszott. Az ártatlan hang a valószínűtlenség érzetét kölcsönözte a

szeme elé táruló pajzán képnek. Juliet háta mereven tapadt a falnak, hidegtől elgémberedett keze hirtelen felengedett, és megragadta a közeli láda szélét. A férfi nem a számlákat rendezte, még csak nem is a szolgákat fenyítette. Éppen az egyik cselédlányt csábította el. De hol van a parókás herceg? Ez a parasztruhába bújt nőcsábász nem lehet a kastély ura! A férfi egy székben ült, izmos karja mozdulatlanul lógott a karfáról, kezében tollat szorongatott, és egy nő ült az ölében. Gesztenyebarna haja, mely furcsán, a halántékánál összefonva lógott le és fedte be a vállát, szinte ragyogott a gyertyafényben. - Dolgom van, Cozy - mondta, a felföldiekre jellemző dallamossággal ejtve a szavakat. Arckifejezése zord volt, de a visszafojtott vidámság csillogott a szemében. A lány szoknyája a térde fölé csúszott, blúza a derekán gyűrődött össze, ahogy a férfi ölében ülve ide-oda mozgatta a csípőjét, és magabiztosan mosolygott. - Tényleg? Kezét meztelen melle alá téve hajolt előre, felkínálva magát. Juliet megpróbált mozdulni, de a lába mintha belegyökerezett volna a durva kőpadlóba. Rémült tekintete mereven szegeződött a két hordó közötti keskeny nyílásra. A férfi tekintete közben a nő mellbimbóira tapadt. Profilból homlokának íve és hosszú, egyenes orra arisztokratikus volt csak vad, sörényszerű haja nem. - A tűzzel játszol, Cozy, ha uradat hátráltatod abban, hogy a dolgát tegye. - Igen, uram , tudom. Az izgatottság hullámai öntötték el Juliet nyakát és mellét, felmelegítve bőrét, ami néhány pillanattal előbb merev volt a hidegtől. Ez a gazember maga a herceg!

A lány becsúsztatta kezét a férfi lába közé, és simogatni kezdte. - És mi van az ő feladatával? - kérdezte sokatmondóan. - Úgy látszik, nagyon virgonc ma, még a végén leszaggatja a gombokat, ha nem segítem ki innen. A toll lehullott a padlóra. A herceg felnyögött, feje hátrabukott a szék támlájára. Nyakának feszes inai dom- borműként álltak ki. Ádámcsutkája megmozdult, amint nyelt egyet, aztán arcán lassan mosoly terült szét, láttatni engedve tökéletesen fehér fogait és az apró ráncokat a szeme sarkában. Befejezve a gombokkal való bíbelődést, a lány megragadta a férfi egyik hajfonatát, s közel húzta magához. Ajka készségesen szétvált. Aztán olyasmit suttogott, amitől Julietnek görcsösen megrándult a lába. Ez volt az a pont, mikor végre magához tért. Cozy és a herceg azzal töltik az idejüket, amivel akarják, de ez nem jelenti azt, hogy neki végig is kell néznie. Közömbös arckifejezést erőltetve magára kilépett rejtekhelye mögül, és megköszörülte a torkát. A lány megfordult. Kiegyenesedett, és a kezével fedve el meztelenségét, csodálkozva kérdezte: - Maga kicsoda? - Juliet White. A herceg is felé fordult, a mosolya eltűnt. Tekintete, mint az ültetvényesé a rabszolgapiacon, gondosan végigpásztázott a lányon, kócos, világos hajától a pruszlik hervadt csipkéin és a foltos ruhán keresztül csizmája kopott, nedves orráig. Aztán sötétkék szeme Juliet arcára esett. A lánynak kiszáradt a szája. Lába elgyöngülve remegett. A férfi egy rosszindulatú mosollyal fejezte ki elégedettségét. Nőiességének tolakodó felmérése és saját kislányos reakciója miatt mérgesen Juliet ökölbe szorította a kezét, és

megpróbálta lecsillapítani heves szívdobogását. - Mit csinál itt Juliet White? A nemtörődömség a hangjában meglepte a lányt. A herceget láthatólag a legkevésbé sem zavarta, hogy egy idegen rajtakapta, amint az egyik szolgálóval enyeleg. Juliét kihúzta magát. - Edinburghból jöttem, hogy a nevelőnői állásra jelentkezzem. A férfi rosszallóan összeráncolta a szemöldökét, a lány az ölében felröhögött. - Cozy, kifelé! - A gróf megragadta a lány derekát, és kiemelte az öléből a földre. Arcán sértett arckifejezéssel Cozy rendbe hozta a ruháját, majd megkerülte a ládákat, és Julietre bámulva kicsörtetett a szobából. A gróf felállt, és mintha a lány ott sem lenne, gombolgatni kezdte a sliccét a bőrnadrágján. Zavartan észrevévé, hogy a férfi kezét bámulja, Juliet kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen. A herceg halkan, cinkosan kuncogott. - Elég tapasztalt, White kisasszony? A lány tekintete döbbenten ugrott vissza rá. - Tapasztalt? - nyögte. A férfi arcán szélesebbé vált a vigyor. - A gyereknevelésben. Mi másban? Juliet érezte, hogy hideg nyugalom árad szét a tagjaiban. Ha a herceg úgy gondolta, hogy meg tudja félemlíteni ezzel a kéjvágyó magatartással, téved. Túlságosan messzire ment, és túl sok mindenről lemondott már ahhoz, hogy most megfutamodjon. Arcára közömbösséget erőltetve, kinyitotta eddig szorosra zárt öklét. - Természetesen van tapasztalatom. - Majd meglátjuk.

Amíg a férfi a gombjaival foglalkozott. Juliet agyában az az ostoba kép jelent meg, amit korábban alkotott a hercegről. Nem volt egy kikent-kifent piperkőc, az biztos, sokkal magasabb volt, ahogyan azt várta, és vékonyabb is annál, mint ahogy ültében tűnt. Halványkék, finom szövésű inge kigombolva omlott le a derekáig, felfedve erős, szőrös mellkasát és a nyakában lógó vert arany nyakláncot, rajta csillogó amulettekkel. Derekán tenyérnyi széles, szépen megmunkált bőrövet viselt, ami kihangsúlyozta pokolian hosszú lábát. Erőt sugárzott, megközelíthetetlen, de ugyanakkor vonzó is volt. Juliet ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérinthesse, hogy ujjai alatt érezhesse bőre melegét. Nehezen küzdötte le, hogy a zavar pírja elöntse az arcát, ahogy a férfi az utolsó gombbal is végzett. Befejezve a herceg lehajolt a tollért, ami a földön hevert a lábánál. Juliet közben megpillantotta ujján a pecsétgyűrűt, és fanyar elégedettséggel gondolt arra, hogy legalább egyvalamiben nem tévedett. A férfi felegyenesedett, és óceánnál kékebb szemével leplezetlen alapossággal vizsgálta a lányt. - White - mondta elgondolkozva, miközben a lúdtollal játszadozott. - A keresztneve pedig Juliet, ugye? Franciásan ejtette a nevét, az első szótagot finoman préselve ki ajka közölt, szája úgy formálódott, mint a szeretőé, aki csókot dob a kedvesének. A lány hiába próbált másfelé nézni, nem tudott. - Oui - válaszolt végül. - Pontosan ilyen szépséghez illő név. Szépség? Juliet küzdött, hogy közömbös maradjon. - Köszönöm. - Ki kísérte ide? - Nem tudom a nevet - egy vékony, fekete hajú. tintás ujjú asszony.

- Kitalálhattam volna. Gallie és a szokásos trükkjei. Gondolom, sem sörrel, sem hellyel nem kínálta a kandalló mellett. Gallie. A név küldetésének sikerével kecsegtetett. A pedáns öregasszonynál kell lenni a MacCoinnichok könyvének! Juliet érezte, ahogy az izgatottság erőt vesz rajta. - Nem... egyenesen ide vezetett. A herceg egy könnyed csuklómozdulattal az asztalra lökte a tollat. - Akkor felfrissítjük magunkat - mondta, könyökénél fogva az ajtóhoz kísérte a lányt - közben elmondhatja, hogyan szerezte Edinburghben ezt a szokatlan akcentust. Vészcsengők visítottak fel figyelmeztetően Juliet agyában a ravasz érdeklődés hallatán. Hátranézve látta, hogy a herceg szeme az övét keresi, mintha abból akarná kiolvasni, mi ittléte igazi oka. Szíve őrülten kezdett dobogni. De végül is hogy lehet Ross hercegének, a gazdag és hírhedt skót nemesnek bármi fogalma is arról, hogy neki pontosan mi a szándéka? Probléma csak abból lehet - döntött végül ha elkezdi majd a hazudozást. - Edinburgh? Úgy gondolja, skót vagyok? - kérdezte, mosolyt erőltetve. A férfi arcvonásai egy pillanatra a zavart tükrözték. - Hát... nem. De akkor hová való, Juliet White? Olyan finoman, szinte simogatóan ejtette ki a nevét,hogy a lányon az izgalom hulláma futott végig. - Virginiába, uram - válaszolt az igazságnak megfelelően. - Az amerikai kolóniákról? - A férfi elengedte Juliet karját, és egy szűk folyosó felé intett. - Még gyalogolnunk kell egy keveset. Felkészült rá? - A fél világot átutaztam, téli hidegben, uram. Még egy kis séta a kastélyában nem fog kifárasztani. Tucatnyi olajmécses fénye táncolt a kőpadlón és a falakon. A

konyha szagát lassan felváltotta a viasz és a fürdőszappan tiszta illata. Az ő szappanjának illata. - Miért jött Skóciába? Most, hogy a herceg nem nézett a szemébe. Juliet úgy érezte, előadhatja a korábban kiötölt mesét, de ekkor a nyakán érezte a férfi meleg tenyerének könnyed érintését. A hazugság megrekedt a torkán. - Erre - az ujjak a nyakán finoman terelték egy másik folyosó irányába. Igyekezve legyőzni a hazugságok miatt érzett bűntudatát és a kellemes érzést, amit a herceg érintése okozott, Juliet válaszolt a kérdésre. - A felsőbb körökben szeretnék dolgozni. - Ó, szóval ilyen ambiciózus. - Nem! Nem igazán. Csak szeretném megkapni ugyanazokat a lehetőségeket, amit mások. - Az igazság szikrája keserítette meg a szájízét. - Odahaza mindig engem tennének ki az állásomból egy európai nevelő kedvéért. - Egy amerikai nevelőnő - mondta a herceg a jókedv szikrájával a hangjában - aki úgy tűnik, szeret gyalogolni. Juliet érezte a férfi tekintetét a hátában, és egyre inkább tudatára ébredt saját elhanyagolt külsejének. De hogyan nézhetne ki másképp, amikor napokig utazott egy rugózatlan, fedetlen kocsiban? Makacs büszkesége a felszínre tört. - Ugyanolyan jól képzett vagyok, és ugyanúgy alkalmas vagyok erre az állásra, mint bármelyik angol férfi nevelő. - És sokkal csinosabb... Hiszen maga reszket. Fázik ! Juliet zavartan keresett választ. Egy nőcsábásztól nem várt volna ilyen féltő gondoskodást. Az utazástól fáradtan, kétségek között, hogy valaha is képes lesz véghezvinni nevetségesnek tűnő tervét, csak bólintani tudott. - Azt ne várja, hogy a karomban fogom felmelegíteni, kicsim.

Nem merészelném megkockáztatni, hogy rossz benyomása legyen a „felsőbb körökről". A lány sóbálvánnyá dermedt. A férfi hozzá lépett, keze megragadta a felkarját. Juliet a hátán érezte a férfi mellkasának körvonalait és lentebb lábának feszes izmait. Melegséget és erőt árasztott – két olyan dolgot, amire neki most a legnagyobb szüksége lett volna. - Ennyire ne engedje el magát, Juliet. Nem a mosókonyhában vagyunk. A lány megmerevedett a felháborodástól. Lerázta magáról a férfi kezét, és továbbment. - Tévesek az elképzelései, uram. Hogy mit csinál a szolgálóival és hol, az a maga dolga. - Így igaz - válaszolt a herceg élesen. - De maga téved. Cozy volt az, aki kezdeményezett, és nem én. Ha igazán tapasztalt volna, Juliet White, tudná ezt. Ő lett volna az áldozat? Ha igen, készséges áldozat - gondolta Juliet. Különben mi is a különbség? Egyvalami miatt van itt, és hogy megszerezze, abban a herceg erkölcstelen magatartása sem fogja elriasztani. - Akkor tévedtem, bocsánat - mondta. - Örülök, hogy ezt hallom, kedvesem. Tudja, nem szívesen tenném tönkre a hírnevemet. - De Edinburghben azt beszélik, hogy maga... - fordult meg Juliet. A herceg szemében jókedv és érdeklődés csillant. - Mit beszélnek? Folytassa csak! Juliet nem hitt a fülének. Skócia leghírhedtebb korhelye nevetség tárgyává teszi saját rossz hírét. És láthatólag büszke a pletykákra. - Magát talán nem érdekelné, mit beszélnek magáról? Feje hátrahajlott , amint kitört belőle a kacagás. A nevetés

hangjai visszaverődtek az ősi falakról, szinte felmelegítve a levegőt, és jókedvre derítve Julietet. - Beszélik, milyen furcsa ember. A herceg még mindig kuncogva törölgette a szemét. - Nem olyan furcsa, kedvesem. Csak nem szeret kapcsolatba kerülni pénzes, de fantáziatlan emberekkel. Megrémülve, hogy talán helytelenül cselekedett, hogy hangosan ejtette ki a gondolatait, a lány érezte, hogy a zavar pírja kúszik fel a nyakán. - Nem kell, hogy kényelmetlenül érezze magát. Szeretem azokat a nőket, akik kimondják, amit gondolnak - aztán még mielőtt Juliet válaszolhatott volna, hozzátette: Egyébként beszél skótul? A lány megfordult és továbbindult. - Ha úgy érti, beszélek-e gaelül, a válaszom: nem. - Skóciában - morogta a herceg - a nyelvünket skótnak hívjuk. Egyébként mindegy. - Hangja megemelkedett, őszinte sajnálat csengeti benne. - Igazán kedves volt öntől, hogy eljött, de azt hiszem, így semmiképpen nem fog megfelelni. Juliet kétségbeesett. Nem utasíthatja vissza most, mielőtt még beszélt volna Gallie-vel! Most, mikor végre a célja ilyen szívfájdítóan közel van! Kétségbeesetten fordult meg. És azon kapta magát, hogy egy szarvasbika alakú borostyánkőre mered, ami kényelmesen befészkelte magát a férfi mellkasának vörösesszőke szőrgubancai közé. Képtelennek érezve magát, hogy a szemébe nézzen, nyögte a szavakat: - Azért, mert nem beszélek gaelül? - Skótul - javította ki a férfi. Azt, hogy neki „skótul" is tudni kell majd, nem látta előre. Felnézve a herceg komor, kutató tekintetét várta. Ehelyett mintha mosoly bujkált volna a ferfi szája sarkában.

Skótul - ismételte. - Skótul - adta meg magát Juliet. A herceg mulatott magában. Hajfürtjei rendetlenül táncollak a válla körül; amulettjén csillogott a lámpafény. - Szóval, kedvesem, nem képes civilizált emberek módjára társalogni, és tanítani a gyermekeimet. - Éppen ellenkezőleg - Juliet minden meggyőzőképességét latba vetve magyarázta. - A gyerekei sokkal könnyebben fognak tanulni, ha angolul beszélnek, és én egyébként is elég könnyen tanulok nyelveket. Megtaníthatják nekem a skótot tétovázva tette hozzá - gondolom... beszélnek valamit angolul, nem? A herceg összefonta karját izmos mellkasán. - Természetesen beszélik az angolt. És egy kicsit a franciát is. - Elnéző mosollyal folytatta: - És túl sok olyan szót, amit ismerniük sem kellene. De nem beszélik a maga virginiai angolját. - Könnyed kötekedése és atyai büszkeségtől duzzadó válasza elbűvölte Julietet. - Amerikában, méltóságos uram - mondta - a nyelvünket „amerikainak" nevezzük. A férfi szeme felvillant; vigyor terült szét az arcán. - Tus... A hall arrafelé van. Reménykedve, hogy sikerül meggyőznie a herceget, Juliet újra megfordult, és követte az irányt. A kandalló mellett a szobában parancsra várva ott állt Gallie. Amint beléptek, meghajolt: - Méltóságos uram! Bár jóval alacsonyabb volt Julietnél, megjelenése mégis királynői volt. Megmosta a kezét, és egy ropogósra keményített fakósárga kötényt viselt. Az élénk szín jól illett halvány bőréhez, ami jóval kevésbé volt ráncos, mint ahogyan ezt egy korabeli nőtől várni lehetett volna. Fiatalosan csillogó -

sötét szemébe nézve Juliet arra gondolt, lehet, hogy tévesen ítélte meg Gallie korát. De végül is teljesen mindegy, Gallie tudja azt, amire neki szüksége van. És még maga György király sem tudja megakadályozni abban, hogy kiderítse az igazságot, és megkeresse azt a férfit, aki elárulta, és hagyta meghalni a nővérét. A herceg felvett egy széket, és a kandalló mellé tette. - Itt hamarabb felmelegszik. Juliet hidegtől elgémberedett, fájó végtagokkal lassan ereszkedett le a székre. - Hozz egy sört a vendégünknek. Gallie - parancsolta a herceg nekem pedig egy „Dram Buidheach"-et. Gallie arcán savanyú kifejezés jelent meg. - És mit tegyek azzal a mocskos szájú palival, akit magával hozott? Csináljak neki egy forró fürdőt? A herceg kérdő pillantást vetett Julietre. - A maga embere? - Az emberem? - A férje - magyarázta a férfi lassan, mintha a lány nehéz felfogású lenne. Gallie összecsapta a kezét, és szinte kislányosan kiáltotta: - Maga férjnél van? Szent Ninian ezúttal megáldott bennünket! - A herceg felé fordult. - Hallottad ezt, Lachlan? Egy férjezett nevelőnő! - Hanti ver wheesht, Gallie! - Nem - szólt közbe Juliet. Tudta, hogy sokat kell még hazudnia, míg Kinbairn kastélyában él, de ezúttal megmondhatja az igazat. - Gallie Cogburn Pittre gondol. Virginia óta együtt utazunk. – Cogburn ottlétének igazi oka nem tartozik rájuk. A herceg letelepedett egy trónszerű, magas támlájú székre.

- Ha nem a férje, akkor a szolgája? - Nem vagyok az a fajta, aki szolgákat tart, méltóságos uram. A férfi türelmetlennek látszott. - Akkor miért utazik magával? Talán a szeretője? Juliet meghökkenve válaszolt: - Az a típus sem vagyok, akinek szeretője van. Egyedül nem jöhettem volna el ilyen messzire - egyre kényelmetlenebbül érezte magát. - Azért vagyok itt, hogy egy tisztes állásra jelentkezzem, és nem tűröm el a célozgatásait, hogy nekem sze..., hogy kedvesem van. Vagy hogy egyáltalán van valaki az életemben. A gróf kissé kétkedőnek és különösképpen zavartnak tűnt. - Honnan tudtam volna? Akár egy hercegnő is rejtőzhet azok alatt a gyűrött ruhák alatt. Juliet kétségbeesett küldetését egy pillanatra elfelejtve szívből nevetett: - És a hercegnőkhöz szeretők tartoznak? Gallie vihogott. - Ajaj, és a hercegnek mindkettőhöz van valami köze jókedvűen forgatta a szemét. – Ó, Lachlan, az amerikai elérhetetlen! Magával hozta a férfit! - Haud yer wheeshl! - kiáltotta a herceg újra. Gallie, mintha meg sem hallotta volna, folytatta: - Jobb, ha azonnal szerződteted, még mielőtt a jóképű barátjával együtt el nem menekül. - Te pedig jobban teszed, ha befogod a szádat, Gallie MacKenzie! Nem mondom még egyszer. Hozd az italokat, aztán törődj a magad dolgával! Gallie kilépett az ajtón, nevetése egyre halkabban hallatszott a hall irányából. MacKenzie. Gallie tehát MacKenzie. Rossban vajon mindenki ezt a nevet viseli? Az isten szerelmére, akkor mikor

fog MacCoinnichokkal találkozni? Átázott csizmáit közelebb tolta a kandallóhoz. Hirtelen ráébredve, mennyire fázik, kinyújtotta kezét a tűz felé. Gőzpamacsok emelkedtek fel a szoknyája szegélyéről. Amint elgémberedett tagjai felengedtek, körülnézett a furcsa teremben. Összehasonlítva az elegáns Mabry-házzal vagy a düledező árvaházzal, ahol felnőtt, Kinbairn kastélya ősinek és a maga nemében egyedülállónak tűnt. Harci szekercék és pallosok ékesítették a falakat. A fegyverek között pedig díszes faliszőnyegek és dölyfös nemesasszonyok, zord férfiak aranykeretes képei lógtak. Juliet képzelete szárnyalni kezdett. Megjelent előtte az állig felfegyverzett katonák sora, vértbe bújtatott karjukon színes selyemszalagokkal. Elképzelte Ross herceget ágaskodó lován, amint a közelgő ütközetre készül. Felemeli karját, és körbeforgatja claymore-ját... - Fázik még? A herceg hangja megzavarta romantikus álmodozását. A férfi kényelmesen befészkelte magát a faragott székbe, lábát kinyújtotta, keze összefonva nyugodott az ölében. Juliet érezte, hogy a zavar pírja újra elönti az arcát. - Tulajdonképpen már melegem van - motyogta, elhúzódva a tűztől. - Nem a legjobb időt választotta a Felföldön való utazgatásra. Várnia kellett volna tavaszig. Az idő akkor szép és a vidék is gyönyörű. Nem várhatott tavaszig - csakhogy ezt nem volt szándékában közölni a herceggel. A hazugságok és csalások saját maga szőtte hálójából nagy nehezen előrángatott néhány igazságot. - Azt mondták, hogy szüksége van egy nevelőnőre és nekem nem volt elég pénzem, hogy Edinburghben várjam meg, míg

jobbra fordul az idő. A férfi a szék karfájára tette a kezét. Juliet szeme akaratlanul a férfi nadrágjának gombsorára tapadt, gondolatai azonban a gombok mögött jártak. - Miért választotta a Felföldet? Egy magához hasonló finom hölgy inkább érezné magát otthon Edinburghben vagy a királyi udvarban. Julietnek erőfeszítésbe került újra a tűz felé nézni. Megköszörülte a torkát, a hazugság könnyedén siklott ki az ajkán: - Az öné volt az első megüresedett állás, amit találtam. - Ez nem meglepő. De merész lépés volt Skóciába jönni. Talán boldogtalan volt Virginiában? - Egyáltalán nem. - Menekül valaki elől? - Dehogyis. Soha nem futok el semmi elől. - Bizonyára megérti, hogy csodálkozom. Ön az első nevelőnő, aki az amerikai kolóniákról érkezett, hogy erre az állásra jelentkezzen. Miért? Juliet megvonta a vállát, és erőltetetten felnevetett: - Talán valamelyik ősöm vándorló kedvű skót volt. Talán tőle örököltem a hajlandóságot. - Nem tűnik skótnak - válaszolta a herceg vontatottan, bizonyítékot adva, hogy könnyen bánik a nőkkel. - A szőke hajával és az őzikeszemével talán úgy néz ki, mint egy germán, de nem mint egy skót. - Nem tudhatom, uram - mint oly sokszor már élete során, Juliet nem vett tudomást a fájdalomról. Az elhagyatottság fájdalmáról, amit olyan önző, gondatlan emberek okoztak, akik megszületése után magára hagyták. A herceg szemöldöke csodálkozva felszaladt. - Árvaházban nevelkedett? A lány büszkén emelte fel a fejét, a hangja határozottan

csengett. - Igen. De ha úgy érzi, hogy sajnálatot érdemlek, uram, téved. Meg vagyok elégedve az életemmel - kemény munkára és erős jellemre volt szükség, hogy elérje azt, amit végül is elért. - Imádom a munkámat, uram!Szeretem a gyerekeket, és ők is nagyon hamar megkedvelnek. Az elismerés fénye csillant meg a herceg szemében. - És miért lett nevelőnő? - Gyerekként egy tudóshoz kerültem Richmondba. Söpörtem a tornácot, a tollakat faragtam, és a könyveit poroltam. Tulajdonképpen ő tanított meg írni és olvasni. Meghalt, amikor tizenkét éves voltam. - És most hány éves, Juliet White? Soha nem fogja megszokni, ahogyan ez a férfi a nevét ejti? Az aggasztó képeket félretolva az agyában, lesimogatta száradó szoknyáját. - Huszonkettő, méltóságos uram. - Sokkal... ööö... - a férfi a lány keblére meresztette a szemét - érettebbnek tűnik. A mellei miatt? Ha igazán értene a nőkhöz, semmi érdekeset nem találna benne. Megjelenése hétköznapi volt és rosszul is öltözött - figyelemre sem lehetett méltatni. Lillian volt az igazi szépség aranyszőke, bodorí- tott hajával és nevető, barna szemével. Lillian, aki szerető testvérként óvta őt az idősebbek gonosz tréfáitól. - Eléggé gyakorlatias vagyok, uram. Túlságosan keményen kellett dolgoznom ahhoz, hogy könnyedén ve- hetném az életet. - Bocsásson meg! Igazán nem állt szándékomban megbántani. Juliet elhessegette az édes-bús emlékeket. - Nem bántott meg - mondta őszintén. Nem volt helye a múlt

és Lillian feletti kesergésnek. - Mit csinált, miután a tudós meghalt? - Tanoncnak jelentkeztem a williamsburgi Mabry családnál. - Az isten szerelmére! - hajolt előre a herceg, átható kék szeme kutatva tapadt rá. - Hogy hozhatta meg ezt a döntést? Hiszen még gyerek volt! Ha tudná, mennyire tévedett! A túlélésért folytatott küzdelem addigra már kiölt belőle minden gyerekes jellemvonást. Visszaemlékezve az elszántságra, ami képessé tette, hogy ideutazzon, felnevetett: - Ó, tulajdonképpen szerencsém volt, méltóságos uram. Míg a többiek éjjeliedényeket ürítettek, dohányföldeken dolgoztak vagy még nehezebb dolguk volt, én franciát és geometriát tanultam. Mire a Mabry család gyermekei elég idősek voltak, hogy nevelőnő foglalkozzon velük, én készen álltam a tanításukra. - Akkor itt újabb kihívás előtt áll - morogta a herceg ominózusan. Juliet érezte a győzelem ízét. - Fel vagyok rá készülve, uram. - Ért az asztronómiához? Bólintott. - Nevezze meg a legfényesebb csillagot az Orion övében! Ohó, szóval vizsgáztatni akarja! - Az összes csillag fényes az övben, méltóságos uram, de a vörös csillag, Betelgeuse, az Orion legfényesebbike. A herceg összehúzta a szemöldökét, a mozdulat zord kifejezést kölcsönzött csinos vonásainak. - Az a kardban van. - Nem - javította ki Juliet - a vállon. Higgye a herceg, hogy merész, de nem fog tétovázni, különösen, ha a tudására kíváncsi.

A férfi szája mosolyra húzódott. - Így ért a gyerekekhez is? A lány elégedetten dőlt hátra. Órákig ülhetne ebben az ősi kastélyban és beszélhetne olyasmikről, amik másokat egy fikarcnyit sem érdekelnek. Pillantása találkozott a herceg kutató tekintetével. Igen, élvezné a szópárbajt Ross hercegével. Nem nyomta el a mosolyt, és nem tudott ellenállni a késztetésnek sem, hogy utánozza a herceg ropogó r-jeit, amint válaszolt. - Természetesen értek hozzájuk, uram. A férfi felnevetett az arcjátékát látva. Juliet felállt, és odasétált egy sor portréhoz. - Ki ez az úriember? - bökött egy komor arcú férfira. akinek vállán kockás pléd volt átvetve. - Ő Colin MacKenzie. Ross első hercege. Megfordulva Juliet orra majdnem a mostani herceg mellkasának nyomódott. - Maga a második a sorban? - kérdezte felemelve a fejét. - Nem - válaszolt a férfi komolyan, bár szemében a vidámság szikrái csillogtak. - Ha az lennék, már a százötvenedik évemet taposnám. - Ó - nyögte a lány. Ostobának érezte magát. - Nem tudtam. Úgy értem... szóval csak azt gondoltam, hogy... - Mit gondolt? Egyre jobban belegabalyodva saját tudatlanságának csapdájába, és érezve, hogy újra elbűvölően mered a férfi nyakában függő medálra, Juliet sietve visszafordult a festményhez. - Hogy hasonlít rá, méltóságos uram. - Colinra? - Nekem úgy tűnik. - Téved, kedvesem. Colin apró termetű volt, alig magasabb,

mint maga. Kenneth az, a negyedik herceg - a férfi karja megjelent a lány válla felett, és egy másik képre mutatott - , tőle örököltem a magasságom. Ó,igen - gondolta Juliet - ennek a termetes felföldinek nélkülözhető férfiassága is akad. - Önnek is van neve és száma? - Igen. Lachlan, a hatodik herceg - a férfi karja addig ereszkedett, míg a lány vállához nem ért. - Elég nagy hatással van magára a családom? - Hogyne - Juliet válasza gyors volt. miközben gondolatai felfedező úton jártak a férfi kezén, csuklóján, az ingének szövetén. - Magának is van ilyen sálja? - Sálja - nyögte halkan a herceg. - Ez a tartán nem sál... egyébként nincs. Az angolok megtiltották a viselését. Meglepődve, hogy ez a férfi megengedi, hogy bármit is megtiltsanak neki, Juliet sarkon fordult. - Milyen szörnyű! És nem tehet semmit? A herceg karja lemondóan hullott az oldala mellé. - Ó, hogyne tehetnek - a hangja szarkasztikusan vontatottan csengett. - Viselhetném a tartánomat, és az angolok felakaszthatnának. - Az arca most szomorú volt. - Ha volna tartánom. Harag forrongott Julietben. - Gyűlölöm az angolokat. Könyörtelenül megadóztatják a kolóniákat, irányítják kereskedelmünket. Mr. Mabrynak nincs beleszólása a gabona árába, amit ő maga termel. Londoni dohánygyára akkor fizet neki, amikor neki tetszik. A herceg, karja a kandallópárkányon, szemöldökét meglepetten felhúzva úgy tűnt, érdeklődve figyel. Juliet megdöbbenve és egyúttal ráébredve saját hevességére, várta, hogy a férfi hangot adjon nemtetszésének. - Vannak ajánlólevelei?

Juliet megkönnyebbülten sóhajtott fel. Most már tényleg komolyan fontolgatja, hogy neki adja a nevelő női posztot. - Természetesen. A Mabry családtól, a plébánosunktól és egy tanártól a William and Mary főiskoláról: Sir Axel Beverlytől. - Később megnézem őket. - Ahogy kívánja, méltóságos uram. A táskámban vannak. Gallie cammogott be a szobába, kezében tálcával. A hercegre nézett, aztán Julietre, és elmosolyodott. - Látom, már sikerült a saját oldalára állítania. Olyan makacs, mint az egyház, ha eljön a vasárnap, a lányoknak menniük kell. Csak elkényezteti... - Tartsd a fecsegő nyelved, Gallie, és inkább hozd ide őket! Belekarolt Julietbe, és visszakísérte a székéhez, aztán ő is leült. Gallie orrát sértődötten felhúzva tette le a tálcát és emelte fel a poharat. Mélyen meghajolt a herceg előtt. - Bocsásson meg, uram! Elvesztettem az eszem - kinyújtotta az italt. - Köszöntsd urad, vagy elvész a fejed. A herceg összehúzta a szemét. - Többet is veszítesz, ígérem. Menj a babonáiddal együtt, és hagyj minket magunkra! Gallie felállt, és kioldalgott a szobából. Kuncogását elnyomva Juliet öntött magának egy korsónyit a megmelegített sörből. - Ross hercegére - mondta bátran. A férfi felemelte a poharát. - Maga elég eleven, Juliet White - szólt jókedvűen. - De ne bátorítsa Gallie-t. Nincs szüksége a maga segítségére, anélkül is elég bajt csinál. Juliet kortyolt egyet az erős sörből. Majdnem biztos volt benne, hogy megkapja az állást. Már csak azért imádkozott, hogy Gallie könyvében benne legyen, amit keres. Még egyet kortyolt az italból. Bár különbözött az Edinburghben ízlelt

habos lőrétől, pontosan megfelelt az ízlésének. Megmagyarázhatatlan okok miatt érezte, hogy végtelen nyugalom telepszik rá. Ugyanolyan kényelemben érezte magát, mintha a Mabry ház tanulószobájában ült volna, és nem egy skót kastélyban egy óceánnyi távolságra az otthonától. Visszaemlékezve az emberek neveire, akikkel utazása során találkozott, megjegyezte: - Úgy tűnik, mindenki MacKenzie. Mindannyian a rokonai? Nagy családja van, méltóságos uram. Ha így van, hol vannak az istenverte MacCoinnichok? - Nem család, hanem klán - javította ki a férfi. - Igen, termékenyebbek vagyunk még a diamardi Came- ronoknál vagy a skyi MacDonaldsoknál is. - Hogyan képes mindannyiukra emlékezni? - Juliet visszatartotta a lélegzetét izgalmában, a válasz egy lépéssel közelebb viheti céljához. A férfi arca ellágyult. - Nem hiszem, hogy tudna bármit is a rokonok és a rokoni kapcsolatok nyilvántartásáról, White kisasszony. Miért nem Julietnek szólította az imént? A pillanatnyi vágy, hogy a keresztnevén szólítsák, azonnal eltűnt, amikor a gróf hozzátette: - Gallie feladata, hogy magánál tartsa és ügyeljen a MacKenzie-k könyvére. A lány érezte a siker ízét. Ha megtalálja a MacKenzie-k könyvét, a MacCoinnichok könyve is a közelben lesz. - Minden egyes rokonáról vannak feljegyzései? Ez nagyszerű. A férfi odalépett a pohárszékhez, és megtöltötte a kupáját. Könnyed mozgásától elbűvölve Juliet nem tudta róla levenni a szemét. A nadrág ránc nélkül tapadt a lágyékára és keskeny csípőjére. A szegély finom varrása látni engedte izmos

vádlijának körvonalait, a faragott gombok nadrágja elülső részén kihangsúlyozták férfiasságát. A borospalack nekiütődött a tálcának; a hang magához térítette Julietet. Nem azért jött Skóciába, hogy ostoba kislányossággal bámuljon valami szoknyás herceget, neki küldetése van. Kortyolt egyet a sörből, majd amikor a herceg újra leült, megkérdezte; - Ross első hercegének is volt egy Gallie-hez hasonló krónikása, aki a MacKenzie-k könyvére ügyelt? A férfi a tenyere között görgette a poharat, ami csilingelő hangot adott, valahányszor a gyűrűje nekikoppant a kristálynak. - A könyvre? - A férfi keze egyre gyorsabban mozgott. - Azt hittem, inkább a gombok érdeklik, White kisasszony. Tudja, az angol királynak ez az egyik kedvenc időtöltése, a gombok faragása. Juliet legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Hát mindent észrevesz ez a hírhedt skót nőcsábász? Felemelte a kupát, majdnem kilöttyintette a tartalmát. - Egy monarchiától, amely magát a „legalávalóbb bűnösnek” titulálja, és vétkezik gyarmatai polgárai ellen, el is várhatók a különleges viselkedésformák. A herceg keze megállt, szemöldöke felszaladt - Szent Ninianra! - kiáltott fel. - Egy női patriótával hozott össze a sors! Mióta lázadozik, White kisasz- szony? A villanás a szemében merésszé tette Julietet. - Nem olyan régen, mint amióta a családja feljegyzéseket készít a rokonairól. Ez az! Most újra abba a mederbe terelte a beszélgetést, ahová akarta. Szíve gyorsabban vert, amint a herceg tartózkodó tisztelgésképpen felemelte a poharát.

- Gallie bizonyára elég sok idejét tölti a feljegyzések pontosításával. - Bizonyára. Juliet a kupájába bámult, és megszámolta a falára tapadt habkarikákat, melyek megjelöltek minden egyes kortyot, amit ivott. - Mi van abban a könyvben... ami ennyire lefoglalja? A férfi vállat vont. - Ki mikor született, halt meg. Házasságok és elátkozott kivégzések. A lány a korsó fölé hajolt, és úgy tett, mintha egy zománcdarabot piszkálna ki a sörből. - Házasságok, mint például ha egy MacKenzie elvesz egy MacCoinnichot? - Arra nagyon vigyázunk, hogy ilyesmi ne következzen be. A MacKenzie és a MacCoinnich család ellenségek lettek volna? Úristen, ennyi bonyodalmat azért nem várt! Felnézett a férfira: - Miért? - Elég volt, ne beszéljen többet a könyvről! Tilos. - Ugyanúgy, mint tartánt hordani? A herceg szeme a jókedvtől ragyogott. - A büntetés sokkal rosszabb. - Igazán? - Igazán - úgy tűnt, remekül szórakozik. - Ha még egyszer arról az átkozott könyvről merészel beszélni, kivágatom a nyelvét, és megetetem MacBridc kutyáival. Julietből kirobbant a nevetés. - Nem fog ilyet tenni, lordom. Pusztán csak meg akar rémíteni. Ha egyszer végre megkapja a nevelőnői posztot, majd maga keresi meg a választ a kérdéseire.

- Hány évesek a gyerekei? A herceg nyugodtan dőlt hátra. - Úgy hat körül. - Ó, csak egy gyereke van. Azt hittem, hogy... Gallie azt mondta, hogy... - megállt, a dolgok kezdtek túl jól alakulni. Egy gyerek vagy esetleg ikrek - nem számít. A Mabry család fiaival és lányaival töltött évek után a herceg sarjai igazi felüdülést jelentenek majd. - Lánya van? - Lass - javította ki rezzenéstelen arccal. JULIET kimérten az ölébe ejtette a kezét. - Ó, igen. Ez skótul azt jelenti, hogy „lány”. - Egyesek esküsznek rá, hogy időnként”pogányt" is morogta, de a nyers szavak mögül szeretete tisztán sütött át. Hívatlan, rég elfelejtett álomkép jelent meg váratlanul Juliet szeme előtt. Álom fodros ruhákról, felszalagozott pónikról és szerető szülőkről. Apró lábak trappolása és kislányos nevetés visszhangjai rántották ki az álomvilágból. Kiegyenesedett ültében, és a korsót félretette. Ilyen neveletlen lenne ez a lány? Az ajtó másik oldaláról beszűrődő lárma legalábbis erre engedett következtetni. Nem számít. Boldogulna ezzel a gyerekkel. Bizalmasan mosolyogva egy pillantást vetett a hercegre. Az ránézett, de gondolatai láthatóan az éppen belépni készülő kicsi körül forogtak. Juliet is a közelgő lépések zajára figyelt. Vajon a gyerek haja is ugyanolyan gesztenyebarna árnyalatú, mint az apjáé? Vagy selymesen szőke? Vajon bátor-e vagy félénk? Szeme jókedvűen csillog-e vagy makacs büszkeséggel sugároz?

2.fejezet Fürge lábain rohanva - aranyszínű hajfonatai rendezetlenül lógtak a halántékáról - a kislány beszökellt a szobába, és a herceg előtt megállt. - Papa! A férfi elmosolyodott, és gyengéden meghúzta egyik hajfürtjét. - Szia, kicsim! A kislány megrángatva apja vastagabb hajfonatait követelte: - Ölelj meg, papa! A férfi kitárta a karját, és az aranyhajú tündér a karja közé vetette magát. Szemét becsukva elégedetten dörmögött, ahogyan jobbra-balra ringatta. Juliet meghatódott a szeretet ilyen őszinte jelétől. A herceg hazudott, amikor arról beszélt, hogy a nemesség nem törődik a gyermekeivel. A remény csírája ébredt benne. Egy ember, aki ennyire törődik a gyerekeivel, bizonyára megértené és támogatná abban, hogy megtalálja, akit keres. Elmondja neki? Az ajtó felől újabb mocorgás hallatszott. Juliet éppen akkor pillantott fel, mikor egy második kislány, ugyanolyan korú, mint az aranyhajú, masírozott be a szobába. Tehát tényleg ikrek. És hogy milyen elbűvölőek tudnak lenni! Lisztcsíkos kezeslábast viselve, arcán önelégült kifejezéssel a sötét hajú lány lehuppant a herceg székének karfájára. A férfi finoman ledörzsölte a koszfoltot az orráról, és az ölébe húzta. A lány cuppanós csókot nyomott az arcára, aztán kibújt az öleléséből. Szeme, mely pontosan ugyanolyan árnyalatú volt, mint az apjáé, Julietre siklottak. - Ő kicsoda? - Juliet White vagyok. És nektek mi a nevetek? Aranyhajú leengedte karját a herceg nyakából, és bámulva

megfordult. Kihúzta magát, és felemelte a fejét, hogy fürtjei himbálózni kezdtek. Mielőtt szólhatott volna, a sötét hajú lány megelőzte: - Ő Ágnes, én pedig Lottie vagyok. Ágnes haragos pillantást vetett a testvérére. Arckifejezése gyerekes megfelelője volt a hercegének, mikor az rosszallóan ráncolta a szemöldökét. A férfi az egyik lányáról a másikra nézve mondta: - White kisasszony nagy utat tett meg, hogy találkozzon veletek, de én még nem határoztam el, maradhat-e vagy sem. - Ha megbüntetnéd, maradna - mondta Ágnes. Lottie drámaian felsóhajtott. - Cozy azt mondta, hogy nem kaphatunk almabort, papa - a szavakat selypítve préselte keresztül a nyíláson, ahonnan az elülső két foga hiányzott. - Mondtam neki, hogy elviszed a mosókonyhába, és megint mcgleckézteted, ha nem hoz azonnal egy kis bort. Erre azt válaszolta, hogy talán elrejtetted valahová, mert semmi ilyesmiben nem volt része. Juliet jól tudta: a cselédlány mohón vágyott rá, hogy a herceg megbüntesse. A férfi szája sarkában a vigyor árnyéka jelent meg találkájuk említésére. - Cozynak csípős nyelve van. Nem szeretném, ha átvennétek a rossz szokásait. - Igen, papa - bólintott a kislány komolyan. - Ezért szidtad meg ma kétszer is? - Igen, ezért. Nyilvánvaló, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül ugyanezt mondaná még egy pap szemébe is. Ikerlányai iránt érzett ragaszkodása tűnt az egyetlen jó tulajdonságának. De ennek ellenére megbocsátható-e kicsapongó, élvhajhász életmódja? Nem, Juliet szerint semmiképpen. Úgy érezte, érzékei

foszlányokban hevernek, teste kimerült a hosszú utazástól. Megborzongott. - Össze fog szidni, méltóságos uram? A hercegről sütött az önteltség. - Talán fél? - Ne aggassza magát emiatt - mondta Ágnes. - Általában nem bántja a látogatókat. Bár volt egyszer egy, Lady Addington... - Kaphatnánk egy kis almabort? - Hogyne, Lottie - válaszolt a herceg. - Amint Thomas felhozott egy hordóval a pincéből. Juliet mohón vágyott rá. hogy mielőbb elnyerje a lányok rokonszenvét. - Nálunk, odahaza, a patkolókovács feleségének voltak ikrei mondta - de azok fiúk voltak, és nagyon hasonlítottak egymásra. - Mi nem vagyunk ikrek - tiltakozott Lottie. - Ágnes? - hallatszott egy újabb kislányos hang a folyosóról -, Ágnes, hol vagy? Miért nem vártál meg? Lottie azt mondta, hogy... - egy harmadik lány lépett be a szobába, haja gesztenyebarna, mint a hercegé, szeme a mogyorószínnél egy árnyalattal halványabb barna. Pufók testét sátorszerű ruhába bújtatta, rajta dudorodó zsebek és egy szakadás a szegélyén. Juliet szájtátva bámult. A Virginia Gazette-ben olvasott valamikor a hármas ikrek ritkaságáról, de soha nem is képzelte, hogy valaha a saját szemével győződhet meg róla. - Ő Mary - jelentette be kissé kéretlenül Lottie. - Mindig édességet csen a kamrából, mikor Szakács nem figyel. És nem mossa a fogát, ha nem figyelmeztetik rá. - Ez hazugság, Lottie MacKenzie. Bosszús vagy, amiért kihullottak a fogaid. - Mary esedezve fordult az apjához. Gallie sütit ígért, ha feltöltöm a mécsesét. Megcsináltam, papa, és egy csepp olaj sem ment mellé.

- Akkor se mossa a fogait. Mary durcásan pördült meg. - Ágnes sem, pedig már csak neki vannak meg az elülső fogai. - Elég volt, gyerekek! - A herceg tekintete egyikről a másikra siklott. - Emlékeztetni szeretnélek benneteket a vendégünkre és a jó modorra. - Rá? - mutatott Mary Julietre. - Lottie-nak nincs is modora - morogta Ágnes. - Nem úgy néz ki. mint ahogy a vendégek szoktak - tette hozzá Lottie. - Olyan mocskos, mint Mrs. Percy vasárnapi parókája. - Lottie! - csattant a herceg ökle a széke karfáján. Mary kuncogott, Ágnes megpróbálta magába fojtani a nevetést, de végül kipukkadt belőle a harsogó hahota. A herceg előrehajolt, és súgott valamit Ágnes fülébe. Ahogy beszélt, barna szeme ide-oda ugrált. A kislány bólintott, a férfi kacsintott, és játékosan megrángatta egyik hajfürtjét. Ágnes arca ragyogott, ahogy céltudatosan lecsúszott a herceg öléből, és kiszökkent a szobából a hallba. Egy pillanattal később vissza is tért, nyomában egy újabb gyerekkel. Ez a negyedik kislány szőkeségével és törékenységével mintha a csendes engedelmesség és az angyali szépség domborműve lett volna. Egy cafatos könyvet szorított a mellére. - Ez Sarah - mondta Lottie. - Örökké a papa könyveit olvassa a könyvtárban. - Lottie! - figyelmeztette a herceg. A kislány bűnbánó arckifejezéssel azonnal Sarah mellé lépett. - Ő a legszebb, ugye? És kedves is, de olyan félénk, mint Gallie macskája. Soha nem szabad rákiabálni. Juliet riadtan bámult a négy lánykára, akik most egy sorban

álltak előtte. Magasságuk körülbelül egyforma volt, nem változott lépcsőzetesen. Nem azt mondta a herceg, hogy gyerekei hatéves körüliek? És bár a felületes szemlélő számára megjelenésük úgy különbözött egymástól, mint a tűz a víztől, picit mégis hasonlítottak. Juliet egy pillantást vetett a férfira, aztán vissza a lányokra. Az orra és a szeme. Igen, ott volt a hasonlóság. Ágnes és Mary a férfi finoman ívelő orrának apróbb változatát viselte. Lottie és Sarah pedig a szemét örökölte. Juliet megpróbálta elképzelni azt az asszonyt, aki ilyen sok gyermeket szült egyszerre. Nem csoda, hogy a herceg özvegyember volt; nincs az a nő, aki négyes ikreket szül, és utána életben marad. Vagy mégis él? Ha igen, eltűrné a férje kicsapongásait? Juliet egy újabb pillantást kockáztatott meg feléje. A herceg kutató tekintete még mindig rajta függött, de most a kihívás ragyogott benne. Remélve, hogy megenyhül az a merev, fagyos pillantás, Juliet megszólalt: - A gyerekei szeretik magát, méltóságos uram. - Nem kell, hogy edinburghi diák legyen, hogy lássa ezt, White kisasszony. - Egy edinburghi diák látná ezt - visszhangozta Ágnes. A négy kislány kört formált a karosszék körül, mindannyian megérintve a herceget valahogyan: Ágnes egyik karja a vállán nyugodott, egyenes tekintete magabiztosságot sugallt; Lottie egyik lisztes keze a férfi nap barnította csuklóján - sötétkék szemében kutató kifejezéssel nézett Julietre; Mary - széles csípőjével a herceg térdét bökdösve - kíváncsi arckifejezése kihangsúlyozta egészséges arcszínét; és Sarah - tekintete puhatolódzó, mint a kíváncsi madáré - egyik kezében szorosan markolta a könyvét, a másik pedig a herceg gallérja alá csúszott. Oly gyönyörű, harmonikus képet alkottak, hogy Julietnek

elszorult a torka. A herceg olyan volt, mint egy hatalmas tölgy, amely oltalmazóan borul magról nőtt drága csemetéi fölé. A magányosság keserűsége tört föl Juliet szívéből; erőszakkal nyomta el az érzést. Ha elfogadják őt, mint nevelőt, talán neki is lehet része abban az örömben, amit a család jelent. - Megtiszteltetésnek venném, ha találkozhatnék Ross úrnőjével - mondta. A herceg szemöldöke fölszaladt; a lányok összezavarodva néztek egymásra. - Rossnak nincs úrnője - csicseregte Lottie. - És nem is volt. soha. Mi mindannyian bal oldalon születtünk - Neeem! - csattant fel Ágnes. - Bal kézről születtünk, te okostojás. Mindig összekutyulod. Julietnek elállt a lélegzete. Fattyúk! Nem négyes ikrek tehát. A történetek a hírhedt hercegről több mint igaznak bizonyullak. A férfi arcát tanulmányozta, valami érzelmet keresve, valami jelet, ami elárulja, hogyan viselkedjék. De csak egy udvariasan semmitmondó tekintet bámult rá vissza. Julietből feltört a kíváncsiság; észre sem vette, hogy átlépett a jó modor határán. - Különböző az édesanyjuk? - kérdezte. - Mindannyiuké? A korábbi oltalmazó arckifejezés eltűnt a herceg arcáról. hogy helyet adjon a sértett büszkeségnek. - A lánykák testvérek és a gyermekeim - a hangja baljóslatúan csengett. - Ez az, ami magára tartozik, White kisasszony - és mindenki másra. Ezt a hírt akár vissza is viheti Edinburghbe és terjesztheti, mint a pestist. Tudva, hogy bármit is mond a témával kapcsolatban, csak magának árt vele, Juliet Lottie-ra pillantott. - Mondd meg nekem, mit jelent az, hogy „összekutyul! A kislány szemében könnyek csillogtak. A herceg előrehajolt, vele mozdult Ágnes és Sarah is.

- Lottie semmi rosszat nem mondott - mondta lassan, határozottan. - Ez egy skót kifejezés, és azt jelenti, hogy eltévesztette. A férfi úgy látszik, félreértette a szándékát. - Persze hogy semmi rosszat nem mondott - válaszolta. - Én pusztán a szó jelentése után érdeklődtem. Azt a szót, hogy „összekutyul", nem használják Virginiában. - Az hol van? - kérdezte Mary. - Amerikában - válaszolt Juliet. Szeme a lányra tapadt, de minden idegszálával a hercegre figyelt. - Tudsz valamit Amerikáról? Úgy tűnt, Lottie sebzett lelke hamar begyógyult. - Sarah biztosan tud - mondta kéretlenül. - Sarah mindent tud. Szándékosan kerülve a férfi tekintetét, Juliet ránézett a kislányra. - Tudsz valamit az amerikai gyarmatokról? Sarah egy icipicit elpirult, lehorgasztotta a fejét, és így vetett egy pillantást apjára. A herceg felé fordult, szemében büszkeség. - Olvastál róluk, Sarah kicsim? A lány bólintása majdhogynem láthatatlan volt. - Akkor mondd el White kisasszonynak, mit tudsz az otthonáról! - hízelgett oly lágy hangon, amit Juliet nem várt volna tőle. Sarah lehajtotta a fejét, hajának aranyszínű fürtjein csillogott a lámpafény. - Az Atlanti-óceán túloldalán fekszik - kezdte, hangja olyan könnyű és lágy volt, mint a hattyúdal. - Dohányt termesztenek... papa pipájába. - Igaz, kicsi Sarah. - Mit tudsz még Virginiáról? A gyerek megköszörülte a torkát.

- 1670-ben alapította a Virginia Társaság a harminchat és a harminckilences szélességi fokok között - egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy levegőt vegyen, és összeszedje a gondolatait. - Christopher Newport parancsnoksága alatt a Sarah Constant, a Godspeed és a Discovery felhajózott a James folyón, és megalapította Jamestownt. - Mondtam, hogy tud róla - szólt Lottie boldogan. Mary hirtelen az apja felé fordította a fejét. - Mi miért nem termelünk dohányt, papa? A herceg kiegyenesedett a székében. - Nem bírná el a jó öreg skót föld, Mary. Szerencse, hogy egykét véka zabot ki tudunk préselni ebből a sziklás felföldi talajból. Mary visszafordult Juliet fele. - Jó dohányt termelni? Milyen színű a virága? Van olyan szép, mint a hangáé? - Dohányt pénzért ültetnek, Mary, nem mulatságból mondta Juliet, magához ragadva a kezdeményezést. - Ami pedig azt illeti, hogy ugyanolyanok-e a virágok, mint a hangáé, nem tudom, mivel még soha nem láttam hangát. De szeretnék. A négy kis arc hitetlenkedve meredt rá. A herceg szája széles mosolyra húzódott, újra annak a szélhámosnak a képét villantva fel Juliet agyában, aminek gondolta. A férfi megköszörülte a torkát. - White kisasszony szeretne a nevelőnőtök lenni. A lányok azzal válaszoltak, hogy a maguk sajátságos módján tanulmányozták Julietet: Ágnes leereszkedően kritikus volt, Lottie rettenetesen szkeptikus, Mary nyíltan kíváncsi, és Sarah szertelenül boldog. A leplezetlen nyíltsággal vizsgálódó öt szempár kereszttüzében Juliet érezte, hogy a tenyere nedves lesz, és izzadság kezdi el csípni a melle körüli finom bőrt a fűző

alatt. Nem hazudott, amikor azt mondta, jól bánik a gyerekekkel. Nem is dicsekedett. Akkor most miért érzi magát ilyen kényelmetlenül? Miért ragaszkodik a herceg hozzá, hogy ezt a gyerekek jelenlétében vitassák meg? Elhatározva, hogy nyugodt marad, kiegyenesítette a hátát. - Méltóságos uram - kezdte tétovázva - talán kettesben kellene folytatnunk a beszélgetést. - Kinbairn kastélyában nincs titkolódzás - vágott vissza a herceg. - Ezt már bizonyára kitalálta, kisasszony. - Kivéve, ha összeszidod a cselédeket - szólt közbe Lottie. - Azt mindig titokban csinálod. - Mostantól kezdve nem - morogta a herceg. - Miért nem lehet skót nevelőnőnk? - lázadozott Ágnes. - Miért ne lehetne, lányka? - válaszolt a férfi diplomatikusan. - Tavasszal, mikor az idő jobbra fordul. De miért nem akarjátok White kisasszonyt? - Nem valami csinos. - Ez az állítás udvariatlan, gyermekem, amellett helytelen is. Tudsz te kedvesebb is lenni. - Bocsánat, papa - Ágnes idegesen csavargatta egyik hajfürtjét. - Persze hogy tudok kedvesebb lenni. - Mint mindannyian. Sarah arca ragyogott, Juliet magában örvendezett: úgy érezte szövetségesre talált a félénk kislányban. - Tizenkét skót nevelőnőnk volt - mondta Lottie - és csak két Sassenach. - Mi az a „Sassenach”? - kérdezte Juliet elámulva. - A pogány angolok - válaszolt Ágnes jelentőségteljesen. Juliet úgy érezte, rátapintott ellenállásuk gyenge pontjára. - Nos, én nem vagyok angol, és szeretnék a tizenötös számú nevelőnő lenni. - Beszél skótul? - érdeklődött Mary. - Ismeri „csinos

hercegünk" történetét? - Persze hogy ismerem Stuart Károly történetét, mint ahogy a gyarmatokon mindenki - előrehajolt, hangja elhalkult, ahogy hozzátette: - És ismerem Pocahontas történetét is. Lottie előbbre lépett. - Mi az a „poka huntath”? - Nem hallottatok Pocahontasról? - kérdezte Juliet. Lassan elfordulva végignézett mind a négy kislányon. Mikor egyikük sem válaszolt, hozzátette: - Nos, ő volt a valaha élt legbátrabb indián hercegnő. Azt hittem, minden gyerek ismeri a történetét. - Tényleg ő volt a legbátrabb indián hercegnő, papa? kérdezte Mary, megrángatva a herceg ingének ujját. - Soha nem meséltél róla. Tényleg ő volt a legfontosabb hercegnő? - Gondolom, igen, Mary - válaszolt az apja, hangja jókedvűen csengett. - John Smith így gondolta. Mary visszafordult Juliethez. - Elmondja nekünk a mesét skótul? Juliet önbizalma elpárolgott. - Nem. Inkább franciául vagy latinul... vagy angolul. - Ohó! - kiáltotta a herceg, állát összekulcsolt kezére támasztva. - Ilyen gyorsan elfelejtette az „amerikait"? Juliet elvörösödött. Ez a felföldi korhely nagyon is gyors volt, de ha ennyire ragaszkodik a szópárbajhoz, hát legyen. - Természetesen nem felejtettem el, uram. Csak úgy tűnik, összekutyultam. Persze hogy úgy értettem, hogy „amerikai”. A kislányok tátott szájjal hallgattak, a herceg az egyik ujjával Juliet felé bökött: - Megint tus, Juliet. Juliet agyában kavarogtak a gondolatok, ahogy keresztneve a herceg meleg hangján visszhangzott benne. - Mi az, hogy „amerikai”? - kérdezte Mary.

- A nyelv, amit beszélek - válaszolt Juliet. - A „tedd- ide-teddoda" Sassenachok „blablája” nélkül. A szoba megtelt a lányok gyerekes kacagásával és a herceg zengő hahotájának hangjaival. - Miss Witherspoon is „tedd-ide-tedd-oda” volt - mondta Lottie. - És állandóan úgy beszélt, hogy „blabla” - kottyantotta közbe Sarah. Elkapva a herceg tekintetét, Juliet merészen megkérdezte: - Édesapátok őt is összeszidta? A férfi szája elnyílt, Juliet érezte, amint az öröm hulláma árad végig rajta. - Dehogyis - válaszolt Lottie. - Gallie azt mondta, hogy tisztességes ember soha nem tenne ilyet Miss Witherspoonnal. Sarah előrelépett, de keze még most sem engedte el a herceg ingét. - Megtanít bennünket az amerikaira? - Hogyne. És ti megtanítotok skótul? A szoba szinte felragyogott a kislány foghíjas mosolyától. - Persze! - Lehet majd sugdolózni az osztályteremben? - kérdezte Ágnes. - Természetesen - válaszolt Juliet. - Hacsak nem rólam sutyorogtok. Ellépve a herceg mellől, Ágnes kezdett úgy viselkedni, mint egy tábornok, aki a csapataival beszél. - Az állatainkat elvihetjük az iskolába? - Nos, semmi akadályát nem látom, hacsak nem elefántról vagy medvéről van szó. A herceg újra felnevetett. - Nem kell hogy bátorítsa őket. Ha mégis megteszi, meg fogja

fizetni az árát. Hangjának kellemes tónusa körülölelte, és tetőtől talpig felmelegítette Julietet. Újra érezte azt a bámulatot, amit ennek a jóképű skótnak a látványa okozott. Markáns arcának robusztus vonásai bármely ország pénzérméjét díszíthették volna. Nem csoda, hogy e négy leány édesanyja szerette, és gyermeket szült neki. De vajon hol lehetnek most azok az asszonyok? Ágnes közben tovább folytatta a kérdezősködést. - Megüli szőrén a lovat? - Ha olyan, mint egy kordéban végigutazni Skócián, akkor köszönöm, nem kérek belőle. - Én mindig szőrén ülöm meg a pónimat - jelentette ki Ágnes büszkén. - És a papa is. - Papa nem szokott pónin lovagolni - vetette közbe Lottie, a szemét forgatva. Mary közelebb lépett Juliethez. - Kell majd írnunk és számolnunk? - Egy műveletlen nő nem több, mint egy tenyészkanca válaszolt Juliet. - Igen, kell. - Nem! - tiltakozott Ágnes. - Én nem fogok! Hülyeség egész nap csak betűket körmölnünk. Úgy sincs senki, akinek levelet írhatnánk. - És a rokonaitok? Édesanyáitok biztosan... - White kisasszony - a herceg hangja hideg volt, mint a kinti szél. - Vannak dolgok, amiket bizalmasan kell megbeszélnünk. Érezve, hogy veszélyes vizekre tévedt, Juliet taktikát változtatott. - Hogy fogod vezetni a háztartásodat, Ágnes? - kérdezte. Honnan fogod tudni, hogy a felügyelőd tisztességes? - Mi az a felügyelő? - vágott közbe Mary. Juliet a herceg felé fordult segítségért.

- Intéző - magyarázta a herceg - de Skóciában a szolgáink szabadok. A férfi válasza kesernyés gondolatokat idézett fel Julietben: mennyi mindent feladott azért, hogy Skóciába jöhessen. Elkedvetlenítette a meg tízévnyi hivatalos szolgálat gondolata, ezért csipetnyi hálát érzett, mikor Ágnes bejelentette. - Felfogadok egy lelkészt, hogy csinálja meg helyettem. Nincs szükségem a tanulásra. Julietet meglepte, hogy egy gyerek ilyen merészen visszabeszélhet az idősebbeknek. - Vigyázol a nyelvedre, és tanulni fogsz! A herceg felemelkedett a székében. - Még nem fogadtam el a szolgálatait, kisasszony. - De szüksége van rá, méltóságos uram. A férfi felemelte a szemöldökét. - Ezt talán tényleg kettesben kellene megbeszélnünk. Úgy tűnik, nagyon jól tudja, mi kell nekem. Mary előbbre lépett. - Össze fogod szidni, papa? A herceg szeme Julietre tapadt, a lány lélegzete elakadt. - Talán igen, Mary... - Újra a lányra meredt, de oly áthatóan, hogy az úgy érezte, a férfi tekintete áthatol a ruháján. - ...ha megérdemli - tette hozzá, pillantása a lány mellén pihent. Juliet most már pontosan tudta, miért váltják olyan sűrűn egymást a nevelőnők, de sem ez a kéjsóvár herceg, sem pedig félrenevelt gyermekei nem fogják elriasztani. Ha az apjuk azt akarja, hogy elkényeztetett fruskákat neveljen a lányaiból, ám legyen. Amint megkapta az állást, és megtalálta, amit keres, Őméltósága keresheti a tizenhatos számú nevelőnőt. - Ha nem tanultok meg most írni - érvelt hogyan fogtok atyátoknak írni, miután férjhez mentetek és elköltöztetek? Mary úgy tűnt, megsértődött.

- Mi soha nem hagyjuk el a papát! - Nem, soha! - helyeselt Sarah. Lottie kihúzta magát: - És nincs szükségünk nevelőnőre. Ágnes közelebb lépett apjához. A herceg elgondolkodva játszadozott egyik hajfürtjével. - Pukedlit is kell csinálnunk, papa? - kérdezte a kislány. Juliet elképzelte Ágnest szaténba öltöztetve, ruháján szalagcsokrokkal, sötétszőke haja vad összevisszaságban, kivéve a halántéka körüli fürtöket. Semmi kétség, inkább elszenvedne egy verést, mint hogy lemondjon azokról a hajfonatokról. Kihívás lenne ebből a makacs lányból egy igazi nemeskisasszonyt faragni - gondolta. - Atyád fontos ember, Ágnes. Azt akarod, hogy büszke legyen rád, vagy szégyenbe akarod hozni? Négy szempár meredt kíváncsian a hercegre. Az egyik könyökét a szék karfáján nyugtatta, álla a tenyérébe hajtva. Az arcán lustán szétterülő félmosoly, mintha kigúnyolta volna Julietet. - Mielőtt szó lenne a lányaim erkölcsi neveléséről, szeretném látni a sajátját. Bókoljon nekem, White kisasszony! Bár finoman ejtve, szavai egyértelmű parancsot takartak. Saját csapdájába esve Juliet tudta, hogy engedelmeskednie kell, vagy a kudarcot kockáztatja. Amerikai büszkeségét mégis sértette a gondolat, hogy a skót nemes előtt hajlongjon. Négy skót kislány okítása a jó modorra az osztályterem magányában az egy dolog; bókolni egy másik felnőtt előtt csak azért, mert ő a szülő, egészen más. - Várjuk a pukedlijét, White kisasszony - a férfi leengedte a kezét az öléből, és a szék karfáján átvetve lógatta a padló felé. Juliet a fogát csikorgatta. Ez a felfuvalkodott, kékvérű skót azt gondolja talán, így megmutathatja, hol a helye.

- Nem úgy vagyok öltözve, méltóságos uram - mosolygott negédesen. - Meg kellene mosdanom és tiszta ruhát vennem, hogy méltó legyek a kegyre, hogy egy ilyen nagyság előtt bókolhassak, mint kegyelmed. A herceg egyik szemöldöke csodálkozva megemelkedett. - Ó, ne zavartassa magát, egyszerű öltözékét elbűvöIőnek találom. Mint lehetséges munkaadója ragaszkodnom kell, hogy lássam, megfelel-e a viselkedése. A parancs megfellebbezhetetlen volt, és erőteljes, mint egy felföldi vízesés. Julietnek az ajkán volt, hogy megmondja, mit gondol zsarnoki módszereiről. De nem szólt. Ehelyett keze belemarkolt szoknyája redőibe. Rövid időre megfeledkezve büszkeségéről, lehajtotta a fejét, leereszkedett a padlóra. Elszámolt magában ötig, és lassan felállt. - Nem emlékszem, hogy engedélyt adtam volna, hogy felemelkedhet. Lachlan legnagyobb örömére Juliet újra leereszkedett a padlóig, és olyan pukedlit csinált, amit Argyll hercegnő is megirigyelhetett volna. Állát büszkén felvetette. Vajon mi oly vonzó ebben a merész amerikaiban, hogy a férfi vágyat érzett: saját kezével emelje föl? A lány barna szeme rajta függött, bennük büszke ellenállás fénylett. Lachlan akár összes Easter Ross-i kémét feláldozta volna, hogy megtudja, mit keres itt ez a lány. Egyetlen logikus magyarázatot nem talált arra, miért jött Juliet White a Felföldre a tél derekán. Sőt mi több, arra sem talált magyarázatot, miért kívánja őt ennyire. Egy kicsi kéz ütögette meg a vállát - a Sarah-é. Finom vonásai - olyannyira hasonlítottak az anyjáéhoz - szomorú emlékképeket villantottak fel a férfiban. - Maradhat egy kicsit, papa?

Hangjának finom dorombolása megmelengette a herceg szíve táját. Egy kezén meg tudta számolni, e felénk gyermek hányszor szólt anélkül, hogy kérdezték volna. Juliet White felé fordult. Azok a gyönyörű barna szemek várakozásteljesen ragyogtak. Abban a pillanatban a férfi sebezhetőnek látta, de mielőtt mást is leszűrt volna a pillantásból, az már eltűnt. Most viszont valami mást látott a lány szemében - valami nehezen megfogható tulajdonságot, ami csak arra várt, hogy felfedezzék. Vágy robbant fel a férfi ágyékában. Józan ítélőképessége azt tanácsolta: küldje el. Története, hogy saját boldogulását keresi a Felföldön, olyan gyenge volt, mint az alföldiek söre. Bármelyik igazán ambiciózus nevelőnő bókolt volna előtte még a mosókonyhában, akár ott van Cozy, akár nincs. Ha Juliet White szándékai igazak lennének, az edinburghi nemesek állásait vállalta volna, nem mesterkedne azon, hogy bekerüljön egy felföldi gróf háztartásába. - Maradhat, papa? A szíve azt mondatta vele, hogy mondjon igent, hogy tegye boldoggá Sarah-t. - Persze, kicsim - tenyerébe vette a kislány angyali szépségű állát. - Maradhat egy ideig. Sarah ajkán az a mosoly jelent meg, mely egy nap majd az őrületbe kergeti a férfiakat. Ágnes, Lottie és Mary talán több figyelmet kap most, de a hercegnek egyszer majd sokat kell forgatni a claymore-ját, hogy távol tartsa a tisztességtelen férfiakat Sarah-tól. - Papa azt mondja, hogy maradhat - kottyantotta közbe Lottie. - Sarah szereti őt. Sarah szégyenlősen lehajtotta a fejét. Ágnes és Mary Julietre bámult. Méltóságteljesen, mint egy hattyú, a lány minden erőfeszítés nélkül tartotta a pózt. Csillogó, barna szemében ugyanaz a lelkesedés tükröződött, mint Sarah-éban. A kislány

vajon miért örül annyira, hogy végül a herceg igent mondott? És vajon ő maga miért örül? Mary megrángatta a férfi ujját. - Ő az új nevelőnőnk? Azt akarod, hogy estebédig így álljon? A nevelőnő szemében a próbára tett türelem villant fel. - Engedelmével, méltóságos uram, felemelkednék. A herceg bólintott. Juliet egyetlen folyamatos mozdulattal kiegyenesedett. A kandalló tüzének fénye megvilágította az arcát. Vonásai nem voltak tökéletesen hibátlanok, mint a kor szépségeié, de Juliet White későn érő szépség volt. Huszonöt évesen is csinos lesz, harmincévesen még csinosabb. Bimbózó szépsége és vele született bája éles elmét takart, olyan elmét, amit a herceg ki akart ismerni, és olyan testet, amit fel akart térképezni. Ki fogja találni, miért jött Skóciába, és ha azért, hogy egy felföldi lordot és a vele járó hercegi címet nyerjen el, kielégíti a vágyát. De először is meg kell tudnia, meddig hajlandó a lány elmenni. A gondolatra kiszáradt a szája, megnyalta az ajkát. - Össze fogja szidni - mondta Lottie. Férfiúi késztetéseit elnyomva, Lachlan gondolatai visszatértek gyermekei boldogulására. - Nem ma este, Lottie. Az új nevelőnő nagyon kimerült. Ez pedig nem ok a megrovásra. A herceg tudta, hogy a gyermekeinek szükségük van az útmutatásra, amivel Juliet White láthatja el őket. Majd átnézi az ajánlóleveleit. Szélesre tárta a karját: - Gyertek ide, gyerekek! A négy kislány befészkelte magát egy csomóba az ölében. A herceg magához ölelte őket, és fagyos pillantást vetett az amerikaira. - Nem verheti meg ezeket a gyerekeket, és nem küldheti

ágyba őket éhesen. Ha kegyetlen vagy közömbös a gyermekeimhez, elzavarom, még mielőtt a hó elolvadna. Azért van itt, hogy írni-olvasni és számolni tanítsa őket, és hogy hölgyeket neveljen belőlük. Megfelelően akarom felneveltetni őket. Meg tudja ezt tenni, Juliet White? A nevelőnő tiszta hangon válaszolt, amin érződött az elbűvölően vontatott virginiai akcentus: - Igen, méltóságos uram. Nem fogja megbánni a döntését. Tényleg? A herceg elmosolyodott. Ő nem valami szalmakalapos farmer, aki reménytelenül vágyik egy aszszonyra, aki felmelegítheti az ágyát, és fiakat szülhet neki. Rengeteg volt az előbbiből, és hosszú évek maradtak még az utóbbira. - Sarah megmutatja a szobáját. Engedélyt adok rá, hogy holnap délelőtt kipihenje magát. Később majd megegyezünk a fizetését illetően, és megbeszéljük egyéb teendőit. Közben majd eldönti, mikor vizsgálja meg, meddig terjed az ambíciója. Diadal fénylett Juliet szemében. - Köszönöm, méltóságos uram. Akart valamit tőle, Lachlan tudta ezt. És ki akarta deríteni, mi az.

3. fejezet Elfojtott nevetés hallatszott. - Mondtam, hogy nem fog horkolni. Még csak nem is alszik nyitott szájjal. Vesztettél, Ágnes. Add ide a szalagodat! - Nem, Mary, mindjárt horkolni fog. A nevelőnők mindig horkolnak. - Menjünk vissza a szobánkba! - Nem, Sarah. A fogadás úgy szólt: amíg meg nem mozdul. Azt mondom, hangosabban fog horkolni, mint a jó öreg Miss Witherspoon. - Haud yer wheeshtf - Menjünk vissza a szobánkba! - Csitt! Alvást színlelve Juliet megkockáztatott egy pillantást résnyire nyitott szemmel. Az ágy lábánál egy helyben várakozott a három kislány, mint a pamutgomolyagra lecsapni készülő kiscicák: Ágnes ugyanazt a nadrágot viselte, mint előző este, Mary és Sarah hálóköntösben voltak. Mary türelmetlenül forgatta a szemét, majd lemondóan sóhajtva nyafogta: - Egész nap ágyban lesz. Papa megengedte neki. Lépések hallatszottak a folyosóról. Ágnes az ajtó felé fordította a fejét, olyan hirtelen, hogy egyik hajfonata az arcába csapódott. - Valaki jön. Bújjunk el az ágy alá! Mielőtt azok hárman megmozdulhattak volna, kicsapódott az ajtó, és Lottie masírozott be rajta, ujja vádlóan mutatott féltestvéreire.. - Mondtam, hogy itt vannak - suttogta a mogorva arcú Gallienek, aki az ajtóban állt.

Sietségében, hogy csatlakozzon a többiekhez, Lottie megbotlott hálóingének szélében. Mary nevetett; Ágnes bosszankodott; Sarah elvörösödött. - Mint egy falka pogány. Olyan gonoszak vagytok, hogy még Eastern Ross seriffjét is megszégyenítitek - sziszegte Gallie. - Ördögi gonoszság bámulni valakit, míg alszik. - Ostoba babona - csattant fel Ágnes. - Az egyetlen balszerencse, hogy Lottie a testvérünk. Gallie összehúzta a szemét. - Kifelé! Ti ostoba bajkeverők! Mikor Ágnes nem mozdult, Gallie megragadta egyik hajfürtjét. - Azt kívánod, bárcsak írnek születtél volna, ha Őméltósága megtudja ezt, Ágnes MacKenzie. - Megyek és elmondom neki - indult az ajtó felé Lottie. - Ha meg mered tenni, te tökfej - szólt utána Ágnes -, az alsószoknyáidat beleszórom a klotyóba. Juliet visszatartotta feltörni készülő nevetését, míg az ajtó be nem zárult mögöttük. Aztán pedig arcát beletemette a párnába, hogy elfojtsa a kacagás hangjait. A kintről beszűrődő zajok, a lószerszámok zörgése és a kerekek dübörgése vonták magukra a figyelmét. Hangos kiáltások visszhangoztak a kastélyudvaron. A rideg valóság térítette magához. Uramisten, mibe keverte magát bele? Vacogva ásta be magát mélyebbre a tollal tömött, puha matracok közé. Idegesen tekintett körül az ismeretlen szobában. Napfény csillogott a gyémántfényességű ablaktáblákon. Mint ahogyan az üvegre vastagon rakódott zúzmara, gondolatait is ugyanúgy árnyékolta be a nyers félelem. 1762 nyara óta, amikor is megkapta Lillian levelét, álmodozott és tervezgette ezt az utazást. De naiv elképzelései

alig hasonlítottak a valóságra. Milyen meglepetésekkel kell még szembesülnie, mielőtt megtalálná a MacCoinnich nevű férfit? Szeme megtelt könnyel, ahogy Juliet megadta magát a szívét tépő fájdalomnak. A párna, mely néhány pillanattal korábban a nevetését tompította el, most szívfacsaró zokogását nyelte el. Miután életének következő tíz évére elkötelezte magát, összepakolt és Skóciába hajózott, hogy álma valóra váljon, és végre újra együtt legyen nővérével. De ez az álom soha nem válhatott valóra, és végleg álom is maradt, amikor egy hónappal korábban ott térdelt Lillian magányos sírja előtt az edinburghi temetőben. A Szent Columba menedékház vezetőjétől tudta meg, hogy Lillian belehalt a szülésbe néhány nappal azután, hogy azt a levelet elküldte. De a kislánya életben maradt. A temetésért egy MacCoinnich nevű férfi fizetett, aki aztán magával vitte a gyereket is. Juliet most ezt a férfit akarta mindenáron megtalálni. Akár azon az áron is, hogy feláldozza magát egy élvhajhász skót hercegnek és engedetlen lányainak. Mindezt azért, hogy egy pillantást vethessen a MacCoinnichok könyvébe. Vajon tényleg létezik a könyv, vagy a herceg csak egy kitalált mesével ámította? Még ha meg is találja a könyvet, és a férfi hollétét is kideríti, újabb mesét kell kitalálnia és Skócia egy másik részébe utaznia. Mikor ér véget vajon hosszú utazása? Istenem, milyen naiv liba is volt! Elkeseredését elhatározás követte. Meg fogja találni azt a MacCoinnich nevű csirkefogót, nem számít, hogyan. Aztán magával viszi az unokahúgát vissza, Virginiába, a Mabry-ház biztonságába. Biztonsága visszatért, könnyei felszáradtak. Összerázkódott, amint az ágyból felkelve lába a jéghideg kőpadlóhoz ért. A

feketén ásítozó kandallóhoz sietett, és aprófát rakott az alig izzó széndarabokra. Grimaszolva vett fel egy darabka tőzeget, és azt is a tűzre dobta. Mire betördelte a vékony jégréteget a mosdótálban álló víz tetején, megmosdott és felöltözött, a széntartalmú föld nehézkes illata betöltötte a szobát. Miközben rendetlen haját rendbe rakta és fafésűkkel rögzítette, szemrehányást tett magának, amiért előző este nem szakított rá időt, hogy befonja. De a fáradtság és a herceg által felajánlott forró fürdő elgyengítették azon elhatározásában, hogy legalább a legalapvetőbb dolgokat elrendezze még lefekvés előtt. Eszébe jutott a három kislány, amint az ágya lábánál állva vitatkoznak. Elmosolyodott. A herceg biztos nem bünteti meg a lányait. De mégis megteszi, vélekedett. Kíváncsian megállt az ebédlő ajtajában, és egy pillantást vetett rájuk az óriási termen keresztül. Ágnes és Lottie duzzogtak, Sarah-t úgy tűnt, lelkiismeret-furdalás gyötri, Mary önelégülten nézelődött, egyik pufók kezével időnként az Ágnestől elnyert vörös szalagot tapogatva a hajában. A komor kis csoport nem vette észre, amint Juliet belépett, és a vastag szőnyegen elindult a hosszú asztal felé. A herceg mindent megtett, hogy úgy mutatkozzék, mintha mi sem történt volna, de a lány átlátott rajta. Állkapcsát keményen összeszorította, ahogy komoran rágódott az ételen. Egy nevelőnő talán összeszidhatta tanítványait, és aztán el is felejtkezhetett az egészről, de egy szülő változatlanul szenved, mint saját igazságszolgáltatásának bűntudatos áldozata. A herceg az ajkához emelte a kupát, és a széle fölött átnézve vizsgálta komoran az asztal körül ülő, makacsul hallgató négy kislányt. Aztán észrevette Julietet. Egy rövid pillanatra

megkönnyebbülés és öröm villant a szemében. A lányon váratlanul a melegség hulláma futott végig. - Jó reggelt, White kisasszony - mondta. - Jó reggelt, méltóságos úr, és hölgyeim - válaszolt Juliet, és az asztal másik végén álló székhez lépett. - A nevelőnők nem oda ülnek - kiáltott fel Lottie. - Papa azt mondta, hogy... - Te! - csattant fel a herceg. - Vigyázz a fecsegő nyelvedre, Lottie MacKenzie! Pontosan ezt mondtam. Lottie-nak elakadt a lélegzete, és visszahanyatlott; a herceg egy szempillantás alatt nagyot nőtt Juliet szemében. - Kérem, üljön ide! - mondta a férfi felemelkedve. Keze a jobbján álló üres székre mutatott. - Így megóvhat ellenszegülő gyermekeim ellen. Bár hangja mogorva volt, a villanás a szemében és a mosoly apró ráncai a szája sarkában elárulták, hogy csak kötekedik. Juliet nyugodtan leült, és kezébe vette a szalvétáját. - Köszönöm, méltóságos uram. - Van mézes tej és vizes bor - bökött a herceg a villájával néhány ónedény felé, melyek körül tálcákon ételek sorakoztak. - És egy kis sör, ha azt kíván. - Azután, hogy két hetet utaztam egy rozoga kordéban és szegényesebb kosztban volt részem, mint a tengeri utazás során - mondta Juliet kényszeredetten - leginkább az egyik bozontos szőrű marháját enném meg. A lányok kuncogtak, a herceg elismerően emelte rá a kupáját. - Emlékezni fogok rá, hogy jobban kedveli a marhasültet, White kisasszony, de most csak füstölt heringgel és lángossal szolgálhatunk. - Köszönöm. Bizonyára finomak, és örülök, hogy nem haggist kínálnak - nyúlt Juliet a heringes tányér felé. - Ugyanis úgy

tűnt, a kocsis számára nem létezik más étek a világon. A herceg nevetett, Lottie majdnem megfulladt. - Én szeretem a haggist - jelentette be Ágnes. - De nem reggelire - tette hozzá Lottie. - Még papa sem eszik haggist reggelire. Juliet tejet öntve a poharába megkockáztatott egy pillantást a herceg felé. Szürke vászoningbe és sötét színű, csomós pamutmellénybe öltözve akár egy virginiai vidéki úriember is lehetett volna - csak dús sörénye és a halántékáról lelógó hajfonatok nem illettek a képbe. Visszatéve a korsót, Juliet belekortyolt a tejbe, gondolatai Ross hercegén jártak. - Jól aludt? - kérdezte a férfi. - Elég puha és meleg volt az ágya? Nem dörzsölte a bőrét a vászon? Borotválkozószappanának friss illata érte el az orrát. Vajon maga öltözött és borotválkozott, vagy az inasa segített? És ki fonta be a haját? Zavartan, hogy ily gondolatok foglalkoztatják, válaszolt: - Köszönöm. A szállás igazán tökéletes, és kedvemre való. Miért érdekelné őt, hogy ez a nőcsábász hogyan kezdi a napját? Amit tudott: hogy a testes Cozy játssza az inas szerepét. De neki sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia - például megtalálni a MacCoinnichok könyvét. A herceg figyelmesen szemlélte Julietet. - Megmosta a haját? - érdeklődött. - Most olyan szőke, mint az érett búza. Juliet, meglepve, hogy az asztalnál ilyen személyes dolgokról esik szó, zavartan kereste a megfelelő választ. Magán érezte a herceg perzselő, vizslató tekintetét, és a félmosoly, mely megjelent a férfi ajkán, a torkára forrasztotta a szót. Mary egy újabb lángosért nyúlt, megvajazta, és mézet csurgatott rá. Juliet felkapta a tésztát. - Milyen kedves tőled, hogy megosztod velem.

A kislány ugyanis túlságosan pufók volt. - Nagyszerű, White kisasszony - súgta a herceg, majd hangosan hozzátette: - Ha befejeztük a reggelit, megmutatom önnek a kastélyt. Julietnek felcsillant a szeme. így talán kiderítheti, hol tartja Gallie azokat a feljegyzéseket. Izgatottságát elnyomva megkérdezte: - Hány szoba van a kastélyban? - Soha nem számoltam. - Hány terem? - Négy, beleszámítva a szolgákét és a mosókonyhát. Julietnek hirtelen gonoszkodó hangulata támadt. - Az a kellemesen meghitt? A herceg magadé bámult. Marcona vonásai ellágyultak ahogy elmosolyodott. - Ó, igen, a meghitt mosókonyha. Szeretné újra látni? - Nem. Mondjon valamit a többi helyiségről! A férfi szemöldöke felemelkedett. - Talán kezdhetnénk a hálószobákkal, de magát csak az egyik érdekelheti. - Az erős „r” hangok kiemelték a megjegyzés kétértelműségét. - Úgy gondoltam - kezdte Juliet, a férfi szeméből áradó „gyere, megmutatom” kifejezéstől zavartan - hogy a kastélya érdekel, kíváncsi vagyok az otthonára. Soha nem jártam még ilyen ősi házban, legfeljebb képen láttam. - Sarah mindent tud Kinbairn kastélyáról - készségeskedett Lottie. Sarah felpattant, és nagy levegőt vett. - Kinbairn kastélyának építését 1613-ban fejezte be Ross első hercege - hadarta. - Tipikus példája a korszak praktikus, mégis elegáns építészetének. Az északkeleti és északnyugati sarkon lépcsős torony és oromzatos tornyocskák állnak.

- Köszönöm - vágott közbe a herceg. - Az ismeretek egész tárháza vagy, Sarah, kicsim, de ragaszkodom hozzá, hogy magam mutassam meg vendégünknek a kastélyt. Juliet elnyomta a kényelmetlen érzést, amit a gondolat okozott, hogy egyedül lesz a férfival. - Szereti a fagyos, havas téli időt, White kisasszony? A herceg hátrahajolt, kupája a lábán nyugodott. Mellénye szétnyílt, láttatni engedve kesztyűsimaságú, testre tapadó nadrágját. Egy csepp ital folyt le a kupa oldalán, és lecsöpögött a lábára. A folyadék átszivárgott a feszes anyagon, és lefutott lába belső oldalán. Juliet saját lába is elviselhetetlenül viszketett. Ivott egy újabb kortyot az édesített tejből. A férfi az időjárásról akart beszélni, és ő nem tudott másra gondolni, mint a ruhája szabására. - White kisasszony? - Tessék? Ja, az időjárás. Igen, azt hiszem, szeretem - nyögte, kiszolgálva magát a zabkásás tálból -, bár Virginiában sosincs ilyen hideg. - Szokott havazni? - kérdezte Mary. - Időnként igen. És olyankor a szakács „molly- topp”-ot készít a friss hóból. - Mi az a „molly-topp”? - selypítette Mary. Juliet mézet csurgatott a zabkásájára. - Hal. Hóból, vaníliából és cukorból készítik. Mary Lottie-hoz fordult. - Van vaníliánk? - Egy egész kicsi, de Szakács nem engedné, hogy ilyesmire pazaroljuk. Mary esedezve pillantott az apjára. - Papa, nem lehetne...? - Nem - szakította félbe a herceg. - Nem tudunk vaníliát vagy más fűszert venni, míg a vándorkereskedő meg nem érkezik.

