April Kihlstrom - A Félrevezetett Diana

 

April Kihlstrom

A félrevezetett Diana Eredeti cím: The Wicked Groom Fordította: Hunyadi Lászlóné

 

 

Két idegen, ha találkozik Hihetetlennek tűnt, hogy egyszer már megtörtént. De mégis így volt. El sem gondolná az ember, hogy ezután ismét megtörtént. De így volt. Dianának volt ideje, hogy még elmenjen. Valóban volt. S a lovaglópálcát is használhatta volna arra, hogy ellökje. Ehelyett nyugodtan ült a lován, és várt. Csöppet sem volt meglepve, mikor a férfi szabad karja körbefogta, s ajkai közelítették az övét. Csókja most lágy volt, követelőző, tele vággyal. Alsó ajkát édesen harapdálta, s nyelvével simogatta Diana ajkát egyik sarkától a másikig, s ő képtelen volt ellenállni. Amikor James felemelte a fejét, Diana zavartan nézett rá. Mikor ajkai mintha különváltak volna testétől, s úgy tűnt, hogy saját akaratuk van, az idegen nyelve ajkai közé fúródott, s Diana képtelen volt ellenállni. És amikor még közelebb húzta a férfi, ölelése követelőző lett, de ő nem ellenkezett. Diana egy teljesen idegen ember karjaiba került. És maga az érzés is idegen volt, amit ez a férfi keltett benne.

Bevezető Berenford, 1812 Berenford hercegnője volt az, akinek az egész köszönhető volt, aki miatt az egész elkezdődött. S ráadásul így. Minden igyekezete ellenére. Ez mind nem sokkal azután történt, hogy fiával, Berenford hercegével egy olyan lányt szándékozott feleségül vetetni, akit előzőleg még soha nem látott. Alig három héttel később a hercegnő leült elegáns, régiesen berendezett londoni szobájában, és homlokát ráncolva így szólt a fiához: – Nem tudom megérteni a szorongásodat. Olyan kiváló menyasszonyt választottunk neked, aki minden tekintetben eleget tud tenni a Berenford családnak. Származása majdnem olyan, jó, mint a tiéd, neveltetésében nem találsz hibát, s többek szerint a magatartása is kifogástalan. Kérhetsz még ennél többet, Jeremy? Kilencedik Berenford herceg zordul tekintett az anyjára, s röviden a következőt mondta: – Szerelem. – Szerelem? – horkantott fel furcsa mód a hercegnő. – Ez képtelenség. Sokkal jobban megleszel nélküle. Hidd el nekem, jó okom van, hogy ezt mondjam. A nővérem szerelemből ment férjhez, és hova jutott? Berenford hirtelen megmozdult, de nem mondta ki azt, ami a fejében járt, mégpedig azt, hogy a nagynénje mindig is sokkal boldogabb embernek látszott, mint a saját anyja, pedig ő a gazdagság és a tisztelet minden előnyét élvezte, míg a másik egy elszegényedett pap feleségeként tengette életét. A fiú hallgatása láthatóan nem elégítette ki az anyát. A hercegnő odaütögette sétapálcáját a padlóhoz, miközben a fiának rimánkodott: – Ilyen semmiséggel akarsz esküvőd előtt és után is foglalkozni? A menyasszonyod nem fog repesni a boldogságtól, ha olyan képpel köszöntöd őt reggel, mint ahogy mostanában reggelizni jössz. – Hát akkor, hogy köszöntsem? – kérdezte Berenford gúnyosan. – Ugyanolyan udvariasan, mint ahogy ő is üdvözölni fog minden reggel – válaszolt a hercegnő kimérten. Szünetet tartott, s megkérdezte: – Mi a fene van veled, Jeremy? Szabad akaratod szerint egyeztél bele ebbe. – Hát persze – mondta Jeremy ugyanolyan gúnyosan, mint az előbb. – Feleségül kell vennem valakit, és szerinted Lady Diana kedves, jól nevelt, és a származása is tökéletes. Csak az a baj, hogy nem ismerem. – Nem ismered? Hát persze hogy nem ismered – szólt a hercegnő, s hangja egyre türelmetlenebbé vált. – Tökéletesen nevelték. Az apja mindig otthon tartotta, s így megértem, hogy nem is szívesen megy bárhova. Nincs abban semmi különös, hogy nem minden idejét akarja Londonban tölteni. S ebben  

 

hasonlóak vagytok. Ez az egyik ok, amiért őt választottam. Ő maga a tökéletesség. De ha feltétlenül meg szeretnéd látogatni az esküvő előtt, miért is ne? Biztos vagyok benne, hogy a család tárt karokkal fogad. Jeremy furcsa, szeretetteljes mosollyal nézett az anyjára. Mit mondana az anyja, ha tudná, hogy már meghívták és visszamondta? Tudta, hogy az anyjának ez egy jó gondolata, de mégsem értett vele egyet. Berenford felsóhajtott és megpróbált magyarázkodni. – Én nem csak egyszerűen találkozni akarok a lánnyal. Meg szeretném ismerni, hogy megtudjam, milyen feleség válik majd belőle rosszabb és jobb időkben egyaránt. Ha egy hivatalos látogatást teszek, akkor az túl illedelmes lenne, anélkül hogy egy percet is kettesben töltenénk és valami lényeges is elhangozna. Mindketten a legjobb oldalunkat mutatnánk, s minden bizonnyal halálra untatnánk egymást. Berenford hercegnője kikelt magából. – Mi a fenét vársz? Ugyanennyit tudtam én is az apádról, mielőtt összeházasodtunk. És végül is jól megvoltunk egymással. Egyikünk sem ismerte a jövendőbelijét házasságkötés előtt. Egyedül a szolgálók azok, akik igazán ismerik uraikat, de Lady Diana szolgái ahhoz túl hűek a kisasszonyhoz, hogy kibeszéljék neked. A te romantikus elképzeléseidről esetleg könyvekben olvashatsz, bár én alig vesztegetném az időmet ilyen dolgokkal, hiszen az életben inkább gyakorlatiasnak kell lenni. Kell egy feleség, és Lady Diana nagyon megfelel. Románcot bárhol és bármikor találhatsz. Lady Diana tökéletesen nevelt, nem csinál nagy ügyet semmiből sem. Addig nem, amíg diszkréten kezeled a dolgot, és én úgy neveltelek, hogy így is tégy. Berenford herceg végig lélegzet-visszafojtva hallgatta az anyját, s csak a végén vett levegőt. Nem lett volna semmi értelme, hogy veszekedjen az anyjával. Ő is ugyanolyan csökönyösen ragaszkodott a nézeteihez, mint a fia, de úgy gondolta, a fia vita nélkül belemegy ebbe a házasságba. Jeremy pedig tudta, hogy magának kell megoldania ezt a problémát. Az anyja ültette fülébe a bogarat, amikor a szolgákról beszélt. A szolgák az egyetlenek, akik igazán ismerik gazdáikat. Néhány pillanattal később már elhessegette a gondolatot, s uzsonnára invitálta anyját. Eközben Anglia másik részén a nagyon csinos és filigrán termetű Westcott grófnő némi aggodalommal szólt a férjéhez. – Nem értem, Adam. Hogyan utasíthatta vissza a meghívásunkat Berenford hercege? Westcott gróf kelletlenül feszengett székében. Nem volt jellemző a feleségére, hogy a könyvtárban zavarja, mely menedékhelyévé vált házasságuk huszonegy éve alatt. – Te magad is láthatod, édesem, hogy Berenford hercegnek más kötelezettsége van – mondta a gróf a levélre mutatva, melyet felesége tartott a kezében. A grófnő nem úrinőhöz méltóan felhorkant. – Ez képtelenség. Berenford jöhetne és megnézhetné leendő nejét, ha akarná. Ezt mindenki megértené. – Talán nem kívánja látni Dianát az esküvő előtt – gondolta Westcott. – Valószínűleg babonás a fiú, és rosszat jelent, ha látja. – Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ugyanolyan kelletlenül érzi magát, mint Diana – szólt a grófné. – Bizonyára igazad van. Csak abban reménykedem, hogy a herceg nem áll el eredeti szándékától, mielőtt oltár elé vezetnénk a fiatalokat. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy Diana jó kezekbe kerüljön. – Westcott gróf idegesen nézett a nejére, és azt mondta: – Ez nem volt valami okos megjegyzés, mert ha ők mindketten olyan kelletlenül érzik magukat… Hangja elakadt, mikor felesége ránézett, s fel-alá kezdett járkálni. – Ez képtelenség! – ismételte. – Ez egy jó parti. Mindkettőjüknek előnyös. S ha mindketten olyan kelletlenül érzik magukat, annál jobb. Hiszen akkor nem fogja a szükségesnél többször háborgatni Dianát. S ez majdhogynem áldás, még ha Diana ezt még nem is tudja. Ez az egyik ok, hogy Berenfordot választottam számára. Hűvös ember hírében áll. S mivel Diana eddig a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a körülötte legyeskedő fiatalemberek iránt, szerintem semmiképp nem szeretne egy szenvedélyes férjet. Diana sokkal jobban kijön egy olyan emberrel, aki nem várja el, hogy felesége gyakran kimutassa vonzódását iránta. Boldog lehet, hogy választásom Berenfordra esett. De valóban az lenne Diana? Egyáltalán nem.  

 

Westcott elhalványult ezen szavak hallatán. Felidézte magában az elmúlt huszonegy évet, ahogy felesége fogát csikorgatva teljesítette házastársi kötelezettségeit. Elég gyakran teljesítette ezt, hiszen öt lánygyermekkel ajándékozta meg a férjét, ezt el kell ismerni. De nem jelentett élvezetet az együttlétük. Amennyire Westcott a többiek elbeszéléseiből leszűrte, a legtöbb házasság az övéhez hasonló volt. Ezért volt olyan sok férfinak szeretője. Westcott szerette volna, ha lányainak több jut – különösen Dianának, aki a kedvence volt. Westcott azt remélte, hogy Berenford meg tudja tanítani Dianát, hogy élvezze házasságuk minden percét. De most Lady Westcott szavai új színben tüntették fel a dolgokat. Egy néhány évvel ezelőtt történt, rosszul végződött kalandja kivételével Berenford mindig kerülte a bálokat, és méltóságán alulinak tartotta, hogy megtisztelje bármelyik lányt a figyelmével. Lehet, hogy ilyen hűvösen fog viselkedni Dianával is, és meg se próbálja megtanítani a szerelmi fészek örömeire? Tegyük fel, hogy a szeretőjét továbbra is meg akarja tartani! Westcott gróf hirtelen felesége szavába vágott: – Megint írok Berenford hercegnek, s megpróbálom meggyőzni, hogy mégis jöjjön el. Westcott asszonynak halvány fogalma sem volt róla, miért gondol most a férje homlokegyenest mást, de nem akart veszekedni. Lehet, hogy szerencse, amin a férje esze jár.

 

 

Első fejezet Lady Diana türelmetlenül járkált fel s alá, míg várta, hogy kihozzák a lovát. Az anyja már megint előadást tartott neki, s nagyon vágyott kimenni. Fel akart pattanni a lovára, s száguldani erdőn-mezőn át, hogy leküzdje nyugtalanságát. Egy lovász jelent meg, aki lovat vezetett. – Maga mit csinál? – kérdezte, s közben saját kancájára, Lucky Ladyre mutatott. Rawlins, a főlovász sietve válaszolt: – Az apja parancsára mindig önnel kell lennie egy lovásznak, amikor kilovagol, hiszen nemsokára férjhez megy. Diana ajkai marcona kifejezést öltöttek, melyet Rawlins már túlságosan jól ismert. – Azt már nem – mondta vészesen halkan. – Pedig így lesz, úrnőm. Bár választhatja azt a megoldást is, hogy sehova nem megy lovagolni – válaszolta Rawlins kissé bizonytalanul. Lady Diana Rawlinsra bámult, s nem ellenkezett, csak felsóhajtott. Sajnos elég jól tudta, hogy ha egyszer Rawlins parancsot kap, azt feltétlen végrehajtja, mondhat ő bármit. Összeszorított fogakkal válaszolt: – Jól, van, hát legyen. Bárki is legyen az, jobban teszi, ha gyakorolja a lovaglást. – Ezt úgy mondja, mintha lenne akár egy olyan lovászom is, aki nem tud lovagolni – vágott vissza Rawlins megvetően. Szerényen, kicsit tétován szólalt meg az új lovász. – Én azért elég jól tudok lovagolni. – Majd meglátjuk – szólt Diana. Diana megengedte Rawlinsnak, hogy felsegítse a nyeregbe, s sietős léptekre kényszeríttette Lucky Ladyt, hogy minél hamarabb elhagyják az istálló udvarát. Nem is nézett hátra, hogy a lovászfiú vajon készen van-e. Ha nincs kész, az az ő baja. Diana nem akarta, hogy bármiféle kísérete is legyen. Diana vágtázott, elég volt Lucky Ladynek bírni a nagy iramot. Mindketten tudták a célt, melyhez igyekeztek. Az apja földjén volt egy patak s mellette egy árnyas hely, ahol egyedül lehetett. Kivéve, ha nem jön az a lovász, akit Rawlins küldött a nyakára. Ki a fene lehet ez a fickó? Diana nem emlékezett, hogy látta-e már valaha is a fiút. Hirtelen rövidre fogta a kantárszárat, és visszanézett, hátha látja, hogyan „kullog” utána a lovász. Ehelyett majdhogynem utolérte, már a vállánál volt. Igazán nem is figyelt az istálló udvarán, csak azt látta, hogy egy másik lovat is nyergelnek. Mikor Diana rájött, hogy a lovász az apja legjobb lovainak egyikét üli, s láthatóan semmi problémája nem akad a lóval, azt mondta: – Apa senki másnak nem szokta átengedni Ördögöt. A lovászfiú mosolyogni kezdett, majd látszólag meggondoltabban viselkedett. Szemét a földre szegezte, és szerényen azt mondta: – Rawlins valószínűleg úgy gondolta, hogy Ördögre van szükség ahhoz, hogy lépést tudjak tartani önnel. Az utóbbi pár percből úgy tűnik, megállta a helyét. Hát nem pimasz? – gondolta Diana, s szemöldökét összehúzta. – Mi a neve? – kérdezte élesen. – J-James – hebegte a férfi. – Azt hiszem, eddig még nem láttam ezen a környéken. – Bizonyára igaza van, hiszen még új vagyok itt. Tegnap vett fel Rawlins – helyeselt James. Diana kék szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.  

 

– S már önre bízta Ördögöt? James vállat vont, látszott, hogy zavarban van. – Igen – köszörülte közben a torkát –, mert tegnap este volt vele egy kis probléma, s úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki bír vele. – Maga cigány? – kérdezte hirtelen Diana. A lovász rábámult, s úgy tűnt, mintha kérdezni akarna valamit, de csak sértetten válaszolt. – Nem, hölgyem. Legnagyobb meglepetésére, Diana elkezdett mentegetőzni. – Nem akartam megbántani, James. Csak hallottam, hogy a cigányok milyen különlegesen tudnak bánni az állatokkal. S ön nagyon jó lehet, ha még Ördöggel is el tud bánni. A lovász széles vállai leereszkedtek, s még ha a száján nem is látszott, a szemében valami furcsa fény villant. – Nem sértett meg – válaszolta. Bizonyos okok miatt beletörődése felhergelte Dianát. Nem szeretett tévedni. Röviden csak ennyit mondott: – Legjobb lesz, ha visszafogja magát merészségét illetően. Nem jó, ha ilyen ember ténfereg az istálló körül. Ha így folytatja, Rawlins ki fogja rúgni anélkül, hogy bármi jót mondana önről a jövőben. – Merészség? – kérdezett rá azonnal James. – Hát az mi volt, amit ön az előbb az arcomba vágott? Ezelőtt senki sem mondta nekem, hogy cigány vagyok. Ez még jobban felbőszítette Dianát. Egy szót se szólt, csak sarkon fordult s kiügetett a patakhoz a mezőre. Ezúttal nem akarta megelőzni a lovászt. Azt sem gondolta, hogy kezeit nyújtva segíti majd le a lóról. – Hadd segítsek – mondta James, amint kezét a lány derekára tette s leemelte a nyeregből. Mikor lábai talajt értek, Diana felmérgesedett, s meglökte a lovászt a mellkasánál. – Hagyjon békén! – kiáltotta. – Soha többé ne érjen hozzám! A lovász pislogott egyet, s lassan elmosolyodott. – Bocsánat, úrnőm – mondta. – Egy pillanatra eltévesztettem, hol is állok a ranglétrán. Csak segíteni akartam. Már csak azt mondja meg, kérem, hogyha az én érintésem ilyen szeszélyessé teszi, hogyan fogja kibírni a házasságot, hiszen ha jól tudom, nemsokára férjhez megy. A férje nem fogja beérni ennyi érintéssel. Diana legszívesebben megütötte volna a lovászt. Szeme nagyra nyílt. A fiú szavai a lényegre tapintottak, s ő sietve megfordult, hogy a lovász ne lássa a benne kavargó kuszaságot. – Ez nem az ön dolga – mondta hidegen. Mögötte a lovászfiú összeráncolta a homlokát. Szemöldökei furcsa barázdában találkoztak, s olyan volt, mintha mindjárt beszélni akarna. Talán annak a gondolata tartotta vissza a megszólalástól, hogy elküldik minden válasz nélkül. Egy perccel később már úgy tűnt, hogy Diana összeszedte magát. Szembefordult Jamesszel, s mély lélegzetet vett beszéde előtt. Hangja hidegnek és távolinak tűnt, de semmiképp sem barátságtalannak. – Bocsásson meg. Nem az ön hibája, hogy nem a kellő nevelést kapta. De a jövőben azt szeretném, hogy csak akkor segítsen, ha megkérem rá, egyébként ne nyúljon hozzám. Rendben van? – Tökéletesen, hölgyem – válaszolt James szerényen. Diana biccentett a fejével. – Kikötheti a lovakat oda, vagy sétáltathatja is őket. Én egy kicsit leülök a patakhoz, s nem akarom folytatni ezt a haszontalan párbeszédet. Ez egyfajta elbocsátás volt, legalábbis Jamesnek annak kellett volna vennie. De önfejű volt, furcsa fény csillogott a szemében, s azt mondta: – Bocsánat, hölgyem, de azt hiszem, hogy amit ön mond, abban nincs haszontalan. Dianát nem tudta becsapni azzal, hogy szelíden beszélt. A mosoly jele látszott az arcán, de egy kissé felháborodva válaszolt.

 

 

– Nem arra gondoltam, amit én mondtam, hanem amit maga. Az ön mondatait tartottam haszontalannak. Nem mintha én mindig a lényegről beszélnék – mondta érdekesen elcsukló hanggal, vágyakozó szemmel. – Néha azt gondolom, soha nem fogok úgy megtanulni beszélni, ahogy kellene. Anyám szerint mindent meg kell addig tanulnom, amíg Lord Berenford eljön meglátogatni. S igazán rettegek attól a pillanattól, amikor találkozunk. A lovászfiú homlokát ráncolva mondta: – És Lord Beremord is ilyen félős lenne? – kérdezte találékonyan. Diana vágyakozó pillantást vetett rá. Hihetetlen, hogy az ember ennyire megbízzon egy lovászban, és nem tudta, miért teszi. Bizonyára azért, mert ő csak egy szolga, s nem mondja el apának vagy anyának azokat a dolgokat, melyekről beszélgettek. – Lord Berenford – javította ki Diana rögtön. – S azt sem tudom, félős-e vagy sem. Valószínűleg valami piperkőcfajta lehet. Ez azt jelenti, hogy nem fogok neki annyira tetszeni, s ő se nekem. Megpróbál majd egy átlagos társadalmi feleséget formálni belőlem, ami persze teljesen távol áll tőlem. – Akkor ne engedje, hogy így legyen – mondta James, s komolyan kérdezte: – Miért menne feleségül hozzá, ha ilyen érzései vannak iránta? Diana felsóhajtott s megfordult. Nem akarta, hogy a lovász észrevegye minden igaz érzését, mely szemében tükröződött. Enyhén megrázta a fejét. – Maga nem értheti, hogy megy ez itt a mi körünkben. Maga azt vesz el, akit akar, de mi csak mindenféle körülmény figyelembevételével házasodhatunk. Remélem, azért jól fog elsülni. Mint tudja, ezek a házasságok általában jóra fordulnak. Csak kényeskedés az én részemről. Az is meglehet, hogy őrülten beleszeretek Lord Berenfordba, és örök életünkben boldogok leszünk. James szeme kissé gúnyosan mosolygott, miközben azt mondta: – Mi van, ha nyolcvan körüli és minden porcikája ropog és fáj? – Á, nem – szólt komolyan Diana. – A legjobb forrásokból tudom, hogy Lord Berenford fiatal és nagyon helyes. – Valóban? – mondta James meglepetten, s valami ördögi sugallat arra késztette, hogy megkérdezze: – Már nagyon várja, hogy csókolózzon vele? Diana a döbbenettől pislogni kezdett, s egy pillanat múlva hangja hideg felsőbbséget tükrözött, s kijelentette: – Túl messzire ment, James. – Egyáltalán nem. – A válasza lágy volt. – Akkor már inkább ezzel megyek messzire. Megcsókolta. James nagyon meglepte Dianát. Csókjával elérte ajkát, mielőtt még ideje lett volna reagálni. Mikor Diana feleszmélt, pofon vágta és odarohant Lucky Ladyhez, s egy közeli szikladarabra állva sietve felszállt a lovára. Szélsebesen vágtatott, olyan messzire és olyan gyorsan, hogy minél előbb megszabaduljon a férfitól. James kuncogva felnyergelte a lovát, s a kisasszony után lovagolt. Mikor elérték az istálló udvarát, James alig egy hosszal volt lemaradva. A nő kezétől származó piros folt az arcán már elhalványodott, de a tényt, hogy Lady Diana haja összekuszálódott, semmi sem tudta elfedni. Lucky Lady megállt Rawlins előtt, s Diana lecsúszott kancája hátáról. – Ki kell rúgni! – harsogta Diana s közben James felé mutatott. – Azonnal. Azt akarom, hogy ajánlólevél nélkül bocsássák el. – És miért? – kérdezte Rawlins könnyedén. – Sokat engedett meg magának velem szemben – mondta dühösen Diana. Ám Diana legnagyobb meglepetésére, Rawlins kuncogott egyet s megrázta a fejét. – Sajnálom, Diana kisasszony, de az édesapja azt mondta, hogy ha ilyen és ehhez hasonló dolgokat mondana ön erre a lovászra, akit alkalmaztam, még akkor is maradhat, s nem kell elbocsátanom, hisz képes önnel lépést tartani. Csücsüljön le nyugodtan, és fogadja el, hogy úgy kell viselkednie, mint egy leendő feleségnek. Számomra úgy tűnik, hogy James állandóan a sarkában volt, s ez nem tetszik önnek. Pedig ez azt jelenti, hogy ismét őt fogjuk elküldeni önnel, ha lovagolni megy.  

 

Rawlins odafordult a lovászhoz, aki épp akkor ugrott le lováról s melléjük állt. – Jó munka volt, James – mondta Rawlins. – Vésd eszedbe, hogy szemmel kell tartani Dianát. S hogyha Diana kisasszony lovagolni kíván, neked vele kell tartani. Rendben? – Igen, uram – válaszolta szerényen James. – Ja, és még annyit, hogyha adnának más elvégzendő munkát is – tette hozzá Rawlins –, Diana kisasszony mindenek előtt az első legyen, s csak utána a többi. James ismét szerényen bólintott, kicsit úgy érezte, becsapták Dianát. Dianán elhatalmasodott a düh, sarkon fordult, s elindult a ház felé. Ha Rawlins nem hallgatja meg, akkor majd az apja. Ő nem gondolhatja komolyan, hogy egy ilyen szemtelen lovásszal legyen együtt. Nagyon dühítette, hogy Rawlins még ekkor is tanácsokat osztogatott Jamesnek, hogy hogyan kell vele bánni. Diana azon morfondírozott, hogy ha kéznél lenne egy pisztoly, most biztos közéjük lőne.

 

 

Második fejezet Diana beviharzott a ház halljába. Olyannyira nem figyelt semmire, hogy az inasnak kellett az asztal mellé ugrania, hogy a kesztyűk, a kalap és a lovaglópálca ne essenek a földre. – Hol van apám? – követelte parancsoló hangon. – A könyvtárban, kisasszony – dadogta az inas megkönnyebbülve, miután látta, hogy nem rá mérges a kisasszony. Diana lerohant a könyvtárba vezető lépcsőn. Átkozta a hosszú zöld szoknyát, mert félő volt, hogy elbukik benne. Csomót formált belőle a derekán, s most már szabadon futhatott. Óriási erővel, kopogás nélkül nyitott a könyvtárba, s egyenesen az apja asztalához rohant. – Miért kell nekem férjhez menni? – kérdezte könyörögve apját. Westcott gróf hátradőlt székében, s lánya rendkívüli magatartása ellenére higgadt maradt. Tudta, hogy Dianára inkább ez a magatartás a jellemző. – Nagyon jól tudod, hogy miért kell férjhez menned. Te vagy a legidősebb és még négy lány van utánad. Annabelle húgod már el van ígérve Winsborough-nak, s nem mehet addig férjhez, amíg te nem teszed ugyanezt. Diana ide-oda járkált a szobában. – Miért? – kérdezte. – Miért nem lehet Annabelle az első? – Mert a dolgoknak nem ez a sora – válaszolta csendben Westcott. – S igazából nem értem hisztériázásod okát. Beleegyeztél abba, hogy feleségül menj Lord Berenfordhoz, és azt sem értem, hogy miért kell akadékoskodnod. Valaki rémhíreket terjesztett a fiúról? Valami olyat hallottál, ami rontja a presztízsét? Mert az igazat szólva, szerintem nem. Én magam jártam utána, hogy mindent megtudjak róla. – Westcott megállt, s szigorúan hozzátette: – Szedd össze magad, Diana. Emlékezz rá, felajánlottam, hogy elküldelek Londonba egy évre. Ha elmentél volna, te magad dönthetted volna el, hogy ki legyen a házastársad. Diana abbahagyta a járkálást, s türelmetlenül rázta a fejét. – Nem csak Berenfordról van szó. Egyáltalán nem akarok férjhez menni. Gondolkodtam rajta, s arra a következtetésre jutottam, nem akarom, hogy egy férj tartson el. Westcott gróf felsóhajtott. – Rendben van. Mondd el, mi okozza ezt a meghátrálásodat. – Te, papa – válaszolta tompán. – Temiattad van. Olyan parancsot adtál, hogy nem mehetek egyedül lovagolni Lucky Ladyvel. Mindig velem kell, hogy legyen egy lovász. Mama meg még szörnyűbb. Azt mondja, hogy mindenféle ruhához méretet kell vetetni rólam. Több ruhához, mint amit egész életemben elhordhatnék. Ha tudtam volna, hogy ilyenfajta dolgok járnak együtt a jegyességgel, biztos nem egyezem bele. Ez az utolsó mondat belenyugvást sugallt, s mert szerette gyermekét, Westcott gróf azt mondta: – Sajnálom, lányom. Csak segíteni akarunk, hogy teljesen felkészülj a férjhezmenetelre. A dolgok megváltoznak majd. Biztos lesznek olyan változások is, melyek ellenedre lesznek. De lesz néhány olyan is, melynek szívből örülni fogsz. Diana apja asztalához sétált, rátette kezét az asztalra, s előrehajolt. – Biztos ez? Például milyen változásoknak fogok örülni, apám? A gróf nem válaszolt. Nem is tudott. Ehelyett félig motyogva azt mondta: – Bárcsak Berenford úgy döntött volna, hogy meglátogat. Azt mondják, nagyon vonzó ember, s ez talán elég lenne ahhoz, hogy félelmeid eloszoljanak. Diana felhőkölt, s ezzel arra késztette apját, hogy az rájöjjön, milyen artikulálatlan hangot tud adni a lánya.  

 

– Nem vagyok olyan bolond, hogy elkábítson egy helyes arc vagy egy igéző mosoly. Csak azért egyeztem bele, hogy Berenford legyen a férjem, mert te biztosítottál arról, hogy van esze. De ha van is, még semmi jelét nem mutatta. Vagy lehet, hogy ő is ugyanolyan csökönyös, mint én, s jobb lett volna, ha az egészet elhalasztjuk. Westcott gróf félelemmel tekintett a lányára. – Nem! Az Isten szerelmére, nem szabad még csak gondolnod se ilyen dolgokat. Ha most bármelyikőtök visszalép, az mindkettőtöket tökretesz. Diana ismét ideges lett. – Ne légy buta, apa – mondta türelmetlenül. – Egy gróf lánya vagyok, bőséges hozománnyal. Lehetne az arcomon egy nagy forradás, ha akarnám, megléphetnék egy lovásszal is, s még akkor is találnék férjet, ha akarnék. Ami pedig Berenfordot illeti, mamát semmi más nem érdekli, csak az, hogy tehetős, neves férjei legyenek a kedves kislánykáinak. – Akkor sem fogom engedni, hogy megszégyenítse a családot – mondta engesztelhetetlenül Westcott. – Ez egy jó alkalom, s elvárom tőled, hogy te is ezt gondold. Üzletet kötöttél, s elvárom, hogy be is tartsd az ígéretedet. Egy pillanatra egyensúlyba kerültek a dolgok. Aztán Diana sarkon fordult és orrát felhúzva kiviharzott a szobából. Nem fogok sírni – gondolta magában zord határozottsággal. – Teljesen mindegy, mi történt, akkor sem fogok sírni. Az emeleten a testvérei már várták, hogy lecsaphassanak rá abban a pillanatban, ahogy belépett az ajtón. Diana megállt a küszöbön, s rosszkedve szertefoszlott, ahogy lánytestvéreinek képe tárult elé. Annabelle, aki tizenhét éves volt, állt hozzá korban a legközelebb, aztán Barbara következett a tizenhat évével, majd az ikrek, Rebecca és Penelope, akik tizennégy évesek voltak. Négy egymástól ennyire különböző testvért nehezen tehetne találni. Diana kék szemétől és szőke fürtjeiről Barbara fekete hajáig és sötétzöld szeméig a színek minden árnyalata fellelhető volt a lányokban. És mégis hasonlítottak egymásra. Különösen most, miután az utolsó nevelőnő is elmenekült, mert az ikrek huncutságból pókot raktak az ágyába. Diana bizalmasa a lányok közül Barbara volt. Ugyanolyan vad volt, mint Diana, s gyakran féltette nagyobbik lánytestvérét. A többiek irányíthatóak voltak, Diana pedig olyan sokat törődött velük, hogy néha inkább anyjuknak érezte magát, mint testvérüknek. Természetesen ezért egyezett bele a házasságba. Bármekkora áldozatot is jelentett számára, nem állhatott testvérei útjába. A testvérek ismerős vigyorral köszöntötték. – Ideges vagy, ugye? – kérdezte Rebecca puhatolózva. Annabelle is morgott. – Csak nem megint anyával vesztél össze? Diana belépett a szobába, vigyázott, hogy nyugodt legyen a hangja, s azt mondta: – Nem. Ez alkalommal apán volt a sor. – Ó, Diana, ez nem lehet – sóhajtott Annabelle tehetetlenül. – Zagyvaság! – kiáltotta Barbara nyíltan. – Ha Diana apával vitatkozott, valószínűleg jó oka volt rá. Minekünk is többet kellene vitatkoznunk apánkkal és anyánkkal. Csak akkor kapjuk meg, amit akarunk. – De apa és anya mindent megadnak nekünk – állt szülei mellé Rebecca. – Miért kellene még harcba szállnunk? Barbara és Diana értettek egymás szavából. Nem volt értelme annak, hogy a többi lányt is beavassák. Diana elmosolyodott, és azt mondta: – Már el is felejtettük, ne civódjatok. Apa túl jól ismer ahhoz, hogy bármi olyat, amit mondok, nagyon komolyan vegyen. Ezek a szavak Penelopéből tompa nevetést csaltak ki, s azt mondta: – Az biztos. Mi mind jól ismerünk. De most mi bajod van? Diana szorosan összefonta a kezét, miközben ugyanúgy beszélt, mint az előbb.  

 

– Azok a szabályok, melyet apa és anya kényszerítenek rám. Most például az, hogy feleségül kell mennem Berenford herceghez. Tudjátok, hogy már lovagolni se mehetek anélkül, hogy egy lovász ne lenne a sarkamban? – Figyelembe véve, hogy milyen veszélyesen lovagolsz, nem rossz ötlet, hogy lovászod van, akár menyasszony vagy, akár nem – mondta szigorúan Annabelle. Diana elnézően mosolygott fiatalabb testvérére. De Barbara tette fel a legprovokálóbb kérdést. – A szabály vagy a lovász gyakorolt rád ekkora hatást? Diana habozott, de válaszolt: – Mindkettő – válaszolt rá nem jellemző bizonytalansággal. – Kit küldött veled Rawlins? – kérdezte Annabelle, homlokát ráncolva. – Úgy tudtam, egyik lovász sem tud utolérni se téged, se Lucky Ladyt. Diana elkezdte harapdálni alsó ajkát, mely rá még jobban nem volt jellemző. Végül húzódzkodva válaszolt. – Rawlins talált egy új lovászt. Jamesnek hívják, s nem kedvelem. Egyáltalán nem. Szemtelenül viselkedett. Diana testvérei a már ismert vigyorral egymásra néztek. – Ez akkor azt jelenti, hogy ő tudta tartani veled az iramot – mondta felnőttesen Penelope. – S azt, hogy Rawlins minden alkalommal veled küldi a lovászt – tette hozzá Rebecca lélegzetét visszatartva. – Megérdemled, ha tiszteletlen – tette hozzá komolyan Annabelle, bár megértő szelídség sugárzott a szeméből. – Ha nem ijesztetted volna el a környéken lévő összes lovászt, akkor Rawlins teljesen mást küldött volna kísérőül. Úgy tűnt, hogy csak Barbara értette meg. Letette a könyvet, amit olvasott, Dianához ment, s megkérdezte: – Tényleg olyan szörnyű? – kérdezte együtt érzően. Olyan szörnyű? A kérdés furcsamód meglepte Dianát, mert rájött, nem is volt olyan szörnyű. Épp ellenkezőleg. Egyáltalán nem gondolta, hogy James olyan szörnyű. Élvezte, ahogy a férfi megcsókolta, s ettől rettent meg annyira. Barbara pedig várta a választ, s Dianának mondania kellett valamit. Kényszeredetten mosolygott és azt mondta: – Nem hiszem. Csak ezeket a szabályokat nem tudom megemészteni. Barbara megszorította a karját. Diana szélhámosnak gondolta magát. De hát mit is mondott volna? Hogy csókolózott egy lovásszal, s még jól is esett neki? Barbara megértené, de a többi testvér megbotránkozna, s ha bármelyikük is rájönne, nagy botrányt kavarna. Diana el akarta terelni a témát, és azt mondta: – Kinél van a divatkönyv? Most már gondolkodnom kell a kelengyéről. Az ajtónál megállt Lady Westcott, hogy ránézzen gyerekeire. Tagadhatatlanul büszke lehetett magára. Bár aggódott is. Lányai már túl régen nagyon szabadjára voltak engedve, s ezt ő is tudta. Rossz rájuk nézni! – gondolta. Diana a viseltes, divatjamúlt lovaglóruhájában! Barbara már kinőtte köntösét, az ikrek ruháinak szegélye rongyos volt, és csak Annabelle volt úgy felöltözve, ahogy az illik: nyomott mintás muszlin köntöst viselt. Itt valamit tenni kell! Lady Westcott soha nem szerette a felelősségteljes feladatokat, és erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy határozottan lépjen be az ajtón. – Itt az ideje, hogy új nevelőnőtök legyen. Szeretném, ha tisztelettudóan viselkednétek, ha Miss. Tibbles, a nevelőnő megérkezik Londonból. A testvérem küldte – mondta Lady Westcott, amint ikrei lehuppantak az ablak melletti ülőhelyekre. Az öt testvér egymásra nézett, mindegyikőjük arcán ugyanaz a megrökönyödés. Diana és Annabelle már kinőttek az iskolapadból, de mégis hatással volt rájuk a hír. Most már nem lehet cseverészni a lányokkal, s Miss. Tibbles valószínűleg nem fogja megengedni, hogy a fiatalabb lányok bemenjenek a magánórákra. Barbara szemében harcias fény csillogott, ami bajt sejtetett.

 

 

– Miss. Tibblest a neki kijáró tisztelet övezze, ha megérkezik – mondta Lady Westcott mikor lehajolt, s szigorú szemmel nézett a harmadik legidősebb lányára. – Mikor érkezik Miss. Tibbles? – kérdezte Penelope nemes egyszerűséggel. Lady Westcott hosszan elgondolkodott lányán, mielőtt válaszolt. – Azt hiszem, nem fogom elmondani. Nem akarok nektek alkalmat adni arra, hogy felelőtlenül viselkedjetek. S nem fogjátok azokat a trükköket bevetni, mely eddig hat nevelőnő elmeneteléhez vezetett. – Megállt, s lányai jól láthatták, hogy távoli, gonoszkodó mosoly szökik az arcára, miközben azt mondta: – A nővérem biztosított afelől, hogy Miss. Tibbles mindenféle gyerekes csínytevésre fel van készülve, s minden olyan tulajdonság birtokában van, mellyel kézben tud tartani benneteket. Az istállóban a legújabb lovász szorgosan csutakolta s kefélte Lucky Lady és Ördög szőrét. Rawlins alaposan szemügyre vette néhányszor. Semmi hibát nem fedezett fel benne, ami a lovakhoz való szakértelmet illette, és természetesen nem hitt Lady Diana vádjainak, mégis úgy gondolta, nem árt, ha néhány szóban figyelmezteti a fickót. Rawlins közelebb ment Jameshez. – Nem könnyű Lady Dianával boldogulni – vette szemügyre figyelmesen. James nem hagyta abba a munkát, s nem is fordult meg. – Hát, ez így van – mondta. – Az apja elkényeztette – tette hozzá Rawlins. – A gróf mindig is fiút szeretett volna. – Ezt magam is észrevettem – válaszolt James, s erősebben súrolta a lovat. – Aligha van tőle sebesebb lovas. Résen kellett legyek, hogy együtt tudjak vele haladni. – Ugye, csak ennyit csináltál? Együtt haladtál vele – kérdezte Rawlins. James lassan megfordult. Felháborodás látszott az arcán. – Hát mit is csinálhatnék egy ilyen magas lóról beszélő nővel? Igaz, hogy puha, édesen karcsú, de nem kockáztatnám munkám elvesztését még két ilyen gyönyörű szemért sem. Rawlins bólintott, szemei összeszűkültek, ahogy elgondolkozott. De miféle lovász az, aki ilyen szavakat használ? Neki ugyan mindegy, hogy igényesebben beszél, mint ahogy egy lovásztól elvárná, gondolta Rawlins. S nagyon jól bánik a lovakkal. – Ördöggel van valami problémád? – kérdezte Rawlins hirtelen témát váltva. James elvigyorodott. – Miután tisztáztuk, hogy ki a főnök, nincs. Ő egy olyan erős ló, hogy magam sem bánnám, ha lenne egy ilyen lovam. Rawlins felhőkölt. – Az olyan lovak, mint Ördög, nem a mi fajtánknak való – mondta nevetve. – Kivéve a tisztán tartásukat és a valaki után rohangálást velük. Miért van az, hogy csak az adójuk több annál, mint amennyit mi keresünk egy év alatt? James kantározta a lovat. – Álmodozni csak lehet, nem? – kérdezte. Rawlins kuncogva mondta: – Azok az álmok! Csak azt nem szabad elfelejteni, hogy azok álmok! – Nem fogom – ígérte James, de az elszántság ott tükröződött szeme sarkában, s Rawlinsban megszólalt az első vészjel. – Csak nem kergetsz álmokat Diana kisasszonnyal kapcsolatban? – kérdezte élesen Rawlins. – Csak azokról a szoknyákról álmodozom – válaszolta James könnyedén –, amiket tudom, hogy megkaphatok. Rawlins megkönnyebbülten fellélegzett. – Akkor rendben van – mondta félig magában. – Ha itt befejezed a munkát, gyere elgereblyélni a maradék szalmát. – Értettem, Rawlins – mondta James, sapkáját igazítva. Rawlins habozott, majd hozzátette:  

 

– Úgy tűnik, pazarlás téged ilyesmire használni, annyira jól értesz a lovakhoz, de a többiek nem értenék meg, ha pont az új lovásszal kivételeznék. – Én cseppet sem bánom – mondta vállát megvonva James. Meglepetésére, Rawlins rájött arra, amire ő maga még nem.

 

 

Harmadik fejezet Két nappal később Lady Diana háborogva érkezett az istállóhoz. Megpróbálta kihagyni, de nem tudta megállni, hogy ne lovagoljon. Hiányolta Lucky Ladyt. Hiányzott a lovaglás, az ügetés, ahogy haja szabadon lebegett lovaglás közben, s arcát a szél simogatta. A lovászt megpróbálja észre se venni, s nem engedi meg neki még egyszer, hogy olyan pimaszul viselkedjen vele, gondolta magában. Sikerülni is fog neki. Csak meg kell bizonyosodnia, hogy nincs ott a fiú, amikor leszáll a lóról. Akkor ki tudna sétálni a patakhoz, leülhetne, s gondolkodhatna. De most lovagolni akart. Ahogy Rawlins meglátta, hogy közeledik, elküldte Jamest, hogy készítse elő a lovakat. Diana felnyergelve találta mind Lucky Ladyt, mind Ördögöt. Ajkát összeszorította, de nem ellenkezett. Apja mindig azt mondta, hogy egy háború megnyerése azt jelenti, tudod, melyik csatát kell megnyerni s melyiket nem. Rawlins felsegítette Dianát a nyeregbe. S mikor elhelyezkedett, szeme sarkából látta, hogy James nincs lóháton. Hát akkor próbálja csak meg utolérni! Lehet, hogy el kellene fogadni a fiú társaságát, de az apja jobban ismeri őt annál, s nem gondolhatja komolyan, hogy megkönnyíti a fickó dolgát. Mert ha nem tudja utolérni a fiú; akkor nyugodtan kirúghatják. Már fél mérföldre járt, amikor a fiú még mindig nem jelent meg, s Diana aggódni kezdett. Talán Ördög ledobta? Egy olyan képzett ember, mint James, kemény diónak bizonyul Ördögnek, de mint tudjuk, bárkit le tud dobni a hátáról. Diana megállásra késztette Lucky Ladyt, megfordult, hogy végignézzen azon az úton, ahol ő jött. Sehol semmi. Alsó ajkát a fogai közé szorította, s két dolog között őrlődött. Az egyik az a kívánsága, hogy egyedül legyen, a másik pedig a felelősségérzet. Talán vissza kellene lovagolni, s megnézni, hogy minden rendben van-e a lovásszal. Diana éppen meg akart fordulni Lucky Ladyvel, amikor lónyerítést hallott a hegy túloldaláról. Pont olyan hangja volt, mint Ördögnek. De hogyan érhette utol? Bár az is lehet, hogy valaki más ólálkodik az apja földjén. Sietve arra lovagolt, hogy megnézze, ki van a hegynél, s úgy gondolta, majd utána megkeresi Jamest. Amint Diana elérte a hegyet, úgy megrántotta Lucky Lady kantárját, hogy az óriásit nyerített. Diana alig vette észre, hogy ilyen fájdalmat okozott. Ehelyett a szeme elé táruló látvány dühöt váltott ki belőle. A lovász Ördögön ült, s várt rá egy öreg gesztenyefa alatt. Először azt gondolta, hogy megfordul Lucky Ladyvel, és elvágtat. De ez gyávaságra vallana, s ő még soha semmi elől nem futamodott meg. Kivétel volt ez alól James. Azért sem fog elfutni! Előreügetett kancájával, s közben harcias fény csillant a szemében. – Üdvözlöm, James – mondta Diana kurtán. – Azt hittem, hogy jön utánam. James szerényen lefelé nézett, Dianának mégis az volt a benyomása, hogy nevetségessé válik. – Igen, de túlságosan gyors volt. S mint látja, attól tartottam, nem tudom utolérni. Azt mondták, hogy mindig ezen az úton lovagol, hát ezért vágtam le ezt a kis kanyart, hogy előbb ideérjek, mint ön. Nem akartam megvárakoztatni. – S mit csinált volna, ha nem ezen az úton jöttem volna? – kérdezte Diana. – Azt hiszem, akkor elfelejthettem volna az állásomat – válaszolt szerényen James. – Pedig majdnem így lett, mert mikor láttam, hogy nem követ, azt gondoltam, hogy biztos történt valami, s majdnem visszalovagoltam. Huncut fény villant a lovász szemében, s vigyorogva azt mondta: – Visszajött volna énmiattam? Miért, kisasszony? Eddig nem is vettem észre, hogy megkedvelt. – Nem kedveltem meg! – kiáltotta Diana felháborodva.  

 

– Pedig visszajött volna értem – élezte ki a helyzetet James. Lovát közelebb húzta Dianához, s belül valami nagy forróság öntötte el a lányt, aki idegességében megpróbált elmozdulni a helyéről. – Bármelyik szolgáért visszamentem volna. – Aztán, amikor közelebb ment hozzá a lovász, egyre kisebbnek érezte az erejét, s türelmetlenül hozzáfűzte: – Jöjjön, túl sok időt vesztegettünk már el. Lovagoljunk egyet! Diana felült Lucky Ladyre s elügetett anélkül, hogy hátranézett volna. James nézte egy pillanatig, s kuncogott egyet, mielőtt felpattant volna Ördögre, hogy kövesse a lányt. Végül Diana haragja szertefoszlott, s Lucky Ladyt megállásra késztette. Tudatában volt annak, hogy kancájával gyorsabban és erősebben száguldott, mint ahogy általában szokott. Nagyon meglepte Dianát, hogy James csöppet sem volt fáradt, s Ördög ugyan az izzadságtól fénylett, mégis kész volt a további lovaglásra. Diana meglepetésére James nem tett sértő megjegyzést a nagy vágtára, csak körülnézett, mintha emlékezetébe akarná vésni a helyet, ahová érkeztek. Még jobban meglepődött saját magán, mikor észrevette, hogy ő maga kér bocsánatot a férfitól. – Nem akartam, hogy ilyen messzire lovagoljon miattam. Hosszú utat kell a lovaknak megtenniük visszafelé. James vállat vont, felnézett az égre, szeme vékonyabb lett a napsugarak fényétől. – Szép napunk van. Én történetesen nagyon örülök, hogy nem az istállónál fog eltelni. Diana ránézett, úgy igazán. Nem volt sem pajkosság, sem düh a szemében, ahogy tanulmányozni kezdte Jamest. De egy pici szemrebbenésen kívül más nem árulkodott arról, hogy a férfit zavarba hozza Diana vizsgálódása. Mindössze annyi látszott, hogy jól szórakozik. De aztán Diana azt gondolta, hogy nincs semmi, ami miatt kényelmetlenül érezhetné magát a férfi. Haja sötét, csillogó volt, s a végén göndörödött. Szemei mélyen ültek, fényesek voltak, olyanok, amelyeknek a lányok nehezen mondanak „nem”-et, hacsak nem lovászról volt szó. Arcvonásai is markánsak voltak, s a szelídség nem valami jól illett hozzá Diana szerint. Széles vállai sem görbültek meg az alázattól, erős karjai sem árulkodtak másról, mint arról, hogy engedelmességet vár Ördögtől. A csípője… De Diana abbahagyta az alapos vizsgálódást, elemzést, amint rájött, hogy valójában mit is csinál. Abszurdumnak tartotta, hiszen James csak egy szolga volt. És mégis annyira vonzotta magához, mint még eddig soha nem sikerült egyetlen férfinak sem. Bárcsak… – Csak azt akartam mondani, hogy én csupán egy férfi vagyok – gázolt gondolataiba laza, szórakozó mosollyal. Diana dühösen ránézett, mert hogy is merte a férfi szavakba formálni azt, ami neki éppen a fejében járt. – Pontosan tudom, hogy sem nem több, sem nem kevesebb, mint egy férfi – mondta jéghideg hangon. James úgy tett, mint aki vacog. – Igen, kisasszony. – Aztán minden lehető szelídségét beleadva azt mondta: – Én is csak férfi vagyok, s csak azt akartam mondani, hogy ha csak a nemességet ismeri, nem sok férfit láthatott eddig. Többnyire csak virágokat látott, tulipánt és efféléket. Diana nevetésben tört ki. Nem akarta szemtelenségre ösztönözni a lovászt. És mégis, Dianának a környékükön lakó fiatal férfiak jutottak eszébe, akik egymással versengtek, hogy ki hordja a legdivatosabb nadrágot, s ki mondja a legkifundáltabb bókokat. James közelebb húzta a lovát. – Szerintem sokuk nem is gondolt arra, hogy ilyet csináljon, mint most én. Dianának volt még ideje, hogy elmenjen. Valóban volt. S a lovaglópálcát is használhatta volna arra, hogy ellökje. Ehelyett nyugodtan ült a lován, és várt. Csöppet sem volt meglepve, mikor a férfi szabad karja körbefogta, s ajkai közelítették az övét. Csókja most lágy volt, követelőző, tele vággyal. Alsó ajkát édesen harapdálta, s nyelvével simogatta Diana ajkát szája egyik sarkától a másikig, aki képtelen volt ellenállni.  

