Arany SZéphistória 2003 02 Liz Ireland - Én édes angyalom!.doc

Liz Ireland Én édes angyalom

Emma sebesült férfira bukkan a verandáján, aki angyalnak nevezi és megcsókolja. A vonzó idegenről kiderül, hogy körözött bűnöző... A siralmas állapotban lévő férfi több lőtt sebből vérzik. Ennek ellenére van ereje hozzá, hogy megcsókolja a föléje hajoló lányt. Emma józan esze azt súgja, értesítse a seriffet, ő azonban inkább a szívére hallgat. Házába cipeli, és felgyógyulásáig ápolja az állítólagos banditát, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére, és aki a falragaszok szerint Lang Tupper névre hallgat. Emma hosszú évekig ábrándozott arról, hogy egyszer őt is kívánatosnak találja és megcsókolja majd valaki, ezért is ajándékozza szívét oly könnyedén a vonzó idegennek...

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Enterprises II B. V. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői kitalált személyek. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Enterprises II B. V. All characters in this book arc fictious. Any resemblance to actual persons, living or dead, is purely coincidental.

© Elizabeth Bass, 2000 - Harlequin Magyarország Kft,, 2003 A mű eredeti címe: The Outlaw's Bride (Harlequin Enterprises) Magyarra fordította: Szabó Júlia Kép: Harlequin Enterprises Sckweiz ISBN 963 537 1128 ISSN 1588 6700 Felelős kiadó: Guy Hallowes, Ralf Klásener Főszerkesztő: Dr. Téglásy Imre Felelős szerkesztő: Glavina Zsuzsa Műszaki vezető: Mészáros Anikó Hirdetésszervezés: Biczi Orsolya 488-5662 Szerkesztőség: 1122 Budapest, XII. Városmajor u. 32/C. Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. Távbeszélő: 213-5202; Fax: 202-5258; E-mail: [email protected] Árusításban terjeszti a LAPKER Rt és egyéb terjesztő szervek. Szedés: Harlequin Magyarország Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1. – Jaj, ne! Az öreg Joe Spears! Lorna McCrae nyolc hónapos terhességét meghazudtoló fürgeséggel ugrott ki a verandán ringó hintaszékből. Hosszú, szóké haja csak úgy lobogott, mikor besietett a házba, hogy aztán az ajtófélfa mögül kukucskálva figyelje a domboldalon öszvérháton leereszkedő morózus öregurat. Emma Colby a legfelső lépcsőfokon ült, és élvezte a délutáni nap sugarait. Nem örült különösebben a váratlan vendégnek, de Lorna túlzott igyekezete mosolyt csalt az ajkára. – Nincs ebben semmi nevetséges! – méltatlankodott a fiatalabbik lány. – Te is tudod, hogy ez a vénember a legnagyobb pletykafészek a városban! – Remek – állt fel Emma. – Így legalább megtudhatjuk, miket fecsegnek rólunk az emberek. Joe Spearsről, a helybéli vegyesbolt tulajdonosáról nem véletlenül terjedt el, hogy mindenkiről mindent tud. Emma kihúzta magát, majd udvarias mosolyt erőltetett az ajkára. – Isten hozta, Mr. Spears! – kiáltotta oda a férfinak, és igyekezett olyan arcot vágni, mintha fölöttébb boldoggá tenné a látogatás. Az öreg lekecmergett a nyeregből. – Üdvözlöm, Miss Emma. Ahogy hátratolta széles karimájú kalapját, a nap megvilágította barázdált, borostás arcát. Fürkész, savószínű szemmel meredt a lányra. – Nagyon rosszul néz ki, kedvesem. Olyan sovány és sápadt! Emma arcáról nem fagyott le a mosoly. Joe nem éppen finom modoráról és bókjairól volt híres. – Pedig jól érzem magam – jelentette ki magabiztosan. – Mármint ahhoz képest, hogy szegény édesapám nemrég örökre itthagyott bennünket... Az öreg árgus szemekkel nézte az örökzöld virginiai tölgyek árnyékában meghúzódó régi gerendaházat, mintha arra számítana, hogy Colby doktor szelleme bármelyik másodpercben megjelenhet előtte. – Hihetetlen, hogy már nincs közöttünk – pillantott aztán a lába elé. – Igen, hihetetlen – bólintott Emma. Még ő sem tudta igazán felfogni, hogy szeretett apja eltávozott az élők sorából, pedig idestova három hónap is eltelt a halála óta. Noha Emmát az évekig tartó, gyötrelmes betegség

is felkészíthette volna a várható veszteségre, mégsem békéit meg egészen a helyzettel. Apja elhunytával nem csak egy szerető, gondoskodó szülőt veszített, de egyetlen barátját is. Joe egy borítékot húzott elő a zakója zsebéből. – A posta előtt vezetett az utam, ott mondták, hogy van egy levél a maga számára. Galvestonból jött. Gondoltam, elhozom. – Köszönöm. – Emma átvette, és a köténye zsebébe dugta a levelet. – El sem olvassa? – nyílt tágra az öreg szeme a csodálkozástól. – Dehogyisnem. Csak kicsit később. – Életemben nem találkoztam még olyan nővel, aki ellent tudott volna állni egy lezárt borítéknak – élcelődött Joe, s láthatóan csalódott volt, hogy nem tudhat meg semmi közelebbit a levél tartalmáról. – Miss Rose Ellen írta? – Gondolom, igen – vont vállat Emma. Rose Ellen a húga volt, aki, miután itt is és a környező három megyében is elcsavarta az összes gavallér fejét, hozzáment egy gazdag galvestoni üzletemberhez. – A doki halála óta minden héten ír – fontoskodott Spears, mire Emma újfent biccentett. Az öregúr szinte már remegett a kíváncsiságtól. – A városban azt találgatják, mi lesz most a házzal. És főleg magával... Emma titokzatosan mosolygott. Midday lakói nem is sejtették, hogy ő az egyedüli örököse az épületnek és az azt körülvevő birtoknak. Ifjabbik leányára semmit sem hagyott a jó doktor – és egyedül ő tudta, miért. A két nővér ugyancsak meglepődött, amikor megismerte a végrendeletet. – Egyelőre minden megy tovább a régi kerékvágásban – válaszolta kitérően. – Micsoda?! – Joe haragosan toppantott. – Mi értelme van ennek? Miért nem adják el a házat és a földeket? A dokinak ugyan nem volt ideje ilyesmire, és meglehetősen elhanyagolta a birtokot, de a nagyapja idején azért szépen jövedelmezett. Emma ártatlanul pillogott. – Ha ilyen értékes ez a föld, miért kellene eladnunk? Spears felsóhajtott, mintha soha nem hallott volna még ennél ostobább kérdést.

– Azért, mert a házat nem tudják megfelezni. Legfőképpen akkor nem, ha maga itt lakik, Rose Ellen pedig Galvestonban. Arról nem is beszélve, hogy maga még csak nem is konyít a földműveléshez. A városban mindenki arra számít, hogy hamarosan a húgához költözik, és segít a kis Annalise nevelésében.

Az igazat megvallva, maga Rose Ellen is arra számított, hogy nővére végre megadja magát a sorsának, és átvedlik igazi vénkisasszony nagynénivé. – Egyelőre remekül érzem magam itthon – jelentette ki Emma határozottan. – De hát itt nem maradhat! – fakadt ki felháborodottan az öreg. A lány nehezen tudta elfojtani feltörni készülő nevetését. – És ugyan miért? – Mert nem lakhat egyedül! Ez egyszerűen nem illendő... – Nem is vagyok egyedül. – Hát éppen ez az! Most végre elérkeztünk ahhoz a témához, amely miatt tulajdonképpen idejött, vélekedett magában a lány. – Az emberek igencsak kételkednek benne, hogy a jó öreg doki helyeselné, ami mostanság a házában folyik – mondta Joe, de a lány ahelyett, hogy meghunyászkodott volna, kihívóan felvetette az állát. – Elég, ha én biztos vagyok abban, hogy apám, ha élne, mindenben támogatna. Ő képzett ki ápolónővé, és tőle tanultam, hogy a bajbajutottakon segíteni kell. – Hát ez egyszerűen... felháborító! - Az idős férfi lekapta a kalapját, majd dühösen a combjára csapott. – Ki hallott már olyat, hogy egy jó családból való, tisztességes nő összeköltözzön egy ilyen semmirekellő kis... Mert hiszen Lorna McCrae-ről mindenki tudja, miféle... Cathcart tiszteletes is említette, hogy a következő prédikációja teljes egészében erről a szemérmetlen, megesett perszónáról szól majd. Emma türelmetlenül topogott, és kezét ökölbe szorította. A legszívesebben maga cipelte volna vissza a vén pletykafészket azon a domboldalon, amelyen nemrég leereszkedett. Hogy beszélhet így Lornáról, amikor pontosan tudja, hogy a lány minden szót tisztán hall? – Ennek őszintén örülök – felelte harapósán –, Lorna története ugyanis meglehetősen tanulságos. Különösképpen, ha Cathcart tiszteletes szót ejt arról a férfiúról is, aki legalább fele részben hibáztatható Lorna balsorsáért, és aki ennek ellenére sem vállalja a felelősséget a történtekért. De ha már itt tartunk, a tiszteletes úr akár Lorna szüleit is megemlíthetné a prédikációjában, akiktől ez a szegény lány soha nem kapott sem szeretetet, sem kedvességet, s akik ajtót mutattak neki, amikor segítségért fordult hozzájuk. Joe Spears szája tátva maradt az álmélkodástól. – Nahát... Még sohasem hallottam, hogy így beszélt volna, Miss Emma – hápogta.

– Én sem hittem volna, hogy Midday polgárai ilyen közönyösek tudnak lenni! Mégis, mire gondoltak, mit kellett volna Lornának tennie, miután az apja kidobta otthonról? Vándorolt volna el egy másik városba? – Ha tisztességesen viselkedik, megkímélhette volna magát ezektől a kellemetlenségektől. Emma elhúzta a száját. Tudta, hogy ilyen erővel akár Spears öszvérét is megpróbálhatná meggyőzni az igazáról. – De akárhogy is – nézett keményen a férfi szemébe –, örülök Lorna társaságának. Nálam addig maradhat, ameddig csak akar. Egy darabig némán álltak egymással szemben. A lány igyekezett megfékezni a haragját. Visszataszítónak találta ugyan az öreg viselkedését, és a legszívesebben elzavarta volna, de végül arra a következtetésre jutott, hogy nem ajánlatos összerúgnia a port Midday legélesebb nyelvű lakójával. – Meghívhatom egy teára, Mr. Spears? – kérdezte udvariasan. A férfi nemet intett. – Tudom, hogy csak azért fogadta be azt a lányt, mert szörnyen egyedül érzi magát, Miss Emma. Higgye el, megértem, hogy hiányzik az édesapja. De mindenki úgy véli, hogy ha társaságra vágyik, ezerszer inkább Galvestonba kellene költöznie a húgához, semmint ezt a kis éhenkórászt istápolnia. A felháborodás Emma arcába kergette a vért. – Hogy mit kell tennem, azt én tudom, nem pedig a város tisztelt lakói – csattant fel, de aztán nagy levegőt vett, és nyugalmat parancsolt magára. Azért is mosolyogni fogok, ismételgette magában görcsösen, majd megkérdezte: – Egy pohár vizet sem fogad el? – Köszönöm, semmit sem kérek. – Joe Spears még mindig a boríték felé pislogott, mintha abban reménykedne, hogy a levél mégis előkerül a kötényzsebből. – Akkor legalább üljön le egy pillanatra! – intett Emma a verandán álló karosszék felé. Az öreg rámeredt, majd hirtelen elnevette magát. – Ahhoz képest, hogy vénkisasszony, meglepően erősen működik magában az anyai ösztön, Miss Emma. Eltartott egy ideig, mire a lány felfogta a szavak értelmét. Megrökönyödve bámult a férfira. A leginkább az képesztette el, milyen könnyedén jött az öreg szájára a vénkisasszony kifejezés. Mintha... – Sajnos nem nyugtathatom meg az embereket, hogy jobb belátásra bírtam magát a megesett McCrae lányt illetően – folytatta Joe, majd nehézkesen felkapaszkodott az

öszvérére. – Szégyen és gyalázat – dohogott, de Emma még annyira az előző szavak hatása alatt állt, hogy nem is figyelt rá, mit beszél. – Barton figyelmeztette a város népét, hogy jól zárkózzunk be – hangzott a mondat, amely valahogy mégis elhatolt Emma tudatáig. Ez is csak azért, mert titkon szerelmes volt Barton Sealybe, a middayi seriffbe. A férfi, persze, észre sem vette öt, legfeljebb a szép Rose Ellen nővéreként tartotta számon. Annak idején igencsak hevesen udvarolt Rose Ellennek, és Emma némi elégtétellel vette tudomásul, hogy a húga nem a jóképű seriffet, hanem a szomszédos városban lakó gazdag üzletembert választotta. – Bezárkózni? – ismételte csodálkozva. – És ugyan miért? – Hát maga még ezt sem tudja? Egy bandita kószál a környéken. Joe Spears örömmel világosította fel a lányt az egész várost izgalomban tartó eseményről. Alig tizenöt mérföldnyire megtámadtak egy bankot, és az egyik rabló valószínűleg a környéken bujkál. Könnyen meglehet, hogy sötétedés után itt, Middayben fog felbukkanni, bizonygatta az idős férfi, de a részletek nem kötötték le túlságosan Emma figyelmét. Vénkisasszony, vénkisasszony – dobolt a fülében a kegyetlen minősítés. Igaz, huszonnyolc éves volt, idősebb, mint a férjhez menő lányok általában, de még egyáltalán nem érezte magát öregnek. Feleannyi évet sem számlált például, mint Constance O'Hurlihy, aki a legismertebb aggszűz volt Middayben, és aki üres, haszontalan életéért feltűnőbbnél feltűnőbb ruhákkal kárpótolta magát. Szentséges ég, szörnyülködött, hát engem is ilyennek látnak? És vajon Barton is hasonlóképpen gondolkodik? – Vigyázzon magára, Miss Emma! – búcsúzott Spears, majd lassan megindult a domb felé. – Igen, hát persze – mormolta Emma. Nem sokáig állt egyedül a verandán, mert Lorna alig egy perc múlva kiviharzott a házból. – Ó, Emma! Ez egyszerűen rettenetes! A lány bólintott. Igen, ez volt a jó szó: rettenetes. Rettenetes, hogy észre sem vette, és vénkisasszony lett belőle. Miként szállhattak el ilyen gyorsan az évek? De aztán elég volt egyetlen pillantás Lorna könnyáztatta arcára, hogy rájöjjön, barátnőjét valami egészen más dolog aggasztja. – Mr. Spearsnek tökéletesen igaza van – jajongott a kismama. – Nem lett volna szabad idejönnöm. Csak bajt és szégyent hozok a fejedre! – Butaság!

– Talán nem hallottad, mit mondott Cathcart tiszteletesről? – A tizenhét éves lány szemében újabb könnycseppek jelentek meg, amint nagyot sóhajtva a hintaszékbe rogyott. – Erkölcstelen perszóna vagyok... Bukott nő! Jaj ne! – emelte Emma az égre a tekintetét, de mivel Lorna semmi jelét nem adta, hogy abba akarná hagyni a zokogást, vigasztalóan megveregette a vállát. – Ne beszélj szamárságokat! Neked kell a legjobban tudnod, hogy nem egyedül te vagy a felelős a történtekért. – Kérlek, ne! Ne bántsd Williamet! William Sealy a seriff öccse volt. S amíg Lorna szülei alig pár holdas, soványka földjüket túrták a megélhetés reményében, addig a Sealyk a megye legmódosabb, legtekintélyesebb családjai közé tartoztak, Emmát azonban a fiatalok között fennálló anyagi és társadalmi különbségek ellenére is meglepte, hogy William nem hajlandó megtenni azt, ami hasonló helyzetben minden férfinak elemi kötelessége. – Igazán nem akarlak megbántani, és tudom, hogy te mindig mindenkiről a legjobbat feltételezed, de Williamet illetően eltér a véleményünk. Aljasan viselkedett. A fiatal lány még mindig a könnyeivel küszködött. – Istenem, hogy is lehettem annyira ostoba... – Ne gyötörd magad! Ami történt, azon már úgysem változtathatsz. A jövőre kell gondolnod és a kisbabádra, akit a szíved alatt hordasz. – Igen, tudom – biccentett Lorna. – Meglásd, a végén minden jóra fordul. Mindenesetre addig maradsz nálam, amíg csak akarsz. Egyáltalán nem érdekel, mit fecseg Joe Spears vagy a város többi pletykafészke. Ez, persze, csak részben volt igaz. A „vénkisasszony” szó határozottan szíven ütötte őt. Miután Lorna vacsora után nyugovóra tért, Emma töltött a teájába pár cseppet az apja brandyjéből, és mohón belekortyolt a gőzölgő italba. Édesapja mesélt neki egyszer egy katonáról, akire olyan hatással voltak a csatatér borzalmai, hogy hiába lett vége a háborúnak, élete végéig hallani vélte az ágyúk robaját. Emma most különösen együtt érzett azzal a szegény ördöggel, hiszen az ő fülében meg Joe Spears borízű hangja recsegett: Vénkisasszony! Vénkisasszony! Vénkisasszony! A szó lassanként úgy befészkelte magát az agyába, mintha soha többé nem akarna távozni onnan. Hát igen. Valóban az volt, vénkisasszony... A délutáni találkozás óta Emma többször is komoly önvizsgálatot tartott, és rájött, hogy magán viseli a tipikus vénlány valamennyi ismertetőjegyét. Szigorú kontyba fonott haja, komor, divatjamúlt ruhái, flanel fehérneműje

mind erre vallottak. Semmi fiatalos nem volt sem a lényében, sem a külsejében. Ruganyos járása odalett – már ha volt valaha egyáltalán –, bőre elveszítette rózsás árnyalatát, s a fiatalos életöröm is rég átadta helyét a józan megfontoltságnak. Különös... Az édesapja életében sohasem vette igazán fontolóra, hogy férjhez menjen-e, vagy sem. Most pedig itt állt egyedül, kiszolgáltatva mindenféle rosszindulatú pletykának. Odakinn nagyot dördült az ég, előrevetítve a vihar érkezését. Elővette zsebéből a borítékot. Általában untatták Rose Ellen beszámolói, gyakran bosszankodott rajtuk, sőt előfordult az is, hogy sértődötten tette félre a húga levelét. De most abban reménykedett, hogy az olvasás eltereli figyelmét a fájdalmáról. Édes, drága Emmám! A lány felvonta a szemöldökét. Nem kedvelte Rose Ellen túlzásait. Remélem, a lehetőségekhez képest jól érzed magad nagy magányodban. Hidd el, igazán nem szándékozlak a saját gondjaimmal terhelni, de tudnod kell, hogy apa halála óta szörnyűséges főfájás kínoz. Tegnap még az orvost is kihívtam, aki felírt ugyan egy hatásos gyógyszert, ám ha beveszem, annyira elgyengülök tőle, hogy jártányi erőm sem marad. Neked persze könnyű, semmi dolgod, de biztosan nem kell sokáig magyaráznom, hogy egy örökmozgó leányka anyjaként nem heverészhetek egész nap a szobámban. Illetve... Talán mégiscsak ad Neked is némi teendőt az az óriási ház, melyet apa rád hagyott. Ha nem így lenne, bizonyára szakítottál volna időt, hogy megválaszold az ezt megelőző leveleimet. Emma vetett egy pillantást a csaknem üres brandysüvegre. Máris elment a kedve attól, hogy végigolvassa húga levelét, de aztán erőt vett magán, és folytatta. Emma, drágám, miért nem látogatsz meg néha? Úgy aggódom miattad, amióta egyedül maradtál. Meg aztán te biztosan sokkal ügyesebben tudnál gondoskodni rólam, mint az én Edwardom, akinek – köztünk legyen szólva – semmi érzéke a betegápoláshoz. Legutóbbi levelemben már említettem, milyen dagadt a lábam. Bár nem szeretnélek megrémíteni, drága Emmám, de tény, hogy a cipőm legfelső három gombját egy ideje hiába próbálom begombolni. És mintha ez még nem lenne elég, az új szakácsnőnk, Martha, kész katasztrófa. Képzeld el, tegnap behívta a konyhába Annalisét, hogy segítsen neki süteményt sütni! Egy hatéves

gyereket! Gondolhatod, Emmám, milyen lisztes lett szegényke. Ebből is láthatod, mennyire nagy szükség lenne itt rád nálunk. Jóformán még a szemfedő sem került rá halott édesapjukra, Rose Ellen máris azért nyúzta nővérét, hogy költözzön hozzá Galvestonba. Feltehetően nevelőnőt és házicselédet szeretett volna faragni belőle, afféle engedelmes rabszolgát, csakhogy Emmának nem tetszett a felkínált szerep, és ezt már többször is nyomatékosan közölte a húgával. Rose Ellen azonban csak azt hallotta meg, amit akart. Gyere el hozzánk, Emma! Legalább egy kis időre. Vagy még jobb lenne, ha eladnád a házat, és végleg ideköltöznél. Nagy segítség lenne számomra, ha átvállalnád a főzést meg Annalise felügyeletét, a ház árának egy részével pedig kárpótolhatnál minket az ellátásod költségeiért. Hidd el, egyáltalán nem lennél a terhünkre, és soha többé nem kellene egyedül érezned magad. Mintha nem mondtam volna meg világosan, mi a véleményem erről az ötletről, dohogott Emma. Azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Húgának nyakassága felháborította. És a levélnek még nem volt vége. Ha itt lennél, talán a fejfájás sem kínozna többé. Sőt az is lehet, hogy még a szegény beteg lábam is meggyógyulna. Bárhogy töprengek is, nem találok olyan érvet, amely az ideköltözésed ellen szólna. Immár semmi nincs, ami Midday-hez kötne, arról már nem is beszélve, hogy egy magadfajta, egyedülálló nőnek sokkal izgalmasabb lenne az élet egy nagyobb városban. Ki tudja, talán még egy korosodó úriemberrel is találkozhatsz, aki esetleg beléd szeret. Soha nem szabad feladni a reményt, még akkor sem, ha nem túl valószínű, hogy mindez bekövetkezik. Amennyiben viszont Middayben maradsz, férjhez ménesi esélyed szinte a nullával egyenlő. Mindketten tudjuk, hogy otthon senki sincs, aki feleségül venne. Ha lenne ilyen ember, már évekkel ezelőtt jelentkezett volna. Egyszóval, ha elhatároztad magad a költözésre, azonnal értesíts, hogy Edward haladéktalanul megkezdhesse az előkészületeket! Ha tudnád, máris mennyire örülök az érkezésednek! El sem tudod képzelni, milyen nehezemre esik ellátni a háztartást és Annalisét, különösképpen akkor, ha fáj a fejem. Szerető húgod: Rose Ellen

Emma összehajtotta a levelet, és a brandys-üvegért nyúlt. Meg sem fordult a fejében, hogy ingyencselédnek szegődjék a testvére mellé. Rose Ellen erőszakossága már nem is bosszantotta annyira, sokkal inkább a tapintatlansága miatt háborgott. „Egy magadfajta, egyedülálló nő” – úgy érti, öreg, mint maga Matuzsálem? „Amennyiben Middayben maradsz, férjhez menési esélyed szinte a nullával egyenlő. Mindketten tudjuk, hogy otthon senki sincs, aki feleségül venne.” Emmának akaratlanul is Barton Sealy, a jóképű seriff jutott eszébe, és elvörösödött. Valahányszor a jövőjéről ábrándozott, az ő arca jelent meg a lelki szemei előtt. Ha Middayben bárki megsejtette volna, hogy a csúnyácska Emma Colby az egyik legkívánatosabb városbéli fiatalemberért epekedik, a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ezért aztán igyekezett eltitkolni szerelmét, mely még abban az időben szökkent szárba, amikor Barton Rose Ellennek csapta a szelet. Felkelt a székről, és fel-alá kezdett járkálni a konyhában. Különös, gondolta. Az apja halála után Midday lakói ügyet sem vetettek rá, mintha a világon sem lett volna. Most pedig, amikor már kezdte megszokni a függetlenséget, és hellyel-közzel jól érezte magát a bőrében, mindenki szent kötelességének tartja, hogy beleszóljon az életébe. Rose Ellennek nem volt igaza. Már egyáltalán nem érezte egyedül magát, de azért volt az életének egy olyan szakasza – közvetlenül az édesapja halálát követően –, amikor valóban sokat szenvedett a magánytól. Nyomasztóan hatott rá a hatalmas ház csöndje és a tétlenség. Előtte mindig nagyon elfoglalt volt, apját kísérte a betegekhez, illetve később magát az idős orvost ápolta. Aztán egy nap hirtelen arra ébredt, hogy semmi dolga, és ettől feleslegesnek érezte magát. Egy röpke pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy talán tényleg jobb lenne neki Galveston-ban. Kis híján már fel is áldozta szabadságát Rose Ellen fejfájásának az oltárán, ám Lorna éppen a megfelelő időpontban kopogtatott be az ajtaján. Menedéket kért és kapott Emmától, aki attól a pillanattól kezdve megint úgy érezhette, hogy szükség van rá. Felőle aztán húzhatják az orrukat Midday szigorú erkölcsű polgárai! Lornának valahol mégiscsak meg kell szülnie a gyermekét, és Emma semmi akadályát nem látta annak, hogy ez éppen az ő hajlékában történjék meg. A nagyvárosokban klinikák szakosodnak a beteg emberek ellátására, hát akkor miért ne jöhetne létre itt, az áldott emlékezetű Doki lakóhelyén egy hasonló, rászorulókat befogadó intézmény? A környék egyetlen orvosa, Granby doktor a szomszéd megyében lakott. Bizonyára örülne, ha nem kellene mérföldeket kocsikáznia az egyik beteg otthonától a másikig, hanem egyetlen épületben tudhatná a körzet összes betegét...

Emma biztos volt benne, hogy terve támogatásra talál. Egyetlen dolog hibázott csupán: a pénz. Apja hagyott ugyan rá készpénzt is, de a lány tisztában volt vele, hogy egy ispotály felépítése és fenntartása ennél jóval többe kerül. A betegekkel, akik többnyire szegények voltak, nem tudta volna megfizettetni a költségeket, ezért hát elhatározta, hogy maga teremti elő a hiányzó összeget. Igen ám, de hogyan? Teljességgel hiányoztak belőle mindama képességek, melyeknek segítségével egy nő pénzt tud keresni. Sem sütni nem tudott, sem varrni, sem pedig mosni. És mindennek tetejébe csapnivaló szakácsnő volt. Szegény Doki, persze, zokszó nélkül elfogyasztotta a félig nyers vagy éppen szétégett fogásokat... Ha tehát pénzt akar szerezni, sürgősen ki kell találnia valamit. De micsodát? Mivel lehet annyit keresni, hogy megvalósíthassa élete álmát, egy vidéki kórházat? Kintről ebben a pillanatban tompa robaj hallatszott. – Szentséges ég! – rezzent össze Emma, majd felsóhajtott. Magamban beszélek... na, már csak ez hiányzott! A tiszteletreméltó middayi polgárok hamarosan úgy fognak emlegetni, hogy Emma Colby, a bolondos vénlány... Az ajtóhoz sietett. Ki akart kukkantani, hogy megnézze, mi okozta ezt a különös zajt. Vélhetően az öreg tölgyfa egyik ága tört le a viharban, és Emma szeretett volna megbizonyosodni felőle, nem okozott-e kárt a lezuhanó fadarab. Résnyire nyitotta az ajtót, s ugyancsak meglepődött a szél erejétől. Az eső ugyan még nem kezdett rá, de a vihar már teljes erővel tombolt. Emma elégedett mosollyal szippantott a friss, tavaszt ígérő levegőből, és lassan szétnézett a verandán. A következő pillanatban azonban ajkára fagyott a mosoly. A verandára vezető lépcső tetején egy férfi hevert az oldalára dőlve, láthatóan eszméletlenül. Egyik karja a korláton, arca és orra a kemény lépcsőfokokhoz nyomódott. Emma rémülten futott oda hozzá, majd letérdelt, és megpróbálta kitapintani az idegen pulzusát. A férfi élt – az ujjbegye alatt érzett gyönge lüktetés legalábbis erről tanúskodott. Görcsösen igyekezett visszaemlékezni mindarra, amit egykor az édesapjától tanult. Vajon mi lehet a baj? Mi történhetett ezzel az emberrel? Még lejjebb hajolt, és a borostás arcra meredt. Az ismeretlen váratlanul magához tért. Kinyitotta szemét, és magához rántotta a lányt, akinek ijedtében a lélegzete is elakadt. – Édes angyalom! – suttogta a férfi rekedtes hangon, majd megérintette Emma arcát, és száját hirtelen az ajkára szorította. Ahhoz képest, hogy láthatóan a végét járta, az ajka egész kellemes meleg volt... Emma számtalanszor kiszínezte már magában, milyen lehet az első csók. Mindig arra vágyott, hogy

a szabadban történjen meg vele ez a csoda, egy holdvilágos éjszakán, egy táncmulatságot követően. Alig várta, hogy elalélhasson az imádott férfi karjaiban, aki álmaiban egyre inkább Barton Sealy alakját öltötte magára... Hát, mi tagadás, az álmok igen messze estek a valóságtól. Nem mintha kellemetlennek találta volna ezt az élményt. Sőt... Jóleső bizsergés lett úrrá rajta, vére újult erővel száguldott ereiben. De még mielőtt kielemezhette volna a helyzetet, a csók véget ért. A férfi felnyögött, és a lépcsőre hanyatlott. Emma pedig rájött, hogy hiábavaló lenne tiltakoznia, mert ismeretlen hódolója újfent elájult. Lefejtette magáról az élettelen kezet, majd erősen megragadta az idegent a vállánál fogva, és minden erejét összeszedve, a hátára fordította. Amikor aztán jobban szemügyre vette, igazán megijedt. Természetesen nem először látott lőtt sebet. Súlyos, halálos sérülésekkel is találkozott már nemegyszer, de a férfi mellkasán terjengő hatalmas, sötét folt megrémítette. Az idegen arca pedig – már ahol nem borította a hosszúra nőtt borosta – kísérteties fehérséggel vált el az éj sötétjétől. Emmát hirtelen rosszullét fogta el, de aztán gyorsan összeszedte magát, hiszen tudta, hogy ennek az embernek sürgős segítségre van szüksége, és rajta kívül nincs más a közelben. Először is be kell vinnie a házba... Felugrott, berohant az épületbe, és a hálószobájából lehozott egy pokrócot. Amilyen gyorsan csak tudott, sietett vissza a verandára, miután az ajtót kitámasztotta maga mögött. A széllel küzdve, nagy nehezen kiterítette a pokrócot, majd ráfordította a sebesültet. Amikor végre sikerrel járt, megragadta a takaró két sarkát, és megpróbálta behúzni a férfit a házba. Tépte, cibálta, de alig pár centiméternyit haladt csak előre. Hosszú percekig tartó, hiábavaló küszködés után kifulladva, lihegve törölte le az izzadságot a homlokáról. Azon töprengett, vajon hogyan könnyíthetne meg a dolgát, mikor észrevette a férfi derekára csatolt pisztolyt. Levette róla az övet, és félrehajította. A fegyver tompa puffanással landolt a tornác padlózatán. Ekkor hirtelen egy árny jelent meg az ajtónyílásban. Ez és egy elfojtott sikoly jelezte Lorna érkezését. A fiatal lány kővé dermedve állt a küszöbön. A sebesült férfit bámulta, majd pillantása a pisztolyra siklott. – Jó, hogy jössz, úgyis segítségre van szükségem – szólalt meg Emma, aki őszintén remélte, hogy ez a feladat segít Lornának leküzdeni az ijedségét. – Egyedül nem bírom behúzni.

Apránként, centiméterről centiméterre sikerült végül bevonszolniuk a sérültet a házba, sőt csodával határos módon valahogy még a kanapéra is felfektették. Lorna Emmára szegezte nagy, kék szemét. – Mit gondolsz...? Nem fejezte be a kérdést. Emma tudta, hogy nehéz éjszaka áll előtte, mégis sikerült mosolyt erőltetnie az ajkára. – Emlékszel arra a banditára, akiről Joe beszélt? Már bánom, hogy nem érdeklődtem tüzetesebben a fickó után.

2. Lang Tuppernek fogalma sem volt róla, álmodik-e, vagy valóság az, amit ködösen érzékel. Csak egy dologban volt biztos; hosszú lovaglása során eltévedt, sőt végül az eszméletét is elveszítette. Most pedig mintha valahol az életet és a halált elválasztó vékony mezsgyén egyensúlyozott volna; a testét marcangoló fájdalom és a lelkére nehezedő áthatolhatatlan sötétség legalábbis erre engedett következtetni. Ha választhatott volna, habozás nélkül az utóbbit választja. A kábulat ködén át néha egy hangot vélt hallani, egy angyali hangot, amely abba a szenvedéstől mentes, másik világba csalogatta. A mellkasába hasító fájdalom egyre erősödött. Vajon miért fáj annyira a szíve? A seb teszi? Vagy inkább az a tudat, hogy az öccse elárulta? Lelki szemei előtt felrémlett Amos arca. A kedves, mosolygós kisfiú képe azonban gyorsan átváltozott egy felnőtt férfi ádáz ábrázatává. Langnek egyszeriben elakadt a lélegzete, és szakadni kezdett róla a verejték. De ha az ember izzad, akkor legalább biztos lehet benne, hogy él. Az izzadság állandó kísérője volt hosszú menekülése során, miközben megpróbálta lerázni a törvény embereit. Órákon át szinte vért verejtékezett, de végül is sikerült kicsúsznia a markukból. A fájdalom már-már az elviselhetetlen s égig fokozódott, s Lang a fogát csikorgatta. Aztán újra hallani vélte az angyal hangját, de nem értette, mit mond. Talán arról győzködi, hogy már eleget szenvedett? Hogy jobb lesz neki odaát? Ám szenvedései ellenére is nehezére esett volna itthagyni ezt az árnyékvilágot. Különös, mert annak idején egy pillanatig sem habozott sutba dobni mindazt, amit hosszú évek fáradságos munkájával felépített. Gondolkodás nélkül hagyta ott a Wilkerson-farmot, ahol előmunkásként dolgozott. Pedig amikor csatlakozott Gonzales bandájához, tisztában volt vele, hogy ezek után soha, egyetlen farmer sem fogja hasonló munkakörben foglalkoztatni. Jól fizetett állás hiányában pedig elfelejthette az álmát, hogy egyszer majd saját földet szerez. A testvéréért azonban bármit megtett volna, így aztán ez sem volt számára túl nagy áldozat. Legalább a rokonok tartsanak össze, szokta mondani. És Amosnak tizenkét éves kora óta ő volt az egyetlen hozzátartozója. Ő volt az, aki az iskolai csetepatékban meg később a kocsmai verekedésekben megvédte az öccsét, és most sem habozott, amikor a börtöntől kellett őt megmentenie.

Későn döbbent rá, hogy Amos számára már nincs menekvés. Ez a felismerés csak akkor zuhant rá, amikor a rosszul sikerült bankrablási kísérlet után fivére a sorsára hagyta, nem törődve azzal, hogy akár bele is halhat a sérülésébe. Lang azonban nem halt meg. A bozót meg az éj sötétje elrejtette a menekülőt, s amikor a lába felmondta a szolgálatot, négykézláb csúszott tovább. Két lövés taszította ebbe a nyomorúságos helyzetbe, ez volt az, amire a legélesebben emlékezett. És nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy az egyik lövés akár Amos fegyveréből is eredhetett. Aztán az angyal ismét fölébe hajolt, és Láng az elmosódott arcban Lucyre ismert. A szépséges, elkényeztetett Lucyre, aki feltornyozott frizurájával, égkék ruhájában mosolygott rá, s ez a mosoly furcsamód legalább olyan veszedelmesnek tűnt, mint Amos revolvere. Hát igen, Langnek sohasem volt erős oldala az emberismeret. Testén újabb égető fájdalom cikázott át. Érezte, hogy csapkod és dobálja magát, hallotta tulajdon ordítását, de aztán elsötétült előtte a világ. Nem maradt más támasza, mint a különös, angyali hang, amely újra és újra a mennybe csábította. Vagy talán éppen ellenkezőleg: arról akarta meggyőzni, hogy ragaszkodjon az életéhez? – Emma? A lány nyugtalan álomból riadt, s attól tartott, hogy ha kinyitja a szemét, egy revolver torkolata fog majd rámeredni. Ehelyett azonban Lornát pillantotta meg a karosszék mellett, amint egy csésze forró kávét nyújtott feléje. – Már ki világosodott – suttogta a fiatal lány, és fejével a kanapé felé intett, ahol meleg gyapjútakaró alatt feküdt az idegen. A titokzatos sebesült pontosan ugyanúgy hevert ott, ahogy az éjjel: a hatalmas, erőteljes test csak kényelmetlenül összekucorodva fért el a keskeny kanapén. Emma megkönnyebbülten állapította meg, hogy az arca valamelyest visszakapta tegnap óta a színét, ám a láza feltételezhetően még nem hagyott alább. Ez persze bizonyos szempontból jó jelnek számított, hiszen azt jelentette, hogy a test erősen védekezik a sebek okozta fertőzés ellen. Már-már attól tartott, hogy a férfi a keze közt hal meg a rögtönzött műtőasztalon, hiszen rengeteg vért veszített. De az idegen meglepően jól bírta a beavatkozást. Erős szervezete mellett ebben valószínűleg szerepet játszott élni akarása és az a küzdőszellem, melyről határozott álla tanúskodott. Emma sokáig nézte a férfi félhosszú haját, növekvőfélben lévő szakállát. Láthatóan jó néhány hete nem vette magának a fáradságot, hogy belovagoljon a városba, és felkeresse ott valamelyik borbélyt.

Ruházata véres volt, és mindenütt csupa sár. Nyilván jókora utat tett meg a földön csúszva, amíg idáig eljutott. Emberfeletti teljesítmény volt ez, tekintve sebesült lábát és súlyos mellkasi sérülését. Amikor az éjjel levette róla a vértől iszamós inget, igencsak elcsodálkozott. Az ismeretlen izmos mellkasa, sűrű, férfias szőrzete, erős karja nagy hatással volt rá, s nagyon meglepte, hogyan nyújthat ilyen lenyűgöző látványt valaki, aki fél lábbal szinte a sírban van. Apjának segédkezve Emma elég sok félmeztelen férfit látott már, de sohasem találkozott még ilyen jó felépítésű, mutatós emberpéldánnyal, mit ez a csirkefogó. Olyan szabályos és tökéletes volt az alakja, akár az anatómiai ábrák apja orvosi szakkönyveiben. Elpirult. Nem illendő, hogy egy ápolónő így gondoljon a betegére, még akkor sem, ha ez a beteg merő véletlenségből megcsókolta tegnap éjjel. Az egyetlen érzés, amelyet megengedhetett volna magának, az a félelem, hiszen a férfi minden kétséget kizáróan törvényen kívül állt, és tegnap még nyomorúságos állapota ellenére is megkísérelte öt lerohanni. De hogyan is félhetett volna olyasvalakitől, akinek megmentette az életét? Akinek kivágta testéből a golyót, majd kiégette és gondosan bekötözte a sebét. Az apja százszor is megmutatta neki, hogyan kell az ilyesmit csinálni, de ez volt az első alkalom, amikor saját kezűleg hajtotta végre ezt a feladatot. Apjával ellentétben végig reszketett a keze, és műtét közben többször is fennhangon imádkozott a páciens életéért. Néha már magát a sebesültet is megszólította, mintha csak a közreműködését kérné: Ne haljon meg, kérem... Maradjon életben... Ne okozzon csalódást! – Tényleg azt hiszed, hogy ő a keresett bűnöző? – tudakolta félénken Lorna, akit minden jel szerint szintén lenyűgözött a férfi megjelenése. Pontosan ez volt az a kérdés, amelyre Emma egész éjjel nem mert válaszolni. Most azonban, miután beköszöntött a reggel, kénytelen volt szembenézni vele, hogy alighanem egy bandita életét mentette meg. – Attól tartok, igen – bólintott kelletlenül. Micsoda buta fintora a sorsnak, gondolta keserűen, hogy a legelső férfi, aki érdemesnek talált arra, hogy megcsókoljon, éppen egy vérbe fagyott, koszos bűnöző! – És ha mégsem? – kérdezte Lorna. – Nem lehetünk benne egészen biztosak. Emma homloka elfelhősödött. – Azt akarod mondani, hogy bár bujkál egy bankrabló a kornyéken, ez a fickó, aki meglehetősen emlékeztet egy banditára, csak véletlenül futott bele a golyóba? – Hát igen. Erre valóban nem túl nagy az esély - ismerte el Lorna, és nehézkesen elhelyezkedett az egyik fotelban,

– Ha erőre kap, kénytelen leszek értesíteni a seriffet. Emmát különös izgalom fogta el arra a gondolatra, hogy apja lován diadalmasan bevonul a városba, kötélen vezetve a megkötözött haramiát, és büszkén jelenti majd a bámész tömegnek: Tessék, meghoztam a keresett rablót! Bátor teremtés ez a vénkisasszony, fogják gondolni valamennyien, beleértve a seriffet is, aki leplezetlen csodálattal méregeti. „Miss Colby, ön igazán csodálatos nő! Ó, mennyire bánt, hogy mostanáig nem értékeltem a képességeit” – bókol majd elragadtatottan, és a bámészkodók füle hallatára udvarolni kezd neki... – Emma? Te nem is figyelsz rám! – A szép álomnak Lorna méltatlankodó kiáltása vetett véget. Emmának meglehetősen nehezére esett visszatérnie a prózai valóságba. – Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam. – Azt mondtam, hogy ez az ember lehet esetleg a szökött bankrabló egyik áldozata is – ismételte a kismama. Emma elgondolkodva dőlt hátra a fotelben. A sebesült egyáltalán nem látszott áldozatnak. – Annyi biztos, hogy nem idevalósi. Ha a környéken lakna, megismerném. Ezt bízvást állíthatta, hiszen minden partiképes fiatalember, aki ötven mérföldes körzetben lakott, legalább egyszer megfordult már a Colby-házban, hogy szerencsét próbáljon Rose Ellennél. – Arra gondoltam... - kezdte Lorna. Emma elmosolyodott. Nem lepte meg barátnője jóhiszeműsége. A jótét lélek egyszerűen képtelen volt bárkiről is rosszat feltételezni. Egy körözés alatt álló rablóról éppúgy, mint arról a férfiról, akinek a balsorsát köszönhette. – Nyilván arra gondoltál, hogy nem törhetünk ismeretlenül pálcát fölötte. Tudod, mit? Lehet, hogy igazad van. – Hahó! Van itt valaki? Lorna szeme tágra nyílt a rémülettől. Amióta szülei elzavarták, és állapota miatt az egész város kitaszítottja lett, rettegett minden látogatótól. – Ki lehet ez ilyen korán? – Miss Emma! A lány végre felismerte a hangot. – Barton Sealy – suttogta hitetlenkedve. – William bátyja! – dobbant nagyot Lorna szíve is.

Emma izgatottan rohant az ablakhoz, mert egyszerűen nem akart hinni a fülének. De amikor kikukucskált a vastag brokátfüggöny mögül, minden kétsége tovaszállt. Valóban a seriff állt kint a ház előtt. – Szentséges ég! – ugrott hátra, nehogy a férfi meglássa. – Végre eljött, és én így nézek ki! Amikor éjnek évadján végre befejezte a sebesült összefoltozását, már túlságosan is elcsigázott volt ahhoz, hogy alaposan megtisztálkodjék. Véres ruháját persze kénytelen volt lecserélni, de a bőre és a haja... – És ha engem keres? – nyelt nagyot Lorna. – Nem szívesen beszélnék vele. Barton olyan félelmetes tud lenni... – Ha nem akarod, nem kell beszélned vele – nyugtatgatta Emma, holott neki magának is vigaszra lett volna szüksége. Igaz, nem ugyanazért, mint a társnőjének. Egyetlen szál ajtó választotta el álmai hercegétől, és a külseje nagyjából annyira volt rendezett, mint egy vetetlen ágy. – Maradj csak idebenn, majd én megtudom, miért jött. Igyekezett nem nézni a sebesültre. Nyilván neki köszönhette a seriff látogatását. Micsoda szerencse, hogy Barton idejött! Csak most vágott belé a gondolat, mennyire felelőtlen volt, amikor ezt a veszedelmes bűnözőt elszállásolta az otthonában. Kisietett, még mielőtt a seriff elérte volna az utolsó lépcsőfokot. Azt a helyet, ahol az ismeretlen megcsókolta őt... Az emlékezés az arcába kergette a vért. Elhatározta, hogy mindörökre száműzi magából ezt az emlékképet. – Miss Emma! A lány dermedten állt meg a küszöbön, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Szíve a torkában dobogott, alig kapott levegőt. Barton Sealy arckifejezéséből ítélve még sokkal rosszabbul nézett ki, mint azt eredetileg gondolta. Ó, egek! Valóságos sértés lenne ezt a férfit vonzónak nevezni, gondolta, hiszen sokkal, de sokkal több annál. Szőkesége, vakítóan kék szeme, széles, izmos válla, miként az összes többi részlet is tökéletes egészet alkotott. Nem csoda, ha láttára megdobbant a megye valamennyi nőnemű lakosának a szíve. Lehengerlő megjelenésének szinte elmaradhatatlan tartozéka volt a magabiztos mosoly, de Emmának még ez a rátarti viselkedés is tetszett. Nyilván ő is tisztában van vele, milyen jóképű, fűzte tovább a gondolatait. Ó, bárcsak rávenné az öccsét, hogy teljesítse a kötelességét! És mi lenne, ha ő, Emma figyelmeztetné erre, kihasználva a látogatást? Tekintetbe véve, hogy ki van a szalonban, a seriff alighanem tartozik neki egy szívességgel. A férfi levette a kalapját.

– Elnézést a korai zavarásért, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy minden rendben van-e a Colby-házban. Emma nagyot nézett. Miatta jött volna ide? Egyetlen kezén meg tudta volna számlálni azokat a hímneműeket, akik miatta jöttek el ebbe a házba... – Nagy vihar volt az éjjel – fűzte hozzá magyarázatképpen Barton. Ez nem lehet igaz! Tehát aggódott érte? – I... igen... tudom – hebegte Emma. – Fogalma sincs, seriff, min mentem keresztül! – Hosszú éjszakája volt? A lány esküdni mert volna rá, hogy a férfi rákacsintott. – El sem tudja képzelni, mennyire! – Valóban? – Barton egyre szélesebben mosolygott, és a lány szíve úgy vert, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Csak nem udvarolni próbál? Persze, az ilyesmit illenék észrevenni, csakhogy neki semmi tapasztalata nincs ilyesféle ügyekben. – Úgy bizony – lehelte bátortalanul. – Rose Ellentől tudom, hogy fél a villámtól és a mennydörgéstől. Húga neve kijózanító hatással volt Emmára. Akkor sem dermedt volna meg jobban, ha egy vödör jeges vizet öntenek a fejére. – Rose Ellen? – ismételte, mintha álmában beszélne, és a szívében azon nyomban meghalt a remény. – Joe Spears mesélte, hogy tegnap levelet kapott tőle. – Barton zavarában a csizmája orrával böködött egy meglazult padlódeszkát. – Azt is mondta, hogy rendszeresen ír magának. Ezért jutott eszembe, hogy megkérdezzem... Emma védekezőén kulcsolta össze maga előtt a karját. Csalódottsága olyan nagy volt, hogy csak nehezen tudta palástolni. – Igen? – Szeretném megkérdezni, hogy van? Mármint Rose Ellen. – Jól. A férfi szeme felcsillant. – Várható, hogy mostanában ellátogat ide? Emma már a gondolatba is beleborzongott. Más se hiányzott most neki, mit fejfájós, örökké zsörtölődő húga, akinek soha semmi nem volt elég jó. – Nem hinném. – Múlt éjjel eltöprengtem ezen a dolgon – folytatta Barton, miközben kisimította homlokából dús, szőke haját. – És rájöttem, hogy ha folyton leveleket ír magának, akkor

bizonyára nem valaki boldog. Sose voltam valami nagy véleménnyel az alakról, akihez hozzáment. Emma elhúzta a száját. Ő mindig is valóságos csodának tartotta, hogy szeleburdi húga számtalan hódolója közül éppen a leginkább férjnek valót választotta ki: a megbízható, józan Edward Douglast. – Nem hinném, hogy jobbat találhatott volna – jelentette ki nyomatékosan. – Félre ne értsen, nem akartam én semmi rosszat sem mondani! – visszakozott Barton, és elbizonytalanodva pislogott néhányat. No persze! Emma szívét keserűség töltötte el. Hát nem borzasztó, hogy ha Rose Ellen kerül szóba, a legértelmesebb férfi is elveszti az eszét? És nem elég, hogy húga hosszú évekig a háttérbe szorította őt, még most is sikerül megkeserítenie a szája ízét. Most, hogy ennek a veszélyes bűnözőnek a kézre kerítésével végre besöpörhetett volna egy-két elismerő pillantást álmai lovagjától! De erről immár szó sem lehetett. Rose Ellen puszta említése is elegendő volt ahhoz, hogy elképzelt diadalára árnyék boruljon, és élete legnagyobb lehetősége szertefoszoljon. A seriff is észrevette Emma hangulatváltozását. Zavarában egyik lábáról a másikra állt. – De nem csak Rose Ellen miatt jöttem – bökte ki végül. Hát persze! Nyilván a körözött bűnöző miatt is. Mekkorát fog nézni, ha rájön, ki fogta el a banditát! A férfi megköszörülte a torkát. – Joe Spears azt mondta tegnap, hogy maga az öcsémet emlegette azzal a nőszeméllyel kapcsolatosan. A lány egyszerűen nem akart hinni a fülének. Hogy ő nem érdekli a seriffet, azon már nem akadt fenn, a meglepő csupán az volt, hogy Sealy a szökött bankrabló iránt sem érdeklődött. – Egyetlenegyszer sem mondtam ki William nevét – felelte hűvösen. – De célzott rá, Miss Emma! És Joe mindenkinek elmesélte az üzletében, hogy maga szerint az öcsém csak azért nem veszi el azt a nőszemélyt, mert ki akar bújni a felelősség alól... Ha még egyszer nőszemélynek mered nevezni Lornát, dührohamot kapok, vett Emma egy nagy levegőt, de aztán mosolyt erőltetett az ajkára. – Miért, talán nem így van? – kérdezte negédesen.

– De nem ám! Fogalmam sincs, miféle hazugságokkal traktálta magát ez a Lorna McCrae, de annyi bizonyos, hogy csak saját magának köszönheti azt, ami történt. Nincs joga hozzá, hogy aljas rágalmaival bemocskolja az öcsémet. Emma látását egy pillanatra elhomályosította az a bizonyos vörös köd. Egész életében nem volt még ilyen dühös. Tulajdonképpen nem is tudta, mi bosszantotta jobban: hogy így semmibe veszik a barátnőjét, vagy hogy ezeket a kegyetlen szavakat éppen Barton Sealy vágta az arcába. És ő botor módon még abban reménykedett, hogy a seriff rá fogja beszélni a testvérét, mentse meg Lorna becsületét! – Köszönöm a látogatást – biccentett fagyosan. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most eltávozik. – Az ördögbe is, Emma! Ha nem lenne ilyen átkozottul önfejű, maga is észrevenné, hogy ez a szemérmetlen perszóna csak kihasználja magát! – Önfejű? Én? Akkor mit szól azokhoz a korlátolt pletykafészkekhez, akik életük legnagyobb részét a vegyesboltban töltik, csak hogy másokon köszörülhessék a nyelvüket? A vasárnapi istentiszteleten, persze, verik a mellüket, hogy mekkora keresztények, de ha az irgalmasság szellemének csak egy szikrája is beléjük szorult volna, azonnal segítő jobbot nyújtanának ennek szegény, kitaszított lánynak, aki nem bűnös, hanem áldozat. Barton szeme résnyire szűkült. Elfordult, és úgy tett, mintha a tájat szemlélné. Remek. Remélhetőleg elindul végre. Másrészt viszont itt van ez a sebesült bandita. Emma az ajkába harapott, és megpróbált nem nézni a félig nyitott bejárati ajtó irányába. Az esze azt súgta, hívja vissza a seriffet, noha nem egészen bízott benne, hogy Barton józanul fog dönteni élet és halál kérdésében, ha egyszer egy családi ügyben sem képes helyesen ítélni. Arról nem is beszélve, hogy a sérült még mindig életveszélyes állapotban volt. A börtön a halálos ítélettel lett volna egyenlő számára. Nem, nem azért küzdött egész éjjel a férfi életéért, hogy pár óra múlva egy bűzös és mocskos börtöncellába küldje! Lorna szavai is bogarat ültettek a fülébe. Valóban nem tudhatják teljes bizonyossággal, hogy ez a férfi valóban azonos-e a keresett bankrablóval. Bartonnak, persze, nem lennének kétségei... Emma azonban szerette volna azt hinni, hogy a látszat mégis csal. Teljes szívéből fohászkodott azért, hogy a seriff végre elmenjen. Igaz, ezzel a saját sorsát is megpecsételi, hiszen egy veszélyes bűnözőt rejteget. Bizonygathatná, hogy sejtelme sem volt róla, kiféle-miféle ez az illető, senki sem hinne neki. Emlékezett egy asszonyra, akit azért akasztottak fel, mert szobát adott ki John Wilkes Booth-nak, Ábrahám Lincoln gyilkosának.

Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Csak úgy derítheti ki, azonos-e védence a szökött bankrablóval, ha megtudja a körözött személy nevét. De miképpen szerezhetné meg ezt a fontos információt anélkül, hogy gyanúba keverednék? Megköszörülte a torkát, és közönyt erőltetve magára, megkérdezte: – Megtalálták már a keresett banditát? – Micsoda? – fordult felé meglepetten a seriff. – Tudja, azt a fickót, akit köröznek. – Ja persze... Ne izguljon, Miss Emma, a maga környezetében aligha fog felbukkanni. Barton öntelt mosollyal hintáztatta jobbra-balra magát, s ha Emma nem lett volna ilyen szorult helyzetben, bizonyára harsányan az arcába nevet. – Tulajdonképpen miért keresik? – tudakolta. – Lopott talán? – Egy lovat – biccentett a férfi. – Egy szürke kancát. Emma megkönnyebbülten felsóhajtott, de korai volt az öröme. – Amelyre csak azért volt szüksége, hogy elmenekülhessen a bank közeléből, ahol hidegvérrel meggyilkolta az egyik alkalmazottat. A lány nagyot nyelt. Tehát gyilkosság a vád. – Mi a neve? – Lang Tupper. De ha javasolhatok valamit, Miss Emma: amennyiben gyanús alakkal találkozik, előbb lőjön, és csak azután kérdezze a nevét. – Isten ments! – szorította keblére reszkető kezét a lány. – De ha mégis idejönne... Miről lehet megismerni azt a férfit? – Azt mondják, magas, erős, sötét hajú. De egy gyilkost amúgy is könnyű felismerni. Emma újra igyekezett valami mosolyfélét erőltetni az ajkára, de Barton szemébe nézni képtelen volt. Szóval magas és sötét hajú. A nem túl részletes személyleírás éppen ráillett a sebesültre. Szent ég, most mitévő legyen?! Ebben a pillanatban észrevette a pisztolytáskát, amelyet az éjjel csatolt le az ismeretlen férfi derekáról. Az öv a fegyverrel együtt még mindig ott hevert a verandán, félig a hintaszék takarásában, alig ötlépésnyire a serifftől. Mi lesz, ha észreveszi?! – Ó, istenem! – kiáltott fel élesen. – Valami baj van? – pillantott rá gyanakvóan Barton. – De... dehogy – hebegte a lány. – Csak eszembe jutott, hogy rengeteg dolgom van. Igazán nem szeretnék udvariatlan lenni, de... – Segíthetek valamiben? – kérdezte kifejezéstelen arccal a férfi. – Nem, nem, köszönöm. Csak a szokásos tavaszi nagytakarítás.

– Tavaszi nagytakarítás? – Barton gúnyosan elvigyorodott. – Ennyire fontos magának? Pedig jócskán túljutott már az élete tavaszán. Emma szeme tágra nyílt. Hát ennek már soha-sem lesz vége? Az egész világ azon csámcsog, hogy az évek elszálltak a feje fölött? – Akkor én búcsúzom – jelentette ki váratlanul a férfi, és sarkon fordult. Amikor egy pillanatra visszanézett, Emma előrébb lépett, abban a reményben, hogy a szoknyája szegélye eltakarja a pisztolytáskát. – Van még valami kívánsága? – érdeklődött udvariasan, noha legszívesebben saját kezűleg dobta volna fel a férfit a nyeregbe. Miért nem veszi már észre ez a fickó, hogy felesleges? – Kérem, adja át üdvözletemet a kedves húgának. – Okvetlenül. A férfi újra biccentett egyet, majd feltette a kalapját, és komótosan a lovához sétált. Emma úgy találta, szokatlanul sok időre volt szüksége ahhoz, hogy felkapaszkodjon a nyeregbe. Határozottan az volt a benyomása, hogy imádott seriffje kissé nehéz felfogású, és sehogyan sem értette, vajon miért nem vette ezt eddig észre. Mikor a lovas végre eltűnt a domb mögött, berobogott a házba, és megtapintotta a beteg homlokát. Magas láza volt. Még szerencse, hogy mocorgás közben nem zuhant le a földre... Izmos lába úgy csüngött le a kanapé karfájáról, mint egy fáról letörött vastag ág. Magas, erős, sötét hajú. De egy gyilkost egyébként is könnyű felismerni... Emma elhessegette magától a nyugtalanító gondolatot, és felsietett a szobájába, hogy lehozzon néhány meleg takarót. Mindig akkor érezte magát a legjobban, ha segíthetett. Még ha egy gyilkos is az illető... Amikor lejött a lépcsőn, a háta mögött meghallotta Lorna lépteit. – Elment már a seríff? – Igen. – Mondott valamit Williamről? Emma úgy döntött, hogy a kegyes hazugságot választja. – Nem, róla nem beszéltünk – rázta meg a fejét. – És az idegenről? Említetted neki, hogy... – Nem. Akárki is a vendégünk, jelenlegi állapotában tökéletesen ártalmatlan. Nem hozhat ránk semmi bajt. Emmának önkéntelenül is eszébe villant a férfi erős karja, amellyel egy pillanatra átölelte, és az a különös, mohó csók. Már korántsem volt olyan biztos benne, hogy az imént igazat mondott.

– De azért a pisztolyát elrejtem – mormolta fennhangon. – Csak a biztonság kedvéért. És apa ócska mordályát is elteszem. Mindent, ami csak távolról is emlékeztet egy fegyverre.

3.

– Mr. Tupper? A szavak a kábulat ködén át is eljutottak Lang füléhez. A kellemes csengésű, dallamos hang a galambok bugására emlékeztette, illetve arra az altató dalra, melyet olyan sokszor hallott gyerekkorában az édesanyjától. – Hall engem, Mr. Tupper? Lang szemhéja megrebbent. Vaksin hunyorgott az éles fényben. Aztán egy árnyék vetült rá, s így mégiscsak nyitva tudta tartani a szemét. Az árnyékot maga a búgó hangú angyal szolgáltatta... A férfi felnyögött. Egyetlen fájdalom volt az egész teste, a feje búbjától a lábujja hegyéig. A lába olyan fájdalmasan lüktetett, mintha jó pár száz mérföldet tett volna meg gyalog. Lehet, hogy pontosan ez is történt, de arról fogalma sem volt, hová vetette a sors. – Emma Colby vagyok – mutatkozott be az „angyal”, majd mintha kitalálta volna Lang gondolatait, hozzátette: – Az én házamban van, uram. A férfi óvatosan oldalra fordította a fejét, és szétnézett a szobában. A kandalló párkányári faragott óra tiktakolt. A fejében mintha ugyanebben a ritmusban lüktetett volna a fájdalom. Zavarodottsága nőttön-nőtt. Körös-körül egy szolid, polgári otthon kellékeit látta: puha szőnyeg, lágyan aláomló függönyök, kényelmes bútorok. Hogy az ördögbe kerülhetett ide? – Az ajtóm előtt találtam magára – mondta a nő. Lang csodálkozva fordult feléje. Lehet, hogy tényleg gondolatolvasó? – Súlyosan megsebesült... Ezzel maga is tökéletesen tisztában volt. A mellkasán és a lábán lévő sebek kegyetlenül sajogtak, jóformán a fájdalom volt az egyetlen, ami ébren tartotta. – Eltávolítottam a golyót a bordái közül, és kitisztítottam a lábán lévő sebet is. – Maga? Maga foltozott össze? – Lang még életében nem találkozott nőnemű orvossal. Emma bólintott. – Reggel még magas volt a láza, de úgy látszik, most már a gyógyulás útjára lépett. Golyó... Lőtt seb... Langnek hirtelen eszébe jutottak azok az események, amelyek Amos árulásához vezettek. A vesszőfutás befejeződött, megérkezett az út végére, hiszen nemhogy továbbmenekülni nem tudott, de jóformán moccanni sem. A pisztolya... Hol a pisztolya? A csípőjét kezdte tapogatni, de a fegyver helyett csak puha takarót érintett a keze. Ismét körülnézett a szobában, ezúttal kutatóan, a revolvert keresve, s közben azon töprengett, vajon ki van még itt Emma Colbyn kívül. Jelenlegi állapotában, ráadásul fegyvertelenül, teljesen ki van szolgáltatva az itt lakók kényének-kedvének.

– Őszintén sajnálom, hogy itt kellett elhelyeznem, ezen a kényelmetlen kanapén – mosolygott rá a nő. – De sajnos, nem tudtam felcipelni a vendégszobába, annyira nem vagyok erős. Örültem, hogy egyáltalán be tudtuk vonszolni ide, a nappaliba. Ez a sugárzó mosoly... Lang még mindig nehezen hitte el, hogy nem álmodik. Arra számított, hogy egy sötét börtöncellában tér magához, vagy legjobb esetben a másvilágon. Az, hogy egy angyali hangú és mosolyú nő fogja ébresztgetni egy barátságos ház nappalijában, érthető módon meg sem fordult a fejében. Emma Colby utolsó szavai némi késleltetéssel jutottak el hozzá. – Vagyis... vagyis van itt még valaki? – Igen. Lorna. Ebben a pillanatban furcsa, elfojtott kiáltásra emlékeztető hang hallatszott az egyik ajtó felől. Lang odakapta a fejét, ám csak egy villanásra láthatta a rémülettől tágra nyílt kék szempárt és a szőke hajkoronát, mert Lorna villámgyorsan visszavonult. Nyilván nagyon szégyellős, gondolta a férfi, és megnyugodott, mert a fiatal lány egyáltalán nem tűnt veszélyesnek rá nézve. – Ketten hoztak be ide? – ráncolta össze a homlokát. – Igen. Lang elámult. Emma Colby apró termetű, törékeny teremtés volt, és a szőke Lorna sem lehetett sokkal magasabb. Alaposan, tetőtől talpig végigmustrálta Emmát, aki mélyen elpirult. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam... – Csak azt tettük, amit hasonló helyzetben bárki megtett volna – hangzott az udvarias válasz. A férfi hitetlenkedve csóválta meg a fejét. Nem elég, hogy szabad, de máris elindult a gyógyulás útján: hiszen egy haldokló aligha lenne képes pírt csalni egy szép nő orcájára. A bejárat felé lesett, és fülelt, de csak az óra ketyegését hallotta. Minden jel szerint hármasban voltak a házban: ő és ez a két nő, akik közül az egyik komoly orvosi ismeretekkel rendelkezett. Rosszabbul is járhatott volna. Sokkal rosszabbul... Ajka fájdalmas grimaszra torzult. Emma Colby lesütötte a szemét. – Nem szomjas, Mr. Tupper? Lang egyszerre gombócot érzett a torkában. Mr. Tupper? Hirtelen eszébe villant, hogy a nő már az előbb is a nevén szólította, ami csak akkor lehetséges, ha tudja, hogy... Egyszerre értelmet kapott a Lorna szemében csillogó rémület. Tehát a lány nem egyszerűen csak félénk, hanem nyilvánvalóan hallott a bankrablásról. Hát ilyen gyorsan terjednek a hírek errefelé?

Megrázta a fejét. Egyetlen hónap leforgása alatt törvénytisztelő mezőgazdasági munkásból számkivetett csavargóvá változott. Ha nem vele történik, halálra neveti magát ezen a képtelen történeten. Most azonban nem a nevetéstől szúrt az oldala, hanem a sebe okozott komoly fájdalmakat. Elgondolkodva nézte Emma arcélét. A lány az imént Mr. Tuppernek nevezte, teljesen semleges hangon, amelybe nem vegyült sem szemrehányás, sem aggodalom. Láng mindazonáltal biztos volt benne, hogy semmi olyasmi nem volt nála, ami a személyazonosságára utalhatott, sem levelek, sem más iratok. Miss Colby tehát kétségkívül hallott valamit. Szemöldökét összevonva vizsgálgatta a lányt. Most, hogy jobban szemügyre vette, már nem találta annyira csinosnak. Korántsem volt olyan mutatós nő, mit Lucy – bár a történtek fényében ez inkább előnyére vált, mint hátrányára. Észrevette az apró szeplőket az orra mellett, és azt, hogy ha nem mosolygott, egészen köznapinak hatott az ajka. De a kissé távol ülő, smaragdzöld szemekből értelem és határozottság sugárzott. Bizonyára csak próbára akarta tenni, azért szólította így. De vajon milyen választ vár? Mit akar hallani? Az első pillanatban Láng nem nagyon tudta, mit tegyen, de abban biztos volt, hogy nem kockáztathat. Nem szerette volna, ha ez a jó szándékú, ám minden valószínűség szerint törvénytisztelő hölgy átadja őt a hatóságoknak. – Bocsánat... Hogy szólított az előbb? – Mr. Tuppernek – fordult felé habozva a nő. – Ezt a nevet suttogta lázálmában. Lang Tupper... – De hiszen engem John Archibaldnak hívnak! John mezőgazdasági munkás volt a Wilkerson-farmon, ahol Láng az alkalmazottakat felügyelte. Maga sem tudta, miért éppen ezt a nevet mondta. Hangosan felnyögött, részint az ostoba névválasztás okozta dühe, részint a fájdalmai miatt. Emma ijedten lépett hozzá, és letérdelt melléje, olyan közel, hogy a férfi orrát megcsapta parfümjének friss virágillata. Zavarát leplezendő, forgolódni kezdett a kanapén. – Ne mozogjon! – figyelmeztette a lány, akinek érintése ugyanolyan gyöngéd volt, mint a hangja. Ahogy megvizsgálta a kötéseit, Lang ereiben egyszerre zsibogni kezdett a vér. Mi ez? Csak nem a vágy...? Mindenesetre biztos előjele a gyógyulásnak, vélekedett a férfi, de a következő szavai őt magát is meghökkentették. – Maga... Maga valóságos angyal,

– Angyal? – kapta fel a fejét fülig pirosán Emma. – Ugyan már! Egyszerűen csak ápolom magát, ennyi az egész. – Mindenesetre nagyon köszönöm. – Lang megragadta a törékeny, keskeny kezet, mire a lány azonnal elhúzódott tőle. – Ne butáskodjon, Mr. Archibald! – mondta, miközben gondosan betakargatta. – Ha nem haragszik, kérdeznék valamit. – Csak tessék! – Miért lőtt magára az a férfi? Lang elmosolyodott. – Honnan veszi, hogy férfi volt? – Csak úgy gondoltam. Tévedtem volna? – Nem. – Lang úgy ítélte meg, kevésbé tünteti fel őt rossz fényben, ráadásul hihetőbb is, ha egy férfival történt összetűzésről mesél. – Be kell vallanom, Miss Colby... Jaj, elnézést, nem is tudom, hogy kisasszonynak, vagy asszonyomnak szólítsam-e... Emma arca ismét pipacspirosra gyúlt. A férfi őszintén remélte, hogy nem sértette meg. – Kisasszonynak. – Tehát be kell vallanom, Miss Colby, hogy a jellemem nem éppen makulátlan. Ugyanis szenvedélyes szerencsejátékos vagyok. – Ó...! – Legutóbb San Antonióban gyűlt meg a bajom a kártyapartnereimmel... egy blackjackpartit követően. A többit már maga is kitalálhatja. – Hm... Lang szerette volna, ha a lány kicsit világosabban fejezi ki magát, így képtelen volt eldönteni, elhiszi-e azt a sok zöldséget, amit ő összehordott. – Még mindig van egy kis láza – jelentette ki Emma, és felállt. – Készítek magának egy teát. – Köszönöm. – A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, majd amikor a lány az ajtóhoz ért, utána kiáltott: – Miss Colby! – Tessék – fordult meg Emma. – Mivel megmentette az életemet, úgy érzem... szóval nagyon örülnék neki, ha Johnnak szólítana. – Rendben, John – tűnt el a lány mosolyogva az ajtó mögött. Lang visszahanyatlott a párnájára. Bár halálosan fáradt volt, ellenállt a kísértésnek, hogy lehunyja a szemét, és mély álomba zuhanjon. A személyazonosságát illető kegyes

hazugsággal talán sikerül egy kis időt nyernie. Időre pedig nagy szüksége volt, részint a gyógyuláshoz, részint, hogy megkeresse a revolverét. És egy darabig még feltétlenül élvezni szerette volna Emma Colby társaságát. Álmodozva gondolt a nő karcsú alakjára, puha kezére, kedves hangjára. És az a zöld szempár... mintha a tavasszal előbukkanó rügyektől kölcsönözte volna a színét! Olyan nyugalom és magabiztosság sugárzott belőle, hogy Lang máris kezdte elfeledni a mögötte álló szörnyűséges hónapot. Csinos, egyedülálló nő egy tágas, otthonos házban... Vajon kitől tanulta, hogyan kell félholtakat feléleszteni és lőtt sebeket kitisztítani? S hogyhogy nem ájult el a csúnya sérülések láttán? Láng elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. Fogalma sem volt, mit hoz számára a jövő. Amíg Emma Colby John Archibaldnak tartja, addig valószínűleg biztonságban van. A nő láthatóan megkönnyebbült, hogy nem Lang Tuppernek hívják. Ez pedig azt jelenti, hogy tisztában van vele, ki az a Lang Tupper... Ez a felismerés azonban egy újabb kérdést is felvetett. Ha ugyanis Emma azt feltételezte, hogy ő azonos a keresett banditával, akkor miért mentette meg az életét? – Ó, Emma, most mitévők legyünk?! – Hát ezt meg hogy érted? Lorna suttogóra fogta a hangját, nehogy a szalonban fekvő férfi meghallja őket. – Hiszen tudod! A körözött bandita... Emma erősen remélte, hogy a nevetése elég meggyőzőn hangzik. – Aggodalomra semmi ok, hiszen nem ő a keresett bűnöző. Csak egy pórul járt szerencsejátékos, a neve John Archibald. – Titkon, persze, fohászkodott azért, hogy a mindenható megbocsássa neki ezt a hazugságot. Nem akarta Lornát még ezzel is terhelni, volt szegénynek így is éppen elég baja. – Honnan tudod? – Ő maga mondta. Lorna szemmel láthatóan lassan emésztette meg az újdonságot. Emma tálcára tett egy teáscsészét. A férfinak, természetesen, egyetlen szavát sem hitte el, de egyelőre még nem akarta értesíteni a seriffet. Először szerette volna betegét egy kicsit felerősíteni, meg aztán várt is valamire... Hogy mire, azt ő maga sem tudta pontosan. Talán egy jelre. Mert egyszerűen nem tudott napirendre térni afölött, hogy ez a kedves, tökéletesen ártalmatlannak tűnő fickó – kegyetlen gyilkos. – Hát igen... Ha ő mondta, akkor biztosan így is van – biccentett Lorna.