- De... - Viszont ha megérkezik, megfontolhatjuk a dolgot. - De lehet, hogy akkor már nem lesz hó. - Kérlek, viselkedjetek az asztalnál, vagy a konyhában esztek! Mary letörtnek tűnt. Féltestvérei mozgolódni kezdtek. - Most menjetek az osztályterembe. Készítsétek elő, hogy elkezdhessétek az órákat White kisasszonnyal. Juliet ellenkezést várt. Ehelyett Ágnes felállt, és ellépett a székétől. - Lottie! - parancsolta. - Hozd a seprűt és a törlőrongyot. Sarah, tiéd a tollseprű és a viasz. - Csípőre tett kézzel folytatta. - Mary, mondd meg Cozynak, hogy hozzon egy vödör vizet forró vizet. Mary minden egyes zsebébe egy-egy lángost tömött, és a konyha felé indult. - És mondd meg Cozynak - szólt utána Ágnes - hogy ha a víz nem lesz forró, papa jól össze fogja szidni! Juliet, hogy szemérmetlen vigyorgását leplezze a kis törzsfőnök és engedelmes indiánjai láttán, szalvétáját a szája elé tette. - Jól szórakozik, White kisasszony? A férfi hangjában csengő irónia valamelyest csökkentette a jókedvét. Mégis, a kényelmetlenség érzése nem tért vissza; végül is a lányok nevelőnőjeként félig-meddig a családhoz tartozik. - Hogyne szórakoznék jól, méltóságos uram! - Nem kapta el a szemét, mikor tekintetük találkozott. - Ágnes olyannyira olyan, mint ön, uram. A herceg a távozó kislányok után bámult. - Igen, olyan - mondta elgondolkodva. Julietre újra nagy hatással volt markáns arcélének szépsége. Lehet, megrögzött kéjsóvár, és a szertelenségig gazdag, de ez

a skót herceg nem rejti el balkézről született gyermekei iránt érzett féktelen rajongását. Nemcsak külsőre - tette hozzá Juliet. - Ágnes igyekszik minden gesztusát, viselkedésének apró mozdulatait átvenni. A herceg tekintete komoly volt, ahogy ránézett. - Az lesz a feladata, hogy kinevelje belőle ezt a fiús viselkedést. Azt szeretném, ha igazi hölggyé válna. - Ne aggódjon emiatt méltóságod! Én vagyok erre a megfelelő ember. - És csinosabb is, mint ahogy előző este gondoltam. Julietnek jólesett a bók. - Nagyon kedves öntől, hogy hízeleg nekem, de jobban örülnék, ha nem tenné. - Úgy gondolja, megmondhatja nekem, hogy mit mondjak vagy mit tegyek? Szeretném emlékeztetni az előjogaimra. - Amiből bizonyára sok van - a válasz anélkül csúszott ki a száján, hogy végiggondolta volna. A férfi szeme felcsillant. - És ez zavarja, White kisasszony? - Természetesen, nem. Pusztán arra lennék kíváncsi, mi történt a lányok édesanyjával? A herceg tekintetéből eltűnt a jókedv. - Ez nem magára tartozik - jelentette ki határozottan, szeme sötét és rideg volt, mint az éjszakai vihar. - Azért van itt, hogy tanítson, és nem azért, hogy kíváncsiskodjon. Megkapta a nevelőnői állást, de ez nem jelenti azt, hogy mindenbe beleütheti az orrát! A férfi dühe zavarba hozta Julietet. Kíváncsiskodott, ez talán hiba volt, de a hercegnek még sincs joga, hogy úgy bánjon vele, mint valami neveletlen szolgával. - Ön kezdett el beszélni a toalettemről, uram - vonta meg a vállát Juliet. - Úgy gondoltam, szeret személyes ügyekről

beszélgetni az asztalnál. - Ó, hogyne! - válaszolta a férfi. - Kivéve a lányaim múltjáról. Minden más szabad préda. - Nem is ütöttem az orrom semmibe. Csupán arra gondoltam, ha Ágnesnek lenne valakije, akinek írhatna, sokkal mohóbban vágyna az írás elsajátítására. Nem vagyok olyan, aki fűnek-fának elpletykál mindent, amit az asztalnál hallott. A férfi egyik hajfürtjével játszadozott, a nemtörődöm gesztus meghazudtolta komor arckifejezését, ahogy a lány arcát tanulmányozta. - Elfogadom a bocsánatkérését. Az, hogy a lányaim milyen körülmények között fogantak vagy jöttek világra, történelem. A jövőjük viszont magára tartozik. Juliet legszívesebben a képébe köpte volna: nagyképű kékvérű. Hisz semmi olyasmit nem mondott, ami bocsánatkérés lett volna. Felemelkedett a székéről. - Ha megbocsát, méltóságos uram meg kell mondanom Cogburnnak, hogy maradunk. A herceg is felállt. - Ezzel nem kell fáradnia, de azért elkísérem Önt hozzá. Egy kis séta a kastély udvarán talán lehűti a forró temperamentumát. A lány olyan hirtelen fordult meg. hogy csípője az asztal sarkának ütközött. Fájdalmas arccal dörzsölte meg. - Téved, uram - sziszegte összeszorított foggal - soha nem voltam temperamentumos. - Nem? - vigyorgott a férfi. - Akkor miért remegnek oly finoman az orrcimpái? És mi az a tűz a szemében, Juliet White? - tekintete a lány dereka alá siklott. - Mert megütötte magát? Boldog lennék, ha elláthatnám a sérülését. Juliet elrántotta a kezét a csípőjéről.

- Erre igazán nincs szükség. Mintha rossz tréfán nevetne, indult a herceg az ajtó felé. - Akkor jöjjön. Egy tucat ember vár rám, és kétszer annyi birtokkal még foglalkoznom kell. De néhány pillanatom még van a maga számára. - Micsoda megtiszteltetés - morogta Juliet. A herceg megfordult, szemöldöke kérdőn kerekedett. - Mit mond? - Nagyon örülök neki, uram. Meleg palástjába burkolózva, nyakában összecsomózott pamutsáljával lepett ki Juliet óvatosan a kastély hóborította udvarára, és remegni kezdett az ajka, amint megcsapta arcát az erős szél. Mellette a herceg csupasz fejével, úgy tűnt, fel sem veszi a csontig hatoló hideget. Még egy kabátot sem vett fel. Hópelyhek telepedtek meg gesztenyebarna haján és a szemöldökén. Juliet vacogott. - Fázik? - érdeklődött a férfi, hangjában csipetnyi jókedvvel. Juliet kényszerítette magát, hogy abbahagyja a remegést, és a feladatára koncentráljon. Mire a hó elolvad, megtalálja azt a MacCoinnicht és Lillian gyermekét. És azonnal hazasiet. A fülledt virginiai nyár gondolata felmelegítette. - Csak egy kicsit - nem hagyta, hogy a hangja gondterhelten csengjen. - Egy kis séta még az istállókig. lannél biztos lesz tűz, esküszöm. - Esküszik? - ismételte a lány. - Ez az jelenti, hogy tudja, hogy lan tüzet gyújtott? - Igen. Látom, megpróbál lenyűgözni a skót tudásával. Az egyik gazdasági épület ajtaja kicsapódott. Szárnyak csapkodása hallatszott, és kinyújtott nyakkal egy pár lúd iszkolt kifelé. - És sikerült?

- Hm! - A herceg szeme a lány arcára és nyakára tapadt. - A legnagyobb mértékben. És ön elégedett? Vér tódult Juliet arcába, mégis erőlködnie kellett, hogy a fogai ne vacogjanak hangosan. - Még nem tudom. - Hátsó gondolatok vezérlik az állás ügyében? Remélte, hogy rokonszenvére apellálhat, válaszolt Juliet: - Természetesen, nem. De ha nem tart megfelelőnek... A férfi tekintete most a lány keblén pihent. - Ó, hogyne tartanám annak, kicsim. Csak nem szeretném, ha úgy gondolná, hogy túl magasra helyeztem az elvárásaimat. Ez végül is csak az első nap. Juliet bőre bizsergett. Fontos ember még nem nézett rá így, de nem is flörtölt vele ilyen felháborító nyíltsággal. Egy mosólány rohant el mellettük, kosarából majd kifolyt a szennyes. - Bocsásson meg, méltóságos uram - fordult feléjük zavartan, letette a kosarat, meghajolt, majd felvette és továbbment. - Egyéb kötelességeimről akart beszélni! - figyelmeztette Juliet a herceget. - Fogok is. És a fizetéséről is. Egy néhány összefagyott bogyón kívül teljesen csupasz fa alatt mentek el. A férfi letört egy ágacskát, és a tenyere közölt morzsolgatta, mint ahogyan azt a pohárral tette előző este. A mozdulat azt jelezte, hogy mélyen a gondolataiba merült. De vajon mi jár a fejében? - Edinburghben - próbálkozott Juliet - azt hallottam, hogy ötven fontot fizet egy évre. A herceg letépett egy bogyót az ágról, és az egyik lúd elé lökte. - Moncrief earlje harminc fontot fizet a nevelőnőnek egy évben - mondta.

Ezt most csak megjegyzésként mondta, vagy komolyan alkudozni akar a fizetését illetően? Azért az ötven fontért igazán nem kell hogy lemondjon a dohányáról. De ő elfogadható fészket készíthet belőle Lillian gyermekének. - Ennek az earlnek is négy gyermeke van? - kérdezte a férfitól. - Ő nem azt állítja - az utolsó szem bogyót is odavetette a gágogó lúdnak, és apró darabokra tördelte az ágacskát. Juliet ujjai zsibbadtak voltak. A férfié erősek és meglepően kecsesek. Elismerésre és tiszteletre méltó volt, mikor leleplezte azokat, akik eldobják maguktól a gyermekeiket. Mennyire más lett volna Juliet élete, ha az apjában legalább egy fikarcnyi lett volna a herceg hűségéből és szeretetéből! - Úgy tűnik, az edinburghi pletykák ezúttal igaznak bizonyultak - kezdte a herceg. - Megadom az évi ötven fontot, de lesznek más feladatai is. Bármibe beleegyezik, míg az nem akadályozza a MacCoinnichok könyvének keresésében - döntötte el Juliet. - Ahogy óhajtja, méltóságod. - De a legelső feladata a lányok nevelése. Elvárom, hogy minden egyes nap beszámoljon a haladásukról. Feljöhet a könyvtárba, miután lefektette őket. - Igenis, méltóságos uram. A könyvtár! Ha a kérdéses könyvek ott lennének, már aznap éjszaka átnézhetné őket. - Van valami kérdése? - Most nincs, uram, de ha lenne, biztos vagyok benne, hogy Gallie kielégíti majd kíváncsiságomat. Ön elfoglalt ember, méltóságos uram, és én nem szeretném tovább zavarni. A herceg tekintetében, ahogy ránézett, a meghitt együttlét utáni vágy villant. - Már éppen elég ideig tartóztatott, kisasszony, és arra lennék kíváncsi... - hirtelen megállt, Juliet mohón várta a

folytatást. Vajon mit akart mondani? Egy kutya vonyított a távolban. Mellettük egy szekér zörgött el. Juliet látta saját tükörképét a férfi sötét szemében. Egy csinos nevelőnő - tökéletes álca egy céltudatos nőnek. De vajon átlát-e rajta? A herceg eldobta az apró faágacskát és vele együtt komor gondolatait is. - Gallie nagyon szeret aludni. Az életével játszik, ha napkelte előtt felriasztja. - Köszönöm a figyelmeztetést. Kétlem, hogy Ágnes megtette volna. A herceg elmosolyodott. - Ó, ő hacsak lehet, őfelségének szólíttatja magát a szolgákkal. - És ezt vajon hol tanulta? - Ez rejtély számomra, kisasszony. Oly félénk. Oly bájos. És miért ne lenne? Hisz nagyon nagy gyakorlata van. Jeges szélroham fütyült keresztül a fák között és a pusztán maradt konyhaudvaron. Juliet a kezét még mélyebben belefúrta a zsebébe. - Egyéb kötelezettségekről is beszélt. - Ellenőriznie kell az ételek előkészítését, távollétemben fogadni a vendégeket. Tényleg el fog utazni? Juliet nem tudta eldönteni, örüljön vagy bánkódjon emiatt. Bár ha rendszeresen távol van... - Természetesen, uram - morogta, szeme a havas földön csipegető verebeket és varjakat figyelte. - Felügyel a szolgálókra és a varrónőkre. - Igen, uram. - Vajon mikor megy el? Meddig marad? Remélte, elég sokáig ahhoz, hogy megtalálhassa, amit keres. - Felsepri a tornácot, és felügyel a mosókonyhára.

Ezekre a szavakra Juliet visszakapta a fejét a hercegre. - Micsoda?! - dühösen seperte le az orrára hulló hópelyheket. A herceg mintha nem is vette volna észre a hangjában a haragot, még mindig jókedvűen nézett vissza rá. - Maga mindig ilyen figyelmetlen? - A lány könyöke alá nyúlt, és kikerült egy jeges pocsolyát. Egy fejőlány sietett el mellettük, nyomában egy doromboló macskával. Maga mindig ilyen közvetlen? - akarta kérdezni Juliet. - Nem, méltóságos uram - mondta végül. - Biztosíthatom, hogy általában nem vagyok ilyen figyelmetlen. - Ezt jó tudni. Hol is tartottam? - A férfi tekintete a távoli dombokra meredt. - Ó, igen. Felügyel a mosókonyhára, de nem vonhatja felelősségre a szolgákat. - Eszembe se jutna. - Megnézheti, hogy én hogy csinálom. Julietből kirobbant a harag. - Haud yer wheesht! - üvöltötte. A herceg megállt. Mögötte felderengett a kastély. Mintha csontvázujjak tapogatóztak volna a tornyokért, elszáradt venyigék tapadtak az ősi kőfalakra. - Én? - Igen, maga! - A düh teljesen elvakította a lányt. - Én nem leszek a mocskos, kétértelmű humorának céltáblája, még ha maga az Atyaúristen, akkor sem. Én egy tanult nevelőnő vagyok, nem pedig a maga Cozyja - az állítás igazsága feltüzelte az önbizalmát. Sok munkájába és nem kevesebb áldozatába került, hogy eljusson oda, ahol most van. - Nincs joga így beszélnie velem. Felügyelek a konyhájára és a varrónőire, de be sem teszem a lábam a mosókonyhába. Soha. Azt sem értem, miért találja maga ezt olyan viccesnek. - Rendben. Van még valami egyéb prűd szeszélye? Ne

hazudjon nekem ezúttal, mint ahogyan azt tette a temperamentumát illetően! Attól tartva, hogy túl messzire ment, Juliet lehalkította a hangját. - Nincs, méltóságos uram. Nincs több prűd szeszélyem. És végül is úgy gondolom, van temperamentumom is. - Örülök, hogy ezt megbeszéltük - válaszolt a herceg. Mihelyt beszélt Cogburn Pitt-tel, megmutatom magának a kastély termeit és hálószobáit. A huncut csillogás még mindig ott időzött a férfi szemében. Soha nem hagyja abba ezt a játékot? - Beszélhetnénk másról? - Összeveszett ezzel a Pitt-tel? Nem akar vele beszélni? - Úgy értem, a háló... - elcsuklott a hangja. A férfi megtorpant. - Ó, odaviszem, ha akarja egyenesen, kicsim. Juliet méltóságának utolsó foszlányait szedte össze. - Úgy értettem, hogy nem akarom, hogy megmutassa az alvófülkéket - a herceg szemöldöke felszaladt a homlokára, a lánynak elszállt a türelme. - Biztos vagyok benne, hogy a lányok mindent megmutatnak majd, amiről tudnom kell. - Olyan dolgokat is mutathatok, amikről nem is álmodott, hogy valaha is tudni akarja. Ne is figyelj rá! - mondta magának Juliet. Egyszerűen csak el akar csábítani. Megkerülték a kastélytornyot, és a kastély szűkebb értelemben vett udvara felé indultak. Sarah leírása eleven valósággá vált. Lovak és szekerek, emberek és kiáltozó gyerekek csoportjai kavarogtak színes összevisszaságban a belső várfal körül. Katonák álltak a magas kőfalakon vagy őrizték a kastély nyitott kapuját, ami a felemelt csapóráccsal

olyan volt, mint valami szörnyeteg hegyes fogakkal teletűzdelt nyitott szája. - Sok ellensége van? - kérdezte Juliet a katonákra pillantva. - Csak egy, és ő is messze van innen. - Akkor mi szüksége azokra a járőrökre? - Az erő látványa biztonságot ad az embereimnek. - Akkor tehát biztonságban érzik magukat, mint ön, uram. - Én? Biztonságban? - Szeme elkerekedett, igyekezett ártatlan arckifejezést felölteni magára. Juliet másfelé nézett, hogy ne kelljen nevetnie. Ezzel a viselkedéssel biztosan rengeteg embert levehetett a lábáról. Nem is csoda, hogy annyi törvénytelen gyermeke volt. A fal tövében épületek és boltok tucatjai sorakoztak, mindegyik saját kéménnyel. A füst karcsú csíkokban kanyargótt az ég felé, megtöltve a csípős levegőt a tőzeg ismerős illatával. - MacKcnzie - süvöltötte az egyik őrszem odafenn a lőréseknél. A herceg intett, a fiatal katona vigyorgott, és meglengette nyílpuskáját. A várfalat és a házakat bámulta, ahelyett hogy a lába elé nézett volna, Juliet rosszul lépett és megcsúszott. A herceg elkapta a karját, és maga mellé húzta. - Óvatosan, kisasszony! - Finoman magához szorította a lányt. - Jeges a talaj. Lehelete fehér pamacsként kúszott elő a szájából, de a teste mégis olyan meleg volt, mintha egy kandalló mellett ült volna. Juliet soha, még gyermekkori álmaiban sem gondolta, hogy egy ilyen férfival, mint Ross hercege valaha is találkozhat. - Köszönöm - hebegte elhúzódva. - Tán nem egy felföldi táncot tanít méltóságod annak a kislánynak? - kiáltotta le a katona a várfalról. - Hideg van

ahhoz, uram, még magának is. - Annyira azért soha nem fázom, Jamic. Egy nagyon idős férfi egy tucatnyi kövér birkát terelve maga előtt, állt meg és kérdezett valamit skótul. - Nem, Robby MacCoinnich - válaszolt a herceg kuncogva. - ő nem valami feslett nőszemély, hanem a lányok új nevelőnője. MacCoinnich. Juliet érdeklődve bámult a juhászra. Rokona lenne annak, akit keres? Vagy ő maga az? Biztos, hogy nem, tekintve előrehaladott korát. Az első adandó alkalommal beszélni fog vele - döntötte el. A herceg tovább sétált. - Ott tartjuk a sólymokat - egy hosszú, keskeny épület felé bökött. A földbe verve, fordított kúp alakú kövek csoportja állt a bejáratnál, szélükről jégcsapok lógtak le. - Ez Ágnes kedvenc búvóhelye. Gyakran megtalálja itt. A juhász füttyentett. Egy kutya loholt mellé. - Magának is van kedvenc búvóhelye? - Juliet azonnal megbánta a szavait. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. - Hogyne - vigyorgott a herceg. - Megtalálhat a könyvtárban, a mosókonyhában vagy... - drámai szünet - ...az alvófülkémben. Juliet felgyorsította a lépteit. Hogyan is gondolhatna a feladatára, ha ez a skót nőcsábász minden pillanatban zavarba hozza? Nem számított rá, hogy a herceg ilyen elbájoló és ilyen férfias lesz. - Erre - a férfi a legnagyobb épület felé terelte. - De ne olyan gyorsan vagy figyelmetlenül. Újra elcsúszhat, és akkor mindketten orra esünk. Bár, alaposan végiggondolva, elég szórakoztató látványt nyújtanánk. Juliet lelassította a lépteit, de figyelmen kívül hagyta a rosszmájú megjegyzést. Háta mögött az emberek hol skótul, hol angolul tették megjegyzéseiket az öreg juhásznak. -

MacCoinnich! - kiabálták. Nyilvánvalóan kedvelik a többiek vonta le a következtetést Juliet -, mivel a tréfák vagy a nőkkel szemben tanúsított bátorságával, vagy a whisky iránti szenvedélyével, vagy tüzes skót temperamentumával foglalkoztak. - Az emberei mindig ilyen nyíltan fejezik ki csodálatukat? A herceg kinyitotta az istálló ajtaját. A kiáramló levegő meleg volt és szalmaillatú. - Ne is ügyeljen rájuk. Ez az ártalmatlan csipkelődés a hosszú téli napokat hivatott lerövidíteni. Juliet belépett, meglazította a sálját, és egy serpenyőhöz lépett, amiben széndarabok izzottak. Lónyerítés, macskanyávogás hallatszott a félhomályból. - De azért tisztelik, ugye? - kérdezte Juliet a kezét melengetve a parázsnál. A férfi összevonta a szemöldökét. - Kit? - MacCoinnichot - megnyugvással töltötte el, hogy hangosan kimondhatta a nevet. - Mint régi barátjukról beszélnek róla. A herceg kíváncsian nézett vissza a lányra, aztán megrázta a fejét. Olvadt hólé csöpögött le a hajfürtjeiről. - Igen, MacCoinnichre több mint barátként gondolnak. Cogburn Pitt került elő az egyik bokszból. Ébredésében az egyik legnagyobb ló poroszkált mögötte, amit Juliet valaha is látott. Cogburn tíz évvel volt idősebb Julietnél, és annak ellenére, hogy most istállószolgát játszott, barátja, amióta csak a Mabry-házhoz került. De ő ragaszkodott hozzá, hogy eljátssza ezt a szerepet. A maga mulatságos módján iparkodott az élet kirótta terhektől könnyedén megszabadulni. Most is csak egy dolog zavarta: a hideg. - Hideg, nyomorult egy ország - morogta a padlót bámulva. Juliet megszánta. Cogburn hosszú sapkát viselt, mélyen a sűrű

szemöldökére húzva, és egy sálat szorosan a nyaka köré tekerve. Gumószerű orra érett datolyaként piroslott elő. - Jöjjön a tűzhöz, Cogburn - intett felé -, és meséljen arról a hatalmas szörnyetegről a nyomában. - Juliet! - A férfi eldobta a kantárt, és három lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot. - Egy tucatnyi takaróra volna szükségem - tette hozzá fogvacogva - hogy felmelegítsem magam ezen az istentől elhagyott földön. - Topogott és a karját dörzsölgetve próbálta felmelegíteni magát. - Eladnám a telivéremet egy kis virginiai napsütésért. - Jó reggelt, újra, Pitt - mondta a herceg. Cogburn épphogy bólintott, Juliet észrevette, a melegség hiányának eredménye volt. Azt kívánta, bárcsak ő is a kastélyba jött volna vele együtt, de a férfi azt válaszolta, jobban kedveli a lovakat, mint a kékvérű várlakókat. A ló tett egy lépést előre, de aztán megállt, egyik bozontosszőrös lába a levegőben. - Rothad a patája - jegyezte meg Cogburn. A herceg megmarkolta a kantárt, és halkan beszélt az állathoz. Aztán letérdelt, felemelte a patát, és megszagolta. Feje hátrahanyatlott, amint az orrát megcsapta az elviselhetetlen bűz. Az arca megrándult, de újra előrehajolt, és megvizsgálta a ló többi patáját is. Cogburn átölelte Julietet széles karjával, és a fülébe súgta: - Beszélnünk kell. Megtudtam valamit „MacCoinnich”-ról. Az izgatottság hulláma söpört végig a lányon. Belekapaszkodott a férfi vállába. - Ó, Cogburn, ez csodálatos! - Csitt! - A férfi egy pillantást vetett a herceg felé. - Pitt! - szólt hátra a herceg a válla fölött. - Menjen el lanért! Azonnal! Mondja meg neki, hogy hozza magával a

patakaparóját és a kését is! - Később majd elmondom - súgta oda Cogburn Julietnek, és kirohant az istállóból. A herceg megütögette a ló marját, majd kezét egy vödör vízbe mártotta, és sikálni kezdte őket. - A Felföldön egy férfi szava, úgymond, törvény - mondta társalgási stílusban, de arckifejezése szokatlanul komor volt. Nem állhatom a hazudozókat és a rossz anyákat. Egy igazi filozófus - gondolta Juliet. - Egyetértek, méltóságos uram - mondta hangosan. - A becsület igazán dicséretre méltó tulajdonság bármely kultúrában, akármelyik nem számára. - Ó, igen, dicséretre méltó - lerázta a vizet a kezéről, és elindult a lány felé. - Akkor miért hazudott nekem Pittről? Juliet meglepetten pislogott. - Nem értem, uram... - Ő igenis a szeretője. Épp az imént hívta Julietnek és ölelte át. Már a feltételezés is vérig sértette a büszkeségét. - Miért gondolja, maga kéjenc, hogy... - a rémülettől elakadt a lélegzete, a férfi továbbra is közeledett feléje. A szemében égő furcsa fény felvillantotta a vészlámpákat Juliet agyában, hátrálni kezdett. A férfi követte. Hosszú lábának egyet kellett lépnie, míg a lánynak hármat. - Úgy látszik, jól gondoltam, Juliet. Kije magának Cogburn Pitt? Juliet továbbra is hátrált, de a szeme a férfira tapadt. Ez nem viccel! De mit akar tőle? - Mondtam már. A barátom. - A barátja? Nem közönséges, látom. A lány égett a vágytól, hogy megmondja neki, mit gondol az

ő közönséges közeledéseiről. - Miről beszél? - Csak egy szerető látványa hozhat ilyen színt az arcába. A lány még egy lépést tett hátrafelé, a férfi utolérte. - Vagy ragyogtathatja meg azokat a gyönyörű szemeket - a herceg keze érte nyúlt. Juliet elrántotta a karját. - Nincsenek gyönyörű szemeim. Semmi „gyönyörű” nincs rajtam. - Ó - válaszolt a férfi. - Tehát most a félénk hajadont játssza. Meglátjuk. Nem tűnik eredetinek, hogy a féltékenységemet próbálja felszítani. De működik. Juliet egyre idegesebb lett. Kinyújtotta a karját, hogy távol tartsa magától a férfit. Időre volt szüksége, hogy összeszedje magát. - Maradjon, ahol van! A herceg közelebb lépett. - Gondolom, van valami, amit el akar mondani, ugye, Juliet? Félelem és zavar hasított a lány szívébe. Kétségbeesetten kereste a menekülés útját. De a herceg pontosan közte és az ajtó között állt. - Mondja el az egészet! Ha Neville Smithson parancsára jött, azt ajánlom, vallja be most, mindjárt! Smithson? Mi a csudáról fecseg ez itt? Oldalt lépett, és majdnem sikerült rátaposnia egy vékony lábú macskára. - Nem ismerek semmiféle Smithsont. Mi ütött magába? - Maga. Maga az, akire gondolok, Juliet. Az ajka, mintha csókra termett volna - a férfi ezt már olyan közel suttogta, hogy majdnem összeért a szájuk. Juliet megpróbált elhúzódni, de a férfi a tenyerébe fogta az arcát. Bőre nedves volt és meleg, az eső utáni erdő szaga érződött rajta. Sarah arcát is így tartotta. De most a szemében

égő forró vágynak semmi köze nem volt az atyai szeretethez. - Ne meneküljön tőlem, Juliet! Sörényének egy fonata érintette meg a lány haját. Juliet szeme becsukódott. Úgy érezte, mintha omladozó sziklafal szélén állna, és arra várna, mikor tűnik el a talaj a lába alól. A herceg karja a derekára fonódott, és a mellkasára szorította. A lánynak elakadt a lélegzete - a sziklafal leomlott. Keze görcsösen kapaszkodott a férfi karjába. Miért nem csókolja meg? - Teljesen felizgatott, Juliet. Azt akarom, hogy szedje is le a gyümölcsét... most nyisd ki a szád, és csókolj meg! Puha bunda érintette meg Juliet lábszárát. Szeme felcsapódott. Kék szemek, sötétek, mint a bűn és veszélyesen csábítóak, töltötték be a látómezejét. A macska a lába köré tekeredett. A herceg meg szeretkezni akar vele. Úristen! Képes és itt helyben magáévá teszi őt! Lihegve bújt ki a karjából, és elrohant. - Juliet! Hangja csengő, mint a vasárnapi harang, mennydörögve töltötte be az istállót. Juliet megtorpant és körbenézett. Csapdába került egy bokszban. Kétségbeesetten nézett körül, és megpillantott egy gereblyét. Remegő kézzel ragadta meg a szerszám nyelét, és megfordult. - Hagyjon békén vagy sikítok! A herceg karnyújtásnyira állt tőle. Szeme még mindig ragyogott, mellkasa zihált. - Hazudott nekem - mondta, tekintete nyílt, őszinte. Ismerje be! Egy kézzel kikapta a gereblyét a lány kezéből. - Nem harapom le a fejét, amiért idejött. De nem engedem, hogy kihasználják a gyermekeimet. Mondja el, ki küldte magát, és Cogburn Pittnek mi köze az egészhez?

Vajon mennyit talált ki a küldetéséből? Egyáltalán jó nyomon jár? És mit akarhatott azzal a Smithson nevű fickóval? Ha most hazudna, a herceg átlátna rajta. így hát az igazat mondta. - Cogburn a Mabry család dohányügynöke. Azóta ismerem, mióta a családhoz kerültem. És nem a szeretőm. Soha nem is volt a szeretőm. A herceg felsóhajtott, és elnézett a bokszok fölött, mintha nyugalmat akarna magára erőltetni. - Ezt tudom, kicsim. Bruce szent nevére állítom, hogy még soha meg sem csókolták. Juliet úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Tudta, hogy nem csinos, de voltak csodálói. A pék fia egyszer kézen fogta. Az üstfoltozó gyönyörű tönéneteket mesélt a szépségéről és a jóságáról. Hirtelen nagyon fontossá vált számára, hogy elmesélje ennek a kéjsóvár skótnak: az élete nem volt mentes a csodálóktól. Nagy levegőt vett. - De igenis megcsókoltak. A herceg tekintete visszaugrott rá. Úgy érezte, a pillantás a lelke mélyéig hatol. A férfi nem hitt neki. De miért zavarja ez őt annyira? - Egyszer Richmondban egy piperkőc megcsókolt - mondta. Utána egy hétig sántított. - Tessék? Hadd gondolkozzon el ezen! A férfi félretette a gereblyét, és felvette a nyivákoló cicát. Miért nem mond valamit? Elhatározva, hogy visszanyeri higgadságát, Juliet felemelte az állát. - Nem azért jöttem Skóciába, hogy az erényemet egy magához hasonló szívtiprónak odavessem. A férfi rápillantott. A macska pedig kiugrott a keze közül. - Akkor miért jött Skóciába? - követelte udvariasan a választ.

Juliet a herceg mély hangjától és elnyílt ajkától megigézve nyitotta ki a száját. Viszont a leghalványabb fogalma sem volt róla, mit válaszoljon. Az istállóajtó kicsapódott. Jeges levegő tódult be a helyiségbe, lehűtve az imént még forró érzékeket. - MacCoinnich! - kiáltotta a belépő. A név visszhangzott az agyában, ahogyan Juliet, képtelen lévén a herceg szúrós szeméről elkapni a sajátját, a rekesz egyik sarkában álldogált. - MacCoinnich! Benn vagy, uram? - hallatszott a hang ismét. - Az a Pitt aszonta... - Igen, lan, itt vagyok - válaszolt a herceg. Juliet szíve a torkában dobogott. - MacCoinnich? - suttogta hitetlenkedve. - Miért hívja magát így? A maga neve MacKenzie. A herceg ugyanazzal a türelmes mosollyal válaszolt, amivel a lányainak szokott. - Így van, kisasszony, de az öregek a név skót változatát használják. Ezért hívott lan MacCoinnichnek. Éles fájdalom hasított a szegycsontjába, a lába elgyöngült. MacCoinnich, MacKenzie. A két név őrülten kavargott az agyában. Ross hercege tehát úgy is ismert, mint MacCoinnich. Négy lánya van, mindegyik olyan korú, mint Lillian gyermeke. Jézus szent nevére! A négy kislány egyike akár az ő unokahúga is lehet!

4. fejezet Vajon melyik? Melyik lányka Juliet egyetlen rokona? Megragadta a finom mahagónilétra egyik fokát, és felállította. A könyvtár sarkai sötétbe vesztek. A levegőben pipadohány illata érződött. Juliet fáradt szemmel bámult fel a mennyezetig tornyosuló könyvespolcokra. A kis eryős lámpából kisugárzó fény megvilágította a közeli könyvek címlapját: énekes könyvek. A keserűség érzése a régi bőr és a megsárgult pergamen dohos szagával keveredett. Egy pillantást vetett William Congreve egy kötetére, sóhajtott és továbblökdöste a létrát. A lámpa a létrára rögzítve himbálódzott, fénye vadul remegett. Újabb könyveket világított meg a lámpa: mezőgazdasági értekezés, földművelés, birkanyírás. Hol van az az átkozott könyv? Melyik gyerek Juliet unokahúga? Már egy hete kínozta a kérdés. A herceg mind a négy lányát alaposan tanulmányozta. Valami apró jelet keresett, bármit, ami Lillianre emlékeztette. Ágnes független, kényszert nem tűrő természete olyan volt, mint Lilliané, mikor az osztályvezetőnővel vitatkozott az árvaházban. Mary állandó, kíváncsi kérdezősködésével hasonlított Lillianre, Lottie az öntudatos viselkedésével, Sarah pedig aranyszőke hajával és angyali szépségével. Akármennyi hasonlóság is látszott, Julietnek be kellett ismerni, vágyálmot dédelget. A szíve mélyén Lillian képét mint a legszebb és legtökéletesebb asszonyét őrizte, de a valóságban hosszú évekig nem látta. Újra megpróbált visszaemlékezni elválásuk utolsó perceire. Meleg nap volt, a rakparton emberek nyüzsögtek. Julietnek megfájdult a nyaka, ahogy felfelé nézett épp távozó nővérére. Lillian a legjobb szalmakalapját hordta, széles, piros szalaggal

átkötve az álla alatt. A vasárnapi ruháját viselte. Juliet ujjai szorosan markolták a létra fokait, de nem a fa keménységét érezte a tenyere alatt, hanem saját pamutszoknyácskájának ráncait, amit aznap viselt. Gyötrő fájdalom nyilallt a szívébe. Lehajolva Lillian lefejtette Juliet rákulcsolódó kezét. - Majd érted küldetek - ígérte. - Ha találok állást egy ifjú nemes úr házában - tenyerébe vette Juliet könnyáztatta arcocskáját. - Lesz majd egy pónid. Szalagokkal és gránátszegfűvel fogjuk felöltöztetni. Ó, kérlek, ne sírj! A kislány szíve majd megszakadt, ahogy ott állt a rakparton déltől egészen alkonyatig, és addig bámult a vitorlák után, míg apró ponttá nem lettek a horizonton. Ahogy az éjszaka a víz felől, úgy kúszott be a magány is Juliet szívébe. Három évvel később egy levél érkezett, amelyben Lillian tudatta: szerelmes lett, és hamarosan gyermeket fog szülni. Julietnek unokaöccse vagy unokahúga lesz. És Lillian azonnal érte küld, amint ő és a gyermeke berendezkedtek. Ahogyan teltek az évek, Juliet mindig talált magának magyarázatot nővére elmaradt levelére. Már nem rohant mindennap a postamesternő házához. Az álmok elhalványultak, az emlékképek homályossá lettek. Ahogy egyre idősebb lett, Juliet mindinkább aggódott, hátha beteg lett a nővére. És most, fájó szívvel a múlt miatt és bizonytalanul a jelent illetően, kétségbeesetten küzdött, hogy ne öntsék el az érzelmek. Az önbizalma eltűnt. Még ha folytatja is a keresést, napi egy órán keresztül, hetekig tarthat, míg átböngészi a herceg könyvtárát. Eszébe jutott a szemközti fal, amely hasonlóan ahhoz, mely előtt állt, tele volt zsúfolva könyvekkel, és átnézett a válla fölött. És megpillantotta Ross hercegét az ajtóban, amint éppen őt bámulja.

A torka elszorult, a háta megmerevedett. De a keze, mely már úgy markolta a létra fokát, hogy az ujjbegyei elfehéredtek, remegni kezdett. Vajon mióta áll ott? Gyanítja talán, hogy valóban mit keres? - Jó estét, méltóságos uram. - Most már valóban az. Az óta a reggel óta az istállóban, mikor ráébredt, a férfi mit akar valójában, Juliet megpróbálta kizárni a gondolataiból, és csak a saját dolgára ügyelni. Még az osztályteremben is, mikor a lányok szépírását ellenőrizte, üldözte az emléke, mikor a herceg a karjában tartotta őt. Így ölelte vajon Lilliant is? Juliet rémülten, mint a rajtakapott tolvaj, lépett el a létra mellől, és lesütötte a szemét. Idegesen igazgatta a szoknyáját. - A lányok miatt akart velem beszélni, gondolom szükségtelen volt az órára nézni, Juliét mégis megtette. Kilenc órakor. A herceg az ajtó félfájának dőlt, és összevonta a karját a mellén. Tekintete az órára siklott. - És megvárakoztattam. Addig is várakoztathatta volna, míg a James folyó ki nem szárad, és Julietet az sem érdekelte volna. - Nem számít - mosoly villant az ajkán. - Élvezettel olvasgatom a könyveit. - Szeretem, ha intelligensek az asszonyaim - elvigyorodott, és elindult a lány felé. - Kezdetben legalábbis. Később... - Én nem vagyok az egyik asszonya - szólt közbe Juliet hátralépve. - Nagyon úgy tűnt az istállóban, amikor majdnem megcsókoltam. Még ha szűz is. Julietnek elakadt a lélegzete. Nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a nők csak azért vannak, hogy ő észrevegye őket. De már kezdte kiismerni.

- Nem azért vagyok itt, hogy a maga igényeit... Úgy értem, szűz vagyok és... A pokolba is! Ez nem tartozik magára. A férfi arckifcjezése elgondolkodóvá vált. A fejét oldalra döntötte, egyik hajfonata a vállát súrolta. - Arra lennék kíváncsi, hogy változhatott egy hét alatt ártatlan, szenvedélyes kislányból közömbös, kihívó fúriává? Mert rájöttem, hogy te csábítottad el a nővéremet! A kín gombócát, mely a torkában tapadt össze, nehezen nyelte vissza. Ha elmondaná az igazat, a herceg elbocsátaná. De Isten a megmondhatója, nem akart egyedül maradni vele. Mégis, nála volt az előny, pontosan tudta, milyen gazember a herceg. A férfi odalépett a létrához, és elfújta a rajta lógó kis lámpát. - El akarta mondani, miért lett ilyen hűvös, ilyen megközelíthetetlen. Keze remegését fékezve, Juliet kezdte meggyújtogatni a bőrborítású asztal tetején sorakozó gyertyákat. Fahéj erős illata csapta meg az orrát. - Nagyon lefoglaltak a lányok és a többi kötelezettségem. Megismerkedtem a konyhai alkalmazottakkal, de a szolgálókat nem ellenőrizhetem, míg nem tudom, kinek mi a dolga. - Hűvösen viselkedik velem, de kedves ahhoz a Pitthez. Miért? Cogburnnal való viszonya nem tartozott a hercegre, de a férfi mégis választ várt. - Cogburn a barátom, maga pedig a munkaadóm - válaszolta, majd elfújta a gyertyácskát, amivel meggyújtotta a többit. - Bocsánatkéréssel tartozom, amiért azt hittem, ön és Mr. Pitt meghitt kapcsolatban vannak egymással. Juliet elégedetten bólintott. - Elfogadom, és mivel Cogburn hamarosan Glasgow-ba megy... - nem fejezte be a mondatot. - Hiányozni fog? - kérdezte a herceg, hangjában vád

csengett. Rosszul értelmezte volna a bocsánatát? - Kérem, méltóságos uram. Juliet felfelé fordította a tenyerét, türelme olyan gyorsan apadt, mint a karcsú gyertyák. - Az egyik percben azzal vádol, hogy a ledér nőt játszom, a másikban bocsánatot kér és esküszik, hogy tévedett. Mi lesz a következő lépés, uram? A férfi a szájához emelte a kezét, és az alsó ajkát a hüvelyk- és mutatóujja közé csípte. Tekintete valahová a távolba meredt. - Az attól függ, maga mit tesz. Juliet elszámolt magában tízig. A herceg egyszerűen csak nem szokta még meg, ő pedig nem ismerte a nemességet. - A gyermekei nevelőnője vagyok, uram - mondta, mintha egy zavarban lévő kisgyerekhez beszélne. - Remélem, ennek megfelelően fog bánni velem. A herceg tekintete pajzánul villant. - A legutolsó nevelőnő az ágyamban kötött ki, és egészen érdekes különórát tartott. Juliet jószándéka eltűnt. - A félreértések elkerülése végett – mondta - ez a nevelőnő az ágya közelébe se megy. A férfi kuncogott. A nyakában lógó nyaklánc meg-megcsillant a gyertyafényben, de ez a csillogás eltörpült a szemében égő fényhez képest. - Ezt vegyem kihívásnak, kicsim? - Nem. Pusztán csak tisztáztam a helyzetemet. - Figyelmeztetem, hogy sokféle helyzetet ismerek. Egyébként is imádom a vidám udvarlást - a férfi Julie- tért nyúlt. A lány hátraugrott. - De nem nekem. Azt hittem, a lányairól akar beszélni. - Természetesen - komolynak tűnt, mint egy kóristafiú, de Juliet már jobban ismerte. A csinos külső alatt egy hitetlen

gazember rejtőzött. - Azért alkalmazott, hogy a gyermekeit tanítsam, és a háztartását vezessem. Szeretném folytatni a beszámolót, ha megengedi. Biztos vagyok benne, hogy követni szeretné a lányok tanulmányait. A herceg sötét, kék szeme Juliet zöld muszlinruhájának mellénykéjére meredt. A lánynak kezdett melege lenni a férfi perzselő, vizslató tekintete alatt. Vajon így nézett Lillianre is? A gondolatra düh lobbant fel Juli- etben. - A legnagyobb örömmel várom, hogy folytassa, Juliet mormogta a herceg. A legmegnyerőbb módon képes minden választ, minden állítást kéjelgéssé alakítani. Hogy is tudná ő, egy amerikai és ráadásul hajadon, átejteni az angol királyság edinburghi hercegét, aki hírhedt kéjenc is egyúttal? Muszáj. Nincs más választása. Kihúzta a széket a herceggel szemben. - Hol kezdjük? A herceg elővett egy pipát a kis asztalkán álló tartóból, majd egy bőrerszényt húzott elő a zsebéből. Miután leült, megtömte a pipáját, és meggyújtotta az egyik gyertyával. - Már megint ezt csinálja - szólt a pipa füstje mögül. - Mit? A herceg a lányra pillantott. Kivette a pipát a szájából, csücsörített, és egy tökéletes füstkarikát fújt.Mint egy tollpihe a szélben, lebegett a karika Juliet felé. - Egy patkolókovács sem képes szétválasztani az ajkát. Olyan egyenesen ül itt, mint egy apáca, finom kis keze mesterkélten összefonva az ölében. De a gondolatai nem tiszták. A füstkarika, nagy most már, mint egy tányér, egyre közelebb lebegett. Ha nem mozdult volna el, a karika egyenesen a feje köré szállt volna. Hogyan olvashatna a

gondolataiban? Annyira nem ismerheti. Egyszerűen csak megpróbálja kizökkenteni. Juliet lazított. - A jövőben, uram, nem fogom felbosszantani a viselkedésemmel. A herceg újra a szájába tette a pipát. - Úgy viselkedik, ahogy akar - morogta legalábbis a megfelelő esetben. - Nagyon jó - úgy tett, mintha nem venné észre a célzást a megjegyzésben, és valami olyasmiről kezdett el beszélni, amiről tudta, hogy a helyére teszi a férfit. - Cozy tombolt ma, az ágyneműjét és a borotválkozószappanját bedobta az árnyékszékbe. A herceg sóhajtott és a mennyezetre emelte a tekintetét. - Van elég ágynemű, szappant meg hoz a vándorárus. Beszéljen a lányokról! Lefeküdtek már? Nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy mit csinált az ágyasa. - Úgy alszanak, mint az angyalok. A férfi majdnem kiköpte a pipát. - Ezt hogy csinálta? - Elmeséltem nekik egy történetet, és elaludtak. A herceg fészkelődön egy kicsit a székben, majd a lábát feltette az asztalra. A csizmái olyan fényesek voltak. hogy Juliet látta a gyertyák apró lángjainak tükörképét a bőrön. - El fogják várni, hogy minden este meséljen nekik. Az őszinteség könnyen jött. - Nem bánom - mosolya őszinte volt. - Érdekes látni Ágnest ilyen figyelmesnek és... hm, ilyen csendesnek. A herceg szemöldöke csodálkozva megemelkedett. - Nem rosszalkodott a mese alatt? Nem zajongott vagy csipkedte a nővéreit? - Nem, méltóságos uram. Teljesen elbűvölte Pocahontas bátorsága. Lottie azonban azzal vádolta John Smitht, hogy

együtt volt a pogány indiánokkal. - Hm. Együtt volt. - Bocsánat! Úgy értem, egyetértett velük A férfi ajka mindentudó mosolyra húzódott. - Lottie időnként kicsit prűd. - Úgy gondolja, az álszemérmesség nem tiszteletre méltó tulajdonsága egy nőnek? - Négy alkalommal nekem is prűdnek kellett volna lennem morogta. Képes saját kéjvágyáért a nőt okolni? Juliet azt kívánta, Lillian bárcsak körültekintőbb lett volna, akkor talán még élne. - Mire gondol? - kérdezte a herceg. - Valami nagyon aggasztja. Juliet óvatos pillantást vetett a férfira. - Nem aggaszt semmi. Csak Lottie-ra gondoltam. Nem akar ő prűd lenni. Egyszerűen csak kifejti a véleményét, hogy az emberek észrevegyék. - Érdekes megfigyelés, Juliet. Mit szólt a történethez Mary és Sarah? - Sok mindent, gondolhatja. Mary egy tucat kérdést telt fel az ételekről, attól kezdve, hogy milyen ünnepeik vannak az indiánoknak, egészen addig, hogy mi volt a kedvence Pocahontasnak. Szegény Sarah a házi feladatát csinálta. - Ó! Juliet kuncogott. - Elmondta Pocahontas halálának szerencsétlen körülményeit. - Mesélje el! - Akkor halt meg, mikor Virginiába készült hajózni. Sarah sírt, és megígértette velem, hogy Skóciába maradok, mert attól fél, hogy én is meghalok Virginiába hazafelé menet. Ágnes azt válaszolta... - Julietből kirobbant a nevetés.

- Gyerünk, mondja el! - Ágnes azt mondta, hogy inkább meghalna a tengeren, mint hogy úgy temessék el, mint Pocahontast. - Ohó! - A herceg vidám kacagása betöltötte a termet. - Olyan makacs, mint egy Lochiel Cameron. Juliet nem tudott ellenállni a vágynak. - Szerencsések, hogy olyan apjuk lehet, aki ennyire szereti őket - mondta. A herceg szemében büszkeség fénylett. - Értek hozzá, hogyan kell szeretni a nőket. - Ebben biztos vagyok. Van még kérdése a lányait illetően? - Nincs - meglengette a pipáját. - Elismerésem a módszereiért - tette hozzá. Juliet a legszívesebben a képébe vágta volna: beletömheti az elismerését a pipájába. Megmondta neki, hogy ért a gyerekekhez. Talán soha nem is hitt benne? Az oldalajtó kinyílt. Thomas, az intéző lépett be a szobába, és odalépett a herceghez. Jólöltözöttségével Thomas talán harmincévesnek nézett ki. Bár a herceghez hasonlóan ropogtatta az „r” hangokat, a hasonlóság ezzel véget is ért. Thomas fekete térdnadrágot, fehér inget és zsakettkabátot viselt. Lábán fehér harisnya és szögletes orrú, szarvcsatos cipő volt. Egyenes szálú, fekete haja pedánsan tapadt a tarkójára, pofaszakálla divatosan nyírt. Julietet egy áporodott szagú temetkezési vállalkozóra emlékeztette. - Méltóságos uram, White kisasszony. Bocsássanak meg a zavarásért, de látogatóink vannak a... - éles pillantást vetett Julietre. Aztán előrehajolt, és udvariatlanul a herceg fülébe súgott valamit. A férfi leemelte a lábát az asztalról. Háta megmerevedett a székben, erősen ráharapott a pipa szárára. Keze ökölbe szorult. Minél tovább beszélt Thomas, a herceg annál

dühösebb lett. Sötétkék szeme elkeskenyedett, orrcimpái remeglek. Milyen szörnyű híreket hozhatott az intéző? Düh, fekete és feneketlen, mint a Loch Liddle vizei, kerítette hatalmába Lachlant. Az asztalra csapta a pipát, kedvenc dohányának íze megkeseredett a szájában. A nevelőnő felugrott, elbűvölő szeme rémülten kerekedett ki. Karcsú keze, mely oly pedánsan feküdt az ölében, most a szék karfáját markolta. Rejteget valamit, a herceg tudta ezt. De most nem érdekelték a lány motivációi. Békés, nyugodt életét gyökerestül forgatták fel néhány pillanat alatt. - Szent Columbára - sziszegte. - Tányéron hozatom ide Neville Smithson mogyoróit. - Uram, mit legyek a MacKenzie-kkel? A sürgetés Thomas hangjában mozgásra ösztökélte Lachlant. Felállt, a szék hátracsúszott a padlón. Türelmének utolsó foszlányai elillantak. - Hányan vannak? - Hatan. A gyerekekkel együtt. Gyerekekkel. Ártatlan gyerekek estek a felnőttek háborújának kegyetlen örvényébe. - Hagyd őket, ahol vannak, de menj el lanért! Kérd meg, hogy adjon nekik fedelet a fejük fölé! - Azonnal, uram. - Thomas kilépett a dupla ajtón, mely a kastély legnagyobb csarnokába vezetett. - Segíthetek? - kérdezte Juliet. - Maga maradjon ki ebből - morogta vissza a herceg. A férfi semmi mást nem látott, csak a szomszéd szobabán rá váró megoldandó problémát. Az ajtóhoz viharzott. - Méltóságos uram? Az agyában zúgó gondolatokon keresztül meghallotta Juliet

vontatottan lágy virginiai kiejtését. Lassan megfordult. - Egen? A lány hátraugrott, szemében félelem égett. A herceg rábámult. - Maradhatnék még itt? - kérdezte Juliet vontatottan. Alig észrevehetően intett a könyvek fala felé. -A holnapi órák... Szeretnék rájuk felkészülni. - Nyugodtan készülhet az ostoba óráira, ha az olyan nagy élvezettel tölti el! - tudta, hogy amit mond, az ésszerűtlen és esztelen, de nem tudta elnyomni haragját. Juliet szája újra becsukódott. Mereven, mint aki karót nyelt, odasétált a létrához, és felvette azt az ostoba kis lámpát. Lachlan hallotta, hogy egy csecsemő hangosan felsír a szomszéd szobában. A düh újabb hulláma futott rajta végig, de eltüntette arcáról a haragos tekintetet, és csendben kinyitotta a tanulószobába vezető ajtót. A látvány minden képzeletét felülmúlta. Előreesett vállakkal, fáradtságtól ráncos homlokkal álldogált a férfi, a gyermekei gyűrűjében. Három fiú, magasságuk lépcsőzetes, gyűrött, de jól szabott ruhákban, rendetlen, kócos hajjal toporogtak egy kislány körül. Lachlan figyelme rá irányult. Körülbelül hétévesnek saccolta. Egy rikoltozó babát ölelt magához, és Easter Ross-i angolsággal gyerekes szavakat sugdosott a fülébe. Hol lehet az anyja ennek a gyereknek? Lachlan becsukta maga mögött az ajtót. Öt szempár pillantott rá. A kisfiúk idegesen toporogtak, és a karjukat dörzsölték a hideg miatt. A férfi előrelépett. Világos haja a Baster Ross-i divat szerint rövidre volt vágva. Bár valamivel alacsonyabb volt, mint Lachlan, nehézkes felépítésű volt erős kezekkel és becsületes arccal. A férfi meghajolt. - Méltóságos uram! Fergus MacKenzie vagyok, niggi kádár.

Várhattam volna reggelig, uram, de a lódoktor azt mondta, hogy tudni akarja, mit tett velünk a seriff - abbahagyta és megrázta a fejét. Bánat felhőzte be a tekintetét. Lachlan kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. Bármilyen negatív érzelem táptalaja lett volna a férfi bánatának. - Ne foglalkozz most azzal az átkozott Smithsonnal. Örülök, hogy itt vagy. És kik ezek a szép gyerekek? A férfi idegesen fújta ki a levegőt, és bőrkeményedéses kezével végigsimította a kabátja hajtókáját. - A fiaim és a lányom, méltóságos uram - fordult feléjük. Álljatok rendesen, és viselkedjetek Ross hercege előtt. A fiúk meghajoltak. A kislány megpróbálkozott egy pukedlivel, de majdnem orra bukott, egyik bátyja segített neki visszanyerni az egyensúlyát. Félve pillantott az apjára, a gyerek a karjában tovább sírt. - Csinos gyerekek - morogta maga elé a férfi - tekintettel... - És Mrs. MacKenzie? - Lachlan imádkozott, hogy ne legyen igaza. Halvány mosoly jelent meg Fergus szája sarkában. A kocsiban van, az istállóban, uram. A szülés óta nagyon gyenge, és az utazás is megviselte. Pihen. Az idősebbik lányom van vele. Lachlan megkönnyebbülten felsóhajtott. - Mikor született a gyerek? Fergus mellét a büszkeség dagasztotta. - Négy hónappal ezelőtt, uram. A fiú sírva bújt ki, úgy ám! Szeretetteljes pillantást vetett a gyerekre. -És nem hagyta abba. Attól tartottunk, nem bírja ki az utazást. Lachlan ragyogott, és a férfi vállára csapott. - Szent Ninian legyen áldott! Egy fiú! Ünneplésre méltó esemény. Szerencsés vagy, Fergus! Nekem négy lányom van. MacKenzie szeretetteljes pillantást vetett a gyerekeire.

- Igen, méltóságos uram. Remélem, képes leszek enni adni nekik. Új életet szeretnék itt kezdeni. - És fogsz is! Tölts magadnak egy italt! - Az üveges szekrény felé bökött. - Azonnal visszajövök. A csecsemőnek odaadásra, a szegény kislánynak viszont pihenésre volt szüksége. Lachlan Julietre gondolt. Nem állt meg, hogy a döntést mérlegelje, visszament a könyvtárba. És harsány kacagást nyomott el az amerikai nevelőnő láttán. Juliet háttal állt neki, keze a csípőjén, és olyan tekintettel tanulmányozta a könyvespolcokat, mint egy támadásra készülő vadkan. A póz kiemelte karcsú derekát és finoman ívelő csípőjét. Mint egy dühös gyerek toppantott a lábával, és Ágnes kedvenc káromkodását sziszegte a fogai között. A herceg behúzta maga mögött az ajtót. - Ha sokszor csinálja ezt, tönkreteszi a cipőit. A lány feje olyan gyorsan fordult felé, hogy a konty a feje tetején megingott. - Méltóságos uram? - megpróbálta visszalökdösni a fonatot a helyére, de nem sok sikerrel. - Épp csak arra gondoltam, hogy... Nem érdekes. A férfi a lány zavarán vigyorogva válaszolt: - Nos, ha befejezte a lényegtelen dolgokon való töprengést, szükségem volna a segítségére. Egy kisbaba és egy fáradt kislány van a másik szobában, akiknek nagy szükségük van magára. Szeretném, ha levinné őket a konyhába. Kérje meg Cozyt, hogy vigyázzon a babára, a kislányt meg bízza Szakácsra. - Igen, uram - sietve az ajtóhoz lépett, mintha örülne, hogy távozhat. - Beteg a gyerek? - Nem, csak fáradt és éhes. - Hallottam, hogy sír valaki... A herceg megállította Julietet, kezét a karjára téve.

- Ez a család bajban van, és fontosak nekem. Legyen kedves hozzájuk, különösen a gyerekekhez! A lány felvetette a fejét. Lachlan a meg nem született tavaszi bárányokat adta volna, ha tudja, mire gondol. - Azt hiszem, meg tudom tenni, méltóságos uram hangjában maró szarkazmus csengett. A herceg bűntudatot érzett, de nem volt ideje magyarázkodni. Hogy is érthetné meg az amerikai Easter Ross problémáit? Neville Smithson kegyetlenkedéseit és igazságtalanságát? Hogyan ismerhetné be saját dőreségét? Sehogy. Sietve átkísérte a szomszéd szobába Julietet. - Fergus MacKenzie, ez itt White tanárnő, a gyerekeim nevelője. A férfi testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte. - White kisasszony - dörmögte. - Mr. MacKenzie. De Juliet figyelme máris a kimerült kislány felé fordult, aki szorosabban ölelte magához a zokogó csecsemőt. Odament hozzá, és letérdelt. - Hello. Engem Julietnek hívnak. És téged? A kislány lehorgasztotta a fejét: - Grace. Juliet halkan mondott neki valamit, és kinyújtotta a kezét. Grace az apjára pillantott, beleegyezését várva. - Nagyon jól bánik a gyerekekkel - mondta Lachlan. Fergus bólintott. Nagy, kék skót szeme Julietre tapadt. A kislány odaadta a picit. Juliet felemelte a takarót, és közel hajolt a gyerekhez. - Egy fiú? - halkan kérdezte, arca kedvesen ragyogott. Milyen szép vörös haja van! A kislány bólintott. - Négy hónapos - mondta bátran. - Az édesanyámnak is vörös

a haja. Lachlan elbűvölve meredt Julietre, amint az halkan, vontatottan gügyögött a kisbabának. A gyerek abbahagyta a sírást. Egyik kis kezecskéje kinyúlt, és ujjacskái összezárultak a lány feje tetején izgő-mozgó kontyon. Megrántotta a fonatot, és a hajzuhatag szabadon omlott le, túl Juliet derekán. A lány Fergusra pillantott. - Talán Herkulesnek kellene hívni - mondta nevetve. - Van benne annyi erő. Fergus arca ragyogott. A gyerekei fáradtan álldogáltak. - Köszönöm, asszonyom - suttogta. - Valóban izmos gyereknek tűnik. - És most - Juliet a babát egyik karja bölcsőjébe helyezte, a másikkal pedig a kislányért nyúlt. - Ha megbocsátanak, uraim, Grace és én utánanézünk, mit adhatunk ennek az erős kislegénynek. - Menj, leányom - biztarta Fergus Grace-t -, és vigyázz magadra! Apró, remegő kéz csúszott Juliet tenyerébe. Bátorítóan megszorította egy kicsit. - Jó helyen leszel, Grace! Ahogy az ajtóhoz értek, a legidősebb fiú sietett oda, és kinyitotta. Juliet maga elé engedte a kislányt, aztán a folyosón átvette a vezetést, míg keresztülmentek az étkezőn. A kisbaba újra mozgolódni kezdett. Grace felnézett, szív alakú arcocskája elgyötört volt az aggodalomtól. - Azt hiszem, jólesne neki egy kis tej, nem? - kérdezte Juliet. A kislány elülső fogai kihullottak, de az újak már kikandikáltak az ínyéből. - De igen - válaszolta komolyan. - Aztán biztosan elalszik. Juliet agyában kérdések kavarogtak. Miért az éjszaka kellős közepén érkezett ez a család? Miféle szörnyű körülmények

kényszerítették őket, hogy elhagyják azt az Easter Ross nevű helyet? És ez miért aggasztotta annyira a herceget? Megemelte a gyereket a karjában. A kicsi még akkor is sírt, amikor elértek a konyhába. Mrs. Szakács-MacKenzie felugrott a székéről a hosszú faasztal mellől. Letette a kést és a fehérrépát, amit éppen hámozott. A répa a földre gurult. Gyorsan, mint egy nyúl, Grace felkapta, megdörzsölte és a megpucolt répahalomra tette. Szakács elmosolyodott, arcán két kis gödröcske jelent meg. Ez a pipaszár vékony asszony különleges kapcsolatban állt a herceggel, mivel az úgy bánt vele, mint egy szenttel. - Kit hozott, White kisasszony? - kérdezte. Juliet kicsomagolta a babát. - Még két MacKenzie-t, Mrs. MacKenzie - mondta nevetve. Easter Rossból jöttek. - Istenem! - sóhajtott Szakács. - Az az átkozott seriff nem irányíthatja a skótokat. Mikor fejezi már be ezt az őrültséget? Választ nem várva tette hozzá: - Isten hozott titeket! Cozy felnézett az asztal másik végén. Ajakbiggyesztve pillantott Grace-re. - Ha ez őlordsága újabb zabigyereke, elkésett. Az óvoda megtelt. Julietet elöntötte a düh. Nem fogja a gyereket Cozyra bízni. - Fogja be a száját, Cozy, vagy menjen a szobájába! - Igenis, felség! - A szolgálólány gúnyosan vigyorgott, és kimasírozott a konyhából. - Ugyan, ne foglalkozzon vele - mondta Szakács, kezét a kötényébe törölgetve. - Akkor sem ismerné fel a kedvességet és a jóságot, ha összefutna velük a sikátorban. - Attól tartok, igaza van. Megmelegítene egy kis tejet ennek a kislegénynek?

Szakács megveregette a baba arcocskáját. - Persze, és azt hiszem, van egy kis süteményem a nővére számára. - Grace-hez fordult: - Szeretnéd ? A kislány mosolya feszült volt. - Igen, asszonyom. - Ülj le, drágám! Grace nagyot sóhajtott, és lehuppant, egy székre az asztal mellé. Juliet is letelepedett, de agya a család hirtelen érkezésének okain járt.

Hogy lelkileg megerősítse magát, Lachlan töltött magának egy Dram Buidheachot, aztán Fergus felé nyújtotta az üveget. Thomas lépett be a szobába. Miután atyai instrukciókkal látta el őket, Fergus elküldte a fiait a gondnokkal. Miután egyedül maradt Fergusszal, Lachlan Easter Ross-beli távozásuk felé terelte a beszélgetést. - Sokféle történetet hallottam. Mit tett veletek Neville Smithson? Fergus ajka megvetően görbült le. - A fene odaevett egy kádárt Yorkshire-ból - mondta. Smithson adott neki limlomot, és az képes volt magas áron eladni a hordóit. Nem bírtam a versenyt. Dolgoztam az ácsnál, tetőt fedtem, de a seriff azt akarta, hogy én és enyéim elmenjünk, mint ahogyan azt tette a többi MacKenzie-vel Easter Rossban. Keserű harag húzta össze Lachlan gyomrát. Smithsonnak tiszteletre méltó pozíciója és szeretetre méltó felesége van. Számtalanul kaphatná az áldásokat. - Pokolba azzal az átkozott fattyúval! - Az, átkozott fattyú. Nincs olyan ember, aki ne gyűlölné. - Istenem! Fatörzshöz szíjazva szeretném kikergettetni Easter

Rossból. - Tudta, hogy ezt nem teheti. - Bocsásson meg, uram, de a király Easter Ross hűbérurává tette önt? Lachlan nagy árat fizetett apja huszonöt évvel ezelőtt elkövetett hibájáért, mikor az ifjú trónkövetelő oldalára állt. Mint ahogy mindenki Easter Rossban, fizetett ő is. - Nem. Legyenek átkozottak a hitvány Hanoveriek! A lábamat se tehetem be Easter Rossba. Lachlan felállt, és fel-alá kezdett sétálni. Tizenegy évvel ezelőtt Neville Smithson elvette Bridget Mac- Leodot, Tair earljének lányát. Házasságukat balszerencsésnek jósolták a csillagok. Három évvel később Bridget kidobta Neville-t, a férfi a királyi udvarba utazott, és minden erejét az Easter Ross-i seriffség megszerzésére összpontosította. Miután sikerrel járt, visszatért Tairbe, Easter Ross legnagyobb városába. Bridget kibékülésük óta minden évben szül neki egy gyereket. A skót asszony, úgy tűnt, megbékélt angol férjével. Miért nem tudja Neville így megoldani a problémát az Easter Ross-i MacKenziekkel? Fergus rezignáltnak tűnt. - Neville Smithson nem akar MacKenzie-ket Easter Rossba. A családi büszkeség és a józan ész viaskodott Lach- lanbcn. - Jobb lesz itt nektek - mondta kimérten. - SörfőzőMacKenzie mindig munkájukhoz jól értő kádárokat alkalmaz. Meg is van a különleges zamata a whiskyjének! Fergus kihúzta magát. - Ennek örülök. A tetőfedés hátszaggató munka, és a fizetségből még egy fajdtyúkot sem tudsz etetni. Lachlan kuncogott. - Van egy kis sivár földdarab egy kis házzal egyórányi lovaglásra innen. A tető bizony már omladozik, a föld pedig már második éve hever parlagon. Megtermelheted magadnak,

amire szükséged van. - Számomra úgy hangzik, mintha kastély volna, uram - a kezére bámulva hozzátette: - Hálás vagyok, méltóságos uram. Mondták, hogy segíteni fogsz. - Mondták? A férfi szája félvigyorra görbült. - A felföldiek, akik befeketítik Easter Ross tiszta arcát. Ez a szokott válasz volt, egyiküket, évekkel ezelőtt, Kenneth MacKenzie büntette meg. Neki viszont nem volt olyan hatalma felettük, mint az elődjének. Azt tervezte, hogy petícióban fordul a királyhoz, de ezúttal kénytelen lesz Argyll hercegének közbenjárását kérni. Legyen csak végre Easter Ross hűbérura, azonnal hozzákezd Neville Smithson hétéves ténykedésének rendbehozatalához! Nem volt értelme most ezen tépelődni. Felhajtotta az italát. - Siess a családodhoz. Fergus! Holnap rendbe kell hoznod azt a tetőt. - Mi lesz a kisfiámmal és Grace-szel? - Ma éjszakára itt maradnak. Fergus meghajolt. - Nem fogja megbánni, hogy befogadott, uram. Miután egyedül maradt, Lachlan felvette a lúdtollat, hogy levelet írjon Argyll hercegnek. Egy óra telt el, és még mindig az üres papírlapot bámulta. Átment a könyvtárba a pipájáért. És ott találta a nevelőnőt, kezében a kis lámpával, ahogy a könyveket vizsgálta. A lány haja le volt engedve, és dús hullámokban omlott egészen a térdéig. Zöld színű pamutkabát volt rajta, derekán - mely ügy tűnt, mintha csak a kezének teremtették volna - egy övvel átkötve. A herceg egy pillanatig csalódottságot érzett, azt hitte, Juliet White más, mint a többi. Nem várta tőle, hogy ugyanúgy készséges lesz. Az élet tele van kellemetlen meglepetésekkel!

Egyébként ki ő, hogy megkérdezi, mi vezeti ezt a nőt a karjaiba? Mert igenis szüksége van rá. Vágy égett az ágyékában. A lány annyira elmerült a szemlélődésben, hogy nem vette észre a férfit. Képtelen lévén ellenállni a ragyogó haj csábításának, a herceg belemerítette ujjait a fürtökbe. Juliet sóbálvánnyá dermedt. A lámpa megrebbent a kezében. Lélegzete elakadt. - Kérem, engedjen. - Nem értem, hogy képes tartani ezt a hatalmas hajkoronát? - kérdezte a férfi; ujjai csuklóig merültek a dús fonatok közé. Túl karcsúnak tűnik ekkora súlyhoz. - Kérem szépen... - suttogta a lány halkan. - Csak szépen lassan. Szabad kezével elvette tőle a lámpát, és felakasztotta a létrára. Aztán megfordította Julietet, és megérintette az arcát. A lány megpróbált elhúzódni, de a háta mögött a könyvespolc, előtte pedig a toronyként fölébe magasodó férfi nem engedte. A herceg viszont élvezte a helyzetet. A lámpácska apró lángja finoman világította meg a lány haját, sárgává változtatva a világos, arannyá a sötétebb fürtöket. A férfi közelről szívta be a lány illatát: mint a liliomé a fülledt nyári éjszakán. Tágra nyílt, kutató, csodás barna szemek néztek a hercegre. - Egy könyvet szeretnék, uram. Ez minden. Ha nem fél tucat elődje mondta volna ugyanezt, talán hitt is volna Juliet White-nak, oly őszinte volt a tekintete. Szerette a haját, a szemét, szirompuhaságú bőrét. És már egyébként is kiválasztott egy könyvet. Milyen érdekes! Hiszen itt tartja a háta mögött. Juliet kínosan hátraszorított keze miatt a kabátja szétnyílt, látni engedve rózsaszín pamut hálóingét, nyakának szegélyén finom levélmintákkal. Keble vadul emelkedett és süllyedt minden egyes levegővételre.

- Hogyne. Azt kap, amit csak akar. A herceg előrehajolt, a lány hátra. Válla hozzáért a könyvespolchoz. Azok az aranylóan barna szemek egy pillanatra sem hagyták el az övét. Egy karcsú kéz kúszott fel és nyomódott a mellkasának, a szűzies tiltakozás gesztusaként. De most már igazán nincs megállás, Lachlan elégszer volt már hasonló helyzetben, hogy jól tudja ezt. Fejét félrehajtva közeledett szájával a lány ajkához. Almabort és melegséget érzett, egy finom nő ízét. De a lány ajka nem volt lágy. A herceg felismerte az ellenállás apró jelét, megfelelő választ keresett. Kicsit elhúzódva suttogta: - Lazítson, és nyissa szét az ajkát! Csak egyetlen csókot akarok. Ha minden egyes alkalommal, amikor ezeket a szavakat mondta, egy shillinget kapott volna, egész Virginiát megvehetné. Ahogy várta, Juliet elengedte magát egy kissé. Száját kinyitotta, a férfi ajka határozottan tapadhatott a lányéra, felfedezve, feltérképezve a szája formáját, duzzogó alsó ajkát, felső ajkának édes ízét. Ahogy lassan körbe mozogtak, lélegzetük összekeveredett, de a herceg többet akart. - Nyissa szélesebbre a száját, és nyújtsa kijjebb a nyelvét súgta Juliet szájának. A lány lassan mozogni kezdett, a kellő helyen dörzsölve testét a férfiéhoz: övének csatja ütemesen nyomódott a herceg megduzzadt férfiasságának, a lány egyik térde finoman csúszott be a férfi lába közé. Ha ez ellenállás gondolta a férfi -, be kellene palackoztatni, és árulni a Drury Lanen, a lány viselkedése őszinte volt. És pokolian csábító. De volt valami más is Julietben. Úgy tűnt, fékezi magát, és ha a herceg nem ismerte volna jobban, úgy gondolta volna, félénknek tetteti magát. De ismerte a félénk nőket, és tudta,

mit szeretnek. Keze a mellére vándorolt, és legnagyobb örömére a halom betöltötte a tenyerét. Férfiassága készen állt, lüktetve, fájva a vágytól, hogy magáévá tehesse a lányt. Mindkét keze a lány mellére tapadt, miközben agyában kép jelent meg a meztelen Julietről, amint őt akarja hívogatóan széttárt lábakkal. Elképzelte a lány ellenállását, ahogy a combját cirógatja, és a vágyat, hogy minél előbb birtokolhassa. - Bűn ilyen testet elrejteni - suttogta rekedten. - Vetkőzz le! Látni akarlak a kandalló tüzében! Szeretni akarlak, míg a hold és a csillagok át nem adják helyüket a napnak. A lány mozdulatlanul állt. A herceg hátrahajolt. Juliet ajkai, sötétek és kívánatosan nedvesek, szétnyíltak. Keble emelkedett és süllyedt minden egyes levegővételre. De a tekintete utálatot tükrözött. - Mi az? - kérdezte a férfi. - Önként adom a csókot, hogy ne kelljen elvennie. - Igen, és akart még valami mást is - felemelte a kezét. Megengedem, hogy elvegye, amit akar. A lány megrázta a fejét. Haja a mellére hullott, lefedve vállát. - Amit én akarok, azt nem fogja önként adni. - Ó! Adok egy budoárt, teleszórva illatos virágszirommal. - Nekem nem ez kell. - Akkor micsoda? Juliet szeme elkeskenyedett. A ruhája ujját a szája elé vonta, mintha a csókja ízét törölné le. A herceg lelkiismerete mintha lángra lobbant volna, nem volt még olyan nő, aki miután elfogadta a szerelmét, ilyen nyilvánvalóan menekült volna előle. A lámpa sápadt fényében a lány igaztalanul megvádolt, becsületes hajadonnak tűnt. - Nem akarom, hogy csak úgy elcsábítson. Tiszteletet akarok. És egy könyvet.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a lány elsiklott a karja alatt, és kartávolságon kívülre lépett. A könyvet, mint valami páncélt még mindig pihegő keblére ölelte, és kirobogott a szobából, a haja vadul lobogott utána. Lachlan zavartan nézett utána, ágyékában még mindig vágy égett. Kezét a hasára nyomta, hogy csökkentse a feszítő érzést. Kiegyenesítette a térdét, hogy ellenálljon a kényszernek, ami majdnem összecsapott a feje felett. Valami másra kell gondolnia, bármire, ami kiveri ezt a nőt a fejéből. Miféle játékot játszik Juliet White? Tisztelet? Miért vágyna egy nő tiszteletre? Megzavarodva nézett a polcra, amit a lány kutatott, éppen mikor belépett, remélve, hogy a kiválasztott könyvek megadják a választ a kérdéseire. Talált egy üres helyet. A mellette sorakozó könyvek címéből kikövetkeztette, mi lehet az. És rosszallóan húzta össze a szemöldökét. Mit akarhat Juliet White egy irománnyal, ami a skót MacKenzie klánnal foglalkozik? Isten szent nevére, ez a nő tényleg hatni akar rá.

5.fejezet Juliet eltartotta magától a reggelis tálcát, hogy lássa a sötét lépcsőfokokat. Viseltes csizmájának talpán keresztül érezte a kőlépcső egyenetlen felületét. MacKenzie-k generációi, vendégeik és szolgák koptatták a lépcsőfokokat. Lillian is ezeken a fokokon sétált? Ő is érezte a biztonság, a valahová tartozás érzését, ami átjárja a kastélyt? Julietet kétségek gyötörték. Megállt, és a falnak dőlt. Alant a lépcső a nagyterem sötét üvegéig vezetett. Felette a hajnal rózsaszín fénye szivárgott be egy lőrésen át. Milyen könnyű is volna a dolga, ha a válaszok úgy jönnének a kérdéseire, mint ahogyan az éjszakára a nappal! Egy tehén bőgött a távolban, egy kakas kürtölte világgá az új nap beköszöntét. Egy hónapja, mióta Kinbairn kastélyában van, Juliet szorgalmasan dolgozott, hogy választ kapjon a kérdéseire. Ebben Cogburn is segített neki. De a kocsmába járók és a kereskedők is ugyanolyan szűkszavúak voltak, mint a kastély lakói. Minden egyes nap elteltével növekedett Julietben a kétség, ami egykor csak lehetőség volt, most az személyes valóságnak tűnt. Itt él egyáltalán Lillian gyermeke? A bizonytalanság érzése növekedett Julietben, a tény, hogy tudja az okát, csak fokozta kétségbeesését. A lelkében megbúvó árva ugyanolyan otthonért sírt, mint Kinbairn, a benne élő nő pedig Ross hercegére vágyott. Még hetek múltával is ajkán érezte a férfi ízét, mellén az érintésének emlékét. Legalább századjára élte újra ölelésének gyönyörét, legalább századjára átkozta saját ostobaságát. És minden egyes önvád mögött ott lappangott a remény, hogy Lachlan mégsem az a hitetlen nőcsábász, aki tönkretette a

nővérét, hanem a herceg, aki egy napon fehér lovon jön el Julietért. A fantáziakép ostobasága mosolyt csalt az arcára. Bármely asszony akarná Lachlan MacKenzie-t. De a drága Lilliantól eltérően Juliet nem fog áldozatul esni. Inkább ő fog neki. Kideríti, melyik kislány az unokahúga, aztán eltünteti az emberek szeme elől, akik csak fattyúnak hívják. A MacKenzie-k ostoba előítéleteitől rejtve, a Mabry-ház biztonságában Lillian lánya azzá válhat, amivé csak akar. Egy napsugár csillant meg az óntálcán. Juliet felpillantott a lépcsőn a keresett szoba vasalt ajtajára. Világos, hogy mit kell tennie. Megállt az ajtó előtt, és kopogott. Ősrégi, olajozatlan sarokvasak nyikorogtak, ahogyan a portól kinyílt. Izgatott borzongás futott végig Juliet gerincén. - Jó reggelt, Gallie. Az öregasszony összehúzta a szemöldökét, tekintete a tálcára tévedt. - Mit akar? Juliet már hozzászokott a krónikás udvariatlanságához és mogorva szűkszavúságához. - Csak a reggelijét hoztam - mondta. - Vagy ahogy Lottie mondaná, a bacsoráját. Gallie szája elé emelte tintafoltos kezét, és ásított. Másik kezével intett Julietnek, lépjen be. Szeme gonoszul megvillant. - Fogadok, hogy Cozy mással van elfoglalva ma reggel... Juliet egy csipketerítővel fedett asztalra helyezte a tálcát. - Mi mással? Alig csinál valamit. Gallie töltött egy korsó mézes tejet, és hosszan ivott. - Talán őméltósága férfiúi vágyával - vetette oda a csupor széle fölött. Juliet arcát a zavar pírja öntötte el. Pillantása egy zárt ajtóra esett, ami az előszobába vezetett. Mögötte volt a herceg

hálószobája. Ahol Cozy és ő éppen... Kizárta agyából a zavaró gondolatot, és Gallie szobáját kezdte el tanulmányozni. Ha a könyvet itt tartja, még aznap megtalálja. - Örülök, hogy legalább csinál valamit - motyogta, gondosan tanulmányozva a bársonyborítású ágyat, a faliszőnyeg takarta falakat és a nyitott ruhásszekrényt. - Nem jelent túl nagy segítséget Szakács számára. Gallie vigyorgott. - Mostanában magának a hercegnek sem. A ruhásszekrényben csak ruhák lógtak, és cipők sorakoztak. A hálófülke kivételével Juliet sehol nem látott rejtekhelyet. A szeme sarkából látta, hogy Gallie megvonja a vállát, és felvesz egy lángost. Lazán a tarkójánál csurkába kötött hajával és a felső ajka fölötti tejbajusszal sokkal fiatalabbnak tűnt, mint amennyinek a harmincöt éves szakács mondta. A vászonköténye alatt Gallie ragyogó kék ruhát viselt, a hosszú ujjakat a könyök fölé tűrve. Fekete és vörös tinta piszkolta be az ujját, kezét, karját. Lenyelte a falatot, és megsimogatta a hasát. - Hamarosan visszahívja az ágyába Cozyt - mondta. - Az a lány úgy fog itt lötyögni aztán, mint a májusi királynő. Rejtély, miért zárta ki Cozyt az elmúlt hetekben. Ez nem vall rá. Juliet maga számára is váratlanul megkönnyebbülést érzett. Egy fikarcnyit sem törődött a herceg erkölcstelen szokásainak rendszertelenségével. - Sokkal fontosabb dolga van mostanában, gondolom mondta elgondolkozva. A szobában nem volt asztal vagy írószerszám. Hol dolgozik Gallie? - Napi egy ölelésnél nincs jobb orvosság a gondokra válaszolt Gallie lehuppanva egy székre. - Csak felhajtja Cozy szoknyáját, és már el is felejtette a baját.

- Ehhez bizonyára nagyon ért. - Magával is meglette már? - Ó, természetesen nem - tiltakozott Juliet döbbenten. Gallie vigyorgott. - Talán ilyen szemérmes? Ő is ezt mondia. Büszkeség keményítette meg Juliet gerincét. - Az biztos, hogy más vagyok. Tejes a szája... és tintás is. - Ne próbáljon félrevezetni! - Hogyan is merészelném? Mit használ a tinta lemosására? - Szappant és forró vizet. Juliet úgy tett, mintha nem venné észre a Gallie válaszában rejlő szarkazmust. - Olvastam a Virginia Gazette-ben, hogy dr. James Joy a tinta eltüntetésével kísérletezik. - Mi közöm nekem ehhez? - Csak azt gondoltam, talán érdekesnek találja. - Ostoba időpocsékolásnak hangzik. Miért írnánk valamit, ha aztán eltüntetjük? Julietnek elege lett Gallie tömör válaszaiból. - Itt dolgozik? - Dolgozom? Mit? - Vezeti a MacKenzie-k Könyvét. Gallie kiejtette a kezéből a lángost. Az csobbanva landolt a kancsójában. - Ki beszélt erről magának? - Őméltósága. Nagyon büszke magára. Gallie megpróbálta kihorgászni a teljesen szétázott lángost. - Azt teszi a nyelvével, amit a farkával. Szabadon rendelkezhet vele - a nő belépett a budoárba. - Nem túl megbízható, ami a titoktartást illeti. Juliet követte a krónikást. Miközben Gallie félrehúzta a szőnyeget, és kiöntötte a csupra tartalmát, Juliet nagyon

gyorsan körülpillantott a hálófülkében. Kiszúrt egy halom pedánsan összehajtogatott törülközőt és egy sor használati tárgyat, de könyvnek, tintának, sőt akárcsak egy átkozott lúdtollnak még a nyomát sem látta. Gallie hirtelen megfordult. - Tudom, mire készül. Juliet hátrább lépett, félelem hasított belé. Gallie kitalálta volna, miért jött? De hogyan? A krónikás egy időben napokig távol volt Kinbairntól, hogy adatokat gyűjtsön a könyveihez. Ha pedig éppen a kastélyban volt, bezárkózott ebbe a szobába. Még az étkezéseknél sem jelent meg. Az elmúlt egy hónapban Juliet talán ha kétszer találkozott Gallie-vel, akkor is futólag. - Nos, mire készülök, Gallie? A krónikás nem válaszolt azonnal, keze a lángosok fölött, szeme fekete, mint a kőszén, tekintete pedig szúrós. - Ugyanarra, amit minden nevelőnő, aki Kinbairn kastélyába érkezik. Őt akarja. Ez a félénkség valami új trükk - fejével a zárt ajtó felé bökött. - De ugyanazt mondom magának is, amit már a többieknek is elmondtam. Itt nem fog bejutni hozzá. Most pedig hagyjon békén! A feltételezés sértette Juliet büszkeségét. - Téved, Gallie. Nem Őméltóságát akarom. Ahhoz nem vagyok elég csinos. Soha nem fájt még ennyire az őszinteség. A herceg megcsókolta őt, kötekedett vele, de ennyi volt az egész. Semmit nem akart vele elérni. Gallie szemében vidám szikrák villantak. - Ha erről a férfiak győzték meg Amerikában, akkor maga hóbortosabb, mint gondoltam. - Hóbortosabb? - Bolondabb, ostobább, ahogy tetszik.

Juliet úgy érezte, sok mindennek lehet őt nevezni, de ostobának semmiképpen. Tudatlansága a skótról és a skótokról napról napra csökkent. - Kíváncsi volnék - jegyezte meg Gallie - hogy miért nem ment hozzá valamelyik amerikaihoz? Bizonyára értékelik a bájos arcot és a formás testet. Hogy elterelje a beszélgetést saját magáról, Juliet megkérdezte. - Ki tanította a lányokat, mikor még nem találtak nevelőnőt? Gallie elmosolyodott, pillantása az egyik elreteszelt ablakra esett. - Én próbálkoztam meg vele, de olyan kezelhetetlenek, mint a vadmacskák. Sarah-t kivéve, persze. Igazi nevelőnőre van szükségük, nem olyasvalakire, aki a herceg ágyába kívánkozik. Juliet elmosolyodott. -Úgy tűnik, Őméltósága megtalálta a megfelelő személyt. Lottie azt mondta, megérkezett a vándorárus. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nincs-e kedve csatlakozni hozzám? - Ma nincs tanítás? - Nincs. Az idő nagyon szép, szabadnapot adtam a lányoknak. Talán maga és én barátok lehetnénk, Gallie. A krónikás tintafoltos kezét bámulta. - Nem barátkozom nevelőnőkkel. - Miért nem? Gallie ajka megvetően konyult le. - Számító, ravasz szajha mind. -De én nem vagyok az, Gallie. - Persze! Előbb ül újra Stuart Anglia trónján, mint hogy én elhiggyem ezt az ostoba fecsegést. Julietet az elhatározás ösztökélte, hogy elfogadja a kihívást. - Bebizonyítom, hogy téved. Gallie a zsebébe nyúlt, és csukott öklét nyújtotta Juliet felé.

- A MacKenzie-k is itt vannak. Az istállóban megtalálja őket. Mivel úgyis elmegy a vándorárushoz, vigye ezt magával az ifjú Lachey számára. Juliet a fiatal Gracere és a ragyogó vörös hajú kisbabára gondolt. Egy hónappal ezelőtt érkeztek az éjszaka közepén. Két nappal később elmentek új otthonukba. - A Niggből való MacKenzie-k? - Igen. - Lottie nem mondta, hogy a kastélyban vannak. - Dühös magára, amiért rajtakapta, hogy kilesi Thomast és a mészáros lányát, és a sarokba állította. - Megszegte az udvariasság egyik íratlan törvényét. Gallie kelletlenül válaszolt: - Helyesen tette, hogy megbüntette. Tessék, fogja! Juliet elvette a pici táskát, amit Gallie nyújtott feléje -Ez micsoda? - Egy kis darab szén. A vörös hajú fiúcskáknak van rá szükségük, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket. Juliet majdnem elnevette magát, de még időben visszafogta a kacajt. - Csak nem babonás? - De igen. És ismerem a magafajta trükkjeit is. Juliet lenyelte a visszavágást, és kilépett a szobából. Ahogy lefelé baktatott a lépcsőn, új stratégián törte a fejét. A barátság Gallie-vel járhatatlan út. Márpedig Julietnek meg kell tudnia, hol vannak a könyvek. Az ördög vigye Gallie-t meg az udvariatlanságát. Aznap, valamivel később, Juliet egy üveg mézet szorongatva törte át magát a várudvaron zsibongó tömegen. Fürge szél süvített végig a szalma borította utcán, hajának néhány tincsét az arcába fújva.

Körülötte az emberek, Kinbairn kastélyának és a szomszédos falvak lakói kavarogtak, örülve, hogy végre kint lehetnek. Hetekig újra és újra téli vihar tört ki, vastag hótakaróval borítva a fákat, utakat és a háztetőket. A munkások sáros halmokba kotorták a havat. A csupasz fákat vékony jégréteg borította, amely csillogott a ragyogó téli napsütésben. Hogy valaha Virginiában élt, csupán régi emléknek tűnt Juliet számára, sőt - legnagyobb meglepetésére nem is vágyott szülőföldjének enyhe tele után, hanem kifejezetten élvezte a Felföld csípős klímáját. A rosszkedv árnya vetődött rá, de elhessegette, nem engedve, hogy tönkretegye jókedvét. Most már csak idő kérdése, és megtalálja az árulkodó könyvet. Egy pillanatra megtorpant, meglepődve a skót jelzőkön. Szent Ninianra, már gondolatban is Lachlan MacKenzie nyelvét használja. Szíve izgatottan megdobbant. De a női szívek egyfolytában dobogtak Ross hercegéért. Miért nincs rá is ugyanolyan hatással ez a férfi? Hiszen elsősorban nő volt, és ugyanolyan érzékeny a férfiúi bájakra, mint Kinbairn lakosságának a fele, és mint a nővére, Lillian. Egy hógolyó süvített el mellette, és puffant Gibbon MacKenzie bőrkötényének közepén. A kovács dühösen felüvöltött, és elhajított egy maroknyi lópatkót. Sonkaszerű karját lóbálva késztette menekülésre az ifjú csínytevőt. A legény gúnyosan ugatott, áttörte magát a csődületen, és berobogott a serfőzde melletti sikátorba. Gibbon - most már hangosan nevetve - összeszedte a patkókat, és visszaballagott a kovácsműhelybe. Juliet mosolyogva ment el a pék házikója mellett, és az istálló felé vette az irányt. A frissen sült lángos és zabkenyér illata betöltötte a csípős levegőt. Észrevette, hogy Thomas rohan feléje, nagykabátja mint esetlen varjú szárnya lebegett utánuk.