 

Amikor James felemelte a fejét, Diana teljesen megzavarva nézett rá. Mellkasa nehéznek bizonyult, mikor lélegzetet próbált venni. – Hogy merte? – kérdezte Diana. – így gúnyt űzni belőlem! Pedig James szemei egyáltalán nem voltak gúnyosak. Inkább zavartságot fejeztek ki, nem kisebbet, mint amekkorát Diana szemei. De volt valami, ami rémületbe ejtette Dianát. Nem az a merész pimaszság volt, hanem majdnem olyan volt, mintha James lenne megalázkodva. És amikor James megint a lányért nyúlt, akkor sem ellenkezett. Csókjuk sokkal mélyebb, érzelmeket felkavaróbb volt, s testében olyan érzéseket keltett, amit eddig még soha nem ismert. Amikor James először abbahagyta, szenvedélytől kifényesedett szemmel azt mondta: – A leendő férje biztos nem ilyennek gondolja önt. Ez mindennek a teteje volt, s Diana úgy ellökte Jamest, ahogy csak tudta. A szégyentől kivörösödött az arca, s gyorsan felpattant Lucky Ladyre. Aztán a kancát vágtára fogva indult hazafelé az istállóudvar biztonságába. Diana tudta, hogy már nincs egyetlen biztonságos hely sem. Mögötte James kiabált neki valamit, hogy vigyázzon, de nem is vett tudomást róla. Vigyázni? Jóságos ég! Ez a férfi magával ragadta érzelmeit s majdhogynem elveszítette a fejét. Ha Diana nem merült volna bele gondolataiba, látta volna a veszélyt, és ki tudta volna kerülni. Diana abban a pillanatban vette észre, hogy Lucky Lady ugrott, s már a levegőben voltak, amikor látta, hogy egy gyermek van a kerítés másik oldalán.

 

 

Negyedik fejezet Diana megpróbálta úgy irányítani Lucky Ladyt, hogy az a fiú mellé essen, de túl késő volt. Egy borzasztó roppanás árulta el neki, hogy Lucky Lady patái a fiú koponyáját sértették. Diana abban a pillanatban leszállt a lováról, kikötötte a lovat a kerítéshez, s a fiú mellé térdelt. Egy káromkodás árulta el neki, hogy James is ott volt, s ő ugyanúgy letérdelt. Kezeit gyorsan a fiúra tette, hogy érezze, mutat-e még életjelt. – Életben marad? – kérdezte Diana félelemtől elfehérült arccal. Inkább érezte, mint látta a fejbiccentést. Kis habozás után a lovász megkérdezte: – Reméljük, igen. Tudja, kicsoda a kisfiú? Hol lakik? Diana bólintott. – Az egyik szomszédunk. A házuk itt van a hegy lábánál. James felkapta a fiút a karjaiba. Fiatal volt, olyan tízéves-forma. – Hozza, kérem, a lovakat! – mondta kurtán, majd lenézett a lefelé menő útra anélkül, hogy visszanézett volna, hogy Diana engedelmeskedik-e éles parancsának. Diana egy pillanatra utána bámult, szája tátva maradt. Aztán sietősen megragadta mindkét ló gyeplőjét. Utol kellett, hogy érje Jamest, hiszen ő tudta, melyik házban lakik a fiú, s hogy megmagyarázza, ami a fiúval történt, nem a James hibája, hanem az övé. James csupán egy fejbiccentéssel vett tudomást a jelenlétéről. Arcán ugyanaz a feszültség látszott, mint a lányén. Csak amikor a karjai közt fekvő gyerek megmozdult, akkor kezdtek a szomorú barázdák eltűnni arcáról s Diana rájött, hogy a férfi is ugyanolyan nehezen tud lélegzetet venni, akárcsak ő. – Mama! – nyöszörgött a fiú James karjai között. Dianát meglepte, hogy a lovász hangja lággyá és szelíddé vált. – Maradj, kicsim. Nemsokára láthatod édesanyádat. Egy-két perc múlva otthon leszünk. S ott is voltak. James úgy igyekezett, ahogy csak tudott, s nem nézte, vajon Diana tud-e lépést tartani vele. Minden figyelmét a gyerekre fordította, s Diana meg volt hatva. Aztán észbe kapott, mikor James magyarázni kezdett neki. – Az lesz a legjobb, ha megköti a lovakat és bekopog – mondta kurtán. De már nyílt is az ajtó, s egy nő rohant feléjük. – Kisfiam! – kiáltotta. – Mi történt a fiammal? Diana aggódva pillantott Jamesre, aki nagy léptekkel ment a ház felé. – Egy kis baleset – mondta az anyának hasonlóan szelíd hangon, mint ahogy a fiúhoz beszélt. – A ló átugrott a kerítésen, s eltalálta. De most már kezd helyrejönni, nemsokára jobban lesz. – Önökben semmi köszönet sincs – sírt az asszony, ahogy fölé hajolt a fiának, akit James tett le a szoba egyik ágyára. – Ha meg ott volt. a fiam, miért kellett átugrani a kerítést? – Nem láttam – válaszolt James alázatosan. Hirtelen Diana becsukta az addig csodálkozástól tátva maradt száját. Előrelépett, határozottság jele látszott szemében. – Nem a… – kezdett bele, de James hirtelen a szavába vágott. – Nem szándékos volt – szakította félbe Diana beismerő vallomását. – Mindent megtennék, hogy vissza tudjam csinálni az egészet. A nő hangja meglágyult. – Tudom, hogy nem az önök hibája volt. Peter mindig lábatlankodik. Lehet, hogy közelebb akart menni a kerítéshez, hogy megnézze, hogyan lovagol a kisasszony. Megőrül a lovakért. Az apja azt mondja, hogy ha nagyobb lesz, biztos ő lesz az egyik lovász.  

 

– És az is leszek! – kiáltott fel a kisfiú éles hangon, s bámult a körülötte levőkre. Diana küszködött belső kényszerével, mely azt diktálta, hogy a fiú mellett a helye. Ehelyett hátrébb állt, s az anyát engedte oda a fiához. Szája belsejét harapdálta, hogy sírását visszafojtsa, oly nagy volt a bánata. S amikor James kezét az övére tette, nem tolta odébb. Még akkor sem ellenkezett, mikor kezével megsimogatta az arcát, s azt mondta: – Biztosan rendbe fog jönni. Diana bólintott, képtelen volt válaszolni. Csak amikor a fiú anyja fordult oda hozzá, megkönnyebbült mosoly jelent meg az arcán, s a szemeiben a visszafojtott könnyek látszódtak. Csak ekkor tudott megszólalni. – Az orvos – mondta. – El kellene hívnunk az orvost, hogy nézze meg, nincs-e valami baja. – Ez tényleg jó lenne – válaszolt James. – Ha megfelel, akkor elmegyek érte. – Tudja, hogy hol lakik? – kérdezte kételkedőn Diana. – Nem – válaszolt James. – Akkor én megyek – mondta szaporán Diana. – Maga itt marad, hátha szükség lesz a segítségére. Még mielőtt ellenkezhetett volna, Diana kiment a házból. James követte, de biztos volt benne, hogy egyenesen a lóhoz megy. Engedte, hogy ellovagoljon. Tudta, hogy neki most erre van a legjobban szüksége. James visszament a házba s nyugtatni kezdte a fiú anyját. Miután megérkezett az orvos, s elmondta Peternek, hogy nagyon kemény kobakja van és a legjobb úton halad a felépülés felé, James fizette ki az orvost, mert Diana nem hozott pénz magával. Adott egy kis pénzt a fiú anyjának is. – Ha a felépülése alatt bármire szükségük lenne – mondta lágyan. Kinn James segített Dianának felszállni Lucky Ladyre. Diana engedte is, nem ellenkezett. Amint mindketten beálltak a major felé vezető irányba, Diana elhatározta, hogy megkérdezi azt, ami már az első pillanattól foglalkoztatta, miután bementek á házba. – Miért vállalta át a felelősséget? – kérdezte. James megvonta a vállát. – Történetesen azért, mert az én vállam szélesebb, mint az öné. Diana kinyújtózott és kezét rátette a férfi karjára. – Ez nem igaz. Mondja meg, miért! Sokszor az az érzésem támad, hogy még csak nem is kedvel. James ránézett, s tiszta, barna szemeiben sokkal több minden volt, mint amennyit Diana kiolvasott belőlük. Vagy lehet, hogy sokkal több minden volt bennük, mint amennyit el akart olvasni. Végül azt mondta: – Valahogy úgy éreztem, az én hibám is. Ha nem csókoltam volna meg, nem hagyta volna, hogy lova úgy száguldjon. S akkor meglátta volna a fiút. Egymásra néztek. James a meghatottságtól zavarban volt, de megvonta a vállát, s azt mondta lágyan: – Én egyáltalán nem utálom önt, kisasszony. De én csak egy lovász vagyok, s nem szabad elfelejtenem, hogy hol a helyem. Ezzel távolabbra késztette Dianát. Egypár jól megválogatott szóval James emlékeztette Dianát a köztük lévő óriási távolságra. Ő egy lovász volt, a másik pedig egy kisasszony, egy gróf lánya, egy herceg jegyese. Diana homlokát hirtelen összehúzta. – Hogyhogy olyan sok pénz volt önnél? Rawlins még nem fizethette ki azt a munkát, amit eddig nálunk végzett. James nem akart a kisasszony szemeibe nézni. – Nem pénz nélkül jöttem. Nem az a fajta vagyok, aki az utolsó munkahelyéről pénz nélkül jön el, s nem tudja magát ellátni, amíg nem talál egy másikat. – James, beszéljen az utolsó munkahelyéről – kérlelte keskeny szemekkel. Most Jamesen volt a sor, hogy összeszedje magát; igazgatta ingének nyakát, mintha hirtelen kinőtte volna. – Az utolsó munkahelyemről? – kérdezett vissza, mintha időt akart volna a válasz erejéig nyerni.  

 

– Igen, az utolsó munkahelyéről, jól érezte magát? Jól fizettek? Olyan lovász volt ott is, aki az istállót is rendben tartotta? James a távolba nézett, s Dianának az a benyomása támadt, mintha küzdeni akarna ellene. – Ez nem tartozik magára, kisasszony. Hagynia kellett volna az egészet a fenébe. Valami belső démoni hang azonban arra késztette Dianát, hogy megkérdezze: – Nem sikerült kielégíteni az ottani igényeket, ugye? Furcsa fény villant a lovász szemében és lassú mosoly ült ki az arcára. – Ahogy tudom, eddig még mindenki igényét ki tudtam elégíteni, s nem vallottam szégyent. Diana beletúrt a hajába. Te jó ég, a férfi teljesen bizalmasra csavarta a válaszát! Nem akart a szemébe nézni, mindenhova nézett, csak azért, hogy arcát elrejtse. Hirtelen nem tudta tovább elviselni a forróságot, amit James árasztott felé, s hazafelé vette az irányt. James szelíden elmosolyodott, s üldözésre késztette Ördögöt. Egy külső szemlélő joggal hihette volna, hogy Jamest elégedettséggel töltik el a történtek. Diana ért az istállóhoz először, de csak kicsit érkezett hamarabb. James a sarkában volt, s oda is ért, mire Diana leszállt a nyeregből. Csak most utasította vissza Jamest, aki segíteni akart leszállni a lóról, mert meglátta apját nem messze, amint éppen őket figyelte. – Papa! – kiáltotta. – Mit csinálsz te itt? – Édesanyád elküldött, hogy nézzem meg, merre jársz. Már éppen itt az ideje, hogy a házban legyél, s átöltözz – válaszolta Westcott szárazan. – Testvéreid már a nappaliban vannak, várják a látogatókat. – Kiket? – kérdezte Diana morcosan. – Mrs. Fairwoodot és a lányát – válaszolta a gróf megértő mosollyal. – Egyikőtöknek sem kell félnie – tette hozzá, utalva az egyik legállhatatosabb környékbeli úrra, aki kitartóan érdeklődött Diana iránt annak ellenére, hogy Diana már jegyben járt. – Azonnal bemegyek – mondta Diana s elindult, apját otthagyva. Westcott gróf hagyta, hogy menjen, s James keltette fel inkább az érdeklődését. – Te vagy az új lovász, ugye? – kérdezte, s közelről bámulta Jamest. James bólintott, arcát még mindig a lovak felé fordította, ahogy vette le a nyergeket. – Igen – mondta. – S az előző munkahelyed Berenfordéknál volt, ugye? – kérdezte Westcott. James bólintott. Westcott gróf következő mondata nagyon váratlanul érte. – Hasonlóak az arcvonásaid a családéhoz. James alig talált szavakat. – Igen? – kérdezte bizonytalanul. Westcott kuncogott. – Az öreg Berenford félrelépésének egyik gyümölcse, gondolom. Nem vitatkozom ezzel. Elmagyarázta a levelében, hogy szeretné, ha a jövendő felesége hozzád szokik, mielőtt ők ketten megesküsznek. Az öreg herceg jót akart veled tenni. Azt akarja, hogy Dianának legyen egy olyan szolgája, aki ismeri a helyet. Praktikus ötlet. S nincs kétségem afelől, hogy mondasz egy-két dolgot a lányomról neki. Mondd, fiam, milyennek találod a lányomat? Ha eddig James láthatóan kényelmetlenül érezte magát, akkor erre teljesen elakadt a szava is. Westcott gróf türelmesen várta a válaszát, s James is a hangjára talált. Szinte elfojtott hangon azt válaszolta: – Diana kisasszony egy rendkívüli természetű, fiatal lány. Nagyon gyönyörű, uram. – De meglehetősen hamar felkapja a vizet, ugye? – tette hozzá Westcott. James megigazgatta inge gallérját. – Amolyan kislányos – értett egyet. – Azt mondhatnám, olyan nemes lelkű. Westcott gróf megfontoltan összehúzta a száját, mielőtt látszólagos ártatlansággal azt kérdezte: – És mit gondol, fognak ezek a tulajdonságok tetszeni Berenford hercegnek?

 

 

James kifejezéstelen arccal nézett a grófra. Elnémult a kérdés hallatán, majd egy pillanattal később vállait megvonva visszafordult a lovakhoz, s csak a vállai mögött hangzott valamiféle motyogó válasz. – Honnan is tudhatnám? Nem tudok olvasni az úr gondolataiban, ugyebár? – Igen, de ha néhányszor lenne vele – mint ahogy ő is írta –, valamit csak megtudna róla. A jellemét, meg ilyesfajta dolgokat – erősködött Westcott ugyanazon a szelíd hangon, mint az előbb. Lehet, hogy szerencsének számított, hogy James nem nézett a grófra. A méltóság szemeinek barázdái úgy elbátortalanították volna a fiút, mint még soha. James hangja kissé bizonytalannak tűnt, majdhogynem fittyet hányva mondta: – Úgy gondolom, el kell mondanom önnek, hogy az uraság nagyon fogja szeretni a kisasszonyt. Igazán nagyon. Hogy fordítva is így lesz-e, nem vagyok benne olyan biztos. – De én az vagyok. – Westcott hangjában volt valami kis gonoszság is. – Szerintem Diana nagyon fogja őt szeretni. Persze csak a kezdeti rémület után, miután találkoztak. Most már rá kellett, hogy nézzen a grófra. De amit látott, nem nyugtatta meg. Még akkor sem, amikor Westcott egyszerűen hozzáfűzte: – Csak azon gondolkodtam, hátha Diana észreveszi a családdal való hasonlóságot, ennyi az egész. De ne aggódjon! Diana elég tág látókörű ahhoz, hogy elfogadja Berenford egyik fattyúját lovászául. Csak azt remélem, elég különbség van kettőjük között, s nem cseréli fel egyiket a másikkal. Ahogy Westcott gróf sarkon fordult, s vidáman fütyörészve visszament a házba, James döbbenten nézett utána. – Csukd be a szád, mert belerepül a légy! – tanácsolta Rawlins, ahogy James felé közeledett. – Nem kérdezem, hogy mit beszéltél az úrral, de jó hangulatban találhattad, az biztos. Csak így tovább, s akkor sokra viszed! Most pedig siess, vidd be a lovakat, s fejezd be az istálló kitakarítását. – Igen, Mr. Rawlins – mondta sietve James, s sietett feladatát végezni.

 

 

Ötödik fejezet Senki nem számított Miss. Tibbles megérkezésére, még Westcott grófnő sem. Pontban 9:38-kor valaki belépést kért a Westcott majorba. Az ajtót egy megdöbbent inas nyitotta ki. – A család még nincs fenn – dadogta szerencsétlenül. – Ha megtenné, hogy itt hagyná a névjegyét, vagy később jönne. Hangja elhalkult, ahogy meglátta felettesét. Mr. Crandall rápillantott a nőre, aki az ajtónál állt. Már régóta szolgált a családnál, s ráismert, milyen osztályból származó áll előtte. Mr. Crandall arca szúrós kifejezést vett fel. Odafordult az inashoz. – Elmehet. – Aztán a nőhöz szólt. – Azt hiszem, ön az új nevelőnő. Miss. Tibbles, ugye? A nő a legmegalázóbban mérte végig Mr. Crandallt – mint később kiderült, a házvezetőt, akinek eddig még soha nem kellett eltűrnie, hogy ennyire végigmérjék. Aztán a nő kurtán bólintott és azt mondta: – Igaza van. Bejelenthet Lady Westcotthoz. Várok addig. Addig fel is vitetheti a holmimat az egyik inassal. Mr. Crandall természeténél fogva nem volt egy félős fajta. Ha az lett volna, soha nem bízták volna rá azt a munkát, amit most is végzett. De okos ember volt, s tudta, hogy emberére talált. Megcsinálta a szerencséjét. Megvetően felhúzta egyik szemöldökét, picit szusszantott, s sarkon fordult anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Biztosan érezte, hogy Miss. Tibbles szemei az ő hátát fürkészik, s elégedett mosoly ül az arcán. Eggyel vigasztalta magát Mr. Crandall, ahogy ment felfelé a lépcsőn, mégpedig azzal, hogy ő viszi az új hírt Lady Westcottnak, miszerint az új nevelőnő megérkezett. Miss. Tibbles volt az első nevelőnő, akiből kinézte, hogy tényleg meg tudja nevelni a lányokat. Bár szerinte nagy kár, hogy nem érkezett egy pár évvel korábban. Mikor Lady Westcott az emeleten meghallotta Miss. Tibbles érkezésének hírét, felsikoltott rémületében. Meglepő gyorsasággal segítette felöltöztetni a szolgálólány, s minden a legnagyobb rendben volt, mikor megérkezett a nappaliba, hogy üdvözölje az új nevelőnőt. – Gondolom, Miss. Tibbles, igazam van? – kérdezte a nőt, miközben tetőtől talpig végigmérte. A nő megbillentette a fejét. – Lady Westcott, ugye? – kérdezte válaszként. Lady Westcott elmosolyodott. Felmérte az erőviszonyokat, s azon tűnődött, hogy nem fogják őt megszégyeníteni a saját házában, főleg nem egy nevelőnő. – Meglepően korai az érkezése – mondta. – Sokkal későbbi időpontban vártuk. – Azt hittem, ez nem egy későn kelő ház – vágta rá Miss. Tibbles. – Én nem tudok lusta házban dolgozni. – Természetesen mi is korán kelünk – mondta élesen. – De ez nem azt jelenti, hogy hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy vendégeket fogadjunk a reggeli órákban. De hát ön végül is nem az. A testvérem sok jót mondott az ön nevelőnői képességeiről. – S Lady Brisbane szintén dicsérte az ön lányainak nemes lelkületét – válaszolt Miss. Tibbles ugyanolyan hunyorított szemmel, mint az előbb Lady Westcott. – Mindig úgy kezdem, ahogy folytatni szándékozom. S bölcsnek találtam még azelőtt ideérni, mint ahogy a lányok – akiket meg kell majd nevelnem – várnak. Ezért jöttem egy nappal korábban. Miután tegnap éjjel megérkeztem a faluba, sokkal jobbnak tartottam, hogy a vendéglőben aludjak egy éjszakát, mint hogy olyan időpontban érkezzem, ami nem lenne illő, s a lányoknak is lett volna egy éjszakájuk, hogy átgondolják, hogyan is kell üdvözölni.  

 

Ebben a percben Lady Westcott fejében végigfutott a gondolat, hogy talán nagy hibát követett el, amikor elhatározta, hogy Miss. Tibblest alkalmazza Barbara, Penelope és Rebecca taníttatására. De nem lehetett mit tenni, a nő már itt volt, s meglehetősen félelmetesnek tűnt. – Felszaladok a lányokért – mondta Lady Westcott. – Megmondom, hogy megérkezett. Biztos fel szeretne menni a szobájába felfrissíteni magát, mielőtt találkozik velük. – Teljes mértékben kész vagyok, hogy most találkozzunk – mondta a lányok számára sok jót nem ígérő mosollyal. – Ha elmondja, hol van a lányok szobája, én magam is megtalálom őket. Lady Westcottot egyre nagyobb meglepetések érték, megfordult, s mutatta az utat a lépcsőn felfelé. A lépcsőn Lady Westcott megpróbált a helyzet ura lenni, s azt mondta: – Tehát nagy gyakorlata van a fiatal lányok nevelésében – hangjában árnyalatnyi kérdéssel. Miss. Tibbles válaszolt. – Nagy. Úgy tűnik, mindig akkor hívnak, amikor a lányok kicsúsznak a szülők kezei közül. Aztán én visszatérítem őket a kerékvágásba, ameddig a szülők azt nem mondják, hogy köszönik a szolgálatomat. Úgy tűnik, hogy ameddig mindenki jó magatartású lányokat szeretne, addig túl sok szülő hibás módon nagyon melegszívű a gyerekéhez, ami az én módszereimnek ellentmond. S ebben nem marad köszönet, Lady Westcott. Igazán remélem, asszonyom, hogy ön nem fog olyan kemény diónak bizonyulni, mint azt már néhányan a munkaadóim közül tették ezt. Még jobban meg volt lepve. Lady Westcott elkezdett azon gondolkodni, milyen jó lépés lenne most, hogyha ő és Diana elmennének egy kis kirándulásra Londonba. Mi tartaná itthon most, hogy Miss. Tibbles megérkezett? Valószínűleg Lady Westcott nem akart jelen lenni, amint lányai és Miss. Tibbles akarata összetűzésbe kerül. Ebben szinte biztos volt. Ehelyett bemagyarázta magának, hogy milyen jó lesz, ha eltöltenek egy kis szabadidőt Londonban, s legalább Diana is megismerheti a várost. Sikerült meggyőznie magát, hogy ennek az ura is örülni fog. Lady Westcott igazán mestere volt annak, hogyan csapja be magát. Az emeleten a lányok már hallottak valami felbolydulást, s az egyik szobalányuk, aki a barátjuk is volt, felszaladt hozzájuk Miss. Tibbles érkezésének hírével. Alig váltottak néhány szót, a lányok rögtön beálltak abba a helyzetbe, ahogy új nevelőnőjüket akarták köszönteni. Diana az ablak melletti helyre ült, s a Westcott major földjeit bámulta. Annabelle az Ackermann utolsó számának pihenési lehetőségeit böngészte, de az aggodalom kiült barázdált homlokára. A fiatalabb testvérek remélték, hogy a kötelességtudásnak eme látványos jelenete nem húzza keresztül számításaikat. Barbara a tanulóasztalnál ült az ikrekkel, kezében egy történelemkönyvvel. Rebecca és Penelope illedelmesen egymással szemben ültek, miközben másoltak egy matematikapéldát egy szövegből, melyet az előző nevelőnőjük próbált meg rájuk kényszeríteni. Így találta őket Lady Westcott és Miss. Tibbles. – Ó, kedveseim – mondta Lady Westcott fellélegezve, hiszen túlságosan jól felismerte, hogy itt valami csínytevés készülődik. Miss. Tibbles belépett a szobába és körülnézett. Szemeit összehunyorította, ahogy meglátta a lányok kellemes csoportképét. Kétszer bólintott, mintha csendes megelégedettséget nyugtázna. – Elég kis intelligenciával rendelkeznek, lányok – mondta nekik. Azok pedig illedelmesen mosolyogtak. Miss. Tibbles ajkai sajátos vékonyka mosolyt vettek fel, ahogy élesen hozzátette: – Ahol eddig voltam, még sehol nem tettették, hogy készek velem együtt dolgozni, s még csak a tanulás iránt sem mutattak érdeklődést. Nincs kétségem afelől, hogy az ilyen fiatal lányoknak, mint maguk, nagy képzelőerejük is van. Nagyon melegen figyelmeztetlek benneteket, hogyha bármilyen meglepetést találok az ágyamban, annak a következménye egy-egy vödör hideg víz lesz, amit alvás közben kaptok. Rebecca és Penelope nagy, dacos szemekkel néztek egymásra. Barbara szipogott, Miss. Tibbles ezzel megtette a magáét. Diana pedig úgy tett, mint aki nem hallotta az előzőeket. Annabelle-re maradt a válaszolás. Szelíd szemmel nézett a testvéreire, majd gyengéden hozzátette: – Biztos vagyok benne, Miss. Tibbles, hogy a testvéreim nevelésénél nem lesz szüksége ilyen eszközökre. Miss. Tibbles válaszolt:  

 

– Lehetséges. De szeretem keményen kezdeni, úgy, ahogy folytatni is fogom. És ha az elején már így megfenyegetlek benneteket, akkor sok nagyobb problémától kímélhetjük meg egymást. Én sem szeretek durva lenni. De most Lady Westcott, kérem, menjen el, mert szeretném a lányokkal az első órát elkezdeni. – Megállt, Dianára és Annabelle-re nézett, mielőtt hozzátette: – Nincs kétségem afelől, hogy a nagyobb lányok is tudják hasznosítani a velem tanultakat a további tanulmányaikban. Ők is nyugodtan maradhatnak. S hogy mit tettek? Diana az ablak melletti széken elkezdett ficánkolódni, s a tőle telhető legközönyösebb arccal felpattant ültéből, és az ajtó felé indult. – Nekem lovagolni kell menni – mondta fittyet hányva testvérei sóvárgó nézéseire. Annabelle sokkal méltóságteljesebb volt, bár ő is felállt s elindult az ajtó felé. – Nekem is segíteni kell anyának a konyhában – mondta elpirulva, finoman megkerülve az igazságot. Miss. Tibbles megelégedett mosollyal nézte őket. Miután sikerült dolgukra küldeni a lányokat, a többiekhez fordult, hunyorgó szemekkel elindult az asztal felé, hogy gatyába rázza őket. Félúton lefelé a lépcsőn, még jóval hallótávolságon belül, Diana anyjához fordult, s azt mondta: – Ó, anya! Hogy tudtál ilyen nőt alkalmazni, mint Miss. Tibbles? Lady Westcott védekezően válaszolt: – Miss. Tibbles nagyon jó ajánlólevéllel jött, s ezt nemcsak a testvérem, Ariana, hanem én is így gondolom. Ő az egyetlen, aki segíthet abban, hogy testvéreidből a legmegfelelőbb fiatal lányok váljanak. Diana és Annabelle egymásra néztek. – Igen, anya, de… – próbált meg tiltakozni Annabelle – nem gondolod, hogy túlságosan keménykezű? Lady Westcott rábámult második lányára. – Szerintem – mondta szigorúan, elfelejtve az addig általa gondoltakat a nevelőnőről – pont egy kemény kéz az, ami sarkukra állíthatja a testvéreidet. Túl Sok vad dolgot csináltak már, s épp ideje, hogy igazi kisasszonyok legyenek. – De anya… – kezdett bele Diana. Lady Westcott azonban félbeszakította. – Biztos vagyok benne, hogy ha édesapád találkozik Miss. Tibbles-szel, ő fog a legjobban örülni, s alkalma lesz látni, milyen erényei vannak. S ne nézz rám ilyen szemekkel, Diana! Biztos, hogy fog örülni. Lady Westcottnak biztos igaza volt, mivel Lord Westcott egy percig sem tévesztette össze Miss. Tibblest bármelyik szolgával is, amikor ebédidő előtt lement a földszintre. Történetesen majdnem elbocsátották ezért, még mielőtt a lányoknak alkalmuk lett volna megtréfálni. – Delwinia! – kiabált Lord Westcott figyelmeztetően. – Ó, kedves Miss. Tibbles, bemutatom a férjeimet, Lord Westcottot. Adam, ez Miss. Tibbles, az új nevelőnő – mondta gyorsan Lady Westcott. – Ugye nem féleszű? – kérdezte Westcott, s közben az előtte álló nőre meresztett a szemét. Miss. Tibbles pisszegett, miközben levegőt vett. – Biztosíthatom, hogy csak egy kis félreértés történhet az ön részéről. Önt is bárki kertésznek nézné, ha nem úgy lenne felöltözve, ahogy fel van. Ami engem illet, jobb, ha tudatom önnel, hogy nagyon jó ajánlólevelem van. Nagyon jó – válaszolt. – S az ön részéről ez, gondolom, egy véletlen hiba. Sokféle munka között válogathatok, s ha nem Lady Brisbane kért volna meg, hogy itt szükség van a szolgálataimra – melyet a saját szememmel láttam, hogy tényleg így van –, azon nyomban elmentem volna. – Lady Brisbane! – kiáltotta Westcott, miközben feleségéhez fordult. – Tudhattam volna, hogy megint a testvéred keze van a dologban! – Drágám, ő csak segíteni akart. Be kell ismerned, hogy szükségünk van egy kis segítségre. A nevelőnő kb. hat hónapig lesz itt. – Nos, tovább fogok maradni, azt előre megígérhetem – mondta Miss. Tibbles, s szemén látszott a határozottság.

 

 

Lord Westcott és Lady Westcott óriási döbbenettel néztek egymásra, amely a közelgő veszélyt juttatták eszükbe. – Nincs mit csinálnia? – kérdezte Lady Westcott tőle. – Figyelni a lányokra, vagy valami más? Gondolom, még nem fejezte be mára a munkáját. Miss. Tibbles felhúzta egyik szépen ívelt szemöldökét olyan pillantással, melyet a legengedetlenebb lányok utasítására tartogatott. – A munkámat végzem. Azért jöttem, hogy néhány alapvető dolog beszerzését kérjem önöktől annak érdekében, hogy lányaiknak megtanítsam mindazokat a fortélyokat, amire majd felnőttként szükségük lesz. Csak ekkor látta meg Lord Westcott és Lady Westcott azt a papírt, amit Miss. Tibbles a kezében tartott. Diana és Annabelle okosan kiválasztották a pillanatot, hogy a három felnőtt látó- és hallótávolságán kívülre húzódjanak, megbeszélendő a Miss. Tibbles-szel való bánásmód pontos tervét. – Nem hagyhatjuk, hogy ő vigyázzon a húgainkra! – mondta Annabelle, s közben a kezét tördelte. – Valamit csinálnunk kell. – De mit? – kérdezte aggódó hangon Annabelle. – Úgy tűnik, ennél a nőnél nem lehet semmilyen trükköt bevetni. Igazából arról kell meggyőzni, milyen nagyon fontos az, hogy itt van. – Annabelle megállt, aztán habozva hozzátette: – Talán meggyőzhetnénk Barbarát és az ikreket, hogy hitessék el Miss. Tibbles-szel, hogy már nincs a szolgálatára szükség. A két lány egymásra nézett, de ugyanabban a percben felsóhajtottak, s a fejüket rázták. – Tudod nagyon jól, hogy ez nem megy – mondta Diana. – Az ikrek talán benne lennének, de Barbara egyáltalán nem. S különben is, Miss. Tibblesnek túl jó esze van ahhoz, hogy olyan könnyen higgyen nekik. Most Diana állt meg egy pillanatra, hogy végiggondolja a dolgot, majd azt mondta: – Meg kell győznünk Miss. Tibblest, hogy itt aztán hiába próbál rendet rakni. – De ezt hogy tudjuk elérni, Diana? – kérdezte Annabelle, kételkedve fogadva nővére vészjósló pillantását. Diana következő szavai igazolták ezt a bizalmatlanságot. – Arról kell Miss. Tibblest meggyőzni, hogy ez egy őrült család – válaszolta Diana tágra nyílt szemmel ártatlanul. – A távolabbi kilátások talán elrémisztenék. – Szerintem anya nem örülne ennek – mondta Annabelle. – S mi van, ha sikerül, s Miss. Tibbles magával viszi az itt történtek hírét Londonba? Hogy mennek férjhez a lányok? – Könnyen helyrehozható a félreértés. Anya ugyanúgy megkönnyebbülne, ha Miss. Tibbles elmenne. S a híresztelések ellenére, ha valaki egy pillantást vet a lányokra, láthatja, hogy nem bolondok. Ami pedig engem és téged illet, már van párunk. Én már el vagyok jegyezve, s te is nemsokára hozzá leszel bilincselve valakihez, akárcsak én. – Igen, de mi van, ha meghallják azt a pletykát, amit rólunk terjesztenek? – kérdezte Annabelle. – Kicsoda? Winsborough-ra gondolsz? – kérdezte Diana incselkedve. – Nem, Berenfordra. Te is tudod – mondta Annabelle türelmetlenül. – Mi van, ha lelép? Diana hátat fordított testvérinek, s vállát vonta ismét. – Nem fog – mondta halkan. – S ha mégis olyan bolond lenne, nem kár érte. – Te lehet, hogy így vagy vele, de én megbánnám – válaszolt felháborodva Annabelle. – Én hozzá akarok menni Winsborough-hoz, s tudod nagyon jól, hogy anya és apa nem fogják ezt megengedni, amíg te biztosan férjhez nem mész. Diana szembefordult a testvérével, s vigyorgott. – Megígérem neked, hogy emiatt nem fog Berenford elállni a szándékától. Csak azt akarom, hogy a lányok megszabaduljanak ettől a Miss. Tibblestől. S segítened kell ebben. Lássunk is hozzá.

 

 

Hatodik fejezet Jamest váratlanul érte a dolog. Az egyik pillanatban Lady Diana felszállt a lovára, és rá várt, hogy ő is a nyeregbe pattanjon. A következő pillanatban Diana már a ház felé tartott. Ami ennél is rosszabb, hogy nem állt meg a lépcsőknél, hanem felbaktatott rajtuk a lovával minden habozás nélkül. A bejárati ajtó nyitva állt, és Lady Diana könnyedén bement. A nappaliban elégedett mosolyát rejtegette. Annabelle a dolgát végezte. Sikerült neki Miss. Tibblest „lecibálnia” az emeletről egy bejárat melletti kis helyiségbe. S ahogy tervezték, mind Annabelle, mind pedig Miss. Tibbles hirtelen felfedeztek egy furcsa zajt, amivel nem tudtak mit kezdeni. A lépcső tetején Barbara készen állt, hogy eljátssza a szerepét. Diana remélte, hogy Annabelle jól elmagyarázta neki, és Barbarának nem jut eszébe, hogy túljátssza a szerepét, megkérdőjelezve ezzel a dolog hihetőségét. De Barbara visszafogott volt. – Ó, Istenem, Diana, csak nem már megint! – sóhajtotta. Diana csupán az előtte lévő falat bámulta üres tekintettel. Miss. Tibbles ránézett a három lányra, s Annabelle-re szegezte tekintetét, akitől a legintelligensebb – választ várta. – Ha szabad kérdeznem, mi folyik itt? – kérdezte szigorúan. Annabelle-ről nagyon úgy tűnt, mint aki szóhoz sem tud jutni. Aggódó pillantásokat vetett először Dianára, majd Barbarára. Végül elcsukló hangon azt mondta: – Reméltük, hogy senki sem tudja meg. Reméltük, hogy Diana kinőtte már ezeket a rohamokat. Végül is már több, mint egy éve tart. Nem mintha nekünk, többieknek nagyon gyakran lennének rohamaink. Én csak alvajáró vagyok. És Barbara, hát, ő néha furcsákat beszél, de általában nem is veszünk róla tudomást… és biztos vagyok benne, hogy mire az ikreket bevezetjük a társasági élelme, találunk valami megoldást. Miss. Tibbles fürkésző szemekkel Annabelle-re nézett, de a lány szemeit a földre szegezte. Miss. Tibbles aztán Dianára nézett, hogy talán ő más szempontból látja a dolgokat, s megoldást ad arra, hogy mi is folyik itt. A végén Jameshez fordult, és azt mondta: – Maga kicsoda? Amint Lucky Lady kantárjáért nyúlt, James kétségbeesett pillantást vetett Miss. Tibblesre, amit a hölgy üres közönnyel viszonzott. James ezen felháborodott. Hogy mer úgy ránézni ez a nő, mintha piszkos lenne? Gyomra összeszorult a felismeréstől. Ismerte ezt az asszonyt. Túlságosan is jól ismerte. És sajnos a nő is nagyon jól ismerte őt. James gyorsan lehajtotta a fejét, s szemeit is elfordította. – Én? – kérdezte mormogva. – Én a lovász vagyok, akinek Diana kisasszonyt kell kísérnie, ha lovagolni megy. – Komolyan? Milyen érdekes foglalkozás ez egy olyan fajtának, mint ön! – válaszolta Miss. Tibbles. Hangja olyan volt, melyen James már nem tudott segíteni, de ránézett. Ismerős fény villant a nő szemében, mintha azért hunyorogna, hogy végigmérje a fiút. Ő pedig megint csak elfordította a tekintetét. Most vajon felismerte? Mit fog mondani? De Miss. Tibbles semmit nem szólt. Dianához fordult, s erőszakosan azt mondta: – A lovadnak kinn a helye, mint ahogy a lovászodnak is. Azonnal hagyd el a házat. Diana csodálkozó szemmel nézett rá. – De Lucky Lady itt akar lenni. Mindketten uzsonnázni jöttünk. Barbara a lépcső felénél járt, amikor azt mondta:  

 

– A legjobb, ha megnyugtatjuk. Mi mindig ezt tesszük. Miss. Tibbles Barbarára nézett, és szárazan azt mondta: – Pedig azt fogjátok tenni, merem állítani. – Aztán Dianához fordult, s élesen azt mondta: – Ötig fogok számolni, Diana. Ha addigra nem hagyja el a házat a ló, akkorát csapok rá, amekkorát csak tudok, s az úgy meg fog rúgni, hogy attól helyére jön az eszed. Diana becsapottnak érezte magát, ahogy Miss. Tibblest bámulta. A nő elkezdett számolni, s kezét is felemelte, Diana nem vonta kétségbe előbbi állítását. Hirtelen megfordította Lucky Ladyt, s elhagyta a házat. Ha megcsapta volna a lovat, az ég tudja, mit csinált volna az, s ha mégis megrúgta volna, az apja biztos elteszi láb alól a lovat. S ezt nem tudta volna Diana elviselni. James sietve követte őt, de közben vigyázott, hogy elfordítsa a fejét Miss. Tibblestől. Kinn gyorsan felpattant Ördögre, miután Dianát felsegítette a lóra, és kivágtattak, keresztül a réten. – Hál' Istennek! – gondolta James, hiszen biztosan tudta, merre ment a lány. Lovásznak lenni sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint azt eddig képzelte. Végül Diana megállt a pataknál. Meglepően megkönnyebbült, mikor felfedezte, hogy James közel van, a háta mögött. Most azonban nem tiltakozott, mikor James segített neki leszállni a lóról, akkor sem, mikor elvette a kötelet, hogy Lucky Ladyt megkösse, s akkor sem, amikor saját lovát egy közeli fához kötötte. James joggal volt dühös, gondolta. – Mi a fene kerítette hatalmába, hogy ilyen bolondságot csináljon? – kérdezte James felháborodva. Dianát, mintha megsebezték volna, úgy beszélt. – Nagyon jó okom volt rá. James összefonta kezeit mellkasa előtt. – Miféle ok? – faggatta James. – Azt próbálta megnézni, hogy sikerül-e Lucky Ladyt megsántítani a kifényezett márványpadlón? Vagy azt akarta megmutatni nekem, és mindenki másnak, hogy nincs észnél? Legnagyobb meglepetésére Diana elpirult s félig elfordult. – Pontosan – mormogta. Ettől James nagyon elcsodálkozott. – Pontosan? Mi a fenének akarta azt, hogy mindenki azt higgye magáról, hogy őrült? Diana nem tudott a szemébe nézni. – Azt hittem, ez elrettentheti az új nevelőnőt. – Miss. Tibblest? – kérdezte James hitetlenül. Diana megfordult, s ránézett Jamesre. Szemeit gyártásán összehunyorította. – Honnan tudja a nevét? Hirtelen eszébe jutott Jamesnek, hogy hibát követett el. – Hát természetesen a szolgáktól – mondta bizonytalanul. – Mindnyájan hallottuk a nevét. – Még az istállóban is? – kérdezte homlokát ráncolva Diana. – Természetesen – ismételte magát James, s közben azt kívánta, bárcsak igaz lett volna. Ha tudta volna a nevét annak a nőnek, aki ide jön, semmi nem késztethette volna arra, hogy átlépje ezt a küszöböt. Nem merte bevallani, hogy máshonnan is tudhatta volna a nevét. Ehelyett James inkább támadásba lendült. – Miért akarja, hogy elmenjen a testvérei nevelőnője? – kérdezte. – Azt hallottam, égetően szükség van rá. – Erről a dologról maga semmit sem tud – felelte Diana, s álla dacosan megemelkedett. Hirtelen megváltozott James hangja. Váratlan szelídséggel azt mondta: – Akkor mondja el. Diana habozott, de nagyon szüksége volt arra, hogy elmondja. – Szerintem őrültségnek fogja tartani. A testvéreim nagyon kedvesek nekem, s nem akarom azt látni, hogy Miss. Tibbles összetöri a lelküket.

 

 

– Szerintem, ha a testvérei még csak fele ilyen akaratosak is, mint maga, biztos nem fog megtörténni – válaszolta James ugyanazzal a szelídséggel, mint előtte. Diana Jamesre nézett, valóban vizsgálgatta, s azon kapta magát, hogy gondolkodik, hogy milyen különös egy lovász James. Túl helyes volt ahhoz, hogy lovász legyen. És túlságosan szelíd is. Persze ez jó tulajdonsága annak, aki lovakkal foglalkozik. De ez attól több volt. Ahogy beszélt, amilyen szavakat használt, Diana méltán gondolhatta, hogy James valaki más. Ahogy Jamesre nézett, s az elég közel került hozzá, felé nyújtotta a kezét. Hirtelen a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy odasétáljon a karjaihoz, melyek erős mellkasához szorították. A karok, melyek átkarolták, nem voltak bizonytalanok, inkább biztonságot jelentettek. Ha látta volna őket valaki, bizonyosan nagy felháborodást keltettek volna, de Diana ezt sem bánta. Nyugalomra volt szüksége, s ezt James meg tudta neki adni. Ami Jamest illeti, különböző érzések váltakoztak arcán. Örült, hogy Diana bízik benne, de aggódott, hogy a dolgok kicsúsznak a keze közül, s többre is vágyott, minthogy csak a mellkasához szorítsa a lányt. Lassan, nagyon szelíden James lejjebb hajtotta a fejét – hogy még ezzel is időt adjon az esetleges visszautasításra –, s megcsókolta Diana homlokát, orra hegyét s birtokba vette ajkait a sajátjával. A lovász felsóhajtott, ahogy megérezte szája édes ízét. Az ördögbe is az illendőséggel és a hasonló megfontolásokkal! James mélyebbre hatolt nyelvével, s csókja hevessége teljesen elkábította Dianát. Nem ellenkezett. Hogyan is ellenkezett volna? Amikor a férfi szájának legkisebb érintésére is többet és többet akart, s amikor a karok úgy szorították, hogy a férfi izmaihoz teljesen hozzápréselődött. Amikor a lelke mélyén lévő magány követelte, hogy társra találjon és összeforrjon a férfi lelkének magányosságával. Teljesen mindegy volt, hogy James csupán egy lovász. S az is, hogy nem egészen két hónap múlva Diana már feleség lesz. A baj csak az volt, hogy Diana most először érezte azt, hogy teljes ember. Ő fogadta el ezt, ő akarta s ő szerette volna ezt az egészet, s nem az a lány volt, akit valamilyenné akarnak formálni mások. S mert nemsokára férjhez megy, s meg kell felelnie másnak – a férjének –, ez a pillanat volt a legdrágább Dianának. Most már Diana karjai fonták körbe James szépen domborodó testét. Diana csókolta meg hevesen. S a végén James volt az, aki abbahagyta ezt az őrült játszmát, de csak miután lágy mellei formáján végigsiklott a keze. Aztán vadul kitépte magát Diana karjai közül, s odébb tolta Dianát. – Mi nem… – mondta lágyan szaporán lélegezve. – De miért nem? – kérte Diana. – Ki tudja meg? James rázta a fejét s távolabb ment tőle. – Maga még nem is tudja, mi az, amit annyira szeretne. Vagy, hogy kit. Nem tehetjük meg. Megbánná, még mielőtt hazaérnénk. Önnek kellene viselnie minden következményt, még akkor is, ha az én hibámból történt minden. S akkor odébb állhatnék. Diana sértetten elfordította fejét. – Nem gondoltam volna, hogy maga lesz az, aki visszakozik. Tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni öntől. James előre akart lépni, karjaiba venni Dianát. Meg akarta csókolni, hogy a fájdalom eltűnjön a hangjából. De nem tudta megtenni. Nem itt, nem most és nem így. Ehelyett érzéketlen hangra váltott, s lovászhoz illően azt mondta: ű– Ideje visszamenni a házba, kisasszony. Aggódni fognak önért. Diana Jamesre nézett, s bólintott. Hálás volt neki, amiért nem nézett rá s mosolygott gúnyosan, s nem volt mérges. Nem mondta ki azokat a szavakat, melyek a fejében jártak, melyek hatása visszautasítás lenne, vagy a férfi zavarban érezné magát. Csak bólintott. – Az lesz a legjobb, ha hazamegyek, s meghallgatom a szidásokat, még mielőtt a szüleim idegesebbek lesznek – mondta Diana csendesen. – De előtte még meg szeretném nézni, hogy jól van-e Peter. James szelíden felsegítette a kisasszonyt. Vajon csak képzelődött, hogy James kezei időztek lábán, ahogy felsegítette a nyeregbe? Diana nem tudta.

 

 

Miután meglátogatták Petert, s úgy tűnt, hogy min den rendben van a fiúval, James és Diana visszalovagoltak az istállóhoz. Diana felsietett a házba, lábujjhegyen lépte át a küszöböt, hogy hátha észrevétlenül tud bemenni a szobájába. De az anyja már várta. – Gyere azonnal az apád könyvtárába! – mondta Lady Westcott, amint az inas elvette a lány lovaglókesztyűit és – pálcáját. Diana szerényen követte. A kulcsra zárt, sötét faborítású szobában Westcott gróf és grófné szigorúan meredtek lányukra. – Mi a csuda vitt rá, hogy így megkockáztasd Lucky Lady életét? – ordította Westcott. – Akár el is csúszhatott volna, s eltörhette volna a lábát. A grófnő felháborodva nézett férjére, majd azt mondta Dianának: – A legfontosabb kérdés, hogy miért akarod elhitetni az új nevelőnővel, hogy bolond vagy? Szerencsére – tette hozzá rosszindulatú elégedettséggel –, Miss. Tibbles kellő gyakorlatra tett szert az ilyen lányokkal kapcsolatban, s tudja, hogy csak ugratni akarják. – Annabelle-t vagy Barbarát hibáztatja? – kérdezte Diana. Lady Westcott mosolygott. – Azt mondta, hogy szerinte te találtad ki az egészet, s utána már csak meg kellett győznöd a testvéreidet, hogy kövessenek. Diana megkönnyebbült. Kiegyenesítette vállait, s azt mondta: – Tudom, hogy nem volt bölcs dolog tőlem. Menjek, s kérjek bocsánatot? – Igen – válaszolta Lady Westcott. – Azon nyomban, hogy kiteszed a lábad ebből a szobából. Diana elindult, de apja hangjának hallatára megállt. – Várj, lányom. Még nincs vége. Édesanyád akar valamit közölni veled – mondta mogorván. Lady Westcott hezitált, aztán belevágott a közepébe. – Elhatároztam, vagyis édesapád és én elhatároztuk, hogy az lesz a legjobb, ha elmegyünk Londonba minél hamarabb. Holnapután lenne a legjobb. – Micsoda? – kérdezte felindultan Diana. – Ugye viccelsz, apa? Miért kell épp' most elmenni? Az esküvőm nem egy-két héten belül lesz. Lady Westcott felsóhajtott. – Jó lesz, ha észbe kapsz, Diana, hogy számos dolog van, amit az esküvőd előtt meg kell még csinálni. Tudod nagyon jól, hogy szükséged van új ruhákra, s divatosak kellenek. Szerintem ha Berenford meglátna ebben a ruhában, nem is tudna hova lenni. Mivel Diana sohasem törődött azzal, hogy mit visel, tudta, hogy az anyjának igaza van, mégis csak annál inkább megmakacsolta magát. Diana felnézett anyjára, s azt mondta: – Nem megyek. – Lady Westcott és a gróf is lányukra néztek, de az megismételte szavait: – Nem megyek. Minden percemet szabadon akarom eltölteni, amíg Berenford felesége nem leszek. Most Westcott gróf állt a sarkára. Sokan gondolták róla nagylelkű és nyugodt arckifejezése miatt azt, hogy nincs akaratereje. De ha most látták volna, senki nem esett volna ebbe a tévhitbe. Hangja egyenletes volt, de jeges, ahogy a következő mondatokat vágta lányához: – Diana, Londonba mész anyáddal, s oda mész, ahová mondja. Nem fogom engedni, hogy beszennyezd a családunkat azzal, hogy rongyokban jelensz meg még az oltárnál is. Méltósággal és büszkeséggel fogsz az oltárnál állni, mint egy gróf lánya. Érthető? Diana alig tudott nyelni. – Igen, papa – mondta halkan. – Rendben van – válaszolta hűvösen. – Legyél kész a holnaputáni indulásra. Én, a lányok és Miss. Tibbles utánatok megyünk egy vagy két hét múlva; hiszen tudod, hogy Berenford Londonban akar esküdni. Diana felsóhajtott. Jobban tudta, mint bárki más, mennyire elkényeztették születése pillanatától kezdve. Más szülő nem engedett volna meg ilyen vad szabadságot, viszont figyelembe vették volna, hogy együtt beszéljék meg, kit is szeretne férjnek a lányuk.  