Ernma jó ideje nem csodálkozott már azon, hogy a barátnője ilyen kilátástalan helyzetbe került. Életében nem találkozott még ilyen jóhiszemű teremtéssel. Akármit is mesélt neki William Sealy, nyilván minden szavát készpénznek vette. Lorna könnyes szemmel pillantott rá. – Tulajdonképpen jó is, hogy ez a férfi nem olyan makulátlan hírű. Így legalább nem lesz kifogása ellene, hogy egy fedél alatt éljen egy magamfajtával. Emma dühösen csapta le az asztalra a tálcát. – Hányszor mondjam még neked, hogy nem szabad így gondolkodnod! Nem csak te követtél el hibát, és legfőképpen nem te vagy az, akinek szégyenkeznie kell! Lorna felzokogott, Emma pedig ezredszer is elátkozta magában ezt az igazságtalan világot. – Ó, bárcsak a kezeim közé kaphatnám ezt a talpig becsületes William Sealyt! Amit tőlem kapna, azt biztosan nem tenné ki az ablakába! – Jaj, Emma, te sohasem tennél ilyet! – Nem, persze, mert tudom, hogy helytelenítenéd. De én mondom neked, Lorna, hogy még ebbe a benti csirkefogóba is ezerszer több tisztesség szorult, mint abba a nyavalyás szépfiúba, aki összetörte a szívedet. Lorna meglepetten kapta fel a fejét. – Nem azt mondtad, hogy szerencsejátékos? – Nem úgy értettem – nyelt nagyot Emma, akit annyira elragadott a hév, hogy csaknem elárulta magát. – Azt akartam mondani, hogy még ha elkövetett volna is valami törvénybe ütközőt, akkor is rendesebb ember lehet, mint Sealy ifiúr. – Igen, azt hiszem, igazad van. Ahogy mindig. Mindig? Ebben Emma korántsem volt ennyire biztos. Fogalma sem volt, jól tette-e, hogy reggel elküldte a seriffet, és nem tájékoztatta a nappaliban fekvő sebesültről. Nem fogja-e keservesen megbánni, hogy hallgatásával egy gyanús alak cinkosává lett? S vajon ugyanígy tett volna akkor is, ha nincs az a tegnapi csók? Ez a kérdés nyugtalanította a leginkább. Világéletében óvatos volt a férfiakkal, mivel nem állt szándékában nevetségessé válni. Az nem lehet, hogy egy csapásra elveszítse minden csepp józan eszét, csak azért, mert belenézett egy csokoládébarna szempárba, amelynek tulajdonosa átlagon felüli izomzattal rendelkezett! Bosszankodva rázta meg a fejét, és igyekezett a barátnőjére összpontosítani.

– Ne lógasd az orrod, te kis buta! Ha te is ilyen rossz véleménnyel vagy saját magadról, hogyan akarod elnyerni az emberek jóindulatát? – Igazad van – biccentett Lorna, és elmosolyodott. – Mr. Archibald miatt pedig ne aggódj! Gondom lesz rá. – Miért kellene, hogy aggódjak? Egy kártyástól igazán nincs semmi félnivalónk. Vagy mégis? – kérdezte a lány elbizonytalanodva. – Csak a seriff miatt gondoltam... ha megint felbukkanna... – hebegte kissé összezavarodva Emma, majd fogta a tálcát, és elindult a nappali felé. Másnapra a férfinak szépen lement a láza, és Emma elérkezettnek látta az időt, hogy kiköltöztesse a nappaliból. Már csak azért is, hogy eltávolítsa az esetleges későbbi látogatók közeléből. – Jöjjön, John! Keresünk magának odafent egy kényelmesebb fekvőhelyet. A férfi mosolyogva bólintott. – Alig várom, hogy végre kinyújtóztathassam a tagjaimat. Ezt a kanapét nem igazán az én méreteimre tervezték. Emma elnevette magát. Figyelemre méltónak találta a férfi barátságos lényét és egészséges humorát, különös tekintettel arra, hogy nem tudhatta biztosan, ki rejtőzik az Archibald név mögött. Mostanáig biztosra vette, hogy a bűnözők mind kibírhatatlan természetű és rossz modorú, komor alakok. Mr. Archibald azonban pontosan az ellenkezője volt mindennek. Emma kifejezetten élvezte a vele töltött időt, és ez egy kissé idegesítette. De még ennél is jobban bosszantotta az, hogy valahányszor a férfi ránézett, azonnal eszébe jutott a csók. Ilyenkor mindig elpirult, és különös érzések kerítették a hatalmukba. Persze elmondta magát mindenféle buta libának, de ez sem segített. Még ha legalább egy igazi hódolójának igazi csókja gyakorolt volna rá ilyen hatást! De erről szó sem volt. A fickó a csókot követően azonnal elájult, vagyis semmiképpen sem lehetett szándékos a dolog. Nem volt egyéb, mint egy öntudatlan testi reakció. – Köszönöm a kedvességét, Emma. – Igazán nincs mit. A férfi melegen pillantott rá. – Ugyan már! Magának köszönhetem, hogy élek. És ha másoknak ez nem is számít valami sokat, nekem azért rengeteget jelent.

A hangja szomorúan csengett, és a lány szíve megtelt együttérzéssel. Akárki is volt ez az ember, az biztos, hogy nem kényeztette el a sors. – Azért csak-csak akadnak olyanok, akik aggódnak magáért – felelte vigasztalóan. –Ha akarja, néhány nap múlva írok nekik levelet, hogy megnyugodjanak. Titkon azért fohászkodott, nehogy a férfi elejtsen valami olyasféle megjegyzést, amely arra utalna, hogy nincsen senkije. Ez ugyanis csak megerősítette volna benne a gyanút, hogy valójában egy törvényen kívül álló bűnözővel van dolga. És Emma nem akart gyanakodni. El akarta hinni, hogy védencét tényleg John Archibaldnak hívják. Pedig micsoda ostoba név! De azért még mindig jobb, mint a Lang Tupper, melyet igyekezett agya legtávolabbi zugába száműzni. – Igazán nincs miért hálálkodnia – tette aztán hozzá. – Amit én tettem, bárki más is megtette volna. – Csinos, ügyes és feltűnően szerény – bólogatott elismerően Lang. Csinos, képedt el Emma. Szűrős szemmel nézett a férfira, de az semmi jelét nem adta, hogy emlékezne a csókra. A pillantásában nyoma sem volt semmi kétértelműségnek. Leplezetlen csodálat és hála csillogott benne, semmi más. Nyilvánvalóan nem emlékezett rá, mi is történt az első találkozásukkor. A lány azt kívánta, bárcsak ő is elfelejthetné, s közben görcsösen törte a fejét, mit válaszoljon. Nemigen volt hozzászokva, hogy szépeket mondjanak neki. – Kevesen tudták volna, mi a teendő egy ilyen súlyos sebesülttel – folytatta lelkesen Lang. – Valószínűleg a szerencsecsillagom vezérelt a maga verandájára. Mondja, honnan ért a gyógyításhoz? – Az édesapám orvos volt. Sokat segítettem neki. Néhány hónapja halt meg. – Őszinte részvétem – borult el a férfi tekintete. Emma úgy vélte, vendégét is nagy érzelmi veszteség érhette a közelmúltban. Legalábbis ezzel magyarázta állandó búskomorságát és a szemében csillogó, valódinak tűnő együttérzést. Talán a felesége halt meg, vagy a menyasszonya... Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nem magányos, csak... De ehhez semmi közöm, parancsolt magára. Ez az ember csupán a betegem, akit ápolnom kell, semmi több. Csak ne lenne ilyen gyönyörű, kifejező a szeme...! Ez a szempár tökéletesen összezavarta. Amióta Archibald magához tért, egyszerűen nem tudta kivonni magát a hatása alól. Soha egyetlen férfi sem nézett még így rá, ilyen kutatóan és várakozóan. Vajon mire kíváncsi? És ő miért fél ennyire attól, hogy a sebesült pillantása olyan mélyre hatol?

– Bejönnél egy kicsit, Lorna? – kiáltott fel, s a fiatal lány egy másodperccel később már ott is állt az ágy mellett. – Attól tartok, nehéz leszek a hölgyeknek – sóhajtott fel a férfi, lopva Lorna pocakjára sandítva. – Nehéz vagy sem, egyedül aligha tud felmenni a lépcsőn. Túlságosan sok vért veszített. A két nő egyesült erővel talpra állította Langet, akinek homlokát máris kiverte a verejték, az arca pedig egészen elszürkült. Egy szóval sem tiltakozott többet a segítség ellen. – Pihenjen egy kicsit! – mondta neki Emma. – És szóljon, ha úgy érzi, indulhatunk! A férfi baljára lépett, Lorna pedig a jobb oldalra állt. Lang úgy ölelte át a vállukat, mintha két eleven mankóba kapaszkodna. Erős karjának érintése összezavarta Emmát. Tétován tett egy lépést előre, s ha Lorna nem tartja olyan biztosan Johnt, talán mindhárman orra buknak. – Vigyázzon a küszöbre! Végül csak-csak sikerült elindulniuk a hálószobák felé, de korántsem haladtak olyan gyorsan, mint ahogy Emma szerette volna. Ha rajta múlik, egy repülő szőnyegre ülteti a férfit, úgy küldi fel az emeletre, csak hogy ne kelljen hozzáérnie. Elérték a lépcsőt. Összekapaszkodva, egyenként küzdöttek meg a lépcsőfokokkal, s a lány hamarosan rájött, hogy betege gyöngébb, mint gondolta. Gyakorlatilag a férfi teljes súlya kettejük vállára nehezedett. Még mielőtt elérték volna a lépcső tetejét, valaki megdöngette a bejárati ajtót. Emma rémületében mozdulatlanná merevedett. Ijedten pillantott Lornára, aki ugyanolyan rettegve pislogott vissza rá. – Gondolod, hogy már megint a seriff az? – suttogta alig hallhatóan. – A seriff? – nyelt nagyot John. – Már megint? Vagyis járt itt mostanában? – Tegnap – súgta Lorna. – De Emma nem engedte be. – Épp ezért illene most megkínálnom egy csésze teával – vélekedett Emma. – De előbb le kell fektetnünk magát – tette hozzá, és igyekezett nem venni róla tudomást, hogy a férfi erősen tart a seriff látogatásától. Mintha csak Lang Tupper-nek hívnák... Meglepően gyorsan tették meg a hátralévő utat. Lang igencsak összeszedte magát, szinte szárnyakat adott neki a gondolat, hogy a törvény embere várakozik az ajtó előtt. A két nő a doktor egykori hálószobájához vezette a férfit. – Most már egyedül is boldogulsz, ugye, Lorna? – Természetesen – felelte a fiatal lány. Ebben a pillanatban újra megdöngették az ajtót, ám ezúttal még hangosabban, még türelmetlenebbül, mint az imént.

– Nyisd már ki! – sürgette Emmát a barátnője. – Igen, menjen csak! – csatlakozott hozzá a férfi. – Ne várakoztassa miattam a vendégét! Emma elkapta a sebesült pillantását, amelyben – legnagyobb megdöbbenésére – különös vidámság csillant. Hogy a csudába létezhet olyan bandita, aki tréfás dolognak tartja a seriff felbukkanását? – tűnődött el, de most nem volt rá idő, hogy a bűnözők lelki alkatát elemezgesse. Becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, és leszaladt a lépcsőn. Ha valóban a seriff tért vissza, nyilván felteszi majd azokat a kérdéseket, amelyeket már tegnap fel kellett volna tennie. Mit válaszoljon ő akkor? S vajon Barton észreveszi-e, hogy hazudik? Nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót. A látogató nem a seriff volt, hanem az egyik környékbeli földműves, aki egy reszkető, takaróba bugyolált gyermeket tartott a karjában, Emma rögtön megismerte: Cal Wintersnek hívták a középkorú özvegyembert, aki népes családja valamelyik tagjával régebben is gyakran járt már náluk. Ölében a fiúcska nem lehetett más, mint a kis Davy, akinek születésekor a doktor hiába tett meg mindent, az asszony életét, sajnos, nem tudta megmenteni. – Kerüljenek beljebb! – tessékelte be Emma a férfit, miután kölcsönösen üdvözölték egymást. – Elhoztam Davyt, Miss Emma, mert fogalmam sincs, magán kívül kihez fordulhatnék. A lány bevezette Winterst a szalonba, majd intett, hogy tegye a kanapéra a gyereket – arra a kanapéra, ahonnan alig tíz perce kelt fel a talányos sebesült. Bámulatos, milyen nagy keletje van mostanában az orvosi ismereteinek! – Hallottam, hogy befogadta Lorna McCrae-t, Miss Emma – kezdte Winters. – Dicséretes cselekedet. A lány meglepetten nézett rá. – Maga az első, aki ezt mondja. – Sajnos csak kevesen vállalják, hogy mások segítségére siessenek a bajban – sóhajtott fel a férfi. – Biztos nem véletlen, hogy amikor az én kis Davym bárányhimlős lett, rögtön magára gondoltam. Maga is tudja, hogy nincs valami sok pénzünk. És amióta az édesapja meghalt, nincs a közelben orvos, így aztán... Emma a gyerek fölé hajolt, hogy megvizsgálja. Davy meglehetősen fejletlen volt a korához képest. Keskeny arcocskájában lázasan csillogott a szeme. A homloka tüzelt, bőrét pedig – már ahol látni lehetett – mindenütt apró kiütések pöttyözték. Emma jól ismerte ezeket a tüneteket. – Valóban bárányhimlő.

– Meg fogok halni, Miss Emma? – tudakolta aggodalmasan Davy. – Ugyan, dehogy! Csak feküdnöd kell egy darabig, és nem szabad vakaróznod. Ennyi az egész. A kisfiú láthatóan megkönnyebbült, Emma pedig újra az apához fordult. – Ne aggódjon, Mr. Winters! Csak arra kell figyelni, hogy amíg le nem megy a láza, nem bújhat ki a takaró alól. És adjon neki inni minél gyakrabban! Cal Winters elfogódottan toporgott. – Ez még nem minden, Miss Emma. Szeretném megkérdezni... – Csak bátran! A férfi könyörgő tekintettel nézett rá. – Tudja, éppen a szántás közepén vagyunk, és a nagyobbak mind kinn vannak velem a földeken. Azért hoztam ide Davyt, Miss Emma, mert abban reménykedtem... – Hogy én gondot viselek rá – fejezte be a lány mondatot. A család számára létfontosságú volt, hogy jó legyen a termés, s mivel nagyobb testvérei már munkaképesek voltak, anyja pedig nem élt, nem maradt, aki vigyázzon Davyre. – Emiatt ne fájjon a feje, Mr. Winters, szívesen vállalom. Egy, legfeljebb két hét múlva makkegészséges lesz. A kisfiú áhítattal nézett szét a lakályos szalonban. – Tényleg itt maradhatok? – Hát persze! – nevetett fel Emma, akinek mostanáig eszébe sem jutott, hogy mesebeli kastélynak tekintse az otthonát. – Légy jó fiú, Davy, és fogadj szót Miss Emmának! – figyelmeztette a gyereket az apja. – Nézzük csak, hol is ágyazzak meg neked... – töprengett el a lány. Bámulatos, milyen gyorsan benépesült ez a hatalmas, ürességtől kongó ház. A padlásszobában Lorna aludt, az édesapja ágyában pedig egy férfi, aki talán nem is az, akinek mondja magát. Mr. Archibald...! Jaj, mitévő legyen? Felelősséget vállalhat-e a gyermekért akkor, ha nem zárható ki az az eshetőség, hogy egy gyilkost fogadott be a házába? Másrészről viszont nem volt szíve elküldeni Winterséket. Tudta, ezzel súlyos terheket róna a családra, s majdnem biztos volt benne, hogy John senkire sem jelent igazi veszélyt. Addig legalábbis nem, amíg fel nem gyógyul. És ő egyébként is jól elrejtette a pisztolyát. – Legkésőbb két hét múlva hazaviszem Davyt – ígérte. – És mérget vehet rá, hogy soha többé nem lesz bárányhimlős.

– Köszönöm, Miss Emma – hálálkodott meghatottan a férfi. – Soha nem tudom meghálálni, amit értem tesz. – Szóra sem érdemes. Nem inna valamit? Cal Winters nemet intett, és elbúcsúzott a fiától. – Ne féljen, vigyázok rá! – kísérte ki Emma a verandára. – Ebben biztos vagyok. Még egyszer köszönöm, Miss Emma. – A férfi udvariasan megemelte a kalapját, aztán felült a lovára, és elügetett. – Gyere, felmegyünk a szobádba! – mondta a lány, amikor visszatért. – Saját szobám lesz? – ámult el a gyerek. – Úgy bizony. Először pihensz egy kicsit, aztán kapsz valamit enni. Mit szólnál egy finom leveshez? Ebben a pillanatban Lorna jelent meg a lépcső tetején. – Történt valami? Segíthetek? Emma a fejéhez kapott. – Szent ég, erről egészen megfeledkeztem! Mondd csak, Lorna, voltál te már bárányhimlős? A lány bólintott. – Valamikor régen, gyerekkoromban. – Nagyszerű. Remélhetőleg Mr. Archibald is átesett már ezen a betegségen. – Ki az a Mr. Archibald? – kérdezte Davy. – Egy kedves bácsi, aki szintén itt lakik – simította ki Emma a gyerek homlokából a hirtelenszőke fürtöket. – Tudod, ő is beteg. – Sokat vakaródzik? A két nő felszabadultan elnevette magát. – Nem. – Emma felemelte a kisfiút, és felvitte a lépcsőn. – Neki más baja van. – De jó neki! - mondta irigykedve Davy. – És levest is kap? – Talán. Ha jó fiú lesz. – Royal flush! – kiáltotta Emma diadalittasan. Lang kénytelen volt megmutatni szegényes lapjait, majd ellenfele sorozatára bámult, és összehasonlította a két igencsak eltérő méretű gyufakupacot a pokróc két oldalán. – Az ördögbe is. Micsoda balszerencse! – Most már értem, miért volt annyi gondja a játékasztalnál – nevetett a lány. – Azt hiszem, ideje lenne foglalkozást változtatnia. – Hogyhogy ilyen jól kezeli a kártyát?

– Apámtól tanultam. – Emma szomorkásán felsóhajtott. – Minden este játszottunk, nagyjából ilyentájt, naplemente után. Csak most, hogy újra van kivel kártyáznom, döbbentem rá, menynyire hiányoznak ezek az órák... De apát nem lehetett ám ilyen könnyen térdre kényszeríteni. Az az érzésem, magánál még a kis Davy is jobban pókerezik. Lang úgy találta, Emmát legalább tíz évvel megfiatalította ez a győzelmes mosoly. Határozottan tetszett neki, amikor nevetett. Amióta átköltöztette ide, az apja szobájába, a lány sokkal ritkábban volt ideges. A férfinak is kedvére volt az új lakhelye, bár Davy felbukkanása kissé nyugtalanította. – Tervezem is, hogy haditanácsra hívom a kislegényt – jelentette ki. – Erős a gyanúm, hogy maga csal. – Nekem pedig az az érzésem, hogy maga egyáltalán nem szerencsejátékos. Lang kemény próbát állt ki a zöld szemek fürkész pillantásainak kereszttüzében. Szerencsére az arcizma sem rezzent, és sikerült ellenállnia a kísértésnek, hogy elfordítsa a tekintetét. Mosolyt erőltetett az ajkára, s közben azon töprengett, vajon mennyit tudhat a lány. Egyetlen pillanatra sem engedheti el magát – még ennek a varázslatos nőnek a jelenlétében sem. Vagy talán éppen az ő jelenlétében a legkevésbé! Mert Emma Colby nem csupán varázslatos volt, de gyors felfogású, és okos is. Túlságosan okos... A férfi színpadiasán széttárta a karját. – Leleplezett. Ezek után kénytelen vagyok beismerni, hogy szándékosan hagytam nyerni magát. – Nevetséges! – villant Emma szeme. – Életemben nem hallottam még ekkora hazugságot! – Rendkívül udvariatlan dolog lett volna, ha nem így teszek. Elvégre megmentette az életemet, és most is a vendégszeretetét élvezem. – Micsoda szánalmas kifogás! – Honnan tudhattam volna, hogy e mögött a bűbájos, ártatlan külső mögött egy szenvedélyes kártyajátékos rejtőzik? – Íme a bizonyíték, hogy maga megrögzött hazudozó! Már másodszor nevezett szépnek és bájosnak. Csak azért mondja, hogy zavarba hozzon, és elveszítsem a következő partit, nem igaz? Szó sincs róla! Amit mondtam, azt úgy is gondolom. Valóban az a véleményem, hogy maga nagyon csinos. – A lány pirulása láttán Lang megjegyezte: – Úgy látom, nincs hozzászokva az őszinte beszédhez. De ami a szívemen, az a számon. – Igenis, hozzá vagyok szokva - tiltakozott Emma. – Csakhogy nekem még sohasem mondtak ilyesmit.

A férfi önkéntelenül felnevetett. Hirtelen fel sem tudta fogni, hogy mindez vele történik. Csakugyan ő az, aki ebben a pihe-puha ágyban fekszik? Valóban őt ápolja ez a csodálatos lány? Két nappal ezelőtt még azt hitte, vége az életének, erre az csak most kezdődik el igazán. – Hová tették a szemüket az itteni férfiak? Hogy lehet az, hogy még senki sem kötötte be egy ilyen helyes lány fejét? Emma meghökkent. – Maga aztán tényleg nem sokat teketóriázik... – Miért? Maga szerint magamban kellene tartanom a véleményemet? – Nem. Mindenkinek joga van a véleményéhez. De egy pontban kénytelen vagyok kijavítani. Tudja, a middayiek szerint én már nem számítok lánynak... csak vénkisasszonynak. A férfi harsányan felkacagott. – Most meg mit nevet? – Jó néhány olyan ifjú hölgyet ismerek, aki kétszer annyi idősnek látszik, mint maga. Igaz ugyan, hogy ismert olyat is, aki sokkal csinosabb volt, mint Emma... de egyéb tekintetben a nyomába se ért. Lucy emléke hirtelen beárnyékolta Lang jókedvét. Vajon miért gondol még mindig erre a szomorú históriára, amikor ezerszer fontosabb dolga van? Talán, mert Lucy óta egyetlen más nő sem érdekelte még? Emma... Vajon mit szólna, ha tudná, hogy álmában már többször is megcsókolta őt. Biztosan felháborodna... A férfi tisztában volt vele, hogy a valóságban sohasem csattanhat el az a csók. Hiszen mit kínálhatna ennek a lánynak? A számkivetettek, a törvényen kívül élők keserű kenyerét? Emma kinézett az ablakon. A férfi követte a példáját, és egyszerre nehéz lett a szíve. Odalenn a mezőn egy szürke kanca legelészett. Gyengesége ellenére is pontosan emlékezett arra a lopott lóra, amely megmentette az életét – és amely feltehetően a vesztét is okozza majd. – Szép állat – jegyezte meg, noha nem kételkedett benne, hogy a zsákmányolt ló leírását valamennyi környékbeli település seriffjéhez eljuttatták. – Köszönöm – biccentett Emma. Láng nagyot nézett. Csak nem arra céloz, hogy a lopott ló az ő tulajdona? – Mindössze az a baj, hogy hiába próbálom elzavarni, egyszerűen nem tágít a ház mellől – folytatta a lány. – Mit gondol? Bekössem az istállóba? A férfi zavartan bólintott. – Nem rossz ötlet.

Játszottak még egy partit, ám a lóról nem esett több szó. Lang egyre inkább úgy gondolta, hogy tévedett, és a kanca valóban Emmáé. De nem sokáig ringathatta magát abban a hitben, hogy biztonságban van. – Ideje, hogy megnézzem Lornát – jelentette ki Emma, amikor utoljára kiosztotta a lapokat. – Mostanában elég ideges szegényke. – A szüléstől fél talán? – kérdezte a férfi. A lány kifejezéstelenül szegezte rá nagy, zöld szemét. – Dehogy. A szökött bűnözőtől. Szavai nyomán feszült, nyomasztó csönd támadt. – Miféle bűnözőről beszél? – Lang hanyag mozdulattal dörzsölte meg már-már szakállszerű borostáját, aztán a kártyáira bámult, de nem mert értük nyúlni, nehogy a keze remegése elárulja. – Az egész megye őt hajkurássza. – Miért? Mit követett el? Emma úgy tett, mintha a kártyáit tanulmányozná. – Embert ölt. Legalábbis azt mondják. Langgel fordult egyet a világ. Biztos csak rosszul értettem, igyekezett csillapítani magát, de Emma arcára pillantva rájött, hogy nagyon is jól hallotta. Szentséges ég! Gyilkosság... Már a bankrablás és a lótolvajlás is épp elég... – És kit... – A férfi szája annyira kiszáradt, hogy csak másodszori nekifutásra sikerült kiböknie a kérdést. – Kit ölt meg? – Egy bankhivatalnokot. Lang kétségbeesetten próbálta felidézni magában a rajtaütés részleteit, s végül arra a következtetésre jutott, hogy emlékeznie kellene rá, ha megölt volna valakit. Soha nem tört egyetlen embertársa életére sem, és amennyire vissza tudott emlékezni, ő volt az egyetlen, akit a bank megtámadása során lelőttek. Illetve... Eszébe villant, hogy nem egy, hanem két lövést hallott. Az első meg is lepte, olyannyira, hogy megpördült a tengelye körül, mert látni akarta, ki használta a fegyverét. A második lövés aztán őt magát találta el. Végül is nem látta, ki volt az, aki meghúzta a ravaszt. De azt tudta, hogy Amos közvetlenül mögötte állt, Amos, akinek elege volt már az ő okvetetlenkedéseiből... És az öccse nagyon hasonlított hozzá, annyira, hogy egy felületes szemlélő akár össze is téveszthette őket. Langnek egy pillanatra le kellett hunynia a szemét, annyira megszédült. – Gyilkosság... – suttogta alig hallhatóan.

– Bizony – sóhajtott Emma. – A seriff mesélt róla. Hát nem borzasztó? Lang az ajkába harapott. Már-már azt kezdte fontolgatni, hogy feladja magát, és elmondja az igazságot. Egyre nyomasztóbban nehezedett rá a hazugsága, úgy érezte, visszaél Emma nagylelkűségével. Gyilkosság... Szentséges Isten! A homlokán verejtékcseppek jelentek meg. – Azt hiszem, most jól jönne egy ital – jegyezte meg rekedtes hangon. Emma a teli vizeskancsóra pillantott, de a férfi megrázta a fejét. – Valami erősebbre gondoltam. – Igazán sajnálom, de semmi sincs itthon. Apámtól maradt rám egy kevéske brandy, de... – Gondolom, azt megitta azon az éjszakán, amikor rám talált. Emma elvörösödött. – Hát, mi tagadás... Lang még soha életében nem vágyott ennyire az italra. Tulajdonképpen mindegy is lett volna, hogy mit iszik. Egyszerűen csak felejteni akart, kitörölni az emlékezetéből Amost, az elmúlt hónap eseményeit, és azt a fájdalmas felismerést, hogy romokban hever az élete. Ha eleget ihatott volna, talán még ahhoz is lett volna bátorsága, hogy felkeresse Emma ismerősét, a seriffet, s ily módon elébe menjen sorsának. Legszörnyűbb rémálmában sem merült fel benne, hogy egyszer akasztófán végzi – de most elég valószínűnek tűnt ez a végkifejlet. – Valami baj van, John? Miért nem nézi meg a lapjait? Emma már hosszú percek óta nézte őt, s a férfi biztos volt benne, hogy sejti a titkát. De akkor miért nem hozakodik elő vele? Mert valami megmagyarázhatatlan okból megkedvelte, s talán kicsit meg is sajnálta? Pillantása a lány szájára siklott, és erről eszébe jutott, hogy nem az ital kínálja az egyetlen lehetőséget a felejtésre. A gyönyör, melyet Emma ajkainak édessége, bőrének bársonya ígért, minden bizonnyal százszorosán kárpótolta volna az elmaradt mámorért. Ó, ha csak egyszer a hajába temethetné az arcát, és belélegezhetné a friss mentaillatot... Vagy lehet, hogy Emma inkább a kamillát kedveli? – Mr. Archibald! Lang megpróbálta összeszedni magát. Reszkető kézzel nyúlt a kártyáiért, és meglepve tapasztalta, hogy ez egyszer végre jó lapokat kapott. – Mondja csak, lehet Middayben whiskyt szerezni? Emma láthatóan meghökkent. – Természetesen.

A férfi elgondolkodva méregette a takaró két oldalán felhalmozott gyufaszálakat. Nem értette, miért lett egyszerre ilyen ideges a lány. – Remélem, nem várja el tőlem, hogy whiskyt vegyek magának. – Emma úgy nézett rá, mintha kételkedne vendége józan ítélőképességében. – Nem őrültem meg, hogy tönkretegyem a jó híremet! A helyi vegyesbolt tulajdonosa a legnagyobb pletykafészek a városban, ráadásul mindig ott adnak egymásnak találkozót az unatkozó háziasszonyok. Lang megvetően legyintett. – Nem olyan nőnek ismertem meg magát, aki ad egy csapat károgó varjú véleményére. – Nem is vagyok olyan. – Akkor miért ne hihetne a boltos, hogy alkalomadtán megiszik egy-egy kupica whiskyt? – Mert ez nem így van! Szinte soha nem iszom! – Ne hagyja, hogy mások írják elő magának, mi az, amit megtehet, és mi az, amit nem! – javasolta szelíden Lang. – De ha ennyire fontos a jó híre, akkor nem bánom, egy üveg spiritusszal is megelégszem. A lány töprengve nézett a szemébe. – Tényleg ennyire fontos magának az a whisky? Lang bólintott. – Csak nem attól fél, hogy megszököm, amíg távol van? – Haha! Azok után, hogy alig bírt feljönni a lépcsőn, egyhamar nem fog szökéssel próbálkozni! – Ne reménykedjen! Nagyon gyorsan gyógyulok. – Ez egészen úgy hangzik, mintha valóban szökésen törné a fejét. – Megnyugodhat. A legszívesebben életem végéig itt maradnék. Én sajnálom a legjobban, hogy ez nem lehetséges. – Nem. Ez valóban nem lehetséges – suttogta Emma, s mintha kicsit csalódottnak tűnt volna. – Lenne egy ajánlatom – mosolyodott el a férfi. – Ha elveszítem ezt az utolsó partit, mindent elmesélek magamról, amire kíváncsi. A lány szemében leplezetlen érdeklődés csillant. – Állok elébe, Mr. Archibald. – De ha én nyerek, vesz nekem egy üveg Rye whiskyt.

4. – Egy üveg Rye-t kérek. – Egy üveg micsodát? Mintha a boltos nem értette volna, mit mondott! Emma felszegte az állát, és kihívóan nézett a megrökönyödött Joe Spearsre. Johnnak tökéletesen igaza volt, gondolta. Nem hagyhatja, hogy egy begyepesedett, rosszindulatú vénség írja elő neki, mi a helyes, és mi nem.

Mivel pedig az utolsó kártyapartit annak rendje s módja szerint elveszítette, tartania kellett magát az ígéretéhez. – Egy üveg Rye whiskyt – ismételte meg hangosan, magára vonva ezzel az üzletben tartózkodó három asszonyság, az idős Mrs. Dunston, a lánya, Sara és az elképesztő kalapjairól híres Constance O'Hurlihy figyelmét. Emmát azonban most egy cseppet sem érdekelte, mit gondolnak róla. Higgyék csak nyugodtan azt, hogy iszákos vénkisasszony vagyok, ismételgette magában dacosan. Semmilyen ár nem volt túl drága neki, hogy önállóságát bebizonyítsa. Bár erősen kérdéses, önállónak nevezhető-e az, aki egy bűnöző utasítását teljesíti. Mert ami John Archibaldot illeti, Emmának nemigen voltak illúziói. A posta falán, és számos oszlopon látta már ugyanis a férfi arcképével ellátott körözvényt. Ha John Archibald nem azonos Lang Tupperrel, akkor én nem vagyok Emma Colby, gondolta magában, miközben Joe Spears úgy bámult rá, mintha nem is whiskyt, hanem egyenesen ópiumot kért volna az imént. – Nahát, ezek a mai lányok! – sopánkodott a boltos szürkés borostáját dörzsölgetve. – Mi lesz így a világból? Mi mindent kell még megélnem, mielőtt a föld alá bújok? – Apa gyakran mondogatta, hogy sohasem lakna olyan házban, ahol nincs megfelelő mennyiségű szeszes ital – mosolygott szelíden a lány. – Gondoljon csak az alkohol orvosi jelentőségére! Édesapja említésére Joe azonnal pislogni kezdett. – Ezt valóban a Doki mondta? – Úgy bizony! Egy kis alkohol például sokkal jobb alvási zavarok és fejfájás ellen, mint azok a rózsaszínű pirulák, melyeket a maga boltjában is kapni, a különféle női panaszokról már nem is beszélve... – Jó, jó, máris hozom – emelte fel tiltakozó mozdulattal mindkét kezét az öreg, nehogy Emma bővebben is kifejtse ezt a témakört. Hátat fordított, és levette a polcról a legnagyobb whiskysüveget. – A Doki, Isten nyugosztalja, mindig tudta, hogy mit beszél. Az én derékzsábámat ugyan nem tudta meggyógyítani, de ez biztos nem az ő hibája. – Talán maga is felhajthatna hébe-korba egy kupicával. – Akármibe lefogadom, hogy annak a McCrae lánynak veszi a whiskyt – jegyezte meg Mrs. Dunston élesen. – Lorna egyetlen csepp alkoholt sem iszik – jelentette ki méltóságteljesen a lány, noha ugyancsak uralkodnia kellett magán. Az asszony keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott.

– Jó hallani, hogy néha azért nemet is tud mondani a kis aranyos. Emma nagyot nyelt. – Lorna rendkívül kedves, segítőkész teremtés – jelentette ki. – Remélem, elfogadja az ajánlatomat, és a szülés után is velem marad. Szeretném ugyanis, ha ő lenne az asszisztensem. Négy szempár meredt döbbenten a lányra. – Asszisztens? – visszhangozta Mrs. Dunston. – Ugyan hol? – A kórházban, amelyet nemsokára elkezdek építeni. A boltban akkora csend támadt, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. – Te, Emma? – cincogta hitetlenkedve Sara. – Egy kórházat? Itt, Middayben? – Ahogy mondod, Sara – biccentett mosolyogva Emma. – Ha megnyitottam, téged is szeretettel várlak egy hallásvizsgálatra. – Micsoda bolond ötlet! – Constance vádlóan Emmára szegezte csontos mutatóujját. – A middayieknek semmi szükségük kórházra. Mifelénk a hozzátartozók ápolják a betegeket, és ez így is van jól. – Tényleg jó lenne, ha valóban így lenne, de ez, sajnos, nem mindenkire igaz. Sara a lány karjára tette a kezét. – Apád halála óta nagyon magadra maradtál. Hidd el, mindannyian megértjük a lelkiállapotodat, de ez még nem indokolja azt, hogy ilyen őrült terveket dédelgess. – Pontosan ezt mondom én is – szólt közbe Joe Spears. – De énrám nem hallgat. – Szentséges ég! – sikoltott fel Mrs. Dunston, akinek csak most hatolt el a tudatáig, mekkora „veszedelem” fenyegeti a várost. – Még hogy kórházat építeni Middayben! Az unokahúgom Philadelphiába ment férjhez, és azt mondja, hogy az ilyen intézmények mindenféle gyülevész népséget csalogatnak a környékre, és szörnyűséges járványokat gerjesztenek! Constance lekicsinylőén ráncolta össze a homlokát. – Arról már nem is beszélve, milyen rossz példa a fiatal lányok számára az, ha egy egyedülálló nő egész nap a betegek körül szaladgál. A maga társadalmi helyzetéhez egyszerűen nem illik az ilyesmi. – Érdekes, hogy amikor apámat kísértem el a pácienseihez, senki sem aggódott a társadalmi helyzetem miatt... – Nem... Valóban nem – ismerte el Mrs. Dunston. – De akkor az édesapja vigyázott magára, és ha valaki, ő aztán tudta, mi illik egy úrilányhoz, és mi nem.

Ezek szerint engem még arra sem tart alkalmasnak, hogy ezt megítéljem, gondolta dühösen Emma, s már nagyon közel került ahhoz, hogy végképp kijöjjön a sodrából. Mégis, mit képzelnek ezek? Milyen alapon veszik maguknak a bátorságot, hogy beleszóljanak az életébe? – Mindig elég furcsa lány voltál – tette hozzá fintorogva Sara. – De azt sosem gondoltam volna, hogy egy szép napon ilyen ostobaságot veszel a fejedbe. Emma úgy nézett a fiatalasszonyra, mintha életében először látná. – A környék szegényei egészen biztosan nem tartják majd ostobaságnak az ötletemet – jelentette ki. – Más véleményére pedig nem vagyok kíváncsi. – Nahát ezt...! – hápogta Mrs. Dunston, és közelebb húzódott a másik két nőhöz, akik hozzá hasonlóan mélységes megütközéssel méregették Emmát. – Köszönöm a whiskyt, Joe – fordult a boltoshoz a lány. Kedve szerint azonnal kirohant volna az üzletből, de nem akarta megszerezni ellenfeleinek azt az örömet, hogy megfutamodik. – Nincs valami nagy készletem ebből a kiszerelésből – morogta az idős férfi csalódottan, hogy máris vége a vitának. – Amióta szegény Arvin meghalt, és bezárt a bár, senki sem vesz egyszerre ekkora adagot. – Akkor ideje újabb rakományt rendelni – javasolta barátságosan Emma, miközben fizetett. – Nem gondolt még rá, hogy akár maga is nyithatna egy bárt? Nem lenne szüksége másra, mint sötétítőfüggönyökre, néhány tükörre, meg meztelen női képekre. Feltörni készülő nevetését visszafojtva sarkon fordult, magához szorította az üveget, és elhagyta az üzletet. Még az utcán is hátában érezte az odabenn lévők szúrós pillantását. Tudta, hogy gyerekesen viselkedett, de az összecsapást követő könnyű győzelem örömmel és büszkeséggel töltötte el. Eddigi élete során mindig csendben és észrevétlenül tette a dolgát, jobban mondva azt, amit mások vártak tőle. Ellátta apját, segített neki, és rengeteget tanult tőle. Soha nem voltak merész gondolatai, világmegváltó álmai. Most pedig ispotályt készül nyitni a szegényeknek, egy banditát rejteget a házában, és whiskyt vásárol a vegyesboltban. Viselkedése kifejezetten sokkolta a városka tiszteletreméltó polgárait, és Emma kimondhatatlanul élvezte a szokatlan helyzetet. Apja halála óta alig-alig jött be a városba, de most elhatározta, hogy ezentúl másként lesz. Miért ne foroghatna gyakrabban emberek között, hiszen nem magatehetetlen, sőt pénze is van, nem is kevés! Begyömöszölte az üveget a táskájába, aztán elindult hazafelé. De nem sokáig ment, mert egy körözési plakátról ismét John nézett vele farkasszemet. Illetve mégsem... A kép valóban

nagyon is hasonlított Johnra, de valahogy mégis más volt: a rideg és gátlástalan szemekből csak úgy sütött a gonoszság. Nyoma sem volt annak a töprengő, szomorkás pillantásnak, mely a vendégét jellemezte, és humor sem csillogott a tekintetében. Mintha a rajzoló John rosszéletű ikertestvéréről készített volna portrét! És volt még egy jelentős különbség; a plakáton látható férfi simára borotválta az arcát, állát jellegzetes gödröcske osztotta ketté. John ezzel szemben szakállt viselt. Emma nemigen tudta elképzelni, hogy a plakáton látható férfit ugyanúgy szíven ütné a gyilkosság vádja, mint ahogy Johnt nyilvánvalóan szíven ütötte. Ez a tény egyébként már eddig is sok fejtörést okozott a lánynak. Mert ha „Mr. Archibald” valóban hidegvérű gyilkos, akkor a szeme sem rebbent volna a vád hallatán. Arról nem is beszélve, hogy ebben az esetben valószínűleg már ő maga sem élne. De ha nem a férfi a gyilkos, akkor mi magyarázza azt, hogy pontosan a bankrablás éjszakáján találta vérbe fagyva a verandáján? És miként lehetséges, hogy a megszólalásig hasonlít a körözött bűnözőre? A bandita fejére százdolláros vérdíj volt kitűzve. Emma hasztalan bizonygatta magának, hogy nem érdekli a pénz, hiszen a kórház létrehozásához minden egyes centre szüksége volt. Ezért aztán csak az imént említett kétségek akadályozták meg abban, hogy felkeresse a seriff irodáját, és kiadja vendégét. John Archibaldot – vagy tényleg Lang Tuppert... A tekintélyes mennyiségű bizonyíték ellenére Emma még mindig reménykedett. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy betege képes lehet ilyen aljasságra. Igaz, amint bűntudatosan bevallotta magának, más oka is volt rá, hogy nem akarta a törvény kezére adni Johnt. Az a csók... Bizony, az a csók, amelyet a férfi régen elfelejtett, ám ő sehogy sem tudott kiverni a fejéből. John nemcsak az ajkát vette birtokba azon az éjjel, hanem a szívét, a lelkét is megbabonázta. A lány azóta folyton újabb és újabb csókokról álmodott. Ha vendége csak ránézett, máris remegni kezdett a térde, és... De hát ez nevetséges! És ugyanakkor kész botrány is, hogy pont egy feltételezett bandita iránt táplál ilyen érzéseket! Gondolkodóba esett. Vajon ott lesz-e még nála a férfi, amikor hazaér? Végül arra a következtetésre jutott, hogy biztosan. Hová is mehetne? És főként hogyan? Ma reggel kis híján elájult, amikor ő kicserélte a kötéseit. Ilyen állapotban nem sokáig bírná megtartani magát a szürke kanca nyergében. Egy-két hétig mindenképpen maradnia kell, hogy kellőképpen megerősödjék. Ahogy erre gondolt, Emmát forró, ujjongó öröm töltötte el. Szeretett Johnnal kártyázni, beszélgetni, és – mi tagadás – azt még ennél is jobban szerette, ha a férfi udvarolgat neki.

Soha senkitől nem kapott még ilyesféle bókokat. Hosszú évekig élt szépséges húga árnyékában, a férfiak észre sem vették, nemhogy udvaroltak volna neki. Csak egy vak részesítette volna őt előnyben Rose Ellennel szemben. Emma tökéletesen biztos volt benne, hogy ha találkoznának, John is rögtön csatlakozna a húga rajongóinak táborához. Ó, igen! Tudta, milyen hatással van testvére a másik nemre, és nem érzett keserűséget amiatt, hogy az átlagférfi sokkal többre becsül egy csinos pofikát, mint a nő eszét, belső értékeit. Körbekémlelt, nem látja-e valaki, aztán egyetlen mozdulattal letépte a plakátot az oszlopról. A következő háztömbnél, a seriff irodája előtt is talált egy körözvényt, ezt is habozás nélkül eltávolította. Jól tudta, hogy őrültség, amit tesz, mégis úgy érezte, kötelessége megvédenie Johnt. Mert minél kevesebb ember látja a képet, annál kisebb az esélye, hogy valaki felismeri. És Emma nem akarta, hogy védence menekülésre kényszerüljön. Legalább addig itt szerette volna tartani, míg ki nem szedi belőle, hogyan siklott ki az élete és ki nem deríti, voltak-e, vannak-e enyhítő körülmények a férfi számára, Miután a Main Streeten letépkedte az összes plakátot, a béristálló felé vette útját, ahol a fogatát hagyta. A fogadó elé éppen akkor érkezett meg a postakocsi, és az utasok megkezdték a kiszállást. Emma mosolyogva nézte azt a körülbelül hatéves kislányt, aki a kocsi lépcsőjéről fürgén leugrott az utcára. Nagyjából annyi idős lehetett a gyermek, mint az ő unokahúga, Annalise, sőt még a külsejét tekintve is emlékeztetett rá. Igaz, az utolsó találkozásuk óta két teljes év telt el. A kislány kerek arcocskáját göndör, barna hajtincsek keretezték, sötét szempillái árnyékában gyönyörű, kék szempár csillogott. Kék színű volt úti ruhája és a hajába kötött szalag is. Duzzogó ajka, felnőttes homlokráncolása kicsit idősebbnek mutatta valódi koránál. Emma csak nézte, nézte, és egyszerre kifutott az arcából a vér. A döbbenetes hasonlóság nem lehetett véletlen. Semmi kétség, a kislány Annalise volt, Rose Ellen gyermeke. De akkor hol lehet maga Rose Ellen? Elindult a fogadó felé, és rögtön választ is kapott a kérdésére, mert a postakocsi ajtajában feltűnt a húga. Emma lába a földbe gyökerezett. Leányához hasonlóan Rose Ellen is bársony kézelős, paszpólos, kék színű utazóruhát viselt. Dús, barna haját feltűzte, csak egy-két tincs hullott alá az arcába, persze nem véletlenül. Emma majdhogynem szájtátva csodálta a művészi frizurát. Tőle csak annyi telt, hogy úgy-ahogy összefogja, netán kontyba csavarja a haját, míg Rose Ellen csak ránézett egy újságképre, fogott néhány haj tűt, és pillanatok alatt elkészült a tökéletes hajviselet.

Fején a legújabb divat szerinti kalap ékeskedett,, mely tökéletesen illett a ruhájához. Arcát kékes árnyalatú, rövidke fátyol alá rejtette. Ettől ugyan kissé idősebbnek és komolyabbnak látszott, de a férfiak ugyanúgy körüldongták, mint lánykorában: Emma nem kevesebb, mint őt férfiút számolt meg a kocsi körül, akik egymás lábát taposták, hogy lesegíthessék a csinos fiatalasszonyt. Még a kocsis is, aki pedig nem tűnt az udvariasság mintaképének, ott tüsténkedett az utasok mellett. Rose Ellen azon szerencsés nők közé tartozott, akik csak előnyükre változnak az idő múlásával. Az ifjúság hamvas, szűzies bája helyett most érett eleganciájával vonta magára a hódolók figyelmét. Bűbájos mosollyal köszönte meg az urak figyelmességét, olyan mosollyal, amely bizonyára még az érzéketlen kocsis szívét is megdobogtatta... Emma éppen akkor riadt fel gondolataiból, amikor Rose Ellen felfedezte. – Emma! – szaladt oda a nővéréhez, átölelte a vállát, majd nagyot cuppantott az arca mellé, a levegőbe. – Drága, drága Emma! A lány szívében ellentmondásos érzések kavarogtak. Természetesen szerette a húgát, akivel összekötötte a közös gyermekkor számtalan emléke. De mindez nem változtatott azon a tényen, hogy Rose Ellen jelenlétében újra rút kiskacsának érezte magát. – Jaj, de jó, hogy értem jöttél! – örvendezett a fiatalasszony, mintha csak megbeszélték volna a találkozót. – Mi a csudát keresel itt? – bukott ki Emmából az udvariatlan kérdés. – Hogyhogy mit? – kacagott fel gyöngyözőn Rose Ellen. – Hiszen ez nyilvánvaló: meglátogatlak! – Meg... meglátogatsz? – hebegte Emma. – Meg bizony. Hetek óta nem válaszolsz a leveleimre, úgyhogy eldöntöttem, megnézem, mi van veled. Már attól féltem, valami bajod esett, így aztán régi barátnőmmel, Janine Littlefielddel is felvettem a kapcsolatot. Emma lehunyta a szemét. El tudta képzelni, mi mindent irkáit róla össze Janine, Joe Spears unokahúga. Rose Ellen panaszos hangon folytatta: – Janine szerint befogadtál a házba egy kétes hírű leányzót, egy alantas származású, közönséges teremtést, akire egyáltalán nem is emlékszem. A veszekedést megelőzendő, Emma gyorsan az unokahúgához fordult. – Szia, Annalise! Emlékszel még rám? A kislány komolyan bólintott, aztán elmosolyodott, és kerek arcán bűbájos gödröcskék jelentek meg.

– Hát persze. Te vagy Emma néni. A mama azt mondta, szedjem össze magam, és legyek nagyon kedves hozzád. – Remélem, ez azért nem lesz annyira megerőltető – nevette el magát Emma. Rose Ellent nyilvánvalóan felbosszantotta, hogy nővére válasz nélkül hagyta a megjegyzését, mert türelmetlenül toppantott. – Mi az, kedvesem? Még csak beszélni sem vagy hajlandó arról a nőszemélyről, aki apánk házában lakik? Emma felemelte a kis Annalisét. – A neve Lorna McCrae. Nem hiszem, hogy ne emlékeznél a családjára, elég régóta élnek a környéken. – Merrefelé? – Little Sandy közelében. Rose Ellen nagy kék szeme tágra nyílt a megdöbbenéstől, – Little Sandy közelében? – Azon a nyomorúságos környéken csupa szegény ördög túrta a földet a betevő falat reményében. – Édes istenem! Hogy tehettél ilyet? – Igazán kedves lány... Rose Ellennek az arcára volt írva, hogy nem sokra tartja a kedves embereket. – Odáig még rendben is volna, de milyen alapon varrta magát a nyakadba? – Egyáltalán nincs a terhemre. Nagyon élvezem a társaságát. – Tudtam! Tudtam, hogy nem tesz jót neked, ha egyedül maradsz abban a hatalmas, üres házban. A magány nem jó tanácsadó, lám, te is milyen furcsán viselkedsz! Emma önkéntelenül is elmosolyodott. Olyan erővel szorította magához a táskáját, hogy már-már attól lehetett tartani, eltörik a whiskysüveg. Hatalmas, üres ház? Haha! Eltekintve a várandós Lornától, a bárányhimlős Davytől és a körözött bűnözőtől... – Nem hiszem, hogy ezt itt kellene megvitatnunk. Legszívesebben már most betuszkolta volna Rose Ellent és kislányát egy dél felé tartó postakocsiba, de tudta, hogy ez legkorábban csak holnap lehetséges. A húgát egyébként sem lehetett ilyen könnyen lerázni. – Miért, szerinted hol kellene beszélgetnünk? Otthon sem lehetünk kettesben, mert ott van az a nő! – méltatlankodott Rose Ellen, útban nővére kocsija felé. Láthatóan nem volt az ínyére, hogy saját kezűleg kell cipelnie a csomagját, de Emmának nem volt szabad keze, mivel ölében tartotta Annalisét, és egy jókora táskát is szorongatott.

– Remélem, nem fogok túl gyakran találkozni azzal a perszónával – folytatta. – A házunk... bocsánat: a házad elég nagy négy embernek. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha már most tiszta vizet öntök a pohárba, húgocskám. Nem csak négyen leszünk. – Hogyhogy? – nézett nagyot Rose Ellen. – Elvállaltam egy beteg kisfiú gondozását. – Legalább jó családból való? – tudakolta élesen a fiatalasszony. – Emlékszel Wintersékre? Tudod, ők azok, akik... Rose Ellen még a táskáját is leejtette elképedésében. – Semmi kétség, neked teljesen elment az eszed! – jajdult fel. – És van még valaki. – Rajtuk kívül is? – Rose Ellen szinte kéjelgett benne, hogy felelősségre vonhatja „buggyant” nővérét. – Kicsoda? – Hát... – Emma nagy levegőt vett, és igyekezett összeszedni minden bátorságát. – Lakik nálam egy férfi... Egy idegen? Nem, ezt semmiképpen sem mondhatja. Rose Ellen nem elégedne meg ennyivel. Egy szökött bankrabló? Még csak az kéne, a húga rögtön szaladna a seriffhez. – ...aki az albérlőm – fejezte be végül a mondatot. – Az albérlőd? – visszhangozta Rose Ellen, s olyan hirtelen torpant meg, mintha villám sújtotta volna. – Hiszen akkor a helyzet még annál is rosszabb, mint gondoltam. Janine nyilván nem mert megírni minden részletet. Az arcára volt írva, hogy az illetlenség csimborasszójának tartja, ha egy egyedülálló nő fizetővendéget fogad a házába. – Ó, Emma! Te nem ilyen voltál! Mi történt veled? Ezt persze Emma is nagyon szerette volna tudni. Már többször feltette magának ezt a kérdést, de választ soha nem talált. Miután sem a konyhában, sem a szalonban nem lelte a pisztolyát, Lang az étkező sarkában álló szekreterhez sántikált, és habozás nélkül nekilátott átvizsgálni a fiókokat – a fiókokat, amelyek egy másik ember holmijait rejtették. Egy hónappal ezelőtt még álmában sem jutott volna eszébe ilyesmi, de ugyebár változnak az idők. Egy körözött bandita nem válogathat az eszközökben... Majdnem bizonyos volt benne, hogy amikor ideért, nála volt a revolvere. Tiszán emlékezett rá, hogy amint felkapaszkodott a lopott kanca hátára, a pisztolytáskába csúsztatta a

fegyvert. Útközben aligha veszíthette el. Vagy mégis? Ó, ha tudta volna, hogy gyilkossággal fogják vádolni, úgy vigyázott volna a pisztolyra, mint a szeme világára! Gyilkosság... A szó fenyegetően visszhangzott a fejében. Nem rablás vagy lótolvajlás, hanem gyilkosság miatt keresik! Igaz, már az első két bűncselekmény is elegendő lett volna hozzá, hogy felkössék, de így, hogy a harmadikat is a nyakába varrták, kétségkívül ő az első számú közellenség. Nemcsak a törvény emberei és a fejvadászok erednek a nyomába, de az egyszerű polgárok is szívesen zsebre tennék a vérdíjat. Ebből pedig az következik, hogy sehol sincs biztonságban. Még itt sem, hiszen Emma Colby bármikor meggondolhatja magát, és értesítheti a seriffet. Remélte ugyan, hogy ez nem következik be, mégis fel akart készülni minden eshetőségre. Ezért szerette volna előkeríteni a fegyverét, hogy legyen valami esélye az esetleges menekülés során. Egy kétségbeesett pillanatában az is eszébe jutott, hogy feladja magát, de azóta meggondolta a dolgot. Elhatározta, hogy várni fog. Ártatlan volt ugyan, de ettől még nyugodtan felakaszthatják. Elcsigázottan rogyott le a szekreter előtti székre, hogy egy kicsit kifújja magát. A lábában és a mellkasában égő fájdalom lassan csillapodott. Rájött, hogy az asztalka parányi fiókjaiba bele sem férne az, amit keres, tehát át kellett vonszolnia magát egy másik szobába, vagy talán még messzebbre, ki a szabadba. Vajon hova az ördögbe rejtette Emma azt az átkozott mordályt? Nagyot sóhajtva könyökölt a szekreter lapjára. Már előre félt a szaggató fájdalomtól, melyet a túlerőltetés miatt kell majd elszenvednie. Közben tekintete az asztalkán heverő, sűrűn teleírt papírra tévedt. Amennyiben viszont Middayben maradsz, a férjhez ménesi esélyed szinte a nullával egyenlő. Mindketten tudjuk, hogy otthon senki sincs, aki feleségül venne. Ha lenne ilyen ember, már évekkel ezelőtt jelentkezett volna. Hitetlenkedve olvasta végig a mélységesen bántó, sértő levelet, s végül az aláírást: Szerető húgod: Rose Ellen. Bármennyire különbözött is hát az élete Emmáétól, mégis volt bennük egy közös vonás: a testvéreik. A férfiban győzött a kíváncsiság, és valósággal falta a sorokat, megfeledkezve róla, hogy semmi köze sincs Emma levelezéséhez.

Egyszerűen nem fért a fejébe, miért tűri egy ilyen okos, határozott nő, hogy a húga úgy kezelje, mint valami cselédet. Ráadásul ez a minden bizonnyal szánalmas, dagadt lábú tyúk nem átallotta vénkisasszonynak bélyegezni a nővérét! Felnézett a levélből, de a környezetéből semmit sem érzékelt. Emma szép, zöld szemét látta maga előtt, és a mosolygó, telt ajkakat. Igaz, a lány korántsem volt az a klasszikus szépség, de rengeteg nő megirigyelhette volna karcsú alakját és makulátlan bőrét, amely olyan sima és fehér volt, mintha szamártejben és illatos olajokban fürdött volna. Egyenes szálú, gesztenyebarna haja meglehetősen köznapinak tűnt ugyan, mégis tökéletes keretet biztosított a gyönyörű szempárnak. Igen, Langet először Emma smaragdszín szeme fogta meg, melyből okosság és melegség sugárzott. Soha nem látott olyan nőt, akinek ilyen szeme lett volna. És egyetlen olyan nőt sem, aki képes lett volna a halál torkából visszarángatni egy sebesültet. Neki köszönhette az életét. Talán ezért is látta olyan szépnek, és ezért volt az, hogy szüntelenül rá kellett gondolnia. Most pedig akkora indulat töltötte el az ismeretlen Rose Ellen iránt, hogy a legszívesebben kitekerte volna az elkényeztetett hölgyike nyakát. – Mr. Archibald! Lang bűntudatosan rezzent össze, amikor Lorna hangját meghallotta. – Mit keres maga itt? Még vagy egy hétig nem lenne szabad elhagynia a szobáját! A férfi kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Egészen megfeledkezett róla, hogy Emmán kívül egy másik nő is lakik a házban. – Egy teljes hétig? Hiszen az képtelenség! – dadogta végül. Hogy is heverészhetne tétlenül, amikor a környék már nyilvánvalóan tele van azokkal az önjelölt fejvadászokkal, akik mind őt akarjak kézre keríteni. – Amint látom, maga még egyetlen napig sem bírta ki az ágyban. Lorna előrehaladott terhessége dacára fürgén lesietett a lépcsőn, és úgy húzta föl a székről Langet, mint valami szófogadatlan kölyköt. – Ha meg akar gyógyulni, fegyelmeznie kell magát. Igenis pihenésre van szüksége. – Unatkoztam – mentegetőzött a férfi, miközben Lorna a lépcsőhöz vezette. – Emma biztosan jól megmosná a fejét, ha megtudná, hogy lejött a földszintre. – Nocsak! Nem is gondoltam, hogy a kedves Miss Emma ilyen zsarnoki természetű. Magának is folyton parancsolgat? Lorna megbotránkozva pillantott rá.

– Hálával tartozom a sorsnak, hogy ide kerültem, és ezt mindennap igyekszem is leróni. Emma befogadott, amikor a szüleim eltaszítottak, s talán egy egész élet is kevés hozzá, hogy megháláljam a jóságát. Lang a lány kerek pocakjára pillantott. Semmi kétség, rokonlelkek voltak, a társadalom számkivetettjei, mindketten Emma Colby nagylelkűségére utalva. – Ha Emma azt mondaná, ugorjak a kútba, én a legkisebb habozás nélkül megtenném – folytatta a lány. – És elvárom magától, hogy ugyanígy viselkedjék. Lang nemigen szerette, ha parancsolgatnak neki. Világéletében arra vágyott, hogy a maga ura lehessen, olyan ember, aki csak önmagának tartozik felelősséggel. Ezért is takarékoskodott, gyűjtötte a pénzt, hogy egyszer egy kis farmot vehessen. És tessék, most üldözött vad lett, bujkálnia kell, és nők osztogatnak neki utasításokat. Lépésről lépésre vonszolta fel magát a lépcsőn. Lefelé is hosszú és gyötrelmes volt ez az út, de korántsem annyira, mint vissza, a hálószobába. Egész testét fájdalom marcangolta, pillanatok alatt csuromvizesre izzadt, és rázni kezdte a hideg. Ha nem támaszkodhatott volna a korlátra és Lorna karjára, valószínűleg lezuhant volna a lépcsőn. Úgy látszik, valóban sok pihenésre van még szüksége a gyógyulásig. Megfogadta, hogy ezzel az átkozott lépcsővel egy darabig nem kísérletezik. Az emeletre érve Lorna diadalmasan elmosolyodott. – Látja, nem is volt olyan nehéz. Lang alig látott már, a szeme előtt vörös pontocskák vibráltak. – Nem... Egyáltalán nem – ismételte félájultan. – El tud menni a szobájáig? Dolgom van odalenn. – Természetesen – biccentett a férfi, és mindkét kezével a lépcsőkorlátot tartó oszlopba kapaszkodott. Figyelte, ahogy a lány lesiet a lépcsőn, és arra gondolt, hogy soha többé nem fogja magától értetődőnek találni a gyors, fürge mozdulatokat. Most még ezt az állapotos nőt is irigyelte, holott tornának felsőtestét hátrahúzva, nagy pocakját előretolva kellett közlekednie, nehogy elveszítse egyensúlyát. Lang a falhoz támaszkodva sántikált végig a folyosón, s eszébe jutott, hogy akár itt is folytathatná a keresgélést. Végtére is miért ne lehetne a revolvere valamelyik hálószobában? Amikor azonban az első ajtót kinyitotta, meglepetten hőkölt hátra, mert egy fegyvercsővel nézett farkasszemet. – Kezeket fel!

A „fegyver” ugyan eredetileg seprűnyél névre hallgatott, de a kisfiú olyan szigorúan meredt rá, hogy a férfi belement a játékba, és a fájdalommal nem törődve, felemelte a kezét. Á, igen, ez lesz az a beteg kislegény, akiről Emma mesélt. – Mit keres itt, Mister? – kérdezte Davy, és leeresztette a seprűnyelet a takaróra, majd hátradőlt az ágyban. Lang odabicegett hozzá. – Két parancsolgató s nőszemély elől menekülök. A gyerek felkuncogott, és Lang észrevette, hogy elől hiányzik az egyik metszőfoga. – Nini! Maga megsebesült? Tupper biccentett, majd felemelte az ingét, és megmutatta a kötést a mellkasán. – Hűha! – suttogta áhítattal a kisfiú. – Ezt aztán jól megkapta! – Meg bizony. Be is látom, hogy követnem kell Miss Emma utasításait. Davy megvakarta viszkető karját. – Magának sem szabad kikelnie az ágyból? – De nem ám! És vakaróznom sem szabad. A gyerek azonnal lekapta a kezét a karjáról. – Nekem sem. De ha egyszer olyan szörnyűségesen viszket! Lang elcsigázottan rogyott le az ágy szélére. – Szóval egy csónakban evezünk. Mindketten ki vagyunk szolgáltatva az ápolóinknak. – Nekem igazából semmi kifogásom ellenük – vont vállat Davy. – Egyedül alszom egy ágyban, és tegnap három kekszet is kaptam. Maga is kapott? Tupper komoly arccal bólintott. – Ugye, milyen hatalmas ez a ház? Akár egy kastély! Látott már kastélyt? – kérdezte a kisfiú, A férfi megrázta a fejét. – Ha megnövök, én feltétlenül látni akarok egyet. És még sok mást is... Mondtam már, hogy lovas csendőr akarok lenni? Ohó! A rend egy jövendő, elhivatott őre. Már csak ez hiányzott... – Davynek hívnak, ugye? – Davy Crockettről kaptam a nevemet. Ismeri? Lang felnevetett. Akármilyen öregnek érezte is magát, az alamói ütközetben azért nem vehetett volna részt. – Nem, személyesen nem találkoztunk. Davy gondterhelten ráncolta a homlokát.

– Néhányan biztosan életben vannak még azok közül, akik ismerték őt. Ha megnövök, megkeresem őket. És egy csomó más embert: indiánokat és banditákat is. – Nem kétlem, hogy így lesz – bólintott mosolyogva Lang. Milyen boldog lenne most ez a kisfiú, ha tudná, hogy egy igazi bandita ül az ágya szélén! – Hogy hívják? – John Archibaldnak. Davy fitymálóan húzta el a száját. – És mivel foglalkozik? Iskolában tanít, vagy valami ilyesmi? – Nem, nem. Szerencsejátékos vagyok. A gyerek egészen felvillanyozódott. – Akkor maga biztos látott már igazi banditát! A férfi biccentett. Hogyne látott volna. Például az öccsét, aki sok-sok évvel ezelőtt éppolyan kedves, ártatlan kisfiú volt, mint Davy. Ismét elfogta a kétségbeesés, mint már annyiszor azóta, hogy Emma felfedte előtte, miért körözik. – Egyszer majd mesélek neked azokról a veszedelmes bűnözőkről, akiket ismerek – ígérte. – De most pihenned kell egy kicsit, hogy mihamarabb meggyógyulj. Amíg beteg vagy, úgysem harcolhatsz a gazfickók ellen, nem igaz? Davy megvonta a vállát. – Igazából nem is vagyok biztos benne, hogy meg akarok-e gyógyulni. Nagyon szeretek itt lakni. Maga nem kedveli Miss Emmát? – Dehogynem – tiltakozott a férfi. Túlságosan is... – Apám szerint Miss Emma ügyesebb, mint egy igazi doktor. – Mikor jön el hozzád az édesapád? – érdeklődött Lang, mivel úgy vélte, jobb felkészülni az esetleges beteglátogatókra. – Hát, mostanában biztosan nem. Rengeteg dolga van a földeken. De ha végeztek a szántással, valószínűleg eljön a testvéreimmel együtt. Lang megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ezek szerint egyhamar nem kell újabb idegenek felbukkanásával számolnia. A patkócsattogás és a kocsi kerekei alatt megcsikorduló kavicsok zaja Emma érkezését jelezték. Felállt, és az ablakhoz sántikált. Vendéglátója azonban nem volt egyedül.