Juliet megpróbált visszaemlékezni, látta-e Thomast valaha is kényelmesen sétálni, úgy tűnt, állandóan siet valahová. - Szép az idő, ugye? - fújtatta, feje fel-le mozgott minden egyes lélegzetvételre. - Őméltósága kért meg, hogy vegyem meg ezt. Ez volt az utolsó. Jobb kezében egy barna, lepecsételt üveget tartott, a baljában pedig egy kis fadobozt, melynek fedelébe egzotikus betűket véstek. - Az utolsó micsoda? - Vanília. Juliet összezavarodott. - Vanília, dobozban? Thomas arca elvörösödött. A hóna alá rejtette a dobozkát. - Dehogyis, az üvegben. Öméltósága azt mondta, maga tudja, mit csináljunk vele. Szóval a herceg emlékezett rá, mit mesélt. - Vigye a konyhába, Thomas, és adja oda Szakácsnak! De ne beszéljen róla a lányoknak! A férfi bólintott és elsietett. Ahogy az istálló felé sétált, Juliet agya Ross hercegén járt. Hogyan szeretheti oly nagyon az unokahúgát ugyanaz a férfi, amelyik tönkretette a nővérét? Rejtély. De a rejtély minden egyes darabkájával többet tudott róla. Mostanában az Easter Rossban dúló politikai gondok kötötték le. A név puszta említésére dührohamot kapott. Egy másik herceg, Argyll is belekeveredett az ügybe. Erről megkérdezte Sarah-t. A kislány a szokásos precíz stílusában ellátta őt földrajzi és történelmi adatokkal. Easter Ross a Felföld közepén terül el. A terület körülvesz egy félszigetet Moray Firth és Cromarty Firth között. De Sarah semmit nem tudott a politikai válságról. Lottie azt mondta, hogy a király lefejezi papát, ha Tainba teszi a lábát. A herceg erről nem

akart beszélni Juliettel. Kedves és figyelmes volt vele, ha a lány nem a skót politika iránt érdeklődött. Egyébként is - gondolta Juliet - van neki magának is elég baja. Felgyorsította a lépteit. Az édesanyja a babának, akit nemrégiben vezettek be a MacKenzie-k könyvébe, talán tud neki segíteni. Az istálló folyosója úgy nézett ki, mint egy tábor: az egyik oldalon szekér állt, hordók sorakoztak egy útitáska körül, egy katlan bugyogott a szénserpenyő tetején. A pörkölt illata keveredett az emberek, lovak és a szalma szagával. Rövidre vágott szénaszínű hajával Flóra MacKenzie bukkant fel a szekér hátuljából. Az arca felragyogott, a babát a karjában úgy fordította, hogy az láthassa Julietet. - Odasüss, Lachey! A csinos hölgy azé’ jön, hogy téged lásson. A vigyorgó csöppség csuklott egyet, és vadul hadonászott a karjával. Julietben bűntudat ébredt egy pillanatra, de nem vett róla tudomást. Végül is mi rossz van abban, ha kérdez valamit Flórától, ráadásul ha az nem is árt senkinek? Juliet egy cserépedénnyi mézet nyújtott előre. - Kedvességért édesség jár. - Nem kellett volna... - Ragaszkodom hozzá. - Köszönöm. Hamarosan jönnek az első fogai, és egy kis méz mindig segít. Flóra közelebb jött, melle fel-alá járt. Tökéletesen szabott, de egyszerű halványkék vászonruhát viselt. Juliet átadta a mézet, Gallie erszénykéjével együtt, és a gyerekért nyúlt. Megcsiklandozta a kicsit, aki fülsértő kacagással válaszolt. - Olyan gyorsan nő! Amikor legutóbb a kezemben tartottam, olyan apró volt, mint Szakács gombócai. Flóra belepislogott az erszénybe.

- Szén? - Igen. Gallie küldi. De honnan tudja? Flóra a zsebébe nyúlt, és egy hasonló bőrzacskót húzott elő. - Úgy tűnik, a mészáros felesége is azt gondolja, szüksége van a gyermekemnek a védelemre a gonosz szellemek ellen. Juliet tettetett nemtörődömséggel válaszolt. - Gallie talán figyelmeztetéseket írt a neve mellé a MacKenzie-k könyvébe is. Flórának elakadt a lélegzete. - Maga tudja, mi van a könyvekben? Könyvekben? Uramisten, több is van? - Tudom, hogy a hercegnek vannak titkai - mondta. - De a rokonok nyilvántartása szép hagyomány. Gondolja el, a kis Lachey halhatatlan lett azokon a lapokon. - Gallie megmutatta a könyveket? - Flóra hangjában hitetlenség csengett. - Dehogyis! Azt sem tudom, hol vannak. De biztos vagyok benne, hogy jól őrzik őket. Juliet izgatottan visszatartotta a levegőt. Flóra elmosolyodott. - Úgy is van. Csak a földesúron keresztül kaphatja meg őket. A válasz úgy lebegett előtte, mint valami közeli, de megfoghatatlan pillangó. Juliet azért kivetette rá a hálóját. - Szeretném megtartani a távolságot Őméltóságával szemben, ha érti, mire gondolok. Előbb próbálnám meg Maryt rávenni a koplalásra, mint hogy akárcsak a lábamat is betegyem a hálószobájába. Flóra jókedvűen csapott a combjára. - Magát aztán nem könnyű megszerezni, White kisasszony. A kocsmában azt beszélik, hogy a földesúr lép- ten-nyomon felhajtja a lányok szoknyáját. A mosolya elhalványult.

- Bár csak azokkal teszi, akik hajlandóságot mutatnak. Juliet úgy érezte, a válasz a kérdéseire egyre elérhetetlenebbé válik. Ringatni kezdte a babát a karjában. - Remélem, Gallie soha nem fogy ki a tintából, és sosem fog megkérni, hogy hozzak neki - mondta kimérten. - Legalábbis nem akkor, amikor a herceg a szobájában van. Cinkos mosolyt vetve Flórára, hozzátette: - Köszönöm, de a szoknyámat ott szeretem, ahol van. Flóra válla megrezzent. - És meg csak a lábát sem teszi a torony lépcsőire, békén hagyja a könyveket, mielőtt még az a nőcsábász behálózná. Ó, ne higgye - tette a kezét Juliet karjára - hogy feltételezem, hogy ilyesmit tenne. Maga sokkal önérzetesebb ennél. A megkönnyebbülés szédítő hulláma söpört végig Julieten. A toronyszobába nem kell a herceg szobájába vezető előcsarnok közelébe sem mennie. És ott tartják a könyveket. - Le kéne vágni a fecsegő nyelvem. - Ne aggódjon. Flóra! Rajtam áll, hogy bebizonyítsam, nem azért jöttem, hogy a herceget elcsábítsam, hanem becsületes munkát akarok végezni. Becsületes. A hazugság ettől még keserűbbnek ízlett. - Emiatt meg maga ne aggódjon! A városi mendemondák szerint maga kineveti a herceg romantikus fecsegését. Azt mondják, tényleg szereti a lányokat. - Így igaz - Juliet érezte, hogy nedvesség szivárog át a baba takaróján. - Ajaj! Bepisilt a kicsi. Flóra elvette tőle a gyereket, és tisztába tette. A baba gügyögött, mikor Juliet újra a kezébe vette. - Milyen aranyos kisbaba vagy! - Csak egy maszatos kölyök. - Ágnes hangja mintha a semmiből szólt volna.

Juliet megdermedt. A kisgyerek az ölében hangosan szopta a saját ujját, és elégedetten hunyta le álmos szemeit. Vajon Ágnes hallotta a beszélgetésüket? Elmondja a többieknek is? Nem. Ágnes nem volt az a pletykás fajta. Juliet körbenézett, de sehol sem látta a lányt. Flóra a levegőbe bökött a feje fölé. Juliet felpillantott, és észrevette a kislányt: a szénapadlás szélén ült, és jókedvűen lóbálta bőrnadrágba bújtatott lábait. Mióta Juliet mesélt nekik Pocahontasról, Ágnes indián törzsfőnököt játszott. Homlokán most is bőrszalag volt átkötve, benne fácántoll, az arcát pedig Cozy festékeiből válogatott rikító színekkel mázolta be. Juliet felemelte a kezét. - Üdv néked, Ágnes törzsfő - mondta komolyan. - Üdv néked, sápadtarcú - mászott le a kislány a létrán. - Mit csinálsz még mindig itt? - kérdezte tőle Flóra. - Azt hittem, régen elmentél már a nővéreiddel együtt. Ágnes összefonta a karját a mellén, és Julietre pillantott. - Kötényt kellene viselnie, és akkor nem pisilte volna össze a ruháját- összehúzta az orrát. - Másra nem is jó az a kölyök. - Gondolom, te soha, de soha nem piszkítottál össze semmit - jegyezte meg Juliet. - Legalábbis nem pisiltem sugárban, és nem hugyoztam az emberek képébe, miközben a pelenkát cserélték alattam. - Ágnes - magyarázta Flóra - nehogy azt hidd, hogy direkt pisilt le, miközben tisztába tettem. Túl kicsi még. Szóval ezért mázolódott el a festék Ágnes arcán. - Láttam Hoots MacBride-ot, amint ilyen magasra hugyoz fel a mészáros tőkéjére - emelte fel Ágnes egy ujját. - Ágnes! - csattant fel Juliet. - Mikor történt ez? - Hogmanay idején. Újév napján, ha esetleg nem tudná. Juliet számára ismeretlenek voltak a skót tradíciók, és Ágnes nem mulasztotta el emlékeztetni rá.

- És apád hol volt, míg te Hoots MacBride-ot lested meg? kérdezte Juliet. Ágnes rálehelt a körmére, és az ingujjába dörzsölte őket. - A legutóbbi nevelőnővel táncolt. De a nő a lábára léphetett, mert elvitte, és jó alaposan leszidta. - Nem szabad ilyen dolgokról beszélned. - A hugyozásról vagy a szidásról? - Egyikről sem. Az egyikhez semmi közöd, a másik pedig közönséges. - Tulajdonképpen mindkettő közönséges, de Juliet vigyázott rá, hogy ezt ne mondja hangosan ki. - A fiúk a közönségesek és az ostobák. Hoots egy pennyt fizetett, hogy ne beszéljek az ő öregapjának vagy a sajátomnak arról, hogy mit csinált - harciasan felemelte az állát. - És ha elmondja a papának, le fogom tagadni. Julietnek nem állt szándékában ilyesmiről beszélni Ross hercegével. - Jó. Megígérem, hogy nem mondom meg édesapádnak, ha megfogadod, hogy nem lesed meg a fiúkat amíg... Ágnes vigyorgott. - Míg a mészáros tőkéjére hugyoznak? - Vagy bárhova. Megértettél? - Juliet a vállára emelte a babát, de azonnal meg is bánta. A kicsi marka mézként ragadt a hajába. - Nagyon gonosz a nők hajával - feszegette Flóra a kicsi ujjakat. - A kiskölykök csak bepisilnek és nyáladzanak. Juliet szemrehányó pillantást vetett rá. - Ágnes MacKenzie! Kérj azonnal bocsánatot Flórától, vagy egyenesen visszamész az osztályterembe, és az ábécét gyakorolod a nap hátralévő részében! Ágnes zsilettpengevékonyságúra zárta az ajkát. - Megértettél? - Juliet haragját elfojtva követelte a választ.

- Igen, világos, mint Hoots vizelete... Alázatos bocsánatodért esedezem, Mrs. MacKenzie - megfordult, és elrobogott az ajtó felé. - Hová mész? - szólt utána Juliet. - A vándorárus szekeréhez. Harci festéket veszek a pennymből. Az árus ugyanis holnap elmegy - az ajtó nagyot csattant mögötte. Juliet elfojtotta a sürgető érzést, hogy megbüntesse a lányt. Oly sok napig kényszerítette a hó a négy fal közé a gyerekeket, hogy teljesen elunták magukat, így most az átlagosnál is több csínyen törték a fejüket. A mai nap kellemes pihenést ígért. Nem fogja hagyni, hogy Ágnes elrontsa. - Önfejű kis boszorka - kommentált Flóra. - Az - bólintott Juliet. - Az apja elkényezteti, a szolgák is csak a rosszra ösztönzik. - Kinövi hamarosan. A földesúr gyermekei előtt még nem egy megpróbáltatás áll, lévén... anyátlanok. - De kik az anyák? Flóra megrázta a fejét. - Ez a könyvek titka. Ha az Easter Ross-i seriff rájönne, elmondaná a királynak, ki szülte a herceg gyermekeit. Botránnyal fenyegetne az udvarban, és egyúttal elveszne a lányok esélye a jó házasságra. Juliet Lillianre gondolt. Az életébe került az, hogy a herceg egyik gyermekét világra hozta. De melyiket? - Az a Smithson gyűlöl minden MacKenzie-t, különösen Ross hercegét - morogta Flóra. - Azt beszélik, valamikor, hét évvel ezelőtt, amikor Őméltósága az udvarba ment, hogy visszaszerezze a grófságát, meg barátok voltak. A herceg meg is kapta minden földjét, kivéve Easter Rosst, amely Smithsoné lett, amikor elvette Tain earljének a lányát. Most nincs senki Easter Rossban, aki kiállna a skótokért.

- Ezért jöttek ide maguk is. - Igen, és jól tettük. Kíváncsi vagyok, van-e csörgője az árusnak? - tűnődött Flóra elmerengve. Julietbe pillanatnyi aggodalom hasított. - Miért nem megy és nézi meg maga? - kérdezte aztán. - Én addig vigyázok erre az izmos kis legényre. - Ó, igazán nem kérhetem. - Nem is kell. Szívesen elvállalom - az orrát a babáéhoz dörgölte. A kicsi felkacagott, és újra Juliet hajáért nyúlt, de a lány ezúttal résen volt. Felnevetett. - Olyan jó, hogy végre nem kell egész nap a kastélyban ücsörögni - mondta. - És végre olyan gyermeket tarthatok a karjaimban, aki túl kicsi ahhoz, hogy visszabeszéljen, vagy bogáncsot rejtsen az ágyamba. Flóra aprópénzt számolt elő az erszényből. - Nagy szükségem volna egy gombolyag vörös fonalra, a legidősebb fiamnak pedig hamarosan borotva és fenőszíj kell. - Ha megkérhetem, nézzen rá Ágnes törzsfőnökre is, nehogy valami csintalanságot csináljon - megsimogatta a baba arcát, akinek pici keze azonnal rákulcsolódott az ujjára. - Én majd vigyázok erre a kis indiángyerekre. És közben kitalálom, hogyan juthatok be a toronyszobába. Flóra belebújt a kabátjába. - Visszajövök, mielőtt még újra bepisilne. Az ajtó becsukódott mögötte. Áldott csend borult az istállóra. Juliet ugrálni és kiáltozni szeretett volna. Izgatottságát megérezve a csecsemő mozgolódni kezdett a karjaiban. Hátulról, az utolsó bokszok valamelyikéből tompa ütés hangja hallatszott. Kezében csutakolókefével, arcán önelégült arckifejezéssel Lottic masírozott ki a rekeszből, ahol a póniját tartotta.

Juliet izmai megfeszültek, ahogy a kislány közeledett; Lottie minden lehetőséget kihasznált a pletykázásra. Ezen a büntetés nem segített. - Miféle rosszaságon töröd a fejed, Lottie? A kislány szeme tágra nyílt, kezét úgy tette a mellkasára, mintha maga a feltételezés is sértő volna. - Én? Csak a saját dolgommal törődtem, és a lovamat csutakoltam. Juliet egy pillanatig sem hitte el az ártatlan mesét, de a további kérdezősködés csak arra ösztökélte volna Lottie-t, hogy igenis ossza meg mással is, amit tud. - Szakács mézest csinált - mondta inkább Juliet. - Mary megeszi az összeset, ha nem igyekszem - Lottie ennek ellenére úgy sétált ki az ajtón, mintha tengernyi ideje volna. Juliet a bejárathoz lépett, és kinézett. A kislány nem a kastély, hanem a MacKenzie sörháza felé igyekezett.

Eben MacBride a tél hosszúsága, a kevés tőzeg és MacKenzie sörének ára miatt zsörtölődött. Lachlan elégszer hallotta már. Kiitta a harmadik pohár sört is, és körülnézett a zsúfolt kocsmában. Az egyik sarokban Cogbum Pitt állt, és a körülötte álló csoportot szórakoztatta a meséivel, amelyekben az amerikaiak lóvá tették az angolokat. A virginiai férfi még mindig panaszkodott a hideg miatt, de ennek ellenére nem töltötte minden percét a négy fal kellemes melegében. Nem ellenkezett akkor sem, mikor Lachlan megkérte, segítsen Fergus Mackenzie-nek rendbe hozni a házát. - Mindannyian betegek leszünk - prédikálta Eben. Jegyezzétek meg a szavaimat, a nép nem bírja ki tüzelő nélkül. - Akkor nyisd ki a raktárt. Eben, és rakd meg a szekereket. Eben kiköpött a rögös padlóra, aztán megtörölte a száját az

ingujjába. - És mi van a patakon túli MacKenzie-k szekereivel? Az övék nincs itt. Nem pakolhatjuk meg tőzeggel azt a szekeret, ami nincs itt. Lachlan a fogát csikorgatta. Neville Smithson továbbra is könyörtelenül száműzte a MacKenzie-ket Easter Rossból. Lachlan, ha ott lett volna, feltörölte volna a padlót azzal a gazemberrel, aki seriffnek merészeli nevezni magát. De itt ült, és Eben MacBride-dal vitázott egy rakománnyi tőzegről. - Rendben, Eben. Add oda Fergusnak az ő adagjukat. Hazafelé menet elviszi nekik. MacBride lerántotta gyapjúsapkáját, és megtörölte vele kopaszodó fejét. - Tán elképzelhető vóna - mondta. - De mi van, ha nincs elég hely a szekéren? Egy egész kölyökhorda utazik véle, tudod, uram. Meg hát ott van az a pici srác is. - Biztos vagyok benne, hogy lesz annyi hely. - Egen, talán. De ez nem segít a mocsáron lakó MacKenzie-n. Neki sincs tüzelője. - Szent Margita, Eben, te még a bolhából is elefántot csinálsz! El fogjuk juttatni a tőzeget azoknak, akiknek szükségük van rá. - Gondolom, utána kéne néznem. Hogy ki van itt, ki hová megy. Vagy tán üzenhetnénk azon a tetűzsákon keresztül, aki vándorárusnak híja magát. Ugyanis mindenki a kocsijánál lesz ma este. De nékem még egy tisztességes pipát sem tudott adni. Semmije nincs, csak mindenféle vacak és csecsebecse a lyányoknak, hogy kicsinosítsák magukat. De egy férfi... - Ha mondtad volna az árusnak, amikor legutóbb itt volt, hogy neked egy pipára van szükséged, hozott volna. Eben arca vörös lett, mint a főtt rák. - Hát éppen ez a bökkenő, nem? Tudni kéne neki, mikor van

szükségem ilyesmire. Azt bezzeg pontosan tudja, mikor kell fürdősó meg hajsütővas az özvegy MacKenzie-nek. Azt gondóná az ember, hogy inkább kereskedik azokkal a dógokkal, amik megtöltik pénzzel az erszényét, sörrel meg a gyomrát. - Az özvegynek megvan a maga vagyonkája. - Ez pedig a másik. Kinyitotta a száját, hogy egy újabb litániába kezdjen, de Lachlan közbevágott. - Elég volt, Eben. Rád bízom a felelősséget. Keresd meg, ki merre indult, és oszd szét a tőzeget! Ha nem sikerül megtalálni az embereket, pakold fel a szekerekre, és küldd helybe azt az átkozott tőzeget. Vidd magaddal Cogburn Pittet is! Hadd csináljon valamit. Kaján vigyor gyűrte össze Eben himlőhelyes arcvonásait. - Értem én. Magadnak akarod az új nevelőnőt, mi? - Azt akarom, hogy mindenki megkapja a tőzegadagját válaszolt Lachlan zavartan, hogy szándéka ilyen nyilvánvaló. - A tímár MacKenzie szekerén nincsen kerék. És a bognár nem fogja neki megcsinálni, még ha az élete is függ tőle. Lachlan kétségbeesetten emelte égnek a karját, és kilépett a sorházból. Eben zúgolódása még mindig ott csengett a fülében. Lottie majdnem feldöntötte. - Papa, papa! Várj csak, míg meghallod... Tíz perccel később Lachlan elküldte Lottie-t a gyerekszobába. Égve a vágytól, hogy gondolatai egy részét megossza a nevelőnővel, belépett az istállóba. Meghallotta a hangját, mielőtt még meglátta volna. A bokszok közötti folyosón állt, a hátsó falnál, egyik kezét egy póni felé nyújtvá, a másikban Fergus kisbabáját ringatva. - És ez Sarah pónija, a neve Arisztotelész - nevetése a

legszebb muzsikaszóként csengett Lachlan fülében. - Mit szólsz hozzá, Lachlan MacKenzie? A kisfiú ügyetlenül nyújtózott a ló sörénye felé. - Nem, nem - Juliet hátrább lépett. - Olyan gyorsak a kezeid, mint a névrokonodnak. Ugye? Felemelte a levegőbe, és addig ringatta két tenyerében tartva, míg a kicsi nyafogni nem kezdett. - És ugyanolyan jóképű is vagy. Sok asszonytól hallotta már Lachlan ezeket a szavakat; néhányan igen merészen fejezték ki magukat. De ezt hallva, hogy Juliet elismeri: vonzónak találja őt, olyan pillanat volt, amiért úgy érezte, érdemes élni. Báránybőr kabátját csendben lecsúsztatva magáról, és egy hordó mögé lépve nem messze az izzó szénserpenyőtől, észrevétlenül figyelte a lányt. Juliet dús, szőke haja egyetlen kontyba kötve lógott, majdnem a térdét verdesve. Lachlan képzeletében meztelenül jelent meg, amint lábait köré fogja, s az a hatalmas hajzuhatag lepedőként borul rájuk. Ő megragadja a derekát, és felemeli, míg a lány dús keblei ott nem pihegnek az arca előtt. Nyelvével akkor óvatosan simogatja a mellbimbókat, aztán a lány kérlelésére az ajkai közé veszi, és szopogatni kezdi. A herceg férfiassága keményen lüktetett. Juliet még mindig egyik karjában ringatva a babát lépett közelebb az egyik rekeszhez, mely az istálló legszelídebb lovának adott otthont. A kanca a lány kinyújtott tenyerébe bökte az orrát. - Látod ezt a csinos hölgyet? - mondta a kicsinek az ölében. A szakács, Mrs. MacKenzic állítása szerint Penelope az egyetlen nőnemű lény a Felföldön, akit Lachlan MacKenzie még nem csábított el. A férfi első gondolata az volt, nem hagyja figyelmen kívül a megjegyzést, de a vita semmit nem ért volna. El kellene

magyaráznia az okokat, hogy miért olyan a híre, amilyen. Elmondani Julietnek, hogyan szerezte vissza a hercegséget hét évvel ezelőtt, hogy olyan feleséget akar, aki önmagáért szereti, és nem a címéért. De nem volt kész, hogy a puszta lelkét tárja fel egy olyan nő előtt, aki nem volt hajlandó ezt tenni a testével. Emellett, Juliet lehet, hogy még a tavasszal visszatér Virginiába. Ó, de hogy kivirágzott a felföldi télben! Egy hónap alatt eladdig tejfehér bőre a szemnek kellemes rózsaszín árnyalatot öltött. Tágra nyílt, barna szemének félénk kifejezését kutató, magabiztos tekintet váltotta fel. Azt állította, jól bánik a gyerekekkel. Ez nem volt hazugság. De az ő gyermekei mások, különleges személyiségek, akiknek különleges bánásmódra van szükségük. Mary állandó kérdéseire a saját kétségeivel válaszolt, így a kislánynak saját magának kellett megtalálni a válaszokat. Csökkentette Sarah félszegségét bátorító megjegyzéseivel, kirángatva ezzel a félénk kislányt elefántcsonttornyából. Látta, hogy Ágnes és Lottie mindent megtesz, hogy megnehezítse a munkáját. Türelemmel és humorral válaszolt. És ugyanígy bánt vele is. Lachlannek nagy örömöt jelentett meglesni a lányt, amint a csecsemővel foglalkozik. Juliet nem leplezte az örömöt, amit érzett, hogy MacKenzie babáját tarthatja a karjaiban. Nagy levegőt vett, kifújta, és a tűzön bugyogó fazékra meredt. Úristen, mennyire kívánja ezt a lányt! Az- óta az éjszaka óta a könyvtárban, a vágy szinte fájdalmas volt. Miért futott el tőle? És vajon mi történik, ha majd egyszer végül is az ágyába kerül a lány? Lehet, hogy ellustul és követelőzővé válik, mint az előző nevelőnők? Úgy érezte, nem lenne így. Mégis, nem tudta elképzelni Juliet White-ot, amint éjszaka az ő ágyában hál, nappal pedig a kislányait tanítja. - Muszáj magának mindig utánam leskelődnie?

Lachlan felnézett. Juliet mereven állt előtte, a baba a melleibe kapaszkodott. Azokba a mellekbe, melyeket ő úgy vágyott simogatni és csókolgatni. - Mióta hallgatózik? - követelte a választ a lány. Ha a hazugságok esőcseppek lennének, Juliet nyakába zivatar hullott volna. - Nem tudtam, hogy itt van. Fergushoz jöttem. - Ó - a lány szép fogai az alsó ajkába mélyedtek. Keze a kisbaba hátát cirógatta, fel-le mozogva, olyan ritmusban, hogy Lachlan minden mozdulatra megremegett. A szeme összeszűkült. - Nem hallotta, mit mondtam? - Hogy mit mondott? - kérdezte vissza a herceg rekedten. Juliet felemelte a fejét. - Beteg? - kérdezte. - Olyan furcsa a hangja. Lachlan megköszörülte a torkát. Szerencse, hogy a kabátja az ölében feküdt, különben a lány a saját szemével láthatta volna, mi a baja. Juliet közelebb lépett. - Láza van? Láza? Egy lángoló kemence volt az ágyéka. A lány ajkai rosszallóan elkeskenyedtek. - Bűzlik a sörtől. - Egy férfinak, joga van az örömökhöz - morogta a herceg. - Ebben maga bizonyára nagy szakember. - Maga pedig valószínűleg nagyon jól bánik a gyerekekkel - a férfi kezdte felpipázni magát. Hogy változtasson merev testtartásán, Juliet feljebb emelte a babát a vállára. - Panaszkodni akar? A lány tudta nélkül a megfelelő irányba terelte a beszélgetést. Lachlan agyán mégis átfutott a gondolat: miért érzi magát

ilyen kényelmetlenül? - Igen. Megmondaná, hol mászkált, mikor Ágnes Hoots MacBride után leskelődött? Juliet magabiztos mosolya rosszat sejtetett. - Igazán kedves, hogy érdeklődik - válaszolt negédesen. Nos, egy nagylelkű, szép szál skót lordról álmodoztam, aki értékeli, ha egy tisztességes nő becsülettel vigyáz a gyerekeire. Ó, egyébként, feltételezem, hogy Lottie... mert gondolom, ő pletykált... - Egen, ő volt. - Sejtettem. Nos, gondolom, a mi kis szószátyár lelkünk elfelejtette megemlíteni, hogy mindez Hogmanay idején történt. Amíg ön - talán szükséges hozzátennem - tette a szépet a nevelőnőnek, du jour. A herceg úgy érezte magát, mint egy éretlen zöldfülű, mikor rajtakapják az egyik készséges mosólánnyal. A pokolba is, nem kell, hogy megokolja a viselkedését! - A széptevésen már túl voltunk. Addigra már legalább egy tucatszor ébredt az én ágyamban. A lány szemei összeszűkültek. - Milyen jó neki! Lachlan a fogát csikorgatta. Juliet White első osztályú nevelő volt. Ahelyett hogy lehordaná őt, meg kellene dicsérnie, és segítenie neki, amit meg is tesz abban a pillanatban, amint bízhat benne. Még mindig képtelen volt elfogadni Skóciába jövetelének okait, még ha Cogburn Pitt meg is erősítette Juliet meséjét. - Sajnálom - mondta a herceg. - Nem kellett volna, hogy elhiggyem Lottie meséjét. Megérdemli, hogy megbüntessem. - Elfogadom a bocsánatát. De kérem, ne fenekelje el Lottie-t. Ezzel csak megalázná őt, és azt nem érdemelte ki. - Mit tanácsol, mit tegyek? - kéidezte Lachlan, a ké-

nyelmetlen helyzetet a háta mögött tudva. - Hagyja rám! Mint ahogy azt említettem, jól értek a gyerekekhez. A kijelentés pontossága nevetésre ingerelte a herceget. - És velem is jól bánik, de bánhatna jobban is. - Mint az a nevelőnő, aki Hogmanay idején állt a szolgálatában? A baba mozgolódni kezdett Juliet karjaiban. Szemében a sértődöttség fényével csillapította le a kicsit. Lachlan szívesen látta volna lángra lobbanni ezt a fényt a lány szemében. A kisbaba marka újra Juliet hajába ragadt. - A fenébe! Ma már másodjára. Lachlan félrelökte a kabátját, és felállt. - Maradjon nyugton, kiszabadítom. Finoman szétfeszítette a gyerek kezét. A kicsi felkacagott, és szájából nyálpatak folyt elő, szürke szeme egyik felnőttről a másikra ugrott. - Mi ez a ragacs? - kérdezte Lachlan, kezében a gyerek szorításából kiszabadított hajfürtöt tartva. - Méz. Pillantásuk összekapcsolódott. - Meleg fürdőre lesz szüksége - súgta a férfi. - Sok illatos szappanra, puha törülközőre és valakire, aki megmossa a haját, és megszárítja a tűznél. - Hajlandó volna a szobalányt játszani? - kérdezte a lány csípősen. - Szeretnék magával eljátszadozni. - Csak azért, mert éppen dühös Cozyra. Lachlan már egyáltalán nem kívánta a türelmetlen szobalányt; tomboló vágyat érzett viszont az édes arcú amerikai iránt, akinek makacs ellenállását igyekezett megtörni. - Tehát eljutottak a fülébe a pletykák.

- Ha el akar csábítani, méltóságos uram, jobban kell igyekeznie. Az utóbbi időben Juliet merészséggel ellensúlyozta a herceg egyértelmű célzásait. Ez idáig nagy sikerrel. - Tegye le a gyereket, és én mindent megteszek, hogy sikerüljön. - A névrokonát? Eszemben sincs. Ah, szóval mosolyog. Lefogadom, hogy büszke rá, hogy ez a kisbaba a maga nevét viselheti. - Én pedig lefogadom - morogta a férfi - hogy ha nem vigyáz arra a csípős nyelvére, hamarosan megtudja, ki a kakas és ki a tyúk. És hogy hogyan készül a kiscsirke. Juliet felnevetett és hátrább lépett. - Nocsak, nocsak, milyen filozofikus hangulatban vagyunk ma. - Jól van. Inkább megcsókolnám, mint hogy beszélgessek magával. Még ha ki is mondta ezeket a szavakat, tudta, hogy nem egészen igazak. Élvezte a társalgást Juliet White-tal. - Milyen elragadó - hízelgett a lány -, hogy egy csókot sikerült megmenteni a számomra. Ezt vajon sertésnek szánta? Nem, semmiképpen. Csak játszik a szavakkal, egy olyan játék ez, melyben egyenlő partnerei lehetnek egymásnak. - Azzal próbálkozom, hogy csókot adjak, de eléggé elveszi a kedvemet, mikor olyankor egy egészen más asszonnyal nézek farkasszemet. - Az csak természetes, hogy óvatos vagyok. Ha nem lenne az, már régen az övé lenne - gondolta Lachlan. Óvatosan meghúzgálta a lány haját. - Engedje el a hajamat! A lány hangjában megbúvó parancs megállásra késztette

Lachlant. Mégis, volt valami természetes abban, ahogyan álltak, köztük egy gügyögő csecsemővel. - És hagyja abba durva tréfáit! Nem szeretem őket! Ellenkezhetett, míg a felföldi klánok újra nem egyesülnek, de hatással volt rá a férfi közelsége; orrcimpái finoman remegtek, és a keze mereven feküdt a gyerek hátán. A baba a vállára hajtotta a fejét, és újra becsukta a szemét. Lachlan közelebb hajolt, eltökélve, hogy lecsókolja az ellenállást az ajkáról. Elengedte a hajfürtöt, és tenyerét óvatosan a lány tarkójára tette, és lassan maga felé húzta. Juliet idegesen pillantott a gyerekre, és megpróbált elhúzódni. - Ne! - súgta Lachlan. - Felébreszti a kicsit. Vágyott a csókjára, és vágyott a testére. A csábítás minden általa ismert trükkjét bevetette ez idáig. De abban a pillanatban, amikor a nyelve a lány ajkai közé siklott, és szabad keze Juliet derekára fonódott, Lachlan tudta, hogy alábecsülte a sóvárgását a lány után. Izgalom melegítette fel a gyomrát, és minden egyes szívdobbanásra égető vágy nyilallott az ágyékába. Agyában azonban kérdések villantak. Tudni akarta, milyen volt Juliet White virginiai élete. Tudni akarta, milyen gyerek volt. Meg akarta kérdezni, az a rich- mondi piperkőc megpróbálta-e újra megcsókolni. Tudni akarta, a Mabry család gyermekei hasonlóak-e az övéihez. Lachlan szája szorosan tapadt a lányéra, miközben beszívta a levegőt. Sóvárgása legyőzte a kíváncsiságát. Tenyerébe fogta a lány arcát, s hüvelykujjának gyenge nyomásával kényszerítette, hogy szélesre nyissa az ajkát. Mikor Juliet megtette, éhes szája mohón tapadt a lányéra, és vadul csókolta. Keze a lány keblét kereste, de a lágy asszonyi hús helyett tapogatózó ujjai az alvó kisbaba domborodó fejével találkoztak. Szívében váratlanul sokkal gyengédebb vágy ébredt. Tenyeréből akarta etetni ezt a lányt,

vágyott gyengéd, szerelmes mosolyára, együtt töltött meghitt, hosszú téli éjszakákra; arra, hogy fiút szüljön neki. A szentimentális gondolat észhez térítette. Egyszerűen le akarta fektetni a lányt. Ennél több csak bajt és szívfájdalmat hozna. Hátrahúzódott. - Mondd el, mit érzel, kicsim! Mondd el, mit akarsz! Juliet nem mert válaszolni. Lehetetlen volt szavakba foglalni a férfi ajkainak édes érzését az övén. - Mondd el! - unszolta gyengéden Lachlan. Szemei sötéten és veszélyesen vonzóan fénylettek. Julietnek nem volt bátorsága felfedni az érzést, ami a fülében zúgott, és vadul lüktetett a gyomrában és az ereiben. Puszta szavak nem írhatták le azt a szívdobogtatást, amit akkor érzett, amikor a férfi a karjaiban tartotta. Fejében fényes új gondolatok, merész képek kavarogtak, de ezek nem voltak ismeretlenek a férfi számára, hisz már számtalan nőt csábított el. Köztük szegény Lilliant. Saját gyengeségétől megundorodva, Juliet ellépett a herceg mellől. Neki feladata van itt Skóciában. Azonkívül büszke is. Sokkal büszkébb, mintsem beleessen ennek a felföldi szívtiprónak a csapdájába. - Újra végig akarod járni a skóciai utadat, Juliet? Ha megmondaná neki az igazat, a herceg azonnal csomagolni küldené. Hogy tud a férfi ilyen átkozottul komoly lenni. - Nem - válaszolt Juliet, megpróbálva biztonságos talajt keresni - csak az jutott eszembe, hogy Flóra bármelyik percben visszatérhet. - És zavarban volnál, ha azon kapott volna, hogy megcsókolsz. - Nem én csókoltam meg magát. Maga csókolt meg engem. - A nyelvedet a számba nyomtad. - Uram! Én nem tettem semmi ilyesmit - hátat akart neki

fordítani, de a büszkesége nem engedte. - Maga csak egy beképzelt herceg, aki hozzászokott, hogy a nők azonnal az ágyába hullanak. - Mostanában ez nem jellemző - morogta Lachlan, s felült az egyik hordóra. - Akkor talán újabb munkaszüneti napot kellene kihirdetnie. Úgy tűnik, ilyenkor van a legjobban beger- jedve. Istenem! El sem hiszem, hogy ezt én mondtam. Szégyentől gyötörve átkozta meggondolatlanságát. - Higgye el, képes vagyok ennél jobban is begerjedni, akár ünnep van, akár nincs. Juliet rezignáltan fogadta a gúnyos megjegyzést. - Nos, miután kvittek vagyunk – mondta - van valami tisztességes is, amit közölni akar? A herceg széles vállai fáradtan leereszkedtek. - Igen. Tavasszal mindig fontos vendégeink vannak. Szeretném, ha erre felkészítené a személyzetet és a lányokat. - Most azt a másik herceget várja? Akit Ágnes nyálas talpnyalónak hív? Lachlan ezen annyira nevetett, hogy majdnem leesett a hordóról. - Ő Argyll herceg. Ami őt illeti, nem tudom, meglátogat-e minket, de rajta kívül még lesznek rangos vendégeink. - Számomra minden herceg egyforma. Tessék, méltóságos uram, vegye ölbe a névrokonát. Kicsit elfáradt a karom. - Az alvó csecsemő tökéletesen illett a herceg karjának bölcsőjébe. Rámosolygott az apró fiúcs- kára. - Argyll talán inkább angol, mint skót - mondta -. de ha mégis látogatást tesz nálunk, elvárja majd magától, hogy a kedvében járjon. - Na és hogy kell egy herceg kedvében járni? Lachlan a baba fejére tette a kezét, és megcirógatta a

ragyogóan vörös hajfürtöket. - Gyakorolnia kell. Nem nagyon ért ahhoz, hogy az én kedvemben járjon. - Nálunk Virginiában nincs nemesség. - Megtanulná, Juliet? Igazán nem nagy kérés. Áldott Virginia! Ross hercege most legalább kér ésnem követel. - Szívességet akar kérni ettől a skót hercegtől, aki úgy viselkedik, mint egy átkozott angol? Lachlan összeszorított ajkakkal igyekezett elfojtani a nevetését. - Úgy is mondhatjuk. Szakáccsal talán el is készíttethetné valamelyik virginiai különlegességét. Mondjuk azt a... pudrét. - Pudriét. A herceg felhúzta az egyik szemöldökét, a mozdulat jókedvet sugárzott. - Összekutyultam? - Bizony. A férfi arckifcjezése újra komollyá vált. - Tudna megfelelő tiszteletet mutatni a vendégeim irányában, Juliet? Ha ezzel a lekötelezettjévé teszi a férfit, még balladát is hajlandó énekelni a vendégeinek. - Nem tűnik túl bonyolultnak. Étel, bor, jó modor és tiszta ágynemű. Kivéve Argyll hercegnek. Ágnes azt mondta, egy kő alatt alszik. Ross hercege vigyorogva emelkedett fel, és helyezte a gyereket Juliet karjaiba. Kezei egy szívdobbanásnyival többet időztek a keblén, mint ahogy arra szükség lett volna. A férfi megcsókolta az ujja hegyét, és a lány orrára tette. - Ne hallgasson Ágnesre! Rám hallgasson! Juliet a gyöngéd gesztustól zavarban nézte, amint a férfi

felveszi a kabátját, és az ajtóhoz ballag. Ott megállt és megfordult. A beszűrődő ragyogó napsütésben termetesebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. A nagykabát kiemelte széles vállát, mely mellett csípője és lágyéka olyan vékony és karcsú volt, mint a pumáé. A nap megcsillant sörényén a gesztenyebama fürtöket vörösre színezve. - Van még valami? - kérdezte Juliet. - Még egy apróság. Ha arra kérte volna, hogy hozza le a napot az égből, Juliet rohant volna, hogy teljesítse. Csak nem szeretett bele a férfiba, aki tönkretette a nővérét? Megborzadt a gondolatra. Lachlan, mielőtt bezárta volna az ajtót, mondta: - Itt az ideje, hogy Ágnes elkezdjen rendes ruhákat hordani.

6.fejezet „Gyűlölöm a papát!” Az Ágnes macskakaparásával a padlóra felfirkált üzenet ott lebegett Juliet szeme előtt. Ellentétes érzelmekkel viaskodott. A tapasztalt nevelő azt sugallta: büntesse meg Ágnest durcásságáért. A magányos árva pedig meg akarta vigasztalni a kétségbeesett gyereket, akit a többiek fattyúnak hívtak. Ilyen alkalmakkor Juliet azt kívánta, bár inkább lett volna belőle boltoskisasszony, szolgálólány - vagy bármi más, ami nem töri darabokra a szívét. Talán nem képes megbirkózni ennek a négy gyereknek a nevelésével, talán saját becsvágya vakította el. Akárhogy is, Ágnesnek szüksége van rá, és akármibe kerül is, Julietnek nem volt szándékában magára hagyni a kislányt. Körülnézett az osztályteremben. Az ablakokhoz lépett, és kitárta a táblákat. Téli napfény árasztotta el a szobát. Néhány perc múlva felkelti a gyerekeket. Miután megmosdottak, felöltöztek és megreggeliztek, a terem megtelik élettel. Kislányos nevetés és veszekedés nyomja el az óra halk ketyegését. Juliet mögött kinyílt az ajtó. Cogburn lépett be, jambósapkája inkább a feje tetején trónolt, mintsem a szemébe húzva. Még bent is pamutpulóvert viselt a mellénye alatt. Egyik zsebéből kesztyűjének ujjai kandikáltak elő, a másikból saljának rojtos vége lógott ki. - Jó reggelt! - mondta. Juliet odaadta neki a palatáblát. - Lehet, hogy ez a reggel mégsem lesz olyan jó. Cogburn csettintett a nyelvével. - Lefogadom, hogy Ágnes írta. - Úgy van. Tegnap este bezárkózott a sólyomketrecbe.

Amikor megpróbáltam rávenni, hogy jöjjön ki, hitvány amerikainak nevezett. Fenyegetőznöm kellett, hogy végül mégis visszajöjjön a kastélyba, az ágyába. Cogbum az asztalra tette a palát. - Nem lepődöm meg semmin, azok után, amit a gróf tett. - Egyszerűen makacs, Cogburn. Végül is, női ruhákban kell járnia hamarosan. - Akkor az apja emiatt fenekelte el? Juliet jéggé dermedt. - A gróf megverte? Mikor? - Tegnap. Ráadásul lan és a Niggből való MacKenzie fiú előtt. Ágnes dühös kijelentése „Gyűlölöm papát!” - hirtelen magyarázatot nyert. Juliet az ajtó felé indult. Miért nem nézte meg a kislányt újra? Miért is nem feltételezte, hogy Ágnes még dühös lehet? Cogburn megragadta a karját. - A gróf nem verte őt meg, Juliet. Épp csak megütötte a fenekét! Ez minden. Ráadásul ki is érdemelte. Nem kellett volna kérkednie azzal, hogy megleste Hoots MacBride-ot, amint könnyít magán. Juliet kiszabadította a karját. - A gróf megalázta őt - ráadásul mások előtt. Istenem! Ezt nem tudtam. Elmegyek érte, aztán váltok néhány szót Őméltóságával, a gyermekek ostorával is. Cogbum követte őt a hallba. - De hát a gróf nincs itt. - Hol van? Cogburn vállat vont. - Jamievel együtt lovagoltak ki még hajnal előtt. Vittek magukkal takarót és egy hétre való élelmiszert

is. - Milyen jó neki! - morogta Juliet. A gyerekszoba ajtaja kinyílt, és egy szolgálólány lépett ki rajta, csordultig teli hamus vödröt hurcolva. - Ágnes felébredt már? - kérdezte Juliet. - Nincs itt, asszonyom. Miss Lottie aszonta, megint a sólyomketrechez ment. Még mindig duzzog, gondolom. Juliet felragadta a kabátját, és Cogburnnal az oldalán lerohant a lépcsőn. Ross grófja egy érzéketlen vadállat. Annyi józanság van benne, mint egy féleszűben. Szívesen odaadta volna Sir Axeltől kapott ajánlólevelét, ha a grófot most elérhette volna. De először is meg kell találnia Ágnest. Felrántotta a kastély kapuját. Fagyos szél csapott az arcába. A tegnapi állapothoz képest a belső várudvar most elhagyatottnak tűnt, a látogatók jó része elment. Az udvar nyitott kapuin épp a vándorárus szekere döcögött keresztül, fényesre festett oldalairól kannák és lábasok lógtak. Egy szalmával jól megrakott kordé követte, kipányvázott tehenet vonszolva maga után. Juliet átlépte a sáros úton tátongó keréknyomokat, és kikerülte az olvadozó hóbuckákat. Mellette Cogburn lassította le a lépéseit. Hó ragyogott a lábaik alatt. Juliet örült lépteik zajának, a hang kissé lehűtötte a benne fortyogó nyers dühöt. Cogburn tyúkszemes kezeit préselte a kesztyűjébe. - Juliet - mondta - ugye nem feledkezett meg a küldetéséről? Úgy értem... nem ragaszkodik ezekhez a gyerekekhez annyira, hogy... - Persze hogy nem - a szavai hamisan csengtek. - Csak a munkámat végzem. - Na és az apjuk? Nem vall magára, hogy ilyen... ööö, érzékenyen reagál. A Cogburn hangjában csengő aggodalom valamelyest

tompította a lány haragját. - Hogy is kerülhetnék közel egy ilyen csirkefogóhoz?! Ő csábította el a nővéremet. - Említette valaki Lillian nevét? - Nem. - Akkor hogyan lehet ebben biztos? E földön minden második ember a MacKenzie nevet viseli. És mindannyian hűségesek a grófhoz. Juliet szerette volna hinni, hogy Ross hercege nem csábította el Lilliant, de képtelen volt rá. Addig legalábbis, míg meg nem találta a MacKenzie-k Könyvét. - És hány MacKenzie-nek van hatéves, házasságon kívül született lánya? - Néhányuknak, akik büszkén el is mesélik, kitől származik a gyermekük. - A gróf az, akit keresek. Biztos vagyok benne. - Akár ő az, akár nem, nem szeretnék a helyében lenni, amikor találkozik magával. Varjú károgott egy közeli berkenyefán. Tollait felborzolva a madár odébb lépkedett a csupasz ágon. Juliet ajkán mosoly jelent meg. Ha találkozik a gróffal, ugyanolyan mogorva lesz, mint ez az elégedetlen madár. - Azt fogja kívánni, bár született volna írnek... ahogy Gallie szokta mondani. Cogburn fülébe húzta jambósapkáját. Az orra vörösen fénylett a hidegtől. - Emlékszem, mikor a Mabry ház komornyikja ostorral verte meg az egyik istállófiút, mert az kiborított egy vödör zabot. Maga megfenyegette, hogy őt fogja megostorozni. - Megérdemelte. A fiú csak hatéves volt. - A férfi úgy megrémült, hogy majd elvesztette a józan eszét. - Nem is volt neki.

Cogburn felvihogott. - Emlékszem, akkor is ezt mondta. Juliet felgyorsította a lépéseit. - Ez más. Ágnes bálványozza az apját. Szegénykém, biztos nyomorultul érzi magát. - Segíteni fog neki, Juliet. Mindig ezt teszi... És most mesélje el, mennyire jutott Gallie-vel! Julietnek jólesett a férfi bizalma; a gondolatait elterelte Ágnesről. - Semennyire. Gallie pontosan olyan barátságos, mint a Mabry család új lakása. Cogburn fültyentett. - Most mit fog csinálni? - Már tudom, hol tartja a könyveket - a kastély nyugati sarka felé mutatott. - Ott fenn... a toronyszobában. - Nem amellett van a herceg hálószobája? - De igen. Az egyetlen bejárat a toronyba egy kis csarnokból nyílik, amely a herceg szobáját választja el a Gallie-étől. Mivel a herceg nincs itt, csak arra kell várnom, hogy Gallie elaludjon. Ma délután megpróbálok feljutni. De Juliet végül mégsem próbálkozott aznap. Ágnes nem volt a sólyomketrecnél, sem az istállóban. Juliet elküldte Cogburnt, hogy érdeklődjön a kislány után a kereskedőktől és a bolttulajdonostól, ő pedig visszament a kastélyba, hogy kikérdezze a személyzetet. Minden egyes tagadó válaszra, vállrándításra vagy fejcsóválásra nőtt Juliet aggodalma. De józan esze sakkban tartotta félelmét. Kinbairn kastélya Ágnes otthona. Az itt élő emberek egész életében ismerték. Senki sem bántaná. Itt kell hogy legyen valahol, rejtőzködve, megtépázott büszkeségét ápolgatva. Ha végre megtalálják, Juliet rendbe teszi a dolgokat.

Egy órával később Juliet egyedül lépett be az osztályterembe. Lottie - kezében a palatáblával - felnézett. Alsó ajka remegni kezdett, s apjáéhoz oly hasonló mélykék szemei megteltek könnyel. - Soha többet nem jön vissza - ledobta a palát, és arcát kezébe temetve zokogott. Juliet a karjába vonta a kislányt. - Ne sírj, Lottie! - vigasztalta remegő hangon. - Talán a szénapadláson alszik. Mary rontott be a terembe, egyik keze az oldalára tapad, mogyorószín szemében eszeveszett kifejezés. - Cozy azt mondta, hogy Ágnes elszökött - Mary is sími kezdett. - Valami rettenetes dolog fog vele történni. Kikapja az Raster Ross-i seriff. - Jaj ne! Azt beszélik, az az ember kisgyerekeket süt vacsorára. Mary bólintott, szája széle rohamosan görbült lefelé. - Vagy a dologházba küldi őket. Soha nem látjuk viszont Ágnest. Lottie siránkozni kezdett. Juliet bátorsága is megfogyatkozott, de nem adta át magát a kétségbeesésnek. - Mary, semmi ilyesmi nem fog Agnesszel történni. Gyere ide! - Kinyújtotta a kezét, és Mary a karjaiba repült. Juliet átölelte mindkettőjüket, s miközben ringatta őket, súgta: - Itt van valahol. Csak nem ott kerestük, ahol kellett volna. - Papa tényleg elfenekelte? - kérdezte Lottie, hitetlenkedve. - Soha nem szokott bennünket bántani - szipogta Mary. Sarah jelent meg az ajtóban, arcát feldúlta a fájdalom. - Ó, White kisasszony, Ágnes örökre elment! - kiáltotta, és ő is Juliét karjai közé szaladt. - Cozy azt mondta, hogy nem volt itthon egész éjjel.

- Cozynak csípős a nyelve - jegyezte meg Juliet, szándékosan használva a herceg szavait. - Még csak nem is reggelizett – mondta Mary, még mindig Julietbe kapaszkodva. A reggeli nap sugarai átszűrődtek az osztályterem ablakain, és hosszú árnyékokat vetettek a kőfalakra és a padlóra. Juliet elgondolkozva simogatta Sarah haját; agyában egymást kergették a szörnyűbbnél szörnyűbb lehetőségek. Mi van, ha Ágnes nem is duzzog? Ha elesett és eltörte a lábát? Lehet, hogy e pillanatban valami sötét, félreeső helyen kuporog, szabadulásért imádkozva. Juliet megborzongott, és közelebb húzta a lányokat. Nagyon jól tudta, milyen egyedül lenni, éhesen és fázva. Attól a naptól kezdve, hogy Lillian elhajózott, senki nem volt, aki vigyázott volna a kis árvára. Senkit nem érdekelt a kislány, akinek a neve Juliet volt. A régi emlékek fölött érzett fájdalom friss könnyei fenyegették. Juliet gyorsan Mr. Strickland, a görög tanár képét varázsolta maga elé. A kedves, tapintatos emberét, aki megtanította bízni saját ítéletében, s vigyázni magára. De legnagyobb ajándéka a tudás volt: megtanította őt írni-olvasni és számolni. - Most mit csinálunk? - nyöszörögte Sarah. Juliet tudta, hogy ő mit fog csinálni: megöli Ross hercegét. - Papa elment valahová, Thomas pedig Glenhugget- ben van - mondta Lottie. - Gallie meg alszik - sírta Mary. - Megkérünk mindenkit, hogy segítsen - bátorította őket Juliet. - Mindannyian közösen dolgozunk. - De hogyan? - kérdezte Mary. - Mindig Ágnes mondja meg, hogy mit tegyünk. - Mindenki más és más helyet kutat át. Cogburn a faluban kérdezősködik. A lányoknak ennél többre lesz szükségük, olyan valamire, ami

teljesen lefoglalja őket. Juliet Sarah-hoz fordult. - Nem ismerem eléggé a kastélyt ahhoz, hogy kiosszam mindenkinek a feladatát. De te igen. Elmondanád nekünk, hol nézzünk körül? Sarah szomorú szemei mintha felragyogtak volna. - Azt hiszem, igen, bár nem vagyok olyan határozott, mint Ágnes. - A határozottság különböző emberekben különbözőképpen nyilvánul meg. Most szükségünk van rád, Sarah. Megteszed? A kislány nagy levegőt vett, és megtörölte a szemét. - Mary és Lottie, ti körülnéztek az alsó szinteken, White kisasszony és én pedig a felsőkön. Ha végeztünk, a hallban találkozunk. - Égszínkék szemeit bizonytalanság felhőzte be. Ez így jó lesz? Juliet szíve túlcsordult a szeretettől. - Tökéletes, kicsi Sarah. Lottie hátralépett, és kifújta az orrát. Sarah és Mary is követte a példáját. Sarah zsebkendőjét köténykéje egyik zsebébe gyömöszölte. - Ha lenne hozzá bátorságom, felülnék a pónimra, és addig mennék, amíg meg nem találnám őt. - Ágnes köztünk a legjobb lovas - jegyezte meg Mary komoran. Mindhárman újra könnyekkel küszködtek. Juliet összeszedte a bátorságát, magabiztosságát, és utasítására szétszéledtek, hogy megkeressék önfejű testvérüket. Nem találták nyomát Ágnesnek sem a kastélyban, sem körülötte. Délre Julietet már komoly aggodalom kerítette hatalmába. Kétségbeeséstől zavartan rohant az éléskamrától a lőrésekig, az őrháztól a ruhásszekrényekig. Az aggodalomtól félőrülten mászott fel a szénapadlásra, és alaposan átvizsgálta a szalmát. Átkutatta a mosókonyhát... Még a saját bőröndjét

és táskáját is ellenőrizte. Órákkal később, mikor a lányok már elszundítottak, Juliet a herceg hálószobájában találta magát. Cozy már átkutatta ezt a szobát; mint ahogy tette Szakács is. Juliet reménykedve tárta ki a szekrényajtókat. Amikor nem találta Ágnest összekuporodva a herceg ruhái között, újra dühöt érzett a férfi iránt. Rendetlenül összedobálta a ruhákat: hétköznapi ingeket és nadrágokat rángatott elő a bőröndből, és halomba dobálta őket finom, divatos térdnadrágokkal és elegáns szaténkabátokkal. A férfi illata ölelte körül, s annak ellenére, hogy vadállatnak tartotta, aki fikarcnyit sem törődik a gyermeke érzelmeivel, jól érezte magát személyes holmijai között. Épp itt van az ideje, hogy üzenjek a hercegnek. Ahelyett, hogy a hall felé ment volna, Juliet az előcsarnokba lépett. Balra tőle nyílt az ajtó, mely a toronyba és a MacKenzie-k könyvéhez vezetett. Jobbra volt Gallie szobájának bejárata. Juliet egy pillanatig tétovázott, aztán odalépett a jobb oldali ajtóhoz. Felemelte az öklét, és olyan erősen verte meg Gallie ajtaját, hogy azt hitte, szétreped a fa. A krónikás álmos szemmel nyitott ajtót. - Ágnes elszökött. Gallie ásított, és megvakarta a fejét. - A sólyomketrecnél van. - Nincs ott. Juliet elmesélte neki, hol keresték a kislányt. - El kell mondania, hová ment Őméltósága. Gallie újra ásított. - Nem. Kiábrándultság és düh fortyogott Julietben. - Figyeljen rám! Nem érdekel, hogy hol van a legújabb szerelmi találkája.De haza kell hogy jöjjön.

Gallie visszalépett a szobájába. - Hívja ide lant! Elküldöm a hercegért. Juliet hiába próbálta elhitetni magával: nem érdekli, hová ment Lachlan, a tény, hogy a férfi nem bízott benne, rosszulcsett neki. A nap még mindig magasan járt, amikor lan ellovagolt ki tudja, hová. Cogburn napokig járta a vidéket, meglátogatva minden családot, akik Kinbairnban voltak Ágnes eltűnése előtt. Juliet abban reménykedett, a kislány az egyik kocsiban rejtőzött el. De a válasz minden egyes farmon ugyanaz volt: nyomát sem látták Ágnesnek. Cogburn még a vándorárust is megpróbálta elérni, de annak úticélját - mint a hercegét - titok övezte. A kastélyban oly síri volt a csend, mint egy kriptában. Juliet egyedül ült a könyvtárban, a kandalló sötét torkába bámulva. A parázs még jóval éjjel előtt fehér hamuvá hűlt, de a lánynak nem volt kedve felállni, és újra tüzet gyújtani. Tompa érzékei nem is érzékelték a csípős levegőt. Hátrahajtotta a fejét. Az asztalon álló mécses remegő fénykarikát rajzolt a mennyezetre. Az óra ebben a pillanatban ütötte a hármat. Egy hét minden eredmény nélkül - a következő óra ehhez képest jelentéktelennek tűnt. Elbukott hát. Annyira belefeledkezett a hercegbe és a MacKenzie-k könyvének keresésébe, hogy közben elkövette a legeslegnagyobb bűnt: hagyta, hogy hatéves tanítványa elszökjön. Mi van, ha Ágnes Lillian gyereke? Hol lehet most a kislány? Juliet minden csontjában tehetetlen kétségbeesést érzett. A vesztibül elérhetetlen számára; Gallie kulcsra zárta mind a saját, mind a herceg hálószobájának ajtaját. A könyvek így akár Philadelphiában is lehetnének. A dolgok nem is állhatnának rosszabbul. Döngő léptek zaja hallatszott a haliból.

- Juliet? A herceg hangjára a lány felpattant a székből. A herceg berontott a szobába, a lámpa remegő fénye élesen domborította ki vonásait. Arisztokratikus orrának cimpái remegtek a dühtől, homlokán és a szeme körül az aggodalom ráncai húzódtak, egyik hajfürtje félig kibomlott. - Hol a pokolban van Ágnes? - üvöltötte. Juliet szíve a torkában dobogott. - Nem tudom - válaszolta ernyedten. - Azt reméltem. hogy... - Szent Kolumbára, asszony! - Letépte magáról birkabőr kabátját, és egy székre dobta. - Nem tudja? - Fújtatva indult Juliet felé, kezei ökölbe szorultak. - „Nagyon jól bánok a gyerekekkel" - utánozta gúnyosan a lány virginiai akcentusát. „Nem fogja megbánni, hogy engem választott, méltóságos uram". Saját hangján mennydörögve hozzátette: - Nem csoda, hogy az a Mabry nevű fickó eltanácsolta Amerikából. Mit csinált az ő gyerekeivel? Hagyta, hogy az indiánok kezébe sétáljanak? Neheztelés keserítette meg Juliet szája ízét. Tett egy lépest előre. - Hogy merészel engem okolni? Ágnes maga elől menekült el, mert maga megverte. - Ostobaság. Alig nyúltam hozzá. - Ó, szóval elismeri, hogy megfélemlítette. - Ide hallgasson, White tanárnő! - Nem! - Juliet közvetlenül a férfi elé állt, felbámulva a dühös arcba. - Maga figyeljen rám! Merev mutatóujjával megbökte a herceg vállát. - Maga űzte el a lányát - újra megdöfte a férfit. - Maga veszítette el a fejét - a herceg hátralépett, de Juliet követte. Maga az, aki nem tudott leülni, és normálisan beszélni vele,

igaz? Igaz? Lachlan lenézett rá; az izmok megfeszültek a nyakán, szája szélei elfehéredtek, sötétkék szeme dühtől villogott. - Válaszoljon! - kiáltotta Juliet. - Ha még egyszer megbök, akkor... - Akkor mi lesz? Engem is elfenekel? Eltöri az ujjamat? Az erőszak az egyetlen válasza a gyereknevelésre, vagy ha nevelőnőkkel beszélget? Szavainak szigorúsága volt Juliet veszte. Gyorsan visszahúzta a kezét, és lüktető, forró homlokára helyezte a tenyerét. - Maga nem gyerek. A megjegyzés abszurditása újra feldühítette a lányt. Keze a torkára csúszott. - Hálásnak kellene lennem a korom miatt? Ez talán megóvna a haragjától, ó hercegek hercege? A férfi szeme összeszűkült, ajkai keskeny vonallá préselődtek. - Jobb lenne, ha fékezné azt a kígyónyelvét, és nem feledkezne meg megélhetésének ingatag állapotáról és a veszélyről, amiben a lányom talán éppen van. Ha a herceg kidobná, Juliet soha nem találná meg a MacKenzie-k könyvét, de ebben a pillanatban ez egyáltalán nem érdekelte. - A megélhetésem? - nyögte. - Azt hiszi, egy zacskó pénz miatt aggódom, mikor Ágnes ott kóborol valahol egyedül? Mély, tompa fájdalom lüktetett a fejében. Ujjait a haján átfűzve tapadt tenyere a tarkójára, s próbálta meg elűzni a kínt. - Szent isten! - nyögte. - Talán megsérült. Egyedül van és fázik. Ó, miért nem képes őt megtalálni? Hátat fordított a férfinak. Sírás fojtogatta a torkát, amit képtelen volt visszatartani. Az elmúlt hét feszültsége, a magabiztosság, amivel példát mutatott a lányoknak, az

elszántan merev ajkak, mind-mind eltűnt, mint ahogy a gyapotcserje szárad el szárazság idején. Kétségbeesésének függönyein keresztül érezte, hogy a herceg megérinti a vállát. A férfi maga felé fordította, és a karjai közé húzta. - Maga fázik. - A herceg kezei a hátát simogatták lágyan, nyugtatóan. - Ne sírjon. Juliet! - súgta a fülébe. - Megtalálom Ágnest, bízzon bennem! Ne feledje, ez az én királyságom! Nincs ember a Felföldön, aki ártana a lányomnak. Lachlan nem borotválkozott, míg távol volt, de Julietet nem zavarta a férfi borostája. Mélyen beszívta a belőle áradó istállószagot és a csípős téli szél illatát. A herceg biztonságot és erőt sugárzott. Juliet kétségbeesése elolvadt a férfi ölelésében pihenve. - És ha valami baja esett? - Ágnes tündéri kislány - válaszolt a herceg ajkán szomorú mosollyal. És bájával képes volna végigvonulni a Whitehallon, ha egyszer megpróbálná. Juliet belekapaszkodott Lachlan karjába, ami keményen, melegen simult az ujjai alá. A férfi vigasztaló szavai megnyugtatták. - Mary azt mondja, hogy az Easter Ross-i seriff el akarja fogni őt - mondta szipogva. - Dehogyis - sóhajtott a férfi lassan ringatva Julietet, mint ahogy azt a lányával oly gyakran tette. - Neville lehet, hogy az ellenségem, de egy kislányt nem bántana. Ha mégis megtenné, a mennyek összes szentjei sem segítenének rajta. És ezt ő jól tudja. - Az összes szentjét segítségül hívja? - kérdezett vissza Juliet, valamivel jobban érezve magát. - Persze, egyet pedig Ágnesnek - kisimította a lány haját az

arcából, s homlokon csókolta. - Szüksége lesz rá, ha megtalálom. Juliet elhúzódott tőle, és megragadta a férfi nyakláncát. - Ha egy ujjal is hozzányúl ahhoz a gyerekhez, velem gyűlik meg a baja. A herceg bár mosolygott, mégsem tudta elrejteni a vonásait elfelhőző aggodalmat. - Csak beszélek vele, Juliet. - Megígéri? - Megígérem. Juliet visszamosolygott. - Ha mégis bántaná, letépem a fülét. De van itt valami más is. - A füleimen kívül? Juliet - nem tudva, milyen reakciót várhat a férfitól körültekintően megválogatta a szavait: - Nem mehet el még egyszer anélkül, hogy nekem ne szólna az úticéljáról. Mi lett volna, ha nincs itt Gallie, hogy maga után küldessen? Mi lett volna, ha valamelyik kislány meghalt volna? A herceg torkának mélyéről halk morgás tört elő. Közel húzta magához Julietet, és újra köré fonta a karjait. Felemelve magához a földről, száját a lányéra tapasztotta. Juliet a férfi vállába kapaszkodott, míg az mohón csókolta ajkait. Aggodalom, kétségbeesés és a herceg kedvenc italának íze fűszerezte a csókot. Juliet érezte a köztük lassan kialakuló, bimbózó bizalmat és a törődő szeretetet. Ebben a pillanatban úgy olvasott a férfi agyában, mintha az hangosan kimondta volna gondolatait: „Meg fogom találni. Esküszöm az égre, hogy megtalálom és visszahozom”. Anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, Juliet a nyelvét előrenyomva visszacsókolta a férfit. Annak ajkai gyengéden simultak az övéire, nyelve az övé körül táncolt. Mikor végre szétváltak, Juliet elerőtlenedett a férfi

szemében ülő gyöngéd kifejezés láttán. - Mi az? - kérdezte. A herceg szelíden letette a padlóra. Juliet alig tudta megakadályozni remegő térdeit az összecsuklástól. - Nem gondoltam, hogy ennyire törődni fog a gyermekeimmel - válaszolt a férfi, hangja csupa megbánás. - Szeretném, ha ez így is maradna - újra befonta kibomlott tincsét. - Az előző nevelőnők egyikét sem érdekelték így a lányaim. Nem vártam, hogy maga más lesz, mint ők. A Mabry család évekig dicsérte őt. Bíztak benne, és értékelték annyira, hogy finanszírozzák skóciai utazását, s otthont ajánljanak Lillian gyermekének. De Ross hercegének bókja sokkal mélyebben meghatotta Julietet. Lachlan kezei a lány derekán nyugodtak. - Visszahozom Ágnest. De valahogyan meg kell őt büntetni. - Nem kellett volna elfenekelnie. - De hiszen alig értem hozzá. - Viszont lan és Grace előtt tette. Megszidná Jamie MacKenzie-t a katonák előtt? - Nem. Ezzel megsérteném a büszkeségét. - Ágnesnek is van büszkesége. A herceg a lámpára bámult. A lány apró tükörképe csillant meg a szemében. - Talán túlságosan sok is. Ebben nagyon hasonlít az anyjára. Gyöngéd érzelmek kavarogtak Julietben, s ahogy ott állt a kastély lépcsőin, és nézte, amint a férfi ellovagol, azon tépelődött. nem ítélte-e meg rosszul Ross hercegét. Két nappal később Juliet a boltok egyikében állt, és Eben MacBride panaszáradatát hallgatta. A férfi a Brit Birodalom állapotától kezdve a saját házasságáig mindent megsiratott. - Ostoba vótam, hogy összekötöttem az életem véle morogta.

Juliet igazán sajnálta a feleségét. Hogy tisztelhet egy nő egy ilyen kiálló fogú, goromba fickót? Alig várva, hogy végre kívül legyen az ajtón, félbeszakította a litániát. - Igen, nos, ez nagyon érdekes, Mr. MacBride. Meg tudja csinálni az íjakat és a vesszőt vagy sem? - Hát hogyne, ha találok még épségben maradt tollat. Ágnes kisasszony széttépdeste űket az indián cuccáho. Juliet figyelme az udvaron támadt nyugtalan mozgolódás felé irányult. Kilesett az ablakon, és az öröm hulláma futott rajta végig. Fegyveres lovasok dupla sorának élén Ross herceg lovagolt be az udvarra, szélesen mosolyogva és integetve az összeverődött embereknek. Hátasa, egy vörösessárga színű fényes szőrű ló, farkát csapkodva ágaskodott fel. Juliet szíve megdobbant, ahogy megpillantotta Ágnest a herceg előtt a nyeregben, fejét felvetve, s szeme tágra nyitva ragyogott, mint a százszorszép. Juliet az öröm első pillanatai után sérülések nyomait kereste a kislányon. Haja rendetlen összevisszaságban állt, és soványabbnak is tűnt, de úgy látszott, semmi baja a szívszaggató élményen kívül. A herceg átölelte a lánya derekát, és lecsúsztatta a földre. Olyan aprónak tűnt, amint felnézett a fölébe tornyosuló lovasra. A szemei könyörögtek, amint mondott valamit az apjának. Juliet az ajkába harapott: Ágnes összes elülső tejfoga kihullott. A herceg megrázta a fejéi, és a kastély felé mutatott. Ágnes belekapaszkodott a lábába. A férfi lehajolt. Juliet elképzelte a lányához intézett, szeretettől túlcsorduló szavait. Mikor újra felegyenesedett, Ágnes lehajtotta a fejét, s nagyon lassan elindult a konyha bejárata felé. A herceg megrántotta a

kantárt, és hátasát az istálló felé irányította. Kíséretének néhány tagja követte, a többiek szétszéledtek. - Látom, visszahozta a kis fattyút - mondta Eben. Juliet hevesen sarkon fordult. - Vigyázzon, mit beszél, uram! Nem dönthette el ez a kislány, hogy ki legyen az apja, sem azt, hogy az törvényes házasságban éljen az anyjával. Elég hitvány módon fejezi ki magát, uram. Eben szája döbbenten nyílt el; agyagpipája kiesett az ajkai közül, és tompa reccsenéssel tört darabokra a deszkapadlón. - Ó, eltört a pipája, Mr. MacBride - jegyezte meg Juliet kajánul. - Milyen sajnálatos! Izgatottan, hogy minél előbb láthassa Ágnest, Juliet kilépett a boltból, és átvágott az úton. Jamie MacKenzie intett neki oda. - Isten hozta újra itthon - szólt oda Juliet. - Hol volt Ágnes? - A kalmárral barangolt - válaszolta a férfi szomorú mosollyal. - Szegény kislány! Nem szívesen lennék most a helyében. Szóval a vándorkereskedővel volt. Juliet látta a szekerét átdöcögni a kapun aznap, mikor Ágnes eltűnt. Bárcsak megállította volna! - Őméltósága megbüntette? Jamie nyújtózva vakarta meg a hátát. - Nem, de Gallie le kell hogy vágja a haját. - Levágni a haját? - kérdezte Juliet döbbenten. - Ezt hogy érti? Miért? - Nincs más megoldás. A fején nyüzsögnek a kereskedő tetvei. Juliet tátott szájjal meredt rá egy pillanatig. Aztán eldobta a kosarat, és elrobogott, mintha puskából lőtték volna ki. Se jobbra, se balra nem nézett, csak teljes erejéből rohant a kastély felé. Istenem, engedd, hogy időben odaérjek! Szíve majd kiugrott a mellkasából, karja vadul járt fel-alá az oldalán,

miközben a fagyott pocsolyákat kerülgette, s hóhalmokat ugrott át. Amikor befordult a kastély déli sarkán, megcsúszott egy fagyott víztócsán. Lába alól kiszaladt a talaj, karjai eszeveszetten hadonásztak, hogy visszanyerje az egyensúlyát, s végül a falra felkúszott elszáradt indák sűrű erdejébe markolt támasztékul. Éles vesszők mélyedtek a tenyerébe, de Juliet felegyenesedett, és tovább loholt. Felsietett, és kitárta a faajtót. A konyhai személyzet szájtátva bámult rá. - Hol van Ágnes? Szakács mérgesen csapta le a nyers tésztát a kenyérvágó deszkára, de a haragos mozdulatot megcáfolta a szemében ülő szomorú kifejezés. - A tálalóban... szegény kis jószág! Juliet lihegve robogott el a mosókonyha mellett. Hallotta az olló csattogását és Gallie hangját. - Visszanő majd a hajad, te gyerek. Ne ess már ennyire kétségbe! Elkésett. Juliet megtorpant, és hátát a hűvös kőfalnak vetette. Ötéves volt, amikor lefogták és levágták a haját. Még most is érzi az olló hűvös pengéjét, amint az hozzá-hozzáér a tarkójához. Még most is hallja árvaházi társai gúnyos megjegyzéseit. És látja Lilliant, amint nekifeszül az őt visszatartó kezeknek, és tele torokból üvölti: - Hagyjátok békén a testvéremet! A régi fájdalom szorította össze a szívét. De Ágnesnek szüksége van rá. Juliet belépett a tálalóba. Tekintetét Gallie-re szegezte, aki neki háttal takarta el előle Ágnest. A krónikás narancsszínű bársonyruhát viselt, ami inkább illett volna a királyi udvarba, mint a fodrász szerepéhez.

Cozy nem messze állt tőle, ölében egy halom törülközővel. Lottie, Mary és Sarah a szoknyája mellől pislogtak. - Szégyellned kellene magad, Ágnes MacKenzie - mondta Gallie. - Ha pedig össze merészeled csapkodni a ruhámat, megmondom apádnak, hogy vegye el a pónidat. Gallie ellépett, így nem zárta el Ágnest Juliet elől. A kislány egy nagy fahordóban ült merev háttal, remegő állal. Hosszú haja nélkül csupasz nyakának karcsú vonala vékonykának tűnt. Nem is ellenkezett Cozyval. Szemei elmerülve, szomorúan meredtek valahová a szoba másik végébe. Juliet visszanyelte a torkát kaparó könnyeket. Nem kellene, hogy az élet ilyen kegyetlen legyen a gyerekekhez. Gallie az olló élét próbálgatva húzta végig ujjait a pengéken, majd egy kötényt akasztott a nyakába. - Ereszd le a gyerek haját, Cozy! Cozy, mintha lepráshoz nyúlna, grimaszt vágott, és ujjai hegyével kihúzgálta a tűket Ágnes hajából, ami zi- láltan omlott le a kislány hátán. Tehát az Ágnes számára oly drága fürtöktől még nem fosztották meg. Juliet előrelendült. - Ne! Cozy felsikoltott és hátraugrott. Ágnes olyan mereven ült, mint egy szobor, meg sem rezzent. Gallie pedig úgy tekintett Julietre, mint ahogy egy adományleveleken kúszó féregre nézne. - Tegye le azt az ollót! - kérte Juliet. - Nem! - Gallic hangjából sütött a megvetés. - Lehet, hogy Amerikában boldogan élnek az emberek tetvesen, White tanárnő, de mi itt, Skóciában nem tűrjük el őket. Úgyhogy törődjön a maga dolgával! Julietből kirobbant a harag. - Éppen azt teszem, MacKenzie tanárnő. Lehet, hogy

Skóciában megfosztják a gyerekeket a büszkeségüktől, de mi Amerikában szeretetben és megbecsülésben neveljük őket. Ágnes sztoikus arckifejezése elpárolgott. Arcán könnycseppek gördültek végig, és soványka mellkasát fajdalmas sóhaj dagasztotta. Kis kezei a hordó szélébe kapaszkodtak. Nem egy herceg büszke, dacos leánya volt többé; gyámoltalannak és elhanyagoltnak tűnt. - Kérem, White kisasszony - könyörgött Ágnes. Hangja rekedten csengett a könnyektől s selypített a hiányzó fogak miatt. - Ugye nem kell levágni a hajamat? Juliet remegő lábakkal lépett a hordóhoz. - Persze hogy nem, drágám. Juliet lépéseket és a konyhaszemélyzet suttogását hallotta a háta mögött. Bámészkodni jöttek, de ő nem fogja hagyni, hogy Ágnest puszta látványosságként kezeljék. - Ti, hárman! - bökött Sarah, Lottie és Mary felé. - Mars fel! Minden gyakorlószót háromszor írjatok le! Megpördült, és ráförmedt a konyhai alkalmazottakra. - Mára felmentem magukat a munka alól. Elmehetnek! Azonnal. A lányok elrohantak, és a személyzet is kioldalgott a szobából. Juliet visszafordult Gallie felé. - Tudok egy jobb módszert a tetvetlenítésre. Gallie összehúzta sötét szemét. - Miféle módszert? - Libazsír és kén. Mindkettőből jó sok. - De hiszen úgy fog bűzlem, mint a trágyadomb. - De megmarad a haja. . „És a méltósága" - tette hozzá magában Juliet. Ágnes megelevenedett. Tágra nyílt barna szeme, mely reménykedve fénylett, Julietre tapadt. - Szeretem a libazsírt, tanárnő. Tényleg szeretem.

Juliet mosolyogva nyújtotta felé a karjait. Víz csapódott az arcába, de Juliet nem törödött vele. A kislány karjai és lábai szorosan fonódtak köré. Juliet felkapott egy törülközőt, és elfedte Ágnes meztelenségét, oly törődéssel, ahogyan Lillian tette a húgával. Juliet belekapaszkodott Ágnesbe és saját múltjának keserédes emlékeibe. Végül odaszólt Cozynak. - Cozy, hozzon annyi libazsírt, amennyit csak talál. A cselédlány megdörzsölte a kezét. - A kamrában megtalálja. Én nem vagyok fejőlány, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Julietnek kezdett elfogyni a türelme. - Akkor hozassa ide a fejőlánnyal, és hozasson vele egy másik hordó forró vizet a szobámba. - Igenis, felség. Cozy kimasírozott a szobából. Gallie letette az ollót, és levette a kötényt. Arckifejezése ellágyult, ahogy Ágnesre pillantott. - Azt akarom - mondta hogy ez a hajkorona szépen be legyen fonva, mire visszajövök. Ha csak egyetlen tetűtojást is találok benne, akkor... - Nem fog - fogadkozott Ágnes. - White kisasszony rendbe hozza addig a hajamat. Juliet érzékei kiélesedtek. Gallie készül valahová. Küszöbön tehát a nagy lehetőség. - Hová megy? - kérdezte. - Küldetésre - válaszolt Gallie. - Ha ez egyáltalán magára tartozik. A krónikás fagyos pillantására fittyet hányva, Juliet tovább kérdezősködött. - Mikor jön vissza? - Miért akarja tudni?

Merész terv formálódott Juliet agyában. - Ágnest el kell különíteni a testvéreitől. Aludhat az én ágyamban. Azt remélem, addig talán kölcsönadja a szobáját. Gallie szája hamis mosolyra húzódott, s megvetően mérte végig Julietet. - Okos húzás, de nem túl eredeti, kisasszony. Remélem, ugyanolyan mélyrehatóan ért a tetvekhez, mint a stratégiákhoz. Ellenőrizni fogom, hogy a megfelelő kulcsot hagyjam itt magának. Gallie természetesen a herceg hálószobájának kulcsára gondolt. Hadd higgye, hogy csábítás a célja! - Nagyon alapos leszek, Gallie. Minden egyes tetűtojást el fogok pusztítani. Gallie kilibegett az ajtón. - Majd meglátjuk. Saját kétszínűségén felháborodva, Juliet magához szorította Ágnest, aki még mindig úgy kapaszkodott belé, mint egy kiscica, akit a vízből mentettek ki. Karjaiban a kislánnyal és szívében reménnyel Juliet elindult a szobája felé.

Lachlan hármasával vette a lépcsőfokokat, lábai tiltakozása ellenére. A nyeregben töltött napok után minden egyes lépésre fájdalom nyilallt az izmaiba. Forró fürdőre és puha ágyra lett volna szüksége. És az amerikaira. Az se érdekelte volna, ha a lány tetőtől talpig libazsírral dörzsöli be. Libazsír. Elmosolyodott a gyógymód hallatán, de belül mélységesen el volt ragadtatva. Gallie azt mesélte, hogy Juliet berontott a tálalóba, és megmentette Ágnest attól, hogy elveszítse a haját. Most biztos boldog - gondolta Lachlan, és nem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy azonnal lássa mindkettőjüket. Ágnest és Julietet.

Kopogás nélkül lépett be Juliet szobájába. - Papa! Ágnes egy ülőfürdőben ücsörgött, a szappanos víz egészen pajkos álláig elfedte. Fején turbánként felcsavart törülközőt viselt, mely meg-megremegett minden mozdulatra. Juliet a kád mellett térdelt, kezében szivacs, ajkain mosoly, szemében bódult kifejezés. Az érzelmek elszorították a herceg torkát. - Hello, babám - nyögte végül. - Én már nem vagyok baba - kihúzta magát, s körbeintett a szobában. - Szultán vagyok, és ez az én... az én... mim is, White tanárnő? Juliet felnézett a férfira. Barna szeme ragyogott. - Ez nagyságod háreme. - És nagyság is vagyok! Juliet elfintorította az orrát. - Úgy bűzlesz, mint egy libanyáj. - Az sem érdekel, ha olyan szagom van, mint lan trágyadombjának. Legalább nem kell levágni a hajamat. - Ne feledd - emlékeztette Juliet - hogy a libazsír nem mindig hatásos, és nyugodtan kell ülnöd, amíg kiszedek minden petét. - Olyan mozdulatlan leszek, mint lan kitömött borza. Segíteni fog a libazsír. Ugye, papa? Lachlan belépett a szobába, és óvatosan leereszkedett egy székre. Minden porcikájában érezte a kimerültséget. - Remélem, kicsim... ha a remény számít. - Rosszul érzi magát? - kérdezte Juliet végignézve rajta. - Nem, csak minden csontom fáj a nyeregtől - válaszolta. Hirtelen eszébe jutott, hogy más asszonyhoz nem lett volna ilyen őszinte. Vállat vont. Ez a lány egyszerűen más. Nyíltszívű, megértő és kedves. Juliet felállt, és elindult feléje. A nedves ruha kellemes

helyeken tapadt a lányhoz; a herceg pedig jól emlékezett, ahogyan keblei betöltötték a kezeit, mellbimbói kiálltak, s láthatóvá váltak a ruhán keresztül. Juliet ajkán pajkos mosoly játszadozott. Kinyújtotta a kezét. - Libazsírt, méltóságos uram? Még maradt egy kicsi. Lachlan kényelmesen hátradőlt a székben, és a lány kezében fekvő befőttesüvegre bámult. Szóval játszani akar, hát legyen. - Csak ha saját kezűleg keni fájdalmas testrészeimre, White kisasszony - válaszolt halkan. Juliet bájosan elpirult. - Le kell fektetnem a szultánunkat. Ha a lánya nem lenne ott, megszabadulna a nadrágjától, a saját szobájába vinné Julietet, s színvallásra kényszerítené. Ahogy elvette az üveget, meglátta a lány tenyerét. Megragadta a csuklóját. - Magával mi történt? Juliet megpróbált elhúzódni. - Semmi. Csak egy karcolás. Horzsolások és zúzódások borították a lány tenyerének finom felületét. Egyik körme egészen elevenéig beszakadt. - Mi történi? Juliet egy gyors pillantást vetett Ágnes felé. A kislány a kád szélének dőlve aludt, turbánja párnaként hevert a feje alatt. - Elcsúsztam, és estemben a kastély falán futó elszáradt venyigébe kapaszkodtam. A férfi pillantása a lány tenyeréről a melleire, majd a szájára vándorolt. - Ez holnap fájni fog - súgta, miközben találkozott a tekintetük. - A maga zúzódásai is. Lachlan felnevetett. - Azok már fájnak, kicsim - morogta.

Juliet visszahúzta a kezét, s odalépett a kádhoz. - Jobb lesz, ha ágyba fektetem a szultánunkat - mondta. Ágnes felébredt, Lachlan felállt, és keresett egy törülközőt. Juliet a karjaiba tette a lányát. - Elviszem a szobájába. - Ne, papa! - tiltakozott Ágnes. - A háremben kell aludnom. Juliet megigazgatta a kislány turbánját. - Megígértem neki, hogy itt aludhat ma éjszaka, méltóságos uram. Fektesse csak le az ágyamba! Miért olyan ideges Juliet? Lachlan szárazra törölte a lányát, feladta rá a hálóingét és lefektette. Ágnes pár pillanattal később már aludt; álmában oly szép volt, mint egy angyal. A herceg megsimította pihepuha arcocskáját, s a szíve megtelt szeretettel. - És maga hol fog aludni? - kérdezte Julietet. A lány a gyertyafényben állt, és a kezeit tanulmányozta. - Maga mellett. Lachlan biztos volt benne, hogy elértette. - Mit mondott, hol? Juliet összefonta karjait a mellén, de a szemérmes póz nem illett a szemében csillogó fényhez. - Azt mondtam, maga mellett alszom. Gallie szobájában, uram. Szeretném beírni a nevem a történelem- könyvekbe, mint az egyetlen szűz, aki pár lépésre aludt magától, és fel is ébredt... érintetlenül. Vér áramlott a férfi nyereg kínozta ágyékába. - Ma éjszaka? - Igen, ma éjszaka. Kifogásolja talán? - Dehogyis - feljebb rántotta a nadrágját, és megfogadta, hogy a találkozóját Thomasszal a lehető leggyorsabban elintézi. - Csak kezdem úgy érezni, hogy sétálni lesz kedvem az éjszaka.

7. fejezet Egy órával később Juliet kulccsal a kezében lépett be Gallie szobájába, vászontalpú papucsának minden egyes lépésével koptatva a gyapjúszőnyeget. Tíz lépést tehetett meg az ajtótól, mikor megállt és hallgatózni kezdett. Minden csendes volt. Az óra egyet ütött. Az izgatottság hulláma futott rajta végig. Néhány pillanat múlva megtudja, a herceg melyik lánya született 1762. június huszadikán, azon a napon, amikor Lillian meghalt. És azt is, mely MacKenzie nemzette a gyereket. Vajon az adatok felmentik majd Ross hercegét a vád alól? Vagy megerősítik, hogy ő csábította el Lilliant? Ahogy tovább lépkedett, a lehetséges válasz miatt aggódott. Romantikus énje azért imádkozott, hogy ne bizonyosodjon be a herceg bűnössége a csábításban. Agyának józan fele viszont egyszerűen pontot akart tenni küldetése végére. És hamarosan megtudja az igazat. Mélyet lélegzett, hogy lecsillapítsa heves szívdobogását. Mutatóujját a gyertyatartó karikájába dugta, s magasra emelve kinyitotta az ajtót. Lábujjhegyen osont be az előcsarnokba. Lélegzete fehér pamacsként lebegett a hideg levegőben. A gyertyaláng meglibbent. A herceg szobájának ajtaja alatt fénycsík szivárgott ki. Tehát még ébren van a herceg. Juliet hallotta, amint halkan, fojtottan beszél, de egy szót sem értett. Vajon kivel tárgyal? Biztos Cozyval - gondolta. De a válasz is férfihangon érkezett. Szóval Thomas az. . Juliet felsóhajtott. Most még visszafordulhat. Besiethet Gallie szobájába, kulcsra zárhatja az ajtót, és várhat egy jobb alkalomra, például amikor üres a kastély. Pedig ennél jobb lehetősége nem lesz többet.

Behajtotta maga mögött az ajtót, és a zárba nyomta a kulcsok egyikét, amit Gallie adott neki. Most, hogy kizárta magát, távol tartotta a herceget is. Ha a férfinak esetleg mégis kedve támadna sétálni, mint ahogy azzal korábban fenyegetőzött, így azt fogja hinni, hogy Juliet már lefeküdt. Olyan szorosan markolta a kulcsot, hogy ujjai elfehéredtek. Lassan fordította a csuklóját, míg a zár tompa kattanással mely nem volt hangosabb, mint egy csettintés - elfordult. Juliet a toronyszobába vezető boltíves ajtóhoz lopakodott, és egy másik kulcsot nyomott a zárba. - Könyörgöm, nyílj ki! - súgta halkan. Beljebb nyomta a kulcsot, és megpróbálta elfordítani, de a zár nem mozdult. Juliet imádkozott, átkozódott, de hiába: az ajtó nem nyílt ki. Akkor ez a herceg szobájának a kulcsa. A felismerés úgy lobbantotta fel a félelmét, mint a szikra a száraz fát. Ha a herceg most kilépne az előcsarnokba, Juliet csapdába kerülne. Ha a maradék kulcs sem nyitná ki az ajtót, Juliet üres kézzel térhetne vissza a szobába. Harmadik kézért imádkozva, óvatosan irányította a harmadik kulcsot a tenyerébe. Az olyan könnyedén siklott a zárba, mint a kéz a jól bejáratott kesztyűbe. Köszönöm, Gallie. hogy azt hitted, másik kulcsra lesz szükségem! Köszönet, amiért azt hitted, őt akarom! Juliet csuklója megfeszült, s úgy is maradt, míg az izmok a karján görcsbe nem rándultak. Akkor lélegzetvisszafojtva elfordította a kulcsot. Fülsiketítő kattanás törte meg a csendet. Juliet gyertyát markoló keze megremegett. Forró viasz bukott át a tartó szélén, és csöppent rá a hüvelykujja és mutatóujja közötti finom bőrre. Fájdalom nyilallt a kezébe. Mint valami szoros második bőr, a viasz kezdett megszilárdulni. Juliet nagyot sóhajtott, a fogai között szíva a levegőt, és kihúzta a kulcsot a

zárból. Hátrapillantott a válla fölött, kitárta az ajtót, és belépett. Odabent csigalépcső tekeredett felfelé, a sötétségbe; a nedves kő és az állott levegő dohos szaga terjengett. De ezeken a szagokon kívül valami más is lebegett a levegőben. Valami furcsa és ismerős. Nos, elég hamar rájött, mi az. Először nyitva akarta hagyni az ajtót maga mögött, de hogy kutathatná át a könyveket, ha állandóan attól kellene félnie, hogy meglepik? Sehogy. Túlzott óvatossággal megint előkereste a megfelelő kulcsot, bezárta az ajtót, és aztán a zsebébe tette a karikát, rajta a három kulccsal. Kezét védelmezőén a gyertyaláng köré helyezve, felment a keskeny lépcsőn. Elégszer tanulmányozta már ezt a szobát odalentről, a kastély udvaráról, és elképzelte a méreteit s az alakját. Mégis, ahogy rálépett a karmazsinvörös, kockás szőnyeg négyszögére, meglepte a szoba nagysága. És még inkább az, amit ott talált.

