Anyák maffiája

A szerző korábban megjelent kötetei Halálom után felbontandó Férfiak és egyéb katasztrófák

Kerstin Gier

Anyák maffiája Trivium Kiadó, 2009

A mű eredeti címe: Die Mütter-Mafia Fordította: Bucher Franciska ISBN 978-963-9711-54-9 Copyright © 2005 by Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG, Bergisch Gladbach All rights reserved. © Bucher Franciska, Hungárián translation 2009 © Trivium Kiadó, 2009 Minden jog fenntartva. Tel./fax:(l) 248-1263 [email protected] www.triviumkiado.hu A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének. Felelős kiadó: Zádor Zsolt Felelős szerkesztő: Beke Csilla Fedélterv: Pintér Zsolt Nyomdai előkészítés: P.R.S. Bt. Nyomta és kötötte: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Január 22. Ígéretem szerint itt az utolsó klubdélutánunkon annyit dicsért gyors almás süteményem receptje. Az anyukám még az ő anyukájától kapta! 250 g vaj, 180 g cukor, 3 tojás, kevés zsíros tej, 600 g liszt és 1 csomag sütőpor alapos összedolgozásával sűrű tészta kapunk. Csatos tortaformába simítjuk, a tetejére vékonyan felszeletelt almát terítünk, aztán kissé belenyomkodjuk a tésztába. Légkeveréses sütőben 180 fokon egy óra alatt sül meg. Emlékeztetőül: jövő kedden indul a Kötés kisgyermekekkel kurzusom a családi képzőműhelyben. Sajnos, eddig kevés a jelentkező. Mi van veletek? A fürdőszoba plafonjáról lelógatható szennyestartó zsákot fogunk kötni. Sok helyet takaríthatunk meg vele, és jól is néz ki. Gitti anyu Január 22. Ne vedd zokon, Gitti, de aki odafigyel az alakjára, annak eszébe sem jut megsütni ezt a zsír- és cukorbombát! Különben nem „tészta kapunk”, hanem „tésztát”, mivel jelen esetben a tészta tárgyként szerepel. Sose feledkezzünk meg arról, hogy példaképnek kell lennünk a gyerekeink előtt! Ami pedig a saját kötésű szennyestartódat illeti, a férjem idegrohamot kapna, ha egy ilyet felakasztanék a formatervezett fürdőszobánkban. Mostanában úgysem lenne rá időm, mert pillanatnyilag őrülten be vagyok fogva a munkahelyemen. Ráadásul Frau Porschke, a pesztonkánk, ma közölte velünk, hogy csak nyárig tud dolgozni nálunk, a férje áthelyezése miatt ugyanis elköltöznek. Természetesen, szomorúak vagyunk, mivel Frau Porschkénak arany szíve van, tényleg imádja a mi egérkéinket, és kiválóan vasal, de nekem kezdettől fogva meg voltak a magam kétségei, hogy valaki iskolai végzettség nélkül megfelelő társaság-e két ilyen eleven eszű kislánynak. Mindenesetre, augusztustól új felügyeleti megoldásra van szükségünk, örömmel fogadnánk kevésbé költségest. Kinek van valamilyen tapasztalata gyerekfelügyelő lánnyal vagy fiúval? Be kell fejeznem, mert holnap reggel fontos meeting, aztán kétnapos konferencia Berlinben, ezért most előre kell főznöm, lábat epilálnom (az ötcsillagos konferenciaszálló wellness részlege miatt) és csomagolnom. Sabine

Január 23. Sophie születése után két évig voltak bébicsőszeink, öt lány, öt különböző országból, hogy rögtön visszamehessek dolgozni előbb rész-, majd teljes munkaidőben. Semmiképp nem akartam lemaradni szakmailag, hiszen tudjátok, hogy van ez: amikor az ember az első gyerekkel terhes, még azt gondolja, minden marad a régiben, gond nélkül lehet karriert építeni. Először jó megoldásnak tartottam a bébiszittert, mert nem akadt egy jó barátnőm sem, aki előre figyelmeztetett volna. Aztán amikor már a lekvárban ültem, jött mind a horror történeteivel. De akkor már késő volt. Ezért időben intelek, hogy semmi esetre se vegyél fel lengyel, orosz vagy lett lányt! Bár rendszerint jól főznek, és nem nyavalyognak a sok munka miatt, de ezek a kelet európaiak kivétel nélkül a német férfiakra hajtanak, és nem tisztelik a te férjed sem. Ráadásul, mi haszna a gyerekeidnek egy olyan felesleges nyelv tanulásából, mint a lengyel, a lett vagy az orosz? De a spanyol és az olasz lányokat is felejtsd el, túl elkényeztetettek, fitymálják az ételt, még sosem hallottak arról, hogy az ember a ruháit vasalva és hajtogatva a szekrényben tartja! Azt hihetnénk, hogy otthon a gönceik kupacokban hevernek a földön. Akárcsak a játékok. Susanne barátnőmnek volt egy belga pesztra-lánya, aki a szobájában folyton hasist szívott, aztán egy Marokkóból származó francia, aki havonta négyezer euróért telefonálgatott haza. Első kézből tudom, hogy a dél-afrikai és az argentin lányok is legalább ennyire zűrösek. Susanne kénytelen volt az angol bébiszitterének egy évig valami komplikált diétás kosztot főzni, mert lisztérzékeny volt, márpedig liszt gyakorlatilag mindenben van. Az meg egyenesen gusztustalan, hogy az ír lányok a tus alatt borotválják a szeméremszőrzetüket, és neked kell a gyapjúkat a végén kipiszkálni a lefolyóból. És az egész nem is olcsó. A bébiszitterek túl sok zsebpénzt kunyerálnak, és játszhatod egész nap a sofőrt, mert a legtöbbjüknek még jogosítványa sincs, de folyton a diszkóba akarnak menni. Az összehasonlítás kedvéért kísérletet tettem volna egy hímnemű gyerekfelügyelővel, de olyat, sajnos, nagyon nehéz találni. Tehát az a legjobb, ha sürgősen elfelejted ezt a pesztradolgot. A helyedben keresnék egy olyan kedves, szorgalmas pesztonkát, mint a te Frau Porschkéd. Legalább nem kellene aggódnod amiatt, hogy elcsavarja a férjed fejét. Ha én találtam volna olyasvalakit, mint Frau Porschke, egész biztosan nem kell újra szögre akasztanom a munkámat. Viszont ahhoz, hogy egy nő anyaként visszamehessen dolgozni anélkül, hogy kikészüljön a bűntudattól, és a jó házassága is megmaradjon, szükség van egy teljesen kifogástalanul működő háztartási szisztémára. Bébicsőszök mellett felejtsd el az egészet! Ha egyszer véletlenül hamarabb hazaérsz, a kétéves lányod a tévé előtt ül majd, a férjed pedig az ágyban hentereg a lánnyal. Ezt akarod? Sonja

Január 24. Minden anyukának üdvrivalgás! A nőgyógyász ma megerősítette, hogy terhes vagyok! Koszi a párna-a-popó-alá-és-fekve-maradni tippet, Frauke! Szupi boldog vagyok, és szupi alig várom a reggeli rosszulléteket! Pont jól is jön ki, mivel két hét múlva lejár a meghosszabbított gyesem, és ha elmondom a főnöknőmnek, hogy megint terhes vagyok, valószínűleg nem is kell visszamennem. Emlékszik még, hogy az előzőnél folyton foglalt volt miattam a vécé, hihi. Különben is, gyerektelen létére minden terhes nőt alapból agyhalottnak tart. Remélem, teljes fizetéssel enged itthon maradnom. Én igenis azt

gondolom, hogy egy anyuka legalább az első években mondjon le a karrierjéről és maradjon a gyerekeivel, akármilyen jó is legyen egy gyerekfelügyelő. Persze, ezt mindenki maga dönti el. Egyébként én is voltam bébiszitter az USA-ban, és ABSZOLÚT NEM erősíthetem meg az előítéleteidet, Sonja. Egyszer sem voltam diszkóban, azt ettem, ami az asztalra került, és a ház urát bottal sem piszkáltam meg. Mit szólnál tehát egy NÉMET pesztrához, Sabine? Azzal garantáltan nem fogsz mellé. Ellen (nemsokára kétszeres) anyuci Ui.: Sonja, tényleg kikezdett a férjed a gyerekfelügyelővel? Ilyen körülmények között kifejezetten hősiesnek tartom részedről, hogy még mindig együtt vagytok.

Január 24. Csak példa akart lenni. Természetesen, nem velem történt meg, hanem egy barátnőm barátnőjével. Egy lett lánnyal. Egyébként szívből jövő jókívánságaim a terhességedhez, Ellen! Óriási szerencséd van, hogy az előző pluszkilóit még nem koplaltad le, most megette volna a fene.

Január 25. Visszatérve Berlinből (mámorító világvárosfeeling, közben még egy kis bevásárló körútra is jutott időm, Armani üdvözletét küldi), igencsak bosszankodom a kijelentésed miatt, Ellen. Mi, az Anyukák Klubjának tagjai, tudatosan távol akarjuk tartani magunkat az arról folytatott áldatlan vitától, hogy ki a jobb anya, a „csak háziasszony” vagy az „üzletaszszony”. Az elégedett anya jó anya, ezt tudományosan már tényleg megnyugtatóan bebizonyították. Igaz, nekem sem esne nehezemre lemondani a „karrieremről”, ha fogorvosi asszisztens volnék Fogadd szívből jövő jókívánságaimat, teljes fizetés mellett! (A főnöknőd agyhalott volna, ha megadná!) Sabine

Január 26. Még mindig nincsenek előttem a jövő heti színtanácsadás jelentkezési lapjai. Frau Merkenich abszolút korifeus a maga területén; büszke vagyok, hogy sikerült megnyernem az Anyukák Klubjának. A tanácsai életeket változtathatnak meg, tehát különösen azoknak éri meg, akik még mindig azt képzelik, hogy a lila jól áll nekik. Frauke

1.

Juliusszal az ICE első osztályán utaztam Hamburgból Kölnbe. Az első osztály kedvezményes tarifája olcsóbb volt, mint a másodosztály normál díja, amit ugyan nem értettem, de nem is voltam soha jó számolásban. Különben is, az ember vegye el, amit megkaphat, ahogy anyám mondani szokta. Az első osztály ülései csinosabban kárpitozottak, és több hely van a lábnak. Mivel nem volt helyfoglalásunk, és az egyetlen szabad kétüléses helyet menetiránynak háttal találtuk, így az előző ülés támlájába épített képernyő helyett Herr és Frau Meyer arcát láttuk – „ipszilonnal, Offenbachbul, Frankfottnál, ej, de édös a kicsi, milyen idős?” –, akik szintén Hamburgban szálltak fel, és kimeríthetetlen szalámiskenyér készletükből falatoztak. A szalámiszag és a menetiránynak háttal ülés együttesen rosszullétet váltott ki nálam, Julius pedig, úgy tűnik, örökölte, amint az most igazolódott is. Nem sokkal Bielefeld előtt, minden előzetes bejelentés nélkül, lehányta az asztalkát, amely elválasztott bennünket a Meyer házaspártól. Az újságok, amelyeket Meyerék még nem olvastak és valószínűleg már nem is fognak soha, átitatódtak Julius reggelijével, valamint a három dobozka Hohes C-vel – ez utóbbit korábban valósággal rátukmálták a gyerekre, mondván: „Kisgyereknek köll a vitamin, igyad, egészségös!” Hát most megkapták. – Jön még? – kérdeztem Juliust, miközben lázasan bontogattam a papír zsebkendőinket, azt sem tudván, hol kezdjem a takarítást. – Azt hiszem, nem – válaszolta óvatosan. Herr Meyer diszkréten távozott, miközben Frau Meyer fürgén felugrott, s elővarázsolt a táskájából egy csomag nedves törlőkendőt, amilyet régen én is folyton hordtam magammal, amikor Julius még pelenkás volt. A kendőcskék által minden, hipp-hopp, tiszta lett. Frau Meyer az újságokkal együtt elsüllyesztette őket egy ugyancsak elővarázsolt szemeteszsákba. Végül lehúzta az ablakot, és ragyogva így szólt: – Na, ez megvóna! Elnézést kértem és kábé ezerszer megköszöntem. – Nem köll kínos legyen, gyermeköm – biztosított Frau Meyer, megsimogatva Julius fejét. – A gyerökök mán csak ilyenök, gyakran mögüli valami a hasukat, át köll vészölni. Olyan kedves kis kölök, ugye, olyan okos a négy évéhöz, maga mög egy szimpatikus, tipp-topp anyuka, igazán nem köll kínos legyen. Hirtelen sürgős vágyat éreztem, hogy Frau Meyer keblére vessem magam és megkérdezzem, hogy nem akar-e adoptálni. Régen beszélt velem valaki ilyen kedvesen. Frau Meyer azonban már egész sereg leány- és fiúgyermekkel, mi több, unokákkal rendelkezett, ezért feltehetően nem vonzotta volna egy örökbefogadás. Ezen túlmenően, ha közelebbről megismerne, biztos hamar visszaszívná a „tipp-topp anyukát”. Szimpatikus igen, tipp-topp nem. A saját férjem nemrégiben kijelentette: „a legszánalmasabban szervezett, legélhetetlenebb nőszemély vagy, akivel valaha találkoztam.” Nem sokkal később be is adta a válókeresetet. És annyira már nem is vagyok fiatal. Egész pontosan: harmincöt évesen érezheti magát az ember húsznak, csak nem úgy néz ki. Ezért zártam Frau Meyert örökre a szívembe. Sajnos, a kölni főpályaudvaron le kellett szállnunk, és soha többé nem láttam Meyeréket. Éppen a peronon vonszoltam magam után a bőröndöt és Juliust, amikor összeütköztem egy nagyjából százkilencven magas, sörszagba burkolózó, égszínkék nyúllal. Amíg én a szívemhez kaptam ijedtemben, a nyúl böfögött egy „hopplá”-t, azzal továbbszökdécselt. Csak most láttam, hogy egész seregnyi pasztellszínű rágcsálóhoz

tartozik, amelyek a szemeteskukák körül ugrándozva énekelték: „Sört ide, sört ide”. Egy utazóládát hurcoló, toprongyos bohóc meg egy bodros kék parókát viselő nő, aki enyhén billegve bár, mégis energikusan kapaszkodott a harlekin szabad karjába, ezzel szemben úgy vélte: „Kihaggyuk a kölni dómot”. Karnevál volt Kölnben. Karnevál vasárnapján Kölnbe érkezni, miután az ember hét hetet töltött a téli álmot alvó, vattába csomagolt Pellworm szigetén, úgyszólván olyan érzés, mint űrhajóval leszállni egy vadidegen bolygón anélkül, hogy a földönkívüliek különösebben tudomást vennének rólunk. Körülnéztem, hátha meglátom Lorenzet, jövendőbeli ex férjemet, gyermekeim atyját. Lorenznek azonban se híre, se hamva, annak ellenére, hogy telefonon többször is bediktáltam neki az érkezésünk időpontját. Igazából nem is igen számítottam a megjelenésére. Amióta folyamatban volt a válás, többé semmilyen tekintetben nem érezte magát felelősnek értem, ami ez esetben minden bizonnyal azt jelentette, hogy a gyorsvasúttal kell hazamennünk. Erősebben megfogva Julius kezét, utat törtem magamnak a tömegben. Az ötös vágánytól a tizenegyes felé haladtunkban leginkább jelmezes és/vagy részeg embereket láttunk. Még egy japán turistacsoportot – igazi, jelmez nélküli japánok – is megfélemlíteni látszott a nyüzsgés. Szorosan összebújva, bizonytalanul bámészkodtak, egyikük sem fényképezett. – Rosszul vagyok – szólt Julius. Riadtan eldobtam a koffert, és odébb löktem egy hosszú hajú vámpírt a legközelebbi szeméttárolótól. Fel kellett emelnem a gyereket, hogy elérje a nyílását, a vámpír pedig későn figyelmeztetett, hogy papírgyűjtő. De egy olyan napon, amelyiken fél Köln amúgy is papírkosarakba hányt, nem tudott bűntudatot ébreszteni bennem. A vámpír mellett egy Gerhard Schröder-maszkos, feltehetően férfi illetőségű egyén őgyelgett, a szagából ítélve erősen izzadhatott a latex alatt. – Nem akarsz meginni velünk egy sört? – kérdezte. Julius rókázott egyet. Úgy látszik, még mindig maradt Hohes C a gyomrában. – Ez undorító – szólt a vámpír. – A tiéd? – A kisgyerekek már csak ilyenek, megüli néha valami a gyomrukat – feleltem Frau Meyer, ipszilonnal, után szabadon, és megsimogattam Julius buksiját. – Nem köll kínos legyen, át köll vészölni. – íííííí, egy hesseni disznó – szólalt meg Gerhard Schröder. – És én még ezzel akartam sörözni! – Attól még dögös segge van – vélte a vámpír. – Halleluja – válaszoltam. Lassan aggódni kezdtem. Lehet, hogy Julius nemcsak örökölte tőlem a hátrafelé utazás és a szalámiszag kiváltotta reakciókat, hanem ráadásul elkapott valami gyomor- vagy bélgyulladást is. Biztos, ami biztos, ágyba kell kerülnie egy hányáscsillapítóval. A menetrendet tanulmányoztam. Hét perc múlva itt a vonatunk, annyit túl lehet élni. Egy sárga pöttyös kalapos, kopasz nyugdíjas belekönyökölt a bordáimba, és mogorván közölte: – Tízes vágány, Gisela, és punktum! Hányszor akarsz még utánanézni? Időközben én is kissé ingerült lettem. A sörhasába nyomtam a könyököm, úgy válaszoltam: – Ha eltöröd is a bordáimat Karl-Heinz, én akkor is a tizenegyes vágányra jövő vonatra szállok. A nyugdíjas csodálkozva rám pillantott. Nem ismertem, de azonnal tudtam, hogy az a fajta ember, aki sosem kér elnézést, és a közért előtt a kismamáknak fenntartott parkolóban hagyja a kocsiját. Mögötte egy borzasztóan kövér, hetven körüli, fémszálas

parókába és szívecskés napszemüvegbe öltözött, alacsony asszony állt. Gondoltam, Gisela lesz. – Itt vagyok, Heinrich – szólt magas fejhangon és megkopogtatta az öreg vállát. Tehát Heinrich. Nem is álltam messzi az igazságtól a Karl-Heinzcel. Heinrich egy darabig ide-oda pislogott fémszálas Giseláról rám és vissza, majd megvakarta mókás kalapkáját. Aztán így szólt: – Hát, összekavartalak benneteket, előfordul, vagy nééém? Vagy nééém? Alaposan szemügyre vettem Giselát, és szívből reméltem, hogy Heinrich szürke hályogban szenved, méghozzá előrehaladott stádiumban. A szerelvény befutott és sóhajtva ajtót nyitott. – Rosszul vagyok – jelezte Julius. Sajnos, Heinrich nem tudott idejében félreugrani. – Előfordul – válaszoltam.

* Egy rafináltan felújított régi épületben laktunk. Aki kintről feltekintett az ablakokra, meg nem mondta volna, hogy mögöttük egy focipálya méretű lakás rejtőzik. Tíz évvel ezelőtt vettük, amikor Lorenzet kinevezték államügyésznek. Egész pontosan, a lakást Lorenz vette, én csak beköltöztem vele együtt. Lorenz hét évvel idősebb nálam. Kereken húszéves voltam, midőn megismerkedtünk, a második szemesztert végeztem pszichológián, és még mindig totál elveszett voltam a nagyvárosban. Főleg a villamos- és a metróhálózatban nem ismertem ki magamat. Amióta egyszer az egyik tankörtársamnál összegyűlt tanulócsoporthoz igyekeztem, ami csupán két villamosmegállónyira, volt tőlem, mégis eltévedtem és egy titokzatos helyen, nevezetesen Zülpich-Ülpenichben kötöttem ki, azóta csakis kerékpárral közlekedem, bármilyen messzire is visz az utam. Biciklizésben jó vagyok. Az északi-tengeri Pellworm szigetéről származom. A szüleimnek parasztgazdasága van ott, túlnyomórészt fejőstehenekkel. Valójában fiúnak kellett volna születnem, és egyszer majd átvenni a farmot. A lányokkal a szüleim a mai napig nem tudnak mit kezdeni. – Természetesen attól még szeretünk, Constanze – mondogatja apám mindig, de amikor három évvel utánam megszületett az öcsém, úgy hiszem, komolyan elgondolkoztak azon, hogy a fölösleges gyereket – mármint engem – örökbe adják. Amikor ezt elmondom nekik – néha még ma is megemlítem –, csak a szemüket forgatják, és azt felelik, hogy ez már megint jellemző a lányokra, és nőjek fel végre. Az sem tetszett a szüleimnek, hogy akkoriban az egyetemi helyeket elosztó központ Kölnbe küldött. Úgy gondolták, nem vagyok még elég érett a nagyvárosi életre. Sajnos, igazuk lett. Szívesebben mentem volna Hamburgba, közelebb esik az otthonomhoz, és átláthatóbb közlekedési hálózata van. A Rajna mentén élők legfeljebb feleannyira nyitottak és szívélyesek, mint amilyennek mondják őket. Egy cent nélkül ZülpichÜlpenichben – nem volt éppen leányálom. Senki sem akarta kölcsönadni a biciklijét vagy pénzt villamosjegyre, sőt még telefonálni sem engedtek. Nyoma sem volt a rajnai rokonszenvnek. A taxis, aki végül hazavitt, török volt. Mint már mondottam, nehéz volt megszoknom Kölnben. Rémesen fríznek látszottam: magas, szőke és langaléta, aránytalanul nagy kézzel és lábbal. Nikkelkeretes szemüveget viseltem, rágtam a körmöm, és dadogtam, amikor izgatott voltam. A vállamat előreejtettem, hogy alacsonyabbnak látszódjak, s ugyanezen okból rászoktam a csoszogásra. Az új élet kezdetét és a felnőtté válásomat illusztrálandó, először is felkerestem egy fodrászt, aki levágta méteres copfomat, és ellátott egy – saját szóhasználatával élve – „ravasz rövid frizurával”. A frizura azonban nem volt ravasz, s

máig nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán frizura volt. De legalább észrevétlen és egyszerű volt, remekül passzolt az akkoriban előszeretettel viselt szürke és sötétkék cuccaimhoz. Zsákszerű felsőimhez leginkább farmert hordtam, kényelmes egészségügyi szandált, és semmi sminket. Ezzel a kinézettel cseppet sem lógtam ki a többiek közül a pszichológia szakon. Hogy erősítsem az összetartozás érzést, boldogtalan szerelmi kapcsolatot tartottam fenn az egyik lakótársammal, Jan Kröllmann-nal. Álszeméremből elhallgattam Jan elől, hogy ő volt nekem az első, ami szintén nem igazán teremtett jó alapot a kapcsolatunk számára. Annyira szégyellős és gátlásos voltam, hogy csak vaksötétben láthatott meztelenül – vagyis soha. Hamarosan meg is csalt az egyik lakótársnőnk barátnőjével, akinek – amint fogalmazott – kényelmesebb ágya volt. Mivel azonban nemcsak az ágyban üzekedtek, hanem az előszobaszőnyegen, a kádban és a konyhaasztalon, erősen gyanítottam, hogy az ágyán kívül egyéb előnyei is vannak velem szemben. Afölötti aggodalmamban, hogy netán összefutok velük az előszobában, alig mertem kitenni a lábam a szobámból, és a szükségesnél jóval több időt töltöttem az egyetemi könyvtárban. Az a tény, hogy egy további lakótársunk nyakasán ajánlgatta magát Jan utódjának, nem feltétlenül tette egyszerűbbé a dolgot, annál is inkább, mivel az illető fél fejjel alacsonyabb volt nálam, és átható testszagot árasztott. Közel álltam ahhoz, hogy sutba vágjam a tanulást, visszaköltözzek Pellwormba, és ott életem végéig tehenet fejjek. Szerencsére, pont ekkor ismertem meg Lorenzet, és újból átgondoltam a dolgot. Lorenzet, őrült romantikus módon, elütöttem a bringámmal. A kerékpárút közepén állt. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy félreugrik, mert csengettem, mint egy idióta, sőt hadonásztam, valamint meglehetős hangerőn szidtam a kerékpárúton mászkáló, tökfej gyalogosokat. Lorenz azonban olyannyira elmélyült az aktáiban, hogy se látott, se hallott. Az utolsó pillanatban kikerültem a járda felől, ott viszont egy másik biciklista jött szembe velem, aki szintén ki akart térni Lorenz elől. Így aztán mindhárman összecsattantunk, szép kis lármát okozva ezzel, és eltartott egy darabig, amíg kibogoztuk a végtagjainkat és a bringákat. Csodával határos módon senki sem sérült meg komolyan, eltekintve a horzsolásaimtól. Lorenz volt olyan nyájas, hogy majdnem azonnal belátta, ő a baleset fő okozója. Megvárta, amíg a másik biciklista káromkodva továbbkarikázik, aztán meghívott vacsorázni. Ma úgy gondolom, puszta véletlen, hogy engem hívott meg; ha a másik biciklista nő, és jobban néz ki nálam, akkor Lorenz valószínűleg az ő férje volna. Ugyanis éppen akkortájt döntötte el, hogy ideje komolyan lekötnie magát, és ha Lorenz valamit eldönt, attól hat ökörrel sem lehet eltántorítani. Törekvő, fiatal, pontosan megfogalmazott jövőképpel rendelkező joggyakornok volt, s számomra a jóisten ajándékát jelentette. Jan Kröllmann egy senki volt Lorenz Wischnewskihez képest, ezt egyből világosan láttam. Visszatekintve úgy gondolom, tényleg nem sok kellett akkoriban ahhoz, hogy szerelmes legyek. Az egyszerűség kedvéért mindig az első utamba akadó pasiba szerettem bele. Lorenz volt az első férfi, aki felismerte, hogy valójában nem rút kiskacsa, hanem hattyú vagyok. Az ő rendezésében kiselejteztem zsákszerű felsőimet, testhezálló pólókat vettem, megtetszettek a negyvenegy és feles körömcipők, s végül még a nikkelkeretes szemüvegemet is lecseréltem színes kontaktlencsére. Ilyenformán átváltozva – a megismerkedésünk után három héttel otthon, Pellwormban csak a kutyánk ismert volna fel – Lorenz büszkén mutatott be előbb a barátainak, később pedig a mamájának. Bizalmatlanságot kellett volna ébresztenie bennem annak, hogy csak a stílusváltásom után mutatkozott velem a nyilvánosság előtt, de hát szerelmes voltam. Nem volt értelme tovább is görnyedt háttal, csoszogva járni, mert Lorenz akkor is magasabb volt nálam, amikor körömcipőt viseltem. Végre egy férfi, aki tudja, mit akar – nevezetesen engem! A lakóközösségből villámsebesen kiköltöztem, és ugyanazzal a lendülettel Lorenzhez be. Majdnem ennyire sietősen estem teherbe is.