A városkától a Colby-házig vezető úton Rose Ellen végig a nővérét szidta, de az erkölcsi prédikáció mellett jutott ideje sopánkodásra és duzzogásra is. – Nem megmondtam, hogy egyedül fogod magad érezni? – jajdult fel már vagy századszor. – Galvestonban ezerszer jobb lenne neked. Úgy élhetnél, mint egy tiszteletreméltó úrihölgy. – Most is úgy élek. Húga hideg tekintettel mérte végig. – No persze! A tiszteletreméltó hölgyek általában arról nevezetesek, hogy koldusokkal laknak egy fedél alatt. Meg arról, hogy vadidegen férfiakra főznek-mosnak. Egyáltalán kífélemiféle ez a Mr. Archibald? Tudsz róla valamit a nevén kívül? – Csak annyit, hogy talpig úriember. – Legalábbis mostanáig. Ó, szegény Emmám, látszik, hogy mennyire nem értesz a férfiakhoz. Kezdetben mindegyik azon igyekszik, hogy jó benyomást keltsen, s csak később derül ki, kicsoda rejtőzik az álarc mögött. William Sealyről például már kiderült, gondolta keserűen Emma, de véleményét megtartotta magának. Tudta, Rose Ellenben fel sem merülne, hogy a jómódú, köztiszteletben álló Sealy család sarjával szemben egy koldus szegény, kitaszított lánynak adjon igazat. – Így aztán, drága Emmám, keresztényi kötelességemnek tekintem, hogy megszabadítsalak ezektől az élősdiektől, és magammal vigyelek Galvestonba. Majd én gondoskodom rólad... Most meg mit nézel rám ilyen furcsán? Igenis, gondoskodnom kell rólad. Hiába vagy te az idősebb, ez nem jelenti azt, hogy okosabb is vagy. Emma nem akarta megbántani a húgát. Azon töprengett, vajon miként tudná végre megértetni vele, hogy soha az életben nem fog Galvestonba költözni. Miért van az, hogy egyesek nem értenek a szóból? – A postakocsi zötykölödésétől nagyon megfájdult a fejem – panaszkodott Rose Ellen. – Biztosan tudsz nekem valami orvosságot adni. Vagy lehet, hogy jobban járnék egy finom groggal? Régen mindig azt csináltál nekem, ha elővett a migrén. Csak te tudtad csillapítani a fájdalmaimat. Emma kényszeredetten elmosolyodott. Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennie, hiszen újra az orvosi képességeit dicsérték, de ha arra gondolt, hogy mostantól kezdve naphosszat elkényeztetett húgocskája körül kell szaladgálnia, megborzongott, Rose Ellen rendszerint mindent megtett, hogy az érdeklődés középpontjába kerüljön. Csak akkor érezte jól magát, ha minden körülötte forgott, főképpen pedig őt szerette ugráltatni.

Lánykorában igen élénk társasági életet élt – legalábbis middayi viszonylatban –, és a nővére volt az, aki a háttérből mindezt elősegítette. Mostanában, ha Emma felidézte a múltat, az volt az érzése, hogy csak szemlélte az életet – Rose Ellen életét – ahelyett, hogy a sajátját élte volna. Ekkor azonban megszólalt benne a lelkiismeret, és elszégyellte magát, amiért ilyeneket gondol a húgáról, legközelebbi hozzátartozójáról. Bár nehezére esett bevallania magának, végül mégis megfogalmazta, miért nincs ínyére hazavinni a testvérét. Nem akarta, hogy John meglássa, mert attól félt, hogy ő is ugyanúgy behódol Rose Ellen szépsége előtt, mint a többiek. – Nahát, Emma! Már el is felejtettem, mennyire szófukar vagy! Sohasem tudhatom, mire gondolsz éppen. A kocsi nagy zökkenéssel megállt a ház előtt. – Azt hiszem, nemigen fog tetszeni neked, amit a házamban látsz – fordult Emma a húgához. – Sem az, ahogyan a háztartást vezetem, sem pedig az emberek, akikkel együtt élek. De hidd el, egyiken sem tudsz változtatni. Rose Ellen elképedve meredt rá. – Egyre inkább az az érzésem, hogy éppen idejében érkeztem – jelentette ki fölényesen. – Hála az égnek, hogy Janine figyelmeztetett. Talán még nem késő, hogy észre térítselek, és figyelmeztesselek, mit kíván a jó modor. Emma csak nagy erőfeszítés árán tudta megőrizni a nyugalmát. – Nem hinném, hogy célt érsz. És nyomatékosan szeretnélek megkérni arra, hogy ne sértsd meg se Davyt, se Lornát. – És az albérlőd? – Mr. Archibald nyomorék, és nem szereti, ha zavarják. Feltehetően nem is találkoztok, mert nem szokta elhagyni a szobáját. Rose Ellen kivételesen visszafogta magát, és nem szólt semmit, csak helytelenítően csóválta a fejét. Aztán a kislányához fordult. – Hallottad, Annalise? Nem szabad zavarnod Mr. Archibaldot. – Igen, mama, hallottam – visszhangozta a gyerek. Emma hosszan nézte a komoly gyermekarcot, és elszorult a szíve. Az unokahúga még egyszer sem mosolygott, mióta megérkeztek Middaybe. Úgy tűnt, ugyanúgy Rose Ellen árnyékában él, mint annak idején ő maga, és ugyanúgy meg is szenvedi ezt a helyzetet. A kislány egyedül szállt le a kocsiról, és kötelességtudóan vitte kis kézitáskáját. Anyja ellenen semmi jelét nem adta, hogy saját kezűleg akarná bevinni a poggyászát.

– Jaj, de jó, hogy végre a régi, kényelmes ágyamban álhatók! – nyújtóztatta ki jólesően a tagjait. – Hát, hogy őszinte legyek... – Micsoda? – bámult rá szűrős szemmel Rose Ellen. – Csak nem az én szobámban helyezted el Mr. Archibaldot? – Nem, ő apa szobájában lakik. – Hogyhogy? Hiszen az a legszebb szoba az egész házban! – Fizet érte – füllentette Emma ártatlan képpel. A fiatalasszony felvonta szép ívű szemöldökét. – Ha az a nő alszik az ágyamban, habozás nélkül kipenderítem onnan, ugye tudod? – Lorna a padlásszobában lakik. A te szobádban Davyt szállásoltam el. – Akkor nincs semmi baj. Egy gyereknek tökéletesen mindegy, hogy hol alszik. – De Davy beteg. Bárányhimlője van. – Semmi gond. Annalise már átesett ezen a betegségen, úgyhogy nincs mitől félnünk. – Te viszont még nem voltál bárányhimlős, Rose Ellen – emlékeztette Emma a húgát. – Szent ég! – szörnyülködött a fiatalasszony. – Gondolod, hogy ez a kölyök megfertőzhet? Ó, ha csak ez lett volna az egyedüli baj! De Emmának Davy betegsége mellett még arra is gondolnia kellett, nehogy a testvére megpillantsa a körözött bűnözőt. Jaj, mi lesz, ha John elhagyja a szobáját?

5.

Noha Emma szinte percenként nyugalomra intette magát, bizony görcsbe rándult a gyomra, amikor húga átlépte a szülői ház küszöbét. Lorna, persze, már a bemutatkozásnál észrevette, hogy Rose Ellen nem örül a jelenlétének, így aztán rögtön könnyekben tört ki. Attól fogva már az is elég volt, ha csak megpillantotta a fiatalasszonyt vagy a kislányát, máris felzokogott. Annalisét meglehetősen kellemetlenül érintette, hogy meg kell osztani a szobáját az édesanyjával, nagynénje szegényes háztartását pedig egyenesen rettenetesnek találta. Ezért aztán ő is sírdogálni kezdett, őszintén kimutatva mélységes elkeseredését. De neki legalább nem járt szakadatlanul a szája, mint Rose Ellennek. Lornát ugyan nem sértegette a fiatalasszony – legalábbis nem nyíltan –, viszont minden dühét a nővérén töltötte ki, amennyiben folyamatosan szapulta a házat, és az időközben végbement változásokat. – Szűzanyám! Hol találtad ezeket az iszonyatos függönyöket? – csapta össze kezét a konyhába érve. – Én varrtam őket – zokogott fel Lorna, és Emmának legalább húsz percébe került, amíg el tudta vele hitetni, hogy a sárga kockás függöny igenis szép, és kifejezetten illik a napfényes helyiségbe. Rose Ellen ugyan ki nem állhatta a régi tárgyakat, most mégis mintha azt várta volna, hogy szülőházában mindent a megszokott helyén talál. Akár egy hagyatéki biztos, úgy járta végig a szobákat. – Hová lett apa karosszéke? – Felvittem a vendégszobába – hangzott a válasz. – Egyedül? – Lorna segített. Ha a tekintettel ölni lehetne, szegény lány holtan esett volna össze Rose Ellen lesújtó pillantásától, így ismét csak itatni kezdte az egereket, hiába magyarázta Emma, hogy barátnőjének semmi köze nem volt ehhez a döntéshez, ő maga határozott úgy, hogy eltünteti a szeme elől ezt az ősrégi, csúnyácska bútordarabot. Valójában érzelmi okokból vált meg a foteltól. Nem bírta elviselni az üres karosszék látványát, ha csak ránézett, rátört a magány és a kétségbeesés érzése. Ebben a percben, amikor három, már-már hisztérikus nő vette körül, nem is értette, hogyan szenvedhetett korábban annyira az egyedülléttől, S mintha még ez sem lenne elég, folyton nyomasztotta az az eshetőség, hogy „albérlője” bármikor megjelenhet a színen.

– Megnézem Mr. Archibaldot – jelentette ki, és megragadta a táskáját, amelyben ott dudorodott a termetes whiskysüveg. Elindult a lépcső felé, őszintén remélve, hogy távozásával enyhül valamelyest a puskaporos hangulat. Lorna azonban utánafutott. – Várj egy kicsit, Emma! Mondanom kell valami fontosat. A lány ingerülten fordult hátra. Igazán kedvelte Lornát, de már kezdett elege lenni az állandó siránkozásból. – Nyugodj meg, kedvesem! Igenis meg akartam szabadulni attól a rozoga, kopott foteltől. Látni sem bírtam többé. – Nem erről van szó – rázta meg a fejét a kismama. – Hanem Mr. Archibaldról. – Miért, mi történt? – Miután elmentél, lement az étkezőbe, és rajtakaptam, amikor átkutatta az íróasztalodat. – Micsoda? Az én íróasztalomat? – Talán kártyát keresett, nem tudom. Mindenesetre rögtön felkísértem az emeletre. Egy darabig biztos nem mer lejönni, mert borzasztó nehezen vánszorgott fel a lépcsőn. Igyekezett, persze, összeszedni magát, de láttam, hogy baj van, mert mire felértünk, egészen megzöldült. Olyan lett, akár egy levelibéka. Emma elhúzta a száját. Nem örült túlzottan a hírnek, bár az azért megnyugtatta kicsit, hogy John egy darabig még biztosan nem vállalkozhat a szökésre. Igen, szinte boldoggá tette az a tudat, hogy néhány napig még élvezheti a férfi társaságát. De vajon meddig rejtegethet egy szökött bűnözőt az, akinek a házában egymást érik a váratlan vendégek? Különösen, ha az illető bandita még türelmetlen is. Felsietett a lépcsőn, és bekopogott „Mr. Archibald” szobájába. A férfi az ágyban ült, amikor benyitott, s a lánynak önkéntelenül eszébe jutott Lorna legutóbbi hasonlata. Nos, ez az ember a legkevésbé sem hasonlított levelibékára! Mosolya, a félig nyitott ajkak közül kivillanó hófehér fogak látványa megdobogtatta Emma szívét. Becsukta az ajtót maga mögött, majd diadalmasan a magasba emelte a táskáját. – Íme, most teljesülhet a vágya. – Sikerült megszereznie, amiben megegyeztünk? Emma megkerülte az ágyat, leült az ablak melletti székre, és előhalászta a whisky süveget. – Miért nem mindjárt egy egész hordóval vásárolt? – élcelődött a sebesült. – Remélem, méltányolja, hogy maga miatt kockára tettem a jó híremet. Mostantól az egész város attól lesz hangos, hogy Emma Colby, az a bogaras vénkisasszony még iszákos is. – Miért nem mondta azt, hogy a legújabb udvarlója számára veszi a whiskyt?

– Mert nem hitték volna el. – Ugyan már! És miért nem? – Mert még sohasem volt udvarlóm – vallotta be Emma, ám a következő pillanatban már meg is bánta, hogy ilyen elővigyázatlan volt. Mi köze egy vadidegen férfinak az ő legbelsőbb, legszemélyesebb magánügyéhez? – Hiszi a piszi! Emma úgy ült ott, mint aki karót nyelt. Majd pont egy körözött bűnözővel fog elbeszélgetni nem létező szerelmi életéről! A férfi pillantása, közelsége egyébként is olyan hatással volt rá, hogy okosabbnak látta témát váltani. – Vendégeink vannak – jelentette be. – Észrevettem. – A férfi a whiskysüveg felé íntett. – Ha tölteni akarna egy pohárkával, kérem, ne fogja vissza magát! A lány kinyitotta a palackot, és teletöltötte az ágy melletti asztalkán álló poharakat. – Engem is meglepett az érkezésük. A húgom Rose Ellen látogatott meg a kislányával. – Akkor már értem azt a rémes hangzavart. – Felhallatszott? – A kedves húgának olyan hangja van, hogy szerintem még Montanában is hallották a rikoltozását. – Higgye el, ha tudtam volna, hogy jönnek, időben figyelmeztetem magát – bizonygatta Emma, majd belekortyolt a whiskyjébe. – Egyébként azt mondtam neki, hogy maga az albérlőm. – Miért hazudott? – húzta fel John meglepetten a szemöldökét. – Hát, őszintén szólva... – csúszkált Emma zavartan a széken – nem szívesen osztottam volna meg vele a maga ideérkezésének különös történetét. Tudja, a húgom meglehetősen bizalmatlan. Valószínűleg azt mondaná, semmi biztosíték nincs rá, hogy maga valóban az, akinek mondja magát... Egy végtelennek tetsző másodpercig némán néztek egymás szemébe. Aztán Emma felhajtotta az italát, és letette a poharat. – Hálás lennék, ha nem hazudtolna meg – dőlt hátra kicsivel nyugodtabban. – Ja, és még mielőtt elfelejtem: azt mondtam, hogy maga nyomorék. Ez bizonyos szempontból meg is felel a valóságnak, így aztán okosabb lenne, ha nem hagyná el a szobáját, amíg a húgomék itt tartózkodnak. – Á, szóval Lorna beárult.

Emma biccentett. Meglepve tapasztalta, hogy a férfit egyáltalán nem zavarja az, hogy lelepleződött. – Lorna azt mondta, keresett valamit. John elmosolyodott. – Tolvajnak tart talán? – Mi keresnivalója volt a földszinten? – Nem szoktam hozzá a bezártsághoz – vont vállat a férfi. Pedig egy börtöncellában összehasonlíthatatlanul rosszabbak a körülmények, akarta mondani Emma, de aztán mégis visszatartotta magát. Az jutott eszébe, talán jobb is, hogy ennyien laknak a házban, így legalább a férfinak is elemi érdeke, hogy meghúzza magát, hiszen nyilvánvalóan nem akar találkozni senkivel. – Nagyon kérem, ne hagyja el a szobáját! Amíg fel nem épül, ágyban kell maradnia. – Igenis, hölgyem – ígérte tréfásan John. – A maga érdekében remélem, tartja is a szavát. Nem árt, ha tudja, hogy a seriff valamikor udvarolt a húgomnak. A férfi felnevetett. – Nem lep meg. A rend bátor őrei, legalábbis azok, akiket eddig ismertem, mind pocsék ízlésről tettek tanúbizonyságot. Emma akaratlanul is elmosolyodott. Az erős ital kezdett a fejébe szállni, s ettől határozottan bátrabbnak érezte magát. Újra elővette azt a témát, amelyet az előbb elejtett. – Miért nem hiszi el, hogy soha nem volt udvarlóm? A férfi gondolkodott kicsit, mielőtt megszólalt, s ez határozottan tetszett Emmának. Bizonyítottnak látta, hogy védence nem valami gátlástalan hízelgő. – Talán mert elég jól ismerem már magát ahhoz, hogy értékelni tudjam a tulajdonságait – mondta végül Lang. – Szerintem a legtöbb férfi ilyen feleségre vágyik, és ha valóban nem udvaroltak magának a környékbeli fiúk, az csak azzal magyarázható, hogy mindannyian sült bolondok. – Inkább úgy mondanám, valaki megbolondította őket. John láthatóan nem értette, kire-mire céloz. Emma átnyújtotta neki a másik pohár whiskyt, majd így folytatta: – A húgomról beszélek. Ő az, akiért bolondultak a férfiak, olyannyira, hogy engem észre sem vettek. Senki sem képes ellenállni a szépségének, – Ezek szerint én leszek az első – kortyolt bele a férfi vigyorogva az italába.

– Várjon csak, amíg találkozik vele! Akkor majd belátja, hogy igazam van. Olyan gyönyörű, hogy egyetlen pillantásával bárkit megbabonáz. – Kell is, hogy szép legyen, ha ellensúlyozni akarja a természetét... – Tudja, Rose Ellen mindig a tökéletességre törekedett. – A lány nem is értette, miért védi a húgát. Bár tulajdonképpen ez lenne a természetes, nem? Ki mellett álljon ki az ember, ha nem az egyetlen testvére mellett? – Olyan elvárásai és erkölcsi elvei vannak... – Amelyeknek mások nem képes megfelelni – fejezte be a mondatot John. – Nem, senki! – nevette el magát Emma, és teljes szívéből kívánta, bárcsak Mr. Archibald – vagy hogy is hívják – ne hódolna be húga szépsége előtt. De nem volt ostoba, és nemigen hitt benne, hogy kívánsága teljesül. Eddigi tapasztalatai alapján rég arra a következtetésre jutott, hogy nincs kivétel. Rose Ellen bájainak senki sem képes ellenállni. És egyébként is: mit érdekli őt, hogy a testvérének sikerül-e behálóznia egy szökött bűnözőt, vagy sem? Határozott mozdulattal hátratolta a széket, és felállt. Az ő büszkeségét a legkevésbé sem fogja sérteni, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen. – Megyek, megnézem, mit csinál Davy. – Nekem elárulta, hogy egy nagy adag pudingot szeretne. – Semmi akadálya – felelte Emma derűsen. – Akkor nagyon boldoggá teszi. Ebben a pillanatban fülsiketítő robaj hallatszott lentről, majd fojtott szitkozódás, gyors léptek zaja és egy jól ismert, panaszos kiáltás. – Végre legalább valaki boldog lesz ebben a házban! – sóhajtott fel Emma, és kisietett a szobából. Lang elgondolkodva üldögélt az ágyban, és szűrős szavat vakargatta. Rose Ellen felbukkanásának kétségkívül volt előnyös oldala is. Egy időre elterelte a figyelmét a rá leselkedő veszélyről. Azt azonban még nem tudta, örüljön-e, vagy bosszankodjék, hogy a hálószobája pont az étkező fölött helyezkedett el. Noha még egyszer sem látta Rose Ellent, máris mélységes ellenszenvet táplált iránta – valószínűleg az Emmának írt sértő levele miatt. Természetesen ő is tisztában volt vele, hogy nem lett volna szabad elolvasnia, és nem lett volna szabad kihallgatnia a földszintről felhallatszó beszélgetéseket sem. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy Emma húga egy önző szörnyeteg, aki egyáltalán nem érdemli meg, hogy ilyen csodálatos nővére legyen, gondolta.

Ahogy az étkezőben folyó vitát hallgatta, egyre türelmetlenebbül dobolt ujjaival a takarón. Valójában, persze, ezt a valamit aligha lehetett vitának nevezni, mert ahhoz túlságosan is egyoldalú volt. Szinte kizárólag Rose Ellen éles hangját lehetett hallani, aki hol parancsokat osztogatott, hol szemrehányásokkal halmozta el a nővérét, példának okáért az állítólagos albérlő miatt. Tupper felkelt az ágyból, de sebesült lába miatt nem tudott járkálni, így aztán csak a székre ült át. Növekvő ingerültséggel dobolt tovább, ezúttal az asztalon. Rendkívül visszataszítónak találta Rose Ellen levelét és azt, ahogy a fiatalasszony érzelmileg próbálta a nővérét megzsarolni. Láthatóan semmitől sem riadt vissza, hogy Emmát Galvestonba csábítsa. Meglehet, most is csak azért jött ide, hogy nagyobb nyomatékot adjon követelésének... És vajon Emma hajlandó lesz kötélnek állni? Lang nem tartotta valószínűnek. Erős akarata, határozott személyiségnek ismerte meg háziasszonyát, akinek fontos a függetlensége. Másrészt azonban ki tudja, mennyit ér az ő erős akarata a húga erőszakosságával szemben? De akárhogy is, neki, Lang Tuppernek ehhez semmi köze nincs. Felállt, és az öltözőasztalhoz sántikált, amelyen ezüsttálcán borotvakés hevert egy borotvapamacs és egyéb borotválkozó kellékek társaságában. Növekvő szakálla lassan az őrületbe kergette. A kancsóból vizet töltött a mosdótálba, s miközben akkurátusán megborotválkozott, lassan kezdte megint embernek érezni magát. És az sem volt mellékes, hogy amíg erre a tevékenységre összpontosított, legalább nem hallotta az étkezőből felhallatszó sopánkodást. De mihelyt lemosta a habot az arcáról, gondolatai mindjárt visszatértek Emmához. Pillantása arra a táskára tévedt, melyben a lány felhozta a whiskyt, s amelyet aztán itt felejtett. Láthatóan volt még benne valami. Kíváncsian belenyúlt, majd kivette, és kisimította az egyik összegyűrt papirost. Amikor meglátta, mi az, rémületében elakadt a lélegzete. Amos...! A plakáton az öccse képmása díszelgett. Jellegzetes, szögletes alléról, göndör hajáról, hideg, ádáz pillantásáról bárki fölismerte volna, aki csak egyszer is találkozott vele. Akár egy rémálom... Íme, most kezében tartja a kétségbevonhatatlan bizonyítékot, micsoda veszélyes vállalkozásba fogott, amikor csatlakozott Amos bandájához. A képmás megszólalásig hasonlított rá, különösen most, hogy leborotválta a szakállát. Ráadásul az ö neve volt alája írva, meg az, hogy a nyomravezető száz dollár jutalmat kap. Lang nyomorultul érezte magát. Visszasántikált a tükörhöz, és figyelmesen szemügyre vette az arcát. A haja sötétebb volt, Amosé, és nem is annyira hullámos, de ez a jelentéktelen különbség aligha tűnne fel egy

felületes szemlélőnek. Száz emberből kilencvenkilenc gondolkodás nélkül rávágná, hogy őt ábrázolja a körözvényen található kép. A tükör mellé tette a plakátot, és hol ide, hol oda vetett egy pillantást. Aztán, ahogy így vizsgálódott, igencsak zavarba ejtő következtetésre jutott. Emma fényes nappal gyűjtötte be a városban ezeket felhívásokat, kockáztatva azt, hogy rajtakapják. Erre csak egyetlen magyarázat létezett: a lány meg akarja őt védeni. Keze, amelyben a falragaszt tartotta, lehanyatlott. A döbbenettől kővé dermedve bámulta a tükörképét. Vajon miért kísérelte meg Emma Colby, hogy megmentse öt az akasztófától? Okos, értelmes nő, nyilván tudja, hogy ha segít egy körözött bűnözőnek, maga is bűncselekményt követ el. Miért tesz kockára mindent, a jó hírét, a becsületét...? Tupper eddigi élete során aligha panaszkodhatott a szerencséjére – kivéve, persze, a legutóbbi hónapot. Ennek a rövid időszaknak köszönhette, hogy most benne van a pácban, de eszébe sem jutott siránkozni, vagy átkozni a sorsát. Egészében véve úgy érezte, hogy még így is szerencsés fickó, s mint a legnagyobb jótéteményt tartotta számon, hogy találkozhatott Emma Colbyval. Ez volt élete legcsodálatosabb, legfigyelemreméltóbb fordulata. Sehogy sem érette, mivel érdemelte ki a lány rokonszenvét, mint ahogy azt sem tudta, hogyan hálálhatná meg neki, hogy melléje állt. Pedig valamivel viszonoznia kellene ezt a sok mindent, az bizonyos... Az étkezőből valóságos csatazaj hallatszott fel. Remélhetőleg sikerül a hölgyeknek sértetlenül befejezni az étkezést, gondolta Lang, és elkínzottan felsóhajtott. Amíg csupasz arcát szemlélte, hirtelen eszébe villant valami. Kinyitotta a szekrényt, és megtalálta, amit régóta keresett: öltönyöket, csizmákat és egy sétapálcát. Agyában körvonalazódni kezdett egy ravasz gondolat, íme, mégiscsak lehetőség nyílik rá, hogy a maga módján köszönetet mondjon Emmának. Okosabb lett volna, ha valamennyien lemondanak a vacsora utáni édességről... Lorna kedvetlenül piszkálta tányérján az almatorta maradékát. Egyébként is igen változékony volt az étvágya. Néha szinte mindentől undorodott, máskor meg mohón vetette rá magát bármilyen ételre. Annalise fensőbbségesen közölte, hogy ki nem állhatja az almát, még torta formájában sem. Rose Ellen is épp hogy csak beleharapott a süteménybe, máris félretolta a tányérját, és lesújtó véleményének adott hangot nővére „szakácsművészetét" illetően. Emma, noha semmi

étvágya sem volt, mégis elfogyasztotta a túlságosan keményre sült tésztát, amely aztán mint egy darab kő hevert a gyomrában. Éppen javasolni akarta, hogy bontsanak asztalt, amikor a lépcső felől lépések zaja hallatszott. Lorna és Emma kétségbeesett pillantást váltottak, Rose Ellen pedig gyanakvóan ráncolta össze a homlokát. – Ez biztosan Mr. Archibald lesz. Nem azt mondtad, hogy nyomorék? – De igen. – Emma alig tudott megszólalni. A torka elszorult, a szája kiszáradt, amikor végül megpillantotta Johnt. Illetve csak feltételezte, hogy akit lát, azonos Johnnal, mert az ajtónyílásban felbukkanó férfi egyáltalán nem hasonlított ahhoz az eszméletlen, fél lábbal már a sírban levő sebesülthöz, akit a verandán talált. Egy büszke tartású, erőteljes testalkatú, jóképű fickó állt előtte, aki csak alig észrevehetően támaszkodott a botjára. Apja sötétbarna öltönye és fehér inge úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Bár haját hátrafésülte, egy rakoncátlan hajtincs előrehullott a homlokába. Arcát és állat simára borotválta, s Emmának önkéntelenül eszébe jutott, vajon milyen érzés lehet most megérinteni a bőrét. A bozontos szőrzet eddig eltakarta az arcán levő gödröcskét, amiképpen azt is, amelyik az állán volt látható. A lánynak elakadt a lélegzete. A körözvényen ábrázolt férfinak is éppen ilyen gödröcske volt az állán. Ám ez az új John Archibald valahogy mégsem hasonlított a keresett gyilkoshoz. Igaz, bizonyos arcvonások egyezést mutattak, de Emma egyre biztosabb volt benne, hogy a hatóságok óriási hibát követtek el. Ebbéli meggyőződésében pedig csak megerősítette a melegen, barátságosan csillogó barna szempár, amely állhatatosán rászegeződött. Elpirult zavarában, s hirtelen páni félelem fogta el. Mi a csudát keres John idelenn? Azok, akik nem ismerték őt, és akár csak egyszer is látták a plakátot, habozás nélkül rávágták volna, hogy megvan a körözött bandita. Miért vállal ekkora kockázatot? És ha Rose Ellen látta már a falragaszt? Gyors, fürkész pillantást vetett a húgára, áld azonban szemmel láthatóan elfelejtette minden fenntartását az „albérlővel” szemben, és egyre fokozódó érdeklődéssel figyelte a férfit. Ó, Emma pontosan tudta, mit jelent ez a csillogás a testvére szemében! Nagy levegőt vett. Minden módon szerette volna elkerülni, hogy be kelljen mutatnia vendégét Rose Ellennek, de most már nem volt mit tenni. Amitől annyira félt, bekövetkezett. – Mr. Archibald! – kiáltott fel vidámságot tettetve. – Nem is reméltem, hogy megtisztel minket a jelenlétével. Tupper széles mosollyal lépett közelebb, Emmának azonban egyáltalán nem volt ismerős ez a mosoly. Valahogy hamisnak találta, álságosnak, mintha egy vándorszínész vagy egy politikus használta volna szokásos eszközként.

– Nincs az a férfi a világon, aki ellent tudna állni a kísértésnek, hogy négy ilyen csinos hölgy társaságában múlassa az időt. Lorna elfogódottan húzgálta a szoknyáját. Annalise abbahagyta a felnőttes homlokráncolást, Rose Ellen pedig valósággal kivirágzott a jó megjelenésű „albérlő” társaságában. Egyedül Emmát hagyta hidegen a bók, ő ugyanis lélekben már arra készült, ami ezután következik. – Ó, Mr. Archibald, annyira örülök, hogy megismerhetem – fuvolázta Rose Ellen, és megpaskolta a mellette álló gazdátlan széket. – Jöjjön, üljön csak ide! Rengeteget hallottam magáról. Emma alig tudta palástolni dühét. Most, hogy megbizonyosodott felőle, milyen vonzó, jóképű fickó az albérlője, a húgát egyáltalán nem zavarta már John bizonytalan származása. A férfi, persze, nem kérette magát sokáig. Készséggel engedelmeskedett, s egy pillanatra sem múlt el az arcáról az az idétlen, különös vigyor. Áruló, gondolta Emma. Hazug, képmutató! Délután még azt mondta, őt úgyis hidegen fogják hagyni Rose Ellen bájai. Most meg majd kezét–lábát töri nagy igyekezetében, hogy közelebb húzódhasson hozzá a székével! Ügyet sem vetve a lány rosszkedvére, Lang sugárzó mosolyt küldött Emma felé. Aztán ismét Rose Ellenre pillantott. – Ezek szerint a kedves nővére mesélt már rólam. Igazán kíváncsi lennék, miket mondott. Rose Ellen elfogódottan vonta meg a vállát. Eddig tulajdonképpen csak annyit tudott, hogy az „albérlő” nyomorék. Ez aligha keltette fel az érdeklődését. Most azonban, hogy itt ül a férfi mellett, aki leginkább egy görög istenszoborhoz hasonlatos, igen gyorsan megváltozott a véleménye. – Ó, hiszen tudja, milyen a nővérem... John Emmára nézett. – Igen, tudom – biccentett komolyan. A lánynak arcába tolult a vér, mire Rose Ellen zavarodottan nézett egyikükről a másikra. – Olyan zárkózott – fejezte be a mondatot. – Mindent harapófogóval kell kihúzni belőle. – Csakugyan? – kérdezte John. – Az imént mintha azt mondta volna, hogy rengeteget hallott rólam. Emma felvidult. Roppant mód élvezte, hogy ez egyszer nem ő az, akit megszégyenítenek. – Ó, azt hiszem, Rose Ellen csak udvarias akart lenni – szólalt meg. – Valóban? Ez őszintén meglep. A szobámból akaratom ellenére is szinte szóról szóra követni tudtam a beszélgetésüket, és abból ítélve a húgának az udvariasság nem valami erős oldala,

Rose Ellennek majd leesett az álla. Az ajka remegett, és döbbent ábrázatát látva, Emmát már-már elfogta iránta a sajnálat. Lorna felöl fojtott kuncogás hallatszott. Még mielőtt Rose Ellen tiltakozhatott volna, John lágyan tovább folytatta: – Most már azt is tudom, miért hívják Rose Ellennek. Az arca igazán szép rózsásra színeződik, amikor... Homlokát ráncolva tanulmányozta a fiatalasszonyt, szemében már-már tudományos érdeklődés csillogott. – Kíváncsi lennék, mit érez most. Zavarban van? Esetleg dühös? A gyönyörű kék szempár mérgezett nyílhoz hasonló pillantást lövellt John felé. – Nem mindegy? Azért hívnak Rose Ellennek, mert ez a nevem! John elnevette magát. Igen, kinevette a fiatalasszonyt, s Emma elmondhatatlan elégtétellel vette tudomásul, hogy a húgával is történhet ilyesmi. – Amint látom, kegyed nem állt kétszer sorba ott, ahol az észt osztogatták – jegyezte meg aztán a férfi. – De ez nem is baj. Az eszes nőknek sokkal nehezebb férjhez menniük. Rose Ellen szeme megvetően villant. – Mivelhogy hét éve férjnél vagyok, az ön okoskodása szerint tényleg nem lehetek lángész. Emma és Lorna cinkosan összenéztek, és szinte egyszerre emelték szájuk elé a szalvétájukat. Rose Ellen észrevette ezt az önkéntelen mozdulatot, és újfent zavarba jött. – Csak azt akartam mondani... – kezdte, de elnémult. – Értem én, hova akar kilyukadni – segítette ki jóságos mosollyal John. – Oda, hogy a szép nőknek általában már igen fiatalon bekötik a fejét. E magyarázat hallatán Rose Ellen haragja enyhült valamicskét, de – ami még sohasem fordult elő vele – egyszerűen nem találta a szavakat. Emmát a hosszú, fárasztó nap után igazán kellemesen érintette a csönd. Az pedig, hogy éppen John némította el szószátyár testvérét, csupán hab volt a tortán. És ő még attól félt, hogy a férfi is beáll húga hódolóinak sorába! Vajon tényleg azért jött le, hogy megleckéztesse? Valósággal úszott a boldogságban, ám torkát továbbra is szorongatta az aggodalom. Minél kevesebben látják Johnt, annál jobb, gondolta, Rose Ellen azonban szemlátomást nem gyanakodott. Nem is csoda. Frissen borotvált arccal, apjuk öltönyében John úgy festett, akár egy tekintélyes, tanult úriember, és a kezében levő bot csak még inkább aláhúzta tiszteletreméltó megjelenését. Ki hinné el róla, hogy bankot rabolt? Amíg tehát Rose Ellen nem látja meg a körözvényt, az ő részéről nem fenyeget semmiféle veszély.

Emma levágott egy szeletet az almatortából, egy tányérkára tette, és odatolta a férfi elé. Legalább, amíg a száraz süteményen rágódik, befogja a száját, gondolta elégedetten. – Tessék, egyen egy kis édességet, Mr. Archibald! A férfi rámosolygott. Emma ízléséhez képest egy kicsit sokat vigyorgott ma este. – Nem abban egyeztünk meg, hogy a keresztnevemen szólít? A lányt kínosan érintette a figyelmeztetés. Igyekezett kerülni testvére szűrős pillantását. – Dehogynem. Bocsásson meg, John! A férfi beleharapott a süteménybe, s miután első döbbenetét leküzdötte, elragadtatottan felsóhajtott. – Isteni! Evett már valaha ilyen finom süteményt, asszonyom? – fordult túljátszott lelkesedéssel Rose Ellen felé. A fiatalasszony zavartan pislogott. – Nem, még soha – szűrte a szavakat összeszorított fogai között, amelyek még most is sajogtak a rágós édességtől. – Én sem – jelentette ki John, és hódolatteljes pillantást küldött Emma felé. A lányt bosszantotta ugyan a dolog, ám őszinte elismeréssel adózott vendége színészi képességei előtt. – Akármibe lefogadom, hogy maga a legjobb szakácsnő az egész megyében. De az is lehet, hogy az egész államban... Maga is így gondolja, asszonyom? Rose Ellen elvörösödött, aztán meg elsápadt. Úgy nézett ki, menten belehal, ha dicsérnie kell a testvérét. Végül azonban kényszeredetten biccentett. John szakadatlanul Emmát figyelte. – Igen, igen – helyeselt. – Tehetséges, nagylelkű és ráadásul gyönyörű is! Emma érezte, hogy az arca újra pipacspiros lesz. Tulajdonképpen haragudnia kellett volna a férfira, mert viselkedésével azt a benyomást keltette, mintha lenne köztük valami. Talán azt hiszi, azért fogadtam be, mert tetszik nekem, tépelődött. És ebben bizony volt is valami, hiszen tényleg vonzónak találta Johnt. Kapcsolatuk azonban mégsem volt több a szokványos ápolónő-beteg viszonynál. Legalábbis erről szerette volna magát meggyőzni, de vadul kalapáló szíve rácáfolt gondolataira. Miután a beszélgetés már jó ideje nem Rose Ellen kedve szerint alakult – lévén, hogy nem róla beszéltek –, a fiatalasszony ujjbegyével idegesen dobolni kezdett az asztalon. – Na, és mi szél hozta Middaybe, Mr. Archibald? – Szívesen letelepednék errefelé. Nagyon megtetszett nekem ez a környék. – De mihez akar kezdeni? Úgy értem, vannak tervei a jövőt illetően?

A férfi Emmára bámult. – Ezek szerint semmit sem mondott még el a húgának? Emma nagy szemekkel nézett vissza rá. – Miről? – hebegte. – Hát a terveinkről. A lány ereiben megfagyott a vér. Semmi kétség, Johnnak valóban elment az esze! Ó, egek, ugyan mi jöhet még ezek után?! – Megígértem Emmának, hogy segítek neki feltörni és megművelni a birtokhoz tartozó földeket. A lány kis híján lefordult a székről. – Remélhetőleg nem késünk el nagyon a vetéssel, hiszen máris itt a tavasz. Rose Ellen hitetlenkedve meredt a nővérére. – De hiszen te nem is értesz a földműveléshez! – Pontosan ezt mondta nekem is – mosolyodott el a férfi. – „Ugyan, John, hiszen én nem is értek a földműveléshez.” Én azonban azt feleltem: „Kedves Emma, ha valaki ilyen termékeny szántókkal rendelkezik, nincs oka a legkisebb aggodalomra sem. Itt egyszerűen nem lehet melléfogni. Ez a föld valóságos kincsesbánya, bárki, akinek van szeme, láthatja, hogy óriási lehetőségeket rejt.” – De... hát ez rettenetes! – dadogta Rose Ellen. – A családunkban egyetlen farmer sem volt, amióta... – Amióta nagyapa meghalt - fejezte be a mondatot Emma. Halványan emlékezett még az öregúrra, akinek birtokai eleget jövedelmeztek ahhoz, hogy a fiát Baltimore-ba küldhesse, az ottani orvosi egyetemre. – Ami azért nem volt olyan régen. – A legjobb földnek is szüksége van egy kis pihenésre – vélekedett John. Miután felocsúdott első meglepetéséből, Emma fejében kergetni kezdték egymást a gondolatok. John bizonyára csak azért rukkolt elő ezzel az ötlettel, hogy Rose Ellent bosszantsa, ő azonban minél tovább töprengett rajta, annál inkább megvalósíthatónak ítélte a tervet. Tény, hogy övé a környék, ha nem az egész megye legjobb, legtermékenyebb szántóföldje. És az is tény, hogy ha meg akarja valósítani szíve vágyát – a kórházat –, pénzre van szüksége, méghozzá sok-sok pénzre. Igaz, a gazdálkodás rengeteg idejét igénybe veszi majd, de ha ügyes kisegítőket alkalmaz, és óvatosan bánik a pénzzel... – Már az elképzelés is nevetséges! – háborgott Rose Ellen. – Emma képtelen lenne egy farmot igazgatni! Fogalma sincs róla, hogy megy az ilyesmi. – Ezért kért segítséget tőlem – magyarázta türelmesen John.

– Akkor is... Az én nővérem nem végezhet ilyen... ilyen alantas munkát. Nem így nevelték. – Ami persze nem jelenti azt, hogy nem tudom megcsinálni – vágott közbe Emma lelkesedéstől csillogó szemmel. Igen, egyre biztosabb volt benne, hogy a terv kitűnő, csak meg kell találnia a megfelelő segítőtársat. Vajon John tényleg segítene? Azt mondta ugyan magáról, hogy szerencsejátékos, de ő mérget mert volna venni rá, hogy hazudott. Nyilvánvalóan ért a földhöz és a gazdálkodáshoz, s könnyen meglehet, hogy nem is keveset. Rose Ellen elkeseredetten ingatta a fejét. – Te teljesen megbolondultál, Emma. Minden jel szerint elment az eszed. – Valamiből nekem is meg kell élnem – felelte a lány. – Hányszor mondjam még el, hogy bármikor hozzám költözhetsz, Galvestonba? Akkor nem kellene a földet túrnod, és nem lennél magányos sem. John körbepillantott az étkezőben. – Lehet, hogy rosszul látom, de szerintem Emma csöppet sem magányos. A fiatalasszony dühödten fordult feléje. – Pillanatnyilag talán nem, de... A férfi hátratolta a székét, és nehézkesen feltápászkodott. – Ez után a mennyei sütemény után jólesne sétálni egy kicsit. Van valakinek kedve velem tartani? – Rose Ellenre pillantott, akinek felderült az arca, hogy végre megint az érdeklődés homlokterébe kerülhet. Ám még mielőtt rábólinthatott volna a meghívásra, John megrázta a fejét. – Ó, milyen ostoba vagyok, teljesen kiment a fejemből, hogy maga nem jöhet, hiszen mosogatnia kell. – Micsoda? – lehelte megrökönyödve a fiatalasszony. – Mivel Emma és Lorna főzte a vacsorát, úgy illik, hogy a mosogatást maga vállalja el. A két lány arca felragyogott, Rose Ellen ellenben elsápadt a mellőzés eme újabb, kétségbevonhatatlan bizonyítéka hallatán. – Elkísérne, Emma? – kérdezte John. A lány egy pillanatig sem habozott. – Nagyon szívesen – ugrott fel a székéről. Életében először történt meg, hogy egy férfi a testvérével szemben őt részesítette előnyben. És micsoda férfi! Emmának nagyon hízelgett a dolog, és büszke volt a sikerére. Ezenkívül szeretett volna komolyan beszélni Johnnal a javaslatáról. Arról az ötletről, amellyel talán csak a húga bosszantása miatt hozakodott elő, de amely igencsak felkeltette az érdeklődését.

A férfi botjára támaszkodva az ajtóhoz sántikált, s Emma követte őt a szabadba. A verandára érve, ahol Rose Ellen már nem láthatta nem hallhatta őket, John kimerültén a lány vállára támaszkodott. – Ó istenem! – rémült meg Emma. – Ennyire rosszul van? – Nincs semmi baj – jelentette ki John, de az arcvonásai erős fájdalomról árulkodtak. Hangos nyögéssel ereszkedett le a legfelső lépcsőfokra, a lány pedig melléje telepedett. – Mi a csudának jött le? – korholta. – Nem megmondtam, hogy maradjon a szobájában? – Szerettem volna megismerni a kedves húgát. – Jó lesz vigyázni a húgommal – figyelmeztette Emma. – Nem az a törékeny, butuska porcelánbaba, akinek első pillantásra látszik. Bizonyos szempontból nagyobb stratéga, mint maga Sherman tábornok. – Ezt készséggel elhiszem – felelte vidoran a férfi. – Elárulja végre, miért jött le az étkezőbe? John tekintetéből annyi melegség sugárzott, hogy Emmának elszorult a torka, íme, most ugyanazon a helyen ültek, ahol néhány napja megtalálta a férfit. Csakhogy azóta sok minden megváltozott. Azon az éjszakán még attól rettegett, hogy John belehal a sérüléseibe. Most is ott bujkált ugyan benne a szorongás, de azt már nem tudta volna megfogalmazni, mitől fél. – Mert viszonozni akartam valahogy a jóságát... – Nem tartozik nekem semmivel. – Mondja maga. Én azonban igenis úgy érzem, hogy az adósa vagyok. Végtére is megmentette az életemet. Tehát csak azért vállalta a fárasztó és kockázatos lépcsőmászást, hogy megvédje őt Rose Ellen éles nyelvétől! Emma a legszívesebben felujjongott volna örömében. – Komolyan gondolta, amit az imént mondott? Hogy fel kellene törnünk a földeket, és újra beindítani a farmot? – Csak a testvérét akartam felbosszantani egy kicsit. – Tartottam tőle. – Emma jókedve láthatóan alábbhagyott. – De mi lenne, ha úgy döntenék, hogy megfogadom a tanácsát? Volna javaslata arra is, mi legyen az első lépés? John különös pillantást vetett rá. – De volna ám! Tudja, igazából nem is szerencsejátékos vagyok. – Ezt már réges-rég tudom – mosolyodott el Emma. – Korábban előmunkás voltam egy farmon – vallotta be a férfi, és a hangja igen szomorúan csengett.

A lány kis híján John nyakába ugrott. Ezt a szerencsét! A gengszter, akit rejteget, mégsem gonosztevő, hanem mezőgazdasági munkás! – Akkor belevágok! – jelentette ki boldogan. – Tessék? – bámult rá értetlenül a férfi. – A Colby-birtok újra az lesz, ami egykor volt: jövedelmező mintagazdaság. Ezt javasolta, nem? – Egy pillanat, Emma... – Nem is értem, miért nem jutott előbb az eszembe – lelkendezett a lány. – Hiszen olyan nyilvánvaló! Minél előbb meg kell kezdenünk a szántást, hogy már az idén arathassunk. – De hát én csak... – Mit gondol, mit érdemes vetni? Kukoricát? Vagy inkább búzát? – Nézze, Emma... Semmi kifogásom az ellen, ha a húga távozásáig folytatni akarja ezt a színjátékot... – Félreért, John. Én komolyan gondolom. Tudja, az az álmom, hogy létrehozzak itt egy kórházat, ehhez azonban pénzre van szükségem. Ha beindulna a farm, biztos jövedelemre tehetnék szert, és megvalósíthatnám az elképzeléseimet. Ugye segít nekem? – Elfelejtett valamit. Sőt nem is egyvalamit. Mindjárt két fontos dologról is megfeledkezett. A lányt annyira lefoglalták a gondolatai, hogy nem is hallotta meg a közbevetést. De amikor már szinte nyomasztóvá vált a rájuk nehezedő csönd, észrevette John kutató pillantását, és eszébe jutottak a férfi szavai. – Mire gondol? – Először is még nem vagyok teljesen egészséges. Emma homloka elborult. A második tényezőre már rá sem kérdezett. A férfi azért lakott nála, mert bujkált a hatóságok elől. Nagyot sóhajtva bámult maga elé, a holdfénytől ezüstös éjszakába. Minden porcikája remegett a várakozástól, hogy mihamarabb elkezdhesse a szántást-vetést. – Kell lennie valami megoldásnak – dünnyögte. – Persze. Valami megoldás mindig van – hagyta rá a férfi. Emma reménykedve nézett rá, ám a folytatás más volt, mint szerette volna. – De sajnos, nem én vagyok a maga embere. Nemsokára el kell tűnnöm innen. Keressen valaki mást! Apja halála óta John volt az egyetlen ember, aki igazán közel került Emmához. Nem csoda, ha rosszulesett neki a visszautasítás. Nem, határozta el. Nem engedem elmenni. Még akkor sem, ha csak tisztességtelen eszközökkel bírhatom maradásra!

– Eszébe ne jusson! Szigorúan megtiltom – jelentette ki határozottan. Lang szeme résnyire szűkült. – Micsodát? – Azt, hogy eltűnjön. Nem hagyhatja el a házamat! A férfi felnevetett. – Csak nem képzeli, hogy maradásra kényszeríthet? – Nem képzelem. Biztos vagyok benne. – És azt is elárulja, hogyan? A lány nagy levegőt vett. – Nagyon egyszerűen. Tisztában vagyok vele, ki maga, kedves Lang Tupper.

6.

Ha Emma arra számított, hogy a férfi meglepődik, ismét csalódnia kellett. – Tudom – hangzott az egykedvű válasz. – Honnan? – kérdezte döbbenten a lány. – A plakátokat a szobámban felejtette. – Ó, hogy az a...! - Emma bűntudatosan a szájára szorította a tenyerét. – Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan?! – A számból vette ki a szót, kedves kisasszony. Hogy tehetett ilyen ostobaságot? Ha valaki meglátja magát, amint körözvényeket tépked... – Ne aggódjon, senki sem látott. Még hogy ő ne aggódjon! Tupper nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét. – Nem rólam van szó, hanem magáról. – Ha maga ártatlan – és erről szentül meg vagyok győződve –, akkor semmi rosszat nem tettem – szegte fel állát dacosan a lány. – Vagy azt akarja elhitetni velem, hogy valóban elkövette a falragaszon felsorolt bűnöket? Langnek még soha életében nem esett ennyire nehezére megválaszolnia egy kérdést. Nem volt ínyére, hogy védekezni kényszerül, még akkor sem, ha Emma kétségkívül jóindulattal viseltetett iránta. Nálánál nagylelkűbb bírát keresve sem találhatott volna. – Nem, nem vagyok gyilkos -–mondta végül. – Tudom – biccentett a lány. – Hogy lehet ennyire biztos benne? Emmának a szeme sem rebbent. – Maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint a gyilkosok – közölte határozottan. Ó, igen, ez nagyon is Emma Colbyra vallott. Ő így látta a világot, ilyen egyszerűen. Számára elég volt, ha a szemébe nézhetett a gyanúsítottnak, és máris tudta, bűnös-e, vagy sem. Feltehetően Lorna esetében is egyetlen beszélgetés meggyőzte őt arról, hogy a fiatal lányt félrevezették és kihasználták, tehát nem lehet vétkes, csakis áldozat. Zsigerből döntött, ösztönösen, csakhogy Lang tapasztalatból tudta, nem mindig célravezető, ha az ember az első benyomás alapján ítél. – Meglehetősen kockázatos dolog túlzott jelentőséget tulajdonítani a megérzéseknek. – Arra céloz, hogy hibát követtem el, mikor befogadtam magát? – Természetesen nem. – Akkor avasson be a részletekbe, kérem. Hadd lássam, jól döntöttem-e, amikor elrejtettem!

– Akkor elsőként Amosról, az öcsémről kellene mesélnem magának – kezdte Tupper rövid habozás után. – Öt évvel fiatalabb, mint én. A szüleink korai halála után megpróbáltam gondoskodni róla, de... Nem is kellett tovább mesélnie, Emma máris kitalálta a történet végét. – Ő az a férfi a plakátról, igaz? – Igen – biccentett rá leverten Lang. Minden idegszála tiltakozott az ellen, hogy befeketítse a fivérét, hiszen úgy illene, hogy legalább a testvérek összetartsanak. De aligha tehetett magának szemrehányást, mivel még az utolsó pillanatban is próbált segíteni az öccsének. Nem rajta múlt, hogy nem járt sikerrel. És, bár csak nagyon nehezen tudta megemészteni e kétségbevonhatatlan tényt, Amos végül is elárulta őt. – Mindig is vad volt, és fékezhetetlen, de sohasem hittem volna, hogy ez lesz belőle. Sorra követett el kisebb-nagyobb csibészségeket, hiszen tudja, hogy van ez: egyik whisky a másik után, aztán levezetésként egy kis verekedés, esetleg némi csalás a kártyaasztalnál. Emma megértően bólintott. – Amint nagykorú lett, elhagyta közös otthonunkat, és közölte, hogy cowboynak áll. Egy ideig valóban ezt csinálta, a társaival több csordát hajtott fel északra. De tavaly óta furcsa hírek kaptak szárnyra. A fülembe jutott, hogy csatlakozott valami gyanús bandához a határvidéken, és hogy állítólag több rablásban is segédkezett. Ezt egyszerűen nem tudtam elhinni, úgyhogy elhatároztam, magam járok utána, mi igaz a híresztelésekből. Felmondtam hát az állásomat a Wilkerson-farmon, aztán elindultam, hogy megkeressem. Igaz, ami igaz, nem volt sok örömem benne, amikor megtaláltam. Egy bizonyos Gonzales nevű gazfickóval barátkozott össze, akinek jócskán volt már a rovásán. Azt hittem, ha az öcsém mellett maradok, rá tudom venni, hogy visszatérjen a helyes útra. – Ezért aztán maga is csatlakozott a bandához. – Úgy van, Amost azonban egy idő után bosszantani kezdte a jelenlétem. Gonzales a nagyobb zsákmány reményében elhatározta, hogy megtámadunk egy bankot, én viszont titokban meg akartam hiúsítani a tervét. Arra számítottam, a törvény embereivel való összecsapás visszarettenti az öcsémet, és felhagy ezzel az életvitellel. De sajnos, az események nem úgy alakultak, ahogy elterveztem. Magától tudtam meg, hogy meghalt egy banki alkalmazott, és engem is alaposan elintéztek. Időközben arra is rájöttem, kicsoda. – Csak nem a testvérére gyanakszik? – suttogta elszörnyedve Emma. – Pontosan a hátam mögött állt – folytatta keserűen a férfi. – Ott, ahonnan a lövés érkezett. Még inkább gyanússá teszi őt az a tény, hogy egyáltalán nem érdekelte, mi van velem. Meg sem próbált segíteni...

– Hogyan sikerült megmenekülnie? – Ezt tulajdonképpen ma sem értem. A sebem iszonyúan fájt, de maradt annyi lélekjelenlétem, hogy utolsó erőmet összeszedve, követtem a többieket. Persze, mire én kivánszorogtam a bankból, csak bottal üthettem a nyomukat. Elvonszoltam magam egy bozótosig, majd azon keresztülvágva, nagy nehezen elbotorkáltam egy farmig. Mocskos voltam és csupa vér, ezenkívül biztosra vettem, hogy a környéken már mindenki hallott a bankrablásról, úgyhogy nem is mertem bekopogtatni. Egyszerűen beosontam az istállóba, és elkötöttem egy lovat. Bár a lopás valóban nagy bűn, a körülményekre való tekintettel Emma azonnal feloldozta alóla védencét. – Ha nem így tett volna, valószínűleg már nem élne. – Valahogy felmásztam a ló hátára, és elindultunk, de a farmer meghallhatott valamit, mert kirontott a házból, és utánam lőtt. Szerencsére már sötét volt, úgyhogy csak a lábamat súrolta a golyó. Ez az utolsó esemény, amelyre emlékszem. Fogalmam sincs, hogyan jutottam el a házáig. – Az akaraterő diadala. – Inkább a butaságé. Kész agyrém ez az egész! Nem lett volna szabad Amos után mennem... – Szerintem pedig igenis, meg kellett keresnie. Ez így helyes. Az ember tegyen meg mindent a fivéréért. – Tudja, néha már abban is kételkedem, hogy közünk van egymáshoz. Nem értem, hogyan változhatott meg ennyire. Még csak nem is hasonlít arra a fiúra, aki mellettem, illetve később a fennhatóságom alatt nevelkedett. Miután csatlakoztam a bandához, olyan oldaláról ismerhettem meg, amelyről addig azt sem tudtam, hogy létezik... Az ő példája győzött meg arról, hogy nincsenek jó vagy rossz emberek. Mindannyiunkban van ebből is, abból is, aztán hogy a személyiségünknek melyik oldala erősödik meg, az már a körülményektől függ. Amosnak nem volt szerencséje. Emma elgondolkozva simított végig a férfi karján, s ez a könnyed érintés valóságos balzsamként hatott Lang zaklatott lelkére. – Ne tegyen szemrehányást magának! – vigasztalta a lány. – Végtére is maga mindent megpróbált. Mintha csak tudta, vagy érezte volna, mennyire furdalja a férfit a lelkiismeret! Tupper akkor sem szenvedhetett volna jobban, ha maga taszítja öccsét a bűnözés útjára, vagy saját kezűleg adja le a gyilkos lövést.

– Talán az volt a baj, hogy nem foglalkoztam vele eleget, amikor fiatal volt. Ha több pénzem lett volna, ha iskoláztatni tudom, vagy ha jobban odafigyelek, hogy rendszeresen eljárjon az istentiszteletre, valószínűleg nem tartanánk itt, – No igen. Ha az ember azt hiszi, hogy elmulasztott valamit, meglehetősen nehéz megszabadulnia az önvádtól. Ez nagyon komolyan, megfontoltan hangzott. Mintha tapasztalatból beszélne a lány... Pedig Lang el sem tudta képzelni, hogy Emma valami olyat tett kényelmes, gondtalan élete során, amit meg kellene bánnia. A zöld szempárból azonban valódi együttérzés sugárzott feléje. – Látja, pontosan ezért akarom felépíteni azt a kórházat. Mert nem szeretném a közeli vagy a távoli jövőben szemrehányásokkal illetni magam, amiért semmit sem tettem az ügy érdekében. Middayben és környékén rengeteg olyan beteg él, mint Davy, akik ápolásra, gondoskodásra szorulnak. – Könyörgő szemekkel nézett a férfira. – Ó, Lang, olyan nagy szükségem lenne a segítségére! – Ugyan, mi haszna lenne belőlem? Ha elhagyom a házat, azonnal felismernek. Arról már nem is beszélve, hogy a végén még bajt hozok magára. – Miattam ne aggódjon! – Jó, akkor beszéljünk rólam, végtére is az élelemről van szó. Ha a kedves húgocskája gyanút fog, végem van. Rose Ellenre ne legyen gondja, őt én elintézem. Csupán azt kell megakadályoznunk, hogy illetéktelenek meglássák magát. – Ez azért nem olyan egyszerű. – Akárhogy is, nem engedem, hogy megszökjön tőlem. – Ezt értsem úgy, hogy túszként szándékozik fogva tartani? – vigyorodott el Lang. Emma összefonta a karját. – Ha elmegy, még abban az órában értesítem a seriffet. Attól sem riadok vissza, hogy bevalljam végig tudtam, kicsoda maga, és ennek ellenére rejtegettem. – Igazat kell adnom a testvérének: maga tényleg megbolondult! Hiszen ezt úgy hívják, hogy zsarolás. – Pontosan. – Gondolkozzon csak, Emma, egy kicsit! Egy ilyen értelmes nő, mint maga, nem vállalhat ekkora kockázatot a semmiért. – A semmiért? – A lány szeme könnybe lábadt, Lang pedig zavarba jött. Nem volt hozzászokva pityergő hölgyek látványához. – Amit ma a vacsoránál tett, azért csak hálás

lehetek. Apám halála óta maga volt az első ember, aki fontosnak tartotta, hogy kiálljon mellettem, és megvédjen Rose Ellentől. Hangjának bizonytalansága komoly érzelmi felindulásról tanúskodott. Láng önkéntelenül megfogta az állat, és gyöngéden megemelte a fejét. A következő pillanatban már bánta, hogy hozzáért, mert egy másodperc alatt megváltozott a beszélgetés hangulata. Egyszeriben vibrálni kezdett köztük a levegő. Lang nehezen tudta megállni, hogy magához ne húzza, és meg ne csókolja ezt a különös, rendkívül tiszta nőt. Ha nem lett volna üldözött vad, ha szabadon rendelkezhetett volna a sorsával, minden bizonnyal meg is tette volna, így azonban kénytelen volt leküzdeni a vágyakozását. Ez már az elmúlt napokban sem ment könnyedén, most pedig valósággal emberfeletti akaraterőre volt szüksége hozzá. Emma ajka könnyedén szétnyílt, és úgy nézett rá, de úgy... Lang megköszörülte a torkát. A pillanat varázsa megtört, és a férfi keze lehanyatlott, így, hogy már nem értek egymáshoz, a beszéd is könnyebben ment valamennyire. – Én a maga helyében fütyülnék Rose Ellenre. Az édesapja nyilván nem véletlenül hagyta magára a birtokot. Biztosan úgy gondolta, magánál jó kezekben lesz. – Honnan tudja, hogy a birtok egyedül az enyém? – Merő véletlenségből elolvastam a húga levelét. A lány szemrehányó tekintettel vonta fel a szemöldökét, de láthatóan nem botránkozott meg nagyon. – Akkor megértheti, miért olyan fontos nekem ez a terv. Szeretném úgy hasznosítani a földet, hogy apa elégedett legyen velem. – Nem valami hosszú ideje ismerem magát, Emma, de azt hiszem, minden esélye megvan arra, hogy véghez is vigye, amit eltervezett. Ha jól sejtem, rövidesen egész kis hadsereget toboroz majd maga köré, akik segíteni fogják a munkáját. – Nem rossz ötlet, de akkor maga lesz az első katonám – derült fel a lány arca. – Segítsen létrehozni a gazdaságot, ha másként nem, hát akkor jó tanáccsal! – Igenis, kisasszony! – szalutált tréfásan a férfi. – De hangsúlyozni kívánom, hogy nem önként jelentkeztem, hanem besoroztak, és zsarolással kényszerítettek szolgálatra. Barton Sealy a tömlöcépület oldalának támaszkodott. Öntelten mosolygott, mint mindig, ám a magabiztos testtartás és arckifejezés most dühöt és kétségbeesést takart. Valójában ordítani lett volna kedve. A pénztelenség nyomasztó réme mázsás súllyal telepedett a lelkére,

felfalta a nyugalmát, tönkretette az idegeit. Ki hitte volna, hogy egy Sealy egyszer ilyen siralmas anyagi helyzetbe kerül? A régi, szép időkben mindez elképzelhetetlen lett volna, de ezek az idők már elmúltak. A jómódú, köztiszteletben álló család elindult lefelé a lejtőn, mi több, gyakorlatilag már az út végéhez érkezett. Hát igen, Bartonnal nem bánt kesztyűs kézzel a sors. Amit elődei összegyűjtöttek, azt neki sikerült elkótyavetyélnie. Ebek harmincadjára jutott a gyönyörű ház, odavolt a hatalmas birtok, sőt még a múlt havi keresetét is elkártyázta San Antonióban. Pedig mostanában a pókert sem élvezte igazán. Nem is a játék öröméért ült le a kártyaasztalhoz, hanem azért, hogy valami pénzt nyerjen. De a szerencse mostanában még véletlenül sem szegődött mellé, úgyhogy csak az adósságai növekedtek. Az elmúlt hetekben már odáig süllyedt, hogy azoknak a családoknak a vendégszeretetéből élt, akikhez rendszeresen meghívatta magát ebédre, vacsorára. Ez ideig sikerült titokban tartania anyagi gondjait, de tudta, hogy néhány hónap múlva a legjámborabb özvegyasszony fejébe is szöget üt majd, miért étkezik folyton házon kívül. Lázasan törte a fejét, hogy mitévő legyen. Értékesíthető vagyona nem volt. A Sealy-kúria évekkel ezelőtt leégett. Ezt követően haszonbérbe adta ki a birtokot, hogy költséges életmódját finanszírozni tudja. Csakhogy ez a megoldás sem hozott elég pénzt. Ezért aztán saját kezébe vette a farm igazgatását, de még annyira sem vált be a számítása, mint azelőtt. Sőt, mivel egyáltalán nem értett a gazdálkodáshoz, egyre másra jöttek a kudarcok, vagyis lassan, de biztosan sodródni kezdett a teljes anyagi ellehetetlenülés felé. S mintha ez még mindig nem lett volna elég, ott volt az öccse, William is, aki folyton a kis McCrae lány után nyöszörgött. Lorna McCrae... Mi az ördög ütött ebbe a kölyökbe, hogy pont ez a koldusszegény lotyó kell neki? Ha már nem bírt magával, miért nem olyasvalakit választott, akinek van mit aprítania a tejbe? No nem mintha Middayben olyan sok gazdag örökösnő futkározott volna. A tavalyi aszály következtében nagy volt a pénztelenség, ami nem hangolta túlságosan jó kedvre az adóbehajtókat. És ebben a nyomorúságos helyzetben William teherbe ejt egy olyan lányt, aki még egy tehenet sem tud magával vinni a házasságba. Egy tehenet, amelyet esetleg el lehetne adni... No de így? Lorna meg a porontya csak két újabb éhes szájat jelentettek volna, amint ezt Barton ki is fejtette értetlenkedő fivérének. Seriffként és seriffhelyettesként csak annyit kerestek, amiből úgy-ahogy el tudtak tengődni. Ráadásul William szerződését nem is akarták meghosszabbítani, arra hivatkozva, hogy a fiú túlságosan fiatal még egy ilyen felelősségteljes poszt betöltéséhez.

Miközben Barton a falat támasztotta, elmerült komor gondolataiban, hogy csak jó pár másodperc elteltével hallotta meg a könnyed lépteket. Amikor felemelte a fejét, nem akart hinni a szemének: Rose Ellen állt előtte, aki ugyanolyan szép volt, és ugyanolyan ragyogó, mint hét évvel ezelőtt. A gyönyörű, gazdag fiatalasszony testesítette meg azt a jövőt, amelyről Barton ábrándozott. Ó, ha feleségül vehette volna, most aligha lennének anyagi gondjai! A Doki egyáltalán nem volt szegény ember, és akkor még nem is beszéltünk a hatalmas házról meg az óriási birtokról. Ám Rose Ellent lecsapta a kezéről Edward Douglas, egy dúsgazdag üzletember, akinek egyáltalán nem volt szüksége a Colby-vagyonra. Micsoda bosszúság! Barton még mindig fájlalta a veszteséget. Amikor Joe Spearstől megtudta, hogy a fiatalasszony milyen gyakran ír a nővérének, reménykedni kezdett, hogy talán nem sikerült a házassága, sőt esetleg el is hagyja a férjét. A városka lakói biztosra vették, hogy a Doki lányai rövidesen eladják örökségüket, és szép pénz üti a markukat. Elsősorban ezért szerette volna Barton felmelegíteni a kapcsolatát Rose Ellennel, és ebben a reményben látogatott el a minap a Colby-házba. Most, hogy a fiatalasszonyt megpillantotta, újraéledt szívében a remény. Rose Ellen elragadó-an nézett ki, és úgy tűnt, semmi kifogása egy kis udvarlás ellen. Barton elhatározta, hogy beveti minden vonzerejét, és ráébreszti egykori szerelmét arra, hogy unalmas férje nyomába sem érhet egy ilyen gavallérnak. Szélesen mosolyogva meglengette a kalapját. – Kit látnak szemeim? Rose Ellen! Szebb vagy, mint valaha! – Barton Sealy! – nyújtotta feléje az asszony mindkét kezét, s orcáján elbűvölő gödröcskék jelentek meg. – Te sem panaszkodhatsz. Semmit sem változtál. A férfi óvatosan megfogta a kecses kacsot. – Nem túlzok, ha azt állítom, hogy te vagy a legszebb nő Texas államban! Rose Ellen belepirult a bókba, de egy cseppet sem tiltakozott. Láthatóan jólesett neki a túlzó dicséret, s ebből Barton arra következtetett, hogy a férje e tekintetben biztosan nem kényezteti el. – Ha akarod, bemehetünk az irodámba – kínálta fel karját abban a reményben, hogy ha kettesben lesznek, talán fellobban a régi tűz. – Igaz, egy börtön nem túl kellemes hely, de pillanatnyilag nincs senki odabenn. Rose Ellen kacéran megrezegtette a szempilláját. – Pedig ha a szívtiprás büntetendő cselekmény volna, neked biztosan rács mögött lenne a helyed.

A férfi kacagva vetette hátra a fejét. A mindennapjait beárnyékoló aggodalomnak most nyomát sem lehetett látni rajta. Igaz, éppen elég tapasztalatra tett már szert ahhoz, hogy megtanulja, miként leplezze rosszkedvét. – Mi szél hozott erre, Rose Ellen? – tette fel a kérdést, miután leültette vendégét az irodában, és megkínálta egy pohár vízzel. – Csak nem azért jöttél vissza Middaybe, hogy ismét elcsavard a fejemet? Az észvesztő gödröcskék ismét megjelentek a fiatalasszony arcán. – Én? Ugyan már, nem is hiszem, hogy sikerülne... A férfi megbabonázva bámulta. Képzeletben értékes porcelánbabának látta egykori imádottját, aki ráadásul csordultig van aranypénzzel. Eljátszott a gondolattal, hogy ha megrázná, vajon kipotyogna-e néhány tallér a cipőjéből? – Őszintén szólva, azért szántam rá magam erre az útra, hogy utánanézzek, mit művel a nővérem. Barton összeráncolta a homlokát. Nem arra számított, hogy Emma Colbyról fognak cseverészni. – Na és? Odahaza minden rendben van? – Egy csudát! – sóhajtott Rose Ellen. – Emma a feje tetejére állította a házat. Őrület, hogy miket talált ki! – Úgy értem, odahaza, Galvestonban – csóválta meg fejét türelmetlenül a seriff. Rose Ellen hosszú, sötét pillái ismét megrezdültek. – Ó, igen... – A férjed jól van? – Edward? Hát persze. – A fiatalasszony szemlátomást nem értette, miért érdekli annyira Bartont a férje egészségi állapota. – Egyedül Emma miatt aggódom. El sem tudom mondani, menynyire bosszantanak azok a szörnyűséges pletykák Lorna McCrae-ről... Barton elsápadt a dühtől. Rose Ellen ijedten az ajkára szorította a kezét. – Jaj, annyira sajnálom! Egy pillanatra kiment a fejemből, hogy William... – Az öcsémnek semmi köze ahhoz a perszónához! – csattant fel Barton. – Jó, ha egyszer beszélt vele... – Nagy nehezen összeszedte magát, és kényszeredetten elmosolyodott. – Tudod, mit nem értek? Hogy a nővéred miért fogadta be azt a nőt? Mi lehetett a célja ezzel? –Hogy őszinte legyek – halkította le Rose Ellen a hangját, és közelebb hajolt a férfihoz –, attól tartok, szegény jó Emmám nincs egészen az eszénél. A seriff felkacagott. Ez egyáltalán nem volt újdonság a számára.