 

Teljes mértékben tudta, hogy az a modor, ahogy most beszélt, nem volt szép tőle. A szülei a legjobbat akarják neki. Bár ez nem azt jelentette, hogy feltétlenül igazat kell adnia nekik. Diana éppen csak belenyugodott ebbe a helyzetbe, mikor az apja gondatlan szavaival mindent elrontott: – De van egy jó dolog is ebben, Diana. Mégpedig, hogy nem kell tovább tűrnöd ennek a szemtelen lovásznak a viselkedését. S ezek az egyszerű szavak mélyebb sebet vágtak Diana lelkébe, mint azt gondolta volna. Vajon fog-e a férfinak hiányozni? Lady Westcott hangja szakította félbe Diana gondolatait. – Most, hogy a végére értünk, szaladj fel, s kérj bocsánatot Miss. Tibblestől. – Igen, anya. De Miss. Tibbles sehol nem volt. Már akkor, amikor a házban meglátta Jamest, tudta, hogy beszélnie kell vele, s nem várhat vele. A lányokat elirányította munkájukhoz, s akkor ment az istállóhoz, mikor Diana kisasszony már hazatért a lovaglásból. Miss. Tibbles megkérte Rawlinst, hogy azonnal hívja oda Jamest, mert beszélni akar vele. – Igen, én vettem fel – mondta Rawlins bizonytalankodva. – Nagyon erős, sok munkát tud végezni. – Rendben van, nem akarom tovább fenntartani, bizonyára sok dolga van – mondta Miss. Tibbles. Rawlins bólintott, s elment Jamesért. Abban a pillanatban, ahogy a fiú kijött az istállóból, s meglátta Miss. Tibblest, elsápadt, majd kipirult. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt megfordul s elfut, de ehelyett nagyot nyelt, s odament Miss. Tibbleshez, aki már várta. – Jó. Hát akkor jöjjön velem, amíg sétálok egyet a kertben – mondta Miss. Tibbles. – Gondolom, nem akarja, hogy bárki is meghalljon bennünket. Miss. Tibbles megfordult, s a kertek felé vette az irányt, biztos volt abban, hogy James követi. S sapkával a kezében ő követte is, s várta, hogy Miss. Tibbles elkezdje mondandóját. Amikor már biztonságban voltak, messze a kíváncsi fülektől, megállt és ránézett Jamesre. Alapos szemügyre vétel után azt mondta: – Nos, Jeremy Stowall, Berenford kilencedik hercege, mi a fenét gondol magáról?

 

 

Hetedik fejezet – Nos? – mondta türelmetlenül Miss. Tibbles. – Várom a válaszát. James, jobban mondva Berenford hercege felsóhajtott, s beletúrt vastag, fekete hajába. – Találkozni akartam a menyasszonyommal – mondta. – Ennek azért vannak hagyományosabb módjai is – élezte ki a helyzetet Miss. Tibbles. Berenford az előtte álló nőre nézett. – De akkor soha nem tudtam volna meg, milyen is az igazi Lady Diana. Csak azt a Dianát lett volna alkalmam megismerni, akit a társaságban bemutatnak. – Nos, nem folytathatja tovább ezt a játékot – mondta szigorúan Miss. Tibbles. – Mi van, ha megtudják a kilétét? Csak gondoljon arra, milyen megalázottságot jelentene ez a családnak, ha rájönnének az igazságra. S valószínűleg azt is fog okozni ezzel a kis mókával. Mit akar csinálni, ha majd Dianával találkozik Londonban? Berenford elvigyorodott, szikrázott a szeme. – Talán jó kis tréfának fogja tartani. Elég jó kedélyű lány ahhoz. – Ó, igen. Tudom nagyon jól – válaszolta Miss. Tibbles. – De elég bolond, ha azt gondolja, hogy könnyű lesz visszanyerni, miután rájön, hogy ilyen tréfát űz vele. – Majd meglátjuk – mondta Berenford magabiztosan, s közben arra gondolt, hogyan is ölelkeztek a pataknál. – Semmi esetre sem engedhetem – szakította félbe Miss. Tibbles a fiú gondolatait –, hogy folytassa ezt a komédiázást, és feladatomat a családdal szemben sem teljesíteném megfelelően, ha nem mondanám el, hogy ki is ön valójában. Berenford megfogta a nő kezét. – Kérem, ne tegye! – mondta. – El fogok menni. Holnapután. Csak hagyja, kérem, hogy a lovász, James, el tudjon búcsúzni Dianától. Miss. Tibbles vissza akarta utasítani. De nem tudott ilyen arcátlan lenni a Berenfordokhoz. – Tetszik a lány? Komolyan? – kérdezte. – Nagyon – mondta szívből. – Sokkal jobban, mint gondoltam volna. Tudom, hogy nem helyesli ezt a komédiázást, Miss. Tibbles, de Dianát olyan oldaláról ismertem meg, melyet másképp soha nem tudtam volna meg. S valóban azt gondolom, hogy szerelmes vagyok bele. S mert Miss. Tibbles a szigorú kinézete ellenére belül egy romantikus lélek volt, megcsipkedte az arcát, s azt mondta: – Rendben van. Holnaputánig hagyok időt, hogy elmenjen. De ha addig nem hagyja el a házat, elmondom a családnak, hogy ki is ön. Berenford felemelte Miss. Tibblest, s mindkét arcára puszit nyomott, majd pimaszul vigyorgott, ahogy letette és azt mondta: – Nem fogja megbánni, Miss. Tibbles. – Remélem is – válaszolta, de hangjának szigorúságát meghazudtolta az a lágy mosoly, mely ajkára szökött. A vacsora kész katasztrófa volt. Az volt a szokás, hogy az öt Westcott lány szüleivel együtt ült az asztalnál az esti étkezésnél. Most Miss. Tibbles is ott volt. Westcott gróf megpróbálta megőrizni jó kedélyét, de ez nehéznek bizonyult. Westcott szeretett a lovakról beszélgetni, de ez alkalommal a délután történtek után nem bizonyult valami stabil témának. Mégis úgy határozott, hogy történjen bármi, őt aztán nem hozhatják kellemetlen helyzetbe. – Nos, Diana. Hogy van Lucky Lady? – kérdezte, tudomásul sem véve felesége megfélemlítő nézését. Diana egész arca elpirult.  

 

– Nagyon jól, papa – válaszolta, s megpróbálta elkerülni a rászegeződő szemeket. Westcott elhúzta a száját, s azt kérdezte: – S mennyire szoktad már meg, hogy a lovásszal menjél lovagolni? – erősködött. Diana majdnem félrenyelte, amit éppen evett. – Jól, papa – mondta elcsukló hangon. Mind a négy testvér Dianát nézte alig leplezhető csodálkozással. Diana soha nem vesztette el lélekjelenlétét. Mindig úgy tett, ahogy jólesett, és soha nem engedte senkinek és semminek, hogy zavarba hozza. Kivéve ma. S Miss. Tibbles csak rontott a helyzeten. – Én nem vagyok általában híve annak – mondta, s közben ízlésesen megtörölte szája sarkát a szalvétával –, hogy buzdítsuk az ifjú hölgyeket arra, hogy észrevegyék a férfi szolgákat, azonban meg kellene említenem, hogy Diana új lovászának van a legízesebb humora, amit valaha hallottam. Mindenki Miss. Tibblesre nézett. Ő azonban visszautasította a bővebb magyarázkodást, s egyik Westcott családtag sem mert kérdezni semmit. S valójában nem is volt lehetőségük, mert Miss. Tibbles már témát váltott. – Azt hallottam, Diana, hogy hamarosan férjhez mégy. Fogadd gratulációmat – mondta Miss. Tibbles kimérten. – Nagyon jó választás volt Berenford herceg személye. – Ismeri a családot? – kockáztatta meg Lady Westcott a kérdést. Miss. Tibbles egy kis mosolyt engedett meg magának. – A herceg úr húgához jártam másfél évig. Ő igazi biztosíték arra, hogy ez a véleményem. Az ifjú hölgy jó ajánlólevél a számomra. – Mit gondol, tetszeni fog neki Diana? – kérdezte Penelope. Lady Westcott éles szemekkel nézett Penelopéra, de lánya nem vett tudomást róla. Szerencsére Miss. Tibbles jó oldaláról közelítette meg a dolgot. – Miért ne tetszene? – kérdezte Miss. Tibbles. – Hát, mert Diana nem olyan mindennapi lány – mondta Barbara bizonytalanul. Diana megint csak elpirult. Ezzel a kijelentésével aztán teljesen felborzolták az idegeit. Lady Westcott segítségére sietett. – Ami azt illeti, Miss. Tibbles, a lányunkat óriási nagy szabadságban neveltük. Azok, akik nem úgy ismerik őt, mint mi, valószínűleg nem értik az akaratosságot és a komolytalanságot a természetében. Dianának hirtelen elege lett az egész beszélgetésből. – Miért nem mondod azt, amit gondolsz, mama? – kérdezte határozottan Diana. – Félsz, hogy a leendő uram csak egy pillantást vet rám, s máris sarkon fordul? Volt valami keserűség Diana hangjában, de Lady Westcott igyekezett megerősíteni lánya önbizalmát. – Egyáltalán nem vonom kétségbe, hogy amint Berenford herceg meglát, azonnal szerelmes lesz beléd – mondta Westcott asszony meggyőződéssel. – S ha mégsem, ahhoz túlságosan úriember, hogy visszamondja – tette hozzá Annabelle szelíden. – Szerintem – mondta Barbara huncutul – meg kellene bizonyosodnod arról, hogy még csak véletlenül se lásson az esküvő napjáig. Akár úriember, akár nem, a templomban már senkinek nincs mersze visszamondani az esküvőt. – Hát persze, s szükség esetén akár rá is zárhatjuk a kápolna ajtaját, amíg vége nincs az esküvői szertartásnak – tódították az ikrek nagy összhangban. Diana testvérei nem akartak utálatosak lenni. Ha tudták volna, hogy nővérük, akiről azt hitték, magabiztos, valójában azt is kétségbe vonta, hogy érdemes a menyasszonyságra, nem lettek volna ilyen kíméletlenek. De ők nem tudták, hogy Diana éjjelente a tükörbe bámul, s azon tanakodik, hogy egyszer Berenford biztos arra az elhatározásra jut, hogy nem ilyen feleséget képzelt el magának. A szomszédos birtokosok fiain kívül, akik olyan éretlenek voltak, hogy szinte nem is számítottak, senki más nem éreztette Dianával, hogy kívánatos. Túlságosan jól tudta, hogy az apja nem ilyen gyereket akart, s nem ő

 

 

anyja álmainak drága, szófogadó kislánya sem. De Diana nem tudott megszabadulni James csókjának emlékétől, a tudattól, hogy ez a férfi teljesen felkavarta, s a bizonyosságtól, hogy többet akar tőle. Diana hirtelen rájött, hogy Miss. Tibbles nem várt kedvességgel beszél hozzá. – Bizton állíthatom, hogy Berenfordnak nagyon fog tetszeni a menyasszonya. Amikor Miss. Tibbles kijelentése megrökönyödést váltott ki, hozzátette: – Én úgy gondolom, hogy ha Berenford egy szende csitrit akarna elvenni, már jó párszor lett volna rá alkalma az elmúlt pár évben. A család ismét csak bámulni tudott nyitott szájjal azon, amit Miss. Tibbles mondott. Ez alkalommal Lady Westcott volt az, aki ártatlanabb vizekre terelte a beszélgetést, s megkönnyebbülést jelentett, mikor azt mondta: – Lányok, ideje visszamenni a szalonba, s hagyjuk itt apátokat. Miss. Tibbles, kérem ön is jöjjön. Amint Lady Westcott felállt, ura kényelmetlenül feszengett a székében. – Szeretnék négyszemközt beszélni Dianával, s aztán mindketten utánatok megyünk. Lady Westcott habozott, de nem látta okát, hogy ne egyezzen bele. Helyeslését fejbiccentéssel jelezte, s kitessékelte maga előtt a négy lányt. Miss. Tibbles csendben követte őket. Amikor elmentek, Westcott gróf ránézett a lányára, s hirtelen bizonytalan lett magában, hogyan is folytassa. Diana is dacolva viszonozta nézését, s szomorúság ült ki az arcára. Végül a gróf felsóhajtott: – Tudod, hogy azt akarom, boldog légy. – Tudom, papa – helyeselt Diana. – Nos, a fenébe is, nem nézel ki valami boldognak! Diana felállt, s fel-alá járkált az asztal mellett úgy, ahogyan a férfiak szokták. – Hogy is várhatnád, hogy boldog legyek! – kiáltotta. – Nemsokára találkozom egy olyan férfival, akit még soha nem láttam. A gróf felsóhajtott. – Ezt már megbeszéltük, Diana. Akkor beleegyeztél. Létrehoztuk ezt a házasságot, a szerződés alá van írva. Mi van abban olyan szörnyű, hogy Berenford herceg lesz a férjed? Diana hirtelen leült apjával szemben, s olyan szánalomra méltóan nézett rá, hogy majdnem összetörte apja szívét. – Mi van, ha nem leszek jó feleség? – kérdezte. – Mi van, ha nem akar engem? Westcott ránézett legidősebb lányára. – Mi a fene ez a bizonytalankodás? – kiáltotta riadtan. – Még az az átkozott nevelőnő is azt mondta, hogy tetszeni fogsz neki! Diana a távolba nézett, majd vissza. A kétségbeesés érződött a hangján, amint próbálta elmagyarázni az apjának: – Te mindig engedted, hogy szabad legyek. Sose törtél be. Westcott papa türelmetlenül nézett a lányára. – Kétlem, hogy Berenford szabadjára fog engedni, hiszen egy férj se tenné ezt. Tőled függ, hogy ti ketten egymáshoz csiszolódjatok. Nem akarok erről többet hallani. S a legjobb lesz, ha azon gondolkodsz, mit vigyél – persze Lucky Ladyn kívül – még magaddal. – Igen, apa – sóhajtott Diana. Az istállóban Berenford herceg etette a lovakat. Ő sem volt boldogabb, mint Diana. Tudta, hogy el kell mennie, de nem akart. Berenford nem akarta, hogy James csak úgy eltűnjön. Vagyis az a James, akit Diana ismert. Mi lesz, ha fele annyira sem fog tetszeni a lánynak Berenford herceg, mint a lovász?

 

 

Nyolcadik fejezet Diana másnap reggel korán ment lovagolni. Mikor már elég távol voltak az istállótól, s úgy gondolta, hogy senki sem látja őket, megállt s odafordult Jameshez. – Holnap elmegyek Londonba – mondta mindenféle előzmény nélkül. – Még egyszer látni akarom Petert, mielőtt elmegyek. James röviden bólintott, s irányt változtatott, hogy kövesse a lányt a házhoz. A gyors Lucky Lady és Ördög azonnal a háznál termettek, Peter kirohant a bejárati ösvényen, s mindkettőjüknek félre kellett lovaikat húzni ahhoz, hogy ne üssék meg a fiút. James felhúzta szemöldökét, s azt mondta: – Peter meggyógyult. – Szerintem is – válaszolt Diana nevetve. Leszállt a ló hátáról, odaadta a kantárt Jamesnek, hogy üdvözölhesse a fiút. – Megbocsátasz a múltkoriért? – kérdezte Diana. – Peter! Ne felejtsd el, hogy kell viselkedni! – kiabált hangosan anyja az ajtóból. Diana hirtelen Peter felé sietett, aki futott, hogy odaadja a lovaknak a kockacukrot, amit James hozott neki. – Tényleg jól van? – kérdezte Diana Peter anyját. Az asszony bólintott. – Egészséges, mint a makk. Nagyon megörült, mikor meglátta, hogy jönnek. Mondta már ezelőtt is, hogy bárcsak jönnének. Szomorúság látszott Diana arcán. – Sajnos, nem tudok ismét eljönni. Holnap Londonba megyek. Talán James helyettem is el tud jönni meglátogatni Petert. Az asszony bólintott, de nem volt már a válaszra ideje, mert Peter futott az anyjához, s óriási örömmel újságolta neki: – James azt mondta, hogy beszél a főlovásszal, s bármikor elmehetek, mikor úgy érzem, hogy készen állok arra, hogy hasznomat vegyék. Peter anyja hirtelen aggódóan Jamesre nézett, s hangjából is ugyanez hallatszott: – Ez nagyon kedves dolog, de te még olyan kicsi vagy, Peter. James válaszolt neki. – Minden este hazajöhetne – legalábbis kezdetben –, és később már nem is lesz fontos itthon tölteni az estét – mondta csendben James. – Rawlins nagyon fog vigyázni Peterre. Peter édesanyja meglágyult. – Úgyis maholnap már vőlegény lesz – gondolta. Majd hangosan hozzátette Jamesnek kételkedve: – Ő tényleg szereti a lovakat. Maga is ott lesz, hogy vigyázzon rá? James bizonytalankodott, majd megrázta fejét: – Holnap nekem is el kell mennem. Akárcsak Lady Dianának. De szavamat adom, hogy Rawlins nagyon jó ember. A két beszélgetés között Diana úgy állt fel, mint aki nagyon meg van lepve. Nem sokkal az után, hogy elköszöntek a fiútól és anyjától, kilovagoltak a patakhoz, ami Diana kedvenc helye volt a környékén. Nem tiltakozott, amikor a férfi lesegítette a lóról. James megkötötte a lovakat egy közeli bokorhoz, majd tisztelettudóan várta, hogy Diana kezdeményezze a beszélgetést, mintha előre tudta volna, hogy valami fontos közölnivalója van. Valóban így is volt, s ha nem vonta volna el ez a kezdeményezés Diana figyelmét, méltán gondolhatta volna azt, hogy James milyen ideges. De mivel így volt, nem vett észre semmit. Ehelyett inkább a vizet bámulta, s lovaglópálcáját tekergette kezében.  

 

Végül James megköszörülte torkát. – Valami baj van, kisasszony? – kérdezte. Diana hátrapillantott Jamesre, és félig elmosolyodott. – Nem kellene, hogy az legyen. Holnap Londonba megyek. – Tudom – válaszolta James. – Hallottam. Diana megfordult, hogy szembenézhessen vele. – Velünk jön? – kérdezte reményteljesen. – Ezt akarta mondani azzal, amikor Peter anyjának azt mondta, hogy holnap ön is elmegy? James megrázta a fejét. Most ő nézett félre. – Ideje továbbmennem – mondta kényelmetlenül. – Értem – mondta Diana, pedig valójában nem értett semmit. Most vajon miatta megy el? Mert ő is elmegy? Ezt a kérdést nem merte feltenni Jamesnek. Ehelyett azt mondta: – Nagyon kedves volt öntől, hogy megkérte Rawlinst, hogy viselje gondját Peternek. James megvonta a vállát. – Ő is egy jó fickó, s megőrül a lovakért. Jól fogja végezni a dolgát, biztos vagyok benne. Diana bólintott. Egy perc múlva Jamesen volt a sor. – Nem néz ki valami boldognak, hogy Londonba kell mennie! – mondta. – Pedig annak kellene lennem – vágta rá Diana. – De nem az – mondta James, pedig kérdezhette is volna. – Nem, nem vagyok az – válaszolt sóhajtozva Diana. – Mi borítja ki ennyire? – kérdezte James szelíden. – Hiszen férjhez fog menni. S méghozzá egy herceg lesz a férje. Lesz rangja és minden, amit csak akar. Nem ezt szeretné? – Ahogy ránézett, még gyorsan hozzátette: – Ha nem túlságosan tolakodó a kérdés. Diana habozott. Képtelenségnek tartotta, hogy ilyen dolgokat a lovászukkal beszéljen meg. De hát ki mással beszélné meg? A szülei tisztázták vele, hogy szeretnék, ha már meglenne az esküvője, mert Annabelle is alig várja, hogy sorra kerüljön. A fiatalabb lányok nagyon kicsik voltak még, s Miss. Tibblesre gondolni sem mert. Próbálta gondosan megfogalmazni a szavait. – Azt gondoltam régebben, elég valakihez hozzámenni, aki megfelelő háttérrel rendelkezik, teljesen függetlenül attól, milyen is az illető. Anya és apa azt mondták, hogy ez a házasság az egyetlen értelmes dolog, mivel még eddig senki iránt sem tanúsítottam különösebb érdeklődést. De most azt gondolom, szörnyű hibát követtem el. Igenis számít, hogy milyen ember az, akihez hozzámegyek – mondta Diana. James mellkasához húzta a lányt, s állát a lány fején pihentette. – Tényleg olyan szörnyű, hogy Londonba kell mennie s találkozni kell a herceggel? Lehet, hogy rájön, szereti őt. És ha nem – merthogy ha véletlenül egy emberevő szörnyeteg –, akkor is meg lehet köszönni, s vissza lehet még mondani. Diana visszahúzódott s felnézett Jamesre. – Megköszönni s visszamondani? – kérdezte lassan. – Maga néha úgy beszél, minta nem is lovász lenne. Legalábbis egy lovász inkább azt mondaná: lelépni. James komoran és csendben állt. Mit is mondhatna? Egyik része kétségbeesetten el akarta mondani Dianának az igazat, de a benne megszólaló lovász azt akarta, hogy Diana egy kicsit tovább gondolkodjon. Mi lesz, ha nem tetszik majd neki Berenford herceg annyira, mint amennyire James? Diana törte meg a csendet. Kissé megalázottan azt mondta: – Bocsásson meg. Nem akartam megbántani. Csak néha olyan csúnya a szám. Tudja nagyon jól. – Megállt és megpróbált könnyíteni a dolgon. – Lehet, hogy ha Őkegyelmessége, Berenford herceg meglát, meghallja, miként beszélek, ő maga fog úgy dönteni, hogy visszamondja. James ránézett a lányra, hangja durvává vált, de elfojtott érzelmek érződtek a hangján. – Kétlem, hogy ilyen bolond lenne. Abban a percben azt akarja majd, hogy a felesége legyen, ha meglátja.

 

 

– Ebben mindenki olyan biztos. Ön, anya és apa. És Miss. Tibbles is. Bárcsak én is ilyen biztos lennék benne! Szeretnék én is biztos lenni. – Diana türelmetlenül rázta a fejét. Előrehajolt, hogy fejét James mellkasához hajtsa, bár a férfi karjai egyenesen lógtak az oldala mellett. – Öleljen, James – mondta puhán. – Egy ilyen embert, mint maga, nem lenne szabad megkérnem erre, pedig szükségem van rá. Akarata, összes ösztöne – mely azt sugallta neki, hogy őrültséget csinál – ellenére James felemelte a karjait, s átölelte Dianát. Ha legközelebb találkoznak, a lány lehet, hogy átkokat fog szórni a fejére, de most tartani, ölelni akarta őt, meg akarta adni azt a biztonságot, melyre a lány vágyott. S ez alkalommal a lány ajkai kutatták az övét, s ő nem ellenkezett.

 

 

Kilencedik fejezet Londonban nagyon zajos és piszkos volt minden, és sokkal több szabálynak kell megfelelni, mint otthon, gondolta Diana, mikor Lady Brisbane nappalijának ablakából nézte a londoni utcákat. Nem számított, hogy mennyire elegáns ez a szoba, akárcsak az ő saját szobája, mely az emeleten volt. Az sem számított, hogy Lady Brisbane személyzete minden kényét-kedvét teljesítette neki és az anyjának is. Az, hogy ők Lady Brisbane házában tartózkodtak, nem jelentett számára mást, mint hogy sokkal több szempár lesz majd tanúja annak a megalázásnak, ha visszamondja eljegyzését Berenford hercegének. De az anyja kérlelhetetlen volt: – A társaság előtt nagyon jól kell magadat bemutatnod – fejtette ki Lady Westcott, mikor Diana megpróbált tiltakozni. – S ezt nem lehet egy hotelszobából megtenned. A testvérem ismer mindenkit, s megvan az a köre, akikkel partira szoktak járni. Egyébként nekem nagyon tetszenek a kényelmes házak. S Arianának nagyon kényelmes a háza. Még akkor is marad üres szoba, ha édesapád és a kicsik Londonba jönnek. S tudod, hogy Brisbane úr halála óta Ariana nagyon magányos. A fia a háborúba ment, s szüksége, van arra, hogy vele legyünk. Lady Westcott ránézett legidősebb lányára, s kimérten azt mondta: – Hagyd már abba az ablakból kifelé nézegetést, s gyere ide. Szeretnék beszélni neked az Almack'sról. – El kell mennünk oda feltétlenül? – kérdezte fáradtan Diana. Lady Westcott felemelte szemöldökét, visszafogott megdöbbenést kifejezve: – Tudod nagyon jól, hogy muszáj. S nagyon hálátlan vagy, hogy gáncsoskodsz az ellen, hogy menni kell, pedig tudod, mennyit fáradozott Ariana néni az érdekedben, hogy belépőket szerezzen. Az eddig csak hallgatózó és magát csinosító Lady Brisbane azt mondta: – Megkockáztatom kijelenteni, hogy nagyon nagy dolog egy hét alatt jegyet szerezni. Diana felsóhajtott és azt mondta: – Nagy kegyet gyakoroltak ezzel egy gróf lányának, aki egy herceg jegyese? Hogyan is utasítanák vissza? – Pont ez az, amit nem értesz – mondta szigorúan Lady Westcott. – Az Almack's patronálói önmaguk határozzák meg a szabályaikat. Ők határozzák meg, hogy kinek adnak, és kinek nem adnak belépőket. Olyanoktól is megvonhatják, akik azt gondolhatnák magukról, hogy nekik automatikusan jár. S kitilthatnak, ha arrogánsan viselkedsz este. Vagy ha megszeged valamely szent szabályt. Érted, Diana? – kérlelte lányát Lady Westcott. – Igen, mama – válaszolta a lány fáradtan, s elkezdte felsorolni az illemeket, majd az egyik legmegsérthetetlenebbnél kötött ki. – És nem szabad keringőznöm, amíg nem kaptam engedélyt. – Nagyon jó – mondta az anyja helyeselve. – De kérve kérlek, ne vágj ilyen gyámoltalan képet ma este. Mit fog mondani Berenford hercege, ha meglát? Azt fogja gondolni, nem akarsz férjhez menni. Hirtelen Diana felállt. – Hát Berenford is ott lesz? – kérdezte felháborodva. Lady Westcott kis habozás után úgy döntött, jobb, ha nem hazudik lányának, és időt hagy neki, hogy a most hallottakat megeméssze. – Igen, kaptam egy rövid levelet tőle, melyben azt írja, hogy ott lesz, s reméli, hogy táncolhat majd veled az est folyamán. Diana kezét a nyakára tette. – Londonban van? S ez azt jelenti, hogy ott lesz ma este? – Most mondtam, hogy igen – mondta Westcott asszony némi felháborodással. – Jól vagy, Diana? Diana visszafordult az ablakhoz, hangja színtelenné vált, miközben azt mondta:  

 

– Ne haragudj, anya, de nem tudtam, hogy ilyen hamar szembe kell néznem vele, méghozzá ilyen nyilvános helyen. Azt hittem, hogy majd eljön ide, hozzánk. – Ilyen hamar? – visszhangzott Westcott asszony szájából óriási felháborodással. – Szerinted ez hamar van? Először arra gondoltam, hogy már másnap londoni érkezésünk után találkozni kellene vele. S most örülök neki, hogy van egy kis időnk, hogy kiegészítsük ruhatáradat. Így a herceg legjobb formádban fog találni. S mivel a találkozás nyilvános helyen lesz, nem kétséges, hogy már ezt is előre eltervezte Berenford. Ő is nagyon jól tudja, hogy az első találkozó egy kissé esetlenebbre szokott sikerülni. Legalább lesznek emberek, akikkel lehet táncolni, beszélgetni, s így jobban megismerheted őt. Igen. Legalábbis ezt a gondolkodásmódot várom el Berenfordtól is. Nem kell tőle ügyetlenkedésre számítanod, s arra, hogy közelebb kerültök egymáshoz, mint kellene, amit te persze egyelőre egyáltalán nem kívánsz. – Természetesen nem – válaszolta Diana unottan, s közben a szemtelen lovászra, Jamesre gondolt, aki követelőző volt a kettőjük kapcsolatát illetően. Az egyedüllét fájdalma hasított Dianába. Bámult kifelé az ablakon, és kíváncsi volt, hol is lehet James, mit csinálhat most. James éppen a szabót átkozta, hogy zakóját túl szűkre szabták, miközben édesanyjával szemben állt a londoni ház szalonjában. Hirtelen úgy tűnt, hogy a nehéz, borvörös drapériák elnyomják a szobát, és a bútorok is túl soknak látszódtak. Berenford hercegnőjének arckifejezése cseppet sem változott, amikor látta, hogy fia közeledik felé. Ujjai között a szoknyájának nehéz, szatén anyaga tornyosult, mely összegyűrődött, ahogy erősebben odaszorította kezét, hogy fia ne lássa, milyen ideges. Hangja hűvös volt, ahogy beszélt: – Nos, Jeremy? Befejezted a játszadozást? A menyasszonyjelölted, Lady Diana, Londonban van. Szándékodban áll felkeresni? Az emberek biztosan beszélgetni akarnak velem arról, hová is tűntél néhány hétre. S mit mondjak nekik? Ahogy befejezte mondandóját, Berenford hercegnő vállat vont, s felszusszant. Berenford herceg hűvösen nézte. Túl jól ismerte anyjának ezt a viselkedését. – Mondtam már – szólt olyan hangon, mellyel nem árulta el belső feszültségét –, hogy nagyon fontos dolgom volt vidéken. Ami azt illeti, hogy neked mit kell mondanod az embereknek, egyáltalán nem érdekel – vonta meg elegáns, izmos vállát. – Nem látom értelmét a pletykálkodásnak. Miért kellene neked egyáltalán bármit is mondanod? Miért kellene, hogy bárki is elvárja, hogy tudjad, hol vagyok, mit csinálok? A hercegnő hideg pillantást vetett a fiára. – A fiam vagy. Elvárható, hogy mindent tudjak rólad. – Bolondság – mondta Berenford meggyőzően. Ez felborzolta a hercegnő kedélyét. – Te kerülöd a lényeget, Jeremy. Mit tervezel estére Lady Dianával? Berenford egy alig látható foltot vakargatott zakója ujján. – Tervezek? Ma este táncolok vele Almack'snál, holnap pedig elmegyek hozzájuk. – Talán nem fordított sorrendben kellene csinálni? – kérdezte az anyja. – Nem lesz egy kicsit furcsa, hogy nem is ismer téged, és úgy kéred fel táncolni? Furcsa fény csillant meg Berenford szemében anyja szavainak hallatán, és elmosolyodott. – Én megismerem – mondta gyengéden. – S az is meglehet, hogy nem is fog olyan idegennek találni. Ezek a mondatok csak kíváncsivá tették a hercegnőt, s arra késztették, hogy ijedtében felpattanjon. – Jeremy James Stowall, mi a fenét csináltál? – kérdezte a fiát. Berenford hűvösen nézett az anyjára. – Én? – kérdezte. – Azt csináltam, amit kellett. – Megállt, majd sóhajtott. – Ne félj, anya. Lady Diana és én össze fogunk házasodni, pont úgy, ahogy a szülők előre elrendezték. Most viszont meg kell, hogy bocsáss. Sok dolgom van ma délután. Erős nyugtalanság érzete töltötte el Berenford hercegnőt, mikor nézte a fiát, amint elhagyja a szobát. Abban reménykedett, nem lesz olyan nehéz ember, mint amilyen az édesapja volt. Az viszont jó volt, hogy szerinte mindkettőjüket megfelelően tudta uralni. De nagyon szerette volna tudni, hogy mire is  

 

készül Jeremy ezen a délutánon. Nem bízott benne azok után, amit az arcán látott. Akárcsak minden fiú, ő is állandóan csínytevésen törte a fejét. Hogy mit csinált kilencedik Berenford herceg? Rózsákat rendelt, hogy azokat elküldje jegyesének. A tengernyi mennyiségű virág meg kellett volna, hogy győzze Dianát, de mégsem így történt. Diana nem tehetett róla, hogy mindig arra gondolt, ez Berenford herceg szándékát fejezi ki, miszerint ezt a házasságot feltétlenül nyélbe akarja ütni. Ő viszont cseppet sem volt biztos abban, hogy akarja ezt. Bárcsak személyesen találkoztak volna, s akkor Diana őszintén beszélhetett volna vele. Az első találkozásuk bizonyára túl formális lesz, és sok érdeklődő szempár fog rájuk szegeződni. Hogy is tudna meghátrálni ilyen körülmények közepette? Nem volt meglepő, hogy Diana, az édesanyja és a nagynénje némi izgalommal indultak neki az estének. Az biztos, hogy gyönyörű volt a sápadtrózsaszín selyemruhában, mely aznap reggel érkezett meg a kesztyűkkel és a cipővel. Diana sajnos nem találta magát elég szörnyűnek ahhoz, hogy Berenford meggondolja magát. Képtelen volt elfojtani izgatottságát, amikor átlépte az Almack's küszöbét. Itt köttettek majdani házasságok, itt mentek tönkre, s most itt kezdődik az övé is. Oldalán Lady Brisbane megelégedetten mosolygott. – Itt van – mondta unokahúgának. – A jegyesed, Berenford herceg. Épp itt közeledik. – Jóságos ég! Pont úgy néz ki, mint az apja! – mondta Lady Westcott meglepve, a férfi felé mutatva. Diana lassan megfordult, hogy megnézze a férfit, akinek a felesége lesz. Szemei kitágultak. Erősen megragadta édesanyja karját. A terem körbe-körbe forgott körülötte. A következő dolog, aminek Diana még tudatában volt, az az, hogy a földön feküdt, s rengeteg arc bámult felé. – A forróság – mondta sietősen Lady Brisbane. – Őt is elérte. Lady Westcott a leánya felé hajolt. A kétségbeesés hallatszott hangján, ahogy sziszegte: – Kelj fel, Diana! Minden szemet ide vonzol. Kelj fel, mielőtt még nagyobb botrány nem kerekedik ki ebből! Hirtelen Diana engedelmeskedett a parancsnak. Kényszerítette magát, hogy ülő helyzetbe kerüljön, figyelmen kívül hagyva a szédülést, mely pedig még mindig fenyegette. Nem volt bolond. Holnapra pletykák kelnek szárnyra Londonban, s meg kell tennie mindent, hogy ennek a veszélyét csökkentse. Hűvös hangszínezetű nagynénjéhez hasonlóan, most Diana is így szólt: – Milyen lehetetlen dolog! Elbuktam a ruhámban, s megüthettem a fejem, amikor elestem. Anya, segítenél felállni? Lady Westcott megkönnyebbült, mert Diana ismét két lábon állt, s mosolygott, mintha semmi nem történt volna. Majd odafordult, hogy üdvözölje Berenford herceget. Lady Brisbane sietősen bemutatta őket. – Diana kedvesem, ez itt Berenford herceg. Főméltósága, nagyon örülünk, hogy találkozhattunk ma este. Bemutathatom Diana unokahúgomat? De Berenford még csak nem is nézett Lady Brisbane-re. Szemei Dianára szegeződtek, s mindketten ugyanúgy elhalványodtak, ahogy a férfi Diana keze felé hajolt, s szájához emelte. – Nagyon örülök a találkozásnak, Lady Diana. Diana el akarta kapni a kezét, de túl sok ember nézte őket elégedett mosollyal az arcukon. Már eddig is túl sok olyan dolog történt, mely beszéd tárgya lehet. Diana is látszólagos örömmel üdvözölte Berenfordot, melyet éppen csak ki tudott magából csikarni. – Jó estét, főméltósága. Micsoda meglepetés önt itt látni! Berenford kiengedte eddig a percig visszatartott lélegzetét. Diana nem akart jelenetet rendezni. Minden rendben ment. – Táncoljunk? – kérdezte a férfi hivatalosan. Valami páni félelem jelent meg Diana szemében, majd hunyorgott, s azt mondta: – Ez egy keringő, s még nem adtak engedélyt. De Lady Jersey a közelben volt, hirtelen ott termett, még amikor Diana elájult, s sietősen azt mondta: – Ó, majd én engedélyt adok.  

 

Diana Berenfordra nézett. Nem tudott kibúvót találni a tánc alól. Na, jó, most táncol vele. Diana úgyis azt gondolta, hogy még megbánja a férfi. Kezét nyújtotta Berenfordnak, aki már egy ideje felé nyújtotta a kezét, s hagyta, hogy a táncparkettre vezesse. Ahogy a teremben forogtak, Diana lágyan beszélt, mégis élesen. – Milyen jó, hogy itt üdvözölhetem, James. Teljesen másba öltözve, mint a lovászok szoktak. Bár azt kell mondanom, hogy a lovak jobban illettek magához. – Így is volt – válaszolta Berenford. Majd Dianára nézett, aki szintén felnézett rá. Mosolygott és hozzátette: – Legalább nem kellett a lábamra vigyázni, mikor beszélni próbáltam önnel. A férfi meleg hangjától öröm járta át Diana testét, bár szívtelenül elnyomta ezt magában. Nem akarta, hogy megint elcsábuljon. – Milyen jót szórakozhatott Őkegyelme rajtunk! Nagyon jól elszórakoztattuk? Berenford válasza mély volt és kemény. – Én soha nem nevettem ki önt, Diana. Hirtelen Dianának eszébe jutott valami, s a lépést is majd' elhibázta. – Apám felismerte? – kérdezte gyanakvóan. Berenford nem volt biztos magában. – Lehet, hogy igen – mondta lassan. – Bár nem úgy tűnt, hogy tudta volna, komédiázó lovász, vagy apám egyik félrelépésének gyümölcse vagyok. Düh csillogott Diana szemében. – Akkor miért nem mondta meg nekem? – Valószínűleg azt szerette volna, ha jobban összeismerkedünk – jelentette ki Berenford. – Vagy azért, mert fattyúnak gondolt, és nem akart önnel ilyen dolgokról beszélni? – Nem vesztegeti az időt – válaszolta Diana harcos tekintettel. Berenford elmosolyodott s ránézett, s e két igéző szemtől Diana elpirult. – De az is meglehet, hogy én, vagyis inkább az alázatos lovász, elég jól ismeri önt ahhoz, hogy tudja, jobban kedveli a puszta beszélgetést. Hirtelen Dianának eszébe jutott, hogy milyen mérges is a férfira. Morcosan azt kiáltotta: – Márpedig én nem leszek a felesége! Azután, amit velem művelt, nem. Berenford hosszasan bámulta Dianát, nézte az állát, a szeme nézését, a sértődést a hangjában. Mikor elkezdett beszélni, saját hangja is hűvös lett, ahogy azt mondta: – Nincs választása. Túl késő van ahhoz, hogy visszatáncoljon, ahogy anyám is rámutatott. Diana eltévesztett egy lépést. – Ön vissza akarta mondani? – kérdezte a lány. Berenford mosolygott. – Nem. De anyám emlékeztetett rá. Nem szabad, hogy a mosolya megtévessze! Nem! Diana ezeket gondolta kétségbeesve magában. Majd megszólalt: – Engem nem érdekel, hogy mit mondanak az emberek. De nem fogok hozzámenni egy olyan emberhez, mint maga, aki csak játékszernek használt. Ez megbocsáthatatlan. – Tényleg megbocsáthatatlan – adott igazat Berenford. – De én még mindig feleségül akarom önt venni. – De miért? – faggatta Diana, kissé kétségbeesetten. – Miért akar feleségül venni? Berenford még szélesebben mosolygott. Meleg fény csillogott a szemében, mikor lenézett Dianára, s gyengéden azt mondta: – Tényleg nem tudja? Ha most nem egy táncparkett közepén lennénk, emlékeztetném egy csókkal. Diana elpirult. Túl sok volt ez neki. Berenford megalázta őt, hiszen lovászként űzött tréfát vele. Diana azon találta magát, hogy túlságosan jól emlékszik arra, amikor szája a szájával találkozott, s a férfi kezei olyan helyekre vándoroltak, ahová nem kellett volna. S még rosszabb volt az, amikor azon kapta magát, hogy megint szeretné, hogy mindez megtörténjen.  

 

Hirtelen Diana nem bírta tovább. Megfeledkezett az őket bámuló szempárokról, kiszabadította magát Berenford karjaiból és elmenekült, Berenfordot a táncparkett közepén hagyva. Fejét magasra tartva Diana az anyja felé vette az irányt, aki megdöbbenve figyelte, amint lánya azt mondta: – Mama, haza szeretnék menni. Fáj a fejem. Lady Brisbane tiltakozása látszott a tekintetén. Ránézett a lányra, s ezzel már el is árulta Lady Westcottnak, hogy Diana javaslata senkinek nem tenne semmi jót. Gyorsan testvéréhez fordult, és hangosan azt mondta – úgy, hogy a körülöttük levő emberek hallják: – Szegény lány, nincs hozzászokva ezekhez a késői órákhoz. Vagy a városhoz. Gyere, drágám. Hazaviszlek. Holnapra jobban fogod érezni magad. S egy határozott mosollyal Lady Westcott kivezette lányát az Almack'sból. Őket követte Lady Brisbane, aki ügyelt arra, hogy egy-két dicsérő szót szóljon azokhoz az emberekhez, akik mellett elmentek. Csak amikor már a hintóban voltak, akkor kérdezte meg Lady Brisbane Dianát. – El akarod magad ásni? Mi a fenét gondolsz, hogy csak úgy otthagyhatod a táncparkett közepén Berenfordot? De Diana nem válaszolt nagynénjének. Ehelyett ránézett az anyjára, s azt mondta: – Felismerted őt, mama? Ő volt az a szemtelen lovász. – Lovász? – kérdezte zavartan Lady Westcott. – Biztos összetéveszted valakivel. Én felismertem őt. Pont úgy néz ki, mint az apja. De miért mondod, hogy szemtelen? Nem találkozhattál vele! Diana kétségbeesetten felsóhajtott. – Dehogynem. Ő volt a lovász. Otthon. Jamesnek hívják. Az istállóban dolgozott. Papa nem mesélt róla? Lady Westcott szemei aggódóan nézték Dianát. – Apád nem mondott semmit, s én még mindig nem értem. Tudod, hogy én nem lovagolok, és soha nem megyek az istállóba. Diana elejétől a végéig elmagyarázta anyjának, hogy mit tett Berenford herceg – vagyis bizonyos részek kihagyásával –, s mi volt ebben az apja szerepe. Amikor befejezte, Lady Westcott és Lady Brisbane is megdöbbentek. De nem látták olyan borongósnak a helyzetet, mint Diana. – Lesz egy kis mondanivalóm apádnak, ha megérkezik – mondta Lady Westcott. – S persze Berenfordnak is, ha eljön hozzánk. – De én nem akarom, hogy eljöjjön – mondta Diana. – Nem érted? Én vissza akarom mondani ezt a házasságot! Lady Brisbane fürkésző szemekkel bámult unokahúgára, ami hangjának sajátos hangzást adott. – Még ha netalán meg is engednénk, hogy lemondd az eljegyzést, akkor is találkoznod kell Berenforddal, hogy négyszemközt beszéld meg vele. De nem teheted meg, nem is fogod, mert nem leszel olyan buta, hogy ezt tedd. – Nagynénédnek teljesen igaza van – mondta határozottan Lady Westcott. – Nem mondhatod vissza. – De mama! Gondolj arra, mit tett – tiltakozott Diana. – Végiggondoltam – válaszolta az anyja. – De az Isten szerelmére, értsd meg, Diana. Te mindennap kilovagoltál Berenforddal. Ha valaki ezt megtudná, akkor teljes mértékben véged lenne. Feleségül kell menned Berenfordhoz. Diana szemei kitágultak. – Egy lovásszal bezzeg kilovagolhatok, azt mindenki jóváhagyja, de ha Berenforddal lovagolok, akkor már végem van? – kiabálta Diana. – Tudom, hogy szörnyen hangzik – mondta Lady Brisbane felháborodva –, de ez így van. – Diana, gondolkozz! – tette hozzá Lady Westcott. – egyedül voltatok. Mindketten messze az emberektől. Bármi megtörténhetett. Az emberek legalábbis ezt mondják. Egy szolga nem mer közel férkőzni a testedhez, egy herceg viszont nyugodtan. S akkor már feltételezik az emberek, hogy milyen

 

 

etye-petye folyt ott, s még azt is gondolják, hogy édesapád és én tudtunk a dologról. Mindnyájunkat tönkretehet, ha csak egy szót is megtudnak az emberek. Diana, feleségül kell menned hozzá. – Te csak állandóan ezt mondod – mondta csendesen Diana. – De a vagyon és illendőség oltáránál nem leszek áldozat. Akkor inkább tegyen tönkre ez az eset. Lady Brisbane is nagyon mérges lett. – Azért beszélsz így, mert halvány fogalmad sincs, hogy ez mit fog jelenteni – szólt csendes felháborodással. – De ha mégis megtennéd, akkor igazán nagyon önző vagy. Nem érted? Nemcsak téged tesz ez tönkre, hanem az egész családodat. – Még Winsborough is otthagyhatja Annabelle-t – mondta Lady Westcott baljós hangon, ahogy felidézte magában, hogy mi minden történhet. – S akkor Annabelle is hoppon marad, s mi lesz Barbarával és az ikrek jövőjével? Ezt akarod elérni? – Nem, mama – válaszolta sóhajtozva Diana. – Rendben van – mondta Lady Brisbane, miközben előrehajolt. – Akkor nem beszélünk többet erről. Berenford eljön meglátogatni, és édesanyád beszél vele. Biztosíthatlak, hogy nagyon kemény lesz. Az esküvő pedig akkor lesz, amikorra elterveztük. Ezek a szavak kétségbe ejtették Dianát. De megtartotta gondolatait magának. Ha egyszer sikerülne ebből a kuszaságból kimásznia, anyjára és nagynénjére nem lenne többé gondja. Most azonban már azon gondolkodott, milyen fondorlattal tudna visszavágni Berenford őkegyelmességének.