Ami azt illeti, nem volt szándékos. Amikor elmaradt a „Mikulás”, pánikba estem. Terhesség! Éppen most, amikor az életem ilyen csodálatosan alakul! Lorenz – az első férfi, aki meztelenül látott – úgy kivág, hogy a lábam sem éri a földet, a szüleim kinyírnak, Pellwormban soha többé nem mutatkozhatom. Még a nőgyógyász várószobájában is azért imádkoztam, bárcsak valami rettenetes, felőlem akár gyógyíthatatlan betegségem volna. Könyörgöm, hiszen mindennap lelkiismeretesen ugyanabban az időpontban beszedtem a tablettát, kérlek, engedd, hogy beteg legyek, egy alattomos ciszta vagy rosszindulatú mióma, bármi, bármi, csak ne terhesség! Az imám nem talált meghallgatásra. Amikor aztán később megláttam a bébit az ultrahang képernyőjén, mégiscsak örültem, hogy nem kell meghalnom. És tévedtem Lorenzet meg a szüleimet illetően is. Amikor Lorenz tudomására hoztam a terhességet, nem rúgott ki a lakásából, hanem házassági ajánlatot tett. Amikor pedig a szüleim értesültek a házassági ajánlatról, mindkettőnket meghívtak Pellwormba. Lorenzet bemutatták a szomszédoknak, és alaposan kitárgyaltuk a babakocsi divatot. Nagyjából nyolc hónappal később megszületett a lányunk, Nelly, később Julius, és tizennégy évig minden a legnagyobb rendben volt. Szögre akasztottam a tanulmányaimat, neveltem a gyerekeimet és igyekeztem az életemet a megfelelő dolgokkal kitölteni: a megfelelő könyveket a megfelelő bulis csevegéshez, a megfelelő cipőt a megfelelő ruhához, a megfelelő nyaralási célokat a megfelelő barátokkal, a megfelelő ételeket a megfelelő alkalomra és a megfelelő bánásmódot a megfelelő bejárónővel. Az összes közül ez utóbbi volt a legnehezebb. Eltartott pár évig, mire rájöttem, hogy nem bölcs dolog barátságot erőltetni azzal a nővel, aki más piszkát takarítja. A végén elkávézgatjuk az egész délelőttöt az új „barátnőnkkel”, meghallgatjuk szörnyű házasságának a történetét, s tanácsokat adunk neki, amelyeket sosem fog megszívlelni. Búcsúzóul minden délben odaadjuk a „barátnőnknek” a megállapodás szerinti összeget, aztán belevetjük magunkat a házimunkába. Különös módon ezek a barátságok csak addig tartanak, amíg el nem határozzuk magunkat egy másik takarítónő alkalmazására, hogy több idő maradjon a „barátnő” házassági problémáira. A férjünk aztán, nem is egészen igaztalanul, ritka hülye birkának nevez bennünket – nálam legalábbis így történt. De nagyon fiatal voltam, és ilyen dolgokban teljesen tapasztalatlan (anyámnak, magától értetődően, sose volt takarítónője), ezért a saját káromon kellett tanulnom Ennek eredményeként Frau Klapko – az első bejárónő, akivel nem tegeződtem – sikált, vasalt, porszívott nálunk immár öt éve, és hála neki, a lakás mindig olyan tiszta és rendes volt, mintha valami lakberendezési magazinnak készülnénk lefotózni. Tehát nálunk minden rendben volt. Egészen addig, amíg négy hónappal ezelőtt a férjem hirtelen és váratlanul be nem jelentette a válási óhaját. Akkor olyasformán éreztem magam, mint akit a felhőkből taszítanak alá. Az este úgy kezdődött, mint a többi: Lorenz túlórázott, én nélküle tereltem ágyba a gyerekeket, majd felmelegítettem a vacsoráját és egy pohár vörösbor mellett elbeszélgettünk a nap eseményeiről. Egyszer csak minden bevezető nélkül bejelentette: – Conny, szeretném, ha elválnánk. Kis híján leájultam a székről. – Viccelsz? – kérdeztem. – Dehogyis! Ilyen komoly dologgal aligha viccelődnék – válaszolta Lorenz szigorúan. Tanácstalanul bámultam rá azon gondolkozva, vajon a film melyik jelenetéről maradtam le. Halló? Van itt valaki? Eközben Lorenz előterjesztette az én és az ő további életét illető terveit: – A gyerekek magától értetődően nálad maradnak, cserébe én megtartom a lakást, már csak azért is, mert közel van a bírósághoz. Ulfi elrendezi az egész anyagi hercehurcát,

emiatt nem kell, fájjon a fejünk, viszont arra gondoltam, hogy jó volna, ha te és a gyerekek anyám házában élnétek. A gyerekeknek ott a kert, még több helyetek is lenne, mint itt. Ezenkívül mégiscsak a szüleim háza, és nem tartanám helyesnek, ha idegenek költöznének be. Mi a véleményed, Conny? Halló? Halló? Még mindig segélyhívó jeleket küldtem a világűrbe. De senki sem válaszolt. – Conny? – Hm? Tisztára sokkban voltam. Feltehetőleg nyál csurgott az államon, vagy hasonló. Megpróbáltam a férjem mondandójának töredékeit értelmes egésszé összeállítani, de hiába. Az anyja négy hete, nyolcvanhárom évesen halt meg agyvérzésben. Ez a válási ötlet talán az anyja halála miatti megkésett reakció? Igyekeztem aktiválni a pszichológiatudásom maradványait: létezik netán egyfajta… ööö… öedipusi… ööö… postmortális… ööö… válási kényszer? Nem emlékeztem, hogy valaha is hallottam volna ilyesmiről. Valójában csak két elképzelhető magyarázat lehetséges. Lorenznek vagy agytumora van, vagy… – Julius járhatna a Tarkabarka villába, így hívják az óvodát a szomszéd utcában, fantasztikus híre van, a külföldiek és a szociális segélyen élők neveletlen gyerekeinek az aránya egyenlő a nullával – szakította meg Lorenz zavaros gondolatmenetemet. – Ott nem kap a kölyök naponta lapáttal a fejére, az óvónők pedig nem hordanak fejkendőt. Ez pedig határozott előrelépés volna ehhez az integratív, alternatív kócerájhoz képest, ahová most jár, nem gondolod? Nelly, persze, maradhat a mostani iskolájában, csak hosszabb a vonatút. Ha viszont mégis váltani akar, akkor az ottani gimnáziumba akár el is kerékpározhat, és szintén jó a híre. De ennek az eldöntését ráhagyhatjuk, mit gondolsz? Vagy agytumora van, vagy… – Van valakid? – robbant ki belőlem. – Hogyan? – Lorenz úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. – Ez meg hogy jut eszedbe? – Igen, mondd csak! – kiáltottam. – Különben miért akarnál ilyen hirtelen elválni? Teljesen rendben van a házasságunk. Lorenz sóhajtott. – Tudtam, hogy nehéz lesz értelmesen beszélni veled erről. Annyira emocionális vagy! Egyikünk teljesen nyilvánvalóan meghibbant. Lázasan kutattam az elmúlt tizennégy évben Lorenz válási igényének magyarázata után, de semmit sem találtam, még egy súlyosabb veszekedést sem. Jó, otthagytam az egyetemet, sosem próbáltam kitanulni egy szakmát, és emiatt néha rosszul éreztem magam. A közös ismeretségi körünkbe tartozó asszonyok nemcsak a megfelelő takarítónővel szemben jártak el megfelelőbben, de rendszerint a gyereknevelés mellett dolgoztak, sőt a legtöbbjük valami ász volt, például befektetési tanácsadó, bírónő vagy orvos. Köztük az ember néha kicsit tényleg kevesebbnek érezhette magát, amikor vacsora közben a hétköznapjaikról beszélgettek; egy izgalmas büntetőperről, egy utolsó pillanatban újraélesztett betegről vagy az ingadozó Nikkei-indexről, míg nekem aznap a legsúlyosabb megoldott problémám a lányom hajába ragadt rágógumi volt. Lorenznek semmi kifogása nem volt az ellen, hogy otthon maradjak, mindig azt mondta, eleget keres kettőnk helyett, ami igaz is volt. (Kivált, hogy egyetlen utód a két gyermektelen örökhagyó nagybácsival megáldott családban, akik a házasságunk ideje alatt mondtak búcsút az árnyékvilágnak. Még ha a vagyonuk nagy részét valamiféle alapítványokra is hagyták, maradt éppen elég értékpapír, festmény és pénzpiaci alap az egyetlen unokaöccsük számára.) Különben pedig az évek alatt számos házasság ment tönkre az ismeretségi körünkben, habár a nők igen dolgosak és tipp-toppok voltak. Nem, alapvetően nem volt lényegbeli nézetkülönbség köztünk, még a szexuális életünk is

egészen normális volt. Hetente egyszer-kétszer szeretkeztünk, amikor a gyerekek már aludtak, és ez több volt, mint amennyit a kisgyermekes párok legtöbbje elmondhat magáról. Csupán alkalmilag fordult elő néhány ártalmatlan nézeteltérés a házasságunk alatt. Olyasmik miatt, hogy én főleg Tukibo-kézitáskát hordtam, holott Lorenz ajándékozott nekem egy Louis-Vuitton-táskát, vagy, hogy évekkel ezelőtt Julius pelenkásvödrét a folyosón felejtettem, amikor a főügyész és a felesége jött vacsorára. Összesen egy dolog jutott eszembe, ami miatt Lorenz komolyan dühös lett, az a kínos eset az új szomszéddal. Egyszer, amikor levittem a szemetet, kizártam magam. Klasszikus eset, mindannyian ismerjük: az ajtó becsapódik, a kulcs belül a zárban. A konyhában sült a zöldséges lasagna, Julius délutáni álmát aludta. Ráadásul mezítláb voltam, buta szokás. A szomszédasszony, akinek adtunk pótkulcsot, hogy ha nyaralni megyünk, ránézzen olykor a lakásra, nem volt otthon, Nelly pedig csak két óra múlva volt várható az iskolából. Mivel a lasagna majdnem kész volt, becsengettem a fölöttünk lakóhoz, a nemrég beköltözött kortalan, borostás férfihoz, aki mostanáig elmulasztott bemutatkozni. Szerencsére otthon találtam. Eléggé sietős dolgom volt, mert nem akartam, hogy Julius felébredvén egyedül találja magát a lakásban, ezért hevesen, de udvariasan a következőt mondtam: – Jó napot, a nevem Constanze Wischnewski, ön alatt lakom, üdv a házban, kenyeret és sót legközelebb hozok, de most szabadna kimennem a balkonra? Úgy tűnt, a borostást kissé túlterhelte a helyzet, mert csak bámulta elképedten a meztelen lábamat. De nem várhattam, amíg felocsúdik. – Nagyon kedves itt magánál – szóltam, miközben beslisszoltam mellette a nappaliba, és elámultam a totálisan bútormentes szoba láttán. Csupán Bang&Olufsen-torony és plafonig érő CD-polcok. – Olyan visszafogott. Mivel az ember még mindig nem szólalt meg, kinyitottam a balkonra vezető ajtót, és lemásztam a keserűfűvel befuttatott nemesfém rudakon a teraszunkra, nem mulasztva el előzőleg még egyszer köszönetet mondani. A többi gyerekjáték volt. A hálószobaablak egyik szárnya bukóra volt állítva. Rutinosan benyúltam a résen, kinyitottam a másik szárnyat és bemásztam. Büszke voltam magamra: sem a lasagna, sem Julius nem szenvedett kárt. Amikor este el akartam mesélni Lorenznek az esetet, már mindent tudott. A borostás ugyanis elkapta a lépcsőházban, és arról érdeklődött, hogy milyen a dilibogyót szedek. A miatt is panaszkodott, hogy a bérbeadó előzőleg nem tett említést neki rólam. Nyilvánvalóan megsejtette a lakbércsökkentés lehetőségét. Felőlem! Mintha közveszélyes volnék. Lorenznek ez rém kínos volt. Ezen az estén hangzott el aztán az a bizonyos bántó mondat, miszerint én volnék a legszánalmasabban szervezett, legélhetetlenebb nőszemély, akit ismer. Ezenfelül könnyelmű és felelőtlen, ráadásul mezítláb mászkálni paraszt szokás. De hát azért csak nem akarna elválni tőlem, mert mezítláb szaladgáltam?! – Van valakid? – ismételtem meg bizonytalanul. – Ni-incs! – válaszolta nyomatékosan Lorenz. Fogalmam sem volt, hogyan tovább, ezért elbőgtem magam, nem annyira a bánattól, inkább a tehetetlenség miatt. És mivel képtelen voltam felhagyni a sírással, Lorenz végül megszánt, és nekifogott megmagyarázni a döntését. Azt mondta, megváltoztak az érzései irántam, ez minden. A potenciálunk egyszerűen kimerült, nem tudunk közösen továbbfejlődni. És még túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy érzések nélküli házasságban éljünk. És én, ha egész mélyen magamba néznék, ugyanerre a felismerésre jutnék A rá következő hetekben sokat vesződtem azzal, hogy mélyen magamba nézzek és keressem ezt a felismerést, mialatt Lorenz tetterősen dolgozni kezdett a tervei megvalósításán. Ha elhatározott valamit, nem volt visszaút. Elmagyarázta a gyerekeknek,

hogy Anya és Apa még mindig nagyon szereti egymást, de mégsem annyira, hogy együtt lakjanak. És ezért Apunak eleinte a vendégszobában kell aludnia. De a nagyi háza nagyon szomorú, mert egyedül áll, és ezért fognak ők, a gyerekek és az Anyu, mármint én odaköltözni, amint megjavítják a fűtést. Akkor a ház megint boldog lesz, Apának pedig nem kell többé a vendégszobában aludnia. És a nagyi házának kertjében csodaszép hintát lehet felállítani, meg homokozót, és Apu nagyon gyakran eljön majd látogatóba. És ők is bármikor eljöhetnek Apuhoz látogatóba, és az egész nagyon-nagyon klasszul fog működni. Juliusnak rögtön minden világos volt, mint a Nap, nem kérdezősködött. Kiegyensúlyozott és vidám maradt, mint mindig. Nelly viszont már nem négyéves volt, hanem majdnem tizennégy, ezért Lorenz magyarázatát kimondottan átlátszónak találta. Különben sem lehetett már hintával és homokozóval lépre csalni. Piszok módon azonban egyedül engem kiáltott ki bűnösnek az egész slamasztikáért. – Nem hagyom, hogy hülyének nézzetek – közölte. – Mit csináltál? Semmit. Semmit sem tettem, abszolút semmit. Lehet, hogy ez túl kevés volt? – Nem akarok nagyi házába költözni, olyan megasivár – kiabált a lányom. – Tehát ki kell békülnöd Apuval! Na ja, ha az olyan egyszerű volna. – De hát nem is veszekedtünk, kicsim – mondtam, és próbáltam megnyugtató, átgondolt és felnőttes hangot megütni. – Hát akkor micsoda? – kiáltotta Nelly. – Van az Apunak valakije? – Ni-incs! – válaszoltam nyomatékosan, pont, mint Lorenz. – Akkor miért nem szeret már téged? Vállat vontam. – Tudod, az érzések néha… – Ó, a fenébe! – üvöltött a lányom, és elbőgte magát. – Nem akarok abba a külvárosi, nyárspolgári skatulyába költözni. Szerintem rohadtság, hogy semmit sem teszel ellene. Elfuseráljátok az egész életemet! De hát mit tehettem volna? Lorenz elhatározása bombabiztos volt. Nem vesztegette az időt, az összes barátunkat, ismerősünket és rokonunkat haladéktalanul értesítette a közelgő válásunkról. Meglepődtek, de mégsem annyira, mint én. A legjobb családban is előfordul, ugyebár, ilyesmi. Mindenki igen kedves és semleges volt, ám az ember hiába találja ilyen esetben korrektnek a semleges hozzáállást, a semlegesség olyasmi, amivel konkrét helyzetben nincs mit kezdeni. Sőt továbbmennék: azt mondanám, hogy a semleges barátok nem is barátok. Ha Trudi nem áll mellettem, magányosabbnak éreztem volna magamat, mint valaha. Trudi – akit valójában Gertrudnak hívnak – az egyetlen ismerősöm, aki nem „rendes”, mármint Lorenz mércéje szerint. Az egyetemen ismerkedtünk meg, amikor Nelly születése után két évvel mégiscsak megpróbáltam befejezni a tanulmányaimat. (Mellesleg jegyzem meg, hogy sosem sikerült.) Lorenz szavaival élve Trudinál rés van a teknőn; különös szellemekben és földönkívüliekben hisz, továbbá tisztában van az összes előző élete valamennyi állomásával. Briliáns pszichológiahallgató volt, az évfolyam legjobb eredményével végzett, és két remek állásajánlatot utasított vissza, mert „rossz megérzése volt” velük kapcsolatban. Azóta egész sereg titokzatos, költséges továbbképzésen vett részt, amelyek képessé tették vízerek és elektromágneses mezők felderítésére, természeti szellemek megzabolázására, valamint autógumik aurájának az analizálására. Ettől eltekintve azonban tényleg jó barátnő, az a fajta, akit hajnali négykor is felhívhatok, ha segítségre van szükségem. Trudi volt az egyetlen, aki nem viselkedett semlegesen. Átölelt és így szólt:

– Lorenz egy vén gennyzsák, Connykám. Százszor megéltem már ilyesmit az ismerőseimnél. Kapuzárási pánik. Normális, hogy a férfiak ilyenkor elhagyják a családjukat, és a feleségüket lecserélik egy fiatalabbra. A Volvójukat pedig egy Porsche kabrióra. Én ezért férjhez sem mentem. – De Lorenznek nincs senkije – vetettem ellen. Bár tényleg Volvója volt. Trudi hitetlenül bámult. – Én viszont meglehetősen biztos vagyok a dolgomban. A megérzéseimben sosem csalódom. – Már nem szeret, ez minden – folytattam. – De valahogy ez még rosszabb. – Ezt a marhát! – Trudi a vállamra rakta a kezét, és sorolni kezdte az ilyenkor szívesen hallott közhelyeket. – Meg sem érdemel téged. Én mindig is azt gondoltam, hogy tulajdonképpen nem illetek össze. Nézd az egészet pozitívan: amikor bezáródik egy ajtó az életben, mindig kinyílik egy másik! Ki tudja, hogy mit tartogat még számodra a sors? Most kezdődik a te nagy kalandod, hát nem nagyszerű? Ha Lorenznek van valakije, szerzünk neked is egyet. Jobbat nála. Ahogy te kinézel, gyerekjáték lesz. Csak nehéz nálad magasabbat találni. Nem tehetek róla, de ilyen dolgokban régimódi vagyok. Ha már okosabbak nem lehetnek nálunk manapság a férfiak, legalább testileg emelkedjenek fölénk. Ah, csodás lesz, harmincöt évesen egészen másként élvezi az ember lánya a szingli életet! De hát én egyáltalán nem akartam semmilyen szingli életet. – Trudi – szóltam nyomatékkal –, Lorenznek nincs senkije. Csak nem szeret már, és mivel nem tudom, hogy miért nem, ebbe belebetegszem. Tényleg szívesebben venném, ha volna harmadik, azt inkább megérteném. Mindig azt hittem, hogy Lorenznek a család az első. Mindjárt a karrierje után. Úgy éreztem, egyáltalán nem rá vall, hogy tizennégy közös év után le akar passzolni bennünket az anyja házába, csak mert „megváltoztak” az érzései. Ha nincs senkije, akkor mégiscsak agytumorban szenved. Ez volt az egyetlen elfogadható magyarázat, én pedig úgy kapaszkodtam bele, mint valami mentőövbe. Lorenz azonban neurológus helyett a barátját és ügyvédjét, Ulfi Kleinschmidtet kereste fel, aki a válási formalitásoknak cikornyás jogi magyarázatot kanyarított, amellyel csak még inkább összezavart, és a végén egy mukkot sem értettem az egészből. Nem akarván szégyent vallani, mindent aláírtam, amit Ulfi elém rakott, hogy „meggyorsítsuk az eljárást”. Holott egyáltalán nem akartam meggyorsítani az eljárást. Talán Lorenzet még a válás előtt elviszi az agytumor. Az ilyesmi gyors lefolyású lehet. – Makkegészséges vagyok – mondta Lorenz. – Neked pedig el kell fogadnod végre, hogy köztünk vége mindennek. De ilyen hamar nem tudtam átállni. Miközben végignéztem, ahogy Lorenz gondosan atomjaira bontja a házasságunkat, és már csak nélkülem jár el az esti meghívásokra – közös, úgynevezett barátaink alighanem eldöntötték, hogy kettőnk közül ő a fontosabb számukra –, én egyre fölöslegesebbnek éreztem magam a lakásban, mint valami hívatlan vendég. Rezignáltan kezdtem összecsomagolni a cókmókunkat, amit Nelly hisztérikus sikítófrásszal nyugtázott. – Az én dolgaim itt maradnak! Úgyis legtöbbször itt leszek. Abba a nagyiféle nyárspolgári omladékba maximum aludni megyek. Biztos lehetsz benne, hogy egyetlen barátnőmet sem hívom meg oda, csak hogy időben tisztázzuk. Apa azt mondta, az itteni szobám mindig az enyém marad. Sok pakolnivaló amúgy sem akadt, mert valójában itt minden Lorenzé volt. O választotta és fizette ki a holmikat. Ízlés dolgában mindig rá hagyatkoztam, és nem fordítva; ez a szokás vörös fonálként húzódott végig a házasságunkon. Az egész lakást bűnösen drága, ezüstszürke kecskeszőr-velúrral borította be, fekete bőrhuzatú Rolf-Benz-

díványokat vett, és egy dohányzóasztalt, amelynek értéke vetekedett egy kisebb autóéval. A falakon hatalmas absztrakt festmények lógtak, amelyeknek az eladási ára fedezné mindkét gyermekünk egyetemi tanulmányait. Csak a puhafa tálalószekrény, amelyet az esküvőnkkor ajándékoztam Lorenznek, ütött el erőteljesen a berendezés többi részétől. Otthon, Pellwormban, a szomszédék istállójában találtam, több réteg festék alatt megbújva. Hetekbe tellett, mire kilúgoztam, lecsiszoltam és lenolaj meg éteres narancsolaj segítségével elűztem belőle az istállószagot. Lorenz igen meg volt hatva, amikor a fehér szalaggal átkötött szekrény elé állítottam. Sírnom kellett, ha erre gondoltam. Egyáltalán, sokat kellett sírnom, amíg a sok mindenfélére emlékeztem. Voltak napok, amikor fel sem száradt az arcomról a könny. Trudi ezt riasztónak találta. Azt mondta, az aurám csupa méreg, és azonnal költözzek ki, ha meg akarom menteni a lelkemet. Az agytumor elméletemről sem hagyta magát meggyőzni, hanem felajánlotta, hogy magához vesz a gyerekekkel együtt, amíg Lorenz megjavíttatja az anyja házában a fűtést. Eltekintve attól, hogy Nellyt az ötlet hallatán újból elkapta a hisztérikus sikítófrász, tényleg nem volt túl jó gondolat. Trudi egy kis, kétszobás lakásban lakott három sziámi macskájával, valamint egy egész sereg – szerencsére láthatatlan – szellemmel, és elképzelése sem volt arról, mit jelentene megosztania egy tizenévessel, egy kisgyerekkel, továbbá egy akut depresszióban szenvedő harmincöt éves nővel. Ha nem lennének gyerekeim, rögtön elfogadnám az ajánlatát. Szomorú videofilmek mellett merengve minden este kivégeztünk volna több flaska vörösbort. Nincs is vigasztalóbb, mint tökrészegen végignézni a Titanic süllyedését – úgy értem, az ember rögtön jobban érzi magát. A gyerekek miatt azonban észnél kellett lennem. – Ugyan már! – szólt Trudi kalandra éhesen. – Jól elleszünk! Matracokon fogtok aludni a nappaliban, csinálunk energiamasszázst és aromaterápiát, pikniket a tévé előtt és így tovább… – Nem, nem – válaszoltam. – Megváltoznának az érzéseid irántam, és akkor már senki sem szeretne engem. Ahelyett, hogy Trudihoz költöztem volna, felettébb belátó-an elutaztam a gyerekekkel Pellwormba, annak ellenére, hogy ott sem vigasztaló barátnő, sem Titanic-videó, sem vörösbor nem várt. Viszont a karácsonyi szünidőt minden évben a szüleim tanyáján töltöttük, én pedig azt akartam, hogy a gyerekek élete lehetőség szerint a legmegszokottabb mederben folyjon tovább. Ostobamód, az ünnepek alatt lehetetlen volt fűtésszerelőket felhajtani, és amikor Lorenz végre mégis talált egyet, kiderült, hogy a fűtés nem javítható, teljesen új rendszert kell beépíteni. Ez annyit jelentett, hogy tovább kellett a szüleimnél maradnunk. Csak Nelly utazott haza a szünidő végén, hogy ne mulasszon az iskolából. Kifejezetten jó hangulatban búcsúzott, mivel a szüleim még mindig nem tartják sokra a lányokat, valamint folyamatosan be akarták beszélni Nellynek, hogy a kiköpött hasonmásom. – Tényleg, pont, mint Constanze az ő korában – bizonygatták. A lányok nem szívesen hallanak ilyesmit. Én még ma is oly kevéssé szeretnék hasonlítani az anyámra, amennyire csak lehetséges. Ráadásul Nelly megtalálta a konfirmálási fényképeimet – tizennégy évesen, görbe háttal, nikkelkeretes szemüveggel, negyvenegy és feles papucscipőben virítottam rajta –, és könnyekre fakadt. – Mármint így nézek én ki? – bömbölte. – Dehogyis, kincsem – próbáltam megnyugtatni. – Te csak a jó oldalamat örökölted. – Miféle jó oldaladat? – hüppögött udvariatlanul. Miközben tehát a leányom boldog volt, hogy végre visszatérhet Kölnbe, nekem és Juliusnak nem maradt más hátra, mint kitartani Pellwormban, amíg végre beszerelik azt a rohadt fűtést.

Legalább Julius szívesen vakációzott itt, hiszen fiú, s azokat szeretik a szüleim, az éles északi-tengeri levegő pedig mindkettőnknek jót tett. Kilószám gyűjtöttük a kagylót, és ügyet sem vetve az időjárásra, sok időt töltöttünk a szabadban, nem utolsósorban azért, hogy elkerüljük a szüleimet. Nem volt könnyű ilyen hosszú időt eltöltenem velük, mivel minden úton-módon értésemre adták, hogy mit tartanak rólam: nevezetesen semmit. Anyám egy napot sem hagyott elmúlni anélkül, hogy legalább egyszer el ne mondta volna: – Ha, ugye, legalább hallgatsz ránk, és időközben munkát keresel! Ennyi éven át csak a lustálkodás! Ennek nem lehetett jó vége. Most meg itt állsz férj és szakma nélkül! – Meg egy halom éhes száj – szokta hozzátenni apám, mintha legalább tizennégy gyerekem volna, akiknek koldulniuk kell a napi meleg ételért. Még egy borospince sem volt, ahol vigaszt lelhettem volna, anyám évtizedek óta házilag kotyvasztott, rumban eltett fekete ribizlijéhez pedig nem voltam elég elkeseredett. Mindezek tetejébe sokat esett. Így végül tényleg örültem, amikor Lorenz felhívott és közölte: – Örvendezz, kész a fűtés, úgyszólván minden előkészítve, Julius pedig megkapta az óvodai póthelyet a Tarkabarka villában! Jöhettek haza. Már csak az hiányzott, hogy közölje, kigyógyult az agytumorból, és akkor örömujjongásban török ki. Nos, mindenesetre, most végre újra itthon. Felvontattam a súlyos koffert a kapu előtti kőlépcsőre és mélyet sóhajtottam. Ebben a pillanatban nyílt a kapu, és a fölső lakásban lakó borostás képű lépett ki rajta. Amikor felismert, hirtelen olyan sietős dolga támadt, hogy köszönés nélkül átbukdácsolt a bőröndön és elviharzott. – Én is örülök, hogy látom – szóltam utána, de a borostás már messze nyargalt, mintha egy késes őrült kergetné. Bizonyára azt gondolta, elszöktem a zárt intézetből, ahol az elmúlt hetekben kezeltek. Pedig ezúttal cipő is volt rajtam, méghozzá Gucci. – Ágyba akarok bújni – szólalt meg Julius. Siralmasan sápadt volt, ezért siettem kinyitni a kaput, amelyet a borostás elhamarkodottan hagyott becsukódni. Csakhogy a kapu ostobamód nem nyílt. A kulcs valahogy nem illett a zárba. Csöngettem. – Igen? – Nelly hangja volt, s meglehetősen mogorván hangzott a kaputelefonban. – Nelly, drágám, mi vagyunk! – fuvoláztam. – De valami nem stimmel a zárral, valakinek le kellene jönnie kinyitni. Most megszólalt a még-férjem hangja a telefonban: – Várj, mindjárt kész vagyunk! – Mivel? De már csak a készülék kattanását hallottam. – Mindjárt melegben leszünk – vigasztaltam Juliust. – Egy hős voltál. Később elmesélem Aranyfürtöcske történetét, amikor egyszer vonaton utazott és rosszul lett. Lépések hangzottak fel a lépcsőházban, azután Lorenz kinyitotta a kaput. Épen és egészségesen. Még jobban is nézett ki, mint szokott, olyan napsütöttének tűnt. Az agytumorteóriát, úgy látszik, végleg eltemethetem. Ez az ember nem beteg! Legalább rám mosolygott. Kábé olyan szívélyesen, mint ahogy az ember egy porszívóügynökre mosolyog, de mégiscsak. – Szuper, hogy pontosak vagytok. Akkor rögtön indulhatunk is. Indulhatunk? De hová? Ó, jellemző, biztos megint nem volt kedve főzni. – Ha most a McDonald'sba akarsz vinni bennünket, jobb, ha tudod, hogy Julius végighányta fél Kölnt – mondtam.

– Tessék? – Lorenz a homlokát ráncolta. Az előbb már letérdelt és karjába vette a gyereket, ám most két kézzel eltolta magától. – Nehogy megfertőzz, kicsi! Gyomorproblémákra most egyáltalán nincs szükségem. – A Frau Meyer Hohes C-jétől van – világosította fel Julius. Lorenz mögött megjelent a lépcsőn Nelly, megpakolva, mint egy kis öszvér hátizsákkal, utazótáskával és még valamivel, ami felgöngyölt ágyneműnek látszott. Könnyek szöktek a szemembe, amikor megpillantottam az én szeplős, hosszú lábú, óriás cipős gyerekemet. Öt hete nem láttam. Még sosem voltunk ilyen hosszú ideig távol egymástól. Annyira hiányzott, hogy naponta kétszer is felhívtam. (A mobilomról, mert a szüleim csak vészhelyzetben használják a telefonjukat. Valamint ünnep- és születésnapokon, hétvégi tarifán.) Erősen gyanítottam, hogy a hiányérzet, sajnos, egyoldalú. Nelly azzal is beérte volna, ha minden második hétvégén hívom fel… vagy még ritkábban. Mindegy. Olyan erősen öleltem magamhoz a nagylányomat, hogy az ágynemű a földre csúszott a beletekert, elszopogatott fülű alvószamárral egyetemben. – Na, jól elvoltatok Apáddal? – Anyu, ne fújtass így a fülembe! – Nelly kiszabadította magát a karomból. – Hello Juli, rég láttalak! Julius Nellyre ragyogott. – Nelly, háromszor hánytam. Egyszer a vonaton, egyszer egy papírkosárba és egyszer egy bácsi kabátjára. – Igen, emiatt valószínűleg körözést adnak ki ellenünk – fűztem hozzá, felemelve az alvószamarat a földről. – De mit tehettem volna? Ha felírom a vén kecskének a címünket, lekéssük a vonatot. Te jó ég, milyen dühös volt! Julius bólintott. – Apuci? Mi az az idimóka interpimentes asszonyszegély? – A bácsi biztosan anyádra gondolt – válaszolta Lorenz. A tekintete arra engedett következtetni, hogy Heinrich mélyen a szívéből szólt. – De most indulnunk kell. Nyomás az autóhoz, irány az új otthonotok! – Most? – kérdeztem döbbenten. – Lorenz, sötét este van, az imént vonszoltam ide magam éhesen, szomjasan a pályaudvarról egy mázsás kofferrel és egy hányó gyerekkel… – Mégis úgy hiszem, hogy minden érdekeltnek az lesz a legjobb, ha mihamarabb magunk mögött tudjuk a költözést – mondta Lorenz, sokatmondó pillantást vetve Juliusra, miközben behúzta maga mögött a kaput. – Bár a költözés erős kifejezés, hiszen minden odaát van, amire szükségetek lehet. Már csak a lakók hiányoznak. Ezen a ponton vidáman elmosolyodott. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna az alvószamarat. – Apu sürgősen meg akar szabadulni tőlünk – szólalt meg Nelly. – Az előbb majdnem lelökött a lépcsőn. – Milyen kedves – válaszoltam. Ah, bárcsak maradtam volna a vonaton, és utaztam volna Meyerékkel, ipszilonnal, Offenbachba, Frankfottnál. Ha szépen kértük volna, talán mégis örökbe fogadnak bennünket. – Ne túlozz, Nelly – mondta Lorenz. – Nem tudom, mire jó ez a vita. Holnap aktahegyeket kell feldolgoznom, nem lesz időm furikázni benneteket, tehát gyerünk, ne piszmogjatok, Juliusnak ágyban a helye! – Nekem pedig vécére kell mennem – nyakaskodtam, azzal ismét nekiduráltam magam a kulccsal a zárnak. – Húsz percen belül mehetsz anyám mosdójába, úgy értem, a te mosdódba – felelte Lorenz ideges nevetéssel. Lorenznek – és nekem is – bizonyára időbe telik, mire megszokjuk, hogy „anyám mosdója” mostantól „Constanze vécéje”, jegyző által dokumentálva.

Mégis… – De nekem most kell – kötöttem az ebet a karóhoz. Lorenznek betegesen sietős volt, hogy megkezdhesse végre a családmentes életét. Úgy látszott, a közvetlen hozzátartozói már a vécéjét sem használhatják. – A kulcs nem megy… – elnémultam, mert hirtelen baljós sejtésem támadt. Gyanakvóan pillantottam fel Lorenzre: – Csak nem… Ugye, nem cseréltetted ki a zárat? – De – Lorenz jelentőségteljesen a karórájára pillantott. – Na de… hé! – egyszerűen nem tudtam felfogni. Kicserélte a zárakat, mintha bűnöző volnék, akitől óvakodni kell! – Nem gondolod, hogy elég lett volna, ha a lakásajtó zárját kicserélteted? Arra az esetre, ha netán eszembe jutna elcsórni a hifitornyodat, amíg dolgozol. Vagy – ez csak ebben a pillanatban ugrott be – álmodban megfojtani a párnáddal… Úgy tűnt, Lorenznek terhére van a gondolatmenetem. A felfedezésem még csak kínos sem volt neki. – Conny, indulhatnánk? Julius fázik. Ebben a percben örültem volna, ha rám tör a Nelly-féle hisztérikus sikítófrász. Rémes jelenetet rendezhettem volna Lorenznek az utcán, de a rémes jelenetek nem az én világom. Helyette kissé konokul azt ismételgettem, hogy márpedig nekem sürgősen vécére kell mennem, nem érdekel, mennyire sietős dolga van. Lorenz mély sóhajjal engedett. Nelly kezébe nyomta az autókulcsot, és meghagyta, menjen előre Juliusszal a mélygarázsba, ott várjanak ránk az autóban. – Bekötheted Julius biztonsági övét, öt percen belül ott vagyunk! Nyilvánvalóan nem akart felügyelet nélkül beengedni a lakásba. – Attól félsz, hogy állva fogok pisilni? – kérdeztem ingerülten lépcsőmászás közben. – Vagy gondolod, hogy észrevétlenül a kabátom alá rejtem a drága dohányzóasztalodat, és kicsempészem a lakásból? – Csak azt akarom, hogy siess – válaszolta Lorenz. – Ismerlek. Kinyitotta a lakásajtót. Vagy úgy, szóval ismer! Kacagnom kellett. Szándékos lassúsággal ballagtam végig az előszobán. Ahelyett, hogy egyenesen a fürdőszoba felé vettem volna az irányt, befordultam a nappaliba, és körülnéztem. Pontosan azt láttam, amire számítottam: olyan volt, mintha sosem éltem volna ott. Semmi velem kapcsolatos nyom. Még a pellwormi utazás előtt a padlószőnyegen ejtett vörösborfoltom is eltűnt. Lorenz sóhajtozva követett. – Hol a tálaló? – kérdeztem, csak hogy további okot adjak neki a sóhajtozásra. – Vajon hol?! A többi dolgoddal együtt anyám házában. Eh, a te házadban! – De az a tiéd – mondtam. – Esküvőre ajándékoztam neked. Lorenz újból sóhajtott, majd így szólt: – Azt hittem, talán vissza akarod kapni. – Mindent ki akartál takarítani, ami rám emlékeztet, igaz? Nem válaszolt. Türelmetlenül dobálgatta a kulcscsomót egyik kezéből a másikba. – Pfff, mi volt az a hülye szöveg a jó barátságról?! Te-te-te még a szekrényemmel sem vagy képes egy fedél alatt élni! A hangom kissé élesen csengett, és dadogtam, mint mindig, ha felizgatom magam. – Menj már végre pisilni! – szólt Lorenz. – Miért, meg akarod nézni utána a tetthelyet? Komolyan, Lorenz, hiába rakod ki a tálalót, vagy cserélteted ki a zárat, én mindig az életed része maradok. Kis híján utánaküldtem egy igazi klasszikust: „Mégiscsak én vagyok a gyerekeid anyja!” De mielőtt ilyen mélyre süllyedtem volna, inkább bevettem magam a

fürdőszobába. Lorenz úgyis nagy ívben tett arra, hogy mit gondolok. Közvetlenül az ajtó előtt várt, valószínűleg azért, nehogy véletlen magammal vigyem az értékes, formatervezett vécékeféjét. Micsoda méltánytalan befejezése egy házasságnak! – Ez a tálalóügy annyira kicsinyes! Nem feltételeztem volna rólad – mondtam a fürdőszobából kilépve. Igyekeztem lazának látszani, de a dadogásom elárult: – Mit csinálsz a k-k-közös fotókkal? Középen kettévágod őket? Lorenz enyhe szánalommal tekintett rám. – Nem gondoltál még arra, hogy talán egyszerűen azért adom vissza a tálalót, mert nem illik a berendezésemhez? Neeem, erre még nem gondoltam. – Ami pedig a fényképeket illeti: az összes fotóalbumot átvittem anyám házába. Eh, úgy értem, a te házadba. Ez így volt méltányos, végtére is minden fényképet én ragasztottam be. – Mehetünk végre? A gyerekek várnak. Lorenz szabályszerűen kituszkolt a lakásból. Amikor az ajtót zárta, a változatosság kedvéért én voltam az, aki sóhajtott.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Február 26. Az imént tudtam meg, hogy Marion mégsem kezdheti soron kívül az óvodát. Az utolsó utáni pillanatban egy új kertvárosi fiú kapta meg a helyet, akit egyedül nevel az anyja. Frau Siebeck minden bizonnyal úgy véli, ez elég ok arra, hogy Marion elé vegye a gyereket. A következő szülői értekezleten ismét feltétlen foglalkoznunk kell a helyek elosztásának paramétereivel, és adott esetben változtatni rajtuk. Nagyon is azt gondolom, hogy a testvéreket előnyben kellene részesíteni az újonnan ideköltözöttek gyerekeivel szemben. Frau Siebeck nyilvánvalóan nincs tisztában azzal, hogy a vezetői állását végtére is a mi személyes közbenjárásunknak köszönheti. De ugyanolyan gyorsan el is veszítheti, nemde, anyukák? Egyébként hiányzik még egy gyerek az angol játszócsoporthoz, különben nem indul el. Három és öt év közötti lurkót várunk, személyiségi profilját illetően passzoljon a gyerkőceinkhez. Tehát kérdezzétek meg az ismerőseiteket, hogy melyikük gyerekét érdekelné. Az idegen nyelv tanulásának korai szorgalmazásáról és az időablak elméletről szóló cikk másolata nálam átvehető. Úgy hiszem, mindenki, akinek a gyerekei a januári görög játszó- és főző-workshopon részt vettek, tisztában van a gyermekre szabott idegennyelvtanulás ösztönzésének hasznával és fontosságával, ezért e vonatkozásban meggyőző munkát tud végezni. Bár a tanfolyam nem túl olcsó, de ha a gyerekeinkről van szó, semmi sem lehet túl drága. Emlékeztető azoknak, akik tegnap nem voltak ott a karneváli bizottság találkozóján: hosszas eszmecsere után úgy döntöttük, hogy elhagyjuk a rózsaszín háztartási gumikesztyűből készült tőgyeket a fejőstehén-kosztümökről. Néhányan túl obszcénnak találtuk. Ezért kérjük eltávolítani a ruhákról, amennyiben már felkerült. Mire jutottatok a szponzorkereséssel az osztogatni-valónkhoz? Lassan kifutunk az időből. És mi a helyzet az ünnepi kocsi zászlójával, Gitti? Már megint nem tudtalak elérni telefonon. Frauke

Február 26.