– Tegnap azt mesélte a vegyesboltban, hogy kórházat akar építeni a birtokon! – tájékoztatta a fiatalasszonyt. – Kórházat? Talán inkább bolondok házát akartál mondani? Képzeld, jóformán rá se ismertem a szülőházamra! Nem elég, hogy az a szörnyű nőszemély ott rontja a levegőt, a régi ágyamban egy beteg kölyök alszik. Az ördög tudja, hol szedte össze a nővérem. És mindennek a tetejébe apám szobáját egy vadidegen ember bitorolja, aki egy goromba, faragatlan tuskó. – Könyörgő szemmel pillantott a férfira. – Most mondd meg, Barton, mit tehetnék én ebben a helyzetben? – Mit tehetnél? Nem értem, miről beszélsz. – Nem miről, hanem kiről! Természetesen Emmáról. Az ég szerelmére, hát ennek sose lesz vége?! Kit érdekel az a buggyant vénkisasszony? Miért kell ilyen érdektelen és értelmetlen témára pazarolni ezeket az értékes perceket? – Hagyjuk a nővéredet! Beszéljünk inkább a... – Képzeld csak el, azt vette a fejébe, hogy egyedül fog élni, és maga dönti el, mit hogyan csinál – pattant fel a helyéről felháborodva Rose Ellen. – Esküszöm, agyára ment a magányosság. A férfi az ajkába harapott. – Akkor nem ártana, ha hosszabb ideig itt maradnál, és megpróbálnád jobb belátásra téríteni. – Ó, bár tudnám, hogy beszélhetném le erről az őrült tervről! Gondold csak el, olyannyira hangsúlyozni kívánja a függetlenségét, hogy még a kétkezi munkától sem riad vissza. Mindenáron pénzt akar keresni! Barton hegyezni kezdte a fülét. – Hogyan? – Egyelőre úgy, hogy szállást és ellátást biztosít Mr. Archibaldnak. Albérlő? Nem is rossz ötlet, gondolta a férfi, Milyen kár, hogy az ő háza leégett! Kezdte irigyelni Emmát, bár őszintén szólva, nem nagyon bízott a vállalkozása sikerében. – Emiatt fölösleges aggódnod. Nem hinném, hogy a nővéred meg tud élni a vendégszeretetéből. A minap, amikor arra jártam, eszébe sem jutott, hogy meghívjon villásreggelire, sőt még egy pohár vízzel sem kínált meg. Rose Ellen megrázta a fejét. – Egy-két albérlőből persze nem húzhat nagy hasznot. De Mr. Archibald rábeszélte, hogy hasznosítsa a földeket. El tudod képzelni Emmát farmerként? – Feleségül megy ehhez a Mr. Archibaldhoz?

– Isten ments! – jajdult fel Rose Ellen. – Illetve... azt kell mondanom, fogalmam sincs róla. Emma jó ideje nem avat a bizalmába. – De hát én azt hittem... – Barton gondterhelten rágcsálta az ajkát. – Micsodát? – élénkült meg a fiatalasszony. – Azt, hogy a nővéred kénytelen lesz elhagyni a házat. – Miért lenne kénytelen? – Tulajdonképpen nem csak én gondoltam így... Itt, Middayben mindenki meg van győződve róla, hogy ti, mármint te és a férjed, szorgalmazni fogjátok a birtok eladását. – Végre valaki egyetért velem! – ujjongott fel Rose Ellen. – Számtalanszor mondtam már Emmának, hogy legjobb volna, ha hozzám költözne, és besegítene a háztartásba. De ha egyszer nem akar jönni, nem kényszeríthetem. Edwardnak és nekem nincs ebbe semmi beleszólásunk. – Hogyhogy? – Úgy, hogy apa Emmára hagyott mindent. Az összes ingó és ingatlan vagyonát. Barton zavartan hunyorgott. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire Rose Ellen szavai elhatoltak a tudatáig. Tehát a pompás ház, a hatalmas birtok meg a Doki hosszú évek alatt összegyűjtött vagyona mind-mind Emma Colby tulajdona lett? Ezé a tizenkettő egy tucat, szürke kis egérkéé? – Apa valószínűleg megsajnálta Emmát – vélekedett Rose Ellen –, merthogy ő olyan... szóval olyan jelentéktelen külsejű. – Je... jelentéktelen? – nyögte Sealy, aki még mindig nem tudta elhinni, hogy egykori szerelme tálcán kínálja neki a mentőövet. Hát nem őrület, hogy hét évvel ezelőtt még őt akarta feleségül venni, a megye egyik legszebb virágszálát, most meg azon töri a fejét, hogyan férkőzhetne csúnyácska nővére közelébe? – No persze, hozzád semmiképpen sem mérhető. De azért neki is vannak olyan jó tulajdonságai, amelyek kárpótolják kicsit kevésbé előnyös megjelenéséért. Például nagyon... – Görcsösen töprengett, miféle hízelgő dolgot mondhatna egy csúnya nőről. Elsőként a „gazdag” jelző jutott az eszébe, de ezzel persze nem mert előhozakodni. –...szorgalmas – fejezte be végül megkönnyebbülten a mondatot. – Igen, ez kétségtelen. Ne érts félre, a világért sem szeretném leszólni a nővéremet. A maga módján egészen kellemes teremtés. De úgy gondolom, hogy a hozzá hasonló nők csak a legnagyobb nehézséggel találhatnak férjet maguknak, különösen, ha olyan nevetséges terveket dédelgetnek, mint Emma. Láttál már úrinőt földet túrni? Barton éles pillantást vetett a fiatalasszonyra.

– Tulajdonképpen ki ez a Mr. Archibald? – Az albérlője. Hiszen már meséltem róla. Ó, Barton, el sem tudod képzelni, milyen gorombán beszélt velem! A seriff elgondolkodva simogatta simára borotvált állát. Hiába adott Emmának hasznos tanácsokat ez a Mr. Archibald, ő már látatlanban sem szívelte. – Mióta lakik a házban? – Fogalmam sincs. – Amikor a múltkor meglátogattam Emmát, nem láttam ott semmiféle férfit. Rose Ellen dühösen toppantott. – Nem mindegy, mióta lakik ott? Ott van, és kész! És ami a legnagyobb baj, úgy tűnik, ő szabja meg, mi történjék a háznál. Edward réges-rég megmondta, hogy veszélyes, ha egy gyönge nő magára marad. Félő, hogy behódol a legelső, útjába akadó férfi akaratának, és végül teljesen a befolyása alá kerül. Barton szeme résnyire szűkült. – Láttál valami olyasmit, ami erre utalt volna? – Nem, dehogy! – tiltakozott a fiatalasszony. – Tegnap ugyan elmentek együtt sétálni, de ez minden. Emma nem az a fajta, aki kacérkodik. Ismét rezegtetni kezdte a szempilláját, ha lehet, még csábosabban, mint az előbb. A férfi azonban alig figyelt rá. Emma járt a fejében. Vajon igaza van Rose Ellennek, és a nővére tényleg magányos? Elhatározta, hogy sürgősen meglátogatja az idősebb Colby lányt. Csak nehogy megelőzze valaki! – Barton? A seriff lassan magához tért kábulatából. – Helyesen tetted, hogy hozzám fordultál – mosolygott nyájasan Rose Ellenre. – Szívesen segítek észhez téríteni a nővéredet. Egy kórház és ráadásul a farm... Még csak az kéne! Hogyan birkózna meg ennyi feladattal egy törékeny, gyönge nő? Ellenben ha állna az oldalán valaki... Egy tiszteletreméltó férfiú, aki gondoskodik róla, hogy ne szórja el ostobaságokra a farm jövedelmét... Az ötlet egyre jobban tetszett Sealynek. – Ó, Barton, el sem tudod képzelni, milyen hájas vagyok! Óriási megkönnyebbülés, hogy végre találtam valakit, aki hajlandó mellém állni, hónapok óta magyarázom, mekkora szükségem van a nővéremre Galvestonban, de ő a füle botját sem mozdítja. Azt mondja, neki semmi beleszólása ebbe a dologba, Emma rég nagykorú, azt tesz, amit akar. Néha olyan szívtelen tud lenni...! Barton együtt érző képpel bólogatott.

– Hajlandó lennél beszélni Emmával? – kérdezte reménykedve a fiatalasszony. – Hátha neked elhiszi, hogy a különc ötleteivel csak nevetségessé teszi magát. Magyarázd el neki, hogy Galvestonban sokkal boldogabb és teljesebb életet élhetne! És hogy soha többé nem lenne egyedül. Ha valakire, rád biztosan hallgatni fog. – Rose Ellen sajnálkozva elmosolyodott. – Szegény Emma... Te biztosan nem is sejtetted, de nekem régebben határozottan az volt az érzésem, hogy titkon szerelmes beléd. – Csakugyan? – Igen – kuncogott a nő. – Hát nem mókás? Barton Sealy alig tudta megállni, hogy össze ne dörzsölje a tenyerét. – No, ha ez a helyzet, akkor tényleg beszélnem kell vele. Hátha sikerrel járok. Emma Colby, a gazdag örökösnő, titokban róla álmodik! Hiszen ez olyan, akár a mesében! A száraz vénkisasszony, persze, csöppet sem érdekelte, nem szívesen gondolt rá, hogy esetleg ágyba is kell majd bújnia Emmával. De felvidította az a lehetőség, hogy a házasságkötést követően kedvére szórakozhat. San Antonióban épp elég csinos lány akad, aki pár dollárért szívesen kedvébe jár a férfiaknak. És Emma pénzének köszönhetően nem kell majd takarékoskodnia a dollárokkal... Egyáltalán nem hatották meg képzeletbeli hitvesének emberbaráti céljai. Feltette magában, hogy lebeszéli Emmát erről az ostoba kórházalapításról – ha nem elég a szép szó, legfeljebb erőszakot alkalmaz. Na és? Egy feleség engedelmességgel tartozik a férjének. Rose Ellen hálásan érintette meg a karját. – Remélhetőleg hallgatni fog rád. Barton hamiskásan hunyorított egyet. – Megtisztelő, hogy hozzám fordultál, Rose Ellen. Majd meglátom, mit tehetek. Csak arra kérlek, senkinek se említsd a megállapodásunkat. Az emberek már így is épp eleget fecsegnek Emmáról. – Hallgatok, mint a sír. Gondolhatod, milyen kellemetlen a számomra, hogy az egész város a családomról pusmog. Kérlek, mihamarabb látogass meg minket. – Felteheted a farmodat egy garas ellenében, hogy még ma elmegyek. – Ha lenne farmom, szívesen fogadnék veled – fintorodott el a fiatalasszony. – Hát már nem emlékszel, ki apa egyetlen örököse? Barton elrévedve mosolygott. – Lehet az ilyesmit elfelejteni?

7. – Mit csinálsz, Emma néni? A lány összerezzent. Éppen a birtokot próbálta lerajzolni Lang számára, s annyira elmélyedt a munkában hogy meg sem hallotta a kis Annalise közeledő lépteit. – Rajzolok – magyarázta, és odatolta a lapot a gyermeknek. – Nézd csak! Megismered, mi van a papíron? – Hát persze. Ezt a házat rajzoltad le és a környékén lévő dolgokat – felelte gondolkozás nélkül a leányka. Emmát meglepte unokahúga gyors felfogóképessége, különös tekintettel arra, hogy az ő rajzkészsége, bizony, hagyott némi kívánnivalót maga után. – Eltaláltad. – Ez itt a ház – mutatta Annalise. – Ez az istálló, és ez a mező. Emma elismerőn bólintott. – Kaphatok egy ceruzát? – kérdezte a kislány. – Ezt talán én is le tudom rajzolni. Emma új papírlapot és írószert vett elő, s boldog volt, hogy végre valami értelmes elfoglaltságot talált az unokahúga számára. Rose Ellen a városban tett kirándulást követően fejfájásra panaszkodva lepihent. Lorna sem érezte valami jól magát, Davy és Lang pedig, természetesen, a szobájukban feküdtek. De hát a kislány számára különben sem a betegek jelentették a megfelelő társaságot. Emmát pillanatnyilag két dolog foglalkoztatta a szántók, ahol hamarosan búza- és kukoricatáblák hullámoznak majd, valamint Lang Tupper sorsa. Gondolatai szüntelenül a jóképű férfi körül forogtak, s már régen nem áltatta magát azzal, hogy csupán a földek hasznosítása miatt. Most látta igazán kárát, hogy mennyire nem ért a férfiakhoz. Teljesen tapasztalatlan volt ezen a területen, hiszen még soha senki nem udvarolt neki. Mindazonáltal gyakran ábrándozott róla, hogy egyszer mégis megtörténik vele a csoda, és elképzelte azt is, milyen érzések keríthetik olyankor hatalmukba az ember lányát. Félszegség és örömteli izgalom, boldog várakozás és örökös rettegés attól, hogy nevetségessé teszi magát imádottja előtt... A környékbeli legények észre sem vették, hiába jelent meg valamennyi bálon. Petrezselymet árult mindvégig, illetve, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló a mellőzöttsége, más elfoglaltság után nézett. Csevegett a lányos mamákkal, puncsot szolgált fel, vagy éppen kötelességtudóan nevetett a korosodó gavallérok szakállas viccein. De így még mindig jobban

eltelt az idő, mintha a táncparkett szélén ácsorgott volna, arra várakozva, hátha mégis felkéri valaki. Lang közelében viszont egyáltalán nem érezte mellőzöttnek magát. Életében először tudatára ébredt nőiségének. Vajon a férfi észrevett valamit ebből? Emma őszintén remélte, hogy nem. Hirtelen elhatározással letette a főzőkanalat, mellyel a bablevest kavargatta, és kisietett a konyhából. Egy másodperc alatt fenn volt az keleten, majd megállt egy kicsit, hogy kifújja magát, és csak azután kopogott be a férfi szobájába. – Szabad! Mosolyogva lépett be az ajtón. Tulajdonképpen gyűlölte magát a gyengeségéért, de nem tehetett róla. Egyszerűen látnia kellett Lángét, egy percig sem bírta már tovább nélküle. A férfi mosolyogva emelte rá a tekintetét, Emmát pedig elöntötte a forróság. Szinte megrészegült „albérlője” sugárzó pillantásától, – Csak nem azért jött, hogy megint megverjen pókerben? Most már tudja, hogy nincs félnivalója tőlem, hiszen nem vagyok szerencsejátékos. A lány felnevetett. – De azt a whiskyt mégiscsak sikerült megnyernie! Nem, most nem játszani jöttem. Látni akartam, hogy eleget pihen-e. – Hogy pihenhetnék, ha egyszer nem hagy? Emma megjátszott felháborodással tette csípőre a kezét. – Még a végén kiderül, hogy én vagyok a hibás! Hát tehetek róla, hogy folyton ellenőriznem kell magát, mint egy engedetlen kisgyereket? Pedig a maga korában már igazán megérthetné, hogy az egészség nem játék. Mellesleg már nemcsak az egészsége fölött őrködöm, de a jövendő megélhetésem meg a kórházam miatt is vigyáznom kell magára. Lang a feje fölé emelte a kezét, mintegy jelezve, hogy megadja magát. – Vagyis aljas csirkefogó vagyok, ha nem szunyókálok napközben néhány órácskát. Tudja, mit, Emma? Mostantól kezdve minden utasításának vakon eleget teszek. Számíthat rá, hogy a parancsaira „igenis, nővér!” lesz a válaszom. – Mintha a felettese lennék? – tréfálkozott a lány. – Igenis, nővér – hangzott a komoly, katonás felelet. Emma zavartan toporgott. Maga is tudta, hogy ostobán viselkedik, de egyszerűen nem tehetett mást. Folytatta az évődést a csodás, barna szempár tulajdonosával. – Tehát megígéri, hogy nem csinál több ostobaságot? – Igenis, nővér!

– És bármi kerül a tányérjára, mindent megeszik? – Igenis, nővér! Mohó étvággyal vetem rá magam az olyan ételekre is, melyeket még egy éhező koldus is visszautasítana. – Éppen valami ilyesmin dolgozom – nevette el magát a lány. – Tudom. Érzem a szagát... Emma csodálkozva vonta fel szemöldökét, és beleszimatolt a levegőbe. A földszint felől csakugyan valami gyanús, égett szag terjengett. Magasságos egek! Ijedt kiáltással rohant ki a szobából, le a lépcsőn és be a konyhába. Annalise nyugodtan üldögélt az asztalnál, érdeklődéssel nézve a kemencéből gomolygó füstöt. Emma felkapott egy konyharuhát, és feltépte a kemence ajtaját, aminek következtében az egész konyha csípős füsttel telt meg. Köhögve kirántotta az égett kenyeret, majd az asztalon lévő vágódeszkára dobta. Az elszenesedett vekni tovább és mintha gúnyosan vigyorgott volna rá. Már csak ez hiányzott! A ház tele lábadozó betegekkel, és tessék, a vacsora egy része gyakorlatilag megsemmisült. Annalise lábujjhegyen odaóvakodott, és megszemlélte a pórul járt kenyeret. – Talán levágnánk róla az elégett részeket, és megmenthetnénk belőle valamit. Emma felsóhajtott, s tekintete a gyermek kezében levő papírra tévedt. Elámult. Annalise annak ellenére, hogy csak hatéves volt, sokkal ügyesebben vázolta fel a birtokot, mint ő. Emma rajzán a házat csupán egy négyszög jelezte, míg a kislány a valóságot örökítette meg. Felismerhető volt a veranda, az épületet körülvevő virágágyások, ráadásul minden a megfelelő helyen. Fogalma sem volt, hogyan tudta unokahúga megfigyelni ezeket az apróságokat, mikor mindössze egy napja tartózkodott a birtokon. – Annalise, ez egyszerűen fantasztikus! A leányka értetlenül bámult nagynénjére. – A szakácsnőnktől tanultam. Ha valamit túl hosszú ideig hagy a sütőben, mindig lekapargatja a szélét. – Nem erre gondoltam... A képről beszélek, amelyet rajzoltál. Tudod, hogy nagyonnagyon tehetséges vagy? Annalise arca felragyogott. – A legjobban az emberek szoktak sikerülni. Megengeded, hogy téged is lerajzoljalak? – Természetesen. Megtiszteltetésnek veszem, hogy engem választottál. A kislány visszaült az asztalhoz, maga elé rakott egy tiszta lapot, és felvette a ceruzát. Egy darabig figyelmesen tanulmányozta a nagynénje arcát, azután munkához látott. Emma szíve elszorult az okos, fürkész tekintet s a komolyra igazított arcvonások láttán. Mert bár

Annalise külsőleg nagyon hasonlított az anyjára, lénye és személyisége gyermekkori önmagára emlékeztette. Megtisztította és megpárolta a vacsorára szánt répát, aztán úgy döntött, megnézi, tényleg megmenthető-e valami az elégett kenyérből. A fiókhoz lépett, hogy nemszeretem munkájához előkeresse a legélesebb kést, ám a fontos szerszámot mintha a föld nyelte volna el. – Különös – mormolta. – Eltűnt a legjobb késem, pedig mindig ide szoktam tenni. Annalise felpillantott. – Tudom, ki vitte el. – Tényleg? Kicsoda? – Az az ember, aki az emeleten lakik. – Mr. Archibald? – Tegnap este lopta el, amikor már mindenki aludt – folytatta fontoskodva Annalise. – Onnan tudom, hogy lépéseket hallottam a folyosón, erre az ajtóhoz osontam, és kikukucskáltam. Mr, Archibaldot láttam azzal a fiúval, akivel még az ajtón keresztül sem szabad beszélnem, mert a mama megtiltotta. Lejöttek a lépcsőn, biztosan ide, a konyhába. Ohó, szóval egy követ fújtok, csirkefogók! No, majd adok én nektek, gondolta Emma. De tréfás bosszankodása nem tartott soká. Vajon mi szüksége volt Langnek a késre? A válasz nem lehetett kétséges, s ettől a lány ereiben azonnal megfagyott a vér. Egy felfegyverzett bűnözőt rejteget a házában! – Ó, Istenem! – kiáltott fel kétségbeesetten, tenyerét lüktető halántékára szorítva. Nagy sebbel-lobbal sietett ki a konyhából, ó milyen ostoba volt, hogy ezt a gyanús alakot befogadta, s a megnyerő külsőben meg a szép szavakban bízva nem értesítette a seriffet, pedig módjában állt volna. Még azt is elhitte, hogy Lang vonzódik hozzá, pedig az a gazfickó nyilván csak az alkalomra vár, hogy egy szép, holdfényes éjszakán elvághassa valamennyiük torkát... Rohanvást indult felfelé a lépcsőn – már amennyire hosszú ruhája engedte –, de még a közepéig sem jutott, mikor meghallotta, hogy valaki kopogtat a bejárati ajtón. Megtorpant, s az ijedségtől elakadt a lélegzete. Aztán még egy koppantást hallott, valamivel erőteljesebbet, mint az előbb. Tudta, hogy rajta kívül senki sem fog ajtót nyitni. Neki viszont haladéktalanul beszélnie kellett Langgel. Vajon létezik elfogadható magyarázat a kés eltulajdonítására? Nagyot sóhajtva lesimította a szoknyáját, úgy-ahogy megigazította a haját, és lesietett. Amikor aztán kinyitotta az ajtót, nagy kő esett le a szívéről. Barton Sealy állt előtte, teljes életnagyságban.

– Ó, seriff! El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy látom! - kiáltott fel, és valósággal berángatta a férfit a házba. Sealyt láthatóan meglepte a viharos fogadtatás. – Remélem, megbocsátja, Miss Emma, hogy előzetes bejelentés nélkül magára törtem. – Ugyan már, ne beszéljen butaságokat! Boldoggá tesz, hogy itt van. A lány valóban a sors ajándékának tekintette a látogatást. Mintha csak Barton megérezte volna, hogy bajban van, és lovagiasan a segítségére sietne... A férfira nézett, s az észvesztő, kék szempár szokatlanul hosszan viszonozta a pillantását. Emma szíve őrült iramban kezdett dobogni. Mi ez? Miért bámul rá Barton ilyen furcsán? Talán csak nem tudja máris...? Tényleg, hiszen Rose Ellen ma a városban járt! Akár meg is említhette egykori udvarlójának a titokzatos Mr. Archibaldot, s ezzel felkelthette benne a gyanakvást. Emma eddig is számolt valami ilyesmivel, de az ellopott késre való tekintettel most egyáltalán nem sújtotta le, hogy amitől félt, íme bekövetkezett. Ennek a feltételezésnek azonban némileg ellentmondott a seriff viselkedése. Aki hivatalos ügyben jár, nem vigyoroghat így. Egy körözött bűnöző kézre kerítése – különösen, ha gyilkosról van szó – jóval több komolyságot és odafigyelést igényel. – Milyen csinos ma, Miss Emma! Csinos? Ha a lányt nem lepi meg ennyire a bók, bizonyosan felkacag. Legalább két órát töltött a tűzhely mellett, alaposan megizzadt, s a kontyából kiszabadult tincsek csapzottan hullottak felhevült arcába. Ráadásul az egyik legócskább, barna kockás ruhája volt rajta... – Kér valami inni, seriff? – érdeklődött udvariasan, miután magához tért elképedéséből. – Hagyjuk ezt a hivatalos megszólítást, kedves Emma! Kérem, szólítson Bartonnak. – Ahogy kívánja... Barton. – A lány önkéntelenül is mélyen elpirult. – Tehát? Kér valamit inni? – Van limonádéja? – tudakolta a seriff fülig érő szájjal. – Sajnos nincs. A férfi azonban nem tűnt csalódottnak, ha az volt, ügyesen titkolta. – Akkor adjon valami mást! Teljesen mindegy ami van itthon. Emma a konyhába indult, hogy hozzon egy nagy pohár vizet. Amire visszaért, Barton Sealy már a szalonban ült a kanapén, és nagy érdeklődéssel tanulmányozta a hagyományos, sötét bútorokat. Emma nem először csodálta meg a férfi magabiztos testtartását. A seriff nyilván azon férfiak közé tartozott, akik úgy vélték, lábuk előtt hever az egész világ.

Hálás mosollyal vette át Emmától a poharat. A lány nem tudta, mit csináljon, így aztán leereszkedett Bartonnal szemben a fotelba, és várakozóan nézett a vendégére. Biztos volt benne, hogy nem hozzá, hanem a húgához jött. – Remélem, nem zavarom – szólalt meg a seriff, és a szeme furcsán csillogott. – Á, dehogy... csak a vacsorát akartam elkészíteni, Sealy ajka még szélesebb vigyorra húzódott. – Á, valóban? Emmában mocorogni kezdett a gyanú, hogy a fickó talán csak egy ingyen étkezés reményében látogatott el hozzájuk. A bableves, a párolt répa, a meglehetősen összeégett kenyér meg a tegnapi almatorta maradéka pedig nemigen számított valami dús lakomának. De ha már így alakult a beszélgetés, udvariatlanság lett volna, ha nem hívja meg. – Nálunk marad vacsorára? – kérdezte minden lelkesedés nélkül. _ Ó, Miss Emma! – kiáltott fel Sealy, és felnevetett, mintha a hét legjobb viccét hallotta volna. – E kérdés angyali muzsika egy szegény agglegény füleinek. A lány mosolyt erőltetett az ajkára, s közben azon tépelődött, hogyan fejezze be az előkészületeket, ha egyszer bájcsevegnie kell a vendégével. – Gondolom, elsősorban Rose Ellennel szeretne beszélni. – Rose Ellennel? – A seriff olyan hangsúllyal ejtette ki a húga nevét, mintha soha életében nem ismert volna senkit, akit így hívnak. – Találkoztak ma a városban, nem igaz? – Igen, de... Nem is gondoltam, hogy már itthon van. – Már jó ideje. Fejfájásra panaszkodott, és lepihent egy kicsit. – Ó, szegényke! Emma meglehetősen furcsállotta ezt a nagy-nagy együttérzést. Annál is inkább, mert – legalábbis a férfi pillantásából ítélve – Bartont aligha érdekelte Rose Ellen egészségi állapota. Idegesen csúszkált ide-oda a fotelban. Most mitévő legyen? Szerette volna szóba hozni Lang Tupper ügyét, de a seriff olyan hanyag testtartással ült előtte, és olyan derűsen mosolygott, hogy ezzel a témával mégsem mert előhozakodni. Zavart és bizalmatlanságot ébresztett benne Sealy hirtelen támadt érdeklődése. Vajon mit akarhat? Miért bókol most, ha a legutóbbi találkozásukkor csak annyi tellett tőle, hogy sértő megjegyzést tegyen a korára? Vagy talán mégis hivatalos ügyben jött, s csak az alkalmat keresi, hogy Lang Tupperre terelje a szót? Emma már nyitotta volna a száját, hogy végre kimondja, ami a szívét nyomja, ám ekkor a seriff rákacsintott, ő pedig annyira ideges lett ettől, hogy menten letett a tervéről.

Kezdett kételkedni gyanúja megalapozottságában. Végtére is, ő nem látta Lang kezében a kést, egyedül Annalise állította, hogy a férfi a tolvaj. Emma nagyon szerette a kislányt, de tudta, hogy az ilyen korú gyermekeknek igen élénk a képzelete, és Rose Ellennek a vendégekkel szemben táplált előítélete is erősen befolyásolhatta a gyereket. Vagyis könnyen lehet, hogy csak kitalálta az egészet. Ha pedig mégis igazat szólt, és valóban Láng vette el a kést, még korántsem biztos, hogy rossz szándékkal tette. Ki tudja, talán egészen egyszerű és kézenfekvő a magyarázat a cselekedetére. Ezenkívül Barton, aki ott ült vele szemben, és komótosan szürcsölte a vizet, egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha minden vágya lenne most azonnal rács mögé juttatni egy veszedelmes bűnözőt, így aztán maga is várakozó álláspontra helyezkedett. Mielőtt azonban eltöprenghetett volna rajta, mivel törje meg a csendet, Rose Ellen száguldott le a lépcsőn. Az egyik legszebb, számtalan szalaggal és berakással díszített ruháját viselte, amely ebben a házban mindenképp túlzásnak tűnt. – Barton! – kiáltott fel színpadiasan. – Nem is hittem volna, hogy ilyen hamar találkozunk! A férfi azonnal felpattant a helyéről, és elismerőn nézett végig a fiatalasszonyon. Hiába, Rose Ellent nem lehetett nem észrevenni. Szabályos arca, tökéletes alakja mágnesként vonzotta a tekinteteket. Dereka ugyanolyan karcsú volt, mint lánykorában, formás karján pedig meglátszott, hogy hímzőrámánál nehezebb tárgyat sohasem kellett felemelnie. – Hiszen megígértem, hogy jövök – hunyorított rá Sealy cinkosan. – És én mindig tartani szoktam a szavam. Tehát mégiscsak azért jött, mert Rose Ellent akarta látni! – Emma említette, hogy megint fáj a fejed. A világért sem szeretnélek zavarni, nyugodtan folytathatod a délutáni szunyókálást. A fiatalasszony felnevetett. – Amint meghallottam a lovad patkóinak csattogását, egy szempillantás alatt elmúlt a migrénem. Emma egyre rosszabb szájízzel hallgatta ezt az enyelgést. Igencsak kellemetlenül érintette, hogy a húgának hét, házasságban eltöltött év után sem sikerült megkomolyodnia: lám, most is csak a flörtön, a hódításon jár az esze. – Akkor én visszamegyek a konyhába – állt a fel a karosszékből. – Munkához kell látnom, különben nem lesz vacsora.

– Remélem, nem tartottam fel túl sokáig – fordult feléje aggodalmas arccal a seriff. – De olyan jólesett magával beszélgetni. Milyen furcsa, hogy hosszú évek óta ismerjük egymást, mégsem találtunk soha alkalmat egy kiadós beszélgetésre. Emma maga sem tudta, hogyan sikerült elhagynia a szalont. Teljesen össze volt zavarodva. Még be sem ért a konyhába, amikor kis híján hasra esett a tulajdon lábában – az ellopott kés pedig teljesen kiment a fejéből. – Fenséges! – hazudta szemrebbenés nélkül Barton, és elismerem csettintett. Emma kényszeredetten mosolygott. Édes Istenem, legyen már vége ennek a lidércnyomásos vacsorának! – fohászkodott kétségbeesetten. Négyesben ültek az asztalnál: a két nővér, Annalise és Sealy. Emma egyre jobban hiányolta Lorna társaságát, noha tökéletesen megértette, miért nem mer a fiatal lány a seriff jelenlétében lejönni az étkezőbe. Az igazsághoz mindazonáltal az is hozzátartozott, hogy a felszolgált ételekkel nemigen lehetett volna kísértésbe hozni egy éhes kismamát. A kenyéren, amelyet unokahúga biztatására körbevágott, még jobban meglátszott, hogy eredetileg szén akart lenni. Ehhez jött még a szálkás, kemény répa és a pépesre főtt bab. A tegnapi almatortából nem sok maradt, ezért készséggel lemondott a részéről, de még így is szánalmasan kicsinyke szeletek kerültek a desszertes tányérokra. Miután Barton leküzdötte az utolsó falat süteményt, mely így egynaposán leginkább egy darab cipőtalpra emlékeztetett, elégedetten hátradőlt a székén. – Hmm! – mondta, jóízűen törölgetve a száját. – Igazán köszönöm! Rose Ellen ajkára mintha odafagyott volna a mosoly. Annalise azonban, az asszony kicsinyke mása, olyan őszinte elképedéssel meredt a seriffre, mintha kételkedne annak szellemi képességeiben. Nem sokon múlt, hogy Emma hangosan fel nem kacagott. Úgy gondolta, Barton csak azért hízeleg neki, hogy mihamarabb kettesben hagyja őket Rose Ellennel – s őszintén szólva, neki magának sem volt hőbb vágya. Mielőbb szerette volna kérdőre vonni Langet az eltűnt kés miatt, ehhez azonban meg kellett szabadulnia húgától és Sealytől. – Szívesen járnék egyet ez után a mennyei vacsora után – szegezte Emmára vakítóan kék szemét a seriff. A lány meglepetten rezzent össze. – Akkor miért nem teszi azt? – kérdezte őszinte csodálkozással.

– Csak ha kegyed is velem tart. – Én?– Emma egy pillanattal később már meg is bánta, hogy kicsúszott a száján ez az ostoba kérdés, és elvörösödött. Sehogy sem értette, miért vele akar sétálni a férfi, mikor ott ül vele szemben Rose Ellen. – Hát, ha nem akar jönni, nem erőltetem – sóhajtott fel Barton. Emma úgy ült ott, mint akibe belecsapott a villám. Teljesen elment volna az esze? Visszautasítja Barton Sealyt, aki andalogni szeretne vele a holdfényben? Fogalma sem volt ugyan, minek köszönheti a férfi hirtelen feltámadt érdeklődését, de tudta, hogy ilyen lehetősége egyszer adódik az életben. Rose Ellenre pillantott, akinek – nagy meglepetésére – láthatóan semmi kifogása sem volt az ellen, hogy egy séta erejéig lecsapja kezéről a gavallérját. – Menj csak! – biztatta nővérét, sőt miután Emma és Barton felálltak, még az ajtóig is elkísérte őket. Alig értek le a verandáról, Barton Emma karja után nyúlt. A lány fejében megszólalt a vészcsengő. Egyre biztosabb volt benne, hogy itt valami nem stimmel. A válla fölött hátrasandítva észrevette, hogy Rose Ellen izgatottan fülel, hátha elcsíphet valamit kettejük beszélgetéséből. És ekkor hirtelen összeállt a kép. Rose Ellen nyilvánvalóan megkérte Bartont, hogy beszéljen ütődött nővérével, és a férfi régi szerelme kedvéért elvállalta ezt a hálátlan feladatot. A seriff azonban – meglepő módon – csak akkor törte meg a csendet, mikor már jócskán maguk mögött hagyták a házat. – Igaz, hogy kiadott egy szobát? Emma megdermedt. Ez a fickó aztán nem vesztegeti az időt! – Igen... Barton megtorpant, és a lányra nézett, de a ragyogó, kék szempár, amely a legkeményebb nő szívét is megolvasztotta volna, ezúttal semmiféle hatást nem gyakorolt Emmára. Beleborzongott, ha eszébe jutott, hogy néhány órája még majdnem feladta Langet ennek az embernek. Most már egész máshogy látta a dolgokat, és pillanatnyilag sokkal jobban aggasztotta, miben mesterkedik a húga, mint az, hogy a késnek lába kelt. Némán nézett a férfira, és nem kezdett magyarázkodni. Barton szeméből eltűnt a hódító magabiztosság, s átadta a helyét valami különös, együtt érző pillantásnak. – A húga délelőtt felkeresett... Maga miatt. De gondolom, ezt már régen kitalálta. – Úgy van – biccentett mereven a lány. A seriff elmosolyodott.

– Elmesélte, mik a tervei a farmmal kapcsolatosan. Emma megrándult. Annyira új, annyira kiforratlan volt még ez az ötlet, hogy nem szívesen vitatkozott volna róla, főként nem egy idegen emberrel. Barton azonban nem tett semmiféle lekicsinylő megjegyzést. – Nem győzöm csodálni a találékonyságát – jelentette ki lelkesen. – Tessék? – suttogta hitetlenkedve a lány. A seriff körbemutatott. – Íme, az egész megye legtermékenyebb, legzsírosabb szántói! De azt azért sohasem hittem volna, hogy lesz magában bátorság elvállalni egy ilyen nehéz feladatot. – Hát igen... – Emma görcsös igyekezettel kereste a megfelelő szavakat. – Tudja, még nem is volt időm, hogy alaposan átgondoljam... – Igaza van, ezt a dolgot jól meg kell fontolni. A magam részéről lenyűgözőnek találom az ötletet, csakúgy, mint azt a döntést, hogy albérlőt fogad a házába. – Csakugyan? – Emma egyik ámulatból a másikba esett. Természetesen nem volt szüksége a seriff engedélyére ahhoz, hogy megvalósítsa tereit, ám ennél is kevésbé értette Sealy különös pálfordulását. – Amikor legutóbb találkoztunk, az volt a benyomásom, hogy sült bolondnak tart. Csakúgy, mint Midday többi lakosa... – Lorna McCrae-t illetően valóban nem értünk egyet. Azt hiszem, hibát követett el, amikor befogadta azt a nőt. – A lány tiltakozni akart, de a férfi megelőzte. – Tisztában vagyok vele, hogy maga mindig a szívére hallgat, és azt teszi, amit helyesnek tart. – Nem csak én tartom annak. Ez valóban így helyes. – Ó, Emma, fogalma sincs, mennyire csodálom magát! Szent ég, mi jöhet még ezután? A lány úgy érezte, mintha meginogna lába alatt a talaj. – Be kell vallanom, hogy amikor Rose Ellen felkeresett, és beszámolt a maga szándékairól, eleinte egyetértettem vele. Tudja, Emma, a húga igen meggyőző tud lenni. Ám aztán később alaposabban elgondolkodtam a dolgon, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem hagyhatom magam Rose Ellentől befolyásolni, ha egyszer magához vonzódom. – Ho... hozzám? – Úgy, bizony. Különös, de már akkor is nagyon tiszteltem magát, amikor még az édesapja oldalán tevékenykedett. Olyan ügyes volt, olyan határozott, és annyival okosabb, mint a többi lány, hogy... Emma arca fellángolt. – Ó... én nem is...

– De nemcsak az éles esze volt az, ami megfogott – szakította félbe lágyan a férfi. – Remélem, megbocsátja a nyíltságomat. Egyszóval maga annyira csöndes, olyan visszahúzódó, hogy a férfiembernek könnyen az az érzése támad, egyáltalán nem is akar tetszést aratni. Legalábbis én így láttam... Elhallgatott. Emma attól tartott, hogy megszakad a beszélgetés, és soha nem fogja megtudni, hová akart kilyukadni a seriff. Ezt pedig feltétlenül meg akarta akadályozni. A férfi minden egyes szava balzsam volt fájó szívére, édes elégtétel a mellőzöttségben, magányosan eltöltött estékért, évekért. – Téved, Barton – felelte csendesen. – Igazság szerint nagyon is vágytam rá, hogy észrevegyenek... hogy észrevegyen. De már nem reméltem, hogy a vágyam teljesülhet. A férfi hitetlenkedve ingatta a fejét, és finoman, de azért érezhetően megszorította Emma karját, mintha az összetartozásukat akarná érzékeltetni. – Különös... Két egymást váró ember rója az utcákat egyazon városban – mégse találkoznak össze soha. Különös? Inkább szomorú. De a dráma cselekménye az utolsó pillanatban fordulatot vett, és íme, felrémlett a boldog befejeződés lehetősége. Milyen furcsa az élet, és milyen gyorsan változik minden! – gondolta merengve és reménykedve a lány. Elég volt rápillantania Emmára, és Lang máris tudta, hogy nehéz beszélgetés elébe néz. A lány kopogtatás nélkül rontott be a szobájába, kezét elszántan ökölbe szorította, s szemrehányó tekintettel meredt rá. – Megkérdezhetem, Mr. Arcnibald, miért tartotta szükségesnek, hogy felfegyverkezzen? Hallgatólagosan megegyeztek abban, hogy a többiek előtt Emma a történtek után is a kitalált nevén fogja hívni. Most azonban négyszemközt voltak, így semmi jóval nem kecsegtetett ez a megszólítás. Arról már nem is beszélve, hogy Langnek sejtelme sem volt róla, mire céloz a lány. – Igenis, nővér – felelte, mert jobb nem jutott eszébe. Emma türelmetlenül toppantott egyet. – Nem tréfálok! – vetett egy megsemmisítő pillantást a férfira. – Én pedig nem vagyok felfegyverezve – jelentette ki a sebesült. Ó, mennyivel nyugodtabb lett volna, ha a fegyvere a rendelkezésére áll! Mondjuk arra az esetre, ha a seriff fel találna sétálni, hogy megnézze az új albérlőt. A törvény őrének hosszúra nyúlt látogatása igencsak megtépázta Lang idegeit. – Ez igaz? – kérdezte Emma.

A férfi majd felfalta a szemével. Minden tetszett neki rajta: a könnyed pír az orcáján, a gyönyörű, zöld szeme, még az egyszerű, kockás ruhája is, noha ez utóbbi önmagában nem volt valami szépnek nevezhető. – Természetesen. – Ezek szerint nem magánál van a késem? – Ő, a kés! – Lang megkönnyebbülten elmosolyodott. Már-már attól tartott, hogy a lány kidobja egy állítólagos, nem létező fegyver miatt, így egészen más volt a helyzet. Biztosan Davy szólta el magát a kölcsönvett konyhai eszközt illetően. – Elnézést, elfelejtettem visszaadni. A kés az éjjeliszekrény fiókjában hevert azokkal a játékszerekkel együtt, melyeket Davynek faragott. Volt ott egy alig elkezdett babafej meg egy lovacska – egyik szebb és kedvesebb, mint a másik. Ahogy a férfi felült, hogy kihúzza a fiókot, önkéntelenül közelebb lépett, és felfedezte a játékokat. – Jaj, de szép! – kiáltott fel álmélkodva, majd lehajolt, és magasra emelte a lovacskát. A kis, faragott játék még nem volt egészen kész, de Langnek kifejezetten tetszett. Ennél jobban már csak Emma elragadtatott mosolya tetszett neki. – Davynek szántam – magyarázta. – Szegény kölyök majd meghal unalmában. Tudja, hogy párszor meglátogatott? – Nem is gondoltam, hogy ilyen ügyes kezű! – Ó, ezzel még sok munkám lesz, csak félig van kész. – De máris látszik, hogy valóságos mestermű lesz belőle. – Emma zöld szeméből olyan elismerés és csodálat sugárzott, hogy a férfinak egészen melege lett tőle. Egyre inkább nehezére esett elfojtania azokat az érzéseket, amelyek a szívében ébredeztek. – Davynek ágyban kellene maradnia – korholta szelíden a lány. – Legyen szíves, ne bátorítsa engedetlenségre! – Olyan nagy baj, hogy felkelt? Emma mosolyogva simogatta meg a lovacskát, aztán megérintette a durván megmunkált fagömböt is, amelyen azonban már látszott, hogy egy baba fejének szánták. – Nem, tulajdonképpen nem – ismerte el. – Gondoltam, gyorsabban telik az idő, ha néha játszom vele egy kicsit. – Úgy látszik, ma minden titokra fény derül – sóhajtott fel Emma. Láng csodálkozva nézett rá, ám a lány kerülte a pillantását. – Mit akart a seriff? – Honnan tudja, hogy ő volt a vacsoravendégünk?

– Davy mondta. Rajong a rendőrökért. Emma az ablak közelében álló székhez sétált. – Ma este kis híján rács mögé juttattam magát – mondta könnyedén, miután leült. – Egy perccel Barton érkezése előtt vettem ugyanis észre, hogy eltűnt a legélesebb konyhakés. – Barton? – Így hívják a seriffet – magyarázta Emma. Lang halántékába legalább olyan erős fájdalom nyilallt, mint amilyen fájón a mellkasán lévő seb lüktetett. – Elnézést... Nem tudtam, hogy a keresztnevén szólítja az urat. Emma elvörösödött. – Ma este sokat beszélgettünk. Méghozzá négyszemközt. .. Lang nem mert felnézni. Állhatatosán bámulta a kezét, amely a takarón nyugodott, és azt kívánta, bárcsak elrejthetné Emma elől. Egy ember keze sok mindenről árulkodik, és az övé nem keltett valami jó benyomást. Nagy volt, kérges és napbarnított. Olyan ember keze, aki végigdolgozta az egész életét. Hát igen... Tegnap néhány órára, bizony, megfeledkezett róla, ki is ő valójában, és hogy honnan indult. Valamikor régen szeretett egy nőt, de az kinevette, amikor megvallotta neki az érzéseit. Az arcába nevetett, mert Lang Tupper csak egy egyszerű előmunkás volt... S ugyan hogy jön egy ilyen fickó ahhoz, hogy egy jó családból való úrilány kezéért folyamodjék? Ezek után már csak becsületes nevébe és jó állásába kapaszkodhatott, de mára ezeket a támaszokat is elveszítette. Amióta öccsével és annak cimboráival berontott abba a bizonyos bankba, a sorsa megpecsételődött. Összeszorította a fogát, és kényszerítette magát, hogy Emma szemébe nézzen. A pokolba is, hiszen egyáltalán nem szereti ezt a lányt! Mindössze hálát érez iránta, amiért megmentette az életét. – Akkor hát csak afféle baráti látogatásról volt szó? – Igen – biccentett Emma, ám az arca furcsamód még pirosabb lett. – Különös, de Barton egészen másnak látszott, mint amilyennek mostanáig ismertem. Lang minden porcikája tiltakozott ellene, hogy végighallgassa ezt a nagyon is személyes vallomást. Balszerencséjére azonban Emma igencsak közlékeny kedvében volt, és semmi jelét nem adta, hogy távozni akarna. Feltehetően szüksége volt valakire, akit a bizalmába avathatott. – Ő az egyik környékbeli nagykutya, igaz? – A férfi hangja kissé ellenségesen csengett, pedig görcsösen próbálta megőrizni a semlegesség látszatát.

– Tekintélyes család sarja, emellett ő a legcsinosabb férfi egész Middayben – jelentette ki Emma. Ennél többet nem is kellett mondania. Lang megértette, hogy a jóképű „Barton”, akinek ráadásul jól csengő neve és jól fizető állása van, Pontosan az az ember, akit remek partinak szoktak nevezni. Megértette, és akarata ellenére szívébe mart a féltékenység. Pedig igazán nem vehette rossz néven ettől serifftől, hogy udvarolgatni próbált Emmának. Isten látja a lelkét, ha nem lett volna a társadalom számkivetettje, ha az a megbecsült, módos gazda lett volna, aki mindig lenni akart, bizonyára maga is ringbe szállt volna ennek a csodálatos lánynak a kezéért. Hiszen amióta megismerte őt, feléledt szívében a remény, hogy talán nem minden nőnemű lény olyan rideg és érzéketlen, mint a szépséges Lucy. Igen, ha valakinek, Emmának biztosan sikerült volna visszaadnia a nőkbe vetett hitét. Pillanatnyilag azonban nem vesztegethette az időt ilyen ostobaságokra, így is volt épp elég baja, sőt egyre inkább úgy tűnt, egyik gond szüli a másikat. Mert nem elég, hogy a seriff keresteti, nem elég, hogy egy olyan nő jóindulatára van ráutalva, akit alig ismer, most ráadásul minden jel arra vall, hogy ez a nő hamarosan a seriff karjába omlik. Legalábbis Lang erre következtetett Emma lelkesült, bizakodó pillantásából.

8. Másnap reggel Barton ismét meglátogatta Emmát, és akkora doboz bonbont hozott ajándékba, amekkorát a lány még nem is látott. Lélegzet-visszafojtva nézte a kék mintás papírba csomagolt, fehér szalaggal átkötött dobozt. – Elmentem Joe-hoz, és közöltem vele, hogy a legnagyobb bonbont kérem, amit csak kapni lehet – dicsekedett a férfi, így próbálván még nagyobb tekintélyt kölcsönözni az amúgy is tiszteletet parancsoló ajándéknak. Emma soha senkitől nem kapott ilyesmit. Hosszú évekig szemtanúja volt, hogy a húgát édességgel, szalagokkal, kendőkkel és egyéb hasonló csecsebecsével halmozták el hódolói. Nem nyithatott ki úgy egyetlen könyvet sem, hogy ki ne esett volna belőle legalább egy préselt virág, a legújabb gavallér figyelmességének bizonyítéka. Sírni tudott volna, amikor számba vette a gyönyörű versesköteteket, melyeket Rose Ellen az imádóitól kapott – pedig egyáltalán nem is érdekelte őt a költészetet. Emma olybá vette, hogy az ifjabb és csinosabb Miss Colbynak kijár az ajándék meg a kényeztetés. És már régen nem hitte, hogy egyszer neki is része lesz ebben az örömben. Most pedig itt állt előtte Barton Sealy a legjobb öltönyében, és csokoládét hozott – neki. Szentséges ég, mit kell mondani ilyenkor? Szinte szédült a boldogságtól, és a szemébe könnyek gyűltek, noha nem is szerette az édességet. – Nagyon köszönöm... – rebegte alig hallhatón – Igazán nincs mit. – A seriff arcán megjelent a jól ismert, magabiztos mosoly. – Gyönyörű napunk van. Mit szólna egy sétához? Megmutathatná, mely területeket szándékozik bevetni, és az is nagyon érdekelne, hogy mivel. – Biztos, hogy nem untatná ez a dolog? – Épp ellenkezőleg! Alig várom, hogy valami közelebbit megtudhassak a terveiről. A hangja olyan őszintén csengett, hogy a lánynak nem volt oka kételkedni a szavaiban. Menten hozzáfogott, hogy tájékoztassa a férfit a különféle gabonafajták kiválasztásának módozatairól, kerítésekről és talajjavítási módszerekről, s olyan gyorsan, olyan lelkesen pergett a nyelve, hogy Barton alig győzte kapkodni a fejét. Emma ismeretei egyébként rég elhunyt nagyapja mezőgazdasági könyveiből származtak, melyeket előző nap figyelmesen átlapozott.

– Remélem, nem nevet ki – fejezte be sóhajtva a kiselőadást. – Tudom, még rengeteget kell tanulnom. És talán okosabb lenne igazi szakemberek tanácsát kikérnem, ahelyett hogy a nem létező hozzáértésemet fitogtatom. – Ugyan miért nevetném ki? Kedves Emma, én csak ámulok, bámulok. Őszintén csodálom a lelkesedését. – Valóban? – A lány egészen belemelegedett a férfi dicséretébe. – Rose Ellen bezzeg egy szóval sem bátorít. Rögtön az elején leszögezte, hogy ostobaság az egész. – Ismerem a véleményét, de emiatt ne fájjon a feje! Rose Ellen néhány hét múlva visszatér Galvestonba. – Igen, ez igaz... Pontosabban remélem, hogy így lesz, fűzte hozzá magában Emma, aki – bár nagyon szégyellte magát emiatt – már alig várta, hogy az élete visszatérjen a régi, békés kerékvágásba. – Különben pedig miért ne valósíthatná meg az elképzeléseit akár Rose Ellen akarata ellenére is? Elvégre a húgának semmi köze ehhez a farmhoz. Nem őt akarja az eke elé fogni, vagy esetleg mégis? – Ugyan, dehogy! – Emma önkéntelenül elnevette magát, ellenállhatatlanul mulatságosnak találta ugyanis az iga alatt görnyedő Rose Ellen képét. Milyen szellemes ez a Barton Sealy! – gondolta. Határozottan meglepte ez a felfedezés. Mostanáig csak a férfi külsejét és megnyerő modorát értékelte, az értelmi képességeiről nem volt valami nagy véleménnyel. Csak nézte-nézte a seriff markáns arcát, aranyszőke, szélborzolta haját, és hangos sóhaj szakadt fel a kebléből. Kész őrület... Egyszerűen nem tudott kiigazodni az érzésein. Tegnap még Lang volt rá hasonló hatással, de hát Lang számára ő nem jelentett semmit. Legfeljebb hálát érez iránta, és soha semmilyen módon nem bátorította. Ráadásul nyakig ül a pácban, tehát férjjelöltnek egyáltalán nem tekinthető. Barton ellenben maga a fehér lovon érkező herceg, akiről kislánykora óta álmodott. A herceg pedig megajándékozta egy újabb mosollyal, mintha csak megköszönné a néma latot. – Engedjen meg egy észrevételt, kedves Emma! Akármilyen nagyszerűek is a tervei, egyedül alig, ha fog boldogulni. Segítségre lesz szüksége. Emma töprengve harapott az ajkába. – Úgy gondoltam, felveszek két embert. Kezdetnek talán elég lesz. – Igen, én is pontosan ezt akartam javasolni.

A lányt hirtelen elfogta a kétségbeesés. Egyszerre kételkedni kezdett mindenben, leginkább a saját épelméjűségében, amiért ekkora fába akarja vágni a fejszéjét. Egészségügyi képzettsége dacára gazdálkodni szeretne, hogy anyagi fedezetet teremtsen egy városi kórház számára, holott a város lakói kifejezetten ellenzik ennek a kórháznak még a gondolatát is... – De ha lesznek is munkásai, egy gyönge nő egyedül akkor sem képes megfelelni ekkora kihívásnak – folytatta Barton. – Aggódom magáért. Nem gondolt még arra, hogy sokkal könnyebb dolga lenne, ha... Hirtelen elhallgatott, sőt még a fejét is elfordította, mintha már bánta volna, hogy kicsúsztak a száján ezek a szavak. – Kérem, legyen hozzám egészen őszinte, Barton! Mivel egyáltalán nem értek a gazdálkodáshoz, hálás vagyok minden ötletért és segítségért. A férfi habozott, úgy tett, mintha a mezőt bámulná. Aztán megköszörülte a torkát. – Úgy gondolom, sokkal nagyobb esélye lenne a sikerre, ha nem egyedül fogna hozzá a terv megvalósításához. Ha állna az oldalán valaki, aki mindenben támogatja magát, és akiben tökéletesen megbízhat. – Arra gondol, keressek egy társat? A seriff ismét feléje fordult, és úgy nézett rá, hogy Emmának minden porcikája reszketni kezdett. – Igen – bólintott lassan. – Egy társat. – Ó, az már nekem is eszembe jutott. De tudja, nagyon kevés embert ismerek, aki megbízható, és megfelelő tapasztalatokkal is rendelkezik... – Nem üzlettársra gondoltam, Emma – szakította félbe Sealy, s mivel a lány döbbenten bámult rá, gyorsan hozzátette: – Hanem olyasvalakire, akit mindig maga mellett tudhat, jóban és rosszban egyaránt. Egy férfira, aki a tenyerén hordozná, akire mindig számíthatna... Mondja, még soha nem gondolt a férjhezmenésre? A lány képtelen volt megszólalni. Olyan hosszan nézett a férfi szemébe, ameddig csak mert, aztán szemérmesen lehajtotta a fejét. Igazán senki nem vádolhatta azzal, hogy légvárakat épít, vagy hogy álomvilágban él. És most egyszeriben úgy fest, teljesül a leghőbb vágya. Mesebeli király kis asszonynak érezte magát, aki a jóképű, vonzó herceg oldalán hamarosan elindul a boldogság felé vezető úton. Olyan tapasztalatlan volt azonban, hogy csak bámulni tudta a csillogó vértben pompázó herceget – illetve a férfi kopott, viseltes csizmáját, amely ráadásul még jó sáros is volt. A csúf lábbeli annyira elütött a jó szabású, puha gyapjúöltönytől, hogy Emma homloka zavart ráncba szaladt.

Érdekes... Vajon miért nem a jobbik csizmáját húzta fel, ha egyszer már ennyire kiöltözött, hogy neki tessék? – Emma? Elvörösödött. Barton az imént virágnyelven megkérte a kezét, ő meg itt az öltözete miatt nyugtalankodik? Összeszedte minden bátorságát, és ismét felnézett a férfira, de továbbra is borzasztó zavarban volt. Rémségesen ügyetlennek érezte magát, egyszerűen nem tudta, mit csináljon a kezével meg a lábával. A seriff közelebb húzódott hozzá, és pillantása kétséget sem hagyott afelől, mire készül. Emma ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy szökdécselni kezdjen, vagy még inkább, hogy sarkon forduljon, és elmeneküljön. Ehelyett azonban csak megkövültén állt, és lázasan igyekezett megérteni, mi is ez az egész. A szíve hangosan, szinte hallhatóan dobogott, akár egy fogságba esett madáré. Fülében egyre gyorsuló ütemben lüktetett a vér. Ó, egek, Barton Sealy mindjárt megcsókolja! A férfi piszkos csizmája egészen Emma cipőjénél volt már, s amikor magához rántotta, a lány akarattalanul hullott a karjába, akár egy kiszáradt, öreg fa, amely a tavaszi szél első fuvallatára kidől. Aztán Barton az ajkára szorította a száját. Kiszámított, céltudatos volt minden mozdulata, mintha egész eddigi élete csupán előtanulmány lett volna ehhez a csókhoz. Magabiztossága, testi ereje kissé megrémítette Emmát, mert úgy érezte, ha akarna, sem tudna ellenállni a férfinak. A köztük lévő magasságkülönbség miatt ráadásul igencsak hátra kellett hajtania a nyakát, s a kényelmetlen testhelyzet lehetetlenné tette, hogy igazán élvezni tudja azt az eseményt, amelyre pedig évek óta epedve várt: az első igazi csókot. Igen, ez volt élete első valódi csókja. Az a bizonyos régi aligha számított, hiszen Lang nem volt egészen magánál, sőt nagyon valószínű, hogy összekeverte öt egy másik növel. Tehát Barton volt az első férfi, aki tiszta tudattal, előre megfontolt szándékkal átölelte, és megörvendeztette öt ezzel a hosszú évekig várt csókkal. Kár, hogy mindezt nem közölhetem vele, gondolta Emma, akinek csalódottsága nőttönnőtt. Mert bár eleinte kellemesnek találta a férfi érintését, később egyre kényelmetlenebbül érezte magát a szájára tapadó, mozdulatlan ajkak rabságában. Rengeteget ábrándozott erről a pillanatról, ezerszer is elképzelte, milyen lesz, s ebben nem csupán az a számtalan szerelmes regény volt segítségére, amelyet olvasott, de az a majdnem-csók is, amelyben Lang jóvoltából részesült. Ezek alapján sokkal többet várt volna. Több szenvedélyt és nagyobb odaadást, legfőképpen pedig azt a bizsergő vágyakozást, amely Lang csókja óta részévé vált a mindennapjainak.

Hiába próbálta lágyan, finoman kóstolgatni a férfi ajkát, nem járt sikerrel. Barton olyan erővel csücsörített, hogy ő alig tudta megmozdítani a Végül a férfi felemelte a fejét, segített Emmának visszanyerni az egyensúlyát, aztán hátralépett. – Bocsáss meg! – mentegetőzött. – Nem tudom, mi ütött belém... Még soha nem támadtam le így senkit sem. Miközben a nemes vonású, megnyerő arcot nézte, a lány szívében ébredezni kezdtek azok az érzések, melyeket egy perccel ezelőtt illett volna éreznie. Nem álmodott: Barton Sealy valóban megcsókolta, és most határozottan idegesnek látszik. Izgatott – mégpedig őmiatta! – Mostanában nagyon sokat gondoltam rád, Emma. Én pedig egész életemben csak rád gondoltam... A lány tudta, hogy válaszolnia kellene, de nem jött ki egyetlen hang sem a torkán. Zavart mozdulattal simította ki a homlokába hullt rakoncátlan hajtincset. – Rájöttem, mennyire összeülünk - folytatta a férfi. – Vannak, persze, különbségek is, de azért szerintem jól meglennénk. Kedvellek téged, és csodálom a bátorságodat. Emma nagyot nyelt. A dicséret segített, hogy végre összeszedje magát. Csodálom a bátorságodat – ez volt a legfurcsább, legédesebb bók, amelyet férfi nőnek valaha is mondott, gondolta. – Igaz, mostanáig nem álltunk valami közel egymáshoz – tette hozzá elbizonytalanodva a seriff. – De azért kíváncsi lennék, gondoltál-e néha rám. – Emma esküdni mert volna rá, hogy Barton elvörösödött. – Úgy értem, eszedbe jutottam-e úgy... Jaj, most mit feleljen?! Hogy nagyon is az eszébe jutott? Hogy minden alkalommal sárga volt az irigységtől, valahányszor a húga Bartonnal táncolt, vagy a nyilvánosság előtt a férfi kíséretében mutatkozott? Hogy volt idő, amikor minden éjjel vele álmodott? Hogy képzeletben legalább ezerszer csókolóztak már, sőt gondolatban többször is igent mondott a daliás seriff romantikus házassági ajánlatára? Hogy újra meg újra kiszínezte magában a férfi mindennapjait, attól kezdve hogy mit szokott reggelizni, egészen addig, milyen zenét kedvel a leginkább? Egyszóval nevetséges volt a kérdés, hogy gondolt-e rá úgy. Szinte minden esetben csak úgy gondolt rá, minden lehetséges módon megközelítve a kérdést. Bár ezt elég nehézen tudta volna bizonyítani, hiszen általában hűvösen, tartózkodón viselkedett a férfival. Vagy mégse...? – Tizenhat éves koromban egyszer belevéstem a neved kezdőbetűit egy fa törzsébe – vallotta be elfogódottan.

– Tényleg? A férfi elmosolyodott, és Emmának határozottan az volt az érzése, hogy megkönnyebbült. Hát nem mulatságos? Vagy inkább hízelgő, hogy Barton Sealy komolyan tartott attól, hogy vissza fogja utasítani? Együtt tértek vissza a házba, de már nem sok szó esett közöttük. Emma nem tudott mit mondani – egyszerűen semmi sem jutott eszébe. Bár alig ismerte Bartont, félig-meddig jegyeseknek számítottak. Ez a gondolat máskor kifejezetten ijesztően hatott volna rá, pillanatnyilag azonban nem tudta kivonni magát a meglepetés hatása. Igen, ez a jó szó: meglepte az események alakulása, és korántsem érezte azt a mindent elsöprő boldogságot, amelyre számított, mihelyt felocsúdik a kábulatból, bizonyára forró öröm fogja eltölteni. Vagy legalábbis ezzel biztatta magát. Valahogy túl gyorsan történt minden, s időre volt szüksége ahhoz, hogy meg tudja emészteni ezt a váratlan fordulatot. A ház elé érve Barton elbúcsúzott, de nem csókolta meg Emmát még egyszer. A lány kicsit csalódott volt, s csak az vigasztalta, hogy a seriff nyilván sokkal jobban ismeri nála a csókolózás íratlan szabályait. Aztán a férfi ellovagolt, s Emma addig bámult utána, amíg daliás alakja egészen el nem tűnt a domb mögött. Most, hogy már nem kellett beszélgetnie vele, hirtelen virágos jókedve támadt, valósággal a hetedik mennyországban érezte magát. Nem is a földön járt, inkább repült, amikor besietett a házba. A szoknyája csak úgy lobogott utána. Jóságos ég, milyen éhes lett egyszeriben! Alig reggelizett valamit, s azóta mennyi minden történt! A konyhában a húgával találkozott. Rose Ellen a konyhaasztalnál állt, ibolyakék köntöse és ugyanolyan színű papucsa már-már fejedelmi megjelenést kölcsönzött neki. Éppen a nyitott bonbonosdoboz fölé hajolt, és a tartalmát csodálta. Amikor a nővére belépett, bűntudatosan felpillantott. Fél arca gyanúsan kidudorodott – feltehetően egy nemrég bekapott csokoládébonbontól. – Lejöttem reggelizni, de egy lelket sem találtam idelenn – jegyezte meg szemrehányóan. – Sétálni voltam – magyarázta derűsen Emma – Rose Ellen összevonta a szemöldökét, majd ismét a bonbonosdobozra pillantott. – Ha nem tévedek, a mi elbűvölő seriffünkkel – mondta minden lelkesedés nélkül. Emma elmosolyodott. – Ó, igen, Barton ismét meglátogatott. – Sőt ezúttal, amint látom, ajándékot is hozott – állapította meg kimérten Rose Ellen. – Nem túlzás ez egy kicsit?

– Meglehet... Barton szerint ez volt a legnagyobb és a legdrágább édesség Joe Spears boltjában. – Emma csak nehezen tudott uralkodni magán. A legszívesebben menten világgá kürtölte volna a nagy hírt, hogy Barton Sealy megcsókolta. Rose Ellen végre lenyelte a szájában őrizgetett csokoládét. – Mondott valamit Mr. Archibaldról? – Nem. Talán kellett volna? Rose Ellen láthatóan összezavarodott. – Valamiről csak beszélgettetek? – Ó, hát persze. Sokáig és sok mindenről beszélgettünk. – Mégis, miről? – Főként a farmmal kapcsolatos terveimről – felelte ajkán álmatag mosollyal Emma. – De azért ezen kívül is szóba került egy s más... Rose Ellen csak állt, és bámult, miközben nővére leforrázta a teafüvet, és készített egy csésze teát Lang Tupper számára. Aztán egyetlen szó nélkül felsétált az emeletre. Különös... Emma öt nappal ezelőtt még meg volt győződve róla, hogy nincs férfi a földön, aki őt vonzónak találná. Azóta azonban bebizonyosodott, hogy egészen mostanáig tévedésben élt. Néhány nap leforgása alatt mindjárt ketten is megcsókolták, igaz, hogy ebből valójában az egyik számított. Az egész annyira új volt mára, hogy csak nehezen tért magához a kábulatból. Nem is a földön járt, hanem legalább tíz centiméterrel a talaj fölött. Kopogtatás nélkül nyitott be Lang szobájába és rögtön hátra is hőkölt. A hirtelen mozdulat miatt félig a teát is kilöttyintette. A férfi félmeztelenül állt a szoba közepén, csak a nadrágja volt rajta. Noha Emma látta már néhányszor Tupper csupasz felsőtestét, például amikor ellátta, illetve újrakötözte a sebét, az elébe táruló látványtól most mégis elakadt a lélegzete. Néma áhítattal bámulta a széles, izmos mellkast, amelynek férfiasságát furcsamód csak fokozta a fehér kötés. Micsoda pompás példánya a férfinemnek! Amíg nézték egymást, Emma csak arra tudott gondolni, mekkora szerencse, hogy megmentette az életét. Ha Lang meghal, ma egy csodálatos férfival lenne szegényebb a világ. Vére egy szempillantás alatt felforrósodott. Önkéntelenül is eszébe jutott, vajon milyen érzés lehet, ha ezek az erős karok átölelik az embert. Egek, mi ütött belém! – rémüldözött. Ilyesmin töprengeni, amikor még egy órája sincs, hogy Barton megcsókolta... Aztán Lang rövid, mégis oly izgató csókjára gondolt, és még inkább zavarba jött. Nem tagadhatta, hogy erősen vonzódik a férfihoz. De Barton mégiscsak Midday egyik legtiszteletreméltóbb polgára volt, a legkívánatosabb parti a környéken, s Emma éveken át epekedett utána.

Lang szeme résnyire szűkült. – Hol volt ilyen sokáig? – kérdezte szemrehányóan, miközben gyorsan belebújt az ingébe. – Sokkal hamarabb fel szokott jönni. – Elnézést, vendégem volt. Barton jött látogatóba. – Barton? A különös hangsúly gondolkodóba ejtette Emmát. Csak nem féltékeny ez a fickó? – Sétálni voltunk… – Na és? – vonta fel a szemöldökét kérdően Lang. – Miből gondolja, hogy tovább is van? – Abból, hogy egy szokványos séta aligha villanyozta volna fel ennyire. Emma felnevetett, és szeleburdi mozdulattal a férfi ágyára vetette magát, így, hogy az ágy üres, talán nem is olyan nagy illetlenség ez, gondolta azután. – Hát jó, ha már annyira tudni akarja: Barton megcsókolt – jelentette ki csillogó szemmel. Lang némán meresztette rá a szemét. Láthatóan nem osztotta a lelkesedését. Emma felült, és igyekezett higgadtságot erőltetni magára. A csók mámora olyannyira a fejébe szállt, hogy egy egész üveg brandytől sem részegülhetett volna meg jobban – legalábbis így visszatekintve. A csodálatos esemény bekövetkeztekor, sajnos, túlságosan is meghökkent, semhogy élvezni tudta volna a mennyei pillanatot. Az elfogódottságáról már nem is beszélve... – Azt hiszem, kedvel engem – folytatta, s a hangja akarata ellenére is elárulta, hogy még mindig nem tért napirendre e váratlan fejlemény fölött. Langnek az arcára volt írva a kételkedés. – Egészen biztos ebben? Nem lehet, hogy... – Mit akar ezzel mondani? – Nem találja furcsának, hogy a seriff mostanában feltűnően gyakran jár ide? Emma eltöprengett. Rose Ellen nyilván beszélt Bartonnak a titokzatos Mr. Archibaldról. De ennek nem lehet köze a seriff látogatásaihoz. Arra mindössze egyetlen elfogadható magyarázat létezik, mégpedig az, hogy a férfi végre tisztába jött az érzéseivel. – Engem nem hozott szóba? – kérdezte a sebesült. – Nem... Illetve várjon csak! Egyszer, azt hiszem, mégis. Lang arcán diadalmas kifejezés jelent meg, mire a lány gúnyosan elmosolyodott. – Ha jól emlékszem, mindössze azt mondta, jól tettem, hogy albérlőt fogadtam a házba. – Ez minden? – csodálkozott a férfi. – Ez.