Lachlan, hálószobájában ülve az asztalnál, elgondolkozva dobolt ujjaival kedvenc széke karfáján. Az óra a kandallópárkányon épp akkor ütötte az egyet. A herceg vágyakozva bámult az ágya felé. Az asztal másik oldalán Thomas olvasta az Argyll hercegnek szánt levelet. Lachlan már háromszor diktálta le, de mindannyiszor meggondolta magát, és változtatni akart. Thomas felnézett; a tolla hegye ott lebegett a papír fölött. Keskeny arca bizonytalanságot tükrözött. Lachlan jól ismerte ezt a kifejezést. Az örökké tapintatos Thomas azon tépelődött, hogyan adhatna megfelelően hangot kifogásának a levéllel kapcsolatban. Pillantása újra a pergamenre esett. A gyertyafény megvilágította a fehér forradást, mely a

halántékáról indult, és eltűnt fekete haja alatt. Ezt a sebet még egy londoni sikátorban kapta egy útonálló bandától. Lerántották a lováról, megfosztották minden értékétől, s otthagyták meghalni. Neville Smithson mentette meg Thomast, és hozta el Lachlanhoz. Neville még jó ember volt hét évvel ezelőtt. Mi történhetett vele? Azon az éjszakán Lachlan egy új barátot kapott az elveszett helyébe. Amint Thomas meggyógyult, Lachlan három dolgot fedezett fel a férfiban, aki aztán az intézője lett: Thomas Bride hűsége rendíthetetlen; olyan memóriája van az apró részletekhez, ami még a kis Sarah-ét is fölülmúlja, és nagyon jól tudott titkot tartani. Thomas megütögette a pergament a tollszárral. - Méltóságos uram... - megállt, és az előcsarnokba nyíló ajtó felé fordította a fejét. - Nem hallott semmit? Lachlan hiába fülelt: csak a fáradtság zúgását hallotta. Juliet mostanra már bizonyára alszik. Soha nem fog belépni azon az ajtón keresztül. Ha mégis beszélni akarna vele, a hall felől jönne, és csak a munka járna a fejében. Ma estig Lachlan ezerszer kívánta, Juliet bárcsak olyan lenne, mint az elődei. De azoknak a könnyelmű, figyelmetlen nőknek egyike sem sietett volna Ágnes megmentésére. Olyannak akarta Juliet White-ot, amilyen volt. - Nem, Thomas, semmit nem hallottam. Folytassuk! Az intéző vállat vont. - A váddal kapcsolatban, amit Neville Smithson ellen hoz fel... Nevetés kaparta Lachlan torkát, de visszanyelte. - Kímélj meg a formális körítéstől, Thomas. Mire gondolsz? Mosoly lágyította el az intéző komor vonásait, letört fogat tárva föl - a londoni támadása másik emlékét. - Az apám

máshogy foglalta volna szavakba a gondolatait. - És mit tett volna a spanyol nagykövet? Thomas szemében elfogultság csillogott. - Megnevezte volna a sértett feleket. - Így Neville-nek meg kellene indokolnia minden lépését. - Pontosan. Mint önnel egyenrangú, Argyll a lordkancellár elé vihetné ezeket a vádakat, vagy meglátogathatná Easter Rosst. Ez a minimum, amit tehet. - A helyében odamerészkednél? Jókedv villant az intéző szemében. - Ha a helyében lennék, megvenném a legkényelmesebb kocsit, és megszerezném a legtalálékonyabb és legengedelmesebb szeretőt. Aztán nyugodtan hátradőlnék, s élvezném a Tainbe vezető hosszú utat. Lachlanből nevetés robbant ki. - Úgy beszélsz, mint egy igazi élvhajhász, Thomas. Gyakran tűnődöm azon, miért nem fektetett le egy londoni asszony valamelyik sikátorban. - Lehetetlen volt, méltóságos uram. Abban az időben Anglia minden asszonya téged akart. Emlékek - szomorúak és kedvesek - jutottak Lachlan eszébe. Azon a hét évvel ezelőtti kora őszön mértéktelenül élvezte a bort és a könnyen kapható asszonyokat. Három nőre élénken emlékezett. A negyedik képét szomorúság és szánalom felhőzte. Akkor problémái voltak, mint ahogy vannak most is. - Az a véleményem, uram — szólt Thomas hogy ha kihagynánk a második bekezdést, és hozzátennénk... Lachlan felállt. - Csináld úgy, Thomas! Reggel majd aláírom. - Talán érdekelné, mire gondoltam. Mint ahogy Argyllt is. - Remek, akkor mondd el!

Thomas a főkönyveket nézegette. - Tizenkét új család - mindannyian MacKenzie-k - került MacKey földesúr fennhatósága alá Glenhugget- ben. - És ennek mi köze az Argyllhez írott leveléhez? - Mindannyian Kelgie-ből valók. Kelgie a MacKenzie-k Easter Ross-i erődítménye volt. - A foglalkozásuk? Thomas arca fájdalmasan megvonaglott. - Földművesek Conall MacKenzie golfpályáján. Lachlan torkát kaparta a keserű harag. Ökle nagyot csattant az asztalon. - Smithson, az a nyomorult gazember! És most ki ügyel a pályára? Egy maréknyi tésztaárus Barthalamur Fairből? Thomas megköszörülte a torkát. - Rosszabb, uram. - Felállt, és odalépett a bárszekrényhez. - Talán jólesne még egy ital. - Ülj le! Thomas nagyot sóhajtott, és leroskadt a székbe. - Úgy tűnik, a seriff kibérelte a golfpályát, és felszántotta. Az ölés vágya mint valami vadállat suhant keresztül Lachlanon. - Mary királynő lelkére esküszöm, az az idióta ezzel megpecsételte a sorsát. Argyll él-hal a golfért. - Smithson dohányt termeszt. - Felőlem termeszthet árvácskákat is. De hogy saját kezűleg fogja újra pázsittal bevetni, hófehér kezein és szaténba bújtatott térdein csúszva, az biztos. - Talán örül a hírnek, hogy az ön golfpályájához nem nyúlt. Thomas felnevetett. - Úgy látszik, közelébe sem megy Rosshaven kastélyának. - Mégiscsak van egy kis esze. Thomas felszisszent. - Azt hittem, Smithson megváltozik, miután visszatér Lady

Bridgethez. - Bridgetnek minden oka megvolt a haragra. - De hiszen az udvarban voltak. Ott minden férfi szeretőt tart. Lachlan gyermekkori barátjára gondolt. - Akkor nem, ha Bridget MacLead a felesége. Thomas vállat vont. - Most, hogy ezt elrendeztük - mondta egy zacskónyi pénzérmét húzva elő a zsebéből -, kifizetem a személyzetnek a bérüket. - A herceg felé nyújtotta az erszényt. - Kivéve a nevelőnőt. Lachlan leintette az intézőt. - Fizesd ki őt is! Thomas csodálkozva kapta fel a fejet. - Mindig méltóságod fizeti ki a nevelőnők bérét. - De ő más - Lachlan könnyedén ejtette ki a szavakat. - Igen - értett egyet Thomas. - Van benne valami, ami... bandzsított és a pénzeserszényre meredt - ...ami ismerős és mégsem az. Ön nem érzi úgy, mintha ismerné, uram? Lachlan többet akart, mint megismerni Juliet White- ot. S ha a lány nem vigyáz arra a csípős nyelvére, el is fogja érni a célját hamarosan. Elmosolyodott a szelíd, nyájas Juliet képének gondolatára. De egy dolog biztos volt. Meg akarta őt tartani. - Úgy érted, láttad már korábban valahol? - Nem tudom, méltóságos uram. Akkor emlékeznem kellene rá - az asztalra ejtette az erszényt. - De képtelen vagyok. - Ostobaság. Te soha nem felejtesz el semmit. És mi van Cogburn Pitt-tel? - Istenemre mondom, szimpatikus fickó - vigyorodott el Thomas. - Különösen, miután megivott néhány pinttel MacKenzie söréből. Azt hiszem, nagyon büszke White kisasszonyra.

- Nos, amikor csak együtt látom őket... - Mikor láttad őket együtt? - vágott közbe Lachlan. Jeges féltékenység rántotta össze a gyomrát. Évek óta nem volt része ebben az érzésben. Az intéző arca elfehéredett. - Szent isten! - kiáltott fel, megdörzsölve a forradást a halántékán. - Féltékeny vagy, uram. Ez azt jelenti, hogy... - Nem jelent semmit - mondta Lachlan. - Csupán azt, hogy ő a legjobb nevelőnő, aki eddig a lányokkal foglalkozott. - Nocsak, nocsak - mondta Thomas ünnepélyesen. - És észrevette, uram, hogy megváltozott, mióta közöttünk él? Kivirágzott. - Igen - dörmögte Lachlan zavartan, szükségét érezve, hogy szóljon. - A nyelve csípős lett, ő maga pedig akaratos. - És csinos, uram. - Amellett méltóképpen kellene viselkednie. - De mégis jobb, mint amilyen Miss Witherspoon volt. Lachlan megrázta a fejét. - Nála még Cozy is jobb. Thomas cinkosan kacsintott. - Az ágyban vagy a lányokhoz? - Elég! Juliet a legeslegjobb. Add ide az erszényt, majd én kifizetem a bérét. Thomas a herceg kezébe nyomta a zacskót. - Nem bízik benne, uram? Lachlan ebben egyáltalán nem volt biztos. Kívánta Juliet White-ot, de életében először többet akart, mint pusztán testi szerelmet egy nőtől. A lány nem tettette aggodalmát Ágnes eltűnése miatt; nem rejtette el a lányok iránt érzett szeretetét. De mi jár a fejében? Mi az, ami megnevetteti vagy megríkatja? Mii keres itt? A rejtély, mely Juliet Kinbairn kastélyában való megjelenését övezte, térítette magához.

- A nőkben soha nem lehet bízni, Thomas. - Ezt önnél senki sem tudja jobban, méltóságos uram. - Szegény Paris. Ezt ő is jól megtanulta a trójai Helénától. - Igen. Mégis attól tartok, hogy a korábbi nevelőnők valamelyike megtalálja változtatni véleményét az anyaságról. Jól ismert könyörtelenség töltötte meg Lachlan szívét. - Ez nem mindegyikük számára kecsegtető lehetőség. - Tudom, uram, de mi lesz, ha Smithson kideríti, kik ők? - Nem fogja. Soha, senki. - Lachlan felsóhajtott. - Maradt még valami üzleti ügy ma estére? - Igen - Thomas egy másik könyv után kutatott. - A durressi adók és a laxferryi nyájból származó várható bevételek. Lachlan rezignáltan tekintett az előtte álló munkára, de gondolatai Juliet White-on jártak. Vajon mi késztette rá, hogy Kinbairn kastélyába jöjjön?

Juliet kezébe temette az arcát saját ostobaságát átkozva. Az izgatottság, amit egy órával ezelőtt érzett, kialudt, mint az elkopott gyertya lángja. Odakint a szél fütyült, s rázta az ablaktáblát. Juliet szétnyitotta az ujjait, és átpislogott közöttük. Előtte bőrfedeles könyv feküdt, melynek címlapján aranybetűk és egy szépen megmunkált vászonnal letakart fülkében hat másik könyv állt egy halomban. Düh és csalódottság rántotta görcsbe Juliet gyomrát. Azok az átkozott könyvek skótul voltak írva! Sem a francia, sem a latin nyelvtudása nem segített: a Felföld nyelve egyetlen általa ismert nyelvhez sem hasonlított. Mégsem fogja feladni! Újra kezébe vette a kötetet. A festett, karmazsin árnyalatú bőrborítás színe vetekedett a viasz égette sebbel a kezén. Apró hólyagok ütköztek ki a bőrén, de a fájdalom eltörpült a

csalódottsághoz képest, mely a szívét marcangolta. Kinyitotta a könyvet, és újra megpróbált valami közös nevezőt találni, vagy valamilyen kulcsot, ami segített volna lefordítani a szavakat. A kétségbeesés hirtelen, mint az Appalache hegységen végigfutó nyári vihar fenyegette elhatározását. Elhessegette magától az érzést. A feladat így persze bonyolódik. Még azon a sötét napon, az edinburghi temetőben sem várta, hogy egyszerű lesz fellelni az unokahúgát, s Virginiába menekülni vele. Ujjait végighúzta a megsárgult lap első oszlopán, és megállt az első ismerős szónál: tues. Lehet, hogy ez a hét egyik napjának rövidítése? A gondolat szöget ütött a fejében. Ha a rövidítések következetesen követik egymást, hasonló szavak jelölhetik a hét többi napját. De nem talált semmi ilyesmit. Sem másféle betűkombinációknak nem látta értelmét. Csak egy skót név lángolt tisztán a fejében: MacCoinnich. Létének megrontója, fájdalmas tövis a tenyerében. Nővére szomorú sorsának okozója. Az egyetlen ok, amiért most itt ül ebben a fagyos szobában a hidegtől vacogva. Rápillantott az alaposan megkopott gyertyára, számítás szerint úgy egy órája lehetett a toronyban. A zsebéből papírlapot húzva elő, felvette a tollat az asztalról, és gondosan lejegyezte a szavakat. Amint kideríti a jelentésüket, visszatér a toronyszobába. Felemelkedett, s a súlyos kötetet a melléhez szorította. Az orra így pontosan a könyv tetején nyugodott. Elgondolkozva ment át a kör alakú szoba másik végébe. A beszegetlen vászon durva szélei megkarcolták fájós kezét, de nem törődött vele. Belépett a fülkébe, s visszatéve a könyvet pontosan ugyanúgy rendezte a könyvgerinceket, ahogyan találta őket.

A gyertyatartót átvéve ép kezébe és magasra emelve, minden figyelmét a festményre összpontosította. Újra megbámulva, babonás tisztelettel, Gallie képzeletének teremtményét. A még befejezetlen vászon, mely olyan magas volt, mint Juliet, és úgy húsz láb széles, Sarah, Mary, Ágnes és Lottic MacKenzie életét ábrázolta. S a nevelőnőkét. Minden egyes rész a kastély egy-egy szobáját vagy darabját ábrázolta. A gyerekszoba megtelt élettel, ahogy a négy csecsemőarc kikandikált a pólyákból, felettük az elegáns, de nyilvánvalóan sértett nevelőnő állt, s nézett le rájuk. Már mint totyogó kisgyerekek, a lányok négykézláb másztak keresztül a szépen terített ebédlőasztalon ennivalót dobálva egymáshoz és egy sötét hajú asszonyhoz, aki a kezeit a magasba tartotta. Úgy háromévesen megigézve ültek apjuk lábánál, aki mesét olvasott nekik. A nagy hall kandallójában lobogó tűz megvilágította a férfi nemes vonásait, és élesen kiemelte orrának finom vonalát. A haja akkor rövidebb, arckifejezése pedig megnyerően fiatal. Egy tejszőke nevelőnő lebzselt nem messze tőlük. Juliet képtelen volt otthagyni a képet, tekintete szomjasan itta a lányok életének újabb boldog pillanatait. A befejezetlen rajzolat Ágnesről az indián ruhájában, és Sarah amint érdeklődve les valamire, ami földgömbnek látszott; mindez jókedvre derítette Julietet: kis tanítványaira mosolyogva, mintha saját képe nézett volna vissza rá. Része ő ezeknek a pillanatoknak, s valami itt marad belőle, az egyéniségéből akkor is, miután már elment Skóciából. Gallie vajon hogyan fogja ábrázolni Maryt és Lottie-t? Juliet hirtelen büszkeséget érzett, ugyanolyan büszkeséget, amit azon a napon, amikor Alton Mabry elkezdte tanulmányait William és Mary kollégiumában.

Ki gondolta volna, hogy Juliet White alakja valamikor egy skóciai kastély toronyszobájának falára kerül? Ki gondolta volna, hogy egy olyan hideg és tartózkodó nő, mint Gallie, ilyen megható krónikát alkothat? S a nevét ily érzelemteljesen hagyja az utódokra. Juliet lábujjhegyre állva és a gyertyát magasra tartva vizsgálta a festmény felső részét. Elakadt a lélegzete. A kép legtetején, a szarvasbikától, a MacKenzie-k címerállatától balra négy nő sorakozott, egy-egy csecsemőt tartva. Négy nő - arc nélkül. A fáradtság súlyos teherként nehezedett rá. Hirtelen visszavágyott Gallie szobájának biztonságába, ezért még utoljára körbejárta a toronyszobát, aztán lelopakodott a lépcsőn. Mielőtt még elérte volna az ajtót, súlyos léptek zaja hallatszott kívülről. A herceg! - Juliet - súgta a férfi. - Ébren van? A lány szíve a torkában dobogott. Bár fázott, bőre forrón tüzelt. Most fogja rajtakapni, mielőtt még kideríthetné néhány értékes skót szó jelentését, a herceg kiteszi a szűrét. Szíve hevesen vert. Két ujja közé csippentve a lángot kioltotta a gyertyát, és leosont a lépcsőn. Az ajtónál megállt, és letérdelve keresztüllesett a kulcslyukon. A férfi az előcsarnokban állt, karjai a mellén összefonva. Juliet, ahogy Ross hercegét bámulta, kulccsal az egyik, a kialudt gyertyával a másik kezében a vastag, régi ajtó mögött, nevetségesen meztelennek érezte magát. A férfi a padlóra bámult. Juliet azonnal felismerte: a Gallie ajtaja alatti kiszűrődő fénycsíkot nézi. És azt hiszi, hogy a lány ébren van. Talán a kulcslyukon is keresztül fog lesni? Remélte, hogy nem. Vagy ha mégis, csak a tökéletesen megvetett és teljesen üres ágyat fogja látni. A herceg újra szólította, s a fejét félrefordítva várta a választ.

Amikor nem jött, hátrabillent a sarkára; a mozdulatra inas lábán kirajzolódlak az izomkötegek. Ágnes kedvenc átka tódult az ajtóra. Újra kopogott. Egyik kezében bőrerszényt szorongatott, amit most feldobott a levegőbe. Pénzérmék csörögtek, ahogy az erszény visszaesett a tenyerébe. Vajon miért keresi a lányt ilyen késői órán egy zacskó pénzzel a kezében? Juliet egyetlen dologra tudott gondolni, és az émelyítette. A férfi sarkon fordult, belépett a saját szobájába, és becsapta maga mögött az ajtót. Gyorsan, mint a megrémített nyúl, Juliet a zárba nyomta a kulcsot, és kitárta az ajtót. Saját rémült szívének dobogása olyan hangosan lüktetett a fülében, hogy nem hallotta sem a zár kattanását, sem a sarokvasak nyikorgását. Amint kilépett, bezárta maga mögött az ajtót. A kulcscsomó kicsúszott a kezéből, s nagyot csattant a kőpadlón. Nem merve a herceg szobája felé nézni, attól való félelmében, hogy a férfi ott áll az ajtóban, Juliet felkapta a kulcskarikát, kinyitotta Gallie szobájának ajtaját, és beiszkolt. Odabent levegőért kapkodva dőlt neki a csukott ajtónak. A hallban egy másik ajtó csukódott. Lépések hallatszottak, ahogy a herceg Gallie szobájának másik ajtaja felől közeledett. Juliet annyira elővigyázatos volt az előcsarnokba nyíló ajtóval, hogy azt a másikat el is felejtette bezárni. Remegő lábakkal lépett az asztalhoz, és tette le a kulcsokat és a gyertyatartót. Lelki szemével látta, érezte a férfit, amint az ott állt az ajtó másik oldalán. Tekintete az ajtóra meredt, gondolatai a mögötte álló férfin jártak. Csosszanó hangot hallott, mintha papírdarabot csúsztattak volna a padlón. S döbbenten figyelte, amint az összehajtogatott pergamendarab megjelenik az ajtaja alatt.

8. fejezet Juliet felnézett Smollett könyvéből, az Anglia teljes történetéből. A lányok vele szemben ültek, padjaik félkörben elrendezve. Mary és Lottie ültek szélen, közrefogva a turbános Ágnest. A napsütötte tanulószoba végében Sarah állt egy széken egy talapzatos tábla előtt, melyen a Forbes Encyclopedia feküdt. A kislány a legnagyobb óvatossággal forgatta a hatalmas lapokat. - Lottie - suttogta Mary. - Most hová ment papa? - Senki nem tudja, csak Gallie, de ő sincs itthon. - Ő sosincs itthon - morogta Ágnes. A reggeli közben Ágnest kifaggatták nővérei a vándorárussal eltöltött napokról. A dicsekvés, amit a kislánytól ilyen helyzetben el lehetett volna várni, elmaradt. Elismerte, hogy fázott. Sőt azt is bevallotta, hogy félt. Visszatekintve Juliet úgy érezte, az élmény jó hatással volt a kislány jellemére. A maguk módján mindannyian megbecsülésre és figyelemre vágytak. Sarah többet tanult, tudván, hogy a herceg megdícséri. Ágnes vetélkedett az apjával, és másokat próbált irányítani. Lottie a szolgákat nyaggatta, hogy lenyűgözze a herceget képességeivel a háztartás vezetésében. Mary mindenfélét kérdezett az apjától, attól kezdve, hogy miért szereti a szaténlepedőt, egészen addig, hogy miért nem lehet francia konyhafőnökük. Mary Ágneshez hajolt. - Te láttad utoljára a papát. - Csak a tenyerét látta - vihogott Lottie - amikor elfenekelte. Ágnes felvetette a fejét. - Nem fenekelt el. - De igen! - Nem!

- De igen! Ágnes keze ökölbe szorult, de ahelyett, hogy ütött volna, segélykérő pillantást vetett Julietre. Juliet felriadva, mégis elragadtatva köszörülte meg a torkát. - Őméltósága Loxferrybe ment, hogy meglátogassa Seaforth earljét. A lányoknak leesett az álluk a meglepetéstől. Juliet nehezen fojtotta vissza feltörni készülő kacagását. Ő maga is meglepődött előző éjszaka, amikor elolvasta a herceg üzenetét. Lottie felhúzta az egyik szemöldökét. - Elmondta magának, hogy hová megy? - Mikor jön vissza? - követelőzött Mary. Julieten váratlanul a megelégedettség érzése futott végig, úgy érezte magát, mint egy könnyelmű fiatal lányka, aki különleges élvezetre vár. - Pénteken. - Egy egész hétre utazott el? - kiáltott fel Mary. - Miért? - Ne foglalkozzatok vele! - válaszolta Juliet. - Rengeteg dolgunk lesz addig. Sarah, gyere ide vissza, kérlek! Sarah leugrott a székről, és visszasétált a padjához. Idegesen izgett-mozgott, látható izgalomban, hogy mikor kezdheti végre a beszámolóját. Juliet egy-egy ív papírt adott a lányoknak, s közben legalább századjára tanulmányozta kíváncsi arcukat, Lillian vonásait keresve. A bűntudat rossz szellemként lopódzott belé. A csalás annál nehezebb volt, minél jobban szerette őket. Büszke volt az apjukra, de csodálatába irigység vegyült. Vajon tudja az a férfi, hogy milyen szerencsés? Mary megzörgette a papírt. - Ezt miért kaptuk? - Azt szeretném, ha leírnátok a születésetek napját skótul.

- Miért? Juliet rámosolygott Maryre. - Hogy megünnepelhessük a születésnapjaitokat, és hogy skótul tanuljak tőletek. Hogyan kérhetném meg Szakácsot, hogy tortát süssön, ha nem tudom, mikor kell. - Tortát? - Mary megragadta a tollat, és belemártotta a tintába. - Ez butaság - sóhajtott Lottie. - Miért kell mindannyiunknak külön leírni? Juliet rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Lottie időnként olyan makacs tud lenni. - Mert ez így igazságos. Miért volna csak egyikőtök feladata négy különböző dátum leírása? Talán nem szeretitek a születésnapjaitokat? Négy zavart arcocska meredt rá, és Juliet is hasonló arckifejezéssel nézett vissza rájuk. - Valami rosszat mondtam? Ágnes becsúsztatta a toll végét a turbánja alá. - Mondd el neki, Sarah! - mondta, száját elhúzva egyik oldalra, mintha ótvart harapott volna ki. Sarah kiegyenesedett a székében. - Szent Iván napja - mondta - a nyár kezdetét jelenti. Az ősi időkben a nyári napfordulót pogány rituálékkal köszöntötték. A keresztény egyház megérkezésével Szent Iván napja vallási ünnep lett. A Felföldön tett utazásai során Sámuel Johnson megjegyezte, hogy a szokások nem változtak - csak az adó mennyisége, és az, aki beszedi, más. Az előadás elszomorította Julietet, Sarah ismerte a tényeket, még a könyvben olvasott ironikus megjegyzéseket is elmondta, de nem értette őket. Juliet remélte, hogy képes lesz átformálni a kislányt mindent elszajkózó papagájból gondolkodó, józan emberré.

- Köszönöm, Sarah. Nagyszerű volt. - A többiekre nézett. - Lottie, a te születésnapod mikor van? Egy grófnő sem tanúsíthatott volna nagyobb megvetést, mint Lottie, mikor válaszolt. - Sarah az előbb mondta el. Nem hallotta? - Mézest akarok Szent Iván napjára - nyafogta Mary. Julietben rettenetes gyanú ébredt. - Sarah Ágnes születésnapját mondta meg, de most a tiédre vagyok kíváncsi, Lottie. - Ugyanaz - válaszolt Sarah. - Mind a négyen Szent Iván napján születtünk. - Ross hatodik hercege uralkodásának első évében - tette hozzá Ágnes. - Papa a hatodik herceg - mondta Lottie, hangjából sütött a gúny. - A címeit és a földjeit ugyanabban az évben szerezte vissza, amikor mi születtünk. Juliet szomorúan rogyott a székébe. Kitalálhatta volna. Nemcsak hogy titokban tartja az anyák neveit a herceg, de közös születésnapot is adott a lányainak. Vajon még hány ehhez hasonló akadály fogja hátráltatni abban, hogy megtalálja Lillian gyerekét? Kihúzta magát. Még ma megkéri Sarah-t, hogy fordítsa le neki azokat a szavakat, amiket a MacKenzie-k könyvéből másolt ki. Ha azok egyike sem „születés” és „halál”, megkéri a kislányt, hogy azokat is írja le neki. A herceg még Gallie előtt vissza fog térni, így hát Julietnek csak az elkövetkező néhány éjszakája van, hogy kitalálja, mi áll a könyvekben. Kipréselt magából egy mosolyt, és témát változtatott. - Sarah, kérlek, mondd el, mit találtál a szótárban arról a szóról, amit kértelek, hogy keress meg? A kislány felpattant. Kezeit összekulcsolva, tökéletes testtartásban állva, Sarah nagy levegőt vett.

- Íjász. A latin arcarius szóból ered. Az íjász íjat és nyílvesszőket használ. Ágnes meglepetten pislogott. - Az indiánok használnak nyilat. - Azt hittem, te szultán vagy - csapott le Lottie.. Juliet, a kislányok durcásságába belefáradva szólt közbe: - Lottie, miért kell ilyen durvának lenned a nővéreiddel? - Mindenkihez goromba - morogta Ágnes. - Nemcsak hozzánk. Lottie kiöltötte a nyelvét. - Ágnes az lehet, ami csak akar. Nadrágokat hordhat, és elmesélheti azt a hogmanayi tréfát. - És utazgatott a kalmárral - mutatott Ágnesre Mary, bosszúállóan mosolyogva. - Azonkívül tetves, és jól el is fenekelték. Ágnes egyáltalán nem foglalkozott velük. - A szultánok lőhetnek íjjal. - Mi a véleményed, Sarah? - kérdezte Juliet. A kislány felpattant a székéről, és a szoba hátsó traktusába dr. Johnson Angol Szótára felé indult. - Sarah! - szólt utána Juliét. – Sarah, ülj le! Te mit gondolsz erről? Sarah pislogott, és ívelt szemöldökét összehúzta. Kinyitotta a száját, becsukta, aztán megint kinyitotta. - Miért nem nézheti meg a szótárban? - kérdezte Mary. - Mert azt szeretném tudni, ő mit gondol, nem pedig arra, hogy egy könyvben mit írnak. Nézd meg te a szótárban, Mary, míg Sarah elmondja a véleményét. - Majd én - Lottie maga alá húzta a lábait, készen arra, hogy felálljon. Juliet Mary előtt állt. - Maradj a helyeden, Lottie!

Mary rezignáltan tápászkodott fel a székéből, és arca csak néhány hüvelyknyire volt a laptól. Juliet nem értette, Mary miért ijed meg a könyvektől és ír rosszul. Most már tudta a választ: a kislány szeme gyenge volt. Figyelmét újra Sarah felé fordította. És várt. - Azt hiszem... - kezdte a kislány tétovázva - hogy bárki, akinek íja és nyila van, lehet íjász. - És ha nem tudja, hogy kell használni? Mary még mindig a könyv fölé hajolva és a széken állva szólt hátra. - Nem találom azt a szót, hogy „íjászat”. Biztos az is egy amerikai szó. - Nem baj, Mary - válaszolt Juliet. - Ülj vissza a helyedre! Marynek szemüvegre volna szüksége. A herceg vajon elfogadná és segítene korrigálni lánya gyengeségét? - Akkor kereshet egy tanárt, aki megtanítja, hogyan kell bánni a nyíllal - készségeskedett Sarah. - Így van, Sarah - dicsérte meg Juliet. - Nagyon okos vagy. A kislány ragyogott, tejfehér arcán a büszkeség pírja tündöklött. Mary felsóhajtott, és visszament a helyére. - Egyébként is, kit érdekelnek azok a hülye íjászok? morogta. - Mindannyiunkat. - Juliet a szekrényhez lépett, és kivette az íjakat és a nyílvesszőket, amiket Eben MacBride készített. - Mind a négyen meg fogjátok tanulni, hogyan kell ezeket használni. - Nagyszerű! - pattant fel Mary a székéből. - Én leszek a legjobb. - Ha! - tolta odébb Ágnes. Mind a négyen ott tolongtak Juliet körül. - De én nem akarok íjász lenni! - nyafogott Lottie, fejét megvetően felemelve. - Csak a pogány indiánok használnak

íjat és nyílvesszőket. - Maga igazán tud bánni a nyíllal, White tanárnő? - kérdezte Sarah; szeme olyan nagy és kék volt, mint a búzavirág. - Természetesen. Tizenhét éves koromban nyertem egy pulykát a williamsburgi szüreti vásáron. - Skóciában nincsenek pulykák. - Helyettük itt van Ágnes - vigyorgott jókedvűen Mary. - Hölgyeim, nyugodjanak meg! - szólt rájuk Juliet. - Még ma elkezdjük a gyakorlást, s mire Őméltósága visszatér, meglepjük őt. Lottie irigykedő pillantást vetett Ágnesre. - Kap valamit a legjobb íjász? - Hogyne kapna. Egy ruhát.

Éjszakánként Juliet a MacKenzie-k könyvét tanulmányozta. Rémülten fedezte fel, hogy az adatok nem kronológiai sorrendben követik egymást. Még a skót szavak listája sem segített, amit Sarah-tól kapott. Régi és újabb bejegyzések egyaránt sorakoztak minden egyes lapon. Olyan adatok és megjegyzések, melyeket el sem tudott olvasni. Akárhogy is próbálkozott, képtelen volt megfejteni a feljegyzéseket. Nappal Juliet a lányokat tanítgatta az íjászat művészetére. Thomas kelletlen segítségével átalakították a harmadik emeleti báltermet. Az előkelő asztalok és székek helyére szalmával kitömött bőr céltáblák kerültek. A lányok így mindennap gyakorolhattak a kastély melegében, ahelyett hogy odakint vacogtak volna. Lottie és Ágnes egymással vetélkedtek, Sarah szépen fejlődött, de Mary volt a legjobb közöttük. Az olvasással gondjai voltak, de a távoli célpontot ő is tisztán látta, és

majdnem mindig a tábla közepébe talált. Ő nyerte az új ruhát, de még azután is gyakran kihagyta az ebédet, hogy gyakorolhasson. A szabályokat megváltoztatandó Juliet kijelentette, hogy ezentúl a győztesnek kell visszahozni az összes nyílvesszőt Mary buzgón rohant a céltáblákhoz, s szedte össze a vesszőket. Juliet korábban abban reménykedett, hogy Ágnest megjutalmazhatja egy ruhával, amit a kislány hordani is fog, de amióta Mary megnyerte a versenyt, Juliet ragaszkodott hozzá, hogy Ágnes kisasszonyhoz méltó ruhákat viseljen. A kislány pedig szótlanul hordta őket. Sőt még tollászkodott is egy kicsit, mikor egy sárga ruhát öltött, amit Juliet útmutatása mellett, apró tollakkal díszítettek. Péntekre Maryn már látszottak a állandó gyakorlás hatásai; az arca keskenyebbnek tűnt, alsószoknyája lelecsúszott róla. Ágnes közben győzedelmeskedett a tétvek fölött. Édes arcocskája hálásan ragyogott, mikor Juliet felajánlotta, hogy sárga szalagokat fon a hajába. Sarah-nak saját ötletei voltak, amelyeket nem könyvekből lesett el. Lottie epés megjegyzései ritkultak, sőt néhány elszólásért bocsánatot is kért. Pénteken késő este egy őr jelentette a herceg közelgő érkezését. S az előcsarnokba egy nagyon büszke Juliet sorakoztatta fel a lányokat. Lachlan kesztyűbe bújtatott ujjai köre csavarta a kantárt, és lábát a szekér fékére tette. Torokhangon felkiáltott, és az istrángot megrántva lassította le a lovakat. Holdfény csillogott a hátasok tajtékos hátán; a csípős esti levegőben párafelhőként lebegett a leheletük. Kerekek nyikorogtak és lószerszámok csörrentek, ahogy a szekér keresztülhajtott a kapun, be a külső várudvarra. Az úton tornyosuló sötét árnyak életre keltek, ahogy a tehenek nehézkesen feltápászkodtak és

elsétáltak. A biztonság és a büszkeség jól ismert érzése rohanta meg Lachlant. Ó, mennyire is szereti az otthonát, az embereit! Egyesek szerint túlságosan is óvja Rosst és Cromartyt, mások mesterkéletlennek nevezték. Bizonyára az is volt, de Lachlan úgy érezte, félelemmel és arroganciával uralkodik: félt, hogy az angolok újra elveszik az örökségét, de büszke is volt rá, hogy egyáltalán sikerült visszaszereznie. Hétéves korától huszonötödik születésnapjáig száműzetésben élt, távol a Felföldtől. Szakács MacKenzie-vel együtt csupán egy kevéske illetményből éltek, amit az édesanyja birtoka után kapott A vagyonát kereskedéssel szerezte: gyapjút szállított az amerikai kolóniákra, és gyapotot hozott vissza. De a pénz nem tette boldoggá. A jussot akarta, így hát elutazott az angol királyi udvarba, és barátságot kötött Neville Smithsonnal. Mindketten címet akartak a királytól. Elérték a céljukat, de egy asszony véget vetett a barátságuknak. Lachlan mögött Jamie is lelassította a lovakat. Mint a visszhang Smoo Cave-en, folyt végig a parancsszó a szekérsoron, míg Cogburn Pitt hangja nem hallatszott. Halk, virginiai akcentussal ejtett szavai mellett a skótok hangja élénk kórusnak tűnt. Egy hét Pitt társaságában meggyőzte Lachlant Thomas igazáról. A pokolba is, gondolta a herceg, bárki, aki annyira kedveli a lovakat, hogy azért az élvezetért, amit egy csapat Clydesdales irányítása okoz, elviseli az elemek csapásait, megbecsülést érdemel. Barátságos, intelligens fickó volt ez a Pitt, aki úgy oltalmazta Julietet, mintha a bátyja volna. A lány gondolatára melegség öntötte el Lachlant Már kezdett hozzászokni ehhez a reakcióhoz, valahányszor Juliet képe jelent meg előtte, de ha Pitten múlt volna, Lachlan csak álmodozhatott volna a lányról.

- Nem fogod őt használni, MacKenzie - jelentette ki Pitt vörösre fagyott orral. - Juliet kedves, becsületes nő. Miután lejár a szerződése a Mabry családdal, fél Virginia őt akarja majd megszerezni - egy becsületes munkára. A tábortűz mellett összekuporodva Lachlan feltette a kérdést, amely oly régóta foglalkoztatta. - Akkor miért jött Skóciába? - Panaszkodik? - kérdezett vissza Pitt. - Ha elégedetlen vele, mondja meg neki! Azonnal össze fog pakolni, és elmegy. A lehetőség zavarba hozta, és magányossá tette Lachlant. - Juliet marad. De azt mondta, maga hamarosan elutazik. Mikor? Cogburn a tűzbe bámult. - Áprilisban. Részt kell vennem a dohányárverésen Glasgowban. Lachlan titokban abban reménykedett, hogy Juliet megváltozik, ha Cogburn elmegy. Lehet, hogy felé fordul majd magányosságában? Remélte, hogy igen. Juliet megbabonázta és felizgatta. Képes volt utánozni az ő kéjvágyó megjegyzéseit, és gúnyosan vágta az arcába. De ami ennek ellenére leginkább meglepte: tisztelte Julietet, és élvezte a társaságát. Szent isten, pedig nem volt ez a társaság olyan kellemes, amikor Ágnes védelmére kelt! Felemelte csinos állát, keményen állt előtte karcsú lábain, és ostobának nevezte őt. Így nem merte még egy nevelő sem kritizálni. Egy nevelő sem vitázott még így vele. S egy nevelő sem törődött ennyire a gyermekeivel. Emiatt sok minden felett szemet hunyt, elfogadta ittlétének gyenge lábakon álló magyarázatát is. Hibát követett el azzal, hogy bántotta Ágnest, de a gondolatra, hogy ártatlan lánya Hoots MacBride-ot bámulja, amint a nemi szervét mutogatja, Lachlan pokoli dühbe gurult. Végül is Juliet hatására higgadt le, aki aztán maga is vigaszt

keresett a karjai közt, s megígértette vele, hogy visszahozza a kislányt. És kétségbeesetten csókolta meg. Tette ezt egyáltalán valamikor, mint nő? Váratlanul, mint villanyfény az éjszakában, vágy ébredt az ágyékában. Felemelkedett, és arrébb ült a szekér ülésének kemény deszkáján. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az agyában tolongó érzéki gondolatoktól. A hűvös márciusi szél lehűtötte forró érzékeit, de Juliet képe még mindig ott táncolt a fejében. Beirányította a szekeret a kastély kapuján a lámpa világította udvarra. Kimbairn lakói kiözönlöttek a bezárt boltokból. A fiatal Robby MacKenzie a posztjától integetett, aztán lesietett a lépcsőn, és a kastély főkapuihoz szaladt. Fövő ételek illata csapott Lachlan orrába, és nyomta el a rakomány, a nedves laxferryi gyapjú orrfacsaró bűzét. Az otthon látványa, hangjai örömmel és biztonsággal töltötték el a herceget. A lovakat az istálló felé irányította. A szekér megbillent. A sötétből lan alakja bontakozott ki. Felugrott a herceg mellé, és kinyújtotta a kezét. - Majd és beviszem őket, méltóságos uram. Eben és egypár katona majd átveszi a többiektől. - Köszönöm, lan - Lachlan boldogan adta át a gyeplőt. Kinyújtóztatta az izmait, hogy ellazítsa elgémberedett hátát és vállait. lan továbbirányította a lovakat. - Nyolc szekeret számoltam. Elég szép termés ez a laxferryi juhoktól. És elég büdös is - prüszkölt. - Az - válaszolt Lachlan. - Csináltak a lányok valami zűrt. míg nem voltam itthon? lan felnevetett. - Semmit az égvilágon. Az amerikai katonás rendre neveli

őket. Csinos az a lány. uram. Mindenki ezt mondja. A kovács négy az egyhez fogadott, hogy megtartod őt. Vagy mégsem? - Attól függ - Lachlan mégpróbált közömbös maradni. Kívánta Julietet, de zavarba hozta az, hogy minden- ki tudja, hogy akarja őt. Békén kellene hagynia. De amint a kastély faajtaja a látószögébe került a képnek, ami Juliet White-ról jelent meg az agyában, semmi köze nem volt a nevelőnőhöz, de annál több saját sóvárgásához. Megragadta az utazótáskáját, és Iannek jó éjszakát kívánva lecsúszott a lassan araszoló szekérről. Felment a lépcsőn, kitárta az ajtót, aztán csodálkozva megtorpant. Úgy érezte, mintha tündérmesébe csöppent volna. A büszkeség hűvös patakként áramlott szét ereiben. Az előcsarnok közepén ott állt Juliet, új levélzöld gyapjúruhában. A balján Sarah állt rózsaszín és Mary kék ruhácskájában. A jobbján Lottie álldogált fodros fehér színű ruhában, hajában vörös szalagokkal, s mellette Ágnes sárgában, fürtjei szalagokkal összekötve a halántékán. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogyan az édesanyja; mint ahogy Sarah és Mary is. Lottie soha nem hasonlított az anyjára, kivéve fejedelmi magatartását. De egy dolog biztos volt: valamennyien gyönyörűek voltak. - Isten hozta itthon, méltóságos uram - mondta Juliet, miközben szája mosolyra húzódott. - Már azt hittük, soha nem érsz haza - szólt Mary. Lottie előrébb lépett. - Cozy azt mondta, hogy mocsárba estél. - Papát soha nem veti le a ló, te okostojás - vágta rá Ágnes. - Örülök, hogy végre itthon vagy - mondta Sarah. Lachlant a biztonság, a valahová tartozás mély érzése járta át. - Örülök, hogy végre itthon vagyok.

Letérdelt, és kitárta a karjait: a lányai a keblére rohantak. Ő átölelte őket, azok mélyen befészkelték magukat a karjai közé. Soha senki nem bánthatja ezeket a gyermekeket - fogadkozott - senki. Lottie hajkoronája felett egy pillantást vetett Julietre. A lány szemei könnyektől nedvesen csillogtak, de nem látszott szomorúnak; a herceg kíváncsi lett volna, mi jár a fejében. Meg akarta őt csókolni, felkapni és megforgatni a levegőben, megkérdezni, hogy tudta rávenni Ágnest, hogy neki való ruhácskába öltözzön. S meg akarta neki köszönni mindezt, elmondani, mennyire jólesett neki ez a meleg fogadtatás. Lottie elhúzódott tőle. - Úgy bűzlesz, mint egy vén, füstös kalmár – mondta fintorogva. - Igaz, kicsim, de neked olyan illatod van, mint a liliomnak. A lányok egymás után hátraléptek. - Nekem olyan, mint a levendula - mondta Mary - mert fürge vagyok és kedves. Sarah Julietre pillantva súgta: - Nekem mint a hangáé, mert szelíd vagyok és félénk. Ágnes idegesen babrálta ruhájának selyemövét. - Az én szappanom szántál, mert egzotikus vagyok. Lachlan megérintette a kislány orrát. - Tökéletesen illik hozzád. Az új ruhádban olyan vagy, mint egy igazi felnőtt. Ágnes, Lachlan amióta csak visszaemlékszik, most először megrebegtette a szempilláit. - Köszönöm, papa. - Csak azért viseled ezt a ruhát - jegyezte meg Lottie - mert White tanárnő azt mondta, hogy a pogány indián hercegnők is ilyen ruhákat viselnek, és illatos szappannal fürdenek. Mary közéjük lépett.

- Kit érdekelnek az indián hercegnők? Ugye nem mész el megint, papa? - Egy darabig nem, kislányom. - El tudtam mondani Skócia összes királyát - kiáltotta Lottie. És elnyertem Mary vörös szalagjait. Mary sértetten húzta fel az orrát. - Azok Ágnes szalagjai voltak, és utáltam őket. Nyüzsögnek rajtuk a tetvek. Lottie a testvére felé fordult. - Ó, hogy gyűlöllek te... Remélem, a te fejeden is mászkál egy marék tetű. - Lottie, Mary, elég volt - szólt rájuk Juliet. - Ha csak nem akartok még büntetésből gyakorolni. A kislányok azonnal befogták a szájukat. Lachlan felállt, és Juliet elé lépett. Megfogta a lány csuklóját, és megcsókolta selyempuhaságú kezét. - Szappan? A lány idegesen fújta ki a levegőt. - Szappan - motyogta. Pulzusa eszeveszett tempóban lüktetett a férfi ujjai alatt. Ó, hát mégsem olyan nyugodt, mint ahogyan azt mutatja! Hogy is gondolhatna rá másképpen, mint nőre, ha továbbra is otthonossá varázsolja a kastélyt, és felforralja a vérét? Miért tér ki még mindig előle, amikor világos, hogy ugyanúgy akarja őt, mint ahogyan ő a lányt? - White kisasszony megtanított bennünket szappant készíteni, és így mindannyian kiválaszthattuk a sajátunkat tört át Mary hangja Lachlan szerelmes gondolatain. - És sorshúzással döntöttük el, papa! Ez a... a... mi is, tanárnő? Juliet kihúzta a kezét a herceg tenyeréből. - A demokrácia, Mary.

- Igen - tette hozzá Sarah - ahogyan arról Mr. Locke és monsieur Rousseau írt. Lachlan nem lépett el Juliet mellől. Tekintete a lány ruhájának dekoltázsára, pihegő keblére esett. Az öltözet szerény volt, de az alatta rejtőzködő test a hosszú, buja éjszakákat, az izgatott sóhajokat és a szerelmes suttogást juttatta eszébe - Papa - Mary hangja eltérítette a gondolatait Julietről. Miért bámulod White kisasszonyt? - Soha nem szoktál így nézni a nevelőnőkre - mondta Lottie. - Fogadok, hogy összeszidja - jelentette ki Ágnes - Ő az egyetlen nevelő, aki még nem kapott fejmosást jegyezte meg Mary. Lottie összefonta a karjait a mellén. - Miss Witherspoont sem büntette meg papa - mondta önelégülten. Lachlan végre magához tért. A két hónap alatt, amióta Juliet White a kastélyban élt, a lányok többet tanultak tőle, mint az összes többi nevelőnőtől együttvéve. - Megköszöntétek á szappant a tanárnőnek? - Igen - felelte Mary. - Én megtöltöttem a lámpáját. - Én beszegtem az új ruháját - mondta Lottie. - Én kifényesítettem a cipőjét - válaszolt Ágnes. - Én pedig skótul tanítom írni - mondta Sarah. - De nem vagyok valami jó tanár. - Ez nem igaz, Sarah - tiltakozott Juliet. - Egyszerűen nem tanulok olyan gyorsan, mint ti. Most pedig - csapta össze Juliet a tenyerét - ideje lefeküdnötök. Azt ígértétek, egyenesen az ágyba mentek, ha megengedem, hogy megvárjátok az édesapátokat. Kívánjatok neki jó éjszakát! Mary előrébb lépett. - Ugye, nem kell még lefeküdnünk, papa! - esedezett. - Annyira hiányoztál.

- Egész nap vártunk rád - nyafogta Ágnes. - Olyan sok mindent szeretnénk elmesélni! - mondta Lottie. Könyörgő tekintettel néztek az hercegre. Lachlan oly gyakran volt sokáig távol, hogy minden egyes alkalommal, amikor hazaért, a lányainak kihullott egy-egy tejfoguk vagy éppen egy hüvelyknyit nőttek. De ma ezek a változások észrevehetetlenek voltak. - Sarah még azt is megtanulta, hogyan kell megtömni a pipádat. Nem akarod, hogy megmutassa? - hízelgett Mary Hogyne akarná. Szent Ninianra, de még mennyire! - Ágnes meg beleszívott a pipába, és lehányta a szőnyeget. - Nem is attól lettem rosszul - csattant fel Ágnes -, hanem tőled. - Nem is. - De igen. Lachlan Julietre pillantott. A lány maga volt a megtestesült anyai türelem; talán mást sem hall, minden egyes nap, mint a lányok örökös veszekedését. De vajon mire gondol? - A gyerekek elfáradtak, méltóságos uram. Le kell feküdniük. Mary megrántotta Lachlan kabátujját. - Meggyújthatja Sarah a pipádat? Nem volt szíve kiábrándítani őket. - Igen, Mary, meggyújthatja. Lottie, Ágnes és Sarah arca felragyogott. Mary összeütötte a tenyerét. - Látja, White kisasszony? Mondtam, hogy meg fogja engedni, hogy fent maradjunk. Juliet összepréselt ajkakkal mosolygott. - Már órák óta aludniuk kellene, uram. - Holnap szombat lesz - mondta Mary. - Nem kell korán felkelnünk. Ugye, papa? - Papa, kérlek - könyörgött Lottie.

- Jól van, gyerekek. - Akkor guid nicht. - Juliet elfordult, felvett egy lámpát, és elindult a lépcsőn felfelé. - Bízom benne, hogy lefekteti őket. Ahogy nézte Juliet feszes hátát, és a bokája körül suhogó puha pamutszoknyáját, Lachlan azon gondolkodott, vajon nem sértette-e meg azzal, hogy nem ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon, de aztán elvetette az ötletet. Túlságosan gyakran gondolt Juliet White-ra mint családtagra, és így csak még jobban kívánta. Pedig ezt a nevelőnőt nem szabad elcsábítani. Meg kell dicsérni s jól bánni vele. Egy órával később, ahogy a lányokkal a könyvtárban ült, Lachlan megbánta nagylelkűségét. Mary és Lottie mindenen hajba kaptak attól kezdve, hogy ki tud helyesebben írni, egészen addig, hogy melyikük fut gyorsabban. Sarah édesdeden aludt egy széken, Ágnes duzzogott, mert nem gyújthatta meg a pipát. A herceg feje lüktetni kezdett, türelme elfogyott. Ragaszkodni kellett volna hozzá, hogy Juliet is velük tartson. Istenemre, csak neki kellett volna maradnia! Csak büntetéssel való fenyegetőzéssel és még több ígérettel sikerült ágyba fektetni a lányait. Lachlan fáradt volt és elégedetlen, amikor megtorpant Gallie szobája előtt. Tekintete kifejezéstelen volt, ahogy lebámult az ajtó alól kiszűrődő fénycsíkra. Lottie azt mondta, Gallie még nem jött vissza. Tehát még mindig Juliet lakik ebben a szobában. Miért? S még mindig ébren van. Újabb rejtély. Bekopogott az ajtón. - Ki az? A lány nagyon jól tudta a választ. - Ura és parancsolója - válaszolt Lachlan dühösen. - Lefekvéshez készülődöm, uram - felelte Juliet. Hangja hideg volt, mint a mocsarak felől fúvó szél. Dühös. De miért? Ő tett talán valami rosszat? Ha most

elmenne és holnapra hagyná a dolgot, az csak rosszabb volna. A nők hajlamosak addig rágódni a problémákon, amíg elefánttá nem fújják a bolhát. Legjobb lesz, ha most azonnal helyreteszik, akármi is bántja a lányt. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. - Juliet, engedjen be! A lány olyan sokáig várt, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, hogy Lachlan azt hitte, meg sem hallotta. Belépett a szobába. Juliet hálóruhában volt, fölötte köntös, a haja kibontva. Bár a kandallóban tűz lobogott, a lány mégis egy kendőt terített a vállára. Hosszú fürtjei a dereka alá leomolva takarták hátát és vállait. Lachlan ujjai viszkettek a vágytól, hogy belemarkolhasson a köntös selymébe, de tudta, ez nem hatna Juliet White-ra. Legalábbis ma este nem. - Beszélni kívánok magával. A lány az íróasztalhoz lépett, és letette a kulcscsomót a gyertyatartó és egy halom papír mellé. - Ez parancs? Finoman vontatott szavaiból sütött a szarkazmus. - Istenemre az - válaszolt Lachlan elképedten. - Legyen szíves, nézzen rám! Mereven, mint aki karót nyelt, Juliet felé fordult. - Nem én kértem, hogy jöjjön be. Pedig a nevelőnők mindig ezt tették. De egyikük sem viselkedett úgy, mint Juliet. - Nem úgy néz ki, mint aki lefekvéshez készülődik. A lány szemei majdhogynem bűntudatosan tágra nyíltak. - Ezt hogy érti? - Úgy néz rám, mintha el akarna küldeni a pokolba. A lány arany barna szeme az övébe mélyedt. - Ragaszkodom hozzá - mondta, s a hangja pontosan olyan

szertartásosan üzleties volt, mint Thomasé fizetésnapokon hogy White kisasszonynak szólítson. White kisasszony? Minden vágya volt, hogy édesemnek szólítsa, a lány pedig őt drágámnak. Vajon miért érzi ilyen zavarodottnak a lányt? Szent Ninianra, boldog lenne, ha csak a kezét foghatná! - Ragaszkodhat, ameddig a kastély le nem omlik - mondta szelíden - Juliet. A lány felvette a papírokat, és összecsavarta őket. - Szerencsére akkor már nem leszek itt. Félelem nyilallt Lachlan szívébe. - Én sem... Elhagy bennünket? - Erre gondolni sem akart. Figyelmesen tanulmányozta a lány arcát. Csak nem sírt? Úristen! Tényleg megbántotta. - Nem, méltóságos uram. Maradok. Talán csak az előző munkaadójának írt. Vajon azt, hogy vissza akar térni Virginiába? Hogy megbizonyosodjon, Lachlan kivette a papírokat a lány kezéből. Juliet megpróbálta visszaszerezni őket. - Adja vissza őket! Nincs joga berontani ide, és elolvasni a feljegyzéseimet. Az egyik papírdarabon Ross és Gamarty városai voltak felsorolva, a másikon a gyakori igék. A herceg megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Bocsásson meg! És fogadja köszönetemet, amiért ígéretének megfelelően tanulja a skótot. Tessék. Juliet elvette a papírokat, és akadozva feltekerte őket, miközben tekintetét nem vette le a férfiról. - Elfogadom a bocsánatát. És ha most ön bocsát meg... - Ma este új ruhát viselt - vágott közbe Lachlan. - Gyönyörű volt benne. Juliet mélyet sóhajtott. Amennyire a lány értékelte a bókot -

gondolta Lachlan - akár azt is mondhatta volna, hogy piszkos az arca. - Hall engem? Juliet felnézett, de nem látta a férfit. Ha ágyékon rúgták volna, az sem fájt volna neki jobban. - Mi a baj? - kérdezte. - Semmi. Most már ismerős terepen mozgott. Úgy olvasott a lelkében, mint egy nyitott könyvben. - Ez a tipikus női válasz nem magára vall, Juliet. Mesélje el, mi bántja! - Kinyújtotta az egyik kezét. - Addig maradok itt. amíg el nem mondja. Arra várva, hogy a lány kiönti a szívét, Lachlan meglepődött. amikor Juliet ellökte a kezét. A papírok szétszóródtak a padlón. - Akkor maradjon - fordult az ajtó felé. - Majd elmegyek én. Lachlan elállta a lány útját. Amikor megragadta a vállát, Juliet megmerevedett. - Ne menjen el, kérem - mondta. - Beszéljen! A lány a férfi nyakában lógó amulettre bámult. Ebben a pillanatban Lachlan azt kívánta, bárcsak rendelkezne annak a férfinak az ékesszólásával, aki ezt a talizmánt készítette. A legendák szerint Kenneth MacKenzie képes volt lehízelegni az irhát a borzról. - Tudni akarom, hogy mi nyugtalanítja. Ha megsértettem az érzéseit ma este azzal, hogy nem kértem, hogy csatlakozzon hozzánk, akkor a bocsánatát kérem. - Hogy megsértette a... - Juliet nagy levegőt vett, és becsukta a szemét. A falon függő fáklya fénye ráhullott a szempilláira, és félhold alakú árnyékot vetett az arcára. Lachlan vágyat érzett, hogy megérintse pilláinak ívét,hogy a karjába vonja, és szerelmes szavakkal csalogassa ki belőle az igazságot. - Nem volt szándékomban, hogy megsértsem.

- Nem sértett meg - válaszolt a lány. - Akkor mi rosszat tettem? Juliet kinyitotta a szemét. Arckifejezése olyan szigorú volt, mint egy lelkészé. - Aláásta a tekintélyemet. Lachlant azt sem lepte volna meg jobban, ha a lány közli vele, hogy most nőtt ki a második feje. - A tekintélyét? A lány szeme szikrázott, arcán a harag pírja vöröslött. - Azt mondtam a gyerekeknek, hogy le kell feküdniük. Maga meg hagyta, hogy Mary elhitesse, képes engem irányítani. Lachlan azonnal visszavonult. - De hát ők a gyermekeim - mondta védekezve. Juliet ajkán hűvös mosoly jelent meg. - De még mennyire. - Ez mit akar jelenteni? - Azt - préselte a szavakat gyöngyfehér fogain keresztül a lány -, hogy ha valami haladást érek el a maga gyerekeivel, akkor Őkorlátoltságod azonnal tönkreteszi. - Mi az ördögről beszél maga? - Sarah kivételével, mondaná a gyerekeire, hogy jól viselkednek? Lachlan úgy érezte magát, mint egy éretlen kamasz, akit rajtakaptak, amint kicsorbítja az apja pallosát. - Nem. - Hogy udvariasak? - Időnként azok. - Alig várom azt a különleges napot, amikor tapasztalhatom. Az az igazság, hogy a gyermekei Sarah kivételével lármásak, önfejűek és műveletlenek. Lottie még a skót királyaik neveit sem tudja. Lachlan szíve pörölyként kezdett dobogni.

- Skóciának egy királya van. Györgynek hívják, és ő a maga királya is. - Folytassa csak, tegyen engem felelőssé. Már vártam, mikor teszi meg - karját összekulcsolta a mellén, a hasadék a keblei között elmélyült. - Nem kell hogy tiszteljen. Végül is csak egy nő vagyok, s nem titok, hogy maga mit gondol rólunk. Lennék csak férfi, másként viselkedne velem szemben. A megjegyzés iróniája mosolyt csalt a férfi arcára. - Ebben bizonyos lehet, Juliet. - Ne próbáljon nekem hízelegni azzal a megnyerő modorával! - Megnyerő. Ez tetszik. - Kifelé! - Legyen fesztelenebb, Juliet! - Fesztelenebb? - kiáltotta a lány, a szemében tűz lobogott. Talán úgy is gondolkodjak? Vagy talán egyáltalán ne gondolkodjak? - Lábujjhegyre emelkedett. – Tudja, uram, én nem vagyok az a fajta nő, aki mesterkélt vigyorral táplálja a maga hercegi gőgjét. Ezt a gőgöt most háttérbe szorította a tisztelet. - Ki nem állhatom az álszent nőket. És soha nem mondtam, hogy maga ostoba. Juliet sarkon fordult, és sétálni kezdett a szobában. Nem figyelve, hová lép, összetaposta a papírokat. - Hát ilyen hosszan tényleg nem. Nyugtalanság kúszott fel Lachlan gerincén, de tekintete, amely a lány lábára tapadt, nem mozdult. - Szerintem maga nagyon okos. A lány megállt, és a mennyezetre emelte a tekintetét. - Ó, kérem, tartogassa a bókjait Cozynak! Jobban ismerte Juliet White-ot, semhogy, hízelegjen neki. Mit tegyen? Zavarban volt, és biztosan tudta, hogyha nem keresi meg a baj gyökerét, a lány elmegy.

- Mit akar? A lány felsóhajtott. - Azért alkalmazott, hogy neveljem a gyerekeit. Hozzá kell tennem, ez olyan feladat, ami kihívást jelentene még egy szentnek is - letérdelt, és megpróbálta egy halomba seperni a szétszóródott papírlapokat. - Anélkül szeretném végezni a munkámat, hogy maga beleszólna. Azt akarom, hogy holnap reggel a gyerekek előtt ismerje be, hogy tévedett, amikor ellentmondott nekem - minden egyes követelésére újabb ív papírt csapott a halom tetejére. - Ha valamit kifogásol, elvárom, hogy beszélje meg velem... négyszemközt. Megfordult, reszkető ujjal mutatott a férfira. - És ha a következő öt percben ki merészeli mondani, hogy mosókonyha, nem állok jót a cselekedetemért - a keze lehullott. Nem áll jót a cselekedetéért? Miért, mit csinálna? Megütne? Bizonyos szempontból igazat adott a lánynak a dühéért, és lelkiismeret-furdalás gyötörte. Nem volt igaza. Julietre kellett volna hallgatnia. Az érzelmek, melyeket iránta táplált, oly mélyek voltak, hogy most úgy érezte, összecsapnak a feje fölött. - Akkor talán csak annyit mondok: palacsinta. Juliet összeszorította az ajkát, hogy elnyomja a mosolyt, mely a szája szélén bujkált. - Nem követelhetem, hogy tiszteljen. Ki kell érdemelnem. amit meg is teszek. De nyomatékosan kérem, ne felejtse el ki vagyok, és mi a feladatom. Miközben a megfelelő választ kereste, mely kielégítené a lányt, és amivel egyúttal visszavehetné a beszélgetés irányítását, Lachlan gondolatban átfutott az összes valaha volt nőismerőse személyiségén. De Juliet White egyikükre sem hasonlított. Ez volt az egyik oka, amiért szerette. Szerette? A

felismerés, mint a tenger felől áramló vihar tört rá. - Nos? Elfogadja a feltételeimet, vagy sem? Lachlan igyekezett összeszedni magát. - Igaza van, tévedtem. És elfogadom a követeléseit. A lány szemöldöke megemelkedett. - A ... feltételeit - javította ki. Azt várta, hogy a lány kárörvendő pillantással válaszol. Puszta bólintása újra emlékeztette Lachlant, menynyire más ez a lány, s hogy mennyire kevéssé ismeri. - És minden héten szeretnék egy kis szabadidőt. Juliet nyílt tekintete elbátortalanította Lachlant. - Mennyit? - A szombat délutánt és a vasárnapot. - Így szólt a megállapodás a Mabry családdal is. A lány egyenesen a szemébe nézett, az első alkalommal, mióta a herceg belépett a szobába. - Jól emlékszik. Lágy szavai szíven ütötték a férfit. - Igen... Hol akarja eltölteni a szabadidejét? - Nem tudom - vont vállal Juliet. - Meglátogatom Flóra MacKenzie-t. Szeretnék horgászni is. Talán tudok is majd, ha a tó jégpáncélja felenged. A kérése jogos volt, a kastélyban senki nem dolgozott a hét minden egyes napján, mint ahogyan azt ő tette. - Rendben, megkapja a hétvégéket. De gondoskodnia kell valakiről, aki vigyáz a gyerekekre. És ha nem lennék a kastélyban vasárnap, elvárom, hogy maga ügyeljen a lányaimra Juliet elmosolyodott, Gallie puritán szobája meglelt e mosoly fényével. - Ez természetes, méltóságos uram. Talán nemsokára megint elutazik?

- Lehetséges. De akkor őt is magával viszi a lányokkal együtt. Úgy utaznak majd, mint egy család. - Van még valami? - kérdezte. Agyában kavarogtak a tervek. A lány rosszallóan összehúzta a szemöldökét. Lachlan gyanította, hogy van még mondanivalója, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. - Mi az, Juliet? - White kisasszony - javította ki. - Mire gondol... Juliet? - Nem nagyon értek hozzá - kezdte a lány tétovázva - de azt hiszem, Marynek szemüvegre volna szüksége. Netalán az édesanyjának is volt? Mary anyjának képét felidézve, Lachlan vörösesbarna hajkoronára, csókos szájra, rekedt nevetésre és hangos horkolásra emlékezett. Nem ismerte olyan jól ezt a nőt kivéve tapasztaltságát az ágyban. Soha nem is beszélgetett vele. A következő pillanatban Julietre gondolt. A lány biztos, hogy ezen a téren tapasztalatlan. A gondolat, hogy ő tanítsa meg a művészet fortélyaira, nagy hatással volt rá. - Méltóságos uram - Erre nem emlékszem - Kérem, próbálja meg. Tudja, ha a szülők szemüveget hordtak, talán a gyerekeiknek is szükségük lesz rá. - Ezt honnan tudja? - Sir Axel is hordott szemüveget, és három fia közül kettőnek szintén kell. Nem, gondolta Marynek nem kell. Egyszerűen csak Sarah gyors fejlődése miatt nem akar olvasni. - Mire gondol, méltóságos uram? - Mary egyáltalán nem lassú - védte Lachlan a kislányt. - Persze hogy nem - helyeselt Juliet. - Logikus és éles elméje

van. Csak nem hiszem, hogy lát olyan kis dolgokat, mint a kézimunkatű vagy az apró betűs szöveg. Íjászatra tanítom a lányokat, és Mary messze a legjobb. Lachlan megkönnyebbülten, hálásan felsóhajtott. - Szerzünk neki szemüveget a kalmártól, és ha az nem lesz jó, tavasszal elvisszük Invernessbe. - Ott él Mary édesanyja? Ismert olyan embereket, akik busásan fizettek volna az erre a kérdésre adott válaszért. Neville Smithson is ilyen volt. - Inverness jókora város. Ott kaphatunk megfelelő szemüveget. - Ha nem szívesen lép kapcsolatba Mary anyjával, adja meg a címét nekem.,írok neki. Sok nő hiú ilyesmire Talán Mary is, de ha ismerné az anyját... - Mary soha nem fogja megismerni az édesanyját. És maga sem. Juliet a papírlapokat az asztalra helyezte a kulcsok mellé. - Ahogy kívánja. - Azt szeretném, mint ahogy azt nagyon jól tudja, hogy ne hozza szóba azokat a nőket, akik a lányaimat szülték. Nem akarta, hogy Juliet találkozzon azokkal a nőkkel, hét évvel ezelőtti saját magának felszínes, önző és kétségbeesett tükörképeivel. - Elfelejtettem - mondta a lány leheletnyi fejrázással. - Akkor guid nichtot kívánok ismét, uram. Felvette a kulcsokat, kitárta az előszobába nyíló ajtót, és nyitva tartva mondta: - Biztos vagyok benne, hogy alig várja, hogy ágyba kerüljön. - Ez most invitálás? - nyújtotta ki a kezét a herceg. Juliet a férfi tenyerére bámult, aztán gyanakvó pillantása az arcára siklott. - Természetesen nem az.

- A szobám ajtaja be van zárva. Szükségem van a kulcsra. - Ó... tessék, itt van. Lachlan elvette a kulcskarikát. A régi fém még őrizte a lány kezének melegét. Juliet komoly arccal pillantott rá. A gróf látni akarta a mosolyát, hallani a nevetését. Tudta, hogyan érheti el. Saját furfangos ötletén mosolyogva sétált át az előszobán, kinyitotta a szobája ajtaját, és háttal a lány felé Iecsúsztatta a kulcsát a karikáról. - Méltóságos uram! - szólt utána halkan Juliet. - Valamit még mondanom kell. Lachlan megfordult. A lány zavartnak látszott, szeme tágra nyitva. - Kérem, ne próbáljon még egyszer megcsókolni vagy elcsábítani - mondta. A torka megremegett, ahogyan nyelt. Én nem... - elakadt és nagyot sóhajtott, hogy megemelkedett a válla. - Én nem vagyok az a fajta nő. Lachlannak elszorult a szíve. - Ostoba hazugság, Juliet White. De ha ragaszkodik hozzá, ma este nem csókolom meg. Komoly tervei voltak Juliet White-tal, talán még a nevét is megváltoztathatná. Nagyszerű MacKenzie lenne belőle, és rengeteg fiút szülhetne neki. Juliet félénk tekintete a herceg szájára tapadt. - Jó. Megkaphatnám a kulcsokat? A herceg megfogta a lány kezét, egyetlen kulcsot tett a tenyerébe, és ráhajtotta az ujjait. - Csak erre az egy kulcsra lesz szüksége. Használja nyugodtan, amikor csak akarja. Juliet döbbent tekintete követte a férfi kezét, amint az a zsebébe dugta a másik két kulcsot. - Guid nicht, Juliet, de csukja be a száját. Valaki még összetéveszti egy könnyűvérű nővel.

Azzal átment a szobájába, és becsukta maga mögött az ajtót. A csalódott női sóhaj sokáig visszhangzott a fülében.

9.fejezet Mary kiegyenesedett, és kifújt egy hajtincset a szeméből. - Igazán nem értem, miért épp nekem kell sepernem és padlót súrolnom - morogta kicsavarva a habzó rongyot. Lottie volt az, aki visszaszájalt a papának ma reggel. Lottie eltartotta magától a seprűt, és egy menüettet táncolt körülötte. - És te voltál az, aki ellentmondott White tanárnőnek tegnap este. - Igen, Lottie-nak igaza van - csattant fel Ágnes. - Az egész a te hibád, Mary. Mary rájuk öltötte a nyelvét. - Ti sem akartatok lefeküdni. Csak meg vagytok sértve, mert nem tudtátok meggyújtani a papa pipáját. - De igen. - Nem. - Hand yer wheesht! - kiáltott rájuk Sarah. - White kisasszony mindannyiunkra neheztel. Papa pedig ezért takaríttatja ki velünk a szobáját, hogy vezekeljünk. - De én utálom a szógamunkát - nyafogta Lottie. Juliet méhviaszba mártott egy rongyot, és tovább fényesítette a bogáncs alakú csomókat az ágy lábain. - Azt hiszem, mindannyian szépen egymás után felajánlottátok, hogy segítetek fertőtleníteni a szobámat, mielőtt visszaköltöznék. - Én nem önszántamból tettem - mondta Mary. - Papa azt mondta, hogy elveszi a pónimat, ha nem segítek. Tanárnő, miért nem maradt Gallie szobájában a visszatértéig? Az egyszerű kérdés összetett érzelmek folyamatát indította el Julietben. Nem volt már kulcsa a toronyszobához. Nem olvasott még annyira sem skótul, hogy kibetűzze, mi áll a

könyvekben. De ahhoz nem kellett semmiféle nyelvtudás, hogy kiolvassa az üzenetet a herceg szeméből. A férfi akarja őt. De ami nagyobb baj, hogy ő is kívánja a férfit. - Nem szereti Gallie szobáját? - kérdezte Sarah. - Ezt jobban szeretem - hazudta Juliet. - Belefáradtam a súrolásba - jelentette ki Mary. - Egyébként is szombat van. Szombaton mindig játszani szoktunk. - Ma is játszhattok. Később. - Ezt a szolgák is befejezhetik - jegyezte meg Lottie. - Hogy fogod utasítani és ellenőrizni a cselédeid, ha magad sem tudod, mit hogyan kell csinálni? - kérdezte Juliet. - Én meg akarom tanulni - mondta Sarah. Mary haragos pillantást vetett Ágnesre. - Nem kellene csontig koptatnunk az ujjainkat, ha Ágnes nem szökött volna el a kalmárral, és nem lett volna tetves. - Ágnes felé bökött a ronggyal. - Az egész az ő hibája. - Bláblá, kéri Mary. - Ne hívj így, te... - a kislány dühösen vágta a rongyot a vödörbe. Víz fröccsent a kőpadlóra. - Te tetves csavargó. - Elég volt! - kiáltotta Juliet. - Minél hamarabb hagyjátok abba a civakodást és kezdtek el takarítani, annál hamarabb mehettek játszani. - Tényleg fejezzétek be! - csatlakozott hozzá Sarah is. - Tímár MacKenzie azt mondta, hogy játszhatunk a kiskutyáival ma délután. Mary előhúzta a rongyot a vödörből, és a nedves kőpadlóra dobta. Lottie rátámaszkodott a seprűnyélre. - Azok nem a tímár kutyakölykei, Okoska kisasszony, hanem a szukájáé. Sarah szemei megteltek könnyel. - Gonosz vagy, Lottie MacKenzie - mondta remegő ajkakkal.

Juliet csalódottan felsóhajtott. Néha még a legtökéletesebb elképzelései is darabokra hullottak a gyerekek ellenállásának falán. Ha nem tanulják meg, hogyan kell egy háztartást rendesen irányítani, örökké a cselédeikre lesznek utalva. Ha nem tanulják meg tisztelni egymást, később sajnálni fogják. - Elég volt a sértegetésből! Ez mindannyiótokra vonatkozik. Dolgozzatok! Juliet, amint visszaköltözik a saját szobájába, élvezni fogja első szabad délutánját. Szüksége volt egy kis időre, amit valahol a kastélytól távol tölt el. El kell hogy gondolkozzon az érzelmein, és meg kell próbálnia uralkodni rajtuk. A gyerekek egyre inkább a szívéhez nőnek, az apjukba pedig beleszeret. A toronyszoba pedig elérhetetlen számára. Sarah tette el Juliet utolsó ruháját, aztán előrébb lépett, és köténykéje zsebébe nyúlt. Arca mosolyra derült, szemében a ragaszkodás fénye ragyogott. - Ezt önnek csináltam, White kisasszony - nyújtotta Juliet felé kezét. A tenyerén szaténerszényke feküdt, olyan finom hímzéssel díszítve, amit csak Sarah varrhatott. - Orgonaillatú. A ruhái közé teszem, jó? Juliet torkát elszorította a vágy. Vágy ennek az édes kislánynak a boldogsága után, vágy egy saját gyermek után. De ez soha nem történhet meg, a törvény szerint a gyermeke a Mabry család tulajdona lesz, és köteles tizennyolc éven keresztül szolgálni őket. Elvette a kis illatosító zacskót, és beszívta a belőle áradó kellemes illatot. - Köszönöm, Sarah. Pontosan az, amit magam is választottam volna. - Én is akarok egyet - követelőzött Mary. - Sarah talán megmutatja neked, hogy kell készíteni. - Ha! - szólt Lottie. - Mary annyira bandzsít, hogy még egy tűt

sem tud befűzni. - De igen! - tiltakozott Mary. - Akkor fűzök be egy tűt, amikor akarok. - És ha már meglesz a szemüveged, Mary, el fogod tudni olvasni a Miatyánkot egy gombostű fejéről is. - Látod? - vigyorgott gúnyosan Mary. - Elhozzam a táskáját Gallie szobájából, White kisasszony? Sarah körbenézett a szobában. - Minden más itt van. Köszönöm, de... - Majd én elhozom - tette le Lottie a seprűt, és indult az ajtó felé. - Úgyis a klozetra kell mennem. - Nem is kell pisilned - mondta Ágnes. - Csak kíváncsi vagy papa látogatóira. Lottie megfogta a szoknyája szélét, és eltartva magától mesterkélt szemérmességgel ringatta magát jobbra-balra. - Már tudom, kicsodák. A nővérei abbahagyták amit éppen csináltak, és nyugtalanul meredtek rá. Lottie letépett egy, az ingujjáról lógó cérnaszálat. - A neve Magnus LaMont, és Argyll herceg küldötte. - És a többiek? - kérdezte Ágnes. - Lefogadom, hogy nem tudja. Lottie a ruhája elején sorakozó üveggombokat tapogatta. - De igen . - De nem. - De igen - átsiklott a küszöbön. - Ők a herceg szolgálói, te tuskó. - Te vagy a tuskó - vörösödött el Mary. Sarah, úgy tűnt, oda sem figyel a civakodásukra. - Örülök, hogy újra mellettünk alszik, White kisasszony ragyogott. - Én nem - morogta Mary. - Most már a régi, tetves Ágnessel

fogunk egy szobában lakni. Ágnes keze ökölbe szorult. - Már nem vagyok tetves. Kérdezd meg a tanárnőt! - Esdeklő pillantást vetett Julietre. - Mondja meg neki, kérem! - Ágnesnek igaza van. Még egy szó, Mary, és egy hétre elveszem a nyiladat. Gyűlölködő pillantást vetve Ágnesre, Mary tovább súrolta a padlót. - White kisasszony? - Thomas állt az ajtóban olyan tekintettel nézve be a szobába, mint ahogyan arra a sziklára tekintene, amit éppen feldönteni készül. - Őméltósága várja a tanácsterembe. Izgalom futott végig Julieten, de közömbösséget erőltetett a vonásaira. Előző éjszaka nem sok hiányzott, hogy a herceg rajtakapja, amint belopózik a toronyszobába, de ez többet nem fog előfordulni. Amíg a kulcsot vissza nem szerzi. Attól félt, a herceg rájöhet ottlétének valódi céljára, de volt valami, amitől még jobban tartott. A férfi iránt táplált érzései kíváncsiságból vágyakozásba csaptak át. - Köszönöm, Thomas. Mondja meg neki, hogy azonnal megyek. A lányok felé fordult. - Nagyon köszönöm a segítségeteket. Most már mehettek, megnézhetitek a kiskutyákat. - És Lottie? - Ne izgasd fel magad miatta! Majd utánunk jön - válaszolt Ágnes. - Állandóan a boltokban csavarog, hogy aztán amit hall, elpletykálhassa. A lányok nevetve szaladlak az ajtóhoz. - Ne rohanjanak, hölgyeim, ha kérhetem - szólt utánuk Juliet. Mindhárman megtorpantak az ajtónyílásban. Ágnes derékból meghajolt, és egyik kezével a lépcső felé intett.

- Csak ön után, drága Lady Addington - mondta az apja hangját utánozva. - De vigyázzon, hova teszi azokat a csinos lábait! Mary egyik kezét a torkára szorítva, hervadozó hangon válaszolt. - Ó, méltóságod a legesleglovagiasabb és legkomolyabb férfi. Zavarba hoz. Sarah-ból kirobbant a nevetés. Juliet szívébe az irigység nyilallt. Ki az a Lady Addington? A herceg nyilvánvalóan udvarolt ennek a nőnek, és meg is kapta. Féltékeny bolond - mondta magának miközben megmosta a kezét és az arcát, és tanulmányozta a haját. Könnyedén lépkedve, de elszoruló szívvel indult a tanácsterembe. Juliet megállt az ajtóban. A nyitott ablakon keresztül ragyogó napsugár és langyos szellő áramlott a szobába. Korsók, kancsók és tányérok borították a pohárszéket. De hol vannak a vendégek? A szobában csak a herceg álldogált az egyik portré előtt, kezei keskeny csípőjén nyugodtak, így hátulról a válla olyan szélesnek tűnt, mint Kovács-MacKenzié. Áfonyaszínű, puffos ujjú selyeminget viselt. Az élénk árnyalat éles kontraszban állt sötét színű, szűk nadrágjával és fekete csizmájával. Ehhez a ruhához széles karimájú habfehér tollakkal díszített lovagkalapot kellene viselnie, hetykén félrecsapva - gondolta Juliet. Az ablakon beáramló fuvallat belekapott a hajába, és ingét izmos felsőtestére tapasztotta. Juliet ujjai viszkettek a vágytól, hogy hozzáérjen, hogy újra érezze forró bőrét... Megrázkódott és emlékeztette magát: nem azért van itt, hogy esetlen vágyakozással tekintsen egy csinos hercegre, aki minden kínálkozó lehetőséget kihasznál,hogy megpróbálja őt

elcsábítani. A férfinak most szüksége van rá, ez talán hozzásegíti, hogy visszaszerezze a toronyszoba kulcsát. - Méltóságos uram? A herceg megfordult, és egy gyors mosolyt küldött felé, ami elhomályosította a nap fényét. - Ó, drága Juliet. Jöjjön ide! A gyanakvás hulláma futott végig a lányon. - Mr. LaMont jó híreket hozott? - kérdezte reménykedve, hogy a hangja nem árulja el csodálatát, amit ez iránt a vonzó felföldi iránt érzett. - Több mint jó hírt - válaszolt a férfi. Szemöldöke rosszallóan összeráncolódott. - De honnan tudja a nevét? - Lottie-tól. - Ah - ajka savanyú mosolyra húzódott. - A neveletlen, minden-lében-kanál lányom. Juliet azon vette magát észre, hogy ő is mosolyog. - Egy kicsit azért megváltozott, méltóságos uram. A reggelinél úgy bánt velük, ahogyan kellett. A herceg nagy levegőt vett. - Kitakarították a szobát? - Igen. Én pedig köszönetképpen megengedtem nekik, hogy játsszanak a tímár kiskutyáival. - Nagyszerű. - Mi történt magával, ami ennyire boldoggá teszi? Van valami köze hozzá? - mutatott a festményre. - Igen. És minden ősömhöz. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian megünnepelnék a mai napot, ha élnének. A lány a tányérokkal, poharakkal teli asztalka felé bökött. - Több korsó sörrel is ünnepelték már a mai napot. Miért? A herceg összefonta karjait a mellén. - Mert a király kinevezett Easter Ross hűbérurának. - Lemondott a seriff?

- Dehogy. Meghalt az apósa. Tain earlje. - Sajnálom - Nem érdekes. Alig ismertem. - És most magát nevezik ki earlnek? - Már herceg vagyok. Tain urának nem volt fia, így én lettem az örökös. - Mi lesz Easter Rossszal? - Ugyanúgy fog élni, mint Neville Smithson előtt. - Gratulálok, méltóságos uram. Lachlan megragadta a lány vállait, és közel húzta magához. Tekintetük összekapcsolódott. - Tényleg megérti mit jelent ez, Juliet? Fergus MacKenzie és a családja visszatérhet Niggbe. MacKenzie-t többel nem fognak kiűzni Easter Rossból - behunyta a szemét, és nagy levegőt vett. - A Felföld ismét boldogan fog élni. Julietet is magával ragadta a lelkesedése, tenyerét a herceg mellkasára tette. A tenyere alatt érezte a férfi szívdobogását, mely úgy venrt, mint egy indián tamtam. A lányt a kényelem és a biztonság érzése ringatta ily közel a férfihoz. Lachlan Juliet kezét bámulta, aztán tekintete felsiklott a karján az arcáig. Erő sugárzott a szeméből, a következő pillanatban felemelte a lányt a földről, és körbefordult vele. - Szent Ninian neve legyen áldott! Ezt a napot meg kell ünnepelni. A szoba körbeforgott, az ablakok és a festmények eltűntek, majd újra megjelentek Juliet látószögében. Belekapaszkodott a férfiba, megragadva ingének olajosan csillogó selyemanyagát. Az a határtalan öröm, amit a herceg érzett, belé is átáramlott, s hamarosan feltöltötte jókedvvel és energiával, míg végül együtt nevetett a férfival. A szoba hirtelen megállt, de a mámoros érzés még mindig

ott kavargótt Juliet fejében. Érezte, ahogyan a herceg lecsúsztatja a mellkasán, és ahogy karjai a dereka köré fonódnak. - Megfogadtam pedig, hogy nem teszem - mondta a férfi elmélázva. - Mit? A herceg mosolya mögött mintha hatsó szándék bujkált volna. - Nem veszem a karjaimba, nem törődöm magával... nem szeretem. Szomorúság keserítette meg Juliet jókedvét. Szerelem? Talán puszta vágyat akart mondani. Ha meg akarna nősülni, inkább választana egy vele azonos rangú nőt, mint egy egyszerű virginiai lányt. Szíve választottja vajon Easter Rossban vár rá? - Ó, Juliet - súgta a férfi szája a lány halántékán. - Egész életemben erre vágytam, de nem tudom, képes leszek-e helyesen dönteni, és azt tenni, amire Easter Rossnak szüksége van. A férfi most olyan sebezhetőnek látszott. - Mondja meg nekem, miért kételkedik önmagában? kérdezte Juliet. Lachlan magához szorította. - Szomorú élmények fűznek oda – mondta. - Talán nem is tudom elfelejteni őket - a hangja elcsuklott, karjai megremegtek. Juliet egész részével érezte a belőle áradó kétségbeesést: - Félek. Ő? Fél? A vallomás meghatotta Julietet, és ő ösztönösen válaszolt: szorosan magához ölelte. - Maga becsületes és könyörületes férfi, Lachlan MacKenzie. Ki más tudna irányítani olyan embereket, mint Eben MacBride? Az emberei tisztelik, védelmet és útmutatást

várnak. - Köszönöm - válaszolt a herceg halkan. - Nem tudom, mit tennék maga nélkül. A férfi leheletén kedvenc édes likőrjének illata érződött, s mikor ajkai a lányét érintették, annak érzékei lángra gyúltak. A csók egy kétségbeesett emberé volt, akinek őszintén szüksége van valakire. Izmos karjainak ölelésében Juliet gyengének érezte magát, s ugyanakkor magával ragadta és elbűvölte a közelsége. Képtelen lévén ellenállni, tenyerébe fogta a férfi arcát, aztán ujjai lassan hátracsúszva a tarkójára belefonódtak a hajába. A férfi nyelve a lány ajkai közé siklott, finoman törve utat magának, pontosan abban a pillanatban, mikor Juliet ujjai rátaláltak a herceg hajfonataira. A lány belsejében vad vágy lobbant lángra. Teljesen szabadjára engedte az érzést; a világ a férfi ölelésén kívül megszűnt létezni. - Ez az, kicsim - súgta a herceg, úgy, hogy ajkaik összeértek. Ölelj magadhoz! Segíts nekem! Mutasd meg, hogy az irántad táplált érzéseim nem viszonzatlanok! Szeress, Juliet! Juliet azt tette. Számára idegen, egzotikus érzések keltek benne életre. Minél közelebb akart kerülni a férfihoz, beásni magát erős karjai közé. Azt akarta, hogy dédelgesse, hogy vigyázzon rá, hogy megmutassa neki a szeretet adta biztonságot, amit eddig soha nem ismert. Azt akarta, hogy a képe örökre bevésődjön a férfi szívébe. Hamarosan el kell hogy hagyja Skóciát. És soha nem fogja viszontlátni ezt a csodálatos férfit, nem fogja hallani, ahogyan ajkai kiejtik a nevét. Olyan nagy baj talán, hogy emlékezni akar rá? Oly élénken, hogy az emlékkép felmelegítse hűvös, magányos éjszakáin? Kezei a férfi inas nyakára vándoroltak, onnan széles vállára,

majd karjának duzzadó izmaira. Még szorosan lehunyt szemein keresztül is el tudta képzelni nyakékének borostyán ékkövét és mellkasának göndör szőrét, amint a szálak az ujjai köré csavarodnak Valahonnan mélyről a belsejében szomorúság tört fel, de visszaszorította. Hogy emlékezni fog minden egyes csodálatos pillanatra, amit a karjaiban töltött, minden egyes vidám napra, amit a kastélyban időzött, az olyan biztos, mint hogy jövőre Virginiában újra kivirágzik a dohány. Évek múltán pedig, mikor a Mabry család más szolgálóival együtt üldögél a teraszon, s azok saját romantikus találkáikkal kérkednek, Julietnek is meglesz a maga édes-titkos emléke. A herceg elhajolt tőle, tüzes pillantása majd lángra lobbantotta. - Nem kellett volna megcsókolnom. Maga túlságosan jó nevelőnő. Juliet küzdött, hogy kiverje a fejéből a zsongást, amit a férfi karjaiban eltöltött percek okoztak. - Mindig megcsókolja a nevelőnőket. - De maga más. Egy napon meg fog nősülni. El fog venni egy kétszínű arisztokrata nőt, aki fiakkal ajándékozza meg. De törődni fog-e Maryvel, Agnesszel, Sarah-val és Lottie-val? Vagy rosszul bánna, nem foglalkozna velük? A lehetőség összeszorította Juliet szívét. Belekapaszkodott Ross grófjába. - Ígérje meg, hogy mindig vigyázni fog a lányokra! - kérte. Ígérje meg, hogy olyan nőt vesz feleségül, aki szeretni fogja őket! A gyöngéd szeretet sötétkékké varázsolta a férfi szemét. - Ó, igen - mondta. - Éppen ez a szándékom. Juliet ekkor újra megcsókolta, s miközben teste szorosan

tapadt az övére, azt kívánta, bárcsak ő lehetne ez az asszony. A férfi fölé hajolt, és miközben csókolta, karjai a lány derekára fonódtak. - Mondd, hogy hagyjam abba, Juliet! Ez nem a megfelelő idő, sem a megfelelő hely egy ilyen csókhoz. De szükségem van rád. Nem - merült fel benne a gondolat - nem fogja a nevét ott találni Lilliané mellett a Könyvben. Ő nem lehet Lillian gyermekének az apja. Talán valami glasgow-i alkoholista nevét találná ott csak. Ha odautazna, talán rábukkanna egy másik skót gyermekre, egy kislányra, aki pontosan úgy néz ki, mint Lillian, és aki haza akar vele menni Virginiába. - Ne hagyj itt, Juliet! - A herceg szenvedélyesen ölelte magához. - Le akarom engedni a hajad s betakarózni vele. Csókolni akarlak, itt - szája megérintette a szemöldökét, majd visszatért az ajkára. - De nem tudok betelni a száddal sem. Juliet szíve nagyot dobbant, és a vér az ereiben vidám dallamra lüktetett. Felnézett a férfi szenvedélytől sötét szemébe. El kellene húzódni tőle. Dühösnek kellene lennie saját magára, amiért visszacsókolta és bátorította. Ridegséggel kellene válaszolnia tüzes szavaira. De hívogató ajkai és kétségei, hogy megfelelően tud-e majd irányítani egy nagyobb földterületet, képtelenné tették arra, hogy ellenálljon. Tudta, milyen a szükség, és milyen az: akarni valakit. - Papa! Lachlan felpillantva Lottie-t látta berobogni a szobába. Megmerevedett - Állj meg ott, ahol vagy, ifjú hölgy! - mondta. - Menj vissza, és ezúttal kopogj! - De papa... - Gyerünk! Csináld, amit mondtam! Lottie becsapta az ajtót, és kopogott.