Sajnálom a dolgot a foglalt vonallal, de apukámnak egy jogi ügyben sokat kellett telefonálnia. A szomszéd macskája egyfolytában terrorizál bennünket. Attól félünk, hogy most még kölykei is lesznek! Ne búslakodj az óvodai hely miatt, Frauke anyu! Marion még csak most múlt három, és nyáron úgyis bekerül az oviba. Az oboaóra, az angol és a karate egész biztosan elég elfoglaltságot jelent neki addig. Esetleg beírathatnád a selyemfestő-tanfolyamunkra, amit májusban tartok kisgyerekeknek és anyukáknak a családi képzőműhelybe. Sajnos, mostanáig még senki sem jelentkezett. A karneváli felvonulás zászlója nagyon nagy munka volt, csak tegnap éjjel lettem kész vele. Az „Anyák ereje a gyerekek öröme” felirat több mint kétezer színes keresztöltés volt fehér alapon. Az osztogatnivalóhoz: a mamám tizennégy tepsi müzlis muffint sütött, ez MarieAntoinette kedvenc muffinja. A felvonuló gyerekek el lesznek ragadtatva. Még egy jó hír: Esther Müller-Schmerbeck szívesen beíratná Melisande-ját az angol tanfolyamra, de a kislány kedd délutánonként már dr. Hammers cirkuszcsoportjába jár. Esetleg áttehetnénk az angol játszóházat szerda délutánra, bár lehetőség szerint korán volna jó, mert Marie-Antoinette ötkor zongoraórára megy. Mindenesetre, Esther szívesen belépne az Anyukák Klubjába. Gitti anyu

Február 26. A szerda ki van zárva, mert az egérkéink aznap zenei előképzésre, ill. balettórára járnak. Az egyetlen szabad délutánunk pénteken van, és ez maradjon is így, mivel mindannyian tudjuk, hogy a túlterheltség éppoly káros a gyermekeinknek, mint az elégtelen elvárások. Ehhez szívesen lemásolom nektek újra prof. dr. Ellermann cikkét a kisgyermekekkel kapcsolatos időtervezésről. Egyébként nem vagyok meggyőződve arról, hogy Frau Müller-Schmerbeck tényleg annyira közénk illik. Amennyire tudom, a harmadik házasságában él (azonnal felmerül a kérdés, hogyan sikerül neki azzal a dagadt hátsójával ennyi férfit elkapnia). Ha tényleg érdekli az angoltanfolyamunk, mért nem íratja ki egyszerűen Melisande-ot a cirkuszcsoportból? Nem is értem, hogy egyáltalán miért van ennek a gátlástalan, munka nélküli művészettörténész-nőnek ekkora látogatottsága a pedagógiailag megkérdőjelezhető cirkuszkurzusain. Különösen, miután az óvodai újságban felfedtük, hogy a doktorátusát nem orvostudományból és nem is pedagógiából szerezte. Szavaznunk kellene, hogy ilyen körülmények között meghívjuk-e Frau M-S-t egy próbadélutánra. Mellesleg úgy mondják: „képzőműhelyben”, Gitti. A hol? kérdésre mindig – ban vagy – ben raggal válaszolunk. Sajnálom Marion óvodai helyét, Frauke. Én is vitathatónak találom Frau Siebeck döntését, és a következő szülői értekezleten támogatni foglak ezzel kapcsolatban. Egyszerűen nem járja, hogy az egyedül élő szülők mindig előnyben részesüljenek a társadalmunkban. Olyan ez, mintha megjutalmaznák őket azért, mert csődöt mondtak a házasságukban. (Ez nem ellened szól, Gitti, végtére is te sosem voltál férjnél, az más. Nem tehetsz róla, hogy Marie-Antoinette nemzője felszívódott.) Még egyszer a vasárnapi karneváli felvonulásról: a férjem üzleti kapcsolatai révén ingyen kaptam négyszázötven dobozka joghurtitalt a tejüzemtől. Azt hiszem, ez az osztogat-nivaló inkább megfelel az előírásainknak és az elveinknek, mint édesség vagy

szikkadt muffin kínálgatása. Különben is passzol a fejőstehén-kosztümünkhöz. Hurrá Kertváros! Mindenkinek, aki tenni akar az alakjáért és a fitneszért: Frauke és én reggelenként fél hatkor kocogunk. Aki csatlakozni szeretne, azzal Fraukénál a kapuban találkozunk – ne csöngessetek, gyerekek és férj még alszanak! Feltétlen gondoljatok a reflektorokra! Sabine Február 26. Egyértelműen Müller-Schmerbeck felvétele ellen vagyok az Anyukák Klubjába, dacára annak, hogy a mi Sophie lányunk, sajnos, kedveli Melisande-ot. Mi ugyanis olyan gyerekekkel szeretnénk összehozni a srácainkat minél gyakrabban, akiktől tanulhatnak valamit, Melisande pedig a négy évéhez képest nagyon le van maradva a fejlődésben. Sophie-val ellentétben még igen bizonytalanul mozog az 1-100 számtartományban. Amikor a minap gumimacikkal (tipp: cukormentes, zselatin és mesterséges adalékok nélkül, gyógyszertárban kapható, Bioteszt Alapítvány 'nagyon jó') gyakoroltam velük, kihagyta a 14-et és „huszonharminc”-nál fel kellett adnia. Ezenkívül úgy látom, hogy az anyja nyugtalan házasélete miatt pszichés problémái vannak, mivel arcátlanul levizelte Sophie csúszdáját és a szobájában a padlószőnyeget. Van valakinek ötlete, mivel tüntethetném el az urinszagot a szőnyegből? A parfüm nem segített. Most pedig mindenkinek, aki csodálkozott, hogy a legutóbbi klubestünkön nem ittam alkoholt: iiiiigen, igazatok volt! Sophie október végén kistestvért kap. Nem terveztük, de örülünk neki. Csak az a bosszantó, hogy Sophie rácsos ágyát már elárvereztettük az eBayen. Sonja

Február 26. Sonja, édesem, üdv a gömbölyű hasúak klubjában! Tényleg szupi, örülök! Hányadik hétben is vagy? Kerülget már a hányinger? Én és a magzatocskám szupi hepik vagyunk, hogy most majd mindent együtt csinálhatunk: terhességi tornát, úszást, előkészítést a szülésre, a babaszoba berendezését, baba-mama foglalkozásokat, szoptatócsoportot – szupi, szupi, szupi!!! FELTÉTLENÜL össze kell hoznunk egy hányóreggelit: előbb együtt reggelizünk, aztán együtt hányunk! Hihi. Ellen anyuci Ui.: Ami Frau Siebecket illeti: kezdettől fogva az volt a véleményem, hogy akinek nincsenek gyerekei, az nem lehet igazán rátermett a nevelői munkára.

Február 27. Fogadd szívből jövő jókívánságaimat, Sonja! Jobb későn, mint soha! Szerintem titokban már mindannyian attól féltünk, hogy szegény Sophie egyke marad. Remélhetőleg ezúttal fiú lesz. A lányokkal olyan nehéz. Különösen, amikor kamaszkorba érnek. Tud valaki egy jó kozmetikust szegény Laura-Kristinemnek? Szereztem az eBayen egy nagyítótükröt és egy arcgőzölő gépet, de nem használja.

Frauke

2.

– Gyerünk! Ébresztő! Még mindig nincs térerőm! Katasztrófa! Valaki durván megrángatta a karomat. – Katasztrófa? – kérdeztem, és riadtan felültem. Egyenesen a hatalmas, mahagóni ruhásszekrényre bámultam, amelyet az ötvenes évekből származó, háromágú csillár kifejezetten hátrányos megvilágításba burkolt. Na, ez a katasztrófa. – Hol vagyok? – A legszörnyűbb rémálmodban – válaszolt Nelly metsző hangon. O rázott fel. – Wilma nagyi házában. Ja, igen, már eszembe jutott. Ez volt az új életem első napja. Első napom a gyermekeit egyedül nevelő anyaként, valamint háztulajdonosként. Nem igazán jó kezdet. – Ez már nem Wilma nagyi háza – mondtam. – Ez már a mi házunk. Rápillantottam Wilma nagyi mahagóni borítású ébresztőórájára, amely már vagy húsz éve Wilma nagyi éjjeliszekrényén állt. Az éjjeliszekrény szintén mahagóniszínű volt, üveglappal a tetején. Nem sokkal múlt hat óra. – Kicsim, farsang van, sokáig alhatunk. – De a mobilom nem működik! – nyüszített fel Nelly. – Itt nem lehet aludni. Ez borzalmas. Iszonyú. Sokkal, de sokkal rosszabb, mint gondoltam. Sajnos, igaza volt. Amikor Lorenz azt állította, hogy a ház beköltözhető, úgy gondoltam, az anyja cuccait ki-, a mi holminkat pedig berámolta, ahogy azt általában költözéskor csinálják. Valójában azonban csak hozzácsapta a motyónkat a már bent levőhöz. Az eredmény döbbenetes volt, amint azt az új otthonunk első végigjárása közben megállapítottuk. Nelly minden egyes helyiségben sikítófrászt kapott, Julius pedig haladéktalanul telehányta a vécét. Lorenz nagyon is átgondolta, hogy miért rak ki bennünket a ház előtt, aztán húzza el a csíkot sebesen. – Mostantól ez az otthonotok – mondta, rajtam kívül mindenkinek cuppanós búcsúpuszit adott, azzal visszatért a saját, ízléses otthonába, amely immár egyedül az övé volt. Itt azonban minden úgy nézett ki, mint Wilma nagyi életében; mintha megállt volna az idő. Már csak az hiányzott, hogy elénk jöjjön a konyhából a kékre festett hajával, a vasárnapi kosztümje fölött konyhaköténnyel, diszkrét málnapálinka-felhőbe burkolózva. Wilma nagyi ízlésének csak a mahagóni felelt meg. Masszív mahagóni, furnér mahagóni, polírozott mahagóni, mindegy, csak mahagóni legyen. Néhány bútordarab akkora volt, hogy ki sem fért volna az ajtón. A házat valószínűleg köréjük építették, más magyarázatot nem találtam. A mahagóni borítású előszobából, amely magában foglalta a beépített mahagóniszekrényt és a mahagóni telefonasztalkát, jobb kéz felé egy nagy nappaliba ért az ember, ahol is valósággal agyoncsapta a mahagóni szekrénysor, no meg a két ormótlan mahagóni tálalószekrény. A mahagóni dohányzóasztal csodásan harmonizált a barna, óangol bőrdívánnyal, a túlnyomórészt barna-kék mintázatú perzsaszőnyeggel és a barna bársonyfüggönyökkel. A tálalók olyan behemótok voltak, hogy apró átalakításokkal gond nélkül kisállatok istállójaként is működhettek volna, feltéve, ha az ajtókat kicserélik dróthálóra. Nyúlcsaládok, tengerimalac-hordák, de akár kisebb kecskék is kényelmes lakóhelyre leltek volna benne. Még a fűtőtest borítása is mahagónira volt festve. A konyha – apró hurka balkézre az előszobától – plafonig mahagóniszekrényekkel zsúfolt. Köztük a mahagóniredőnyös átadóablak az ebédlőbe, ahol Lorenz a mahagóni tálaló-kisállatistálló mellé beszuszakolta az öreg puhafa tálalószekrényünket. A kifényesített mahagóni ebédlőasztal körül hozzáillő, barnadrapp-halványkék kárpitozású mahagóniszékek álltak, a mintájuk követte a függönyök hallucinogén hangulatát. A

helyiség különlegessége: a csillár is mahagóni. Az ebédlőből a télikertbe vezet az út, ahol ezúttal egyfajta növénytemető tárult a szemünk elé, mivel senki sem locsolta a nagyi növényeit, amióta meghalt. De itt legalább az ülőgarnitúra rattan volt, nem mahagóni. Viszont a zongora már az. A tágas vendégfürdő csempéje ugyanoly kakabarna volt, mint a benne található szaniterek, de az egészet a környezethez illő, horgolt vécépapírvédő kalapka koronázta meg, amelyet Julius a fejébe csapott, miután kirókázta magát. – Úgy érzem, nekem is hánynom kell – szólalt meg Nelly. Nekem is. – Azt reméltem, hogy apátok kiüríti a házat – mondtam és egy rolni vécépapírt tekergettem a kezemben. Sárga virágocskák díszítették, Wilma nagyi a hetvenes évek óta őrizgethette. – Úgy is volt – válaszolta Nelly sírással küszködve. – Beállított pár dobozt a vendégszobába. Azt hittem, hogy ezeket a förtelmes bútorokat a Vöröskeresztnek vagy kinek ajándékozza. – Úgy tűnik, az nem is volna olyan egyszerű. A legtöbbjüket csak daruval lehetne kiemelni a házból – szóltam elmélázva. – Vélhetően az egyik külső falat is le kellene bontani. És mihez kezdene velük a Vöröskereszt? – Elégetnék – sírta Nelly. – Valahol csak fázik pár szegény ember, és sürgősen szükségük van tűzifára! Wilma nagyi életében sosem tettük a lábunkat az emeletre, ám a reményt, hogy ott talán kisebb a katasztrófa, hamar fel kellett adnunk. Lorenz Wilma nagyi úgynevezett varrószobájában helyezte el Julius bútorait. A galériaágyat, a komódot, a világítótornyot formázó ruhásszekrényt, a játszószőnyeget, valamint tizenegy piros fedelű IKEA játéktároló ládát. Mindez könnyedén befért Wilma nagyi varróasztalkája és a plafonig érő beépített szekrény – mindkettő mahagóni – közé. Az eredeti, emlékeim szerint olívaszínű bársonyfüggönyök helyett Lorenz felakasztotta a fiunk régi gyerekszobájából származó égszínkék felhőcskés függönyt, amely ugyan túl hosszú volt ide, mégis vidám jelleget kölcsönzött az olívaszínű padlószőnyegnek és a szintén olíva falaknak. – Szörnybarlang – morogta Nelly. Julius azonban örült. Még mindig a fején volt a vécépapírt védő kalapka, és ragyogott, amikor megpillantotta a játékait. Az ő jókedvét semmi sem ronthatta el egykönnyen. Nelly új szobájában, Wilma nagyi egykori vendégszobájában, egérszürke szőnyeg és kivételesen egy nem mahagóniszekrény fogadott. A komódhoz és a keskeny ágyhoz hasonlóan, rég elsárgult furnérból készült; Lorenz fiatalkori szobájának maradványai voltak, még a nyolcvanas évekből származó matricák is ott díszelegtek rajtuk. A falon egy ABBA-poszter. Nelly az ágyra dobta a cuccát és üvölteni kezdett: – Én itt nem maradok! Ilyen szemétséget! Ezt élő ember nem várhatja el tőlem! Vissza akarok menni Apuhoz! Én is, gondoltam, de nem szóltam. És igazából nem is akartam visszamenni hozzá, mert mindennek ő volt az oka. A gyerekeim apja egy rohadt disznó! Ez a ház egy szemétség! Ilyen környezetet az ember a legádázabb ellenségének sem kíván. Amikor megpillantottam a hálószobát, ahová Lorenz az ágyneműmet hajította, tudtam, hogy minden valószínűség szerint szemhunyásnyit sem fogok aludni. A csillár halvány fényében úgy tűnt, mintha a háromszárnyas mahagónitükörből Wilma nagyi kacsintott volna rám kárörvendőn. – Ezt nézd, Anya, itt a falra is hányhatsz – szólt Nelly, bizonyára azért, hogy jókedvre derítsen –, egyáltalán nem volna feltűnő! Ez megadta a kegyelemdöfést.

– Ennek a háznak rossz a karmája – mormogtam magam elé, miközben Trudi számát tárcsáztam. Ma éjszakára szívesen elfogadnám az ajánlatát, és tábort vernék a nappalijában. Holnap aztán elővehetne a házat, és kiűzhetné az összes házi szellemet, beleértve személyesen Wilma nagyit is. De Trudi nem volt otthon. Az üzenetrögzítője tudtomra adta, hogy karnevál idejére tudattágító szemináriumra utazott a Gardatóhoz. Legalább mindig szép helyet választ az idétlen szemináriumaihoz. Rajta kívül senkit sem ismertem, akit felhívhattam volna. Szállodára egyértelműen nem volt pénzem. – Éhes még valaki? – kérdeztem. – Nem, kösz, így is rosszul vagyok – felelt Nelly, azzal visszarohant a szobájába és hangos zokogással az ágyra vetett magát. Juliusszal felváltva simogattuk. – Most először is kialusszuk magunkat – mondtam. Próbáltam pozitívan gondolkodni. Legalábbis Trudi ezt tanácsolta volna. – És holnap megbeszéljük az egészet a papával. Biztos vagyok benne, hogy ebből ki lehet hozni valami egészen klasszát. – Ennél a hazugságnál kissé elpirultam. – Apának csak egy kis pénzt kell adnia, és palotát varázsolunk ide. Igazi tutit! Nelly hitetlenül szipogott. Julius talált egy billenőajtót a furnéron, és kinyitotta. – Ide kukk, Nelly, még saját tévéd is van – szólt lelkesen. – De fekete-fehér – bömbölte Nelly, és dühösen hozzátette: – Szerintem aljasság tőletek, hogy elváltok, és nekem egy ilyen lyukban kell laknom. – Térerőlyuk – jegyeztem meg. – Alapjában véve még jó is. Semmi elektroszmog, Trudi el lesz bűvölve ennyi pozitív energiától. Most mesélek nektek egy jó álmokat mesét. Aranyfürtöcskéről és az új házról. Meglátjátok, nappali megvilágításban egész másként látunk majd mindent. Ez, persze, megint hazugság volt. Nappali fényben pont olyan rettenetes volt, ha nem még rettenetesebb. Az emeleti fürdőszoba sárgába-barnába burkolózott, és olyan sajátságos virágminta díszítette, amelyik már fogmosáskor migrénnel fenyegetett. – Most rögtön felhívom Aput, és megmondom neki, hogy vigyen el innen! – üvöltötte Nelly már vagy tizedszer hat óra óta. Az összes barátnőjének próbált sms-t küldeni, de még a kertben sem volt térerő, ami tényleg csaknem elviselhetetlen dührohamokra sarkallta a lányomat. A dühöngés szüneteiben Stiller Sportbarátaim hallgatta fülsiketítő hangerőn. Elhatároztam, hogy összeütök valami reggelit a konyhában, de Lorenz, bár leolvasztotta a hűtőt, elfelejtette feltölteni friss élelmiszerrel. Még kávé sem volt. Csak egy csomag mentateát találtam, abból főztem egy jókora ibrikkel. Legalább Juliusnak jót tesz a koplalás. – Amint kinyitnak az üzletek, bevásárolunk, amennyit csak elbírunk – ígértem. – Addig éhen halok – mondta Julius. Úgy látszott, már kutya baja. – Addig én is éhen halok – nyávogta Nelly. – Miért nem gondoskodtál a gyerekeidnek hamarabb ennivalóról, te szívtelen anya? Mert én, szívtelen anya, nem tudtam, hogy ma reggel egy mahagóni rémálomban ébredek üres hűtőszekrénnyel. Végre kivilágosodott. A nappali fény semmit sem segített a berendezés látványán. – Oké – szóltam, mert már nem bírtam tovább hallgatni Nelly hisztijét –, most felhívhatod apádat.

Mérges voltam magamra, amiért nem engedtem, hogy Nelly már hatkor kiugrassza az ágyból. De ez a fajta tapintat túl mélyen belém rögződött: vasár- és ünnepnapokon, ugyebár, hagyjuk a papát sokáig aludni. Úgy tűnt, Lorenz vonakodott elvinni Nellyt, mivel a lány hamarosan lecsapta Wilma nagyi brokáttal bevont telefonkagylóját a telefonasztalkára, és felordított: – De mennyire, hogy akarsz beszélni az Anyuval! Anya! Az Apa beszélni akar veled! Dühösen felrohant a mahagónilépcsőn a szobájába, és akkora erővel vágta be maga mögött az ajtót, hogy belerengett a ház. Gyanítottam, hogy Lorenz nem is akar velem beszélni. – Zavarsz! – förmedt rám. – Mi ez az egész? Még nincs tizenkét órája, hogy beköltöztetek, Nelly máris hozzám akar hurcolkodni! – Pontosan – feleltem –, úgy látszik, a te érzékeny ízlésedet örökölte, mert allergiás reakciói vannak Wilma nagyi berendezését illetően. A plakátjaidért sincs oda. Egyébként nem is tudtam, hogy valaha ilyen forrón ellenezted az atomerőműveket – Az már a te házad, azt változtatsz benne, amit akarsz – szólt Lorenz. – Beleértve a plakátjaimat is. Óóóó, igen! – Ó, nem! – feleltem. – Mi a fenét csináltál itt hetekig, Lorenz? Políroztad a mahagónit? Még a hűtőt sem töltötted fel! Annál inkább Wilma nagyi ruhásszekrényét. Meg a lemezes polcot. Tenor- és baritonáriák a hetvenes évekből. Nagyon kiváló. Lorenz hallgatott. – Lorenz, itt vagy? – De már nem sokáig! – Úgy hangzott, mintha teli szájjal beszélne. – Mivel te úgy döntöttél, hogy elbújsz a szüléidnél, nem igazán reklamálhatsz a berendezés miatt. De mennyire, hogy igen! – Lorenz, azt ígérted, hogy rendbe hozod nekünk a házat. Rendbe hozni annyit jelent, hogy lakhatóvá tenni. Te viszont egyszerűen hozzácsaptad a cókmókunkat, plusz még azt, amit el akartál paterolni a régi lakásunkból, anyád kacatjaihoz. Lorenz erőteljesen cuppogott. – Mit csinálsz te ott? Lorenz? – Mi van már? – Miért nem ürítetted ki a házat, ahogy megbeszéltük? – Rengeteg ládát hordtam ki a házból, megkérdezheted Nellyt – mondta, s mintha most sziszegős lett volna a hangja. – Na, persze, ebben biztos vagyok – sziszegtem vissza. –A készpénzes és az ékszeres ládákat a meisseni porcelánnal és a bőrkötéses első kiadásokkal. Az összes többi szemetet itt felejtetted. – Mert azt gondoltam, hogy tudnál valamit használni. Bocs, hogy szívességet akartam tenni. – Ez óriási, kösz, boldoggá tettél! Úgyis olyan drága manapság a gumiharisnya és a nerckalapka! Lorenz csak szuszogott. – Lorenz, mit csinálsz te ott tulajdonképpen? – A szobabiciklin ülök, ha nincs ellene kifogásod, és szívesen be is fejezném most ezt a beszélgetést. Tovább! Tovább! – Akkor most mi legyen? Fejezzük be vagy tovább? – kérdeztem zavarodottan. – Te jó ég, Conny! Amíg te Pellwormban üdültél, én itt kapkodtam, szerelőket felügyeltem, felszámoltam a háztartást, gondoskodtam a lányodról, és – végül, de nem utolsósorban – heti nyolcvan órát dolgoztam. Mit gondolsz, vajon elvárható volna tőled, hogy fogsz egy Vöröskeresztes-zsákot és beletömöd anyám cuccait? Nőj már fel végre!

Igyekeztem mélyeket lélegezni és magamban tízig számolni, miközben Lorenz az ergométert nyilvánvalóan csúcsteljesítményig hajszolta. – Gondolj, kérlek, a gyerekeidre is! Nem félsz attól, hogy derékba törik az ízlésviláguk, ha ebben a környezetben kell élniük? A ház olyan zsúfolt, hogy gyakorlatilag lakhatatlan. Sürgősen szükségem van pénzre a renováláshoz, a számlám ugyanis üres, amint azzal valószínűleg tisztában vagy. Persze, fogalmam sincs az árakról, de ötvenezer euró segítségével biztosan előbbre jutnánk néhány lépéssel. A fürdőszobákat újra kell burkolni, és új szaniterekre lesz szükségünk. Hallottam a férjem erőteljes légzését. – Lorenz? Miért nem mondasz semmit? Utolért a biciklin az infarktus? – Na, itt legyen elég, Conny! Egy árva centet sem kapsz tőlem! A ház kifogástalan állapotban van, anyám öt éve teljesen felújíttatta, bizony ám, beleértve az új külső vakolást is. Es mielőtt elfelejtem, vadonatúj a fűtés! Van egy működő mosógéped, szárítód, jól felszerelt konyhád, és igen-igen, pontosan, egy nyitott kandalló, mindez százötven berendezett négyzetméteren. Lorenz hangja most roppant különösre váltott; valahogy dühös és jókedvű lett egyszerre. Egész idegenül hangzott. A sok ó és igen is új volt, valószínűleg valami ügyészes retorikai trükk a partner irritálására. Csak egy dolog volt változatlan: Lorenz mindig is rendelkezett azzal a képességgel, hogy a másik ellen fordítsa a saját fegyverét, és lyukat beszéljen a hasába. – Talán nem minden felel meg az ízlésednek – amellyel éppenséggel nem bővelkedsz, jegyezhetném meg, de nem teszem, óóóóóó, igen –, ha azonban nem tetszik a berendezés, szabadon változtathatsz rajta, amit akarsz. Igen! Igen! – Igazán? És hogyan? – Nem vagyok sem emelővillás targonca, sem rombológolyós inga; hatvankilós nő vagyok, s ebben a házban nincs olyan bútordarab, amelyik kevesebbet nyomna egy tonnánál. – Lorenz, ez így nem megy! A házat fel kell újítani, szükségem van pénzre, mégpedig sürgősen, különben még a hűtőt sem tudom feltölteni. Lorenz válaszát összefüggő zihálás kísérte: – És ha szabad kérdeznem, miből gondolod, hogy én volnék az illetékes a te bankszámlád és a te frigód feltöltésében? – Hát ki más? Én… én… én… – motyogtam nem túl ékesszólóan. – Drága Connym – folytatta. Úgy hangzott, mintha a bringa legerősebb fokozatán hajtana, hegymenetben. – Légy oly jó, és nézz utána az irataidban, ott áll-e valahol, iiiiiigen, hogy életed végéig tejelnem kell neked, mert az enyémben szó sincs ilyesmiről. Oh, Óh! Kaptál egy egész házat, gondolom, nem kell mondanom, mekkora – huuuuh – érték azon a környéken, igen!, azzal a jókora telekkel, és kapsz gyerektartást, nem keveset, és amire ezenfelül szükséged van – itt érezhetően felhangosodott –, azt leszel szíves megkeresni magadnak! – D… d… d… – dadogtam. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy de-vel vagy disznó-val kezdjem a mondatot. Miért is írtam alá az egész vacakot, amit Ulfi elém rakott?! Alapvetően egy szót sem értettem belőle. Olyan fogalmak, mint „további nyereség” és „ellátási egyezség” a világon semmit sem mondtak nekem, csak találgathattam. Ám amennyire vissza tudtam emlékezni, semmi olyasmit nem írtam alá, amin az állt, hogy „eltartásról lemondó nyilatkozat”. – Hogy… hogy… hogy…? Egyszerűen túl sok „hogy” kérdés vetődött fel bennem. Hogy legyen tovább? Hogy szerezzek pénzt? Hogy alakítsam át ezt a mahagóni szörnybarlangot gyerekbarát otthonná? – Lorenz?