 

 

Tízedik fejezet Berenford herceg bizonytalanul lépkedett a ház felső lépcsőjén, ahol Lady Westcott és Diana laktak londoni tartózkodásuk idején. Fogja vajon fogadni Diana? Nem tudta rá a választ. Hogy is tudhatta? A kérdés az volt, hogy Diana most visszalép-e vagy nem? Hosszú órák teltek el azóta, hogy elfelejtette azt a megaláztatást, amikor Diana otthagyta a táncparkett kellős közepén, s ezután megjegyzésekkel kellett szembetalálnia magát Szilárd elhatározottsággal lépett Berenford a ház utolsó lépcsőjére, majd kopogtatott az ajtón. Egy kifogástalan inas nyitott ajtót, s miután felmérte, kivel is van dolga, beengedte, mondván Lady Westcott és Diana is várja. Berenfordot a szalonban hagyták, hogy rendbe szedje magát az út után. Körbenézett. Mindenhol ezüst és zöld színű bútorok voltak egyiptomi mintával díszítve. Lady Brisbane egy kicsit régimódi volt, és nem a férfi volt az egyetlen, aki ezt gondolta róla. Aztán nyílt az ajtó. Lady Brisbane jött először, majd őt követte Lady Westcott. Diana nem volt sehol. Berenford meglepődve húzta fel egyik szemöldökét. Hirtelen Lady Brisbane támadásba kezdett. – Ne nézzen ilyen szemekkel rám, Berenford! Rövid ideig találkozhat csak Dianával. De először Diana édesanyja és én szeretnénk pár szót váltani önnel. Mi volt az a komédiázás és kompromittálás, ami az unokahúgomat érte, amikor ön lovásznak öltöztette be magát? Berenford hideg szemekkel nézett rá. Tehát elmondta Diana. Nos, most már nincs mit tenni, el kell simítani az ügyet. Mindkét szemöldökét felhúzta, ahogy kimérten megszólalt. – Szerettem volna a menyasszonyomat előtte megismerni. S ezt meg is tettem Azt hiszem, pont a nekem való lány. Kompromittálásról szó se volt! Jegyesek vagyunk. Egy hónap múlva már házasok leszünk. Bármi történt is, az emberek nem fogják megtudni, hacsak önök el nem mondják. Lady Brisbane egyik oldalra billentette a fejét, majd megelégedetten bólintott. Lady Westcottnak azonban még kétségei voltak. – Diana azt mondta, hogy vonakodik még Öntől… Ezen azt értem, hogy teljesen azt gondolja, meg kell még bizonyosodnia, hogy nem… vagyis hogy lehet, hogy tréfájával Ön gúnyt űzött belőle. Berenfordnak nem esett nehezére megértenie ezt a nyakatekert mondatot. Hirtelen Lady Westcott szavába vágott, s röviden annyit mondott. – Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy meggyőzzem a lányukat arról, nem tréfálkoztam vele, s nagyon szeretném, ha a feleségem lenne. Ha esetleg beszélhetnék Dianával. Négyszemközt. Lady Westcott kisvártatva a testvérére nézett. Lady Brisbane felsóhajtott. – Ó, Delwinia, azt hiszem, megengedhetjük ezt nekik. Mi mást is tehetnénk? Ha Diana visszamondja, akkor abból botrány lesz. S talán Berenford jobban tud hatni rá, mint mi. Lady Westcott bólintott, s elment, hogy idehozza a lányát. Amíg kiment, Lady Brisbane Berenfordra nézett és azt mondta: – Mint tudja, az unokahúgom gondos törődést igényel. Berenford meghajolt. – A tőlem telhető legjobbat teszem meg – válaszolt hűvösen, bár belül fűtötte valami. Az az átkozott Diana ilyen helyzetbe hozott! – gondolta. Gondjai abban a pillanatban tovaszálltak, amikor Diana megérkezett. Semmi sem hasonlított arra a fiúsan pajkos lányra, akit a földjükön kísérgetett. Inkább elegáns volt, zöld szaténba öltözve. Haja le volt vágva, be volt göndörítve, s már azt is megmutatták neki, hogyan kell úri módon végigmenni egy helyiségen, nem pedig végigcammogni, mintha mocsaras erdőben lépkedne. Jeremy/James nem is vette észre, hogy visszatartja lélegzetét, mígnem Diana megállt előtte, fél méterre tőle, s csak akkor engedte ki a levegőt.  

 

– Csodálatos! – mondta gondolkodás nélkül. Diana felhúzta a szemöldökét, arcának kifejezése nem változott, semmiféle jelét nem mutatta annak a félelemnek, mely benne volt. – Már megint mókázgatunk, Őkegyelmessége? – Nem. Ez csakis a puszta igazság – mondta rekedtes hangon. Diana engedélyezte magának, hogy végigmérje a férfit tetőtől talpig. Majd gúnyos mosollyal azt mondta: – Valahogy olyan mások vagyunk ebben az új ruházatban. Mégiscsak a ruha teszi az embert! Jeremy összerezzent. – Bocsánat, nem értettem jól – mondta gyengéden. Diana elegánsan megvonta a vállát. Mögöttük azonban Lady Brisbane álmodozóan sóhajtott. – Szerintem, Delwinia, nyugodtan magukra hagyhatjuk a fiatalokat – mondta. Lady Westcott habozott. Túl jól ismerte azt a fajta nézést, ami Diana arcán volt látható, s ez nem sok jót sejtetett a jövőt illetően. De valami más is látszott az arcán, ami reménnyel töltötte el. – Húsz percetek van – mondta Lady Westcott kemény hangon, mely Dianához és Berenfordhoz is egyaránt szólt. Diana odafordult az anyjához, s kétségbeesve látta, hogy ő és Lady Brisbane is elhagyják a szalont. – Várjatok, ne menjetek! – kiabálta. Mindkét nő megállt. – Figyelj, Diana – szólt Lady Brisbane felháborodva. – Ő egy úriember, s különben is jegyesek vagytok. Dicséretes az aggodalmad, ahogy az illendőség határain belül akarsz találkozni vőlegényeddel, de most az egyszer azt hiszem, eltekinthetünk erről a formaságtól, és gardedám nélkül is maradhattok kettesben egy kis időre. Berenford gúnyosan, de lágyan azt kérdezte: – Csak nem fél tőlem? Diana megfordult, hogy a szemébe nézzen. – Cseppet sem – mondta keményen. – Akkor rendben van. Akkor jöjjön és üljön le velem – parancsolta Berenford, miközben a kezét nyújtotta. Diana óvatosan rátette a kezét a férfiéra, s engedte, hadd vezesse a férfi a rekamiéhoz. Egyikőjük sem vette észre, hogy Lady Brisbane és Diana édesanyja elhagyta a szobát. Miután leültek, előrehajolt, mintha meg akarná csókolni Dianát. A lány azonban azonnal kettőjük közé tette a kezét, hogy eltolja a férfit. – Nem! – mondta. Jeremy szemöldökét felhúzta. – Pedig nagyon jó volt, amikor odahaza voltunk. Azt gondoltam, hogy eszébe juttathatom, milyen jó volt, s hogy összeillünk. Diana arca vérvörös lett. – Nagyon ellenszenves ember maga ahhoz, hogy ilyenre emlékeztessen. – Az lennék? – válaszolta Berenford. – Miért? Jobban szeretné, ha én nem én lennék, csak egy egyszerű lovász? Valaki, aki az ön játékszere lehet, s nyugodtan tudja nélkülözni, ha Londonba felutazgat? Ezzel azt akarja mondani, hogy a férje ölelése nem kell, vagyis az enyém? Diana felállt, s fel-alá járkált a szobában. – Nem értheti ezt – mondta, miközben türelmetlenül be- és kikulcsolta kezeit. – Maga becsapott. – Ugyanúgy, ahogy maga is becsapta Berenfordot? – kérdezte harsogva. – Nem! – fordult Diana a herceg felé. – Én fel akartam vele bontani az eljegyzést, illetve önnel. Illetve csak akkor, ha nem találom olyan embernek, akire felnézek, tisztelem, és szeretem. Berenford felállt; ízig-vérig herceg volt minden porcikájában.

 

 

– Értem. Nem mehet hozzá egy lovászhoz, tehát úgy gondolta, gondosan mérlegeli, Berenford megütie a mércét. Mint ahogy mondta is már, amikor Jamesszel beszélgetett. – Mondtam, miért – szólt Diana ellenvetéssel. Berenford bólintott. – Igen, így volt. És én megértettem, miért. Akkor is és most is. Valójában, amit nem értek, az a nyugtalanság oka. Én vagyok Berenford. A házasságunk tökéletes lesz, s ez egy jó móka volt, amit élveztünk – mondta. – Móka? – visszhangzott Diana szájából. – Maga szerint ez egy móka volt? Tudja ön, hány órát töltöttem azzal, hogy aggódtam amiatt, amit James és én csináltunk? Arra gondoltam, hogy becsaptam a családomat, Berenford herceget és magamat is? Tudja hányszor sírtam magam álomba az elmúlt hetekben? Diana megállt s visszatartotta lélegzetét. Nem szabad kiáltoznia Berenforddal. Meg kell őriznie méltóságát. Egy lépést ment a férfi irányába. – Hát nem érti? – kérdezte. – Nem tudtam, hogy ön ki is valójában. Azt hittem, hogy csak egy lovász, akinek tettette is magát. Nagyon felelőtlennek tartottam magam, amiért megengedtem azt, hogy bizalmasabb kapcsolatban kerüljünk. S mindenfélének tartottam magam azért is, mert egy lovászba szerettem bele, s még azt is fontolgattam, hogy otthagyok mindent, és megszököm a lovásszal. Berenford jobb kedvre derült, s Diana felé lépett. – Tényleg? Tényleg azon gondolkodott, hogy megszökik velem? – kérdezte. Diana gyorsan oldalra lépett, hogy kikerülje Berenfordot. – Maga még mindig azt gondolja, hogy ez egy jó tréfa volt! Pedig nem. Azon aggódtam, hogyan fogom bevallani Berenfordnak, amit tettem. Vagy, hogy csak egyszerűen visszamondom az egészet, tekintet nélkül a botrányra. Azon kellett aggódnom, hogy megkockáztatom azt a bizalmat, amit szüleim fektettek belém, cserbenhagyom a családomat, minden reményüket szertefoszlatom, nemcsak azt, hogy illendően viselkedjek, de azt is, hogy jól menjek férjhez, hogy a családom ne szégyenítsem meg. Rettegtem attól a tudattól, hogy Londonba kell jönnöm és szembesülök a jövőmmel, s ráadásul utálni fogom azt. Ez számomra nem tréfa. Berenford megdöbbent. Diana látta is ezt az arcán. Még a hangja is remegett, ahogy ezt mondta: – Nem akartam, hogy így legyen. Diana szaván fogta, s máris lecsapott rá. – Nem akarta, ugye? Ez csak egy kis tréfa volt. Egy pár hétig lovászt játszott, s közben tudta, hogy van rendes otthona, s majd herceg bőrébe bújik, ha visszatér. Mi különbséget jelentett volna, ha tovább megyünk, mint kellett volna? Tudta, hogy össze fogunk házasodni. Tudta, hogy a szüleim meg fogják érteni, ha rajtakapnak bennünket, ahogy a pataknál ölelkezünk. Tudta, hogy ha ez bekövetkezik, nem kell mást tennie, mint hogy megmondja az igazi nevét. De én nem tudtam semmit. S rettenetesen féltem. Diana remegett, s Berenford érte nyúlt, hogy karjaiba vegye. De a lány hátrébb lépett. – Nem – mondta Diana –, nem engedem, hogy hozzám nyúljon. Csak azért jöttem ide, hogy bejelentsem jegyességünk végét. Nem megyek feleségül önhöz. Azok után nem, ahogy velem bánt. Az egyetlen kérdés az, hogy ki jelentse be a jegyességünk végét. Ön vagy én. – Senki. A végszó nem is lehetett volna más. Diana esetlenül nézett Berenfordra, s közben pislogott. Biztosan nem hallotta jól a szavait. – Senki? – hangzott bizonytalanul. – Egyikünk sem fogja bejelenteni – mondta, s közben ugyanúgy összefonta karjait mellkasa előtt, ahogy annak idején azt James, a lovász tette. – De hát ez döbbenet – mérgeskedett Diana. – Csak nem akarja, hogy az emberek továbbra is azt higgyék, hogy házasok leszünk? – Pedig pont ez az, amit szeretnék – mondta Berenford hűvösen. – Mivel ez nem is több, nem is kevesebb, mint az igazság.  

 

Diana ismét ránézett és pislogott. – Hát nem hallotta, amit mondtam? – kérlelte Diana. – Azt mondtam, hogy visszautasítom ezt a házasságot. Berenford visszanézett rá. – Hallottam. S tökéletesen ellene vagyok. Hozzám fog jönni. Nincs választási lehetősége. Ha visszalépne, az mindkettőnknek véget vetne. Diana felpattant. – Nem lehet, hogy ez a házasság létrejöjjön! – kiabálta. – Azt értem, hogy az anyám és a nagynéném ezt mondják, de ön miért? A kezdeti izgalmak és a pletykák után – amit mindkettőnknek el kell viselnie – a nyilvánosság más botrányos dolgokat is fog találni velünk kapcsolatban, ami beszéd tárgya lesz. Ön egy herceg, s én is gazdag hozománnyal rendelkező gróf lánya vagyok. Túl intelligens maga ahhoz, hogy elhiggye, valamelyikünknek is gondot okozna egy másik partner kiválasztása. A férfi felsóhajtott, s ez a sóhaj tele volt gonddal. Még Dianát is kizökkentette azon elhatározásából, hogy bármi meghassa, amit Berenford mond vagy csinál. Most Berenford hátat fordított a lánynak, és majdnem kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa. Berenford válaszolt: – Azt gondolja, hogy olyan könnyű lesz mindkettőnknek egy másik társat találni? Nekünk, akiket már egyszer rákényszerítettek arra, hogy olyannal házasodjunk össze, akivel soha nem találkoztunk? – Lehet, hogy igaza van – mondta halkan. Majd kiegyenesítette vállait, és hozzátette: – De ez nem a lényeghez tartozik. Most is csak azt mondom, hogy bárcsak megszabadulnék ettől az eljegyzéstől. Berenford megkérdezte: – Még akkor is, ha azt ígérem, hogy olyan úriember leszek, amilyen még James sem volt? Diana a férfi hátát nézte. Úriember? Nem olyan, mint James? Nem az a szemtelen lovász, aki megcsókolta? A veszteség érzése ragadta el Dianát, s visszalépett egyet, mert máskülönben odanyúlt volna, hogy megérintse Berenfordot. Sajnos Dianának eszébe jutott az az éjszaka, amikor álomba sírta magát, s fejét a párna közé dugta, hogy testvérei ne hallják sírását. Ha házasságuk előtt így meg tudta sérteni, akkor mi lenne a házasságuk után, nem is gondolva arra, hogy a férfi magatartásának milyen hatásai lennének. Diana hirtelen rájött, hogy Berenford a válaszára vár. – Egy tökéletes úriember? – ismételte. – Nem tudom elképzelni. Bármi legyen is, azt akarom, hogy vége legyen a jegyességünknek. – Berenford lassan megfordult. Arca majdnem sziklaszilárd volt a nyugalomtól, s nem tudta becsapni Diana elhagyatott hangja. – Ó – mondta gyöngéden –, de teljesen úriemberként fogok viselkedni. Ami az eljegyzésünket illeti, nem engedem el. És ha ilyen közleményt küldenek az újságokba, megcáfolom azt. Teljesen a nyilvánosság előtt. Diana a hercegre bámult. Túl intelligens volt ahhoz, hogy ne vegye észre, mit jelentene az, ha bekövetkezne. Megrázta a fejét és azt kérdezte: – De miért? Miért erőszakoskodik, hogy én legyek a felesége? Berenford szája sarkaira mosoly ült. Diana felé közeledett, s most a lány sem menekült előle. Még akkor sem, amikor kezét megfogta, s a szájához emelte előbb az egyiket, aztán a másikat. Dianát teljesen megigézte a férfi szemének melegsége, az, ahogy testét végignézte, s közben a következőket válaszolta: – Mert ismerek egy lovászt, aki reménytelenül, megváltoztathatatlanul és végtelenül szerelmes önbe, és nem akarom összetörni a szívét. Vissza kellett volna húznia magát, elvennie a kezét, és kiszabadítania magát James karjai közül, s elküldeni őt saját útjára. Ezt mondogatta Diana magában. De nem tudta megtenni. Meg volt dermedve, keze Berenford kezei között, amikor az ajtó nyílt, és Lady Brisbane és Lady Westcott nyitottak be lábujjhegyen. Lady Brisbane hangja törte meg a csendet. – Milyen csodálatos! Elrendeztétek a dolgokat, ugye? Rendben van akkor minden – mondta. Diana hirtelen kiszabadította a kezét Berenford keze közül, s azt kiáltotta: – Nem. Semmi nincs még eldöntve!  

 

– Semmi? – kérdezte jajgatva Lady Westcott. – Ó, Diana! Csak Berenford nem mozdult. Nézte Dianát, amíg el nem pirult. Mély, rekedtes hangon azt kérdezte: – Mondhatjuk úgy, hogy még nem döntöttük el, hogyan határozunk? Mi több, mintha még jegyesek lennénk, s még mindig úgy van, hogy az esküvőnk egy hónap múlva lesz. Vissza kellene utasítani, s Diana ezt tudta. De nem lenne becsületes. Nem tudta megcáfolni. Még akkor sem, amikor Berenford úgy nézett rá, hogy minden porcikája érezni akarta, ahogy mellkasához húzza magát, és rajta csügg. Nem tudta ezt sem megtenni Diana, Ehelyett felemelte állát, és csendes hangon azt mondta: – Igen, szerintem is ez a helyes. Ezután Lady Brisbane és Lady Westcott gratulációkkal halmozták el őket. – Ez a legésszerűbb – mondta helyeslően Lady Brisbane. – Édeseim, el sem tudom mondani, mennyire örülök nektek. Meglátjátok, minden a legnagyobb rendben megy majd – kiáltotta Lady Westcott, ahogy átölelte a lányát. – Mit akar mondani az édesanyjának? – kérdezte Berenfordot Lady Brisbane. – Ő is bizonyára szeretné majd tudni, hogy mikor tartják a partit, ahol a nyilvánosság előtt is bejelentik az eljegyzést. Berenford megint csak kényelmetlenül érezte magát. A nyakkendőjét igazgatta, s mindenhová nézett, csak Dianára nem. Nem tudta elkerülni. – Anyám azt szerette volna, ha mindent pontosan megbeszélnének önnel ma délután – mondta Berenford nem túl boldogan. – Ma délután? – kiáltott fel Lady Brisbane. – Drága fiam, azonnal ezzel kellett volna kezdenie. Sok a tennivaló, ha az édesanyja ma délután érkezik – mondta komolyan Lady Brisbane. – Igen. Tényleg ma akart jönni, de én meggyőztem, hogy egy pár nappal későbbi időpont jobb lenne – mondta Berenford. – Szerintem hamar le fogja tudni ezt a látogatást. Akik hallgatták, felsóhajtva könnyebbültek meg. – Édesanyja tudja, mit csinált? – kérdezte Lady Westcott. Berenford beleborzongott. – Nem. S szerény kívánságom lenne az, ha nem is tudná meg. Lady Westcott együttérzően bólintott, de Lady Brisbane szemeit összehunyorította, gyorsan előnyre próbált ebből szert tenni. – Akkor az lesz a legjobb, ha az elkövetkező hetekben nagyon kedves lesz Dianához – kérte Brisbane asszony Berenfordot, miközben szúrósan tekintett rá. De már túl messzire mentek. Berenford kihúzta magát, s megfogta Diana kezeit. Örült annak, hogy a lány akarta, kezei ott legyenek, s nem remegtek. Berenford ezután egyenesen Dianára nézett, miközben hűvösen válaszolt, de majdnem ugyanabban a percben lággyá vált a hangja. – Valóban minden tőlem telhetőt megteszek, hogy Dianához kedves legyek. De nem azért, mert ezt parancsolták – válaszolta Jeremy, Dianát bámulva. – Hanem azért, mert ez a legdrágább nekem. Tudom, hogy az elején elrontottam, s az a legfontosabb, hogy bebizonyítsam Dianának, hogy jó és szerető férj akarok lenni. – Milyen szépen mondta! – mormogta Lady Westcott, s közben romantikus sóhajokat engedett el. – Mintha tényleg ezt akarná! – tette hozzá barátságtalanul Lady Brisbane. – Ha nem is akarja, hogy így legyen, akkor nagyon jól tetteti. Az unokahúgom majd megbékél, s ez egy jó házasság lesz. Megfelelő, kielégítő párosítás ez. S maga a legkapósabb agglegény Londonban. Berenford fagyos tekintettel nézett Lady Brisbane-re. Megfelel? Ő? Kielégítő párosítás? A legkapósabb agglegény Londonban? – Hálás vagyok, hogy helyeslését fejezi ki, Lady Brisbane – mondta fagyos gúnnyal. De Lady Brisbane rettenthetetlen volt.

 

 

– Ne nézzen úgy rám – válaszolta csendben. – Már azóta ismerem a maga anyját, mikor ön még csak járni tanult. Ő a legértelmesebb nő, s csak reménykedni tudok abban, hogy a fia is hasonló adottságokkal rendelkezik. Diana kuncogását fojtotta vissza azon a felindultságon, amit érzékelt James, illetve Jeremy mozdulataiból. – Ne törődjön a nénikémmel – mondta egyenletesen. – Nem tehet arról, hogy mindenkit megpróbál irányítani. Ez visszatérítette Berenfordot saját magához. Dianára mosolygott s azt mondta: – Holnap eljövök – ígérte meg. – Kimehetünk lovagolni a reggeli órákban. Úgy, ahogy a földjükön tettük azt. – Nem! – kiáltott fel két hang ugyanabban a pillanatban. – Azt már nem engedem – szólt parancsolóan Lady Brisbane. – Megtiltom. Ez egy kicsit visszavetette Berenfordot, és el is akarta mondani neki, hogy úgy lesz, ahogy kéri, de Lady Westcott megelőzte: – Valószínűleg nem gondolta végig, Berenford. Mi van akkor, ha valaki felismerte, amikor lovászként komédiázgatott Dianával? A legrosszabb dolog, ami történhet, hogyha valaki most is meglátja önöket lovaglás közben. Tudom, hogy ennek a lehetősége kicsi, de vállalná a kockázatot? Mivel még nem hoztuk el Diana felszereléseit Londonba, megtenné, hogy holnap délután viszi lovagolni vagy kocsikázni? Bár vonakodva, de Berenford helyt adott Lady Westcott bölcs szavainak. Várta, hogy Diana is mondjon valamit. Diana vágyakozva, sóvárgó szemekkel nézett rá, miközben sóhajtott. – Azt hiszem, anyának igaza van. Nagyon szeretnék már lovagolni, de szerintem most semmi esetre sem lenne helyes, hiszen akkor bérelni kellene egy lovat. S lehet, hogy jobb lenne egy hintóval menni, mivel ez emlékeztetne legkevésbé Lucky Ladyre. Nagyon hiányolom őt itt. Berenford szájához emelte a kezét. – Amit csak akar – mondta. – Holnap öt órakor. S aztán, még mielőtt valaki parancsot osztogatott volna, vagy kérdezett volna bármit is, Berenford elment. Semmi sem történt úgy, ahogy azt elgondolta, de járás közben ugrott egy kicsit örömében, mert úgy gondolta, mégis van remény. Hol is van a legközelebbi virágárus? Berenford számára érthető volt, hogy Diana olyan dolgokat magyaráz és hoz fel szóba, ami lelkiismereti problémát okozott. De Berenford olyan gyorsan el akarta hessegetni ezeket, ahogy csak tudta. Végül leadott egy rendelést tengernyi mennyiségű rózsára. Volt talán benne másfajta virág is. El akarta halmozni Dianát millió kedvességgel, hogy a lány azt lássa, szerencsés, amiért ilyen emberhez megy feleségül.

 

 

Tizenegyedik fejezet Másnap délután Diana, az édesanyja és Lady Brisbane éppen uzsonnához készülődtek, mikor a ház sikongó lányok hangjával telt meg. Legtöbben apjukon lógtak, s a szolgák szállították csomagjaikat a bejárathoz. Semmi kétség nem volt afelől, hogy ki érkezett meg. Lady Westcott szólt testvérének és lányának, akik csak egy pár lépésre voltak, a szalonban. – Adam! Nagyon korán jöttetek – szólt férjéhez. Westcott karjaiba kapta feleségét, s hangtalan csókot adott neki, nem törődve azzal, kik is nézik őket. – Azt hittem, megleplek, édesem – mondta. Megállt, szemeit egy pillanatig Dianán pihentette, majd hozzátette: – Magam is szerettem volna látni, hogy minden rendben megy-e itt Londonban. S hogy nem volt semmi probléma a Diana és Berenford első találkozásával. Lady Westcott rájött, mennyi szempár szegeződik rájuk, s hirtelen eltolta az urát. – Probléma? Nincs semmi probléma. De ne is foglalkozz ezzel. Nagyon örülök, hogy látlak, Adam. És a lányoknak is. Milyen volt az út? A lányok a legjobb hangulatban voltak. Eddig még egyikük sem volt Londonban, s vitatkoztak, mikor arról volt szó, hogy mely nevezetességeket nézzék meg először. Hirtelen Miss. Tibbles csendes, parancsoló hangja vetett véget a felfordulásnak. – Londonba jöttünk még nem ok arra, hogy hanyagoljuk a leckéket. Elvárom, hogy minden reggel legyetek naprakészek az órákra. Három megdöbbent szempár nézett Miss. Tibbles felé, míg az idősebb testvérek egyetértéssel néztek egymásra. Még Lady Westcott is mondani készült valamit, szelíd hangon. – De amíg itt vannak a lányok, meg kell azt is engedni nekik, hogy lássanak valamit a városból. Miss. Tibbles felhőkölt. – Ha jók lesznek – mondta vonakodva –, mindenképpen beleegyezem, hiszen ezeket az információkat a későbbiekben fogják tudni tanulmányaik során hasznosítani, ezért a város legfontosabb látnivalóit meg kell mutatni nekik. A lányok mosolyogtak, de Miss. Tibbles nézése nem sokáig engedte őket. Az ikrek, Barbara és Annabelle szokatlan szelídséggel engedelmeskedtek a kérésnek, és Lady Brisbane inasa felkísérte őket, hogy megmutassa, hol mosdhatnak meg, mielőtt uzsonnához ülnek. Lady Westcott mindezt látta, s fejét rázta megdöbbenten. – Maga csodát tett, Miss. Tibbles. – Én előre megmondtam – mondta elégedetten Lady Brisbane. Miss. Tibbles válasza nyugodt volt. – Nagyon rendes lányok és csak jellemük irányítására van szükség. Én csak elláttam őket a megfelelő tanácsokkal. Most, ha nem haragszanak, legjobb lesz, ha én magam nézek utánuk. Aztán felment a lépcsőn. Lady Westcott és Lady Brisbane követték, körbenéztek gyorsan, melyik szobában is helyezzék el a lányokat. Mindkét hölgy szerette volna látni, hogy milyen módszereket használt Miss. Tibbles a lányok ilyen fantasztikus átformálásához. Lord Westcott és Diana négyszemközt maradtak, s közben a szolgák szállították a csomagokat az emeletre. Diana egy kis helyiségbe húzta be az apját nem messze a bejárattól, s bezárta az ajtót. Ott aztán nekiesett. – Miért nem mondtad, hogy James nem más, mint Berenford herceg? – kérdezte Diana. – S ne mondd azt, hogy nem tudtad, mert mama azonnal felismerte Berenfordot, és ha ő felismerte, te is biztosan felismerted. Miért nem beszéltél erről?  

 

Ahogy körülnézett, Westcott nyilvánvalóan próbálta valami módját keresni annak, hogy megnyugtassa a lányát. Olyan hevesen tört rá a lánya, hogy ezzel arra késztette Westcottot, hogy gyorsan egy széken foglaljon helyet. Miért nem lehet Diana is ugyanolyan szerény és simulékony, akárcsak a testvére, Annabelle? – gondolta Westcott. – Nem tetszik Berenford? – élezte ki a helyzetet Berenford. – Hát nem kitűnő lovas? Diana elindult az apja felé, s az átült egy másik székre. – Apa, ez mellékes dolog. De miért nem beszéltél nekem erről? – Azt akartam, hogy te magad jöjjél rá – mondta reményteljesen Westcott, s még mindig ide-oda járkált. Diana ránézett s akkor megint rákezdett a gróf. – Azt gondoltam, hogy Berenford maga fogja elmondani neked. Azt hiszem, ez az ő feladata lett volna. Diana megrázta a fejét. Abbahagyta apja faggatását, s karjait összefonta melle előtt. Nem érdemes kiborítani. Úgyis csak olyan szavakat használna, amit szerinte Diana elfogadna, s nem sértődne meg. Ehelyett Diana máshogy közelítette meg a dolgot. – Tudod egyáltalán azt, hogy amikor rájöttem, ki is Berenford, annyira megdöbbentem, hogy saját magam aláztam meg ezzel a nyilvánosság előtt? S hogy vissza is mondtam a jegyességet? – De édesanyád azt mondta, hogy nincs semmi probléma. Hogy minden rendben van – ellenkezett Westcott. Diana határozottan mosolygott, hogy szavainak ezzel a megfelelő nyomatékot adja. – Tényleg azt mondta? Azt hiszem, nagyon szeretne hinni a tündérmesékben. Westcott a homlokára csapott remegő kezeivel. – És Berenford? Beleegyezett a jegyesség felbontásába? Már ki is mondták? Diana szomorúan nézett az apjára, s még akkor is megsajnálta, ha magában úgy gondolta, nem érdemel sajnálatot. – Nem – mondta felsóhajtva. – Berenford meggyőzött, hogy adjak neki egy kis időt, hogy meggyőzzön arról, ő a megfelelő férfi a számomra. – S milliónyi rózsát küldött – jelentette ki Lady Brisbane, miközben benyitott a szobába. Diana nemtetszését nyilvánította ki nézésével. – Ne bámulj így rám, lányom! Te hagytad nyitva az ajtót, s az egész ház hallotta a beszélgetést. S ha nem lett volna eszem, hogy elküldjek mindenkit, s jól bezárjam az ajtót, akkor most tényleg mindent tudnának. És ne próbáld azt mondani, hogy ez nem az én dolgom. Segítettem apádnak meg anyádnak, és Berenfordot, mint jó partit is én szereztem. És én vagyok az egyetlen, aki Londonban lakik, s minden viselkedésedből eredő pletyka az én fülembe jut. Láthatod, hogy nem kis érdekeltségem, van az ügyben. – Rózsák? – kérdezte Westcott. Arca felragyogott, amit szavai is tükröztek. – Jó jel. Ez azt jelenti, hogy biztos szereti a lányunkat. – Az ember tényleg azt gondolhatja azután, hogy látta Berenfordot szinte térde állva könyörögni Dianának tegnap, hogy menjen hozzá – mondta Lady Brisbane. Túl sok volt ez Dianának. Sarkon fordult és felszaladt az emeletre. Megígérte magának, hogy senkivel nem fog beszélni Berenfordról. Sajnos, Diana nem tudta megtartani saját magának tett ígéretét. A lépcső tetején összetalálkozott Barbarával, aki becibálta a szobába, ahol már Annabelle, Rebecca és Penelope vártak rá. – Milyen Berenford? – kérdezte Rebecca. – Helyes? – Engedi, hogy olyan szabadon élj, mint eddig, s azt csináld majd, amit szeretnél? – kérdezte Rebecca aggodalmaskodó célzással. – Megcsókolt már? – erősködött Barbara. – S te visszacsókoltad? – Megfelel neked? – kérdezte Annabelle csendben. Diana már kinyitotta a száját, hogy elmondja testvéreinek, milyen is Berenford, de abban a percben be is zárta. Nem tudta az igazságot elmondani nekik. Rebeccának és Penelopénak sem, akik valószínűleg addig terjesztenék a történteket, míg a ház összes szolgája meg nem tudja. S az itteni szolgák más házak szolgáival pletykálnak. Nem tudta elmondani. Még Barbarának sem tudta elmondani, aki megtorlásként  

 

valami felháborító dolgot találna ki Berenford ellen. Annabelle-nek sem tudott mit mondani, mert ő már alig várta saját esküvőjét Winsborough-val. Diana csak mosolygott. Barbara volt a családban a legjobb színésznő, de ezúttal Dianát méltó társaként üdvözölhette. – Berenford óriási meglepetés volt – mondta Diana, kikerülve a kérdéseket. – Semmi hozzá hasonlót nem vártam. Helyes, kiváló táncos, a legeredetibb humora van és nagyon okos. Ezek közül végül is mind igaz volt, nyugtázta magában Diana. A testvéreit azonban ez a válasz nem elégítette ki. – De akkor beleegyezel, hogy feleségül menj ehhez az emberhez? – kérdezte Barbara nem kis ingerültséggel. Diana felhúzta a szemöldökét. – Mondtam már, hogy meg akarom szakítani a jegyességet? A dolgok most úgy állnak, hogy ebben biztos vagyok. Ami valóban a színtiszta igaz volt, bár a lányok nem tudták azt, hogyan változtak azóta a körülmények, mióta nem találkoztak. Miss. Tibbles kopogására mind az öt lány szeme az ajtóban álló Miss. Tibblesre szegeződött. – Azt hiszem – mondta a nevelőnő komolyan –, itt az ideje, hogy hozzákezdjünk tanulni. – De még csak most érkeztünk meg Londonba! – tiltakozott mérgesen Barbara. – Nem lehet olyan kegyetlen, hogy máris munkára fog! – Édeseim, el vagytok tévedve. Igenis, lehetek. Két napig voltunk úton s nagyon sok a behoznivalónk. Lady Brisbane még egy szalont is ad nekünk használatra, ahová most azonnal elmentek. Mivel az uzsonna már kész, előtte nem, de utána azonnal hozzáfogunk a feladatokhoz. És ne csak nézzetek, hanem menjetek is. Egy perc múlva én is ott leszek. A három kisebbik testvér morgások közepette, ímmel-ámmal hagyta el a szobát. Annabelle még mindig az ágyon ült, Miss. Tibbles nem is vett tudomást jelenlétéről. – Jól van, Diana. Ügyes vagy. Jól csináltad. Aztán egy kurta fordulattal Miss. Tibbles máris a szobán kívül termett, magukra hagyva Dianát és Annabelle-t, akik csodálkozással nézték egymást. Végül nem tudták tovább bírni, s óriási nevetés tört ki belőlük. – Mit jelenthetett ez? – kérdezte Annabelle, mikor levegő kapott. Diana elvörösödött. – Azt hiszem, örül annak, hogy mégsem mondtam le még biztosra az esküvőt. – Természetesen Annabelle nem volt elragadtatva, hogy már megint Dianától függ a házassága, s már megint ez van a központban, de szerencsére Diana gyorsan más irányba terelte a szót. – Milyen az új nevelőnő, Miss. Tibbles? Szerintem túlságosan szigorú a lányokkal, különösen Barbarával. Annabelle kis habozás után megszólalt: – Először én is ezt gondoltam – kezdte lassan. – De most már úgy gondolom, hogy Miss. Tibbles nagyon jó hatással van rájuk. – De hát fenyegetőzött, hogy lelocsolja álmukban őket – mondta mérgesen Diana. – Egyszer vagy kétszer tényleg meg kellett ezt csinálnia – válaszolta Annabelle. – Néha azonban megérti a vadságukat. – Miss. Tibbles? – Diana nem hitt a fülének. Annabelle kényelmetlenül feszengett. – Igen, igaz. Azon az estén, mikor hideg vizet locsolt rájuk, lecseréltette alsóruháikat, pongyolát adott rájuk, s lekísérte őket az alsó szintre, hogy egy forró italt készítsen nekik, s a végén saját gyerekkorából mondott különböző tréfákat, hogy mivel örvendeztette meg ő maga a felnőtteket. Diana a testvérére bámult. Számára hihetetlen volt Miss. Tibbles ezen tulajdonsága. – De mégis, hogy lehet, hogy ő maradt a nevelőnő, és nem jött helyette más? – tiltakozott Diana. – Honnan tudod, hogy ilyen meséket mondott? Lehet, hogy Barbara és az ikrek csak kitalálták az egészet.  

 

Annabelle elvörösödött. – Lementem, s titokban én is hallgattam Miss. Tibblest – tette hozzá szerényen Annabelle. – S aznap éjjel Barbara megkérdezte tőle, hogy miért lett ilyen kemény nevelőnő. – És mit mondott? – kérlelte Diana türelmetlenül Annabelle-t, aki megint csak bizonytalankodott. Felsóhajtott. – Azt mondta, azért lett ilyen kemény nevelőnő, hogy ne hagyja, hogy a lányok ugyanazokat a hibákat sorra elkövessék, melyeket már ő is megszenvedett. – Ez képtelenség! – mondta Diana nyíltan. – Szerintem ő imádja, ha elrettentheti a lányokat. – Én pedig azt gondolom, hogy valaki túl sok időt szentel erre a hölgyre – mondta egy hang az ajtóból. Annabelle és Diana egyszerre kiáltottak fel: – Anya! Lady Westcott belépett a szobába, fenyegető szemmel nézett lányaira. – Szerintem egyikőtöknek sincs túl sok dolga, ahogy elnézlek benneteket – mondta. – S a modorotokkal is van egy kis problémám. Mindketten elfelejtettétek, hogy az uzsonna kész, s a földszinten vár benneteket? Diana bűnbánóan azt mondta: – Ne haragudj, anya. Nagyon mérges Ariana néném? Lady Westcott meglágyult, vállát megvonta, s azt mondta: – Tudjátok, hogy a testvérem senkire nem tud hosszú ideig mérges lenni. Különösen nem az unokahúgaira. Csak már türelmetlenül várja, hogy mindnyájan lenn legyünk. Lady Westcott már éppen kilépett a szobából, mikor azt mondta: – Most jut eszembe: Ariana nénéd azt javasolta, hogy az lenne a legjobb, ha Annabelle-t vinnéd magaddal – mint gardedámot – ma délután, ha kocsikázni mentek Berenforddal. S ezzel Lady Westcott behúzta az ajtót, s csak két nagyra tátott száj maradt mögötte.

 

 

Tizenkettedik fejezet Berenford sokkal vidámabban baktatott felfelé Lady Brisbane londoni házának lépcsőin, mint előző nap. A virágok már biztosan megérkeztek, s nagyon megdöbbenne, ha ma nem tudná elcsábítani Dianát, amikor egyedül lesznek. Tökéletes úriemberként fog viselkedni. Mögötte egy lovász fogta a két vérmes pejt. Ő választotta ki a lovakat, tudta, hogy mennyire csodálni fogja azokat Diana. Berenford herceget azonnal bevezették a szalonba. Éppen a szoba küszöbét lépte volna át, mikor a két hölgy és Diana helyett Lord Westcott várta, Diana pedig nem volt sehol. Megállt. Berenford mély lélegzetet vett és üdvözölte új társaságát. Westcott gróf felé közeledve, Berenford megkönnyebbült, mert valami csillogást vélt felfedezni a gróf szemében. Ennek ellenére az szigorúan szólt hozzá. – A lányom arról mesélt – mondta tompán –, hogy nem éppen örül annak a tréfának, amivel mostanában megviccelte őt. Az lesz a legjobb, ha nagyon szelíden bánik vele. – Úgy fogok – válaszolta hevesen Berenford. Háta mögött Berenford hallott valami kis hangzavart, megfordult, s látta, hogy két hölgy van kocsikázáshoz öltözve. Ahelyett, hogy Dianán akadt volna meg a szeme, aki mélykék ruhát viselt, hozzáillő rózsaszín kabátkával, Berenford a másik hölgyet nézte csodálkozva, aki tetőtől talpig sápadt rózsaszín ruhát viselt sötétrózsaszín kabátkával. Kérdés fogalmazódott meg benne, de Lady Westcott már mondta is a választ. – Bemutathatom önnek a második lányomat, Annabelle-t? – kérdezte Lady Westcott. – Annabelle, ő Berenford herceg, Diana vőlegénye. Diana visszatartotta a lélegzetét. Vajon Annabelle felismeri Jamest, a lovászt Berenford személyében? Csak egyszer látta a bejáratnál, de lehet, hogy mégis ismerősnek fog tűnni. S ha felismeri, mit fog mondani? De Annabelle semmi gondot nem okozott. Illedelmesen üdvözölte Berenford herceget, majd minden olyan betanult üdvözlő mondatot elmondott, mely illett az első találkozás alkalmához. Miközben Berenford meghajolt s ugyanolyan odaillő válaszokat hallatott, szeme kérdésekkel volt tele, melyekre Lady Westcott volt hivatott válaszolni. – Azt találtuk a legjobbnak, hogy Annabelle is elkíséri önöket ma délután. Nem akarjuk, hogy hamis pletykák keljenek szárnyra – mondta Lady Westcott nyugodt hangon. Berenford ismét illedelmesen válaszolt, s karjait nyújtotta a hölgyeknek, hogy kikísérje őket a hintóhoz. Mi tagadás, terve meghiúsult. Magas ülésű kocsit hozott, remélve, hogy Diana csodálni fogja lovakkal kapcsolatos képessége miatt, s még azt is elérheti, hogy a lány hozzábújik, hogy biztonságra találjon. De hárman voltak, és Annabelle nem olyan lánynak nézett ki, aki értékelné az ilyesfajta veszélyes járműveket. Berenford nem tévedett. Annabelle csak egy pillantást vetett a magas üléses kocsira, és majdnem vissza is tántorodott. Csak az a tudat tartotta ettől vissza, hogy ha ő nem megy el, akkor Diana sem mehet el Berenforddal. S Annabelle határozottan mondogatta magában, hogyha Diana elfogadja Berenfordot, akkor ő is férjhez mehet, és sokkal kevesebb lemondással jár, ha inkább lenyeli félelmét, s hagyja, hogy Berenford felvezesse hintójába Dianát. Diana nem tudta elfojtani nevetését, mely akkor tört ki belőle, mikor Annabelle-re nézett, akin látszott az a halált megvető bátorság, amit egy ilyen járműn való utazás jelenthet, s látta Berenford arcán a bosszankodást, és a lovász megdöbbent arckifejezését. Ugyanis a lovász volt az, akin Berenford kitölthette a mérgét.  

 

– Felőlem akár itt is várakozhatsz – mondta Berenford a megdöbbent fiúnak. – A lovak elég erősek, hogy elhúzzák. Nemsokára visszajövünk. És most állj el a lovak elől. Nincs szükség rád! A fiú úgy tett, ahogy megparancsolta neki, s Berenford megpróbálta kordában tartani vérmes lovait. Annabelle szorosan megfogta Diana karját, arcára kiültek gondolatai a vad fenevadakról és erről a bizonytalan kis kiruccanásról. Diana arca kipirult az izgalomtól, és nem takargatta, hogy mennyire örül annak, milyen gyorsan hajtanak az utcán lefelé. – Milyen csodás állatok! – kiáltott fel Diana. – Hol vette ezeket? Több ilyen is van az istállójában? Megengedné, hogy fogjam a gyeplőt? Berenford Dianára nézett, meglátta fénylő arcát és szemeit, s hirtelen helyreállt a jókedve. Egy gyors pillantást vetett a lány húgára, s az utolsó kérdésre válaszolt először. – De nem ma. A testvére, azt hiszem, nem örülne neki. Ezek a pejek nincsenek máshoz szokva, csak az én kezeimhez, és nem tudom, mit tennének, ha átadnám valaki másnak a gyeplőt. Annabelle megborzadt, Diana pedig gyorsan odafordult, és azt mondta: – Ne aggódj! Berenford nagyon jól ért a lovakhoz. Nem engedné, hogy felboruljunk. S még azt is megígérem, hogy nem ma fogom kipróbálni. Annabelle szelíden a testvérére mosolygott. – Ne haragudjatok, hogy ilyen együgyű vagyok és félek – mondta Dianának és Berenfordnak. – Badarság! – mondta Berenford. – Csupán több esze van önnek, Annabelle, mint a testvérének és nekem. De abban igaza van Dianának, hogy biztonságban átjutunk az utcákon és a parkon. Dianát felmelegítette a Berenford hangjából sugárzó figyelmesség, és boldog volt, hogy Annabelle kissé megnyugodva, kevésbé szorongva ült mellett. Miután mindketten észrevételezték az Annabelle-ben végbemenő változást, Berenford Dianához fordult. – Ami azt illeti, hogy honnan szereztem be őket, el kell mondanom, hogy a saját birtokomon nőttek fel. Én figyeltem rájuk s képeztem őket – mondta Berenford nem kis büszkeséggel. – Az összes lovat ön nevelte? – kérdezte Diana. Berenford megrázta a fejét. – Nem. Csak egy pár lovat nevelünk, de a legtöbbet eladjuk, s engem úgy ismernek, mint akinek legalább olyan megfelelő csapatai és önálló lovasai vannak a Tattersall'son, mint bárki másnak. Diana felsóhajtott a név hallatán. – Mennyire szeretnék elmenni oda! – mondta sóvárogva. – Apa azt mondja, hogy ez az egyetlen hely Londonban, ahol a legrosszabbtól a legjobb lovakig minden látható, amit csak kínálnak. Mellette Annabelle riadtan nézett testvérére. – Diana, csak nem… – mondta gondterhelten. Diana elpirult és figyelmeztetően összehúzott homlokkal a testvérére nézett. Annabelle hirtelen lenyelte, amit mondani akart, s Diana Berenfordra pillantott. Berenford az utcát nézte, de mielőtt még megkönnyebbült volna, kuncogásba kezdett a férfi. – A húga szavaiból úgy tűnik, nem áll messze öntől sem, hogy mindent megtegyen azért, hogy bejusson a Tattersall'sba. Még ha valamilyen tréfába is kell belemenni. Mivel ez túl közel volt a lényeghez, Annabelle vigyorgott, Diana pedig nehéznek találta a válaszadást. – Azt kell mondanom, hogy én… vagyis ez csak a fiatalabb napjaimra vonatkozik, s ma már nem tehetném meg – dadogta Diana. Berenford megpróbálta egy kézzel tartani a gyeplőt, hogy a másik kezével átölelje a lányt, még ha csak egy nagyon rövid ideig is. – Nincs semmi baj. Nem mondom el senkinek. – Aztán mélyebb, érzelmesebb hangon hozzátette: – Ha lenne lehetőségem, elvinném a Tattersall'sba, mivel tudom, hogy ez minden dolognál jobban érdekli. De ha egyszer összeházasodunk, elviszem a birtokomra, s biztosan vigasztalást nyújt, ha meglátja azokat az istállókat, amiket apám és én Anglia legszebb istállói közé emeltünk.

 

 

Annabelle szerint ez egy fura romantikus mese volt, de úgy tűnt, Dianát nagyon megnyerte ezzel. Természetesen ismét Berenfordra nézett, mintha semmi mást nem akarna jobban, csakhogy egy csókot kapjon tőle. Szerencsére mindenki megelégedésére elérték a parkot, Berenford figyelmét a lovak kötötték le, akiket irányítani kellett, hiszen ez volt a divatosság netovábbja, megjelenni itt, ebben az órában, s ezért teltek meg úgy az utak. Berenfordnak úgy tűnt, hogy alig tud menni egy pár métert anélkül, hogy vissza ne kellene tartania a lovakat ahhoz, hogy fogadja az emberek, az ismerősök üdvözlését. Berenford szerint mindenki be akar majd mutatkozni az oldalán ülő két fiatal hölgynek. Ebben nem tévedett. Két perccel azután, hogy bementek a parkba, már mindenki tudta, hogy Berenford herceg két fiatal hölggyel van, az egyik az, aki két nappal ezelőtt elájult az Almack'sban, mikor meglátta az urat. Mindenki meg akarta őket lesni hármasban, és be is akart mutatkozni a lányoknak. Azt is mindenki szerette volna tudni, hogy ki is a másik lány. Berenford barátságos mosolyt kényszerített magára, és halkan csikorgatta fogát, mikor úriemberek engedélyt kértek, hogy meglátogathassák Dianát. Berenfordot nagy örömmel töltötte el, mikor emlékeztetnie kellett az urakat arra, hogy Diana a jegyese. De ez nem riasztotta el őket, megkérdezték, hogy akkor a másik lányt mikor látogathatnák meg. Talán legjobban Annabelle-t zavarta ez a kitüntető figyelem, még jobban, mint Berenfordot. Annabelle nem tudta, hogyan reagáljon a hízelgésekre, nem tudta, mit válaszoljon a nőnek, aki szörnyen féltékeny volt a testvérére. Arra sem tudta, mit válaszoljon, mikor egy úriember kérte, hogy hadd ismerje meg közelebbről. Mondogatta is magában, hogy már van jegyese Lord Winsborough személyében, de ezt addig nem lehetett nyilvánosság elé hozni, amíg Diana nem ment férjhez. Végül Annabelle halkan megkérte Berenfordot valamire, s az hűvös, határozott mosollyal bólintott. Pillanatokon belül megfordította a kocsit és visszavágtatott Lady Brisbane londoni házához. – Itt mindenki ennyire határozott? Mármint a férfiakra gondolok – kérdezte szerényen Annabelle. – Csak amikor jó partira bukkannak – válaszolta a férfi. Szórakoztató lenézésnél több volt, valami más Berenford hangjában. Volt benne egy árnyalatnyi fájdalom is, és Dianának megsúgta az ösztöne, hogy ez a férfira saját magára irányul. De nem annak az ideje volt, hogy meg tudta volna kérdezni, hogy miért. Diana megpróbálta a férfit felvidítani, s végül a testvéréhez fordult. – Tudnod kell, Annabelle, hogy pont úgy nézünk ki, mint két elkényeztetett vidéki kislány, aki szép ruhába van öltözve. Természetesen mindenki tudni szeretné, hogy ki lehet ez az elegáns úr, aki kegyeskedik kísérgetni ezeket a lányokat mindennek ellenére. S ráadásul én jól elástam magam, amikor az Almack'sban elájultam a hévtől, s természetesen az emberek jól megnéztek maguknak. Diana vállát megvonva fejezte be mondandóját. Megkockáztatta, hogy egy pillanatra Berenfordra nézzen. Arca szigorú volt s komor, de szája sarkán már látszott, hogy nemsokára mosolyogni fog. Ránézett Dianára és szigorúan azt mondta: – Ugrat engem, Lady Diana! Senki nem hiszi, hogy az ön divatos toalettje máshonnan is származhat, mint London legdivatosabb szalonjából. És mivel húgának még nem volt ideje arra, hogy hasonlóan felfrissítse ruhatárát, sokkal illőbb lenne, ha azt mondaná, hogy az ő esetében szépsége volt az, ami annyi csodáló tekintetet idevonzott. Mind a hárman jó hangulatban érkeztek meg Lady Brisbane házához. Berenford elment, miután megköszönt minden szépet és jót, bár most nem ment beljebb a házba. Diana és Annabelle egyedül mentek be. Diana meglepetésére Annabelle körülnézett, majd gyorsan behúzta a ház hátsó részének szalonjába. Annabelle megállt, kezét a csípőjére tette, fejét egyik oldalra hajtotta, s közben vádlón mondta a magáét. – Ez a Berenford herceg nekem nagyon ismerős. Igazából, ha nem tudnám, hogy lehetetlenség, azt hinném, hogy ez pont az a lovász, akit apa alkalmazott otthon. Diana ellenőrizte, hogy tökéletesen be van-e zárva a szalon ajtaja. Annabelle-t odahúzta egy székhez, és leültette maga mellé.