- Szabad. Lenézett Julietre, azt várva, hogy vágyat lát a szemében, de a szenvedély szégyenné változott. Lachlanba a kiábrándulás érzése nyilallt. A szeme sarkából látta Lottie-t tétovázva közeledni. Remélve, hogy megnyugtatja Juliet lelkiismeretét, és egyúttal megfékezi Lottie pletykás nyelvét, hátralépett - Nem kell hogy megköszönje, kisasszony - mondta. Örülök, hogy kivehettem a szeméből azt a pernyedarabot. Juliet tekintete a vállára ugrott, aztán a mennyezetre, a festményekre a falon, mindenhová, csak a férfi szemét kerülte. Tudta, hogy a lány képtelen válaszolni, agya most a zavar, a kín és a vágy zagyva kotyvaléka. - Most pedig távozzék! - mondta a herceg Julietnek. - Küldjön egy cselédet, hogy tegye rendbe ezt a szobát, aztán segítsen összepakolni a lányoknak. Easter Rossba megyünk. - Hűha!-ragyogott fel Lottie arca. - Ezt el kell mondanom Szakácsnak. A herceg közel hajolva Juliethez súgta: - És egy éjszakai sétával kezdjük. - Mit mondtál, papa? - Mikor? - kérdezte Juliet. - White tanárnőhöz beszéltem. A lány arcából kifutott a szín. - Mikor indulunk? - Holnap. - Olyan hamar? Lehetséges, hogy nem leszek ké szen... - Dehogynem. Bízom a gyorsaságában, Juliet. Valami megmagyarázhatatlan feszültség vibrált a lányban. - Hol van Gallie?

- Adatokat gyűjt a könyveihez. - Ő is velünk jön? Csomagoljak össze helyette is? - Nem kell. Gallie marad. Thomas pedig még ma este elmegy, és előkészíti számunkra Rosshaven kastélyát. - Ó, akkor hozzá kellene kezdenem a pakoláshoz. Juliet elsietett az izgatott Lottie mellett, és kilépett a szobából. Lachlan belehuppant a székbe. Meglepetésére és nem kevés gyanakvására Lottie az ölébe ült, és egy megsárgult, rongyos borítékot húzott elő a zsebéből. - Ide nézz, papa! - mondta, kivéve a levelet a borítékból, és a herceg orra elé tartva. - Ide nézz, mit találtam. Angolul van. Elolvasnád nekem? Arra gondolva, hogy Lottie talán a cselédek szobájában kutatott, már nyitotta a száját, hogy összeszidja, de a levél dátuma és a megszólítás belé fojtotta a szót: „1762. június 20. Legdrágább húgomnak, Julietnek „Mintha hideg kőököl vágta volna gyomorszájon. Nem, sikoltott a lelke, ez nem lehet. - Mi áll benne, papa? Tudomást sem véve a lányáról, megkereste az aláírást: „Lillian’'. Lillian White. Juliet Lillian testvére. Ezt a levelet Lillian írta azon a napon, amikor egy kislányt hozott a világra. Egy pici kislányt, aki most egyike az ő négy gyermekének. Juliet White tehát azért jött Skóciába, hogy elrabolja és elvigye magával a gyereket. Nem. Ez lehetetlen. Ostobaság az egész. Az ő Julietje... más. Az ő Julietje jó és kedves. - Papa! - nyöszörögte Lottie. - Összetörsz. Szeretett leánykája izgett-mozgott az ölében. Nem, maga az ördög sem veheti el ezeket a lányokat Lachlan MacKenzie-től. Csak a Jóisten.

Elengedte Lotlie-t. - Meg kellene hogy büntesselek ezért. - De papa... - Soha többet ne nyúlj ahhoz, ami a másé, még kíváncsiságból sem! Ha ezt teszed, senki nem fog szeretni. Ezt akarod? A kislány arcán tündérien elgondolkodó kifejezés jelent meg. - Nem, papa - mondta végül. - Azt akarom, hogy mindenki nagyon szeressen. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Többet nem fog előfordulni. - Tudom. Szeretlek, kicsim. Lottie felnézett az apjára, imádni való arcocskája ra gyogott a szeretettől. - Tudom. Ezért nézed el, ha rossz vagyok. Lachlan homlokon csókolta, aztán kezébe nyomta a levelet. - Tedd vissza a borítékba, és vidd vissza oda, ahol találtad. És ha nem fecseged ki, titokban tarthatjuk, hogy mit tettél. - Rendben, papa. Ez csak a kettőnk titka marad. Lecsúszott apja öléből, és azt a hitvány levelet a zsebébe gyömöszölve kirobogott a szobából. Valahol, a herceg lelkének egy sötét sarkában, vadállat kelt életre. Mielőtt Lottie berobbant volna a szobába kezében a levéllel, szívében melegség és szeretet lakozott. Most, hogy már tud Juliet tervéről, hidegséget s bosszúvágyat érzett. Ostoba módon engedte, hogy Lillian húga alattomosan beférkőzzön a házába, és belopja magát a szívébe. A lány szavai, szenvedélyes csókja mind csak tettetés volt. Ártatlan érdeklődése a lányok édesanyja iránt csak jól kiagyalt ravaszkodás volt, így akarta

kiszedni belőle a neveket, mert nem tudta, melyik lány az unokahúga. Ez a felismerés mosolyt csalt az arcára. Most, hogy isméri a játékszabályokat, nyugodtan várhat a megfelelő alkalomra, hogy bosszút állhasson. Az első éjszaka a könyvtárban Juliet nem a másnapi órákra akart felkészülni. A MacKenzie-k könyvét kereste. Nem szeretetből engedte át az ágyat Ágnesnek sem. Azért tette, hogy beköltözve Gallie szobájába behatolhasson a toronyszobába. A vadállat a lelkében nyugtalanul morgott. Juliet belopózott a toronyszobába, egyszer ő maga is majdnem rajtakapta: már a kezében voltak a kulcsok és a feljegyzései. De hála istennek a lány nem olvas olyan jól skó tul, hogy képes legyen megérteni, ami a könyvekben áll. Meg akarja tanulni a nyelvet, hogy könnyebben megértesse magát az emberekkel? Hazugság, És a férfi iránt érzett vágya is. Miben vezette még félre? És amiket ő mesélt neki? Szégyellte magát a gondolatra, ahogy bevallotta neki gyengeségét: félelmeit és kétségeit. De legalább nem árulta el a teljes igazságot Easter Rossról és a kisfiúról, akinek a világa kettészakadt. Lachlan visszatelepedett a székbe, és szabad folyást engedett az érzelmeinek. Mint az apály, mely kavicso kat visz magával a partról, a düh úgy mosta el a szerelmet a szívéből, és nem maradt más, mint a sivár üresség, melyből hiányzott még a törődés és a szánalom is az ármánykodó, hazug amerikai iránt.

10. fejezet A herceg uralkodni tér vissza Easter Rossba. Juliet, ahogy a herceg jachtjának fedélzetén állt, sajnálta az ellenfeleit. Mióta hat nappal ezelőtt elhagyták Kinbairn kastélyát, Ross hercege megváltozott. Négy napig tartott az út Kincardine kikötőjéig, s ezalatt a férfi magányosan,szótlanul lovagolt. Ha nem lett volna a cserfes Lottie, Juliet semmit nem tudott volna a férfi terveiről. S ha nem kereste volna meg a lányait mindennap, talán egyáltalán nem is találkozott volna vele. Nem volt ideje egy közönséges nevelőnőre, aki volt olyan ostoba, hogy beleszeretett. Könnyek homályosították el a tekintetét, a gyomra meglódult. Hátat fordított a felkelő napnak, és szembe nézett a széllel. A sós levegő gyengéden simogatta az arcát, és felszárította a könnyeit. Mélyet lélegzett a csípős fuvallatból, és áthajolva a hajókorláton belebámult Dornoch Firth kavargó vizébe, abba a vízbe, mely ugyanolyan csábítóan kék volt, mint Ross hercegének szeme. Egy halraj bolondozott nem messze balra a hajóorrtól, sikamlós, ezüstös testük úgy siklott keresztül a vízen, mint a hegyes tű a finom selymen. Egy kíváncsi fókacsalád törte át a vízfelszínt, szinte emberi tekintettel ta nulmányozták a hajót, szőrös orruk meg-megrándult. A fókakölykök ide-oda úszkálva ugattak, fehér pofájú anyjuk a közelben lebegett. Amikor valamelyik csemetéje túl közel került a jachthoz, felugrott, és biztonságos távolba terelte a kicsinyeit. Juliet szomorú volt és magányos. Bárcsak itt lenne

Cogburn és nem Glasgow-ban! Ő biztos felvidítaná. Emlékeztetné az áldásra, amit kapott, s arra, hogy gondoljon a jövőre. Ha pedig visszatér Glasgow-ból, Julietnek a hazatérését kell fontolgatnia, akár megtalálta Lillian gyermekét, akár nem. Nem maradhat itt örökké. Különösen most nem, amikor a herceg egy pillanatát sem képes vele megosztani. Ez nem jelenti azt, hogy nem vesz róla tudomást - érvelt magában Juliet. Csupán tervezget, stratégiákon dolgozott. Sok mindent kell rendbe hoznia Easter Ross- ban. Nem szándékosan űzte el magától, a hercegsége ügyeivel foglalkozik. Üzent az Easter Rossból száműzött MacKenzie-knek, hogy pakolják fel rokonaikat, barátaikat, és jöjjenek Tain városába. Felfogadott egy tucat va rrónőt és két szabót, hogy új ruhákkal töltsék fel a városi ház szekrényeit. Még egy foltozóvargát is hozott magával. De Gallie Kinbairn kastélyában maradt. Julietet a kiábrándultság marcangolta. A MacKenzie-k Könyvei Kinbairnban maradtak, és szeretete reménytelenül kötötte egy férfihoz, aki nem foglalkozott az ő ér zéseivel. Mögötte a kapitány a fedélzetre hívta az embereket. Juliet a part felé nézett, ahol Tain városa, a herceg birodalmának gyémántja derengett fel. Az utazás alatt Julietnek elég dolga akadt, szegény Mary tengeribeteg volt hajóútjuk első percétől kezdve. Megfordult, és elindult a kabinja felé. A fedélzeti nyí lás felpattant, és a sötét lépcsőfeljárón a herceg alakja jelent meg. Kibontotta a fonatokat, s kék szaténszalaggal fogta össze gesztenyebarna sörényét, ami fejedelmi megjele-

nést kölcsönzött nyílt, jóképű vonásainak, kiemelve vé kony orrát, és meglágyítva állkapcsának kemény vonalát. Frissen borotvált napbarnított bőre aranyszínnel fénylett a reggeli napsütésben. Nyakában a MacKenzie- csődörrel díszített, habfehér sálat lengetett a szél. Felöltőt viselt és sötétkék, bársonyból készült térdnadrágot, aminek anyaga jól illett nyers, vonzó vonásaihoz, és szabása tökéletesen simult férfias alakjára. Formás vádliján hófehér harisnya feszült, szögletes orrú cipőjét aranycsatok díszítették. Egyik kezében széles karimájú kalapot tartott, a másikban messzelátót. Juliet csodálattal és vágyakozva sóhajtott fel. Lachlan MacKenzie-ből a feje búbjától a lábujja hegyéig sugárzott a nemesség. Easter Ross lakói vajon átlátnak-e majd a gondosan ápolt hercegen? Észreveszik-e majd az erős felföldi földesurat, aki a divatos ruhákban rejtőzik? Az ő érdekükben remélte, hogy igen. A herceg észrevette, hogy ott áll a korlátnál, tekintete végigfutott rajta szélfútta hajától az új csizmájáig. Juliet szíve úgy vergődött a mellkasában, mint a hercegi zászló az árbóc tetején. A férfi arckifejezése egy pillanat alatt elutasítóan hűvössé vált. Számíthatott volna rá - gondolta Juliet, hiszen elégszer látta ezt a kifejezést a férfi arcán az elmúlt néhány napban. Jókedve egy perc alatt elszállt. A legénység a fedélzeten nyüzsgött, és miközben a vitorlát kurtították, egy vidám dalt énekeltek a hajóútról Tainbe és egy pofa sörről, amit a kikötői kocsmákban dobnak majd be. A kapitány egy üdvöt kiáltott oda a hercegnek, aki válaszul a homlokához érintette a meszszelátót. Aztán elindult Juliet felé, könnyed testtartása olyan tö-

kéletesen illett a hintázó hajóra, mint a nyereg az ágas kodó kancára. Remélve, hogy ezzel hat rá, Juliet királynak kijáró tisztelettel bókolt előtte. Valamikor parancsolnia kellett, hogy pukedlizzen Most önszántából tette. Lachlan megpróbálta megőrizni higgadságát, de ajkai mosolyra görbültek, s szemében jókedv csillant. Felvette a kalapját, a karimáját a homlokába húzva. - Emelkedjen fel, kisasszony - mondta. - Nem kell, hogy itt megalázkodjon előttem... és máshol sem. Az alázat nem illik az amerikai büszkeségéhez. A herceg karonfogta, és elvezette a felfordított mentő csónak mellett a hajókorlátig. Felemelte a látcsövet, és végigpásztázta a horizontot. Juliet nekibátorodott - Ehhez semmi köze a büszkeséghez. A szép, új ruhájának szólt. A férfi szeme a lányéra siklott. Az óceán színe unalmas szürkére fakult a herceg mélykék szeméhez képest. - Flörtöl velem, White kisasszony? Ha más mondta volna ki e szavakat, Juliet megsértődött volna. És a megállapítás egyébként sem állt távol a valóságtól. - És maga bókokra vadászik? A herceg az övébe akasztotta a hüvelykujját, másik négy ujja hanyagul mutatott oda, ahol a lábai találkoztak. - Rendelkezem talán az ehhez szükséges csalétekkel? Ő volt az egyetlen férfi, aki birtokában volt annak, amit a lány akart. - Jól tudja, hogyan csalhatja ki a mézet a méhektől mondta bátran. De belőle nem szedi ki ittlétének valódi

célját. - Saját kaptárjából ajánlja fel tehát a mézet? - A férfi megérintette a lány arcát a messzelátóval. - Figyelmeztetem, hogy szörnyen édesszájú vagyok. A hideg víz lehűtötte Juliet forró bőrét. - Tudom - mondta nevetve. - Mindenki ismeri az étvágyát. De emlékezzék! Én más vagyok. Mint a lehulló függöny az előadás végén a színpadot, úgy fedte el addig kedélyes arckifejezését. A messzelátót a szeme elé emelte, és a szárazföldet kémlelte. - Igen, Juliet White, maga tényleg más. A lány hirtelen kényelmetlenül szorosnak érezte ruhájának nyakát. Mégis, akármilyen zavart is érzett, nem fogja engedni többé, hogy a herceg átnézzen rajta. - Maga is megváltozott, méltóságos uram. - Megváltoztam? Ezt hogy érti? Ha a férfi nem lesz újra kedves hozzá, akkor sikítani fog. - Úgy tűnik, valami aggasztja. A herceg leengedte a messzelátót, s hunyorogva, sza bad szemmel vizsgálta tovább a közeledő szárazföldet. - Igen, valóban foglalkoztatnak bizonyos problémák. A lány magabiztosságába a kétség lopakodott. - Problémák Easter Rossban? - A gondjaim mintha mindenhová követnének, mindegy merre járok. Hol vannak a lányok? Juliet csalódottságot érzett. A férfi minél inkább bezárkózik, ő annál inkább közel akar hozzá kerülni. - A varrónők foglalkoznak velük. - Szereti őket? - A varrónőket? A herceg arcizma meg sem rándult, akár görögül is tréfálkozhatott volna.

- Boldogok a gyermekeim? - kérdezte. Juliet legszívesebben kirántotta volna a látcsövet a kezéből, és fejbe vágta volna vele. - Igen, uram. Boldogok. A herceg rákönyökölt a hajókorlátra. Finom csipke kandikált elő kabátjának széles ujjai alól. - Csalódnának, ha elhagyna minket, ugye? Juliet biztos volt benne, de most nem akart ezzel foglalkozni. Át kell törnie a köztük emelt közönyösség falán. - Mi lesz a virginiai hódolóimmal? Nem foszthatom meg őket örökre a társaságomtól. Vagy igen? - Azt hittem, hosszú ideig velünk marad. Legalább addig, amíg a lányok felnőnek. Mi történhetett vele? Hová lett a humorérzéke? - De addigra maga megöregszik. Még ezek a nyers szavak is leperegtek a férfiról. Vál lat vont. - Majd megnősülök, s egy tucatnyi fiút imádhatok apaként. A fájdalom olyan volt, mintha kést döfött volna a szívébe. - Mit lát? A férfi szájának egyik sarka pimasz mosolyra görbült. - A végzetem. Juliet keserűen elmosolyodott. Ez a rejtélyes herceg ugyanolyan könnyedén meghódíthatja bárki szívét, mint ahogyan azt az övével tette. - Hol van Easter Ross? - kérdezte. - Skócia szívében... arrafelé - mutatott a hajó orra felé, egy távoli földdarab irányába. - Ezt a félszigetet Dornoch, Moray és Cromarty folyói ölelik körbe. - És egy gonosz seriff és néhány hordányi angol lakja.

A herceg csak egy jókedv nélküli félmosollyal válaszolt, úgy látszott, Juliet akárhogyan igyekszik, nem képes felvidítani. - Meséljen Easter Rossról! - Skót történelemtudása kiterjed a Cullode Moor-i ütközetre? - Igen. A jakobita felkelés alatt történt, amikor a klá nok Bonnié Prince Charlie mellé álltak. - Nem minden klán. - De Ross hercege, a maga apja, igen. Egy izom feszült meg Lachlan állkapcsán. - Így van, és meg is fizetett érte. Hagyta, hogy a büszkesége és makacssága irányítsa. - Így az angolok elvették Easter Rosst - mondta Juliet a komor témánál maradva. - Mindent elvettek - a látcsövet hozzáérintette a hajókorláthoz. - A címet, a vagyont, a földet. Hétévesen földönfutó voltam. - De amikor felnőtt, visszaszerezte a vagyonát. - Jog szerint volt az enyém. Mindig megtartom, ami az enyém. Ezúttal nem - gondolta Juliet. - Mi történt az édesanyjával? Lachlan a közelben felderengő, nyüzsgő kikötő felé intett a látcsővel. - Itt halt meg Tainben. - Sajnálom. Bárcsak valami vigasztalót mondhatnék. Azt várva, hogy a férfi bevallja, mennyire szüksége van a vigaszra, meglepődött a herceg válaszán. - Maga nem tudja, mi az a családi hűség. - A lány felé fordult, háttal a partnak. - Ugye? Juliet meztelennek érezte magát a férfi átható tekinte-

tében. - Nagyon tudnék ragaszkodni a rokonaimhoz. - Nemes gondolat, White kisasszony, de csak puszta szavak. Mivel magának nincsenek rokonai. . Julietnek az a lehetetlen gondolata támadt, hogy a herceg ismeri a titkát. De ez elképzelhetetlen. Soha nem hozhatta kapcsolatba Lilliannel. - Magának elég nagy a családja ahhoz, hogy ne érezzem magam teljesen magányosnak. Amikor a férfi nem válaszolt, hozzátette: - Sarah szokott mesélni a tainbeli kastélyról. Milyen? Nagy? Lachlan tekintete sokáig követte egy sirály röptét. - Amennyire vissza tudok emlékezni, kisebb, mint Kinbairn, de nem olyan régi. - A lány felé nyújtotta a látcsövet. - Keresse meg az aranykupolát. Juliet felemelte a messzelátót, és megpróbálta megnézni a kikötőben nyüzsgő hangyanagyságú embereket és a város fölé emelkedő hüvelyknyi kupolát. A tetőn napfény csillogott, és a kép ide-oda mozgott a hajó ringatózásának ütemére. - Megmutatná, hogyan? - kérte. Biztos volt benne, hogy a férfi szívesen megmutatna sok más egyebet is, amiknek semmi közük a látcső hasz nálatához. - Ne tartsa a karjait olyan mereven - lépett mögé a herceg. - Nyugodtan. Nyugodtan? Juliet lábai elgyengülve remegtek a herceg közelségétől. Érezte, a férfi oly valóságos, oly erőt sugárzó vonzó illatát. Testének melege felmelegítette zsibbadt érzékét. Érintése - ujjai a vállán - könnyűek voltak, mint a pil-

langó szárnyai. Arca megjelent az övé mellett. A reggeli napfény beragyogta profilját. Ha most megfordulna jutott Juliet eszébe, ajkaik összeérnének. A hajó hirtelen megbillent. Juliet feje hátrarándulva leverte a férfi kalapját, ami elsiklott mellette. A herceg átnyúlt fölötte, hogy még elérje a fejfedőt, közben me gtaszította Julietet, aki elvesztette az egyensúlyát. A látcső kicsúszott a kezéből, és átesett a korláton. Ahogyan röptében forgott, a napfény meg-megcsillant a rézen, míg el nem tűnt a hánykolódó kék hullámok alatt. Juliet a hajókorlát és a herceg mellkasának fala közé sz orulva találta magát. A férfi nyakában lógó hófehér sál az orrát csiklandozta. Szemének tüzes kifejezése felhevítette az érzékeit. Még mindig kívánta a lányt,de valami megfejthetetlen érzelem sütött a szemeiből. - Sajnálom, hogy elejtettem a látcsövet. Fontos magának? A herceg még közelebb nyomult. - Valamikor az volt, most már nem. A lány ökölbe szorította a kezét, hogy ne nyúljon ki és érintse meg a férfit. - Hűvös velem szemben. Miért? Lachlan szeme valahová a távolba meredt Juliet feje fölött. - Egy férfi nem állhat ilyen közel egy nőhöz, miközben... hűvös marad. A lány egy pillanat alatt felélénkült. - Tehát nem maradt hűvös? - Nem, Juliet. Egyáltalán nem. Tulajdonképpen tüzelek hátralépett, s az árbocok körül sürgölődő matrózok felé mutatott. - De maga tisztességes nevelőnő. Nem szeretném, ha ezek a fickók a maga nevet is beleszőnék a da-

locskáikba. Juliet megfeledkezett a legénységről, a hajó ringatózásáról, csak erre a férfira tudott gondolni és arra, mennyire akarja őt. A kétségbeesés meggondolatlanná tette. - Nem fogják, akármit is tesz. Túlságosan tisztelik magát. Az izmok megfeszültek a férfi nyakán. Szitkot préselt ki az ajkán, amit Juliet Ágnestől is elégszer hallott már, és közel húzta magához a lányt. Derékból hátrahajtva Juliet testét, ajka durva csókban tapadt az övére. Idegen volt, aki a karjaiban tartotta, aki csókolta. A puha, bársonyöltözet éles ellentétben állt a testtel, amit fedett, mivel az oly merev volt, mint az acél. Hová lett az a fé rfi, aki gyengéden csókolva, elkápráztatta a megjelenésével és éles elméjével? A füle zúgott, de Juliet mégis hallotta a matrózokat, amint azok skótul kiabálnak. Nem ismerte ugyan a szavakat, de a jelentésük zavarba ejtően világos volt. MacCoinnichot biztatták. Hallotta már ezeket a szavakat. Az sem fájt volna ennyire a lánynak, ha a herceg megüti, mint az a megvetés, amit a férfi éreztetett. Juliet könnyen kaphatónak és mocskosnak érezte magát. Mikor Lachlan egyik keze a melle után nyúlt, büszkesége úgy zsugorodott össze, mint fiatal hajtások aszály idején. Szívét majd szétvetette a szégyen. Kibújt a férfi öleléséből. Tekintetük találkozott. - Hogy merészel velem ilyen durván bánni? Ha nem ismerte volnu jobban a herceget, Juliet megesküdött volna, hogy a férfi megbánta és sajnálja viselkedését. - Csak azt adtam, amiért az elmúlt fél órában rimánko-

dott. A gyors távozás tűnt a legmegfelelőbbnek. - Ha megbocsát, uram, szeretnék visszavonulni, mint tisztességes nevelőnő. - Rendben, White kisasszony. Nem szeretnénk, ha bárki azt gondolná, valami rejtegetnivalója van. Ezen meg mit értett? Juliet jobban össze volt zavarva, mint eddig bármikor. A herceg ajkai szétváltak. Úgy tűnt, küzd a szavakkal, amiket mondani akar. Kifújta a visszatartott levegőt. - Mary és Sarah jobban vannak? - kérdezte. Juliet, bár biztos volt benne, hogy a férfi valami mást akart mondani, megragadta az alkalmat, és áttért a gyerekekre. - Sarah nem is volt tengeribeteg. Csak azért tettette magát annak, hogy Mary ne legyen egyedül a kabinban. - Aggasztott a dolog. Nem vártam volna, hogy Sarah rosszul lesz a tengeren. - Miért nem? A herceg elgondolkozva nézte a matrózokat, amint azok fürgén másznak fel a vitorlázatra. - Az anyja rokonsága hajós nép - összeszorította az ajkait Az izmok megfeszültek az állkapcsán. Juliet megdermedt. Sarah édesanyjának van családja, nem árva Virginiából. Sarah tehát nem lehet Lillian kislánya. - Vagy az Mary anyja? - Megrázta a fejét, és vállat vont. - Mindig elfelejtem. Bár ha még egyszer végiggondolom, azt hiszem Ágnes anyjának rokonai tengerjáró nép. Igen, biztosan. Neki van olyan mocskos szája, mint a matrózoknak. Ha Juliet elég körültekintő és ügyes lett volna, talán

ugyanígy kicsalhatta volna férfiból azoknak a nőknek a nevét, akik a gyermekeit szülték. Akkor nem lenne szüksége a MacKenzie-k Könyvére.

A bérelt kocsi lassan vánszorgott a Thistle Avenue-n, Tain főutcáján. A járdán kíváncsi gyalogosok nyüzsögtek, jobb oldalon angolok, bal oldalon skótok. Az angolok tátott szájjal mutogattak a kocsiról lógó hercegi zászlókra, és úgy fecsegtek egymás között, mintha soha nem láttak volna nemest. Megvető arckifejezésük elárulta ellenséges érzelmeiket. A főút másik oldalán a skótok ujjongtak, s tiszteletüket fejezték ki. Kicsi gyerekek ragyogó arcocskákkal lovagoltak apjuk vállán, és apró kezeikkel vadul integettek. Lachlan torkát elszorította a meghatott büszkeség, agya megtelt emlékképekkel. Valamikor ez az utca tele volt felföldiekkel, plédjeik a klánok színeiben pompáztak, dudásaik a dalaikat fújták. Lachlan emlékezett még rá, amikor saját családjának kockás kiltjét és sapkáját viselte. A járókelők folyton megállították, gratuláltak pompás erszényéhez, és azt mondogatták, egyszer nagyszerű földesúr lesz belőle. És most, nem túl sok eséllyel, Lachlan uralni akarta a Felföldet. De sikere vagy bukása itt lesz megmérettetve, Tainban, gyermekkorának poklában, hercegségének purgatóriumában. Az itt és egész Easter Rossban élő angolok barbarizmust vártak a MacKenzie Klán urától. A skótok pedig erőt. Két olyan dolog, melyek látszólag szétválaszthatatlanok. Nem sok kedve volt a zsúfolt kocsiban ülni, de a na-

pokig tartó hajózás után nem tenne jót hátasának és a többi lónak sem, ha azonnal megnyergelnék őket. Ian majd elhozza őket később, s egyúttal felügyeli a háztartás egyéb darabjainak a szállítását is. Lottie, Ágnes és Sarah Juliet mellett ült, szemben Lachlannal. A herceg mellett csak Thomas ücsörgött. Szakács és a többi szolga és cseléd a mögöttük zötyögő szekéren utaztak. Jamie és a katonák egy harmadikon. Mary fészkelődni kezdett Lachlan ölében, s felemelte a fejét. - Ott vagyunk már? - Még nem, kicsim. Aludj csak tovább! A herceg olyan könnyűnek érezte a gyereket a karjaiban. Szegény kislány képtelen volt enni, mióta a hajó kifutott. Juliet cukrozott vizet adott a kicsinek, egyik pohárral a másik után, de ez sem volt képes megmaradni Mary háborgó gyomrában. Juliet egész úton a karjaiban tartotta Maryt, fájdalmas nyögéseire bátorító suttogással válaszolt. De ez mind csak színjáték volt. Ez a nő nem törődik igazán az ő gyermekeivel. Eltaposta a szí vében szárba szökött érzelmeket. Juliet White a léha és önző Lillian nővére. Legyen átkozott az a ravasz boszorkány, amiért nem mondta el, hogy van egy húga odahaza Virginiában! Legyenek átkozottak mindketten! És legyen átkozott ő is, amiért nem jött rá azonnal, hogy Juliet Lillian húga. De hogy is tehette volna? Juliet úgy különbözik Lilliantól, mint hanga a tövises rekettyétől. A „White" név pedig ugyanolyan mindennapi Angliában és Amerikában, mint a „MacKenzie” a Felföldön. - Méltóságos uram! - Juliet a karjait nyújtotta. - Hadd vegyem át Maryt! Ez a lány soha nem fog elvenni tőle semmit, ami az övé,

s senkit, aki hozzá tartozik - Nem! - Úgy lett, mintha nem venné észre a lány fájdalmas pillantását. - Nemsokára odaérünk. - Mikor? - követelőzött Lottie. - Ugye szép a kastély? - Persze hogy az, te ostoba! - csattant fel Ágnes. - Papának csak szép kastélya van. - Lottie, Ágnes, nézzétek - szólt közbe Juliet. - Ott egy cukrászda, az ablakain csipkefüggönyökkel. Láttam már hasonlót Richmondban. A lányok lármázva tódultak az ablakokhoz. - Ott egy játékbolt - kiáltotta Sarah. - Körül fogok nézni a környéken - mondta Lottie. Ahogy a gyerekek izgatottan csiviteltek, Lachlan Julietet nézte. A lány megint helyesen érezte meg, hogy egyedül akar lenni a gondolataival, így elszórakoztatta kíváncsi gyermekeit. Az ő gyermekeit. Az ősök csontjaira, ezek a lányok hozzá tartoznak. Senki nem veheti el őket, akkor sem, ha vér szerinti rokon. Juliet White. Haragosan meredt a lány arcélének kecses vonalára, ahogy az kifelé nézett az ablakon. Juliet White. A rutinos csaló, aki a szemérmes amerikai nevelőnő képébe rejtőzik. De hogy a csudába képes ennyire ragaszkodni a lányokhoz? Mert akarja egyiküket. Hogyan is szerethette meg ezt a nőt? Ostoba volt. De ennek vége. A kocsi lelassított. Az út angol lakta oldalán egy utcaseprő abbahagyta a munkát. Ragyogó, vörös szakálla elárulta, hogy MacKenzie. Kiegyenesedett, kihúzta magát, és sapkáját megemelve kiáltotta: „MacKenzie! MacKenzie!” A járókelők nem törődtek vele. Csak a bolttulajdonos

méltatta figyelemre. Felkapta a seprűt, valami durvát kiáltott oda az utcaseprőnek, majd bemasírozott a boltjába. Az utcaseprő integetett, és azt kiáltotta: „Luces non uro". A skótok az út másik oldalán is átvették, és ütemesen kántálták vele együtt. Lachlan mosolyt erőltetett az arcára, majd odaintett a fickónak és az út másik oldalán álldogáló társainak. - Milyen érdekes! - jegyezte meg Juliet. - Ha nem tudná, White tanárnő - jelentette be Lottie azt kiabálják: „Ragyogom, nem égek". - Kedves, hogy elmondtad. - Ez a MacKenzie Klán jelszava - mondta Sarah. - A Culloden Moor-i ütközet előtt e szavak voltak vésve a Felföld minden MacKenzie-házának bejárata fölé. Juliet szeme megértően csillogott. - Dicsőséges idő lehetett az önnek és a népének, méltóságos uram. Lachlan kiábrándultságot érzett. Valaha élvezte ezt a csillogást a lány szemében, hitt benne. De most már ismerte a Juliet barátságos viselkedése mögött megbúvó valódi okot. Ágnes haragosan összevonta szemöldökét, s megrázta finom kis erszényét. - Azok az átkozott Sassenachok elvették tőlünk a jelszavunkat. - Az a hölgy pontosan úgy néz ki, mint odahaza a plébános anyja - mondta Juliet, egy terjedelmes asszonyságra mutatva, aki hatalmas fekete főkötőt viselt. Az ö zvegy rápillantott a kocsira, összecsukta a napernyőjét, s elutasító arckifejezéssel vonult be egy ruhaboltba. Lachlan nem várta, hogy a város angol polgárai pará-

déval köszöntik, szintúgy nem várta, hogy inzultálni merészelik. Neville Smithson befolyása alá vonta ezeket az embereket. És most Lachlannak vissza kell őket hódítania. Bátorítást keresve odaintett a skótoknak. Azok visszaintegettek. Lottie oldalba bökte Ágnest. - Odanézz! - Kimutatott az ablakon az utca jobb oldalára. - Annak a hölgynek a krinolinja akkora, mint Jamie őrtornya. - És ráadásul azt a bolondos napernyőt is hordják - tette hozzá Ágnes. Lottie kecsesen megrángatta a kesztyűjét. - De a férfiak nem. Nekik sétapálcájuk van. Ágnes felnevetett. - Akkora a parókájuk, mint Gilderay héjája. Ha nem használnák a sétabotjaikat, előrebuknának, és összetörnék az orrukat a járdán. - De nézzétek csak a skótokat! - mondta Sarah. - Papa, miért maradnak az út két különböző oldalán? - Mert így akarják. - Ezt is szándékában állt megváltoztatni, Easter Ross egyéb dolgai mellett. Négy hangocska sipítozott rá. - Papa! Saját szobát akarok! - Én is. És saját ruhásszekrényt az új ruháimhoz. - Mindannyiunknak vannak új ruhái. - Még White kisasszonynak is. Juliet csak mosolygott. Lachlan viszont legszívesebben üvöltött volna: „Nem látja, milyen édesek ezek a lányok? Volna szíve egyiküket elszakítani a nővéreitől?” Rápillantott Lillian drága kislányára, és újra azon tű nődött, egy olyan cselszövő hogy szülhetett ily gyönyö rű gyermeket.

A kocsik lelassítottak, aztán zökkenve fordultak balra a Clan Row-ra. Az ő utcájába. Visszanézve Tain earljének otthonát kereste, mely most Easter Ross seriffjének rezidenciája. Fél mérföld és egy világ választja el egymástól a két kúriát. A kocsi a domb tetejére indult. Lachlan megkockáztatott egy pillantást a kecses városi kastélyra. Az ő kastélyára. Rosshaven. Emlékek árja öntötte el. Jól emlékezett minden szobára, minden egyes lépcsőfokra, a karámokra az istállóban, a harangvirágokra és a futórózsára a hátsó kertben. Gyerekként itt szökdécselt le a dombon, és rohant át az út másik oldalára, hogy a barátjával, Bridget MacLeaddal játsszon. Azok nyugodt, békés idők voltak. Az év nagy részé ben Rosshaven volt az otthona. Itt hajtotta a karikát körbkörbe a kocsibeállón. Itt sorakoztatta fel játék kato náit az élősövény alatt, s pusztította el könnyű dragonyosok parányi seregét. Még gyerekként nézte, ahogyan bevonultak a városba az igazi katonák. Kiragadták az édesanyjuk karjai közül, és elmenekültek vele az éj leple alatt. Az anyjuk meghalt azon az éjszakán. S ugyanazon az éjszakán ért véget a gyermekkora is. Megtanulta, hogy makacsul ragaszkodjon ahhoz, ami az övé. Megtanult a saját lábán állni. Évekkel később újra megtanult bízni, de hitét naivan Juliet White-ba vetette. Mielőtt elolvasta volna azt a levelet, arra gondolt, hogy feltárja a lány előtt a múltját, hogy hercegnőjévé teszi. De a fájdalmat örökre a szívébe zárta. Érezte, hogy valaki megrántja a karját. - Miért deszkázták be az ablakainkat? - kérdezte Sarah. Valószínűleg Smithson tette. Még ha tudta is, hogy Lachlan ma visszatér, egy ujját sem mozdította, hogy eltüntesse gaztettének nyomait.

Lachlanban újra felizzott a gyűlölet. Első gondolata az volt, hogy átrobog a főút szemközti oldalára, és a fülénél fogva rángatja elő a seriffet. Az angolok is valami hasonlót vártak volna tőle. De Ross hatodik hercege csalódást fog nekik okozni. Hazai pályán veri meg Neville-t. Thomas megköszörülte a torkát. - Azt akartam, hogy saját szemével is lássa a pusztítást. Minden MacKenzie-t felfogadtam, akit csak sikerült elérnem. A férfiak az istállót hozzák rendbe, az asszonyok pedig a hálótermeket takarítják. Azonnal kiparancsolom őket. A két férfi megértően nézett egymásra. - Szép munka volt, Thomas. - Miért, papa? - ismételte a kérdést Sarah. - Miért deszkázták be az ablakokat? - Hogy az útonállók ne törjék be az ablakokat - hazudta Lachlan. - Útonállók? - kérdezte Ágnes, angyali vonásai hirtelen felélénkültek. - Úgy töröm össze őket. mint valami... valami bogarat. Lachlan megcsavarta a kislány orrocskáját. - Ezt csak bízd rám, kicsim. Te csak foglalkozz a leckéiddel. - Én megtakarítom az ablakokat - jelentette ki Sarah. White kisasszony megmutatta, hogyan kell. - Hol van az Easter Ross-i seriff? - kérdezte Ágnes. Látni akarom azt a ronda pofáját. - Ágnes! - figyelmeztette Juliet. - Ülj egyenesen, és kösd meg a kalapod szalagját! - Utálom a kalapokat - morogta a kislány. - Majd én kötök rá egy szép szalagcsokrot - ajánlotta fel Sarah.

- A seriff az út másik oldalán lakik. Oda nem mehettek. Megértettétek? - kérdezte Lachlan. - Igen, papa - válaszolták a kicsik kórusban. A kocsi ajtaja kinyílt. Lachlan összeszedte magát. Több mint egy tucat birtokot irányított, mind szebb, mint ez, és egyiknek sincs olyan égetően szüksége a munkára, mint ennek. Még mindig Maryvel a karjában lépett ki a kocsiból, és megszemlélte a birtokát. Dolga van itt, de amint leszerelte az Easter Ross-i seriffet, biztosította a MacKenzie-k biztonságos visszatérését, és megoldotta a gazdasági problémákat, összepakolja a lányait, s visszaköltöznek Kinbairn kastélyába. De mit tegyen Juliet White-tal? A szolgák szekere az istállók felé vette az irányt. Lachlan kíváncsi volt rá, vajon az épületek állnak-e még. - Ez gyönyörű, méltóságos uram - mondta Juliet a márványoszlopokra pillantva. - Bizonyára nagyon büszke rá. - Igen, büszke vagyok arra, aki építtette és a MacKenzie-kre, akik itt éltek és haltak meg. - Minden csupa kosz - jegyezte meg Lottie belerúgva egy halom törmelékbe, amely valahonnan felülről esett le. Lachlan tekintete végigpásztázta gyermekkorának otthonát. - Igen, Lottie. És talán mintha régebben nagyobb lett volna. Utoljára egy gyerek szemével látta Rosshavent. Férfiként összetört remények és igazságtalanság össze nem illő szimbólumát látta benne. A kis Sarah az alsó lépcsőn állt, karjait az oldalához szorítva, új erszényét maga után vonszolva a koszos márványon, szeme akkorára nyitva, mint a porceláncsé-

sze. Jamie MacKenzie hat alárendeltjével állt vigyázzba a bejárati lépcsőn. Tizennégy fok vezetett fel a nagy dupla szárnyú ajtóhoz. Lachlan jól emlékezett minden egyes repedésre és hasadásra a fehér márványon. Elmélyülten tanulmányozta a tizenkét oszlop díszes felső ré szét. Levélszínű mintáik még mindig otthont adtak a barna színű, lármás ökörszemeknek. Évekkel ezelőtt egy még csupasz madárka esett ki valamelyik fészekből. Megpróbálta megmenteni, de kudarcot vallott. Most nem fog. - Tegyél le, papa - mondta Mary. - Körül akarok nézni. Még mindig szorosan ölelte magához a lányát. Ezeknek a gyerekeknek nem kell megismerniük azt a nélkülözést, amit ő szenvedett el kisfiúként. Háború soha nem bánthatja őket. Soha nem fogják érezni a fájdalmat, amit az okoz, hogy elszakítják őket az otthonuktól. Tekintete Julietre tapadt. A lány előrébb lépett, és tenyerét Mary homlokára tette. - Hogy érzed magad, édesem? A kislány először, amióta a hajó fedélzetére léptek, elmosolyodott. - Már nem szédelgek. És éhes is vagyok Juliet kedvesen visszamosolygott és kacsintott a kislány felé. - Biztos vagyok benne, hogy az vagy, Mary. Lássuk, méltóságos uram, felcsatolta-e már a kicsi a szárazföldi lábait. A lány hamis gondoskodása úgy égette Lachlant, mint a só a friss sebet. El kellene küldenie, hogy kicsomagol jon. Tudta, hogy képtelen rá. Nem kellene állandóan rágondolnia. Tudta, hogy erre is képtelen. Letette Maryt, és megfogta kis kezét.

- Sarah, Ágnes, Lottie, gyertek ide! - Julietre mutatott. - Maga is figyeljen! - Természetesen. Gyertek, lányok! Mikor a kicsik köréje gyűltek, leguggolt. - Egyikőtök sem hagyhatja el a házat, nem mehettek még az istállóba sem anélkül, hogy nekem szólnátok. Megértettétek? Lottie lebiggyesztette az alsó ajkát. - És mi lesz a cukrászdával? - White kisasszony és Thomas majd elvisz benneteket. Thomas mindenhová el fogja őket kísérni; Lachlannak nem állt szándékában egyedül Juliettel kiengedni őket a házból. - Nem mehettek oda egyedül. Még ezeken a lépcső kön sem jöhettek le engedély nélkül. Tain nagy és forgalmas város. Tele van útonállókkal és csavargókkal. - És a seriff is elkaphat bennünket - tette hozzá Mary. Lachlan jól tudta, inkább kell aggódnia az elbűvölő, aranyhajú tolvaj miatt, aki befészkelte magát az ottho nukba. - Senki nem fog benneteket bántani. De azt akarom, hogy a szavatokat adjátok. Sarah kezét az apja karjára tette. Oly angyali volt az arckifejczése, mintha glória ragyogta volna körül a fejét. - Megígérem, papa. - Én is - mondta Mary. - Elszívhatunk egy békepipát, hogy megpecsételjük az egyezségünket? - kérdezte Ágnes. - Természetesen én is megígérem - mondta Lottie leereszkedően. - Egy ifjú hölgy soha nem megy el otthonról kíséret nélkül, ahogy azt Ágnes mindig teszi. Ezt Miss Witherspoontól tanultam.

- Azt is megtanította neked, hogyan fingd el magad hang nélkül - válaszolt Ágnes. Lottie arca rózsaszín árnyalatot öltött. - Gyűlöllek. Ágnes MacKenzie. Juliet közéjük lépett. - Ágnes, egy hölgy soha nem foglalkozik ilyen privát dologgal. És Lottie, egy hölgy soha nem használhatja azt a szót, hogy „gyűlölöm”. - De igen, ha olyan testvére van, mint Ágnes. - Elég volt a civakodásból - szólt közbe Lachlan. - Megegyeztünk. - Komoly, szigorú arccal nézett végig a lányain. - Ha valamelyikőtök megszegi az ígeretét, eladom a póniját és a nyilát. Marynek elakadt a lélegzete. Ágnes egy szitkot mormolt el. Lottie dühösen lihegett. Sarah pedig azt mondta: - Nem fogsz bennünk csalódni, papa. - Nagyon jó. Bemenjünk? Lachlannal a sor végén a kis társaság belódult a kastélyba. A herceg azon vette magát észre, hogy visszatartja a lélegzetét, míg áthaladtak a homályos előcsarnokon, hogy aztán döbbenten, dühösen és szomorúan fújja ki. Nem mert felnézni a csillárra. Arra számított, a kastély elhanyagolt lesz. De pusztu lást talált. A társalgóból és a nappaliból hiányoztak a bútorok, az óriási görög vázák és az aranykeretes családi portrék e ltűntek. A kétfelé vezető lépcsősor találkozásánál egy világos folt jelezte a falon a gyönyörű szarvasbikafej helyét. A MacKenzie család e címerállatát még Colin, Ross első hercege ejtette el. Az ikerlépcső korlátja furcsa szögben megereszkedett. A látványra Lachlan torkát elszorította a szomorúság. Emlékezett, ahogyan édesanyja

lesiklott ezen a grádicson, brokátruháján csillogtak az ékszerek, karcsú kezével a korlátba kapaszkodott. Könynyek kaparták a torkát. - Méltóságos uram. Juliet lágy hangja a kétségbeesés óceánján keresztül ért el hozzá. A lány szemében részvét ragyogott. A férfi arcát legszívesebben Juliet nyakába temette volna,és zokogott volna az otthonáért, amely elveszítette a varázsát. De aztán összeszedte magát - Leviszem a lányokat a konyhába - mondta Juliet. - Rendben. De nem hagyhatják el a házat. Maga sem. A lány kivezette a szobából a négy gyereket. Biztosan mindannyian megértették a herceg lelkiállapotát, mert még Lottie sem tett megjegyzést. Összeszedte a bátorságát, Lachlan felnézett a boltozatos mennyezetre. Ahogy meglátta a csillárt, úgy érezte, többet már talán képtelen elviselni. A finom ír kristály ezernyi cseppecskéje valamikor egy éppen virágzó rózsát formált. A darabok most úgy csüngtek, mint egy fürt pókhálóval takart fonnyadozó szólő. A szolgák minden évben kétszer takarították meg a csillárt. Lachlan órákig elnézte, ahogy szappanos vízzel lemossák és kifényesítik minden egyes darabját. Aztán elérkezett a varázslat. A komornyik feltekerte a láncot a falból kiálló ékre. Tündércsengőhöz hasonló csilingelés közepette a hatalmas üvegvirág lassan újra felemelkedett a levegőbe. Az anyja ilyenkor ragyogott a büszkeségtől. Az estélyek jutottak most eszébe, a többi klánvezér látogatása. A kis korty whisky, amivel a felnőttek kínálták. A hölgyek édes illata, akik megcsókolták. Ez a fajta élet örökre elmúlt - jutott eszébe. S neki feladata van itt:

vérontás nélkül egybekovácsolni a skót és az angol kultúrát. Felnézett, és látta Julietet, amint az lefelé sétált a jobb oldali lépcsőn, kezével a falnak támaszkodva. - A hálószobák megfelelnek, de a hátsó lépcső korhad. - Felnézett a csillárra. - Megjavítjuk, méltóságos uram. - Nem lehet. Nem tudjuk leereszteni. Látja azt a Iáncot, ami onnan alulról lóg? Át kellene húzni azon a másik karikán a mennyezeten. Ezt nem lehet megcsinálni. - Dehogynem. Az optimizmus, amit ez a csaló nőszemély mutatott, feldühítette. - Miért, mit akar csinálni? Lábujjhegyre állni? Akkor is kell még húszlábnyit nőnie. Juliet lebiggyesztette az ajkát, de nem visszakozott, hanem sokkal nyugodtabban folytatta. - Kerítünk egy létrát, és másik láncot. Hiszen valaki vi szszaakasztotta a csillárt. Biztosan megtaláljuk a módját, hogy átjuttassuk azt a láncot azon a karikán. A csillár megjavítása csak egy apró, észrevehetetlen folt volt abban a pusztításban, amit ez a ház és Easter Ross elszenvedett. - Elég veszélyes volna. Nem hiszem, hogy megérné a kockázatot. - Dehogynem. Mi a pokolról beszél ez a nő? - Nem. A lány hangja megemelkedett. - De igen - mondta, aztán felnevetett. - Kezdünk úgy vitatkozni, mint a gyerekek. Most kellene, hogy megvetően biggyessze le az ajkát, hogy remegjen a szája, mint Lilliané, ha akart valamit , hogy szitkozódjon és sírjon, hogy kétségbeesetten ro-

hangáljon, ahelyett hogy a kastélyt akarná rendbe hozni. Ha így tenne, azonnal feltenné az első Amerikába tartó hajóra. - Mintha megfeledkezett volna arról, ki parancsol itt, While kisasszony. Juliet megremegett: - Hogy feledetem volna meg, uram? Egész életemben másokat szolgáltam. - Ujja a férfira mutatott. - Nem tudom, mi történt magával, hogy ilyen könnyen feladja, de nem akarom tétlenül nézni. - Ne merészeljen így rám mutogatni! - sziszegte a férfi fogcsikorgatva. Juliet leengedte a kezét. - Bocsánat. Talán inkább jobb volna újra felpakolnunk a szekerekre, aztán vissza a hajóra, és a farkunkat behúzva hazatérnünk Kinbairnba. A herceg szavai keserűen csengtek. - Annak örülne, ugye? Ne is tagadja! - Hisz a lány a MacKenzie-k Könyvét akarja. Juliet felsóhajtott, mintha a férfi a türelmét tette volna próbára. - A virginiaiak nem gyávák. - Ezt jó tudni. Hol vannak a gyerekeim? - Szakáccsal. Segítenek, hogy minél előbb lakhatóvá váljék a maga kastélya. A herceg a legszívesebben megfojtotta volna. De kivárna őt, a szüzességét akarta. És azt, hogy lezárják végre a vitát. Amióta tudta, mit akar Juliet White, Lachlan érzelmei a végletek között ingadoztak. Amiből gyakran a düh került ki győztesen. - Mary nem segíthet. Túlságosan gyenge. Juliet arcán önelégült mosoly ragyogott fel.

- Mary feladata nem lesz nehéz. Fogadási ajánlok a csillárral kapcsolatban- ha sikerül a láncot átjuttatnom a gyűrűn, elmondja, mi bántja. Juliet nagyon biztos volt a dolgában. Nem is törődik azzal, mi lesz a herceg díja, mi az, amit ő akar. Nos, ő egy szerető, őszinte, együttérző nőre vágyott. De ilyen aszszonyt nem talált. Tehát a második dolog marad: a testi szerelem. - Nagyon jó. Ha pedig mégsem sikerül a csillárt lehoznia, önként jön az ágyamba. - A lánynak elakadt a lélegzete, de Lachlan folytatta. - A ruháit az én szobámba viszi, és ott alszik. S mindent megtesz, amit egy jó szeretőnek tennie kell. Juliet ragyogó szeme összeszűkült. - Maga alávaló. Lachlan a testsúlyát az egyik lábára helyezte, és összefonta a karjait a mellén. - Talán elveszítette az önbizalmát, Juliet kisasszony? - Miért nem szólít most már Julietnek? Szent Ninianra, igazán merész. - Maga óhajtotta így. A lány ajkán szarkasztikus mosoly jelent meg. - Bocsásson meg, uram, de ez idáig nem sok készsé get mutatott az együttműködésre, ha rólam volt szó. Pedig milyen szívesen együttműködne vele! - Talán rosszul bánt a gyermekeimmel? - kérdezte. Hazudott? Talán valami hátsó szándék hozta ide? Drága Juliet, mit is telt volna, amivel kivívja a haragomat? - Semmit. Csupán szeretem a gyerekeit. Milyen édesen képes hazudni. Nem kétséges, hogy még Lillian térdén lovagolva tanulta. De hogyan? Juliet nem lehetett több tizenkét-tizenhárom évesnél, amikor

a nővére eljött Amerikából. - Méltóságos uram? Semmi rosszat nem tettem. - Akkor bizonyára nem emlékszik valamire. Nos, áll a fogadás vagy sem? - Maga nem engem akar. Akkor miért kellene ilyen ígéretet tennem? Lachlan jól megjátszott hanyagsággal válaszolt. - Az egyik nő olyan, mint a másik. Maga különösképpen megfelelő. Juliet képen ütötte a férfit. Az elvesztette egyensúlyát, feje a falnak koppant. Jézus Krisztus, ennek a nőnek olyan ereje van, amit bármely férfi megirigyelhetne. Fénypontok ugráltak a szeme előtt, a fájdalom ezernyi tűként hasított az arcába. Ellökte magát a faltól, és meg dörzsölte az állkapcsát. - Áll a fogadás? - Nem kellett volna megütnöm - a lány a kezét dörzsölte, barna szeméből sütött a lelkiismeret-furdalás. Sajnálom. Majd megfizeti... Még ma este: - Nos, válaszoljon! Áll a fogadás? A lány önelégülten elmosolyodott. - Igen. Elfogadom a kihívást. Találkozzunk itt egy órával a vacsora után.

11.fejezet Az ebédet, mintha piknikeznének, a konyha padlóján költötték el. A herceg, Juliet és a kislányok körben ültek a kandalló mellett. Rozsdabarna új pamutruhajában, fehér kötényben, fején szorosra kötött főkötővel, Szakács egy kendőt terített a padlóra, és arra pakolta a nagy tányér párolt csirkét, a barna cipókat, a spárgát, a paszternákot és a frissen pucolt narancsokat. A herceg törökülésben ült. Levette a kabátját és a mellényét, nyakkendőjét meglazította, és feltűrte az inge ujját. Mogyoróbarna haja szabaddá válva lógott a vállára. Egyik hüvelykujján kötést viselt, ami olyan masnival volt megkötve, amit csak Sarah csinálhatott. Juliet azt kívánta, bárcsak ez a seb annyira fájna neki, mint ahogyan az fájt. ahogy a férfi bánt vele. Mézédes szavakkal és megnyerő mosollyal hitette el vele, hogy ártatlan Lillian megrontásában A hajón viszont úgy bánt vele, mint valami kocsmai szajhával. Az előcsarnokban ő kényszerítette arra, hogy megüsse. Ross hercege úgy bánt vele, mint a legmocskosabb gazember. De miért ? Nem kellene, hogy zavarja a férfi hűvös magatartása, de mégis számít neki. Miután befejezték az étkezést, és a herceg elveszítette a fogadást, el kell hogy mondja neki, miért bánik vele olyan érzéketlenül. S nem játszadozhat vele tovább. - Szakács, bőségesen elláttál bennünket ezzel az angol étellel - mondta Lachlan, oldalra fordítva a fejét a szakács felé, aki a kandallónál kavargatta a pörköltet. Az elmosolyodott, láthatóvá téve azokat a furcsaságait és a gödröcskét az arcán. - Mindig könnyű volt az asztalt jól megteríteni

Rosshavenben, mivel kikötő mellett fekszik - a főkötőt a füle mögé húzva folytatta: - Emlékszel, uram, amikor megetted egy tucat frissen behajózott zöld almának az érettebb részét? Lachlan elmosolyodott. - Igen, és két napig nem is mertem túlságosan távol merészkedni az árnyékszéktől. Lottie szétnyitotta a szalvétáját, és színpadias mozdu lattal az ölébe terítette. - Ha nem tudná, White kisasszony, papa és a nagyszüleink gyakran jártak itt. Akkor papa hatéves volt, mint mi most. És Szakács segített neki elmenekülni, amikor jöttek a katonák. - Milyen katonák? - kérdezte Juliet. - Miután a Culladen Moor-i csatában, 1746 áprilisában győzedelmeskedett - magyarázta Sarah - Cumberland grófja, és serege végigvonult a Felföldön, hogy megtalá lja a „csinos herceget”, és aztán elpusztítsa követőit. - Ezt már ismerjük, Sarah - mondta Ágnes egy csirkecsonttal intve felé. - Szakács egy takaróba bugyolálta a papát. Aztán amikor elérkezett az éjszaka, észrevétlenül kilopakodtak a házból. Páfrányok alatt kúsztak, és jeges vizű patakokon keltek át. Azok a gonosz angolok le akarták csapni a papa fejét, de ő túlságosan bátor és ravasz volt ahhoz, hogy elcsípjék.A négy kislány rajongva pillantott a hercegre. Az felnevetett. - Lányok, elferdítettétek az igazságot. Szakács mentett meg engem, s nem fordítva. Nem csoda hát, ha olyan különleges volt a kapcsolatuk. Juliet agyában a nádszálvékony Szakács képe jelent meg, aki bátran vezeti keresztül a megrettent kisfiút a veszé-

lyeken. Az egész olyan volt, mint valami tábortűz melletti tündérmese, de Juliet számára egész Skócia romantikusnak tűnt. - Fogadja bókomat - mondta - a bátorságáért és a főztjéért. Imádom a spárgát. - Mindannyiunknak szüksége volt egy kiadós étekre válaszolt a szakács. - Ki gondolta volna, hogy Rosshavent egyetlen délelőtt alatt lakhatóvá tesszük? Keményen dolgoztak mindannyian. Lottie és Mary a felfogadott cselédeknek segített felsúrolni a kamrát és a konyhát. Sarah és Ágnes pedig Julietnek segített kipa kolni a bőröndökből. A herceg a kastély javítási munkálatait ellenőrizte. Thomas ágyakat és matracokat, szekrényeket, asztalokat szerzett. Bár egyik szoba sem volt bebútorozva, a család legalább tiszta ágyakban hajtja álomra a fejét éjszaka. Meg is mosakodhatnak az egyik emeleti szobában, amit Thomas fürdőszobának hívott. Juliet ezt kissé nagyzolónak tartotta. Sarah paszternákot kanalazott a tányérjára. Mary is elkezdte telepakolni a sajátját mindenfélével. A herceg átnyúlt a terítékek fölött, és kicserélte saját üres tányér ját Mary púposan megrakott tálcájával. - Köszönöm, hogy kiszolgáltál, kicsim. Mary álmos szemekkel bámult a tányérja után, de újra szedett, ezúttal kevesebbet. - Papa - szólt Lottie - a korláton sértetted meg az ujjadat? - Nem. A kalapáccsal ütöttem rá. - De megjavítottad a korlátot - mondta Sarah büszkén. Én pedig bekötöztem az ujjadat. - Majd én megnézem azt a korlátot, miután megfürödtem abban a kicsempézett kádban odafent - jelentette ki

Ágnes. - Lecsúszom rajta. Juliet letette a villáját. - Az ifjú hölgyek nem csúszkálnak le a lépcsőkorláton. Ugye, méltóságos uram ? - Így van, Juliet - gúnyos mosolya szarkasztikussá tette a közvetlen hangot. - S nem tesznek vakmerő fogadásokat. Juliet egyenesen visszabámult rá. Hadd érezze jól magát, amíg tudja, úgyis ő nyeri meg a fogadásukat. De valahol a szíve mélyen a herceg iránt érzett szerelme a saját vesztét kívánta. - Ha nincs szükségük semmi másra - mondta Szakács elvinném Jamie-nek és a többieknek a vacsorát. Néhány cipót rakott a kötényébe, és a szegélyt az övé be gyömöszölve erszényt formált belőle. Aztán kovácskesztyűt húzva a kezére, leemelte a gőzölgő pörköltes űstöt a tűzről, s kilépett az istállók felé vezető ajtón. Miközben ettek, a lányok mindenféléről kérdezgették a herceget, attól kezdve, hogy kik élnek Easter Ross ban, egészen addig, hogy vásárt szoktak évente tartani. Julietet az egész a Mabry családdal töltött piknikekre emlékeztette. Azok igazán boldog kiruccanások voltak. A gyerekek úsztak vagy horgásztak a Sandy patakban, amíg össze nem estek a kimerültségtől. Felkészítette magát a honvágy támadására, de az érzés elmaradt. Tudta azonban, hogy amikor legközelebb ül majd a Sandy patak partján, gondolatai valahol Skóciá ban járnak majd egy másik pikniken. De lesz kit dédelgetnie, hiszen ott lesz mellette az unokahúga. A gyomra émelyítően kavarogni kezdett. Nem engedheti meg, hogy ilyen nagyon kötődjön ehhez a skót herceghez és imádni való gyermekeihez. Felvett egy naran -

csot. és gerezdekre szedte. A csípős, édes illat elnyomta az elhanyagoltság dohos szagát, mely még mindig áthatotta a kastélyt. A konyhaajtó kinyílt. A vállain átnézve egy idegent látott belépni. Kabátot és aranylóan sárga szaténnadrágot viselt, a fején fehér színű, háromszögletű kalap, a lábain széles szárú csizma volt. Oldalát ragyogó díszkard verte. Arca az a fajta volt, amin mintha nem látszana az idő, és ami oly gyakran került márványszobrokra. Egyenes szálú szőke haját divatosan hátrasimítva viselte. Ki ez a férfi? Juliet a hercegre pillantott. Sarah éppen az Easter Rossban élő nemesi családok neveit sorolta, de az apja nem figyelt rá. Minden idegszálával a látogatóra tapadt. Az arckifejezése közömbös maradt ugyan, de ökölbe szorított kezei és szorosra zárt ajkai elárulták a feszültséget; olyan volt, mint egy támadásra kész hegyi oroszlán. A látogató lekapta a kalapját, s kimérten meghajolt. - Méltóságos uram - szólt, és hangja olyan ízetlen volt, mint a sótlan krumpli. - Maga kicsoda? - kérdezte Lottie. - Én Neville Smithson vagyok. És te ki vagy? - Ó, ne! - sikította Lottie. - Az Easter Ross-i seriff - kiáltotta Ágnes. Felugrott, az apja mellé rohant, és apró öklét fenyegetően rázta. Mary a herceg ölébe rejtőzött; Sarah villája csörömpölve esett a tányérjára. Négykézláb mászott oda az apjához, és bújt be a karja alá. Lottie izgatottan intett oda Julietnek. - Pszt! Jöjjön ide, mielőtt meg elkapja! Juliet megfordult, és szembenézett Neville Smithsonnal, azzal a férfival, aki félelmet keltett a kislányokban, a

férfival, aki olyan kedves embereket száműzött, mint a niggi MacKenzie-k, a férfival, Ross hercegének bosszúálló sorsával. Smithson meglepettnek tűnt. Tiszta, kék szeme döbbenten és hitetlenkedve meredt a herceg lányaira - Szent György csontjaira, MacKenzie - mondta Maryre vagy Sarah-ra mutatva -, ez a kicsi pontosan úgy néz ki, mint... - Smithson! - üvöltötte a herceg. Loitie-nak, Ágnesnek és Sarah-nak elakadt a lélegzete, Mary sírva fakadt. - És az ott folytatta Smithson - tökéletes mása... - Senkinek azok közül, akiket te ismersz - vágott közbe a herceg. Juliet légzése lelassult. Követte Smithson tekintetét, de képtelen volt kitalálni, melyik kislányról beszélt, mert a férfi egyetlen pillantással alaposan feltérképezte mindannyiukat. De ismerte az anyjukat! A győzelem érzése futott át Julieten. A herceg ellenfele megmondhatja neki azt, amit annyira vágyott tudni. S így nem lesz szüksége a MacKenzie-k Könyvére. - Juliet - fordult felé a herceg - vigye fel a lányokat. Az előcsarnokban találkozunk, ahogy megbeszéltük. A lány tétovázott. A lányok feltalálnak egyedül is, s az emeleten biztonságban lesznek. A csillár pedig várhat holnapig. Mi van, ha a seriff ismerte Lilliant? - Méltóságos uram, udvariatlanság lenne részemről, ha itt hagynám önt és a vendégünket. - Ah, Juliet - mondta a seriff az angol felső tízezerre jellemző körülményességgel. - Maga a megtestesült tisztaság és szűziesség. De felföldi szívtiprónk igen erős hajlandóságot érez a női nem ily gyönyörű képviselői iránt -

egyik szőke szemöldöke megemelkedett, és érdeklődve meredt a lány hasára. – Ugye? Talán azt gondolja, hogy ő is a herceg egyik gyerme két hordja a szíve alatt? Bőrét hirtelen feszesnek érezte, vére forrón lüktetett. Áldott Virginia, elégszer inzultálták már a mai nap. - Ismervén a négy gyönyörű asszonyt ezeknek az imádni való gyerekeknek a képében, azt kell mondanom, hajlandósága megérte a fáradságot De én csupán - hogy felvilágosítsam - a nevelőnőjük vagyok. A seriff egy kóristafiú mosolyával válaszolt, és a ke zét nyújtotta, hogy felsegítse. - Ön igazán szívesen látott vendég unalmas taini társadalmunkban. És az akcentusa... - Ne merészeljen a nevelőnőnkhöz nyúlni! - mondta Ágnes, szorosan markolva apja ingujját.— Ha megsérti, vagy megpróbálja valamelyikünket is megütni, a papánk fejbe vágja és kiheréli. Smithson nevetve válaszolt - Szeretném látni, amikor megpróbálja. - Ágnes MacKenzie - figyelmeztette a herceg- hand yer wheesht! Bár a szeme Julietről a seriffre ugrott és vissza, skótul szólt a lányaihoz. Hangja úgy hangzott, mint a csendes felföldi vízfolyások csobogása. Juliet nem értette, mit mond, de úgy gyanította, bátorítja őket. A seriff mélyet lélegzett. - Valami trükköt azt vártam tőled, Mackenzie - mondta, de sohasem gondoltam volna, hogy gyerekek terrorizálásáig süllyedsz.. Azt hittem, csak csinálod őket. A seriff megértette a herceg minden egyes szavát! Neville Smithson folyékonyan beszélte a skótot! Egy új

ötlet vert gyökeret Juliet agyában. Neville Smithson lehet a kulcs, mely megnyithatja a Lillian gyermekének titokzatos kilétéhez vezető ajtót. A herceg kiemelte Maryt az öléből, és lábra állította. A lányok rémülten tömörültek össze, szemük még mindig ijedten tágra nyitva, kezeik összekulcsolva. Bár alacsonyabb volt a hercegnél néhány hüvelykkel, és könnyebb is legalább fél tucat kilóval, Neville Smithson nyugodtan állt. Ahogy egymással farkasszemet néztek, Juliet más különbséget is felfedezett közöttük. Neville, intelligens szemével, ami túl sokat látott, s ra gyogó kinézetével az angol arroganciát testesítette meg. Ross hercege, szabályos vonásaival és veszélyes erejével, maga volt a meghódíthatatlan, varázslatos skót szellem. Mint ellenfelek kifejezetten jól illettek egymáshoz. - Juliet, maga és a lányok elmehetnek. Lachlan természetes hangon beszélt, de ha a lány nem vinné fel a lányait harminc másodpercen belül, nagyon megbánná. Tekintetük hevesen csapott össze. Lachlan tudta, hogy Juliet mire gondol: hogy közel akar kerülni Neville-hez. És ez a tudat feldühítette. Neville örömmel mondja el, amit tud, ha rájött, kicsoda Juliet. Megkönnyebbülésére a lány lesütötte a szemét, és kivezette a lányokat. - Erre, Smithson - Lachlan kilépett a konyhából,és a dolgozószobájába ment. Mögötte Smithson kardja zörgött. Lachlan bizsergést érzett a háta közepén a lapockái között; átkozta magát, amiért hátat fordított ellenségének. Hisz a díszes ruha alatt olyan ambiciózus gazember rejtőzött, aki saját előremenetele érdekében még vér szerinti rokonát is feláldozná. De most nem fog hozzányúlni, Lachlan ugyanis a királytól kapta a címét.

Neville-t ,mint seriffet irányítani olyan tett lett volna, amivel Bridget, Neville felesége, Lachlan gyermekkori barátja és a nemrég elhunyt Tain leánya, megőrizte volna a tekintélyét. És ha most Smithson egy szót is mer szólni a lányairól, Lachlan azonnal kitépi a szívét. Ahogy a vödrök, felmosórongyok, dobozok és táskák útvesztőjében haladtak előre a szűk folyosón, Lachlan számba vette a lehetőségeit. Tudta, hogy a lányokat viszsza kellene küldenie Kinbairn kastélyába, de nem tehette, mert Julietnek is velük kellene utaznia. A gyomra összerándult a lány távozásának gondolatára, de csak azért, mert nem engedheti el a MacKenzie-k Könyve miatt - hitette el magával. Neki viszont maradnia kell Neville és Haster Ross MacKenzie-gyűlölő angol polgárai miatt. Amint beléptek a dolgozószobába, Lachlan kitárta az ablaktáblákat. A deszkalapokat már leszedték. Napfény áramlott be és ragyogta be az alig bútorozott helyiséget. A herceg leült, és a másik szék felé intett. Smithson e gy selyem zsebkendőt húzott elő, és leporolta a párnát, mielőtt rátelepedett volna. Lachlan felnevetett. - Jobb,ha letörlöd a karfákat is. Nem szeretnénk, ha tönkretennéd azokat a szép ingujjakat. Smithson ajka mosolyra húzódott, és körülnézett a szobában, melyben csak a két szék állt. - Még mindig az a felföldi barbár vagy, mi, MacKenzie? - Amennyire emlékszem, a hölgyek az udvarban felföldi szívtiprónak hívtak, téged pedig arkangyalnak. De ha te angyal vagy, a dudák repülni tudnak. - A skót dudákat betiltották, a tartánjaiddal együtt. Hány éve is volt ez, MacKenzie? Hat? Hét? - Kevés ahhoz, hogy megszokjam - válaszolt Lachlan. -

Megtudhatnám, miért tiszteltél meg elbűvölő jelenléteddel? Smithson a kézelője alá csúsztatta a zsebkendőjét. - Hogy tiszteletemet fejezzem ki az új hűbérúrnak. És hogy megmondjam, tűnj el Easter Rossból! Sima és veszélyes, mint egy jól megfent penge - ez volt Neville Smithson. Szűk látóköre és makacs ragaszkodása az angol törvényekhez, pusztulást hozott az Easter Ross-i skótokra. Lachlan elfojtotta a feltörni készülő haragját. - Tényleg? Ebben az esetben ki kell hogy ábrándítsalak. A király óhaja szerint hosszú Easter Ross-i tartózkodást ígérhetek, ami alatt minden MacKenzie vissza fog térni. Erős, ápolt ujjak markolták meg a szék karfáit. - A király ostoba. Nem tudja, hogyan kell Easter Rossban uralkodni. Szóval, gondolta Lachlan, Neville gyűlölete végül is nemcsak a MacKenzie-kre korlátozódott. Igen érdekes, mivel hét évvel ezelőtt igencsak nyalta a király talpát, hogy megkapja a seriff tisztségét. - Úgy tűnik, te sem. Neville összeszorított fogakkal sziszegte: - A MacKenzie-k olyanok, mint az üszők. Elfeketítik Easter Ross vonzó arcát. Maradjanak ott, ahová tartoznak, a fajtájukkal együtt. - A bigott gondolkodásod és az angol törvényeid okozták a mostani bajokat. Akár tetszik, akár nem, a skótok visszajönnek. - A királyi parancs szerint nem szólhatsz bele a hatáskörömbe. Lehel, hogy meggyőzted az uralkodót, hogy adja vissza neked Easter Rosst, de ezzel nem fog az egész hercegség öledbe hullani. Tiéd a cím, te gyűjtőd be a bérleti díjakat, de az enyém a hatalom.

Lachlant saját jó szándéka gyötörte. Talpra ugrott. Kezét a Smithsonéra tette, aztán olyan közel hajolt, hogy orruk majdnem összeért. - A következőkről értesítelek: majdnem tönkretetted Easter Rosst a szigorú törvényeiddel, a hajthatatlan os tobaságaiddal és a nevetséges dohányföldjeiddel. A MacKenzie-k vissza fognak térni. Smithson merev arccal felkiáltott: - De itt nincs nekik hely. Lachlan elmosolyodott és hátralépett. - Akkor építtess az angol ácsaiddal nekik házakat és hajókat, azok helyett, amiket elloptál. Érthető voltam? - Nem fognak munkát találni. - Akkor nem, ha angol mestereket hozol ide, akik leverik az árakat. - Ez hazugság! - Tényleg? Gondolom, akkor nem te voltál az oka. hogy egy bizonyos angol kádár érkezett Niggbe. - Beszéltél Fergus MacKenzie-vel? - Igen. Azért jött hozzám, hogy segítséget kérjen - mint ahogyan az áldozataid gyakran teszik. - Gondolom a niggi MacKenzie rokonod elfelejtette megemlíteni, hogy az üzlete tönkrement, mert olyan egyesületet hozott létre, amelynek a tagjai nem hitele ztek az angoloknak, vagy hogy ugyanezek a tagok nem voltak hajlandók angolul beszélni, amit pedig ugyanolyan jól tudnak, mint te vagy én. - Ez Skócia, az isten verjen meg! Ha akarunk, csak skótul beszélünk. - Akkor nem, ha kádár vagy, és hordókat akarsz eladni az angol polgároknak. Hiába átkozódsz, ez tény. Lachlan nem számított rá, hogy az esetnek másik oldala

lehet. Az angolok megtanulhatnak skótul. Smithson a kalapján lévő tollal játszadozott. Szemében makacsság fénylett, állkapcsa mereven állt előre. - Nem kényszerítheted rá őket. - Küldd vissza őket oda, ahonnan jöttek! - Whitechapel szegénynegyedeibe? Shoreditch szűk lyukaiba? Azt hittem, te a szánalom embere vagy, MacKenzie. Hiszen ezek az emberek éheztek, haldokoltak Londonban. Megtagadnád tőlük ezt a második esélyt Easter Rossban? Lachlan hátrább lépett. - Nem - ismerte be. - De nem szeretném, ha gondot okoznának. Emlékezz, a MacKenzie-k visszatérnek. Smithson megrázta a fejét. - Az emberek ragaszkodni fognak a törvényhez. És itt én vagyok a kormányzó. - Akkor elkerülhetetlen az összeütközés, mert Easter Rosst én irányítom. - Majd meglátjuk - Smithson felállt, és az ajtóhoz lépett. - De figyelmeztetlek, MacKenzie! Tartsd rövid pórázon a katonáidat, vagy lecsukatom őket. Aztán mintha minden a legnagyobb rendben lenne, kilépett az ajtón. Lachlan keze ökölbe szorult. Szerette volna szabadjára engedni a haragját. Szerette volna ezt az értéktelen fatytyút visszarugdosni Londonba, oda, ahol született. De abban a pillanatban, amint a gondolat formát öntött az agyában, azonnal el is vetette. Ő és Neville valamikor barátok voltak. Lachlan még Neville mellé is állt, s vigasztalta, amikor Bridget összepakolt, és kisfiával együtt elment az udvarból Tainba.

De amint Neville-t seriffé nevezték ki, maga jött Bridget után és hidalta át a közöttük tátongó szakadékot. S ennek Easter Ross gazdasága látta kárát. A király erőszakot várt egy felfölditől; mint ahogy tették az angolok Easter Rossban. De meglepetésben lesz részük. Hogy állíthatná maga mellé az angolokat. Igen, megnyerte a király kegyét hét évvel ezelőtt. S az angolok puszta ellenállása sem okozhat nagy gondot. Amellett Neville-t is jól ismerte. Sokkal nagyobb problémát jelent az, hogy Julietet távol tartsa a seriff karmaitól. De ha egyszer a szerető je lett, beváltotta ígéretet, Smithson nem érheti el. Ha mégis, maga a király is Lachlant fogja támogatni, hogy megvédhesse azt, ami az övé. Az övé. Keserű sajnálatot érzett. Valaha arról álmodozott, hogy megosztja az életét, gondjait s gyermekeit Juliettel. De ez most már lehetetlen. Mielőtt még a lány megtudná az igazságot a lányairól, Lachlan keres egy másik nevelőnőt, és felrakja Juliet White-ot egy Virginiába tartó hajóra. És egyedül. De addig is átkozottul jól fogja magát érezni vele. Kezdve a mai éjszakával.

Juliet olyan magabiztosnak érezte magát, mint a szerencsejátékos egy pakli cinkelt kártyával a kezében. A „To Anacreon In Heaven" című dalt fütyörészve sétált lefelé a lányokkal a lépcsőn. Sarah és Ágnes mint két testőr vonult legelöl, mögöttük Mary, kicsi íja a vállára akasztva. Milyen csodálatos - gondolta Juliet, hogy ez az egykor pufók, elkényelmesedett lányka a harcos amazonok élénkségével és magabiztosságával élte napjait. A

sort Lottie zárta, még mindig duzzogva az ágyak miatt. Juliet századjára kérdezte önmagától, melyikük lehet az unokahúga. Megkeresi Neville Smithsont, és hamarosan megtudja a választ. Aztán, amint Cogburn vissza tért, hazatérhetnek, megmentve Lillian leányát a törvénytelen származás bélyegétől, s megóva őt a Mabry család házában. A herceg talál majd magának a címéhez megfelelő feleséget, az élet nyugodtan folyik tovább. Akkor vajon miért teszi a siker közelsége ily kedvetlen né? Odalent a nappaliban a herceg egy pamlagon hevert, feje az egyik végén nyugodott, hosszú lábai pedig a másik vegén lógtak lefelé hanyagul. Úgy nézett ki, mint egy sima szőrű, elkényeztetett macska, aki egy kövér, ízletes egérre vár. De Juliet White-ra várhat! Máshol kell keresnie az áldozatát. A gondolat, hogy egy másik asszonyt csábít el, különös lángba borította a gyomrát. A csalódás az - döntötte el amit a köztük lévő feszültség okozott. De ennek hamarosan vége. El fogja neki mondani, miért olyan rosszkedvű. Megbeszélik, s a dolgok újra visszatérnek a régi kerékvágásba. A lányai nem fognak észrevenni semmit. Eltűnik a könyörtelen, kéjelgő idegen, s a herceg újra az a kötekedő, boldog ember lesz, aki volt. Nem is akarja Julietet másként, mint szeretőjének. Valami olyasmit érezhet, amit Mrs. Mabry a „férfiember szükségletének" nevezett, s nem más, mint az a furcsa állapot, mikor nem egy nőt akar, hanem általában a női nemet. Ismerős sóvárgás kavargott Juliet mellében. Azt kívánta, hogy csak őt akarja, őt egyedül minden gyarlóságával és tökéletlenségével együtt. Ahogy a társaság leért a kanyarodó lépcsősoron, a lenyugvó nap sárga és bíborszínű fényei átsütöttek az ab-

lakokon és a bejárati ajtót borító üvegtáblákon. A márványpadló s a fehérre sikált falak vert aranyként csillogtak. A fejük fölött, a mocsok és a pókháló köpönyegén keresztül a nap fényét ragyogva verte vissza a csillár megereszkedett, törött halma. Ágnes leugrott az utolsó két lépcsőről, és odament az apjához. - Papa! Itt vagyunk. A herceg a táncmester eleganciájával állt fel. - Látom, kicsim. - Mary megjavítja a girlandot, így láthatjuk majd a nagymama csillárját - mondta Sarah. A herceg megütögette a lánya fejét, és Juliet felé fordult. - Azt hittem, maga fogja megjavítani, Juliet, így egyeztünk meg. Vagy elfelejtette? A lány ajkain magabiztos mosoly jelent meg. - Hogy is felejtettem volna el azt a fogadást, amit meg akarok nyerni. - Úgy értettem - mondta Lachlan türelmesen - hogy maga saját kezűleg javítja meg. - Ó, nem, papa - válaszolt Sarah, kimérten ereszkedve le a pamlagra, s megütögetve maga mellett a helyet, hogy Ágnes üljön le. - White kisasszony nem is hozta magával az íját. Ágnes lehuppanva hozzátette: - Egyébként is, Mary a legjobb íjász közöttünk. Lottie morogva rúgott bele a pamlag lábába. - Nem érdekel az az ostoba csillár, papa. Azt ígérted, hogy saját szobánk lehet. Haza akarok menni! - Elég volt a nyafogásból, Lottie - válaszolt az apja -. vagy szobafogságra ítéllek ittlétünk hátralévő idejére.

A kislány olyan mereven állt, mint a katona, aki tűzparancsra vár. A nővérei a nyakukat nyújtogatva mutogattak fel a törött csillárra. A herceg elindult Juliet felé: csizmája kopogott a márványpadlón. Karonfogta, és a lányok hallótávolságán kívül vezette. Szeme acélkéken ragyogott, szájának vonala bosszúságról árulkodott. Juliet kényelmetlenül érezte magát. A férfi olyan közel állt hozzá, hogy érezte borotválkozószappanának e világi, kellemes illatát. Levette a kendőt a nyakából, így inge szétnyílt a nyakánál, göndör szőrszálak csomóit tárva fel. Amulettjét levetette. A primitív ékszer hiánya udvari hangulatot kölcsönzőtt a megjelenésének. Juliet zárkózott arckifejezésének okát kutatva tanulmányozta arcát. - Mi a baj? - kérdezte. - A seriff kellemetlen híreket hozott? - Felejtse el Smithsont - hátralépett, és a kezére pillantott. Huvelykujjával a körmeit simogatva csendesen hozzátette. -Világosan emlékszem, hogy azt mondta, maga fogja rendbe hozni a csillárt. - Hangja hűvös volt s kemény, mint a kő. - Megtiltom, hogy a lányaimat eszközként használja. - Eszközként? - kérdezte a lány zavartan - Nem tudom, miről beszél. Tekintetük találkozott. - Mi van, ha Marynek nem sikerül? Hogy képes saját ambícióit az ő érzései fölé helyezni? A herceg Mary iránt érzett aggodalma meglágyította Juliet szívet. Megragadta a férfi kezét. - Sikerülni fog neki, méltóságos uram. Nagyszerű íjász. Majd meglátja.