Tudtam, hogy pontosan annyira cseng szánalmasan a hangom, mint ahogyan éreztem magam, de talán ez meglágyítja Lorenz szívét. Nem, nem tette. – Conny, sem kedvem, sem időm többé ilyesfajta beszélgetésekhez. Ha valami nem tetszik, tisztázd az ügyvédeddel! Igen! Igen! Majd ő elintézi az én ügyvédemmel. Ó igen! Légy szíves, ezentúl csak akkor hívj fel, ha a gyerekekről van szó, máskülönben csak szükségtelenül terheljük a kapcsolatunkat az ehhez hasonló vitákkal! Jaaa, kézenfekvő, a világért sem terhelném ezt a felhőtlen kapcsolatot. – Az én ügyvédem? Lorenz, mit jelentsen ez már megint? Te-te-te pontosan tudod, hogy nekem nincs ügyvédem! – Elkapott a dadogás, mint mindig, amikor nem tudtam, hogyan tovább. – D… d… de hát te mondtad, hogy Ulfi mindent elrendez nekünk. Ulfi saját bevallása szerint a város legjobb válóperes ügyvédje volt. Ő és a felesége, Friderike a legszűkebb baráti körünkhöz tartoztak. – Lorenz? Itt vagy még? – Ez már megint jellemző rád – ugatott Lorenz a telefonba. – Még a válásunkkal kapcsolatban is én intézzek neked mindent. Keress saját ügyvédet, hagyj engem békén! Igen! – Hogy te milyen… egy – kezdtem bele. – Ez az – sóhajtott Lorenz –, így a jó! – Legalább elismered. – Igyekeztem nem bőgni. Mihez kezdjek most? – Mondd meg, mihez kezdjek most! Semmi válasz. Még egy sóhaj sem. Letette. Elképedten bámultam a brokáthallgatót. Hónapokig hamukázott nekem békés, harmonikus válásról, közös gyerekfelügyeleti jogról és problémamentes családi életről, most pedig hirtelen azt akarja, hogy fogadjak saját ügyvédet. Miért csak most? Derengeni kezdett, hogy alighanem átvert. Soha, soha nem szabadott volna aláírnom azokat az átkozott papírokat, amiket ő és a kifinomult Ulfi barátja a legtisztességesebb és legegyszerűbb megoldásként beadtak nekem! De a tudat, hogy mit nem kellett volna megtennünk, sajna, a legritkább esetben hasznos. Kedvem lett volna felhörpinteni egy flakonnal Wilma nagyi lefolyótisztítójából. Azzal egy csapásra megoldódnának a problémáim. – Mindjárt még jobban éhen halok, Anya! Két karocska fonta át a csípőmet. Letöröltem a könnyeket az arcomról, és olyan szorosan öleltem magamhoz Juliust, ahogyan csak tudtam. Ez a jó a gyerekekben: mindig visszatartják az embert az öngyilkosságtól. * Nem volt könnyű a karnevál napján nyitva tartó élelmiszerboltot találni. A sarkon van ugyan egy trafik, de nem akartam a gyerekeimet pusztán csokoládéval, gumiállattal és limonádéval jóllakatni. Elindultam pénzért egy bankautomatához, de az iménti telefonbeszélgetés után motoszkált bennem valami rossz érzés. Igazam lett: az egyenleg 114 euró 12 centen állt. Felvettem 120 eurót. Új életem első napján, a gyermekeit egyedül nevelő anyaként máris mínuszban a bankszámlám – nem valami fényes kezdet. Ráadásul tényleg elkapott a migrén, és Wilma nagyi gyógyszeresdobozában nem találtam aszpirint vagy hasonlót, csak aranyérkenőcsöt, orrzuhanyt és reumatablettát. Lorenz bizonyára ezeket is rám való tekintettel nem dobta ki; hátha szükségem lesz rájuk. Hagytam, hogy a gyerekek mindent bepakoljanak a bevásárlókocsiba, amit megkívánnak, legalább e téren ne nélkülözzenek. Csupán az italok tekintetében kellett beérniük egy-egy doboz üdítővel, hosszú volt ugyanis a visszaút. Sóhajtva vettem le a

polcról egy üveg ásványvizet. Általában három-négy üveggel is megittam naponta, az heti két kartont jelentett. Ennek beszerzése a jövőben meglehetősen problematikus lesz. – Azt mondják, itt kitűnő a csapvíz – szóltam tűnődve. Hektószám fogom főzni a teát. Egészséges. És jutányos. Végtére is, mostantól mindenben spórolnunk kell. – Kell egy autó! – szólalt meg Nelly. – Legjobb volna egy kabrió! Egy autó! Ha-ha! Legjobb volna egy kabrió! Nelly még nem ismerte kritikus pénzügyi helyzetünket. Autót nem engedhetünk meg magunknak. Különben is, tizenöt éve nem vezettem, miért kellene most elkezdenem? – Be fogunk szerezni egy targoncát – feleltem. – Egy targoncakabriót. Nelly megsemmisítő pillantást vetett rám. Zacskókkal alaposan megpakolva támolyogtunk visszafelé Wilma nagyi házához. Juliusnál nem volt szatyor, cipelt viszont egy tizenkét darabos toalettpapír-csomagot, mégpedig oly módon a hasához szorítva, hogy nem látott az orra elé. – Ez a légzsákom – jelentette ki, és szánt szándékkal nekifutott egy lámpaoszlopnak. Aztán egy férfinak rohant, kinek a kopasz fején visszatükröződött az utca túloldalán világító fényreklám. – Elnézést – mondtam és szemrehányóan pillantottam Juliusra. De a gyerek csak csoszogott és brummogva utánozta az autó hangját. – Nem volt szándékos, igaz, Julius? – De – felelte Julius. Hiába, őszinte gyerek. A férfi azonban ügyet sem vetett rá. – Nahát! – ámult el. – De hiszen te a Constanze vagy! – Igen. Fején találta a szöget. De vajon ki lehet? Soha életemben nem láttam ezt az alakot. – Jó ég, te aztán szépen kikupálódtál! – Na ja, egyikünk sem fiatalodik – válaszoltam, miközben lázasan kutattam az emlékeim között egy kopasz pasas után, de senkit sem találtam. Nelly szintén nyugtalan csoszogásba kezdett mellettem. A szatyrok húzták a karját. A tarfej elnevette magát: – Mi szépet csináltál az egyetem óta? – Férjhez mentem, gyerekeim születtek. És te? – Ugyanazt – kacagott fel ismét a kopasz. – És mellesleg karriert építettem. Egy reklámcégnél vagyok főtanácsadó. Sok stressz, sok pénz. A tavalyi jövedelemadómból kiegyenlíthették volna az államadósságot. Amikor ismét elnevette magát, hirtelen beugrott, ki áll előttem: Jan Kröllmann, az első barátom. Aki csak sötétben „látott” meztelenül. És aki világosban csalt meg. Már akkoriban is iszonyú nagyképű volt. Igaz, nem kopasz. És nem volt sörhasa. Ahogy így ma elnéztem, arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az egyetlen vonzó rajta a haja lehetett. Nem választhattam volna jobbat az első alkalomhoz? Kicsit megorroltam magamra. A végén még igaza lesz Lorenznek, és tényleg nincs ízlésem. Legalábbis ami a férfiakat illeti. – Anyu! – nyafogott Nelly idegesen. – Jövök drágám – feleltem. Janhoz pedig így szóltam: – Örülök, hogy találkoztunk. Mennünk kell. Jannak azonban esze ágában sem volt elbúcsúzni. – És a férjed mivel foglalkozik? – kérdezte. – Anyu! – szólt Nelly újra, ezúttal hangosabban. Julius még mindig jókedvűen csikorgott. – Ügyész – válaszoltam Jannak. – És hamarosan az exférjem. Ebben a pillanatban feldühödtem. Mi köze Jannak a családi viszonyaimhoz? – Bocsáss meg, Jan, de sietünk! Még nem reggeliztünk.

– Valóban? – Jan lenézően mustrálgatta a komoran bámuló Nellyt és a brummogó Juliust. – Én is éppen a pékhez tartok zsömléért az egész családnak. Eddig három gyereket hoztam össze, és ilyen körülmények között az emancipált férj magától értetődően besegít a házimunkába. Mondd csak, te is itt laksz a Kertvárosban? – Igen, tegnap óta. A Lódarázs közben. A zsemlevásárlás házimunka? Szerintem nem. – Anyuuuuu! – Hát lehetséges ez? – kiáltott fel Jan. – Mi is ott lakunk! Mi a házszám? – Tizennégy – válaszoltam. – Az öreg Frau Wischnewski vén háza – füttyentett Jan a fogai, közt. Nem tudtam eldönteni, hogy elismerő vagy lekezelő fütty volt. – Maaaaamiiiiiiii! – Igen, az anyósom volt. Jan, tényleg dolgunk van… – Na ja, mostantól gyakrabban találkozunk. Mi a huszonnyolcban lakunk, a sokablakos kockaházban. Az építész kitüntetést kapott érte. Igaz, nem is volt olcsó az egész. Úgy értem, a formatervezést meg kell fizetni. Kétszáznegyven négyzetméter lakóterület, mindenütt gránitpadló. Szauna, pezsgőfürdő, beépített szekrények… Nelly közel állt a kirobbanáshoz. – Akkor hát jó szomszédságot – búcsúztam el Jantól, és egyszerűen faképnél hagytam, holott még nagyban mesélte a családi házát. – Ki volt ez a pöffeszkedő alak? – kérdezte Nelly megvetően. – Valaha közösen béreltünk lakást – feleltem. Több adattal nem akartam terhelni ezt az érzékeny gyereket, aki ebben a pillanatban amúgy sem tartja túl sokra az anyját. – Képzeld el, az övé az a ronda betonkocka a Lódarázs közben, tudod, amelyik úgy néz ki, mint egy akvárium! Állítólag valami díjat kapott érte az építész. Nevetnem kell. Hihetetlen, tizenöt éve nem láttam Jan Kröllmannt, és éppen az első napomon, mint egyedülálló anya, futok össze vele. Frissen szétköltözve, anyagi csődben, smink nélkül, mosatlan hajjal. Ezt a pocsék időzítést! A következő kirakatban oldalról lopva megnéztem magam. Jól van, annyira nem is rossz! Végtére is kettőnk közül Jan kopaszodott meg és szedett fel húsz kilót. Habár nem voltam kifestve, a hajam még mosatlanul is toronymagasan fölötte állt az akkori frizurámnak. Mindent összevetve, áldott emlékű önmagammal összehasonlítva, látványra legalábbis, jelentős javulást könyvelhetek el. Jannal ellentétben. Ő viszont többet keresett nálam, ami, ugyebár, nem nagy teljesítmény, hiszen minden fodrásztanuló többet keresett nálam, mivel nekem egyáltalán nem volt munkám. Meg szakmám sem. Éppenséggel egy egész csomó mindenem nem volt. * Hazaérve rögtön újra megpróbáltam elérni Trudit, az egyetlen személyt, aki ebben a helyzetben lelki támaszt nyújthatott. Sajnos, a hangja az üzenetrögzítőn változatlanul azt magyarázta, hogy a Garda-tónál időzik. Örvendetes hír az esetleges betörőknek, nekem viszont nem. Nagyon magányosnak éreztem magam. De aztán mély levegőt vettem, és megpróbáltam elképzelni, hogy mit tanácsolna Trudi, ha itt volna. Mindenekelőtt félbeszakítaná a siránkozásomat. „Ne folyton amiatt sopánkodj, amid nincs, hanem örülj annak, amid van”, mondaná. Mindig ezt mondja, amikor nyavalygok. Rendben. Mim van, aminek örülhetek? Először is, két egészséges gyerekem. Olyannyira egészségesek, hogy éppen az imént vetették rá magukat az élelmiszerkészletünkre, s olyan éhesek, hogy holnap újra be kell

vásárolni. De kérdem szeretettel: miből??? A képzeletbeli Trudi azonban nem (űri a negatív gondolatokat. Két egészséges gyerek – ismételné. Ez máris remekül hangzik. Tovább! Fedél a fejünk fölött. Levegőt vettem, hogy belevágjak a fejünk fölötti tető részletesebb leírásába, de Trudi félbeszakított: Nem! ügy szót se a mahagóniról! Fő, hogy biztonságban és melegben laktok. I bvább! Miért lehetsz még hálás ? Van két erős kezem, meg tudom fogni velük a munka végét, ha szükséges, folytattam panaszosan. Semmi más nem jutott eszembe. De ennyi is több mint elég volt ahhoz, hogy hálás és jókedvű legyek. Belerogytam Wilma nagyi barna foteljébe, és elbőgtem magam, olyan hálás és jókedvű voltam. Éppen azon tűnődtem, hogy Wilma nagyi málnapálinkájával kellene vigaszt öntenem magamba – emlékeztem régmúlt vasárnapi látogatásaink idejéből, hogy a beépített szekrény könyvei mögé titkos fészket rakott neki a jóasszony –, amikor csöngettek. Wilma nagyi csengője valójában nem érdemelte ki ezt a nevet. Inkább csak olyan kellemetlen recsegő hangot adott, s ez a barátságtalan, dallamtalan „krrrrrrk” libabőrt kergetett az ember hátára. A gyerekek megjelentek az ebédlőajtóban. – Mi volt az? – kérdezte Julius, nutellás kenyérrel a szájában. – A csengő, te dinka – világosította fel Nelly, szintén nutellát majszolva. – így csak a végrehajtó csenget – morogtam és letöröltem a könnyeimet. – Talán az Apu – szólt most Nelly, és kiszaladt az előszobába. – Miért sírsz, Anyu? – kérdezte Julius. – Mert rém rondának találom Wilma nagyi beépített szekrényét – feleltem. – Aha – konstatálta a kisfiam. – Anyaaaaa! Az új szomszédaink – kiáltott Nelly az ajtóból. 0, milyen kedves! Megújult lendülettel álltam fel. Ez a különbség, ha az ember a kertvárosba költözik, ott a szomszédok érdeklődnek egymás iránt. A tőlem telhető legszélesebb mosollyal léptem Nelly mellé a küszöbre. – Pontosabban szólva, mi vagyunk az új szomszéd – mondtam. Ekkor azonban az arcomra fagyott a mosoly. Az ajtó előtt ugyanis régi ismerősök álltak: a kövér Gisela és a kövér Heinrich a pályaudvarról, csak éppen kalap és fémszálas paróka nélkül. Úristen, hogy találtak meg ilyen hamar bennünket? – Láttuk, hogy beköltöztek végre, és szerettük volna szívből üdvözölni magukat – recsegte Heinrich barátságtalanul. – Herr és Frau Hempel vagyunk a tizenhatból. – Örvendek – hebegtem automatikusan. Ostoba véletlen, semmi más. Van ilyen. Csak nem elveszteni a nyugalmat! Kezet nyújtottam Hempeléknek, remélve, hogy gyengén látók, és különben is bűntudatuk van. – Constanze Wischnewski. 0 itt a lányom, Nelly. Van még a házban egy kis rókázónk, aki, remélem, a nappaliban marad és nem mutatkozik – tettem hozzá gondolatban. – A Nelly az nem is név – közölte Frau Hempel. Természetellenesen magas, éles hangja volt. – Maga netán szépnek találja? – Igen, persze – válaszoltam zavartan, de kissé megkönnyebbülten. Nem úgy tűnt, mintha felismertek volna. Ebben a pillanatban azonban Julius kifordult a sarok mögül, belecsimpaszkodott a karomba, nagy szemeket meresztve a házaspárra. – És ez itt a mi kis Juliusunk – folytattam enyhe remegéssel a hangomban. Abban bíztam, hogy az arcán szétkent nutella megnehezíti az öregek számára, hogy felismerjék benne a tegnap esti kabátkoszolót. Frau Hempel apró szeme gyanakvón mustrált bennünket.

– Heinrich – sziszegte, és könyökével oldalba bökte a férjét. Még sziszegéskor is olyan volt a hangja, mint a kenetlen kocsikerék. Mégis ránk ismert? – Majd én elintézem – szólt Herr Hempel, és öntudatos pozícióba vágta magát Wilma nagyi lábtörlőjén. A lábtörlőn a következő szöveg állt: „Ha úgy véled, nincs tovább, elér majd egy fénynyaláb”, amit vegyes érzésekkel olvastam. Lehet, hogy másokra igaz, de ha én a végét járom úgy, mint például ma, nem a fénynyaláb jön, hanem a Hempel házaspár. Jellemző. – A jó szomszédi viszony megteremtése érdekében szeretnénk most rögtön leszögezni néhány dolgot – kezdte Herr Hempel hangzatosan. – Tizenkettőtől háromig és hat után nincs fűnyírás, se gyerekzsivaj, déli szélben elvből szó sem lehet grillezésről, a látogatói pedig lesznek szívesek a telkén parkolni, nem a járdán. Eddig értve vagyok? – Igen – krákogtam meglepetten. Nelly az alkalomhoz nagyon is oda nem illően vihogott, miközben Julius Frau Hempel szúrós tekintetétől kísérve a drapp nadrágomhoz nyomta a nutellás pofiját, és hallgatott. – Heinrich – sziszegett újra Frau Hempel. – Ne aggódj, Gisela – nyugtatta meg Heinrich, és tokáját energikusan az inggallérjához préselte –, nem felejtettem el a söppedéket! Tisztázzuk, hogy csak azért tűrtük el a söppedéket, mert az idős hölgy olyan beteg volt, de ennek most vége. Tehát, ha nem a bíróságon akarják végezni, gondoskodjanak róla, hogy a söppedék eltűnjön, mégpedig szaporán! Nem maguk lennének az elsők, akiket feljelentünk. Söppedék? A szó nem volt ismerős. De erről még biztosan beszélhetünk. – Akkor a jó szomszédságra – fejezte be Herr Hempel. – Rendben – kezdem –, de ööö, pontosan mi…? Tovább nem jutottam. Mivel Herr Hempel nyilvánvalóan végére ért szívélyes üdvözlő előadásának, Frau Hempel jelentkezett szólásra. – Hát nem látod, ki ez? – csicseregte és kis híján a hasamba döfte kövér mutatóujját. Franc, franc, franc! Herr Hempel áthatóan bámult rám, de úgy látszott, nem esik le neki a tantusz. Frau Hempel azonban sietett őt rávezetni. – Ez a nő piszkolta össze a kabátodat! – Dehogy! – végtére is nem én voltam, hanem Julius. – Buta balszerencse volt… épp jött a vonat, sietnünk kellett… tudják, milyenek a gyerekek… ismételten bocsánatot kérek… – Maga az az impertinens asszonyszemély? – kiáltott fel Herr Hempel összehúzott szemmel. – Ez mindennek a teteje! – Tényleg nem volt szándékos – mondtam fakó hangon. – Úgy látszik, magában még sok örömünk lesz – visította Frau Hempel, és különös módon most tényleg boldognak látszott. – Gyere, Heinrich! Mindig kifizetődik, hogy jogilag biztosítva vagyunk. – A tisztítási számlát a napokban majd áthozom – tette hozzá Herr Hempel, azzal kart karba öltve elkacsáztak a kapu irányába. – Ez meg mi volt? – kérdezte Nelly, még mielőtt becsukódott az ajtó. – Az apokalipszis – feleltem tompán. – Az apokalipszis felmosómopp frizurával, gumiharisnyában – visította Nelly, Frau Hempelt utánozva. – Maga netán szépnek találja? – Mi az az apokalipszis? – kérdezte Julius. – A világ vége – válaszoltam. – És mi az, hogy söppedék? A gyerekeim sem tudták. – Valami, ami zavarja a Godzilla családot – okoskodott Nelly. – És déli szélnél nem grillezhetünk. Ezeknek hiányzik egy kerekük! – Hiányzik – mondtam.