 

 

– Meg kell ígérned, hogy a világ minden kincséért sem mondod el senkinek. Erről csak anya, apa és Ariana néni tud. Berenford tényleg játszotta a lovászt. Amikor megláttam itt Londonban, elájultam, annyira megrémültem. Annabelle riadtan nézett a testvérére. – De hát ez nagyon gonosz tréfa! Ha valaki rájött volna, mindkettőtöket tönkretett volna. – Pont ezért kértelek arra, ne mondd el senkinek. – De Diana, nem gondolhatod komolyan, hogy feleségül mész egy olyan emberhez, aki ilyet csinált – mondta Annabelle izgatottan. – Milyen más választásom lenne? – kérdezte keserűen. – Anya, apa és Ariana néni már biztosítottak afelől, hogy rossz pletykák fognak rólam terjengeni, ha nem megyek férjhez Berenfordhoz, és ráadásul te sem mehetsz hozzá Winsborough-hoz. Ez hideg zuhanyként érte Annabelle-t. Ránézett a testvérére csendes szomorúsággal. Felsóhajtott. – Azt hiszem, igazad van – mondta végül –, még ha nem is tetszik. Én azt szeretném, ha boldog lennél. – Nos, én egyáltalán nem találom olyan szörnyűnek – ismerte be Diana. – Én pedig még annak idején sem helyeseltem – mondta Annabelle. – Mi késztette anyát és apát arra, hogy éppen őt válassza? Diana szipogott. – Tudod nagyon jól, mire gondoltak. Őket Berenford vagyona és rangja érdekli és jólneveltsége. – Jólneveltség? – hangzott dühösen Annabelle szájából. Diana habozott, majd elmosolyodott. – Valld be, Bella. Tetszett Berenford, nem? Hát nem találtad kedvesnek és előzékenynek? Még ha visszautasította is, hogy én vegyem kezembe a gyeplőt. De ez azért volt, mert félt, hogy félelmet kelt benned. Pedig én nagyon szerettem volna irányítani a kocsit. – Az inkább azért volt, mert a jószágait féltette, mit törődött is ő az én érzéseimmel! – jegyezte meg csípős modorral Annabelle. Kis habozás után kelletlenül hozzátette: – Abban igazad van, hogy ma tényleg úriemberként viselkedett. – Nos, akkor minden rendben van – mondta biztosan Diana, pedig legbelül nem ezt érezte. – Csak kérlek, hogy ne mondd el Barbarának és az ikreknek, hogy milyen tréfát űzött – mondta hevesen. – Az ég tudja, mit csinálnának, ha megtudnák. Annabelle megborzadt a gondolattól. – Biztosíthatlak, hogy egy szót sem szólok – válaszolta ugyanolyan hevesen.

 

 

Tizenharmadik fejezet Diana cseppet sem volt annyira optimista, mint ahogy Annabelle kedvéért megpróbált az lenni. S mikor eljött az ideje, hogy Berenford hercegnőt meglátogassák, nem kis félelemmel tekintett a megpróbáltatás elé. Csupán formalitásból, Lady Brisbane fölényesen beszélt. Lady Westcott szerint nem volt ok aggodalomra. Ez csak egy egyszerű találkozás, ahol megbeszélik az esküvő részleteit. Végül is ők gondolták ki még annak idején nagy erőfeszítések árán ezt a házasságot Berenford hercegnő egyetértésével. Akkor most hogyan is történhetne bármi rossz? Ahogy Diana ott állt a szalonban a megbeszélt időpontban, keserűséggel rádöbbent, hogy anyja és nagynénje lebecsülik ezt a dolgot. Volt abban valami furcsa, ahogy Berenford hercegnő Dianára tekintett, ami arra késztette a lányt, hogy határozottan kényelmetlenül érezze magát. Diana mögött Lady Westcott és Lady Brisbane lélegzetüket visszatartva várták Berenford hercegnőt, hogy az megismerje jövendő menyét. Néhány Dianához intézett biztató mondatuk ellenére tudták, hogy milyen kiszámíthatatlan a hercegnő. Amikor rákezdett, már látni lehetett, hogy semmi sem történik úgy, mint ahogy azt tervezték. – Szóval te vagy az a furcsa lány, aki bolondot csinált magából Almack's-nál? – kérdezte a hercegnő rosszindulatúan. – Remélem, van kézzel fogható magyarázatod szégyenletes viselkedésedre! Diana rájött, hogy csak illedelmesen és udvariasan beszélhet. Még mielőtt idejött, elhatározta, hogy nem mond semmi olyat, ami nem tetszene a hercegnőnek. Most azonban harcosan felhúzta az állát, s egy lépést tett előre. Meghajolt a hercegnő előtt, s hűvös, szilárd hangon azt mondta: – Jó napot, Őnagysága. Nagyon örülök, hogy végre láthatom. A hercegnő sétapálcáját a padlóhoz verdeste. – Ne próbálkozz sületlenségekkel nálam! – mondta hunyorgó szemekkel. – Tudom, hogy több eszed van, mint azt mutatod, máskülönben nem választottalak volna a fiamnak. Válaszolj a kérdésemre! Diana úgy hunyorította a szemét, hogy Lady Westcott megriadt volna, ha olyan helyen állt volna, ahonnan látta volna a lánya arcát. Diana kellemesen elmosolyodott, majd azt mondta: – Köszönöm a helyet. Miközben nagynénjének, édesanyjának, s leendő anyósának majd elállt a lélegzete ettől a dacos viselkedéstől, Diana leült a rekamiéra, s nagy, tiszta szemekkel nézett Berenford hercegnőre, majd folytatta: – Almack'snál? Néhány nappal ezelőtt? Azt hiszem, a forróságtól ájultam el. Vagy a szoknyám korcától? A cipőm eleje beleakadt a szoknyám aljába, és elbuktam. Nagy ügyetlenségre vall, s a szolgálólánynak már meg is parancsoltam, hogy hajtsa fel a ruhát, s biztosíthatom, hogy többé ez nem fog megtörténni. Lady Brisbane összerezzent. Lady Westcott összezárta a szemét, a plafonra nézett, és valami imafélét mormogott. Diana visszatartotta a lélegzetét. Egy örökkévalóságnak tűnt ez. Berenford hercegnő Dianára nézett, letette sétapálcáját, és tapsolásba kezdett. Lady Westcott kinyitotta a szemét. Diana és Lady Brisbane a hercegnőt nézték, aki mintha megzavarodott volna, s azt mondogatta: – Bravó! Miután Berenford hercegnő abbahagyta, ránézett egyenként a vendégeire, majd gőgösen azt mondta: – Egy hercegnő soha nem mentegetőzik. – Majd Dianához fordult, s hozzátette: – Éles eszed van, és ennek örülök is. S azt sem gondolom, hogy a fiamat untatni fogod. Igazából nem tetszel nekem, de ez már  

 

mindegy. Csak az számít, hogy tökéletes felesége legyél a fiamnak, és megadd a nekem járó tiszteletet. Viszonzásként igyekszem nem mérges lenni rád, csak amennyit feltétlenül kijátszol magadnak. Mindenféle alpári kifejezés volt nyelve hegyén Dianának, de anyja megelőzte, s így nem tudta elmondani azokat. – Ön nagyon kedves, Őnagysága – mondta Lady Westcott a hercegnőnek. – Biztos vagyok benne, hogy Diana tisztában van azzal, mekkora kegyet gyakorol vele. Lady Brisbane jobban tudta testvérénél, hogyan szóljon Berenford hercegnőjéhez. Előrelépett, s leült a fotelba Dianával szemben. S egyenesen azt mondta, ami válasz volt a másik nő nyíltságára. Ő tudta, hogy így kell vele beszélni. – Nos, akkor nem adatjuk össze az ön fiát és az én unokahúgomat? Berenford hercegnő megvonta a vállát. – Majd meglátjuk. Nem vagyok túlságosan megelégedve. – Mondd, lányom – szólt Dianához –, mit szólsz majd ahhoz, ha szeretői lesznek a fiamnak? Lady Westcott dühödten hápogni kezdett, de a hercegnő odafordult s kijelentette: – Üljön már vissza, és ne legyen ilyen naiv. Egy érthető kérdést intéztem a lányához. A fiam is férfi, és a férfiaknak szeretőik vannak. Biztos szeretnék abban lenni, hogy ha a lánya rájön erre, nem fújja fel a dolgot. – Biztosíthatom – mondta csikorgó fogakkal Diana. – Tragédiákig menő dolgok biztos nem lesznek belőle. Berenford hercegnő elégedetten mosolygott. – Rendben. Akkor ugye mindenféle akadály nélkül megengeded neki, hogy a saját útját járja? Megtévesztően kedves hangon válaszolt ugyancsak kérdéssel a grófnő kérdésére. – Őnagysága is úgy gondolja, hogy a leendő férjem akadályt nem ismerve majd megengedi nekem, hogy a saját utamat járjam? Hogy nekem is legyen szeretőm? Berenford hercegnő felhorkant. – Hát persze. A fiam értelmes ember. Addig kell teljes mértékben hűségesnek lenned hozzá, amíg meg nem ajándékozod egy utóddal. De még jobb, ha két fiú utód van, mert ha véletlenül történik valami az idősebbel, akkor ott van a kisebbik. Ezek után pedig biztos vagyok benne, hogy Jeremy sem fogja ellenezni a dolgot. Persze, csak ha diszkréten tudod kezelni. – Ez pedig nem így lesz! – szólalt meg egy mérges hang a szoba ajtajából. – Jeremy azt ellenezni fogja, ha Diana megpróbálja becsapni. Berenford hercegnő cseppet sem jött zavarba. – Gyere be, Jeremy, üdvözöld a menyasszonyod! Elég durva dolog, hogy hallgatózol anélkül, hogy tudatnád velünk, hogy itt vagy. Berenford előrelépett, arcán mérges vonások látszódtak. Anyja felé fordította fejét, s kijelentette: – Azt hiszem, igenis tudattam, hogy itt vagyok. – Dianához fordult: – Azt is gondolom, amit mondtam. Lady Brisbane és Lady Westcott akaratlanul is egymásra néztek. Berenford hercegnő ajkait rosszallóan egymáshoz préselte, Dianára nézett, s várta, hogy az mondjon valamit. Diana egyáltalán nem volt zavarban. Habozás nélkül kisimította a szoknyáját, kihúzta a vállát, és Berenfordra nézett, látszólag nyugodt arccal. Pedig belül forrongott. Muszáj még tovább rontani a már amúgy is kínos helyzetet? És tényleg szeretőt akar tartani, miközben tőle hűséget követel? Diana nagyon kíváncsi volt. Nem tudta eldönteni, hogy a hercegnőre vagy a fiára haragszik-e jobban. Csak azt tudta, hogy őszintén a pokolba kívánta mindkettőjüket. Diana mosolygott és kedvesen azt mondta: – Semmi kétség afelől, hogy ugyanolyan hűséges leszek, amilyen az uram. – Ne szemtelenkedj, te lány – mondta türelmetlenül a hercegnő, pálcáját közben ismét a padlóhoz csapkodva. Berenford azonban elmosolyodott. – Akkor valószínűleg unalmas életed lesz mellettem – válaszolta Berenford.  

 

Diana felnézett Berenfordra, nem tudta, hogy jól érti-e, amit Berenford mond. Remélte, úgy is van. Bár mindenki ott volt, Berenford lassan leült mellé, és megfogta Diana kezét. Megcsókolta ujjbegyeit. Diana elpirult, ahogy Berenford szemének melegével rátekintett. Jóságos ég! Lehet az, hogy a férfi is úgy érez iránta, mint ahogy ő érez a férfi iránt? Diana nagyon szerette volna tudni. Mégis komolyan gondolta azokat a-szerelmes szavakat? Diana reménykedni kezdett. – Nagyon jól mondtad – helyeselt Lady Brisbane. – Nagyon jól csináltad – mondta mosolyogva Lady Westcott. – Micsoda fellengzősség! – kiáltott fel Berenford hercegnő undorodva. – Jeremy, tovább is úgy kell a dolgokat folytatnod, ahogy elkezdted, és ha nem akarsz papucsférjként élni, akkor jobb, ha tisztázod, hogy nem tűrsz semmiféle tiszteletlenséget. Alapos gondossággal választottam őt, s nem kell belebocsátkoznod ilyen romantikus bolondságokba. Ha már most ezt csinálod, akkor nincs semmi kétségem afelől, hogy ezt fogja elvárni az életetek hátralevő részében. Diana, a fiam azt tegye, amit jónak lát, te pedig úgy viselkedj, ahogy elvárható egy ilyen társadalmi ragú hölgytől. Érthető? Berenford az anyjához fordult és homlokára nyomott egy puszit. – Tökéletesen érthető, amit mondasz. – mondta fáradt hangon. – Bizonyára a vendégeskedéstől fáradtál ki így. Kikísérhetem Önöket, hölgyeim? Szerintem egy másik nap kellene anyámmal találkozniuk. – De még meg sem beszéltük az esküvőt – ellenkezett a hercegnő. – Majd egy másik nap! – válaszolta hűvösen Berenford. Majd tudomást sem véve anyja dühkitöréséről, Berenford kikísérte őket a szobából. Lady Brisbane és Lady Westcott illedelmesen elköszöntek, és nem is nagyon ellenkeztek. Túlságosan féltek attól, hogy milyen kitörésre készteti Dianát, ha még maradna. S mindenekfelett azt tartották a legfontosabbnak, hogy biztonságos távolságot teremtsenek Diana és a hercegnő között, még mielőtt az valami olyat mondana, amitől a házasság teljes egészében meghiúsulna. Ami Dianát illeti, ő sem ellenkezett, hagyta, hogy Berenford kivezesse őket a szobából. Úgyis elég ideje lesz az elkerülhetetlen harcot megvívnia a hercegnővel, ha már a felesége lesz Jamesnek. Amikor az utcára értek, Diana nézte, hogyan segíti fel Berenford nagynénjét és anyját a hintóba. Amikor hozzá fordult, Diana megragadta az alkalmat, hogy gyorsan, de nyugodt hangon azt mondja: – Beszélnünk kell ezekről a dolgokról, Berenford hercege. Azt mondtam csak, ami belülről fakadt. Nem lennék boldog akkor, ha szeretőt tartana. Berenford szilárd szemmel nézett Dianára. Hangja megfontolt volt. – Én is azt mondtam, amit gondoltam, hogy hűséges férjed leszek, és tőled is ugyanezt várom el. Dianának szinte természetesnek tűnt, hogy leendő férje tegezi, hiszen attól azért már közelebb kerültek egymáshoz, hogy továbbra is csak magázódjanak. Mielőtt Diana még válaszolhatott volna erre a tökéletes, minden igényt kielégítő mondatra, Berenford megcsókolta az arcát. Melegség öntötte el Dianát. Mindkét pofija tűzpiros lett, amikor Berenford mosolyogva lenézett rá. – Bárhogy is legyen, azt hiszem, jobb ha Jeremynek hívsz most már. – Jeremy – jött ki Diana száján a szó, mely még a suttogásnál is halkabb volt. Berenford bólintott. – Az lesz a legjobb, ha felszállsz a hintóba. Nagynénéd és édesanyád már várnak. Diana elment úgy, hogy közben érzelmek és kusza gondolatok kavarogtak benne. Berenford addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől, majd megfordult, s felbaktatott a lépcsőkön. Beszélni akart az anyjával, hogy egyszer s mindenkorra tisztázza, meddig is van beleszólása az ő életébe. A hercegnő jól tudta, hogy megsértette a fiát, s várta, hogy megvívja a harcot. Abban a pillanatban, ahogy a fia belépett a szobába, védekező állást vett fel. – Nos – kezdte a hercegnő a legfenségesebb hangon –, eléggé megfeledkeztél magadról, s nagyon csalódtam benned.  

 

Berenford bement a szobába, s elhatározta, hogy támadni fog. – Ide figyelj, anya. Sokkal nagyobb tiszteletet tanúsíts a menyasszonyom iránt a jövőben, mert különben száműzlek. Berenford hercegnő nevetett. – Nem mered úgysem megtenni – mondta megvetően. – Te is, mint minden ember, tudod, hogy milyen gonoszságokat tudok terjeszteni arról, aki felidegesít vagy ilyet tesz velem. S nagyon mérges lennék, ha száműznél. – Engem te nem fogsz zsarolni – tette hozzá csendben. – S azt sem fogom engedni, hogy tönkretedd a házasságom, még mielőtt az megkezdődhetett volna. Világos? A hercegnő szippantott egyet. – Az egyetlen dolog, ami világos a számomra, az az, hogy te is ugyanúgy zsarnokoskodni szeretnél felettem, mint apád, mikor még friss házasok voltunk. Pedig abból nem kapott. Tőle sem viseltem el és tőled sem fogom, Jeremy. Berenford konokul mosolygott. – Ha nem, hát nem. Akkor miért osztogatsz olyan tanácsokat Lady Dianának, hogy igenis tűrje az ilyenfajta bánásmódot? Vagy félreértettem mondandódat? A hercegnő vállat vont. – Ez két különböző dolog. Te a fiam vagy. Természetes, hogy azt akarom, te legyél az úr a háznál. – Mindazonáltal – mondta Berenford vészesen halkan – tegyél le arról a kísérletezgetésedről, hogy megváltoztasd Dianát. Majd én úgy irányítom a házasságomat, ahogy nekem a legjobb. – Nagyszerű – mondta felsóhajtva a hercegnő. – Végül is a te ügyed. – Ha tudnád, milyen boldog vagyok, hogy elfogadtad ezt az egyszerű tényt – mondta Berenford gúnyosan. A hercegnő fiára hunyorított. Több volt, mint durvaság, amit éles hangjából érezni lehetett. – Ha nem akartad, hogy beleavatkozzak az életedbe, miért nem választottál te magad menyasszonyt évekkel ezelőtt? – Választottam, elfelejtetted már? – vágott vissza. – Csak nem Clarissára gondolsz? Akkor még túl zöldfülű voltál. Az egy abszolút katasztrófa volt. De azóta rengeteg időd volt, hogy egy jobbat válasszál – mondta a hercegnő. Berenford hosszan bámult a messzeségbe, mielőtt válaszolt volna anyjának. – Azt hiszem, olyan valakire vágytam, mint Diana. Mielőtt még a hercegnő válaszolhatott volna valamit dühösen, a szalon ajtajai megnyíltak, és egy törékeny hölgy állt az ajtóban. – Elizabeth néni! – mondta Berenford óriási örömmel. – Hát te hogyhogy itt vagy? Amint közelebb ment, hogy üdvözölje nagynénjét, Berenford anyja összehúzott szemmel, gyanakvón kérdőre vonta: – Igen, mit keresel itt? Az újonnan jött nagynéni Berenford hercegnőre nézett és azt mondta: – Mit? Természetesen eljöttem, hogy mindent megtudjak Jeremy jövendőbelijéről – mondta őszintén, miközben átkarolta Jeremyt. Unokaöccse szemében volt valami aggodalmaskodás, ahogy rápillantott, és meg is kérdezte: – Boldog vagy, Jeremy? Úgy tűnt, Berenford egyik része eltávolodott nagynénjétől. Mögötte a hercegnő ingerülten mondta: – Legalábbis Lady Diana bizonyára az lesz! A leggondosabb választás volt részemről Jeremynek. Szüksége van rá, ha örökösöket akar, és az ő családja természetesen elég termékeny. Öt gyerek van. Mindegyik lány, de nem kétséges, hogy Jeremy megpróbálja majd jobban csinálni a dolgát. Mindenesetre a kisfokú szemtelensége ellenére, azt hiszem, jól be fog válni ez a Diana. Megvan benne minden szükséges dolog ahhoz, hogy hercegnő váljon belőle. – Igen? – kérdezte Elizabeth elgondolkodva, kesztyűje levétele közben. – Nem hangzik valami ígéretesen. Azt hiszem, nekem kell megnézni azt a lányt. – Nem! – kiáltott fel Jeremy és az anyja ugyanabban a pillanatban.  

 

Elizabeth néni megbillentette a fejét és elgondolkodott. – Azt hiszem, mindent el kellene mondanod nekem a jegyesedről – mondta. – S aztán azt teszem, amit a legjobbnak látok. – Mint ahogy mindig is tetted – morogta gúnyosan a hercegnő. Berenford az anyjáról a nagynénjére nézett. Nem tudott szabadon beszélni, de mindent elkövetett, hogy kifogástalan lánynak tüntesse fel Dianát. Hiszen tudta, hogy teljes mértékben képes arra, hogy megakadályozza a házasságot. S mivel nagyon szerette Dianát, nem engedhette, hogy a nagynénje ilyet tegyen.

 

 

Tizennegyedik fejezet Az alacsony, ócska ruhákba öltözött hölgy megállt, ahogy lelépett a hintóról. – Biztos benne? – kérdezte a kocsistól. – Ha Lady Brisbane házáról van szó, akkor igen – erősítette meg a kocsis. – Köszönöm. Várjon meg. Nem leszek itt sokáig – mondta erőteljesen a hölgy. Vett egy mély lélegzetet, s elindult felfelé a lépcsőn. Sem az arcán, sem a testtartásán nem látszott az, mennyire aggódik. Viselkedése inkább merev volt, arca nyugodt, ahogy a kopogtatót megzörgette Lady Brisbane háza ajtaján. Amikor kinyílt az ajtó, az inas lenézően bámulta a nőt. – A szolgák bejárata hátul van – mondta gőgösen. A nő felhúzta a szemöldökét. Válasza sokkal gőgösebb volt. – Azért jöttem, hogy láthassam Lady Dianát. Kérem, mondja meg neki, hogy Mrs. Cathcart óhajtja látni. Ha Lady Brisbane udvarmestere nem termett volna ott abban a pillanatban, az inas biztos mondott volna pár keresetlen szót a hölgynek. De az udvarmester rögtön felismerte a látogató társadalmi osztályba való tartozását, annak ellenére, hogy ócska ruhákba volt öltözve. Felismerte a kint várakozó hintón lévő emblémát is. Miután odébb lökte a szegény inast, az udvarmester meghajolt és azt mondta: – Kérem, jöjjön velem, Mrs. Cathcart. Megmondom Diana kisasszonynak, hogy itt van. Bár egy kicsit korán van látogatót fogadni, de gondolom, sürgősen akar vele beszélni. – Nagyon sürgősen – erősítette meg Mrs. Cathcart. Az udvarmester bevezette Mrs. Cathcartot a ház hátsó részének kis szalonjába. – Itt egyedül lehetnek! – mondta, s hangjában volt a magyarázat, hogy ő nem akarja letámadni a hölgyet. – Lady Brisbane és Lady Westcott már elfoglalták a főszalont. Mrs. Cathcart elismerően nézte az udvarmestert. – Magának helyén van az esze, látom – mondta. – Köszönöm, hogy ilyen érzéke van a dolgokhoz, és hogy ilyen diszkrét. Az udvarmester ismét meghajolt, s kissé elmosolyodott, miközben elhagyta a szobát, hogy szóljon Diana kisasszonynak. Az inast pedig arra kényszerítették, hogy órát vegyen arról, hogyan is kell felmérni egy látogató társadalmi osztályba való tartozását. Miszerint a ruhától azért több mindent kell figyelembe venni. Bárki is volt Mrs. Cathcart, maga volt a megtestesült minőség, még ha ez nem is látszott a ruháján. Diana rejtélyes üzenet birtokában jött a lépcsőn lefelé, s fáradtan nyitott be a szalonba. Megállt a küszöbön, s ránézett a hölgyre, aki éppen az ablakon bámult kifelé. Volt valami, ami nagyon ismerős volt Dianának. – Mrs. Cathcart? – kérdezte mereven. A hölgy megfordult, és egyenesen Dianát bámulta, miközben felmérte a lányt. Nem volt valami barátságos a nézése. – Diana kisasszony? – Diana bólintott, s Mrs. Cathcart hűvösen folytatta: – Lehet, hogy be kellene zárnia az ajtót. Akkor magunk lehetünk. Azt hiszem, nem akarod, hogy valaki is meghalljon bennünket. Gondolom, nem bánod, ha tegezlek? Diana engedelmeskedett. Aztán közelebb ment. Ki lehet ez nő? És mit akar? Mrs. Cathcart alapos vizsgálódásba kezdett. Ő maga szerette volna felmérni a lányt. Kritikus szemmel nézte Diana fürtös haját, kék szemét, közepes magasságát és bájos alakját. – Tehát te vagy a lány, aki Jeremyhez fog hozzámenni – mondta. Nem volt valami üdvözítő a hangja. Dianában kételyek merültek fel.  

 

– Berenford herceg és én jegyesek vagyunk – tette hozzá komolyan. – Miért? Ez egy gyorsan kimondott, mással nem helyettesíthető kérdőszó volt, mely Dianát felmérgesítette. – Miért ne? – vágta rá. – Ez egy mindenki számára megfelelő, józan ész diktálta kapcsolat. Mrs. Cathcart nem úrhölgyhöz méltón hördült fel. – Megfelelő és a józan ész diktálta! – mondta gúnyosan. – És semmi másért nem mész hozzá? Diana lassan leült. Hosszú ideig tanulmányozta Mrs. Cathcartot, miután megszólalt. – Nem akarok durva lenni, de ki maga, Mrs. Cathcart, hogy ilyen dolgokat kérdezget tőlem? A nő is sokáig nézte Dianát, majd kelletlen mosoly kúszott az arcára. Bólintott. – Igen, igazad van, hogy felteszed nekem ezt a kérdést. Még soha nem említette a nevem Jeremy? Diana megrázta a fejét. Mrs. Cathcart oldalra billentette a fejét. – Akkor előbb ezt kell elmondanom. Ez sokat jelent, de te biztosan nem fogsz neki örülni. Diana ismét majdnem dühös lett. – Milyen jogon ítéli meg az effajta dolgokat? – kérdezte. – Jeremy és én már beleegyezésünket adtuk a házassághoz, és a családjaink is. Milyen jogon kérdőjelezi meg a jegyességünket? – A szerelem jogán – válaszolt Mrs. Cathcart lágyan. – És tudnod kell, hogy nagyon szeretem Jeremyt. Diana arca elfehéredett. Úgy tűnt, hogy forog vele a ház. Pedig ez a nő túl öreg Jeremyhez. Biztos, hogy azt mondta ki, amit ki is akart mondani ez a hölgy? – És Jeremy szereti önt? – kérdezte Diana, s közben hallotta, milyen mogorva és kemény saját hangja. – Nagyon szeretjük egymást. Diana felállt és járkálni kezdett a szobában. Ez lehetetlen! Ez hihetetlen! A sors borzalmas tréfája! – Hogy merészel rám rontani itt? – kérdezte Diana. Mrs. Cathcart egy pillanatra ránézett Dianára, aki úgy tűnt, elvesztette a józan eszét. Aztán Mrs. Cathcart lassan megértette, mire is gondol Diana, s nevetve azt mondta: – Azt hiszem, hogy félreérthettél valamit. Azt gondoltad, hogy Jeremy szeretője vagyok? Diana elpirult. – Nem értem, mit is akar valójában mondani – dadogta. Mrs. Cathcart szélesen elmosolyodott. – Ó, kedvesem, én rontottam el az egészet. Az elejétől el kellett volna magyaráznom. Én Jeremy nagynénje vagyok, az anyjának a testvére. És el kell mondanom, hogy roppantul meg vagyok lepve, hogy bármilyen más lehetőség felmerült benned. Diana alig hallotta ezeket a szavakat. Mrs. Cathcartot nézte. – Maga Jeremy nagynénje? – visszhangzott a szobában. – De a ruhái hogy néznek ki? Vagyis… – éppen kezdett volna mentegetőzni, mert csak utána jött rá, milyen durvaság szaladt ki a száján. Mrs. Cathcart elnevette magát. – Igen, tudom. – Pont ezért vagyok családom és testvérem szemében maga a megtestesült bosszúság. Én vagyok az egyetlen, aki szégyent hozott magára. Rangon alul mentem férjhez, egyszerű vidéki pap a férjem. S még rosszabb, hogy elutasítom, ha Lady Elizabethnek szólítanak. Mrs. Cathcart megállt, lenézett a ruhájára. Vidáman mérte végig saját ruházatát. – Nincs sok pénzünk, és valahogy soha nem tartozott a fontos dolgok közé, hogy a legfrissebb divat szerint öltözködjem. Szerelemből házasodtam, és soha nem bántam meg. Ezt a testvérem alig tudja megbocsátani. Csalódott vagyok, hogy eddig még Jeremy nem említette a nevemet. Mrs. Cathcart ismét megállt. Fejét egyik oldalra billentette, és azt mondta: – Nagyon szeretem Jeremyt, mindig a szívem csücske volt. De azóta felém sem jött, hogy a veled való eljegyzést bejelentették. És amikor tegnap beszéltem vele, nagyon sok kényszerűség volt a hangjában. Természetesen azt mondta, hogy minden rendben van, és csodálatos dolgokat zengedezett rólad De tudom, hogy a testvérem erőszakolta bele Jeremyt ebbe a házasságba, és saját szememmel akartam látni azt a hölgyet, akit kiválasztottak neki. Az is igaz, hogy mióta Londonba jöttél, riasztó történeteket mesélnek. Például azt, ami Almack'sban történt.  

 

Diana nem válaszolt azonnal. Hogy is tudott volna, mikor azt sem tudta Mrs. Cathcart, mi történt náluk a farmon, s azt sem, hogy Jeremy beszélt-e a kis tréfájáról. S hogyha nem, hogyan kellene viselkedését megmagyaráznia anélkül, hogy elárulná magukat. Mrs. Cathcart nézte, hogyan kavarognak az érzelmek Diana arcán. Mivel a lány nem válaszolt, felsóhajtott. – Nagyon jól ismerem a testvérem – mondta csendesen. – Ha már egyszer rávette Jeremyt, hogy lépjen be ebbe a házasságba, soha nem fogja megengedni neki, hogy visszalépjen, és Jeremy is túlságosan úriember ahhoz, hogy beismerje akár nekem is, hogy nem jól választott. De azt gondoltam, hogyha meglátogatlak, akkor elmondod, milyen is ez a kapcsolat. Úgy látom, rosszabb, mint gondoltam. – Nem! – kiáltott fel ösztönösen Diana. – Nem? – kérdezte vissza Mrs. Cathcart. – Akkor mondd el, milyen? – Miért? – kérdezte élcelődő hangon Diana. – Azért, hogy eldöntsem, beleszóljak-e és vessek-e véget ennek a kapcsolatnak, ha esetleg nem találom helyénvalónak, vagy ne. – Ó, hát ez a kapcsolat tökéletes – mondta Diana, de kis keserűség hallatszott a hangján, ahogy az utolsó szót hangsúlyozni akarta. Mrs. Cathcart elmosolyodott. – Lehet, hogy a „nem helyénvaló”, nem a megfelelő szó arra, amit ki szeretnék fejezni. Inkább mondjuk úgy, hogy azt szeretném, ha Jeremy boldog lenne. Ha arra gondolok, hogy te és Jeremy nem a megfelelő pár vagytok, és ez csupán egy szerelem nélküli házasság, akkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyőzzem Jeremyt arról, hogy most szakítson. – Még akkor is, ha ez egyikünknek sem tenne jót, sőt, tönkretenne? – kérdezte Diana, s szemében kíváncsi fény csillant. Mrs. Cathcart pislogás nélkül nézte Dianát. Hangja lágy volt és komoly, ahogy megszólalt: – Azt mondták nekem is, hogy mindennek vége, s romba dől minden körülöttem, amikor férjhez mentem Mr. Cathcarthoz. De ezek voltak életem legboldogabb évei. Mi haszna van a társadalmi rangnak, ha valaki egész életében boldogtalanságra kényszerül valakivel? Egy ilyen szerelem nélküli házasság lehet, hogy megfelelt a testvéremnek, de nem Jeremynek. Benne túl sok az életkedv, a szenvedély. Diana a kezeit nézte. Hallotta a szenvedélyt Mrs. Cathcart hangjában, azt az aggódást, amit Jeremyért érzett, s amit Jeremy anyja képtelen volt kifejezni, amikor a fiáról beszélt. Tudta, hogy Mrs. Cathcart az igazat mondja. Diana csendben összeszorította a kezeit, s azt mondta: – Mesélne nekem Jeremyről? – Miután Mrs. Cathcart nem válaszolt azonnal, Diana gyorsan hozzátette: – Olyan keveset tudok róla. Lassan Mrs. Cathcart leült. Le nem vette a szemét Dianáról, s néha a szék karfáján dobolt az ujjaival. – Valóban tetszik az unokaöcsém? – kérdezte. Diana felemelte a szemét, hogy tekintete találkozzon Mrs. Cathcart komoly szemével. – Azt hiszem, igen – mondta egyszerűen. – De még rövid ideje ismerem őt. Mrs. Cathcart bólintott. – Okos válasz – mondta helyeslően. – Mielőtt válaszolok kérdésedre, azt szeretném, ha te válaszolnál az enyémre. Beszéltem már Jeremyvel, de szeretném tudni, hogy te hogy dolgoztad fel azt, ami köztetek történt. Szeretném tudni azt a mesét is, ami Almack'sban történt. Diana habozott. Tehát Jeremy elmondott neki mindent a tréfáról, amit vele űzött. Hogyan kellene megmagyarázni az Almack'sban történteket anélkül, hogy ne kellene beszélni róla? Miközben Diana nem tudta, mit mondjon, Mrs. Cathcart megelőzte. – Kezdd a legelején! – javasolta szelíden. – A jegyességet a szüleim hozták össze – mondta csendben Diana. – És persze Jeremy anyja. És a nagynéném keze is benne volt – tette hozzá szárazon.  

 

– És miért egyeztél bele? – kérdezte Mrs. Cathcart, s látszott, hogy nem helyeselte a döntést. Diana felsóhajtott és máshová nézett, majd vissza. – Mert a szüleim azt akarták, hogy férjhez menjek. Én vagyok a legidősebb, és a húgom már szeretne férjhez menni. Azt gondoltam, hogy úgyse találok senkit, akit megszeretek, s akkor teljesen mindegy, hogy kihez megyek férjhez. Mrs. Cathcart lassan bólintott. – Jeremy is pont ezt mondta – szólt az asszony. – S még mindig így érzed? Keltett már benned forró érzéseket Jeremy ölelése? – kérdezte komolyan. Diana elpirult. – Már igen – ismerte be óvatosan. – Sokkal többet, mint azt a józan ész megengedné. Legnagyobb meglepetésére Mrs. Cathcart helyeslően bólintott. – Ez volt eddig a legbiztatóbb, amit mondtál – mondta melegen. – Akkor mi volt az a dolog ott az Almack'sban? Nem volt mit tenni. Diana nem volt tovább elővigyázatos, és elmondott mindent töviről hegyire Jeremy komédiázásáról, és azt, hogyan érintette mindez, mikor meglátta őt az Almack'sban. Úgy tűnt, Mrs. Cathcart tökéletesen megértett mindent. – Értem – mondta, miután Diana befejezte. – Nem lehetett könnyű neked, és az unokaöcsém nem értette volna meg addig, amíg el nem magyarázod neki. Mennyivel könnyebb a férfiaknak, mint nekünk, nőknek! Mégis, ez egy olyan tréfa volt, ami emlék, és csak te és Jeremy fogtok megosztani életetek hátralévő részében. Mielőtt Diana még válaszolhatott volna, a szalon ajtaja kinyílt, s mindkét hölgy odafordult, hogy megnézze, miért. Lady Brisbane állt az ajtóban, Lady Westcott pedig a háta mögött. Mindketten Dianára és Mrs. Cathcartra meresztették szemüket, akik megdöbbenten nézték a két befelé jövő hölgyet. – Diana, mi folyik itt? – kérdezte óvatosan a lányát Lady Westcott. Diana felállt. – Anya, Ariana néni, hadd mutassam be nektek Mrs. Cathcart asszonyt, Berenford nagynénjét. Mrs. Cathcart, bemutatom önnek édesanyámat, Lady Westcottot és a nagynénémet, Lady Brisbane-t. A két hölgy megbámulta az ócska rongyokba öltözött nőt. – Elizabeth? – kérdezte bizonytalanul Lady Brisbane. – Így megváltoztam volna, Ariana? – kérdezte lágyan Mrs. Cathcart. Lady Westcott és Lady Brisbane is odarohantak, és átölelték Mrs. Cathcartot. Esetlen összegabalyodása volt ez karjaiknak, könnyeiknek, nevetésüknek és elmormogott szavaiknak. Diana döbbenten nézte őket. Végül Lady Westcott odafordult a lányához, és magyarázatként azt mondta: – Ariana, Elizabeth és én voltunk a legnagyobb kebelbarátok lánykorunkban. Aztán Elizabeth hozzáment Mr. Cathcarthoz, és nekünk megtiltották, hogy meglátogassuk őt. Több mint húsz éve nem találkoztunk. – De hát egy paphoz ment férjhez Mrs. Cathcart! – szólt Diana, még mielőtt gondolkodott volna azon, hogy esetleg nem mondja ki, amit gondol. – Pontosan! És mint már mondtam, rangon alul mentem férjhez, legalábbis a családom és az emberek szerint. Lady Brisbane volt az, aki odafordult Dianához, és elmondta neki: – A szüleink féltek, hogy Elizabeth példája befolyásolhat bennünket. Azt mondták nekünk, hogy szégyent hozott magára, s még azt is megtiltották, hogy csak rágondoljunk. – Lady Brisbane megállt, Mrs. Cathcarthoz fordult, és lágyan hozzátette: – De természetes, hogy nem tudtuk megállni. Nevetések, ölelkezések és gyors magyarázások közepette hozta be a három hölgy az elmúlt húsz év hiányát. Végül kezdtek fogyni a szavak, s mind a négy hölgy leült. – Mégsem értem, Elizabeth – mondta lassan Lady Westcott. – Miért beszélgetsz Dianával? Egyébként az inas azt mondta, hogy eddig még soha nem látott itt, s nem kérdeztél felőlünk, vagy jöttél el. Mrs. Cathcart nem tudta, mit is mondjon. Szeme gyanakvón fénylett, ahogy válaszolt:  

 

– Nem tudtam, hogy bármelyikőtök is akar velem találkozni. Különösen az eset után. A leveleimre soha nem válaszoltatok. Lady Westcott és Lady Brisbane egymásra néztek. – Apa! – Bizonyára ő nem engedte ki a leveleket. – Ó, ha még mindig élne, elmondanám, mi a véleményem erről. – Elizabeth, mi soha nem kaptuk meg a leveleidet – magyarázta Lady Westcott. – Ha megkaptuk volna, biztosan válaszoltunk volna rájuk valahogy. – Én is megpróbáltam – tette hozzá Lady Brisbane komoran. – Apa bizonyára rájuk talált, és elvette a leveleket az egyik szolgától. Ha a lány még mindig nálam dolgozna, most biztos azonnal megkapná az elbocsátó levelét. – Bárhogy is van, ismét megtaláltalak benneteket – mondta Mrs. Cathcart fátyolos hangon. – Igen, de miért beszélgetsz Dianával? – kérdezte Lady Westcott, visszatérve eredeti kérdéséhez. Mrs. Cathcart furcsán felhúzta a szemöldökét. – Hát elfelejtetted, Delwinia? Berenford herceg az unokaöcsém. A madarak elcsiripelték ezt a rendkívüli jegyességet, és azt gondoltam, idejövök, hogy saját szememmel lássam, milyen felesége lesz Jeremynek. És hogy miért? Lady Westcott idegesen nézett a kezeire. – Nem tudom, miért hívod rendkívülinek – mondta védekezően. – Inkább úgy mondanám, hogy a legmegfelelőbb „párosítás”. – Megfelelő? – kérdezte gúnyosan Mrs. Cathcart. – Azt nem kérdőjelezem meg, hogy az emberek ezt mondják. De számomra úgy tűnik, hogy Diana és Jeremy nem találkoztak azelőtt, hogy házasságukat bejelentették. Ezért hívom én ezt rendkívülinek. – Volt már ilyen korábban is – tette hozzá élesen Lady Brisbane. – A testvéred és én egy ilyen dolgot mindenféle szempontból megtárgyaltunk, mielőtt elmondtuk Dianának és Jeremynek. Erről biztosíthatlak. A testvéred is azt mondta, hogy ez egy megfelelő kapcsolat lesz. – Hát persze hogy azt mondta – válaszolt Mrs. Cathcart úrhölgyhöz nem illő horkantással. – Fütyülök arra, hogy mit gondol a testvérem. Az unokaöcsém jövőjéről van szó. És Dianáéról. Ez aggaszt engem mostanában. Azért jöttem, hogy megnézzem, tényleg olyan érzelmek nélküli kapcsolat lesz-e, mint ahogy azt hallottam, mert ha igen, akkor mindent megteszek, hogy megakadályozzam. Egy pár percig Lady Westcott és Lady Brisbane Mrs. Cathcartot bámulta. – Nos – mondta Lady Westcott, mikor már nem bírta magában tartani mondanivalóját –, meg akarod akadályozni ezt a házasságot? Hiszel a pletykának, amit beszélnek? Mrs. Cathcart Dianára nézett, majd elmosolyodott. Kinyújtotta a karját, hogy Diana beletegye a kezét. – Nem, nem avatkozom bele – mondta lágyan Mrs. Cathcart. – Ami rosszul kezdődik, jól is elsülhet. Bár nem fogok tétovázni, ha észreveszem, hogy rosszul mennek a dolgok. – De te nem tudnál semmi olyat csinálni, ami az unokahúgomnak és a te unokaöcsédnek is kárára válhat, ugye? – kérdezte aggodalmaskodón Lady Brisbane. Mrs. Cathcart felhúzta a szemöldökét. Ugyanazt a választ adta neki is, mint Dianának. – Tényleg ezt gondolod, Ariana, miután tudod, hogy azt a döntést, amit húsz évvel ezelőtt hoztam, egy percig sem bántani meg? S tényleg azt hiszed, hogy inkább a tiszteletreméltóságot választanám a boldogság helyett Jeremynek? Lady Westcott és Lady Brisbane döbbenten nézték, ahogy Mrs. Cathcart Dianához fordul, és azt mondja: – Most már mennem kell. Kikísérsz a kocsihoz, Diana? – Természetesen.

 

 

Lady Westcott és Lady Brisbane kikísérték volna a kocsihoz, ha Mrs. Cathcart nem jelzett volna nekik a szemével, hogy ne menjenek. Csak remélhették, hogy Dianának lesz esze a továbbiakban is kedvesen viselkedni Mrs. Cathcarttal. Máskülönben az ég tudja, mire lenne képes a barátnőjük. Nem kellett volna aggódniuk. Diana és Jeremy nagynénje barátságosan elbeszélgettek Londonról, miközben a megbüntetett inas hozta Mrs. Cathcart dolgait. Pár pillanattal később Diana Lady Brisbane londoni háza előtt állt Mrs. Cathcarttal. Meglepődve nézte az elegáns díszfogatot, ahogy a ház előtt várakozott. – A testvérem azt mondta, nem akarja, hogy szégyent hozzak rá azzal, hogy egy bérelt kocsival utazgatok – mondta Mrs. Cathcart szórakozottan. – Ragaszkodott ahhoz, hogy kölcsönvegyem az ő hintóját. Majdnem megmondtam neki, hogy az emberek csodálkozni fognak, vajon miért adta kölcsön olyan valakinek, aki ilyen rongyokba van öltözve. De meggondoltam. Tudom, hogy akkor ragaszkodott volna ahhoz, hogy a ruhatáramat is kicseréli, ha így nem fogadom el a kocsiját. Mrs. Cathcart szeme mosolygásra késztette Dianát, s mindketten jót mulattak ezen. Nagyon tetszett Dianának Jeremy nagynénje. Különösen, amikor nevén szólította a kocsist, aki felsegítette a hintóba. – Ma délután elmegyek Londonból – mondta határozottan Dianának, miközben a szoknyáját megigazította. – De ha bármikor szeretnél velem beszélgetni Jeremyről vagy a házasságról, kérlek, látogass meg. Azt hiszem, minden rendben lesz, de nem szeretnélek se téged, se Jeremyt boldogtalannak látni egy olyan hiba folytán, melyet már nem lehet kigubancolni. – El fogok menni – ígérte meg Diana, és figyelmesen hallgatta Mrs. Cathcartot, amint elmondta neki, hogyan is juthat el a férje plébániájához. – Egy pár órán belül elérhető – biztosította Mrs. Cathcart. – És ne felejtsd el, hogy mindig szívesen látlak. – Fogom látni az esküvőn? Mrs. Cathcart mosolygott. – Természetes. De figyelmeztetlek – tette hozzá szigorúan –, hogy még az utolsó perc sem késő nekem ahhoz, hogy felemeljem a szavam ez ellen a házasság ellen, ha úgy gondolom, hogy hibát követtek el. Diana bólintott. A kocsis bezárta az ajtót. Diana addig nézett a hintó után, amíg az el nem tűnt. – Milyen rendkívüli asszony! – gondolta Diana. Megfordult, hogy bemenjen. Nem volt semmi kétsége afelől, hogy édesanyja és nagynénje egyből lecsapnak rá. Diana tudta, hogy nem kerülheti el a kellemetlenségeket, és jobbnak látta, ha minél hamarabb túlesik rajta.

 

 

Tizenötödik fejezet A házban Lady Brisbane és Lady Westcott már valóban várták, hogy lecsaphassanak Dianára. – Nem szabad hagynod, hogy Elizabeth uralkodjon rajtad – mondta szigorúan Lady Brisbane. – Nagyon szeretem őt, de vannak furcsa nézetei. – Igen, és bár szereti Berenfordot, nem tudhatja, mi az, ami neki a legjobb. Azt csak az anyja tudhatja – tette hozzá Lady Westcott. Ez villámszerű pillantást váltott ki nővéréből, de Diana csak mosolygott. – Mrs. Cathcart azt mondta, hogy nem avatkozik a házasságba, nem kell aggódnotok. És nagyon örülök, hogy találkoztam vele. Igazat szólva azonban félelmei nem teljesen csitultak el. Még többet is mondott volna, ha nem kopogtak volna a szalon ajtaján, s egy pillanattal később Lady Brisbane udvarmestere ki ne nyitotta volna az ajtót. – Asszonyom – mondta Lady Westcottnak –, valaki itt van, és azt hiszem, jobb lenne, ha ön jönne személyesen megnézni az illetőt. Lady Westcott törte a fejét, miközben az ajtó felé igyekezett. Diana is ment volna utána, de Lady Brisbane keze megállította. – Bárki legyen is az, nem ránk tartozik – mondta kedvesen Lady Brisbane. – Különben is beszélni akartam veled négyszemközt már tegnap óta, hogy találkoztunk Berenford anyjával. Gondolom, láttad, hogy meg volt döbbenve, de azt is tudnod kell, hogy ha valaki hercegnő, megengedheti magának az ilyen hangnemet. – Valóban? – kérdezte Diana. Lady Brisbane komolyan nézett unokahúgára. – Úgy értem, hogy ha valaki már idős hercegnő. Neked, Diana nem lesz olyan szabadságod. Vigyázni kell a nyelvedre, legalább addig, amíg olyan korú nem leszel, mint édesanyád. Diana határozottan szippantott egyet, de Lady Brisbane gyorsan elévágott. – Ne törődj vele. Igazából azt akartam ezzel elmondani, hogyan kell Berenford feleségeként viselkedni. Az ő anyja nagyon rosszul csinálja. – Igen? – kérdezte Diana. Lady Brisbane úgy tett, mint aki nem hallotta. – Ez a dolog a szeretőkkel, például. Természetes, hogy el fogod mondani Berenfordnak, hogy ellenzed azt, ha netalán olyan bolond, hogy szeretőt tartson. A másik dolog pedig az, hogy ha már adtál is egy vagy két örökösnek életet, akkor is bölcsebb, ha nem tartasz szeretőt. Ehelyett inkább Berenfordot próbáld megnyerni szeretődnek. Lady Brisbane megállt és titkos elégedettséggel mosolygott. Majd folytatta. – Drágám, én nem akarlak idegesíteni, de fontos, hogy valaki ezeket a dolgokat fehéren-feketén elmondja. És bár szeretem a testvéremet, édesanyádat, neki is furcsa nézetei vannak a hitvesi ágyról. Az ember azt gondolná, hogy ő határozottan kellemetlennek találta. És mivel te a lánya vagy, te is valószínűleg úgy fogsz cselekedni, de én pont azt szeretném, ha ez nem így történne. Csodálatos dolgokat lehet érezni az ágyban. Lady Brisbane megint megállt. Diana elvörösödött. Keze az arcához kúszott, s visszaemlékezett, milyen volt, mikor James megcsókolta. Tűzként terjedt testében a meleg, s ő még többet akart. Nem válaszolt Lady Brisbane kérdésére. Hogyan is tudott volna? Mit is mondhatott volna? Hogy nem kell aggódnia, mert természete olyan buja, amilyen csak lehet? Diana nem mert egy szót se szólni. Lady Brisbane elégedett volt, s egy perccel később már folytatta is.  