- Papa - kiabálta Mary. - Nem beszélhetnél később a tanárnővel? Kezd sötétedni. A herceg bizonytalanul ráncolta össze a homlokát. Úgy nézett ki, mint aki tétovázik, s nem tudja eldönteni, e ngedjen-e a lányának, vagy inkább törje össze az álmait. - Menjünk, akkor - mondta halkan. - Hadd csinálja. De ennek meglesz az ára, White kisasszony. Óriási ceremóniával Ágnes átadott Marynek egy nyílvesszőt. A tollazat fölé hosszú, erős zsinór volt kötve, amelynek a végére egy falabdát erősítettek. - Én magam faragtam - mondta Ágnes ünnepélyesen, megérintve a nyílvessző hegyét a hüvelykujjával. - Olyan éles, mint Miss Witherspoon nyelve. A herceg komoly arckifejezése atyai szeretetté szelídült. Lekuporodott Mary mellé. - Tudod mit kell tenned, kicsim? - Igen. Át kell lőnöm a vesszőt azon a láncon - a csillár aljáról lógó füzérre mutatott. - Aztán visszahozni a nyílvesszőt, és átlőni azon a gyűrűn, ami a mennyezeten van. - Egyik sem lesz könnyű lövés, szívem. Sarah megrángatta a herceg ingujját. - Marynek való, papa. A férfi elmosolyodott. - Hát persze - mondta. - De ne feledd, Mary, meg mindig hívhatunk egy ácsot, akinek van ilyen magas létrája. - Nem lesz rá szükség, papa! Mindjárt megjavítom. Ajkait összeszorítva a nagy koncentrálásban, Mary körbesétált. Felmérve a távolságot, felbámult a láncra, aztán körbesétált a szobában, a megfelelő helyet keresve. Végül is fellépett a lépcsőre. Megvetette a lábát, és az idegre helyezte a nyílvesszőt. Egyik szemét behunyva s

öklét az arcáig hátrahúzva célzott. Feszült csend lüktetett a szobában. Aztán egy pendülés hallatszott. Mary elkapta a kezét az íjtól. - A fenébe! - kiáltotta. A nyílvessző elszállt a lánc mellett, és a padlóra hul lott. A zsinór és a falabda is utána érkezett. Juliet úgy érezte, a herceg tekintete szinte keresztül fúrja. Rápillantott, de azonnal megbánta, a férfi arckifejezése semmi jóval nem kecsegtette. Pillantása tisztán érthető volt, mintha beszélne: „Még holdfelkelte előtt enyém leszel.” Juliet szíve kalapált, tenyere nedves lett. A herceg soha nem fogja megbocsátani neki, ha megalázza a lányát. S ő saját magának sem bocsátaná meg; nincs az a fogadás, mely megéri, ha ezzel aláássa egy kislány ön bizalmát. De most már késő visszakozni. - Visszahozom, Mary - Ágnes elrohant a nyílvesszőért, felvette és ellenőrizte a hegyet. Aztán megnézte a toll azatot is, hogy megfelelően fog-e repülni. Majd odament a lépcsőhöz, nyomában Sarah-val, aki akár egy udvarhölgy a menyasszonyi fátylat, vitte utána a zsinórt. Mint a tábornokok, akik valamilyen katonai manővert terveznek, a lányok komoly arccal tárgyaltak. Ágnes és Sarah aztán visszatértek a helyükre Lottie mellé. Mary újra felhúzta az íjat. A lövés szisszent a levegőben, s a nyílvessző úgy siklott át a lánc egyik szemén, mint cérna a tű fokán. A zsinór követte, addig, amíg a labda a lán cnak ütközve meg nem állította. A nyílvessző feladatát ideiglenesen befejezve koppant a padlón. - Hurrá! - Ágnes, Lottie és Sarah egymást átölelve táncolt körbe-körbe. Juliet elgyötörten fújta ki a levegőt a megkönnyebbü-

léstől. A herceg fellépett a lépcsőre, és a karjaiba zárta Maryt. A kislány foghíjas szájával mosolyogva, s íját lóbálva mondta:. - Láttad ezt, papa? Megcsináltam! Az apja a levegőbe emelte. - Igen. kicsim, megcsináltad. Rettenetesen büszke vagyok rád. - Látta, White kisasszony? - kiabálta Mary. - Sikerült! - Nagyszerű volt, Mary! - tapsolt Juliet. Érzelmek szorították el a torkát. Azt kívánta, Gallie bárcsak itt lenne, de nem a könyvek miatt. Ez a pillanat a toronyszobai vászonra kívánkozik. Mary az apja karjaiban. Mary a diadalmaskodó, apja szeretetének és büszkeségének árjában. S ha Mary Lillian gyermeke? Önként elhagyná a nővéreit és az apját, aki imádja őt? Juliet képtelen volt most erre gondolni. Ágnes visszahozta a nyílvesszőt, és vigyázva, el ne szakítsa a zsinórt, odaadta Marynek. A vessző ugyanolyan látványosan röppent át a mennyezetről lógó gyűrű köz epén, mint a láncon. A többiek örvendeztek. Ágnes érte ment a vesszőért, és odaadta az apjanak. Az óvatosan kézről kézre haladva húzta meg a zsinórt. Üveg csilingelt. A kristályfürt megmozdult, ahogy a lánc felemelkedett a madzagra erősítve. A falabda könnyedén csúszott át a gyűrűn, nyomában a lánccal. A csörgő kristályok szimfóniájának közepette, por hu llott le a padlóra. Mint összeesett marionett, amit mozgatója újra életre kelt, úgy emelkedett meg az üveghalmaz, s szétszaggatva a pókhálókat a virág alakját vette fel. Az elragadtatottság hangjai hallatszottak, ahogy a

csodálatos kristályrózsa kibontakozott, szirmai majdnem elérték a boltozatos mennyezetet. Thomas és Szakács lépett be. - Bravó! - mondta az intéző fölszaladva a lépcsőn. - Egy kis víz és szappan, s gyönyörűbb lesz, mint valaha. Kinyújtotta a kezét. - Innen már átveszem, méltóságos uram - lemosolygott Maryre. - Ügyes kislány vagy. Mary ragyogott. - Mondtam, hogy meg tudja csinálni - kiabálta Ágnes. A herceg átadta Thomasnak a láncot. Mary és Lach lan egymás mellett vonultak le a nappaliba. Sarah,Lottie és Ágnes körbevették testvérüket, és a karjait rángatva mind egyszerre csacsogtak. - Ezt meg kell ünnepelnünk - szólt Szakács. – Gyertek, lányok! Egy halom citromos lepényt sütöttem. Nevetgélve és beszélgetve a gyerekek kivonultak. Julie t is utánuk indult volna, de a herceg elkapta a karját. Arckifejezése a jókedv s a kaján vidámság között ingadozott. - Elvesztette a fogadását. Várom a szobámban, miután a lányok elaludtak. Julieten a döbbenet hulláma futott végig. - Micsoda? A férfi szemöldökei megemelkedtek, ajkán mindentudó vigyor jelent meg. Kezei simogatni kezdték a karját, a gyengéd érintés megnyugtatta a lányt. - Végül is nem olyan közömbös velem szemben, ugye? Juliet a fogát csikorgatta. - Közömbös? Azt kell hinnem, úgy gondolja, hogy maga győzött! A herceg felnevetett, és megérintette a lány orrát. - Higgye el, hogy így van, kisasszony. A fogadás úgy

szólt, hogy maga juttatja át a láncot a gyűrűn, s nem Mary. A düh sűrű ködként telepedett Julietre. - Elferdítette a szavaimat. Biztosítottam, hogy a fel adat el lesz végezve... Nem várhatja el, hogy a szeretője legyek egy csillár miatt. A herceg tépelődve nézett maga elé. - Akkor hívjuk inkább megegyezésnek. Mindketten nyertünk. És most mindketten leszedhetjük a győzelem gyümölcsét. - Ezt hogy érti? - Válaszolok minden kérdésére. Amíg azokat az ágyamban teszi fel. Juliet csak bámult. Minden kérdésre válaszol! Itt volt végre a nagyszerű lehetőség, hogy megtudja azoknak az asszonyoknak a kilétét, akik a herceg gyermekeit szülték. De ezért az információért a szüzességével kell fizetnie. Veszélyes talajon járt, de kétségbeesett is volt A herceg nyugodtan várt ,a csillárra bámulva. A szeme olyan hidegnek s távolinak tűnt, mintha régi emlék fe lhőzte volna be a gondolatait. - Juliet? Várhatom magát ma éjszaka? Vagy megszegi az egyezségünket? Izgatottság és kétségbeesés hullámzott a lány lelkében. Meg merészeli kérdőjelezni az ő becsületét? Mikor a férfi az, aki kéri, hogy meztelenül feküdjön mellette, s ő az, aki el akarja venni a szüzességét? De ő kiszedi belőle, melyik az ő unokahúga. A férfi szemébe nézett. - Ott leszek, méltóságos uram - mondta vakmerőén.

12. fejezet Valamivel később azon az éjszakán, Juliet a herceg hálószobájának ajtaja előtt állt, a szíve vadul dobogott, lábai mintha a kőpadlóba gyökereztek volna. Ha átlép ezen a küszöbön, az élete gyökeresen megváltozik. De nem formálódott-e már az élete, mióta skót földre tette a lábát? Az ilyen nyugtalanító pillanatban kíváncsian tette fel magának a kérdést: ismeri-e magát eléggé? Mi történt azzal a virginiai szigorú erkölcsű, becsületes nevelőnővel, aki volt? Beleszeretett egy korhely hercegbe, s akarta őt mindenáron,s a férfi tudta ezt. De vajon mit kínál cserébe? Bizonyára nem a szerelmet, amire Juliet vágyott, s nem is a férj hűségét. Nem szabad megfeledkeznie Lillianról sem, aki biztos, hogy hasonló helyzetben volt. Emlékeznie kell,mit tett a herceg a nővérével. Valahol a földszinten egy ajtó csapódott. Juliet összerezzent. És ha valaki meglátta, amint a herceg szobájá nak ajtaja előtt álldogál? Halkan felnevetett. Ha minden úgy lesz, ahogy a herceg akarja, úgyis minden éjszakáját az ő hálószobájában kell töltenie. De neki egyetlen alkalom elég lesz, hogy kiderítse az igazságot. Akkor meg miért reszket, mint egy megrémült hajadon? Számított erre, nem? Tétovázása mégis tapasztatlanságából s ártatlanságából fakadt. Amit meg is akart őrizni. Mélyet lélegzett, színt dörzsölt az arcába, aztán ko pogtatott az ajtón. Az olyan gyorsan nyílt ki. hogy Julietben felmerült a gondolat, a herceg közvetlenül az ajtó mögött állt, s várta a kopogást. - Már vártam magára, Juliet - invitálta be egy intéssel. Kezében egy poharat szorongatott, arcán illetlen mosoly volt.

Zafírszínű köntöst viselt, mely alól a lábai pucéran nyúltak ki. Vajon meztelen a ruha alatt is? Balsejtelem siklott végig a lány gerincén. - A gyerekek túlságosan izgatottak voltak, ahhoz, hogy elaludjanak. Élvezet lágyította meg a férfi szájának ívét: - Mint ahogy én. - Magának is mondjak el egy mesét? - Hogyne, de előtte takargasson be. Juliet szűzies zavarral sütötte le a szemét, s meredt a herceg köntösének szegélyére. Az árulkodó ráncok a férfi lábujjain, nemrég fejezhette be fürdőjét a csempézett kádban. Juliet érezte szappanának kellemes illatát, tekintete frissen borotvált arcára vándorolt. Gesztenyebarna, göndörödő hajfürtök tapadtak a nyakához. Egyik fonatának végéről egy vízcsepp készült lehullani. Nem várt rá hát, hanem éppen fürdött. A hazug! Ő is csinosította magát! - A haja meg mindig nedves - a herceg felemelte a Juliet vállán fekvő fürtöt. - Jöjjön a tűz mellé, és szárítsa meg. Bár valószínűleg melege lesz ebben a ruhában. - Ó, remekül fogom magam érezni. - Ebben biztos vagyok. Vastag, virágmintás szőnyeg nyúlt el majdnem faltól falig a téglalap alakú szobában. Az egyik ajtó a hálófülkébe vezetett, a másik a szobába, ahol Juliet és a négy kislány fürdőtt meg korábban. A szobát két álló kandeláber - mindegyikben egy tucat vékony gyertya - világította meg. A tűz mellett egy borszék, egy hintaszék és egy még Kinbairnból hozott oroszlánlábú asztalka állt. A falak csupaszok voltak, szintúgy az ablakok is, melyek a kandallótól jobbra és balra nyíltak a holdsütötte kertre. Fahasábok lobogtak a tűzben, de akármilyen meleg is

volt, Julietnek nem állt szándékában ezt tudatni a férfival. Leült a hintaszékbe - Hiányzik a tőzeg illata? - kérdezte. - Igen és Kinbairn kastélya is. Mindig. - Hozzá képest Rosshaven elegáns babaháznak tűnik. És Ross hercege úgy tűnt, ijesztő ikertestvére Lachlan MacKenzie-nek. - Akar egy italt? - kérdezte a férfi. A tudat, hogy tucatnyi nőhöz intézte már a herceg ugyanezt a kérdést, feszültté tette Julietet. A kifinomult udvari hölgyekhez képest, akiket a férfi ismert, ő bizonyára csak egy vidéki bugrisnak tűnik. Ez lángra lobbantotta a haragját. Miért törődne ő azzal, ha ez az élvhajhász vidékiesnek találja? Kiszedi belőle a választ a kérdéseire, még mielőtt az ágyába csalogatná. - Igen, azt, amit maga. - Biztos lehet benne, hogy ma éjszaka ugyanazokban az élvezetekben lesz részünk, Juliet. - Ez rosszal sejtet. Azért jöttem, hogy tisztázzuk a kettőnk dolgait. - Akkor egyre gondoltunk. Fogja! - válaszolt a herceg mosolyogva, és kezébe nyomta a poharat. - Helyezze magát kényelembe. - Ahhoz vissza kellene térnem Virginiába - morogta Juliet. Lachlan hátravetette a fejét és felnevetett. A hang különös módon megnyugtatta a lányt. Milyen régóta nem hallotta őt nevetni. A vállai még mindig remegtek a nevetéstől, ahogy a férfi italt töllött magának. - Ideges? Juliet belebámult a poharába. - Micsoda kérdés! Persze hogy ideges vagyok Még soha nem próbáltak elcsábítani.

- Hogy ízlik? - A csábítás gondolata? A herceg szikár termetét belegyömöszölte a székbe. Szemében a tűz fénye ragyogott. - Nem, a Dram Buidheach. Ami pedig a csábítást illeti, megígérem, hogy tökéletesen véghezviszem. Azt is élvezni fogja. Ígérgethet, amíg csak a hold lángra nem lobban, akkor sem fog neki hinni. Ismerte a trükkjeit, és ma éjszaka felkészült rá, hogy harcoljon ellenük. - Egy amerikai talán mégsem. - A nők azok nők maradnak, akárhol élnek is. Juliet mosolyogva szagolta meg az italt. - Olyan illata van, mint a medvecukornak. A herceg a lány felé billentette a poharát: - Kóstolja meg! A sűrű folyadék szétterült a nyelvén, és elolvadt, mint a marcipán. - Nagyon finom. - Csak aprókat kortyoljon, Juliet! Nagyon veszélyes. - Mint maga? - kérdezte a lány merészen, és mélyen a férfi szemébe nézett. - Ó, én sokkal veszélyesebb vagyok. Az ital felmelegíti a gyomrát, de én lángra lobbantom. - Ne mondja! - Ne vonja kétségbe, Juliet. Én tényleg állom a szavamat. A férfi hangja mintha valahonnan mélyen a mellkasából szólt volna. Juliet tekintete a göndör, összegubancolódott szőrcsomókra tapadt a mellén, melyek kihangsúlyozták férfiasságát, és a nyakékre, mely királlyá tette a klánja fölött. Pillantása lejjebb siklott a férfi derekára és az alá. A köntös szétnyílt, szorosan tapadó, fehér térdnadrágot tárva fel.

Megkönnyebbülve, hogy a férfi mégsem teljesen meztelen a köntöse alatt, Juliet elérkezettnek látta az időt, hogy tervét valóra váltsa. Mégis, elő kellett készítenie a terepet, míg felteheti a kérdést, amire igazán akarta tudni a választ. - Meddig maradunk Easter Rossban? A férfi lejjebb csúszott a székben. - Úgy gondolom, nyár végéig. Annál nem tovább. És most jöjjön ide! - Nem - szólt a lány ajkairól a visszautasítás. - Nem osztotta meg velem a napjait, mióta elhagytuk Kinbairn kastélyát. Miért ez a váratlan érdeklődés? A herceg mutatóujjával megfenyegette Julietet. - Válaszoltam a kérdésére. És most a fizetséget akarom. Jöjjön ide, és csókoljon meg! Juliet szíve a torkába ugrott. A pohár megremegett a kezében, majdnem elejtette. Ha így haladnak, a férfi le fogja fektetni, még mielőtt feltehetné az igazán komoly kérdéseket. A gyomra megremegett a gondolatra. Tudta, nem szabad, hogy megadja magát saját gyengeségének. A dús szőrzetre bámult, mely lefolyt a férfi mellkasán, és eltűnt a nadrágjának dereka alatt. Tekintetének azt is hagyta, hogy a lábai között dudorodó férfiasságára tapadjon. Gyengeség terjedt szét a belsejében. - Jöjjön ide, Juliet, vagy az egyezségünk érvényét veszti. A kihívás sértette a lány büszkeségét. A férfi nem is foglalkozott az érzéseivel, nem is törődött vele. És ő nem akarta megcsókolni. Vágyott arra a közelségre., mely egykor köztük volt. Azt a boldog, szerető férfit akarta átölelni, aki a herceg volt, mielőtt Rosshavenbe jöttek. Azt akarta, hogy a férfi a karjaiban tartsa, hogy körülrajongja, hogy csak rá gondolhasson. De ma éjszaka csak játszani fog vele, és mikor a szenvedély tartja rabságában, kiszedi belőle, amit tudni akar.

- Nem kell, hogy siessen, méltóságos uram. Tudom, miért akarta, hogy ide jöjjek ma este. - S én tudom, hogy maga miért jött el. A pimasz megjegyzés rádöbbentette Julietet saját sóvárságának dőreségére. Csak alkalmas hálótárs volt, semmi több. Megpróbálta a jó oldalát szemlélni a testi örömöknek, amibe a férfi belefeledkezett, így sejtelme sincs, miért akarja kikérdezni. Most már, a dolgában biztosan, felhörpintette poharának a tartalmát, felemelkedett, és megtette azt a két lépést, ami elválasztotta a hercegtől. A férfi szeme magabiztosan csillogott. Juliet lehajolt, és egy szűzies puszit nyomott az arcára. - A számat csókolja meg, és nyitott ajkakkal. A merész kijelentés meg kellett volna hogy döbbentse. De ehelyett elismerte magában, hogy várta a férfi megjegyzését. Újra lehajolva fogai közé vette a herceg alsó ajkát, és lassan mozgott előre-hátra, miközben a szemét a férfiéra szegezte. Nyelvén az édes italt érezte, orrát megcsapta a tavaszi erdő illata, de kizárta az érzéki képeket, s csak a szemére figyelt. Amikor a férfi arckifejezése ellágyult, és pillái lassan lecsukódtak, Juliet hátrahúzódott, és visszatért a helyére. - Igen, nagyon jó, Juliet - a herceg lejjebb csúszott a székben, lábait széttárva. - Úgy tűnik, jól megtanítottam. - Ne legyen magára büszke, maestro! Megváltozott, máshogy viselkedik irántam. Miért? Lachlan csábítóan kacsintott, a kifejezés tökéletesen illett hanyag testtartásához. - Egy ilyen csók ellágyítana még egy szerzetest is. - Kitér a kérdés elől, uram. Vége az egyezségünknek, ha nem mondja el, miért. - Kérdezzen pontosan!

- Miért csókolt meg olyan vadul a hajó fedélzetén? Lachlan szemöldöke felszaladt. - Vadul? Az pusztán egy arcra nyomott csókocska volt ahhoz képest, amit tenni készülök magával. Hadd gondoljon, amit akar az elkövetkező éjszakáról. - Dühös volt. Szándékosan megsértett, és zavarba hozott. Mielőtt Kinbairnt elhagytuk volna, kedves és barátságos volt velem szemben. A férfi a tűzbe bámult. Lángok táncoltak a szemében. - A dolgok megváltoztak azóta. Jobban ismerem magát. Maga is jobban ismer engem. Nem volt szándékomban megsérteni. Vesse le a ruháit, és megmutatom, mennyire sajnálom. Juliet dühtől izgatottan tört ki: - Csak körüljárja a kérdést. Egyenes választ akarok. - Jól van, Miss Állhatatosság. Meg kell hogy oldjam Easter Ross problémáit. Nem hagyhatom, hogy a maga utáni vágy elvonja a figyelmemet. - De a zárkózottság akkor kezdődött, mielőtt meg elhagytuk volna Kinbairnt. - Igen, a gondjaim pedig hét évvel azelőtt kezdődtek. - Miféle gondok? - A válasz erre a kérdésre a kendőjébe fog kerülni. A sál igazán nem volt sok, ahhoz képest, hogy legalább egy tucatnyi ruhadarabot viselt. A herceg kinyújtotta a kezét: - A kendőjét, Juliet. Juliet levette, és odadobta neki. A férfi felnevetett, ujjaival simogatva a puha gyapjút. - Olyan híreket kaptam, amik eltérítettek attól, hogy magát megszerezzem. - Például?

Bánat lobbant fel Lachlan szemében. - Tain earljének halála. Easter Ross váratlanul az enyém lett, kormányoznom kell - a seriffel együtt. - De azt mondta, a gondjai hét évvel ezelőtt kezdődtek az udvarban. - Így van. Azon a napon, amikor Neville Smithson seriff lett. Ő angol. A skótok pedig nem fogadják el sem őt, sem a szigorú törvényeit. Smithson ugyanis nem tiszteli őket. - Miért tűri meg őt? A herceg elvigyorodott. - Megmondom, miután levetette a ruháját. Julietet nem érte váratlanul a megbotránkoztató kérés. - A lányai tisztelnek engem. Példát kell nekik mutatnom. Ha tudnák, hogy... - Jobban tennék, ha engedelmeskednének magának. Értek a gyermekeimhez. És most a ruhát. Juliet megengedhette magának, hogy zálogba adja a ruhát, hiszen annyi öltözet volt rajta, ami majd egy tucat kérdésre elegendő. Addigra pedig már rég megtudja, amit akar. Felállt, kigombolta a ruhát és levette. Figyelmesen összehajtogatva tette a padlóra, s kezdett el ezzel építeni egy ruhahalmot, mely várakozása szerint nem lesz túl magas. A herceg rosszallóan összevonta a szemöldökét. - Hány alsószoknyát visel? - Ez azt jelenti, hogy át akarja venni a kérdező szerepét? A férfi szeme tágra nyílt, hívogatóan elmosolyodott. - Nagyon értek a faggatáshoz. - De nem ért a kérdések megválaszolásához. Miért nem bocsátotta el a seriffet, miután kinevezték Easter Ross urává? - Mert Neville Smithson tizenegy évvel ezelőtt feleségül vette egy régi barátomat - kezével intve hozzátette: - Kérdezzen tovább! De emlékezzék az árra!

- A lányok miért születtek időben olyan közel egymáshoz? - Egy kellemes évet töltöttem az udvarban. - Hogy visszaszerezze a hercegséget? - Igen. Ez két kérdés volt. Vegye le a fűzőjét és egyet azok közül az alsószoknyák közül! Juliet még mindig magabiztosnak érezte magát. Lecsatolta a fűzőjét, és lassan kibújt az egyik alsószoknyájából. - Neville Smithson mit csinált az udvarban? - Megnyerte a seriff tisztségét, és nőket csábított el. - De hiszen nős volt. A férfi kuncogott. - Ez alig számít a legtöbb férfinak. De talán nem árt, ha tudja, Neville abban az időben elhidegült a feleségétől. Kérem az ingét. Így a mellei szabadon maradnának! Miért is nem számított ilyen fogásra? De neki is van egy-két trükkje. - Nem árt, ha tudja, hogy előbb az alsószoknyáimat kell levetnem. - Nem egészen. Csúsztassa csak le azokat a vállpántokat, és engedje le az ingét a derekáig! Látni akarom a melleit. Julietet rossz előérzet gyötörte, de túlságosan messzire ment már ahhoz, hogy visszakozzon. A férfi valószínűleg úgy gondolja, fáj neki a csábítás gondolata. S talán igaza is van, de - szent Isten - az érzések, amik a lányban ébredtek, gyengédek és szeretetteljesek voltak, nem megegyezéshez tartozó hűvös engedelem. Erőt merített a helyzetükből; ha ő alázza meg saját magát, a férfi nem fogja összetörni a szívét. - Az inget, Juliet. Most. A vállpántok szabadon lehullottak, de a ruhát, melyet úgy terveztek, hogy felülről bújjanak bele, le kellett húznia a mellein át. Az anyag végül ott gyűrődött csomóba, a derekán. Remegő kezekkel takarta el a kebleit.

- Ez így nem lesz jó. Mutassa meg magát, Juliet! A megaláztatás érzése árasztotta el, de hűvös józansága felbátorította. A kezei lehullottak. A herceg megnyalta az ajkait. - Csodálatos. Juliet ekkor vette észre a férfi lábujjait, amelyek a szőnyegbe kapaszkodtak, és amelyeken a bőr fehér volt a megerőltetéstől. Fölötte a boka ínjai olyan feszesek voltak, mint az íj idege, a vádli izmai úgy dudorodtak, mint ökölbe szorított kezek. Juliet reménykedni kezdett: mégsem oly közömbös tehát, ahogy azt el akarja hitetni vele. - A rendelkezésére állok. Kérdezzen, amit akar. A hangjából ítélve akár a drapériák anyagáról is tárgyalhattak volna, de a teste mást árult el. - Miért nem nősült meg? - Túlságosan lefoglalt a hercegség irányítása. S most jöjjön ide! Meg akarom csókolni a melleit. Juliet megalázottan fonta össze a karjait a keblei előtt. A herceg mélyet sóhajtott: - Tízig számolok. Egy... kettő... A lány, mintha ismeretlen erők mozgatnák állt fel; a szégyen megbénította, míg a kilátás, hogy a férfi ajkai a mellére tapadnak, kellemesen ingerelte. Odasétált a herceghez. Az megütögette a szék karfáját. - Tegye ide a kezét, és hajoljon fölém. Juliet nehéznek, duzzadtnak érezte a melleit, a bimbók összehúzódtak. Mereven bámult a férfira. - Higgye el, hogy öt perc múlva nem fog ennyire undorodni tőlem, hanem nagyon fog kedvelni. Legnagyobb örömére Juliet látta, amint a herceg orrcimpái megremegtek, és az állkapcsa összeszorul. Megfogta a bőrszék karfáját, mely még mindig meleg volt a férfi bőrétől, és fölé

hajolt. Lachlan nagyra nyitotta a száját, s ajkai közé vette az egyik érzékeny, kiugró mellbimbót. Juliet körmei belemélyedtek a bőrbe, a karjai megmerevedtek. Lachlan finoman vette a levegőt, az érzéki örömhullámok egész láncolatát indítva el a lányban, melyek aztán a gyomra felé véve az, irányt csomósodtak össze, s terjedtek tovább az ágyéka felé. - Add ide a másikat! Juliet a vágytól már eléggé elgyöngült ahhoz, hogy azt tegye, amit a férfi mond. És amikor annak fogai a mellbimbót súrolták, elragadtatva nyögött fel és hajolt közel, míg a férfi a nyelvét előrenyújtva és körbenyalogatva teljesen le nem szopta a mellét. A lány körmei elhajlottak, karjai remegni kezdtek. A herceg hirtelen hátrahúzódott. A mellbimbó hangos cuppanással csúszott ki az ajkai közül. - Most már leülhet. Juliet kábult zavarban pislogott, s majdnem könyörögni kezdett a férfinak, hogy folytassa, de annak szelíd arckifejezése a torkára forrasztotta a szót. Visszament a székéhez. Nem is törődött vele, hogy eltakarja meztelenségét, miközben belesüppedt a hintaszékbe. Lachlan mellkasán izzadság csillogott. Szóval nem volt ura a saját vágyának! Juliet elégtételt érzett, amikor megkérdezte: - A nők, akik a lányait szülték, miért nem látogatják meg soha őket? A herceg feje megrándult, és tekintete a kandallóról a lány halomban álló ruháira tévedt. Virginia légy áldott! Hiszen ideges! Juliet önbizalma visszatért. Ekkor a férfi még mindig nedves ajkain mosoly jelent meg. A lánynak nem volt ínyére, amit a férfinak mondania kellett. Lachlan felemelte a mutatóujját:

- Lottie anyja... lehetetlen. Felemelte a középső ujját: - Mary anyja... nagyon valószínűtlen. Julietnek görcsbe rándult a gyomra. A herceg felemelte a gyűrűsujját: - Sarah anyja... nem valószínű. Felemelte a kisujját: - Ágnes anyja... kérdéses. És ez, drága Juliet White, négy alsószoknyájába fog kerülni. Juliét ostobának érezte magát. - Fogja az átkozott követeléseit, és menjen a pokolba! A herceg lassan felemelkedett. - Inkább mennék az ágyba magával. - Maradjon, ahol van! Lachlan visszasüllyedt a székbe. - Álljon fel, és vegye le azokat a szoknyákat! Hát nem várta ezt? Egyébként is mit számít ez az egy éjszaka? Felállt és kilépett az alsószoknyáiból. Összecsavarta őket, és a ruhahalom tetejére tette. Aztán letelepedett a hintaszék szélére, és megrángatta az inget, de nem tudta lehúzni a csípőjén. - Miért nem dől hátra nyugodtan, hogy a fény a melleire essen? - Innen teszem fel a kérdéseimet. A herceg elvigyorodott. és átvetette a lábát a szék karfáján. - Várom a következő kérdést. - Nemzett más fattyakat is? - Nem. - Miért? - A jobb harisnyája az első kérdés, a bal a második kérdés válaszáért. Dac emelkedett ki agyának zűrzavarából.

- Nem vethetem le a harisnyámat, míg rajtam van a cipőm. Lachlan fogai fehéren csillogtak kisfiús vigyorában. - Nem akarja adományként kezelni a cipőt? - Erre ne is gondoljon. Rosszallóan húzta össze a szemöldökét. - A cipők nem számítanak. - Miért nem? - Tessék? - Miért foglalkozik a cipőkkel? A herceg keze a szék karfáján csattant. - Aha. Ez két kérdés volt. Zálogba kérem a két cipőjét. - De becsapott! A férfi erőltetett türelemmel válaszolt. - Juliet, éppen megpróbálom magát elcsábítani Láttam, élvezte, amikor a szám a mellét érintette. Ismerje el! A lány mellbimbói árulkodva húzódtak össze. A herceg szemöldöke felemelkedett. - Nem ismerek el semmi ilyesmit - mondta mesterkélten. Hangja furcsán, ellentmondóan csengett, mivel teste égett a vágytól. - Jól van - adta meg magát Lachlan. - Vesse le a cipőjét, s én felvilágosítom, mit tesz a modern férfi, hogy kontrollálja gyermekeinek számát. Juliet lerúgta a cipőit és várt. A herceg letette a lábát. Az asztalkából előhúzott egy dobozt, pontosan ugyanolyat, mint az, amelyet Juliet Thomasnál látott a kalmártól hozni még Kinbairnban. - Mi van benne? - Jöjjön ide, és nézze meg! A szőnyeg puhán simult harisnyás talpára. Az ing lecsúszott a csípőjén, de felrántotta. A herceg hátrahajtotta a dobozka fedelét, legalább egy tucatnyi kis borítékot tarva fel. Juliet

kiváncsi pillantása a grófra vándorolt. - Óvszer. A nő felhelyezi szeretője ágaskodó férfiasságára. Az óvszer nem engedi, hogy a férfi magja eljusson a nő méhébe. Juliet rosszallón vonta össze a szemöldökét. - Olyan kicsik - mondta. Lachlanból kirobbant a nevetés, válla rázkódott, szeme könnyezett. - Én ilyet nem fogok felhúzni magának - mondta a lány sértődötten. A férfi egy könnycseppet törölve ki a szeméből válaszolt. - Jó, akkor majd megteszem én, ha szükséges. A herceg kineveti őt. Juliet dühösen vágta csípőre a kezeit; mellei ugrándozni kezdtek. A férfi vonásai megnyugodtak, és a lány mellbimbóira bámult. - Ne! - nyögte Juliet, képtelen lévén mozdulni. Lachlan szeme az övébe meredt. - Térdelj a lábaim közé, Juliet! A lány lábai makacsul megfeszültek De mélyen a bensőjében forróság remegett, a mellei és az ágyéka között fodrozódó hullámokként futva a bőrén. A férfi talpa a bokájához ért, s lassan csúszott fel harisnyás lábszárán a térdéig. A meztelen bőr érintésére elakadt a lélegzete. Lachlan előrehajolt, és gyötrő lassúsággal legöngyölítette a harisnyát Juliet lábáról. Lillian emléke sem kínált védelmet a lány számára az ismeretlen érzések zűrzavara ellen, amit a herceg érintése okozott. - Térdelj le! Juliet lábai megbicsaklottak, és a lány a földre omlott: a herceg előrehajolva megragadta ingruhájának szegélyét, s egyetlen könnyed mozdulattal kibújtatta belőle a lányt. Juliet az ágyéka elé kapta a kezét, de Lachlan ugyanolyan gyorsan nyúlt a csuklói után, és markába kaparintva őket elhúzta a lány

kezét. - Édes, Szent Ninian - sziszegte. Kezei remegtek. A férfi lábai elé kényszerítve, Juliet szeme könnybe lábadt kínos zavarában. Az érzés a kastélyban töltött első éjszakára emlékeztette. Akkor a herceg arra kényszerítette, hogy hajlongjon előtte. Most pedig arra kényszeríti, hogy behódoljon neki. - A maga számára nem vagyok más, csak egy a többi nő közül. A herceg tekintete a lány arcára siklott. A szeméből sütő szenvedély mögött ott bujkált a kedvesség. Aztán hunyorított, s a gyöngéd érzelem eltűnt. - Ülj az ölembe, és megmondom, tényleg ugyanolyan vagy-e, mint a többi nő, Juliet White! A válasz, mint valami pofon térítette magához a szenvedély kábulatából, és emlékeztette társadalmi helyzetére és a célra, ami Skóciába hozta. Feltett egy kérdést, a herceg pedig megkapta, ami járt neki. Biztosítékot akart, a férfi pedig tartotta magát a megegyezésükhöz. Számára ez a játék halálosan komoly volt, a herceg számára mulatság. Lesütötte a szemét, hogy elrejtse a fájdalmat, amit a férfi szavai okoztak. - Nézz rám, Juliet! Lachlan suttogva mondta ezt, a lány mégis az arcán érezte a leheletét. Felpillantott. Látókörét betöltötték a férfi ragyogó, mélykék szemei, imádott arcán a vágyakozás oly sokszor gyakorolt paródiájának kifejezése. De aztán egy villanásnyi időre megpillantott valamit, ami egyáltalán nem volt színlelés. Ó, miféle gonosz tréfát űz vele ez a felföldi szívtipró! A fájdalmas igazság addig ostorozta gyöngéd érzéseit, míg végül úgy érezte, sikoltania kell a gyötrelemtől. De a valóság, mint a hideg éjszaka felöltött gyapjúköpeny burkolta be a szívét.

Ahogy a szeme lassan lecsukódott, Lillian jutott eszébe. Nővérének emléke erősítette meg abban, hogy elfogadja a herceg csókját és vágyát. A férfi szájának érintése az ajkain pihekönnyű volt és csábítóan édes. Meleg tenyere érzékennyé vált mellein izgatott lihegést csalt ki belőle. Nyelve az ajkai közé siklott mélyen, vadul törve előre, a szenvedély után kutatva, amit a lány magába fojtott, s addig gyötörte hízelegve, míg Juliet beletörődve vissza nem csókolta. Az ő nyelve is együtt mozgott a férfiéval, hozzá ért s eltávolodott, miközben a teste lángolt. Elbizonytalanodva kapaszkodott Lachlanba, és kétségbeesetten próbálta megakadályozni, hogy a buja vágy vizére tévedjen. Akkor a herceg megragadta a derekát, és száját el sem véve az övéről, hátrább tolta a lányt annyira, hogy ő is lecsúszhasson a székről a padlóra. Letépte magáról köntösét, és a lány inge mellé dobta. Hajfürtjei Juliet arcát súrolták, és ő gondolkodás nélkül ragadta meg a karcsú fürtöket, hogy a férfi száját a sajátján tartsa. Az halkan felnyögött, s a keblei alá nyúlva a mellkasához húzta a lányt egyik oldalról a másikra görgetve. A Juliet kemény mellbimbóit dörzsölő erős, hullámos szőrszálak édes borzongást keltettek benne a feje búbjától a talpáig. Zavarba ejtő, eszeveszett vágy kerítette hatalmába; könnyűnek érezte magát, mint egy tollpihe, s nehéznek, mint egy szikla. Aztán ő is mozogni kezdett, egyre erősebben dörzsölte magát a férfi testéhez. Annak keze végigvándorolt a derekán, a csípőjén, a combjain, végül a fenekére tapadva húzta közel saját erős, változatlanul forró testéhez. - Érints meg! - esedezett, megragadva a lány kezét. A hajfürtök kicsúsztak Juliet ujjai közül. A férfi mellkasának rugalmas szőrzete a tenyerét csiklandozta. Izmok fodrozódtak

az érintése alatt - a domborodó mellkastól a lapos hasig, s a lüktető erő, mely a térdnadrágjának feszült. Érezvén a férfi teljes merevségét, s tudva, hogy ő okozta ezt, saját vágya elsöprő erejűvé nőtt, a hatalom érzését és mély, szívből jövő megnyugvást kölcsönözve neki. - A gombok - mondta Lachlan rekedten. - Szabadítsd ki azokat az átkozott gombokat! Juliet, mintha kívülállóként szemlélné saját magát, nézte, ahogy ujjai a gombolással bíbelődtek. A herceg lapos hasa emelkedett és süllyedt. Kezei irányították a lány karjait, sürgetve őt, de amikor mégsem mozdult elég gyorsan, ő maga nyúlt a sliccéhez. Juliet ekkor látta meg a férfi hüvelykujját, mely dagadt volt és véraláfutástól fekete. Ösztönös mozdulattal a szájához húzta, és gyógyító csókot nyomott a sérült körömre. A herceg ajkairól a fájdalom nyögése hallatszott. Juliet felnézett rá, s látta, hogy a férfi ködös tekintete az ajkai között nyugvó ujjára tapad. Elhúzta a fájó testrészt a szájától. - Csókold meg újra! Juliet megtette, s Lachlan továbbra is elbűvölten meredt a lány ajkaira. Aztán egyik kezét a lány derekára téve finoman húzta a hüvelykujját, míg ki nem szabadult Juliet ajkai közül, mikor is újra visszatolta kitapogatva vele a lány szájának körvonalát. Vad vágy lobbantotta lángra Juliet alsó testét, és forró hullámokban siklott felfelé megperzselve a mellét és felforrósítva a bőrét. Megbabonázva meredt a férfi arcára, képtelen lévén elszakítani róla a tekintetét: azok a szemek sötétkékek, mint az éjszaka - tartották fogva; a kifejezés az arcán felszította a lángokat, melyek belülről hevítették. Lachlan elhúzta a kezét a lány szájától, és a sajátját tette oda. - Érintsd meg az ujjaidat a nyelveddel!

Mint egy bábfigura, amit a férfi zsinóron rángat kedve szerint, megnyalogatta az ujjait: a mozdulatra nedvesség árja öntötte el a lába közét. Lachlan kipréselte magából a levegőt. Anyag reccsent. Egy gomb pattant fel közéjük pörögve; a tűz fénye megcsillant a rombusz alakú csiszolt csonton. Férfiassága szabaddá vált. Julietnek elakadt a lélegzete. - Édes, édes Juliet - sóhajtotta a férfi. - Az ajkaid megvadítanak. Látod, mennyire kívánlak? Az agyában korábban kialakított naiv, szörnyűséges kép úgy verdesett a fejében, mint a sólyom elől menekülő veréb. A férfi vágya gyönyörű, merész formájú és lüktető élő valami. A vágy, hogy megérintse ott, oly sürgető volt, hogy remegni kezdett a keze. - Először újra nyald meg az ujjaidat! - mondta a férfi, szeme a lányéba fúródott A herceg tekintete nem kalandozott el. Feszült figyelme, a heves kifejezés az arcán, ösztökélte Julietet mozgásra: hogy a férfi örömére tegyen, ujjait végighúzta a nyelvén. Ujjhegyei hirtelen döbbenetesen varázslatosnak, nyelvének göröngyös felülete furcsán élőnek tűnt. Lachlan a lány csuklójáért nyúlt, és lefelé, maga felé húzta a kezét. Juliet ujjai megérintették a hímvessző fénylő csúcsát, mely nedvesen ragyogva verte vissza a tűz fényét. Mint valami betegség, mely elszívja az erőt, s kikezdi a lelket, a szerelem és a vágy emésztette ez után a férfi után. - Csókolj meg! - könyörgött az ajka, az érintése után sóvárogva. - Ahol csak akarod - súgta Lachlan, mielőtt még az ajka elérte volna a lányét, s nyelve mélyen hatolt volna a szájába. Juliet vágyott rá, hogy a karjaiba bújjon, hogy egy életen

keresztül rejtőzhessen erejének és puszta hatalmának védőszárnyai alatt. - Szoríts meg, szerelmem! Tarts erősen! A lány valahogy megértette, mit akar a férfi mondani, és ujjait kinyújtóztatva ölelte körül kezével férfiasságát. Az élettel telve lüktetett; vastag, forró acéllándzsa a meleg hús bársonyos rétege alatt. A férfi keze az övé köré fonódva mutatta a simogató mozdulatot, amit élvezett. Amint a lány átvette a ritmust, a herceg nyelve elkezdte utánozni a mozdulatot. Juliet úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje, amikor a férfi kezei útjukra indultak: az egyik a mellbimbóit simogatta, míg azok keményen nem meredtek előre, a másik pedig a lábai közé siklott, kitapintva a nedvességet, mely rá várt. A józanság mint izzadság szivárgott elő Juliet pórusaiból. Vágya kétségbeeséssé vált. - Tárd szét a lábaid! - súgta a férfi sürgetve, ajka a lányén. Csuklóját kifordítva, a férfi megnyitotta a lányt. Annak térdei fájtak a hosszú térdepléslől, de amikor a hűvös levegő megérintette nedves, felhevült bőrét, a kínzó érzések eltűntek, csak azok maradtak, melyeket a férfi uralt. A herceg olyan helyen érintette meg, mely hirtelen rettenetesen érzékennyé vált. Erőtlen nyögés hagyta el az ajkát és ütközött a férfi szájának. Az beszívta a hangot, és visszasúgta: - Skócia nevére, Juliet, az a nő vagy, akit meg kell ízlelni. Egyik hosszú ujja csúszott be a lányba, egyre feljebb és feljebb haladva. Az megrándult, és megpróbált elhúzódni. A férfi skót szavakkal s lágy ajkaival nyugtatta meg, de ujja könyörtelenül nyomult tovább. Aztán a keze egyszer csak megállt. - Ah - sóhajtotta. - Itt van hát. Imádom az érintését. - Mi az? - súgta a lány, a herceg szájába.

A férfi mosolygott, ajkaik összeértek. - A szüzek ajándéka, a férfiak legnagyobb kincse. Juliet szúró nyomást, feszülést érzett. Mielőtt kimondhatta volna, hogy a kincs az övé, vegye el, Lachlan visszahúzódott, és karjaiba emelte. A szoba tótágast állt. Juliet üresnek, elveszettnek érezte magát, mintha feneketlen kút szélén tántorgott volna. - Fogd a dobozt! A vágy örvényében tette, amit a herceg mondott. A férfi hálószobájának sötétjébe vitte, és lefektette a magasra tornyozott dunyhákra. Levegő szusszant ki a matracból, és Juliet lebegni tűnt Lachlan karjainak paradicsoma és a dicsőség közt, ami rá várt. A férfi térdnadrágja fehéren ragyogott a sötétben, és a lány tágra nyílt szemmel nézte, hogy a ruhadarab a padlóra kerül. A herceg aztán fölötte volt, lábai becsúsztak az övéi közé, ujjai az övéire fonódtak, meleg hasa az övének nyomódott. Forró, éhes ajkak csókolták vadul. A férfi illata lengte körül, férfiassága bökdöste, cirógatta, így lábai ösztönösen szétnyíltak. - Ez az, Juliet, nyisd meg magad a számomra! Nem fogok fájdalmat okozni, szerelmem, hiszen te nekem teremtettél. Ugye, érted? Juliet csak bólintott, képtelen lévén beszélni. Guid, mert erre az éjszakára emlékezni kell. Emlékezni. A szó úgy törte át kéj vágyó kábulatát, mint a kő az ablaküveget. Elfeledkezett a küldetéséről. És most itt fekszik hanyatt, és Ross hercege néhány pillanat múlva a magáévá teszi. - Ne rettenj meg, én ártatlan Julietem! Ne félj! Olyan magabiztosnak hangzik, de miért ne hangzana annak? Hiszen a csábítás mestere. Hasonló módon vitte a bűnbe

Lilliant is. Szegény léleknek vajon e férfi által megtört szívvel kellett gyermekét megszülnie? Nevével az ajkán halt meg? Juliet elszorult szívvel próbált meg elhúzódni, de a teste, mely türelmetlenül vágyott a herceg szerelmére, nem engedelmeskedett. Gyűlölte saját magát, amiért alatta vonaglik, s feltárja magát unszolására. Lachlan férfiassága hamar, tévedhetetlen biztonsággal elhelyezkedett, és finoman, de határozottan nyomult előre. - Várj! Lachlan megállt, és könyökére emelkedett. A külső szobából beszűrődő gyertyafényben halványan derengett fel arca Juliet fölött. A felföldi szívtipró. Kutató tekintettel vizsgálta a lányt. Egy hang valahol a fejében azt mondta, inkább hallgasson, de Juliet képtelen volt rá. - Mondj még valamit. A herceg erős karjain leereszkedett addig, hogy gyöngéden arcon csókolhassa. - Amit akarsz, drágám. Kezdjem azzal: „Szeretlek”? A férfi látta Juliet arcát, de vajon leolvasta-e az örömöt, amit utolsó szavával okozott? Remélte, hogy nem. - A nők, akik a gyermekeid szülték, élnek még? Lachlan megmerevedett, érzéki szája keskeny vonallá préselődött. Mit tegyen? Egy pillanatig azt fontolgatta, hogy otthagyja a lányt, de képtelen volt leküzdeni a vágyat, mely az ágyékát kínozta. De a kéj és a sóvárgás alatt a magányos férfi szerelemért kiáltott. Amit itt nem talál meg. Néhány másodperc múlva megismeri azt a tökéletes örömöt, amit Juliet szűzhártyájának átszakítása okoz. Néhány percre rá a lány már zihálni fog, körmeit a hátába mélyeszti, és átéli élete első orgazmusát. Úgy egy óráig még élvezni fogja a társaságát - döntötte el Lachlan - aztán útjára engedi. A fizikai

szükség és a lelki csalódottság kínzó ködén át hallotta, amint Lillian húga megismételte a kérdést. A szíve olyan keménnyé lett, mint a férfiassága. - Nem - hazudta. - Mindannyian halottak. A levegő finom sóhajjal tört elő Juliet ajkai közül, mintha megkönnyebbült volna. Kezei felkúsztak a férfi karjain, nyakán, a hajfonatokig. Megragadta őket, és oly szomorúan sokszor lejátszott jelenetként maga felé húzta a férfit. - Tégy magadévá akkor! - suttogta Juliet a herceg szájának. Szeress! Lachlan tettetett mosollyal válaszolt: - Örömmel - és egyetlen gyors lökéssel áttörte a lány szűzhártyáját. Az elragadtatás hullámai remegtek végig a gerince mentén és görbítettek be a lábujjait. Édes Jézus, ebben a hazug boszorkányban lenni olyan volt, mint hazatérni egy hosszú, fárasztó utazásról. A teste megrándult, hogy mélyebben belé hatoljon, de a lelkiismerete visszatartotta. Az ostobák legostobábbjának átkozva magát nem mozdult, időt adva Juliet izmainak, hogy táguljanak, s egy percet csavaros eszének a gondolkodásra. Úgy érezte, rabszolgája lett saját teste vágyainak, és átkozta magát, amiért nem tartotta Cozyt az ágyában. De nem akart más nőt az óta a nap óta. amelyen megpillantotta Juliet White-ot. Mostantól kezdve minden éjszaka élvezni fogja a lány testét, minden alkalommal, ha fellobban benne a vágy, addig, míg Juliet Skóciában van. Óvatos lesz azonban; nem állt szándékában újabb gyereket nemzeni. Erre gondolva elhúzódott, és felvett egy óvszert. Juliet nézte mit csinált, szemei szenvedélytől ködösek, mégis kíváncsiságtól éhesek. A férfi újra belé hatolt, és ő hozzátapadt, kezével-lábával kulcsolva át, míg belső izmai egy meghittebb, jutalmat sejtető

módon ölelték át. Meleg könnyek gördültek le az arcán. - Szeretlek - sírta, csókokkal borítva a férfi arcát. - Isten bocsássa meg, de mindig szeretni foglak, halálom napjáig. Ó, Lachlan, kérlek, ne taszíts el magadtól többet! Lachlan az ajkába harapott, hogy visszaszorítsa a szavakat, melyek már a nyelvén voltak, és bevallották volna, hogy újra megbántotta őt, hogy az érzelmeibe gázolt, s olyan lyukat hasított a szívén, melyet más asszony nem gyógyíthat be. Ökölbe szorította a kezét, hogy visszatartsa magát attól, hogy megrázza, hogy elmondja; Skócia előbb fogja uralni a világot, mint hogy ő Lillian gyermekét elvegye tőle. Finom ujjak futottak végig a bordáin. Juliet dallamos hangon, melyből sütött a női kielégültség, kérdezte: - Elaludtál? Lachlan kuncogott, arcát a lány nyakába temette, és hagyta, hogy testének vágyai irányítsák. Élvezd őt, tette hozzá az agya. Teste a lehető legjobban válaszolt.

13. fejezet Duruzsolás zengett Juliet fülében, kiragadva őt álmából. Testének egyik oldalát kemencemeleg fürdette; hűvös lepedő takarta a másikat. Szeme lassan kinyílt, és tekintete a férfi szarvasbika alakú borostyánkő nyakékére esett. Ross hercege mellette fekszik meztelenül. Bár a férfi szeme csukva volt, Juliet tudta, hogy ébren van. Karja gyöngéden ölelte át, mintha valamit is számítana számára. Könyökének bölcsőjében, fejét a vállán nyugtatva, lábát átvetve a combján, Juliet biztonságban, szeretve érezte magát. Izgalom hullámai öntötték el a bőrét, és bizsergő érzést keltettek a kebleiben, a tenyerében és az ágyékában, amiket a herceg megérintett. És amiket megesküdött, hogy újra meg fog érinteni. A hajnal rózsaszín-arany árnyalataival színezve, fénysugarak szűrődtek át az ablaktáblák között, és estek a mintás ágytakaróra. A vászon méztől, mandulától és a szerelemmel eltelt testektől illatozott. Lachlan egzotikus olajjal dörzsölte be Juliet hátát, melleit és combját, aztán... - Mi van White kisasszonnyal? - hallatszott Lottie hangja tompán az ajtó mögül, betörve Juliet gondolataiba. Megmerevedett. A herceg szeme lassan kinyílt. A lány kezét megsimítva súgta: - Az ajtó be van reteszelve, szerelmem. Nem tud bejönni. Hangosabban folytatta: - White kisasszonynak rémálma volt, Lottie. Most már jól van, de megengedtem neki, hogy pihenjen. Ne aggódj miatta! Juliet most már tudta, mi volt az a duruzsolás, ami felébresztette: a férfi hangja. Elhúzódott és menni készült.

- Átmegyek hozzá. - Ne! - Lachlan visszahúzta. - Itt maradsz, ahol a helyed van. - Talán egy hullarabló szellem üldözte álmában? - kérdezte Lottie; hangja cincogó volt az aggodalomtól. - Nem - a férfi ajkai Juliet homlokát érintették. Halkan tette hozzá: - Valami sokkal könyörtelenebb és éhesebb szörnyeteg volt. Sajnálkozás fojtogatta Julietet. Azért jött a herceghez előző éjszaka, mert biztos volt benne, hogy el tudja kerülni a csábítását, és ki tudja belőle szedni, amire szüksége van. Az egyetlen dolog, amit végül is elkerült, az az, hogy nem kottyantotta ki az igazságot skóciai útjáról. Az egyetlen hasznos információ pedig, amit megtudott, az volt, hogy mind a négy kislány anyja halott. - Kiabált is álmában, és a paplan alá rejtőzött, papa? Én nem hallottam őt. Juliet emlékezett a szeretkezéseikre, nehézkes lélegzéseikre, a mámor nyögéseire, a sürgető vágyra, hogy megérintsék egymást, és hogy egyek legyenek, arra, hogy vonakodva szétválnak, és a sóvárgásra, hogy újra és újra egymáséi legyenek. Áruló vágy lobbant a hasában. Kinyújtózkodott. Egyik lába megérintette a férfi ágyékát. Kemény volt és merev. Juliet visszahúzta a lábát. - Mennem kell. - Kiabált, papa? - Lottie, lehetetlenül viselkedsz. Emlékezz, mit mondtam: be foglak zárni a szobádba. - De papa... A herceg tekintete Juliet arcára esett: - Mondj valamit, amivel elküldhetem! A lány kétségbeesetten vágyott rá, hogy egyedül lehessen a férfival, hogy felfedezhesse azokat a nagyszerű érzéseket,

melyeket kiváltott benne, hogy karjainak biztonságába bújhasson. S hogy kiderítse, melyik kislány az ő unokahúga. - Csak akkor, ha te is elmondasz valamit. Ha Juliet nem ismerte volna jobban, azt gondolhatta volna, a férfi csalódott. - Az üzlet, ugye? - válaszolta. - Csókolj meg először! Aztán mondd el, amit kértem. Juliet megmarkolta a hajfürtjét, és a férfi száját közel húzva a sajátjához suttogta: - Emlékeztesd rá, hogy Thomas két új cselédet fogadott fel tegnap! Mondd neki azt, hogy Szakácsnak szüksége van rá, azt akarja, hogy ő figyeljen rájuk. Ajkai elérték a hercegét. A férfi nyelve a lány szájába siklott, aztán visszahúzódott, egy másik, sokkal meghittebb kapcsolatra emlékeztetve Julietet. - Én okos kisgalambom - súgta Lachlan halkan, kezét a lány csípőjére téve, s szorosan tartva, míg közelebb húzódott. Gyönyörű vagy a kora reggeli fényben. A hajad úgy ragyog, mint a napsugár az aranyszínű ruhán. Bőröd szerelmünk hevétől sugárzik. Julieten az öröm hulláma futott végig. Soha nem várta, hogy ily kedvesen szólnak hozzá, és mint egy magányos gyermek, aki kétségbeesetten vágyik a szeretetre, ölelte szívére a szavakat. Lachlan továbbadta Lottie-nak, amit Juliet mondott, hozzátéve: - Szólj Thomasnak, hogy azonnal készítsen fürdőt. És Lottie... hogy White kisasszonynak rémálma volt, az a mi kettőnk titka marad. - Most már két közös titkunk van, papa - a kislány visszavonult, becsapva maga mögött a herceg előszobájának ajtaját. Lachlan lehúzta maga mellé Julietet. Aztán szája az

övére tapadt, nyelve az övét simogatva mélyen hatolt be az ajkai közé, felkorbácsolva a szenvedélyét és a vad sóvárgást, amit előző éjszaka érzett. Egy kéz siklott fel a combján és érintette meg a lábai közét. A vágy viharfelhője dübörgött a bensőjében a mellein, a karjain a lábain át, könnyűvé téve fejét, elgyöngítve a testét. A szíve pedig megtelt szerelemmel. A férfi elhúzódott, feje a párnára hanyatlott. Szívfacsaróan gyöngéd mozdulattal megérintette Juliet arcát. - Fájdalmat érzel, kicsim? Túl sokáig és túl gyakran szerettük egymást az éjszaka? - kérdezte, de félig lehunyt pillái alól a remény sugárzott, hogy az ellenkezője igaz. - Megígérem, hogy nem okozok fájdalmat. Juliet még újra bevallja szerelmét, ha nem vigyáz. - Nem is okoztál fájdalmat. De nem maradhatok itt. Nem úgy szólt a megegyezésünk, hogy egész nap ágyban maradok veled Lachlan felsóhajtott. - Én is akarok valamit, te is akarsz valamit. Hadd folytatódjék minden tovább az alkunk szerint. Nem is törődik velem - futott át Juliet agyán Élvezi a játékot, s csak saját vágyának kielégítése érdekli. Megkeményítette hát a szívét. - Szerette Lottie anyját? - kérdezte. A férfi arcán huncut vigyor ragyogott fel: - Minden nőt szeretek. Emeld fel a térded. Ez az - a tenyere az arcát simogatta. Aztán makkja becsúszott a lány szeméremajkai közé. - Jól emlékszem e helyre, meleg és kényelmes, tökéletes a számomra - szemei lassan lecsukódtak, ahogy egyre mélyebbre hatolt. - Szólj, ha fájdalmat okozok. Akkor megállok, s csak nagyon lassan haladok tovább. Enyhítem a kínt, felkészítlek rá, hogy befogadhass. Juliet előző éjszaka úgy hullott az ölébe, mint egy érett

datolya. De ezúttal a saját játékát kell játszania. - Méltóságos uram... - Lachlan - szólt a férfi, megcsókolva a nyakát, a vállát. - Azt hiszem, ezt megbeszéltük az éjszaka. Valóban. A lány megpróbálta elhitetni magával, hogy nem vágyik erre a felföldi szívtipróra, de az érzés, ahogy benne mozgott, nedves ajkai a mellén, nyelvének érintése, minden kérdést kiűzött a fejéből, s gondolatai már csak a férfin jártak. - Lachlan - súgta a férfi. - Mondd a nevem, Juliet! Tudva, hogy nem kellene, tudva, hogy nincs más választása, Juliet engedelmesen mondta: - Lachlan. - Ereszkedj le, Juliet! A lánynak elakadt a lélegzete. Az élettől duzzadó élvhajhász elvárja tőle, hogy ő szeresse a férfit. Szerelem! Hah! A herceg akkor sem ismerné ezt az érzést, ha aranyba foglalnák és a nyakába akasztanák. Ez újra ráébresztette a feladatára. - Először válaszolj egy kérdésre. Hol született Mary? - Ereszkedj le... lassan... és megmondom. Gyűlölve a férfit és saját felelőtlenségét, Juliet elvörösödött, és közelebb nyomta magát a herceghez. Az a mozdulatra mélyebben hatolt belé. - Mary Rouenben született. Emelkedj fel! Juliet, eldobva büszkeségét, engedelmeskedett. Lachlan kezei a derekára tapadtak, de a birtoklás e mozdulata elhalványult ahhoz a kapcsolathoz képest, mely a testüket kötötte össze: a férfi betöltötte őt. Juliet többet akart, s tudta, hogyan kaphatja meg. De valaha is felteheti-e a kérdést, mely igazán számított neki: Lachlan, szeretsz? - Sarah anyja - mondta. - Miért nem vetted feleségül? - Mert nem szeretett. Ereszkedj le... gyorsan! Mint a kődarab, amit a tó vizébe löknek, Juliet enge-

delmeskedett. A levegő sziszegve szökkent ki a herceg fogai közül. A lányon borzongás futott végig, eltörölve a következetes gondolatokat, s nem hagyva mást, mint a szükség, és a vad vágyai egy férfi és egy jövő után amit soha el nem érhet. - Kérdezz, Juliet! Szeretsz? - Lottie - nyögte ki a nevet. - Ő hol született? A herceg kuncogott. - Kernben. Emelkedj fel megint, Juliet! - Szóval ő tulajdonképpen angol. - Félig. Juliet a fájdalmas sóvárgás ködén át folytatta: - A seriff felismerte őt, ugye? Lachlan felsóhajtott, megrázta a fejét. - Az ellenségemről beszélni a legjobb módja, hogy felkorbácsold a szenvedélyemet - mondta szomorúan. - Nagyon jó. Hamarosan megkapod érte a jutalmat. Kérlelhetetlen erővel kezdett el mozogni, abban a ritmusban, ami kirángatta a lányt a mérséklet csigaházából, és a gyönyör óceánjába taszította. Tévedhetetlen pontossággal érintette meg újra és újra Juliet testének azokat a részeit, melyek a legnagyobb örömet okozták a lánynak. Jól ismerte mindet, hiszen a hosszú éjszaka alatt addig kérdezett, hízelgett és állhatatosan ravaszkodott, míg Juliet el nem mondta neki, majdnem elalélt a gyönyörtől, amikor a férfi mélyen belé hatolva mozdulatlanná merevedett. Azt is bevallotta, hogy a bőre bizsergelt, miközben Lachlan a melleit szopta, és hogy ajkainak érintése a hasán, karjának, combja belső felének finom bőrén, már-már örömteli sikolyra késztette. A gonoszkodó trükköket, a kétértelmű játékot elfeledve, Juliet ujjai végigvándoroltak a férfi mellkasán, körmei

végigzongoráztak a bordáin, miközben teste az övén hintázott. - Ez az, kicsim. Nyisd meg magad a szenvedélynek! Érezd, hogy benned vagyok! Fogadj magadba teljesen! Juliet szemei előtt elmosódott minden, miközben érzéke kicsúszott az irányítása alól. Agyában a halvány rózsaszíntől az élénk pirosig színek ragyogó kavalkádja villogott, szíve olyan vadul lüktetett, hogy azt hitte, kiugrik a mellkasából. A szeretkezés ezzel az életerős, nagylelkű férfival a teljesség és a megbecsülés érzését kölcsönözte, mintha értékes ékkő lenne a herceg szeretetének kincstárában. - Ne olyan gyorsan, drágám - simította meg Lachlan a lány nyakát, lelassítva a mozgásukat Juliet rámeredt, és kimondta a kérdést, ami tudta, szenvedélyének csúcsára repíti a férfit. - Hagynál ilyen kielégítetlenül? Lachlan a lányt megragadva ült fel, lenyomta az ágyra, és fölé csúszott. A helyzetük így hirtelen megcserélődött. - Emeld fel a csípőd! Juliet megtette, és a férfi egy párnát gyűrt be alá, aztán lenézett a keze munkájára. A lány követte a tekintetét. És a látvány, ahogyan összekapcsolódtak, és ahogy a férfi ki-be mozgott benne, az izgalom új hullámát hozta .Érezte, hogy a férfi mozgása felgyorsul. A herceg felnézett és elvigyorodott. - Csodás látvány... te alattam, ragyogó hajad hullámzik körülötted, illatos tested selyembe borít, s én amint betöltelek, gyönyört okozva. A szemei kék tűzzel fénylettek, orrcimpái remegtek. Arcára és orrára fénycsíkok estek. Juliet követte ujjaival a napfényes sávokat. Lachlan csípője megállt. Szeme a lányéba fúródott. - Miért nézel így rám? - Úgy nézel ki, mint egy sóni indián harcos hadi színekben.

Lachlan összehúzta a szemöldökét, és kivicsorította a fogát. - Az is vagyok. Most éppen hadi úton. Juliet felnevetett. Olyan bájos tud lenni, ha jó hangulata van. - Nem hadi úton, hanem hadi ösvényen. - Kedvelem ezt az ösvényt. - Én is. Lachlan Ágnes kedvenc káromkodását préselte kt az ajkai között, és a mozgása kezdett felgyorsulni: a lökései mélyek lettek, jelezve, hogy közeledik a csúcsponthoz. Juliet megragadta a férfi keskeny csípőjét. Izzadságtól nedves, kemény izmok feszültek ujjbegyei alatt. A herceg mozdulatlanná dermedt, és olyan gyorsan húzódott el, hogy a lánynak elakadt a lélegzete a meglepetéstől. Ürességet érzett, és ösztönei azt súgták, ezt szándékosan csinálta. Lachlan előrebukott, feje a lány vállára esett, nehézkesen lélegzett. Juliet furcsa módon úgy érezte, mintha a férfi ellökte volna magától: - Valami baj van? - kérdezte. A herceg szorosan ölelte magához, és úgy fordult, hogy arcuk egy vonalba essen A lepedő megnedvese- dett alattuk. - Baj van elég - mondta Lachlan vigyorogva - de nem ebben az ágyban. Mert én tudatlan drágaságom, veled szeretkezni átkozottul csodálatos. - Csak kitérsz a kérdés elől. Most egészen más voltál. Juliet maga is megdöbbent saját merész szavaitól, de tudnia kellett a választ. - Egyetlen éjszaka az ágyamban, s máris szakértővé váltál. - Miért a változás? Lachlan kinyitotta a száját, aztán becsukta. Ez a lány nem tágít. - Ez csak a te női képzelgésed - mondta, túlságosan is könnyedén. - Nem az.

- Akkor szeressük egymást újra válaszolt és majd meglátjuk. Egy órával később, ahogy bágyadtan ültek a medencében, és a forró víz kavargott körülöttük, Juliet még mindig azon töprengett, mi az oka, hogy a férfi olyan furcsán fejezi be a szeretkezéseiket. Lachlan mellette feküdt, feje a medence legfelső lépcsőjén nyugodott, karjai lelógtak a kád csempézett szélén. A fürdőt a kastély egyik sarkába építették,magasan nyíló ablakok világították meg, melyek a szoba két oldalán nyíltak, s melyeknek táblái bogáncsot formáltak apró sárga üvegdarabokból. Ugyanez a minta ismétlődött a mennyezet, a falak, a padló csempéin, sőt magán a csapon is. A fürdő minden sarkában egy-egy réz szénserpenyő állt; törülközők lógtak a fogasokról egy polc fölött, mely tele volt szappanokkal, parfümökkel és szivacsokkal. - Szereted a fürdőt? - kérdezte Lachlan. - Nagyon dekadens. - Ez nem válasz. - Amint válaszolsz egy kérdésemre, én is válaszolok a tiedre, így szólt az egyezségünk, ha jól emlékszem. A férfi összehúzta a szemét; a mozdulat határozottságot kölcsönzött csinos vonásainak. - Pusztán arra voltam kíváncsi, mit gondolsz. Ez a fajta kérdezősködés nem kell hogy része legyen a megegyezésünknek. Egyáltalán nem kellett volna, hogy megkössük az alkut, futott át Juliet agyán, mert minden egyes összecsapásukkal jobban szerette a férfit. Dühösen, hogy képtelen az érzelmein uralkodni, kitört. - Aha, értem már. Te, határtalan bölcsességedben, meghúztad az alku határát, míg én a tudatlan, naiv, bele sem szólhatok. - Juliet - válaszolt a herceg fáradtan sóhajtva. - Nem kell,

hogy továbbra is ragaszkodjunk a megegyezésünkhöz. Szeretőmmé lettél, és ezzel nagyon boldoggá tettél. De ez nem azt jelenti, hogy ezentúl magyarázkodnom kell neked. - Sajnálom, hogy a szeretőd lettem - mondta Juliet elrejtve a fájdalmat, amit a szavai okoztak. - Egy fel órával ezelőtt még nem sajnáltad. „Nagyszerű ez" mondtad, pontosan azelőtt, hogy a vállamba haraptál volna. A lány tekintetével megkereste fogainak nyomát. Elszégyellve magát lejjebb csúszott a vízben. - Azért húzódtam el olyan gyorsan, hogy a magom ne kerüljön beléd. Ezért hálásnak kellene lennie, Juliet mégis megbántottnak érezte magát. Hirtelen meggyűlölte ezt a beszélgetést a szeretkezésről. - Mi történt a szüléiddel? Lachlan lebukott a víz alá, aztán felmerült, és megrázta a fejét. A medence széléhez siklott, karjait keresztbe fonva tette a csempére, és állát a kezére fektette. Szeme a lányéba fúródott. - A Culloden Moor-i ütközet után apám Itáliába menekült. Ott halt meg. - Vele volt az édesanyád is? A férfi tekintete elfelhősödött. - Nem. Az angolok felakasztották a csillárra. Juliet gyomra megrándult. - Úristen! - Emlékezett rá, hogy a herceg milyen szomorú sóvárgással bámulta a csillárt; most már értette, hogy miért. - Gyűlölöm ezt a kegyetlen országot! Lachlan sóhajtott. - Egyszer azt mondtad, hogy ne sajnáljalak. Ezért kérlek, te se sajnálj engem. Az anyám úgy halt meg, hogy azt tette, amit bármelyik szülő tett volna. Elterelte a katonák figyelmét, és így

Szakács biztonságba tudott helyezni. Juliet telve szeretettel közelebb húzódott hozzá: - Annyira sajnálom. A herceg eltaszította magát a medence szélétől, megint lemerült a víz alá, és csak a másik oldalon bukkant fel. Karját széttárva pihent ott. - Beszéljünk valami másról. Juliet a karjába akarta vonni, hogy megvigasztalja, de tudta, hogy úgyis elutasítaná. - Mit akarsz csinálni a seriffel? - kérdezte. A férfi a vizet finoman csapkodva válaszolt. - Megpróbálok rendet rakni abban a felfordulásban, amit Easter Rossban csinált. A skótok valahogyan el kell hogy fogadják az angolokat és fordítva. Belekapaszkodva a témába, mely egyiküket sem kavarta fel túlzottan. Juliet folytatta. - Mr. Mabrynak is ugyanez a problémája, ha egy új rabszolgát vesz vagy egy adósát szolgaként alkalmazza. Lachlan hátrahajtotta a fejét, és a csempézett mennyezetre bámult. - Hallottam, milyen kegyetlenül bánnak a rabszolgákkal. De én Easter Rossban senkit sem akarok megkorbácsolni. Kivéve azt a gazember Neville-t. Juliet azonnal védelmébe vette azt a kedves embert, aki oly szívesen látta őt, az árvát a családjában. - Mr. Mabry nem használ korbácsot, soha nem is tette mondta. - Elmondom, hogy bánik a rabszolgákkal, ha elmondod, hol született Sarah. A férfi tekintete még mindig a mennyezetre meredt. - Miért érdekel? - kérdezte. - Mindig érdekelnek a tanítványaim. - Milyen kedves - a férfi szavaiból szinte sütött az irónia.

A herceg soha nem fogja megtudni, milyen sokat jelentenek számára a gyermekei - gondolta Juliet. Még évek múltán is aggódni fog értük. Kíváncsi lesz rá, jól élnek-e vajon? Boldog a házasságuk? Biztonságban szülték meg a gyermekeiket? Akkor nem lehet majd mellettük, de most még megvédheti őket. A hazugságok és a csalódások alól előbukkant az igazság. Juliet nem tudta magában tartani. - Azt hiszem, a seriff ismerte az asszonyokat, akik a gyerekeidet szülték. - Ezt miből gondolod? - Abból, amit mondott, és ahogyan rájuk nézett. Ne mondd, hogy nem igaz! Fel akarok rá készülni, ha esetleg valaki másnak is feltűnne a hasonlóság. - Nem engedem, hogy Neville a közelükbe kerüljön. - Én pedig nem fogom hagyni, hogy egy figyelmetlen idegen megbántsa őket. A herceg feje felé fordult, hajfürtjeiből víz csöpögött. - Aki bántani merészeli a lányaimat, a haragommal kell szembenéznie. De hogy válaszoljak a kérdésedre, Sarah Aberdeenben született. Julieten bűntudat kígyózott át, de tudnia kell, mi történt az asszonnyal, aki a kislányt szülte. - Az anyja meghall? - kérdezte. - És el is temették - harsogott Lachlan, hangja visszhangozva verődött le a csempézett falakról. - Juliet, most meséld el Mabry módszerét! Ha a herceg igazat mondott, amiben Juliet kételkedett, egyik lány sem Edinburghben született. És egyikük sem volt Lillian gyermeke. Magában imádkozott, hogy így is legyen. - Nos? Várok. A férfi válasza a kérdésére pillanatnyilag kielégítette Juliet vágyát, hogy ártatlannak tartsa.

- Ha egy adós megmakacsolja magát, és nem akar rabszolgával dolgozni, Mr. Mabry közös feladatot ad nekik, és jutalomként egy szabad délelőttöt kínál. Vetés idején egyikük szánt, a másik pedig a magokat szórja szét. És így ketten versenyeznek a többi csapattal. - Aha - a szemöldöke megemelkedett. - Ha meg akarják kapni a jutalmat, félre kell tenniük az ellenségeskedést, s együtt kell dolgozniuk a közös célért. - Pontosan. És mivel szívében minden ember mohó... ó! vízhullám csapott az arcába. - Mohó? - a herceg sóváran bámult rá, kinyújtott karral, és úgy morgott, mint Lottie hullarabló szelleme. - Én is mohó vagyok, Juliet, csak rád vágyom. Juliet kiugrott a medencéből, felkapott egy törülközőt, és a saját szobájába sietett, mialatt a férfi nevetése visszhangzott a fürdőből. Még aznap, valamivel később, Juliet jókedvűen hallgatta kis tanítványainak csevegését, miközben türelmetlenül nézte, ahogy Thomas leadogatja a csomagjaikat. A kocsi előre-hátra ringatózott a kerekein. A lovak fújtattak és türelmetlenül topogtak, vasalt patáik kopogtak a kikövezett úton. Az intéző volt a kíséretük kis bevásárló körútjukon. Juliet hálás volt a segítségéért, de gyanította, nem jószántából kísérte el őket. - Még egyszer köszönöm, Thomas - mondta. Egyik hóna alatt egy zsák kukoricával, egy gurigányi szövettel a másik alatt, a férfi inkább tűnt agyonhajszolt inasnak, mint remek intézőnek. - Szívesen, kisasszony - válaszolt derékból meghajolva. A gabona előrecsúszott a zsákban, majdnem kibillentve az egyensúlyából. Nagy nehezen kiegyenesedett. - Csak ön után - mondta. Juliet átlépett a küszöbön, de aztán megtorpant. Mögötte

Lottie és a másik három kislány is megállt. Nyersvászon takarta az előcsarnok márvány padlóját. A csillárt, amelynek fele gyémántként ragyogott, leengedték. Körülötte két cseléd szorgoskodott, kezükben mocskos rongyok, mellettük szappanos vízzel teli vödör. Juliet csökkenő örömöt érzett, ahogy a csillárra pillantva a herceg anyja jutott eszébe. - Jó napot, üdvözlöm, asszonyom - mondta a két cseléd egyszerre térdet hajtva. A magasabb szolgának tejfehér volt a bőre, mint az angol porcelán. Az alacsonyabb arcszíne viszont piros volt, mint a felföldi rózsa. Lottie odamasírozott a magasabb cselédhez. - Maguk kicsodák? A lány törülközőt gyömöszölt be a köténye zsebébe. - Polly vagyok, miss. - Ho’ van? - Ugyanolyan akcentussal beszélt, mint a Mabry család felszolgáló cselédje, aki londoni volt. - Hol van Anna? - követelte a választ Lottie. Polly rápillantott a másik cselédlányra, aki minden figyelmét a kristályfüzér szappanozására fordította. - Fenn van a fürdőben. - És mit csinál? - Takarít, miss. Ő és a nővérem, Daisy. Bocsássa meg, miss kihúzta a rongyot a zsebéből, és elvette társától a víztől csöpögő kristályfüzért. - Maga nagyon szorgalmas, Polly - mondta Juliet. - Nem szeressem én annyira a piszkos munkát, asszonyom. Meg aztán Őméltósága aszonta, hogy ha előbb fejezzük be a munkát, mint azok odafenn, hónap egy órával később kezhessük a magunk dógát. Ugye, Elaine? A skót cseléd megszemlélte a csillár meg tisztításra váró

felét. – Egen, de... - Semmi de - mondta Polly. - Azok ottan fenn majd hónap csinálják a mi dogunkat is, mi pedig tovább aludhatunk. - A két cselédlény, az egyikük skót, a másik angol együtt, egy csapatként dolgoztak. Juliet szívét felmelegítette a Ross hercege iránt érzett tisztelet. Nem vesztegette az idejét, hogy bevezesse Mr. Mabry módszerét. Juliet büszke is volt magára, amiért valami segítséget nyújtott a grófnak, hogy rendbe hozza Easter Ross felforgatott életét. A nappaliba terelte a lányokat, ahol szétválogathatták a szöveteket, és megtárgyalhatták a cukrászdában tett látogatásukat. Miután a cselédek megtisztították a csillárt, és kellő ceremóniával felvonták a mennyezetre, ahonnan ragyogva szórta szét a napfényt, a kislányok fürgén kirohantak, és boldogok voltak, hogy megetethetik a pónijaikát. Juliet egyszerre csak a kopogtató kipkopjára lett figyelmes. Mivel az inasnak nyoma sem volt, ő lépett oda a bejárati ajtóhoz. Átkukucskálva az üvegtáblákon, az Easter Ross-i seriffet látta a tornácon állni, karján egy feltűnően szép nővel. A nő mintás mohazöld ruhája és kalapja jól illett mogyoróbarna szeméhez és vörösesbarna hajához. A seriff tölgybarna bársonyban feszített, kezében még sétapálcát is szorongatott. Díszes ruháik inkább illettek volna királyi estélyhez, mint egy késő délutáni látogatáshoz. Az izgatottság görcsbe rántotta Juliet gyomrát. Itt a lehetőség, hogy kikérdezze Neville Smithsont anélkül, hogy a herceg félbeszakítaná. Rendbe szedte a haját, és kinyitotta az ajtót. - Ó, Juliet, milyen gyönyörű is vagy - mondta a seriff, derékból meghajolva. - Kérem, seriff, csak semmi teatralitás - válaszolt Juliet. A férfi tetőtől talpig végigmérte, aztán bólintott, mintha

egyetértene. - Bemutatnám Lady Catherinc Manrót, Beauly grófnőjét. Catherine, ő Juliet, a MacKenzie gyerekek neve- lőnóje. A nő, aki furcsán ismerősnek tűnt, nem fárasztotta magát a válasszal. Oldalt fordulva átpréselte abroncsszoknyáját az ajtón, és az ajtó melletti asztalkához siklott. Lehúzva muffját, ujjával megérintette az ezüsttálcán fekvő névjegykártyákat. Egyiküket kiválasztva majdnem az orráig emelte, és hunyorogva olvasta ki a nevet. Juliet úgy érezte, a mozdulat goromba és egyúttal kíváncsi is. A seriffre pillantott. Annak halványkék szeme kutatóan meredt vissza rá. Úgy tűnt, vár valamire. De mire? Mindentudó vigyor lágyította el a vonásait. Felemelte a sétapálcáját. - Catherine és a herceg régi barátok - mondta. - Amikor megtudta, hogy visszatért Easter Rossba, a dögvész sem tudta volna távol tartani. A gúny a hangjában úgy hangzott, mint a figyelmeztetés. Juliet pillantása a nőre esett. Hol is látott ilyen mogyoróbama szemeket? És az asszonynak szemüvegre van szüksége. Pont úgy, mint Marynek. Gesztenyebarna haja ugyanolyan árnyalatú volt, mint a kislányé. És a herceg régi barátja. Julietnek összeszorult a gyomra. Hirtelen vacogni kezdett. Hátborzongatóan bizonyos volt benne, hogy a nő.,aki előtte áll, Mary édesanyja. Nem halt hát meg. A herceg hazudott. - Ne álljon itt olyan esetlenül - szólt a nő Juliethez - hanem jelentse Őméltóságának az érkezésünket! - Levette a fókabőrrel szegett kabátját, és Juliet felé nyújtotta. - Erre vigyázzon! Visszanyerve a lélekjelenlétét, Juliet elvette a ruhát, és lefektette a díványra.

- Őméltósága nincs itthon - mondta. A mogyorószín szemek, mint jeges ujjak pásztázták végig. - Megvárjuk. Neville kegyetlenül kuncogott. - Milyen kár, hogy nem hozta magával a fiát, Catherine. A herceg lányai elszórakoztatták volna a kicsit. - Nem hiszem - szavai visszavonhatatlanul csengtek. - Na, igen. Egy kicsit még fiatal ugyan, de törvényes. Megvető mosoly rajzolta ki a ráncokat a grófnő szája körül. - Erre maga kényes, ugye, Neville? A férfi felnevetett. - Természetesen, nem. - Juliethez fordulva hozzátette. - Hol vannak a kislányok? Meg kell őket védenem tőlük - futott át Juliet agyán. - Dolguk van. Ha volnának szívesek várni a nappaliban, hozatok teát. - Az nagyszerű volna - Catherine belekarolt a seriffbe, aki bevezette a nappaliba. Juliet kábultan indult a konyhába. Ennek a Catherine nevű nőnek van egy másik gyereke. Egy fia, aki még csak csecsemő. Mégis elhagyta Maryt. Hacsak nem most jött érte. Juliet legszívesebben az istállóba rohant volna, hogy őrt álljon Mary mellett. Csakhogy erre nem volt lehetősége, mert ahogy utasította Szakácsot, hogy főzzön teát, a lányok robogtak be a konyhába. - Itt a seriff - nyögte Sarah rémülten, fürtjei közül szalmaszálak lógtak ki. - Látni akarom azt a csúszómászó férget - jelentette ki Ágnes a levegőt csápolva egy tollal. - Én nem félek. Juliet kihúzta magát. Hogy a felső szintre csalogassa őket, el a látogatók szeme elöl, kétségbeesetten mondta: - Nem fogsz ilyet tenni, Ágnes MacKenzie. Mindannyian

menjetek a tanulószobába, és ott várjatok rám! Sarah és Mary megkönnyebbülten sóhajtottak fel, Lottie arcán kíváncsiság fénylett, Ágnes a homlokához emelte a lúdtollat, és mint valami tábornagy, aki rohamot vezényel, kinyújtotta a karját, és a lépcsőhöz ment. A nővérei követték. Juliet is. Neville belépett az előcsarnokba. A Catherine nevű nő a nappali ajtajában állt. Ágnes a seriffet megpillantva megtorpant. Testvérei, mint a tekebábuk, egymásnak ütköztek. A toll Ágnes kezében remegni kezdett. De a seriff nem rá nézett. Maryt bámulta. Juliet a kislányhoz szaladt, és védelmezően ölelte át a vállát. - Ha megbocsát nekünk, uram. - Milyen bájos gyermekek. Nem ez az ön véleménye is, Catherine? - Persze hogy bájosak vagyunk - jegyezte meg Lottie. - Az apánk nagyon fontos herceg. Juliet a grófnőt nézte. A nemtörődömség dölyfös álarca lehullott az arcáról, és egy pillanatig az asszony saját szemével meredt Maryre. Ebben a pillanatban Juliet azt kívánta, bárcsak férfi lehetne, elég erős ahhoz, hogy laposra verje a seriffet. Mi volt a célja azzal, hogy idehozta Mary anyját? - Talán érdekli, Catherine - folytatta a seriff -, hogy Őméltósága mindegyik leánya különböző nőtől született. Azt beszélik, egyikük királyi hercegnő. Mit gondol, melyikük lehet az? Gyűlölet simította ki a grófnő vonásait. - Úgy gondolom, van olyan ostoba, hogy nem tágít ettől a témától. Őméltósága titokban tartja a kilétüket. Mary felnézett Julietre. - Miért beszélnek rólunk úgy, mintha itt sem lennénk? - Mert gorombák - válaszolt Lottie, arckifejezése idősebbnek

mutatta, mint amilyen valójában volt. Juliet nem bírta tovább. - Menjetek, lányok - mondta a lépcső felé tolva Maryt. A zavarban lévő Sarah térdet hajtott Mary anyja és a seriff előtt. Ágnes, maga a megtestesült méltóság, vezette fel a lépcsőn a kis társaságot. - Nincs rá időnk, hogy felébresszük maguk iránt a rokonszenvünket. Amikor a lányok végre eltűntek szem elől, Juliet kinyitotta a száját, hogy elnézést kérjen, de ekkor az ajtó felcsapódott, és belépett rajta Ross hercege. Azúrkék mellényt viselt, mely a MacKenzie-szarvasbikával volt díszítve, fején széles karimájú kalap, tetején fehér strucctoll. Lovaglócsizmáját por borította. Ajkán pimasz vigyor terpeszkedett. Juliet a megkönnyebbüléstől elgyengülve, legszívesebben a karja közé rohant volna. Ekkor a herceg pillantása Beauly grófnőjére esett, és arcát olyan érzelem sötétítette el, amit Juliet nem tudott mire vélni. Catherine vonásait egy lassan formálódó mosoly alakította át. A férfi elé lépett, és térdet hajtott előtte. - Isten hozta Easter Rossban, méltóságos uram. Fogadja gratulációmat, amiért sikerült visszanyernie címét. Mindig is tudtam, hogy így lesz. Ön nagyon ért ahhoz, hogy megszerezze azt, amit akar. Méztől csöpögő szavai és lágy arckifejezése nem hagytak kétséget afelől, hogy a herceg ágyában szeretné kifejezni csodálatát. Julietet a féltékenység mardosta. A hercegtől ennek a nőnek gyermeke született, egy gyermek, akit elhagyott, és akit az apja szeretett. Ők ketten olyan múlton osztozkodtak, melyben Julietnek semmi keresnivalója. Nem készült fel arra a

fájdalomra, mely most a lelke mélyéig hatolt. - Megkértem Szakácsot, hogy hozzon teát - mondta. Engedelmével távoznék, méltóságos uram. Lachlan nézte, amint a lány felmegy a lépcsőn. Jól ismerte már ezt a testtartást, a háta merev, mint a piszkavas, oly erősen szorítja a korlátot, hogy ujjpercei elfehérednek. Észrevette, hogy Mary mennyire hasonlít Catherine-re? Vagy netán Neville kottyantotta ki az, igazságot? Utálat söpört végig Lachlanon, és csak nagy erőfeszítésébe telt, hogy ne lökje ki Catherine-t az ajtón, és hogy ne kuszálja össze Neville szabályos vonásait. Biztos, hogy a seriff szervezte az egészet. - Mi hozott ide, Neville? - kérdezte. - Pusztán tiszteletemet teszem, méltóságos uram - válaszolt a seriff ártatlanul - és a drága Catherine-t kísértem el. Mohón vágyott rá, hogy felújítsa veled az ismeretségét. De most sajnos mindkettőtöknek búcsút kell mondanom. Megforgatva azt az ostoba sétabotját, az ajtó felé indult. Catherine Lachlan kendőjével játszadozott. - Én viszont egész nap ráérek. A herceg gyomra hánykolódni kezdett az undortól. - Gyönyörűek a lányai - hízelgett a grófnő. Hátborzongató, rémisztő gondolat villant Lachlan agyába. Vissza akarja kapni a lányát? A grófnő a válla fölölt a seriff után szólt. - Érezze magát igazán jól Kelgie-ben, Neville! Lachlan azonnal felélénkült. - Kelgie-ben? Kelgie volt a MacKenzie-k utolsó erőssége Easter Rossban. - Mi dolgod neked olt? Neville legyintett a kezével. - Semmi komoly. Elnevezni egy hajót, megcsókolni egy

kisgyereket. - Meghajolt Catherine felé. - Isten önnel, kedvesem. Mivel a férje Beaulyban maradt, bízom benne, hogy Őméltósága minden baj nélkül a szállására kíséri. Félénk nevetés tört ki a grófnőből. - Természetesen elkísér majd... később. Ugye, Lachlan? Hogy kívánhatott valaha ilyen sekélyes nőt? A fiatalság vaksága, a kielégíthetetlen étvágya - gondolta. De most már nem volt vak, és tudta, hogyan bánjon Catherine-nel és a seriffel. - Kikísérlek, Neville - mondta, lefejtve magáról Catherine kezét, melyek a mellkasán nyugodtak. Amint kiértek, Neville felé fordult, és hatalmas horogütést vitt be neki. A seriff hátratántorodott, nekiütközött az egyik oszlopnak, aztán lecsúszott mellette, keze-lába szétvetve. Az orrából vér patakzott. - Ez csupán ízelítő abból, amit akkor kapsz, ha még egyszer meg mered rémíteni a lányaimat. - Átkozott fattyú! - Neville olyan erővel vágta földhöz a sétabotját, hogy az kettétört. Lachlan felnevetett. - A te anyáddal ellentétben, Neville, az enyém törvényes házasságban élt, amikor születtem. A seriff a fejét rázva feltápászkodott. - Nagy örömöd telik benne, hogy emlékeztetsz rá, ugye? De az én apám legalább nem volt áruló. Támogatni az ifjú Trónkövetelőt, felségárulást jelentett - az angolok szemszögéből nézve a jakobita felkelést. - Nem vagyok felelős az apám bűneiért. Nem úgy, mint te. Felejtsd el a múltat, Neville, és be ne merd tenni ide a lábad többé! - Megbánod te még azt a napot, mikor betetted a lábad a városomba.

A családi büszkeség felszította Lachlan haragját. Hisz évszázadokon ál a MacKenzie-k uralták az egész NyugatFelföldet - Micsoda? A te városodba? Hiszen tönkretetted Easter Rosszal együtt. És én helyre akarom hozni a hibákat. Lachlan a kezét törölgetve sétált be az ajtón, készen rá, hogy Catherine Munróval foglalkozzon.

Juliettel bánni, ismerte el később aznap este, sokkal nehezebb feladatot jelent. Egy széken ült a tűz mellett, kedvenc italát szürcsölgetve, és a lányra várt. Gondolta ugyan, hogy dühös lesz Catherine látogatása miatt, de nem számított dacra. Eltelt egy óra, aztán még egy. Ha Juliet öt percen belül nem lép be a szobába, döntötte el, akkor ő fog hozzá menni .Végül is a szeretője, a francba is! De hol a pokolban lehet? Felpattant a székről, és a lány szobájába ment. Az üres volt. A lányok szobájából gyermeki nevetés hallatszott. Lachlan észrevétlenül megtorpant az ajtóban. A szoba másik végében Juliet ült a kandalló előtt, kezében hosszú nyelű lábast tartott. Mary és Sarah a jobbján ült, Ágnes és Lottie pedig tőle balra. Mind az öten hálóingben voltak. Négy kíváncsi szempár tapadt a lángokra, melyek a lábast nyaldosták. Mary fejét egy könyv fölé hajtva hangosan olvasott. Lachlan ellágyulva nézte őket. Bár hátsó szándék vezérelte, amikor ide jött, Juliet White mégis tökéletesítette a lányai életét. Megtanította őket arra, hogyan érezzék jól magukat. Mindegyiküknél megérezte, mire van a legnagyobb szükségük, így csökkentette Ágnes akaratosságát, növelte Sarah

önbizalmát, Marynek az olvasás képességét adta, sikerült megfékeznie Lottie csípős nyelvét. Arra tanította őket, hogy szeressék és tiszteljék egymást. Mélyen a szívében Lachlan tudta, hogy Juliet is imádja őket. Elnézte neki még skóciai utazásának okát is, mert együttérzett az árvával, aki vágyott rá, hogy magához ölelhesse egyetlen rokonát. És Juliet neki is segített. A mai napon legalább egy tucatszor követte a tanácsát. MacKenzie nevű bognár dolgozott együtt egy angol szekérgyártóval. A Tain Crier-t ezentúl angolul és skótul is ki fogják nyomtatni. Easter Ross és Cromarty között most már két komp működött: az egyik a Goodly Anne, a másik a Highland Gall. Lachlan szeme továbbra is Julietre tapadt, állkapcsának finom vonalára és csípőjének tökéletes ívére. Arcát selymesen puha, göndör hajpihék övezték, gyerekes megjelenést kölcsönözve neki. De mindez tévedés: Juliet ugyanis nő volt, bájos fejének búbjától karcsú lábujjainak végéig. A herceg agyában egy kép jelent meg: látta Julietet vörös bársonyruhában, a pruszlik vonala elég alacsony, hogy felfedje az alatta rejtőzködő kincset, és derékban elég szűk ahhoz, hogy kövesse a lány nőies formáját. Rubinokat látott a nyakában és a fülében, szeretetet a szemében, és az őszinte boldogság mosolyát az ajkán Egy arcképet látott, mely Kinbairn kastélyában, a nagy hall fáláról lóg - Ross hercegnőjének arcképét. A lábas tartalma mozgolódni kezdett. Lachlan félretette az álmodozást. A szobát pattogó hangok töltötték be. A lányok sikongattak és tapsoltak. - Figyeljetek! - szólt Sarah. Mary felnézett. A tűz lángjai fénylemezekké váltak új szemüvege lencséin. - Úgy sistereg és pattog, ahogy mondta, White tanárnő.