De mennyire, hogy hiányzik! Viszont nekik van jogvédő biztosításuk, nekem pedig nincs. – Jó, hogy az Apu ügyvéd – vélte Nelly. Én azonban nem voltam ebben annyira biztos. * – És most mit csinálunk? – kérdezte Julius. Legszívesebben ledőltem volna a díványra, és a borzalmas beépített szekrényt bámulva siratnám szomorú sorsomat, de beláttam, hogy azzal tapodtat sem jutnék előre. – Feltűrjük az ingujjunkat, és igazi otthont teremtünk ebből a fantomkamrából – feleltem. – Na és hogyan? – érdeklődött Nelly duzzogva. – Először is, mindent kihajítunk, ami nem tetszik – javasoltam. – Na és hogyan? – ismételte magát Nelly. – A bútorokat egy centivel sem tudjuk odébb tolni. – A kis dolgokkal kezdjük – mondtam. – Először azokat szedjük össze, amik beleférnek a szemeteszsákokba. – Nélkülem – közölte Nelly. – Én kimegyek a kertbe, és keresek egy helyet, ahol van térerő. – Nem bánom – egyeztem bele. – De szólj, ha odakint véletlenül belebotlanál az ominózus söppedékbe. Nelly a télikerten át eltűnt odakint, Julius és én pedig egy-egy szemeteszsákkal felfegyverkezve végigjártuk a szobákat. Miután eltüntettük Wilma nagyi vécépapírt védő kalapkáját, aranyérkenőcsét és egy kék-sárga művirágcsokrot a hozzá tartozó gigantikus vázával együtt, mindjárt valamivel jobban éreztem magam. Ekkor ismét felnyekergett a csengő. – Legjobb, ha egyáltalán nem nyitunk ajtót – véltem. De Julius már úton volt a bejárat felé. – Biztos az Apuci! – kiabálta. Felsóhajtottam. A gyerekeim egyszerűen még nem értették meg, hogy az apjuk felettébb ritkán fog az ajtónk előtt toporogni. A sajátságos lábtörlőn ezúttal egy fiatal nő állt, aki alig látszott ki a kezében tartott hatalmas, harsánykék hortenzia mögül. – Szívélyes üdv a Lódarázs közben – szólt. – Nagyon köszönöm – feleltem gyanakodva. Ha netán azzal a felvilágosítással jött, hogy soha ne parkoljunk az utcán, ne grillezzünk déli szélben, és a vécét esős időben ne húzzuk le, azzal már elkésett. – Mimi Pfaff vagyok a tizennyolcból – közölte. Különösen csinos jelenség volt, már amennyire a növény mögül meg tudtam ítélni: filigrán, sötét hajú, kislányos. Huszonnyolc körülinek becsültem. – Valójában nem akartam ilyen hamar átjönni, de amikor észrevettem, hogy Hempelék már felkeresték magukat, úgy gondoltam, jobb, ha nem hagyok túl sok időt eltelni a két látogatás között. Hempelék ugyanis tényleg ijesztők. Elnevette magát, és átnyújtotta a hortenziát. – Ezt magának hoztam. És ne engedje megfélemlíteni magát Hempelék által. Van ugyan egy jogvédő biztosításuk, nekünk viszont jobb ügyvédünk van. – Magát miért perelték be? – érdeklődtem. – Valójában mindenért. A tűzifarakás miatt, vagy azért, mert nyáron a teraszon szoktunk grillezni, az út mentén parkoló vendégeink okán, mert a macskánk az ő zöldségágyásukban végezte a dolgát, aztán a pajtafalunkon futó rózsa miatt, fűnyírásért…

Legalább a fele nem jut most eszembe. De mint mondtam, az ügyvédünk szenzációs, eddig mindig mi nyertünk. Ha gondolja, mindjárt holnap felhívom. Egy csapásra jobban éreztem magam. Ez a Mimi annyira rokonszenves volt, hogy nem akartam rögtön elengedni. – Esetleg volna ideje egy kávéra? – tudakoltam. Szerencsére volt ideje. Alig lépte át a küszöböt, rögtön tudtam, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete. Mint kiderült, egyúttal Wilma nagyi rémséges berendezése végzetének a kezdete is. – Épp revonálunk – magyarázta Julius, a zsákokra mutatva. – Legalábbis megpróbáljuk – egészítettem ki. – Véletlenül nem belsőépítész a foglalkozása? Mimi a fejét csóválta. – Nem. Viszont előfizetője vagyok a Home and Gardennek. Kíváncsian körülnézett a nappaliban. Aztán egy darabig nem szólt semmit. – Igen – mondtam megértően. – Ez tényleg az ember torkára fagyasztja a szót. – Azt hiszem, a bútorok nem is annyira csúnyák – vélte Mimi. – A sok barna nyomasztó. Néhány darabot biztosan meg lehetne gyógyítani színterápiával. – És mikor van itt lomtalanítás? – kérdeztem. – Lomtalanítás! – kiáltott fel Mimi megbotránkozottan. – Csak a lomtalanítást ne! A lomtalanítás kiment a divatból. Az eBay a jelszó. Az összes ólomkristály vázát, amit anyám kapott nászajándékba, eladtam az eBayen. Egy alsó-bajor gyűjtő olyan magas árat ajánlott érte, hogy januárban elutaztunk belőle három hétre Thaiföldre! A pincém pedig végre üres. Egy pillanatra rózsás kilátások derengtek fel előttem, ám rögtön vissza is tértem a realitások talajára. – Kicsit nehéz lesz ezt a beépített szekrényt a postára vinni és feladni AlsóBajorországba – kockáztattam meg. A jövő azonban mégsem látszott már annyira feketének. Itt volt valaki, aki fényt hozott a káoszba. Mimi, velem ellentétben, rendelkezett azzal a képességgel, hogy könnyedén átnézve tapétán, bútoron és függönyökön, vagyis minden csúfságon, csak a pozitív dolgokat látta meg. – Jó arányok – jelentette ki az ebédlőben. – Micsoda ragyogó hely! – állapította meg a vigasztalan télikert-növénytemetőre. – És milyen pocsék, poshadt levegő – folytattam, kinyitva a kert felé néző ablakot Friss, csípős légáram tódult a helyiségbe. A fák felől madárcsicsergés hangzott. Közeledett a tavasz. – Van térerőm! – hallottuk ekkor a lelkes ordítást. – Van térerőőőőőőőőm! Aztán ezekkel a szavakkal az ajkán Nelly lezuhant a fáról. * Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy a „Van térerőm” bekerül a híres utolsó szavak gyűjteményébe, rögtön az „Ez egy vonat lenne?” és a „Biztos vagy abban, hogy csiperke volt?” mögé. De, szerencsére, ezek nem Nelly utolsó szavai voltak. Csak a karja tört el, és úgy káromkodott, mint egy kocsis. Természetesen engem okolt azért, mert leesett a fáról. – Ha nem veszekedtél volna Apuval, nem költözünk ebbe a szörnyű térerőlyukba, és nem kellene fára másznom! – dühöngött, és az ép kezével a hátsóját dörzsölte.

Majd elbőgte magát, mint egy négyéves. Julius rögtön csatlakozott hozzá puszta szolidaritásból. Én szintén pityeregve berohantam a házba, hogy felhívjam az ügyeletet. Mimi elkapta a karomat. – Elviszlek benneteket a klinikára – mondta. – Úgy gyorsabb. Mimi smaragdzöld kabriójával utaztunk, s ez azonnal megnyerte Nellyt. Abbahagyta a sírást, hogy közölje, nekem is feltétlenül be kell szereznem egy ilyen autót. Éppen Wilma nagyi fejfájás elleni kompresszorával hűtöttem a karját. Bólintottam: – Mindent, amit csak akarsz, drágám – feleltem. Amikor a gyerekeim bajban vannak, bármit megígérek nekik. Ezt még egyszer meg fogom bánni. Elhatároztam, hogy a nem létező jogosítványomra hivatkozom majd. Úgysem tudom, hogy hol hányódik a vén, sosem használt sajtcédula. A klinikán Nelly hirtelen egész civilizáltan és bátran kezdett viselkedni. Ezt a színeváltozást a jóképű, fiatal segédorvos számlájára írtam, aki biztosított bennünket arról, hogy a lány karja hat hét múlva ismét a régi lesz. Nelly csak amiatt zúgolódott, hogy hiába van térerő, a kórházban nem használhatja a telefonját. Felhívtam Lorenzet a betegfelvételről, s közöltem vele, hogy Nellyt az imént gipszelték, és szeretné látni az apját. Lorenz álmosnak és mogorvának hangzott, mint mindig, ha hosszú munkanap állt mögötte. – Még nincs huszonnégy órája, hogy kiköltöztél, és máris elintézted, hogy a gyerekek kórházban kössenek ki. De ez a trükk _ nálam nem működik. Be kell látnod, hogy a válásunk végleges, Conny! Nincs visszaút. Meg kell tanulnod a saját lábadon állni! – Nem trükk – bizonygattam, de nem hitt nekem. – Azt sem látom, hogyan segíthetnék Nellynek ebben a helyzetben. Már leesett a fáról. Mondd meg neki, hogy átmegyek a napokban, és ráírom a nevem a gipszére! Túl kimerült voltam a szitkozódáshoz. Hiába, az elmúlt huszonnégy óra nem tartozott életem legszebb napjai közé. Kegyetlenül le voltam égve, belebotlottam az első és egyben egyetlen exszeretőmbe, a legellenszenvesebb emberekről, akikkel valaha találkoztam kiderült, hogy a közvetlen szomszédaim, a lányom pedig leesett a fáról. – Rendben, nyertél – szóltam. – Holnap elmegyek egy ügyvédhez, hogy elhidd végre, nem akarlak visszaszerezni. Ez volt az igazság. Tényleg nem akartam visszaszerezni. – Hogy mondod? Mit csinálsz? – üvöltött Lorenz, hirtelen nagyon is éberen. – De hát van ügyvédünk! Ulfi mindent elrendez. Mire jó ez már megint?! – Magad mondtad ma reggel, hogy leszek szíves saját ügyvédet keresni – válaszoltam többé-kevésbé zavartan. – Hogy mikor mondtam én ilyet? – Ma reggel, amikor a szobabiciklidet tapostad lélekszakadva – emlékeztettem. – Amikor micsoda? – Lorenz, biztos vagy abban, hogy tényleg nincs agytumorod? Én továbbra is úgy gondolom, hogy minden jel arra mutat. – Ha azt is mondtam, nem úgy gondoltam – vágott vissza. – Színtiszta pénzpocsékolás volna, ha ügyvédet fogadnál. Tényleg jobb helyet is el tudok képzelni a pénzemnek. Na, most ilyenkor mi van? Széna vagy szalma? – Lorenz, mínuszban van a bankszámlám, te pedig közölted, hogy nem vagy illetékes ez ügyben. Viszont pénzre van szükségem, hogy mi, a gyerekek és én ne haljunk éhen. Felfogadok tehát egy ügyvédet, hogy megkapjam tőled a pénzt, punktum. Szinte biztos

vagyok abban, hogy ez jár nekem, tökmindegy, mit írtam alá. Sokkos állapotban szenvedtem, nem voltam beszámítható. – Ugyan, butuska – mondta Lorenz –, persze, hogy kapsz tőlem pénzt. Ideiglenes tartásdíjat a válásig. Jövő hónap elsejétől. Pillants csak bele az irataidba, ott minden pontosan rögzítve van! A jövő hónap elseje holnap van. Addig, egye fene, túlélem a mínuszt a bankszámlámon. – Vagy úgy – válaszoltam valamelyest megkönnyebbülten. – Butuska – ismételte meg Lorenz, s szinte gyengéden csengett a hangja –, csókold meg a gyerekeket a nevemben! Ebben a pillanatban nagyon-nagyon magányosnak éreztem magam. Amikor azonban a pillantásom Mimire esett, aki ugróiskolát játszott Juliusszal a folyosón, nem mondhattam, hogy ma csakis rossz dolgok estek meg velem. Wilma nagyi lábtörlőjének igaza lett: Ha úgy véled, nincs tovább, Mimi segít legalább.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Március 1. Most már végleges a döntés, hogy idén mi, az Anyukák Klubja asszonyai vállaljuk a májusi ünnepség szervezését a Kertváros közössége számára. Eleget panaszkodtunk már a rendezvény hiányosságai miatt, most itt a lehetőség, hogy megmutassuk, mit tudunk. Anyukák! Nekem mindenekelőtt egy jelentős javítás volna szívügyem: lehet, hogy még ma is bocsánatos bűnnek számít, ha egy férfi késő este a kelleténél néhány sörrel többet iszik, és becsípve levizeli a legközelebbi kerítést, de én ezt kimondottan ízléstelennek találom, szerintem egyáltalán nem követendő példa fiaink számára. Most nem a bosszantó vitáról beszélek, hogy a férfiak állva pisiljenek vagy sem, mert az alaposan tisztázott és tudományosan bizonyított dolog (1. prof. dr. Dunstmann: A férfiasság a vécén kezdődik – az anyai takarításkényszer gátolja a fiú utódok pszichoszexuális fejlődését – a cikk másolata nálam igényelhető). Mi, az Anyukák Klubjának tagjai a világért sem csatlakoznánk azokhoz a korlátolt nőszemélyekhez, akik a férfiaktól elvárják, hogy ülve pisiljenek. De a nyilvános vizelést ellenzem. Tavaly gyakorlatilag halálra hugyoztak a tujasövényünket. Ezért amondó vagyok, béreljünk egy vagy akár több mobil vécét, ezzel elegánsan megoldanánk a problémát. Frauke

Március 1. Ezenkívül a süteményválasztékot több gonddal kellene koordinálni. Tavaly tizennégy rebarbaratorta és négy epertorta volt. Ha vennénk a fáradságot, és körbejárnánk egy listával, elkerülhetnénk ezt a kellemetlen túlkínálatot. Nem volna ez szép feladat Gittinknek? Senki sem ért jobban a süteményekhez meg a tortákhoz nálad és az anyukádnál. Be kell fejeznem, holnap és holnapután konferenciánk van Pálmán. Még nem pakoltam be és nem főztem előre. Mallorcán most 22 fok van árnyékban, és a mandulafák is virágzanak!

Sabine

Március 1. El vagyok ragadtatva a mobilvécé ötletétől, már csak azért is, mert folyton rohangálnom kell, amióta terhes vagyok a magzatunkkal. Szupi, szupi, szupi! Különben szívesen sütök egy Fekete-erdő-cseresznyetortát. Alkohol nélkül, természetesen, az összes gyerkőcnek és kismamának. Magzat számára keresek SÜRGŐSEN jó karban lévő fürdetőkádat és katica bébihordozót. Benneteket akartalak megkérdezni, mielőtt az eBayen keresek. Sajnos, még mindig sokat hányok, mégis szupi öröm a terhesség, mint mindig. Sonja, mennyit fogytál mostanáig? Mi lesz most a Dom. Közt.–ba tervezett utazásotokkal? Gondolom, eszedbe sem jut terhesen repülni, ugye? Ellen (gömbölyű hasú) anyuci

Március 1. Dehogynem megyünk nyaralni, Ellen. A nőgyógyászomnak egyáltalán nincsenek aggályai, kiváltképp, mivel nincs akut maláriaveszély. Ha a bébi megérkezik, jó időre úgyis elfelejthetjük a nagyobb utazásokat, tehát most kell kihasználnunk a lehetőséget egy alapos pihenésre. Öt csillag, teljes ellátás, közvetlenül a lagúnánál, pálmasor a tengerig, hófehér strand, homár rogyásig – jó nagy hülye volnék, ha az én állapotomban mindezt lemondanám, nem? Sonja

3.

Két nappal később biciklivel kerekedtünk fel Julius új óvodájába. Már a kerítés előtt észrevehető volt, hogy a Tarkabarka villa jelentősen különbözik Julius előző óvodájától. A kapuban törökül tereferélő asszonyok klubja helyett csupán egy elegáns ónvödör állt, benne borostyán, téli hanga és egy színes szélmalom. Az épület homlokzatán egyetlen repedést vagy grafitit sem fedeztem fel, a parkolóban pedig a rendetlenül lehajigált kerékpárok, ősöreg Fiat Pandák és Ford Tranzitok helyett fél tucat ápolt családi autó, valamint egy fekete Jaguár. A Jaguár mellett, a kerékpártároló rekeszekben szép rendben sorakozott öt bicikli. Mivel a csomagtartóikon nem volt gyerekülés, feltételeztem, hogy a nevelőké. Ok nem kerestek eleget, hogy Jaguárt vagy kisbuszt vásároljanak maguknak. Kiemeltem Juliust az ülésből, és a biciklimet tisztességtudóan a többi mellé állítottam. A sisakjainkat a kormányra akasztottam. Épp dicsérni készültem a kerékpártartó hasznát, amikor a biciklim minden megmagyarázható indok nélkül az oldalára dőlt, neki a szomszéd kerékpárnak. A rémülettől földbe gyökerezett lábbal néztem, amint egyik bicikli tovább dönti a másikat, mint a dominójátékban, mígnem az ötödik, utolsó bringa durva csikorgással a Jaguár motorházának tetején landol. – Puff neki – véleményezte Julius. – Ilyen hülyeséget – mondtam én, és már megint közel álltam a bömböléshez. – A maga kerékpárja? – kérdezte egy hang mögöttünk, amely egy fekete öltönyös férfihoz tartozott, s akiben a Jaguár tulajdonosát sejtettem. A pillantásától kiszáradt a szám. Van nekem egyáltalán felelősségbiztosításom? Nem emlékszem, hogy valaha kötöttem volna. Jaguárospasi sötét szeme alapos mustrának vetett alá. Éreztem, amint elvörösödöm. Ha van egyáltalán felelősségbiztosításom, azt Lorenz kötötte. És ha Lorenz kötött is nekem ilyen biztosítást, időközben egész biztosan felmondta. Az az ember egy cent nem sok, annyit sem fizet többé nekem. Nekem pedig egy felesleges centem sem volt más autójának a fényezésére. Még egy Pandáéra sem. Jaguárospasi még mindig figyelmesen nézett. Világos, hogy válaszra várt. Megpróbálkoztam egy naiv mosollyal: – Melyik kerékpár? – Amelyik felkarcolta a lakkot – válaszolta a férfi. – Nem – szóltam megkönnyebbülten, ha ott is égett még az arcomon a szégyenpír. – Az nem az enyém. Tényleg nem az enyém volt. Az enyém az volt, amelyik kiváltotta a láncreakciót. Azt azonban nem tudtam és nem is akartam bevallani Jaguárospasinak. Egy vasam sem volt, és az a fenyegető kijelentés, hogy „a férjem ügyész”, szintén nem felelt már meg az igazságnak. Bármennyire is sajnáltam a horpadást, fizetni semmiképpen sem akartam. A férfi megpróbálta odébb tolni a kerékpárkavalkádot, Julius és én pedig segítettünk neki felállítani az összes biciklit. Azután sietve fel akartam szívódni. – Nagyon köszönöm – szólt a férfi mosolyogva. – Sajnálom az előzőeket, maga tényleg nem úgy néz ki, mint aki kerékpárral jött. – Igen, igaz – válaszoltam boldogan. Julius első óvodai napjára ugyanis rendesen kicsíptem magam. A gyerek anyja semmi esetre se látsszék csórónak, magányos gyereknevelőnek és munkanélkülinek, rossz benyomást kelt. Tehát felvettem a fekete-piros kockás miniszoknyámat, fekete garbóval és fekete harisnyával, kiegészítettem a MoschinoA&ncövtmmú meg egy könnyű gyapjúkabáttal, amelyről címke nélkül is lerí a magas kasmírtartalom. Ezt a látványt

megtetéztem az iszonyúan magas sarkú, vörös csizmámmal. Hideg volt a reggel, reszkettem a biciklin, mint a cinege, most azonban kiderült, hogy megérte a szenvedést. A férfinak igaza volt: Egyértelműen nem úgy néztem ki, mint aki biciklivel érkezett. Halleluja! – Nem látta véletlenül, hogyan történt? – kérdezte Jaguárospasi, végigfuttatva a kezét a karcoláson. – Nem, ööö, igen – dadogtam. Kéz a kézben Juliusszal, már elindultam a bejárat felé. – Ezek a micsodák egyszer csak minden ok nélkül felborultak. Valószínűleg a széltől. Kissé zavaros volt a helyzet. A férfi a Jaguárját simogatta, én pedig lépésről lépésre hátráltam a közeléből, ahelyett, hogy magabiztosan, mint egy normális, ártatlan ember elsiettem volna. Idétlen távozásomat meghiúsította egy csatornafedél. – Francba! – szaladt ki a számon. A csizmám sarka ugyanis beszorult a vasrácsba, s amikor egy erőteljes rántással ki akartam szabadítani, letört. – Legalább kétezer euróba fog kerülni – szólalt meg a férfi. – Ugyan – intettem le –, a suszter legföljebb egy húszast kér a sarkalásért. – Az autó javítására gondoltam – válaszolta. – Vagy úgy – magam is éreztem, hogy a mosolyom valahogy ferdére sikeredett. Mindegy. A gyerekeim semmi esetre sem éhezhetnek egy karcolás miatt. Ha valaki megengedheti magának a Jaguárt, akkor a rajta esett sérülést is kibírja, mondtam magamban. – Remélem, jelentkezik a kerékpár tulajdonosa. – Azt én is remélem – mosolygott vissza a férfi. – Köszönet az erkölcsi támogatásért. – Szívesen – préseltem ki magamból végső erőfeszítéssel. Szívből reménykedtem, hogy soha többé nem kell szemben állnom ezzel az emberrel. * Amikor beléptünk a Tarkabarka villába, szokás szerint kellemetlenebbül éreztem magam, mint Julius. Hasonló volt a helyzet a korábbi mászó- és játszócsoportokban, s a régi óvodájában is. Julius nem különösebben rámenős gyerek, és az idegen környezetben inkább hallgatag, megfigyelő természete könnyen félremagyarázható. Én magától értetődően el vagyok bűvölve a fiamtól, ismerem a (parányi) gyengeségeit és a (roppant) erősségeit, jól tudom, hogy milyen békés, fantáziadús és tréfás kis fickó. De hát az anyja vagyok, és hasonló helyzetekben mindig aggódva tettem fel magamnak a kérdést: mások is – különösen a nevelőnők – olyannak látják a fiamat, mit én? Vagy a visszafogottságát flegmaságnak, a vicceit koravénnek, a tűnődő természetét melankolikusnak tartják? És ott volt a félelem is attól, hogy olyan óvónőbe botlunk, aki esetleg majd nem szereti a gyereket. Lehetséges, hogy ez tabu téma, de kisgyerekekkel szemben is érezhetnek a felnőttek ellenszenvet. Nem osztom Rousseau nézetét, amely szerint az ember tisztán, bűntelenül születik, és csak a felnőttek által, azok befolyása következtében romlik meg. Azt a hitet vallom, hogy vannak emberek, akik undoknak születnek. Némely gyerek, légyen bármilyen kicsi, egyszerűen alapból ellenszenves, nem tehetek róla. Miért volna ez másként az óvónőkkel? Végtére ők is csak emberek. A Tarkabarka villa igazgatója, egy Frau Siebeck nevű nő vezette a Herr Nilsson csoportot, amelyben Julius már kapott is egy nevével ellátott fogast. A fogas fölé katicabogár volt festve. – A katicabogár a kedvenc állatom – örvendezett Julius. – A katicabogár és a tigris. Frau Siebeck elnevette magát, miközben megsimogatta Julius szőke gyapjas fejecskéjét:

– Látod, kitaláltam! Valamelyest megkönnyebbültem. Ha ellenszenvesnek találta is a fiamat, elég professzionális ahhoz, hogy ne mutassa ki. Éppoly kevéssé, mint a letört csizmasarkam miatti esetleges megütközését. Kedves nő. Juliusnak nem okozott gondot elbúcsúzni tőlem. Aranyosan megsimogatta az arcom: – Hazamehetsz revonálni, Anyu. Úgy is tettem volna, ha Frau Siebeck nem hagyja meg, hogy várjak rá az öltözőben, amíg a gyereknek odabent mindent megmutat. Még alá kell írnom néhány, erdei sétákra, foghigiéniára és lehetséges sürgős esetekre vonatkozó papírt. Ezért engedelmesen leültem a padra Julius katicás fogasa alá, és a fekete táblára erősített hirdetményeket tanulmányoztam. Az utolsó saját játékos összejövetelen nyomtalanul eltűnt Melisande California Girl Barbie babája. Kérünk minden anyukát, hogy nézzen körül még egyszer alaposan a gyerekszobában. Visszaszolgáltatás esetén az abszolút diszkréció magától értetődik. Van még szabad hely a „ Szalvétatechnika pamuttáskán „ című anyagyerek workshopra. Egyedi bevásárlószatyrokat készítünk. A biztos jelentkezéseket kérem MarieAntoinette rekeszébe helyezni. Egy Juliusnál fiatalabb kisfiú rontott be az öltözőbe. A földön vonszolta maga után égszínkék óvodástáskáját, és üvöltött: – Én vadok a eeeeelszőőő! Én vadok a eeeeelszőőőő! Mögötte egy hat év körüli kislány és egy magas növésű nő lépett be az ajtón. A nő kísértetiesen hasonlított anyámra; ugyanaz a csontos alkat, erős előreharapás, telt ajak, távolülő, világos szem – pont, mint anyám fiatal korában. Én tisztára az apámra ütök, említettem már? – Mama, Marion ledobta a táskámat a földre – panaszkodott a kislány. – Megengedted neki, hogy vigye, és most… – Biztos nem direkt csinálta, Flavia – mondta a nő, aki anyámra hajazott, miközben a hirdetőtáblát tanulmányozta. Ki talált vagy vitt haza véletlenül egy 104-es méretű tornanadrágot? A „véletlenül” háromszor aláhúzva. – Igenis direkt csinálta – válaszolt Flavia, akinek hiányzott két metszőfoga, ami vicces külsőt kölcsönzött neki. – Nem dijekt – ordított Marion, jól irányzott rúgást adva az égszínkék táskának. – Mamaaa! – kiabált Flavia. – Most meg belerúgott! Az anyjuk felsóhajtott. Aztán így szólt, anélkül, hogy elfordult volna a fekete hirdetőtáblától: – Flavia, fejezd be Marion folytonos provokálását! Vedd fel a papucsod, nem érünk rá! Amint Flavia lehajolt a táskájáért, Marion egy sercegőst köpött a hátára. – Te utálatos patkány! – tromfolt rá Flavia, s kiegészítette egy lökéssel. Bár a taszítás enyhe volt, Marion végiggurult a ruhatáron, egyenesen a lábamon landolva, ahol aztán jól begyakorolt bőgésben tört ki. Olyan fülsiketítőén, hogy saját aúúú kiáltásom észrevétlenül elhalt mellette. – Flavia megjökött! – ordította a kölyök. A kislányt az anyja úgymond agyondöfte a pillantásával, miközben Mariont az ölében vigasztalta. – Flavia, ezzel a holnapi tévézésnek is búcsút mondhatsz. – De mama! Leköpött. Az egész anorákom csupa nyál. – Nem isz igaz! – Dehe! Dehe! – Moszlékoszvödöj! Moszlékoszvödöj! – Agyalágyult! Agyalágyult!