 

– Hol is tartottam? Ja, igen. Miután megajándékoztad Berenfordot az örököseivel, ahelyett hogy szerető után néznél, inkább Berenfordot csábítsd az ágyadba, ahányszor csak tudod, de minél gyakrabban. Azt mondják róla, hogy nagyon ügyes szerető, és ha egyszer már sikerült meggyőznöd, hogy felesleges veled úgy bánnia, mint egy porcelánbabával, nagyon kielégítőnek fogod tartani a vele való szeretkezést. Lady Brisbane megállt és összeráncolta a homlokát. – Sajnos, kis időbe telik, míg ezt el tudod vele hitetni. Berenfordot úgy nevelték, hogy bizonyos fokú tisztelettel bánjon veled mind az ágyban, mind azon kívül. S hogyha meg akarod győzni erről, akkor az a legjobb, ha a gyermekáldás után teszed ezt. Egyébként valószínűleg érdekelni fogja, hogy ki tanított téged ilyen dolgokra. Annak idején így csináltam Lord Brisbane-nel, és nagyon jól működött a házasságunk. Az épp elég volt Dianának, hogy hozzákezdjen pislogni, amikor elképzelte Lady és Lord Brisbane-t, amint Lady Brisbane éppen próbálta „győzködni” Lord Brisbane-t. Diana azt is meg akarta kérdezni, hogy a fiának milyen tanácsot adna, ha házasságra kerülne sor, de nem merte. – Nos? – kérdezte türelmetlenül Lady Brisbane. – Hallottál már olyan dolgokról, amelyeket most mondtam? Diana ránézett nagynénjére, ajkait formázta, miközben azt mondta: – Azt hiszem, nem kell amiatt aggódnod, hogy Berenford különösen túlzott tisztelettel fog körbevenni. Lady Brisbane riadtan felkiáltott: – Mit mondasz? Mit csinált? Miért kell ilyet mondanod? Képtelen volt Diana elmondani az igazi választ. Képtelen volt elmondani Ariana néninek, hogy Berenford már megmutatta, hogy képes úgy bánni vele, mint a szeretőjével, amikor átölelte és megcsókolta. Képtelenségnek tartotta, hogy addig várjon arra, hogy bebizonyítsa Berenfordnak, hogy a szeretkezést nem tartja méltóságán alulinak, amíg meg nem ajándékozza egy vagy két örökössel. És Berenford azt is megígérte, hogy tökéletes úriemberként fog viselkedni, amíg Diana azt kéri. Tegnap nem volt alkalmuk erről beszélgetni, mert Annabelle is velük volt, és a park túlságosan nyilvános hely ahhoz, hogy szenvedélyes jelenetek zajlódjanak. Más lett volna vajon, ha egyedül lettek volna? Hirtelen rájött Diana, hogy valamit mondania kell. Ariana nagynéni vonásaiból kitűnt, hogy egyre riadtabb lesz. Diana valami biztonságosabb témára terelte a szót. – Hát, hogy úgy mondjam, nem gondoltam, hogy az úriemberek általában ennyire melegen törődnek a menyasszonyaikkal. Vagy, hogy ilyen gyorsan kezet csókolnak. Anya azt mondta… Dianának elcsuklott a hangja. Szemét a földre szegezte, kezeit pedig az ölében összefogta. Szeme sarkából nagynénjére pillantott, aztán megkönnyebbült. Lady Brisbane felhorkant. – Édesanyád! Annyiféle furcsa nézete van! Hogy lehet nekem ennyire prűd nővérem, soha nem fogom megtudni. Fogadok, hogy azt mondta, egy úriember soha nem nyúl hozzá egy lányhoz, csak táncol vele, vagy megfogja a kezét, amíg nem házasodtak meg. Igazam van? Diana bólintott, és Lady Brisbane ismét felhorkant: – Nevetséges! Sok úriember enged meg magának azért ettől többet. Azt gondolják magukban, hogy a lányoknak ez biztos tetszik, és ráadásul igazuk is van. – Előrehajolt és megcsapkodta Diana kezét. – Akkor nincs mitől félnünk. És mégis, az ilyen kedves gesztusok nem jelentik azt, hogy az esküvő után Berenford is így fog veled bánni, vagy azt, hogy megérti, mennyire szívesen fogadod őt az ágyadban. Ezt is meg kell majd neki mutatnod. De csak azután, hogy megajándékoztad örökösökkel – figyelmeztette a lányt. Diana elvörösödött, Lady Brisbane jó jelnek vette ezt. Testvére, Delwinia, egy kicsit buta, de az nem kétséges, hogy egy úriember is jobban szereti, ha ártatlan nőt vesz el, mint ha olyat, aki felől kétségei támadnak. Még rengeteg idő lesz arra, hogy elmagyarázza Dianának, hogyan is kezdjen bele Berenford elcsábításába, miután összeházasodtak. Egy szónak is száz a vége, Lady Brisbane szerint a Dianával folytatott beszélgetés sikeres volt. Később javasolta Dianának, hogy menjen és csatlakozzon testvéreihez.

 

 

Lady Brisbane-nek fogalma sem volt, milyen félelmeket ébresztett a lányban. Az sem segített a helyzeten, hogy mikor belépett a szalonba, Lord Winsborough-t találta ott anyjával és Annabelle-lel. Diana nem tudta, mitévő legyen, ácsorgott a – szoba küszöbén. Nem azért, mintha nem szerette volna Winsborough-t. Gondolatai félelmet ébresztettek benne, és egyszerűen nem akart senkit sem látni. Haragudott is magára, amiért elfelejtette azt, hogy látogató jött, amikor anyját kihívták a szalonból. Már nem volt menekvés. Lord Winsborough-t üdvözölnie kellett. Mosolygott. – Ó, Diana, hát itt vagy. Lord Winsborough, biztos vagyok benne, hogy emlékszik legidősebb lányomra – mondta Lady Westcott lelkesedve. Winsborough megemelte fejét. – Diana kisasszony, örülök, hogy látom. Kifejezhetem gratulációmat a Berenford herceggel való eljegyzéséhez? Tökéletes pár lesznek, és mint ahogy azt már Lady Westcottnak elmondtam, szerintem pontosan ő az az ember, aki a kisasszony vad természetét azért kordában tudja tartani. Diana csak bámult, Annabelle riadtan nézett rá. Diana elhatározta, hogy kedves lesz testvére jegyeséhez, s hangja lágy volt, ahogy megszólalt. – Köszönöm, Lord Winsborough. – De Diana csak nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá: – De az igazság az, hogy meg vagyok lepve, hogy önt itt látom Londonban, hiszen úgy tudtam, sokkal jobban szereti a vidéki életet, s az való inkább önnek. Winsborough bólintott. – Így van. De úgy találtam illendőnek, ha eljövök és támogatásomról biztosítom a családot. Végül is, miután ön és Berenford összeházasodnak, mi követjük önöket az oltár előtt. Miközben ezek a szavak hangzottak Winsborough szájából, szemével és szájával is Annabelle-re mosolygott, s ettől ő nagyon szép pirospozsgás színt kapott, s Diana minden addigi bűnéért megbocsátott Winsborough-nak. Mi lehetett az oka, hogy Diana és Winsborough nem jöttek ki igazán egymással? Úgy tűnt, hogy Winsborough Annabelle-t tényleg boldoggá tudja tenni. Ezért is tudott volna Diana sokkal több kritikát elviselni viselkedésével kapcsolatban, mint azt az előbb tette. Winsborough szavai megálljt parancsoltak Dianának. Vajon Berenford is kordában akarja tartani tüzes természetét? A gondolat kényelmetlen volt Diana számára, mivel tudta, hogy az ő természete nem viselne el ilyen gátakat. Diana arra is kíváncsi lett volna, hogy vajon megcsókolta-e már valaha Annabelle-t úgy, ahogy James csókolta meg őt. – Diana, te döbbenetesen figyelmetlen vagy – ébresztette fel ábrándozásaiból lányát Lady Westcott. – Lord Winsborough kedvesen megkérdezte, hogy elkísérnéd-e, ha Annabelle-t kocsikázni viszi ma délután. De én biztosítottam, hogy természetesen megteszed. Bár azt hiszem, a te szádból szeretné hallani. Diana kisvártatva megszólalt. – Igen, természetesen örülök, hogy elkísérhetlek benneteket. Néhány órával később Diana azon kapta magát, hogy valami túlzott boldogság töltötte el. Winsborough tudta, mi az, amit Annabelle szeret, és ennek megfelelően választotta ki a jószágokat. Az előbbi kijelentés volt a legnagylelkűbb megfogalmazás, amit Diana valaha is megengedett magának. A hintó széles volt és alacsony ülésű, a lovak higgadtan mentek végig a forgalmas londoni utcákon, olyannyira, hogy Dianát ez a lassúság kikészítette Mire elérték a parkot, Diana belefáradt, s úgy érezte, hogy gyorsabban megtette volna ezt a távolságot. Az sem javított a hangulatán, hogy Annabelle és Winsborough édesen cseverésztek. Ha viszont Berenford mondana ilyen dolgokat, az mennyivel másabb lenne! Hirtelen ott termett Berenford magas ülésű hintójával, s éppen feléjük közeledett. Diana gondolkodás nélkül előrehajolt és integetni kezdett Berenfordnak. – Diana kisasszony! Ez a leghelytelenebb dolog, amit művelni lehet – kifogásolta viselkedését Winsborough azonnal. – Hagyja abba ezt a figyelemfelkeltő, förtelmes magatartást! Fel akarja hívni az emberek figyelmét a testvérére és énrám?  

 

Diana elpirult. Igaza volt a férfinak. Azonnal pletyka tárgyává tette magát, pedig eddig is volt elég belőle. És különben sem láthatta őt Berenford abban a pillanatban. De Berenford kiszúrta magának a férfit, aki láthatóan Dianával utazott. Diana szégyellte viselkedését, s megpróbálta jóvátenni. – Bocsásson meg, Lord Winsborough. Persze hogy igaza van. Mondja, hogy van az édesanyja? Még mindig folynak az újítási munkálatok a farmján? Winsborough mosolygott. Mindig közel állt az anyjához és szívesen beszélgetett róla, ugyanúgy, mint a fejlesztésekről, melyeket a farmján végzett nemrégiben, hogy Annabelle is tökéletesen elégedett legyen új otthonával. Melegen mosolygott Dianára, s ez segített Dianának megérteni, hogy Annabelle miért is szeretheti ezt a férfit. – Édesanyám jól van, és örülni fog, hogy volt olyan kedves érdeklődni felőle. Ami a fejlesztési munkálatokat illeti, megkockáztatom, hogy Annabelle-nek nagyon fognak tetszeni. Semmi sem túlságosan jó hozzá, és remélem, hogy minden teljesen rendben lesz, mire hazaviszem. Diana visszamosolygott leendő sógorára. Sajnos pont ezt a mosolyt kapta el Berenford szeme. Vad pillantást vetett Berenford, melyet a szembelevők úgy értelmeztek, hogy valami felbőszítette Berenfordot, és senki nem tartotta tanácsosnak most az útjába kerülni. Winsborough tudta a kötelességét, s megálljt szándékozott parancsolni jószágainak, hogy Berenford tudja köszönteni menyasszonyát. Sajnos a sok hintó nem tette ezt lehetővé, s Berenford nem tudott egyebet tenni, csak bólintani menyasszonyának. Úgy tűnt Berenfordnak, hogy a férfi szándékosan akadályozta meg, hogy beszélgethessen Dianával, s ez csak rontotta hangulatát. Mi a fenét kereshet Diana egy másik férfi hintójában? Gondolataiban gyorsan végigpörgette, amit a családról tudott. Dianának nincs is fiútestvére, Lady Brisbane fia pedig a háborúban van. Abban biztos volt, hogy semmi illetlenséget nem követtek el, de mert ez már megint pletykára ad okot, Berenfordnak nem tetszett, hisz már így is elég rosszat beszéltek róluk. Minél többet gondolt a dologra, annál szomorúbb lett. Túl sok olyan ismerőse volt, aki boldogan fogja ugratni Diana kocsikázásával, s ez nagyon emlékeztette Clarissára. Visszagondolt a lányra. – Nem lehet, hogy ugyanaz megtörténik – mondogatta magában Jeremy. Az idegen valószínűleg a család egyik barátja vagy távoli rokona. De ha mégsem, ez még nem bizonyítja, hogy Diana egy idegen fickóval ment kocsikázni. Ezeket mondogatta magában Berenford. Akaratlanul is Clarissa jutott az eszébe, amikor egy másik férfival ment el kocsikázni. Vagy az, ahogy nevetgélt a férfival, pedig előtte megkérte, hogy ne csinálja ezt. Azt mondta akkor, hogy ez még nem jelent semmit, és Jeremy el is hitte neki. Addig a napig, amíg be nem jelentette, hogy nem akar hozzá menni, és elmegy egy másik férfival. S akkor már késő volt. Berenford nyugtatni próbálta a lelkét. Diana nem Clarissa. És Clarissán kívül senki más sem tudta, hogy mi is történt köztük. Lehet, hogy senki nem vette komolyan. Lehet, hogy senki másnak nem jut eszébe, hogy Diana kocsikázását szóba hozza ezzel az idegen fickóval. Reménykedése szertefoszlott, mikor barátja, Andrew Merriweather azt mondta lassan: – Nem akarok beleavatkozni a dolgaidba, de nem ez az a hölgy, aki annyira megbabonázott? A menyasszonyod? És a testvére? Remélem, bemutatsz majd nekik valamelyik nap. Úgy tűnt, a menyasszonyod nagy érdeklődést mutatott az iránt a férfi iránt, akivel kocsikázott. – Én nem így láttam – mondta Berenford összezárt fogakkal. Merriweather kigondolta és elmondta véleményét: – Szerintem nem helyes kocsikázni mennie és olyan nagy figyelmet szentelnie egy ilyen fickóra. Egyáltalán nem. Meg kellene ezt a dolgot beszélned vele, Jeremy, öreg barátom. Nem kellene addig mással mutatkoznia, amíg meg nem ajándékozott téged örökösökkel. – Amint találkozom vele, megbeszélem – mondta hűvösen Berenford. – Rendben van. Gondolom, nem akarod, hogy azt terjesszék rólad, hogy fel vagy szarvazva – mondta Merriweather. – Mit is mondtál arról a gebéről, amit Tatterstall'sban láttál?

 

 

Berenford teljesen véletlenszerű választ adott. Fittyet hányt a gebére, amit látott és Merriweather érdeklődésére is. Csak azt tudta és az foglalkoztatta, hogy Diana egy másik férfira mosolygott ugyanazzal a melegséggel, amivel ő maga is szeretette volna, ha a lány megtiszteli.

 

 

Tizenhatodik fejezet Berenford még akkor is dühöngött, mikor megérkezett Sally Jersey partijára. Kényszerítette magát arra, hogy elviselje néhány ember csipkelődő megjegyzéseit, akik Dianát látták egy ismeretlen fickóval kocsikázni. Minden kísérletezgetés ellenére sem sikerült megszabadulnia Clarissa emlékétől. Sally Jersey partiján nagy tömeg volt, mint mindig. Sarkon is fordult volna és otthagyta volna őket, ha nem akart volna feltétlenül beszélni Dianával, s ha nem lett volna benne biztos, hogy itt lesz. De hogy is gondolhatott arra, hogy sikerül megtalálnia ebben az óriási tömegben? Sally Jersey rosszhiszemű elégedettséggel nyugtázta Berenford hangulatát. Gyorsan odament hozzá. Afféle házasságszerző típus volt, illett hozzá az, hogy kerítőnőt játsszon, főleg ilyen notóriusan megrögzött agglegénnyel, mint Berenford. Elkapta a férfi karját, és akarva-akaratlan a bálterem felé vezette őt. – Itt van a jegyesed, Berenford. Nagyon bájos lány. Ugyanolyan hűvös és távolságtartó, akárcsak te. Hogy Diana hűvös és távolságtartó? Berenford elmosolyodott, miközben visszaemlékezett a legutolsó találkozásukra az apja földjén, ahogy Diana elpirult a csókjától. Lady Jersey észrevette a mosolyt és elcsodálkozott a dolgon. Ő is, mint mindenki más, hallott erről az üzleti alapokon nyugvó házasságról, amit Lady Brisbane és Berenford hercegnő hozott össze. De a mosoly, gondolta Lady Jersey, amellett szól, hogy többről van itt szó, mint üzletről. Hogy mennyire szerette volna tudni, mi folyik itt! A vége az lett, hogy addig csüngött Lady Jersey Berenfordon, míg oda nem értek Dianához, az anyjához és Lady Brisbane-hez. – Drágám, hoztam valakit, akinek biztos fogsz örülni – mondta mosolyogva Lady Jersey Dianának. Diana mosolygott Berenfordra. Jeremy nem tudott megnyugodni. Hirtelen minden félelme, Clarissával kapcsolatos rossz emléke felszínre tört. Életszerűen villant be agyába, hogy mosolygott Diana arra az emberre, aki a hintóban ült. – Jól érzed magad ma este? – kérdezte hivatalosan, tudatában annak, hogy túl sok szem szegeződik rájuk. – Természetesen – válaszolt Diana, hasonló hangvétellel. – És te? – Én is nagyon jól érzem magam – válaszolta Berenford. Lady Jersey ösztökélni próbálta őket, mivel csalódottan észrevételezte, hogy hiányzik belőlük a romantikus érzelgősség. – Nem akarod felkérni egy keringőre a menyasszonyodat, Berenford? – tette hozzá gonoszkodva. – Talán ott folytathatnátok, ahol Almack'snál abbahagytátok. Legbelül Berenford dühös lett a hallottak miatt. Dianára nézett és felemelte szemöldökét. – Szeretnél táncolni? – kérdezte látszólagos közönnyel. Dianát sértette az előzőleg történtek felemlegetése, és az is tudatosult benne, hogy nemcsak Lady Jersey, de mindenki jelen volt azok közül, akik az Almack'sban is ott voltak, és várták, mit tesz vagy mond. De ha Jeremy könnyen megoldja ezt a helyzetet, akkor ő sem marad szégyenben. Diana elmosolyodott és azt mondta: – Miért ne? Igen, megyek. Berenford a táncparkettre vezette Dianát, mindkettőjük arcára a távolságtartó udvariasság arckifejezése ült ki. De abban a pillanatban, ahogy keze megérintette hátát, Diana ismét Jeremy mellkasához akart olvadni. Karjait nyaka köré szerette volna fonni, s szájával érinteni akarta a férfiét, figyelmet nem szentelve arra, ki is látja őket. Vajon miért nem érzi a férfi is ezt?  

 

Pedig Berenford is érzett bizonyos dolgokat. Különféle érzések tornyosultak benne, például, ha nem tartja az illendő távolságot Dianától, akkor megvan a veszélye annak, hogy mindkettőjüket megszégyeníti. Ujjai szinte lángra gyúltak, mikor megérintette Dianát, s csak épp hogy nem remegett. Jeremy ölelni akarta a lányt, s úgy csókolni, mintha a világon csak ők egyedül lennének. De nem így volt. Ehelyett Berenfordot neveltetése túlságosan is körültekintővé tette, s tartotta a tisztes távolságot Dianától, s udvarias, hűvös mosoly jelent meg arcán. Túlságosan tapasztalt volt és emlékezetében még élt az a mosoly az idegen felé, s ez nagyon hasonlított a Clarissával történtekre. Az összes kíváncsi szemlélődőnek úgy tűnt, hogy Westcott gróf lánya és Berenford herceg a tökéletes pár mintaképe. Nem okozott botrányt, hogy olyan közel lettek volna egymáshoz, mint azt néhány keringőt táncoló pár megkockáztatta és megengedte magának. Az a szemtelenség sem volt jellemző rájuk, hogy megpróbáltak volna egy kis intim közelséget lopni táncukba, amelynek semmi helye az esküvő előtt a párok között. Diana és Berenford a tökéletesség példája volt, hogyan kell egy eljegyzett párnak viselkednie, és csak azt mutatta, milyen bölcsek voltak, hogy hagyták családjaiknak, hogy megszervezzék az esküvőjüket ahelyett, hogy prédájává váltak volna olyan nevetségesen romantikus érzelmeknek, mint a szerelem. – El akartam mondani neked, hogy apa néhány új hírt hozott otthonról. Peter nagyon szeret a lovak között lenni, s csodálatos, ahogy velük bánik. Peter szinte megőrjíti Rawlinst. Rawlins szerint idővel kiváló lovász válik belőle. A feszültsége még jobban enyhült. Diana megpróbálta kitalálni, mi lehet a köztük lévő távolságnak az oka. – Nagynénéd, Mrs. Cathcart ellátogatott hozzánk. – Valóban? – kérdezte óvatosan. – Igen, és nagyon szimpatikus számomra a nagynénéd. De mi a probléma, Jeremy? – kérdezte Diana, észrevételezve a férfi megváltozását. – Mit értesz ez alatt? – Úgy tartasz, mintha csak egy porcelánbaba lennék, s nem mersz közelebb húzni magadhoz – mondta Diana. – Attól a perctől fogva, hogy megemlítettem nagynénédet, egyre feszültebb vagy. Berenford be akarta hunyni szemét, elűzni az összes félelmét és kételyét. El akarta felejteni Clarissát. El akarta felejteni azzal kapcsolatos félelmeit, hogy vajon mit is mondhatott Elizabeth nagynéni Dianának. Azt akarta, hogy a dolgok ugyanolyanak legyenek, mint amikor még James volt, a lovász. De ez lehetetlen volt. Ehelyett védekezésképpen felemelte szemöldökét, s azt mondta: – Csupán csak úgy viselkedek, ahogy egy úriemberhez illik, s tartom a tisztes távolságot. Egyszer arra kértél, hogy így viselkedjek. Vagy már megváltozott volna a véleményed? – kérdezte Jeremy mély hangon, tele reménységgel. Diana nem merte az igaz választ adni kérdésére, szíve olyan hevesen vert. Ehelyett hallgatásba burkolózott. De azzal, hogy elpirult, biztosan elárulja magát. Berenford várt egy percet. Mivel nem szólt egy szót sem, csipkelődő hangon folytatta: – Csak tartom az előírt megengedett távolságot. Azt hiszem, ezt bárki bizonyíthatja egy távolságmérő eszközzel. – Semmi kétség afelől, hogy igazad van – szólt közbe Diana, miközben egy pontra mosolygott. Berenford testébe a vágy sugara hatolt be. Közelebb akarta magához húzni Dianát. Csókolni akarta, s ezt a kényszeredett távolságot lerombolni közülük. De túl sokan voltak körülöttük, és nem tudta megtenni. Jeremy elővette bátorságát, s arról kezdett beszélni, ami már az elmúlt pár órája figyelmét elvonta s nem hagyott neki békét. – Láttalak ma délután a parkban – mondta csendben. Diana megvonta homlokát. Hát ez lenne a probléma okozója? – Én is láttalak – válaszolt magyarázatként. – Sajnos a hintók tömkelege megakadályozta, hogy beszélni tudjunk.  

 

Berenford hallgatásba burkolózott. Diana nem olyannak tűnt, mint aki vonakodik beszélni a témáról. Természetesen bolondság is volt kételkednie. – A kísérőd tökéletes úriember volt, ahogy láttam – mondta Jeremy. – Valószínűleg senkit nem akart kényelmetlen helyzetbe hozni azáltal, hogy megáll. – Winsborough-ra gondolsz? A legbiztosabban állíthatom, hogy tökéletes úriember – mondta Diana mosolyogva. – Valóban az illendőség és a jólneveltség lehet a legnagyobb erénye. A fenébe ezzel a mosollyal! Már megint félelmeket ébreszt bennem – gondolta Jeremy. Sokkal őszintébb volt annál, mint ahogy Diana ma rámosolygott. – Tehát csodálod is Winsborough-t ezért, ugye? – kérdezte teljesen érzéketlenül. Diana elgondolkodott a kérdésen. – Igen, azt kell mondanom, hogy ez az egyik legfőbb oka annak, hogy szüleim beleegyeztek az eljegyzésbe. Berenford hibázott egy lépést. Ilyen nincs! A bolondos feltevése beigazolódott. Soha nem gondolta volna, hogy Diana faképnél hagyja ugyanúgy, mint annak idején Clarissa. S ha már megtette, azonnal kész arra, hogy hozzámenjen valaki máshoz. Berenfordot csak az a gondolat foglalkoztatta, hogy még egyszer megtörtént. Kétségbeesetten próbált a jelenbe kapaszkodni. Hogy tudná Diana, vagy ez a Winsborough egyszerűen semmibe venni az ő nyilvánosságra hozott eljegyzését? S ráadásul még Winsborough tökéletes jellemét hangsúlyozza? Diana csodálkozott Jeremy botlásán, de tovább folytatta. – Ez, aztán a rangja, és a megfelelő öröksége miatt. A szüleim különleges gyakorlatiassággal választották. – Gyakorlatiasság? – Berenford hitetlenkedve tette fel a kérdést. – Gyakorlatiasnak nevezi azt, hogy egy herceggel való házasságot lecserél egy alacsonyabb rangúval kötendőre? Remélte, hogy rémálmának vége lesz, de akkor Diana valami olyat mondott, amiben legnagyobb félelme beigazolódását látta. Diana nagyra nyitotta a szemét. – De itt nincs is szó herceggel való házasságról! – mondta. Ez egyre rosszabb lesz! Mintha csak azokat a hangokat hallaná, amikor Clarissa szemtől szembe az arcába vágta a rangját, s megmondta neki, hogy csak a szülei kedvéért egyezett bele ebbe a házasságba, de soha nem lesz a felesége egy ilyen hercegnek. Ehelyett inkább egy átlagos embert választott. Berenford nem akarta hallani Dianát, amint bevall mindent. Túlságosan élt még benne az, ahogy Clarissa becsapta, s a félelem, hogy ez ismét megtörténhet. – Tehát már elhatároztad, hogy nem jössz hozzám? – kiabálta, fittyet hányva arra, hányan látják dühét. Diana Berenfordra bámult. Csak nem másra gondol? Hát Berenford nem tud semmit a testvére és Winsborough közti jegyességről? Az biztos, hogy hivatalosan még nem jelentettek be, de mindenki tudja a családban, és valaki már biztos megemlítette Berenfordnak Winsborough nevét. De úgy tűnik, mégsem történt meg ez. S mielőtt Diana magyarázkodhatott volna, hogy hűségéről biztosítsa Berenfordot, a férfi gyorsan a szavába vágott. – Ha nem felejtetted volna el, hivatalosan is be van már jelentve az esküvőnk. Te, a családod, és ez az ember talán elfelejtettétek a jó modort, minden jólneveltséget, hogy neked udvarol annak ellenére, hogy még nyilvánosan nem bontottuk fel az eljegyzésünket? Diana elnevette magát. Nem tehetett róla. Hogy is gondolhatott ilyen képtelen dologra! Ez abszurdum! Berenford haragja csak nőtt. – Akkor már nem jelentek semmit neked? Csak egy kaland voltam, még mielőtt férjhez mentél, volna egy elviselhetetlen grófhoz? S mielőtt még Diana válaszolhatott volna a kérdésére, Berenford faképnél hagyta. Sarkon fordult és a táncterem közepén hagyta Dianát, közfigyelem tárgyává téve. Most ő volt soron, hogy a távolodó háta után nyújtsa a kezét. Most neki kellett megfordulnia, hogy Berenford útját próbálja állni és elérje. Miközben ezt próbálta, Dianában tökéletesen tudatosult a megaláztatás, amit ő maga is elkövetett Jeremy

 

 

ellen az Almack'sban. Csak az a baj, hogy túl késő volt már, hogy elmondja neki, hogy félreértették egymást, mert Berenford elment Lady Jersey partijáról. Berenford nagyon szörnyen viselkedett. Nagyon. Bármi is provokálta ezt a viselkedést, nem kellett volna úgy otthagynia Dianát. S kétségbeesésében el akarta hinni, hogy félreértette Diana szavait. Minél többet gondolt a dologra, annál szörnyűbbnek tűnt az a feltételezése, hogy Diana már tervezi az esküvőjét azzal a másik emberrel. Vagy az, hogy a szülei segédkezzenek neki abban, hogy ilyet tegyen. Diana nem Clarissa – mondta meggyőzve magát. De Diana ráadásul ki is nevette. Berenford mély lélegzetet vett. Kell, hogy legyen magyarázat. Ott kellett volna maradnia, s hagyni, hogy Diana elmondja, hogy mi is történt. Merthogy azt akarta, jól látszott az arcán. Holnap elmegy, meglátogatja Dianát, s kigubancolják ezt a kusza hálót. Ha viszont minden erőfeszítés ellenére szakítani akar, akkor szembesül vele. De a világon semmi nem tudta volna rávenni most Berenfordot, hogy oda menjen, még akkor sem, ha modora kissé nyers volt. Meg azért sem, mert szeme előtt megjelent, ahogy Diana arca a másik embert istenítette. De hogyan is hibáztathatta azt az embert csak azért, mert Dianának udvarolt? Hogyan is hibáztathatta azért, mert magához akarta szorítani. Ez ugyanaz volt, amire Jeremy is mohó vadsággal vágyott, s mármár fájt. Túl korán lett volna, hogy megjelenjen Berenford saját hintójával egy másik helyen, így inkább bérelt egy kocsit, hogy az vigye el teljes diszkrécióban a St. John erdőbe. Már nem volt ott egy ideje, de ma este szükségét érezte annak, ami ott várta. Jeremy megígérte Dianának, hogy nem fog szeretőt tartani, miután megesküdtek, de végül is még nem voltak házasok – erősítette magát. S ez után az este után szinte biztos volt benne, hogy nem nősül meg. Amint Berenford elgondolkozott azon, hogy mi is történt Sally Jerseynél, beleborzongott. Még szerencse, hogy az anyja más partira volt hivatalos. De bizonyára már hallotta, mi történt. Ez eggyel több okot adott neki arra, hogy kétségbeessen. Jeremy felsóhajtott. Emlékezete szerint mindig csalódott a szüleiben. S úgy tűnt, hogy ennek még lesz folytatása. Az anyja volt az, aki Clarissa miatt hibáztatta, s ha Diana elhagyja, akkor is ő lesz a hibás. A kocsi megállt a St. John's erdő egy háza előtt. Berenford tétovázott a legfelső lépcsőn. Azóta nem látta a szeretőjét, hogy elment „lovászosdit” játszani Lord Westcott farmjára. Vállat vont. A szerető dolga a várakozás. Hangosan kopogott az ajtón, s nevén üdvözölte a rá bámuló szolgát, ki köszöntötte. – Szeretnék bemenni – mondta Jeremy, miközben átadta holmiját a fickónak. – De…. Berenford nem várakozott. Gyorsan besietett a szalonba, ahol remélte, hogy megtalálja Jennyt. Ott volt, de nem egyedül. Ahogy meglátta a férfit, azonnal felállt, és a másik férfi is rögtön talpra ugrott. – Jeremy! – kiáltotta lélegzet-visszafojtva. – Mit keresel itt? – Mivel a férfi nem azonnal adott választ, Jenny közelebb ment hozzá, s a lány a köntösét összehúzta mellén. – Ne légy mérges, Jeremy. Hallottam az esküvőtökről, s mivel oly sok hete nem jöttél már, azt hittem, elbúcsúzhatok tőled. Berenford belül mélyet sóhajtott. Hangosan azt mondta: – Nem vagyok mérges, Jenny. És teljesen igazad van. És tényleg el akartam tőled búcsúzni. Csak arra gondoltam, hogy még utoljára meglátogatlak. – Elmenjek? – kérdezte dadogva az úriember, aki túlságosan is ismerte Berenfordot. Jeremy meggondolatlanul intett a kezével. – Nem, nem. Nekem kell menni. Odavette Jenny kezét a magáéhoz, és megcsókolta. – Reggelig küldök valamilyen búcsúajándékot – ígérte szelíden. Aztán elment, romantikus sóhajok közepette hagyva a lányt. Berenford nem repdesett a boldogságtól. Ő volt a buta, hogy idejött – gondolta, miközben megpróbált egy kocsit keresni visszafelé. Igazából nem is Jennyvel akart lenni. Azóta nem vágyott rá, mióta meglátta Dianát, s értesítenie kellett volna Jennyt már hetekkel ezelőtt az elhatározásáról. Miért nem tette akkor meg? Berenford megpróbált  

 

visszaemlékezni. Mielőtt elment volna játszani a lovász szerepét, úgy gondolta, hogy a Jennyvel való kényelmes megállapodásuknak nem kell megváltoznia. És mióta visszatért Londonba, nem gondolt Jennyre egyáltalán, legfeljebb annyi időre, hogy emlékeztesse magát arra, hogy búcsúajándékot vegyen neki. Hát akkor miért jött ide ma este, ha már nem is kívánja Jennyt? Berenford kényszeredetten mosolygott saját magán. Akart valakivel beszélni, valakivel, aki meghallgatja. De nem a haverjaival, akik biztos azt gondolnák, hogy milyen anyámasszony katonája az, akit ilyen könnyen kétségbe ejt a gondolat, hogy nem lesz esküvője, és hogy a menyasszonya valaki máshoz megy hozzá. Jó témának tartanák a vele egykorú férfiak, ha tudnák, hogy mennyire odavolt Diánáért, milyen könnyen kétségbe ejtette a gondolat, hogy felbonthatja vele az eljegyzést és máshoz menne feleségül. Lehet, hogy már arról beszélnek a White'sban, hogy Diana úgy fog vele bánni, mint Clarissa? Berenford kiszúrt magának egy kocsit. Nem kétséges, hogy a kocsis épp akkor tett le valakit, hogy meglátogassa szeretőjét. Jeremy odakiáltott a kocsisnak és megadta az irányt a White'shoz. Berenford nekidőlt az üléstámlának. Csámcsogjanak az ő orra előtt a többiek! Be akart rúgni ma este. Holnap aztán majd keres egy szép ajándékot Jennynek és elküldi azt. Aztán elmegy Dianához, hogy megbeszéljék közös dolgaikat. De ma este el akarja felejteni fájdalmait, s az Isten kegyelmezzen annak, aki az útjába kerül.

 

 

Tizenhetedik fejezet Diana a fésülködőasztalán virágzó rózsákat nézte, arca piros volt a sértettségtől és megalázottságtól. Az előző éjjel történtekre még túlságosan jól emlékezett ahhoz, hogy megnyugodjon. Hogy merte Jeremy azt gondolni, hogy csak úgy helyre lehet hozni a dolgokat virágokkal? S hogy csinálhatott ő maga akkora gabalyodást tegnap este? Nevetett rajta, s ráadásul a táncterem közepén. Hát nem is csoda, hogy Jeremy egy csapásra otthagyta őt. De Diana mégis nehezen tudta megbocsátani ezt a megaláztatást. Diana a rózsákat nézte. – Túlságosan lassú voltam – gondolta magában. Túlságosan lassú ahhoz, hogy rájöjjön, Jeremy miről is beszél, túl lassú volt ahhoz, hogy kijavítsa Jeremy feltételezését. Hogy is juthatott eszébe ilyesmi! Egy halk hang ugyan válaszolt belül, hogy nem másért, minthogy egy másik férfi kocsijában ült. Jeremy bizonyára azt gondolta, hogy Annabelle az illemszabályok szerint ugyanazon okból volt ott, mint akkor, amikor Diana ment vele kocsikázni. Winsborough sokkal többet beszélt vele, mint a testvérével. A saját szavaival fejezte ki magát, és utalt az eljegyzésre, ami félrevezette Jeremyt. Az azért mégis zavarta, hogy olyan hirtelen elmenekült tőle, hogy egy percet sem hagyott Dianának a magyarázkodásra. Diana hirtelen felsóhajtott. De legalább a rózsák és az üzenet, melyben az állt, hogy 11-kor eljön, arról tanúskodtak, hogy mégsem teljesen hagyta el őt. Nagyon korán volt ahhoz, hogy elmenjen hozzá, de mivel a jegyese volt, tudta, hogy Ariana néni meg fogja engedni, hogy ellátogasson hozzá. S eszerint alig volt fél órája a készülődésre Hihetetlen gyorsan kiválasztotta és felpróbálta Diana, hogy melyik ruhában mutat a legjobban. Ez alkalommal azt akarta, hogy Jeremy meghallgassa, és hogy megbánja, amiért olyan hirtelen viselkedett. Ha hibázott, ha nem. Diana viszont a jövőben nem szándékozott hasonlóképpen bánni vele. A földszinten meg is jegyezték a rózsák érkezését is. – Ez azt jelentheti, hogy a tegnapi kegyetlen viselkedése ellenére Berenford oltár elé akar vezetni – fejezte ki magát Lady Brisbane győzedelmeskedően. – Hacsak nem ez az utolsó jele annak, hogy Berenford végleg be akarja fejezni a dolgot – válaszolta Lady Westcott keserűséggel. Lady Brisbane-t ez kissé visszavetette. – Lehet – mondta alaposan átgondolva –, de reméljük, nem így lesz. Lady Westcott felsóhajtott. Lady Brisbane hallotta sóhaját. – S ez pontosan mit jelent, Delwinia? – kérdezte, s közben szomorúan bámulta a húgát. Lady Westcott ismét felsóhajtott. – Még ha Berenford kész is folytatni a jegyességet, abban azért nem vagyok biztos, hogy Diana igen. Tegnap este nagyon szomorú hangulatban volt, mikor hazajöttünk. Azt hittem, már rá sem ismerek a lányomra többé. – Ostobaság! – mondta Lady Brisbane. – Diana azt fogja tenni, amit mondanak neki. Diana értelmes lány, van annyira bölcs, hogy tudja, milyen kevés választása van. Lady Westcott tiltakozni kezdett, de Lady Brisbane felemelte kezét, hogy elébe vágjon. – Tudom, mit akarsz ezzel mondani, de tévedsz – mondta Lady Brisbane szigorúan a testvérének. – Diana nagyon erős akaratú, engedetlen, és néha hihetetlenül tüzes. Én ezzel mind kiegyezek. De gondolj csak bele, Delwinia! Múlt éjjel, mikor Berenford faképnél hagyta a táncparketten Dianát, megérezte annak az ízét, hogy milyen lenne, ha vagy ő, vagy Berenford visszatáncolna. Westcott asszony nem volt valami nagyon meggyőzve, tehát Lady Brisbane megint rákezdett.  

 

– Diana értelmes lány. Elég intelligens ahhoz, hogy tudja, ha ezt megteszi, akkor kiröhögik, s rengeteg pletykával és hamis együttérző mosollyal találja magát szembe. S ez meg is fog történni, ha Berenford és ő nem simítják el a dolgokat, s minél gyorsabban, annál jobb. Egyáltalán nem kell, hogy félj, Delwinia. Diana férjhez fog menni Berenfordhoz. Azért kíváncsi vagyok, mi késztette Berenfordot arra, hogy úgy faképnél hagyja a lányunkat. Bárcsak Diana elmondaná! Nem mondott neked semmit? Lady Westcott megrázta a fejét. – Egy szót se – ismerte el. – S nem is akar róla beszélni. Mindig a saját maga tanácsaira hagyatkozik. És pont ezért félek a legközelebbi találkozásuktól. – Nos, én egyáltalán nem – vágta rá Lady Brisbane. – Nem jöhet elég hamar az a következő találkozás. Berenford el fogja rendezni, és minden rendben lesz. Majd meglátod. Lady Westcott csak rázta a fejét, és sápadtan mosolygott. Majd meglátják. Delwinia csak abban kételkedett, hogy a dolgok valóban olyan simán fognak-e menni, mint ahogy azt Ariana előre megjósolta. Egy oldalra pillantással Delwinia szemrevételezte, hány óra van a kandallón álló órán. Majdnem tizenegy. Berenford nemsokára itt lesz. Lady Brisbane látta a pillantást és az órát is. – El kell terveznünk a stratégiánkat – mondta röviden. – Dianát egyedül kell vele hagyni, de nem szabad, hogy látszódjon rajtunk, hogy mindenképpen ezt akarjuk. Berenfordot rá kell döbbenteni arra, hogy egy kicsit udvaroljon Dianának. Beszéljek én vele, vagy te beszélsz? Ne is törődj vele – hangzott saját kérdésére a válasza – majd én beszélek Berenforddal. Már kölyökkora óta ismerem őt. Sokkal régebb óta, mint te. S így elejthetek némi célzást, míg te Dianát felkészíted. És az Isten szerelmére, pontosan emlékeztesd a lányt arra, hogy miért egyezett bele akkor, hogy hozzámegy Berenfordhoz. Lady Westcott gondolatai szerint ez nem a legjobb tanács volt, de azért felállt és kiegyenesítette szoknyáját. – Azért szeretném látni, Diana hogyan üdvözli a vendégét. Utána is nézek, hogy időben elkészüljön a fogadására. Lady Brisbane egyik oldalra billentette a fejét. – Nem kell, hogy pont időben legyen. Váratni kell egy kicsit. Ha megérzi Berenford a vonakodás legkisebb csíráját, biztos jó vége lesz. És azt is biztosra veheted, hogy Diana a legjobban fog kinézni. Ő egy gyönyörűség, és mi emlékeztetni akarjuk Berenfordot arra, hogy ajándékot kap, ha úgy viseli magát, ahogy kell is. Lady Westcott bólintott, s gyorsan kiment a szobából, mielőtt a testvére adta volna a további tanácsokat. Épp időben ért a lépcsősor tetejére, amikor valaki bekopogott. Berenford egy kicsit korán jött, gondolta magában riadtan. Nagyon jó jelnek számított, de imádkozott, hogy ezzel nehogy dühbe gurítsa Dianát. Az is kitűnő jel, gondolta Lady Westcott, hogy amikor benyitott Diana szobájába, ő éppen a ruhákat válogatta s dobta az ágyra. Ez azt jelenti, hogy a lányt érdekli, mit is gondol Berenford, és Diana ilyet még soha nem csinált egy udvarló kedvéért sem. – Segíthetek? – kérdezte ártatlanul Lady Westcott. – Őkegyelme, Berenford elég korán megérkezett. Erre Diana egyből az anyjára nézett, s látszott, ahogy arca elszíneződik. – Már itt van? – Igen – mondta türelmesen Lady Westcott. – Úgy látszik, nagyon szeretne már látni. Diana arca visszatért eredeti színéhez, s harcias fény csillogott a szemében. – Én viszont még nem állok készen arra, hogy találkozzunk. Még egy kis idő, és befejezem a szépítkezést. Lady Westcott nem mondta Dianának, hogy ez pont passzol Lady Brisbane tervébe. Ehelyett leült egy székbe, és nézte, hogyan tűzi fel a szolgálólány Diana fürtjeit magasra, a feje tetejére. A kék szaténruha sokkal jobban illett hozzá, mint a gyűrt muszlin, gondolta Lady Westcott helyeslően. Emlékeztetni is kell Berenfordot arra, hogy Diana egy fiatal lány, nem egy zöldfülű, aki még csak most tanulja az illemeket.

 

 

Mert egy olyan lány valószínűleg halálra untatná. Láttatni kell Berenforddal, hogy Diana egy ajándék, mely megéri, hogy küzdjenek érte, aki hajlandó a szerető és a feleség szerepre is. Mikor úgy ítélte meg, hogy elég idő telt el, Lady Westcott azt mondta: – Kíváncsi vagyok, mit beszélhet ennyit Ariana néni Berenforddal. Nagyon szeretett volna már vele beszélni. Diana megriadt. Elpirult, ahogy visszaidézte, milyen tanácsot is adott neki Ariana nénje egy nappal ezelőtt. Mi van, ha ugyanilyen dolgokat akar Jeremyvel is beszélni? – Kész vagyok – mondta sietősen Diana. Diana és anyja együtt mentek le a lépcsőn a szalonba. Már az előszobából hallották, amint Lady Brisbane azt mondja: – …képtelenség, de mindig bölcs dolog könnyű kézzel tartani a gyeplőt. Még egy lopott csók is segíthet az ügyén, Berenford. Ez már több volt, mint elég. Diana kicsapta a szalon ajtaját, arca kiszínesedett, ahogy köszöntötte Berenfordot. Arca még vörösebb lett, mikor kezét a férfi kezébe tette, s az először az egyiket, utána másikat emelte ajkaihoz. Volt valami homályosság a hangjában, miközben köszöntötte a lányt. – Szervusz, Diana. A nagynénéd épp most beszélt az Annabelle és Winsborough közti jegyességről – mondta. Diana ránézett nagy kerek szemekkel, ami Berenfordot mindig ámulatba ejtette. Majd hunyorított, s keménykedve azt mondta: – S jobbnak találtad, ha bocsánatot kérsz ezért a hibádért? – Bocsánatot kérni? – kérdezte Berenford felemelt szemöldökkel. – Egyáltalán nem gondoltam erre mondta hűvösen. S mivel a lány csak csodálkozott, szelíden folytatta. – Bocsánatot kellene kérnem azért, hogy olyan mélyen megbántódtam, amikor azt gondoltam, hogy valaki más felé érzel vonzódást? Bocsánatot kellene kérnem, hogy mennyire kétségbeestem, mikor rajtam nevettél? Berenford hangja mélyebb volt, a melegsége sokkal kifejezőbb. Diana nem volt felkészülve erre, s önkéntelenül is felé hajolt. El akarta mondani, hogy az ő kétségbeesése semmi nem volt ahhoz, képest, amit ő érzett, amikor úgy érezte, elveszíti. Ehelyett Diana hangosan azt mondta: – Nagyon keményen bánt velem a bálon. Berenford csak bólintott. Ajkait furcsa vigyorba biggyesztette. – Tudom, és már régen megbántam, amit tettem. Csak azok az érzések törtek fel bennem, hogy lehetetlen lenne számomra, hogy elveszítselek. Kétségbeesésem bármely, a viselkedésemet irányító gondolatnál súlyosabb volt. Berenford hangja érzelemtől lüktetett, és hogy ne mutassa ki teljesen az érzéseit, Diana elfordult. – Ez akkor sem jó ajánlólevél egy házassághoz – mondta a lány. – Milyen gyakran fogod érzelmeid miatt mellőzni a velem való viselkedés illendőségét? Meleg, erős kezek érintették Diana vállait. Meleg, erős kezek fordították meg, és emelték fel állát, hogy Jeremyre tudjon nézni. A férfi szemei és hangja még erőteljesebb volt, ahogy mondta: – Nem fogom megígérni, hogy nem bántalak meg ismét. Csak azt tudom mondani, hogy ha hajlandó vagy megtanítani, akkor minden tőlem telhetőt megteszek, hogy figyelmesebb legyek ilyen dolgokat tekintve. Megtanítanál, Diana? Ez nem tisztességes! – gondolta Diana. – Hogy mer Jeremy olyat mondani és csinálni, amivel tudja, hogy megkaphatja a szívét? Hogy mer olyan éhes szemekkel nézni rá? Tartani az állát remegő kezekkel? Olyan alázatos hangon mentegetőzni? – Meg tudod tanulni? – suttogta vissza. Jeremy előrehajolt és lágyan megcsókolta az ajkát. Sem ő, sem Diana nem vettek tudomást arról, hogy mind Lady Westcott, mind Lady Brisbane lélegzetelállva figyelik őket. – Hajlandó vagyok megpróbálni – mondta egyszerűen. – Adnál egy esélyt?