Lang aggodalmasan csóválta a fejét. – Itt valami bűzlik... – Miről beszél? – Nem tetszik nekem, hogy ez a seriff olyan gyakran jár erre. Emma dühösen ugrott fel az ágyról. – Hát annyira nehéz elhinni, hogy egy férfi kizárólag az én kedvemért látogat ide? – Amennyiben ez a férfi a seriff, akkor igen. – Hálásan köszönöm! – sziszegte a lány. – Most legalább tudom, milyen lesújtó véleménnyel van rólam. Maga is pontosan olyan, mint a húgom, meg Joe Spears, az a vén pletykafészek! Lang kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Így aztán eltartott egy ideig, mire bocsánatot kért. – Félreértett, Emma, én egyáltalán nem azt mondani. – Pedig egészen úgy hangzott! ^ Csak hangosan gondolkodtam... Maga szerint mennyire megbízható ez a fickó? – Tulajdonképpen hová akar kilyukadni? Barton Midday seriffje, igen tekintélyes családból származik, és minden jel szerint vonzódik hozzám. – Mondja ő... – Ha arra céloz, hogy ne reménykedjek, mert csak egy huszonnyolc éves vénkisasszony vagyok, ne strapálja magát! – tört ki haragosan Emma. – Ezt magam is tudom. De hol van az leírva, hogy mindenki reménykedhet a boldog szerelemben, csak Emma Colby nem? – Ilyet én sose mondtam. A lány azonban meg sem hallotta Lang mentegetőzését. A szemében könnyek égtek, és félő volt, hogy hamarosan még a maradék önuralmát is elveszíti. – Léteznek talán általános érvényű szabályok arra nézvést, melyik lány méltó rá, hogy kívánatosnak tartsák, és feleségül vegyék, és melyik nem? Mert én nem ismerem ezeket az előírásokat! Amennyiben mégis volnának ilyenek, kérem, juttassa el hozzám a leírást, hogy kisilabizáljam belőle, milyen feltételekkel juthatnék egy kis boldogsághoz! Sikerült kimenekülnie a szobából, mielőtt még zokogásban tört volna ki. Szégyellte és megvetette magát e miatt a heves érzelemkitörés miatt. Valószínűleg az egész ház hallotta a kiabálását. Jaj, vajon mit gondolnak most róla a többiek? És főleg mit gondolhat felőle Lang?

Bemenekült a szobájába, az ágyára vetette magát, és – apja halála óta először – keserves sírásra fakadt. Pedig voltaképpen ez volt élete legboldogabb napja... Vagyis hát annak kellett volna lennie. Diadalt ülhetett volna, méghozzá teljes joggal, hiszen bekövetkezett az, amire mindig vágyakozott. Gondolatban újra és újra át kellett volna élnie annak a bizonyos döntő jelentőségű, első csóknak minden pillanatát – de erre képtelen volt. A kimerültségen kívül csak dühöt érzett, s zavarodottságát még inkább növelte, hogy még most is maga előtt látta Lang csodálkozó pillantását, és fülébe csengett a kérdés: Nem találja furcsának... ? Rose Ellen annyi bonbont tömött magába a nap folyamán, hogy estére szabályszerűen rosszul lett, s rossz közérzete – természetesen – hatással volt a hangulatára is. Kedvetlenül turkálta a vacsorát, s hol duzzogva hallgatott, hol minősíthetetlen hangnemben szidalmazta a jelenlévőket. Annalise és Emma egykedvűen hallgatták a szemrehányásait, Lorna azonban jóval érzékenyebb volt náluk. Amikor a tányérjára tette a második szelet süteményt, és Rose Ellen élesen kikelt azon vendégek ellen, akiknek mohósága nyomorúságba taszítja a vendéglátókat, a fiatal lány lecsapta a villáját, és zokogva felmenekült a szobájába, körülnézett, mintha nem értené, mi ez egész. Néhány nappal ezelőtt még olyan nyugodt, olyan gondtalan volt az élete! Rose Ellen érkezése azonban a feje tetejére állított mindent. Kezdett elege lenni a húga viselkedéséből, így aztán, amikor néhány perccel később Annalise is elhagyta az étkezőt, felháborodottan a testvére felé fordult. – Mégis, mit képzelsz magadról? Megtiltom, hogy folyton sértegesd a vendégeimet! Rose Ellen kék szeme nagyra nyílt az elképedéstől. – Velem beszélsz így? A tulajdon húsoddal és véreddel? Emma elfogódottan csúszkált a székén. Nehezére esett, hogy megszidja a húgát, annál is inkább, mert eltérő tulajdonságaik dacára egészen kamaszkorukig kifejezetten jó volt a kapcsolatuk. – Nem akartalak megbántani, Rose Ellen, de kezd elegem lenni belőle, hogy folyton lehetetlen helyzetbe hozol. – Még hogy én? Én hozlak lehetetlen helyzetbe téged? – rikácsolta a fiatalasszony. – Én, aki mindent félredobva siettem hozzád, hogy megakadályozzam a kitörni készülő botrányt? Én, aki minden körülmények között a kötelességemnek érzem, hogy segítsek rajtad? Emma gúnyosan felkacagott, de ez csak olaj volt a tűzre.

– Igenis kötelességemnek érzem – ismételte haragosan Rose Ellen. – Igaz, hogy te vagy az idősebb, de mivel hét éve férjnél vagyok, szert tettem bizonyos tapasztalatokra, elsősorban a férfiakkal kapcsolatosan. Ezek a szavak hirtelen nyugtalanságot ébresztettek Emmában. – Mit akarsz ezzel mondani? – Elsősorban azt, hogy Lorna McCrae szabados nézetei szemmel láthatóan aláásták korábban oly szilárd erkölcsi elveidet. Alig néhány hete lakik itt ez a lány, s te máris teljesen természetesnek találod, hogy befogadj a házadba egy vadidegen férfit, és még udvaroltass is vele! Legújabban pedig azt próbálod elhitetni magaddal, hogy Sealy seriff komolyan érdeklődik irántad. – Ostobaság – szögezte le Emma. – Barton valóban érdeklődik irántam. Rose Ellen nagyot sóhajtott. – Jaj, édesem, ezt még te magad sem hiszed. A kétkedés, amely a Langgel folytatott beszélgetés nyomán csírázott ki Emma lelkében, most újra szárba szökkent. – Bizonyítékom is van rá! – érvelt kétségbeesetten. – Illetve volt, amíg fel nem faltad az összes bonbonomat. Rose Ellen lesújtó pillantást vetett a nővérére. – Ha csak egyetlen centet kapnék minden bonbonért, amelyet a hódolóim ajándékoztak nekem, alighanem én lennék Texas leggazdagabb asszonya. De álmomban sem jutna eszembe azt híresztelni, hogy azok a férfiak valamennyien szerettek engem. – Egyetlen szóval sem mondtam, hogy Barton szeret – felelte Emma, bár szentül meg volt győződve róla, hogy egy csók valóban mély érzéseket feltételez. – De igenis kedvel engem. Ő maga mondta! – Hízelegni akart! Azért hozta a csokoládét is. És meg kell mondanom, egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar célt ér ezzel az átlátszó trükkel. Most valószínűleg örömtáncot lejt az irodájában. Emma dühösen ugrott fel a helyéről. Miért ilyen undok vele mindenki? Miért gondolják, hogy a seriff csak számításból udvarol neki? Hát tényleg olyan eldobnivaló lány ő, akin még véletlenül sem akadhat meg egy férfi szeme? – A helyedben megválogatnám a szavaimat, Rose Ellen – emelte fel a hangját. – Nem kizárt, hogy a leendő sógorodat sértegeted.

Végre kimondta! Bár kissé korai volt még házasságról beszélni – hiszen Barton csak érintőlegesen hozta szóba a témát – mégis ideje volt Rose Ellen tudomására hoznia, hogy nem ő az egyetlen nő a világon, aki képes elcsavarni egy férfi fejét. De a húga arcán nem látott sem irigységre, sem álmélkodásra utaló jeleket. Rose Ellen inkább rémültnek látszott. Az összes vér kifutott az arcából. – Ó, Emma! Mit tettél, az ég szerelmére? A lány megvonta a vállát. – Nem többet, mint annak idején te is. Nem tiltakoztam, amikor Barton őszinte vonzalmáról biztosított, és hagytam magam megcsókolni. – Pontosan mit mondott? – Az csak rám tartozik, – Nem találod furcsának, hogy egy férfi, aki huszonnyolc éven át észre sem vett, most egy, szerre csak a lábaid előtt hever? – Nem hevert a lábaim előtt. Egyszerűen csak beszélgettünk, értelmes, felnőtt emberek módjára. – Miről? – A farmomról. – Ó, Emma, Emma! – jajdult fel Rose Ellen. A lány fejében egyre komorabb gondolatok kergették egymást. Ha pusztán a féltékenység beszélne a húgából, akkor dühösnek vagy meg-vetőnek kellene látszania. De Rose Ellen pillantásából semmi más nem sugárzott, csak fájdalom és együttérzés. – Barton élénken érdeklődött a terveim iránt – magyarázkodott. – Úgy vélte, remek ötlet újrakezdeni a gazdálkodást... – Naná, mert szeretne beleülni a készbe! – tört ki Rose Ellen. – Meg akarja játszani a gazdag földbirtokost! Hát még mindig nem érted, nővérkém? Tegnap, amikor bementem a városba, beszéltem neki a terveidről. Tőlem tudta meg, hogy te vagy apa egyetlen örököse. A nap eseményei szédítő gyorsasággal peregtek le újra Emma lelki szemei előtt. Pillanatnyi kétsége sem volt már afelől, hogy húgának igaza van. Igen, ez mindent megmagyarázott, végre összeállt a kép. Alig néhány órával azután, hogy tudomást szerzett az örökségéről, Barton eljött, hogy megpróbálja elcsavarni a fejét. – Te... te mondtad el neki? – lehelte szinte hangtalanul, mert alig kapott levegőt. – Azt hittem, tisztában van vele. De mint kiderült, egész Midday úgy gondolta, hogy kettőnk között oszlik meg a birtok, ezért hamarosan eladjuk, és te hozzám költözöl. Mellesleg még mindig ezt látom a legjobb megoldásnak. Különös tekintettel a történtekre.

– Rose Ellen... – kezdte figyelmeztetőn Emma. A húga nagyot sóhajtott, és megadóan felemelte a kezét. – Jó, jó, tudom, hogy ez a téma nem tartozik a kedvenceid közé. De visszatérve Bartonhoz: megígértettem vele, hogy eljön, és megpróbál lebeszélni az ostoba terveidről. Erre még aznap délután el is jött. Fogalmam sincs, miért nem tartottam már akkor gyanúsnak ezt a nagy sietséget, így visszatekintve, az is feltűnhetett volna, hogy csaknem ujjongott örömében, amikor elmeséltem neki, mekkora csodálója vagy évek óta. Ó, még ez is! Emma lába kis híján felmondta a szolgálatot. Minden ízében reszketve támaszkodott a szék háttámlájára. – Ezt... ezt mondtad neki? – Miért, talán nem így van? Tehát tudta! Mindvégig tisztában volt vele! A lánnyal forogni kezdett a világ. Egyszerűen borzasztó, hogy amikor a férfi feltette azt a butának tűnő kérdést, gondolt-e rá úgy, valójában rég tudta a választ. Egy pillanatig sem fordult meg a fejében, hogy nyolc évvel ezelőtt nem a megfelelő nővérnek udvarolt, egy pillanatig sem gondolta, hogy ő, Emma egy kicsit is vonzó lehet. Valószínűleg még az sem volt igaz, hogy csodálja a bátorságát. Haha! A bátorságát! Uramisten, hogy lehetett ilyen vak!? Nincs férfi a földön, aki a bátorságáért csodálna egy nőt. Szent Johanna a végezte a bátorsága miatt, a hasonló tulajdonságáról híres I. Erzsébet angol királynő pedig szűzen halt meg... Pontosan úgy, ahogy én is fogok, gondolta elkeseredetten. Ha nem érintették volna ennyire érzékenyen a történtek, akár csodálattal is adózhatott volna Barton színészi képességei előtt... Micsoda aljas gazember! Immár semmi kétsége sem volt afelől, hogy Langnek és Rose Ellennek igaza van; Sealy kizárólag a vagyona miatt legyeskedett körülötte. – De igen – felelt nagy sokára a húga kérdésére, miközben ezerszer is elátkozta önnön ostobaságát. Rose Ellen együtt érzően bólogatott. – Ó, ez az alávaló, kétszínű alaki Sohasem bíztam benne igazán... Még jó, hogy nem lettem a felesége! Hát nem sokon múlott, gondolta Emma, aki még mindig nem tudott megszabadulni a Barton-nal való találkozás emlékétől. Jaj, hogy is lehetett ennyire hiszékeny? Rajta kívül alighanem mindenki átlátott volna a szitán. Minekutána közel félórát fecsegett a gabonafélékről meg a talajjavítás különböző módozatairól, a férfi magához rántotta, és keményen, érzéketlenül megcsókolta. Hát így viselkedik valaki, aki gyöngéd érzéseket táplál egy nő iránt?

Szégyenkezve hajtotta le a fejét. Bizony, csak egy tapasztalatlan vénkisasszony lehet olyan ostoba, hogy felül egy notórius hazudozó álnok mesterkedésének. Lang bezzeg rögtön rájött, hogy Sealy hátsó próbált közeledni hozzá. De ő nem hitt neki, pontosabban nem akart hinni, hiszen büszkesége szenvedett volna csorbát. Hát most megkapta... Nesze neked, büszkeség! Emma lüktető halántékára szorította remegő kezét. – Minden rendben? – aggodalmaskodott Rose Ellen. – Hát persze. Túl fogom élni. Nyilván nem én vagyok az első nő, aki hagyta, hogy egy szélhámos az orránál fogva vezesse. – Jaj, Emma! Annyira sajnálom... Ugyanakkor végtelen megkönnyebbülést jelent számomra, hogy ilyen józanul ítéled meg a történteket. – Egész életemben ezt gyakoroltam. A józanságot... – A helyedben a legtöbb nő hisztériás rohamot kapna. Emmán soha nem érzett tompultság és gyengeség vett erőt. A legszívesebben elbújt volna valahová, hogy elő se jöjjön többé. Nem akarta látni a seriffel, de mást sem – egyetlen férfit sem, soha. Most aztán megtapasztalhatta, mit éreznek az igazán megalázott nők. Különös... Hosszú hetekig, amíg a barátnőjét istápolta, esküdni mert volna rá, hogy pontosan tudja, min megy Lorna keresztül. Tévedett. Jelenleg csak a töredékét kényszerült elviselni annak a bánatnak, amely ezt a teljesen kitaszított kismamát sújtotta, mégis azt hitte, belepusztul a szégyenbe és a gyötrelembe. – Azt hiszem, ma korán lefekszem – suttogta, és elindult az ajtó felé. – És a mosatlan edény? – kiáltott figyelmeztetőleg Rose Ellen. Emma először nem is értette, mit akar, pillanatnyilag képtelen volt olyan prózai dolgokra összpontosítani, mint a mosogatás. – Mosogass el te, ha akarsz! – vonta meg a vállát. – De ha fáradt vagy, hagyd csak ott az egészet! Majd holnap reggel megcsinálom. A nemtörődömségnek és a slamposságnak ez a kétségbevonhatatlan bizonyítéka olyannyira felháborította az ifjabbik Colby lányt, hogy megdöbbenésében csak hápogni tudott, így aztán Emma zavartalanul feljutott az emeletre, és eltűnt meghökkent húga szeme elől. Egy pillanatra arra gondolt, bemegy Langhez, és bocsánatot kér a reggeli viselkedéséért, de aztán úgy érezte, hogy az most szörnyen kínos lenne. Erejéből csak annyira futotta, hogy bevonszolja magát a szobájába, kibújjon a ruhájából, és felvegye a hálóingét. Tizenkét éves kora óta hordott ehhez hasonló, pasztellszínű, flanel

hálóingeket. A hálóruha fehér szegélye a bokáját verdeste, ujja csuklóban gombolódott, gallérja pedig csaknem az álláig ért. Ahogy az öltözőasztalkán lévő tükörre esett a pillantása, nagyot sóhajtott. Pontosan ilyen hálóingeket viselnek a vénkisasszonyok, gondolta elkeseredetten. Hosszú, a háta közepéig lelógó hajfonata csak még inkább megerősítette ezt a benyomást. Emma soha életében nem hordott finom, selymes tapintású fehérneműt, miként az sem jutott soha az eszébe, hogy szabadon, kibontva viselje a haját. Ha eddig nem tettem, nem fogom éppen most elkezdeni, gondolta dühösen, majd bebújt a praktikus, rózsamintás gyapjútakaró és a ropogósra keményített lepedő közé. Huszonnyolc évig józanul élt. Egyetlen napra – nem is, csupán néhány órára – szédült meg, s máris jött a kijózanító figyelmeztetés. És még hálát adhatott az égnek, hogy idejében észhez tért. Így, ha az elkövetkezendő évtizedekben nem követ el több hibát, talán egyszer még meg is bocsátja magának ezt a könnyelmű lépést. Ezerszer inkább maradjon vénlány, és élje a magányos nők néha sivár, ám független életét, mintsem hogy boldogtalan, jogfosztott rabszolgaként tengődjön egy basáskodó, pénzéhes férj oldalán. Egyetlen baj volt csak. Lang érkezése után feléledt lelkében a remény, hogy talán nem kell egészen eltemetnie kamaszos ábrándjait. Hogy talán ő is kellhet valakinek, hogy családot alapíthat, és nem fogja egyedül leélni az életét. Valószínűleg ezért esett oly könnyedén áldozatul Sealy seriffnek is. Emma homloka sűrű ráncba szaladt. Az jutott eszébe, hogy talán okosabb volna egy időre elfelejteni a farmmal és a kórházzal kapcsolatos terveit. Először arra kellene összpontosítania, hogy visszanyerje az önbecsülését, a méltóságát, s így visszazökkentse életét a megszokott kerékvágásba. Lorna, Davy és Lang pillanatnyilag éppen elég elfoglaltságot biztosított számára, ideje sem maradna rá, hogy nagyobb feladatot vállaljon magára. És ha közli, hogy lemond a farmról meg a kórházról, talán Rose Ellen is megnyugszik végre, és gyerekestül hazautazik a férjéhez. Ebben megnyugodva már csaknem elszunnyadt, amikor halk kopogás ütötte meg a Arra gondolt, ez csak a húga lehet, így aztán ült az ágyban, és bosszankodva kiszólt: – Szabad! Legnagyobb meglepetésére azonban nem Ellen, hanem Lang nyitotta ki az ajtót. A férfi kezét a háta mögé rejtve sántikált be a szobába, Emma pedig pipacspirosan húzta fel magán a takarót, egészen az álláig. Ezt a küszöböt, az édesapját leszámítva, még egyetlen férfi sem lépte át – és ő ráadásul még csak fel sem volt öltözve... – Hát maga mit keres itt? – tudakolta élesen. – Azért jöttem, hogy békét ajánljak.

Emma elszégyellte magát. Milyen csúnyán kiabált reggel a férfival, milyen igazságtalan volt vele, pedig Lang csak figyelmeztetni akarta. És sajnos, neki lett igaza. – Tulajdonképpen nekem kellett volna bemennem magához – ismerte el. – Tartozom ugyanis egy bocsánatkéréssel. Tökéletesen igaza volt. A seriffet teljes mértékben hidegen hagyja szerény személyem, ő csupán a házam és a földjeim iránt érdeklődik. – Hallottam... Hát persze hogy hallotta! Lang szobája közvetlenül az étkező fölött helyezkedett el, s a két nővér nem éppen finom úrhölgyekhez méltó társalgást folytatott. – El sem tudja képzelni, milyen rettenetesen szégyellem magam. Szeretnék a föld alá süllyedni... Emma szemét elfutotta a könny, de annyi ereje még volt, hogy feltörni készülő zokogását visszafojtsa. Keze, amellyel a nyakához szorította a takarót, most lehanyatlott. Amikor a férfi az ágyára ült, úgy vert a szíve, mint egy kalickába zárt kismadáré. Nevetséges... Legalább olyan mulatságos volt ez a mostani riadalma, mint az a páni félelem, amely Lang érkezésekor fogta el. Ó, te ostoba vénkisasszony, mikor fogod fel végre, hogy senki sem tör az erényedre! Körülbelül annyi az esélyed rá, hogy megerőszakoljanak, mint arra, hogy ma éjjel kiruccanást tehetsz a holdra, korholta magát kétségbeesetten. – Maga szégyenkezik? De hát miért? Hiszen a seriff volt az, aki szégyenletesen viselkedett! – Akkor is... Tudnom kellett volna. – A lány hangja elcsuklott, az arca vörösen lángolt. Képtelen lett volna Lang szemébe nézni, nehogy a férfi kiolvashassa belőle, mennyire összezavarodott. Elfogódottságában a kezét bámulta, s ugyancsak meglepődött, mikor egyszer csak egy vörösbegy telepedett a tenyerére. Persze nem igazi, élő madárka, csupán egy faragott vörösbegy. De milyen élethű volt! A parányi madár egy ágon kapaszkodott, farkát felcsapta, a szárnyát kitárta, mintha bármelyik pillanatban felröppenhetne. Emma türelmetlen szabadságvágyat vélt kiérezni a mozdulatlanságában is nagyon dinamikus szobrocskából, a felvetett, hegyes csőr pedig hetyke eltökéltséget sugárzott. Vagy lehet, hogy a fiatal vörösbegy csupán a szárnyát próbálgatja, hogy végre elhagyhassa a fészket? Ki tudja, talán nem is vörösbegy volt, hanem rigó, esetleg veréb... A madár azonban annyira valódinak tűnt, hogy Emma szinte maga előtt a színes tollakat. – Ó, Lang! – suttogta meghatottan. – Maga valóságos művész. A férfi mosolyogva csóválta meg a fejét.

– Dehogyis. Csupán egyszerű munkás vagyok és mostanában túl sok a szabadidőm. Emmának aznap ez volt a második ajándéka. Ám ez a faragott madárka sokkal nagyobb értéket képviselt számára, mint a Joe Spears boltjában kapható legdrágább édesség. Mert biztos volt benne, hogy senki sem képes ilyen gyönyörű, művészi alkotást létrehozni anélkül, hogy ne erezne valamit a megajándékozott iránt. Még ha ez az érzés csupán szánalom is... Hát igen. Lang valószínűleg azért ilyen nagyvonalú, hogy átsegítse őt életének ezen a rendkívül nehéz szakaszán. – Maga is tudja, hogy ezt nem fogadhatom el. Túlságosan értékes, túlságosan szép. És egyébként is. Nem tartozik nekem semmivel, hiszen csak az igazat mondta. – Lehet. Ennek ellenére hibát követtem el. A lány csodálkozva nézett a férfira. – Mire gondol? – Nem lett volna szabad azt a benyomást keltenem, hogy maga nem érdemli meg a szerelmet és a boldogságot. Valójában pontosan az ellenkezőjét gondolom. Ha barátságtalan voltam délelőtt, az csak a féltékenységem számlájára írható. A férfi barna szeméből őszinte megbánás sugárzott. – Féltékenység? – Emma nem akart hinni a fülének. – Ha én lennék az a seriff, már évekkel ezelőtt szerelmet vallottam volna magának, és naponta hálát adnék az égnek, ha méltónak találna a kezére és a szívére. Emma nem tudta tovább visszatartani feltoluló könnyeit, Lang pedig gyöngéden letörölte az arcán végigfutó könnycseppeket. A lány kétségbeesése és zavarodottsága különös vágyakozással párosult. Lehet, hogy ez az ember mégiscsak kedveli egy kicsit..? Vagy csupán együtt érez vele? Emma pillantása a tenyerén fekvő madárkára esett, s onnan megint a férfi meleg, barna szemébe. Nem... Egyszerűen nem merte elhinni, amit látott. Azt, hogy Lang is ugyanolyan vágyakozva néz vissza rá. Barton Sealy hízelgései is milyen hihetően csengtek, de csókja a várt, gyönyörűséges tűzijáték helyett csak sajgó nyakat és kiábrándultságot eredményezett. Igaz, utólag bemagyarázta magának, hogy mennyire boldog... Nem csoda, ha egy ilyen csalódás óvatossá és gyanakvóvá teszi az embert. Lang tehát beszélhet a szerelemről, ameddig csak akar, ő egyszerűen képtelen hitelt adni neki. Pedig igazán nagyon szeretett volna. A férfi kedvessége, szívszorító pillantása, erős karja ellenállhatatlan vágyat ébresztett benne. Ó, ha átölelné, az egész más lenne! Akkor talán bizonyosságot kaphatna a férfi valódi érzéseiről!

Nagy levegőt vett, és igyekezett összeszedni a bátorságát. Ma már jó néhányszor nevetségessé tette magát, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít, Ki kellett használnia a kínálkozó lehetőséget, hogy huszonnégy óra leforgása alatt letudja az összes őrültséget, amit erre a földi létre engedélyezett magának. – Kérhetek magától egy szívességet? – Természetesen – felelte a férfi. – Megcsókolna úgy, mintha holnap vége volna a világnak? Ámbár ki tudja, töprengett reszketve magában. Lehet, hogy számomra valóban nem fog többé felvirradni a hajnal, mert ha Lang nemet mond, még ebben a percben szörnyet halok szégyenemben.

9. A férfit azonban nem kellett sokáig biztatni, Alig mondta ki Emma ezeket a meglepő szavakat, máris odahajolt hozzá, és az ajkaira tapasztotta a száját. Nem kérdezte, mi az oka a kérésnek – és azt sem, hogy miért pont tőle kér ilyesmit. Négy napot töltött ágyban, párnák között, s közben gyakorlatilag egyfolytában Emmára gondolt – hogy is szalaszthatott volna el egy ilyen lehetőséget? Lang mindazonáltal csupán egy egészen könnyed csókra gondolt, épp hogy csak meg akarta ízlelni a lány ajkát. Ám a néhány másodperces futó érintés nem volt elég. Emma szája olyan édes volt, olyan puha és simogató... Mi több, a lány nem csupán tűrte a csókot, de óvatosan és kíváncsian meg is nyitotta az ajkait. Ez a váratlan fejlemény felkavarta Langet, és a hosszú napok óta visszafojtott vágyakozás félresöpörte kezdeti elhatározását. Gyöngéden magához vonta Emmát, és ő is megnyitotta száját, hogy még inkább élvezhesse a mézédes ajkak izét. Amikor egy pillanattal később a lány a nyaka köré fonta a karját, lecsúszott róla a takaró, és a két vágytól reszkető test olyan természetesen, olyan magától értetődően simult egymáshoz, mint ahogy az ég körbeöleli a földet. A férfi nem számított rá, hogy ilyen hévvel tör majd rá a vágyakozás, s Emma halk sóhajaival nem számolt, melyek hallatán elsüllyedt körülötte a világ. Szenvedélye már-már az elviselhetetlenségig fokozódott. Miközben nyelve játékosan a lány szájába siklott, eszébe villant, milyen rég volt már, amikor utoljára megkívánt egy nőt. Igen, Lucy volt az utolsó, aki ilyen erős vágyat tudott ébreszteni benne... A név olyan hatással volt rá, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna a fejére. Lucy annak idején úgy fogadta a csókjait, mint a hódolat megannyi jelét. Győzelemként élte meg, valahányszor felszította az ő vágyakozását, s aztán kacagva elszaladt, anélkül hogy egyetlenegyszer is hátrapillantott volna. Igazából csöppet érdekelte a férfi, mint ahogy az sem, mit érez iránta, és mit nyújthat neki. Meg sem fordult a fejében, hogy komolyan vegye egy egyszerű munkásember közeledését, és szentül hitte hogy ezzel Tupper is tisztában van. Lang, bár először nemigen értette, hamar megtanulta a leckét. Mélyen az eszébe véste, hogy szegény fiúhoz nem való gazdag lány. És azt is, hogy a csókot, amely az egyik félnek az üdvösséget jelentheti, a másik esetleg semmibe se veszi. Lassan elszakadt hát Emma ajkaitól, de csak egészen lassan, hogy egy másodpercig még élvezhesse a csók mézét. Ki tudja, megteheti-e újra? Még ha Emma megengedné is, nem lenne tisztességes másodszor is élni a

lehetőséggel. Hiszen Lucy óta még mélyebbre zuhant a társadalmi ranglétrán. Nem mezőgazdasági munkás volt, hanem törvényen kívüli bűnöző. És ha ezerszer is ártatlan, akkor sem ostromolhat szerelmével egy tisztességes nőt. Egy ilyen tüneményes, nagylelkű lányt, mint Emma, pedig különösen nem. Felegyenesedett, és először a csodás, zöld szempárból akarta kiolvasni, mire gondol a másik. De mégis a csóktól duzzadt, rózsásan fénylő vonták magukra a figyelmét. – Ó – Emma kíváncsian vizsgálta a kezét és karját, mintha valamilyen erőszakos cselekmény nyomai után kutatna. – Hiszen ez egyáltalán nem fájt! Lang kis híján felnevetett. – Miért? Azt hitted, fájni fog? Emma elpirult, és lesütötte a szemét. – Úgy értem... Egyszóval csodálatos volt, és én nem is tudom... – hebegte, majd zavarodottan elhallgatott. Úgy nézte a férfit, olyan elragadtatással, hogy Láng a legszívesebben megint megcsókolta volna. – Köszönöm... – Igazán nincs mit. – Lang hátrált egy lépést, már csak a biztonság kedvéért is. Emma nem Lucy, intette magát. Bár idősebb Lucynél, mégis sokkal ártatlanabb és érzékenyebb. Nem szabad hiú reményeket ébresztenie benne. Ó, pedig mennyire vágyott rá, hogy ő vezethesse be ezt a csodálatos lányt a szerelem birodalmába! Vagy lehet, hogy ez az egész csak érzékcsalódás? Csupán azért érzi úgy, hogy vonzódik Emmához, mert el akarja feledni a rá leselkedő veszélyt? Esetleg be szeretné bizonyítani önmagának, hogy legalább egy nagyszerű és önzetlen nő tényleg él ezen a világon? Ám ebben a pillanatban egy hajítófát sem ért az élete. Nem volt se jelene, sem pedig jövője – ugyan mit kínálhatott volna fel ennek a lánynak? Csak egy sült bolond lenne hajlandó ilyen ágrólszakadt fickóhoz kötni az életét! Ugyanakkor nem akarta csak úgy egyszerűen faképnél hagyni Emmát. Valahogy a tudomására kellett hoznia, milyen mély és meghatározó benyomást gyakorolt rá. – Ördög vigye a seriffet! – csapott a levegőbe indulatosan. Emma elmosolyodott, szemmel láthatóan nem háborította fel a szitkozódás. – Hálát adhat az égnek az a férfi, aki egyszer elnyeri a kezedet. Ezt sose felejtsd el! Ezzel sarkon fordult, és olyan gyorsan, ahogy csak sérült lába engedte, visszasántikált a szobájába. Nem akarta, hogy bárki meglássa, amint vágytól csillogó szemmel, feldúltan kilép szállásadója ajtaján. Ó, igen, valóban boldog és szerencsés az a fickó, aki egyszer meghódítja Emma Colbyt. Milyen kár, hogy Lang Tupper nemigen tartozik a sors kegyeltjei közé!

Emma éberen feküdt az ágyában. A tenyerén fekvő, faragott madárkát nézte, és lassan úgy is érezte magát, mint ez a levegőbe törekvő, tollas kis teremtmény. A lelke szinte a felhők között szárnyalt, bár testi valójában, természetesen, a földön maradt. Voltaképpen csak azért kért csókot Langtól, mert abban reménykedett, ez majd bebizonyítja, mennyivel komolyabbak a férfi érzései a seriffnél. De ez a csók sokkal többet árult el ennél, mondhatni, egy új világ nyílt meg előtte. Egy héten belül immár harmadszor adatott meg neki, hogy megkapja élete első csókját. És pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy ez az utolsó volt az igazi – hiszen semmivel sem maradt el a romantikus regények csókjelenetei mögött. Sőt a valóság százszorosan túlszárnyalta Emma legmerészebb elképzeléseit is. Még mindig ajkán érezte a férfi meleg, nedves száját, s a csók nyomán ébredő vágy is ott reszketett még a tagjaiban. Akár szégyellhette is volna magát, amiért nem fékezte meg ezt az illetlen izgatottságot. De a történtek túlságosan is a hatalmukba kerítették ahhoz, hogy megbánást tanúsítson, Lenyűgözte az a bizsergés, melyet az ereiben száguldó, forró vér okozott, és elragadtatással töltötte el a súlytalan. lebegés soha nem tapasztalt, csodálatos érzése. Lang Tupper... Ajka hangtalanul formálta a nevet, csodálkozva, mintha csak most szerezne tudomást róla, hogy a férfi egyáltalán létezik. Vajon miért ment el ilyen hirtelen? Kellemetlen volt talán a számára, hogy ő ilyen kurta-furcsa módon a nyakába varrta magát? Bár határozottan az volt az érzése, hogy Lang nem nagyon szorult bátorításra... Ez után a csók után bezzeg nem sajgott a nyaka, és nem kínozta a csalódottság sem! És ha eddig bármiféle gyanúperrel élt is volna a férfi múltját illetően, az imént történtek tökéletesen eloszlatták a kételyeit. Kizárt dolog, hogy egy hidegvérű gyilkos ilyen gyöngéden tudjon csókolni. Lang nem erőltetett rá semmit, nem próbálta meg rákényszeríteni az akaratát, egyszerűen csak adott. Önmagát adta abban a csókban – és Emmában önkéntelenül felmerült, vajon milyen élvezetekben részesíthetné még ez a férfi, ha módja lenne rá? Micsoda illetlen gondolatok! – szólalt meg hirtelen egy szigorú, belső hang. De Emma nem volt hajlandó megbánni a bűnét, még akkor sem, ha ez a csók minden volt, csak nem ártatlan. Az ég szerelmére, hiszen huszonnyolc éves vagyok, gondolta. Rose Ellen tizenhét évesen több férfi fejét csavarta el, mint ahánnyal én mostanáig beszélő viszonyba kerültem! Erről aztán az jutott az eszébe, hogy Barton Sealy bizonyára egészen másképpen csókolta meg a húgát, mint őt. Vagy talán mégsem, mosolyodott el kárörvendően. Lehet, hogy ez a nyakfájós csók éppenséggel a seriff „védjegye”? Akárhogy is, álmai lovagja mostanára elveszítette szemében minden vonzerejét, és Emma hangosan, boldogan felkacagott – holott

félórával ezelőtt még szeretett volna a föld alá süllyedni szégyenében. És ezt a kitörő jókedvet egyes-egyedül Lang Tupper-nek köszönhette... Mielőtt lefeküdt volna, úgy képzelte, egy álló hétig aludni fog, csak hogy ne kelljen emberek közé mennie. Most azonban már ostobaságnak tartotta, hogy a múlton rágódjék. Rövid az élet ahhoz, hogy akár csak egyetlen gondolatot is Barton Sealyre pazaroljak, döntötte el magában, majd elégedetten lehunyta a szemét. Másnap Emma bement a városba, hogy vetőmagot rendeljen, és nagy ívben elkerülte a seriff irodáját. A kocsiját azonban kénytelen volt a Main Streeten hagyni, így majdnem biztosra vette, hogy Barton értesül a kiruccanásáról. Nem akart találkozni a férfival. A véleményét ügy; szívesen megmondta volna neki, de úgy vélte, a seriff számára éppúgy érthető lesz az is, ha mostantól megszakít vele minden kapcsolatot. Miután végzett a vetőmagboltban, visszaindult bocsijához. Odahaza rengeteg volt a munka. Lang szerencsére már újra lábra tudott állni éppen a szántásra váró földterület nagyságát számította ki. A szomszéd farmerek már elvetették a gabonaféléket, tehát ő sem vesztegethette az idejét, ha még az idén aratni akart. Amint befordult a sarkon, lépteket hallott a háta mögött. Először azt hitte, Barton Sealy eredt a nyomába, de amikor lopva hátrafordult, a seriff öccsét, Williamet pillantotta meg. Csodálkozva torpant meg. Először látta a fiút, mióta Lornával megesett a baj. William nagyon hasonlított a bátyjára. Ő is magas volt, szőke és kék szemű. De ifjú kora miatt még kialakulatlannak tűntek a vonásai, kiforratlannak a személyisége. Az álnok, számító Bartonhoz képest például meglepően rokonszenvesnek és ártatlannak látszott. Szőke fürtjei a homlokába hulltak, hosszú kezével és lábával egy rakoncátlan csikóra emlékeztetett. Egyszóval William egyáltalán nem tűnt valami lelkiismeretlen, aljas csábítónak. Emma végre megértette, mit szeret Lorna ebben a fiatalemberben, és miért nem képes semmiféle rosszat feltételezni róla. – Kérem, Miss Emma... Beszélni szeretnék magával! A lány felsóhajtott. Kezdett kicsit elege lenni a Sealykből. – Ha Lornáról akar híreket hallani, miért nem fordul hozzá? Lorna neve hallatán reményteli, álmodozó fejezés költözött a fiú szemébe. – Hogy van? – Hogy lenne? Ahogy mások a nyolcadik hónapban. William arca bíborszínűre vált. – Tagadja talán, hogy maga a gyermek apja?

– Nem, dehogy. Nézze, Miss Emma, tudom, hogy helytelenül viselkedtem. Ezért is gondoltam, hogy beszélnem kell magával... – Fürkészve hátrakémlelt a seriff irodája felé. – Úgy hallottam, újra akarja indítani a termelést a földeken. – Igen, így van – biccentett Emma, aki csak nehezen tudta megállni, hogy ne pillantson ő is Barton ajtajára. Nocsak? Hát már az egész Sealy família az ő földje iránt érdeklődik? William zavarában a homokot kapargatta. – Én... Én csak... Emma a világért sem segítette volna ki, rezzenéstelen arccal hagyta, hadd kínlódjon. A szigorú hallgatás még inkább elbátortalanította a legényt. Csak nagy sokára mert a lány szemébe nézni. – Munkát keresek. Ha beindul a farm, talán akad valami feladat az én számomra is... Emma nagyot nézett. Egy Sealy, aki munkát akar vállalni egy farmon! Ilyesmiről még sohasem hallott. A Sealyk Midday legtekintélyesebb polgárai közé tartoztak. A család férfitagjai annak idején részt vettek a San Jacintó-i csatában, melynek során a texasi csapatok fényes győzelmet arattak a mexikói sereg fölött, s aztán földspekulációval hatalmas vagyont szereztek. Elismertségük és jó hírük csak tovább öregbedett, amikor Barton és William édesapja állami szolgálatba lépett, s aztán a fiúk is követték példáját. William kérdése komolyan gondolkodóba ejtette a lányt. Ennyire megcsappant volna a Sealyk egykori gazdagsága? Igaz is! A földek jó részét már régen eladták, a ház leégett, és sohasem építették újjá. A két fivér a városban lakott, és az állami hivatalok annyira azért nem jövedelmeztek, hogy... Emmának hirtelen az eszébe villant valami. – De hiszen maga Barton helyettese! – Sajnos, már nem – rázta meg a fejét a fiatalember. – Megszűnt a posztom. Ezért is van szükségem sürgősen állásra. Emma lassan már kezdte érteni a dolgot. Igencsak siralmas lehetett a két fivér anyagi helyzete, ha Barton arra kényszerült, hogy egy jövedelmező birtok reményében feladja a függetlenségét... Ez a gondolat aztán annyira felháborította, hogy először kerek perec vissza akarta utasítani a fiú kérését. Ha valaki, a Sealyk igazán megérdemelték a balsorsukat. Másrészt azonban senkit sem lehet a testvére tettei alapján megítélni. Ő maga sem örült volna neki, ha egy kalap alá veszik Rose Ellennel, arról már nem is beszélve, milyen égbekiáltó igazságtalanság volna, ha Langnek kellene bűnhődnie az öccse vétkeiért. Williamnek azonban volt saját bűne is, és azokért, bizony, vezekelnie kell. – Nem dönthetek egyedül, meg kell beszélnem a dolgot Lornával – jelentette ki.

A fiatalember tekintete felragyogott. – És mit gondol, Miss Emma, bele fog egyezni? Hajlandó lesz majd találkozni velem? A lány felsóhajtott. A legszívesebben olyasmit mondott volna, hogy á, dehogy, fütyül rád, ne hidd, hogy hónapok óta egyebet sem tesz, csak utánad epekedik... Azt akarta, hogy William főjön még egy kicsit a saját levében, úgy érezte, ez a legkevesebb, amit megérdemel. De bárhogy szeretett volna, egyszerűen nem tudott ekkorát hazudni. Tisztában volt vele ugyanis, hogy ha William Sealy békülés céljából megjelenik a Colby-birtokon, Lornát nagy pocakja sem fogja megakadályozni abban, hogy cigánykereket hányjon örömében. – Remélem, vannak mezőgazdasági tapasztalatai – váltott gyorsan témát. Mivel az ő ismeretei finoman szólva is igen hiányosnak voltak mondhatók, nagy súlyt helyezett rá, hogy megtalálja a megfelelő szakembereket. – Sajnos, nincsenek – felelte őszintén William, csírájában fojtva el Emma reményeit. A lány egy cseppet elhúzta a száját, és alaposan szemügyre vette beszélgetőpartnerét. Meglehetősen vékonykának találta az ifjabbik Sealy fiút. Alig tudott valami izmot felfedezni a karján, úgyhogy elkeseredetten meg kellett állapítania, alighanem még Davynek is nagyobb hasznát venné a földeken, mint Williamnek. Már csak azért is, mert a kisfiú legalább értett a földműveléshez. De nem csupán a testi erő hiánya vallott alkalmatlanságra. Első ránézésre nem sok jót ígért William mozgása sem. Olyan bizonytalanul egyensúlyozott hosszú végtagjain, mintha minden pillanatban meg akarna botlani valamiben. A szemében azonban öröm és lelkesedés csillogott. A buzgalom és az ügyetlenség így együtt nem éppen szerencsés párosítás, töprengett Emma. Ha sokat nyüzsög, a végén még baleset éri... Ennek ellenére megerősödött benne az elhatározás, hogy alkalmazni fogja a fiút. Egyszerűen nem tehetett másként. – Tíz hold – jelentette ki Lang, és a szétkorhadt, szúette oszloptól egészen a látóhatár széléig mutatott. Lelki szemei előtt megjelent a nyári szélben hullámzó smaragdzöld vetés. Egész életében idegen emberek földjével foglalkozott, pótapa módjára nevelgette mások gabonáját, míg csak a növénykék eléggé meg nem erősödtek ahhoz, hogy sorsukra hagyja őket. És addig, bizony, rengeteg volt a gond, mert ugyancsak sok minden veszélyeztette a termést – szélsőséges időjárás, betegségek, kártevők, tűzvész... Máris megpezsdült a vére, ahogy a vetésre gondolt meg a többi feladatra, amely azután következett. Amikor Emma először kérdezte a foglalkozását, azt mondta neki, hogy

szerencsejátékos. S bizonyos szempontból igaza is volt. Sokszor úgy érezte, hogy a gazdálkodás igazi dupla vagy semmi: a természet szeszélyeinek kiszolgáltatva vagy busás haszonra teszel szert, vagy koldusbotra jutsz. – Tíz hold – ismételte Emma, és tekintetét végighordozta a földjén. Aggodalom és boldogság különös keveréke csillogott a szemében. Fogalma sincs róla, mekkora fába vágja a fejszéjét, gondolta Lang. S azt sem tudja, hogy kételyei, bizony, úgyszintén jogosak... – Az előbb megnéztem a fészert - szólalt meg. – Sajnos, nagyapádtól nem maradt egyéb, mint néhány ásó, egy rozsdás eke, meg egy öszvérhám Hogy a hordónyi szöget meg a kerti kesztyűt el ne felejtsem... Az ekét minél előbb rendbe kellene hozni, kicsit megélezni, és nem ártana a hámot sem alaposabban megvizsgálni, vajon használható-e még. Emma nagyot sóhajtott. Megijesztette a rá váró feladatok sokasága. Lang titokban azon fohászkodott, hogy csak meg ne gondolja magát. De nem hitegethette. Úgy illett, hogy a kezdetektől őszinte legyen: hadd lássa ez a lány, milyen nehézségek szakadnak a nyakába! – Ezenkívül venned kell egy öszvért. Illetve nem is egyet, hanem mindjárt kettőt. A lány lassan kezdett felocsúdni az ijedtségéből. Biccentett. Képes vagy rá! Meglátod, sikerülni fog, biztatta gondolatban a férfi. – Mivel a ház lakóinak száma folyamatosan gyarapszik, megnagyobbíthatnád a veteményeskertet. Ezenkívül jóval több tyúkra lesz szükséged, sőt még egy tehén sem ártana. Tudod, a tej miatt... De ez biztosan már neked is eszedbe jutott, – Nem – vallotta be Emma. – Pedig eszembe juthatott volna, mert roppant kézenfekvő, amit mondasz. Lang elmosolyodott. – Még nem is meséltem, mi történt, amíg a varosban voltál. Davy kiszökött a házból. – Égetnivaló kis csibész! Mintha nem mondtam volna meg neki vagy százszor, hogy csak két nap múlva kelhet fel! – Akkor vettem észre, amikor már kint volt. Különben fülön csíptem volna, elhiheted. – Köszönöm. Egy ideig még a birtok javításra szoruló kerítése mellett beszélgettek, aztán lassan közelebb sétáltak a házhoz. Lang vegyes érzésekkel pillantott fel az első emeletre, száműzetésének helyszínére. Természetesen tudta, mennyire veszélyes elhagynia a szobát, és kijönni a szabadba. Lovon bárki megközelíthette a házat, akár észrevétlenül is, és ha ez a valaki meglátja, akkor elveszett. Másrészt viszont élvezett minden pillanatot, amelyet nem a négy fal között töltött.

Élvezte az arcát cirógató lágy, tavaszi szellőt és a friss, illatos levegőt. Micsoda ajándéka a sorsnak, hogy nem egy mocskos börtöncellában kell eltöltenie ezt a gyönyörű napot! Tisztában volt vele, hogy mindezt Emmának köszönheti, sőt még ennél is többet: az életét, magát. Hiszen nem csupán azon a viharos éjszakán mentette meg öt a lány, hanem azóta is, minden áldott nap. Azáltal, hogy részt vehetett a földművelés újraindítását célzó munkálatokban, ismét értelmet nyert az élete. Végre megint azt csinálhatta, amihez értett és amit igazán szeretett. Lopva a lányra nézett, és eszébe jutott a csók. Egyikük sem beszélt a tegnap estéről, de mindkettejüket kísértette az emléke. Lang legalábbis biztosra vette, hogy Emma is így van vele, mert beszélgetés közben a lány többször is könnyedén elpirult, és furcsán csillogott a szeme. Bűbájos volt ilyenkor, valósággal ellenállhatatlan. Langnek igencsak uralkodnia kellett magán, hogy át ne ölelje, és karcsú nyakához ne szorítsa az arcát. Aztán pillantása a cseréptetős épületre vándorolt, majd megpihent a környező földeken. Mostanáig nem is gondolt rá, mennyire megváltoztatta ennek a magányos nőnek az életét. Emma nemrég ébredt csak a tudatára, mi mindene van, és hogy micsoda lehetőségek állnak előtte. Ahogy elégedetten mosolyogva szemlélte a birtokot, Langnek egy királynő jutott róla az eszébe, egy teljhatalmú uralkodó, aki éppen most ragadta magához birodalma kormányzását. – Olyan gyorsan változik minden, Lang... A férfi hiába próbálta kivonni magát a zöld szempár varázsos hatása alól. – Ezt hogy érted? – Most, hogy felvettem egy kisegítőt, remélem, sokkal lendületesebben mennek majd a dolgok. Igaz, jelenlegi tapasztalataink szerint Williamet aligha sorolhatnánk a legrátermettebb munkások közé, de várjuk ki a végét! Bízom benne, hogy megtáltosodik, és ha így lesz, akkor pár hét múlva rá sem lehet már ismerni a birtokra. – Ó, bárcsak én is láthatnám! – sóhajtott fel Lang önkéntelenül. Emma gyanakodva pillantott rá. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy mélységesen sajnálom, de hamarosan itt kell hagynom a farmot. – Ez nem igaz. Dönthetnél úgy is, hogy velünk maradsz. – Lehetetlent kérsz, Emma, ezt te is tudod. – Mikorra tervezed az indulást? – kérdezte a lány csalódottan. – Nem tudom pontosan. Néhány nap múlva. Amint újra képes leszek megülni a lovat.

– Ezt nem teheted velem! – fakadt ki Emma haragosan. – Nem hagyhatsz itt mindjárt a legelején! Hiszen még jóformán el sem kezdtük a munkát, a földek sincsenek felszántva... – El sem kezdted – helyesbített a férfi. – Ez a te földed, a te életed. Emma úgy bámult rá, mintha most látná először. – De hát én azt hittem... Egész mostanáig abban a hitben éltem, hogy számodra is fontos, ami ezen a farmon történik! – Jól hitted, valóban az. Csakhogy ez mit sem változtat azon a tényen, hogy öngyilkosság lenne itt maradnom. Arról már nem is beszélve, mekkora bajba sodorhatnálak. Ha elcsípnek... – Engem ne félts! – Ne becsüld le a seriffet! Annyira nem lehet ostoba, hogy elhiggye, napokig, sőt hetekig itt lakott nálad valaki, és neked fogalmad sem volt róla, kicsoda az illető. – Miért ne hinné? Az ellenkezőjéről nincsen bizonyíték! Különben is: legfeljebb hetente egyszer szoktam bemenni a városba, és az emberek úgy se igen beszélnek már a bankrablásról. – De Midday valamennyi lakója láthatta azt a körözvényt... – A legtöbb plakátot eltávolítottam. Ezenkívül nem is hasonlítasz annyira az öcsédre. Lang szeme résnyire szűkült, vonásai megszigorodtak. Az összeráncolt szemöldök láttán Emmának torkán akadt a szó. – Meglásd, egy szép napon valakinek eszébe jut majd, hogy éppen akkor tűntek el az utcákról a falragaszok, amikor te a városban jártál Arról már nem is beszélve, hogy nyilván az összes környező település tele van hasonló plakátokkal. – Egy okkal több, hogy Middayben maradj – védte Emma elszántan az igazát. – Ha elhagyod a várost, megint üldözni fognak, senkiben sem bízhatsz, és olyan egyedül leszel, mint az ujjam. Ez igaz volt. A lelke legmélyén Lang is tiltakozott ellene, hogy itt hagyja Emmát, de úgy érezte, nincs más választása. – Nem akarlak bajba keverni – ismételte makacsul. – Nem keverhetsz bajba, hát nem érted?! Jó ideje nem érdekel már senkit a szökött bankrabló! – És ha holnap valakinek mégis eszébe jut? A lány figyelmesen nézte a férfit. – Ürügyet keresel? Miért nem mondod meg egyszerűen, hogy el akarsz menni? – kérdezte csendesen.

A halk szavakba sértettség és fájdalom vegyült. Lang legszívesebben átölelte volna, hogy addig csókolja, amíg végképp ki nem űzi a fejéből ezt a buta gondolatot. Még hogy ő el akar menni? Átkozott bolond lenne, ha önszántából elhagyná a legcsodálatosabb otthont, amelyben valaha is élt, azt a nőt, aki oly sokat jelent számára. Előbb vágatta volna le tőből a karját, semmint hogy önként elváljon Emmától, s érezte, hogy ha el is megy, lényének egy része örökre itt marad. Bármit megadott volna érte, ha maradhatna, ám erre, sajnos, nem látott esélyt. És nem látta értelmét annak sem, hogy Emma tudomására hozza, napok óta kizárólag körülötte forognak a gondolatai. Megköszörülte hát a torkát, és olyan gunyorosan, ahogy csak telt tőle, megszólalt: – Szóval úgy képzelted, hogy az életem hátralévő részét az emeleti hálószobában bujkálva fogom tölteni... Hogy akár évtizedekig is eljátszom a nyomorék John Archibald szerepét? Sohasem lennék képes egy nőn élősködni. Nekem is van azért büszkeségem! A lány elkeseredetten rázta meg a fejét. – Nem kellene senkin sem élősködnöd. Rendes fizetést kapnál tőlem a munkádért... – Akkor is! Nem rejtőzködhetem életem végéig az emeleten. – Már órák óta idekinn vagy, és lám, senki sem vett észre. Lang halkan felnevetett. – Amióta csak hazajöttél a városból, és itt találtál engem a földeken, te is állandóan körbekörbe nézegetsz. Folyton a Middaybe vezető utat lesed, nem közelít-e valaki, és valahányszor kicsit hangosabb zörejt hallasz, összerezzensz. – Ez igaz, de... – Nyilván azt akarod mondani, hogy idővel mindent meg lehet szokni, és talán igazad is van. De felhívnám rá a figyelmedet, hogy éppen ma reggel alkalmaztad a seriff öccsét. Mit gondolsz, meddig titkolhatjuk el előle, hogy ki vagyok valójában? Emma most már végképp kifogyott az érvekből. – Attól tartok, nem tudlak jobb belátásra bírni – vetette fel dacosan a fejét. – Eldöntötted már, merrefelé veszed az irányt? – Azt hiszem, Kaliforniába – hangzott a válasz. A lány olyan arcot vágott, mintha férfi azt jelentette volna be, hogy egy több ezer méteres hegycsúcsról akar fejest ugrani. – Ott talán új életet kezdhetnék. – Miért nem bizonyítod be inkább az ártatlanságodat? Kaliforniában sem lesz nyugtod soha az üldözőidtől...

Ezzel Lang is tökéletesen tisztában volt, mégsem látott kiutat. – Bebizonyítani? Ugyan már! Leszámítva, hogy a kutya sem hinne nekem, fáradozásom jutalmaként a végén még fel is akasztanának. – De hát én mindent első szóra elhittem neked! – Biztosra veszem, hogy egyedül maradnál a véleményeddel. Emma szeme könnybe lábadt. – Ha elmondanád a történetedet... Azt, hogy miként próbáltad megmenteni a testvéred... Senkinek eszébe sem jutna, hogy hazugsággal vádoljon. Lang csak nagy nehezen tudott ellenállni a kísértésnek, hogy letörölje az Emma arcán végigcsorduló könnycseppeket. – A tulajdon öcsém árult el, neki köszönhetem, hogy ide jutottam – emlékeztette a lányt. – És érre te azt mondod, szolgáltassam ki magam vadidegenek kényére-kedvére? – Ez az egész olyan... olyan képtelenség – ingatta a fejét Emma. – Egyszerűen nem lett volna szabad így történnie! Nem bizony, gondolta a férfi. Egy igazságosabb világban nyilván ő is haladéktalanul felkereste volna Barton Sealyt, és tisztázza magát a súlyos vádak alól. Aztán azon mód szerelmet vall Emmának, ennek a csodálatos lánynak, aki csak a szívét nézte, és nem törődött vele, hogy csupán egy nincstelen, otthontalan csavargó. Attól fogva pedig életük végéig boldogan élnének, s ha minden jól megy, a farm hasznából még a hőn áhított kórházat is létrehoznák. Ó, milyen szép is lenne! Emma lassan letörölte a könnyeit, és felpillantott. Láng azt várta, hogy szemrehányást vagy bánatot fog kiolvasni a tekintetéből, de abban most csak ijedtség csillogott. A lány mereven bámult egy pontot a férfi válla fölött. Tupper önkéntelenül megfordult, és ő is felfedezte a közeledő férfialakot. Vitájukban elmélyülve mindketten megfeledkeztek a kötelező óvatosságról. Láng először ösztönösen menekülőre akarta fogni a dolgot, ám még mielőtt besántikálhatott volna a házba, Emma megérintette a karját. – Ne! – suttogta. – Ha most elfutsz, azzal csak még gyanúsabbá teszed magad. A férfi szíve elszorult. Akaratlanul bár, de egyre jobban belekeverte Emmát az ügyeibe, és ez egyáltalán nem volt az ínyére. – Ki az? – William Sealy.

A nyurga fiatalember már ránézésre sem úgy festett, mint akire érdemes rábízni egy gazdaság igazgatását. Ez a nagyra nőtt kamasz fog felszántani tíz hold földet? Talán egy mókus is nagyobb erőkifejtésre képes, mint ő! Langét az a tény is rendkívül meglepte, hogy William azonos azzal a csábítóval, aki Lornát olyan aljas módon kihasználta. Ezt a legényt a legnagyobb jóindulattal sem lehetett férfinak nevezni. Minél közelebb jött, annál inkább egy riadt gyerekre emlékeztetett. – Nem úgy egyeztünk meg, hogy csak holnap áll munkába? – kérdezte csodálkozva Emma, amikor a fiatalember odaért hozzájuk. William bocsánatkérően elmosolyodott. – De igen – mentegetőzött. – Csakhogy az a helyzet... – Zavartan pillantott a lány mellett álló idegen férfira. – Szóval mihamarabb látni akartam Lornát, és ráadásul, amióta beszéltünk, történt egy-két nem várt esemény. Emma megdöbbent. – Micsoda? William nem válaszolt rögtön. Végigfuttatta nyelvét kiszáradt ajkán, szélfútta szőke üstökébe túrt, aztán Langre pillantott. Tekintete hosszan időzött a férfin, úgyhogy egy percre mindketten – Emma és Lang is – mozdulatlanná dermedtek az ijedtségtől. Csak nem ismerte fel...? Emma előrelépett, hogy magára vonja a fiú figyelmét. – Hát persze, hiszen még nem is ismeri az albérlőmet, Mr. John Archibaldot! John, ez az úr William Sealy, holnaptól nálam dolgozik. – Örvendek – nyújtott kezet Lang, és William habozás nélkül megszorította a jobbját. – Úgyszintén – mosolyodott el kedvesen. – Még mindig nem felelt a kérdésemre – figyelmeztette az ifjút Emma, nem utolsósorban azért, hogy elterelje a figyelmet az „albérlőjéről”. – Mi történt? – Tulajdonképpen semmi – vörösödött el a fiú. – Csak miután beszéltem a bátyámnak erről az állásról... De nem részletezném, az a lényeg, hogy nem csak munkára, szállásra is szükségem lenne. – Mostanáig Bartonnál lakott, ha jól tudom? – Úgy is van. Csak... Szóval nagyon dühös lett, amikor közöltem, hogy munkába állok magánál, és azt mondta, hogy akkor szedjem a sátorfámat... – William szégyenkezve bámulta a cipőjét. – Tudja, Miss Emma, a bátyáin nem sokra becsüli a kétkezi munkát.

A lány figyelmesen nézte a fiatalember nyílt, becsületes arcát. Tudta, nem csupán az öccse munkavállalása bőszítette fel a seriffét, hanem inkább az, hogy a mostanáig oly engedelmes és hajlítható fivére egyszerre lázadni merészelt az akarata ellen. Ebben a pillanatban hangos csattanással kivágódott a ház ajtaja, s ők mindhárman odafordultak. Lorna állt a verandán. Hosszú szőke haját fésűkkel fogta hátra, kartonruháját kerek hasára simította a szél. Egyik kezét a szeméhez emelte, míg a másikkal a lobogó szoknyát igyekezett leszorítani. William megbabonázva bámulta. Lang és Emma egyszeriben megszűntek létezni a számára, senkit sem látott, csupán a szerelmesét. Mintha csak álmában cselekedne, fellépdelt a verandára. Néhány másodpercig mozdulatlanul álltak egymással szemben, aztán szótlanul összeölelkeztek. Lorna William vállára hajtotta a fejét majd kisvártatva felpillantott, hogy a fiú megcsókolhassa. A szél csak érthetetlen hangfoszlányokat sodort Emmáékhoz, de ők így is pontosan tudták mi történik. William bocsánatért esdekelt, Lorna pedig megbocsátott, s a békülést hosszú, szenvedélyes csók pecsételte meg. Amíg a szerelmespárt figyelte, Langnek megsajdult a szíve. Emma sem leplezhette tovább meghatottságát, és szemébe újabb könnycseppek gyűltek. – A seriff nem fog repesni a boldogságtól, ha erről a hírről értesül – jegyezte meg Tupper szárazon. – Enyhe kifejezés. – A lány aggódva rápillantott. – William ugyancsak megbámult az imént. Gondolod, hogy... – Nem hinném. De ez csupán idő kérdése. Egyszer biztosan eszébe jut a kép a falragaszon. A férfi tekintete ismét a fiatalokhoz vándorolt, a fiatalokhoz, akikre, ím, boldog jövő várt egymás oldalán. És ahogy erre gondolt, soha nem tapasztalt irigység kezdte marcangolni a szívét.

10. – Én vagyok a legboldogabb a világon! – sóhajtott fel Lorna, majd visszatette a merítőkanalat a kút fölött himbálódzó vödörbe. Láthatóan nehezére esett, hogy levegye szemét Williamről, de most hálásan Emmára pillantott. – Köszönöm, hogy őt is befogadtad! Emmának örült a lelke, ha a fiatalokra nézett. Olyan szépek voltak, olyan szerelmesek, hogy láttukra önkéntelenül is az az érzése támadt, csak most köszöntött be igazán a tavasz. Sem a pelyhes kiscsibék, sem a játékos cicák, de még az illatos, tavaszi virágok látványa sem tudta úgy elvarázsolni, mint ez az ifjonti boldogság. Tökéletesen megértette Lornát, hiszen ő is ismerte már ezt a zsongító érzést. Ám ő, barátnőjével ellentétben, nem szorongathatta szerelmese kezét. Akkor sem, amikor kettesben voltak. Igazából rá sem lett volna szabad néznie Langre, hiszen a férfi nemrég közölte vele, hogy hamarosan elmegy. Hiába epekedett hát a csókja után, tudta, soha többé nem lesz része ebben a gyönyörűségben. – Tulajdonképpen én tartozom köszönettel neked – felelte fájdalmas mosollyal. – Ha nem itt laksz, Williamnek aligha jutott volna eszébe nálam munkát vállalni. Lorna vigasztalóan Emma karjára tette a kezét. – Ne aggódj, a seriff hamarosan megbékül majd! A lány meghökkent. Nem értette, hogy jön ide a seriff. – Ezt meg miért mondod? – William szerint a bátyját az bosszantotta föl a legjobban, hogy éppen egy farmon helyezkedett el. De biztos lehetsz benne, hogy Barton nem rajtad fogja kitölteni a haragját. Emma felkacagott. – Na és ha igen? Fütyülök rá! Barton Sealy engem egy csöppet sem érdekel. – De hát akkor kicsoda? – kérdezte Lorna zavartan. Valószínűleg feltűnhetett neki a lány megváltozott viselkedése, esetleg egy álmodozó pillantás... Emma fülig pirult. Láng éppen a konyhakertet ásta, és ő igyekezett nem arrafelé nézni. Csakhogy a szeme nem engedelmeskedett. Lorna elképedve kapott levegő után. – Ó, Emma! Csak nem... Csak nem Mr. Archibald? – Nem, dehogy – suttogta a lány, majd mutatóujját az ajkára szorítva a veteményes felé pillantott. – Illetve mégis, csak nem egészen úgy áll a dolog, mint gondolod. Lorna elértette a figyelmeztetést.

– És nem félsz? – fogta ő is halkabbra a hangját. – Úgy értem, biztos vagy benne, hogy Mr. Archibald az, akinek mondja magát? – Igen. És ebben te is tökéletesen biztos lehetsz. – Emmát rendkívül nyugtalanította a gondolat, hogy barátnője még mindig nem bízik egészen a férfiban. Remélhetőleg nem fogja a gyanúját Williammel is megosztani. – Elvégre semmi olyasmi nem történt, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. Igazam van? – Mint mindig – mosolyodott el Lorna, s látszott, hogy nagy kő esett le a szívéről. Másnap olyan sürgés-forgás kezdődött a Colby-farmon, amilyet legfeljebb a nagyapa idejében lehetett látni. Kopácsolás és önfeledt nevetés verte fel a környék csendjét. William Emma segítségével megfoltozta a fészer tetejét, és hozzákezdett kijavítani a kerítést, miközben Lorna és Lang a konyhakerti veteményezéssel voltak elfoglalva. Láng kitalált egy ügyes eszközt, amely mindkettejük számára megkönnyítette a munkát. Egy olyan csőről volt szó, melynek segítségével hajlongás nélkül lehetett a földbe juttatni a magot. Mivel Davy sem volt már ágyban fekvő beteg, elhagyhatta a szobáját, és egész jól összebarátkozott a szégyellős Annalisével. A két gyerek meglepő segítőkészségről tett tanúbizonyságot. Ha érdemben nem is tehettek túl sokat a felnőttekért, buzgón hordták ki nekik a limonádét és egyéb frissítőket. Egyedül Rose Ellenre nem ragadt át az általános lelkesedés. Tétlenségét azonban ezúttal senki sem vethette a szemére: ágynak döntötte a bárányhimlő. – Tudtam, hogy ez a kis himpellér rám ragasztja ezt az átkozott betegségét! – nyafogott teljes átéléssel. Tekintettel arra, hogy már a tegnapi napot is tökéletes elszigeteltségben töltötte a szobájában, nem lehetett tőle rossz néven venni a siránkozást. Most bársony köntösében hevert a szalonban álló pamlagon, és színpadias mozdulattal a homlokára szorította a kezét. – Ejnye, Rose Ellen, esküszöm, rosszabb vagy mint egy rakoncátlan kölyök! – zsémbelt Emma..! Ne vakarózz! Veszed le rögtön a kezed! A fiatalasszony kelletlenül engedelmeskedett. – Ó, az az átkozott kölyök... Ő az oka minden bajomnak. Hol az ördögben kujtorog? – Felült az öszvér hátára, és büszkén pózol, hogy Annalise lerajzolhassa. – Ó, bárcsak az érkezésem utáni napon hazamentem volna! – jajongott Rose Ellen. – Most aztán ülhetek itt még vagy két hétig, és végignézhetem, hogyan rohansz a vesztedbe! – Te vagy a világon az egyetlen, aki szerint egy gazdaság újjáéledése balsorsot jelez – kacagott fel Emma jókedvűen.

Lorna McCrae már nem idegesítette annyira Rose Ellent, hiszen amióta William felbukkant, valamennyien biztosak voltak benne, hogy a fiú előbb vagy utóbb feleségül veszi majd a lányt. Ez az ügy tehát rendeződni látszott, ám azt, hogy a nővére farmerkedéssel tölti az idejét, a fiatalasszony még mindig nem tudta megemészteni. És persze valami mást sem. – Félreértettél – jelentette ki fensőbbségesen. – Nem a farmról beszéltem, hanem rólad és a jóképű Mr. Archibaldról. Emma nem tudott a húga szemébe nézni. Az együtt töltött napok és a közös munka még közelebb hozta őket egymáshoz Langgel, s emiatt egyre nehezebben viselte a közelgő elválás gondolatát. A közös célok sokkal erősebb köteléknek bizonyultak, mint az a bizonyos összeborulás, s mióta a férfi végleg talpra állt, a lány egyfolytában attól rettegett, hogy egyszer csak felül a szürke kancára, és kilovagol az életéből. – Nem értem. Mi van Mr. Archibalddal? – tekintett a húgára. – Ezt inkább én kérdezhetném. Ha nem vennéd észre, folyton őt bámulod. Emma gyorsan megnézte, van-e a kancsóban elég víz. – Miért, tilos ránéznem? Te magad mondtad, hogy milyen jóképű! – Túlságosan is az – biggyesztette le ajkát Rose Ellen. – Gondolj a seriffre, Emma! Százával, sőt ezrével szaladgálnak hasonló csirkefogók a világban, és lehet, hogy John Archibald is közéjük tartozik. Semmit sem tudunk róla. – Lehet, hogy te nem, de én igenis sokat tudok. Például azt, hogy rendes, megbízható, és hogy az ajka olyan forró vágyat képes ébreszteni... Emma azóta is minden éjjel arról a csókról álmodott, s aztán felriadva, vágytól gyötörve forgolódott ágyában. – Hová valósi? – Ide, Texasba... Rose Ellen az ég felé fordította a tekintetét. – Texas óriási! Melyik városból jött? Milyen családból származik? Soha ezelőtt nem hallottam az Archibald nevet. – Még te sem ismerhetsz mindenkit ebben az államban, Rose Ellen. – Csak azért véded, mert belebolondultál! De jól vigyázz! Ne hamarkodj el semmit, mert nem tudhatod, kivel állsz szemben! Hátha elkövetett valamit a múltban, valami szégyenteljes dolgot, amiről elfelejtett beszámolni neked. Például az is könnyen előfordulhat, hogy... egyszer már neki felesége. Emma nem bírta tovább, és újra kipukkadt belőle a kacagás.