– Nem isz vadok adalányúúúlt! Mama, a Flavia csúfol! – Igen, mert moslékosvödörnek neveztél! – Nem igaz. – Elég a vitából! Az anya hanghordozása megfagyasztotta a vért az ereinkben. Pillanatnyi csend következett. A tőrtekintet végigsiklott a helyiségen, majd megállapodott rajtam. Feszengve nyomorgattam a csizmasarkamat. A nőnek azonban cseppet sem volt kínos a jelenlétem. Rám mosolygott. – Testvéri rivalizálás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. – Ööö – nyögtem válasz gyanánt. – Biztosan te vagy az új anyuka, a csonka családos… A tőrtekintetű nő kezet nyújtott. A mosolya semmit sem enyhített szúrós tekintetén. Végigmért fentről egészen a tönkrement csizmámig, majd vissza. Sürgős szükséget éreztem magyarázatot adni a sarokdologra. – Frauke Werner-Kröllmann vagyok, Laura-Kristin, Flavia és Marion anyukája, a szülői munkaközösség elnökségi tagja, az óvodai újság főszerkesztője, a gyerekek szakácskönyvének kiadója, jelenleg az Anyukák Klubjának hivatalos vezéranyuja. Puff neki! – Constanze Wlschnewski – mutatkoztam be. – Julius mamája vagyok, és épp az imént tette tönkre a csizmámat egy csatornarács. Phűűű! Ezt tényleg én mondtam? A zavar beszélt belőlem. Rögtön kétszeresen is zavarban voltam Frau Duplanév elnökigazgató-könyvkiadó-vezéranyu miatt. Nem említette valahol a sok fejemhez vágott titulus közt a Kröllmann nevet? Minden valószínűség szerint Kröllmann felesége állt előttem. Még ilyet! Ez alkalmasint azt jelentette, hogy az ölében ülő beszédhibás csibész Jan Kröllmann fia. A gyerek most abbahagyta az üvöltést, hogy kiölthesse a nyelvét a nővérére. A kislány úgy tett, mintha nem venné észre. – Óriási szerencséd volt – jegyezte meg a tisztségviselő vezéranyu. Most igazán barátságosan nézett rám, mire én készségesen azonnal felülvizsgáltam az első benyomásomat. A tőrtekintet nélkül végül is egész kedvesnek látszott. Ámbár még mindig hasonlított anyámra. – Igazából a helyet Marionnak szántuk. Mivel elképesztően fejlett motorikus és nyelvi képességgel rendelkezik, sürgettem, hogy felvegyék az év közepén, bár még csak a múlt hónapban töltötte be a harmadik évét. Otthon egyszerűen túl kevés kihívás éri, és az elégtelen elvárás a legrosszabb, ami a különösen tehetséges gyerekkel történhet. – Szeretetteljes tekintettel követte a különösen tehetséges Mariont, aki megunva a nyelvnyújtogatást, most fogasról fogasra függeszkedett. – De az újonnan ideköltözötteknek és az egyedülálló szülőknek, természetesen, elsőbbsége van – folytatta sóhajtva. – Most idegennyelv-órákkal fejlesztjük Marion képességeit, és vacillálunk a hegedű és az oboa közt. – Engedj el, szeggfej! – ordított Marion a nővérére, aki a kapucnijánál tartotta fogva. Most már tudtam, hogy nem beszédhibás, hanem különösen tehetséges. Rögtön más szemmel is nézi az ember az ilyen gyereket. Bizonyára a kevés kihívás miatti unalmában kezdett pöszén beszélni. – Mama, Marion azt mondta, seggfej. – Nem isz mondtam szeggfej, te szeggfej! – Ez olyan lengyelesen hangzik – mondta Frauke. – Szeggfej? – kérdeztem. – Inkább dánnak mondanám. Bár, őszintén szólva, nem tudok sem dánul, sem lengyelül. Igaz, nem is vagyok különösebben tehetséges. – Wischnewski – mondta most Frauke kissé türelmetlenül. – A Wischnewski lengyelül cseng.

– Vagy úgy. – Vannak lengyel elődeid? Vállat vontam. – Fogalmam sincs. A férjem neve. – Azt hittem, elváltál. – Igen, hamarosan – világosítottam fel. – És meg akarod tartani a volt férjed nevét? Na, most rajtacsípett. Ezen még nem gondolkoztam. Nyilván nem igazán volna helyénvaló, ha továbbra is Lorenz nevét viselném, amikor nem is vagyunk együtt. A lánynevem Bauer. Régebben mindig szégyelltem. Valahogy olyan hülyén hangzott. Ugyanakkor a „Constanze Bauer, gyermekeit egyedül nevelő, anyagi csődbe jutott, munkanélküli anya” ellen pusztán névtechnikailag nem merülhetnek fel kifogások. De akkor más lenne a vezetéknevem, mint a gyerekeimnek, ami talán megütközést keltene. – Ezért van jelentősége a kettős név viselésének – világosított fel Frauke bátorító mosollyal. – Neked viszont már késő. En mégis a lánynévre szavaznék. A Wischnewski túlságosan is autókereskedősnek hangzik. – Szerintem túlságosan is exférjesnek hangzik – mosolyogtam vissza. Talán mégis rendben van ez a vezéranyu. Mindenesetre jó lesz vele jóban lenni. Szilárdan elhatároztam, hogy Julius érdekében ezúttal veszem a fáradságot, és több kapcsolatot kötök, sőt kötelezettséget is vállalok a szülői munkaközösségben. Julius előző óvodájában igen felszínesek maradtak az ilyen jellegű viszonyaim. Ennek az volt az oka, hogy az anyák egyik fele maga nevelte a gyerekeit munka mellett és folyton rohant, a másik fele pedig nem beszélt németül, és/vagy tilos volt fejkendő nélküli asszonyokkal szóba állnia. Az óvodát kizárólag a gyerekek számára tartották fönn, a „szülői munka” ismeretlen kifejezés volt. Munkaközösséget sem szerveztek, óvodai újságot még kevésbé. Itt nyilvánvalóan másként működnek a dolgok. Az aktivitás itt elvárás, hacsak nem kötelesség. Talán el kellene vegyülnöm ebben a vezéranyu egyesületben, és cikkeket írnom az óvodai újságba. A szakácskönyvhöz is biztosan egész sereg recepttel járulhatnék hozzá. – Tulajdonképpen mit csinálnak a tagok az Anyukák Klubjában? – érdeklődtem. – Olyan asszonyok hálózata vagyunk, akik kölcsönösen támogatják egymást – világosított fel Frauke. – Gyerekfelügyelet, karriertervezés, nevelés, korai tehetségfejlesztés, házassági tanácsadás, háztartás; minden tag rendelkezésére bocsátjuk széles körű tapasztalataink összességét. Alkalomadtán nézz fel a weboldalunkra! A receptek, a nevelési tippek és a szakirányú cikkek a kívülállók számára is elérhetők. Rengeteg megkeresésünk van. Remekül hangzott. – És hogy lehet nálatok tag valaki? – kérdeztem. Frauke a homlokát ráncolta: – Elég hosszú a várólistánk. Nagyon szigorú válogatási kritériumaink vannak annak érdekében, hogy fenntartsuk az adok-kapok közti egyensúlyt. Valójában csak kapcsolatokon keresztül lehet taggá válni. – Értem, világos – válaszoltam megértően. Ekkor jutott eszembe, hogy nekem igenis vannak kapcsolataim. Valaha együtt háltam a vezéranyu férjével. Ennek jónak kellett lennie valamire. Éppen el akartam mesélni Fraukének, milyen jól ismerem a férjét, amikor megszólalt: – De szívesen felveszlek a várólistára. Akkor eljöhetsz egy próbadélutánra, ahol megismered a többieket. – Klassz volna – mosolyogtam rá, ő meg vissza. Frau Siebeck lépett ki a játszószobából, ugyancsak mosolyogva.

– Úgy tűnik, az ön Juliusa könnyen feltalálja magát. Máris egy barátra bukkant, akivel együtt reggelizik, mintha ki tudja, mióta idejárna. Nyugodtan bejöhet az irodámba. Ah, jó napot, Frau Werner-Kröllmann! Versenyt ragyogtunk egymással, csak Frauke szemébe költözött vissza haladéktalanul a tőrtekintet. – Jó napot! – mondta jeges hangon Frau Siebecknek, aztán meghökkentő kedvességgel hozzám fordult: – Akkor majd megbeszélünk egy időpontot, rendben? – Igen, szívesen – feleltem. Máris egész otthonosan éreztem magam a Tarkabarka villában. * Régebben mindig rengeteg időm maradt, amíg Nelly az iskolában, Julius pedig az óvodában volt. A házimunka oroszlánrészét elintézte Frau Klapko, a bejárónő, aki heti négy alkalommal jött és mindent ragyogóan tisztára suvickolt. Frau Klapko fáradhatatlan munkálkodása eredményeként a lakás legeldugottabb zugában megbúvó legutolsó fiókban is rend és tisztaság uralkodott. Julius játékdobozai szigorúan témák szerint voltak csoportosítva, és jaj volt, ha egy indián ló áttévedt a kalózok ládájába – ez ügyben Frau Klapko nem ismert tréfát. De akkor sem, ha kivételesen a mosott ruha közé találtam nyúlni, senki sem tudott ugyanis úgy pólót hajtogatni, mint Frau Klapko, ezért nem is engedte át másnak. A háztartás egyetlen szeletkéjét bízta rám csupán, a főzést, s az évek alatt szert is tettem némi konyhai jártasságra. Am a fényűző menük elkészítése mellett még mindig több mint elég időm maradt kiadós bevásárlókörutakra, s közben szívesen találkozgattam Trudival egy-egy kapucsínóra. Tetemes időfölöslegemből még arra is jutott, hogy Nelly Barbie babáinak különleges ruhákat varrjak. Ebben a helyzetben minden normális nő vágyódni kezdett volna valami munka és a vele járó önmegvalósítás után. Nekem azonban tetszett, hogy ennyi időm van. Rengeteg regényt olvastam, kettőt-hármat is hetente. Különösen vonzottak a vastag könyvek, amelyek a nagylélegzetű családregény műfajába tartoznak, és előszeretettel játszódnak az ausztrál vadvidéken. A szép hősnő egész fiatalon megtanulja a farm vezetését, a pálinkafőzést, a birkanyírást és a bozóttüzek megfékezését. Rendszerint teherbe esik a folyton részeg mostohaapjától, az erőszakos tiszttartótól vagy a szomszéd aljas, gazdag nagybirtokostól; egy viharos éjjelen világra hozza gyermekét, kis híján elvérzik, továbbra is nyírja a birkákat, megmenti a farmot, hozzámegy a nagybirtokoshoz, holott az unokaöccsét szereti, aki viszont mást vett feleségül, és/ vagy elesik a háborúban. A nagybirtokos meghal egy bozóttűzben vagy pedig a részeg mostohaapa agyonvágja egy fejszével. Néhány évvel, háborúval és bozóttűzzel később az özvegy talál egy levelet, amelyből kiviláglik, hogy a nagybirtokos valójában a vér szerinti apja. Nem sokkal a menopauza előtt a még mindig álomszép hölgyünk rátalál végre az igaz szerelemre, és újra terhes lesz. Sajnos, a könyv itt általában még nem ér véget, mivel bosszantó módon kiderül, hogy a fiatal férfi a saját vér szerinti gyermeke, aki az ominózus viharos éjjelen született. A végkifejlet világos: egyikük felakasztja magát, a másik kolostorba vonul. Kettejük gyermeke örökli a farmot és a nagybirtokos egész gazdaságát, megtanulja a farm vezetését, a pálinkafőzést és a bozóttüzek megfékezését. És remélhetőleg soha nem tudja meg, kik voltak a szülei, mert ott a vadonban ritka a pszichológus. Ilyen olvasmányok után az ember szinte paradicsominak látja a saját életét, és eszébe vési, hogy nincsenek véletlenek, mindent a sors intéz. Százával faltam ezeket a sorstípusokat, amíg Frau Klapko zoknit válogatott, képkeretet portalanított vagy kilincset fényesített.

Itt a Lódarázs közben nem volt Frau Klapko, de ebben a káoszban amúgy is képtelenség lett volna boldogulni súrolókefével és porszívóval. Alig léptem át a küszöböt, máris elfogott egy bénító sejtelem; az a fajta érzés, amelyik akkor uralkodik el az emberen, amikor egy ügy valójában már elveszett. Nem volt pénzem, és pénz nélkül lehetetlen bármit is kimenteni ebből a mahagóni sivatagból. Az „átmeneti tartásdíj”, amit Lorenz havonta átutal, épphogy ennivalóra, villanyra, vízre és gázra elég. Így hát nem a lakás állapota volt az elsőrendű problémám, hanem az a kérdés: hogyan tovább. Már maga az elképzelés – bár kézenfekvő lett volna – félelemmel töltött el, hogy felkerekedjek és vásároljak egy álláshirdető újságot. Némiképp céltalanul bolyongtam felemás sarkamon a házban. Kutassam fel Wilma nagyi málnapálinkáját abban bízva, hogy a mámor zseniális ötletet szül? Szerencsémre, Mimi Pfaff a szomszédom. Pontban kilenckor beállított festékfoltos, narancssárga overallban, és köszönés helyett kinyilatkoztatta háromlépcsős renoválási tervét. – Először: állagfelmérés. Másodszor: lomtalanítás. Harmadszor: festés. Összedobtam egy előzetes listát az állagfelméréshez – közölte, majd felemelt egy csiptetős alátétes jegyzettömböt. – Helyiségről helyiségre haladunk. Mindent, amit az eBayen el tudunk sózni, a garázsodban fogunk tárolni. Tiszta haszon, hogy nincs autód. Digitális fényképeket készítek róluk, és felrakom az eBayxe, természetesen, a te neved alatt. Így Ronnie és én feltűnés nélkül licitálhatunk az ár emelése érdekében. Amit nem tudunk eladni, Ronnie elviszi a szemétlerakóba. – Ki az a Ronnie? – kérdeztem lehengerelten. – A férjem. Ő szerzi a festéket és a hozzávalókat. Tudniillik a Baumarkt üzletvezetője, és mindent megkap beszerzési áron – magyarázta Mimi. – Van tervrajzod a házról? Éjjel eszembe jutott ugyanis, hogy egy egész regiment probléma megoldódna, ha kiüthetnénk a konyha és az ebédlő közti falat. Gyerünk, vágjunk bele, az idő repül! Vegyes érzésekkel követtem Mimit a nappaliba. Bármilyen nagyszerű is, hogy valaki magára veszi a problémáimat, mégis valahogy nem egészen rendjén való. Kivéve, ha Mimiről most rögtön kiderülne, hogy a régen eltűnt féltestvérem, aki egy viharos éjszakán született, és aki most érthető okokból vonzódik hozzám, továbbá elkötelezettséget érez a házam renoválása iránt. Csakis miattam választott magának egy Baumarktos üzletvezető férjet – végzet vagy véletlen? – Mimi? – Hm? Azt hiszem, a díványok műértő tulajdonosra találnak – vélekedett. – A bőr, mintha új volna. Persze, csak olyannak adjuk, aki személyesen szállítja el. – Mimi? Miért teszed ezt értem? Meglepetten pillantott rám. – Ezt hogy érted? Éreztem, amint elpirulok zavaromban, de nem volt mese, beszélnem kellett erről. – Úgy értem, hogy tényleg rám fér a segítség, és nem is tudom, mihez fognék egyedül. De, őszintén szólva, mégis túl szép, hogy igaz legyen, hogy egyszerűen beállítasz ide és felgyűröd az inged ujját. Elvégre is csak tegnap óta ismerjük egymást, és…– azonban elnémultam, amint Mimi döbbent arcára esett a tekintetem. – Ó, szörnyen sajnálom! – szabadkozott. – Tudom, rémes vagyok. Ronnie rögtön figyelmeztetett, azt mondta, ne vigyem túlzásba. De annyira belelkesedtem, hogy végre lesz valami dolgom, és közben nem jutott eszembe, hogy neked kényelmetlen lehet. – Dehogy! – kiáltottam fel. – Nem kényelmetlen, sőt borzasztóan, borzasztóan hálás vagyok, amiért felajánlottad a segítséged, és rögtön kézbe is vetted a dolgokat. De…

mégiscsak kellemetlen, hiszen hogyan fogadhatnék el segítséget valakitől, akit nem is ismerek. Ráadásul ez itt rengeteg időbe és fáradságba fog kerülni, és fogalmam sincs, hogyan viszonozhatnám valaha is. És azt sem értem, hogy miért teszed, kivéve, ha a rég eltűnt féltestvérem vagy… – ismét elnémultam. Mimi halálosan boldogtalannak látszott. – Atyaég! Azt hiszed, pszichopata vagyok, aki idegen emberekhez csönget be, és rájuk kényszeríti a háromlépcsős tervét. Ez rettenetes! Esküszöm, hogy általában nem csinálok ilyet. De te rögtön olyan rokonszenves voltál, és azonnal észrevettem, hogy itt szükség van rám, és ez annyira jót tett, hogy fel sem merült bennem, te hogyan érezheted magad mindeközben… Egy szó, mint száz, túl messzire mentem, sajnálom. Amióta nem járok dolgozni, minden elfoglaltságra úgy vetem rá magam, mint keselyű a dögre. Jó volna hallgatnom Ronnie-ra, és elkezdeni golfozni. És antidepresszánst szedni. – Lehuppant a díványra. – Jó ég, nem kellene telesiránkoznom a füledet, amikor neked valószínűleg sokkal nagyobb gondod van az eltűnt féltestvéred miatt! – Azt csak úgy… – Kínos volt, hogy csak magamra gondoltam. Óvatosan elhelyezkedtem Mimi mellett. – Mióta vagy munkanélküli? – Nem igazán munkanélküli, szabadságolt – felelte. – Hivatalosan pihenőnek nevezzük, de több annál. Novemberben utolért egy átmeneti hallásvesztés, azóta rosszul hallok az egyik fülemre, mégis szerencsésnek mondhatom magam. Egy ilyen hallásvesztés több mint figyelmeztető lövés. Döntenem kellett. Az egyetem után hét évig keményen dolgoztam, és kétszer annyit kerestem, mint Ronnie. Pedig ő sem keres rosszul. Egy vállalkozási tanácsadó cégnél voltam, ott pedig vagy hozod a száz százalékot, vagy repülsz. Én nem repültem, mert jó voltam, sőt nagyon jó, dicsekvés nélkül mondom. Még ma is egész Európából dörömbölnek az ajtómon személyzetisek, annyira jó voltam, de közben az életem többi része valahogy megfeneklett. Úgy értem, harmincöt vagyok, és lassan kifutok az időből, ha a karrieren kívül mást is össze akarok hozni az életben. Azt hittem, tökéletesen kézben tartom a dolgokat. Tavaly nyáron azonban volt egy vetélésem, aztán jött a hallásvesztés, az orvos szerint a stressz tönkretesz. Hivatalosan pihenőn vagyok, nem hivatalosan viszont ez az utolsó lehetőségem. Tudod, szeretnék végre gyerekeket. Hiszen ők adnak értelmet az életnek, nem? – Gyereke válogatja – válaszoltam és ügyetlenül megsimogattam Mimi karját. Vajon vigasztalná, ha megtudná, hogy legföljebb huszonnyolcnak néztem? – De nem jön össze – sóhajtott. – Hiába szűnt meg stressz, egyszerűen nem sikerül. Szokatlan ez nekem, mivel az elgondolásaim általában briliánsán bejönnek. Arról vagyok híres, hogy a terveim mindig működnek. De ez, ez nem működik. Egyszer csak én leszek az egyetlen nő ezen a planétán, akinek nincs gyereke. Körös-körül terhes asszonyokat látok, nőket gyerekkocsival, minden beszélgetőműsorba behívnak legalább öt lányt, akinek négy gyereke van hét különböző férfitól, mindez védekezés mellett. Az összes dohányzó, iszákos, tablettanyelő, szociális segélyen élő nőcske teherbe tud esni, csak én nem! – Néha egyszerűen kicsit tovább tart – vetettem közbe. Bűnösnek éreztem magam, mert mindkét gyerekemmel tervezés nélkül, a védekezés ellenére lettem terhes, mint valami cigiző, piáló, tablettazabáló, szociális segélyen élő perszóna; Nellyvel a tabletta, Juliusszal a spirál mellett. Lorenz nem akart második gyereket, ám amikor terhes lettem, csak annyit jegyzett meg, hogy a jelek szerint nálam az ilyesmivel számolni kell. – Ilyen az én Connym – szokta mondogatni előszeretettel a vacsoravendégeinknek. – A Föld bármelyik tetszés szerinti városában kiküldheted egy térre, és biztos lehetsz abban, hogy belelép az egyetlen ott heverő kutyagumiba.