- Remek! - kiáltotta Ágnes és Lottie. Juliet arcán olyan örömteli, olyan gyöngéden szerető mosoly jelent meg, hogy Lachlan úgy érezte, a szíve túlcsordul a szerelemtől. Magához akarta láncolni ezt a lányt. Azt akarta, hogy gyereket szüljön neki. Látni akarta a hajában majdan megjelenő első ősz tincseket. De bízhat-e valaha is benne? Hallaná-e ajkáról valaha is az igazságot? Félretolta a szentimentális gondolatokat. - Én is hivatalos vagyok erre a partira? - kérdezte. A jókedv eltűnt Juliet arcáról. A lányok viszont örültek neki. - Ülj le ide, papa! - mondta Sarah, és közelebb húzódva Maryhez, helyet csinált neki Juliet mellé - Kukoricát pattogtatunk - jelentette be Ágnes olyan izgatottan, mint egy újévi menyasszony. - Az meg micsoda? - kérdezte a herceg mosolyogva. Ágnes összébb húzta a szemöldökét. - Nem tudjuk pontosan. Meglepetés. De White tanárnő azt mondja, a kislányok szeretik a pattogatott kukoricát. - Újabb amerikai élvezet? - Lehet, hogy a hercegek is szeretik - válaszolta Lottie. – Ugye, White tanárnő? Papa szerette a molly tapst. Juliet pillantása azt üzente: mehet a pokolba a kedvteléseivel együtt. Lachlan rezzenéstelenül ült mellette, keresztbe tett lábbal, térdét a lányéhoz érintve. A gyermekei belepusztulnának, ha Juliet elmenne. S az ő élete is üres volna nélküle. Ki kell találnia valamit, amivel maga mellett tudja tartani.. Amikor a lábas kiürült, és a gyerekek degeszre tömték magukat, Lachlan gyöngéd tisztelettel nézte, ahogy Juliet levette a szemüveget a szunyókáló Mary arcáról. Házasság! Ez az! Feleségül fogja venni Julietet. Ezzel itt fogja tartani. Törvényesen köti magához. Szeretni fogja, viszonzásul

a lány fiúkat szül neki. Lachlan magával elégedetten vitte a lányait az ágyhoz és takargatta be őket. Az álmos Lottie nem akarta, hogy elmenjen, úgy kellett lefeszíteni a köpenyébe kapaszkodó ujjait. - Jó éjt, méltó... Lachlan - mondta Juliet, szobájának ajtajából. A lány hajában csillogó fényt csodálva, a herceg csábítást sejtetve lépett közelebb Juliethez. A lány hátralépett, hogy becsukja az ajtót. - Juliet... Világosbarna szemek, bennük kihívás, tapadtak a férfi arcára. Lachlan magabiztosan, hirtelen jókedvet érezve nyújtotta felé a kezét. - Nem. A herceg már befészkelte magát ennek a nőnek a szívébe, benne az együttérzés és szeretet menedékét találta. Nem állt hát szándékában elengedni. Belépett az ajtón, és bereteszelte maga mögött. - Dühös vagy rám. Juliet egyenesen a szemébe nézett. - Hazudtál nekem. Szóval mégis rájött. - Szívedre tennéd a kezed, és megesküdnél, hogy te soha nem hazudtál nekem? A lány megperdült, hátát mutatva a férfinak. Dús hajfonata ingaként lengett a csípője előtt. - Ne próbálj másról beszélni! Amit Mary anyjáról mondtál, hazugság volt. - Egen. - Biztonságban hazakísérted? - Nem én, hanem Jamie.

- Gyűlölöm őt, amiért elhagyta Maryt. - Én is. De hálás vagyok, mert megtarthattam a gyereket. - Miért nem vetted őt feleségül? - Mert nem szeretett .Mert ő gazdag és rangos férjet akart. - Most már van vagyonod és címed is hozzá. - De hét évvel ezelőtt nem volt egyik sem. Juliet lehajtotta a fejét, és összekulcsolta a kezét. - El fogja venni Maryt? - Soha, senki nem veheti el a gyermekeimet. - Catherine talán felhasználja Maryt, ha azt hiszi, hogy így a kedvedre tehet. - Akkor sem tehetne a kedvemre, ha ezer évig próbálkozna. Nem úgy, mint te. - Hm! - Fordulj meg, Juliet! - Nem. Nem fogok egy hazudozó karjába omolni. Lachlanon sajnálat söpört végig. Benyúlt hát emlékei közé, és az igazság oly darabkája után kutatott, melyet Juliet is elfogadna. - Az asszonyok, akik a gyermekeimet szülték, önzők voltak. Sokkal többet foglalkoztak az udvarbéli élvezetekkel, mint az anyaság örömeivel. Ha nem hoztam volna magammal a lányaimat, árvaházba küldték volna őket. Régi fájdalom hasított belé. Hirtelen megint ott volt Rouenben, újrajárta a nagy városi árvaház termeit, miközben elgyötört agyában egymást kergették a kétségbeesett gondolatok. Aztán megtalálta a hangosan oázó Maryt egy mocskos szaténlepedőbe csavarva, ami még bűzlött az anyja parfümjétől. Akkor, azon a napon elárasztotta a szeretet. Eszébe jutott, hogy a gyermek Juliet is árva volt. És most is elöntötte a szeretet. - Soha többet nem fogok neked hazudni, Juliet - mondta

Lachlan. Amikor a lány nem mozdult, mögé lépett, és kezét a derekára tette. Ahogy tenyere alatt érezte csípőjének kiugró vonalát, és orrát megütötte az orgonaillat, a lány kedvence, furcsa gondolata támadt. Ha nem Juliet, hanem egy másik nő állna előtte, most a mellét simogatná, és mindent megtenne, hogy maga alá kényszerítse. De Juliet White-tól többet akart. Az őszinteségét akarta, a szívét, ígéretét és szerelmét. Örökre. Váratlan gondolat hasított belé. Mi van, ha már elígérkezett valaki másnak? Ha már nem szabad? Akkor ezen változtatni fog, meg ha a parlament elé is kell hogy vigye az ügyet. Szomorúan ismerte el: alig tud valamit arról a nőről, akit szeret, szentírásnak vett mindent, amit elmondott magáról. Közel hajolva, ajkával megérintette a lány halántékát. - Bocsáss meg! Nem akartalak megbántani. - Nem bántottál meg. De nem is kaphatsz meg többet. Szeretném, ha elmennél. - Én pedig azt szeretném, ha hozzám jönnél. Juliet olyan gyorsan fordult sarkon, hogy hajfonata a férfi karjának csapódott. Kutató barna szeme a herceg lelkének mélyére hatoltak. - Ne játszadozz velem! Nem lehetek hercegnő. Lachlan abban a pillanatban tudta, hogy ez nem igaz, amint a lány kimondta. Megsimította Juliet haját, és elképzelte a fürtöket, ahogy azok leomlanak a lány vállán Ross hercegi koronájától övezve. - Azt hiszem, nem mindennapi hercegnő válnék belőled. Jóképű fiakat és még néhány csinos leányt szülnél nekem. - Nem. Nem mehetek hozzád. - Miért nem? - nyögte ki Lachlan. - Elígérkeztél valaki másnak? - Ezt igazán nem kívánom megvitatni.

Van ideje, hogy elnyerje a lányt. Ki udvarolhatna jobban ennek a vonzó, aranyhajú szépségnek, ha nem a felföldi szívtipró. - Nem kell, hogy ezt most beszéljük meg, Juliet. - De nem fogok az ágyadba menni. - Jól van - húzta a herceg a lányt a karjába. - Akkor én jövök a tiédbe. Juliet tüzes ellenállása néhány perc múltán halk, szenvedélyes sóhajokká szelídült. Lachlan saját vágyát szorosra fogva húzta végig ujját a lány lábfejének finom boltívén, vádlijának csábító vonalán és combja belső felének bársonysimaságú bőrén. A keze feljebb siklott, mohón vágyva rá, hogy megérinthesse. Amikor Juliet tiltakozott, a férfi azt válaszolta, éhezik rá. Azzal vádolta, hogy hagyja őt éhen pusztulni. Később a lány nőiességének virága kinyílt, felfedve harmat csókolta szirmait. A titok, melyet feltárt, oly zamatos, oly élettel teli volt, hogy a férfi majdnem elélvezett. Juliet vonaglott alatta, ujját átfűzte Lachlan haján, és melle izgatottan emelkedett-süllyedt. Amikor a lány felnyögött, szabadulásért esedezve, kezével eltolta őt, a herceg megtorpant. A szerelem legyőzte a lelkiismeretét. - Mondd, hogy hozzám jössz, Juliet - suttogta. A lány megrázta a fejét, ragyogó haja leomlott az ágy szélén. - Ezt nem érted. Kérlek, ne kényszeríts rá, hogy könyörögjek. - Akarlak. - És én is téged - válaszolt Juliet, és szemét elhomályosította a szenvedély. A nemes gondolatok eltűntek. A lány fölé emelkedve Lachlan szélesre tárta Juliet lábát, és egyetlen mozdulattal mélyen beléje hatolt. A lánynak elakadt a lélegzete, ujjával, fogával, belső izmaival fonódott azonnal köréje.

- Mutasd meg, hogy szeretsz - mondta a herceg. - Emeld meg a csípőd! Ölelj át! Érints meg! Juliet ajka kiáltásra nyílt. Lachlan agyába villanva, hogy a gyermekei a szomszéd szobában alszanak, a saját szájával tapasztotta be a lányét. Érezte, hogy annak teste megfeszül, aztán elernyed a kielégüléstől. Édes öröm áramlott szét a tagjaiban. Saját szüksége még tombolt, és ahogy hamvadó vágya lángoló szenvedéllyé vált, megragadta a lány csípőjét, és mozdulatlanul tartotta. Dobogó szívvel, lihegve, majdnem szabadjára engedte magját. Görcsbe rándult a gyomra. A lelke felsikoltott. hogy sajnálni fogja, amiért nem tette meg. A szomszéd szobában fekvő gyermekeire gondolva, tudta, hogy nem adhatja a magját egy újabb asszonynak, amíg törvényesen feleségül nem vette. Később felébredve az ágy üres volt mellette. Hová ment Juliet? Arra gondolva, hogy talán a WC-re, várt egy fél óráig. Aztán felöltötte a köpenyét, és bepillantott az elsötétített gyerekszobába. Az egyik ágy üres volt. Gyanú élezte meg az érzékeit. És ha Juliet vitte el a hiányzó gyereket? Berohant a hallba, és a lépcső felé indult. Fülét megütötte Juliet hangja, és csúszkálva megtorpant, a márványpadlót jéghidegnek érezte meztelen talpa alatt. Halkan indult az emeleti WC bejáratához, de nem sokkal a küszöb előtt megtorpant. - ...a házak fából és téglából épülnek, mert Virginiában sok erdő van. - White tanárnő? - Lottie hangja tompán hangzott. - Igen? - A testvéreim miért nem lettek rosszul? - kérdezte a kislány gyenge hangon.

Juliet válaszán hallatszott, hogy mosolyog közben. - Azt hiszem, érzékeny a szervezeted azon része, ahová a pattogatott kukorica kerül. - Ó! - Lottie hosszabb szünet után újra megszólalt: White tanárnő? - Igen? - Nem fogja elmondani senkinek, ugye? - Nem, hacsak nem akarod. - A mi titkunk marad, ugye? - Igen. - Papának és nekem is van egy közös titkunk. Nagyon rossz voltam, de papa megígérte, hogy nem mondja el senkinek, ha én soha többé nem ütöm bele az orrom mindenbe. Lachlan megmerevedett. Lottie most majd töredelmesen bevallja, hogy elvette Lillian levelét Juliet táskájából? - Nagyon engedelmes kislány vagy, Lottie - mondta Juliet. - És én büszke vagyok rád. De azt a titkot sem szabad elmondanod senkinek! Szavadat adtad rá. Na gyon fontos, hogy be is tartsd az ígéretedet. Megint csend volt egy ideig. - White tanárnő? - Itt vagyok, Lottie. - Papa leütötte ma a seriffet. Az ablakunkból láttuk. Ágnes le akart rohanni, és megrúgni azon a helyen, amit egy hölgynek nem illik kimondania. - Ágnes akaratos kislány. - Aha. Akart maga valaha is egy nővért? Lachlan kilesett a sarkon. Juliet egy padon ült, a toalett kárpitozott ajtaja előtt, arcát eltorzította a szenvedés. Fejét hátravetette, felfedve nyakának bájos vonalát. Orcáján könnyek húzta ikerösvény futott végig.

A fájdalom szorította össze a herceg szívét Juliet Lillianre gondol, a testvérre, akit alig ismert, és akiről azt hittte, hogy Lachlan csábította el. - Akart, White tanárnő? - Néha - Juliet a kezét a szájára szorította, hogy elfojtsa a zokogást. - Olyan furcsa a hangja. Rosszul érzi magát? - Nem. Juliet fájdalma megérintette a herceget, és most először megértette a lány dilemmáját. Tanulóévei és ifjúsága megakadályozták őt abban, hogy Skóciába siessen, amint megkapta Lillian levelét. Évekig aggódott a nővére sorsa miatt. Lachlan a legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy a karjába zárja, hogy lecsókolja arcáról a könnyeket, és hogy elmondja neki az igazságot. De nem tehette, addig nem, míg nem bizonyosodott meg róla, hogy bízhat benne. - White tanárnő? Juliet foga az alsó ajkába mélyedt. A könnyek árja felgyorsult, de ő visszanyelte a torkát kaparó gyötrelmet. - Igen, Lottie? - Ugye, soha nem hagy el engem? Juliet előrebukott, és a kezébe temette arcát. A válla rázkódott, haja a földet seperte. - Nem, Lottie - mondta nagyon halkan. - Jó. Nagyon nagy szükségünk van magára. Lachlan visszabotorkált a szobába, de gondolatai a szomorú Juliet képe körül keringtek. Nem tudta, melyik kislány Lillian gyermeke. Ő pedig nem hibáztathatja azért, mert meg akarja találni és gondját viselni az unokahúgának.

Elmosolyodott az előtte álló örömteli feladat gondolatára. Julietnek még sohasem tették a szépet. Majd ő udvarol neki, megszerzi, és akkor majd egyszer elmeséli neki Lillian és gyermekének történetét.

14.fejezet Két héttel később Juliet a nappaliban ült, félénk tisztelettel pillantva Ross hercegére. Az mellette ült a díványon, bíróságot tartva. A mai alat tvalók, Eduard és Henrietta Worthingham és Fergus és Flóra MacKenzie, ugyanolyan elbűvölten hallgattak, mint ahogyan a tegnapi csoportosulás vagy éppen az előtti. Előző este ugyan a herceg és Fergus hosszan beszélgettek. Fergus előző évben megalapította a kádárok céhét, de erről elfelejtett említést tenni a hercegnek, aki dühét szabadjára engedve felajánlotta Fergusnak, válaszszon a jómód vagy a kiherélés között. Fergus a helyes döntést hozta. A herceg, zabkásaszínű mellényében és térdnadrágjában barátságos úriemberként társalgott, de Juliet ismerte a férfi másik oldalát. Mint ahogyan előző este óta Fergus is. A niggi MacKenzie-k és a taim Worthmghamék hasonló díványon ültek velük szemben, és teát iszogattak, amit ma Sarah szolgált fel, míg a nővérei a szoba másik végében a saját kis teapartijukat rendezték. A mindennapi rituálé bensőséges családi hangulatot öltött, amikor a herceg hátradőlt, és hanyagul keresztbe vetette a lábát. A selyemharisnya csábítóan tapadt izmos vádlijára. A vendégek számára láthatatlanul, kezét Juliet új ruhájának redői alá csúsztatta, ahol ujjai dobolni kez dtek. Cipőjének orra pedig mintha elénk dalla mra ringatózott volna az asztal alatt. - Azt hiszem, MacKenzie őszinte embernek ismeri magát, így hát nem kell, hogy tompítsa a szavait - a herceg hangja meglepően türelmesen hangzott. Az angol letette a teáscsészéjét az asztalra, a sütemé -

nyestál mellé. Egy olajosan fénylő, őszülő barna hajtincs bukott ki koromfekete parókája alól. - Megértem, hogy a kádárok céhet akarnak. Jól bevált a brightoni kőfaragóknál is. De nem tudom leszámítani a hordóik árát - vállat vont - ha nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. - De Mr. MacKenzie tökéletesen beszél angolul - jegyezte meg Juliet. A herceg megtévesztően könnyed pillantással fordult Fergus felé. Az levélbarna mellényt viselt, fekete-sárgásbarna kockás térdnadrággal. Flóra, zöld-fehér csíkos ruhájában, színes szalagokkal és lepkékkel teletűzdelt tűzvörös fürtjeivel felvidította férje visszafogottabb öltözetét. Alig emlékeztettek arra a csupa kosz-sár házaspárra, amely Kinbairn kastélyába menekült az elmúlt télen. A kádár bütykös kezét összekulcsolva nyugtatta az ölében. Juliet piros pontot adott neki, amiért befejezte a mozgolódást. - Talán egy kissé makacsak voltunk Worthinghammel folytatott üzleteinkben. Fergus pillantása találkozott a hercegével. - De a seriff kezdte az egészet. Nekünk, skótoknak, senkink nem volt, aki kiállt volna értünk. A herceg elvigyorodott. - Most már van - mondta. - Én majd foglalkozom Neville Smithsonnal. Fergus testes termetét hátradöntve süllyedt a párnába. Flóra arca felragyogott. - Mindig számíthatunk az ön segítségére, méltáságos uram. - A céh létrehozása ésszerűnek tűnik - mondta Juliet.

- Mr. Worthingham, milyen ellenérvei vannak? - Semmilyen. A nyelv és a bank egyenlege okoznak problémát. - Minden brigádvezetőnk beszél angolul - mondta Fergus. - A társasága pedig megkaphatja a hordókat bizományi áron. - Boldogan fizetnénk harminc napon belül - válaszolt Worthingham - kivéve az olyan előre nem látható eseteket, ha például vihar miatt nem használható a kikötő. - Fergus? - A herceg keze a halántékára vándorolt. Egy hajfürtjét kereste, amely most nem volt ott. Kezét végigfuttatta a haján. - Benne vagyok, méltóságos uram. Addig, amíg a seriff bele nem szól. Henrietta Worthingham teáscsészét tartó keze félúton elhúzott ajka felé, megtorpant. - Talán visszatért Kelgie-ből? - Nem - válaszolt a herceg, elrejtve nemtetszését, amit ellensége oly sokáig tartó távolmaradása miatt érzett. Henrietta a MacKenzie-kre mosolygott. - Lady Bridget, a seriff felesége jó lélek, bár mostanában nem nagyon hagyja el a házat. Újra áldott állapotban van. - Igen, szegény - mondta Flóra, megrázva a fejét. - És még mindig gyászolja az apja halálát. - A seriff pedig a cím vesztét - tette hozzá Fergus. - Az öregember halála után vágyakozva sóhajtott a Tain név után. - Én azt mondom, a címet egy skótra kellene ruházni jelentette ki Henrietta. -Egy megfelelő emberre. Nem egy olyan talpnyaló opportunistára, mint amilyen Smilhson.

A herceg előrehajolt, és készült talpra állni, de aztán jobbat gondolt. - Jól mondja, Mrs. Worthingham. Meg akarom köszönni önnek, és önnek, Flóra és az én kedves Julietem- nek, amiért végigszenvedték ezt az üzleti megbeszélést. Uraim, küldjünk néhány szót a megegyezésünkről a Criernek. - Talán a vendégeink vethetnék papírra a történteket mondta Juliet. Az ötlet, hogy a híreket a helyi lapban angolul és skótul is kinyomtassák, a herceg legnagyobb húzása volt. Worthingham megütögette felesége kezét. - Az én Henriettám maga fogja leírni az angol változatot. Jó érzéke van a szavakhoz. Bájos pír futott végig Mrs. Worthingham ráncos ar cán, és tűnt el a rizsporos paróka alatt. - Maga állandóan hízeleg, Mr. Worthingham. Fergus, nem akarván, hogy fölülmúlják, kijelentette: - És az én Flórám fogja megírni a skót változatot. - Talán szükségem lesz Mrs. Worthingham segítségére jegyezte meg Flóra. Henrietta elmosolyodott. - Ezt kétlem, Mrs. MacKenzie, de állok rendelkezésére. Fergus jókedvűen nyúlt egy meleg teasüteményért. Az angol édességgel teli tálat szándékosan tették eléje. Sarah otthagyta az ablak melletti helyét, és odalépett az angol vendégekhez. A legszebb, rózsaszínű bársonyruháját viselte, és a legudvariasabb modorban szólalt meg. - Óhajtanak még teát? - kérdezte. - Ó, hogyne - válaszolt Worthingham. - Oly bájosan önti. Kecsesen, mint egy hattyú. Sarah megtöltötte a csészéjét, aztán a kádár felé fordult. - Megkóstolja az egresbefőttet a süteményéhez? Mrs.

Worthingham maga készítette. - Köszönöm, nem. Degeszre ettem magam, és nagyon finom volt. Felékszerezett kezével Henrietta Lottie, Mary és Ágnes felé intett, akik a szoba másik végében, egy kisebb asztal körül ültek. - Csodálatosak a gyermekei, méltóságos uram. Bizonyára roppant büszke rájuk. A herceg bájos mosolyának egészét Julietre sugározta. - Egen, az vagyok. Hála White kisasszonynak. Az övé a dicséret. Juliet majdnem viszonozta a mosolyt. Tainben senki nem hívta a kislányokat fattyúnak. Az izgalommal küszködve, amit a férfi nyílt csodálata okozott, a lánynak sikerült megszólalnia. - A dicséret magukat a gyerekeket illeti. Minden nevelőnő álma, ahogyan mostanában viselkednek. Henrietta megköszörültc a torkát. - Nagyszerű ilyen ragaszkodást látni! A mi nevelőnőnk elhagyott minket egy burgundiai család kedvéért. A herceg Juliet térdére tette a kezét. - Mielőtt Juliet elhagyna bennünket, feleségül veszem. A bejelentés ott lebegett a levegőben. A herceg nem vi ccelt, és most valami reakcióra várt. - Hurrá a papának! - sikoltott a négy kis hang. Juliet bensőjében ellentmondó érzelmek hadakoztak. Fel kellene képelnie a szeretőt. De tiszteletet kellene mutatnia az úrral szemben. De legalább meg kellene h azudtolnia az állítást. Hiszen ez a férfi nem is törődik vele igazán. Sokkal jobban érdekli gyermekeinek boldogulása és az Easter Ross-i politika. - Akkor hív Julietnek, ha azt akarja, hogy elfelejtsem a

szabadnapomat - mondta, tudva, milyen fontos ez a találkozó számára. A hölgyek összenevettek. A férfiak egyetértőén mosolyogtak. A herceg nap mint nap foglalkozott Easter Ross polgáraival, angolokkal és skótokkal egyformán. Csecsemőket cirógatott, a hölgyeknek bókolt, magasztalta a férfiakat - mindezt Juliettel az oldalán, és a lányaival a közelben. Éjszakánként a karjába ölelte Julietet, gyengéden szerette, és a szenvedély lecsillapulta után kérte a lányt, hogy meséljen az árvaházi életéről és a Mabry család szolgálatában eltöltött évekről. Kikérte Juliet véleményét a politikai bonyodalmakról, amelyekkel szem be kellett néznie. Elmondta, ő mit akar tenni. Azt akarta, hogy a lány elfelejtse, miért jött Skóciába. Azt akarta, hogy megnyugodjon Lillian gyermekét illetően. Lachlan megfogta Juliet kezét. - Együtt vagytok, uram? - kérdezte Fergus. - Aha - válaszolt a herceg, vigyorogva, mint egy szerelmes kamasz. - Hűha - suttogta Sarah. A nővéreinek a döbbenettől elállt a lélegzetük. Mrs. Worthingham csészéje a tálcának koppant Juliet zavartan próbálta meg elhúzni a kezét, de Lachlan szilárdan tartotta. Együtt lenni! Mi a csudát akart ez jelenteni? - Méltóságos uram - Jamie hangja szakította félbe a bejelentést követő zsongást. Az ajtóban állt, kalapja a kezében. Homloka fehéren világított, míg arcának többi részét vastag porréteg borította. Mogorva arckifejezése rosszat sejtetett. A herceg felállt:

- Bocsássanak meg. kérem! - Hálásak vagyunk, amiért fogadott bennünket, méltóságos uram - mondta Worthingham, kezét nyújtva. Isten hozta itthon. Remélem, hármunk legközelebbi találkozója méltóságod golfpályáján lesz majd A herceg, arcára komoly kifejezést erőltetve válaszolt - Csak ha mindketten engedélyeznek előtte néhány ütést. Kijöttem a gyakorlatból. Azzal jó napot kívánt a hölgyeknek, és odament Jamiehez Beszélgetve hajoltak össze, ahogy a lépcső felé indultak. Miután a vendégek távoztak, Juliet a tanulószobába terelte a lányokat. Ott aztán megtudta - legnagyobb megrökönyödésére hogy az, hogy együtt lenni, a házasság előfutára. Próbaházasság, ha úgy tetszik. Nem csoda hát, hogy a herceg családtagként kezelte a vendégek előtt; majdhogynem kimondta, hogy Juliét a szeretője és hogy feleségül fogja venni. Elégszer képzelődött, ugyan milyen lehetne Ross úrnőjének lenni, de azok csak ostoba álmodozások voltak, amikor éppen rossz hangulatban volt. De most nem volt rossz hangulatban. Fortyogott a dühtől, amint a lányokat a konyhába küldte, ő pedig a he rceg hálószobája felé indult. Aranyszínű brokát fedte most már a zsaluzott ablakokat. A kis asztalkákat papírdarabok borították, és a lámpákat illatos olajjal töltötték meg, ami azt a benyomást keltene, mintha tisztességes férfi s nem egy gazember lakná e szobákat. Nem találva prédáját a kis nappaliban, Juliet belépett a hálószobába. Nem látta a férfit ott sem, így belesett az öltözőfülkéjébe. Egy pad futott végig a fal előtt, majdnem a keskeny szoba egész hosszában. A fal mentén útiládában és fogasokon ruhák sorakoztak.

Ross alávaló hercege egy szál ingben és harisnyában legvonzóbb arcát mutatta. Háttal Julietnek a polcok falát szemlélte, melyeken a cipői és a csizmái álltak. Nyúj tózkodva nyúlt a lovaglócsizmái után. A mozdulatra fel csúszott az inge, feltárva feszes, erős, mézszínü sző r fedte combjait. A földre dobta a csizmáit. Lehajolt, mire láthatóvá vált izmos ülepe, és egyéb érdekes testrészek -melyeket egy hölgynek nem illene látnia. Kísértést érzett, hogy belerúgjon azokba a testrészekbe. A férfi valami hangot hallhatott, mert a feje Juliet felé fordult. A haját megint összefonta a halántékán. A mosolya, amit felé küldött, borzongást keltett Juliet gerincén. - Engem néztél, ugye? - Cinkosan mozgatta fel-le a szemöldökét. - Én is bámultalak ma. Csodálatosan nézel ki abban a ruhában. Emlékeztess rá, hogy rendeljek számodra egy sárga ruhát, talán brokátból vagy mintás selyemből. És egy csokoládébarna lovaglóruhát, azzal a bájos kis kalappal. Juliet hátat fordított a férfinak. - Ne légy ilyen szemérmes, Juliet! - mondta, elindulva felé. - Hiszen minden éjszaka meztelenül látsz. „Hund yer wheesht!" A lány behúzta az ajtót. Lachlan megpróbálta a karjai közé vonni Julietet. A lány elhúzódott tőle, és megkerülve a padot a szoba távolabbi végébe lépett: - Hogy merészelted elmondani azoknak az embereknek, hogy együtt voltunk? A férfi olyan ártatlan képet vágott, hogy Juliet legszívesebben hozzávágott volna valamit: - Isten szemében mi házasok vagyunk. - Ne keverd bele ebbe Istent! Ha elvettél volna minden

nőt, akit elcsábítottál, már ötvenszeres bigámista lennél. - Soha nem éltem próbaházasságban egyikükkel sem. Juliet érezte, hogy a harag újabb hulláma fut rajta végig a semmitmondó válasz hallatán: - De jó nekem! - Juliet - mondta Lachlan, mintha nem létező türelmét szedné össze. - A próbaházasság csak akkor válik valódivá, ha a nő teherbe esik - Iepöckölte a piszkot a kezében tartott csizma sarkáról. - Fájdalmas erőfeszítésembe kerül, hogy téged ne ejtselek teherbe. A beismerés égetett, mint egy arculcsapás. Szóval nem akarja feleségül venni őt. Csupán nevelőnőt akar a gyermekeinek és szeretőt saját magának, hogy kielégít hesse férfiúi szükségleteit. - Értem. Csak a vágyadat kívánod kielégíteni. Ha mégsem akarod, hogy gyermeket szüljek neked, akkor mi értelme van ennek a próbaházasság-butaságnak? Lachlan továbbra is a kezében lévő csizmákra meredt. - Nem beszélhetnénk ezt meg, miután visszajöttem? A hangjában megbúvó fáradtság el fújta Juliet haragját. - Elmész? - Igen - sóhajtott a férfi. - Kelgie-be. - Mi történt? Miféle üzenetet hozott Jamie? Lachlan állkapcsa megfeszült, szeme összeszűkült. Levetette magát a lócára. - Neville egy csapat cornwalli halászt telepített be, és a MacKenzie-k hajói dokkba kerültek. Saját problémai hirtelen jelentéktelennek tűntek a férfiéhoz képest. Juliet odalépett Lachlanhoz: - Mit szándékozol tenni? A férfi félmosollyal az ajkán nézett fel Julietre.

- Mit szeretnék tenni, vagy mi az, amit valójában tenni fogok? - kérdezte. Juliet szíve ellágyult: - Mindkettő. Lachlan a lány lábának támasztotta a fejét. - Szeretném visszahajózni azokat a halászokat Angliába, oda, ahová tartoznak. Aztán pedig szeretném megölni Neville-t. Bajban lévő skót hercege iránt érzett aggodalma öntötte el Julietet. A problémák közöttük várhatnak. Kezei közé vonta a férfi fejet, és közel húzta magához. - De ezt nem fogod megtenni. - Nem. Megmutatom neki, milyen hibásak a módszerei, és visszaküldöm a halászokat Comwallba. Juliet ujjai belemélyedtek a férfi hajába, és a fejbőrét masszírozták. - Még mindig dühös, amiért leütötted? Lachlan kuncogva nyúlt a lány dereka után - Fogadok, hogy monoklit csináltam az alá a rohadt szeme alá - nyakát nyújtóztatva nézett Julietre. - Szükségem van rád, Juliet. Szükségem van az okos, tárgyilagos gondolkodásmódodra. És szükségem van szerető türelmedre. Juliet érezte a férfi hatalmát, csábító erejét. A levegő megtelt szappanjának illatával és szeretetének izgalmával - Mit fogsz tenni Neville-lel? - kérdezte. Lachlan oldalra fordította a fejét. - Nem reteszelted el az ajtót. - Te pedig nem válaszoltál. - Eljön majd a nap, amikor nem kell majd, hogy bezárkózzunk - majd felemelkedett, elhúzta a reteszt, aztán

visszatért a lányhoz. A szemei sötétkék színnel ragyogtak. - Átölelnéd a nyakamat, Juliet? Adnál egy búcsúcsókot, s kívánnál nekem sok szerencsét? Hangjának megnyerő tónusától elbódulva, Juliet a férfi nyaka köré fonta a karját, és lábujjhegyre állt. - Válaszolnál a kérdésemre? - Sokkal többet is tennék - válaszolt Lachlan. Karjaival magához szorítva a lányt, ajkai mohón tapadtak az övére. És ha megsérül? Ha soha nem tér vissza? Juliet sokáig a saját gondjaival foglalkozott, de ezalatt továbbra is aggódott a férfi miatt. Kétségbeesést, és a bensőjében dúló vihart érezte az ajkain. Felföldi törzsfő volt, emberek vezetésére, egy királyság kormányzására termett; nemesi címe arra kötelezte, hogy békét hozzon nehezen viszszaszerzett hercegsége népének. Juliet kevés dologban lehetett a férfi segítségére ebben az új küzdelemben, de győzni fog, s hosszú-hosszú évekkel azután, hogy a Juliet White nevű amerikai nevelőnő porrá omlott, a történelem halhatatlanná fogja tenni Ross hatodik hercegének nevét. Azért imádkozott, hogy a férfinak kedves emlékei legyenek róla. - Le fogod győzni Neville-t - súgta Juliet a csókok között. - Nem tudom, hogyan - válaszolt Lachlan ajkait a lány arcának nyomva. - Idegen vagyok itt, ellenség az angol nép szemében. Neville az ő bajnokuk. - Nem is hasonlítható hozzád. Te túlságosan okos vagy, túlságosan határozott. - Igazán? Én nem hiszem. - Fogadok, hogy meg tudom változtatni a véleményedet.

Juliet arcát a kezei közé véve, Lachlan mélyen a szemébe nézett. - Jaj, kicsim, mit is csinálnék nélküled! Juliet szíve repesett, teste feloldódott a fájó ürességben. A férfi nyelve a szájába tódult: gyötrelme elérte őt, szólítva, kívánva őt. A gyakorlott kezek lehámozták róla a pruszlikot és a szoknyákat, miközben az ő ujjai megtalálták a férfi ingének szegélyét, és alá csúsztak. Tenyere rátapadt formás derekára, aztán lejjebb csúszott meztelen fenekére. A hűvös, sima bőr felmelegedett a tenyerei alatt, s Juliet simogatta, becézve őt, növelve a feszültséget és a forróságot. Lachlan megszakította a csókot. Meleg, keresgélő ajkai megtalálták a lány állát, a füle alatti érzékeny bőrt. Fogainak szélei Juliet fülcimpájával játszadoztak, lángra lobbantva az érzékeit, s ugyanakkor megborzongatva őt. - Drága, drága Juliet - suttogta Lachlan, mielőtt szája kinyújtott nyelvvel rátapadt volna a lány fülére. Juliet térdei megbicsaklottak és összeomlott volna, de a férfi karjaiba emelte, aztán gyöngéden lefektette. A kopott fapad keményen simult a háta alá, de érzékei a fölötte álló férfira tapadtak. Szemében mohó vágy fényével Lachlan előrehajolt, megragadta a combjait, és széthúzva feltárta őt. - Vedd le az inged! - szólt Lachlan, miközben tekintete a lány testének arra a pontjára meredt, mely eszeveszetten kívánta a férfit. Juliet letette lábait a hűvös padlóra. Kezei megtalálták a ruha szélét, és áthúzták a fején. Kábult várakozással tekintett a férfira. Az lehajolt a Juliet térde fölötti harisnyakötőért, aztán keze feljebb csúszott; tenyere alatt reszketett a lány bő-

re. Fürge ujjak találták s nyitották meg, aztán csúsztak beljebb. Lachlan szeme lecsukódott, szája az igazi öröm mosolyára görbült. - Vedd le az inged, Lachlan! - Csak szépen, lassan. Szabad keze a lány mellére tapadt, aztán lehanyatlott a térdéhez, és ajkai megtalálták az egyik mellbimbót, s megnedvesítve, szívva ingerelték, előidézve a sürgető vágyat, ami a lány hasában és valamivel lejjebb forró bizsergéssé tömörült. Juliet megemelte a csípőjét. Lachlan felnyögött, ujja még feljebb hatolt, míg hüvelykujja tévedhetetlen biztonsággal találta meg a kulcsot a lány szenvedélyéhez. Juliet felkiáltott. A férfi szájával tapasztotta be a lány ajkait, egy olyan csókkal, mely elgyöngítette és elállította a lélegzetét. - Vesd le az ingem! - mondta Lachlan rekedten a lány szájába. Mint egy gyerek, aki mohón tépi le a karácsonyi ajándék csomagolóját, Juliet lerángatta a ruhadarabot. A férfi a lány hóna alá fúrta a kezét, és tüzelő, forró testével ráfeküdt. Julietből kirobbant a nevetés, ahogy a kép jutott az eszébe, amint egy ilyen hatalmas férfi egy fapadon fekszik. - Nem gondoltam, hogy elférünk. Lachlan lepillantott rá, arckifejezése lágy volt, őszinte. - Tedd csak fel a lábad azokra az utolsó ládákra, s én megmutatom, milyen kényelmesen elférünk . - Nem hiszem, hogy mozdítani tudnám a lábaimat. Lachlan elvigyorodott, és addig mozgatta a lány csípőjét, míg az nem érezte, hogy a férfi gyengéden oldalba böki. - Próbáld meg! S gyönyörűséges jutalomban lesz részed. Juliet megtette, és mikor a lábait szélesre tárta, talpait

kitámasztotta, a férfi előrenyomult, mélyen belé hatolva, megtöltve őt. Aztán mozogni kezdett, oly természetes ritmusban, mint a lélegzés üteme. Siettette a lány szenvedélyét, s mint a fösvény, aki szűkösen méri értékes pénzérméit, csalogatja az eksztázis pillanatáig, csak hogy megálljon és várja, hogy a lány folytatásért könyörögjön. - Nézz rám, Juliet! -mondta leereszkedve. Juliet agyának útvesztőjéből, ahová a szenvedély taszította, a józanság bukkant elő. Szeme lassan kinyílt. Fölötte felderengett a férfi alakja, hajfonatai himbálóztak, orrcimpái remegtek, és szemének kék mélységében Juliet olyan szenvedélyt fedezett fel, mely a sajátján is túltett. Lachlan elkezdett újra mozogni, és egy pillanattal ké sőbb lábujjai behajlottak, keze ökölbe szorult, és Juliet érezte, hogy a kilövellés, oly édes, mintha a mennyországot pillantotta volna meg, ég a bensőjében. A férfi gyor sabban mozgott, csípőjét a lányéhoz dörzsölte, fokozva ezzel annak gyönyörét, s meghosszabbítva orgazmusát. Lachlannek elakadt a lélegzete, a hasa megrándult. Egy pillanattal később Juliet érezte, hogy lüktet benne, melegítően, csillapítóan. Mikor a lány szívdobogása lelassult, és lihegése lecsillapodott, megszólalt: - Lachlan, lang mae yer lum reek. - Köszönöm kedvesem. Szükségem is lesz egy kis szerencsére. - Vigyázni fogsz magadra, ugye? És épségben jössz haza? - Aha, és gyöngéd fogadtatást várok. Juliet megpróbált dühösnek látszani, de nem sikerült. - De nem ilyen gyöngédet, mint amilyen ez volt.

Mondd, hogy csak tréfáltál azzal a próbaházassággal! Lachlan felállt, és magára rángatta a lovaglónadrágját. - Butaság volna. Juliet hirtelen rosszat sejtve és ráébredve saját meztelenségére, felvette az ingét. - Miért? - Mert alig egy perccel ezelőtt engedtem beléd a magomat, amihez hozzátéve a lelkesedésedet, most már biztosan állíthatjuk, hogy talán hamarosan törvényes hitvesemmé leszel. Julietet elfogta a pánik. Ezúttal magában érezhette a férfi magját. Vissza kell térnie Virginiába. A törvény szerint a gyermekei tizennyolc éven keresztül a Mabry családot kell hogy szolgálják. - De azt mondtad, nem ejtesz teherbe. Megígérted. - Juliet - Lachlan tenyerébe vette a lány kezeit. Lemosolygott rá. - Mondhatsz bármit, tudod. Én törődöm veled. A gyermekeim szeretnek téged. Lehetünk őszinték egymáshoz. Juliet előtt életének árnya derengett fel. Valamikor úgy képzelte, vagyonos lesz majd. Most azonban a jövője homályosnak tűnt. Szavát adta, hogy visszatér Virginiába. Képtelen lévén elviselni a férfi pillantását, lehajtotta a fejét, s kimondta az igazságot: - Nem tarthatom meg a gyermekedet. - Nézz rám! - Lachlan keze lehullott, hátralépett. Szomorúság sütött a szeméből, és bú árnyékolta be mosolyát. - Juliet... - tétovázott, vállai leereszkedtek, erős karjai az oldala mellett lógtak. Olyan volt, mint a kisfiú, aki élete legnagyobb kiábrándultságát éli át. Nagy szüksége volt most a lányra, hogy vigyázzon a gyermekeire, hogy elterelje a figyelmét a gondokról, amikkel szembe

kell néznie. A problémái egyszer majd elmúlnak, a lá nyai a saját lábukra állnak. Akkor nem lesz rá szüksége. Csak egy kékvérű hercegnőre. Juliet reménykedett benne, hogy képes lesz emlékeztetni a férfit a valóságra. - A MacKenzie klán ura vagy. Nincs az az angol seriff, aki engedéllyel állhatna ki ellened. Itt leszek, amikor visszatérsz. De nem lehetek a feleséged. Lachlan megmerevedett és hátralépett, mintha a lány egy vödör hideg vizet öntött volna a nyakába. A válasza megvető tónusban érkezett. - Talán nincs más választásod. De ne aggódj! Megszoktam már az asszonyokat, akik nem akarják a gyermekeimet. Juliet jéghidegnek érezte a kezeit: - Ezt hogy érted? Lachlan felemelte az ingét és a csizmáit, majd az ajtóhoz lépett. Bár csak néhány lépésnyire állt, arcán olyan távoli kifejezés ült, hogy akár egy másik kontinensen is lehetett volna. - Pontosan úgy értem, ahogyan mondtam. A nők, akik szülték a gyermekeimet, egyike sem akarta megtartani a kicsiket. Ne lépjetek ki a házból Thomas nélkül! Azzal büszkén felvetett fejjel kilépett az ajtón. Juliet levetette magát a lócára, és olyan mozdulatlanul ült, mint egy kőszikla, de az érzelmek a lélek mélyét is felkavaró kétségbeeséstől a fájdalmas sajnálatig csapongtak Nem maradhat Skóciában. S a szíve mélyén tudta, nem veheti el Lillian gyermekét az apjától, aki oly na gyon szereti.

15. fe je zet Lachlan kilépett a hajóból Kelgie kikötőjében. Apró rákok és ezüstös bogarak menekültek fedezékbe. Lámpások pettyezték a mólót és pislogtak a távolban, halványan kirajzolva a falu körvonalát. A távolban, nyugat felé, a sötétség leple alatt terült el a hírhedt dohányföld, ami a bajok okozója volt Kelgie-ben. A kikötőben halászhajók pihentek lehorgonyozva, árbocaik csupaszon meredtek a holdfényes ég felé - az angol legénység már nyugovóra tért. Most, hogy már ezt tudta, Neville miért hozta ide a cornwalli halászokat, Lachlannek voltak bizonyos hátsó szándékai az angolok hazaküldését illetően. A móló megremegett. Jamie léptei dübörögtek Lachlan háta mögött. Csizmáiknak tompa hangja a fadeszkákon elfojtotta a Firth halk csobogását. Az éjszaka tökéletesen tükrözte Lachlan sötét gondolatait. Váratlanul Juliet képe jelent meg lelki szeme előtt. Elöntötte az önutálat. Nem kellett volna, hogy cserben hagyja az elővigyázatossága. Heteket töltött azzal, hogy körbeudvarolta a lányt, igyekezve közel kerülni hozzá. A semmiért. Minden eredmény, amit annyi erőfeszítés után fel tudott mutatni, megsebzett büszkesége és fájó szíve. Semmi több. Megismerte Juliet valódi arcát, ami a szerelmet és a saját gyermek utáni vágyat illeti, őt és Lilliant ugyanabból a fából faragták. - Méltóságos uram - Jamie keze érintette meg Lachlan vállát. - Egyenesen a földesúrhoz megyünk? A gondjai Juliet White-tal várhatnak. A bajok Neville Smithsonnal és Conall MacKenzie-vel nem. Lachlan követte Jamie-t a keskeny utcákon keresztül, el a zajos kocsmák mellett, fel a meredek dombra a föl -

desúr házához. Lachlan úgy emlékezett, gyermekként járt már itt, már csak azért is, mert az itteni MacKenzie-k apja másodunokatestvérei voltak. De sehogyan sem tudott agyából valami emléket előkotorni erről az egykor virágzó halászfaluról, ami felett - Jamie szerint - egy makacs, szűk látókörű skót uralkodik. Amikor elérték a házat, Lachlan meghúzta a csengő zsinórját. Az ikerlámpás sárga fényében ki tudta venni a szarvasbika megfakult formáját a vasalt ajtón. - Ki jár ott? - szólt ki egy nő skótul - Ross hercege és Jamie MacKenzie - kiáltott vissza Jamie. Az ajtók egyike feltárult. A nőnek, aki a küszöbón állt, nem volt szüksége, hogy hangosan hirdesse, mely családból származik. Lángoló vörös haja, tejfehér arcszíne és a jellegzetes orr egyértelműen sugallta: egy MacKenzie áll előttük. Divatos, smaragdzöld brokátruhája nem nagyon illett a mocskos pamutkötényhez, melyet fölötte viselt. A lány bókolt, és kitárta az ajtót. - Isten hozta, méltóságos uram - majd megfordult, és elsiklott a nappali irányába. Lachlan Jamie-re pillantott, de a katona tekintete a nőre tapadt. Jamie Kelgie gondjait összegző beszámolójában nem szerepelt asszony - olyan asszony, aki nyilvánvalóan tetszett neki. - Ki ez a lány? Jamie hátrasimította a haját. - Muirella MacKenzie - válaszolta, további magyarázat nélkül. - A földesúr felesége? - A lánya.

Lachlan nagyon élvezte Jamie színlelt nemtörődömségét: - Csinos - mondta. - Az - morogta a katona. - Ha az egyik kezében korbács, a másikban pedig pajzs van, uram. A megjegyzés kissé felvidította Lachlant, jobban érezte magát, mint két órával ezelőtt, mikor elhagyták Rosshaven kastélyát. Hátba vágta Jamie-t, és belépett a hallba. Birkahús, hagyma és frissen sült kenyér illata járta át a tágas helyiséget. Nyál tódult a szájába. Rájött, hogy éhes - éhezik a békére, mohón vágyik a nyugodt életre. Ahol ült, a hosszú, kecskelábú asztal végénél, Conall MacKenzie földesúr felemelkedett. A szalvétát kitépve ingének gallérjából, a vörös szakállú skót hátratolta a székét, felrántotta bőrnadrágját és előrelépett. A földesúr, aki egy fejjel volt alacsonyabb Lachlannál, és kétszer annyi évet számlált, nem úgy nézett ki, mint aki a lkalmas a bajok okozására, melyekről Jamie beszélt. - Szép ez a mai nap Easter Rossban - mondta a földesúr skótul. Tetőtől talpig végigmérte Lachlant. - Nagyon hasonlítasz a nagyapádra, Lachlan MacCoinnich, még ha háromszor akkora is vagy. Ettetek már? - Még nem - Lachlan szándékosan beszélt angolul. A földesúr vállat vont: - Üljetek le! Te is, Jamie. Muirella mindjárt hozza az étket és egy kancsóval a legjobb sörömből. Lachlan bepréselte lábait a lóca és az asztal közé. A konyhaajtó felcsapódott. A földcsúr lánya két kupát és egy korsót hozott. Kiöntötte a sört, és odanyújtotta Lachlannek a habzó itallal teli csuprot, de Jamie-t nem szolgálta ki. - Sült birkahús az, amit érzek? - kérdezte Lachlan.

Muirella kezeit kötényébe törölve válaszolt: - Igen, méltóságos uram. És van édesgyökér is, ha sz ereti. - Ne járasd annyit a szádat, te lány - szólt Conall. - Inkább ennék azt az ételt, mintsem hallgassanak téged. A lány szemében tűz villant. Kezei a csípőjére ugrottak: - Ahogy lordságod kívánja. Lachlan szájához emelte a kupát, hogy elrejtse a mo solyát. A szeme sarkából megpillantotta Jamie-t. Muirellára bámulva a katona úgy nézett ki, mint a sas, aki türelmetlenül várja, hogy a kövér fajdtyúk végre felrepüljön. Szóval - gondolta Lachlan - Jamie, a megrögzött agglegény, akarja ezt a tüzes leányzót. - Mit bámulsz? - vakkantott oda Jamie-nek Muirella. - A csípőd - nyúlt a férfi a kupájáén. - Nagyon tetszik az íve. A lány tenyerei az asztalon csattantak. Előrehajolva m eredt Jamie-re. - Ide figyelj, Jamie MacCoinnich! Utoljára mondom. Előbb fog Bonnié Prince Charlie ülni az angol trónon, mint hogy én foglalkozzam véled. Emlékezz erre! - azzal kisietett. Jamie állkapcsa rángni kezdett, és határozott pillantása követte a lány távozó alakját. Lachlan felhörpintette a sört, és újra megtöltötte a kupáját. - Kérsz még? - kérdezte Jamie-t. A katona kacsintott. - Még az első korsóval sem ittam meg, de a szomjam egyre csak nő. Lachlan majdnem kiprüszkölte a sört. Végül nagyot nyelt. - Hoztál magaddal korbácsot és pajzsot? - kérdezte.

Jamie korsóját a Lachlanéhoz ütötte. - Megvan minden, amire szükségem van, méltóságos uram. A lányka doromboló kiscicává változik, ha egyedül vagyunk. - Gratulálok, hercegséged visszavételéhez - mondta Conall. - Ahogy látom, holnap az lesz az első dolgunk, hogy kiűzzük innét a comwalliakat. Lachlan figyelme azonnal a földesúr felé fordult. Letette a kupát. - Majd én foglalkozom a cornwalli halászokkal, Conall. Beszéljünk inkább rólad s az Easter Ross-i seriffről. A férfi a padlóra köpött. - Üszők ő a Felföld tiszta arcán. Lachlan minél többet tudott meg Neville-ről és a MacKenzie-kel szembeni ostoba magatartásáról, annál inkább sajnálta, hogy visszaszerezte Easter Rosst. Bár a problémák egy része az ő hibájából adódott, egyszerűen azért, mert ő volt a MacKenzie klán feje. - Száraz dokkba vontattad a halászhajókat. Conall feltartotta a karjait, és az ég felé emelte a te kintetét. - Smithson elűzte a kádárokat Niggből. Egész Easter Rossban nem találni egy tisztességes, skót készítette hordót. Mit kellett volna, hogy tegyek? Lachlan türelemért imádkozott. - Nem kellett volna, hogy a halászatot Neville kezébe engedd, Conall. Conall harcias kifejezést erőltetett magára. Ágnesre emlékeztetve Lachlant, és a napra, mikor rajtakapta a kislányt, amint az bolhákat rejtett Lottie díszes alsónad rágjába. - A hitvány Sassenach felszántotta a golfpályámat.

Jamie jól végezte a dolgát; Lachlan mindenre felkészült. - Bérbe adtad Neville-nek a földet, Conall. - De nem azért, hogy dohányt termeljen! A dohánycserje nem érik be a skót talajban. Easter Rossban minden MacKenzie hirtelen dohányszakértővé vált, Neville rovására. Lachlanben akaratlanul szimpátia ütötte fel a fejét. Első gondolata az volt: nem vesz róla tudomást. De tárgyilagosnak kell lennie. Igazságosan kell uralkodnia népe fölött. Conallnak pedig el kell döntenie, kinek az oldalán áll. - Kikötötted, hogy Smithson mire használhatja és mire nem a földet? Conall bozontos szemöldökei összefutottak a homlokán. - Nem, nem kötöttem ki. Nem gondoltam, hogy kel lene. - Míg a bérleti szerződés le nem jár, szívesen látlak a saját golfpályámon, amikor csak akarod. Conall duzzogva szúrt kése hegyére egy nagy darab húst. - És mi lesz a MacKenzie kádárokkal? Nem tömhetem a zsebét annak a Sassenachnak, aki hordókészítőnek hívja magát. - Fergus MacKenzie visszatért Niggbe. A céhe újra készíti a hordókat. Hol vannak Kelgie halászai? - A kocsmákban, méltóságos uram, ott fojtják sörbe bánatukat. Muirella lépett az asztalhoz, tálcával a kezében. A kö tényét már levette magáról. A pruszlik csipkés széle fölött így formás kebel vált láthatóvá. - Apa, abbahagynád a fecsegést, legalább addig, míg Őméltósága eszik? Conall ujja fenyegetően meredt a lányra. - Vigyázz a nyelvedre, lányom, különben szíjat hasítok a hátadból.

Ügyet sem vetve az apjára, Muirella letette a tálat Lachlan elé. - Jó étvágyat, méltóságos uram - hajolt előre a lány. Jamie beszívta a levegőt. Lachlan köhintett. A pompás vacsora alatt Conall a seriffet szidta, és di csérte a MacKenzie klánt. Miután megitta a whiskyt, Lachlan kimerült testtel és próbára tett türelemmel lé pett ki a házból. Meggyújtotta a pipáját, és az épület falának dőlt. A h űvös éjszakai levegő bűzlött a halaktól, az emberektől és a gondoktól. Kinbairn kastélyának nyugalma, és a hón apokkal ezelőtti béke után vágyott. Ami még azelőtt volt, mielőtt Easter Rossba jött volna. Mielőtt megismerte volna Julietet. Fáradtan képtelen volt összeszedni az erőt, hogy elnyomja a fájdalmat, ami kínozta. A bizalom törékeny, értékes valami, és ő nem túl gyakran osztogatta. Annyira biztos volt a lány szerelmében, hogy nem is vette a fáradságot, hogy megkérdőjelezze a motivációt. Még azután is, hogy szembesült a bizonyítékkal, a jót kereste benne. S meg is találta. De Julietnek nincs szüksége rá. Az ajtó kinyílt. Jamie lépett ki a fénykörbe. Észrevette Lachlant. - Sétálunk egyet, méltóságos uram? Lachlan ellökte magát a faltól, és elindult lefelé az úton. - Azt hittem, segítesz Muirellának leszedni az asztalt. Jamie felnevetett. - Ez a lányka hamarosan az én asztalomat fogja rendbe tenni. - Ha van valaki, aki meglágyíthatja a szívét, akkor az te vagy, Jamie. De Szent Ninianra, ez a lány kemény dió.

Jamie arca merengővé vált. - Azt hiszem, szerelmes vagyok. Lachlan tovább szívta a pipáját. - Itt maradnál? - Az igazat megvallva, kedvelem Kelgie-t - körbemutatott az alant elterülő falu fölött. - A sós levegőt, az embereket. - És a nőket. Nevetés remegtette meg Jamie mellkasát. - Igen, egyiküket legalábbis. Rohanó léplek zaja hallatszott a hátuk mögül. Jamie megfordult. - Szent Ninianra, mi... - röffenő hang hallatszott, aztán a férfi, mint a kidőlő tölgy, a földre omlott. Lachlan sarkon fordult, egy ököl csapódott az arcába. Fájdalom villant az állkapcsába. Megtántorodott, de talpon maradt. Megrázta a fejét, hogy kiűzze belőle a zsongást, és a támadóit kereste. Legalább egy tucat elmosódott árnyék gyűrűjében találta magát. Kovakő csapódott acélhoz. A felgyúló lámpás fénye a kissé átszabott arcú Neville Smithson alakját világította meg. Lachlan nem festett monoklit a gazember szeme alá; eltörte az orrát, amiért a seriff nem volt túl hálás. Lachlan előrelendült. Neville ellépett a karjai elől. Nyolc kéz ragadta meg Lachlan karjait. Hiába próbált szabadulni, a seriff barátainak egyesült erejével nem bírt el. - Mit csinálsz te itt? - förmedt rá Smithson, vonásait eltorzította a lámpás fénye. - Conall barátságát keresed? A düh és a józan ész küzdött Lachlan bensőjében. Sz omorú, de ellenfelei számbeli előnyben voltak. Jamie pedig megsérült, vagy még rosszabb. Sőt, Lachlan még csak

vissza sem tudott vonulni. - Azt teszem, amit úgy tűnik egyfolytában; a mocs kot takarítom fel utánad. - Menj vissza Kinbairnba. Majd én foglalkozom Conall MacKenzie-vel. Lachlan türelme elfogyott. - Ahogy a többiekkel? Szent Ninianra, Neville, teljesen felforgattad Easter Rosst. Az angolok gyűlölik a skótokat. A skótok gyűlölik az angolokat. Ebből háború lesz. A hét év alatti ténykedésed e területen csak széthúzást eredményezett Mi történt veled? Neville gúnyosan elmosolyodott. A törött orr ördögi vonást kölcsönzött arkangyalarcának. - Tanultam a leckéből. Tudom, hogyan kell bánni a MacKenzie-kkel. A lámpás megremegett. A fénykör Jamie-re esett. A férfi mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt. Lachlan megnyugodott. S tudta, hogyan bánjon az ellenségével. - Ha erőszakol akarsz, Neville, megkaphatod. Smithson gonoszul kuncogott, és hajlott orrára mutatott. - Te aztán tudod. - Nem volt jogod Catherine-t a házamba hoznod. - Ő ragaszkodott hozzá, és én úgy gondoltam, hogy nekem, mint seriffnek kötelességem a kedvére tenni. A lányai iránt érzett féltő aggodalom hasított Lachlanbe. - Meg ne próbáld még egyszer! S ne kezdj olyan háborúba, amelynek nem lehetsz győztese! Neville felemelte a karját. - De az első ütközet az enyém. Lachlan megpróbált lebukni, de a ráfonódó kezek túlságosan erősen tartották. Az ütés egyenesen az orrát

érte. Egy roppanást hallott, és fájdalom nyilallt a fejébe. A következő ütés a gyomorszáját találta el; a levegő kipréselődött a tüdejéből. Egy újabb ökölcsapás gömyesztette kétrét. Térdei elgyöngültek. Gyomra hánykolódni kezdett. A karok, melyek eddig fogva tartották, elengedték. Lachlan a földre omlott, támadói pedig eltűntek a szűk sikátorban. A feje úgy lüktetett, mintha karót döftek volna az arcába. Meleg vér szivárgott az orrából és folyt az ajkai közé. Kiköpött, hogy megtisztítsa száját a ragadós, fémes íztől. Nagy levegőt véve megragadta az orrát. és visszarántotta a helyére. És közben majdnem kiokádta a vacsorát. Neville megemlegeti még ezt az éjszakát. Lachlan tudta, hogyan bánhatna el ezzel a talpnyaló gazemberrel. De először vissza kell vinnie Jamie-t biztonságban, Muirella karjaiba. Aztán Tain felé veszi az irányt, és me gteszi azt, amit már régen meg kellett volna.

- Mesélje el az éhező zarándok atyák történetét, és az indiánokét, akik ételt adtak nekik! - kérte Mary. Ágnes leejtette a párnáját. - Ne azt. Inkább annak a rabszolgafiúnak a történetét mesélje el, aki megakadályozta, hogy leégjen a dohányföld. Flanel hálóingben, fejükön főkötővel a négy kislány az ágyaik szélén üldögélt. Juliet egy székben ült az asztal mellett, amin a mécses állt. - Én a gyönyörű hercegről akarok hallani, akinek olyan sok szolgája volt - mondta Lottie. - Ezeket a meséket már mind hallottuk - Sarah hason

feküdt, álla a kezén nyugodott. - Mondjon nekünk egy új történetet egy szegény árváról, aki rájön, hogy édesanyja tündérkirálynő! - Rendben - válaszolt Juliet - de ezen gondolkoznom kell még egy kicsit. Szomorú mese jutott eszébe - a virginiai nevelőnő története, aki nagy reményekkel utazott Skóciába, hogy megtalálja nővére gyermekét. De ahelyett, hogy az egymásra találás boldog pillanatai következtek volna, a magányos szolga beleszeretett egy nemesemberbe, és imádta annak négy, anyátlan leányát. Mihelyt Cogburn visszatér, elutazik Glasgow-ba, üres kézzel és üres szívvel. Soha többé nem látja viszont ezeket az imádni való gyerekeket. Sem csodálatos apjukat. Lachlan gondolatára fájdalom szorította össze Juliet szívét. A férfi most gyűlölte, félreismerte őt. Talán jobb is így. Az élet számára is gondtalanul folyik majd tovább, go ndolta mogorván. Nála marad Lillian gyermeke és a másik három kislány. Juliet számára csak emlékek maradnak. Mary biztos, hogy nem az unokahúga. A gondolat szomorúsággal töltötte el. Drága kicsi Mary! Bárki büszke lehetne, ha ilyen leánya lenne. Kopogás hallatszott az ajtón Arra gondolván, hogy talán a herceg az, Juliet megrezzent. Szent isten, bizonyára szörnyen néz ki. Kezével gyorsan végigsimította a hajál. Az ajtó kinyílt. Szakács állt a küszöbön. Szemöldöke aggodalmasan ráncolódott össze, kezei a kötényét rángatták. - White kisasszony, kérem, jöjjön velem. A hangjában rezgő sürgetésre Juliet felállt. - Egy perc és visszajövök. Addig ne nyúljatok a lám-

pához! Az ajtóhoz lépett, és megpróbálta becsukni maga mögött, de a tölgyfa tábla nem mozdult. Megfordulva négy aggódó arcocskát látott felbámulni rá. - Menjetek vissza az ágyatokba,és feküdjetek le! A lányok morogva engedelmeskedtek, Juliet becsukta az ajtót. Mikor a hallba érek, Szakács könnyekben tört ki. - Ezúttal megtette, Szent Ninian segítsen minket - a köténye sarkával megtörölte a szemét. - Megpróbáltam segítem neki, de nem tudtam. És a fiú, Isten áldja meg őt! Elrabolták. Szégyen, hogy ez történt - megragadta Juliet vállát. - Segítenie kell Őméltóságán! Juliet alig tudott levegőt venni: - Lachlan megsérült?-kérdezte. Szakács bólintott. - Igen, de még mennyire. Máris összevérezte a legjobb törülközőimet - Hol van? - A dolgozószobában - válaszolt Szakács. - Elküldtél orvosért? - Nem - szipogta az asszony. - Nem engedte volna Juliet lerobogott a lépcsőn. A herceg dolgozószobájába vezető ajtó nyitva állt. Lachlan az asztal mögött ült, feje lehajtva, arca törülközőbe rejtve. Jobbról és balról a két füles karosszékkel övezve a férfi legyőzött kandúrnak tűnt. Felemelte a fejét. A lánynak torkán akadt a lélegzete. Hatalmas duzzanat takarta el elegáns orrát. Mindkét szemét fekete és kék karikák díszítették, a jobb oldali csupán dagadt, keskeny csíknak látszott. A felső ajkára alvadt vér tapadt, és vér szennyezte az ingét is.

- Édes Virginia - suttogta Juliet feléje indulva. - Mi történt veled? Lachlan intett a vér áztatta törülközővel. - Menj, feküdj vissza, Juliet! - Hangja tompa volt, és az orrából beszélt, mint a gyerek, aki megfázott. - Ez nem tartozik rád. A délutáni szenvedélyes szavak ott függtek közöttük, ez tartotta Julietet mozdulatlanul. - Ne lökj el magadtól! - mondta halkan. Lachlan felemelte a fejét. - Nem tehetem. Már megtetted te helyettem. Juliet megkerülte az íróasztalával szemben álló füles karosszéket. - Hadd nézzem! Mi történt? - Belefutottam a seriff ökleibe. Semmiség, Juliet. - Ó, Lachlan! A verekedés nem old meg semmit - gyöngéden lefejtette a férfi kezeit az arcáról, tenyerébe fogta az állát, és úgy tanulmányozta a zúzódásokat, az egykor elegáns arcot. Gyomra a torkába ugrott. - Még mindig az a jóképű ördög vagyok? A férfi komolytalansága tompította a sokkot, amit a lá tványa okozott. - A jég hamar lelohasztja majd a duzzanatot. Add ide! Juliet kivette a kezéből a törülközőt, és letörölte a vért a felső ajkáról. Lachlan megrándult, és megpróbált elhúzódni: - Be akarod fejezni, amit Neville elkezdett? Juliet szorosan tartotta a férfit: - Maradj nyugton! Susogó hang hallatszott a háta mögül. Megfordulva egy tíz év körüli fiút pillantott meg az egyik székben ücsörögve, aki most talpra ugrott. Nyurga volt, szőke hajú,

tiszta kék szemekkel és egy angyal szépségével. Csak egy hálóköntös volt rajta, amelynek széle sovány bokája és papucsos lába felett lengedezett. A fiú, akiről Szakács beszélt. Akit elraboltak. A her ceg tette volna? - How do you do? - hajolt meg illedelmesen a gyerek derékból. Juliet pillantása visszatért a hercegre. Annak hangja tompán hallatszott, az orrán keresztül. - Ismerkedj meg David Smithsonnal! David, ez White kisasszony, a gyermekeim nevelőnője. David a vendégünk. Szakács rontott be a szobába. - Vendégünk? Hiszen elraboltad őt, uram. Mintha nem volna elég baj Easter Rossban így is. El kell mennie, uram,és… - Haud yer weehsht - sziszegte Lachlan, aztán felmordult a fájdalomtól. Juliet döbbenten pillantott a fiúról, aki egy réz levélnehezékkel foglalta el magát, a hercegre, aki úgy tűnt, mindjárt elájul. - Szakács – mondta - hozzon legyen szíves jeget a jégszekrényből és tiszta törülközőt! És ópiumoldatot. Magában átkozódva az asszony elhagyta a szobát. A herceg megragadta Juliet csuklóját. - Nincs szükségem a segítségedre! Nem kell ópiumoldat sem. - Ez szomorú, mert mindkettőt megkapod - a fiúhoz fordulva hozzátette. - Ne féljen, David! Senki nem fogja bántani. A fejét félrefordítva a fiú úgy meredt Julietre, mintha a lány görögül beszélt volna.

- A legkevésbé sem félek, White kisasszony. Őméltósága, Ross hercege, csupán a felföldi módját választotta, hogy elrendezze nézeteltéréseit az apámmal. Tökéletesen biztonságban vagyok. - De hiszen elraboltak! - jegyezte megJuliet döbbenten. David visszatette a levélnehezéket a herceg rendetlen asztalára. - Emiatt igazán nem kell megrémülnie. A gyerekrablás nagyon régi hagyomány Skócia klánjainak körében. Lehetőséget ad az apámnak és Őméltóságának, hogy megegyezésre jussanak, akármi is áll közöttük. Nos, a tizenötödik században a Gordonok és a MacDonaldok hatásosan vetettek véget egy huszonöt éven keresztül tartó viszálynak, azzal, hogy elrabolták... - Elég lesz, David - dörmögte a herceg. - Ülj le! Neville fia bocsánatkérően elmosolyodott, letelepedett, és közömbös tekintettel körülnézett a szobában. Élvezte a kalandot. - Hogy ragadhattad el ezt a gyereket az ágyából - fordult Juliet dühösen a herceg felé. - Ez visszataszító, barbár tett volt. - Nem volt más választásom - dörmögte a férfi. - De jó lenne, ha abbahagynád. Úgy rikoltozol itt, mint egy halaskofa. Julietnek fájt a szíve, látva fájdalmát, amit Lachlan képtelen volt elrejteni. Mégis, rettenetes dolgot művelt. - Szörnyen nézel ki - Akkor ne nézz rám! - Tulajdonképpen sokkal jobban néz ki, mint ahogyan apám két héttel ezelőtt. A herceg betörte atyám orrát, tudja. És még mindig elég ronda csomó van az orrnyergén. Én azt mondanám, ez egy szemet szemért, fogat

fogért összecsapás volt. Egyetért velem, White kisaszszony? A herceg szólásra nyitotta a száját, de Juliet rácsapta a törülközőt. Lachlan szuszogva vette a levegőt. - Nem igazán tudom, hogy mit mondjak, David - mosolyodott el. - Talán csak annyit, hogy azt hiszem, titokban kellene tartanunk ennek a két nagyra nőtt fiúnak a hülyeségét. - Természetesen. Bocsássák meg a fecsegésemet, ahogyan azt anya szokta mondani. A herceg ökle az asztalra csapódott. David tovább nézelődött a szobában. Szakács tért vissza, egy tál keményre taposott hóval és egy halom törülközővel a karjaiban. Juliet apró darabokra tördelte a havat, és egy törülközőbe csavarta a darabkákat. - Dőlj hátra! Vagy talán jobb lesz, ha lefekszel. - Jól vagyok. Juliet türelme elfogyott az állítás abszurditása hallatán - Márpedig le fogsz feküdni - megragadta Lachlan karját, és megpróbálta lábra állítani. - Aú! —húzódott el a férfi. - Hadd nézzem! - Juliet felemelte Lachlan ingét. A fodrozódó izmokat zúzódások tarkították. - Állj fel azonnal! Lachlan nehézkesen feltápászkodott. Juliet a karja alá bújt, és átölelte a derekát. - Felfelé! A férfi felsóhajtott, de hagyta, hogy a lány átvezesse az asztal másik oldalára. - David! - szólt oda Lachlan a fiúnak. A hangja kemény volt, mint a kő. - Nem hagyhatod el ezt a házat! Megértetted?

A fiú szeme tágra nyílt. - Álmodni sem mernék ilyesmiről, uram. Nagyon jól tudom a gyerekrablás szokásait. Az anyám a MacLeod család sarja, tudja. Ők és a Munrók... A herceg felnyögött. - Nos, igen - hebegte David - nem hiszem, hogy ez most túlságosan érdekelné. - Várjon itt, David! - mondta Juliet. - Nemsokára visszajövök. Elhelyezem egy vendégszobában. Holnap pedig hazakísérem. - Nem - vágott közbe a herceg. - Itt marad, te pedig maradj ki a skót ügyekből! - A hercegnek tökéletesen igaza van, White kisasszony. Ha engem visszavisz, semmi nem oldódik meg így az apám és Őméltósága... - David... A fiú elhallgatott, és élénken bólintott. - Üljön le ahhoz az asztalhoz, David, és írjon az édesanyjának egy levelet - mondta Juliet. - Írja meg neki, hogy sértetlen, és hogy nincs veszélyben. - Szabad, méltóságos uram? - Egen, Dávid - válaszolt a herceg. Lachlan megpróbált még egyet lépni, de a térdei összecsuklottak, és teljes testsúlyával Juliet vállára nehezedett. A lány megtántorodott, de sikerült megtámasztania a lábát és kiegyenesednie. A férfi karjai tehetetlenül lógtak, feje a vállára csuklott. Jobbra, aztán balra fordulva, Juliet odavezette a lépcsőhöz. - Kapaszkodj a korlátba! - Nincs szükségem a segítségedre. - Na ne nevettess! Lachlan továbbra is azt morogta, hogy remekül érzi ma-

gát. De amikor az ágyához értek, beleomlott. Juliet az arcára tette a ruhába csomagolt havat. Levette róla az inget és a csizmát. Lila és vörös foltok borították a karjait és a mellkasát. Juliet gyöngéden megérintette a feldagadt bordákat. - Rondábbnak látszik, mint amilyen valójában - mondta Lachlan keményen. - Ne fáraszd magad! - Csak segíteni próbálok. Ne légy ilyen makacs és büszke! - Nem a büszkeségemmel van a baj, Juliet. - Nézd a dolog jó oldalát. Ha a seriff így elbánt veled, te bizonyára sokkal rosszabb állapotban hagytad ott. Lachlan ajkán keserű félmosoly jelent meg. - Meg sem tudtam ütni Erről tizenkét orgyilkosa gondoskodott. - Egy tucat emberrel küzdöttél? - Nem igazán küzdelem volt az, Juliet. - Ez nem igazság! Neville Smithsonnak sokkal jobban kellene hasonlítania a fiára. - A lányok együtt nem fecsegnek annyit, mint ő. - Talán néha Sarah. David csupán fél. És neki is van büszkesége, ezt ne feledd! - Igen. Anyai ágról. Juliet kimosta a herceg sebeit, aztán egy pohár vízbe csepegtette a Z ópiumoldatot. - Tessék, idd ezt meg! Egyetlen ép szemével Lachlan a lányra pillantott. - Nem kell. - Idd ki! Lachlan összeszorította az ajkait. - Elmehetek Davidért is. Biztos vagyok benne, hogy ő megtalálja a szavakat, amik meggyőznek.

- Békén hagysz, ha megiszom ezt a hitvány főzetet? - Igen - Juliet a férfi szájához tartotta a poharat. Lachlan bekortyolta az italt. - Csak jó éjszakát kívánok a lányoknak, aztán visszajövök. - Ne! Juliet megfogta Lachlan kezét. - Tudom, hogy dühös vagy rám, és sajnálom. Nem úgy értettem, hogy nem akarok gyermeket tőled. Lachlan elfordította a fejét. - Tökéletesen tudom, hogyan értetted. - Csak azt mondtam, nem tarthatom meg a gyereke det. - Ezen igazán kár vitatkozni. Fájdalom hasított Juliet szívébe. - Kérlek, próbálj megérteni. Vannak dolgok az életemben. amik... - elhallgatott. Nem volt hajlandó feltárni a lelkét egy olyan férfi előtt, aki nem az övé, és aki fele lős Lillian haláláért. - Jobban megértelek, mint gondolnád, Juliet White. - Ez mit akar jelenteni? Lachlan ásított. - Amit csak akarsz. Juliet felállt. Nincs most idő ezt megbeszélni. - Pihenj! Nemsokára visszajövök. Juliet ólomnehéz lábakon vánszorgott a lányok szobájába, de a rendetlen ágyak üresek voltak. Elfújta a lámpát, és lement a földszintre. Amikor elérte a herceg dolgozószobáját, meghallotta Ágnes hangját. - Ön kicsoda? - David MacLeod Smithson vagyok. És önök kicsodák? - Én Ágnes MacKenzie vagyok. - Én Mary Margaret MacKenzie.

- Én Charlotte Antoinette MacKenzie. - Én pedig Sarah Suisan MacKenzie. - Bocsássák meg az öltözékemet - szólt David. - Általában nem mutatkozom nyilvánosan hálóköntösben. - Mit csinál itt? - kérdezte Lottie. - Túsz vagyok. - Sarah - sziszegte Ágnes mi az a túsz? Juliet lépett be a szobába. A lányok körbeállták Davidet, aki hűvös nyugalommal állt, kezében egy ív papírral. - David Smithson a vendégünk, és elvárom, hogy így is kezeljétek. - Smithson - tűnődött Sarah. - Véletlenül nem rokona ön Easter Ross seriffjének? A nővérei szájtátva bámultak. Aztán egyként léptek hátra. David kihúzta magát. - Igen. A seriff az atyám. Ágnes előrelépett, öklei felemelkedtek - Az egy átkozott gazember. Gyűlöljük őt. David nyilvánvaló zavarában pislogott. - Miért? - Mert egy haramia - válaszolt Lottie. - Száműzi a jó skótokat. - És a papánk is gyűlöli - tette hozzá Mary. David végignézett rajtuk. - Az atyjuk? Lottie kitapintotta egyik szemöldökét. - Ross hercege. A fiú segélykérően nézett Julietre. - Elég volt, hölgyeim - mondta. - Mondtam, hogy maradjatok a szobátokban. Kinek az ötlete volt, hogy ne engedelmeskedjetek?

Mind a négy kislány lehajtotta a fejét, de egyikük sem válaszolt. - Gyerünk lefeküdni! Lottie büszkén emelte fel a fejét. - Jobb, ha elpakoljuk az ezüstneműt. - Lottie! A kislány kivezette a testvéreit a szobából, gyalázkodó mormogásuk kísérte őket. David a padlóra meredt, egyik papucsos lábát a másikra helyezte. - Mindig ilyen őszinték? - kérdezte. Az egyik pillanatban olyan érettnek tűnt, a másikban gyereknek. - A lányok nagyon barátságosak, igazán. A fiú bizonytalanul mosolygott, és odaadta Julietnek a levelet. - A lányok nem kedvelnek. Nem kellett volna ellopnom az ezüstöt. Juliet legszívesebben magához ölelte volna. - Tényleg nem. Az apja ezért letartóztatná. - Ó, ő soha nem... - elhallgatott, aztán felnevetett. - Ez tréfa volt. Milyen kedves öntől. - Lottie néha szemtelen, de igazán nem állt szándékában megsérteni az érzéseit. David mosolyogva simított végig a haján. - Biztos vagyok benne, hogy igaza van. - Holnap meg szándékozom látogatni a szüleit. - Atyám Dingwallba ment. Nem lesz itthon egy hétig, vagy még tovább. De anya a legnagyobb örömmel fogja fogadni. Juliet elhelyezte a fiút egy vendégszobában, aztán viszszament a herceg ágyához.

Az ópium hatása alatt a herceg hangosan horkolt, de a reggel első óráiban mozgolódni kezdett, és elhúzva arcáról a hideg törülközőt, Julietet szólította. - Itt vagyok, Lachlan - lefejtette a férfi ujjait a takaróról, és megfogta a kezét. Az újra békés szendergésbe merült. Ahogy a hajnal gyöngyházfényű fényei beszivárogtak a szobába. Juliet a férfi kezére nézett, mely oly szorosan fonódott az övére. Sápadt, asszonyos bőre éles ellentétben állt Lachlan erős kezének napbarnított színével. Finomságot látott ebben a kézben - a kézben, mely a fejüket simogatta, miközben azok szunyókáltak. Juliet szeme itta a képet: Lachlan keze az övében, szíve pedig a szeretet és a biztonság emlékeit raktározták el, ami a képhez tartozott. Gyengéden helyezte el őket skóciai emlékeinek galériájában. Meleg könnyek gördültek végig az arcán. Lachlan keze megszorította az övét. Juliet felriadva nézett fel, és találkozott tekintete a hercegével. Az arcát borító lilás zúzódások maszkja alatt szemei élénk színnel, üvegesen kéklettek A jeges borogatás lelohasztotta a duzzanatokat, de az orra csak napok múlva nyeri vissza eredeti formáját. Egy virginiai emlék jutott Juliet eszébe. Elmosolyodott. - Mi olyan mulatságos? - Úgy nézel ki, mint egy mosómedve. Lachlan közelebb húzta magához a lányt. - Mi az a mosómedve? Olyan gyengének érezte magát, mint a most született kiscica. Juliet hagyta, hogy a férfi maga mellé húzza. - Egy szőrös, kis állat, aminek mintha fekete monoklik volnának a szeme alatt, és karikák vannak a farkán. A férfi keze a hátára, a karjaira vándorolt. Julietben a

biztonság, a vágyakozás jól ismert érzései keltek életre. - Még nem nézted meg az én farkamat. Juliet felnevetett, és elhatározta, hogy ha valaha is megházasodik, a férjének kell hogy legyen majd humorérzéke. - Nem is szándékozom. Hogy érzed magad? - Mintha egy csorda felföldi marha taposott volna végig rajtam. - Aludj még! Lachlan keze a lány derekára csúszott. - Előbb mondd meg, miért sírtál! Juliet a legbiztonságosabb választ adta. - Aggódtam miattad. Lachlan ravasz pillantást vetett a lányra. - Ugyanígy aggódtál Mabry miatt is? - Nem volt rá szükség. Nincsenek ellenfelei, akik bevernék az orrát. - Mit szólt, mikor elmondtad, hogy Skóciába akarsz jönni? - Jó utat kívánt nekem. Lachlan átölelte őt, aztán felnyögött a fájdalomtól. - Mesélj megint Virginiáról. Juliet az aratás hosszú napjairól beszelt neki, és az azt követő ünnepségről. Mikor Lachlan keze n em mozdult, és mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt, kilépett mellőle az ágyból. Egyszerű pamutruhát öltött, magához vette David levelét, és kiosont a hátsó ajtón. Éppen eljött az ideje, hogy kezébe vegye az ügyet, és véget vessen ennek a nevetséges viszálynak.

16.fejezet Az érett tavasz ígéretével kecsegtető metsző levegő ölelte körül. Dél felé a franciakertek úgy néztek ki, mint a kamasz az első borotválkozása után. A vörös és sárga tulipánok ágyásai, a hófehér sáfrányok színek kavalkádjával fröcskölte össze a földet. A hanga és a tövises re kettye friss hajtásai szúrták át a frissen megművelt talajt. A herbáriumokat, melyek ötkaréjos virág formájában voltak telepítve, ócska takarókkal borították, hogy megóvják az érzékeny növényeket a hűvös éjszakától. Kelet felé a nap felkúszott a felhők fölé, melyek fehér palotákhoz hasonlítottak. A herceg szerint közeledett a nyár, de Juliet már nem lesz itt, hogy lássa is. Szomorúság hasított a szívébe. Felgyorsította a lépteit, és megkerülte a sarkot, mely kör alakú kocsibejáróhoz vezetett. A ház előtti füvön egy birkanyáj legelt. Megfordult és visszanézett a házra, s meglátta David Smithson alakját a vendégszoba ablakának keretében. Mosolygott és integetett. Juliet is elmosolyodott, és felemelte a kezét. Aztán elindult végig a félmérföldes úton, a macskaköves út másik végébe. A Clan Row két végén, dombokon épülve, Rosshaven és az Easter Ross-i seriff otthona szemben álltak egymással. A seriff hosszan elterülő kúriája valamikor a MacLeod klán fejének otthona volt. Senki, a he rceg háztartásából, nem merészelt volna elmenni az utca másik végébe. Egészen a múlt éjszakáig, amikor a herceg elrabolta Davidet. Ahogy leereszkedett a dombról, Juliet házak mellett haladt el, melyeknek ajtaja száraz hangával volt díszítve,

az udvarokon pedig bimbózó vörös berkenyefák álltak. Gyapjúruhákban, fejükön skót főkötővel és kezükben tejescsöbörrel cselédlányok siettek a házból az istállók felé. De ahogyan elindult célja felé, a dombon fel, a házak határozottan angol ízlést mutattak. Jó néhányat élősövény, puszpáng és bimbózó árvácska ágyasai öveztek. A cselédlányok pamutruhákban, keményített főkötőben és kötényben forgatták a seprűt. Egyikük sem hagyta abba a munkát, de mindannyian felnéztek, amint Juliet elhaladt előttük. Rengeteg volt a különbség. Hogy is játszhatja egy virginiai nevelőnő a hírvivőt a két férfi között, akik ilyen elt érő kultúrákhoz tartoznak? A közelgő találkozás aggodalma rántotta görcsbe a gyomrát. A domb tetején megállt, és hitetlenkedve pislogott, mivel valószínűtlen kép tárult a szeme elé: dohányföld. Az elvetett magoknak csupán a fele hajlott ki. Az apró növénykék elsatnyultak a napfény és nedvesség hiányában, a leveleket elsorvasztotta a felföldi fagy. Mi késztette a seriffet, hogy úgy gondolja, képes lesz itt dohányt termeszteni? Juliet tépelődve vonult a szolgabejárathoz, és a csengőért nyúlt. - Hello - hallatszott egy hang a háta mögül. - Segíthetek? Megfordulva Juliet egy apró, sötét hajú nővel találta magát szemben, aki az istállók felől érkezett, kezében tojásos kosár. A gyapjú vállkendő alatt a nő köntöst viselt, mely szétnyílva látni engedte előrehaladott terhességét. - Hello. Juliet White vagyok. Lady Bridgettel szeretnék

beszélni. A kíváncsiság mosolya érdekes kifejezést kölcsönzött a nő finom vonásainak. - Én vagyok Bridget Smithson. És maga se nem skót, se nem angol. Juliet bókolt. - Nem, milady- mondta. - Virginiából való vagyok, de Ross hercegének szolgálatában állok. Lady Bridget előrébb lépett, járása méltóságteljes volt állapota ellenére. Formás, piros ajkai könnyed mosolyra görbültek. - Hogy van Lachlan? Juliet döbbenten válaszolt. - Ismeri Őméltóságát? Nevetés csillant meg a lady szemeiben. - Hogyne. Játszótársak voltunk még gyermekként, bár én két évvel idősebb vagyok. - Lehetetlen - röppent Juliet ajkáról a szó. Zavartan, hogy ilyen őszintén beszélt, hozzátette: - Bocsásson meg! Azt akartam mondani, hogy sokkal fiatalabbnak látszik. - Milyen kedves öntől, hogy ezt mondja. Jöjjön, Juliet White, menjünk beljebb, és igyunk teát... mielőtt a gyerekek felkelnek. Juliet összeszedte minden bátorságát, és előhúzta a levelet. - Őméltósága elrabolta a fiát múlt éjszaka. Szörnyen sajnálom, de nem kell aggódnia. David jól van, és jól érzi magát. Bridget felnézeti a második emeleti ablakra. - Csodálkoztam is, miért van még mindig ágyban. Általában a nappal kel.

Körmét a pecsét alá csúsztatva felnyitotta a levelet, és olvasni kezdte. Arcvonásait ellágyította az anyai szeretet. Amikor a háziasszony a zsebébe gyűrte a levelet, Juliet megszólalt: - Őméltósága soha nem bántaná a fiút. Lady Bridget vállai megemelkedtek és lesüllyedtek. - Tudom. Gondolom, így a legjobb, de reméltem, hogy Neville észhez tér, még mielőtt idáig fajult volna a viszony. Olyan makacs. Még a dohányföldön sem segít. - Meglep, hogy itt próbál meg dohányt termelni. - Hiba volt - szavait megvetés fűszerezte. - Apám humorának a nyoma. A végrendeletében semmit sem hagyott Neville-re, csak egy szekérnyi vetőmagot, de nem vette a fáradságot, hogy elmondja, mifélét. Kitalálhattam volna, de abban reménykedtem, hogy papa meglágyította a szívét. Soha nem kedvelte Neville-t. - Bánatosan tette hozza. - A legtöbb skót sem. - Beszánthatják a földet. - És hagyjam, hogy apám tréfája elérje a célját? Ó, nem. Betakarítom azt az átkozott termést, ha az élelembe kerül is. Juliet zavartan követte a fürge asszonyt fel a kőlépcsőkön egy társalkodó szobába. Lady Bridget egyálta lán nem úgy viselkedett, ahogyan azt Juliet várta. - Nem értem. Nem dühös a gyerekrablás miatt? Azt hittem, őrjöngeni fog. - Túlságosan közel állok a szüléshez ahhoz, hogy őrjöngeni kezdjek. Kérem, foglaljon helyet! - intett egy üvegtetejű asztal felé, mely körül karosszékek álltak. Az egyik sarokban játékokkal csordultig teli doboz állt, és egy apró gyerekasztal tálcával és miniatűr teáskészlettel.