 

 

Hosszú pillanatokig bámulta Jeremy és Diana egymást. Aztán amolyan hüppögésféle hangot adva Diana visszalépett, s elhúzódott Berenfordtól. – Igen. – Kiváló! – kiáltotta Lady Brisbane helyeslően. Ekkor jött rá Diana és Jeremy, hogy ezt a jelenetet elejétől a végéig figyelték. Mindketten elpirultak. Ami Lady Westcott szerint biztató jelnek számított. Még elbűvölőbb volt az, ahogy Berenford Diana kezeiért nyúlt, s magához húzta. Egy szó, mint száz, Lady Westcott méltán gondolta, hogy a dolgok pont úgy mennek, ahogy menniük kell. Berenford szavai is ezt bizonyították. – Azért is jöttem, hogy meghívjalak a Vauxhall Gardensbe szombat estére. Biztos élvezni fogod a zenét, a puncsot és a finom sonkát. Egy nagyon jó hely. – És tökéletes egy szerelmetes sétához a sötétben – tette hozzá Lady Brisbane. Diana Jeremyre nézett, s úgy tűnt, mindkettőjük szíve a torkukban van. Nagy melegséggel nézett a lányra, szorosan tartotta a kezét, hogy Diana méltán gondolhatta azt, a férfi szíve is hasonló gyorsasággal ver, mint az övé. – Gyerünk, Diana. Az úr várja a válaszod – mondta élesen Lady Westcott. Ez visszatérítette Dianát saját magához. – Nagyon szeretnék – mondta dadogva. Berenford mosolygott, és Diana olyan volt, mint aki a melegséget a fejétől a lábujjhegyéig átveszi. – Akkor nagyon fogom várni ezt az estét – mondta lágyan Berenford. – De most el kell mennem. Az egyetlen módja annak, hogy anyámat meg tudjam akadályozni abban, hogy tanácsot adjon neked ez ügyben és arról, hogy hogyan kell velem bánni azok után, amit tegnap műveltem, az az, hogy meg kellett esküdnöm arra, hogy én magam jövök el hozzád, és eztán visszamegyek hozzá elmondani neki, minden rendben van közöttünk. Diana döbbenten kapta ki kezét a férfiéból. – Értem – mondta fagyosan. – Azért jöttél, hogy békét köss velem, mert drága anyukád azt mondta, és nem azért, mert te magad akartad ezt. Hogy ez milyen elképesztő! De Berenford egy cseppet sem szégyenült meg a szavak hallatán. Az ő kezei gyorsabbak voltak, mint a lányé, s még mielőtt befejezte volna a beszédet, elkapta, s szájához emelte. – Félreértettél – mondta Berenford, miközben csókot nyomott a lány tenyerére. – Én mindenképpen eljöttem volna. Csak azt akartam mondani ezzel, hogy ha nem tettem volna ilyen ígéretet anyámnak, akkor sokkal szívesebben töltöttem volna az egész napot melletted. – Azt hiszem, az anyja helyeselni fogja tettét – mondta komoran Lady Brisbane. Berenford Diana nagynénjére nézett. – Igaza van. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy anyám veszi a bátorságot, és eljön elmagyarázni Dianának a házastársi kötelezettségeit, s gondoltam, megmenthetem Dianát ettől. Most az lesz a legjobb, ha hazamegyek, s elviszem anyámat kocsikázni. Pletykálni szokott ilyenkor a barátaival, és ez majd eltereli a gondoláit. Rögtön megyek is. Milyen bolondság, hogy Berenford kedvessége ilyen örömérzettel tölti el Dianát! De mert úriember, persze hogy kedvesnek kell lennie. És mégis, ez több volt annál. Mennyire szeretné – gondolta Diana, miközben sóhajtott –, ha karjait a férfi nyaka köré fonhatná, kifejezhetné arcával, hogy mennyire vágyik a csókjára, hogy megmutathassa, ő maga is mennyire szereti. De amilyen tolakodó ma az anyja és Lady Brisbane, nem történik sok minden. Ehelyett Diana csupán hivatalos hangon tudta azt mondani: – Köszönöm kedvességedet. Jeremy nem volt valami határozott. Szeme sokkal több mindent elárult, mint ahogy azt szavakkal el tudta volna mondani, s szinte olvasott a lány gondolataiban, hogy ugyanazt szeretnék mindketten tenni. Nem okozott problémát, hagyta, hogy elmenjen a férfi. Úgyis visszajön. És eljön az a nap, mikor csókot tudnak váltani annyiszor, ahányszor csak akarják. – Kikísérjelek az ajtóhoz? – kérdezte Diana.  

 

Berenford mosolygott rá. – Azt hiszem, nem lehetek olyan kegyetlen, durva, hogy visszautasítsam – válaszolta azonnal. Lady Westcott és Lady Brisbane helyeslően figyelték beszélgetésüket. Minden úgy merít, ahogy kellett. Egyikük sem tiltakozott, mikor Diana és Jeremy együtt hagyták el a szobát. A hallban azonban nem az inast találták ott kezében a kesztyűvel és a kabáttal, hanem Miss. Tibblest. – Miss. Tibbles! Mit csinál maga itt? – kiáltott fel Diana, miközben megdöbbenve bámulta a nevelőnőt. – Jeremyvel van egy kis beszédem – válaszolt hűvösen Miss. Tibbles. – Maga visszamehet az édesanyjához és a nagynénjéhez, Diana kisasszony. Négyszemközt szeretnék vele beszélni, nem pedig a maga jelenlétében. Diana szája tátva maradt ettől az arcátlanságtól. Berenford csupán kuncogott. Megnyomta a lány kezét, és szórakozottan azt mondta: – Jobb, ha azt teszed, amit Miss. Tibbles mondott, szerelmem. Miss. Tibbles kész terrorista, nem jó vele ujjat húzni. A húgomtól tudom. Diana habozott, mivel Jeremy nem győzte meg eléggé ezzel a magyarázattal, de ismét jelét adta a férfi Dianának, hogy menjen. Diana így válaszolt: – Nos, rendben van, de anyám még fog hallani az ön furcsa magatartásáról. Miss. Tibbles csupán a szemöldökét emelte fel megvetően. Berenford megint csak kuncogott. – Ne vedd olyan komolyan! Miss. Tibbles csak meg akar engem szidni, és azt gondolja, hogy érzelmeimen csorba esik, ha te is hallod a mondandóját, amint éppen lehord. Kissé vonakodva, de Diana elment. Ahelyett, hogy visszatért volna a szalonba, felszaladt az emeletre, hogy visszagondoljon Jeremy csókjára s ígéretes szemeire. A hallban Miss. Tibbles türelmesen várta, míg Diana eltűnik. Majd Berenfordhoz fordult és azt mondta: – Nagyon szép szavak, csak az a baj, hogy a tettek már mások. Ha arra gondolok, hogy egy ház valamely tagja, akit én tanítottam, tud olyan gorombán viselkedni, mint ahogy tegnap este ön, elszégyellem magam. Mi az ördög történt magával, hogy ezt tette? Berenford nem kérdezte, honnan tudja mindezt Miss. Tibbles. Ő mindig tudott mindent, s pont ez segített a gyors tanulásban is, amikor éppen valakinél nevelőnősködött. Berenford szerényen válaszolt: – Nem tudom, Miss. Tibbles. De már kibékültünk Dianával. Virágokat is küldtem neki és ma bocsánatot kértem. Miss. Tibbles szippantott egy jólesőt. – Ez mind nagyon szép, és elegendő ahhoz, hogy egy ilyen ártatlan lány gondolataira hasson, de én nem vagyok bolond. Mi biztosítja őt arról, hogy nem fog vele a jövőben így bánni? – Megígértem, hogy megpróbálom – mondta Berenford hasonlóan szerényen, mint az előbb. – Ez viszont nem elegendő – mondta Miss. Tibbles a lehető legszörnyűbb hangon, miközben kihúzta magát. – Adja a szavát, Jeremy, hogy a jövőben megfelelő bánásmódban részesíti Dianát. Berenford nem tudta, mi a fenétől van az, hogy ez a filigrán nő megengedi magának, hogy ennyire nyomást gyakoroljon rá. Bármi is legyen az ok, azon találta magát, hogy meghajol, és azt mondja: – Elhiheti, amit mondok, Miss. Tibbles. – Rendben. Máskülönben nekem kell felelnie. És én nem egy szereleméhes fiatal lány vagyok, aki mohón várja, hogy megbocsásson – mondta ki kereken Miss. Tibbles. – Szereleméhes, fiatal lány? – visszhangzott Berenford szájából. Miss. Tibbles csupán cinikusan bámult rá. – Nem kívánom tovább elemezni a következtetőképességét – mondta szigorúan. – Ha saját maga szeretné megismerni Diana kisasszony érzéseit, akkor saját magának kell őt megkérdeznie. Viszlát, Jeremy!

 

 

Jeremy Berenford herceg elment. Lehet, hogy szerencsés volt, mikor Lord Westcottot késő délután az egyik klubban találta. Berenford szövetségesre talált Lord Westcott személyében. Az fordult meg a fejében, hogy az nem árthat, ha megtudja, Diana apja szerint mi az, ami örömet okoz Dianának. Jeremynek nem állt szándékában hagyni Dianát kicsusszanni a kezei közül. Elhatározta, hogy a hónap végére Diana már a felesége lesz. A dolgok ígéretesek, de úgy tűnt, Berenford herceg nem akart tovább kockáztatni.

Tizennyolcadik fejezet Berenford herceg óriási kampányt folytatott egész héten. Nem telt el úgy egy nap, hogy Diana ne kapott volna virágot, vagy, hogy ne vitte volna el táncolni egy bálra vagy összejövetelre. Esküvőjük napja is ki volt tűzve, megszerezték a szükséges papírokat, s a készülődés is megkezdődött Diana ruháját illetően. A nyilvánosság szármára Berenford volt a tökéletes úriember. Csak Diana tudta, milyen gyakran ölelte át hátát diszkréten, miközben táncoltak, vagy amikor visszakísérte, hányszor nyomta combját a lányéhoz az asztal alatt. Csak Diana tudta, milyen szorosan tartotta kezét, vagy, hogy titkos csókot lopott a szájára, mikor biztos volt abban, hogy senki más nem látja őket. Lehet, hogy Dianának élesen el kellett volna utasítania Berenfordot. Tudta is ezt, de nem tudta megtenni. Hogy is tudta volna, mikor torka úgy dobogott minden egyes alkalommal, mikor megérintette, s amikor melegség áradt szét a testében csupán attól a látványtól, ahogy arcát nézte. Nem. Nem volt elég erős akaratú ahhoz, hogy megállítsa abban, amit igazán szeretett volna. Még akkor sem, ha őt ez könnyelmű lányként tünteti fel a férfi szemében. De aztán Diana visszaemlékezett, hogy már csinált ilyen dolgokat, amikor a férfi csak a lovásza, James volt. Amennyire körbe voltak véve gardedámsággal, nem folyhatott köztük semmi Londonban, ami megközelíthette volna azt, ami otthon történt közöttük. Legalábbis addig, amíg össze nem házasodnak, tette hozzá vágyakozással és emlékezéssel teli sóhajjal. Diana akaratlanul is azt remélte, hogy Jeremy elsétál vele a Vauxhall Gardens sötét járdáinak egyikén, miközben ő az egyik legcsábítóbb ruháját, a rózsaszín szaténruhát viseli este. Rubin csillogott a nyakában, s egyszerű lánc rubinkövekkel. Egyszerű ékszerek, de remélte, hogy biztos odavonzza majd Berenford tekintetét, ahová Diana titokban csókokat remélt. A haja magasra volt tűzve, hogy ne legyen útban, s kezeire rózsaszín kesztyűt húzott. Meleg este volt, s Diana örült, hogy nem kell mást magára vennie, s eltakarnia azt, amit szeretett volna, ha Berenford megkíván. És amikor a lépcső tetején állt, és lefele nézett Berenfordra, Diana majdnem visszament. Ott volt arckifejezésében az a megfélemlítés, ami fenyegette, s Diana szíve lüktetésétől úgy érezte, biztonságosabb helyre kell mennie. De nem tudott. Az anyja mögötte volt, s tolta előre. – Menjél, Diana! Várnak! – suttogta Lady Westcott lánya fülébe. A pulzusa felgyorsult, egyre jobban vert a szíve, keze remegett a korláton, de lement a lépcsőn. S mikor Jeremy a kezét nyújtotta érte, ő nyújtotta sajátját – ami még mindig remegett –, s engedte, hogy magához húzza a férfi. – Nagyon csodálatos vagy ma este – mondta Jeremy homályosan, nem törődve azzal, hogy elárulja magát. – És önnek – mondta Lady Brisbane büszkén – egy egész este, egy örökkévalóság lesz rá, hogy csodálja őt. Azért úgy gondolom, nem akarja cseppet sem váratni a lovait. – Természetesen én sem akarom a lovaimat megváratni, Lady Brisbane. S együtt érzek Őkegyelmességével – szólt Lord Winsborough. – Nekünk még el kell rendezni a kocsikat. Ha megfelel, Annabelle, Lord és Lady Westcott az én kocsimban fog utazni. S azt hiszem, Lady Brisbane megfelelő gardedám lesz a tietekben. – Természetesen – mondta gyorsan Berenford.  

 

Berenfordnak magához térve, sikerült illendően társalognia a kocsiban és az egypárevezős csónakban, melyet kibéreltek, hogy a folyó túlsó partjára vigye őket. Aztán ott voltak. Berenford a bokszhoz kísérte a többieket, amit előzőleg kibérelt, és Dianát maga mellé ültette. Annabelle-t hátulra ültették. – Nem kellene rá felhívni a figyelmet – szólt Lady Westcott. – Ha nagyon szűken értelmezzük az illemszabályokat, addig, amíg nem mutattuk be a társaságban, nem kellene ilyen helyre jönnie. – Ha bárki kérdezi, csak azt kell mondanunk, hogy ez egy családi összejövetel – mondta Diana anyja szavába vágva. – Igen, de Lord Winsborough jelenléte kérdéseket von maga után – erősködött Lady Westcott. Lord Westcott volt az, aki kezét Lady Westcott karjaira tette és azt mondta: – Hagyd már abba az aggodalmaskodást, Delwinia. Ez nem a megfelelő hely arra, hogy ilyet csinálj. Merem állítani, hogy megint csak nagy hűhót csinálsz belőle. Ha bárki megkérdezi, azt mondjuk, hogy Berenford és Winsborough ismerősök, és Annabelle is itt van, hogy jól érezze magát. Mondtam már neked, hogy jó, ha Annabelle is egy kis ízelítőt kap ilyen dolgokról, mielőtt még rá kerül a sor, s miért is ne szórakozhatna? Elég olyan magatartással lehet találkozni a sötét sétányokon, mely beszédre ad okot, s velünk senki nem fog törődni. Lehet, hogy ha valakiben kétségek merültek is fel Lord Westcott szavaitól, mégsem mondta. Senki nem akarta, hogy az est Lady Westcott aggodalmaskodásai miatt romoljon el. Nem. Ahhoz túlságosan jó mulatság volt nézni a többi társaságot, és azon gondolkodni, hogy az az úriember ott nem a feleségével, hanem másik hölggyel van, vagy hogyan ízlelgetik a sonkát meg a puncsot. Valójában Diana emlékezete óta nem érezte ilyen jól magát. Apja és anyja is nevetgéltek és ugratták egymást, Annabelle és Lord Winsborough jól érezték magukat egymás társaságában. Lady Brisbane boldogan elmélkedett mindenfélén és mindenkin, akit csak meglátott. Berenford elbűvölő társasági embernek bizonyult. Amikor azt javasolta Dianának, hogy sétáljanak a fák között, Winsborough rosszallóan húzta fel szemöldökét, de Diana anyja és apja jóindulatúan mosolygott, s Diana nem vonakodott elfogadni az invitálást. A levegő meleg volt, a sétányok zsúfoltak, de semmi kétség, hogy Berenford tudta, hol találhat egy nyugalmas helyet. Csak sétált a férfi mellett, de Diana gerince már bele-beleborzongott. Diana cseppet sem lepődött meg, mikor a férfi egy üres sétányon magához húzta. – Nem kellett volna, hogy idehozzalak – mondta Berenford fulladozó lélegzettel. – Tudom – helyeselt Diana. – Nekem pedig nem kellett volna olyan szívesen jönni. – De már nem tudlak visszavinni – tette hozzá Jeremy, szemei csillogtak még a sötétben is. – Nem. S én sem akarok visszamenni – válaszolta Diana. Jeremy lassan magához húzta a lányt, időt adva neki, ha esetleg azt választja, hogy el akar húzódni. A férfi egyik keze lecsúszott hátán, csípője vonalához, s a másik a nyakát simogatva megbillentette a fejét, hogy összetalálkozzon a fejük. Még mielőtt csókot nyomhatott volna szemöldökére, szemére és orrára, Diana ajkai szétnyíltak. S mikor Jeremy közéjük csúsztatta a nyelvét, úgy tűnt, szívesen csatlakozik nyelve játékához. Oly sok téren még ártatlan volt és mennyire vágyakozó! Amikor Diana karjai körbefonták Berenford nyakát, és kezével simogatta a haját, a férfi karjai egyre közelebb követelték a lány testét. Egyik keze lecsúszott, hogy megtapintsa kemény mellét, s hozzásimult. Nyögés fakadt ki Jeremyből. Ha elkapnak bennünket, véged lesz – kapkodott levegőért. – Nem bánom – suttogta vadul Diana. – De én igen – válaszolta szelíden Jeremy, miközben visszahúzódott a lánytól, s ugyanolyan nehezen kapkodott levegő után, mint Diana. Igaza volt. Diana tudta ezt. És mégis a csalódottság teljesen kettévágta. Semmi mást nem akart, csak a kezei között lenni megint. Érezni akarta a férfi ajkait sajátjáén, ahogy keze testén vándorol. De igaza volt. Hirtelen Diana bizonytalanul felnevetett. – Rendben van. Most az lesz a legjobb, ha visszaviszel apához és anyához.  

 

De Berenford sokkal jobban értette azt, amit Diana csak gondolt. Megfogta a lány kezét, s szájához emelte. – Egész életünkben azt csinálhatjuk, amit szívünk diktál, ha egyszer összeházasodunk – ígérte rekedt hangon. A férfi szemei teljesen megigézték Dianát. Ezek a szemek sötét medencék voltak, ahol úgy érezte, könnyen megfulladhat. Diana szó nélkül bólintott S mikor a férfi visszahúzta egy ösvényre, nem ellenkezett. Ezután látszólag visszatért a józan esze, s megpróbálta átlagosra szorítani a légzését. Nem szabad elárulnia magát vagy Jeremyt, ha visszatérnek. Félúton visszafelé Berenford elbizonytalanodott. Úgy tűnt, hogy egy asszonyt néz, aki épp az ösvényen állt. Intett Jeremynek az árnyékból. Jeremy Dianához fordult és azt mondta: – Beszélnem kell vele. Egy perc múlva itt vagyok. Diana megdöbbenve figyelte, ahogy a férfi az árnyékban álló nőhöz csatlakozik. S ahogy odaért hozzá, a nő Jeremy nyaka köré fonta karjait, és nyíltan megcsókolta. A legmegbotránkoztatóbb az volt Diana szempontjából, hogy Jeremy nem is visszakozott. Ehelyett ő is a nő köré fonta karjait, s szorosan magához húzta. Valami összezsugorodott Dianában, s félig elfordult. – Valahogy majd túl leszek rajta – mondta magában határozottan. Senki sem tudta, legkevésbé Jeremy, hogy mennyire sértettnek érezte magát. Egy kis hang figyelmeztette Dianát, hogy ne értse félre, amit lát. Nem valami ilyesmi volt az, amit Jeremy félreértett, mikor Diana egy másik férfi kocsijában ült? De hogy is lehetne összehasonlítani egy kocsikázást egy öleléssel, amit most az előbb látott saját szemével? Érzelmei csatákat vívtak. Szerette Jeremyt. Már túl késő volt ahhoz, hogy ezt letagadhassa. Megsértették, de mégis azon kapta magát, hogy harcolni akar érte. De hogyan? Ha egy lóról lett volna szó, akit tanítgatni kell, Diana egy percig sem habozott volna, de egy férfi volt a dolog tárgya. És Diana mindig elutasította azokat a pletykákat, hogy hogyan tud egy nő ujjai köré csavarni egy férfit. Mindig azt gondolta, hogy vagy úgy megy hozzá valakihez, hogy egyenlő társa lesz, vagy sehogy. S az ő tervei között nem szerepelt fondorlat. Diana sajnálta, hogy annyira hitt magában, hogy ez elvezette őt ahhoz, hogy azt hitte, neki nem kell majd olyan fegyvereket bevetnie, melyeket más nők mindenféle lelkifurdalás nélkül használtak. Ahogy Diana ott állt fagyos érzelmekkel, Berenford jelent meg az oldalán. Nekigyürkőzött, hogy meghallgatja a magyarázkodást és az alávaló mentegetőzést, de nem történt semmi. – Nagyon szeretném, ha megbocsátanál, Diana, de sürgősen vissza kell vigyelek a szüleidhez, s a továbbiakban nem csatlakozhatok hozzátok – szólt Berenford. Diana csak nézett rá és pislogott. Aztán jéghideg hangon megszólalt: – Velem nem kell törődnöd. Magam is visszatalálok. Idelátszik. Még mielőtt Jeremy megállíthatta volna, Diana elrohant az ösvényen. – Gyáva voltam talán? – kérdezte magától, miközben könnyei potyogtak. Vagy a bölcsessége súgta meg, hogy azzal semmit nem nyer, ha ott ácsorog és várja Jeremyt szégyenkezve, mint egy közönséges kofa? Diana nem tudta. De volt esze, hogy lassítsa lépteit, miközben egyre közelebb ért a bokszokhoz. S mire elérte a bokszot, szája mosolygott s már egy kész történettel állt szülei elé. Mintha a szemei egy kicsit fényesebbek lettek volna, de senki nem merte megemlíteni. – Apa, anya, Berenford megkért, hogy tolmácsoljam sajnálkozását – kis mosoly volt látható a száján –, de találkozott egy nagyon bánatos barátjával, és haza kell kísérnie. Reméli, hogy mindnyájan megbocsátotok neki. Lord és Lady Westcott kelletlenül néztek egymásra. – Ez azt jelenti, hogy menjünk vissza? – kérdezte zavarában Lady Brisbane. – Bizonyára ugratsz bennünket – mondta Winsborough, a megdöbbenéstől pislogva. – Nem én – válaszolta Diana marcona hangon. – De hát ezt nem így szokták! – mondta Lady Brisbane.  

 

– Nem így szokták? – horkant fel Lord Westcott. – Ez átkozottul durva dolog! Mit csináltál, Diana? Diana nem tudatosan billentette fel állát. – Semmit, papa – hangzott a válasza. – Pedig csinálhattál valamit – suttogta Lady Westcott. – Egy úriember sem hagyja cserben vendégeit, ha nem történik semmi rendkívüli. Azt akarod, hogy tönkremenj? És hogy mi is? Diana lassan leült. Úgy érezte magát, mintha jégből lenne, s minden percben darabokra eshetne. Fázott, nagyon fázott, s az az éjszaka, amely az előbb még meleg volt, most hűvös lett, és csak a szomorúság várta. – Higgyétek el, nincs semmi, amivel megbántottam volna Berenfordot. Ez egyedül az ő hibája. Úgy gondolták a többiek, hogy azzal semmi jót nem érnek el, ha erőltetik a dolgot. – Mit csináljunk? – Várnunk kellene? Lehet, hogy később visszajön? – De mi van, ha mégsem? Minél tovább maradunk, az emberek annál jobban fogják hiányolni. – De mi van akkor, ha elmegyünk, és ő keresésünkre indul? – Meg fogja még kapni a magáét! Nem kellett volna Dianát itt hagynia, és persze minket. – Winsborough, legjobb lesz, ha érte megy a kocsiért és idehozza – mondta zordul Lord Westcott. – Ez ad okot a legkevesebb szóbeszédre. Egy pár perc múlva mi is megyünk. Egy kicsit szoros lesz, de majd csak bepréselődünk valahogy. Winsborough azt csinálta, amit mondtak neki. A többiek vártak, amíg eltűnik a látótávolságból, majd habozás nélkül felálltak, s csak úgy lassan a kapu felé indultak, ahol a kocsik várakoztak. Diana is a többiekkel ment, de alig volt tudatában annak, mit is csinál. Egy pillanatra megdermedt. Később a könnyek és a düh úrrá lett rajta, de már csak akkor, amikor egyedül volt, s nem volt tanúja. S szívében Berenford iránt érzett gyűlölet fogalmazódott meg. Ezt már nem lehet csupán virágokkal és szép szavakkal megbocsáttatni. Soha többé nem. Egy kis kuncogás jött Lydia szájából. – Dühös volt rád? – kérdezte halkan. Berenford a vele szemben álló kapucnis hölgyet bámulta, s szemei dühtől villámlottak. – Kérlek, ne tedd ezt velem, Lydia. Semmi mást nem szeretnék jobban, minthogy megfojtsalak! – suttogta. A nő megint kuncogott. – De úgysem fogsz! – állította biztosan. – Ehelyett inkább vigyél haza biztonságban, Jeremy, jó? Berenford vissza akarta utasítani a kérést. Kiabálni és megrázni lett volna kedve a nőt, aki előtte állt. De nem tette. Ehelyett lélegzetét lassan kiengedte, s végigszántotta a haját a kezével. – Igen – mondta legyőzöttként sóhajtva –, hazaviszlek biztonságban, Lydia. De ha még egyszer így elkaplak, sokkal több mindent fogsz érezni a puszta szidásnál. Lydia arcát odanyomta Berenford kabátujjához a legnagyobb szeretet és bizalom kimutatása jeléül. – Tudom, hogy szeretsz – mondta majdhogynem doromboló hangon –, ne is próbáld tagadni. Berenford ismét felsóhajtott. Elhúzta tőle a karját, és átkarolta a nő vállait vigasztalásként. – Tudod, hogy nem tudom letagadni – mondta. – Gyere. A kocsim a kapu előtt vár. De Lydia még nem állt indulásra kész. Lerázta magáról Berenford karját és szembefordult vele. Fejét az egyik oldalra billentette, s azt mondta: – Kivel voltál, Jeremy? – Diana Westcott-tal, akivel két héten belül házasok leszünk – válaszolt azonnal. – Miért nem hoztad el még hozzám? – kérdezte csipkelődően. Berenford Lydiára nézett, s szemei merevvé váltak. – Mert – mondta készakarva – nem tudtam, hogy a városban vagy. S mindamellett, ha olyan bolond lettem volna, hogy bemutatlak titeket egymásnak, semmi kétségem nincs afelől, hogy Diana szakított volna, s nem akartam, hogy ez történjen. Lydia ajkát biggyesztette:  

 

– Nagyon tisztességtelen vagy velem szemben – kiáltotta. – Én? Lehet – ismerte be Berenford s már mosolygott rá –, de ha jó leszel, bemutatlak neki. De megígéred, hogy jól viselkedsz, ha ezt megteszem? – Hát persze – ígérte angyali ártatlansággal, melyet már Berenford ismert, hogy csupa hazugság. – Itt van a kocsi. Szállj be! – mondta Berenford, miközben tudomást sem vett a kocsis megdöbbent arcáról. Csak amikor már Lydia is elhelyezkedett, akkor fordult oda hozzá, s hűvösen azt mondta: – Elfelejti, hogy kivel látott engem ma éjjel, értette? Egy szót se senkinek. – Rendben van, uram – mondta a kocsis sietve. – Senkit nem láttam önnel. – Jó – mondta Berenford vigyorogva. – Vigyen haza. Megadta a címet és csatlakozott Lydiához, aki a kocsiban ült. Sokkal több mondanivalója volt, de ezt mind négyszemközt akarta elmondani. Amikor megérkeztek ahová akartak, a kocsi állt egy kicsit, míg az ajtó kinyílt, s Berenford lesegítette Lydiát. – Nemsokára meglátogatlak – mondta vigyorogva. Válaszul Lydia lábujjhegyre emelkedett és puszit nyomott Berenford arcára. Aztán eltűnt egy házban, Berenfordot otthagyta, aki magában átkozta a kocsis szemét, aki mindent látott, majd megparancsolta neki, hogy inkább vigye haza, ahelyett hogy itt kíváncsiskodik.

 

 

Tizenkilencedik fejezet Diana egész éjjel nem aludt. Inkább karikás szemekkel találta őt a hajnal és nem tehetett róla, de könnyei elárulták őt ahelyett, hogy még rejtegethette volna érzéseit. Azok az értelmetlen könnyek! Egyik férfi sem ér ekkora fájdalmat. Vagy Jeremy bánt vele megbocsáthatatlanul, mely esetben csak egyszerűen le kell mondania az esküvőt, s egy fikarcnyi sajnálatra sem szabad méltatni, vagy lehet, hogy félreértette a látottakat. Félreértette? Az lehetetlen. Ezek a gondolatok kavarogtak Diana fejében egész éjjel. Hogyan érthette volna félre azt, amit látott? Bárcsak félreértette volna! Diana nagy szomorúsággal gondolt arra, hogy Berenford becsapta őt. Diana megpróbálta bemagyarázni magának, hogy a nő, akit látott, valaki olyan lehetett, akivel szemben Jeremynek kötelessége volt. Az anyja nem volt a Vauxhall Gardensben. A hercegnő nem szerette az efféle helyeket. Vagy ki más lehetett volna, ha nem olyan hölgy, aki úgy érezte, hogy joga van Jeremyt megszólítani, ahol, és ahogy kedve tartja? Ha Jeremy nem ölelte volna át azt a nőt tegnap olyan hevesen, Diana még be is tudta volna magyarázni magának, hogy valaki olyan volt, akivel már szakított. De Jeremy átölelte a nőt ugyanolyan erőteljesen, mint ahogy Diana ölelte őt. – Nem látok egyszerű kiutat ebből – gondolta Diana szomorúan. Jeremy becsapta őt. S mindennek ellenére ő még mindig szerette a férfit. Mi az ördögöt tegyen? Hirtelen Diana elhatározta magát. Mrs. Cathcart egyszer azt mondta neki, hogy bármikor elmehet beszélgetni. Gyorsan összeszedett egy pár dolgot és felöltözött. Szerencsére kijutott a házból, mielőtt még bárki is észrevette volna, s csak a korán kelő szolgálók látták elmenni. Ez alkalommal Diana lepte meg Mrs. Cathcartot a hirtelen felbukkanásával. A paplak már ébren volt, mikor megérkezett, s természetesen hozzá voltak szokva látogatókhoz, akiket félelmek gyötörtek, s a nap bármely szakában várhatóak voltak. Most azonban Diana kisasszony a pap feleségével akart beszélni és nem magával a pappal, amit el is mondott egy rámeredt szemű szolgának. Mrs. Cathcart egy pillantást vetett Diana arcára, és azt mondta mind a négy gyerekének, hogy menjenek el egy másik szobába, hogy Diana és ő egyedül maradhassanak. Üdvrivalgások közepette mentek el a gyerekek, s örültek, hogy a kora reggeli óra így elhalasztódik. Abban a pillanatban, ahogy egyedül lettek, Mrs. Cathcart azt mondta szelíden: – Az lesz a legjobb, ha mindent elmondasz. Diana nem tudta mitévő legyen, majd elkezdte ott, hogy mi történt, mikor elment Annabelle-el és Winsborough-val kocsikázni. – A férfiak meg tudnak bolondulni – mondta Mrs. Cathcart gyorsan. – Még a legjobbjai is. De biztos nem ezért jöttél ide. Emlékezz vissza, mikor találkoztunk azt gondoltad, hogy valaki más vagyok, mint aki valójában. Diana elpirult. – Bocsánatot kérek, Mrs. Cathcart. Mrs. Cathcart felemelte egyik kezét, szeme csillogott. – Minden rendben, drágám. De van még valami mondandód, ugye? Diana bólintott, és elmondta a Vauxhall Gardensben történteket. Így fejezte be: – Azt hiszem, Jeremy szeretője volt. És nekem nem számít, hogy anyám mit mond, mert én nem tudom elviselni a gondolatát, hogy Jeremynek szeretője van, és nem fog tudni róla lemondani. Mrs. Cathcart hosszú percekig szótlan volt.  

 

– Szerintem nem a szeretője volt Jeremynek, akit tegnap este láttál – mondta lassan. – Ez nem rá vall. Még ha lenne is szeretője, s meglátná őt ott, akkor sem engedné a becsülete, hogy azt a nőt, aki a jegyese, otthagyja. Nem. Itt valami más magyarázat rejlik, de nem tudom, micsoda. Lehet, hogy Jeremy utánad jön, és maga elmondja majd nekünk. Hagytál valami üzenetet, ugye? – Természetesen – válaszolt Diana. – Rendben. Semmi kétségem afelől, hogy Jeremy nemsokára megérkezik. Így marad egy kis időnk, hogy folytassuk azt a beszélgetést, amit Londonban elkezdtünk – szólt Mrs. Cathcart. – Nem volt elég időm, hogy válaszoljak Jeremyvel kapcsolatos kérdéseidre, s te sem tudtál válaszolni az enyéimre. Azt kérdeztem, miért egyeztél bele abba, hogy Jeremy felesége légy, anélkül hogy láttad volna, s te félrebeszéltél nekem kötelességről, tisztességről és ilyenekről. De szerintem itt többről van szó. Neked kedves, gyermeki, büszke és határozott természeted van. Nem tudnád alávetni magad semmilyen hatalomnak sem, tehát miért egyeztél bele abba, hogy feleségül menj ahhoz, akit nem ismersz? S ha férjhez is kell menned, inkább úgy tudlak elképzelni, mint aki tűzön-vízen keresi hozzáillő párját, amíg meg nem találja. Hogy tudtál engedelmeskedni ilyen szelíden egy más valaki választásának? Diana elpirult. Végre nyíltan be tudta ismerni magának és Mrs. Cathcartnak, ahhoz túl sok igazság volt Elizabeth szavaiban, hogy kitérjen előlük. Mégsem volt könnyű a válaszadás. – Jeremy előtt nem volt egyetlen fiatalember sem, akit szerettél volna? – erősködött Mrs. Cathcart. Diana felemelte a szemeit és Jeremy nagynénjére nézett. Megalázottan rázta a fejét. – Nem, senki. Azt hittem, én soha senki iránt nem fogok szenvedélyt, szeretetet vagy vágyat érezni. S azt sem hittem, hogy bárki is fog énirántam ilyet tanúsítani. – Akkor miért egyeztél bele az esküvőbe? – kérdezte szelíden Mrs. Cathcart. – Mert bele kellett – mondta Diana, miközben állát felemelte. – Mert az nem lenne szép Annabelle-lel szemben, hogy elrontanám az egész életét azzal, hogy én egyedül maradok. Apámék nem engedik meg neki, hogy férjhez menjen, csak miután már én elkeltem. És mert – tette hozzá mélyebb és rekedtebb hangon – kezdtem magányossá válni. – Diana vett egy mély lélegzetet. – Amikor a szüleim Berenford herceget javasolták, úgy gondoltam, mindenkinek jót teszek. Azt mondták, hogy nem kell semmiféle vonzódást mutatnom feléje. Azt is mondták, hogy miután örökösei lesznek, a saját vágyai útját is fogja járni. Azt mondták, hogy ha hercegné leszek, akkor nem kell tartanom az erős kritikától. Diana megállt és Mrs. Cathcartra nézett sajnálatra méltóan. – Én azt gondoltam naiv mód, hogy Berenford gyerekeket nemz nekem, és akkor már nem leszek magányos, de az is járt a fejemben, hogy nem fogja érdekelni, ki is vagyok valójában. – Aztán találkoztál Jeremyvel – mondta Mrs. Cathcart –, s ő nem pont olyan volt, mint amilyenre gondoltál. Diana mosolygott. – És aztán találkoztam Jeremyvel – helyeselt. – Vagyis inkább Jamesszel, a lovásszal, ahogy akkoriban ismertem. – S ő úgy megdobogtatta a szívemet, ahogy azelőtt azt hittem, egy férfi sem lesz képes rá. Londonba jöttem, s már készen álltam, hogy szakítsak Berenforddal, hiszen James volt az, aki megmutatta nekem, hogyan érezhetek. S egyszer csak felfedeztem, hogy a kettő ugyanaz. – Diana megállt, harapdálta alsó ajkát, majd hozzátette: – Egyszerre voltam boldog, és szomorú. Mrs. Cathcart bólintott és az állát kezébe fogta. – Kezdem megérteni – mondta. – S azt hiszem, a dolgok nem állnak olyan rosszul. Jeremy okai, amiért belement ebbe a házasságba, nem állnak messze a tieidtől. Kivéve azt, hogy az ő esetében ott volt Clarissa. Jeremy még soha nem beszélt róla? Diana megrázta a fejét. Mrs. Cathcart mély lélegzetet vett. – Nem, azt hiszem nem akart – mondta. – Akkor nekem kell elmondanom. Clarissa maga egy gyönyörűség volt. Az első csepp víz gyémántja, s a társaságba való bevezetésének évében majdnem minden londoni férfit rabul ejtett gyönyörűségével, beleértve Jeremyt is. S legnagyobb örömére, őt választotta, és vonzódását is viszonozta. Legalábbis úgy tűnt. Sajnos szakítottak hetekkel az esküvő előtt.  

 

Clarissa azt mondta Jeremynek, hogy nem szereti, soha nem is szerette, és csak a rangja és vagyona miatt egyezett bele az esküvőbe. Ettől Jeremy teljesen kétségbe esett. – Mrs. Cathcart megállt, messzire nézett szemeivel. – Soha nem láttam még rosszabb hangulatban, mint a múlt évben. S rá sem bírt már hosszú ideje nézni egy nőre sem. A sok nő közül egyre sem. Amikor kezdett Jeremy visszatérni az életbe, táncolt, flörtölt fiatal nőkkel, de egyetlen nőt sem engedett közel sem a szívéhez, sem a lelkéhez. Addig, amíg nem jöttél te, Diana. – S ő miért egyezett bele a házasságba? – kérdezte Diana fájó, el-elcsukló hangon. Mrs. Cathcart megállt, majd azt mondta: – Jeremyt úgy nevelték, hogy tudja a kötelességét. Eljött az ideje, hogy saját gyerekei legyenek, s ez a kapcsolat tűnt a legbölcsebbnek. Természetesen én nem helyeseltem. Amennyire Jeremy azt gondolta, hogy megfelel neki egy ilyen érzelmek nélküli kapcsolat, annyira tudtam én, hogy nem. Mrs. Cathcart ismét abbahagyta, és a Diana feletti falat bámulta. Diana úgy látta, mintha időben és gondolataiban is távol járt volna. Végül azonban elkezdett beszélni, hangja mély volt és lágy. – Én voltam az, akihez Jeremy mindig akkor jött, amikor szomorúnak látta szüleit együtt. Az ő esküvőjüket is így hozták létre, és a testvérem mindig olyannyira büszke volt, hogy semmiféle érzelgősségbe nem ment bele. És Jeremy ennek a hiányát érezte – mondta szomorúan Mrs. Cathcart.– Jeremy gyakran hangoztatta, amikor fiatalabb volt, hogy ő nem fog magának megengedni ilyen érzelemsivár, szerelem nélküli házasságot, melyben a szülei is éltek. Csak Clarissa után változott meg az állásfoglalása. A testvérének a házassága sem segített sokat. De ezt – mondta Mrs. Cathcart – majd Jeremy vagy a testvére elmondja. Elég, ha csak Clarissáról tudsz, és Jeremy gyerekkoráról. Azért mondtam el ennyit, hogy tisztán láss az elkövetkezőkben, hiszen még annyi minden áll előttetek. Mint ahogy azt már előbb említettem, sokkal jobban szeretném, ha szakítanátok, még mielőtt kimondanátok a boldogító igent az eljövendő szomorú házasságra. Azt mondtad, hogy Jeremy csókja nem hagyott teljesen hidegen? Diana vörös lett. Hangja halk volt, ahogy válaszolt. – Nem hagyott. Mrs. Cathcart elmosolyodott. – Rendben. Akkor mégis megvan az esély, hogy egy pár legyetek. Azt hiszem, eddig nem találkoztál még a megfelelő emberrel, és azt hitted magadról, hogy képtelen vagy a szenvedélyre – mondta kurtán. Mrs. Cathcart felemelkedett. – Nincs más mondanivalóm. Várnunk kell, és meglátjuk, mi történik, ha Jeremy megérkezik. De most van egy pár dolog itt a ház körül. Itt is várhatsz, vagy velem is jöhetsz. Diana elkísérte. Mrs. Cathcart sok gondolkodnivalót hagyott maga után. Jeremy óvatosan kinyitotta a szemét. Pislogott. Inasa az ágya mellett állt, szemmel látható izgalommal. – Azt hiszem, lehet valami oka annak, hogy ilyen borzalmas időpontban keltett – mondta Berenford csikorgatott fogakkal. – Ön kért rá, uram – válaszolt az inas. – „Pontosan ekkor keltsen, bármennyire is ellenkeznék!” – volt az utasítása. Ezt a parancsot adta tegnap este. Jeremy mormogott, majd felállt. – És mondtam esetleg, hogy miért szeretném, ha ilyen korán keltene? Az inas szemét mereven a Berenford herceg háta mögötti falra szegezte, és azt mondta óvatos hangon, kifejezéstelen arccal. – Azt hiszem, olyasmit mondott, hogy fel kell szaladnia egy hölgyhöz, de azt nem mondta, kihez. Azt feltételezem, hogy a jegyeséről beszélt, bár ezt nem állíthatom teljes bizonyossággal. Ezen szavak hallatán eszébe jutott Berenfordnak ez előző éjszaka. Káromkodások közepette ledobta magáról a takarót és kimászott az ágyból. Be kell szaladnia Lydiához, s még egyszer letolja, de először legjobb lesz, ha Dianához megy. – Igen, jól tette, hogy felébresztett – mondta Jeremy az inasának. – Köszönöm. – Megállt, majd nyilvánvaló őszinteséggel hozzátette: – És köszönöm, hogy elviselte a hangulatomat. Nem akartam mérgemet önön kitölteni.

 

 

Miután a feladatának eleget tett, Berenford inasa meghajolt és segédkezni kezdett a reggeli mindennapos feladatokban. Nem kérdezte, mi olyan fontos, nem is akart fölösleges beszélgetést kezdeményezni. És pont ez volt az, amiért ő már nyolc éve az inasa, inasok sorozatát követően, akik közül egyik sem tudott hat hónapnál hosszabb ideig szolgálni. Berenfordnak hirtelen eszébe jutott valami. – Egy tálcát kérek a szobámba. Az inast még szempillái rebbenése sem árulta el, hogy mennyire szokatlan kérésnek vette ezt. Tudta, miről van szó. Nyilvánvalóan az úr el akarja kerülni, hogy találkozzon az anyjával ma reggel, s ez egy olyan kérés volt, melyet túlságosan jól meg tudott érteni. A furcsa az volt, hogy az úr egyáltalán tűrte anyja viselkedését. Nem az ő dolga volt, hogy ilyet mondjon, s nem is tette. Az inas csupán meghajolt és azt mondta: – Azonnal intézkedek. Egy óra múlva Jeremy beszállt a hintóba és parancsot adott a kocsisnak, hogy vigye Lady Brisbane londoni házához. Beszélnie kellett Dianával. Még botrányosan kora reggel volt, s nem is kételkedett a fogadtatásban. Dianától nagyon tartott. Ő – gondolta magában – valószínűleg nagyon kíváncsi lesz, mi a fene történhetett vele tegnap este, hogy úgy otthagyta. És képtelen lett volna elmondani a színtiszta igazat. Lydiának tett ígérete megtiltotta ezt. Berenford konokul kopogtatott a bejárati ajtón, s azt rögtön ki is nyitották. Az udvarmester túl jól képzett volt ahhoz, hogy kifejezze meglepődését a herceg láttán, de egy kicsit mégis zaklatottnak tűnt. – Uram! – dadogta. – Kérem, jöjjön erre. Azonnal megmondom a családnak, hogy itt van. Jeremy megállította. – Kérem, csak Dianának mondja meg, hogy szeretnék négyszemközt egy pár szót váltani vele. Közben egy aranyérme csúszott át diszkréten egyik kézből a másikba, s az inas nagyon elcsodálkozott. – Sajnálom, uram, de Diana, kisasszony nincs itt. Lady Diana – megállt, mert nem tudta, hogy hirtelen mit is mondjon – elment. Az lesz a legjobb, ha az apjával beszél. Nincs itt? Beszéljek az apjával? – Természetesen – válaszolta Jeremy, mert nem tudta, mi lehet a baj. – Erre, uram – mondta az udvarmester, miközben a könyvekkel teli szobába vezette a férfit. – Itt ön és Lord Westcott négyszemközt lehetnek. Megmondom uraságának, hogy itt van. Most aztán itt hagyta, hogy hadd várjon Berenford. Azon kapta magát, hogy gondolkodik, Diana vajon tényleg elment-e, vagy csak egyszerűen kerüli őt. Talán parancsot adott, hogy ne engedjék be őt hozzá? – elmélkedett Jeremy. Hirtelen Berenford megrázta a fejét. Nem, az aranypénz elég lett volna ahhoz, hogyha Diana fenn lett volna az emeleten, az udvarmester megmondta volna neki. Természetesen csak diszkréten, de megtalálta volna a módját a férfi, hogyan közölje vele ezt az információt. De hová mehetett Diana ilyen kora reggel? Mikor megnyílt a szalon ajtaja, Jeremy meglátta, ahogy Lord Westcott bámult rá. Nagyon dühösnek tűnt. – Mi a fenét gondol magáról, hogy csak úgy otthagyja a lányomat a Vauxhall Gardensben, és elfutni készteti? – kérdezte Westcott a herceg felé közeledve. Jeremy kiegyenesedett. – Nem volt más választásom – válaszolta. – Elsődleges kötelezettségem volt arra vonatkozólag, hogy valakit hazakísérjek. – Az utolsó szavak megragadtak benne, s meg is kérdezte: – Mit ért azalatt, hogy „elfutott”? Westcott mellőzte a kérdést. – Elsődleges kötelezettség – mondta gúnyos mosollyal. – Milyen szeretetre méltó történet. Az az ön szeretője volt, ha jól tudom. Hogy tudott a lányommal ilyen sértően viselkedni? Jeremy alig tudott, nyelni. Hogy az az átkozott Lydia hallgatásra késztette! – Nem a szeretőm volt – mondta.  

 

– Hát akkor kicsoda? – kérdezte Westcott. – Nem mondhatom meg – válaszolt Berenford. – Nem mondhatja meg, vagy nem akarja? – erősködött Westcott. Jeremy nem válaszolt. Nem is lett volna értelme. Szilárdan Westcott szemei közé nézett, aki végül ráförmedt: – Ha a házasságuk után is így kíván bánni Diana lányommal, nem csoda, hogy megfutamodott. Ez alkalommal Jeremy nem hagyta, hogy a gróf kikerülje a kérdést: – Hová ment Diana? – kérdezte sürgetve. Westcott Berenfordra bámult. Megelégedve vette tudomásul, hogy a herceg falfehér lett. Volt valami más is a férfi szemében, és Westcott azt mondta: – Diana elment az ön nagynénjéhez – mondta. – Fogalmam sincs, miért. De ez a helyzet, és ez maga miatt van. – Köszönöm – mondta James, s azon nyomban elindult kifelé. – Megértettem volna, ha azt választja, hogy inkább kidob a házából. Westcott fürkésző szemekkel nézte Berenfordot, mely megállította. Szinte minden szót elharapott, ami csak elhagyta a száját. – Majdnem ezt választottam. Sajnos, a feleségem és a sógornőm megtiltották ezt nekem. Menjen a lányom után, de jól figyeljen! A lányom boldogsága nagyon sokat jelent nekem. Ha azt választja, akkor örömmel küldöm el a jegyességük felbontásáról az értesítést a lapoknak. Bármit megteszek, ha nem tud meggyőzni arról, hogy boldoggá tudja tenni őt. Jeremy bólintott. – Remélem, vissza tudom magammal hozni, uram – mondta. – S miután ez megtörtént, megmutatom mindkettőjüknek, hogy boldoggá tudom tenni a lányát. Westcott horkant egyet. – Én is ebben reménykedem. Ha nem gondoltam volna, hogy ezt meg tudja mutatni, én lettem volna az első, aki soha nem egyeztem volna bele ebbe a kapcsolatba. Most menjen! Szeretném, ha még napnyugta előtt visszahozná a lányomat. Jeremy elment. Kételkedett ugyan benne, hogy még napnyugta előtt visszajönnek, mert meg kell állnia még Lydiánál, és meg kell győznie, hogy vele menjen. De ezt nem akarta megmondani Westcottnak. Kinn, a hallban, Berenford hallotta, hogy fölötte beszélnek. Megfordult. Ez alkalommal a férfi ment oda Miss. Tibbleshez, aki a lépcsőn állt, hogy beszéljen vele. – Látta már Dianát ma reggel? – kérdezte sürgetve. – Mondtak a testvérei valamit a múlt éjjellel kapcsolatban? Miss. Tibbles azonnal szúrósan Jeremyre nézett, azonban még ő sem tudott érzéketlenséget tanúsítani az alázatos pillantásának. Miss. Tibbles felsóhajtott. Elindult a lépcsőn lefelé, Jeremyt is húzva magával. – Azt hiszem, a legjobb lesz, ha adok pár tanácsot. Legjobb lesz, ha csinál valamit, de nagyon gyorsan. Lady Diana azt hiszi magáról, hogy tele van kedvességgel, s esze is van, de egy cseppet sem érdeklődik a kisasszony iránt. Azt gondolja, hogy annyira elveszett magából a tisztesség, hogy még ott is hagyta tegnap este a Vauxhall Gardensben a szeretője miatt, s a szép szavak csupán csalárdak voltak. Ha nem csinál valamit nagyon gyorsan, elveszti a menyasszonyát örökre. És azt hiszem, ezt nagyon megbánná. Miss. Tibbles Berenfordra nézett szigorúan, és a férfi így válaszolt: – Ha Dianát elvesztem, elvesztem vele együtt magamat is. A nő bólintott. – Nagyon élethűnek tűnik, és azt feltételezem, így is gondolja. Most pedig az a tanácsom, hogy menjen Diana után. Mondja el neki az igazságot, ami a tegnap estét illeti, mert úgy gondolom, nem szerető volt az, akivel tegnap volt. S miután mindent tisztáztak, próbáljon meg visszaemlékezni arra, hogy Diana mit szeretett a legjobban magában, amikor csak egyszerű lovász, James volt. – Így lesz – ígérte. – Köszönöm, Miss. Tibbles. Maga a legjobb nevelőnő a világon.  