– Mi az? Megbolondultál? – Rose Ellen sehogy sem értette, miként idézhet elő ilyen nagy derültséget egy aggódó figyelmeztetés. Ó, ha tudná...! Emma a szájára tapasztotta a kezét, és nagy erőfeszítés árán sikerült is komolyra igazítania a vonásait. – Sajnálom. Tulajdonképpen igazad van. Óvatosabbnak kellene lennem... – És ekkor ismét felnevetett. Rose Ellen tágra nyílt szemmel bámulta hahotázó nővérét. – Ez nem igazság! – sújtott apró öklével az egyik díszpárnára. – Mindenki olyan botrányosan jókedvű, csak nekem nem mondja meg senki, mi az, amin nevetni kellene! – Ó, húgocskám... – Emmának végre sikerült leküzdenie túlzott vidámságát. – Azért maradsz ki mindenből, mert nem dolgozol velünk. A közös munka az, ami ilyen hatással van ránk. Munka! Rose Ellen semmit sem gyűlölt annyira, mint ezt a közönséges tevékenységet. Duzzogva fonta össze maga előtt a karját. – Valósággal sugárzol a boldogságtól, de nemcsak te, a többiek is. Még az a kétbalkezes Wílliam sem hajlandó leszállni a felhők közül Annaliséről már nem is beszélve, aki folytonfolyvást kuncog meg kacarászik. Mintha nem is az én lányom lenne! – Csigavér – nyugtatgatta húgát kedvesen Emma. – Néhány nap múlva neked is megjön majd a kedved. – Szó, mi szó, Rose Ellennek tökéletesen igaza olt Emmára valóban nagyon boldog napok köszöntöttek. Rendszerint már hajnalok hajnalán kipattant az ágyból, hogy mihamarabb elvégezhesse a szokásos háztartási munkát, hiszen annál korábban foghatott hozzá, új és izgalmas feladatához, amelyben természetesen az volt a legvonzóbb, hogy Lang oldalán tevékenykedhetett. Szívesen megcsinált bármit, a legnehezebb fizikai munkát is rá lehetett bízni, mert szárnyakat adott neki a gondolat, hogy a barna szempár titkon minden mozdulatát figyelemmel kíséri. Igen, Lang kétségkívül kedvelte öt, ebben Emma már rég nem kételkedett. Gyönyörűek voltak ezek a nappalok – sőt az éjszakák is, pedig holtfáradtan zuhant az ágyba, és aztán még sokáig, nagyon sokáig a férfira gondolt. Tartott tőle, hogy már nem élvezheti hosszú ideig a társaságát, ezért különösen felértékelődött a szemében minden együtt töltött pillanat. – Igazad lehet – biccentett Rose Ellen válaszképpen húga legutóbbi kijelentésére, majd ismét panaszosra váltott a hangja. – De ezekkel a piros pöttyökkel az arcomon még hetekig nem mehetek emberek közé. Lemaradok a vasárnapi tavaszünnepről is.

– Jó, jó, tudom, hogy nem vagy hozzászokva az egyedülléthez. De hidd el, gyorsan eltelik az a pár két, nem sokáig leszel magányra kárhoztatva! Ellen a nővérére bámult. Arca elborult, szipogott egyet-kettőt... és a következő pillanatban patakzani kezdtek szeméből a könnyek. Zokogva fúrta arcát a takaróba, és Emma már csak a rázkódó, keskeny vállát láthatta. – Szentséges égi Mi van veled? – ült le gyorsan a húga mellé, mire Rose Ellen átölelte, és úgy zokogott tovább. Mint egy kisgyerek, aki vigaszt és megértést keres, olyan kétségbeesetten kapaszkodott a testvérébe. – Én... olyan... de olyan egyedül érzem magam! – De hiszen már annyiszor elmagyaráztam, hogy hamarosan sokkal jobban leszel, és hazamehetsz Galvestonba... Rose Ellen a fejét rázta, szeméből továbbra is ömlöttek a könnyek. – Nem... Nem akarok hazamenni! – De hát miért nem? – Mert ott is olyan szörnyűségesen magányos vagyok. – Eddig folyton azzal jöttél, hogy én vagyok magányos. Rose Ellen elhúzódott kicsit a nővérétől, és letörölte a könnyeit. Aztán kifújta sírástól vöröslő orrát. – Valójában én voltam az, aki szenvedtem az egyedülléttől. Ezért is akartam, hogy hozzám költözzél. Tudod, Galvestonban egyetlen barátnőm sincsen. – A fiatalasszony válla ismét megrázkódott. – Igazából sohasem voltak... barátnőim. – Jaj, dehogyisnem! – tiltakozott Emma, görcsösen törni kezdte a fejét. – Ott volt például... Igen, ott volt Janine! Rose Ellen elhúzta a száját. – Ő csak azért ragaszkodott hozzám, mert olyan sok udvarlóm volt. – De hát a mai napig leveleztek, nem? – Amióta férjhez mentem, összesen kétszer írt. Először azt tudatta velem, hogy hozzáment a bankelnökhöz. Másodszor pedig azt a végeláthatatlan panaszáradatot kaptam tőle kézhez, amelyben a te botrányos viselkedésedet taglalta. Emma sohasem kedvelte igazán Janine-t, így aztán most sem lepődött meg különösebben. – És az a rengeteg fiatalember? Az egykori lovagjaid? – Ugyan, ugyan! Mintha nem tudnád, hogy férjes asszony vagyok. Közvetlenül az esküvő után még meg-meglátogattak a régi hódolóim, de ezek a beszélgetések már inkább kínosak

voltak, semmint szórakoztatók. Amikor aztán állapotos lettem, végképp elmaradtak a látogatók. – Tényleg nincs egyetlen barátnőd sem Galvestonban? – Egyetlenegy sem. – De legalább a férjed... Ő, ugye, őszintén szeret? – Szó sincs róla. – Rose Ellen szomorúan ingatta a fejét. – Edward folyton szemrehányásokat tesz, rosszallja, hogy olyan sokat heverészem. Emma tökéletesen osztotta ugyan sógora véleményét, de most mégsem akarta tovább ostorozni amúgy is elkeseredett húgát. – Miért nem magyaráztad el neki, hogy a fejfájásaid és a dagadt lábad miatt van szükséged a pihenésre? Ellen pipacspiros lett. – Szóval nem mondtad el... – Emma most végképp nem értette a testvérét. A fél világot telekürtöli az egészségügyi problémáival, a saját férje elől pedig eltitkolja, mennyire szenved! – Ó, Emma... annyira szégyellem magam! – Rose Ellen felpillantani sem mert, egyre az ölében fekvő, összekulcsolt kezeit bámulta. – Igazából nincs is migrénem. – Akkor miért mondtad, hogy folyton fáj a fejed? Nem értem... A fiatalasszony összeszedte magát, és a nővére szemébe nézett. – Annalise születése óta egyszer sem voltam beteg. Kiváló egészségi állapotban vagyok. Csak tudod, nagyon szerettem volna, ha hozzám költözöl. És mivel tudtam, hogy szívesen gondoskodsz beteg emberekről, kitaláltam ezt a migrént meg a lábduzzanatot. Azt hittem, akkor repülni fogsz hozzám, és minden olyan lesz, mint régen. – Mint régen? – ismételte elképedve Emma. – Hiszen tudod... a régi szép időkben, amikor mi ketten még... – Rose Ellen ajka megremegett. – Mindig is te voltál a legjobb barátnőm! Heves mozdulattal átölelte a nővérét, s a lány meg sem próbált szabadulni ebből a harapófogószerű szorításból. Igencsak meglepte a váratlan vallomás. Az eltelt tizenegynéhány évben Rose Ellen nem sok jelét adta ragaszkodásának. Emma úgy érezte, a húga nemcsak elhanyagolja, de valamiképpen le is nézi őt. Ezek szerint tehát nagyot tévedett... Csillapítóan megveregette a testvére hátát. – A barátnőd voltam, és maradok is, húgocskám. De ne haragudj, nem költözhetek Galvestonba. – Persze... Mr. Archibald miatt – szipogta szemrehányóan a fiatalasszony.

– Tévedsz, nem miatta. Hanem mert dolgom van Middayben, és számomra fontos, hogy értelmes tennivalókkal töltsem ki az életemet. – Ó, milyen szépen hangzik! – sóhajtott fel Rose Ellen. – De hát neked könnyű, már gyerekkorodban is imádtál apának segíteni. Kézenfekvő volt, hogy a betegápolást választod élethivatásodul. Rám ezzel szemben sohasem bíztak semmilyen fontos feladatot, és nem is vagyok alkalmas a nehéz munkára. Emma megkönnyebbülten elmosolyodott. Ez a legutolsó mondat már a régi jó Rose Ellenre vallott. – Feladatot találni nem olyan nehéz. Csak szét kell nézni és kiválasztani a megfelelőt. – De ha egyszer semmihez sem értek! Kivéve a szépítkezés, a mutatós ruhák és frizurák terén szerzett tapasztalataimat. Emma fejében egymást kergették a gondolatok. Olyan nincs, hogy valaki semmihez sem ért, ismételgette magában görcsösen. – Megvan! Egészen jó stílusban írsz, gördülékenyen fogalmazol, és a leveleid mindig nagyon részletesek. Rose Ellen megvonta a vállát. – No és? Sokra megyek vele! A nagy részüket valószínűleg el sem olvastad. Emma bűntudatosan nyelt egyet. – Ez most mellékes. A fő, hogy tudsz írni! Hidd el. ezt nem sokan mondhatják el magukról! Járhatnád például a kórházakat, és felolvashatnál betegeknek, vagy leveleket írhatnál helyettük a szeretteiknek. A fiatalasszony meghökkent. – Olyan fáradt vagyok! – sóhajtott fel. – Mielőtt ilyen fontos kérdésben döntenék, szunditok egyet. Ugye szólsz majd, ha itt a vacsoraidő? – Természetesen – felelte Emma, és gyengéden betakargatta a húgát. Amikor elhagyta a házat, és kilépett a napfényre, különös boldogság töltötte el a szívét Ahogy végignézett a birtokon, eszébe villant mennyit csatangolt a ház körül gyerekkorában nyomában az alig totyogó Rose Ellennel. Később már fára is másztak együtt, belegázoltak a patakba, esős napokon pedig a szobájukban játszottak. Vajon miért felejtette el ezeket a boldog időket? Az utóbbi évek gondjai, a közöttük lábra kapott vetélkedés tette talán, hogy nem is gondolt rá, milyen közel álltak egymáshoz egykoron? Valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. Emma ijedten perdült meg. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy meg sem hallotta Lang közeledő lépteit. Pedig mostanában semmi sem kerülte el a figyelmét, amit a

férfi tett. Amikor elnézte szálas alakját, ahogy dolgozott, vagy éppen a veranda egyik oszlopának támaszkodott, égető forróság bizsergett végig a testén. Hosszú évekig, minden vasárnap eljárt az istentiszteletekre, és meghallgatta, hogyan ostorozza Cathcart tiszteletes a test bűneit. Ám hogy mitől óvta híveit annyira a jó prédikátor, azt Emma valójában csak Lang csókja óta értette meg. És azóta, valahányszor ránézett a férfira, egyre csábítóbb színben tűntek fel előtte az egykor rettegett bűnök... – Remélem, nem fáradtál el nagyon – jegyezte meg Lang, akinek láthatóan sejtelme sem volt óla, milyen hatással van rá. – Közeledik az este, és addig még egy csomó mindent be kell fejeznünk. – Én meg csak ácsorgók itt, és mindenféle hiábavalóságon töprengek! – korholta magát Emma. – Igaz, ennek részben Rose Ellen az oka. – Amikor aztán a férfi szemöldöke a magasba szökött, a lány elnevette magát. – Ne aggódj, ehhez a munkához mindig lesz elég erőm! Magam is meglepődtem, mennyire szívesen csinálom. Lassan kezdem azt hinni, hogy a farm sokkal inkább nekem való elfoglaltság, mint a kórház. – Egy farmon mindig történnek apróbb balesetek, úgyhogy gyakran hasznosíthatod majd az egészségügyi ismereteidet is. A férfi állhatatosán nézte, Emma szíve pedig majd kiugrott a helyéből. Néha egy pillantás is elég volt hozzá, hogy úgy érezze, nyomban tűz emészti el a testét. Még akkor is, ha közben teljesen érdektelen dolgokról beszélgettek, például arról, hogy mennyi pihenésre van szüksége egy öszvérnek, vagy hogyan lehet a legrövidebb idő alatt megjavítani a tetőt. Talán éppen ezek a való élethez kapcsolódó, gyakorlati témák keltették fel Emma vágyát egy olyan jövő iránt, melyben – és ezt tudta jól – sohasem lehet része. Sajnos nem reménykedhetett benne, hogy sok boldog hétköznapot fog megélni a férfi oldalán. Gyorsan lehajtotta a fejét, hogy Lang észre ne vegye, milyen árulkodón csillog a szeme. – Ha megnyitod a kórházadat... – Egészen biztosan megnyitom! – Annyi munkád lesz, ami két embernek is sok. – Igen, tudom. – Segítségre lesz szükséged... Emma érdeklődve pillantott fel, de a férfi arcán nem azt látta, amiben titkon reménykedett Mindez nyilvánvalóan csak ténymegállapítás volt. Langnek esze ágában sincs, hogy vele maradjon, és segítsen. – Vagyis?

– William sokkal ügyesebb, mint gondoltam. Buzog a tettvágytól, és roppant tanulékony. A helyedben mindenképpen itt tartanám őket. Úgy értem, Williamet és Lornát. Azonkívül az én számomra is... – Lang hirtelen elhallgatott, és úgy tett, mintha a veranda deszkáit tanulmányozná. – Folytasd! – Emma önkéntelenül közelebb lépett hozzá. Újra feltámadt lelkében a remény, hogy talán mégis maradásra bírhatja a férfit. – Számomra is megnyugtató volna, ha nem lennél egyedül... Nem kellene annyit aggódnom miattad. Egyedül... E szó hallatán mintha egy jeges, hideg kéz szorította volna marokra a lány szívét. – Azt hiszem, fogalmam sincs róla, mit jelent az igazi magány – mondta csendesen. Azt csak akkor fogom megtudni, ha elmégy, tette hozzá magában. A férfi megemelte az állát. Szemében megannyi szerelmes ígéret égett, de Emma pillantása mégis az érzéki ajkakra siklott. Ha a legkisebb esélye lett volna a sikerre, csókok között könyörög Langnek, hogy maradjon vele. Nem egyszer hallott már úgynevezett feslett nőkről, akik a testüket használták csalétekként, ha el akartak valamit érni egy férfinál. Ebben a pillanatban akár még erre is hajlandó lett volna, csak az riasztotta vissza, hogy félt a kudarctól. Ráadásul pontosan tudta, hogy Lang élete veszélyben forog, tehát mindenképpen mennie kell. Minél hosszabb időt tölt itt a farmon, annál nagyobb kockázatot vállal. Ó, miért is kényszeríti ilyen kegyetlen választásra a sors? Miért van az, hogy a férfi biztonsága számára a boldogtalanságot jelenti...? – Valami baj van, Emma? – Hát baj az van bőven – mosolyodott el szomorkásán a lány. – Annyira nem tudom, mit csináljak, hogy néha úgy érzem, megbolondulok. Az egyik pillanatban a legszívesebben kituszkolnálak a házamból, hogy menekülj már, rád ne találjanak, aztán meg azon töröm a fejem, hogyan tarthatnálak vissza. – És? Mire jutottál? Emma a korlátra támaszkodott. – Nehéz ügy... Igaz ugyan, hogy a legszebb szobában laksz, de igaz az is, hogy a szakácsművészetemmel legfeljebb a legyeket tudom elkápráztatni. – Lang felnevetett, mire Emma megvonta a vállát. – A felsoroltakon kívül pedig nem sok mindent kínálhatok fel csalétkül, legfeljebb magamat. A férfi szemében menten kihunytak a vidámság szikrái. Emma elszántan folytatta:

– Néhányszor eljátszottam már a gondolattal, hogy éjjel belopódzom a szobádba, és... a tied leszek. De aztán egyszer sem jutottam el odáig. Az utolsó pillanatban mindig cserbenhagyott a bátorságom – nevetett fel csendesen. – Mellesleg fogalmam sincs, ez lett volna-e a megfelelő taktika... Lang vonásai megkeményedtek. – Ez. Pontosan ez – felelte rekedtes hangon, és magához vonta. Emma lehunyta a szemét. Egyetlen pillanat alatt lehámlott róla a vidámság máza, amelyet olyan szorgos munkával sikerült magára erőltetnie. Amikor a férfi hozzáhajolt, egy örökkévalóságnak tűnő pillanatra még a lélegzete is elakadt. Aztán megérezte ajkán Lang meleg száját. Nem volt ez igazi csók, inkább csak egy puszi. Egy leheletfinom érintés, mely – akár egy pillangó szárnya – éppen hogy csak súrolta az ajkát. Mégis olyan vágyat ébresztett benne, hogy a vére rögtön tüzes folyamként kezdett lüktetni az ereiben. Láng azonban máris eleresztette, s boldogságtól repeső szíve összeszorult a bánattól. Még mindig olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezte a férfi testének melegét. Nem volt nehéz elképzelni, hogy kedvese ismét megcsókolja, ezúttal hosszabban és szenvedélyesebben, s aztán együtt színezik ki a közös jövőt. Ám a csókból mégsem lett semmi, mert a férfi illedelmes távolságba húzódott. Emma csalódottan nyitotta ki a szemét. – Lang... – Nem vagyunk egyedül – intett Tupper figyelmeztetően a domb felé. Emma arra számított, hogy valahol a távolban fogja megpillantani a közeledő lovast, de rémülten kellett megállapítania, hogy a váratlan látogató már csak kőhajításnyira van a háztól, parton Sealy! Szentséges ég, most mitévő legyen? – Valaki folyton itt settenkedik körülöttünk – jegyezte meg Lang, és a következő pillanatban már nem volt a verandán, Emma a bejárati ajtó csapódására eszmélt fel, de még mindig nem tért eléggé magához. Képtelen volt rá, hogy vendége elé siessen, és illendően üdvözölje. Az elmúlt időszakban Lang társasága teljesen elfeledtette vele Barton álnokságát és a vele kapcsolatban átélt megaláztatást. Ám a seriff lefegyverzőnek szánt mosolya most újra felidézte annak a rettenetes napnak az emlékét. A lánynak valósággal felkavarodott a gyomra. Haragosan szorította össze a száját. Barton Sealy egyenesen a tornáchoz lovagolt, majd fürgén leugrott a nyeregből, és lekapta a kalapját. – Hahó, Emma! – kiáltotta fülig érő szájjal.

Bizony, a vidámságra meg is volt minden oka. A legutóbbi találkozásukkor, amikor megcsókolta őt, a lány kis híján elalélt a megtiszteltetéstől. Ó, milyen ostobán is viselkedett! Emma szégyenkezve gondolt vissza arra a reggelre, és eltökélte, hogy lesz, ami lesz, de most mindenképpen kiköszörüli a csorbát. – Jó napot, seriff! Ez a szertartásos köszöntés láthatóan meglepte a férfit. – Őszintén szólva, biztos voltam benne, hogy sokkal hamarabb találkozunk – mondta szemrehányó hangon. Azt gondoltam, bejössz a városka, és meglátogatsz. – Jártam a városban – világosította fel Emma szárazon. – De nem volt időm udvariassági gátasokra. És azóta is rengeteg a dolgom. A seríff szóhoz sem jutott, annyira meghökkent. Aztán hanyagul megvonta a vállát. – De azért remélem, holnap szakítasz néhány órácskát, és eljössz a tavaszünnepre, amelyet az egyházközség rendez. – Valószínűleg igen, Lorna és William nagyon szeretnék, ha velük tartanék. A seriff ajka elkeskenyedett, de egy pillanattal később már ismét mosolygott, – Jól értettem? Az öcsémékkel akarsz menni amikor én is szívesen elvinnélek? – Kedves tőled, de nem szeretném, ha feleslegesen fáradnál. – Ugyan már, ez nekem nem fáradság! – Ne tégy úgy, mintha nem értenéd, Barton. Nem akarok veled menni, és kész. A férfi ajkára ráfagyott az öntelt vigyor. – Álljunk csak meg egy pillanatra! Tudni szeretném, mi folyik itt. – Hiszen láthatod – mutatott körbe barátságosan a lány. – Elkezdtük a tavaszi munkálatokat, hogy már az idén arathassunk. William óriási segítség, el sem tudod képzelni, milyen hálás vagyok neki. – Én most nem a földedről beszélek, hanem rólunk. Kettőnkről! – Kettőnkről? – adta Emma az ártatlant. – Miért, mi van kettőnkkel? – A hétszázát! – csapott a combjára Sealy dühösen. – Hát már elfelejtetted a csókunkat? A lány a homlokához emelte a kezét, mintha most jutott volna eszébe az említett esemény. – Ó, a csók, no persze... - És gyöngyözőn felkacagott. – Jaj dehogyis, dehogyis felejtettem el! – Akkor hát... – Mégis jobbnak látom, hogy inkább Williammel és Lornával menjek a tavaszünnepre. Hiszen tudod, milyenek az emberek. Nem akarom, hogy pletykáljanak.

A férfi ábrázatára kiült az elképedés. Eddig feltehetően meg sem fordult a fejében, hogy bárkinek is kifogása lehet az ő nagybecsű társasága ellen. – Idehallgass, Emma... – Szót se többet! – intette le a lány. – Megmondtam, nem szeretném, ha Joe Spears és köre rajtam köszörülné a nyelvét. Nincs kellemetlenebb, mint ha az embert hírbe hozzák olyasvalakivel, akihez tulajdonképpen semmi köze. – Aha... Értem már – vetette oda a szót összeszorított fogai közül a seriff, és haragosan villogó tekintete megállapodott a bejárati ajtón. – Ki volt az, akivel az előbb beszélgettél? Az albérlőd? Emma őszintén remélte, hogy nem látszik meg rajta, mennyire megijesztette a kérdés. – Ó, igen, ő volt az. Mr. Archibald, az albérlőm. – Ha jól láttam, igen vonzó férfi. – Mozgássérült... – Csakugyan? Nahát, ilyen fiatalon... Baleset érte talán? – Igen, néhány éve. A seriff kétkedve ráncolta össze a homlokát. – Alkalomadtán szeretnék megismerkedni vele. Manapság már senkiben sem bízhat az ember Annyi körözött csibész bujkál a környéken... Például az a gyilkos bankrabló, Lang Tupper, mondta a tekintete. Legalábbis Emma ezt olvasta ki belőle. Alig tudta nyugalomra inteni magát Ugyan, mi oka lett volna a seriffnek, hogy éppen Lang Tuppert gyanítsa a megbízható Mr. Archibald személye mögött? Legfeljebb akkor kellene ettől tartani, ha közelebbről is szemügyre vehetné Lang arcát... Csakhogy ezt Emma minden módon meg akarta akadályozni. – Mr. Archibald roppant megbízható és segítőkész. Amennyire ereje engedi, még a ház körül is dolgozgat. A konyhakertet például csaknem egyedül vetette be. – Tényleg? – kérdezte unottan Sealy, aztán elnézett a szántók irányába, ahol messze, a kerítésnél Lorna és William beszélgettek. – Sürgősen váltanom kell néhány szót az öcsémmel – jelentette ki, és a fejébe csapta a kalapját. – Minden jót, Emma! – Minden jót, seriff! Sealy nagy dérrel-dúrral csörtetett el a fiatal pár felé. Lorna, természetesen, nem várta meg, hogy odaérjen hozzájuk, s amint észrevette, bemenekült a házba. A két fivér igencsak hosszan tárgyalt valamiről, s Emma – noha túlságosan messze voltak ahhoz, hogy értse a

szavakat – a gesztusaikból arra következtetett, nem valami barátságos mederben folyik a társalgás, A seríff aztán visszatért a verandához, felszállt a lovára, megsemmisítő pillantást vetett Emmára, majd elügetett. A lánynak a hideg futkosott a hátán. Lehet, hogy hibát követett el, amikor visszautasította a meghívását? Vérig sértette, engesztelhetetlen ellenségévé tette ezt a hódításaira oly büszke férfit aki mellesleg rengeteget árthatott is neki. Berohant a házba, egyenesen fel, az emeletre. Lang az ablaknál ült, és összehúzott szemmel meredt a messzeségbe. – A seriff volt az – mondta kezét tördelve a lány. – Tudom. Minden szót hallottam. Csodálatosan viselkedtél! – Jaj, már úgy bánom, hogy nem voltam udvariasabb! Nem lett volna szabad így feldühítenem. – Emma fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Most mi a csudát csináljunk? – Semmit. – Semmit? De hiszen meglátott téged! Mi van, ha gyanút fogott? – Nem hinném, hogy gyanakodna. De akárhogy is áll a helyzet, a tavaszünnep előtt aligha kényszerülünk rá, hogy cselekedjünk. – És mi lesz azután? – Amíg ti esztek-isztok, vígan vagytok, addig én szépen kereket oldok. – Elmégy... Máris elmégy? – Hidd el, így lesz a legjobb! Az egész város, sőt a fél megye ott lesz az ünnepségen, nem kell attól félned, hogy meglát valaki. Emma lábából elszállt az erő. Reszketve támaszkodott az ajtónak, hogy össze ne essen. Milyen nyugodtan csengett a férfi hangja! Nyilván ezerszer is átgondolta a dolgot, és talán valóban ez a legjobb megoldás, de akkor is... Hiába tudta, hogy egyszer eljő a fájdalmas pillanat, hiába készült rá lélekben, most mégis mellbe vágta, hogy itt az idő. – Az nem lehet... Nem lehet, hogy már holnap... – Bolond lennék, ha nem használnám ki a kínálkozó lehetőséget. – És mi lesz a földekkel? A konyhakerttel? Mi lesz velem? Mi lesz velünk? Emma legszívesebben sírt és sikoltozott volna fájdalmában, de lassan erőt vett magán. Elvégre a férfi egyszer már elmagyarázta neki, nincs olyan, hogy „velünk”. De ha ilyen okos és higgadt tudott maradni, akkor azt miért nem akadályozta meg, hogy lángra gyűljön iránta?

Mert pontosan ez történt. Huszonnyolc évi józanságot és megfontoltságot követően egyszer csak sutba dobta az elveit, és elveszítette az eszét. Pedig régebben hogy megvetette azokat a nőket, akik bohócot csináltak magukból egy férfi miatt! És most neki, éppen neki kellett beleszeretnie Lang Tupperbe, akinél rosszabb parti nem is létezett a földkerekségen! Lang Tupperbe, akinek nemcsak jövője nem volt, de valószínűleg jelene sem... És ő mégis, mindezek ellenére nagyon szerette. Forró, kétségbeesett szerelemmel, szívének minden rezdülésével, olyan odaadóan, ahogy egyébként csak az érzelgős kamaszlányok tudnak szeretni. Nem volt a napnak olyan perce, amikor ne gondolt volna rá, éjszakánként pedig szüntelenül az ölelése után sóvárgott. Sosem volt erőssége az írás, de sokoldalas dicshimnuszt tudott volna zengeni Lang daliás alakjáról, megnyerő vonásairól és számtalan egyéb jó tulajdonságáról. Úgy érezte, azóta él csak, hogy a férfit megismerte. És most egyszerűen elmegy? Itt hagyja? Nincs tovább? Megpróbálta elképzelni a másnapot, a búcsút. Az volt a legborzasztóbb, hogy istenigazából még csak el sem búcsúzhatnak egymástól, hiszen nem szabad gyanút kelteniük. Nem állhat a verandán, nem integethet a férfinak, és nem bámulhat utána, amíg csak el nem veszti szem elől... Mert el kell mennie arra az ostoba mulatságra, ahol feltehetően a kínok kínját szenvedi majd el. – Nem... Ezt nem tudom végigcsinálni – rázta meg a fejét. – Dehogyisnem – állt fel Lang a helyéről. – William segíteni fog. – William? – Emma egy pillanatig nem is értette, miről beszél. Aztán rájött, hogy a férfi alighanem a szántásra és a konyhakertre céloz, holott az ő gondolatai egészen máshol kalandoztak. Ó, mennyivel fontosabb volt számára Láng, mint a farm! – Kérlek, Emma... mire jó ez? Eddig is tudtad, hogy nem maradhatok veled örökké. – Olyan váratlanul ért, hogy már holnap... – Megerősödtem. Újra tudok lovagolni, tehát nem vesztegethetem az időt. Nem akarok bajt hozni a fejedre. Ha a seriff rám talál... – Akkor vigyél magaddal! – A gondolat olyan hirtelen jött, mint a villám, és Emma egészen fellelkesült tőle. – Elkísérlek! – ragadta meg elszántan a férfi kezét. – Szó sem lehet róla! – Miért? – Nem engedhetem, hogy ekkora áldozatot hozz értem. Minden ideköt, a házad, a földed, az álmaid... Már el is felejtetted, hogy fel akartad virágoztatni a farmot? Hogy a nyereségből kórházat akartál létrehozni? – Nélküled? Semmi értelme.

Emma nem is értette, hogy mondhatott ilyet. Hogy varrhatja magát egy olyan férfi nyakába, aki hallani sem akar róla, egy olyan férfiéba, akit gyilkosságért keres a hatóság? – Könyörgöm, Lang – esdekelt mégis. – Vigyél magaddal! A férfi szemében ellentmondásos érzések tükröződtek, végül azonban megrázta a fejét. – Nem tehetem. Most erre kérsz, de később biztosan megbánnád a döntésedet. – Ez nem igaz! – Emlékszel még, hogyan festettem, amikor rám találtál azon a bizonyos éjszakán? Hát így néz ki egy olyan ember, aki a törvény elől menekül. Soha nincs nyugalma, állandóan hátrafelé nézeget, nem követi-e valaki. Folyton bujkál, letelepedésre még csak nem is gondolhat, s mivel a szálloda luxusát sem engedheti meg magának, a szabad ég alatt hál. – Nekem van pénzem. – Most nem a pénzről van szó! – Lang állán rángani kezdett egy apró izom. – Hanem arról, hogy minél kevesebb emberrel találkozom, annál jobb. És leszámítva a rejtőzködő életmód kellemetlenségeit, van még valami, Emma, amit tudnod kell. Nincs szívem megfosztani téged az örökségedtől. Hidd el, egy idő múlva borzasztóan hiányozna az otthonod! Ha nekem ilyen szép házam volna, éjjel-nappal ez után vágyakoznék. Mégis elmegy... El fogja veszíteni! Emma úgy érezte, ki kell játszania az utolsó kártyáját. – De én szeretlek téged! A férfinak a lélegzete is elakadt meglepetésében. A lány egy röpke pillanatig azt remélte, hogy ő is bevallja, mit érez iránta, ám aztán mégis csalódnia kellett. Lang lassan elfordította a fejét. Vagyis nem szereti! Emma egy percig sem kételkedett benne, hogy ezt jelenti a makacs hallgatás. Nem fontolta meg előre, mit fog mondani, akaratlanul csúszott ki száján a vallomás. Kár volt.. Lám csak, semmi sem változott meg attól, hogy megalázta magát. Lang elmegy, és nem viszi magával, mert nem táplál iránta mélyebb érzéseket. Bánatosan csüggesztette le a fejét. A férfi nem moccant. Meg sem próbálta megsimogatni, vagy akár csak megérinteni a karját... – Azt hiszem, ezt te csak bebeszéled magadnak, Emma – szólalt meg vontatottan. – Változást hoztam az életedbe, új volt, érdekes és felkavaró, hogy egy férfit rejtegetsz a házadban. Egy férfit, aki odafigyelt rád egy olyan időszakban, amikor neked erre a legnagyobb szükséged volt. Egy hónapon belül rájönnél, milyen unalmas, érdektelen fickó vagyok. Pillanatnyilag semmim sincs, amivel az odaadásodért cserébe ajándékozhatnálak. Még a nevemet sem kihalhatom fel neked, hiszen sár tapad ahhoz is. Ne akarj odadobni mindent… semmiért!

Emma képtelen volt ránézni. Mereven bámulta a szőnyeg rojtjait. Szörnyűséges, megalázó helyzetbe sodorta magát. Ráadásul az, aki visszautasította, a társadalom számkivetettje volt törvényen kívül álló, körözött személy... így lett teljes a megszégyenülés. Ó, igen, ez a jelenet nagyszerűen illett Emma Colby megaláztatásokkal és bánattal terhes életének szomorú mérföldkövei közé. Az ajkába harapott, és a következő pillanatban már nyelvén érezte a vér fémes ízét. Nem szabad sírnod! – intette magát, hiszen tudta, hogy a könnyekre később is bőven lesz ideje. – Akkor megkérnélek, magyarázd el William-nek a soron következő tennivalókat. Lehetőleg jó részletesen... És ne felejts el istenhozzádot mondani, mielőtt elmégy! – Emma... De a lány, még mielőtt végképp erőt vett volna rajta a zokogás, kirohant a szobából.

11. – Hová lett a sült csirke a kosárból? – méltatlankodott Lorna, aki ünneplő ruhában, feltűzött hajjal, kalaposan, izgatottan szaladgált fel-alá a konyhában. Emma szó nélkül vonogatta a vállát. Úgy ítélte meg, Langnek sokkal nagyobb szüksége lesz arra a csirkére, mint az egyházközségi piknik résztvevőinek. Lorna felháborodottan tette csípőre a kezét. – Mégsem repülhetett el csak úgy az a szerencsétlen madár! A konyhaasztalnál ülő Davy nagyot nevetett. Betegségéből még nem gyógyult fel teljesen, ezért nem vehetett részt az ünnepségen, de már kárpótolta magát egy jó nagy darab süteménnyel, amelyet a kamrából emelt el. – Lehet, hogy nem volt rendesen átsütve – jegyezte meg vigyorogva. Lorna megsemmisítő pillantással válaszolt erre a szellemességre, Davy azonban egy csöppet sem szomorkodott. – Tud repülni egy félig sült csirke? – kérdezte vidáman, amikor Lang jelent meg az ajtónyílásban. A különös kérdés és a feldúlt, már-már az idegösszeroppanás szélén álló Lorna látványa igencsak meghökkentette a férfit. – Történt valami? A kismama a kosárra mutatott. – Odakészítettem egy sült csirkét, de nincs sehol. Most mit vigyünk a tavaszünnepre? Csak süteményünk és kekszünk van... Már amennyiben Davy fel nem falta az egészet. Lang Emmára pillantott, aki nemrég vitte fel a szobájába a csirkét azzal, hogy biztosan szüksége lesz az úton elemózsiára. A lány azonban kerülte a pillantását. – Lassan ideje indulnunk, Lorna. A fiatal lánynak nem sok kellett hozzá, hogy elsírja magát. A konyha közepén állt, és kétség-beesésében a kezét tördelte. – A legszívesebben itthon maradnék. Ó, milyen rémesen nézek ki! Az emberek léptennyomon össze fognak súgni a hátam mögött... – Butaság – jelentette ki Emma. – Az egyetlen módja, hogy elhallgattasd a pletykálkodókat, ha már most megjelensz William oldalán. – Ha megengednek egy megjegyzést, hölgyeim: mindketten igazán gyönyörűek – bókolt Lang, s bár Emma tudta, hogy nem mond igazat, mégis fülig pirult.

Ma reggel, amikor belepillantott a tükrébe, csaknem megrémült sápadt arca és a szeme alatt éktelenkedő karikák láttán. A frizurájára – szokása szerint – most sem fordított valami nagy gondot, és egy legalább tízéves, szürke ruha volt rajta. Erőt vett magán, és a férfira pillantott. – Örülnék neki, ha velünk tartana, Mr. Archibald. – Sajnos jelenlegi állapotomban nem sok hasznomat vennék a táncnál – felelte Lang, könnyedén megemelintve a botját. – De valamit ígérjen meg, Emma! Miközben valaki más karján ropja a táncot, egy pillanatra azért jussak az eszébe! Egy pillanatra? De hiszen szüntelenül rá fog gondolni, az indulás pillanatától egészen odáig, amíg este vissza nem tér a nyomasztóan csendes házba. Mert tökéletesen mindegy, hogy számszerűen hányan lakják az épületet, ha a férfi nincs jelen. Nélküle üresnek és vigasztalannak tűnik majd minden. Emmának könny szökött a szemébe. Alig tudott megszólalni. – Jó... – nyögte ki végül nagy nehezen. Lorna csodálkozva pillantott rá. A következő másodpercben William jelent meg a konyhaajtóban. – Befogtam a lovat – jelentette vidáman, de a két, könnyeivel küszködő nő láttán torkán akadt a szó. – Szentséges ég! Történt valami? – Nincs meg a sült csirke. William elfogódottan toporgott, nem igazán értette, miért kell itatni az egereket egy ostoba szárnyas miatt. – Nos... Akárhogy is, azt hiszem, ideje indulnunk. Emma úgy állt a konyha közepén, mint egy kőszobor. A többiek láthatóan nem akarták megtenni neki azt a szívességet, hogy kettesben hagyják Langgel. A férfi leült az asztalhoz, Davy pedig egy perccel később már az ölébe is mászott. Emma felszisszent, ám Lang nem adta jelét, hogy fájdalmat okozott volna neki a sebesült lábára nehezedő gyerek. – A nők mindig csak sírnak, nem igaz, Mr. Archibald? – fecsegett Davy. – A nővéreim például legalább naponta egyszer jól kibőgik magukat. Lang remekül kijött a kisfiúval, de nemcsak vele, hanem Annalisével is. Az alatt a néhány alatt, amióta elhagyta a szobáját, összebarátkozott a két gyerekkel, akik tökéletesen a bizalmukba fogadták. Milyen szomorúak lesznek szegény kicsikék, ha észreveszik, hogy a szeretett Mr. Archibald elhagyta őket! Igaz, nálamnál biztosan nem lesznek szomorúbbak, állapította meg keserűen Emma, miközben a Lang ölében ücsörgő Davyt figyelte. Milyen igazságtalan a sors! Pont ezt az

embert teszi számkivetetté, aki így tud bánni a gyerekekkel, és akit a Jóisten is családapának teremtett...! – Miss Emma? A lány csak William hangjára ocsúdott fel a gondolataiból. – Indulhatunk? Emma bólintott, s legnagyobb meglepetésére a lábai is engedelmeskedtek az akaratának. – Viszontlátásra, Mr. Archibald! - búcsúzott szertartásosan, és lassú léptekkel kiment a konyhából. Életében nem esett még ilyen nehezére kimondani ezt a szót. Vigyázz magadra! – fűzte hozzá gondolatban, és a szeme ismét könnyben úszott. Szeretlek... Lang hosszan, szótlanul bámult utána. A middayi templom előtti dombon már összegyűlt az egyházközség apraja-nagyja. A domb lábánál a Wally Creek patak csordogált, amely tavasszal néha kiöntött a medréből, augusztusra viszont vékony, alig látható erecskévé fogyatkozott. Itt, a patak közelében fogócskáztak és labdáztak nagy lármát csapva a nagyobb gyerekek, míg a kicsik a szülőkkel üldögéltek a dombtetőn leterített takarókon. Lorna okkal aggodalmaskodott, mert a Colby kocsi érkezése szemlátomást felkeltette az emberek érdeklődését. Mindenki a nyakát nyújtogatta, amikor pedig Emma után William és Lorna is leszálltak, halk moraj futott át a tömegen. – Hallod ezt? – susogta idegesen a kismama. – Máris rólam pusmognak. Emma a karjára tette a kezét. – Ne izgulj! Minden csoda három napig tart. Lorna kék szemében azonban továbbra is félelem csillogott. Látszott rajta, hogy a legszívesebben sarkon fordulna, és elmenekülne erről a környékről. S ez nem is volt csoda. Ellenséges pillantások kereszttüzében kellett leteríteniük a takarójukat, és kipakolniuk a piknikkosarat. A megvetés és a gyűlölet elsősorban Lornára irányult, de Emma legalább annyira szenvedett ettől, mint maga a lány. Mostanáig abban reménykedett, hogy William jelenléte kifogja majd a szelet a rosszindulatú pletykafészkek vitorlájából, de sajnos, csalódnia kellett. Már bánta, hogy rábeszélte barátnőjét erre a kirándulásra. Az ünneplő ruha túlontúl megfeszült Lorna hasán, s a virágok, amelyeket a kalapjára erősített, csüggedten lógatták nehéz fejüket. A kismama maga volt a megtestesült szégyenkezés, ahogy vállát leeresztve, fejét lehajtva kuporgott. Emmának majd megszakadt a szíve. Igyekezett elterelni Lorna figyelmét az étkezés előkészületeiről, s amikor újabb kocsik érkeztek, magukra vonva az emberek érdeklődését,

megkönnyebbülten fellélegzett. Kerülte a feléjük irányuló pillantásokat, egyedül Barton Sealyét viszonozta, aki a pokrócuktól nem messze támasztotta az egyik fa oldalát, és kárörvendően figyelte a lány zavarát. – Emma Colby! – kiáltotta ekkor valaki a háta mögött. – Csakhogy megtaláltam végre! Emma vonakodva fordult Constance O'Hurlihy felé, s amikor megpillantotta, végigborzongott. Constance elemedéit kora ellenére sötétkék, matróz stílusú ruhát viselt. Kalapjáról, amely leginkább egy baszk sapkára hasonlított, széles fehér szalag lógott le a homloka közepéig. – Kedvesem, feltétlenül szükségünk van a segítségére! Mr. Howard már napok óta szenved egy szörnyűséges furunkulustól. Ugye, megszabadítja a kínjaitól szegény öreget? Én addig törődhetnék Mrs. Pettibonnal... Emma keserves arcot vágott. Tessék, már megint a nyakába akarnak sózni egy aggszüzeknek való feladatot. Korábban ugyan semmi kivetnivalót nem talált volna benne, ám most mélységesen felháborította, hogy Constance magától értetődőnek tartja, hogy csapotpapot otthagy, és rögvest elrohan kezelni Mr. Howard furunkulusát. Hát nem! Nem hagyja, hogy mások árnyékában teljen el az egész élete! Amíg az idős nő szikár alakját, csontos, lóra emlékeztető arcát szemlélte, kicsit úgy érezte magát, mint aki a saját jövőjébe tekint. – Mint bizonyára látja, kedves Constance, pillanatnyilag nem érek rá. Még ki sem csomagoltunk egészen, és... – Nos, ha ennyire nehezére esik segíteni – szakította félbe sértődötten a vénkisasszony –, akkor már itt se vagyok. Remélem, egyedül is boldogulok majd. Sosem hittem volna, hogy maga ilyen... ilyen önző tud lenni! Emma már éppen azt akarta javasolni neki, hogy pár percre hagyja a jó cselekedeteket, telepedjen le melléjük és élvezze a pikniket. De nem jutott szóhoz, mert a közelben valaki éles hangon elrikkantotta magát. – Szeretnék valamit bejelenteni! Minden fej a templom lépcsőjén álló William felé fordult. A fiú hangja szokatlanul komolyan csengett. Cingár alakja azt a benyomást keltette az emberekben, hogy egy nagyobb széllökés is letaszíthatja a lépcsőről. De ő büszkén kihúzta magát, és várt, amíg a tömeg elcsendesül. – Tudom, néhányan rossz néven veszik Miss Lorna McCrae-től, hogy megjelent ezen az egyházi ünnepen – kezdte akadozva, ám határozottan. – Tisztában vagyok vele, hogy sokan úgy érzik, Lorna megjelenése az erkölcs és a vallás arculcsapása. – Körbepillantott – De

kérem, vegyék figyelembe, hogy nemcsak ő tehet arról, ami történt. A felelősség javarészt az enyém, és én szeretném jóvátenni a hibát, melyet elkövettem, így aztán, amennyiben Lorna is beleegyezik, hétfőn menyegzőt ülünk itt, ebben a templomban. Lorna felzokogott örömében. Az emberek némán figyelték, amint William leugrik a lépcsőről, odaszalad boldogságtól sugárzó menyasszonyához, és forrón átöleli. Később, persze, elhangzott egy-két rosszindulatú megjegyzés, de a fiatal lányt ez már csöppet sem érdekelte. Egyedül a párját látta, még az is elkerülte a figyelmét, hogy Mrs. Dunston odalépett hozzájuk. – Fogadja szívből jövő jókívánságaimat! – kiáltotta lelkesen az asszony, aki az imént még arra sem érdemesítette őt, hogy üdvözlésképpen odabiccentsen neki. – Mikorra is várja a babát? – Ha minden igaz, három hetem van még a szülésig. – No, az nem sok. De tudja, hogy van ez az elsőszülötteknél? Az ember sohasem mondhatja biztosra, mikor érkeznek. A második azonban garantáltan kilenc hónapra fog megszületni. Lorna először csodálkozva hunyorgott, de aztán megértette a viccet, és kuncogni kezdett. Miután Mrs. Dunston biztosította őket jóindulatáról, a többiek is sorra a pokrócukhoz járultak, és gratuláltak az ifjú párnak. Emma váltott néhány barátságos szót az ismerősökkel, s közben szemmel tartotta a rajzolgató Annalisét is. Barátnője boldogsága és a közelgő esküvő önkéntelenül is eszébe juttatta saját üres és sivár életét. Vajon hogy fogja kibírni Lang nélkül? Persze, ott lesz a farmja, és ha jól mennek a dolgok, rövidesen a kórház is sok munkát fog adni neki, de lesz-e valaha is ilyen boldog, mint Lorna ebben a percben? Charlie Atwater hangolni kezdte a hegedűjét, majd kisvártatva felcsendült egy vidám nóta, igazi talpalávaló. A fiatalok lelkesen ropni kezdték a táncot. Emma a limonádéját szürcsölgetve figyelte a színes kavalkádot. Fájt egy kicsit a szíve, de már nem vágyott rá igazán, hogy közöttük legyen. – Nézd csak, Emma néni, lerajzoltam Mr. Archibaldot! Emma szemügyre vette a képet, amely ahhoz képest, hogy gyermekkéz alkotása volt, megdöbbentően élethűre sikeredett. Valóban ő volt az, Lang… A lány szíve elszorult, mert azt hitte, sohasem láthatja többé ezt a kifejező szempárt, az érzéki ajkakat, a homlokba hulló, sötét fürtöket. Álmatagon elmosolyodott. Lorna, Williamhez bújva, éppen egy darab süteményt majszolt. Rápillantott a képre, és összeráncolta a homlokát.

– Nem felejtettél el valamit, Annalise? A kislány figyelmesen nézte a művét, majd felkiáltott. – Ó, hát persze! A gödröcske! – Fogta a ceruzáját, és egy másodperccel később már ott is ékeskedett a jellegzetes ismertetőjegy Láng állán. – Ez az! Most már a megszólalásig hasonlít – dicsérte Lorna az alkotást. Emma elsápadt, mert észrevette, hogy a seriff már csaknem odaért hozzájuk, és ugyancsak nyújtogatja a nyakát, hogy láthassa a képet. Mivel jobb nem jutott eszébe, egy ügyetlen mozdulattal a rajzra löttyintette a limonádéját. Mindnyájan felugrottak a pokrócról. – Jaj, bocsássatok meg! Olyan ügyetlen vagyok – szabadkozott, és gyorsan összehajtotta az átnedvesedett papirost. Sajnos már későn. Barton Sealy tágra nyílt szemmel, hitetlenkedve bámult rá. Mindennek vége... Jaj, most mit csináljon? Wiliam és Lorna szalvétákkal igyekeztek felitatni a pokrócról a nedvességet. Emma néhány másodpercig bénultan állt, aztán menekülőre fogta a dolgot. Üres poharával a kezében elindult az asztalkához, ahol a nőegylet tagjai az italt osztogatták. De nem volt elég fürge. Bártan utolérte, és belekarolt. – Elkísérhetlek? A lány rémülten megrándult a könnyed érintésre. Ó, miért is nem figyelt jobban a seriffre? Hiszen tudta, hogy körülöttük ólálkodik, feltehetően egy ebéd- vagy vacsorameghívás reményében. Hogy is lehetett ilyen gondatlan? Barton megsejtette az igazságot, Lang pedig komoly bajba kerülhet – és éppen őmiatta! Először kívánta forrón és őszintén, hogy bárcsak már többnapi járóföldre lenne a várostól... A büféhez érve a seriff elvette tőle a poharat, és az asztalra tette. – Táncolni szeretnék – nézett komolyan a lány szemébe. „Szeretnék”, mondta, de ez nem kérés volt, hanem félreérthetetlen parancs. Emma, mintha csak álmában cselekedne, hagyta, hogy a férfi a táncolók közé vezesse, és átkarolja a derekát. – Nos, halljuk, mi történt azokkal a falragaszokkal? – kérdezte Sealy gúnyosan. A lány a mellénye gombjait bámulta. Ó, Lang, gondolta, annyira sajnálom... – Sejtelmem sincs, miről beszélsz, Barton. A seriff olyan erősen szorította meg a kezét, hogy Emma felszisszent. – Azt hiszed, bolondot csinálhatsz belőlem? – súgta a fülébe fenyegetően. A lány a hidegen villogó, kék szemekbe nézett, és nem értette, hogyan tarthatta valaha is vonzónak ezt az embert.

– Pontosan tudom, kicsoda ez a te drágalátos Mr. Archibaldod – folytatta önelégülten Sealy. – Csak egyet nem értek. Hogyan keveredhetett egy magadfajta tisztességes lány egy ilyen sötét históriába? Emma büszkén felvetette a fejét, és hallgatott. Nem tagadott, de elismerni sem volt hajlandó semmit. – Úgy látszik, nem érted, kislány. Akkor elmagyarázom. A bűnpártolás súlyos bűncselekmény, akár börtönbe is kerülhetsz miatta... Emma szíve őrülten kalapált, ám ebből az izgatottságból semmi sem látszott. Hűvös nyugalmat erőltetett magára. – Bár, ha egy kicsit elgondolkodunk, mindjárt érthetőbb a dolog – folytatta Barton. – Az az elvetemült gazember kihasználta egy érzelgős vénkisasszony szeretetéhségét. – Nem igaz! Nem tett semmi ilyesmit! – sziszegte haragosan a lány. – Ezenkívül tökéletesen ártatlan abban, amivel gyanúsítják. – Mondja ő. – Tudom, hogy igazat mondott. – Ilyen nincs! Gondoltam, hogy hiszékeny vagy, de hogy ennyire... Emmának az arcába szökött a vér, ám nem a szégyentől, hanem haragjában. – Eletemben egyetlenegyszer voltam csak hiszékeny. Akkor, amikor hagytam, hogy megcsókolj! Azóta sokkal okosabb lettem, Barton. És ne hidd, hogy elfoghatod Mr. Archibaldot! Azóta már árkon-bokron túl van. – Csakugyan? Erről szívesen megbizonyosodnék a saját szememmel is. Mit szólnál hozzá, ha átvizsgálnám a házadat, vagy összetrombitálnék egy csapatot, és átkutatnám a környéket? Emma szótlanul nézett rá, de a szeméből sütött a gyűlölet. – Ne aggódj, drágaságom! – csitítgatta a seriff. – A védencednek haja szála sem görbül, ha okosan viselkedsz. Az a fickó engem egy csöppet sem érdekel, – Hát akkor mi... Mi az, ami érdekel téged? – Hát te, egyetlenem. – Barton tekintete hideg volt, mint a jég. Emma megborzongott, de nem hagyhatta abba a táncot, mert a férfi szorosan tartotta. – Micsoda? – Meglepődtél, igaz? Pedig nincs ebben semmi érthetetlen. Ha a város lakói megtudnák, hogy egyedül a tiéd ez a hatalmas, termékeny Colby-birtok, nyomban tucatszám rajzanának körülötted a kérők. De pillanatnyilag úgy tűnik, én vagyok a nyerő. – Világosan megmondtam, hogy nem kellesz!

– Ó, az még azelőtt volt, mielőtt a kezembe került volna az adu ász: egy körözött bűnöző személyazonossága. Emma nagyot nyelt. – Ez... ez zsarolás. – Ugyan, ugyan! Én inkább szelíd rábeszélésnek nevezném, – Azt akarod, hogy rád írassam a birtokot? Akkor futni hagyod Mr. Archibaldot... – Ne légy már ilyen ostoba! Természetesen hozzám jössz feleségül. Az a legkézenfekvőbb. Különben az emberek megsejtenék, hogy valaki nincs rendben. Hogy valami nincs rendben? De hiszen semmi sincs rendben! Hát micsoda seriff az olyan, nem érdekel egy szabadon kószáló gyanúsított, viszont a legkevésbé sem riad vissza attól, hogy megzsaroljon egy gyönge nőt? Emmának, persze, nem volt választása. Ha nemet mond, Barton nyilvánvalóan bosszút áll, és nem nyugszik addig, amíg kézre nem keríti Langet. Ilyen erővel akár saját kezűleg is hurokba dughatta volna szerelmese fejét... Akkor meg mi a csudának mentette meg az életét azon a viharos éjszakán? Reszketeg hangon, alig érthetően kérdezte: – Szavadat adod, hogy nem fogod üldözni? – Természetesen. Feltéve, hogy hozzám jössz feleségül. Mint már említettem, a te Mr. Archibaldod tökéletesen hidegen hagy, kedvesem. Emma kétségbeesetten igyekezett kiolvasni a férfi szeméből, hogy valóban komolyan gondolja-e azt, amit mond. Egyáltalán... Meg lehet bízni olyasvalakiben, aki zsarolással próbál tehetős menyasszonyt szerezni magának? – És nem fogod értesíteni a szomszédos megyék seriffjeit sem? – Butaságokat beszélsz, Emma. Ha értesíteném őket, valószínűleg megkérdeznék, miért nem kaptam el a fickót, amíg itt tartózkodott. Ez, bizony, így igaz. A házassággal Barton örökös hallgatásra kötelezné magát, hiszen egyedül a felesége tudná, hogy futni hagyott egy szökött bankrablót. Meglehet, tényleg ez az egyetlen megoldás. Akárhogy törte a lány a fejét, nem látott más kiutat a kutyaszorítóból. El kellett fogadnia a seriff házassági ajánlatát. – És mikor legyen az esküvő? – kérdezte beletörődve. – Ma. – Hogy képzeled?! – Ó, hát ennyire szemérmes vagy, egyetlenem? – nevetett gúnyosan a seriff. – Időre van szükségem.

– Hogy a banditád után szökhess, mi? Emma keserűen megrázta a fejét. Ebben a rettenetes pillanatban egyszerre megértette, hogy ezzel a kényszerházassággal mindent elveszít, ami igazán fontos a számára. A földjét, a házát, a tervezett kórházat s nem utolsósorban a független, önálló életet, amelybe éppen hogy csak belekóstolt. Rövidesen a seriff rendelkezhet fölötte és minden vagyona fölött. Semmije sem marad, csak az emlékei... És az a tudat, hogy a szerelme neki köszönheti a szabadságát. – Ugyan, miért szöknék Archibald után? – tette fel a kérdést elkeseredetten. – Vele akartam menni ugyan, de nem engedte. Azt mondta, idővel megbánnám, hogy mindent elhagyok érte. Nem kell tehát attól tartanod, hogy holnapra bottal ütheted a nyomomat. – Rendben van. – Barton dühös pillantást vetett az öccsére. – Akkor holnap kettős mennyegzőt ülünk. Emma nagyon nehéznek érezte a szívét, araikor a boldog ifjú párra tekintett. Kifejezetten szentségtörésnek tűnt a számára, hogy ugyanaznap pecsételjék meg az ő mocskos kis megállapodásukat Bartonnal és ezt a valóban életre szóló köteléket. De egyvalamit biztosan tudott. Inkább holnap keljenek egybe, mint most mindjárt. Legalább lesz néhány órája, hogy hozzászokjon a közelgő nász gondolatához, néhány perccel később Barton intett a zenészeknek, s Charlie hegedűje egy éles nyikkanással elnémult. – Barátaim – kiáltotta a seriff, majd keményen megszorította Emma kezét. – Örömteli közlendőm van számotokra. Az imént megkértem Miss Emma Colby kezét, és ő igent mondott! Halk moraj futott át a sokaságon, a csodálkozás moraja, de egy perccel később már lelkes taps csattant, sőt néhányan még fel is rikkantottak örömükben. Emma nem számított ilyen nagy lelkesedésre. Bár az a tény, hogy a neves és népszerű Sealy család sarjához készült hozzámenni, mégiscsak érthetővé tette az emberek izgatottságát. Barton sugárzó arccal, vigyorogva nézett körbe, úgyhogy aki csak látta, azt gondolhatta, ez a seriff életének legboldogabb napja. És talán így is volt. A szép bírtok, a hatalmas ház igazán elegendő ahhoz, hogy jó kedvre hangoljon valakit. – Így aztán, ha az öcsémnek nincs ellenvetése – folytatta Barton –, akkor holnap kettős esküvőt tartunk, amelyre, természetesen, meghívunk minden kedves jelenlévőt. Remélem, valamennyiüket ott köszönthetjük majd az évszázad menyegzőjén. Kalapok tucatjai repültek fel a levegőbe, sőt a fiatalabbak közül néhányan egyenesen örömtáncot jártak. Hogy még pezsgőbb legyen a vigasság, Charlie a tömeg ütemes tapsától kísérve felkapta hegedűjét, és újabb nótába fogott.

Emma azonban alig-alig volt magánál. Csak ködösen jutottak el tudatáig az irigy pillantások és a jókívánságok özöne. Miközben a sokaság máris a kettős frigyet ünnepelte, ő úgy érezte menten belepusztul a bánatba. Rose Ellen nem hitt a fülének. – Hogy mit csinálsz holnap? – Hozzámegyek a seriffhez – ismételte Emma. A bárányhimlő vörös foltjait leszámítva, Ellen arca hamuszürkére vált. – De hát ez képtelenség! – Miért lenne az? – Azért, mert nem szereted! – Na és? – vont vállat a lány. – Barton meglehetősen vonzó férfi, és mindig arra vágytam, hogy észrevegyen. A húga arckifejezése elárulta, attól tart, hogy a testvérének elment az esze. – Hát már elfelejtetted, hogy csak a pénzed kell neki? Emma nem hagyta magát kihozni a sodrából. – Nem én leszek az első nő a világon, aki a vagyonát arra használja, hogy jó partit csináljon. – Jó partit? Komolyan gondolod, hogy Barton jó parti? – Mint már említettem, kifejezetten jóképű fickó... – És erről ő van a legjobban meggyőződve – vágott közbe Rose Ellen. – Azonkívül tiszteletreméltó családból származik. – A családja valóban tiszteletre méltó, ő maga viszont semmi esetre sem az! Mi gondolsz, miért rohamozták meg a híres Sealy fivérek ezt a te szegényes kis farmodat? – Kikérem magamnak, hogy ilyeneket mondj a birtokomról! – emelte fel Emma a hangját. – Ez itt minden, csak nem szegényes! Ez a föld akár kétszáz véka gabonát is megteremhet holdanként... Hirtelen elcsuklott a hangja, mert eszébe jutott, hogy hiába a mesés termésátlag, ha egyszer az sem lesz az övé. A függetlenségét, az otthonát, a jövőjét – mind-mind fel kellett áldoznia Lang szabadságáért. Lerogyott a kanapéra, és kétségbeesetten magához szorította Rose Ellen kispárnáját. – Minden rendben? – lépett hozzá aggódva a húga. – Hát persze. Csak egy kicsit feszült vagyok, mint minden menyasszony az esküvő előtti napon... – Ó; Emma! Csak nem tettél valami olyasmit... amit nem lett volna szabad?

Isten ments! Már Barton csókja is elég rémes volt. Most, hogy eszébe jutott a házastársi kötelesség, Emmának máris borsódzni kezdett a háta. – Hová gondolsz? – Akkor végképp nem értem, miért ilyen sietős – sóhajtott fel Rose Ellen. – Legalább azt megvárhattátok volna, amíg felgyógyulok. Mesés esküvőt rendeztem volna nektek tortával, koszorúslányokkal és rengeteg vendéggel. – Vendégben aztán biztosan nem lesz hiány – jelelte szárazon a kényszeredett menyasszony. – Barton meghívta az egész várost. Ámbár ezt nyilvánvalóan csak azért tette, nehogy Emma meggondolhassa magát. És minden bizonnyal ugyanezért ragaszkodott ahhoz is, hogy maga vigye haza a lányt, miután az fejfáját, rá hivatkozva idejekorán otthagyta az ünnepséget. Vagy lehet, hogy csak a farmot akarta még egyszer szemrevételezni? A farmot, mely holnaptól az övé is... Szerencsére volt benne annyi tapintat, hogy a házba már nem kísérte be menyasszonyát, mert ha ott is olyan önelégülten nézett volna körül, mint a birtokon, Emma alighanem elsírja magát. Rose Ellen belátta, hogy nem tudja rávenni nővérét az esküvő elhalasztására, így aztán egy-kedvűen vállat vont, – Szegény Mr. Archibald! Bele sem merek gondolni, mit fog szólni a hírhez. Azt hiszem, kifejezetten kedvel téged, Emma. A szeretett férfi nevének hallatán - még ha a felvett neve volt is csupán – mérhetetlen fájdalom hasított a lány szívébe. – Nem kell neki elmondanom – suttogta gyászosan. – Gondolod, hogy eltitkolhatod előtte? Ó, a szegény fickó! Alig öt perccel ezelőtt volt itt, és az után érdeklődött, van-e valami kedvenc rejtekhelyed. – Öt... öt perccel ezelőtt? Mr. Archibald...? – Igen – erősítette meg Rose Ellen. – Gondolom, valami különleges ajándékot akart elrejteni a számodra. Emma nagy hirtelenjében még nyelni sem tudott, annyira megszédült a váratlan fejleménytől. Lang még mindig a házban tartózkodik? Nem, ez teljességgel lehetetlen! Borzasztó volna, ha így lenne... borzasztó és ugyanakkor csodálatos… Kiviharzott a szalonból, és felrohant a lépcsőn Itt van! Még mindig itt van, dobolt a fülében, s bár szívét jeges rémület szorongatta, kis híján felujjongott örömében. Tisztában volt vele, hogy férfinak minél hamarabb el kell tűnnie, de a váratlan viszontlátás önfeledt boldogsággal töltötte el.

Az ajtó nyitva állt, így hát akadálytalanul beroboghatott a szobába. A helyiség közepén torpant csak meg. Lang egy karosszékben ült, hosszú lábát kényelmesen kinyújtóztatta, és elmélyülten olvasta Emma édesapjának egyik kedvenc könyvét, amely valamilyen tengeri hajóútról szólt. Annyira lekötötte figyelmét a történet, hogy fel sem pillantott. – Csak nincs valami baj? – kérdezte a legnagyobb lelki nyugalommal. – Hát te mit keresel itt?! – Az jutott eszembe, mi lenne, ha mégsem mennék rögtön Kaliforniába. Beállhatnék például tengerésznek is. Még van kedve tréfálkozni ebben a szörnyű helyzetben! Elképesztő! – Én meg azt hittem, rég útnak indultál. Talán már San Antonióig is eljuthattál volna,.. – Meg akartam várni, amíg besötétedik... Emma az ablakhoz lépett, mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy tényleg világos van még. Lang döntése tulajdonképpen érthető volt, hiszen az ünnepség rendszerint az éjszakába nyúlt. De hogy fogja kibírni ezeket a gyötrelmes órákat, amíg végleg elérkezik a búcsú ideje? Minél tovább marad itt Lang, annál nehezebb lesz az elválás! – De ha lépten-nyomon idehurcolod a se akkor, bizony, nehéz lesz kereket oldanom fejezte be a férfi, amit elkezdett. Emma lesütötte a szemét. – Sajnálom. Megfájdult a fejem, és amikor azt mondtam, hogy hazajövök, mindenáron el akart kísérni. – Mi történt? – Semmi... Emma igyekezett annyi közönyt vegyíteni a hangjába, amennyi csak lehetséges volt. Lang azonban összeráncolta a homlokát. – Miért nem mondasz igazat? Már ahogy becsörtettél ide, abból tudtam, hogy valami nincs rendben. Szóval mi történt? – Mondtam már: semmi. – Hazudsz! – Lang kutató pillantással nézett a szemébe. – Mondott valamit a seriff? Emma legszívesebben a férfi nyaka köré fonta volna a karját, s újra könyörögni kezdett volna neki, hogy vigye magával. De nem akarta magát kitenni egy újabb visszautasításnak. Azt, hogy Barton megzsarolta, természetesen esze ágában sem volt elmondani.

A férfi sohasem tudhatja meg, mekkora áldozatot hoz érte. Különben még valami őrültséget tesz, hogy megmentse őt ettől a lehetetlen helyzettől. Az is lehet, hogy feladná magát, esetleg párviadalra kényszerítené a seriffet. Jaj, még belegondolni is borzasztó! – Felismert tegnap, igaz? – kérdezte csöndesen. – Nem, nem erről van szó. – Akkor miről? Miért vagy ilyen ideges? Emma keze ökölbe szorult. Összeszedte minden bátorságát, és a férfi szemébe nézett. – Megkérte a kezemet, és én igent mondtam... – Micsoda? – Lang úgy pattant fel, mintha megszúrták volna. Elképedve bámult Emmára, de a lány nem ismételte meg a mondatot. Tudta jól, hogy a férfi minden szót tisztán hallott, Krétafehérre vált arca legalábbis erről tanúskodott. – Holnap lesz az esküvő, itt, a middayi templomban. – Holnap!? – kiáltotta Lang, talán még Rose Ellennél is kétségbeesettebben. Akármilyen döbbentnek tűnt, Emmánál nem lehetett elkeseredettebb. A lány számára az volt a legszörnyűbb, hogy azt a látszatot kellett keltenie, mintha szabad akaratából menne hozzá a seriffhez. – De hát miért? Nem értem... – Pedig egyszerű. Elegem van az egyedüllétből – mondta ki Emma az első hazugságot, amely eszébe jutott. Lang elképedve ingatta a fejét. – Az sem érdekel, hogy csak a pénzedet akarja? – Nem. Miért venném tőle rossz néven, hogy nem szeret, ha egyszer én sem táplálok gyöngéd érzéseket iránta? Próbálj megérteni, Lang! Mi rossz van abban, hogy elfogadtam a város egyik tiszteletreméltó polgárának házassági ajánlatát? Miután te elmégy, segítségre lesz szükségem, és Barton nyilván segíteni fog a farm működtetésében. Ezenkívül így hivatalosan is egy család leszünk Lornával és Williammel, akik nagyon közel állnak hozzám. Láthatom felnőni a gyermeküket, s ki tudja, egyszer talán sajátjaim is lesznek... Arra a gondolatra, hogy egyszer talán Barton Sealy gyermekét fogja a szíve alatt hordani Emma megborzongott. Védekezőén fonta össze a karját. Láng vesébe hatoló pillantással nézte, amíg csak a lány el nem fordította a tekintetét. – Tényleg ezt akarod? Olyan emberhez akarod kötni az életedet, akit nem szeretsz? Emma bólintott, s amikor Lang száján kicsúszott egy soha nem hallott, durva káromkodás, ijedten összeszorította a száját, – Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen vagy...

– Milyen? – Független, határozott nőnek ismertelek meg. De valójában gyönge vagy, és ingatag. – Miért mondod ezt? – Mert képes vagy valakihez hozzámenni csak azért, mert az illetőnek csinos arca és jól csengő neve van. – Szerintem ez csupán annyit jelent, hogy józanul mérem föl a helyzetemet. Lang gúnyosan elmosolyodott. – Nos igen, minden nézőpont kérdése. Ha belegondolok, milyen büszke voltam rád tegnap, amikor felajánlottad, hogy velem tartasz... Emmának nagyon össze kellett szednie magát, hogy fel ne kiáltson, - Te pedig köszönted szépen, nem kértél a társaságomból – sziszegte haragosan. – Miből gondolod? – Hát nem azt mondtad...? – Mindössze figyelmeztettelek, hogy könnyen megbánhatod, ha így döntesz. És felhívtam a figyelmedet azokra a veszélyekre, amelyeknek kitetted volna magad. De megvallom, eszembe sem jutott, hogy elrohansz, és rögtön nyakába ugrasz az első férfinak, aki megkéri a kezedet. – Miért, mire számítottál? Arra, hogy besavanyodott vénkisasszonyként fogok majd tengődni, és a halálom napjáig őrizgetem a csókjaid emlékét? – Még ez is sokkal reményteljesebb élet, mint férjhez menni valakihez, akit egyáltalán nem szeretsz! – tört ki dühösen a férfi. Kipillantott az ablakon, és miután lecsillapodott kissé, az üstökébe túrt. – Azt hittem... – kezdte halkan, de aztán keserűen felnevetett. – Ugyan, mire való ez a szócséplés? Most már úgyis mindegy. A lánynak különös sejtelme támadt. – Folytasd! Mit hittél? – Hát azt, hogy másmilyen vagy. – A férfi ismét feléje fordult, és olyan szomorúan nézett rá, hogy Emmának majd megszakadt a szíve. – Más, mint egy bizonyos valaki, akit régebben ismertem. – Egy lány? – Lucynek hívták. Fiatal volt, szép, és nagyon gazdag. Szerettem, és feleségül akartam venni. Gondolom, magadtól is kitalálod, mi lett a vége. Emma egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nemet mondott – suttogta.