Formaruhás cselédlány lépett be. Lady Bridget átadta neki a kosarat. - Hozzon váltás ruhát David úrfinak, és a jó öltönyét! Keresse meg a csizmáit és a vasárnapi cipőit is! Tegye őket a hímzett utazótáskámba, és tegye a táskát a bejárati ajtóhoz! És hozzon Dorcassal teát és lángost! Lady Bridget beleereszkedett az egyik székbe, és lesimította a szoknyáját. - Jó. Most már megismerkedhetünk. - Az a szándéka, hogy Davidet Őméltóságánál hagyja? kérdezte Juliet. - Muszáj - válaszolt Lady Bridget sóhajtva. - Ez az egyetlen módja, hogy a herceg észre térítse Neville-t. Juliet felfigyelt Lady Bridget ropogó r-jeire. - Maga skót. - Egen. Atyám Gibson MacLeod volt, Tain earlje. - Sarah mesélt nekem a haláláról. Sajnálom. - Ne sajnáljon! Gibson MacLeod könyörtelen, makacs skót volt - fejét tolakodó kíváncsisággal billentette félre. - Ki az a Sarah? - A herceg négy leányának egyike. - Tehát igaz - csapta össze a tenyerét. - Henrietta írt ilyesmit a Crierben, de azt hittem, csak szóbeszéd. Hogy csak kiszínezi a történetet. Milyen jó Lachlannek! És azt is olvastam, hogy próbaházasságot kötött magával. Juliet egy piszokfoltot söpört le az asztal üvegtetejéről. - Ez hiba volt. - Leírni vagy megtenni? - Mindkettő. Vannak még gyermekei? - Juliet sietve váltott témát. - Meséljen róluk, kérem! Lady Bridget ravasz mosolyt küldött Juliet felé, de nem erőltette a dolgot. A következő egy órában a gyerekekről

beszélgettek. Juliet megtudta, hogy a seriffnek és Lady Bridgetnek öt gyermeke van. David a legidősebb, aztán egy fiú hat-, egy másik ötévesek, aztán két lány négy- és háromévesek. - Mikor várja az új babát? - Május elsejére. Cogburn meg azelőtt megérkezik, és Juliet akkor már hazafelé tart. Rettegés hasított a szívébe. Bárcsak Skó ciában maradhatna! Bárcsak Lady Bridgethez hasonló feleség válna belőle, akinek helyzete biztonságot nyújt, s akit imádnak férje és a gyermekei! Bárcsak szabadon feleségül mehetne a herceghez, és anyja lehetne a leányainak.

Az elkövetkező hét folyamán Juliet gyakran meglátogatta Lady Bridgetet. Magában azt mondogatta, a David miatt érzett aggodalma az ok, de elmerült figyelemmel hallgatta, ahogyan Bridget előadta Lachlan MacKenzie gyermekkorának szomorú történetét, a fiúét, akit háború szakított el az otthonától, akit megfosztottak a földjétől és a címétől. Árvaként Lachlan kereskedésből és áru szállításból kereste a vagyonát. Hét évvel ezelőtt rávette György királyt, hogy adja vissza neki, amit az angolok elvettek. Juliet ellenállt a herceg invitálásának, hogy ott folytassák kapcsolatukat, ahol abbahagyták. A férfi hízelgett, udvarolt, cirógatta, de Julietnek sikerült kitérnie előle. A szíve nem tudott volna elviselni több fájdalmat. Neville visszatért Dingwallból. Fennhéjázó hangon fenyegetőzött bosszúval, de nem volt hajlandó tárgyalásba bocsátkozni a herceggel David szabadulását illetően. Az

Easter Ross-i skótok megtapsolták Őméltóságát: az angolok megdöbbentek, hogy egy brit főrend ilyen barbár módszerhez folyamodik, és morogva fejezték ki mélységes felháborodásukat. Egész Easter Ross, de különösképpen Tain, az elégedetlenség fortyogó katlanjává vált. Bármelyik nap bekövetkezhetett a tragédia. Skótok és angolok veszekedtek az utcákon és a kocsmákban. Mikor Juliet kérdőre vonta a herceget, az büszkén annyit válaszolt: - Legalább beszélnek egymással. Henrietta bejelentette rovatának hasábjain, hogy a Borz és Bogáncs kocsma a beözönlő angol vendégekhez alkalmazkodik, rummal és húsos krumplival frissíti fel a menüt. Henrietta nem tett említést arról, hogy egy sz éket dobtak át a szóban forgó kocsma ablakán. A feszült helyzet nem maradhatott fenn sokáig. Juliet belépett a herceg dolgozószobájába, és egy tes tes csomagot tett le az asztalra. - Lady Bridget küldi ezt a számodra. Lachlan rápillantott a csomag barna papírjára, de nem tűnt kíváncsinak a tartalmát illetően. Hátradőlt a székben, szemöldöke kérdően emelkedett meg. - Megint meglátogattad? - Igen. - Találkoztál Neville-lel? Juliet a titokzatos csomag tanulmányozásába merült. - Nem - válaszolta. - Ma reggel érkezett. Most a polgármesterrel van találkozója. - Mi jár abban az okos fejedben, Juliet? A férfi olyan jól ismerte őt, és mégsem tudta az igazat. - Tudod, hogy a seriff honnan vette azokat a dohánymagvakat?

- Nem különösebben érdekel. Juliet beszélt az earl hagyatékáról és Lady Bridget elh atározásáról, hogy megóvja férje büszkeségét. A herceg a réz levélnehezékért nyúlt, és a kezei között görgette. Mintha mérföldekre járt volna, homlokát rán cok barázdálták. Végül elmosolyodott. - Mi van a csomagban? -kérdezte. - Honnan tudnám? Nem szoktam felnyitni mások ajándékát. - De ezt most nyisd ki! Juliet érezte a parancs mögött megbúvó kihívást. Megrántotta a csomagot átkötő zsinórt, azt kívánta, bár a férfi hajfonatait rángathatná. Hogy lehet ilyen átkozottul keményfejű? És ő hogy szeretheti ennyire? A papírcsomagolás lehullott. S ugyanez történt Juliet állával is. A csomagban egy fenséges erdőzöld bársonyruha feküdt, gazdagon díszítve aranycérnával átszőtt bogáncsokkal. A szék felborult, ahogy a herceg felugrott. - Szent isten! Bridget ezúttal megtette! - Ez mit jelent? - Bajt. Ez a Bogáncsrend. Skócia legmagasabb lovagi címerének díszruhája. - A tied? A herceg ajkait bohókás kacaj hagyta el. - Nem gondolod, hogy kiérdemeltem? Komolytalansága felpaprikázta Juliet hangulatát. - Skócia lovagi ügyei nem rám tartoznak. Lachlan áthajolt az asztalon, és megsimította az egyik bogáncsot. - Jelen pillanatban rám sem. A köntös az atyámé volt, előtte pedig az ő apjáé és így tovább, egészen ötödik

Jakab királyig visszamenőleg. Reménytelen vágyakozás hasított Julietbe; ő még a szülei nevét sem tudta. Végighúzta kezét a remekbe szabott ruhadarabon. - Hogy szerezte meg Lady Bridget? - Az anyám adta át neki megőrzésre, ugyanis meg volt róla győződve, hogy egy nap visszaszerzem a címemet. Még abban a pillanatban is, amikor az angolok felkötötték a csillárra, gondolta Juliet szomorúan. - Viselni fogod? A férfi végignézett a lányon. - Szívesebben látnálak benne téged. Alatta semmibe öltözve. Juliet az utóbbi időben olyan magányosnak, otthontalannak érezte magát. Elveszítette a célját és az elveit, melyek Skóciába vezérelték. Olyan könnyű lenne igent mondani a férfinak, s újabb emléket dédelgetni. Újabb szívfacsaró ereklyét. De várta Virginia és újabb tízéves tanoncszerződése. A levegőt reszketve szívta be: - Nem – mondta. - Nem helyénvaló válasz egy olyan nőtől, aki önként lett a szeretőm. Megjött már a havi vérzésed? Juliet meglepődött, hogy ilyen kényes téma került szóba. - Ez nem tartozik rád - válaszolta. Lachlan összefonta karjait a mellkasán, de a mindennapi pózt meghazudtolta a szemében ragyogó fény. - Ó, dehogynem. Válaszolj, kérlek! Megjött? - Nem. - Érzékenyek a melleid? - szólt a férfi olyan hangon, mintha az után érdeklődne, milyen bort kér. Juliet az ajtóhoz lépett. - Ezt nem fogom veled megbeszélni.

A következő pillanatban Lachlan a lány mögött állt. - Akkor magam nézem meg - kezei összezárultak a keblein. Magához húzva súgta a fülébe. - Mondd,Juliet, Egyik keze feljebb csúszott, és a hasát simogatta - itt növekszik a gyermekünk? Egy fiúcska vagy egy lányka? Fájó szívvel és vágyakozva, hogy a férfi megölelje, még egyszer megcsókolja, Juliet megfordult a karjaiban. És teljesen elgyöngülve esett áldozatul a herceg csáberejének. A férfi könnyedén édes őrületbe kergette és térítette el céljától. - Mondd - súgta Lachlan olyan gyöngéden, mintha azt mondta volna: Szeress! - A vérzéseim nem mindig... kiszámíthatók - zavarában elvörösödött, de a herceg gyengéd, bátorító mosolya tovább unszolta. - Nem vagyok olyan, mint a többi nő. Vágy sütött a Lachlan szeméből. Juliet, képtelen lévén tovább ellenállni, megadóan rámosolygott. Lachlan közelebb hajolt, ajka olyan közel került az övéhez, hogy érezte rajta a leheletének melegét. - Nem, kicsim. Tényleg nincs hozzád hasonló nő.. A férfi magához szorította, és egy pillanatig a melle tényleg érzékeny volt, de tudta az okát - férfiasságának ismerős vonzereje volt az, ami sürgette, hogy vele legyen, hogy hallja a hangját, amint azt mondja, felh ők felett lebegő sólyomként érzi magát a lány karjában. A férfi nyelve az ajka közé hatolt, és ő megadta magát tüzének, viszonozva a szenvedélyét. Hajának érintése után vágyakozva, a herceg arcát a kezébe fogva simogatták ujjai a füle alatti területet, mielőtt tenyere továbbsiklott volna a bordáit borító érzékeny bőrre. - Ó, Juliet! - ölelte át Lachlan a derekát, és húzta lábának oszlopaihoz - Nagyon kívánlak! Jöjj vissza az ágyam-

ba! Juliet szíve tamtamként vert, és a megelégedés sóhaja hagyta el az ajkát. Nem volt viselős a férfi gyermekével, nem is merészelt arról álmodni, hogy a herceg egy darabját örökké szeretheti. Lachlan uralkodhatna szenvedélyén, és nem ültetné bele magját, mint ahogyan azt korábban tette. Kockáztassa így, hogy még inkább beleszeret? A trappoló lábak hangjára és a gyöngyöző gyereknevetésre Juliet hátralépett. - Megígérted, hogy lovagolni viszed Davidet, és én megígértem a lányoknak, hogy gyakorolhatnak kicsit a nyilakkal - mondta a kezét tanulmányozva. - Ma éjszaka - fogadta meg a herceg - először a fürdőben szeretkezünk, aztán a tűz előtt. Vigyorogva, mint a korhely, aki tulajdonképpen volt, hozzátette: - Aztán meg kitalálunk valamit. Kopogás hallatszott az ajtón - Juliet megúszta a választ. Bárcsak ilyen könnyen menthetné meg meggyötört lelkét is! Valamivel később, a ház háta mögötti gyepen állt Jamie-vel és a lányokkal. Tőlük száz gyereklépésre állt az új céltábla, mely Neville Smithsont formázta szarvakkal és hiányzó fogakkal. Mary kilőtt egy nyílvesszőt. Az bel efúródott a céltáblába, és a szeme között fúrta át Neville karikatúráját. - Sarah - mondta Mary. - Most neked kell visszahoznod a nyílvesszőket! Sarah - szőke fürtjei mögötte lobogtak - cliramodott a cél felé. Juliet hasztalan kutatta a horizontot a lovas csoportot keresve. A herceg egy tucat katona kíséretében lovagolt ki DaviddeI.

Egy kis időtöltés, mondta a férfi, és megmutathatjuk az angol polgároknak, hogy Neville fia sértetlen és jól érzi magát. Sarah visszakiáltolt: - Csak tizenegy nyílvesszőt találtam! Mary intett neki. hogy folytassa a keresést. - Nézd meg valamivel messzebb! Lottie a kikötőkben álló hajókra célzott. - Nem is igaz. - De igen. Sarah a céltábla mögé szökkent, és eltűnt a domb gerince mögött. Aztán egy pillanattal később rémült sikoly hasított a levegőbe. Jamie elrobogott, mint a villám. Juliet megemelte a szoknyáját, és olyan gyorsan szaladt, ahogyan csak tudott. Agyába villant a páfrány borította domboldalon lebukfencező Sarah testének véres, összezúzott képe. Ágnes, Lottie és Mary Juliet mögött szaladt. - Odanézzetek! - kiáltotta Ágnes. - A seriff! Elkapta Sarah-t! Juliet is megpillantotta a férfit. Az lován vágtatva dübörgött le a dombról. Előtte a nyeregben, arccal lefelé, karjával, lábával vadul csapkodva feküdt a sikoltozó Sarah. Mögötte Jamie elszáradt páfrányok felett átszö- kellve próbálta meg utolérni a vágtaló lovat. - Állj meg, átkozott gazember! - üvöltötte kétségbeesve. Keserű gyűlölet kerítette hatalmába Julietet. Hogy merészelik ezek a férfiak bábként rángatni a szelíd Sa- rah-t az idióta játékukban? - Lődd le, Mary! - mondta Ágnes. Egy nyílvessző süvített el Juliet mellett. Az meglepetésére és örömére belefúródott a seriff vállába. A lövésnek ilyen nagy távolságból nem volt ereje. A férfi úgy seperte le magáról a vesszőt, mintha az moszkitó volna, aztán sarkát a lova oldalába vágta.

- Hű, Mary! - rikoltotta Ágnes ugrándozva. - Eltaláltad a gazembert. Felpattanok a pónimra. Te pedig lovagolj mögöttem, és lődd meg megint a fickót! Mary elkezdte összeszedni a lehullott nyílvesszőket. Ágnes elrohant az istállók felé. - Gyere vissza azonnal, Ágnes MacKenzie! - szólt Juliet. – Mary, hagyd abba! - Nem mentek sehová. - De White kisasszony... - jajveszékelt Ágnes. - Soha nem érnétek utol - Juliet tehetetlen dühvel nézte, ahogy a seriff ellovagolt Sarah-val. - Ó, White kisasszony - nyögte Lottie - mi lesz Sarah-val? Juliet agyában kavarogtak a gondolatok. Lady Bridget vigyázni fog a kislányra - ha a seriff hazaviszi Sarah-t. És biztos, hogy ezt teszi. Jamie lassan vonszolta magát a dombon felfelé. Felhevülve, zihálva állt meg. - Keresse meg azonnal Őméltóságát! - mondta Juliet. - Egen - morogta a katona az istállók felé indulva. - Ez vért kíván. Juliet parancsára a lányok bevonultak a házba. Ő maga fel-alá járkált az előcsarnokban, míg meg nem hallotta a lábdobogást a kocsifeljárón. Dühtől remegve lépett a bejárati ajtóhoz, felrántotta, és szembe találta magát Ross hercegének fenyegető alakjával. A férfi remegő orrcimpákkal, haragosan összehúzott szemöldökkel és összepréselt ajakkal meredt Julietre. - Szóval, Juliet White - csattant a hangja -, sikerült egy másik leányomat is elveszítened! - Nekem? - Juliet megdöbbent, majd hagyta, hogy az ösztönei irányítsák. Hátrahúzta a karját, és megütötte a férfit. Az egész átkozott gyerekrablás a te hibád! Lachlan megragadta a csuklóját, és berángatta a dol-

gozószobába. - Engedj el! - Juliet megpróbált kiszabadulni, de a férfi ujjai acélbilincsként fonódtak a karjára. Lachlan belökte őt egy székbe, és fölé magasodott. - Kinek az ötlete volt. hogy segítsetek Neville-nek elrabolni Sarah-t? A tiéd vagy Bridgeté? Vagy talán mindhárman együtt főztétek ki ezt a tervet? Julietet vak düh kerítette hatalmába. - Te nyomorult gazember! - Felállt. - Hogy mersz engem okolni? Lachlan visszanyomta a székbe. - Mit csinálsz? Miről beszélsz, hiszen elvitte Sarah-t?! - Juliet hangja elcsuklott, és nem tudta visszatartani a könnyeit. - Úgy kapta fel, mint egy zsák korpát. Sarah sikoltozott. És te nem tudsz mást tenni, mint vádaskodni - kezét görcsösen ökölbe szorítva emelte fel a szája elé. Fogai belemélyedtek az ujjpercébe, mégsem volt képes uralkodni magán. - Kinek az ötlete volt? - követelte a választ a férfi. - Menj a pokolba! Ahogy a dühös szavakat kiejtette, eszébe jutott valami: Lady Bridget nem dühöngött David elrablása miatt. Lady Bridget megesküdött, hogy megmenti férje önérzetét. Lady Bridget felföldi volt, akár Lachlan. Lady Bridget tudta, hogy a herceg és a férje soha nem fognak közös nevezőre jutni, így megpróbálta kényszeríteni őket, mindkettőt ugyanabba a helyzetbe hozni. - Tudod mit tettel, Julet? - kérdezte a herceg, olyan fenyegetően, mint a támadni készülő halálos mérgű kígyó. Megpördülve ökle átütötte a faragott tölgyfa rácsot, melynek fája szilánkokra tört. - Szent isten, asszony! Neville-t úgy irányíthattam, ahogyan akartam. Meg kellett hogy egyezzen velem. Juliet nem találta a szavakat.

- Miért küldted el Sarah-t, hogy szedje össze a nyílvesszőket? - Ez hozzátartozik az íjászathoz. Ha nem lenne ez az abszurd vita közted és Neville között, biztonságban élhetnénk itt. - De miért éppen Sarah-t, a pokolba is? Miért nem vagy képes elmondani soha az igazat? Juliet szemét összeszorítva, nyugodtan válaszolt. - Bármelyiküket elrabolhatta volna. - Tényleg nem érted, vagy olyan kegyetlen vagy, mint... - Mint?-kiáltotta Juliet. Az állítás abszurditása úgy vágta arcul, mint egy ökölcsapás. - Ebben az ostoba, elmaradott országban ért egyáltalán bárki is bármit? Egyáltalán miért veszekszünk? Menj és hozd vissza őt! Lachlan lehuppant a mellette álló székbe. - Nem tehetem. Másnap reggel a szobalány egy papírdarabot csúsztatott Juliet kezébe. Még mielőtt kinyitotta volna, tudta, hogy ki írta. Elöntötte szívét a szeretet, ahogy Sarah gyerekes szavait olvasta. Kedves White kisasszony! Ne aggódjon miattam, tökéletesen jól vagyok. A seriff nem bántott. Miután abbahagytam a sikoltozást, nagyon bátor voltam, pont, mint David, amikora papa elrabolta. Lady Bridget azt mondta, hogy büszke lehetne rám. Hiányzik, White kisasszony, papa és Lottie, és Ágnes és Mary is. Lady Bridget azt mondja, hogy azonnal hazajöhetek, amint a papa és a seriff félreteszik a büszkeségüket, és szóba állnak egymással. Játszom az itteni gyerekekkel, és a seriff könyvtárának könyveit olvasom. Mondja meg papának, hogy szeretem. Szeretem a tanárnőt is. És örülök, hogy próbaházasságot kötött a papával, így hama-

rosan a mamám lesz. Szerető tanítványa: Miss Sarah Suisan MacKenzie A szépen megírt levél alján volt egy megjegyzés Lady Bridgettől, amiben arra kérte Julietet, tartsa titokban a levelet, különösen a herceg előtt. Így a férfiak talán hamarosan megegyezésre jutnak. Juliet elmosolyodott, és eltette a levelet a Lilliané mellé. Szóval csakugyan a seriff felesége tervelle ki a gyerekrablást. Juliet csak abban reménykedett, hogy a seriff nem dühöngött és okolta Lady Bridgetet, mint ahogyan a herceg tette vele szemben. Kell, hogy tegyen valamit, hogy vége szakadjon ennek a viszálynak. De mit? A következő héten a herceg állandóan Juliet sarkában loholt, egyik nap bocsánatkéréssel, a másikon váddal az ajkán. A lány csalódottan és megbántva fordult el tőle, nem hallgatta meg, nem beszélt hozzá. Három leánya és néha David adták át szóbeli üzeneteit, melyekről Juliet tudomást sem vett. Megpróbált kitalálni valamit, hogy segítsen Lady Bridgetnek azon való erőfeszítésében. hogy kibékítse egymással a herceget és a seriffet. De semmi olyan nem jutott eszébe, ami keresztülvihető lett volna. Flóra MacKenzie és Henrietta Worthingham tollai szárnyakat kaptak. Története során először a Tain Crier naponta megjelent az utcákon. Elfogni egy magas, izmos fiút, írták az újságíró hölgyek, az egy dolog, de elragadni egy kedves arcú kislányt, aki a város legtöbb prominens polgárának teát szolgál fel, és bájosan pukedlizik mindannyiuk előtt, egészen más. Angolok és skótok egyként álltak ki Sarah védelmében. Lángos és édes teasütemény dobozszámra jelent meg a seriff ajtaja előtt, a korsókban álló tej és almabor mellett. Hogy nehogy lefőzzék őket, az angol polgárok tucatszámra küldték a

gyümölccsel és meggyel megrakott kosarakat, a bájos kiskacsákat és porcelán teáskészleteket. A herceg megvett David számára egy csodás, fürge kancát, melynek - ahogy Henrietta írta - a szája sárga, mint a vaj, teste pedig, mint egy bárányé, eseményszámba ment. A herceg és túsza minden reggel bátran lovagolt végig Tain utcáin. Sarah viszont soha nem jelent meg. A seriff közleményt adott ki, amelyben közölte, hogy a lány pontosan ugyanolyan egészséges, mint az a csökönyös apja Flóra MacKenzie felszólította, hogy bizonyítsa be. A polgármester is azt követelte, hogy mutassa meg Sarah-t a nyilvánosságnak. Neville visszautasította. Erre a polgármester és a város vezető üzletemberei - angolok és skótok egyaránt felkeresték Ross hercegét, hogy a támogatásukról biztosítsák. Egy láda likőr fogyott el, amíg megtárgyalták az ügyet, és közben a herceg holtrészegre itta magát. Bár Ross hercege maga is gyermekrabló volt, hirtelen a sértett féllé vált. Nővérük nélkül Mary, Lottie és Ágnes makaccsá és nyafogóvá váltak. Keveset ettek és alig aludtak. A második hét elején Juliet már tudta, mit kell tennie. Írt egy levelet Lady Bridgetnek, és elküldte vele Lucyt, az egyik cselédlányt. Miután a herceg reggel kilovagolt, és Szakács is elment a piacra, Juliet megkérte a lányokat, pakoljanak. - Hová megyünk? - kérdezte az ingerlékeny Lottie. - Majd meglátjátok. A lányok tíz perccel később - kezükben táskájukkal - a földszinten sorakoztak. Mint egy gácsér nyomában a kislibákkal, Juliet levezette a menetet a dombról. A másik irányból Lady Bridget közeledett, kicsinyei mögötte szökdécseltek. Kíváncsi arcok - angoloké és skótoké - jelentek meg az ablakokban. Dörmögő tömeg verődött össze az utcán.

Juliet megtorpant, és hátraszólt a lányoknak, hogy egy sorban haladjanak tovább. Lady Bridget is ugyanezt tette az ő gyermekeivel. Ahogy elhaladtak egymás mellett, a Lady elégedetten kuncogott. - Lachey, ha hazatér, meg fog lepődni, ugye? Egy cselédlány nyitotta ki a seriff házának ajtaját Juliet kopogására. Juliet belépett, és szólt a lányoknak, hogy kövessék. Az előcsarnokban a seriff jelent meg, és egy feltekert térképpel a kezében torpant meg a lányra meredve. Ösztövérnek tűnt kócos szőke hajával és sötét karikákkal a szemei alatt. - Mit jelentsen ez? - csattant fel. Juliet, mintha az égvilágon semmi nem érdekelné, kezdte el lehúzni a kesztyűjét. - Meglehetősen egyszerű, uram. Mivel ön nem akarja elengedni Sarah-t, meg kell hogy tartson mindannyiunkat. Az Easter Ross-i seriff olyan meredten és rémülten bámult, mintha éppen egy kígyó kúszott volna fel a lábán.Lottie, Mary és Ágnes, hála istennek, egy szót sem szóllak. Sarah szökdécselt be a szobába. - Ó, White kisasszony? - kiáltott fel, s a szeme tágra nyílt. - És Ágnes, Mary, Lottie! - Odaszaladt hozzájuk, és átölelte a nővéreit és Julietet. - White? - A seriff hangja úgy zúgott keresztül az előszobán, mint a harang csengése. Négy kis test simult közel Juliethez, akinek rossz előérzet rántotta össze a gyomrát. Ha jól sejti, a seriff ismerte Lillianl. - Igen. A nevem Juliet White, és Virginiából jöttem. - Szent isten! - A férfi arkangyalarcáról sütött a meglepetés. A kezében összegyűrődött a térkép. - Ne merészelje bántani - szólt Ágnes - vagy a testvérem megint meglövi.

Mary megforgatta az íját. A seriff viszont le nem vette a szemét Julietről. Most először, mióta elhagyták Kinbairn kastélyát, Juliet úgy érezte, a célja csupán egy karnyújtásnyira van. De Smithson elmondja-e azt, amire neki szüksége van. Neville meglepetése hűvös megvetéssé változott. - Menjetek a gyerekszobába! - szólt oda a lányoknak. Szeretnék beszélni White kisasszonnyal. Négy- szemközt. Azzal sarkon fordult, és a térképet combjához ütve kilépett egy nyitott ajtón. A lányok nem mozdultak. Lottie gőgös pillantása a lépcsőre meredt. - Ragaszkodom a saját szolgámhoz. - Kisasszony! - üvöltette a seriff. - Várok! - Menjetek! - mondta Juliet. - És viselkedjetek jól! Szívében félelemmel és reménységgel Juliet belépett a dolgozószobába.

17.fejezet Mohón vágyva Juliet és leányai látására, és hogy kiderítse a városban uralkodó zűrzavar okát, Lachlan könnyű vágtára fogta hátasát. A réten birkák legeltek szanaszét. Lachlan mellett David tartotta el a könyökét és ösztökélte a kényes kancát, hogy lépést tartson a herceggel. Egymás mellett lovagoltak fel a dombra, Rosshaven kastélyához. Könnyű szellő susogott a délelőtti levegőben Dornoch Firth irányából, lehűtve Lachlan homlokát. Hamarosan elérkezik a nyár, a Felföld csodálatos időszaka. És a herceg vágyott Kinbairn felhőtlen nyugalma után. Általában hiányolta a nyugalmat. És hiányzott neki Sarah. Izzó fájdalom nyilallt a szívébe. Váratlanul a kedves kicsi Sarah is bábfigurájává vált a bosszú e játékának. A polgármester és Henrietta Worthingham azt bizonygatták, hogy Bridget jól vigyáz a kislányra. De Lachlan amiatt aggódott, Sarah talán nem érti, miért is rabolták el. El tudta szavalni a parlamenti törvényeket, de - áldott kicsi lélek képtelen megérteni Easter Ross gondjait. Megrántotta a kantárszárat. - Vidd a lovakat az istállóba, David! - Azonnal, méltóságos uram - David a nyakát nyújtogatva nézett vissza a város felé. - Ööö... kérdezhetnék valamit, uram? - Természetesen, David - válaszolta. - Miért bámult ma ránk mindenki? Lachlan az utcát vizsgálta. A cselédlányok még mindig a tornácokat seperték, pedig már órákkal ezelőtt be kellett volna hogy fejezzék. Az udvarokat emberek csoportjai tarkították. Mit csinálnak ezek?

- Erre én is kíváncsi lennék. David megvakarta a fejét. - Ez nagyon furcsa. Mrs. MacKenzie, a vájár felesége, vihogott rajtam. És nézze csak... - az utca másik végében álló házra mutatott. - Azok az emberek soha nem húzzák el a függönyt. Vagy nézzen oda! Látja Lady Crossbridge-et és Mrs. MacKenzie-t, a zenetanárt? Évek óta nem szóltak egymáshoz. - Valószínűleg újrakezdték a vitát. Nem nagyon tudják magukat mással elfoglalni. Nem hiszem, hogy bárkinek is szándékában állt megbántani téged. David egyenesen ült a nyeregben, kezében lazán tartotta a kantárt. - Ebben biztos vagyok, uram. Szóljak az istállómesternek, hogy adjon a lovaknak zabot? Fárasztó útjuk volt, megérdemelnek egy kis kényeztetést. A fiú nem csupán megjelenésében hasonlított Neville-re. Ugyanolyan intelligens volt, mint az apja. - Rendben, de ne késlekedj sokáig! Lottie mindjárt teríti az asztalt. - Egen, uram. Szörnyen kényes, ami az asztali etikettet és egyebet illeti. Lachlan lecsúszott a nyeregből, és a kantárt odaadta a fiúnak. Egy asszony tette vajon Neville briliáns gondolkodását Skócia népe és kultúrája számára elérhetetlenné? Amellett, hogy felidézi az átkozott múltat, Lachlan mit tehet, hogy ezen változtasson? - Tudja az ördög! - morogta belépve a főbejáraton. Odabent káosz fogadta. A korláton hangoskodó fiúcskák ültek. A csillár alatt pedig két leányka játszadozott egy ócska, foszlott takaróval. A zűrzavar kellős közepén pedig ott állt egy terhességének utolsó heteiben álló, nagyon ismerős asz- szony.

- Bridget? Karjait széttárva, az asszony a csillárra emelte a szemét. - Isten hozott Easter Rossban, Lachey. Vagy mondjam talán, méltóságos uram? A hercegnek rossz előérzet bizsergette a bőrét. - A Lachlan tökéletesen megfelel, Bridget. Az előszoba falai megremegtek a visítástól. - Ross hercege! Meneküljünk! - kiáltotta az idősebb fiú. Ő és társa együtt csúsztak le a korláton és bújtak Bridget szoknyája mögé. A félelemtől megdermedt, rémült leánykák arca eltorzult, és jajveszékelni kezdtek. Lachlan elképedve dőlt az ajtónak. - Mary Catherine! Margaret Ann! - figyelmeztette Bridget a lányokat. - Haud yer wheesht! Ó nem szörnyeteg. - De az - mondta az idősebb fiú, kikandikálva az anyja szoknyája mögül. - A gyerekeket kiakasztja a kastély falára, amíg le nem rohad a bőrük. Aztán a csontjaikat megeteti a borzakkal. - Elég volt, Róbert! - Bridget a fiatalabb fiúhoz fordult. Edward, állj fel! A fiúcska szánalomra méltó hangon válaszolt. - Én lélek a borzaktól. Haza akarok menni! Ezek a gyerekek pontosan úgy beszéltek róla, mint ahogyan az ő leányai Neville-ről. A fiatalabb kislány a takaróba temette az arcát. Fekete színű haja kis csigákba csavarva borította a fejét, emlékeztetve a gyermek Bridgetre, a gyermekre, aki Lachlan barátja volt. Haragja ellenére a herceg érezte, hogy a szíve ellágyul. Bridget meglegyintette fiatalabb fiát. - Még nem mehetünk haza. A gyanú szökött szárba Lachlan agyában. Talán ez a „hazatérés" volt az oka a kíváncsi pillantásoknak és a váratlan érdeklődésnek Easter Rossban. Ellökte magát a faltól.

- Hol van Juliet? Bridget huncutul mosolygott. - Találd ki! - És a gyermekeim. Bridget a jegygyűrűjét csavargatta. A válasz, mint nyári villámlás a holdsütötte mocsár fölött, hasított az agyába, és fellobbantotta a haragját: Juliet Neville-hez vitte a gyerekeit. És a városban mindenki tudott a cseréről. Miért bízott meg megint a lányban? Hogy felejthette el, miért jött Skóciába? Lehet, hogy minden fortélyát bevetve most Neville-nek hízeleg, hogy kicsalja belőle az igazságot. Amit Neville nem is ismer. - Lachlan - szólította meg Bridget. - Mindig ilyen képet vágtál, ha dühös voltál. Az ötlet félig az enyém volt, félig az övé. Lachlan előrelépett. A gyerekek rémülten makogtak. Szent Ninianra, ezek a kicsik pontosan annyira félnek tőle, mint amennyire az ő lányai Neville-től. - Ide hallgass, Bridget MacLead! Nem vagyok tudatlan farmer, aki túlságosan ostoba ahhoz, hogy átlásson azon a cselszövésen, amit két minden-lében-kanál aszony főzött ki. A Lady büszkén vétellé fel a fejét. - Ne próbálj szavakat adni a számba, Lachlan MacKenzie! És most már Bridget Smithson vagyok. Egyébként soha nem mondtam, hogy ostoba vagy. Te tetted. - kezeit összekulcsolta a hasán. - És nem is szoktam főzni. - Neville tudja, hogy itt vagytok? Ha a feje körül glória ragyogott volna, Bridget akkor sem nézhetett volna ki ártatlanabbul. - Biztos vagyok benne, hogy mostanra már igen. - Krisztusom! - préselte kis Lachlan a szavakat. - Miért nem egy skóthoz mentél feleségül tizenegy évvel ezelőtt?

- Mert nem skót volt, akibe tizenegy évvel ezelőtt beleszerettem - válaszolta a nő nyugodtan. - Bárcsak így lett volna - mondta Lachlan elégedetlenül. - Egy rakás bajtól megmenekültem volna. Bridget csípőre tett kézzel lépett előrébb. A két fiúcska vele mozdult. - Ne merészelj engem okolni! A klánodnak több mint csak egy rakás tagja él Easter Rossban, akit nem érdekelne, ha maga Bonnie Prince Charlie ülne a trónra, ők nyugodtan sütögetik a maguk pecsenyéjét. Lachlannak Conall MacKenzie jutott eszébe, és bólintott. - Tudtad - jegyezte meg Bridget epésen hogy a legutóbbi Hogmanay idején az invergordoni MacKenzie-k. miután a kocsma minden csepp sörét megitták, felajánlották, hogy leseprik az angol polgárok tornácait? - Ez egy kedves szokás, Bridget. Kisöpörni a rossz szerencsét. - Akkor nem, ha a seprűket előtte megforgatják a trágyában. Mikor fejeződik már be ez a kicsinyes rivalizálás? - Ha a férjed leszállna végre arról az átkozott talapzatról, melyre angolsága emelte, s emberként bánna velük, a skótok nem tennének ilyet. - Megpróbálta, Lachcy - mondta a Lady szomorúan. Esküszöm neked. De ők skótot akarnak vezérüknek. Téged. Nem próbálnál megegyezésre jutni Neville-lel? - Gyűlöl engem, Bridget. - De olyan jó barátok voltatok az udvarban. Mi történt köztetek? - Nem tudom - válaszolt a férfi őszintén. - Én pedig azt hittem, hogy tudod. - Hagyjuk ezt, Bridget! Az idősebb fiú, Robert, felszökdécselt a lépcsőn, és felült a korlátra. Lachlan utána rohant. Felkapta a fiút, és

szemmagasságba emelte. A fiúcska rémülten megdermedt. - Nem játszunk a korláton! - mondta Lachlan. - Leeshetsz, és kitörheted a nyakad. Megértetted? A szín eltűnt a fiú arcából. - Van itt a gyerekek számára sok más, biztonságos dolog folytatta Lachlan halkabban. - Például pikni- kezhetünk a konyha padlóján. Szeretnéd? Robert nagyot nyelt, és bólintott. Lachlan letette a földre. - Anya! - hallatszott David meglepett hangja az ajtóból. Az igaz öröm fénye sugárzott Bridget szeméből. Odament a fiához, a kis Edward még mindig a szoknyájába kapaszkodott. A többi gyerek izgatottan fecsegve állta körül legidősebb testvérét. Lachlan megkönnyebbülten felsóhajtott. Ha helyesen gyanítja, nem beszélhet Bridgetnek a közte és Neville közötti problémákról. Csak a férje. - Van egy lovam, anya - mondta David. - Egy kanca... Őméltósága azt mondja, ha egyszer megtanulom a helyes testtartást, pompás lovas lehet belőlem, és biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan elérkezik, hiszen mindennap olyan sokat gyakorolok. - Nem lettél te egy kicsit eleven, fiam? - kérdezte Bridget, ellenőrizve a fiú füleit és a kezeit tanulmányozva. Lachlan torkát elszorította az irigység. Vissza akarta kapni a családját. A gyerekei nélkül, Juliet nélkül otthontalannak érezte magát. De a lány után talán mégsem kellene sóvárogni, mivel miután Neville rájött, hogy ki ő, és elmesélte neki a hét évvel ezelőtti mesét a saját verziója szerint, Juliet soha nem fog Lachlannek megbocsátani. S ezen csak az igazság változtathat. De még ha el is merné neki mondani az igazat, a lány nem hinné el. És az, hogy Juliet a legrosszabbat hiszi róla, összetörné a szívét.

- Vidd a többieket a konyhába - mondta Bridget Davidnek, kezét a fiú vállára téve. - Beszélni szeretnék Őméltóságával. A kicsik - falkában, mint ahogyan a gyerekek vonulnak a kalmár szekere után - követték Davidet, aki kivezette őket a szobából. Lachlan visszafojtotta a lélegzetét. - Köszönet, amiért lovat vettél neki, és lovagolni tanítod mondta Bridget. - Neville-nek kellett volna megtennie. A nő elmosolyodott. - Mulatságos, de ő is ugyanezt mondta rólad, mikor teleszkópot vett Sarah-nak. Rémület nyilallt Lachlanbe: - Ehhez nem volt joga. - És miért nem? Te kilovagolsz Daviddel, Neville pedig a csillagokat nézegeti Sarah-val. Mi a különbség? A válasz e kérdésre senki másra nem tartozott, csak Lachlan MacKenzie-re. Bridget sötét szeme elszomorodott. - Juliet azt mondta, meg fogsz érteni bennünket. Tudod, ő tökéletesen megfelel számodra. Hagyd abba a dörmögést! Egyszerűen túl ostoba vagy, hogy beismerd, szereted őt! - Azt hiszem, már megbeszéltük, hogy ki ostoba és ki nem. - Csalódást okozol, Lachlan. Juliet és én csak segíteni akartunk. Segíteni, gondolta a férfi szomorúan. Tízféle gond és baj zúdul a nyakába, ha nem hozatja haza hamarosan Julietet és a lányokat. - Ha igazán segíteni akarsz, Bridget, mondd el, hogyan fogadtathatnám el az angolokkal a skótokat? A nő szemöldöke felemelkedett. - És fordítva - tette hozzá Lachlan kelletlenül. Bridget belekarolt a férfiba, és a hall felé indult.

- Már azt hittem, soha nem kérdezed meg.

Juliet összekulcsolta remegő kezeit, és várta, hogy az Easter Ross-i seriff megszólaljon. A levegőben dohányillat és az elszabadulni készülő harag érzése lebegett. A férfi szaggatott mozdulatokkal terítette ki a meggyűrt térképet, és kezdte el kisimítani a ráncokat A seriff, bár mellénye és kávébarna színű térdnadrágja kifogástalan volt, elhanyagoltnak tűnt. Fehér sálának bonyolult kötése a kibomlással fenyegetett, divatos selyemingének csipkés kézelője már nem volt ropogósán kemény. Torzult orrával és ideges hangulatával inkább tűnt most bukott angyalnak, mint szálas kóristafiúnak. - Maga Lillian húga? Julietnek elakadt a lélegzete, úgy érezte, a szíve mindjárt meghasad. Ezt a kérdést soha, senki nem tette fel neki. A Mabry család nem ismerte Lilliant. A seriff egy dobozt csapott a térképre, hogy az ne tekeredjen fel. - Ne is próbálja tagadni! Az évek óta elfojtott bánat és csalódottság tört a felszínre. Tudva, hogy közel áll a könnyekhez, Juliet merészséggel palástolta kínját. - Nincs szándékomban letagadni. A férfi közömbösen vette fel a pipáját, és kiverte belőle a hamut. - És hogy ven a kedves Lillian? Természetes, hogy nem tudhatott Lillian haláláról! Hiszen a herceg elrejtette őt annak az edinburghi menedékháznak az ősi falai közé, ahol már az örökkévalóságig marad szegény. - A nővérem meghalt.

A pipa a padlón koppant. A férfi kék szeme Julietre meredt. - Mikor? A lány, mintha nehezen tanult leckét szavalna, válaszolt: - Ezerhétszázhatvankettő, június huszadikán. A seriff felvette a pipát, és belebámult annak díszes elefántcsont fejébe. A keze remegett. - Olyan régen? Sajnálom. Nem tudtam. Azt gondoltam, hogy... Nem érdekes. Fogadja részvétemet. Ezt sem mondta neki soha, senki. Senki nem foglalkozott az árva kislány érzelmeivel. S Juliet hirtelen ugyanolyan magányosnak érezte magát. - Amikor utoljára láttam Lilliant, még gyerek voltam. Meséljen róla, kérem! Milyen volt? - Őméltósága jobban ismerte, mint én - válaszolt a férfi keserűen. Neville Smithson kedvelte Lilliant, Juliet szerette őt ezért. - A herceg és én nem szoktunk a nővéremről beszélgetni. Neville kuncogott. - Én is így gondoltam. Egy olyan nőcsábász, mint amilyen ő, nem is emlékezhet egy nő arcára a többi száz között. Szegény Lillian! A férfi olyan könnyedén ejtette ki a nevet, hogy Juliet úgy érezte, bízhat benne, hogy kielégítheti gyermeki kíváncsiságát. - Hasonlítok rá? A seriff tekintete végigfutott rajta. Aztán olyan sokáig tanulmányozta az arcát, hogy Juliet félig megbánta, amiért feltette a kérdést. A férfi ajkán szomorú mosoly jelent meg, kisfiús vonásokat kölcsönözve neki. - Nem. Maga magasabb és vékonyabb. Lillian... megdörzsölte törött ormyergét. - Nos, volt benne valami gyerekes. Vidám volt, jókedvű, soha nem érdekelte a holnap.

Azt hiszem, nem volt annyira érzékeny, mint maga. - Hol találkozott vele? - A királyi udvarban, Londonban. Egy nemes hölgy társaságához tartozott. Juliet boldogságot érzett. Lillian sokkal többet ért el, mint amiről még otthon álmodozott. Igéző életet élt az angol királyi udvarban! - Meséljen még róla! A seriff az ingaórára pillantott. - Késő van, Juliet. Holnap bírói tárgyalásaim lesznek, és egyébként is rengeteg időnk van, hogy beszélgessünk Lillianről. A férfi oly gyöngédséggel mondta ezt, hogy Juliet úgy érezte, talán képtelen visszatartani a könnyeit. Évekig dédelgette a gondolatot, hogy találkozik Lillian skót barátaival, beszélget velük a boldog időkről - még a Ross hercege előttiekről. Juliet hirtelen meggyűlölte Lachlant. - Lillian gyermekszülésben hall meg. A herceg egy gyermekét szülte meg - egy kislányt - mondta. Neville szája gúnyos mosolyra görbült. - Melyiket? - Nem tudom. - Ah. És beleszeretett a hercegbe. Ne tagadja! Láttam már éppen elégszer ezt az arckifejezést. Juliet ebben most már nem volt biztos. Hallgatása a seriff számára egyetértést jelentett. - Sok szerencsét kívánok magának, Juliet White. Többet, mint amennyi a nővérének volt. A lelke mélyén Juliet tudta, hogy szüksége lesz rá.

Hétfőn a seriff kibérelt egy felszalagozott kocsit egy táncoló

fehér lóval együtt, s elvitte benne a lányokat kedvenc cukrászdájukba. Aznap délutánra a herceg nyitott kocsit szerzett, s hozzá négy szürke lovat. Jamie pedig elvitte a seriff gyerekeit MacKenzie kereskedésébe, ahol bőséges mennyiségű pénzt költöttek el. Aznap este a herceg a Melton házaspárral ment színházba, kart karba öltve a lányukkal, Miss Felicityvel. Juliet álomba sírta magát. Kedden a seriff maga vitte el Julietet és a lányokat a Pickevell klubba. Amikor Sarah süteményt kívánt, Mr. Pickevell maga szerzett MacLead pékségéből. Egy órával később a herceg és Lady Bridget bevonultak MacKenzie halas házába. Desszertnek Mr. MacKenzie marcipánt rendelt a Covington cukrászdából. Aznap este a herceget egy hangverseny díszvendégeként olyan sok partiképes ifjú hölgy vette körül, hogy a Tain Crier-nek egy pluszlapot kellett a kiadáshoz adni, hogy az összes nevet fel tudják sorolni. Juliet gyújtóst csinált az újságból. Szerdán a két kocsi találkozott a Thistle Roadon. A gyerekek integettek egymásnak. A herceg kurtán biccentett a seriff felé. Juliet figyelmét nem kerülte el a mozdulat. És Lady Bridgetét sem, aki erre Julietre kacsintott. Az újságot aznap este nem olvasták. Csütörtökön a herceg golfozni vitte Davidet és az öccseit. A seriff pedig a városi ülésen elnökölt, ami aztán vitába fulladt. A herceg - még mindig golfruhában és felföldi sapkában bevonult az ülésterembe, és elfoglalta a hübérúrnak fenntartott széket. Hat órával később ő és a seriff együtt ittak meg egy sört a Borz és Bogáncs kocsmában. Egy szavahihető tanú esküdött, hogy a herceg különös figyelmet szentelt egy Ellen nevű felszolgálónak, és még egy fél koronát is a kezébe nyomott távozáskor.

Juliet bevágta az újságol az árnyékszékbe. Pénteken a herceg elvitte kis túszait az Easter Laggie-i jövendőmondóhoz. Amikor a tüzes cigányasz- szonytól megkérdezték, miért üdvözölte olyan melegen Őméltóságát, beismerte, hogy korábban a herceg szeretője volt. Henrietta továbbment, és a lap hasábjain azt is jelentette, hogy a seriff üdvözlésképpen odaintett a hercegnek, és a főrend viszonozta a köszöntést. Végül is úgy tűnt, Skócia kél legmakacsabb embere között mégis lehetséges a kibékülés. Juliet beásta az újságot a trágyadombba. Ki fogja előbb elengedni a másik gyermekeit? A herceg vagy a seriff? A városban izgatott találgatás folyt. Az angol kocsmák és a skót sörházak fogadásokat ajánlottak, és téteket szedtek. Rendőröket alkalmaztak, hogy irányítsák a forgalmat a Thistle Roadon, és hazakísérjék a részeg hazafiakat. Szombaton a két férfi és „gyámoltjaik”, ahogy a nőket és a gyerekeket most már hívták, találkoztak a tani vidámparkban. Juliet jót mulatott, ahogy négy, díszesen felszerszámozott paripákon ülő, állig felfegyverzett lovag felajánlotta lovát a herceg négy leányának. A gyerekek kacagva, izgatottságtól ragyogó arccal, rózsaszínre pirult homlokkal integettek a tömegnek. Lottie rózsaszirmokat dobált. A levegőt átjárta a tavasz borzongása. Egy ötödik lovag léptetett lován Juliethez. A sisakrostély eltakarta az arcát, de sötétkék szemei elárulták kilétét. Ross hercege. - Jöjj, szép hajadon! - nyújtotta feléje kesztyűbe bújtatott kezét. A páncél zörgött rajta, ahogy Juliet felé hajolt, izmos combjaival megfékezve táncoló lovát. - Tudom, hogy akarod hízelgett.

Isten segítsen rajta, igaza van! Juliet tudta, hogy nem kellene, hogy biztosan meg fogja bánni, mégis felemelte a karjait, hogy a férfi maga elé emelhesse a nyeregbe. A herceg karja a dereka köré kulcsolódott a mellvértjéhez húzva őt. Sisakrostélyának hűvös acélja a lány arcát érintette. - Hiányoztam? - kérdezte a férfi. -Csak amennyire a trágya, amit Mr. Mabry marhái hullajtanak el - válaszolt Juliet saját gyengesége miatt haragosan. Lachlan a csendes erdőbe irányította a lovat, el a zsúfolt tisztástól. - Ezt nem gondoltad komolyan. Valld be az igazat, Juliet. Magányosnak érezted magad nélkülem. - Hogy mersz ilyet mondani nekem, te, aki Easter Ross összes fehérszemélyét elcsábítod? - Csak nem vagy féltékeny? Persze hogy az volt. - Az sem érdekel, ha most négy törvénytelen fiút nemzel. - Bukj le! - A férfi fölé hajolt, Juliet a ló sörényébe kapaszkodott. Egy alacsony ág bukkant fel előttük, át- süvítve a lány feje fölött, és a férfi sisakjának csapódott. Megrántotta a kantárt, leengedte Julietet a földre, majd maga is leszállt: - Jobban szeretnék egy törvényes fiút tőled. Egy ilyen korhely fickó csak beszél a levegőbe. De a lány túl jól ismerte: - De szerencsétlenségedre én erre nem vagyok kapható. A férfi levette a sisakját. Dús haja a vállára omlott. - A menyasszonyom vagy. - Ez csak komédia, magad is tudod. - Neville ellenem hangol téged, hát nem veszed észre? Julietet vágy kerítette hatalmába, de ezúttal nem akart engedni a kísértésnek:

- Emelj fel! - Ah, kicsim. - A herceg a karjába zárta őt, ajkai közel az övéihez. - Reménykedtem benne, hogy ezt fogod mondani. Félreértette és már nyitotta is az ajkait, hogy ezt megmondja neki. de elgyengítette a herceg szájának íze az övén, acélkesztyűs tenyerének érintése, mely az arcába simult. Csókja és közelsége felkorbácsolta a lány vágyát. Gyönyörűséges kép jelent meg a szeme előtt, szeretkezéseik és a férfi emlékképe, amint esküszik: Juliet közelsége királlyá tette őt. Úristen, mennyire is vágyott rá, hogy a királynője lehessen. - Kíváncsi voltam - csendült fel mellettük Neville Smithson hangja -, hogy mikor kezd el bőgni a szarvasbika. Juliet megdermedt, de szeretője tovább csókolta, mintha mi sem történt volna. A megalázottság érzésével, hogy valaki tanúja vágyának, Juliet elhúzódott. Mellettük a seriff ült lován. A herceg visszahúzta magához a lányt. - Csókolj meg! - suttogta. - Nem? - Tekintete ártatlanul meredt a lányra. Majd hangosabban hozzátette. - Akkor talán rántsak kardot, hogy megszabadulhassunk e betolakodó társaságától? Ez talán tetszene, Juliet? A lány átpillantott a válla fölött. A seriff vajon visszavonul? De a férfi állának merev vonala nemet mondott, a herceget pedig ismerte annyira, hogy tudja, nem fog visszavonulni. Mit tehetne? - Juliet...? - intett felé a herceg. A lány megremegett a férfi hangjában bujkáló gyöngédség hallatán. A vágy lüktetésén túl, mely a fülébe csengett, elért hozzá a seriff közeledő lovának hangja. Csinálnia kell valamit! Felemelte a sisakot. - Vedd fel! A herceg engedelmeskedett, de a rostélyt nem engedte le.

- Ha azt akarod, kedvesem, hogy lehozzam neked a csillagokat az égből, megteszem. Juliet mélyet sóhajtott, és imádkozva a legjobbakért lecsapta a férfi sisakrostélyát. - Rendben, bátor lovag. - Hogy elnyomja a herceg káromkodását, kiáltva tette hozzá. - Megkaptad jutalmad. Elfojtott nevetés hangja hallatszott a rostély rácsai mögül. - Ügyes kis boszorkány. A férfi engedelmessége felbátorította, és megmagyarázhatatlan érzelmek zagyvalékát kavarta fel benne. Neville felé fordult. - Jó napot, seriff uram. Velünk lovagolna? A férfi hátradőlt a nyeregben, ajkára mosoly rajzolódott. - Csak önök után. A herceg tisztelgésképpen a sisakjához emelte a kezét, és a nyeregbe emelte Julietet, s közel húzva magához a játszótér felé fordította a lova fejét. S amint kiértek a tisztásra, úgy tűnt, a herceg önként elengedi őt. A mondatra, amit a férfi elválásukkor suttogott - „Jöjj vissza az ágyamba, Juliet!" pír öntötte el az arcát, s- szívét melegség töltötte el. A következő hét elején a seriff vitorlázni vitte a lányokat Cromaity Firthre. Miután visszatértek, Juliet lefektette őket, és visszavonult saját szobájába, mely szomszédos volt a gyerekekével. Képtelen volt aludni, egy székben ült a sarokban, és a sötétségbe meredt. Az ablaktáblák hirtelen kivágódtak, s holdfény ömlött be a szobába. Juliet éppen időben pattant fel, hogy megpillanthassa azokat a nagyon ismerős lábakat, melyek a szőnyegpadlóra érkeztek. A sóni indiánok ügyességével és fürgeségével egy férfi mászott át az ablakon, és osont az ágy irányába.

Ross hercege! Izgatottság reszketett Juliet gyomrában. Őérte jött! Juliet szárnyalt az örömtől. A férfi arca ezüstös fénnyel ragyogott, kihangsúlyozva orrának és arcának fejedelmi vonalát. - Ne sikíts! - suttogta megragadva Juliet karját. Sikítani? Legszívesebben világgá kiáltotta volna boldogságát. Őérte jött. - Mary jól van? Juliet felhőtlen jókedve eltűnt. Úgy érezte magát, mint egy mocskos feltörlőrongy, amit a munka végeztével félrelöknek. A herceg nem érte jött, csak a gyermekei foglalkoztatják. - Mindannyian jól vannak. - De Neville ma vitorlázni vitte Maryt. Juliet küzdött, hogy közömbös maradjon. - És úgy gondolod, rosszul van? Lachlan körbenézett a szobában. - Mindig rosszul érzi magát a tengeren. - Ezúttal nem - lépett hátra Juliet. - Hová mész? - A köntösömért. A herceg tekintete mohón siklott végig hálóingének nyakától, egészen papucsának orráig. - Neville-t vártad? Juliet megtántorodott, mintha a férfi ököllel ütötte volna meg. - Takarodj! - Csak miután átadtam az üzenetet. Cogburn Pitt megérkezett ma reggel. Aggódik érted, látni akar. Lachlan vajon tudja, miért jött Cogburn? Juliet várta ugyan az érkezését, a hír azonban, hogy itt van, mégsem töltötte el örömmel. Ez azt jelenti, hogy hamarosan vissza kell utazniuk

Virginiába. S el kell hagynia a gyerekeket, akiket imád - és a férfit, aki elcsábította a nővérét. - Hol van Cogburn? - A könyvtárban, Rosshavenben. lannel együtt érkeztek. - Átadnál neki egy üzenetet? - Persze, ha elmondasz valamit, Juliet White. - A férfi a sarokba szorította Julietet. - Lefeküdtél Neville-lel? A lány keze felé lendüli, de Lachlan elkapta a karját, mielőtt megüthette volna. - Ez nem tartozik rád. - Dehogynem. Próbaházasságot kötöttél velem. - Próbaházasságot? Ez csak a te pogány szokásod. Nem az enyém. Semmi közöm hozzád. Lachlan beszívta a levegőt. - Akkor tényleg lefeküdtél vele. Valld be, Juliet! Élvezted, hogy mindkettőnkkel enyeleghetsz? Neville alatt is nyögdécselsz, és körmeidet a hátába vájod? Ó, értem, még mindig visszafogott vagy. Mondd csak, szerepelt a terveid közt, hogy ilyen messzire is elmenj, hogy ellophasd Lillian gyermekét? Julietnek elállt a szívverése. Őrjöngő düh kerítette hatalmába. - Hogy jöttél rá? - Lottie hozta el a levelet. - Mikor? - Mielőtt még eljöttünk volna Kinbairnból. - Végig tudtad, ki vagyok - buktak ki belőle a szavak. Lefeküdtél velem. És tudtad. Megszerettetted magad. És közben tudtad - megragadta a férfi ingét. - Melyikük az unokahúgom? - Ezt sohasem fogod megtudni. - Dehogynem. Most már olvasok skótul. Visszamegyek Kinbairnba. és megkeresem a MacKenzie-k könyvében.

- Nem fogod megtalálni a lapot, amire szükséged van. Elégettem. - Hogy voltál képes? - Csitt! - A férfi keze a lány szájára tapadt. Juliet beleharapott a tenyerébe. - Au! - Mondd meg, melyikük az! - Soha. Az ajtó felcsapódott. Neville állt a küszöbön, egyik kezében lámpával, a másikban pisztollyal. - Talán újra üzekedik a bika? Lachlan gondolkodás nélkül lepett Juliet és a fcgyver közé. Neville barátságos közeledése csupán tettetés volt, egyáltalán nem állt szándékában elfelejteni a múltat, és békét kötni vele. S Juliet sem volt jobb, mint az az önző, kurválkodó nővére. Lachlan átkozta magát naiv nagylelkű ostobaságáért. - Dühös vagy, amiért én értem ide előbb, Neville? - Regényes fordulat, nem gondolod? - Pisztolyával a hall felé mutatott. - Letartóztatom, méltóságos uram. Lachlan átpillantott a válla fölött. Juliet elsápadt, szeme kifejezéstelenül meredt előre. Miért mondta Lachlan azt, amit mondott? Mert szépen felépített világát az összeomlás fenyegette, s csak egy módja volt, hogy rendbe hozza. De ezt az utat választva, azt kockáztatta, hogy elveszíti Julietet. Kétségbeesetten nyúlt a lány karja után, de az hátralépett. - Elég volt ebből - szólt közbe Neville. - Juliet, jól van? A lány szeme Neville-re vándorolt. Mintha álomban tenné, bólintott, és a székhez lépve leült. - Juliet, kérem, bocsásson meg nekünk! - mondta Neville. Tudomást sem véve a hátába pisztolyt nyomó seriffről, Lachlan levonult a hallba. Gyerekként gyakran járt ide, és bár azóta eltelt huszonöt év, könnyedén megtalálta a

dolgozószobát, mely egykor Gibson MacLead-é volt. Neville letelepedett az asztal mögé, és letette a fegyvert. Hüvelyk- és mutatóujjával hajlott orrát simogatta. - Felkeltsem a papot? Vagy ráér holnap? Lachlan elégedetten sóhajtott. - A papot? Szóval elszántad végre magad az alkura. Neville ajkán az a mosoly jelent meg. melynek láttára a hercegnők elaléltak egykor. - Csak hogy érvényt szerezzek a király törvényének. Tagadod, hogy elcsábítottad Juliet White-ot? - Erre nem válaszolok. - Nem? - A seriff megforgatta a pisztolyt az asztalon, a fém sokáig pörgött. - Juliet hajadon, és az én házamban lakik. Mint seriffnek feladatom, hogy igazság tétessen. Kompromittáltad őt. - Úgy állította meg a forgópisztolyt, hogy a cső Lachlan mellkasa felé mutatott. - Feleségül fogod venni? - Majd ha a borzak énekelni fognak - Lachlan érezte, ahogy a düh lüktet az ereiben. Felpattant. - Csak beléptem a szobába. Teljesen fel voltam öltözve. Neville felemelte a pisztolyt. - Ülj le! Ne feledd, hogy jobban ismerlek, mint bárki ebben a városban! Láttalak a királyi udvarban. - Ostoba fecsegés - jegyezte meg Lachlan bosszankodva. Megváltoztam. Hála Julietnek, most már más ember volt. - Bah! - köpte a szót Neville. - Még szerencse, hogy jókor léptem be Juliet szobájába. - S mi a bizonyítéka, hogy te nem feküdtél le vele? Neville olyan nyugodtan válaszolt, mint a jó keresztény vasárnap, gyóntatáskor. - A becsületszavam. Nővérek elcsábítása a te műfajod, nem

az enyém. Aha, most kiderül - gondolta Lachlan. - Nem tudom, miről beszélsz? - Lillianről. Lachlan megpróbált közömbös maradni. Neville kertelés nélkül kimondta, amit gondolt. - Azt hiszed, elcsábítottam őt? - Tudom, hogy megtetted, és hála Julietnek, azt is tudom, hogy Lillian meghalt a gyermeked szülése közben. Lachlan számított erre. De a tény, hogy olyan bűnnel vádolták, amit el sem követett, sértette a büszkeségét. - És most azért gyűlölsz, mert befogadtam az általad elhagyott nőt, ugye? Felforralja azt a közönséges véredet. - A pokolba is, igen - válaszolta Neville gúnyosan mosolyogva. - Ez az egyetlen oka, amiért gyűlölsz? - Ez pontosan elég, te fafejű skót. Lillian az enyém volt. Légy ésszerű! - mondta magának Lachlan. A viszály Easter Rossban véget ért, de ez csak akkor marad így, ha békét köt Neville-lel. De legelőször is el kell felejteniük a múltat. - Tedd le azt a fegyvert, és mondd el, miért nem próbáltad soha megkeresni Lilliant? - kérdezte Lachlan. A pisztoly az asztalon koppant. - Nem osztozom veled a nőkön. - Mit kínálhattál volna Lilliannek? Akkor már Bridget a feleséged volt. Neville állkapcsának sima felületén egy izom rángott. Felpattant, és az ablakhoz lépett. Elhúzta a sötétítőfüggönyt, és kibámult az éjszakába. - Felajánlottam neki a védelmemet és egy londoni házat. Még egy fattyúnak is lehet szeretője. Lachlan négy leányára gondolt és azokra a figyelmetlen

emberekre, akik törvénytelennek hívták őket. - Sajnálom, hogy fattyúnak hívtalak. Ez az apád hibája s nem az enyém. Most már tudom ezt. Neville válla leesett. - Köszönöm. Lachlan feltette a lábát az asztalra. - Lillian mit szólt az ajánlatodhoz? - Elbiggyesztette azokat a vonzó ajkait, és azt mondta, hogy házasságot akar. Lillian története egészen más volt. Esküdözött, hogy elege van Neville-ből, hogy szeretőnek fantáziátlan, és szűkmarkúan méri a pénzt. - S mindezt akkor, amikor elmondtad neki, hogy már nős vagy, és van egy fiad? Neville bólintott, és elfordult az ablaktól. - Összevissza dobált mindent, ami a keze ügyébe került, és azt kiabálta, hogy ez pompás, hiszen úgyis gazdagabb férfit akart. Most már tudom, hogy megtalálta. Egy pozíciójába frissen visszaültetett, független és nagyon gazdag herceg személyében, aki nem csinált belőle tisztességes feleséget. De azzá fogja tenni a nővérét. Vedd le a lábad az asztalomról! - Bocsánat - Lachlan kiegyenesedett a székben. - Ez a gazdag herceg most vissza fogja kapni a leányait és a nőt, aki hozzá tartozik. És tartós békét akar Easter Rossban. Neville a pisztolyra meredt. - Ugyanezt mondtad a kocsmában is, és később Easter Loggie-ben. - S szívemből mondtam. De Lillian halott és eltemettetett! Hagyjuk békében nyugodni. Neville olyan erővel lökte hátra a székét, hogy az felborult. - Elcsábítottad őt! Lillian az én kedvesem volt. Bolondot csináltál belőlem.

A kínálkozó lehetőséget megragadva Lachlan így szólt. - Őseim lelkére esküszöm, akik Cullden Moor mezején hullatták vérüket, hogy nem csábítottam el Lillian White-ot. Nem tettem őt szeretőmmé. Semmi olyat nem tettem, ami foltot ejtett volna a becsületeden. Az ünnepélyes vallomás a kívánt hatást tette Neville-re. - Istenemre mondom, én hiszek neked. - Ezek már annak a férfinak a szavai voltak, akit Lachlan egykor ismert, azé a férfié, aki felesküdött a törvény védelmére. Neville megigazította a széket. - Nos, mit javasolsz az Easter Ross-i helyzet rendezésére? Szüksége volt Lachlan segítségére. Mint a szerencsejátékos, aki kijátssza az ászát ellenfele királya ellen. Lachlan így szólt: - Egy eljegyzés lehetne az első lépés. - Nem, barátom. Megesküszöl Juliettel haladéktalanul, vagy börtönbe záratlak, mint egy közönséges útonállót. - Nem fogom kényszeríteni őt, Neville. Azt akarom, hogy szabad akaratából jöjjön hozzám a leány. - Szereted őt? - Ó, igen. Kétszer kértem meg a kezét, de kikosarazott. Neville homloka elfelhősödött. - A lány azt hiszi, hogy elcsábítottad Lilliant. - Bizony, azt hiszi. Ezért nem akar hozzám jönni. Nem a saját eljegyzésemről beszéltem. David és az egyik lánykám eljegyzéséről. David remek kis legény. Büszkén vallanám fiamnak. Neville-nek leesett az álla, hitetlenkedve bámult Lachlanra. - Egy ilyen házasság egyesítené a családjainkat, és megpecsételné a békét a skót és az angol nép fiai között Easter Rossban. Lachlan mosolyát elrejtve válaszolt.

- Így igaz. Kérvényezni fogom a királynál, hogy Davidet nevezze ki Tain earljévé. Neville hitetlenkedő arccal harapott az ajkába. - Miért tennéd ezt? - Mert mi ketten egykor barátok voltunk. És hiszem, hogy újra lehetnénk. Emellett a cím születése jogán illeti Davidet. Elrendezem, hogy meg is kapja. - Gibson MacLead kegyetlen vénember volt. - Egen, az volt, de David rád hasonlít. Neville megrázta a fejét, és szomorúan elmosolyodott. - Ne hízelegj nekem, MacKenzie! Ismerlek jól. - Baráti jobbot nyújtott Lachlan felé. - Sarah. Legyen ő David felesége. Lachlan gyomra összerándult. - Nem. Neville előrehajolt, szája határozott vonallá keskenyedett. - Ő tökéletes volna. Mindketten ragyogó elmék, s mindketten bájos gyerekek. David időnként túl sokat beszél, de... - Ő a bátyja. - ...soha nem durva vagy kegyetlen. És kedvelik egymást. Mindketten ezt mondták. A MacKenzie-k is szeretik Davidet, de nemcsak ők, hanem minden skót. Az angolok pedig imádják Sarah-t, és... ööö, mit mondtál? - Hogy Dávid Sarah bátyja. Neville arcából kifutott a vér. - Hazudsz. Lachlan átvetette egymáson a lábait. - Semmi okom rá, hogy hazudjak, Neville, ő Lillian leánya. És a tiéd. Nem az enyém. Neville belerogyott a székbe. - De, hogyan...? Lachlan felnevetett.

- Pont neked kellene elmagyaráznom? - Hogy szerezted meg a gyereket? És mikor? - A király csak azzal a teltétellel nevezett ki seriffnek, ha kibékülsz Bridgettel. Elmentél Londonból. Lillian pedig hozzám fordult segítségért. Adtam neki annyi pénzt, amiből hazautazhatott Virginiába. Hat hónappal később tudtam meg, hogy meghalt Edinburgh- ben. - Elmondhattad volna - Neville hátradőlt, és a műmárvánnyal borított mennyezetre meredt. - Ha tudtad, hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt... - Mit tettél volna? Hazavitted volna a kis leánykát Bridgethez? Hiszen a válságban lévő házasságodat kellett rendbe hoznod, és a kis Davidnek szüksége volt apára. Lachlan kifújta a levegőt. - Csodálatos asszony a feleséged, de nem hiszem, hogy szívesen látta volna Sarah-t a családjában. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy a kislány árvaházba kerül. Akkor már nálam volt Lottie, Ágnes és Mary. Az apa szerepe tökéletesen megfelelt számomra. - Nem tudom, mit mondjak. - Esküdj meg, hogy soha nem mondod el neki! Az egész élete egyetlen hatalmas hazugságnak tűnne. - Rendben. Egy gyerek számára már az is elég nehéz, hogy együtt kell élnie a törvénytelenség átkával. Képes lesz vajon Neville is legyőzni a keserűségét? Lachlan nem tudta, de segíteni akart neki. - Nem kell hogy ez a tény elkeserítsen. Neville körbepillantott a szobában. - Tudom. Ki tud még Sarah-ról? - Senki. - Szavamat adom, hogy soha nem mondom el Sarah- nak a születése történetét. Lachlan úgy érezte, mintha mázsás súlyt emeltek volna le a

vállairól. Kinyújtotta a kezét. - Ez lesz a legjobb a kislánynak. Neville megdörzsölte a homlokát. - Sarah - ismételte a nevet meghatottan. - De nem tudom, mit tegyek veled. Lelőjelek, köszönetét mondjak, vagy letartóztassalak. - Ha börtönbe vetsz, a MacKenzie-k fellázadnának. Hiszen szabad emberek ők mindannyian. Neville felszisszent. - Mióta kell hogy kifogást keressenek a lázongáshoz? - Téged tisztelnek. Őszinte megbecsüléssel ejtik ki a nevedet. Neville felnevetett, megragadta Lachlan kezét, és megrázta. - A borzak még erről is balladát zengenek majd, mi? Levetette magát a székbe. - Lottie tökéletes felesége lesz Davidnek. - Egen, az lesz. Holnap hazaküldeted a gyermekeimet? - Nem. Én magam viszem őket - Neville elkomolyodott. - Elmondod annak a két asszonynak a nevét, aki Lottie-t és Ágnest szülte? Lachlan érezte, hogy ezzel megpecsételhetné barátságukat. - Lottie anyja Alice Marlborough. Neville elképedt. - Úristen, Lottie tehát második Károly leszármazottja? Lachlan szívét melegség öntötte el. - Egen. Tökéletesen is adja a királynőt, nem? De remélem, hogy a MacKenzie-vér és a férje együttes erővel kiölik belőle a gőgöt. - És Ágnes? - kérdezte Neville a fejét rázva. Lachlan felnevetett. - Bianca Campbell. Neville felnyögötl. - Behálóztad Argyll unokahúgát?

- Igen, de ő maga is csinos kis szívtipró volt. - Jó néhány finom ágyban megfordultál, MacKenzie. Lachlant az egyedüllét érzése szállta meg. - Az enyém üres most, tudod. Neville arca ellágyult. - És mi lesz Juliettel? Lachlan sóhajtott, túl fáradt volt, hogy felvegye a harcot a kilátástalanság ellen, ami emésztette. - Nem tudom. Juliet azért jött Skóciába, hogy megtalálja a gyermeket, és visszavigye Virginiába. - De közben beléd szeretett. Nekem hatalmamban áll kényszeríteni a házasságra. - Az a lány túlságosan makacs ahhoz, hogy kényszeríteni lehessen, és ráadásul engem hibáztat Lillian haláláért. - Mondd el neki az igazat! - tanácsolta Neville - hiszen úgyis mindenáron meg akarja tudni. Rengeteget kérdez Lillianról. - Mennyit mondtál el neki? Neville vállat vont. - Csak annyit, hogy Lillian egy előkelő hölgy kíséretéhez tartozott. Nem mondhattam el neki az igazságot. - Én sem fogom. Az sem az én dolgom, hogy elmondjam neki, ki Sarah vér szerinti apja. - Az az én dolgom. - Így igaz. Én pedig csupa szép dolgot fogok mesélni neki Lillianről. Neville szomorkás mosollyal tódította: - Mint például az a kis tréfája, amikor egy ordító számárral lepett meg. Az én Lilim nagy mókamester volt. - Örülök, hogy így őrizted meg az emlékezetedben. Nincs értelme felemlegetni az udvarbéli szerelmi kalandjait. - Hát persze. Tulajdonképpen én voltam a legutolsó „kalandja".

Lillian már több tucat férfi ágyában megfordult Neville előtt. Legendás hírnévre telt szert az udvarnál. De Julietnek fölösleges volt minderről tudnia. Neville talpra ugrott. - Beszélek Juliettel, de mivel neked van Henrietta Worthinghamnél nagy befolyásod, te hirdeted ki az eljegyzést. Lachlan szórakozottan bólintott. - Kíváncsi vagyok rá - kezdte Neville - hogyan nyerted meg az angolokat az ügyednek? Lachlan kinyomakodott a székéből. - Ugyanúgy, ahogy te fogod megnyerni magadnak a skótokat. Segíteni fogok neked. Neville felnevetett. - Ki gondolta volna, hogy egyszer még a tanítványod leszek. MacKenzie?

18.fejezet Juliet összehajtotta gyapjúruháját, és beletette az utazótáskájába. A keze már nem reszketett, a gyomra befejezte a háborgást. Már a herceg mérges szavainak emléke sem ébresztett borzadályt benne. Mint ahogy egy forró penge kiégeti a sebet, Lachlan vádjai elvágták a fájdalmát, és megfagyasztották a szívét. Most már tudta, mit kell tennie. Várta Virginia, és előtte állt a jövő. A következő hajóval elutazik Cugburnel. Eddigi tervei nagyrészt változatlanok maradtak. A Mabry családnál boldog lesz végre. A padlóra tette a táskáját, és felvette a vállkendőjét. Már csak egyetlen teendője maradt. Csendben belépett a hallba. Hangokat hallott, a hercegét és a seriffét. Vajon mit csinálnak ennyi ideig? És hogyhogy nem kiabálnak? Nem fordított sok figyelmet rájuk, már így is túl sokat foglalkozott a veszekedésükkel, ami nem rá tartozott. Neki is megvolt a saját élete. Óvatosan kinyitotta a kislányok hálószobájának ajtaját. Egyetlen lámpa hunyorgó fénye világította meg a helyiséget. Az alvó leánykák alakjának látványa elérzékenyítette. Mary az oldalán feküdt, az arca a fény felé fordítva. Már nem az a pufók, érzékeny gyermek volt, mint korábban, látszott rajta, hogy maga fogja megkeresni a válaszokat az élet nagy kérdéseire. A következő ágyon Ágnes feküdt hanyatt, arcát merészen kitárva a világnak. Ő elveszi az élettől, amire szüksége van, keresztülgázolva bárkin, aki az útjában áll. Juliet lábujjhegyen a félénk, hiszékeny Sarah-hoz settenkedett. Mint egy kis angyal a hasán feküdt, arca a kezein pihent, melyek mintha imára lettek volna összekulcsolva. A

világ nem fogja bántani ezt a kedves leánykát, az apja majd gondoskodik róla. Ó, de a hercegnek szüksége lesz szíve minden szeretetére, és türelmére az utolsó leányhoz. Amint megállt az alvó Lottie mellett, Juliet azon tűnődött, milyen jövő vár majd az eszes és büszke gyermekre. Milyen férjeket fog majd találni a herceg lányainak? Bizonyára kiváló férfiakat, hiszen az apaság tekintetében a herceg kiváló érdemekről tett tanúbizonyságot. Juliet hátrébb lépett, és szemügyre vette az utolsó három lánykát. Egyikük Lillian gyermeke volt, de a lányt már nem érdekelte melyik, hisz mindannyiukat egyformán szerette. Tudta, soha nem fogja elfelejteni őket. Ha valamivel hozzájárult a fejlődésükhöz, az az egymás iránti szeretetük felébresztése volt. „Ó, gondolj, gondolj néha rám, a sors bármerre hajt.’ Juliet lépéseket hallott a háta mögül, de nem ijedt meg. Ő nem tartozott ide, senki nem ijesztette meg, vagy fenyegethette itt Skóciában. Most nem. Az idegenség különös érzésével fordult hátra. Az ajtóban Easter Ross seriffje állt, a szemöldökét erősen összehúzva. Juliet időközben megszerette az angolt. Ha Ross hercege csak egy kicsit is próbálkozna, felújíthatná a barátságukat Neville Smithsonnal, hisz annyira hasonlóak voltak - két szerető szívű apa, két hajthatatlan, akaratos férfi. A seriff félreállt, Juliet bezárta az ajtót, és a szobája felé indult. A férfi követte. - Elmegy, Juliet? Legyűrve a torkában keletkezett gombócot, Juliet válaszolt. Igen. - Azt hittem, szereti Lachlan MacKenzie-t. Ő szerelmes

magába. Vissza fogja hozni. Juliet a tanoncszerződésre gondolt, amit aláírt, és a védelemre, amit ez az irat most nyújtott neki. - Nem, nem fog. Majd talál magának egy igazi hercegnőt, vagy folytatja a kicsapongásait. - Ő nagyon meggyőző tud lenni. Juliet meghallotta a hangjában rejlő őszinte csodálatot, és megkérdezte: - Tehát maguk ketten kibékültek? - Igen, és ezt magának köszönhetjük. - Örülök, maguk miatt is, és Easter Ross népe miatt is. - Miért nem marad itt, Juliet? - Nem maradhatok. - A herceg és Lillian viszonya miatt? Tehát elmondta Neville-nek. - Elég szó esett a nővéremről, és a múltról. Most már csak haza szeretnek menni Virginiába. - Megvan mindene... ó - mutatott az utazótáskára mindene? Úgy értem, biztosan itthagy valamit. Mosolyogva hozzátette: - A nők mindig otthagynak valamit. „Csak a szívemet és a nővérem gyermekét.” - Itt van minden, amire szükségem lesz. - A bristoli postahajó csak este bont vitorlát. Nem várakozhat addig egyedül a kikötőben. Cogburnre gondolt, készséges mosolyára, és a panaszaira a hideg miatt. - Nem leszek egyedül. - Mindenesetre, kérem, jöjjön le velem. Szerelnék beszélni magával. Juliet fáradtnak, és elhanyagoltnak érezte magát, szeretett volna már indulni. - Miről akar beszélgetni?

A seriff karonfogta, és a lépcsőhöz vezette. - El szeretnék mondani egy történetet egy gőgös kurafiról a londoni Királyi Testőrségből, és ballépéseiről a királyi udvarnál.

Egy órával később Juliet belépett a rosshaveni konyhába. Melegség és boldog hangulat fogadta. Egész szívéből kívánta, bárcsak itt maradhatna, és együtt öregedhetne meg Ross hercegével. De egy szegény virginiai szerződéses tanoncnak nem adatik ilyen sors. - Sok szerencsét! - suttogta Neville. A lány megfordult, és integetett, túl hálás volt, hogy beszéljen, és túl izgatott, hogy tétovázzon. Lehúzta a cipőjét, és végigosont a konyhán. A könyvtárból hangok szűrődtek ki. Juliet megállt, és az ajtóra tapasztotta a fülét. Elmosolyodott, amikor meghallotta Cogburn hangját. - ... szerencsétlen, hideg ország. Virginia! Az ám a hely, ahol megmelengetheted csontjaidat! - Pogányok és bűnözők - köpött ki lan - meg mérföldes lóversenyek. Ki hallott mán ilyent? Túláradó boldogság és szomorúság között ingadozva Juliet továbbhaladt. A dolgok elrendeződnek majd. Tiszta Ielkiismerettel, és nővére bemocskolatlan emlékével fogja elhagyni Skóciát. Lachlan nem csábította el Lilliant. A gyermek érdekében nem beszélt erről. A gyermekért való aggódás miatt ragadtatta magát kegyetlen szavakra. Juliet szíve, mely nemrég még oly törött és sebzett volt, most szelíd beletörődéssel duruzsolt. Most már el tud búcsúzni. Most már az igazat is meg tudja mondani neki. És elválás előtt még egyszer szeretni fogja. Úgy fogja elhagyni Skóciát, hogy magával viszi a férfi csókjának ízét. Ez

járt a lány fejében, miközben a herceg dolgozószobája felé tartott. A férfi egy karosszékbe süppedve ült a kandallóval szemben. A parázsló széndarabok arany fénybe vonták kedves arcvonásait. Ing nélkül, békés szendergésében minden porcikájában maga volt a hatalmas felföldi uralkodó. Haját befonta, felöltötte szarvasbőr nadrágját és családi nyakékét. A lány elégedetten mosolygott magában, miközben csöndesen fadarabokat rakott a tűzre. Majd levetette ruháit, és felvette a díszes köntöst. Lachlanra tökéletesen illett a palást, amely egész a földig ért, és majdnem 7 kilogrammot nyomott. A sima szaténszegély érintése a férfi becéző kezeit és ajka emlékét idézte föl a lányban. Remegés futott át rajta. A férfi előtt térdelt, a fejét a térdén nyugtatta. Az megrezzent, de nem ébredt föl. Ujja körmével végigcirógatta a nadrág belső varrását. A férfi szemhéja fölpattant, elővillant zafírkék szeme, mely élénken csillogott. Pillantásával felmérte a családi köntöst, a lány hátrasimuló haját, kezét a térdén. A lány sütkérezett a férfi érzéki, vizsgálódó tekintetének fényében. - Tetszik a köntös? - kérdezte a férfi, és az aranymasni száráért nyúlt a lány nyakában. Az előérzet mosolyt csalt a lány arcára. - Nem annyira, amennyire te tetszel. Huncutul elfintorodva a herceg meghúzta az aranyzsinórt, és így szólt: - Melyik részem tetszik a legjobban? A nehéz köntös lecsúszott a lány válláról. A férfi mutatóujja végigvándorolt Juliet kulcscsontján. A lány meztelen bőrén gyönyör cikázott, és lassan lehunyta a szemét.

- Szeretem az egyenes lelkedet, a jó szívedet, és talán az orrodat. - Az orromat? - robbant ki a férfiból. A lányt belülről csiklandozta a nevetés. - Ne akard nekem bemesélni, hogy más nők még nem említették az orrodat. - Még nem - mondta vidáman - legalábbis ilyen pillanatokban nem. Túlcsorduló érzelmektől, és nyers vágytól fűtve Juliet így szólt: - Ez egy egészen különleges pillanat, nem így van? A férfi kezei megálltak, arckifejezése komolyra fordult. - Mi a különleges benne számodra, Juliet? - Mert Neville elmondta nekem, hogy ő Lillian gyermekének az apja. Sajnálom, hogy igaztalanul vádoltalak. A férfi hátradőlt, és a tűzbe bámult. - Tehát most már bűntudat nélkül adhatod oda magadat nekem. Vagy így vezekelsz? Valami elromlott. A férfi nem úgy fogadta, ahogy Juliet várta. Csintalan szavakat kellene mondania, és meg- nevettetnie őt. - Egyik sem. A férfi a szék karfáján dobolt az ujjaival. Arckifejezése nem árult el semmit. - Elárulta azt is, hogy melyik az a gyermek? - Nem. A férfi újra ránézett Az időközben magasra csapó tűz lángjának fénye táncolt a szemében. - De te azért jöttél ide, hogy a gyermeket visszavidd Virginiába. Tudni szeretném, megváltozott-e azóta a véleményed? A lány nem hazudhatott ennek a Lachlan MacKenzie- nek, a férfi arckifejezése túl őszinte, túl nyílt volt. - Részben igen.

- Ez aztán a részletes válasz, Juliet. A tűz pattogott, és a lány hátát melengette. Nem tudta, hogyan kezelje ezt a keményszívű Lachlan MacKen- zie-t. Hová tűnt a korábbi szívrabló? - Vissza kell mennem Virginiába, de nem szakíthatok el egy gyermeket egy szerető apától. Azt hittem, megtehetem, de tévedtem. A férfi összekulcsolta karjait meztelen mellkasa előtt. Izmok domborodtak felkarjain, a nyaka megfeszült. - Szóval még egy éjszakára érdemesítesz a karjaidban, mielőtt elhajókázol Cogburn Pitt-tel? A lány összeomlott. Könnyek fojtogatták a torkát. A férfi szavai oly kemények voltak, olyan dühösnek látszott. - Mindössze ennyivel tartozom neked, Lachlan. A férfi megragadta a lány vállát. - Juliet, miért? Miért nem maradsz itt velem? Juliet feje hátracsuklott. Forró könnyek gördültek végig az arcán. - Mert a szavamat adtam, hogy visszamegyek. - Kinek? - A Mabry családnak. Ekkor egy pillanatra meglátta a hatalmas felföldi várúr álarca mögött rejtőző érzékeny férfit. - És én? Te már hozzám tartozol! - Igen, és soha nem foglak elfelejtem. - Hogy lehet az, hogy neked többet jelent egy ígéret, amit egy olyan családnak tettél, amely a világ túlsó felén él, mint mi? Mi szeretünk téged. Hogyan is érthetné meg egy gazdag skót herceg egy szegény szerződéses tanonc életét? - Nem arról van szó, hogy őket jobban szeretem, mint benneteket. Kérlek, próbálj megérteni.

- Szent Ninianra, próbállak. Írj a Mabry családnak, nem mész vissza. Ha ez nem elég, a királlyal küldetek nekik parancsot. A kétségbeesés marcangolta a lány szívét. - Nem tehetem. A pénzért cserébe, amit kaptam tőlük, hogy idejöhessek, elköteleztem magam nekik tízévi szolgálatra. A törvény kötelez rá, hogy visszatérjek. A férfi szeme meglepetésében tágra nyílt. - Tíz évet odaadtál az életedből azért, hogy megtaláld Lillian gyermekét? - Tíz év nem jelentett sokat a számomra. Nem is tudtam, hogy Lilliannak született egy gyermeke, mielőtt Skóciába jöttem volna. Azután nem tehettem mást, mint hogy megkeressem. Nem hagyhattam, hogy rossz sora legyen. Szeretni akartam őt. - Szereted is, Juliet. Megmondjam melyikük az? A lány az ajkára telte a kezét. - Ne. Mindannyiukat egyformán szeretem. - De hát ezért jöttél Skóciába. Biztosan tudni akarod. Juliet megrázta a fejét. - Mindent tudok, amit meg akartam tudni. Lillian gyermekének jó helye van egy szerető apánál. Színlelt zsörtölődéssel a férfi így szólt: - Férjnek sokkal jobb lennék, ebben biztos vagyok. Mennyi pénzt kaptál a Mabry családtól? - Ötszáz fontot. - Fizetek nekik ötmillió fontot, ha ez kell ahhoz, hogy itt maradj velem. Cogburn majd elviszi az üzenetet és a pénzt a mesterednek. Itt maradsz, Juliet? Hajlandó lennél szeretni engem? A férfi szavai átjárták, megmelengették a szívét, begyógyították sebeit. A boldogsága ebben a férfiban, és az iránta érzett szerelmében öltött testet. Az előtte álló évekre

gondolt. A szíve alatt fogja hordani a gyermekeit, minden reggel mellette ébred föl. A férfi incselkedne vele, és ő minden szeretetét a lábai elé öntené. Bátornak és vidámnak érezte magát, és így válaszolt. - Igen, Lachlan, mindig szeretni foglak, ha még egy dolgot megteszel nekem. Lachlan megtapogatta az orrát. - Egy tucat dolog is eszembe jut, de a legtöbbhöz pihepuha ágy szükségeltetik. Habár, kettő közülük ebben a székben is remekül végrehajtható. Egy mosolyt elnyomva Juliet azt kérdezte: - Összeházasodnál velem törvényesen? A férfi oldalra billentette a fejét, amitől egy fonat meglebbent a vállán. Kifejező szemében huncut fény izzott. - Hogy hallhassam, amint kijelented, hogy ezentúl engedelmeskedni fogsz nekem életed végéig? Ó, igen, hercegnő. Még ma feleségül veszlek. Juliet félénk és bizonytalan lett. - Nem tudom, hogy kell hercegnőnek lenni. Lachlan mosolygott, és felemelkedett a székből. Szembenézett a lánnyal, és kezét a szívére téve így szólt hozzá: - Rengeteg tanulást, türelmet és áldozatot fog követelni tőlem a feladat. De mindent el fogok viselni. A lány a férfiéra tette a kezét. - Megbocsátasz nekem, amiért megtévesztettelek? A férfi az ajkába harapott, és szigorú arckifejezést erőltetett magára. - Megbocsátani? Talán igen, szerelmem. De rengeteg szeretetet, megértést, és áldozatot fog követelni tőled. A gondolattól elakadó lélegzettel a lány azt kérdezte: - Hol kezdjem? Kedvenc gonoszkás mosolyával a férfi így felelt:

- Ha leveszed a köntöst, az megfelel. Érzelemmel eltelve lecsúsztatta a köntöst a vállairól, és ahogy Skócia legmagasabb lovagi kitüntetésének jelképe a lábaihoz omlott, ölelésébe vonta a férfit, aki kiérdemelte azt. Vége