 

– Az lennék? – kérdezte. – Akkor szeretném tudni, miért kísérti a sorsot azzal, amit tegnap este tett. Berenford rábámult. Aztán lassan elmosolyodott. – Maga soha nem téved, Miss. Tibbles? Mindig tudja, mit csináljon? – kérdezte dühösen. Miss. Tibbles csupán szemöldökét emelte fel és szipogott egyet. – A „mindig” egy végletes kifejezés. Inkább azt mondanám, hogy ahhoz vagyok szokva, hogy használjam az eszem. Egy olyan feladat, amit én csak kívánhatok, sok embernek megadatik – következtetett gúnyosan. – Most pedig menjen. Nem akarom, hogy a család rajtakapjon bennünket, hogy tanácsokat osztogatok. Azt fogják rólam gondolni, hogy bajkeverő vagyok, önről meg azt, hogy reménytelen eset, ha egy egyszerű nevelőnő tanácsáért folyamodik. Most pedig menjen, és hódítsa vissza a menyasszonyát. – Megpróbálom – ígérte Jeremy magasztos hangon. Miss. Tibbles nézte, ahogy elment, képtelen volt egy elégedett sóhajt kipréselni magából. – Hátha sikerülnie fog! – gondolta. Valaki köhintése a lépcsőfeljáróban emlékeztette feladataira, s gyorsan lerohant, hogy egy könyvet magához vegyen Lady Brisbane könyvtárából, melyből a mai óra leckéjét akarja átvenni.

 

 

Huszadik fejezet Diana éppen a gyerekekkel játszott, mikor egy hintó állt meg a paplak előtt. Álltó helyében megfagyott, mert túl jól ismerte a hintón lévő jelzést. S amikor kinyílt az ajtó, s először Jeremy bukkant fel, majd az a bájos fiatal hölgy, Diana elviselhetetlen késztetést érzett a menekülésre. Idehozta a nőt, s Diana nem tudott szembenézni vele. Hát persze hogy nem, mikor valami biztos belső ösztön azt súgta, hogy ez volt az a nő, akit oly forrón átölelt Jeremy előző este. Ahogy Diana itt állt, Elizabeth jelent meg az oldalán, s azt mondta: – Bátorság, gyermekem. Aztán, még mielőtt Diana válaszolhatott volna, Mrs. Cathcart előreindult, hogy üdvözölje a vendégeket. Még mielőtt Diana eldöntötte volna, hogy visszalépjen-e, s eltűnjön a látószögükből, Jeremy szeme találkozott az övével, s a vágy olyan vad lángja tükröződött szemében, hogy nem tudott megmozdulni. Jeremy Diana felé közeledett. – Nem vártál ma reggel – mondta vádlón. Diana állát megbillentette: – Úgy gondoltam, nem sok értelme van – válaszolta. Diana szemei oda kóboroltak, ahol Mrs. Cathcart éppen ölelgette a nőt, akit Jeremy magával hozott. Ettől Diana még jobban felbőszült. – Igazam volt, mikor azt gondoltam, hogy valaki a hatalmába kerített. Jeremy Diana kezeit a magáéhoz vette, és mellkasához húzta. A lány nem mutatott ellenállást. Akkor sem, mikor hozzásimult, s a férfi fanyarul azt mondta: – Bemutathatlak neki? Diana kiszabadította magát. – Hogy mered? – kérdezte mérgesen, sértett hangon. Jeremy mögött Elizabeth kuncogott. – Elkövetni ugyanazt a hibát másodszor? – kérdezte. Diana Mrs. Cathcartot nézte, aki előrehúzta magával a lányt. – Bemutathatom neked Jeremy húgát, Lydiát? – kérdezte Dianától szelíden. Diana annyira meg volt lepve, hogy alig vette észre, hogy Jeremy karja a dereka köré fonódik. A nő mosolygott Dianára, s azt mondta: – Az én hibám volt. Engem láttál tegnap a Vauxhall Gardensben. Engem vitt haza Jeremy. S én voltam az, aki titoktartást fogadtattam vele. – Igen – mondta Mrs. Cathcart egy kicsit szigorúbban –, de akkor mondd már el nekünk, Lydia, hogy miért is tetted ezt. Én vagyok a legjobban meglepve, hogy Londonban vagy. Lydia Jeremyre nézett, hogy hátha kap némi segítséget, de ő is csupán azt várta, hogy a lány szólaljon meg. Felsóhajtott, Mrs. Cathcartra nézett, majd hozzákezdett. – Nem is tudod, milyen szomorú voltam, Elizabeth nénikém. Szeretem a férjem, de az elmúlt évben megváltozott Lord Harwood. Nagyon kis figyelmet szentelt nekem. Philip inkább a klubjaiba ment el, ha feljöttünk Londonba. Ha pedig vidéken voltunk, elment inkább vadászni. Soha nem vesz észre semmit rajtam, például az új ruhámat, a frizurámat… és semmi mást sem. Az egyetlen alkalom, mikor felkeltettem az érdeklődését akkor volt, amikor az egyik szomszédunkkal, egy ezredessel elkezdtem flörtölni. De akkor is csak összeszidott. Veszekedtünk. Nagyon hevesen. Aztán feljöttem Londonba, hogy megmutassam, hogy nem bánhat velem így. Lydia megállt, s alsó ajka remegett, ahogy folytatta.  

 

– Azt reméltem, Philip majd utánam jön, és elmondja, hogy mennyire szeret. Ezért mentem el a Vauxhall Gardensbe múlt éjjel. Még egy üzenetet is hagytam neki londoni házunkban, hogy hol talál, mert, azt gondoltam, hogy eljön értem. Megállt, majd Mrs. Cathcart hozzátette: – És nem így történt. Lady Howard megrázta a fejét, s sírásféle jött ki a torkán. – Nem. Philip eljött, de amikor elolvasta, amit írtam, hazament, s én ott maradtam a Vauxhall Gardensben egy… – a neve nem lényeges – nem valami úriemberrel. – Lehet, azt hitte, hogy okot adtál neki arra, mert nem viselkedtél magadhoz méltóan – szólt Berenford élesen. Mrs. Cathcart rápillantott a férfira, hogy beszélni szeretne, majd hozzátette: – Mi történt? Akkor láttad meg Jeremyt? Lydia nyomatékosan bólintott. – Igen, és amikor megláttam, akkor már tudtam, hogy ő lesz a megmentőm. Tudtam, hogy haza fog vinni, és senkinek nem árul el. – Lydia Dianára nézett. – Nem akartam, hogy ez problémát okozzon köztetek. Tényleg nem akartam. De anya azt mondta, hogy ez csak egy kényelmi házasság, s egyikőtök sem érez különösebb vonzódást, s ezért gondoltam, hogy nem bánjátok. És aztán, amikor Jeremy eljött hozzám és elmondta, hogy miattam menekültél Elizabeth nénihez, tudtam, hogy el kell jönnöm megmagyarázni a helyzetet, és jóvá kell tennem. Kérlek, bocsáss meg! Diana nem tudott ellenállni Lydia kérésének. – Hát persze, hogy megbocsátok – mondta hevesen. – Igazából nem is kellett volna eljönnöm anélkül, hogy ne beszéltem volna meg vele, hogy mi történt. – Diana megállt és a férfira nézett. – Ne haragudj! – mondta lágyan. Jeremy közelebb húzta a lányt. Elizabeth figyelmeztetőn köhintett, a férfi pedig a szorítását egy kicsit kiengedte. De csak egy kicsit. Elizabeth az unokahúgára figyelt. – Menj haza, Lydia – mondta fáradtan. – Kérj az uradtól bocsánatot amilyen szépen csak tudsz, és mondd el neki az igazat. Mondd el, hogy azért viselkedtél így, mert szereted őt, és azt szeretnéd, ha ő is kimutatná, hogy szeret téged. – De mi van akkor, ha mégsem teszi ezt? – kérdezte Lydia, szigorú nézéssel. – Akkor tudni fogod. S anélkül, hogy tönkretetted volna magad eközben. De az a valószínűbb, hogy, fel fogod fedezni, hogy Harwood szeret téged, s nem akarja, hogy ezt kétségbe vond. A férfiak nem mindig úgy látják a dolgokat, ahogy mi, s meg kell nekik tanítani, hogy mi az, ami neked bizonyságot ad. – Így gondolod? – kérdezte Lydia reményteljesen. Mrs. Cathcart mosolygott, s egy pillanatra elmerengett. Majd Lydiára nézett, és szemében távoli fény csillogott, ahogy azt mondta. – Biztos vagyok benne, drágám. Még Mr. Cathcartot – aki pedig igazán nagyon szeret engem – is útba kellett igazítanom. Lydia nagy levegőt vett. – Nagyon jó – mondta. – Akkor visszamegyek Londonba, és összecsomagolok. S ha hazaérek, és Philip nem hallgat meg, akkor is meghallgattatom vele. Jeremy, visszavinnél Londonba? Berenford felháborodva forgatta szemeit. – Vidd el a hintómat – mondta türelmetlenül. – Vigyed, és menj egyenesen Harwoodhoz. Biztosan van elég ruhád, és nem fog hiányozni, amit Londonban hagysz. Majd legközelebb, ha jössz, elviszed. – Ó, köszönöm, Jeremy. Úgy lesz – mondta. Aztán anélkül, hogy zavart volna bárkit is Lydia elmenetele, az asszony odarohant a kocsihoz és beszállt. A megzavart kocsis Jeremyre nézett. – Bocsáss meg, drága. De legjobb lesz, ha én adok utasítást a kocsisnak. – Szerelmem – szólt Diana. Mellette Mrs. Cathcart helyeslően bólintott. – Tudtam, hogy nem lehetett a szeretője – mondta Elizabeth. – Legalábbis nem Jeremynek.  

 

Aztán visszament a férfi. Mrs. Cathcart az unokaöccsére nézett. – Nem akarok aggodalmaskodni – mondta szigorúan –, de hogyan akarsz visszamenni Londonba a hintó nélkül? Berenford türelmetlenül megvonta a vállát. – Bérelek egy kocsit, vagy valami ilyesmit csinálok. Teljesen mindegy, mert össze sem lehet hasonlítani annak a jelentőségével, hogy Lydia oda került vissza, ahová tartozik. – Ez igaz – helyeselt Elizabeth. Majd felsóhajtott. – Bárcsak ne lenne ennek a lánynak ekkora hajlama arra, hogy mindig bajba keverje magát. Diana habogott, majd megkérdezte: – Olyan boldogtalan a házassága, mint ahogy látszik? Az ő házasságát is előre elrendezték? Elizabeth Jeremyre nézett, majd vissza Dianára. Felsóhajtott. – Nem. Lydia találkozott Lord Harwooddal, és elhatározta, hogy kell neki. Szerencsére, vagy nem, attól függően, hogy hogyan nézzük, a testvérem kifogástalannak találta Harwoodot, s beleegyezett a házasságba. Lydia pedig elég agyafúrt volt ahhoz, hogy ezt a házasságot jó partinak tüntesse fel, minthogy inkább az érzelmeit védje meg. – Igen, és ennek az eredménye az, hogy Lydia már több olyan butaságot csinált, mint tegnap este – mondta Berenford élesen. – Sokkal jobb lett volna, ha anya hoz neki össze valakit. Mrs. Cathcart ránézett az unokaöccsére. – Nem vagy igazságos, Jeremy – mondta szelíden. – Lydia a férj személyétől függetlenül is elkövetett volna ilyen butaságot. Azt hiszem, a hiba a fiatalságában és a jellemében van, nem a házasságában. – Lehet – mondta Jeremy kelletlenül. – Ő nem Clarissa – mondta Mrs. Cathcart. Berenford meghátrált, mint akit pofon ütöttek. Szemei keskenyebbek lettek, és kemények. Mrs. Cathcart azonban cseppent sem riadt meg. – Ne légy pimasz! – mondta Jeremynek élesen. – Már régen kiheverted Clarissát. – Mrs. Cathcart megállt és elgondolkodott. – Azt hiszem, magatokra hagylak, hogy ezt Dianával meg tudjátok beszélni. Ezt, meg még pár dolgot. Mindkettőtöket szeretlek, s mindkettőtöket boldognak szeretnélek látni. De azt nem tanácsolhatom, hogy akkor lesz jó a házasságotok, ha hurcolászni fogjátok titkaitokat. Inkább beszéljétek meg azokat, nehogy állandóan félreértésre késztessétek a másikat, és ezzel elkeserítsétek egymást. Mielőtt még Diana vagy Jeremy szólhatott volna valamit, Mrs. Cathcart sarkon fordult és elsétált. Jeremy Dianára nézett furcsa mosollyal. – Hát ez aztán a helyünkre tett bennünket – mondta Berenford. Diana baljós pillantással nézett rá. – Ne tréfálkozz ezen. A nagynénédnek igaza van. Nagy kuszaságot csináltunk a dolgokból. Berenford behunyta egy pillanatra a szemét, majd kinyitotta. – Elizabeth néninek általában igaza van – tette hozzá. Körülnézett. – Gyere! Ezen az úton van egy gyümölcsös, a paplak mögött. Ott egyedül beszélgethetünk. Amikor elérték az árnyékos, biztonságos helyet, Berenford hátát az egyik fának támasztotta, s Dianát nézte. Mély lélegzetet vett. – Szóval Clarissa – kezdett bele. Diana megállította Berenfordot. – A nagynénéd beszélt már Clarissáról. Azt mondta, hogy az esküvő előtt szakított veled. – Azért többről volt szó – monda Berenford mereven. – Azt hiszem, szerettem Clarissát. Amikor szakított és azt mondta, hogy soha nem szeretett, azt hittem, nem fogok beleszeretni életem végéig senkibe. S az elmúlt nyolc évben így is volt. Mígnem találkoztam veled. – S aztán én is megijesztettelek, hogy elhagylak – szólt Diana aggódó hangon.

 

 

Jeremy bólintott. – Amikor megláttalak Winsborough-val, s aztán Sally Jersey bálján, ahol az eljegyzésről beszéltél, akkor azt hittem, rólad van szó, s hogy már megint megtörténik velem, ami egyszer már megtörtént. – Nem csoda akkor, hogy otthagytál válaszolt Diana együtt érzően. – Már azon is csodálkozom, hogy eljöttél, vagy, hogy a következő nap virágot küldtél. – Diana megállt, mert eszébe jutott valami. – Akkor is biztos olyannak gondoltál, mint Clarissát, mikor hazajöttünk, s én azt mondtam neked, hogy azt hiszem, James, a lovász ejtette rabul a szívemet, de Berenford herceghez megyek feleségül. Miért nem utáltál meg emiatt? Berenford habozott, megpróbált magyarázatához szavakat találni. – Mert világos volt, hogy ha szükségét érzed, elhagyod Berenfordot. És mert magam miatt szerettél. Mert a te oldaladról nézve nem volt kérdéses, hogy az ismeretlen herceg érzelmeit megsértheted. Ezernyi okból. Csak azt tudom, hogy nem tudtalak gyűlölni. Ami a Sally partiján történteket illeti, az nem volt szép tőlem. S amikor találkoztam Winsborough-val, a White'sban késő este, ő magyarázta el, milyen kapcsolatban áll a családotokkal. Akkor tudtam, hogy jóvá kell tennem. Ha nem mondta volna nekem el, nem tudom milyen bolond lépésre szántam volna el magam. Ezért nem vagyok büszke magamra. S aztán a nagynénéd még meg is erősítette a hallottakat, s akkor még butábbnak éreztem magam. – Berenford megállt, majd szomorúan hozzátette: – Igazad volt, mikor azt mondtad, hogy a dolgokat jól összekuszáltuk. – Sokkal jobban, mint azt valaha is gondoltam volna. De ez mind megvilágosítja bennem azt, hogy egyikünknek sem volt sejtelme arról, hogy folytassa tovább. – Lehet – válaszolt Jeremy meggondoltan. – De tudod, hogy én nem tartom az ügyet reménytelennek. Diana meglepődve nézett fel rá, hogy lássa Jeremy kényszeredett mosolyát. Még jobban meglepte, mikor a férfi magához húzta. – Számomra úgy tűnik – mondta szelíden –, hogy nagyon jól csináltuk, mielőtt Londonba jöttünk volna. Diana és James biztos tudná, hogy hol folytassa. Diana elpirult s nem bánta, hogy közelebb húzta a férfi karja a mellkasához. Nagyon jó érzés volt fejét a mellkasán pihentetni, és felnézni Jeremyre, miközben várta, hogy megmagyarázza az előzőket. Berenford csókot nyomott Diana homlokára, és azt mondta: – James és Diana pontosan tudták, mit mondjanak egymásnak, hogyan adjanak és kapjanak kényelmet és vonzódást. Csak mert Londonba jöttünk, és a szabályok, szokások, illemek szerint kell élnünk késztetett bennünket arra, hogy elveszítsük ez előző énünket. Jeremy gyengéden megcsókolta Diana ajkait. – Igen, de az elkövetkezőkben is ezek fogják irányítani életünket – volt kénytelen Diana megállapítani, mikor a férfi felemelte a fejét. – S így is fogunk tenni? Lehet, hogy addig nem kell ezt csinálnunk, míg biztonságban tudhatjuk, hogy Jamest és Dianát nem követik kíváncsi szemek – javasolta Jeremy, miközben erőteljesebben megcsókolta a lányt. – Meg tudnánk tenni? – kérdezte kétkedve Diana, miközben visszacsókolta a férfit. Jeremy félrehajtotta a fejét és rámosolygott. – Miért ne? Én egy herceg vagyok, te pedig hercegné. S miért ne élhetnénk saját szabályaink szerint a földünkön, távol a londoni fürkésző szemektől? Megint csókolóztak, csókjuk hosszabb volt. Mikor Diana levegőhöz jutott, azt mondta: – Lehet, hogy menni fog. – Szerintem meg kell próbálnunk – válaszolta Jeremy. Megállt, hangja sokkal komolyabbá vált. Felemelte Diana állát, hogy szemeik találkozhassanak, s hogy egyikük se tudjon máshova nézni. – Azt is megígérhetnénk szerintem, hogy mindig meg fogunk bízni a másikban. Függetlenül attól, hogy hogyan látszanak a dolgok, a másik szájából halljuk az igazságot. Kis félelem futott végig Dianán, mert nem tudta, hogy tudja-e teljesíteni. Jeremy mintha kitalálta volna a gondolatát, azt mondta:  

 

– Megígérem, soha nem lesz okod arra, hogy ne bízz bennem. Ha egyszer összeházasodunk, akkor az egész szívem a tiéd lesz. Igazából már eddig is így volt. Teljesen mindegy, mi történik, soha nem foglak becsapni, vagy szeretőt vinni az ágyamba. – És az övébe menni? – kérdezte akaratlanul Diana. Jeremy lehurrogta. – Az övébe se! – És én is neked adom a szívemet – válaszolt Diana magasztosan. Majd kis kuncogás hallatszott torkából. Jeremy összeráncolta a homlokát, a lány pedig ártatlan bárányt színlelve, de egy kis csintalan mosollyal az ajkán azt mondta: – Meg fogjuk tudni tartani ígéretünket, ha James és Diana nagyon-nagyon gyakran találkoznak. Jeremy visszahajtotta fejét, majd nevetett. Mikor befejezte, a lányra nézett, szemei a szeretettől csillogtak, ahogy válaszolt: – Tudod, hogy szerintem igazad van? A továbbiakban nem volt helye szavaknak. Még szerencse, hogy Mrs. Cathcart gondolta, hogy mit is csinálhatnak a fiatalok, s inkább maga jött értük. Jeremy nagynénjének óriási köhintése figyelmeztette arra őket, hogy hol is vannak. – Hálás vagyok, hogy nem a férjemet vagy a gyerekeimet küldtem utánatok – mondta Elizabeth színlelet szigorúsággal. – Ugyanis szörnyen elképedt volna bármelyikük. Jeremy és Diana hirtelen „szétröppentek”. – Sajnálom, Elizabeth néni – dadogta a férfi. – Mi… én… mi – szólt Diana. Mrs. Cathcart elégedetten mosolygott rájuk. – Remélem, megoldottátok a dolgokat. Ahogy mindkettőtöknek jó. Jeremy felemelte Diana kezét a szájához, s megcsókolta. – S ahogy neked is, Elizabeth néni – mondta nagynénjének. – Valóban? – Azt mondtad nekem – mondta Jeremy találékonyan –, nem akarod, hogy szeretet és szenvedély nélküli házasságban éljek, s most már biztosíthatlak, hogy bárhogy is összegubancoltuk a dolgokat, a házasságunk nem lesz szerelem és szenvedély nélküli. Mrs. Cathcart nevetett: – Remélem – mondta. Majd komolyan, higgadtan megkérdezte: – Ez elég nektek? –Több, mint elég – biztosította Jeremy a nagynénjét. Mikor a nagynénje hitetlenkedve nézte, hozzátette: – Sokkal több, mint puszta szenvedély, Elizabeth néni. Diana és én egy típusúak – vagyunk. Egyikünk sem az illemszabályok mintaképe, s nem is akarunk azok lenni. Mindkettőnknek megvan az esze és a vágya, hogy a másik is ilyen legyen. Biztos lesznek szürke foltok, de végül minden rendbe fog jönni. Elizabeth Cathcart gondosan végignézte mindkettőjüket majd egy kis idő eltelte után bólintott. – Én is így gondolom – mondta szelíden. Majd hozzátette: – Gyertek! Mr. Cathcart és a gyerekek türelmetlenül várják, hogy ehessenek, s nem bocsátanak meg, ha tovább váratjuk őket. És ha még sötétedés előtt haza akartok érni, nemsokára indulni kell. Elküldtem a legközelebbi kocsmába egy postakocsiért és négy lóért. Jeremy elengedte Diana kezét, s Mrs. Cathcarthoz csatlakozott. – Te vagy a legdrágább és legjobb nagynéni! – mondta, miközben megcsókolta nagynénje arcát. – Mondtam már, hogy szeretlek? Elizabeth nevetett. – Jobb szeretném, ha ezt a feleségednek mondanád. – Fogom is – ígérte. Majd mind a hárman összekapaszkodva indultak vissza a házhoz és a vacsorához, mely már várta őket.

 

 

Huszonegyedik fejezet Diana megborzongott, bár meleg szél fújdogált Londonban. Nem messze az asztalon egy érintetlen tálcán reggeli állt, de Diana alig tudott ránézni. Hihetetlen, de eljött az esküvője napja. Diana elégedetlenül nézett a tükörbe. A ruhája túl szűk volt, a haja nem olyan, amilyen szokott, mert a feje búbjára volt tornyozva, s szemei természetellenesen élénkek voltak. Még az arca sem volt az igazi, mert Ariana nagynéni megcsipkedte. – Csak hogy egy kis színt kapjál. De Diana nem akart színt az arcára. Nem akarta magát ilyen idegennek érezni. Még nem volt benne elég biztos, hogy férjhez akar-e menni. Miért is egyezett bele ebbe? Diana mögött megnyílt az ajtó. – Csak egy pár perc – hallotta Miss. Tibbles hangját, mintha nem is az övé lett volna. – De aztán elmegy, mielőtt még bárki megláthatná. A válasz túl halk volt ahhoz, hogy hallja. De Diana nem akarta látni, bárki is legyen az. Teljesen egyedül akart maradni addig, amíg el nem jön az ideje, hogy el kell indulni lefelé a lépcsőn. Mivel elmondta, hogy csak egy kis idővel előtte jöhetnek be a testvérei, édesanyja, nagynénje, el nem tudta képzelni, kinek van mersze megszegni a kérését. Megfordult, hogy megnézze, ki is zavarja nyugalmában, s csak akkor látta, hogy Berenford közeledik felé. – Jeremy! – kiáltotta Diana. Anélkül, hogy tudatosan csinálta volna, Jeremy felé szaladt, egyenesen a kitárt karjaiba. Alig vették észre, mikor Miss. Tibbles rájuk zárta az ajtót, miközben egyetértő kuncogás hallatszott. – Nem tudtam kivárni, hogy újra lássalak – mondta Berenford rekedtesen. – Én sem – vallotta be Diana. Felnézett a férfira, és sóvárogva mondta: – Be vagy gyulladva? – Mindenem csupa izgalom, a lábam, a kezem és a gyomrom – tudatta Jeremy azonnal. – Annak a gondolata, hogy a te egész családod és az én egész családom összegyűlnek, hogy lássanak egy tökéletes esküvőt, megfélemlít. Összesen csak annyit tudtam csinálni, hogy ne forduljak sarkon és lógjak meg Londonból a megbeszélt időpont előtt. – De ehelyett idejöttél, hogy láss – mondta szelíden Diana, miközben fejét a férfi mellkasához hajtotta. – Hogy jutottál be a bejárati ajtón? Jeremy kuncogni kezdett. – Sehogy – mondta. Mikor Diana meglepve nézett rá, bűnbánat nélkül elmosolyodott és hozzátette: – Egy kavicsot dobtam a testvéred ablakára, s ő szólt Miss. Tibblesnek, aki beengedett a hátsó ajtón, a konyhán át. Mivel semmi kétségem nincs afelől, hogy a lenti társaság romantikus sóhajokat ereget a boldogságom miatt. Diana visszamosolygott. – Semmi kétségem afelől, hogy igazad van – mondta. Hosszú pillanatig bámulták egymást, mint akiket hipnotizálnak. Majd Jeremy Berenford herceg megbillentette a fejét, és ajkát a lányéhoz közelítette. Diana nyugodt maradt, s azon gondolkodott, hogy még ha ki is akarna térni a csókja elől, akkor sem tudná megmozdítani egyetlen porcikáját sem. De nem akart kitérni előle. És az a gondolat, hogy Jeremy karjait akarja maga körül tudni, akarja, hogy szája a szájához tapadjon, akarta, hogy karja le-fel vándoroljon testén, amíg a mellét el nem éri, s ez elviselhetetlenül kéjessé tette, mert mindent akart, amit a férfi csak tudott adni neki. Amikor végül Jeremy fejét lehajtotta, s Dianára nézett, féloldalas mosoly jelent meg arcán. – A fenébe is! Bárcsak elfutottunk volna együtt – mondta. – Elkerülhettük volna ezt a cirkuszt, ami még ránk vár. Diana mélyvörös lett, s gondolta is, hogy milyen bolondság volt a nagynénjétől, hogy megcsipkedte arcát. Kezei felkúsztak, míg el nem érték Jeremy arcát. Milyen drága ez a férfi őhozzá!  

 

– Bárcsak el tudnánk – sóhajtott fel Diana. – De a családjaink szörnyen csalódottak lennének, ha megtennénk ezt. Berenford közelebb húzta mellkasához. – A fene vigye el a családokat! – mormogta. Egy kis nevetésféle hagyta el Diana ajkát. – Nem így fogsz gondolkodni, mikor majd a te lányod megy férjhez – ugratta. Ezen szavak hallatán Jeremy lélegzete a torkán akadt. A lánya. A fia. S közöttük ő és Diana, sok-sok gyerekkel. Akiket mind be akarnak oltani a szerelem és szenvedély iránti vággyal. Ez olyan gondolat volt, mely Berenfordot büszkeséggel töltötte el, s ugyanakkor meg is félemlítette. Zavarában és csodálkozásában megcsókolta Diana feje tetejét. Egy másik kacaj szabadult ki Dianából. – Elakadt a szava Őkegyelmességének? Nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek emlegetése ennyire szelíddé tesz! – Szelídítés? Majd én megszelídítelek – morogta ismét, ez alkalommal gúnyosan. Jeremy Berenford herceg, a vőlegény, felemelte menyasszonyát erős karjaiba és az ágyhoz vitte. Nem éppen a legünnepélyesebben dobta le az ágyra menyasszonyát, s kezét a csípőjére tette, úgy nézett le a lányra. – Elnémítottál, Diana, mert arra a témára terelted gondolataimat, ami a gyerekek fogantatásához szükséges. S ezután Jeremy Diana fölött termett, egyre közelebb és közelebb, szemeiben sötét vágy uralkodott. Diana érte nyúlt, alig vette észre, hogy ezt teszi. Lehúzta az ágyra maga mellé, s ő kezdeményezte a csókolózást. Kezével szabadon vándorolt az előtte fekvő testen. Csípőjét egy ősi ösztönnel a férfi csípőjéhez nyomta. Most Jeremy hátrált meg, huncut fény csillant a szemében, és kaján mosoly az arcán. – Hagyjuk abba, drága szerelmem, ha nem akarjuk, hogy jóvátehetetlenül szégyent hozzunk magunkra – figyelmeztette. – Lesz elég időnk erre, miután összeházasodtunk. Egy egész emberöltő. A be nem teljesülés teljesen összekuszálta Dianát. Az összes forróság tovaszállt, mikor Jeremy leszállt az ágyról. Csak amikor kinyújtotta érte a karját, akkor békélt meg a sorsával. – Muszáj? – kérdezte Diana, s ez a szó kifejezte az összes vonakodást, melyet az előttük álló látványos ceremóniával kapcsolatban érzett. Jeremy bólintott. – A családunk miatt – mondta szelíden. – Ma éjjel lesz elég idő magunkra. Diana felsóhajtott. – Nagyszerű – mondta gúnyos hanglejtéssel. Elindult az ajtó felé, de Jeremy megállította. Szemében vidám fény csillant. – Mi a baj? – kérdezte gyanakvón Diana. Jeremy megpróbálta érzéseit nem kimutatni, de nem sikerült. – A szoknyád! – mondta nevetve. – Egy kicsit összekuszálódott. Diana kétségbeesetten észlelte, hogy egy pár gomb kigombolódott a szoknyáján. Megpróbálta megcsinálni, de miután Jeremy látta a kísérletezgetést, segítségére sietett. Lágyan odébb tolta a lány kezét, és maga gombolta be a ruhát. S mikor készen lett, Dianához fordult úgy, hogy szembekerüljenek egymással. Jeremy közelebb húzta, nem tudott mást tenni. – Drága egyetlenem, szeretlek – mormogta. – Én is szeretlek, bármennyire is ódivatú és illetlen ez az érzés – tette hozzá Diana pajkosan. Jeremy éppen válaszolni kezdett, mikor a hálószoba ajtaja kinyílt, s Lady Westcott lépett a szobába, vidáman cseverészve. – Diana! Ideje, hogy elindulj lefelé. A hintó már vár, hogy elvigyen a templomba! Ó! Te jóságos úristen! Berenford! Mi a fenét csinál maga itt? Maga nem lehet itt! Mit gondol maga? – szólt Lady Westcott. – Nem hinném, Delwinia, hogy tudni akarod, Berenford mit gondol most éppen – szólt Lady Brisbane az ajtóból, testvére mögül.  

 

Berenford kuncogott és Lady Brisbane-re vigyorgott. – Önnek teljesen igaza van. Lady Brisbane bement a szobába. – Ne próbáljon meg hízelegni, Berenford – mondta harcias szemmel. – Nem fog menni. Magának tényleg nem kellene itt lennie, Delwiniának teljesen igaza van. Menjen azonnal. Jeremy Dianára nézett. – Minden rendben lesz? – kérdezte kedvesen. A lány bólintott. – Nem fogsz felállni mellőlem a templomban, ugye? – kérdezte. Diana mosolygott és megrázta a fejét. Aztán saját pajkosságával megkérdezte: – Ezt te is megígérnéd? Jeremy megcsókolta orra hegyét, figyelembe nem véve a Lady Westcott-tól származó kapkodó hangokat. – Tudod nagyon jól, hogy ott leszek. – Majd dühösen hozzátette: – Ott kell lennem, mert be akarom fejezni azt, amit ma reggel elkezdtünk. S mielőtt még valaki megbüntette volna őt ezért, Berenford herceg meghajlott illedelmesen Lady Westcott és Lady Brisbane előtt, s eltűnt a szobából. Lady Westcott zavartan a lányára nézett. – De hogy jutott be? – kérdezte. – És miért? Lady Brisbane megölelte testvérét és megnyugtató hangon, nevető szemekkel válaszolt. – Azt hiszem, Delwinia, ez két olyan kérdés, melyet nem kellene feltennünk, mert attól tartok, a válasz nem lenne kielégítő. Diana – mondta szigorú szemmel Dianára nézve –, készen állsz, hogy elinduljunk a templomba? Máskülönben elkésünk. – Igen, Ariana néni – mondta Diana megtévesztő szerénységgel. De nem tudta megtéveszteni, s Lady Brisbane csupán nevetett és azt mondta: – Egy ilyen vőlegénnyel, mint Berenford herceg, én is mohón várnám az esküvőm napját. Abban bízok, hogy ez az utolsó rövid látogatása minden félelmet eloszlatott benned, ami még esetleg volt. – Igen, Ariana néni – válaszolta Diana, miközben két piros folt színesítette az arcát. – Rendben van. Akkor menjünk. És Delwinia – mondta figyelmeztetően Lady Brisbane a testvérének – azt hiszem, nem kell Lord Westcott kedvét elrontani azzal, hogy kérdezgetjük, mi is volt itt. Lady Westcott hevesen helyeselt. – Nem, hát persze hogy nem. A három grácia elindult a lépcsőn lefelé, hogy találkozzanak Westcott úrral, és Diana négy lánytestvérével, akik már türelmetlenül várták a hallban őket Miss. Tibbles-szel. Diana gyanús pillantást vetett testvérei nevelőnőjére, de Miss. Tibbles ezt csupán egy csöndes, tőle szokatlan szempillantással nyugtázta. Megértés és helyeslés türköződött azokban a szép barna szemekben, s Diana azon kapta magát, hogy rákacsint a nőre. Lehet, hogy már a képzelet szülte, de úgy látta, mintha Miss. Tibbles is visszakacsintott volna. A templomban Diana tengernyi sok arccal találta szemben magát. Ott volt Lydia és férje, Lord Harwood is. És Mrs. Cathcart a férjével és a velük jött gyerekekkel. Elizabeth melegen mosolygott, s ebben a mosolyban több volt, mint öröm. Még Berenford hercegnő is helyeslően bólogatott, miközben Diana az oldalhajóból érkezett Jeremy oldalára. Jeremy másik oldalán Andrew Merriweather állt, s barátságosan mosolygott Dianára, s a lány-szinte olvasni tudott gondolataiban. Tudta, hogy mit akar mondani neki. Igazából néhány nappal ezelőtt hangosan is megmondta Dianának. Mégpedig azt, hogy ha netalán Jeremy lenne olyan bolond, hogy megházasodik, akkor ő támogatja benne. Diana balján Annabelle állt, aki minden kétséget kizárólag a saját esküvőjéről ábrándozott. De nem is az jött még el. Ami álomnak tűnt, arra Diana mondta ki biztos, erős hangon az igent, s Jeremy hangja is olyan biztos volt. Ezzel az emberrel az oldalán bármivel szembe tud nézni. S mikor Jeremy lenézett menyasszonyára, már csak arra tudott gondolni, hogy karjaiba csúsztassa a lányt, és felvigye egy szobába. Már évek óta nem is mert arról ábrándozni, hogy ilyen tökéletes  

 

menyasszonyt talál. Valakit, aki ilyen meleg gondolatokkal és boldogsággal ölti el a szívét, valaki, aki meg tudta őt tanítani arra, hogy ismét bízhat. A templom hátulsó részében Jeremy meglátott valakit. Valakit, aki majdnem tönkretette. De az oldalán Diana szorította a karját, mosolygott rá. Ez biztonságérzettel töltötte el, és amikor már szemtől szembe találkozott azzal a valakivel a templom bejáratánál, Jeremy már nyugodtan beszélt vele: – Hát eljöttél, Clarissa. Jeremy érzete, hogy az oldalán Diana megdermed. Félő volt – Jeremy hangjából ítélve –, hogy haragja nemsokára elszabadul. De Clarissa első szavai mindkettőjüket lefegyverezték, mert olyan mentegetőzés volt ez az ő részéről, amit Jeremy soha nem remélt, hogy valaha még hallani fog. – Jeremy, nagyon sajnálom. Egy zöldfülű lány voltam még azokban az években. Soha nem kellett volna, hogy úgy megbántsalak – mondta szelíden, majd Dianára nézett. – Tudtam, hogy végtelenül megsértettem Jeremyt, de sokkal rosszabb lett volna, ha hozzámegyek. Azért jöttem ide ma, hogy lássam, milyen menyasszonyt talált magának. Azt hallottam, hogy ez csak egy kényszerházasság, s aggódtam Jeremy miatt. Diana hűvösen felemelte szemöldökét. – Milyen kedves tőled! – mondta ironikusan. Jeremy közelebb húzta Dianát magához, karjaival átfogta a derekát, s ez erőt adott a lánynak. Megfogta Diana kezét, és megcsókolta, mielőtt titkos mosollyal azt mondta menyasszonyára nézve: – Egyáltalán nem kényszerházasság. Clarissa bólintott és mosolygott. A mellette álló férfira pillantott, aki idegesen piszkálta a sálját. – Most már tudom, attól a perctől kezdve, ahogy egymásra néztetek, hogy ugyanúgy éreztek, ahogy én és Christopher egymás iránt. – Clarissa kinyújtotta a kezét, s a pár kezére tette. – Örök boldogságot kívánok nektek – mondta. Aztán Clarissa és Christopher elhagyták a templomot. Jeremy úgy érezte, hogy egy olyan súlytól szabadult meg, melyet már évek óta hurcolászott magával. Dianára nézett: – Szeretlek – mondta lágyan Jeremy. Diana összeráncolta szemeit meglepetésében. – Tudom. S ezt a fél világ tanúsíthatja, akik mind bennünket néznek. Jeremy akkor látta, milyen tömeg gyűlt köréjük, hogy nézzék őket. Az egyik az édesanyja volt. Özvegy Berenford hercegnő a fiát bámulta, s nézése egyre lágyult, ahogy fiát nézte. De hirtelen szigorú lett. Türelmetlenül csapkodta sétapálcáját a lépcsőhöz. – Gyertek! Mindenkit megvárakoztattok – szólt élénken. – Rossz szokás, s én ezt nem tűröm. Diana, most, hogy a fiam felesége vagy, neked kell megvédeni az ilyen rossz szokásoktól. Jeremy Dianára nézett pajkos, szerető vigyorral. – Teljesen igazad van, anya. Mostantól Dianára bízom, hogy az összes rossz szokásomról leszoktasson. Diana felnézett. – Egy reménytelen, könyörtelen feladat. – Majd dühösen, mikor csak egyedül Jeremy hallhatta, hozzátette: – De mi van, ha nem akarlak feltétlenül kigyógyítani az összes rossz szokásodból? Parázsló pillantást vetettek egymásra, mellyel Jeremy anyját még jobban felháborították. – Ez a komolytalanság ide nem illő – szólt az özvegy hercegnő. – Diana, lehet az lesz a legjobb, ha készülünk Ariana néni városi házába, az esküvői ebédre – szólt közbe Lady Westcott hirtelen, mikor meglátta a figyelmeztető jelet Diana szemében. A javaslat helyeslő mormogást vont maga után, s Jeremy levezette Dianát a lépcsőn a már várakozó hintókhoz. Legalább most magukban lehetnek, ha csak annyi időre is, míg Lady Brisbane házához nem érnek. Diana Jeremyre nézett meglepve, miközben a férfi segített neki. – Anyád nem akar velünk jönni? – kérdezte hitetlenkedve. Berenford mosolygott.  

 

– Kétségtelenül úgy van – helyeselt azon nyomban. – De inkább a szüleiddel fog utazni. Ott sokkal boldogabb lesz, jobban el tud csevegni. Diana nem tudta megállni nevetés nélkül. Jeremy megfogta a kezét, és megcsókolta ujjhegyeit. – Emellett – mondta –, ma van az esküvőnk napja, s beleegyezett – habár vonakodva –, hogy magunk legyünk legalább egy kis időre. – Azt hiszem, egy kicsit később jön el a mi időnk – ugratta Diana. – Hát persze – válaszolt Jeremy, miközben szája fel-alá járt a lány karján. – Csak egy kis ízelítő abból, hogy mi vár ránk. – A hintó nagyon lassan megy – figyelmeztette Diana. – Pont úgy, ahogy megparancsoltam – válaszolt helyeslően Jeremy. – El fogunk késni, és anyád le fog szidni bennünket, s engem legfőképp, e rossz szokásod miatt – erősködött Diana, bár nagyon örült az érzésnek, amit Jeremy hozott létre benne a szájával, mikor elérte a nyakát. Jeremy kuncogott, meleg levegőt lehelt a lány bőrére. – Hadd sorolja csak a hibáimat, s biztos összehasonlítja egymás iránti érzéseinket az övével. Itt lesz az egész hátralévő életünk, drágám, hogy kitaláljuk, mennyire haszontalan is vagyok valójában. Diana boldogan felsóhajtott s átölelte Jeremyt. – Akkor rajta! Már kezdheted is! – egyezett bele. Huszonkettedik fejezet Meleg, napos nyári nap volt, tökéletes idő kilovagolni a rétre, tizenhárom hónappal azután, hogy Diana és Jeremy összeházasodtak. Egy gyermek született az esküvőt követő tízedik hónapra, a neve: Emily Elizabeth Stowall. S az ember biztos lehetett abban is, hogy a pletykás emberek sokasága mind számolta ujján az idő múlását. Most először Emily születése után, azt mondták Dianának, hogy nyugodtan lovagolhat. Diana alig várta, hogy kimeneküljön a bezártságból és a két család figyelmének központjából. Az özvegy Berenford hercegnő különösen tudott végtelenül turbékolni unokája mellett, mely hasonlóan abszurd jelenet előadását idézte elő Lady Westcottból. A verseny kettőjük között sokkal elviselhetőbb lett, s egy előzetesen megbeszélt jeladással Diana kiosont a gyerektől. A szobájában Diana gyorsan átvette a lovaglóruháját, s elindult a Berenford istálló felé. Egy erős kéz várta Lucky Ladyvel. Lucky Ladyt folyamatosan lovagolták és jó formában tartották addig a napig, amikor Lady Diana visszatérhetett a lovagláshoz. Jeremy tartotta a nagy, sötét csődör gyeplőjét kezében. Ó is átöltözött, mellyel meglepődött és bámuló szemeket vonzott magára annak ellenére, hogy már láthatták lovászruhába öltözve egyszer-kétszer. Jeremy ránézett Dianára és azt mondta: – Kisasszony, elkísérhetem lovaglóútjára ma? A hercegnek ez a kívánsága. Diana szemei csillogtak ettől a csínytevéstől, s felemelte állát. Elegánsan megrántotta vállát és hűvös mosollyal, túlzott sóhajjal azt mondta: –' Ha muszáj, akkor muszáj. Nyugodt iramban kezdte a lovaglást Diana és Jeremy, amíg el nem tűntek az istálló és a ház látóteréből. Mikor már elég messze jártak, egyszerre néztek egymásra. – A tóhoz? – kérdezte lágyan Jeremy. Diana megrázta a fejét, s még több pajkosság volt a szemében. – A fákhoz – válaszolta. Ez volt az első hely, ahová együtt lovagoltak a farmon. – Ennyi idő után még emlékszel, hogy kell oda lovagolni? – Eltelt egy kis idő, kisasszony, de azt hiszem, még mindig emlékszem. És ön? Diana bólintott, képtelen volt beszélni, a férfi pillantása úgy megbénította. Jeremy vigyorgott, örült a félreérthetetlen hatásnak, melyet feleségére gyakorolt. S Diana szemében egy pajkos fiút látott megint. Jeremy felemelte a kezét, majd leengedte, s a verseny elkezdődött. A két lovas vágtatott a réten keresztül, a csődörrel és a kancával, akik fej fej mellett haladtak, s közben a két lovas egyre lejjebb hajolt, és gyorsabb iramra sürgette a lovát. Végül a csődör szerezte meg a vezetést. Mire Diana elérte a fákat, és Lucky Ladyt megállította, James már a fához is kötözte a lovát. Lesegítette Dianát a nyeregből, kezeivel még elidőzött a derekán. Szemeiben vágyakozás csillogott. Jeremy megkötötte Lucky Ladyt a fához, a csődör mellé.  

 

Mikor készen lett, Diana és Jeremy nyílt pajkossággal egymásra néztek és valami több is látszott szemükben. A lehető leggőgösebb hangon megszólalt Diana: – Köszönöm, James. – Nagyon szívesen, kisasszony – válaszolta James meghajolva előtte. – Van valami más, amiben segíthetek? Mert segítenék, bármiben. Diana ásított, s úgy tett, mint aki átgondolja a dolgot. – Lehet – szólalt meg nemsokára. – Bár még nem tudom, miben. Jeremy felemelte Diana haját a nyakáról, s magához húzta, ahogy eddig is. – És ebben, kisasszony? – kérdezte, miközben megcsókolta a nyaka hátsó részét. – Segíthetek? – Lehet – helyeselt Diana színlelt közönnyel, amely egyiküket sem tévesztette meg. Jeremy még egyszer megpróbálta. Diana állát kezébe fogta, s arcát felemelte, hogy ajkaik összetalálkozzanak. Miután erőteljesen és igazából megcsókolta Dianát, elrántotta. Jeremy nézte Dianát, lélegzete ugyanolyan zilált volt, mint az asszonyé, mikor megkérdezte: – Ez jó lesz? Diana megvonta a vállát, bár ereiben áramlott a forróság. Remegés szaladt végig Dianán, mikor Jeremy szemügyre vette. Végül, lassan mosoly tűnt fel a férfi arcán, mely gonoszkodó érzéssel vegyült, s ez teljesen szétáramlott az asszony testében. Túl régen volt már, amikor Diana ilyet érzett, mert az Emily megszületése előtti néhány hónapban Jeremy aggódott a babáért, és nem közeledett a feleségéhez. De most Jeremy mohón kárpótolni akarta az elmaradtakért. – Azt gondolom – mondta Jeremy/James, még mindig lovászra emlékeztető hanglejtéssel –, meg kellene próbálnom keményebbnek lennem. S lehet, hogy még annál is egy kicsit tovább megyek, mint amire számít, hölgyem. Diana most már láthatóan is beleremegett. Nyugodt volt, még levegőt venni sem mert, mikor Jeremy kinyújtotta a kezét, és elkezdte kigombolni lovaglóruhájának gombjait. Ujjai olyan fürgék voltak, mint egy gyakorlott cselédnek, s Diana arcát elöntötte a vágyakozás. Egy gomb. Négy. Félúton a derék felé. Majd Jeremy lecsúsztatta a lovaglóruhát Diana vállairól, hogy feltárja puha bőrét. Lágyan megcsókolta mindkét vállát, majd kezébe fogta ágaskodó mellbimbóit, miközben blúzán keresztül megsimogatta nyelvével azokat. – Ez már sokkal jobb, kisasszony – mondta a lovász. – De ez nem tisztességes! – válaszolt Diana, s remegő kezeit kinyújtotta. – Magán sokkal több ruha volt, Még beszéd közben elkezdte Diana kigombolni Jeremy durva tapintású fehér ingét. Egy gomb. Négy. S már a derekánál is van. Az ing nyitva, Diana pedig becsúsztatta kezeit. – Jobb így, kisasszony? – kérdezne Jeremy rekedt hangon, melyet az asszony keltett benne azzal, hogy kezei vándoroltak egész testén. – Sokkal jobb – helyeselt Diana, s elégedetten mosolygott a férfira. Megállt, fejét az egyik oldalra billentette. – Remélem, nem felejtetted el, mit is kell csinálni. Elég sok idő telt el azóta, hogy együtt lovagolhattunk. Jeremy beleremegett. – Ne féljen tőle, kisasszony – mondta rekedten, miközben megcsókolta Diana nyakát, s ujjaival az asszony mellei közé ért. – Az önnel kapcsolatos emlékek mélyen bennem élnek. Jeremy elment, majd kis idő múlva visszafordult, s egy pokrócot hozott. – Hadd terítsem ezt le magunknak, kisasszony – mondta ígéretesen Jeremy. – S akkor megmutathatom, mennyire is emlékszem. Ha ezt a földre terítem, sokkal kényelmesebben leszünk. Diana felemelte szemöldökét, s úgy tett, mint aki meg van lepve. – Kényelmesebb a földön? Együtt? – visszhangzott hangja a látszólagos megdöbbenéstől. – Ez a legilletlenebb, legszemtelenebb javaslat egy lovásztól. Ha a főlovász hallaná, hogy mit mond, azonnal elveszíthetné az állását. Kis nevetést hallott James, ahogy Dianát a pokrócra húzta. – Ó, nem félek tőle – mondta gúnyosan magasztos hangon, miközben az asszony fölé hajolt egész testével. – Én a legnagyobb kedvence vagyok neki.  

 

– És persze a szeretőjének is! – válaszolt Diana, miközben Jeremy tetőtől talpig levetkőztette. Mielőtt válaszolt volna neki, Jeremy elérte Diana legszeretettebb részeit, s kezei ott vándoroltak, pontosan tudták, merre kell menni. – Hát igen, és a szerető – helyeselt Jeremy. – Úgy tűnik, tetszem neki. Nem tudom megmondani, miért – mondta rekedten. – Nem tudja? – kérdezte Diana, miközben az ő kezei is a maguk útját járták. – Azért, mert ő is szereti a gonosz, szemtelen lovászokat. – Gonosz? – ismételte Jeremy. – Milyen szerencse, hogy ilyen a természetem. – Pontosan mennyire gonosz is ön? – kérdezte Diana, visszafojtva lélegzetét, hogy hallja, amit a férfi mond. Jeremy lágyan nevetett. – Olyan gonosz, amilyennek akarja, hogy legyek. Olyan gonosz, amilyet csak akar. Diana ismét elmosolyodott, mikor Jeremy hozzálátott teljesíteni ígéretét.