– Bizony ám! Annál határozottabb nemet el sem tudsz képzelni. – Csak mert szegény voltál? – Emma legszívesebben elkapta volna azt a beképzelt kis libát, hogy addig rázza, amíg észhez nem tér. Lang válasz helyett rántott egyet a vállán. A lány gombócot érzett a torkában. Most azt hiszi, hogy ő is olyan, mint ez a Lucy... Azt hiszi, ő is képes lábbal tiporni egy férfi érzéseit. – Még mindig szereted? – kérdezte halkan. – Nem. Miután megismertem az igazi arcát meglepően gyorsan kigyógyultam ebből a reménytelen és egyoldalú vonzalomból. Aztán pedig még keményebben dolgoztam, hogy soha egyetlen nő se gúnyolhasson majd ki, ha megkérem a kezét. Emmának nagy kedve lett volna ököllel nekiesni a férfi mellkasának. Neki bezzeg nem tett házassági ajánlatot, pedig ő örömest követné akár Kínába is, vagy éppen a holdra, akárhová... Bár most már késő. Mondhatott volna Lang bármit, suttoghatott volna szerelemről, ígérhetett volna boldog jövőt – az ő keze immár meg volt kötve. Megígérte Barton Sealynek, hogy a felesége lesz, és tisztában volt vele, hogy a seriff szörnyű bosszút állna, ha megszökne. – Úgy gondoltam, még mindig ez a legjobb megoldás – bizonygatta boldogtalanul. – Igazán nem akartalak megbántani. Nem tudhattam előre, hogy... – Lucy is valami ilyesmit mondott. – De én nem vagyok Lucy! – csattant fel Emma. – Nekem nem kérted meg a kezemet! – Úgy éreztem, egyelőre nincs jogom hozzá, hogy magamhoz kösselek. De azt hittem, viszonzod az érzéseimet, és várni fogsz rám, amíg vissza nem térek. Idővel, ha sikerül új életet kezdenem, visszajöttem volna érted. – Erről egy szót sem ejtettél tegnap... – Mert az egész csupán terv, és rengeteg minden közbejöhet. Például az, hogy két várossal odébb nyakon csípnek, és fellógatnak az első fára. – Ne beszélj így! Ne is gondolj ilyesmire! A férfi szemében öröm csillant, ahogy közelebb lépett Emmához. – Ha minden rendben lesz... Utánam jönnél? Ahogy Emma megérezte a teste melegét, mintha valami ellenállhatatlan erő taszította volna feléje. Odasimult a férfi izmos mellkasához, Lang pedig magához szorította, és forró csókkal ragasztotta le az ajkait. Hozzá tartozom, gondolta Emma boldogan, és vágyakozva a férfi nyaka köré fonta a karját. A derekát ölelő erős kezek és az érzéki száj ellenállhatatlan szenvedélyt ébresztett benne. Tüzes szenvedéllyel viszonozta Láng csókját. Szerette őt, és nem akarta elengedni – mégsem volt már joga hozzá, hogy hitegesse.

A seriff eljegyezte, méghozzá a város nyilvánossága előtt. Szerelmese szabadságáért a sajátját adta cserébe – így szólt a megállapodás. – Ó, Lang...! – sóhajtott fel kétségbeesetten, és a férfi vállára hajtotta a fejét. – Nos, Emma? Még nem feleltél a kérdésemre. Várni fogsz rám? A lány lehunyta a szemét. Szerette volna, ha ez valami rossz álom lenne csupán. Milyen jó lenne, ha csak álmodta volna, hogy a seriff feleségül akarja venni, és nem is kellene válaszolnia erre a kérdésre... De ahogy felnézett, és pillantása Láng várakozó tekintetével találkozott, rájött, hogy úszhatja meg a válaszadást. Vérig kell sértenie ez a férfit, akit szeret – hiszen a teljes igazságot, természetesen, nem mondhatja el neki Attól tartott, hogy ha Lang megtudná, milyen áldozatot vállal miatta, nem fogadná el a felkínált egérutat. – Sajnos... nem tehetem. A férfi megrándult, és eltolta magától. – Vagyis a szándékaim ismeretében is inkább a seriffet választod? –Igen... Tupper egyszeriben úgy nézett a lányra, mintha azt tetőtől talpig bűzös szenny borítaná. És Emma is pontosan így érezte magát. A Barton Sealyvel kötött alku bemocskolta, megmételyezte a lelkét, hiába voltak tiszták a szándékai. Milyen igazságtalan a sors... Lang, éppen Lang tartja állhatatlannak és csapodárnak, holott ő az egyetlen ember a világon, akiért hajlandó meghozni ezt az óriási áldozatot. – Hát ennyire fontos neked egy jól csengő név? – Nem. A név egyáltalán nem fontos. Az adott szó annál inkább. Én pedig egyszer már igent mondtam a seriffnek. – Akkor is, ha nem szereted? – Akkor is, ha nem szeretem. A férfi láthatóan nem értette, miért ilyen hajthatatlan, és Emma nem is vehette tőle rossz néven ezt az értetlenséget. Csak az fájt neki, hogy Lang azt hiszi, ő sem különb Lucynél. Ám ez ellen nem tehetett semmit. Kedvese élete a seriff kezében volt, nem vonhatta tehát vissza az adott szavát. – Akkor én most elmegyek – mondta Lang csöndesen. Felvette az asztalról a könyvet, és visszatette a helyére, a könyvespolcra. Amikor visszafordult, a szeméből harag és csalódottság sugárzott. – Mégis jó, hogy korábban visszajöttél, méghozzá két okból is. Először is, ha nem beszélek veled, egész életemben egy férjes asszony után epekedtem volna... – És mi a második ok?

– Elfelejtettem megkérdezni, hová tetted a pisztolyomat. Úgy emlékszem, volt nálam fegyver, amikor ideérkeztem. – Igen. – Emma őszintén csodálkozott rajta, hogy képes ilyen logikusan gondolkodni. – Az istállóban rejtettem el. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta... Teljesen meg is feledkezett a revolverről. – Abba a szénabálába dugtam, amelyik mellé a kancádat kötöttem. A régi szekrényben megtalálod apám öreg mordályát. Azt is vidd magaddal! – Köszönöm. – A férfi alig észrevehetően elmosolyodott. Aztán csak állt szótlanul, és Emmát nézte, mintha arra várna, hogy a lány meggondolja magát. Mivel azonban ez nem következett, mert nem is következhetett be, az arcáról eltűnt a mosoly, és a szemében kihunyt a csillogás. – Isten veled, Emma! – mondta halkan, és az ajtóhoz lépett. Emma úgy nézett utána, mintha kívülálló lenne ebben a történetben. Hallotta léptei zaját a lépcsőn, majd lent is, a folyosón. Aztán az ajtó becsapódott, és minden elcsendesedett. A lány lassan, nagyon lassan ráébredt a kegyetlen valóságra. Arra, hogy soha többé nem látja Langet. – A szoba, ahol állt, még sohasem tűnt ennyire üresnek és kietlennek, mint most, a férfi távozását követően. Néhány perc elteltével patkócsattogás zaja hallatszott be az udvarról. A kábulatból felocsúdva Emma az ablakhoz lépett, és addig bámult Lang után, míg a nyeregben ülő daliás alak egészen el nem tűnt az alkonyatban. A sorsa tehát megpecsételődött. Nincs menekvés. Holnap Barton Sealy felesége lesz.

12. – Most már legalább én is el tudom képzelni, hogyan érezheti magát egy halálraítélt a kivégzőosztag előtt – mormolta Emma, farkasszemet nézve a tükörképével. – Jaj, hogy mondhatsz ilyet! – kiáltott fel a háta mögött Rose Ellen. – Ráadásul éppen az esküvőd napján! Emma csodálkozva fordult hátra. Nem hallotta meg a húga lépéseit, így aztán fogalma sem volt róla, hogy már nincs egyedül. Rose Ellen hálóingben és köntösben állt előtte, de még így is királynői volt a megjelenése. Szemrehányó tekintettel méregette a nővérét. – Mi ez a rémes hacuka rajtad? Emma elfogódottan nézett végig magán. A szürke ruha, melyet a házasságkötés alkalmából kiválasztott, pontosan tükrözte a hangulatát, igaz, a húga esküvői ruháról alkotott elképzeléseinek nyilvánvalóan nem felelt meg ez az egyszerű, minden külcsínt nélkülöző darab, de a menyasszonyt mindez tökéletesen hidegen hagyta. Volt éppen elég baja, semhogy ilyen csipcsup ügyekkel foglalkozzék. Ó, Lang, egyetlenem, merre jársz? Hogy bánatát elrejtse, egykedvűen megrántotta a vállát. – Ezt a ruhát fogom ma viselni – felelte eltökélten, – Szó sem lehet róla! – közölte ellentmondást nem tűrően a húga. Emma arra számított, hogy a testvére kitárja a szekrényajtót, és válogatni kezd a szürke, és fekete öltözetek között. Ám a fiatalasszony ehelyett karon fogta, áthurcolta a saját szobájába, majd kinyitotta a hatalmas diófa szekrényt, amely számtalan szebbnél szebb, színesebbnél színesebb ruhakölteményt rejtett. – Majdcsak találunk neked valamit. Emma azt hitte, nem jól hall. Rose Ellen még soha nem adta kölcsön neki egyetlen holmiját sem. Nyilván úgy vélte, az ő csodaszép ruhái túl cifrák egy olyan jelentéktelen külsejű nőnek, mint a nővére. Most azonban, ennek a siralmas esküvői komédiának az alkalmából minden jel szerint különös nagylelkűség! roham lett úrrá rajta. – Jaj, nem, ezt nem fogadhatom el! – tiltakozott Emma. – De még mennyire, hogy elfogadhatod. Minden menyasszonynak kötelessége, hogy a lehető legcsinosabb legyen a nagy napon. És ez a gönc, ami rajtad van, egyszerűen rémes. A szürke különben sem a te színed, hidd el nekem!

– Nem, ezek a ruhák túlságosan vidámak. Olyan kevés idő telt el apa halála óta... – Arról már nem is beszélve, hogy ez a nász is inkább gyászos, semmit örömteli eseménynek számít, tette hozzá gondolatban. – Apa se örülne neki, ha úgy néznél ki, mint valami madárijesztő. – De ezek közül egy sem lesz jó rám – vetette be Emma az utolsó érvet, ám Rose Ellen egy pillanat alatt visszaverte ezt a siralmas próbálkozást. – Annalise születése óta azért én is vastagodtam kicsit. És bármibe lefogadom, hogy bár ezekben a borzasztó rongyokban ebből semmi sem látszik, valójában egészen csinos vagy. Ha felvennél egy fűzőt, rád se lehetne ismerni... Emma sóhajtva kapta el azt a hófehér, apró százszorszépekkel díszített selyemcsodát, melyet a húga odadobott neki. A puffos ujjú ruha meglehetősen kihívó volt. A lány döbbenten látta, hogy ebből, bizony, jócskán kinn lenne nemcsak a nyaka, de a melle is. – Nem, ezt nem vehetem fel – rázta a fejét. – Túlságosan... – Merész? – kacagott Rose Ellen. – Az a jó! Mikor legyen az ember vonzó és kívánatos, ha nem az esküvője napján? És villámgyorsan nekilátott, hogy kigombolja nővére szürke ruháját. – Hé, ez fájt! Nem kell ennyire sietni, ráérünk! – Emma tiltakozása csak alig hallatszott, mert húga éppen azzal volt elfoglalva, hogy a fején keresztül lehúzza róla a ruháját. Aztán megvetően földre hajította a „szánalmas rongyokat”. – Ráérünk? Ha így állsz hozzá, a végén még elkésel a saját esküvődről! Pont elég ideje tötyörögsz itt. Még Annalise is hamarabb elkészül a toalettjével, mint te! – Hol van William? – Természetesen a városban. A formaságokat intézi. Te és Lorna egyenesen a templomba mentek majd, tizenkettőkor kezdődik a szertartás. De kötve hiszem, hogy addig elkészülsz. Emma egyre növekvő ellenérzéssel hallgatta testvérét. Hát eljött az idő! Hamarosan megkezdődik az esketési ceremónia, és ő sok-sok ember füle hallatára kénytelen lesz örök hűséget esküdni Barton Sealynek. Ha erre gondolt, szeretett volna azonnal meghalni. Rose Ellen közben elővett egy fűzőt, és olyan szorosra húzta Emmán, hogy a lány úgy érezte, menten megfullad. Aztán ráadta a selyemruhát, és begombolta az apró, gyöngyházszínű gombokat. Végül Emma fejébe nyomta a legszebbik, hófehér szalmakalapját, amelyet világoskék szőlőfürtök ékesítettek, és egy hosszú kalaptűvel könyörtelenül a feltűzött frizurához erősítette. Miután végzett, hátralépett, és elégedetten elmosolyodott. – Igazán szép vagy!

Mivel nővére nem adta jelét, hogy kíváncsi lenne a végeredményre, Rose Ellen türelmetlenül a tükör elé taszigálta. Emma teljesen idegennek érezte magától azt a nőt, aki a tükörből visszabámult rá, bár be kellett vallania, hogy az illető valóban megszólalásig hasonlít egy menyasszonyra. A kalap, persze, nevetséges volt, saját jószántából sohasem viselt volna ilyesmit. És a ruha is rémesen állt rajta. Majdnem olyan rémesen, ahogy várta. Szerencsére a kivágás mégsem volt annyira illetlen, a puffos ujj pedig kimondottan jól mutatott. A legszörnyűbbnek a fűzövei karcsúra igazított derekát találta, amely így túlságosan kihangsúlyozta a csípő vonalát. Sohasem látta még magát ilyen szemet gyönyörködtető csomagolásban, és a gondolat, hogy a látványt Lang helyett Barton fogja élvezni, mérhetetlen kétségbeeséssel töltötte el. – Nagyon sápadt vagy – állapította meg Rose Ellen, és nem nyugodott addig, amíg meg nem találta fésülködőasztalán a pirosító tégelyt. Emmának azonban már végképp elfogyott a türelme, és hallani sem akart róla, hogy a húga kifesse. – Hagyd csak, már eddig is éppen eleget tettél értem. Ó, bárcsak ne lennék ennyire feszült... Megpuszilta a testvérét, ám arra, ami ezután következett, egyáltalán nem számított. Rose Ellen ugyanis viharosan átölelte, ami – a fűző szorítása mellett – gyakorlatilag lehetetlenné tette számára a lélegzetvételt. – Ó, nővérkém! – zokogta a fiatalasszony. – Érted sohasem tehetek eleget. Ha belegondolok, mennyire elhanyagoltalak, milyen önző voltam... Örökké hálás lennék a sorsnak, ha jóvátehetném, amit ellened vétettem! – Ugyan már, butaságokat beszélsz. – Emma hasztalan próbált kibontakozni a fullasztó ölelésből. – Annyira azért nem voltál önző, hogy ezért vezekelned kelljen. – De igenis önző voltam! Azt akartam, hogy sohase menj férjhez, és költözz hozzám Galvestonba! – Rose Ellen végre elengedte a nővérét, és könnyeit nyelve hátrált egy lépést. – Tudom, a farm és a kórház miatt nem lesz majd sok időd, de kérlek, jusson eszedbe, hogy én mindig szívesen látlak! Látogass meg néha! Emma, aki már azt hitte, hogy Lang távozása után évekig nem fog tudni őszintén nevetni, húga duzzogó arckifejezése láttán elmosolyodott. – Ne aggódj, egészen biztosan elmegyek hozzá. Lehet, hogy gyakoribb vendég leszek, semmint gondolnád... – Már csak azért is, hogy férjuramtól olykor megszabaduljak, tette hozzá magában.

Néhány másodpercig eltöprengett rajta, elmesélje-e húgának a teljes igazságot. Megossza-e vele, miért megy Bartonhoz, akit gyűlöl, és hogy ki az az ember, akit még a saját szabadságánál is jobban szeret. Egy ideig ellenállhatatlannak tűnt a kísértés, hogy beszámoljon arról az aljas zsarolásról, amelynek áldozatául esett, de aztán eszébe jutott, hogy Rose Ellen úgysem tehetne semmit az érdekében. Ki mint veti ágyát... Ez a jól ismert mondás nagyon megriasztotta. Nem, most aztán igazán nem akart ágyakra gondolni. Különösen nem a nászi ágyra és a férfira, akivel nemsokára meg kell osztania a fekhelyét. Megcsókolta a húgát, aztán még mielőtt Rose Ellen újra elbőghette volna magát, kisietett a szobából, és leszaladt a lépcsőn. Lorna az ajtóban várta. – Gyönyörű vagy, Emma! – lelkendezett, miközben karon fogta, és kicipelte a fogathoz. – A vőlegényednek le fog esni az álla, ha meglát. – Te is nagyon csinos vagy – adta vissza a dicséretet Emma. Bár valójában ő volt az elegánsabb, Lorna ezerszer jobban hasonlított egy boldog menyasszonyhoz. Derékban kicsit kiengedte ünneplő ruháját, és egy selyemszalaggal ékesítette, amelybe illatos, rózsaszínű jácintokat tűzött. A kalapján is az Emma kertjéből származó virágok díszlettek. Rózsás arcáról csak úgy sugárzott a boldogság, ajkáról egy pillanatra sem tűnt el a mosoly. Emma, mit tehetett volna mást, visszamosolygott rá. Hátul a kocsiban már ott ült Annalise, világoskék tafota ünneplőruhában. Amikor Emmát megpillantotta, elhúzta a száját. – Ez a mama ruhája! – Tudom, tőle kaptam kölcsön. – És a kalap is az övé – tette hozzá a kislány, aki szemlátomást el sem tudta képzelni, hogy anyja önként vált meg a legszebb holmijaitól. Mellesleg Emma sem nagyon értette a dolgot. Annalise előremászott a két izgatott menyasszony közé. – Bárcsak Davy is velünk tarthatna! Emma kezébe vette a gyeplőt, és meglendítette. Amint a kocsi elé fogott ló elindult velük, és neki eszébe villant, mi is a végállomás, azon nyomban elfogta az iszonyat. Hogy komor gondolatait elhessegesse, megpróbált az unokahúgára összpontosítani. – Mire te férjhez mégy, egészen biztosan meggyógyul – tréfálkozott. – Ó, az nagyon sokára lesz! Ha jól számolom, huszonkét év múlva... – Miért éppen huszonkét év múlva? – kérdezte Emma meglepetten.

– Mert akkor leszek annyi idős, mint most te. A mama mindig azt mondogatja, hogy rád hasonlítok, meg hogy az ilyen komoly lányokat senki sem veszi feleségül. – Annalise hosszasan törte a fejét. – De mivel te mégiscsak férjhez mégy, aligha van jelentősége, hogy egy lány komoly-e, vagy sem – vágta ki diadalmasan. Emma elgondolkodott, mit mondhatna erre. Ám amikor véletlenül oldalt pillantott, észrevette, hogy Lorna válla rázkódik a visszafojtott nevetéstől. Erre aztán belőle is kipukkadt a kacagás. Hangosan, önfeledten nevetett, már-már természetellenes volt a jókedve. Az álmatlanul töltött éjszakát követően, amikor szüntelenül Láng miatt aggódott, talán nem is volt csoda hogy kitört rajta ez a hisztérikus vidámság. De hát miért is ne nevetett volna? Azon, ami rá várt, úgysem változtathatott, igazán megérdemelt néhány derűs, önfeledt percet. A két felszabadultan kacagó menyasszonyhoz idővel Annalise is csatlakozott, de azonnal abbahagyta a nevetést, amint megpillantotta Emma könnyes arcát. – Emma néni, te sírsz? Emma megrázta a fejét, és magához ölelte a gyereket. – Nem, dehogy. Ez csak a nevetéstől van. Nem láttál még olyat, hogy valakinek jókedvében kicsordul a könnye? – Nem. – Annalise ismét szerfölött komoly képet vágott. – Gondolom, annak örülsz ennyire, hogy nem vagy többé vénlány. A mama azt mondja, vénlánynak maradni a legrosszabb, ami egy nővel történhet. De szerintem az is elég rossz lehet, ha az embert felfalják a prérifarkasok. Te mit gondolsz? Emma megfogadta, hogy nem néz Lornára, de persze végül nem tudta megállni, hogy oda ne pillantson. Az összenézésnek újabb óriási közös hahotázás lett az eredménye. Így aztán nem is figyelték az utat, mely éppen egy kis erdő mellett vezetett el, jókora kanyart írva le. Az erdőcske mögött kezdődött Midday, de a várost már nem pillanthatták meg, mert a következő másodpercben egy álarcos alak ugrott elő a fák közül. Az arca előtt kendőt viselő, sötét hajú, nagydarab férfi egykettőre az út közepén termett, úgy megriasztva ezzel a lovat, hogy az a rudat megrántva veszedelmesen felágaskodott. A kocsi kis híján felborult, de aztán szerencsére visszahuppant az útra. A bandita ekkor egy pisztolyt húzott elő az övéből. Lorna élesen felsikoltott, Emma pedig a háta mögé bújtatta Annalisét, nehogy a kislánynak valami baja essék. – Feküdjenek a kocsi aljába! – kiáltotta fojtottan az útonálló. Bár a férfi nyilvánvalóan erőfeszítéseket tett, hogy elváltoztassa a hangját, Emma azonnal felismerte, sőt Lorna is zavarodottan pislogott.

– Mr. Archibald? Emma gyorsan az ajkába harapott, hogy a mosolya ne árulja el. Hát visszajött! Miatta, egyedül őmiatta! Mert abban egészen biztos volt, hogy a rajtaütés csakis vele és a tervezett esküvővel lehet összefüggésben. Odáig még rendben is lett volna, hogy a frigy elmarad, de mi lesz azután? Micsoda őrültség Láng részéről, hogy visszajött! Ó, ez az édes, bolondos, könnyelmű örült! – Tegyétek, amit mond! – figyelmeztette útitársnőit, és engedelmesen a kocsi fenekére hasalt. A férfi azonban, nagy megdöbbenésére, egy kendőt vett elő, amellyel egy pillanat alatt betömte a száját. Azután lazán összekötötte Lorna kezét, és kifogta a lovat a kocsi elől. – Maga velem jön, kisasszony! – rángatta talpra Emmát, aki sehogy sem értette, miért bánik vele Lang ilyen durván. Hát nem tudja, hogy boldogan követné akár a világ végére is? Nem gondolta volna, hogy egyszer még dühösen fogja méregetni a kedvesét, pedig most pontosan ezt tette. A férfi azonban nem zavartatta magát. Feltette őt a szürke kanca hátára, maga pedig az elkötött sárga csődörre pattant. A lány még örülhetett is, hiszen legalább nyereg volt alatta. Türelmetlenül várta, hogy Lang végre kivegye a pecket a szájából, hiszen rengeteg mondanivalója volt. Ez a kívánsága azonban nem teljesült. A férfi erős zsinórt vett elő a zsebéből, amelynek egyik végével gondosan a nyeregkápához kötötte Emma kezét, másik végét pedig a saját csuklója köré csavarta. Aztán lova véknyába vágta a sarkantyúját, mire a sárga csődör úgy megugrott, hogy a lánynak alig maradt ideje búcsúpillantást vetni a kocsi aljában reszkető Lornára és Annalisére. A szürke kanca őrült iramban vágtatott a másik ló oldalán. Emma szépséges selyemruháját könyörtelenül tépte a szél. Ha nem lett volna betömve a szája, bizony alaposan megmondta volna a magáét. Hogy merészel ilyet tenni ez a gazember? Fegyverrel megfenyeget egy állapotos nőt meg egy gyereket, halálra rémítve mindhármójukat... Az már csak hab volt a tortán, hogy végül, akár egy zsákot, feldobta őt egy ló hátára, és magával ragadta. Vagy lehet, hogy eszébe sem jutott volna szitkozódni? Lehet, hogy az első hang, amely elhagyja a száját, az öröm ujjongása lett volna? – Elrabolták a nővéremet...! A Cathcart tiszteletes házában gyülekező vendégek szörnyülködve vették körül a rendkívül feldúlt Rose Ellent. Barton Sealy nem győzött álmélkodni. Sohasem látta még ilyennek egykori szerelmét. Az asszony mosatlan haja csak tessék-lássék volt feltűzve, arcát

vöröslő kiütések borították, ráadásul egy olyan ruhát kapott magára, amelyet máskor fésülködéshez sem vett volna fel. És mindennek a tetejébe nem csak a lányát vezette kézen fogva, hanem Davy Winterst is, egy koldusszegény földműves gyerekét. Rose Ellennek ez az arca mostanáig teljesen ismeretlen volt a város lakói előtt, bár az általa hozott hírek hallatán mindenki megbocsátotta neki előnytelen megjelenését. – Egy bizonyos John Archibald rabolta el! – újságolta a fiatalasszony teljesen kifulladva. – Mostanáig Emma albérlője volt. Annalise felismerte a hangját. A Wiliam karjába kapaszkodó Lorna csendesen sírdogált. – Azt hiszem, nem gonoszságból tette – szipogta. – Hanem mert beleszeretett... A jelenlévők képe megnyúlt a csodálkozástól. Micsoda? Ezek szerint mindjárt két férfi is harcba száll a vénkisasszony Emma Colby kegyeiért! – vélte kihallani a döbbent csendből a seriff. Lorna halkan, akadozva számolt be a történtekről. Amikor odáig ért, hogyan pillantott hátra Utoljára a barátnője, mielőtt a lova vágtába fogott volna, felzokogott. – Én is hibás vagyok – hüppögte. – Mr. Archibald felbukkanása után figyelmeztettem ugyan Emmát, hogy legyünk nagyon óvatosak, mert talán éppen ő az a szökött bűnöző, akiről akkoriban annyit beszéltek. De Mr. Archibald olyan kedves volt, olyan udvarias és segítőkész, hogy biztosra vettük, a légynek sem tudna ártani. Ó, szegény jó Emmám! Senkiről nem tételezett fel soha, semmi rosszat...! A vendégsereg egyetértőén bólogatott, s valaki azt mormolta, hogy igen, ez nagyon is jellemző a kedves Miss Colbyra. – Úgy bizony! – erősítette meg Mrs. Pitts, a nőegylet egyik oszlopos tagja. – Mindig is ilyen volt. Barátságos, jó szándékú és áldozatkész. – Képzeljék csak, szegény Miss Emma nemrégiben azt javasolta, hogy whiskyvel kúráljam a derékzsábámat – újságolta Joe Spears. – Nem fogják elhinni, de életemben nem fordult elő velem, hogy ilyen gyorsan hasson egy gyógyszer. Rose Ellen nem rejtette véka alá, mennyire feleslegesnek tartja ezt a haszontalan tereferét. – Micsoda dolog úgy beszélni, mintha a nővérem máris halott volna? – ragadta magához a szót. – Ahelyett, hogy a szánkat járatjuk, inkább cselekedjünk, és csípjük minél hamarabb nyakon azt az emberrablót! Még az is lehet, hogy a fickó nem más, mint Lang Tupper – tette hozzá, szemét állhatatosán Barton Sealyre szegezve. – Nem akarsz véletlenül egy csapatot szervezni, és a nyomukba eredni, Barton?

A seriff egyik lábáról a másikra állt zavarában. Most aztán alaposan benne van a kutyaszorítóban! Ó, bárcsak még tegnap elvette volna mát, vagy legalábbis jobban odafigyelt volna De nem, ő bolond módon bízott benne, nagyszerű terve semmiképpen sem mondhat csődöt! Ilyenek a nők, gondolta dühtől fuldokolva. Minden körülmények között képesek megtalálni a módját, hogy elrontsák mások örömét. Milyen találékony volt ez a kis bestia! Úgy tervelte ki ezt a leányrablást, hogy rá még a gyanú árnyéka se vetüljön... A kis Davy Winters Bartonra bökött, és fejhangon elrikoltotta magát: – Naná, hogy össze kell szedni az embereket! A seriffek mindig ezt csinálják ilyenkor, nem igaz? Sealy gyilkos pillantást vetett a kölyökre. Ó, hogy gyűlölte a gyerekeket! Egyvalami azonban biztos; senkinek sem szabad megsejtenie, hogy ő már tegnap tudomást szerzett Emma albérlőjének kilétéről. Ha ugyanis ez kiderül, lőttek az állásának! A körülállók némelyikén máris meglátszott, hogy szöget ütött a fejükbe a dolog. Ha egyszer a seriff Emmának udvarolt, hogyhogy nem ismerte fel az állítólagos albérlőt? Barton lázasan törte a fejét. Ha most összeszed néhány önkéntest, és a csapat élén a szökevények nyomába ered, könnyen megeshet, hogy valóban elfogja a párocskát. Csakhogy ez szörnyű következményekkel járt volna, hiszen akkor semmi sem tarthatja vissza Emmát attól, hogy kinyissa a száját, és mindenkinek elmesélje, mivel zsarolta meg őt. Nem, Barton nem merte vállalni ezt a kockázatot. – No, mi lesz? Hogyan döntöttél? – sürgette a férfit Joe Spears. Az összegyűltek egyre növekvő türelmetlenséggel várták elöljárójuk megnyilatkozását. Barton azonban csak állt, mint egy faszent, és fogalma sem volt róla, mit mondjon. Számára az lett volna a legelőnyösebb, ha a szökevények soha többé nem kerülnek elő. Ha ugyanis nem ő, hanem néhány mérfölddel arrébb egy másik seriff keríti kézre a menekülőket, gyakorlatilag ugyanez a helyzet áll elő. A botrány előbb vagy utóbb úgyis eléri Middayt. Szent ég, hogyan másszon ki ebből a csávából? Hirtelen mentő ötlete támadt. Lehajtott fejjel odalépett Rose Ellen elé. Nagy levegőt vett, majd színpadias mozdulattal a kezébe temette az arcát. – Ó, Istenem, én vagyok az oka...! – jajdult fel fájdalmasan. – Miért is nem tartottam nyitva a szemem?! Miért is nem vettem észre, mi készül szegény Emmám ellen? Az emberek először jeges hallgatással fogadták ezt a szenvedélyes érzelemkitörést, úgyhogy Barton már-már attól tartott, hiába a színjáték, De a minden lében kanál Constance O'Hurlihy végül bekapta a csalit, és odajött hozzá.

– Jól van, no, seriff! Jól van – veregette meg a hátát anyáskodva. – Magát igazán senki sem hibáztatja. – Hát akkor kit... Kié a felelősség? – Barton vállát csak úgy rázta a megjátszott zokogás. – Természetesen azé a gálád gonosztevőé, aki elrabolta a menyasszonyát – vágta rá Joe Spears. Az emberek egyetértőén pusmogtak körülöttük. – Engem is megtévesztett az az átkozott – mondta szégyenkezve William. – Gyerünk, Barton, kapjuk el a fickót! Nem lehet olyan nagy az előnye, talán még ma beérjük. A seriff felpillantott, remélve, hogy a szeme kellőképpen kivörösödött már az erőteljes dörzsöléstől. – Miket beszélsz, Will? Hová mennél, hiszen esküvő előtt állsz?! – Csak nem képzeled, hogy ezek után oltár elé megyek? – heveskedett az öccse. – Én is hibás vagyok benne, hogy ez a gazember megúszta eddig a felelősségre vonást. Kötelességem hát részt venni az üldözésben. – Szó sincs róla! A te esküvőd nem maradhat el. Barton egyre dühösebb lett, s közben nőttön-nőtt az Emma iránti gyűlölete is. Hát nem nevetséges?! Ez az átkozott boszorkány még azt is elérte, hogy ő maga sürgesse az öccsének és ennek a közönséges kis senkinek a házasságát! – Gondolj csak a menyasszonyodra, aki... – aki a boldogság küszöbén áll, akarta mondani, ám amikor Lorna felé nézett, azon mód elnémult. A fiatal lányon majd szétrepedt a menyasszonyi ruha, s úgy tűnt, bármelyik pillanatban megindulhat nála a szülés. Ennélfogva, persze, senkinek sem jutott az eszébe, hogy lebeszélje Williamet az esküvőről. Öccse ostobasága, ha lehet, még az eddiginél is jobban felbosszantotta Sealyt. – Nem kívánhatom tőled, hogy velem tarts. És fástól sem... Ezt a feladatot egyes-egyedül nekem kell megoldani. Szent kötelességem, hogy a mögé juttassam a menyasszonyom elrablóját. – Egy szál magadban akarsz útnak indulni? – kiáltott fel kétségbeesetten Rose Ellen. – Hiszen ez őrültség! A férfi fagyos pillantással igyekezett belefojtani a szót. – Nyugodj meg, Rose Ellen! Tudom, mit kell tennem. Hamarosan visszahozom a nővéredet méghozzá épségben. – De nem lenne jobb, ha... – Felelős vagyok a történtekért, és addig nem nyugszom, amíg mindent rendbe nem hozok.

Barton kiviharzott a tiszteletes házából, és felpattant a lovára. El innen, minél előbb, hogy végre biztonságban érezhesse magát a túlbuzgó middayiektől, legfőképpen pedig Rose Ellentől, aki gyanakodva nézett utána. Adja az ég, hogy soha többé ne kelljen találkoznom egyik rémséges Colby nővérrel sem! – fohászkodott magában. Emma számára szinte örökkévalóságnak tűnt a hosszú lovaglás. Láng mintegy háromórás, megfeszített iramú vágta után döntött csak úgy, hogy most már kockázatmentesen megpihenhetnek. Ahogy levette Emma szájáról a kendőt, a lány azon mód rárivallt: – Hallatlan! Honnan vetted ehhez a bátorságot, te alávaló gazember? Hát nem szégyelled magad? így tönkretenni szegény kis Lorna esküvőjét! A férfi már-már attól félt, sohasem hagyja abba, ezért aztán gyorsan a lány orra elé tartotta a kulacsát. – Mi lenne, ha megolajoznád egy kicsit a hangszálaidat, kedvesem? Akkor sokkal tovább szidalmazhatnál… Emma zöld szeme haragos szikrákat szórt. Ez azonban nem akadályozta meg őt abban, hogy ajkához emelje a kulacsot. Hosszan, jóízűen ivott, ügyet sem vetve az állán alácsorduló víz-cseppekre, amelyek karcsú nyakán át egyenesen a dekoltázsába futottak. Lang torka egészen kiszáradt ettől a látványtól. Nem mintha a ruha önmagában véve túlságosan kihívó lett volna. Csak Emmán hatott rendkívül kacérnak, mivel ő egyébként egészen más stílusban öltözködött. Langet önkéntelenül is keserűség töltötte el, hogy szerelme Barton Sealy szemének szánta ezt a látványt. Még ez az ostoba, szőlőfürtökkel díszített kalap is, amely most félrecsúszva trónolt a lány fején, vad féltékenységet ébresztett benne. Lehet, hogy rosszul mérte fel a helyzetet? Őszintén szólva, arra számított, hogy Emma feketében megy el a Barton Sealyvel kötendő esküvőre, nem pedig felcicomázva, százszorszépekkel ékesített, fehér selyemruhában . A fogát csikorgatta a visszafojtott indulattól, amikor a lány visszaadta neki a kulacsot, és újra rákezdte a korholást. – Tulajdonképpen mit képzelsz magadról, Lang Tupper? Úgy viselkedsz, mintha valóban egy lelkiismeretlen gonosztevő lennél! Hát teljesen elment az eszed? Azóta már biztosan követnek minket! Uramisten, hiszen ma lett volna az esküvőm a seriffel! Azt képzeled, a törvény legjobb őre hagyja, hogy egy szökött bűnöző elcsaklizza a menyasszonyát?

A férfi nem szólt egy szót sem, csak megragadta Emma karcsú derekát, és leemelte őt a nyeregből. Fura érzés volt. Mintha valami madáricalickát szorongatott volna. – Mi a csuda van rajtad? – kérdezte megütközve. – Semmi közöd hozzá! – sziszegte dühösen Emma, majd letépte fejéről a nevetséges kalapcsodát, és a földhöz vágta. – Szentséges ég, Lang! Ha nem ezzel a butasággal töltőd el az időt, már majdnem Kaliforniában lehetnél! – Komolyan azt hitted, hogy itt hagylak? A lány csípőre tette a kezét. – És te? Tényleg úgy gondoltad, Barton Sealy hagyja, hogy Lang Tupper az egész város nyilvánossága előtt bohócot csináljon belőle? – Hogyhogy? Honnan tudja a seriff, ki vagyok? Emma eltátotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Lám, lám, mégiscsak elszólta magát... – Csak úgy -–vont vállat végül egykedvűen. – Ki árulta el neki? – Senki... – A lány lehajtotta a fejét. – Annalise lerajzolt a pikniken, és Barton véletlenül meglátta az arcképedet. – Na igen – vigyorodott el a férfi. – Mindig is mondtam, hogy tehetséges a kislány. – Ó, Lang! – Emma felnézett, és olyan kétségbeesetten pillantott rá, hogy a férfinak maja megszakadt a szíve. – Nem akartam neked fájdalmat okozni... Én csak segíteni szerettem volna, hogy elmenekülhess, és új életet kezdhess valahol. Tupper legszívesebben azonnal magához szorította volna, de először tisztázni akarta a helyzetet. – Ezért mondtál igent a seriffnek? Elfogadtad a házassági ajánlatát, csak hogy engem futni hagyjon? Emma megadóan bólintott. – Miért nem használtad ki a lehetőséget? Miért nem menekültél el? – kérdezte boldogtalanul. – Mert nem akartam, hogy hozzámenj ahhoz a tökfejhez. – Pedig én azért csináltam mindent, hogy végre biztonságban tudjalak. – Még szerencse, hogy idejében rájöttem, mire megy ki a játék. Csak nem képzelted, hogy elfogadok tőled ekkora áldozatot? Emma haragosan toppantott. – Nem lett volna szabad kitalálnod!

– Pedig alig tettem meg egy-két mérföldet, máris világos lett minden. Annak alapján, amit tegnap mondtál nekem, sehogy sem akart összeállni a kép. Tudom, mennyire szenvedtél, amikor Sealy becsapott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezek után önszántadból hozzámenj egy ilyen alávaló gazemberhez. – De most még ennél is rosszabb a helyzetünk. Az nem jutott eszedbe, hogy mindketten alaposan megihatjuk a levét ennek az átkozott lányrablási históriának? – Nono! Biztos benne, Miss Colby, hogy az átkozódás méltó egy úri körökből való kisasszonyhoz? – feddte meg vigyorogva a férfi. – Lám, ez a vége, ha valaki egy banditával kezd. – Hogy lehet ilyenkor tréfálkozni? – ingatta a kétségbeesetten a fejét. – Hát nem érted? Barton a nyomunkban van! Csak percek kérdése, mikor kap el, és hurcol vissza minket világnak csúfjára! – Ne aggódj! A serifftől biztosan nem kell tartanunk. – Ezt meg honnan veszed? – A lány olyan rémülten nézett körül, mintha azt várná, Sealy ugrik elő valamelyik bokorból. Lang lassú léptekkel elindult a közelben csörgedező patak felé. – A vőlegényednek esze ágában sincs üldözni bennünket. Sőt éppen az áll az érdekében, hogy soha többé ne menjünk vissza Middaybe. – Te megbolondultál – eredt a nyomába Emma. – Életemben nem hallottam még ennyi zagyvaságot. Napnál világosabb, hogy Barton bosszúért lihegve utánunk ered. – Ez most egészen úgy hangzott, mintha kifejezetten örülnél neki... – Jaj, Lang, ne beszélj butaságot! Ismerem a seriffet, és tudom, milyen bosszúszomjas, ennyi az egész. A férfi lehajolt, megmerítette a kulacsot a tiszta vizű patakban, és jóízűen meghúzta. A háromórás erőltetett vágta ugyancsak kimerítette, ráadásul igen meleg is volt, már-már nyáriasan tűzött a nap. Nyilván Emma is a végére jutott az erejének. Langet – a mai nap immáron másodszor – furdalni kezdte a lelkiismeret. Először akkor érezte kellemetlenül magát, amikor megkötözte a lányt, és kipeckelte a száját. De kénytelen volt ehhez az eljáráshoz folyamodni, mert nem szerette volna, ha Lorna és Annalise azt hinnék, összebeszéltek. Tartozott a lánynak azzal, hogy ügyel a jó hírére, hiszen Emma is annyi mindent megtett már érte. Még arra is hajlandó lett volna, hogy feláldozza a szabadságát... – Lehet, hogy szívesen bosszút állna rajtunk, de nem sokat tehet ellenünk, hidd el nekem! Ha visszavisz minket Middaybe, fennáll a veszély, hogy elfecseged az embereknek, mi is

történt valójában. Sealy pedig biztosan nem örülne neki, ha a város lakói megtudnák, hogy szándékosan futni hagyott egy körözött bűnözőt, ráadásul megzsarolt egy tiszteletre méltó hölgyet. – De rám bizonyíthatja a bűnpártolást, és engem is rács mögé dughat! – Ez igaz. Csakhogy akkor bíróság elé kellene állítania, és így még zajosabb lenne a botrány. Emma eltöprengett. – Van benne valami... Ez mostanáig eszembe se jutott... Igen, valószínűleg igazad van. – Igazam, bizony! A seriff mindent megtesz majd, hogy a szökött bankrabló minél messzebbre jusson. Legfeljebb a szomszédos megyékben lesz félnivalónk. – Engem nem is fog keresni senki? – Emma kissé sértődöttnek tűnt. – Talán csak William. De ha ilyen iramban haladunk tovább, és időről időre eltüntetjük a nyomainkat, ő sem fog ránk találni. Különösen, míg a seriff érdekelt abban, hogy senki ne csíphessen nyakon bennünket. – Szóval Barton Sealy a mi oldalunkon áll – kuncogott Emma. – Ki hitte volna... Lang átnyújtotta a kulacsot, és újra elnézte, ahogy a lány a szomját csillapítja. Micsoda nagyszerű teremtés! Nem győzött hálát adni a sorsnak, hogy találkozhatott vele. Ez az angyali lém, kárpótolta őt mindazon fájdalomért és érzelmi veszteségért, amit az öccse árulása jelentett számára. Igen, a fivérét elveszítette, de nyert egy önfeláldozó, odaadó társat, aki a számára legdrágábbat is gondolkodás nélkül feláldozta volna, csak hogy őt megmentse. Úgy érezte, egy élet is kevés ahhoz, hogy ezt meghálálja. Alig várta, hogy újra biztos talajt erezzen a lába alatt, s végre ő is tehessen valamit a lányért. – Szép a ruhád – jegyezte meg, csak hogy mondjon valamit, ám rá kellett jönnie, hogy veszélyes vizekre tévedt. A hosszú, izzasztó lovaglás eredményeként a vékony selyem Emma bőrére tapadt, s ahogy Lang tekintete megpihent az ingerlő, formás idomokon, hirtelen elfogta a vágy. – Rose Ellentől kaptam. A férfi szemöldöke a homloka közepéig szökött a csodálkozástól, melynek láttán Emma jókedvűen felnevetett. – No nem örökbe, csak kölcsön. Ugyanis kibékültünk. Bár, őszintén szólva fogalmam sincs, mit fog gondolni az elrablásomról. – Van rá remény, hogy belátható időn belül visszatér Galvestonba? Emma tovább kuncogott, de aztán bűntudatosan az ajkára tapasztotta a kezét.

– Jaj, olyan gonosz vagyok! Nem lenne szabad kinevetnem a húgomat. Szegénykém... Nem is tudtam róla, hogy mennyire boldogtalan! Langnek igencsak nehezére esett az ifjabbik Colby lányért aggódnia, ugyanis pillanatnyilag Emma töltötte be minden gondolatát. Olyan szép volt, ahogy ott állt a fák ágai közt átszűrődő napsütésben! Szép... ugyanakkor halálosan fáradt, és végtelenül sebezhető. A nyeregkápa és a madzag, amellyel a kezét összekötözte, több helyen is fájdalmas hólyagokat eredményezett. Bizony, bizony, bármennyire is hozzászokott ez a lány a kemény munkához, erre a nyaktörő vágtára nem volt felkészülve. Langet ismét bűntudat töltötte el. Emma soha életében nem ismert mást, mint azt a nyugalmas, polgári létet, amelyet az apjától örökölt, kényelmes ház nyújtott. Ő pedig elvett tőle mindent, ami valaha fontos volt a számára. Hogyan kárpótolhatná mindezért? Mit adhatna neki, amikor nincs más tulajdona, csak a rajta levő ruha és ez a két lopott ló? Emma gyöngéden megérintette a karját. – Valami baj van? Mi tagadás, baj az volt épp elég. Tegnap éjjel, amikor a csillagos eget fürkészve kiötlötte a lányszöktetés tervét, még meg volt győződve róla, hogy ez az egyetlen helyes megoldás. Mostanra azonban egyre sokasodtak a kételyei. Mi lesz, ha Emma nem bírja majd ezt a gyilkos iramú menekülést? Mi lesz, ha nem érik el Kaliforniát, vagy ha a lány iránta való érzései időközben megkopnak? Csakhogy innen már nincsen visszaút. Ha belevágott ebbe a kockázatos vállalkozásba, végig is kell csinálnia! Pedig szívesen ledobta volna válláról a felelősség terhét, hogy belefeledkezzen Emma puha ölelésébe, csókjának édes ízébe... Ahogy a lány közelebb lépett, és Lang megérezte a bőre illatát, kis híján el is vesztette az önuralmát. De aztán idejében összeszedte magát – kész őrültség lett volna fényes nappal egy patak partján szerelmeskedni, amikor – meglehet – jó néhány üldöző lohol a nyomukban. – Már egyáltalán nem vagyok rád dühös, ha emiatt aggódsz – biztosította Emma mosolyogva. – Időközben ugyanis beláttam, hogy helyesen cselekedtél, sőt mi több, ez volt az egyetlen ésszerű megoldás. A hangja halk volt és simogató, ami szinte az elviselhetetlenségig fokozta a férfi vágyát. Nagyot nyelt hát, és ökölbe szorította a kezét. – Azt is megbocsátod, hogy megijesztettem az unokahúgodat? – Azt hiszem, Annalise kifejezetten élvezte az izgalmakat. Akármibe lefogadom, hogy fűnek-fának el fogja mesélni a kalandját, és Davy sárgulhat az irigységtől, hogy ez az egész nem vele történt meg. – És Lorna...?

– William majd csak megvigasztalja valahogy. Szegényke, valószínűleg másként képzelte el az esküvőjét, de ezen már nem segíthetünk. Lang szeme Emma mosolygó, rózsás ajkaira tévedt. Aztán, mielőtt végképp elvesztette volna a fejét, gyorsan hátat fordított a lánynak, a patak fölé hajolt, és megtöltötte a kulacsot. A vízre nagy szükségük volt ugyan, ám most elsősorban mégis az volt a célja, hogy valamivel elterelje a figyelmét Emmáról. Miután némi hideg vizet fröcskölt az arcába, sikerült is kicsit megnyugodnia. – Készülj, mert mindjárt indulnunk kell – szólt hátra. – Csak a sötétség beállta után állunk meg legközelebb. Emma összezavarodott. Mi ütött Langbe? Az imént meg annyira kedves volt, s lám, most megint olyan szigorú, szinte parancsoló hangnemben szólította meg. Nem sejtette, nem is sejthette, hogy szerelmese mekkora lelkiismereti válsággal küszködik.

13. Amikor Emma végre leszállt a nyeregből, úgy érezte, mintha ólomból lennének a lábai. Ha a húga fűzője – ez a nők gyötrésére kitalált szerkezet – nem tartotta volna egyenesen, már régen rádőlt volna a lova hátára. Az áthatolhatatlan sötétség szerencsére jótékonyan eltakarta szánalmas állapotát. Nem örült volna, ha Lang így látja, s esetleg arra a következtetésre jut, hogy ő is csak egy puha, városi virágszál. A mai napig abban a hitben élt, hogy a haramiák élete egyetlen nagy kaland, de most már egészen másként vélekedett. Sehogy sem értette, miért választják oly sokan önszántukból ezt az életformát. Talán mert bolondok, sóhajtott, és odavonszolta magát a tábortűzhez, melyet Lang valami csoda folytán szinte pillanatok alatt megrakott. Szemlátomást nagyon jól kiismerte magát a vadonban. Tudott a csillagok állása után tájékozódni, értett a tűzrakáshoz, és azt is tudta, hol található friss, tiszta ivóvíz. Kemény élete lehetett, hogy ilyen jól megtanulta a túlélés szabályait, gondolta a lány, és elszégyellte magát, hogy ő bezzeg egyetlen nehéz nap után is közel áll a teljes testi és lelki összeomláshoz. Óvatosan ereszkedett le a tűz mellé, a feneke ugyanis annyira összetört, mintha nem is nyeregben, hanem valami kemény, éles sziklán üldögélt volna naphosszat. A keze is fájt, feltörte a kantár, a halántéka pedig... Komolyan tartott tőle, hogy ha túl gyorsan ül le, a lüktetés valódi fájdalommá terebélyesedik. Ehhez képest viszonylag kényelmes helyet talált a fűben, és a fel-fellobbanó lángokat figyelte. – Nem hívjuk fel magunkra ezzel az üldözőink figyelmét? – Fennáll a veszélye – ismerte el a férfi. – De úgy gondoltam, szükséged van rá, hogy egy kicsit átmelegedj. Mire elalszol, már le is ég. Aludni... Emma még soha életében nem örült ennyire, hogy végre nyugovóra térhet. Igazából csak a szemét kellett volna lehunynia, és már alszik is... De aztán Langre pillantva, hirtelen felélénkült. Vajon ő hol alszik majd? Mellette? Vagy esetleg vele...? Elpirult. Őszintén szólva, jóformán egész nap ezen az eshetőségen gondolkodott. Végül is – noha nem egészen önszántából – megszökött vele, tehát akár a kedvesének is tekinthető. Vajon Lang elvárja majd tőle, hogy eszerint viselkedjék?

Eddig ugyan nem sok jelét adta ennek. Amikor először megálltak ott, a pataknál, a férfi olyan forró pillantásokat küldött feléje, hogy azon sem lepődött volna meg, ha ott helyben magával húzza a fűbe, és másnap reggelig csókolja, csókolja és csókolja... De talán éppen azért nem lett semmi ebből a dologból, mert Lang úgy ítélte meg, hogy nincs rá idő, okoskodott. No, majd most... A szemébe nézett. Jóleső melegség fogta el, amelynek azonban nem sok köze volt a kellemes tábortűzhöz. Sok-sok órájuk volt még addig, amíg felvirrad az új nap... és a férfi egészen biztosan nem hagy ki egy ilyen csábító lehetőséget. Emma testét örömteli izgalom járta át. Annyi, rá várta már ezt a percet, hogy eszébe sem jutott szégyellni magát. Ha nem lett volna szerelmes Langbe, akkor – természetesen – halálos bűnnek tekintette volna a testi kapcsolatot. De így, hogy az életénél is jobban szerette... Érte még akár Barton Sealynek is odadobta volna magát. Pedig az a házasság a halálnál is szörnyűbbnek tűnt fel előtte. Most viszont, hogy a férfi megmentette ettől a borzalomtól, ha lehet, még az eddigieknél is jobban kívánta őt. Abban pedig igazán nem lehet semmi rossz, ha az ember odaadja magát annak, akit igazán szeret – legalábbis Emma így gondolkozott. Biztos volt benne, hogy Lang rögtön feleségül venné, ha módjában állna, és ez elég is volt neki. Igazából nem is a kedvese vagyok, hanem, ha úgy vesszük, a menyasszonya, mosolyodott el csendesen. És lehet, hogy ez a mai lesz a nászéjszakánk... – Tessék – nyújtotta át a kulacsát a férfi. – Nagyon szomjas lehetsz. – Miből gondolod? – lepődött meg Emma, akinek sok minden megfordult a fejében az elmúlt percekben, de az ivásra még véletlenül sem gondolt. – Észrevettem, hogy az imént megnyaltad az ajkad... Kész szerencse, hogy olyan sötét volt, különben a lány aligha tudta volna kimagyarázni az arcát bíborszínűre festő pírt. Hiába bizonygatta ugyanis magának, hogy valójában Lang menyasszonya, ha az érzései és gondolatai sokkal inkább egy szerető elképzeléseivel voltak összhangban. Hogy időt nyerjen, jót húzott a kulacsból. A férfi közben elővette a gyufát. Ahogy a másik oldalon is meggyújtotta a pislákoló tüzet, a láng megvilágította markáns vonásait. Emma nem győzött gyönyörködni benne. Nemcsak egyszerűen jóképű volt, hanem csodálatraméltóén férfias, igazi egyéniség, aki ráadásul ellenállhatatlan vonzerővel is bírt. Úgy tűnt, tökéletes harmóniában van önmagával és a természettel – holott ha valakinek, akkor neki aztán igazán lett volna miért aggodalmaskodnia. Emma sohasem hitte, hogy

egyszer szerencséje lesz egy ilyen férfihoz. Igaz, arra sem hitte képesnek magát, hogy egy őrült érzés kedvéért felrúgja egész eddigi életét. Huszonnyolc éven át gyakorlatilag el sem hagyta Middayt, egyfajta burokban élt, az édesapja és a ház jelentette számára a külvilágot. Most pedig itt ült a vadon közepén, egy törvényen kívüli „haramiával” az oldalán. Talán sajnálta egy kicsit azt a sok mindent, amit maga mögött hagyott, de ugyanakkor örült is, hogy meg merte tenni ezt a lépést. Büszkeség és kalandvágy töltötte el, úgy érezte, most először kóstolt bele a nagybetűs életbe. Örömteli izgalom áradt szét benne, ha az utazásuk céljára gondolt, és alig várta, hogy megérkezzenek Kaliforniába. – Remélem, Kaliforniában is olyan keresettek az ápolónők, mint nálunk, Texasban – jegyezte mosolyogva, és vágyakozva kinyújtotta a karját. – Ó, bárcsak már ott lennénk! Azt hallottam, az a föld valóságos paradicsom. Lang, aki időközben felállt, értetlenül hunyorgott a lányra. – Miről beszélsz? – Hát az úti célunkról, Kaliforniáról. Azt mondják, csodálatos, termékeny vidék. Szépen terem ott a gabona, de a zöldség- és gyümölcstermesztés is kifizetődő... – Lang olyan furcsán bámult rá, hogy Emma zavartan elnémult. – Mi a baj? – kérdezte rövid szünet után. – Lehet, hogy rosszul tudom? – Nem. Nagyon is helytállóak az ismereteid. – A férfi hangjába azonban egy csöppnyi lelkesedés sem vegyült, s ez a lányt komoly aggodalommal töltötte el. Talán mégsem hiszi, hogy szívesen tart vele? Talán még mindig azt gondolja, hogy túlságosan nagy áldozat a számára lemondani az örökségéről? – Hidd el, így lesz a legjobb! Rose Ellen úgyis egyfolytában bosszankodik, mióta kiderült, hogy apa rám hagyott mindent. És egyáltalán nem biztos, hogy ki tudnék valamit hozni abból a farmból... Sokkal nagyobb bizakodással nézek a jövő elébe, ha tudom, hogy velem maradsz. – Tehát lemondanál a házról és a birtokról a húgod javára? – Természetesen. Mi mást tehetnék? – És mi lesz a kórházzal kapcsolatos terveiddel? – Remélem, azt azért egyszer még keresztül tudom vinni. Minden attól függ, hol fogunk letelepedni. San Franciscóban például biztosan van kórház, de... – San Franciscóban? – vágott a szavába a férfi. – Miről beszélsz tulajdonképpen? Emma megborzongott. Szörnyű gyanú fogalmazódott meg benne. Lehet, hogy valamit teljesen félreértett?

– Nemrég azt mondtad, át akarsz szökni Kaliforniába. A férfi szótlanul figyelte. – Mondj már valamit! Nem ezt tervezted? – De igen. Néhány napja még így gondoltam. – És most? Most hová megyünk? – Te San Antonióba mégy. Emma, noha egy perccel ezelőtt még úgy érezte, halálosan kimerült, és moccanni sem bír, rémülten talpra ugrott. Szívét jeges kézzel markolta össze a félelem. – És te? – Én megkeresem az öcsémet. Ez a mondat úgy hatott a lányra, mint egy arculcsapás. A szerelme tehát Amost akarja felkutatni, azt az embert, aki elárulta, a sorsára hagyta, aki felől már rég halott is lehetne... – Ezt nem teheted... Túl kockázatos! – Tisztára kell mosnom a nevemet. Emlékezz rá, te is ezt javasoltad egyszer. Hát persze! Egy kényelmes kanapén üldögélve könnyű arról elmélkedni, hogyan mossa le Lang a becsületén esett foltot. A mai nap után azonban kicsit másként áll a helyzet. – Ha meg akarod találni az öcsédet, kénytelen teszel követni a rablóbandát. Gondoltál már rá, hogy az életeddel játszol? Lang állán megrándult egy izom. – Igen, eszembe jutott. De vállalnom kell a kockázatot. – És ha meghalsz? – suttogta Emma. – Értsd meg, hogy muszáj megpróbálnom! Ha nem tisztázom magam, egy hajítófát sem ér az életem. A lány hosszú másodpercekig kereste a szavakat. Lám, az előbb még azt hitte, csak egy izgalmas kaland részese, s most kiderül, hogy ez a játék életre-halálra szól! – Azt hittem, azért raboltál el, hogy új életet kezdhessünk. – Nem. Azért raboltalak el, hogy megmentselek egy nem kívánt házasságtól. Emma úgy hőkölt hátra, mintha ostorral vágtak volna rajta végig. Alig tudta megállni, hogy fel ne zokogjon. Szóval ez a fickó csak azt akarta megakadályozni, hogy hozzámenjen a seriffhez, de esze ágában sem volt feleségül venni. Nem, hát persze hogy nem, hiszen semmit sem érez iránta. Nem volt ő egy pillanatig sem menyasszonyjelölt, de még reménybeli szerető sem! Csupán Emma Colby, a szánalmas vénkisasszony, aki ostobán beleszeretett egy férfiba, aki fütyül rá. Mert ha jelentene a számára valamit, biztosan nem dugná a fejét önszántából az oroszlán torkába.

– Ha elhagynám Texast, és tűrném, hogy az öcsém tovább garázdálkodjon a környéken, sohasem lennék igazán szabad. Nem lenne egy nyugodt percem se, életem végéig fürkészhetném gyanakodva az embereket, vajon melyikük ismer fel, és juttat a hóhér kezére. Egyszerűen nem vágyók képes így élni. – De Kaliforniában... – Kalifornia is csak amerikai állam! Ott ugyanúgy lesújthatna rám a törvény. – Ugyan már! Annak az esélye, hogy sok száz mérföldnyire innen rád ismer valaki, gyakorlatilag a nullával egyenlő. – Ennek semmi jelentősége. Értsd meg, nem tudok így élni! Reggeltől estig reszkethetnék, nem juttat-e valaki a rács mögé. Emma elborzadt. Egyszer már látta, hogy bántak el a férfival, és belegondolni sem mert, vajon most hány golyó fogja átfúrni a testét. Mi lesz, ha ezúttal nem éli túl? Ha az életével fizet vakmerőségéért? Szorongással telve lépett oda hozzá, és gyöngéden megérintette a kezét. – Látod, Middayben sem volt mitől félned. Nyugodtan élhettél a házamban, senki sem gyanakodott rád... – A seriffé t kivéve. – De ő is csak azért, mert nem vigyáztam eléggé! Kaliforniában jobban oda fogok majd figyelni, megígérem. Meglásd, ott sokkal könnyebb dolgunk lesz, hiszen nem ismernek minket, és téged sem fog senki sem keresni. Lang azonban újra megrázta a fejét, a lány pedig már kifogyott az érvekből. – Ne tedd ezt! – kiáltotta kétségbeesetten. – Nem hagyhatsz San Antonióban, miközben te az életedet kockáztatod! – Ne fáradj, Emma! Fölösleges minden igyekezeted, úgysem viszlek magammal. – De hát miért? – Mert túlságosan veszélyes. – Egy okkal több, hogy veled tartsak. A férfinak csak nagy erőfeszítés árán sikerült megőriznie a türelmét. – Mégis, hogy képzeled? Mit gondolsz, miben lehetnél a segítségemre? Értesz például a fegyverhasználathoz? – Természetesen – vágta rá a lány, ám Lang egyetlen vesébe hatoló pillantással leleplezte ezt a hazugságot. – Illetve tudom, hogy működik a pisztoly – próbálta menteni a menthetőt Emma. – Ezek a fickók, akiket fel kell kutatnom, nemigen várják meg, amíg elolvasod a használati utasítást.

– Hát jó, a tűzharcban valóban nem vennéd hasznomat, de talán másban a segítségedre lehetnék. – Például? – Főznék, és rendben tartanám a tábort, hogy nyugodtan pihenhess. Lang szemében gyöngédség csillant. – Édesem, azt hiszem, nem gondoltad át eléggé ezt a dolgot. Hiszen ma csak alig néhány órát lovagoltunk, és te mégis teljesen kikészültél. Előfordulhat, hogy napokat kell lóháton töltenünk, azt pedig biztosan nem bírnád ki. És mit tudsz a szabad tűzön elkészíthető ételekről? Képes vagy-e percek alatt tábortüzet gyújtani, vagy eltüntetni az éjszakai táborozásunk nyomait, hogy az üldözőink ne érjenek a nyomunkba? Emmának be kellett látnia, hogy a férfinak igaza van. Ezekben a dolgokban teljességgel hasznavehetetlen. De az „édesem” megszólítás mégiscsak felvillanyozta. – Nem, az ilyesmihez valóban nem értek – ingatta a fejét. – Csakhogy ketten még így is sokkal könnyebb, mint egyedül. – Ebben az esetben, sajnos, ez sem igaz. Hidd el; az lesz a legjobb, ha San Antonióban maradsz. Amint megtaláltam Amost, érted megyek. Még hogy egy szállodai szobában üldögéljen, amíg a szerelmese az életéért küzd! – Jól értettem? Élve akarod kézre keríteni Amost? – Miért, mit gondoltál? – meredt rá a férfi. – Azt hitted, képes lennék hidegvérrel meggyilkolni az öcsémet? – De hiszen ő kis híján megölt...! – Sohasem lőnék a testvéremre, Emma. Csak azt akarom elérni, hogy beismerő vallomást tegyen, és ezzel tisztázzon a vádak alól. – Amos pedig minden bizonnyal készségesen felajánlja majd a szolgálatait – sziszegte a lány, Szentséges ég! Hát ez a fickó tényleg azt hiszi, hogy egyszerűen odasétál az öccséhez, kedélyesen megveregeti a vállát, aztán kart karba öltve elsétálnak a legközelebbi seriffhez? És ezen felül még azt is elvárja, hogy ő tétlenül nézze, amint a vesztébe rohan? Hát nem, erről szó sem lehet! – Ne is mondj semmit, úgysem tudsz meggyőzni! – folytatta eltökélten. – Nem hagyom, hogy egyedül csináld! – A férfi már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ő azon nyomban közbevágott. – Veled megyek – szögezte le. – Elkísérlek, mert szeretlek. Hát ez megvolt! Másodszor is kimondta, tál talán több szerencséje lesz... De újra keserű csalódásban volt része, Langnek az arcizma sem rebbent, csak bámult rá szótlanul. A kínos csönd már-már elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, Emma egyre pirosabb és

pirosabb lett, aztán nagyot nyelt, és dacosan felvetette az állat, mintha mindegy volna számára, hogy mi következik. Tupper végül nagyot sóhajtott, és foghegyről odavetette: – Menj aludni, Emma! Ezekkel a szavakkal csírájában fojtotta el a lány utolsó reményeit is. Szerelmet vallok neki, s erre ő csak annyit tud mondani, hogy menjek aludni? A lány haragosan ökölbe szorította a kezét. – Az imént azt mondtam, szeretlek. – Hallottam... – És? Emma nagyon szerette volna megfejteni, mire gondolhat a férfi, de Lang tekintete semmiféle érzelemről nem árulkodott. – Az embernek akkor is szüksége van pihenésre, ha szerelmes – hangzott a józan folytatás. – Mit nem adnék érte, ha egy fickó végre azt csinálná, amit várok tőle! – tört ki dühösen a lány. Lang pillantásán továbbra sem lehetett kiigazodni, ám a szája széle árulkodóan megrendült. – Kifejtenéd ezt bővebben is? – Szeretném például, ha néha úgy viselkednél, mint ahogy a regényekben, vagy a színdarabokban szoktak viselkedni a főhősök. Amikor Júlia szerelmet vallott Rómeónak, a fiú bezzeg nem küldte el őt lefeküdni! No persze, merthogy éppenséggel Júlia küldte Rómeót. – Csakugyan? – nézett nagyot Emma. – Bizony ám! Hallgasd csak: „Jó éjt, Jó éjt! Búcsúnk is boldogít: Jó éjszakát kívánnék – hajnalig.” A lány arcára kiülő döbbenet láttán Lang jóízűen felkacagott. Emma tulajdonképpen nem is számított válaszra, a Shakespeare-idézet meg különösen váratlanul érte. Szégyenkezve beismerte, hogy ő, bizony, nem tudott volna szó szerint idézni a műből. – Bár csak nyolc évig jártam iskolába, igyekeztem mindent a fejembe vésni, ami megtanulható. Emma dühe egy szempillantás alatt elpárolgott. Merengve nézte a férfit. Ó, milyen keveset tudott róla! Vajon sikerülhet-e valaha is megismernie ezt a sokoldalú, csodálatos embert?

Lang gyöngéden megszorította a kezét, ám ennyi elég is volt hozzá, hogy vibrálni kezdjen körülöttük a levegő. – Emma, drágám... Nem azért raboltalak el, hogy visszaéljek a helyzettel. – Nem? Pedig... – Olyan jó lenne, akarta válaszolni a lány, de Lang máris a szavába vágott: – Hiszen nem önszántadból jöttél el velem... – Jaj, dehogyisnem! – Tisztában vagyok vele, mi mindenről mondtál le a kedvemért. Nem is kérhetek többet, majd csak akkor, ha arra te is készen állsz. De hát én kész vagyok! – kiáltotta Emma lelkében a hang, ám ezt a férfi nem hallhatta meg. Elfordult, kivett egy takarót a nyeregtáskából, és leterítette a földre. Aztán elhelyezte a pokrócon mindkét nyeregtáskát úgy, hogy a kettő egy párnát képezzen. Emma szapora szívverése lassan alábbhagyott. Rájött, hogy a férfi neki ágyaz. Vagyis egyedül kell nyugovóra térnie. Lehangoltan lépett oda Langhez, aki egy baráti puszival búcsúzott el tőle. – Jó éjt, Emmy! A becenév hallatán a lány megint melegséget érzett a szíve tájékán. Tehát mégsem volt pusztába kiáltott szó, amit az imént mondott. Ha kis lépésekkel is, de azért haladtak előre... – Lang, kérlek, fontold meg, érdemes-e az öcséd keresésére indulnod. Sok hasznunk nem lenne egy ilyen próbálkozásból, ellenben ha holnap tovább indulnánk Kaliforniába... – Akkor? Akkor mi lesz? Naponta tépelődhetek majd, hiányzik-e már az otthonod, a földed, és hogy könnyesre sírod-e éjjel a párnád a meghiúsult terveid miatt! Nem engedhetem meg, hogy mindent odadobj semmiért. – Nem semmiért... Érted! Érted kész vagyok minden áldozatra, mert csak veled lehetek igazán boldog. – Velem? Úgy, hogy egész életünkben futnunk kell valami elől? Nem, Emma, te ennél sokkal többet érdemelsz. Ráadásul... – Elhallgatott, és a lány szívében ismét szárba szökkent a remény. – Ráadásul? – kérdezett vissza. – Á, semmi. Nem fontos – rázta meg Lang a fejét, az arcán azonban két árulkodó vörös folt jelent meg. Emma kíváncsisága nőttön-nőtt. – Folytasd, kérlek! Legalább egymáshoz legyünk őszinték!

– Hát jó – adta meg magát a férfi. – Azt akartam mondani, hogy csak akkor vehetlek feleségül, ha már tisztáztam magam a vádak alól. Mert az álnéven kötött házasság nem érvényes. Én pedig azt szeretném, ha a gyermekeim teljes joggal viselhetnék az apjuk nevét. Házasság? Gyerekek? Szóval ez motoszkált Lang fejében a szenvtelenség álarca alatt! Emma a váratlan bizonyosságtól megrészegülten, boldogan borult a férfi nyakába. – Ó, egyetlenem! Ne hidd, hogy ez engem egyetlen percig is visszatartana. Számomra csak az a fontos, hogy együtt legyünk. Lang habozva fogta meg a derekát, és a lány sokáig nem tudta, magához akarja-e húzni, vagy inkább távol szeretné tartani magától. – Bár ne kívánnálak ennyire! – suttogta a férfi. – Éjszakákon át hánykolódtam álmatlanul, és hadakoztam a vágyaim ellen. – Ezt a harcot nekem is meg kellett vívnom – ismerte el mosolyogva Emma. – De az az igazság, hogy veszítettem... Lang felnyögött. – Gondolkozz csak! Jusson eszedbe, hogy nem szabad akaratodból jöttél velem! – De igen. Csak annyira el voltál foglalva az elrablásommal, hogy észre sem vetted... A lány megérezte a kedveséből áradó feszültséget, szinte hallotta szapora szívverését. A férfias erő közelsége azonban ezúttal nem riasztotta, hanem sokkal inkább várakozás teli és izgalom töltötte el. Ó, milyen sokáig rettegett attól, hogy érzelmei nem lelnek viszonzásra! Most annál jobban élvezte a hatást, amelyet a férfira gyakorolt – a hatalmat, amelynek segítségével a végletekig csigázhatja Lang szenvedélyét. Álmában sem gondolta volna, hogy ő is rendelkezik ezzel a képességgel. – Ha most lefekszel velem... – sóhajtott fel a férfi rekedtes hangon. Már ez a pár szó is elegendő volt ahhoz, hogy Emma ereiben forró, bizsergő áradatként kezdjen lüktetni a vér. Élete legszebb, legkalandosabb éjszakája előtt állt. Olybá tűnt számára, mintha egy szirt tetejéről készülne alávetni magát a lent tátongó, ismeretlen, ám mégis rendkívül csábító világba. – Tudom, mit akarsz mondani – szakította félbe. – De tévedsz, Lang. Bármi is történjék ma éjjel, biztos lehetsz benne, hogy nem fogom megbánni. Maga is meglepődött, milyen határozottan csengett a hangja. Minden porcikája reszketett a visszafojtott feszültségtől. Hogy szavainak nyomatékot adjon, lábujjhegyre állt, és megcsókolta szerelmesét. Ahogy az ajkuk összeért, a férfi ellenállása is megtört. Átkarolta Emma derekát, és csak csókolta, csókolta, amíg mind a ketten bele nem szédültek. A lánynak figyelmeztetnie kellett magát,

nehogy elfelejtsen levegőt venni, mert azon a helyen, ahová Lang magával vitte, háttérbe szorultak az olyan közönséges és hétköznapi dolgok, mint a lélegzés. Egyedül a vágy számított, a mindent elemésztő, perzselő vágy. Egyszerre akart mindent: Lang száját az ajkain érezni, becézgetni, felfedezni a testét, s eggyé válni vele a szenvedélyes ölelkezésben. A férfi végigsimított a haján, a nyakán, és a hátán, le egészen a csípőjéig. És minden érintése forró zsibongást vagy éppen jóleső borzongást váltott ki Emmából. Térde remegni kezdett, vágya nőttön-nőtt. Kétségbeesetten kapaszkodott kedvese nyakába, nála keresett menedéket az érzések vad viliarában. Úgy érezte, egész lényét elemészti a pusztító szenvedély, s bár maga is elcsodálkozott rajta, egészen biztos volt benne, hogy az egyetlen ellenszer éppen maga Lang. Csak rá volt szüksége, arra, hogy végre egymásra találjon a testük, ám a selyemruha, erényének védelmezője, komoly akadályt jelentett egyesülésük útjában. Mintha csak olvasott volna szerelmese gondolataiban, a férfi gombolni kezdte azokat az apró gombocskákat, amelyekkel Rose Ellen annyit bíbelődött ma reggel. Emmára sokkal egyszerűbb feladat várt. Neki csak Langet kellett kihámoznia az ingéből. A sötét szőrzettel borított, izmos mellkas nem volt idegen a számára. A kötésre már régen nem volt szükség, így csupán egy begyógyult, ám még mindig csúnya, vörös forradás emlékeztetett a férfi találkozására a halállal. A lány elszorult torokkal, gyöngéden simított végig a hegen. Lang közben végzett a gombokkal, és türelmetlenül letolta Emma válláról a ruhát. A lány életében először állt alsóneműben egy félmeztelen férfi előtt. Jócskán zavarba is jött, amikor Lang tekintete a keblére tapadt. A keblére, amelyet Rose Ellen rettenetes fűzője ingerlően le meztelenített, és alaposan fel is polcolt. Elfogódottsága dacára is mielőbb szeretett volna megszabadulni ettől a szörnyű ruhadarabtól amely szoborszerű mozdulatlanságra kényszerítette. Minél természetesebbnek akart látszani, és szívesen vállalt volna tevőleges szerepet abban, ami ezután következik. Lang hüvelykujjával megcirógatta a mellét, mire Emma lábából végképp kiszállt az erő. Öle forrón, kéjesen lüktetett. Úgy érezte, nem tud tovább várni. Megragadta a férfi karját, és lehúzta magával a pokrócra. A vékony takaró nem volt elég meleg, és nem is esett rajta elég kényelmes fekvés, így aztán ösztönösen a férfi fölé gördült. Lang egy pillanat alatt kioldotta a fűző zsinórjait, s ő végre fellélegezhetett. Egyszeriben elegendő hely állt a rendelkezésére, hogy levegőt tartalékoljon a hosszabb csókokhoz. Mindjárt élt is a lehetőséggel. Először Lang fülét kezdte

csókolgatni, aztán ajka tovább vándorolt a férfi állra, s onnan a szájára. Úgy érezte, ebből a gyönyörűségből sohasem lehet elég. Lang nyelvének érzéki játékára újra és újra végighullámzott a testén a vágy. Ösztönösen a férfi csípőjéhez szorította a csípőjét, és mozdulatai egyre ritmikusabbak, egyre céltudatosabbak lettek. – Várj...! – zihálta Lang. Emma elmosolyodott. Képtelen volt tovább várni. Végre teljesen át akarta adni magát a testét-lelkét hatalmában tartó szenvedélynek. Nem engedelmeskedett tehát a felszólításnak, hanem tovább dörgölőzött a férfihoz, mindinkább élvezi szerelmese vágyának félreérthetetlen bizonyítékát. Amikor azonban a nadrágszíjához ért, Lang átkarolta a derekát, és villámgyorsan lehúzta maga mellé. Ne siess ennyire, könyörgött a tekintete. Várjunk még... De Emma már nem tudta tovább féken tartani hosszú-hosszú évek óta háttérbe szorított nőiességét, teste természetes vágyait. – Bízom benned – suttogta, miközben kigombolta kedvese nadrágját, és férfiasságát finoman végigsimogatta. Lang nagyot sóhajtva hunyta le a szemét, majd olyan érzékien csókolta meg, ahogy még sohasem. Olyan férfi csókja volt ez, aki nyilvánvalóan már csak nehezen uralkodott magán, és Emma fenntartások nélkül vetette alá magát az akaratának. Úgy érezte, egész testét elemészti ez a gyönyörűséges lángolás. Vidéken élt, tehát tisztában volt vele, hogyan párosodnak az állatok. Azt pedig, hogyan zajlik mindez férfi és nő között, éppen elégszer kiszínezte már magában. Most végre megadatott neki, hogy megtapasztalja, ami után eddig hiába vágyakozott. Langnek azonban sikerült őt ismét meglepnie. Ahelyett, hogy rögtön a magáévá tette volna, és megajándékozta volna az áhított beteljesüléssel, cirógatni kezdte meztelen bőrét. A lány eddig el sem tudta képzelni, hogy egy egyszerű simogatás mennyi élvezetet jelenthet. Lang különösen nagy figyelmet szentelt a csípőjének, a combja belső oldalának, s végül hosszan becézgette testének legérzékenyebb részét nőiességének központját. Emmában már nyoma sem volt a kezdeti félénkségnek vagy gátlásos s ágnak. Szinte önkívületi állapotban vonaglott és sóhajtozott, s amikor már végképp nem bírta tovább az édes gyötrelmet, Lang megkönyörült rajta: finom mozdulattal széthúzta a combját, és lassan, óvatosan beléhatolt. Emma önkéntelenül felsikoltott az ölébe hasító váratlan fájdalom hatására, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Lang azonban gyöngéd, vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, és apró, alig észrevehető mozdulatokkal sikerült ismét felszítania szerelmese vágyát.

Aztán egyre erőteljesebben, egyre határozottabban nyomult belé, és Emma is átadta magát az ősi ritmusnak. A kín tovatűnt, és átadta helyét a kéjnek, egy soha nem tapasztalt, csodálatos szárnyalásnak, amely egyre feljebb, egyre magasabbra röpítette őt, míg csak magába nem szippantotta az édes, forró megsemmisülés. Néhány másodperccel később Lang is megremegett – és a lány immár tökéletesen biztos volt benne, hogy igazat mondott. Igaza volt, amikor kijelentette, hogy akármi is történjék ezen az éjszakán, azt ő soha, semmilyen körülmények között nem fogja megbánni. Barton Sealy álmatlanul forgolódott a hideg, kemény erdei talajon. A nyomorúságos tábortűz, amelyet mégoly fáradságos munkával is csak nehezen sikerült meggyújtania, még egy szúnyogot sem tudott volna rendesen átmelegíteni. Legalább ennivalóm lenne, gondolta elkeseredetten, mert a magával hozott élelem már régen elfogyott. – Ó, a fenébe! – nyögött fel, mert valami rettenetesen megszúrta az oldalát, és kihalászott a pokróca alól egy éles kavicsot. – Hogy az ördög vinné el Emma Colbyt! – tette hozzá dühösen. Egyedül csak a lányt hibáztathatta nyomorúságos helyzetéért. Mert ha az az ostoba liba nem szűri össze a levet azzal a haramiával, akkor most ő sem a puszta földön töltené az éjszakát, hanem a Colby-ház legszebb szobájában, puha párnák közt szunnyadozna. Az éjszakai erdő kísérteties hangjai még az eddig átélt gyötrelmeknél is jobban megkínozták. Zizegtek a lombok, baglyok huhogtak, prérifarkasok üvöltöttek, és hideg keleti szél húzta a fülébe altatódalnak egyáltalán nem nevezhető énekét. Eredetileg úgy tervezte, hogy átlovagol San Antonióba, és megszáll néhány napra az egyik fogadóban. De aztán rájött, hogy a város túlságosan is közel esik Middayhez, márpedig nem szerette volna, ha valaki felismeri, és később kérdőre vonja, miért nem üldözi menyasszonya elrablóját. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy gyávasággal vádolják. . Ó, egek, mennyire gyűlölte ezt a nőszemélyt! Őszintén szólva, egyáltalán nem tetszett neki Emma, s valósággal viszolygott attól a gondolattól, hogy meg kell vele osztania az ágyát. Ám az a tény, hogy a lány megszökött egy másik férfival, kifejezetten sértette a büszkeségét. Akkor sem bántotta volna jobban a dolog, ha Emma Colby lett volna élete első és egyetlen szerelme. Bosszúért lihegett, de tudta, hogy igazából sohasem vehet elégtételt. Tulajdonképpen már azzal is megelégedett volna, ha valaki megígéri neki, hogy soha többé nem találkozik ezzel a szánalmas, szürke egérkével, aki nem átallott helyette egy körözött bűnözőt választani.

Egyszerűen nem fért a fejébe, hogyan eshetett meg vele ilyesmi. A kezét nyújtotta egy nyomorult vénkisasszonynak, aki vele szemben egy átkozott csavargót részesített előnyben. Egy bankrablót, egy törvényen kívüli fickót, akinek az oldalán csak bujkálásban és menekülésben lesz része. Mégis mire számított, amikor egy gonosztevőhöz kötötte az életét? Ráadásul ez a Lang Tupper még banditának sem volt igazán eredményes, hiszen a Gonzalesbanda – legalábbis Barton tudomása szerint – alig hajtott végre sikeres akciót. A seríff őszintén reménykedett benne, hogy Emma és választottja nem esnek bele idejekorán a bűnüldöző szervek által fölállított egyik csapdába sem. Mert ha bármelyiküket is elkapják valahol a környéken, az beláthatatlan következményekkel járna rá nézve. Emma egészen biztosan világgá kürtölné a kikényszerített eljegyzés históriáját. Hiába, a nők egyszerűen képtelenek rá, hogy gyakorlatiasan közelítsék meg az élet dolgait. Hirtelen különös zaj ütötte meg a fülét. A távolból mintha egy ló nyihogását hallotta volna. Idegesen felült, és megmarkolta a fegyverét. De hiába meresztette a szemét, az éjszaka sötétjében semmit sem látott, ahhoz pedig nem volt kedve, hogy előbújjon a takaró alól. Újra lefeküdt hát, és nagyot sóhajtott. Vajon meddig tart még ez az őrület? Mikor térhet végre haza innen, az isten háta mögül, hogy előadja a város polgárainak, sajnos, kénytelen volt felhagyni a kereséssel? Tisztában volt vele, hogy az emberek nem fogják jó néven venni, ha Emma nélkül megy vissza Middaybe. Különösen Rose Ellen lesz elégedetlen. Őt azonban hamar megvigasztalja majd, ha megörökli nővérétől a Colby-birtokot. Sealynek szívébe mart az irigység. Tessék, még ezt a békát is le kell nyelnie! – Barton? – szólalt meg most egy hang a közelből. A seriff halálra váltan pattant fel a földről, és célzásra emelte a fegyverét. – Ki az? – Ne lőj, csak mi vagyunk. William lépett az alig pislákoló tűz fénykörébe, az öreg Joe Spearsszel az oldalán. Sealy fellélegzett. – Hála az égnek! Jól rám ijesztettetek. Mit kerestek itt? – Természetesen Miss Emmát – húzta ki magát Joe. – De meglep, hogy itt találjuk, seriff. Azt hittem, sokkal messzebbre jutott. Barton zavarba jött. Az igazságot, hogy már jóval napnyugta előtt tanyát vert a tisztáson, mégsem vallhatta be.

– Hát... alaposan tűvé tettem Midday környékét – mentegetőzött. – Meg aztán ez olyan jó táborhelynek tűnt. Úgy terveztem, hogy még napkelte előtt tovább indulok, hiszen hajnalban aligha számol támadással az a leányrabló gazfickó. William bólintott, ám Joe Spears továbbra is igen bizalmatlanul meredt rá. Hogy az ördög vinné el ezt a fontoskodó vénembert! Minek üti bele az orrát a mások dolgába? – És miért jöttetek utánam? – tette fel végül a kérdést Barton. – Azért, mert Mrs. Douglas szerint egyedül rendkívül kockázatos dolog szembeszállni azzal a banditával – közölte William. Rose Ellen... gondolhattam volna! Barton igyekezett minden dühét a szomorúság álarca mögé rejteni. – Világosan megmondtam, hogy senkinek sem szeretnék a terhére lenni. Magam akarom rendbe hozni azt, amit elrontottam. – Nem hibáztathatod magad Miss Emma eltűnéséért. – Azonkívül Mrs. Douglas szerint ez korántsem csak a maga ügye, seriff – szólt közbe újra Joe Spears. – Elvégre az ő nővéréről van szó. – Igaz, de... – Akárhogy is, magával tartunk – szögezte le ellentmondást nem tűrően az öreg. Hogy az a... szentségelt magában a seriff. Csak remélni merte, hogy Emma és a bankrablója egyenesen Kaliforniába veszik az irányt, és nem felejtik el gondosan eltüntetni a nyomaikat. Sem ő, sem William nem voltak valami tapasztalt nyomolvasók, így aztán, az sem lett volna meglepő, ha rossz irányba indulnak el, és a szökevények megmenekülnek. – Valószínűleg északnak tartanak – jegyezte meg könnyedén. – Még pirkadat előtt elindulok, hogy nyakon csíphessem őket. Joe hitetlenkedve húzta fel a szemöldökét. – Miből gondolja, hogy észak felé mennek? – kérdezte. – A nyomok ugyanis nyílegyenesen délkeletre vezetnek, San Antonio irányába. Lehet, hogy már rég ott is vannak. Barton dühösen szorította meg a fegyvere markolatát. Na tessék! Most aztán végérvényesen eltemetheti a reményeit, csak mert ez a vén pletykafészek nyomkeresőt játszik ahelyett, hogy a boltjával foglalkozna. Ezt a balszerencsét! – Tényleg? Nos, akkor úgy látszik... tévedtem – motyogta bizonytalanul. – A jelek szerint ez több mint valószínű – szólalt meg egy éles hang a bokrok mögül. – Hát ez meg mit jelentsen...? – tátogott Barton, amikor a következő pillanatban Rose Ellen bújt ki a tisztásra.

Ugyanazt a ruhát viselte, mint délben, Cathcart tiszteletes házában, de most még annál is piszkosabbnak és elhanyagoltabbnak látszott. És különös módon ez a tény jelenleg egy cseppet sem zavarta. Gúnyos mosollyal lépett Sealy elé, ám a pillantása hideg volt, mint a jég. – Teljesen elment az eszetek? – förmedt az öccsére Barton. – Minek hoztátok ide ezt a libát? – Mindenképpen részt akart venni a keresésben – vont vállat William. – Csak hogy tájékoztassalak, kedves seriffem – sziszegte dühösen a fiatalasszony -, egyáltalában nem vagyok liba! Emma húga vagyok, és mint egyetlen hozzátartozónak, kötelességem gondoskodni róla, hogy a testvérem épségben hazajusson. Mellesleg én beszéltem rá Joe-t erre a kiruccanásra. Tudtam, hogy ért a nyomolvasáshoz, de ezúttal nem is volt igazán szükség a szakértelmére. Még a vak is láthatja, hogy a nyomok San Antonió felé mutatnak! Barton megadta magát. – Hát akkor nincs mit tenni – hajtotta le búsan a fejét. – Holnap mi is arra vesszük az irányt.

14. – Na, most már nemsokára ott leszünk. Emmának elszorult a torka. San Antonió elkerülésével sok időt nyertek, de ha rágondolt új úti céljukra, a rablóbanda rejtekhelyére, azonnal páni félelem fogta el. Lang aggódva nézett rá. – Minden rendben? – kérdezte kedvesen, – Hát persze – hangzott a bátor válasz. Emma igyekezett az előttük álló rettenet helyett inkább az elmúlt éjszakára gondolni. Arra a csodára, amelyet Lang karjaiban élt át, a csókok édességére és a forró szenvedélyre. Arra az elragadtatásra, ahogy a férfi a nevét suttogta. Nem számított a hűvös szél, a kemény nyoszolya! Feledhetetlen gyönyörűségben volt része a szikrázó csillagokkal telehintett, égi baldachin alatt. És aztán eljött a hajnal, amikor Lang forró, illatos kávéval ébresztette. A nyomorúságos körülmények ellenére Emma úgy érezte magát, mint egy királynő, és nem akart belegondolni, hogy esetleg ez az utolsó közös ébredés... Tudta, hogy nehéz napjuk lesz, és kemény akadályokat kell leküzdeniük. De vajon sikerrel járnak-e? S végül elérik-e a céljukat? Úttalan utakon lovagoltak végig, érintetlen tájakon vágtak keresztül. A lány úgy kapaszkodott apja öreg mordályába, mint fuldokló a mentőövbe. Bár voltak kétségei azzal kapcsolatban, hogy alkalomadtán el tudja-e majd sütni a fegyvert, azzal vigasztalta magát, hogy ha minden kötél szakad, legfeljebb a támadója fejéhez vágja. Szent Isten! Az a gondolat, hogy megsebesíthet, vagy akár meg is ölhet egy emberi lényt iszonyatos szorongással töltötte el. Hiszen egész életében soha nem ártott senkinek! Ha csak elképzelte az öldöklő küzdelmet, amelynek esetleg a részese lesz, azon nyomban reszketni kezdett, mint a nyárfalevél. Lehet, hogy valóban hiba volt Langgel jönnie? Hátra kellett volna inkább maradnia, ahogy a férfi először javasolta? Mert könnyű bátornak lenni sok-sok mérföldnyire a veszélytől, kedélyesen beszélgetve egy tábortűznél... Tegnap este még olyan valószerűtlennek tűnt, hogy vége szakad az idillnek, és szembe kerülnek Amos vérszomjas cimboráival. Emma csak most döbbent rá, mire vállalkozott. Rettegett, hogy elveszíti Langet, és persze, a saját életét is féltette. Arra már gondolni sem mert, mi lesz, ha nem ölik meg, hanem élve kerül a haramiák kezére...

Nem! Ennek semmi értelme, határozta el. Uralkodnia kell magán, különben Lang menthetetlenül visszafordítja San Antonio felé. És elválni szerelmesétől még borzasztóbb lett volna, mint a félelem, különösen, hogy már tisztában volt vele, milyen gyönyörűséget szerezhet egymásnak férfi és nő. Szüzességének elvesztésén gyorsan túltette magát. Semmit sem bánt meg, hiszen szerette Langet, és biztos volt benne, hogy kedvese az első adandó alkalommal feleségül veszi. Már ha egyáltalán lesz ilyen alkalom... Most villant először eszébe, hogy akár meg is foganhatott ezen a szerelmes éjszakán. A gondolat ellentmondásos érzéseket ébresztette benne. Ujjongó öröm vegyült a végtelen kétségbeeséssel. Mert leghőbb vágya volt, hogy gyermeket szüljön szerelmesének, de úgy, hogy ez a gyermek az apja szerető felügyelete alatt nőjön fel... Minél közelebb értek a rablótanyához, annál kevesebb maradt a hajnali boldogságból, annál inkább hatalmába kerítette a rettegés. – Emmy? Langre pillantott. A férfi nyilván már jó ideje figyelte, és azt is megérezte, mi a baj. – Még nem késő, visszafordulhatunk San Antonióba. – Vagy akár Kalifornia felé is vehetnénk az irányt, nem igaz? – rántott egyet a vállán a lány. Tupper nagyot sóhajtott. Belátta, hogy makacs kedvesével nem egykönnyen boldogul. – Legalább lőni megtanítottalak volna! – Ó, emiatt ne aggódj! Biztosan menni fog – jelentette ki Emma színlelt magabiztossággal, de mire egy órával később elérték a dombtetőt, minden bátorsága elpárolgott. – Megérkeztünk – jelentette ki Lang, majd leugrott a nyeregből, és intett neki, hogy ő is kövesse a példáját. A lány szíve elszorult, amikor szemügyre vette a völgyben megbújó, deszkákból összetákolt kunyhót. Valóban ez a szánalmas viskó volna utazásuk rettegett célja? A nap és a szél szürkére fakította a fából ácsolt falakat. Az egyetlen látható ablak vaksin pislogott. Egyik táblája szárnyaszegetten lógott, a másik pedig a földön hevert. Az ajtónyílás sötéten, baljóslatún tátongott. Az épület előtt rozsdás vízgyűjtőhordó álldogált. Néhány csenevész fa szolgáltatott valami kevés árnyékot, s a szabadon legelésző három hátasló fanyalogva harapdálta a hitvány füvet. Lang elvigyorodott. – Hangulatos kis házikó, ugye?

Emma nem felelt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy kedvese akár egyetlen napot is kibírt ebben a viskóban, méghozzá gyilkosok és egyéb gonosztevők társaságában. – Most mit csinálunk? – Te semmit. – De hát... – Csak semmi de! Itt maradsz, én pedig megpróbálok közelebb férkőzni hozzájuk. – De észre fognak venni! – Minden bizonnyal. A lány úgy érezte, menten elájul. Fülében tisztán hallhatóan lüktetett a vér. Lang gyöngéden a karjára tette a kezét. – Miért, mit gondoltál, kedves? Hogy kedélyesen bekopogtatok, aztán szépen megkérem Amost, vonuljon helyettem a börtönbe? Emma azonban semmire se gondolt. Egyedül az járt a fejében, hogy Lang mellett kell maradnia, bármi történjék is. – Vigyél magaddal! – esdekelt. – Ha nővel vagy, talán nem fognak... – A „megölni” szó sehogy sem akart kijönni a torkán. A férfi megrázta a fejét. – Itt maradsz, és kész! – És ha... történik veled valami? – Akkor szépen felülsz a lovadra, és meg sem állsz San Antonióig. Emma tiltakozni szeretett volna, bántotta, hogy kedvese ennyire nem bízik benne. Nem tétlenül ülni, miközben Lang az életét kockáztatja. De szólni mégsem mert, mert a férfi szemében féltés és aggodalom csillogott. – Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne, Emmy. – Ahhoz túlságosan is szeretlek. A lány félig ájultan hanyatlott a karjába. Egy röpke pillanatra kapaszkodtak csak össze, de ez a pillanat kitörölhetetlenül beleégett mindkettejük emlékezetébe. Úgy csókolták egymást, hogy tudták, talán ez az utolsó csókjuk. Ó, bár vissza lehetne forgatni az idő kerekét! Bárcsak újra átélhetnék az elmúlt éjszaka feledhetetlen perceit! Ám hiába próbálták megragadni a pillanatot, az idő könyörtelenül lejárt. Tupper eltolta magától Emmát, és egyetlen szó nélkül elindult lefelé a völgybe. A lány könnyes szemmel bámult utána. Távolodó lépteinek halk neszét hallgatva úgy érezte, megszakad a szíve. Szeretni, és szeretve lenni... Milyen régóta várta ezt a boldogító pillanatot! Öröme azonban nem tartott sokáig. Most, hogy végre megtalálni vélte élete párját, talán el is veszíti

mindörökre, íme, tétlenül kell néznie, ahogy szerelmese élete kockáztatásával bemerészkedik az oroszlán barlangjába. Ráadásul tudta, hogy Lang kizárólag miatta vállalkozott erre az őrültségre. Azért, hogy visszatérhessenek Middaybe, holott neki az a város már régen semmit sem jelentett. Nem hallott egyebet, csak a szíve dobbanását. Dermedten bámulta a kunyhót, és azért fohászkodott, nehogy valaki észrevegye Lang közeledtét. Ám a ház környékén semmi sem mozdult. Legalábbis egészen addig, amíg a férfi el nem érte az épület ablaktalan oldalát. Hirtelen egy alacsony, sötét ború, fekete hajú bandita lépett ki az ajtónyíláson. Egy mexikói. Talán éppen Gonzales, a banda vezetője... A lánynak a lélegzete is elakadt rémületében, s alig tudta visszatartani a figyelmeztető kiáltást. Langnek azonban nem volt szüksége a figyelmeztetésre. Nem láthatta ugyan a férfit, de felfigyelt a lépések zajára. Meghúzódott a kis ház sarkánál, és várt. Egy örökkévalóságnak tűnt fel az a fél perc, amelyre a haramiának szüksége volt, hogy elsétáljon odáig. Tupper nem sokat teketóriázott, s a meglepetés erejét kihasználva lecsapott a gonosztevőre. Fél kézzel befogta a száját, majd a revolver markolatával villámgyorsan lesújtott a halántékára. A férfi egyetlen hang nélkül összecsuklott, és tompa puffanással elterült a földön. Emmát megdöbbentette a támadás sebessége. Sohasem látta még szerelmesét harc közben. Némiképp megnyugtatta ugyan, hogy Lang másodpercek alatt ártalmatlanná tette ellenfelét, de nem sokáig örvendezhetett, mert egy másik férfi is kijött az épületből. Ez az ember feltehetően rokona volt az elsőnek, nagyon hasonló volt ugyanis a fizimiskájuk. Mindazonáltal jóval veszedelmesebb ellenfélnek tűnt, egyrészt, mert magasabb volt, másrészt, mert pisztolyt tartott a kezében. A lány kis híján felsikoltott rémületében. Lang szemlátomást nem vette észre a banditát, mint ahogy az sem őt. Jaj, mi lesz, ha a mexikói gyorsabban kapcsol!? Emma egyszerűen nem bírta tovább. Óvatosan araszolva megindult lefelé a domboldalon. Elsőre csak egy kis bozótosig jutott, ahol elrejtőzött, és kikémlelt az ágak közül. Szerencsére senki sem vette észre. Felbátorodott. A haramia figyelme láthatóan a felé a sarok felé irányult, amely mögött Lang rejtőzködött, így a lány bízvást remélhette, hogy továbbra sem fedezik fel. Bár annyira ideges volt, hogy egész testében reszketett, mégis sikerült egyre lejjebb és lejjebb ereszkednie a domboldalon. Végül a háztól nem messze, az esőgyűjtő mögött sáncolta el magát. Nagy nehezen kibiztosította a pisztolyát, mert úgy sejtette, hamarosan szüksége

lehet rá. Tegnap még el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer fegyvert fog szegezni valakire. De Lang életének védelmében mindenre kész volt. Erre is. Ebben a pillanatban lövések dörrentek, s egymás után két pokoli robaj rázta meg a levegőt. Emma szinte megbénult a rémülettől. Csak akkor nyugodott meg, mikor a mexikói lövéseire megérkezett a válasz is, Lang oldaláról. Segítenem kell, határozta el. Igen ám, de hiába látta a banditát, teljesen gyakorlatlan lévén, ilyen távolságból nem merte megkockáztatni a lövést. Ki kellett tehát merészkednie az esőgyűjtő mögül. Óvatosan, centiméterről centiméterre lopakodott előre, s végül, amikor már csak néhány méternyire volt, célzott, és rálőtt a háttal álló mexikóira. Egy másodpercre teljesen elsötétült előtte a világ. A dörrenés fájdalmasan visszhangzóit a fülében, a lövés ereje nekilökte a ház oldalának. Ahogy oszladozni kezdett körülötte a kábulat köde, valami vöröset pillantott meg maga előtt. Vér... A mexikói kitárt karral, arccal előre hevert a. földön. Ingén nagy, vörös folt terjengett. Emma hitetlenkedve bámulta. Ezek szerint sikerült lelőnie? Elborzadt, ugyanakkor meg is könnyebbült. Láng nevét akarta kiáltani, hogy megbizonyosodjék felőle, szerelmének nem történt baja ám ekkor valaki durván befogta a száját. A szívverése is elállt, amikor a támadójának izzadságszagú, sós tenyere a szájára tapadt. Ösztönösen oldalt kapta a fejét, hogy láthassa ellenfelét, s tekintete egy olyan férfi jéghideg pillantásával találkozott, akit – bár eddig sohasem látta – bárhol, bármilyen körülmények között felismert volna. Amos Tupper volt az. Igaz ugyan, hogy a middayi körözvényeken szereplő arckép közel sem tudta visszaadni azt a kegyetlenséget és kíméletlenséget, amely ezt az embert jellemezte. Olyan erővel ragadta meg Emma karját, hogy a lány, ha nincs befogva a szája, hangosan felsikoltott volna fájdalmában, így azonban nem volt más módja a tiltakozásra, mint az, hogy teljes erejéből beleharapjon az őt könyörtelenül elnémító lapátkézbe. A férfi első döbbenetében szitkozódva eleresztette. Emma a lehetőséget kihasználva hátraugrott, de sem menekülni, sem kiáltani nem maradt ideje, mert Amos a következő pillanatban ismét rávetette magát, és pisztolyt szegezett a fejének. – Egyetlen szó, és a másvilágon ébred! A lány ereiben szinte megfagyott a vér. Pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy a férfi nem tréfál. Legfeljebb két perc telhetett el azóta, hogy rálőtt a mexikóira, és mégis minden mennyire megváltozott! Verdeső tekintettel kereste Langet, ám mielőtt még megpillanthatta volna, Amos az egyik lóhoz vonszolta, felugrott a nyeregbe, majd Emma legnagyobb rémületére őt is felhúzta maga

elé. Mindeközben annyira megrántotta a karját, hogy a lány meg volt győződve róla, a csontja törött. – Amos!! Ez Lang! Végre észrevett minket! Emma boldogan adott hálát az égnek, de bárhogy is igyekezett, nem tudott kedvese irányába fordulni, mert Amos teljes erővel a ló nyakára szorította a fejét. – Minden jót, bátyám! – kiáltotta a bandita. – Ha kedves a hölgyikéd élete, eszedbe ne jusson utánam jönni! Emmával fordult egyet a világ. Ahogy a ló vágtába ugrott, úgy érezte, mindjárt a földre zuhan. Elrablója azonban vasmarokkal fogta a nyakát. Lang felkiáltott, de a szavait már nem lehetett érteni, mert Amos ugyanakkor a levegőbe lőtt, hogy a többi lovat elriassza. A lányt csak az az egyetlen dolog vigasztalta, hogy fordultában, a szeme sarkából mégiscsak megpillanthatta szerelmesét. Ki tudja, talán utoljára... A nyomok a patak partjáig vezettek, aztán mintha valamennyit a föld nyelte volna. Lang fürkész tekintettel pillantott körül, de semmi olyasmit nem látott, ami öccse és Emma hollétére utalt volna. A „páni félelem” kifejezés közel sem alkalmas annak leírására, amit most érzett. Az őrület határán járt, égő fájdalom marcangolta a mellkasát. Hogy is nem tudta megakadályozni ezt a szörnyűséget? A tűzpárbaj gyorsan véget ért, s mire kióvakodott a rejtekéből, hogy megnézze, ki adta le az utolsó lövést, már csak azt látta, hogy az öccse lóra pattan, és Emmát is maga után rántja. Aztán elvágtatott, de ördögi nevetése még sokáig visszahangzott a dombok között. Langnek még fel kellett másznia az emelkedőn, hogy megkeresse a saját lovát, így Amos könnyedén egérutat nyert. Most aztán nem győzte magát átkozni, amiért idehozta Emmát. Csak magát hibáztathatta a történtek miatt, hiszen ha a lányt San Antonió-ban hagyja... A szíve is reszketett szerelmese életéért, s bele sem mert gondolni, mi lesz, ha elveszíti őt. Az elmúlt éj élete legszebb éjszakája volt, s a nem remélt boldogság csak megerősítette abbéli elhatározásában, hogy tisztáznia kell magát a vádak alól. Már nem félt attól, hogy Emma esetleg Lucyre fog hasonlítani. Ég és föld volt köztük a különbség. Immár nemcsak az életét köszönhette kedvese jó szívének és nagylelkűségének, hanem élete legcsodálatosabb élményét is. A lány habozás nélkül odaadta magát, holott

fogalma sem volt róla, hogyan végződik ez a veszélyes kaland. Bátorsága és határozottsága meglepte, ugyanakkor végtelenül boldoggá is tette a férfit. Szerelmes együttlétük közben Lang többször is erős késztetést érzett rá, hogy eljövendő közös életükre esküt tegyen, noha nem tudta, képes lesz-e állni a szavát. Emma azonban nem követelőzött, nem vágyott ígéretekre, és egyetlen női fortélyt sem vetett be, hogy rábírja őt szándéka megváltoztatására. Egyszerűen csak vele akart lenni – jóban és rosszban. S a férfit ez a tudat sohasem érzett, boldog büszkeséggel töltötte el. Ám ezek az érzések most mind eltörpültek a harag és az aggodalom mellett. Vajon hová vihette Amos a lányt? – töprengett Lang kétségbeesetten. Megtalálja-e őket valaha is? Szinte tébolyulttá tette az a gondolat, hogy szerelmese ki van szolgáltatva az öccse kényére-kedvére. Már egy teljes óra telt el azóta, hogy eltűntek... Résnyire szűkült szemmel fürkészte a látóhatárt, ám egyetlen biztató jelet sem tudott felfedezni. Ekkor ösztönösen hátravetette a fejét, és teli torokból Emma nevét ordította. Ha a lány nem is válaszolhat, legalább ez a kiáltás tudtára adja, hogy párja a közelében van, és addig nem nyugszik, míg ki nem szabadítja őt. – Üljön le! – dörögte Amos. Emma jobbnak látta engedelmeskedni. Egyre inkább megerősödött benne az az érzés, hogy Lang öccse nem egyszerűen erőszakos, bűnöző alkat, de valószínűleg őrült is. S mintha ez még nem lett volna elég, a fickó egy jókora pisztolyt is viselt az övébe tűzve, amelyet bizonyára számtalanszor használt már. Az ürömbe ugyanakkor egy kis öröm is vegyült, nevezetesen, hogy véget ért ez a rendkívül fárasztó és kényelmetlen lovaglás dombra fel, völgybe le, gázlókon keresztül – mert végre megérkeztek egy barlanghoz, és Amos lecibálta őt a nyeregből. Az már jóval kevésbé tetszett a lánynak, hogy elrablója azonnal bevonszolta a sötét és nyirkos üregbe. Szeretett volna egy kicsit közelebb húzódni a bejárathoz, hogy láthasson valamit a külvilágból, de alig csúszott előre egy-két hüvelyknyit, a férfi kíméletlenül visszarángatta. – Szeretném megmozgatni egy kicsit a tagjaimat – magyarázta panaszosan. – Na ne mondja! – hangzott a gúnyos válasz. A lány alig tudta elhinni, hogy ilyen szívtelen, sötét lelkű gazember lehet valaki, aki külsőre ennyire hasonlít Langhez. Ezzel együtt rendkívül felbőszítette Amos gonoszsága. Bár tudta, hogy semmi esélye sincs a magas, izmos, felfegyverezett banditával szemben, egyszerűen képtelen volt befogni a száját. Úgy érezte, megőrül, ha még egy percig tétlenül kell üldögélnie ebben a nyálkás félhomályban.

– Friss levegőre van szükségem – emelte fel a hangját. – A maga helyében örülnék, hogy egyáltalán lélegezni tudok! – Nyugodtan beszélhet a saját nevében is – sziszegte Emma. – Már nem sokáig rontja itt a levegőt! Amos kiköpött. A nagy adag bagó a lány kezétől nem messze ért földet. – Mi a csuda? Csak nem arra céloz, hogy a bátyám meg akar ölni? – Ő talán nem, de én annál inkább! A férfi harsány hahotára fakadt. – Maga? Rég hallottam ilyen jópofa viccet! – Miért? Nem nézi ki belőlem, hogy képes lennék ilyesmire? Amos elvigyorodott. – Ugyan már, hölgyem! Hiszen maga egy csótányt sem tudna eltaposni! Pontosan az a fajta, nagy ívben kikerüli a hangyabolyt, és rémálmai vannak, ha másnap el kell vágnia egy tyúk nyakát. – Lehet, hogy így van – vetette fel a fejét Emma dacosan. – Ma azonban mégiscsak megöltem egy embert. – Micsoda? A fickó elképedt tekintete különös elégtétellel töltötte el a lányt. Görcsösen igyekezett büszkének lenni szörnyű tettére, elvégre meglehet, Lang életét mentette meg azzal a lövéssel. – Egy perccel azelőtt, hogy befogta a számat, lelőttem az egyik társát. Egy mexikóit. Amos gúnyos nevetése sokáig visszhangzód: a barlang falai között. – És maga el is hiszi, amit mond, vagy csak engem akar lóvá tenni? Emmát roppant mód bosszantotta ez a lekezelő hangnem. – Nem hiszem, hanem tudom. Láttam, amikor az a fickó elterült a földön, és láttam a vért is a ruháján! – vágott vissza élesen. – Őszintén sajnálom, hogy meg kell fosztanom egy illúziótól, de pontosan megfigyeltem azt a lövöldözést. Gonzalest a bátyám lőtte le. – Én is meghúztam a ravaszt... – Igen ám, de mindössze egy fügekaktuszt sikerült eltalálnia. Ne gondolja, hogy először életében végrehajtott valami hasznosat! Ugyan már, a magafajta nők semmire sem jók! Emma arca fellángolt. Tényleg azt hitte, hogy hasznára volt szerelmesének, pedig valójában csak bajt hozott a fejére. Ha nem avatkozik a küzdelembe, Lang már régen elfogta volna az öccsét, és nem kellene most az ő kiszabadításán fáradoznia. Szégyellte magát, és

ezerszer elátkozta önnön ostobaságát. Ráadásul még Amos gúnyolódását is el kellett viselnie... – Ez jellemző a bátyámra. Mármint, hogy egy magafajta nővel szűri össze a levet. – Ezt meg hogy érti? – Fel nem tudom fogni, miért kezdett ki egy tanító nénire emlékeztető nőszeméllyel, aki ráadásul elég öregecske is. Sokkal okosabban tette volna, ha átszökik Kaliforniába, és elfelejt engem is, meg Texast is. – Én szintén ezt javasoltam neki. Ha rajtam múlott volna, már régen túl lennénk az államhatáron. – Maga meg ő? Na, ne nevettessen! Maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki hajlandó megszökni egy banditával. – Ebből is látszik, mennyire rosszul ismer. – Tévedés, nagyon is jó ismerem a maga fajtáját. Találkoztam már néhány illemtudó, tiszteletreméltó hölgyikével. Szerencsére azért nem túl sokkal... Emma erős kísértést érzett, hogy elmesélje a férfinak a tegnap éjszaka történetét. Mert amit akkor tett, az nem volt sem tiszteletre méltó, sem pedig illedelmes. Mindazonáltal most, utólag sem szégyenkezett a dolog miatt, sőt kifejezetten büszke volt a Lang karjaiban eltöltött, szenvedélyes pásztorórára. Ó, bárcsak most is együtt lehetnének! Bárcsak segíthetne neki valahogyan! Vajon hol lehet most, merre jár? – Emma! A lány és a rabló döbbenten egymásra nézett. – Az ördögbe is! – pattant fel a helyéről a férfi, és a barlang bejáratához ugrott. – Maradjon nyugton, ha nem akarja, hogy a prérifarkasok lakmározzanak a húsából! – szólt hátra fenyegetően, mire Emma olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetett. Szívében azonban felujjongott az öröm. Lang eljött érte! Itt van a közelben, és hamarosan rátalál! Amos revolvere megcsillant a lemenő nap fényében. A lánynak a lélegzete is elakadt. Ez a lelkiismeretlen gazember másodszor is rá akar lőni a bátyjára? Irgalmas isten, most mitévő legyen? Mit csináljon, hogyan segítsen Langnek, amivel nem veszélyezteti a saját életét? Mert abban egészen biztos volt, hogy Amos nem habozna beváltani a fenyegetését. Az elmúlt éjjel jó párszor hallotta a prérifarkasok üvöltését, s az emlékek hatására önkéntelenül megborzongott. Hasonló borzongás fogta el, ahogy a barlang bejárata mellett kuporgó Amost figyelte. A férfi úgy festett, mint egy veszedelmes, ugrásra készülő vadállat.

Emmát mindazonáltal igencsak felbosszantotta, hogy a bandita hátat mer fordítani neki. Igaz, fegyvertelen volt, de mégis... Ennyire lebecsülni a képességeit! Ezt még megbánod, gondolta, és körülnézett. Nem kellett sokáig keresgélnie. Alig karnyújtásnyira megpillantott egy jókora, éles peremű követ, amely tökéletesen megfelelt a célnak. Lassan, hogy ne csapjon zajt, felemelte. Olyan háromnégy fontot nyomhatott... Még hogy ő semmire sem jó! Ezt az arcátlanságot! A kővel a kezében centiméterről centiméterre araszolt közelebb Amoshoz. Ekkor Lang ismét a nevét kiáltotta. A lány megrémült, hogy a bandita esetleg megfordul, de szerencsére nem így történt. – Pokolfajzat! – szitkozódott Amos. – Vajon mi a célja ezzel a rikoltozással? Azt hiszi talán, hogy én nem hallom? Oldalt fordította a fejét, hogy még egy adag bagót köpjön a porba. Emma elszánta magát. Felugrott, és teljes erejéből lesújtott a kővel. Úgy érezte, sohasem fogja elfelejteni az ütés zaját, a földre rogyó, élettelen test látványát. Szörnyülködve nézte az Amos halántékán tátongó sebet és a belőle szivárgó vért. Aztán óvatosan megtapintotta a férfi pulzusát, és megkönnyebbülten fellélegzett. Láng öccse életben maradt! Kitépte a pisztolyt az ájultan heverő haramia kezéből, majd egyetlen lendülettel kirohant a barlangból. – Lang! Lang! Itt vagyok! – kiáltotta teli torokból, s a következő pillanatban csaknem összeütközött a férfival, aki az egyik közeli bokorból bújt elő, és boldog mosollyal ragadta meg a kezét. – Futás! A lány nevetve mutatta meg Amos pisztolyát. – Ne félj, biztonságban vagyunk – borult kedvese nyakába. – Ártalmatlanná tettem az öcsédet. Ó, Lang annyira féltem... – Hát még én! Azt hittem, sose látlak többet. – Attól tartottam, megsebesültél. – Én pontosan ugyanezt gondoltam rólad. Odalenn a kunyhónál hallottam egy lövést, és azt hittem, hogy Amos eltalált. – Én lőttem – világosította fel Emma a férfit, és szégyenkezve elmesélte, milyen meggondolatlan volt, amikor segíteni próbált. – Az a fontos, hogy nem történt bajod, Emmy. Egyedül ez számít. Lang kibontakozott szerelmese karjaiból, és a halkan nyöszörgő Amoshoz lépett.

– Remélem, hamarosan magához tér... Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy te voltál az, aki így elbánt vele. Nagyon büszke vagyok rád, Emmy! A lány mélyen elpirult, és boldogan simult újra kedveséhez. – Annyira szeretlek! Ugye, most már nem kell elválnunk soha többé? – Együtt maradunk az idők végezetéig – nézett a szemébe komolyan a férfi. – Egy napot sem vagyok hajlandó nélküled tölteni. – Ha akarnál, sem tudnál megszabadulni tőlem – suttogta Emma, és ajkuk hosszú, szenvedélyes csókban forrt össze. Egy csapásra megszűnt körülöttük a tér és az idő. A forró csók, amely felidézte első szeretkezésük emlékét, még számtalan, hasonlóképpen gyönyörűséges éjszaka ígéretét rejtette magában. A következő pillanatban azonban puskalövés dörrent, és egy golyó fütyült el a fejük felett.

15. Lang habozás nélkül hasra vetette magát, és Emmát is magával rántotta. – Ki lehet az? A férfi a fejét rázta. – Sejtelmem sincs. Annyi bizonyos, hogy nem Gonzales embere. A kunyhóban csak hárman voltak, különben nem is tudtalak volna követni ide. – Csak nem a hatóság... – Úgy is mondhatjuk. Valószínűleg a kedvenc seriffünk érkezett meg. – Jaj, ne! Barton... – Emmának már a névtől is hideg futkosott a hátán. – Hát nem azt mondtad, hogy ő biztosan nem fog utánunk jönni? – Ki tudja? Talán rákényszerítették, hogy önkénteseket gyűjtsön. De az is lehet, hogy William érkezett meg a cimboráival. – És most mi lesz? Lang arca tréfás grimaszra húzódott. – Először is imádkozzunk, hogy abbamaradjon a lövöldözés! Mintha nem lett volna elég bajuk, Amos is éppen ezt a pillanatot választotta ki, hogy magához térjen. – Hogy az a mennydörgős mennykő...! – fordult meg, és hangosan szitkozódva tapogatta a halántékát. – Megsebesültem... Valaki rám lőtt? – Nem, egy kővel vágtam fejbe – világosította fel a lány. A férfi zavaros tekintettel bámult rá. Szemlátomást nem jutott még el a tudatáig, hogy szerepet cseréltek: most már ő a fogoly. – De hát... az előbb mintha lövést hallottam volna... – Igen, a törvény ökle végre lesújtott ránk. – Emma maga sem értette, hogy lehet ennyire nyugodt és szenvtelen. Létezik az, hogy ilyen rövid idő alatt hozzászokott az izgalmakhoz? Vagy csak kedvese közelsége volt rá ilyen varázslatos hatással? – Húzódj beljebb! – figyelmeztette Lang az öccsét, de annak esze ágában sem volt engedelmeskedni. Nehézkesen felült, és nagyot sóhajtott. – Kellett neked utánam mászkálni! Most aztán láthatod, mire jó az ilyesmi... – Beviszlek a legközelebbi városba, és átadlak a seriffnek – jelentette ki a bátyja. Az ifjabb Tupper nem tűnt nagyon lesújtottnak. – Előbb-utóbb úgyis rács mögé kerültem volna – vonta meg a vállát egykedvűen. – Az a baj, hogy én is. Ezért vagyok kénytelen átadni téged a hatóságoknak.

Arnos növekvő csodálattal mustrálta végig a testvérét. – Rövid úton elintézted a fiúkat – jegyezte meg, és nem látszott rajta, hogy csöppet is búsulna a cimboráiért. Ebben a másodpercben újabb lövés dörrent, méghozzá közvetlen közelről. A golyó a barlang bejáratába csapódott, alig néhány centiméternyire Lang fejétől. Nyomában kisebb porfelhő támadt, és sziklaszilánkok pattantak szerteszét. Emma megmarkolta Amos pisztolyát. – A pokolba is! – mormolta a bandita. – Mi ez az egész? Mit pufogtat itt ez az őrült összevissza, ahelyett hogy kivárná, amíg a hideg és az éhség a barlang elhagyására kényszerít bennünket? – Úgy látszik, sürgős neki a dolog – vélekedett a bátyja. – Miért nem lősz? – türelmetlenkedett Amos. – Mert nem akarom pocsékolni a lőszert. Sajnos nincs belőle valami sok. – Akkor csalogassuk ki a fickót a rejtekhelyéről! Lang a fejét csóválta. – Nem, nem. Túl veszélyes. – De hát nem ülhetünk itt egész éjszaka! Vizet kell szereznem, hogy kitisztítsam a sebemet, különben belázasodom. Lang kérdő tekintettel pillantott Emmára. A lány egyetértőén bólintott. Igen, pontosan ez volt a helyzet: ha nem akarják, hogy Amos sérülése elfertőződjön, mielőbb meg kell tisztítani a portól és piszoktól. – Valóban szükségünk van vízre és alkoholra is. – Az ám! – helyeselt Amos. – Hú, de jólesne most egy kis szíverősítő! Emma, persze, nem az alkohol belsőleg történő felhasználására gondolt, de nem javította ki a férfit. Idegei pattanásig feszültek. – Adja vissza a fegyveremet! – javasolta Amos. – Kicsalogatom a fickót a rejtekhelyéről, és akkor Láng lepuffanthatja. Az idősebbik fivér egyetértőén biccentett. A lány azonban nem engedelmeskedett. Bolond lenne pisztolyt adni egy veszélyes bűnöző kezébe! Hogyisne! Hogy aztán agyonlője mindkettejüket? Vagy hogy elszeleljen, és akkor kezdhetnek mindent elölről? Amos a bátyjára vigyorgott. – Ki se néztem volna ennyi bátorságot ebből a hölgyikéből! Apró termetű ugyan, de meg kell hagyni, helyén van a szíve... Ahogy az előbb elintézett... Lehet, hogy nem is lenne butaság megtartani.

– Szívemből szóltál, öcskös! Amos Emmához fordult. – Ha ez megnyugtatja, ünnepélyesen a szavamat adom, hogy egyikőjüket sem fogom lepuffantani. Sem magát, sem a testvéremet. Az persze más kérdés, hogy meg tud-e bízni egy banditában. – Hogyan bízhatnék meg olyasvalakiben, aki egyszer már majdnem megölte a tulajdon bátyját! Amos értetlenül ráncolta össze a homlokát. – Miről beszél? – Természetesen a bankrablásról! Maga lőtt rá akkor, ne is tagadja! Amos a bátyjára meredt. Határozottan sértődöttnek tűnt. – Te is azt hiszed? – Őszintén szólva, megfordult a fejemben. Miért, nem te voltál? – Persze hogy nem! Gonzales. Kezdettől fogva gyanakodott rád. Azt állította, hogy te figyelmeztetted a pénztárost... – Ebben igaza is volt. – Gondoltam. Amikor beléptünk a bankba, rögtön feltűnt, hogy valami nincs rendben, így aztán agyon is lőttem a pasast. Azt hittem, ezzel vége, és kereket oldhatunk. Nem tudtam, hogy Gonzales veled is le akar számolni. Ha sejtettem volna, hidd el, figyelmeztetlek... – De maga inkább továbbállt a cimboráival ahelyett hogy segített volna Langnek – vetett a fickóra Emma egy megsemmisítő pillantást. – Kis híján elvérzett szegény. Mintha csak a szavait akarná megerősíteni, a következő pillanatban újabb golyó csapódott be mellettük a sziklafalba. – Miért, maga szerint mit kellett volna tennem? Ottmaradni vele, hogy aztán elkaphassanak? – Pontosan. – Na, ide hallgasson, hölgyem! Igazán sajnálom, hogy annyi bajt hoztam Lang fejére, és azt is bánom már, hogy túszul ejtettem magát. – Amos vigyorogva a halántékára mutatott. – Ha tudtam volna, hogy ennyire vonzódik a kövekhez, örömest lemondtam volna a társaságáról. De most már egy csónakban evezünk, úgyhogy ideje félretenni az ellentéteket. Ki kell jutnunk innen! Gondolom, ebben egyetértünk. Tudja mit? Ha elintéztük ezt a notórius lövöldözőt, szívesen elvitatkozgatok magával arról, hogy mit kellett volna tennem, és mit nem.

A lány még mindig habozott. Amikor azonban a következő golyó alig egy arasznyival a lába előtt csapódott a földbe, megrázkódott, és sietve odadobta Amosnak a revolvert. A férfi gyors pillantást vetett Langre, majd hétrét görnyedve kirohant a barlangból. Mintha csak egy tűzijáték petárdái robbantak volna, olyan fegyverropogás kezdődött. Emma azt sem tudta eldönteni, ki lőtt. Szorosan Langhez simulva figyelte Amost, aki elért ugyan egy vastag törzsű fát, de ott azonnal összerogyott. Csend támadt. Lélegzet-visszafojtva figyelték a mozdulatlanul heverő alakot, aki nem adott többé semmilyen életjelt. Emma vigasztalóan megsimogatta kedvese karját. El tudta képzelni, hogy érezheti magát. Évekig igyekezett gondoskodni Amosról, mindent kockára tett, hogy visszatérítse a helyes útra, még akkor is, ha a lelke mélyén tudta, nem valószínű, hogy sikerrel jár. És most végig kellett néznie testvére szomorú végét. Igaz, Amos legalább a halálával jóvátett valamit az eddigi vétkeiből, hiszen az ő védelmükben áldozta fel az életét. – Igazad volt – suttogta a lány. – Mégsem volt annyira rossz ember... – Ezt ne most beszéljük meg, Emmy... Ki kell találnunk, hogyan szabadulhatnánk innen. Emma a velük szemközt álló, repedezett sziklatömbre pillantott. – Gondolod, hogy a támadónk ott bujkál valahol? – Feltehetően. Sajnos nincs túl sok golyónk. Hogy egészen pontos legyek, mindössze három lövésre van lehetőségem. A lány nagyot nyelt. – Mit javasolsz? Mielőtt azonban Lang válaszolhatott volna, Barton hangja harsant föl a szikla mögül. – Gyere ki, Emma! – kiáltotta. – A barátod már a fűbe harapott, semmi akadálya hát, hogy megállapodjunk. A két szerelmes döbbenten nézett össze. – Azt hiszi, téged talált el – suttogta a lány. Lang a homlokát ráncolva próbálta kitalálni, hogyan kovácsolhatnának előnyt ebből a faramuci helyzetből. – Kimegyek – mondta Emma eltökélten. – Elmagyarázok neki mindent, és végre hazamehetünk. Vége a menekülésnek. – Szó sem lehet róla! Nem bízom a seriffedben. Igaz, ami igaz, a lánynak is erős kétségei voltak, de úgy érezte, ez az egyetlen lehetőség. – Ha kijössz, ígérem, senkinek sem szólok a bankrablódról – folytatta Sealy. – Összeházasodunk, mintha mi sem történt volna.

Emma keze ökölbe szorult. Honnan veszi ez a gazember, hogy ezek után ott folytathatják, ahol abbahagyták? – És mi lesz a kedves kis zsarolási kísérleteddel? – kiáltott vissza. – Elmeséljük szépen az otthoniaknak, hogy a seriffjük mennyire tiszteli a törvényt? – Még fenyegetni mersz? Azok után, hogy leléptél egy szökött bűnözővel? – Elraboltak... – Hahaha! És ezt el is higgyem? – Na, ebből elég – suttogta Lang, és felemelte a pisztolyát. – Ne vesztegessük az időt... – Ne felejtsd el, hogy nincs elég muníciód! – rázta a fejét Emma, akinek már éppen elege volt a vér látványából. – Sealy tisztában van vele, hogy nem tudok lőni, így aztán biztosan közelebb jön majd, és megpróbál rábeszélni a házasságra. – És aztán? – Elmagyarázom neki, hogy minden érintett számára az lesz a legjobb, ha elfelejtjük a megállapodásunkat, téged pedig tisztázunk a vádak alól. – Nem fog sikerülni... – Legalább próbáljuk meg! – Ha rólad van szó, nem szívesen kísérletezem. – Lang sötét szemében aggodalom csillant. – Ugyan már! Mégis, mit tehetne? – Abban a pillanatban, ahogy feltette a kérdést, a lány rögtön sejtette a választ, de gyorsan elhessegette magától a fenyegető rémképeket. Hiszen ez nevetséges! Miért törne Sealy az életére? Hiszen akkor nem kaphatná meg azt, amire mindennél jobban vágyik: a Colby-farmot. – Nem ülhetünk itt az idők végezetéig. A seriff előbb-utóbb elunja a várakozást, és idejön... – Megfelelő fogadtatásban lesz része, ne aggódj! – Kérlek, ne beszélj így! Emma tudta, hogy ha Lang lelövi Bartont, sohasem térhetnek vissza Middaybe. Senki sem hinné el, hogy a férfi csak önvédelemből cselekedett. Egy percig sem habozott tovább. Felugrott, és kiszaladt a barlangból. Azt az útvonalat választotta, amelyet az imént Amos. Tíz-tizenöt lépést sem tett meg azonban, amikor Sealy felegyenesedett a szikla mögül, és célzásra emelte a fegyverét. A lány megtorpant. Most jött csak rá, mekkora hibát követett el. A seriffhek – hacsak nem akarta, hogy kitudódjék a kierőszakolt esküvő históriája – nem volt más választása, meg kellett ölnie őt. – A földre, Emma! – kiáltotta Lang.

A lány is tudta, hogy ezt kell tennie, de egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Megbénította a tudat, hogy ilyen közel van hozzá a vég. Miért is volt ennyire ostoba? Hiszen így kockára tette mind a kettőjük életét! Lövés dörrent. Emma önkéntelenül lehunyta a szemét, s amikor kinyitotta, döbbenten látta, hogy a seriff a földön fekszik, mozdulatlanul. Bénultsága, mintegy varázsütésre, tovatűnt. – Lang! – sikoltotta, és sarkon fordult, hogy visszarohanjon a férfihoz. Most már biztos, hogy menekülniük kell. Kalifornia ezek után szóba sem jöhet, legalább Dél-Amerikáig kell annak futnia, aki meg akar úszni egy seriffgyilkosságot... Lang kibújt a nyíláson, de ahelyett, hogy átölelte és megvigasztalta volna, egyetlen mozdulattal visszarántotta őt a fedezékbe. – Mi szükség van erre? – kérdezte megütközve a lány. – Azt akarod, hogy téged is eltaláljanak? Emma egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet. – Vagyis nem te lőttél... – Hát persze hogy nem! – De akkor kicsoda? Kikémlelt a barlang bejáratán, és egy furcsa alakot látott előbukkanni a sziklák mögül. Fogalma sem volt, ki lehet az. Talán egy idegen? Esetleg Gonzales valamelyik elcsatangolt embere? Sem egyik, sem másik: amint egy kissé kitisztult a kép, Rose Ellent pillantotta meg a seriff holtteste mellett, kezében egy hatalmas pisztollyal. Megdörzsölte a szemét, mert azt hitte, álmodik. Aztán felugrott, odarohant a húgához, és bátorítóan átölelte. Rose Ellennek azonban nem volt szüksége vigasztalásra. – Ez a szemétláda le akart lőni téged! – mondta megvetően. – Hát, valahogy úgy áll a helyzet... – Régóta sejtettem, hogy forral valamit. A gyanúm pedig rögtön bizonyossággá vált, amikor arra utasított bennünket, Joe-t, Williamet és engem, hogy temessük el azokat a banditákat ott, a kunyhónál. Ő meg közben a keresésetekre indult. A férfiak még mindig a sírásással foglalatoskodnak, de én megszöktem, és utána lopóztam. – Hála az égnek! Rose Ellen kibontakozott a nővére karjai közül, és csípőre tett kézzel szemügyre vette a halottakat.

– Most már tudom, miért volt olyan fontos ennek a gazembernek, hogy egyedül próbáljon felkutatni benneteket. Micsoda seriff az olyan, aki még a zsarolástól sem riad vissza, és szántszándékkal futni hagy egy körözött bűnözőt? Ezek szerint ő is hallotta azt a pár nappal ezelőtti kínos beszélgetést... – Lang nem bűnöző – sietett Emma felvilágosítani a húgát. – Aki ott fekszik, az az öccse. Amos Tuppernek hívják, és ő a szökött bankrabló. Rose Ellen hevesen megrázta a fejét. – Ó, drágám! Miért is nem voltál őszinte hozzám? – Attól féltünk, nem értené meg – felelte Lang, miközben lassú léptekkel előjött a barlangból. – Hát igen... Valószínűleg igaza van – ismerte el a fiatalasszony. – Sajnálom. Észre kellett volna vennem, mi folyik a hátam mögött... Szent ég! Hogy fogom elmondani Williamnek, mi történt a bátyjával? Lang egy pillanatra lehunyta a szemét. Emma tudta, hogy az öccsére gondol, s arra a sok szörnyűségre, amely Amos miatt a nyakukba szakadt. – Ha akarja, mi majd elmondjuk maga helyett – nyugtatta meg a férfi Rose Ellent. – Megmentette az életünket, és ezért örök hálával tartozunk. Emma még most sem igazán tudta elhinni, hogy minden megoldódott, és nyugodtan reménykedhet immár a jövőben. Reszketve simult Langhez. Ő, igen, rövidesen egy hosszú, boldog korszak kezdődik... A férfi lehajolt hozzá, és megcsókolta. Néhány önfeledt pillanatra megint elsüllyedt körülöttük a világ. Aztán Lang felegyenesedett, és megköszörülte a torkát. A lány tekintete a húgára esett, aki könnyein át figyelte őket. – Bocsáss meg, Rose Ellen... Annyira össze vagyok zavarodva... – Emiatt nem kell mentegetőznöd. Felőlem addig csókolózhattok, ameddig jólesik. Emma aggódva nézte a testvérét. – Hát akkor mi történt? Miért nézel ilyen kétségbeesetten? – A ruhám... – dadogta Rose Ellen, és két kövér könnycsepp gördült le az arcán. – Nézd csak meg, mi lett belőle! – Ó, drága húgocskám, annyi veszek neked helyette, amennyit csak akarsz! Néhány ruha igazán nem nagy ár azért, hogy megmentetted az életünket. – Tényleg... – Rose Ellen szeme büszkén felragyogott. – Életemben először tettem valami igazán fontosat. Szédítő érzés... Sohasem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmire!

– Megöltél egy embert! – figyelmeztette Emma, aki a történtek után sehogy sem érezte illendőnek ezt a parttalan lelkesedést. – Soha többé nem teszek ilyet, megígérem. De meg kell értened! Egész mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy ilyen kemény is tudok lenni! Alig várom, hogy beszámolhassak Edwardnak, mi mindenen kellett átesnünk. Midday és Galveston közvéleménye is hamarosan meg fogja tudni, hogy Rose Ellen Colby-Douglas, akit magukkal egyívásúnak gondoltak, igazi hős! Istenem, ugye elhiszik? – Rövidesen kiderül – felelte Lang. – De most ideje visszatérnünk a többiekhez. Ma éjjel még a kunyhóban alszunk, aztán reggel indulhatunk haza. Haza... A férfi csillogó szeméből kitűnt, mekkora jelentőséggel bír számára ez az egyszerű szó. A közös otthon. A ház, ahol Emma született, és ahol a gyermekeik is megszületnek majd...

UTÓHANG Emma a verandán üldögélt, és éppen azt a levelet olvasta, amelyet Constance O’Hurlihy hozott ki hozzá ma reggel, egy könyvet tartalmazó csomagocska kíséretében. Mosolyogva szemlélte húga lendületes kézírását. Csak most jött rá, mennyire hiányoztak neki az elmúlt időszakban Rose Ellen bő lére eresztett beszámolói. Kedves Emma! Mellékelten küldöm első regényem tiszteletpéldányát a címe: Az éber nővér. Néhány szereplő valószínűleg ismerős lesz, például az elrabolt Ella, akit a hősies Rosa Ann ment meg a biztos haláltól. (Ne aggódj, senki sem fog párhuzamot vonni a valóságos események és a regény között, mert Ella meglehetősen alárendelt szerepet játszik a történetben.) A kiadóm azt mondja, évek óta nem olvasott ilyen izgalmas könyvet. Máris egy újabb regényen dolgozom – Bandita a hálószobában lesz a címe. Csak úgy zsong a fejem a jobbnál jobb ötletektől. Kérlek, ne haragudj, hogy olyan sokáig nem adtam hírt magamról, de rengeteg a dolgunk mostanság. Rövidesen kiállítás nyílik Annalise rajzaiból, sőt arra is felkérték, illusztráljon egy Tennyson-verseskötetet. Edward roppant büszke mindkettőnkre, velem pedig olyan figyelmes, mintha még mindig friss házasok lennénk. No de a kedves, szeretetre méltó férjekről nyilvánvalóan nem sok újdonságot mondhatok. Hát nem csodálatos, hogy mindkettőnket ilyen nagyszerű férjjel ajándékozott meg a sors? Szerető húgod, Rose Ellen – Jó hírek? Emma annyira elmélyedt az olvasásban, hogy észre sem vette a verandán közeledő lépteket. Felemelkedett hát a hintaszékből – ami nem volt éppen könnyű feladat, tekintve, hogy alig egy hónapja volt hátra a szülésig –, és Langhez lépett. Kellemes meglepetés volt a számára, hogy férje már kora délután hazajött, rendesen ugyanis a sötétség beálltáig dolgozott a farmon Williammel. Emmának ezzel szemben nem sok dolga volt. Csak nagy ritkán engedték meg neki, hogy segédkezzék a konyhában, így tevékenysége jórészt a kórházi betegeknek tartott felolvasásokra korlátozódott. Jelenleg azonban csupán egyetlen beteg lábadozott a ház mögött épített kórteremben: Joe Spears, aki az üzletében leesett a létráról, és a lábát törte. Emma átölelte férje derekát, és elégedetten felsóhajtott.

– Csupa jó! Képzeld, Rose Ellen küldött egy példányt a regényéből. – Na és? Miről szól? – Hármat találgathatsz! – kacagott fel a fiatalasszony. – Csak nem magáról a húgod őnagyságáról? – De bizony! És éppen most fogott bele egy újabb regénybe, amely, természetesen, ugyanezt a témát járja körül. – Így legalább nem hagyja cserben az ihlet... – Az biztos. A húgomat semmi sem tudja úgy lenyűgözni, mint a saját nagyszerűsége. Lang mosolya újra és újra megmelengette Emma szívét. Bár már hónapok óta éltek együtt, naponta beleszeretett a férjébe. Amikor az az érzése támadt, hogy tökéletesen ismeri, a férfi mindig tett egy olyan mozdulatot, vagy vetett rá egy olyan pillantást, amely elvarázsolta újdonságával. – Bárcsak író volnék! – suttogta Lang. – Akkor te lehetnél a múzsám! Hát csoda, hogy rajongásig szerette? Régen álmában sem jutott volna az eszébe, hogy egyszer egy férfi ilyen elragadtatottan pillant majd rá, különösen nem jelen állapotában. De Lang még most is másodpercek alatt meg tudta győzni afelől, hogy ő a legkívánatosabb nő a világon. Hamiskásan a férfira kacsintott. – Ha olyan jól írnál, mint ahogy hízelegsz, te lennél a legünnepeltebb irodalmár. Lang gyengéden magához szorította asszonyát. – Hátha a gyerekünk a húgod tehetségét örökli majd... – Jaj, csak azt ne! – tiltakozott Emma ijedten. – Sokkal jobban örülnék neki, ha orvosnak tanulna, vagy gazdálkodna. – És ha bandita lesz? – Lang most először tudta az öccse emlékét felidézni anélkül, hogy a szívébe markolt volna a gyász. Emma megrázta a fejét. – Úgy hallottam, az ilyen hajlamok felbukkanásával csak egy generációval később kell majd számolni. – Ez megnyugtató. – Hát igen. Nagyszülőnek lenni már egészen más feladatot jelent. Mellesleg nem tagadhatjuk, hogy sokat köszönhetünk az öcsédnek. A hajsza hevében gyorsan egymásra találtunk... Lang szeme megvillant, s Emma tudta, hogy párja is arra a tábortűz melletti, szerelmes éjszakára gondol. Ó, milyen rég történt! Mégis minden pillanatát megőrizte az emlékezete.

– Mondd csak, nem tölthetnénk a szabadban még egy éjszakát? – Dehogynem. Felőlem akár ma éjjel is kinn alhatunk. Emma végighordozta pillantását az őszi napfényben fürdő tarlókon. – Jaj, mi jut eszedbe?! – visszakozott ijedten. – Csak ami neked is eszedbe jutott – nevetett a férfi. Emma elvörösödött, de nem tiltakozott, mert férje cirógatása felélesztette a szenvedélyét. – Csakhogy nagyon hideg van ám odakinn... – Hmm... – Lang izgatóan becézgetni kezdte hitvese telt keblét, ezzel is utalva rá, hogy egészen biztosan nem fáznának. – Ha ennyire félsz, akár a hálószobánkban is gyújthatunk egy kisebbfajta tábortüzet. – Nem is rossz ötlet. A férfi könnyedén a karjába kapta feleségét, holott a fiatalasszony jó néhány kilóval nehezebb lett tavasz óta. – Jaj, tegyél le! Mit csinálsz? – Meg szeretném gyorsítani az utat a hálószobáig. – De mi lesz, hogyha Lorna vagy William meglát? – Ha valaki, hát ők egészen biztosan nagyon megértőek lesznek. – És ha Joe vesz észre valamit? – aggodalmaskodott Emma, miközben a férfi könnyedén fellépdelt vele az emeletre. – Akkor holnapra a fél város tudni fogja, hogy Mr. és Mrs. Tupper nagy előszeretettel bújnak össze ebéd után. Hiába, a világ már csak olyan, amilyen. Az embereknek beszédtémára van szükségük. A fiatalasszony felkacagott. – Üsse kó, kivételesen nincs kifogásom ellene, hogy ez egyszer rajtunk is csámcsogjanak egy keveset – súgta a férje fülébe szerelmesen.