Igazából mindig sértőnek találtam ezt a hasonlatot, mert Juliusra célzott vele, bár ami a kutyagumit illeti, abban igaza volt: mindegy, hogy Siena, Róma, London, Dublin vagy Barcelona – mindenütt tönkretettem egy pár cipőt valami eb Szaharájában. Lorenz szerint én ilyen módon vettem fel a kapcsolatot a helyi lakossággal. Amíg Mimi karját simogattam, eszembe jutott, hogy sürgősen el kell mennem nőgyógyászhoz. Minek a spirál, ha úgysincs mitől védekezni? Különben is, túl ritkán járok orvoshoz. A legutóbbi alkalommal némi megütközést váltott ki, hogy csak Julius születése után másfél évvel telefonáltam időpontért. A titkárnő nyilván látta a komputerben, hogy az utolsó látogatásom nem sokkal a szülés előtt volt, nem figyelt viszont az évszámra. Szigorúan megjegyezte: – Nos, Frau Wischnewski, végre rászánta magát az utógondozásra! És szívből gratulálok! Nálunk még hiányoznak az adatok a baba neméről, hosszáról és súlyáról. Hány kiló a kicsi? – Tizenhárom és fél – vágtam ki büszkén. – De a korához képest nagyon nagy. A titkárnő a vonal túloldalán elájult. Na ja, talán igaza volt Lorenznek, és tényleg én vagyok a legszánalmasabban szervezett, legélhetetlenebb nőszemély közel s távol. Mégis (vagy épp ezért) két gyerekem van, és ahogy most Mimit hallgattam, rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok. Az én terveim ugyanis – már ha egyáltalán előfordulnak – sosem működnek. – Ideális a súlyom, vitaminokat szedek és sportolok – folytatta Mimi. – Autogén tréninget, medencefenék-gimnasztikát és vizualizáló gyakorlatokat végzek. Minden megjelent könyvet elolvastam a témáról. Heidi Klum, Stefii Gráf és Jennifer Aniston gyerekei mégis régen túl lesznek az iskolán, mire nekem végre összejön. Most még a macskánk is vemhes, pedig csak kilenc hónapos. – Talán nem is rajtad múlik, hanem a férjeden – kockáztattam meg. – Nem – csóválta a fejét Mimi. – Ezt már rég tisztáztuk. Mindketten teljesen rendben vagyunk. Az akaratuk ellenére gyermektelenül maradt párok húsz százalékánál egyszerűen nincs tudományos magyarázat. A nőgyógyászunk szerint a gyermekvállalást mély alázattal kellene kezelni. A gyermek ajándék. De hidd el, senki sem alázatosabb nálam! Tudom, nem befolyásolhatom, és nevetséges vagyok, amiért úgy érzem, igazságtalanul bánnak velem, de mégiscsak méltánytalannak tartom, hogy másokat elhalmoznak ajándékicai, én pedig semmit sem kapok. – Igen, szerintem is méltánytalan – feleltem. Biztosan számtalan gyerek cserélné le boldogan az anyját Mimire. Például Nelly. – Tudom, minden okom megvan arra, hogy hálás legyek. Rengeteg mindenem van, ami másnak hiányzik – folytatta Mimi. – Úgy értem, egészséges vagyok, csodálatos férjem van, és minden kényelmem adott, amit csak kívánhatok, a szüleim és a testvéreim is jó egészségnek örvendenek, nálunk senki sem tűnt el, vagy ilyesmi. De azt, amit a világon a legjobban szeretnék, csak mások kapják meg. Ez tényleg méltánytalan. – Most hát tudod, hogy miért jelentem meg nálad festő-overallban, én pszichopata, holott alig ismerjük egymást – zárta le a mondandóját. – Egyszerűen új feladatot szimatoltam. Nem vagyok hozzászokva a tétlen otthon ücsörgéshez. Lomtalanítottam a pincét, kifestettem a konyhát, berendeztem a jövendő gyerekszobát, ábécérendbe raktam a konzerveket, elkezdtem írni egy forgatókönyvet, eBay-szakértő lettem, és a népfőiskola thai nyelvtanfolyamára járok. Három nappal ezelőtt csúsztam az abszolút mélypontra, mert azzal ütöttem agyon az időt, hogy láthatatlan melltartót rendeltem a teleshopping csatornán. Nem tehettem róla, muszáj volt a mellére néznem. Tényleg, semmi sem látszott!

– Annyira szívesen segítenék neked rendbe hozni ezt a házat! – vallotta be Mimi. – Mielőtt még nekiállnék megrendelni Uschi Glas kozmetikai termékekeit. És ez a munka a golfozásnál is sokkal több örömöt szerezne. – És én is jobban járnék – feleltem. – Sajnálom, ha megbántottalak. Azt hittem, hogy ilyen égből pottyant segítség csak a mesében van. És akkor jött a jó tündér, a jó tündér, a jó tündér… – Köszönöm – mosolygott rám Mimi. – Tehát nekiállhatunk? Először is, tisztességes munkaruhára van szükséged. Ez a kasmírpulcsi nem fogja szeretni a tatarozást. És amíg ládákat pakolunk, mesélhetsz a féltestvéredről. Szeretnél esetleg kiscicákat, ha meg születnek? * Hihetetlen sebességgel száll az idő szekrényürítés, bútortologatás, dobozrámolás közben, különösen, ha közben epizódokat mesélsz az életedből. Mimi a foglalkozásom iránt érdeklődött, s amikor meghallotta, hogy olyanom nincs, jó darabig némán göngyölte újságpapírba Wilma nagyi üvegnippjeit. Végül megkérdezte: – És mihez kezdesz, ha felnőnek a gyerekeid? – Leülök a pamlagra és láthatatlan melltartókat rendelek a teleshoptól – feleltem. Mimi a homlokát ráncolta. Biztosan azt gondolta, hogy szakma nélkül az embernek nincs létjogosultsága. – Hát ez meg mi? – kérdeztem a témaváltás szándékával. A beépített szekrényben tárolta Wilma nagyi a Hörzu tévémagazin összes számát 1978 óta. Mimi figyelme már el is volt terelve. Roppant érdeklődést sejtett a Hörzu iránt az eBayen. Lassacskán azt kezdtem kérdezgetni magamtól, hogy vajon micsoda idióták járnak oda licitálni. Mimit olyannyira lekötötte az 1979. májusi tévéprogram, hogy elfelejtette, előtte miről is beszéltünk. Tudtam, jobb, ha meg sem próbálom elmagyarázni neki, hogy miért tartom magam alkalmatlannak bármilyen szakmára. Ugyanis semmihez sem értek igazán. A munkámat reprezentatív háziasszonyként és anyaként is csak egy takarítónő segítségével voltam képes ellátni, nyilvánvalóan így is gyengén, mivel a férjem felmondott. Hát nem lehet mindenki olyan tipp-topp, mint Mimi. Különben már ő sem volna többé különleges. Egy halom iratrendező mögött találtunk négy üveg málnapálinkát, és mert még le voltak pecsételve, Mimi azt javasolta, árvereztessük el az eBayen. ]ó ötletnek tartottam, annál is inkább, mert akkor még meg voltam győződve arról, hogy ebből a löttyből egy kortyot sem tudnék legyűrni – igaz, ez a gondolat később sajnálatos tévedésnek bizonyult. Majdnem elmulasztottam Juliust idejében elhozni az óvodából. Nem akartam megvárakoztatni az első napján. Ezért öt perccel tizenkettő előtt felpattantam a biciklimre, és új pályarekordot állítottam fel. Az utolsó kanyarban kis híján végzetessé vált a sietségem. Egy ezüstszürke Mercedes nemcsak nem adta meg az elsőbbséget, hanem valósággal súrolta az első kerekemet. Csak gyors, erős fékezéssel tudtam elkerülni az ütközést. A Mercedesben ülő nő fejcsóválva továbbhajtott, míg én levegő után kapkodva, halálra váltan álltam a kereszteződésben. Micsoda pimaszság, egyértelműen jobbkezes utca, és én jöttem jobbról! A jóisten tudja, hogy e miatt a perszóna miatt mi történhetett volna velem! A szüleim mindig azt mondták, túl nagy feneket kerítek semmiségeknek. Folyton olyan dolgokról fantáziálok, amik megtörténhettek volna. Hát én már csak ilyen vagyok. Kilencéves koromban az öcsém majdnem eltalált egy nyílvesszővel, ami a szüleimet teljesen hidegen hagyta, én viszont még ma is piszokul fel tudom húzni magam miatta. Ha

eltalál az a nyílvessző, ma csak egy szemem volna, ha egyáltalán élnék. És az öcsémnek még csak bocsánatot sem kellett kérnie, amiért kis híján tönkretette az életemet. Most hasonlóan éreztem magam, mint akkor. Ha elcsap a Mercedes, Julius hiába vár a mamájára az első óvodai napján, s ez a gondolat csaknem összetörte a szívemet. És ennek a némbernek, aki majdhogynem félárvát csinált egy négyéves gyerekből, még volt képe csóválni a fejét! Az út további részén kissé pudingszerűnek éreztem a lábamat, annyira megrémített a majdnem-karambol. Már csupán néhány méternyire voltam az óvodától, és nézzenek oda, az ezüstszürke Mercedes pont a bejárat előtt parkolt. A csoroszlya éppen kiszállt. Lefékeztem mellette. – Hé, nem látott az előbb? – kiáltottam rá. – Meg is halhattam volna! A nő felhúzott szemöldökkel mért végig. Ötvenöt-hatvan körüli lehetett, ki tudja azt pontosan megállapítani, talán hatvannál is több, jó plasztikai sebész mellett. Mindenesetre úgy tűnt, a fülcimpája túlságosan is feszesen simul a koponyájához. Ettől eltekintve kimondottan ápolt, előkelő benyomást keltett. Fáradt-rózsaszín gyapjúkosztümöt viselt hozzáillő cipővel, gyöngy fülbevalót, továbbá azt a sajátságos Chanel-retikül Herméskendő kombinációt, amellyel bizonyos körökben gyakran találkozni. Rövid, szőke haját nyilvánvalóan frissen formázta a fodrász. Úgy vettem észre, hogy megütközött a narancssárga overallom láttán, mert pislogott, mintha vakítaná a sok narancs. – Mit akar tőlem? – kérdezte azzal a hanghordozással, amelyet házalókkal szemben vesz fel az ember, mielőtt az orrukra csapja az ajtót, mondván, hogy „Nem veszünk semmit!” Tényleg, mit is akarok? Még mindig túl zaklatott voltam ahhoz, hogy világosan tudjak gondolkodni. – Hogy belássa, hogy az imént megfosztott az elsőbbségi jogomtól, veszélybe sodorva ezzel az életemet. Egyedül a gyors reakciómnak köszönheti, hogy nem történt valami jóvátehetetlen – hadartam. – Vagy úgy, maga az a biciklis, aki az előbb előszáguldott a mellékutcából – szólt a nő. – Már emlékszem. – Hiszen csak két perce történt! Príma rövid távú memória. – Mondhatom, óriási szerencséje, hogy mindig elővigyázatosan vezetek – válaszolta a banya. – Ha egy hajszállal gyorsabban hajtok, a motorháztetőn landol. – Igen, mert nem adta meg az elsőbbséget. Jobbkéz-szabály! A csoroszlya az égre emelte a tekintetét: – Feltétlenül muszáj magának ilyen jelenetet rendeznie a nyílt utcán? A szüleim igazat adtak volna neki. Szinte láttam őket magam előtt, amint buzgón bólogatnak. Mindig, de tényleg mindig mások mellé álltak! Micsoda igazságtalanság! – A jobb oldal előnye nagyon egyszerű közlekedési szabály, és még azokra is vonatkozik, akik Mercedesszel járnak – közöltem. A nyanya ingerülten összeszorította a száját. – Tehát erről van szó! Éppenséggel ismerős ez a jogtalan düh a birtokos osztállyal szemben. Ez a Mercedes és minden egyéb, amire maga és a maga osztályához tartozó, szociális segélyt kasszírozó illetők olyan irigyek, nem pottyant csak úgy az ölünkbe. Keményen meg kellett dolgoznunk az életszínvonalunkért. És közben sosem mulasztottunk el karitív tevékenységet gyakorolni. De hát a munka és a jótékonykodás az olyanfajta emberek számára, mint maga, idegen kifejezések. – Tessék? – természetesen, ismét dadogtam, mint mindig, ha nem tudtam, hogyan tovább. – T-t-tényleg azt hiszi, hogy ha egy rozsdás Fiat Pandával nem adja meg az

elsőbbséget, kevésbé volnék mérges? És miből szűri le, ha szabad kérdeznem, hogy szociális segélyt kapok? Nem is ismer. – Hála istennek, hogy nem ismerem – felelte a matróna. – És szeretném, ha ez így is maradna. Hüledezve néztem utána. Ilyen mérvű, arcátlansággal tetézett arroganciát még nem pipáltam. Leállítottam a bringámat, és követtem a majdnem-gyilkosomat az óvodába. Ezt egyszerűen nem tűrhetem! Amikor azonban viszontláttam a banyát a Herr Nilsson csoport ruhatárában, éppen egy bájos kislányra adta rá az Oilily márkájú kabátkáját. Egy pillanatra kizökkentem a koncepciómból. A kislány egyértelműen ázsiai származású volt, és egyáltalán nem illett a sárga hajú kecskéhez. De rögtön be is ugrott a lehetséges magyarázat: Frau Gyöngy fülbevalós-karitatív csupa jótékonyságból bizonyára örökbe fogadott a hetvenes években egy vietnami menekült gyereket, aki idővel unokával ajándékozta meg. Ez illett hozzá, mivel egy ilyen külföldi adoptált gyerek jobban vette ki magát, mint holmi szerény piros szalag a ruha hajtókáján, vagy matrica az autón. A hallássérültek előtt is fékezek. A bangladesi éhező gyermekek iránti szolidaritásból diétát tartok. A férjem több pénzt adományoz az UNICEF-nek, mint a golfklubjának. A szívem még a római kóbor macskákért is fáj. Julius elégedett volt az első óvodai napjával. Amíg a cipőfűzőjét kötöttem, a hajamat simogatta: – Van egy új barátom, Anya, Japsernek hívják, és mindig itt ebédel, mert a mamája butaságnak tartja a főzést, és sosincs ideje. És a körbeülésnél meg kellett mondanom a nevemet, hány éves vagyok, és mindent jól tudtam. – Igazán? Ezek szerint jó délelőttöd volt. – Igen – mondta Julius, azzal a hasamba fúrta a fejét. – De azért örülök, hogy itt vagy. – Örülhetsz is – emeltem fel a hangomat, sokat mondó pillantást vetve Mercisbanyára. – Mert az előbb majdnem elütött egy öregasszony az autójával. Bizonyára az „öreg” jelző hozta ki ellenfelemet a sodrából. Alighanem bármi egyebet mondhattam volna, csak ezt nem. Az unokáját a kijárat felé húzva, elmenőben odaszólt neki: – Ez az óvoda sem a régi. Úgy látszik, Frau Siebeck már a műveletlen alsó rétegek gyerekeit is felveszi. Na, most aztán elég! – Nekem az a műveletlen, aki nem tudja helyesen használni az idegen szavakat – szóltam hangosan. – Olyan szó nevezetesen, hogy karitív, nem létezik. Karitatív lett volna helyesen. Nem ártana, ha otthon utánaolvasna, ugyanúgy, mint a jobbkéz-szabálynak! Habár a csoroszlya nem zavartatta magát és egyszerűen továbbment, nagyon is jól hallotta a mondókámat, hacsak a ráncfelvarrásnál nem varrták be teljesen a füleit. Rajtunk kívül még egy anyuka volt a ruhatárban, aki most nagy szemeket meresztett rám. Ebben a pillanatban azonban nekem ez édes mindegy volt. Csak azért imádkoztam, hogy a „karitív” szó egyetlen szótárban se legyen benne. * Mimi az ajtóban fogadott bennünket. – Van egy jó és egy rossz hírem – közölte. – Most te is itt laksz? – érdeklődött Julius. – Nem, édes – nyugtatta meg. – Aludni hazamegyek. Szóval, melyiket mondjam előbb? A jót vagy a rosszat? – Előbb a rosszat, ha lehet.

– A beépített szekrény mögött minden csupa penész. A jó hír viszont az, hogy Ronnie mindjárt átjön az egyik kollégájával, és kitakarítják a garázsba az egész vackot. És ha már úgyis erre jár, hoz Penész exet. Gondolod, hogy tudnának itt enni valamit a fiúk? Délben mindig rohamosan lecsökken a férjem vércukorszintje. – Persze. Sem idegem, sem inspirációm nem volt körülményes ebédet készíteni, összedobtam hát két tepsi pizzát, amire az összes otthoni maradékot rászórtam. Mimi félelmetesen tipp-toppnak találta. – Ha én nem körülményesen főzök, behajítok egy adagot a mélyhűtőből a mikroba – magyarázta Juliusnak. – Vagy rendelek valamit a kínainál. Neked aztán szerencséd van a mamáddal! Az én Ronnie-m él-hal a saját készítésű pizzáért. Julius új játszópajtást szimatolt. – Hány éves a te Ronnie-d? – Negyvenhárom – hangzott a válasz, és Julius belátta, hogy az mégiscsak kissé öreg lesz hozzá. Ám Mimihez hasonlóan Ronnie is jelentősen fiatalabbnak látszott a koránál. És ugyanaz a ragályos energia tombolt benne, amit titokban hiperaktivitásnak neveztem. Átlagos ember képtelen ennyi mindent ilyen rövid idő alatt elintézni. Ronnie ebédideje kurta háromnegyed óra volt, de ezalatt a kollégájával betermelt egy tepsi pizzát, szétcsavarozták a szekrényt, és az összes behemótot kihordták a nappaliból. Minden, ami kifért az ajtón, a garázsba került, beleértve a nehéz függönyöket és a kék-vörös mintázatú perzsaszőnyeget is. Csupán a sárgaréz veretes tálalószekrény maradt, valamint tetemes mennyiségű kosz és a penész a falakon. Az üres helyiségben minden eddiginél félelmetesebbnek tűnt a brutális szekrény. – Láncfűrésszel szépen szeletekre lehetne vágni – javasolta a kolléga, pusztításra sóváran. – Jóóó – feleltem. – Nagy kár volna – vetette ellen Mimi. – Masszív minőségi munka. És rengeteg dolog fér el benne. Átfestjük, és a saját anyja sem fog ráismerni. Ha már itt tartunk, az ablakkereteket is kezelésbe vesszük. – És a padlót – egészítettem ki, csüggedten méregetve a komor tölgydeszkákat. – Nem! – kiáltott fel ismét Mimi. – Megőrültél? – De ez paraszttölgy – kockáztattam meg. – Tölgy igen, paraszt nem – világosított fel Mimi, Ronnie pedig hozzátette: – A tölgy megint totál divatos. Ha lecsiszolom és beeresztem viasszal, mindenki irigyelni fog érte. Ezt elintézem a hétvégén. Miután a plafont lefestettem. Úgy nézett ki, örök hálám jeléül naponta tepsiszám kell sütnöm majd a pizzát. A súlyos, nagy képernyőjű tévét (Wilma nagyi rosszul látott az utolsó éveiben) Ronnie és a kollégája felcipelte a hálószobába, .ihol is kényelmes helyre talált a komódon. Sajnos, antenna nélkül itt fent csak az egyes és a hármas csatornát lehetett fogni rajta, valamint egy erősen hangyás magáncsatornát, de Ronnie megígérte, hogy a hét végéig kiküszöböli a hiányosságot. Kétségkívül igen meghitt lesz a közeljövőben az egész családdal Wilma nagyi ágyán heverve tévézni. A férfiak távozását követően Mimi kibontott egy üveg pezsgőt. Julius almafröccsöt kapott. – Az első sikeres munkanapunkra. Az üres nappalira – szólt Mimi magasra emelt pohárral. – Rád – mondtam én. – Most te vagy az új Frau Klapp-kló? – kérdezte Julius szívélyesen.

– Nem, Mimi sokkal jobb, mint Frau Klapko – okítottam a gyereket. – Ő mindent ingyen csinál. – Ez iszonyatosan néz ki – közölte Nelly, amikor hazaért az iskolából és a hátizsákját szokás szerint a sarokba hajította. – Ahogy mondod – értett egyet vele Mimi. – Viszont el kell ismerned, hogy kevésbé iszonyatosan, mint előtte. Bizony, ezt Nellynek be kellett ismernie. – De nem volt ilyen mocsok – állapította meg. Ebben igaza volt. A szekrénymonstrum mögül évtizedek pora került napvilágra, olyan mennyiségben, hogy Mimi azt kérdezte, véletlenül nem a megboldogult nagypapa földi maradványaira bukkantunk-e. – Undorító – jelentette ki Nelly. – Frau Klapkónál nem fordulhatott volna elő ilyesmi. – Jó, hogy zavar – mondta Mimi. – Amíg mi odafent kiganézzuk a szekrényt, felporszívózhatnál itt. A fal mentén még 1966-ból származó süteménymorzsákat is találtunk. Porszívózni? Nelly? Hajszál híján kitört belőlem a nevetés. Nelly kezében még soha életében nem volt porszívó. Szerintem azt sem tudja, melyik az eleje. Úgy látszott, Nelly szintén túl pimasznak találja a gondolatot. – El van törve a karom – tartotta magasra a gipszet. – Máris elfelejtetted? – Természetesen, nem – válaszoltam – Természetesen, nem – válaszolta Mimi. – De az a bal karod. A jobbal remekül fog menni a porszívózás. Tudod, itt mindenkinek be kell segítenie, különben sosem leszünk kész. Nelly nem volt hozzászokva, hogy ellenkezzenek vele, ezért csodálkozva pislogott Mimire. Mimi viszont a maga részéről egykedvűen lóbálgatta a Penész-ex flakont. – Éhes vagyok – vágta ki magát végül Nelly. – Van pizza – feleltem. Amíg elnéztem, amint csont és bőr, nyurga leányom belapátol egy fél tepsi pizzát, és nyomtatéknak utánaküldi az elemózsiakészletünk utolsó három joghurtját, eltöprengtem. Miminek igaza van, mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából, és miért is ne porszívózhatna kivételesen egy tizennégy éves lány. A penészoldó kellemetlen szaga utánunk kúszott a konyhába. Nelly felhúzta az orrát. – Fújj! Mindjárt el is húzok Larához, ott legalább nyugta van az embernek. – Nem, Nelly, most nem mehetsz el csak így – közöltem, holott bármiféle tiltás általában hisztérikus sikítófrászhoz vezetett, és nekem most egyáltalán nem volt kedvem visongást hallgatni. – Senki sem várhatja el tőlem, hogy ebben a disznóólban leckét írjak – próbálkozott a lányom remegő alsó ajakkal, ami a hiszti biztos előjele volt. – Elmehetsz Larához, ha felporszívóztál – folytattam mégis. – Kérlek, drágám. Nelly mélyet sóhajtott. Rögtön rákezd üvölteni. Hogy őt kényszerítik ebben a büdös istállóban élni, ABBA-poszter alatt éjszakázni, az élete porszívózás nélkül is kész rémálom, és az egész szerencsétlenségének én vagyok az oka, csakis én, a gonosz, szívtelen anya. – Na jó – egyezett bele a lányom –, de csak a nappalit, aztán már itt sem vagyok. – Megbeszéltük – feleltem, igyekezvén titkolni az elképedésemet. A rend kedvéért azért még hozzámorogtam: – Kivételesen. Amíg Nelly porszívott, Mimivel hozzáláttunk Wilma nagyi ruhásszekrényéhez. Hihetetlen, mi minden gyülemlett fel benne az évtizedek alatt. Mimi két kupacot alakított ki, az egyiket a használt ruha gyűjtésére, a másikat az eBaynek. Nem hittem benne, de Mimi biztosított arról, hogy Wilma nagyi szőrmekalapjai, a háromnegyedes nyúlszőr

csizma, az összes cipő és az ősrégi retikül szenzációs árakat fog kitermelni. Minél mélyebbre ástunk a szekrényben, a segítőm annál lelkesebb lett. – Most tényleg eljutunk a hetvenes évekig – kiáltott, és felemelt egy borzalmasan csíkos blúzt. Minél régebbiek voltak a ruhadarabok, annál kisebbek lettek. A hetvenes években Wilma nagyi 38-as méretet viselt. A blúzt olyan szűkre szabták, hogy bizonyára kolbászbőrként tapadt Wilma nagyira. – Hát nem nagyszerű? Ennél nem csak látszólag licitálok majd. – Nem akarod már most elvinni? Sosem voltam oda a hetvenes évek újraélesztéséért, s valószínűleg azért, mert anyám a nyolcvanas években az unokanővérem tíz évvel azelőtti ruháiba kényszerített. Ilyen előzmények után nem hinném, hogy ünnepelnem kéne a visszatértét. Mimiből kifejezetten természetellenes öröm tört ki. – Mama – kiabált fel Nelly. – Elromlott ez a rohadt porszívó. Már harmadszor mentem rá ugyanarra a döglött légyre, de még mindig kapaszkodik a padlóba. – Talán megtelt a porzsák – vetettem fel. Odalent csend honolt. Nelly alighanem most hallott életében először a porzsákról. Szüksége volt a segítségemre a masina felnyitásához. Nyertem, mert a zsák pukkadásig teli volt. – Szóval, ez a porszívózsák – állapította meg Nelly szinte ünnepélyesen. – Ilyet még sosem láttam – jelentette be Mimi. – Talán mind így néz ki, mielőtt végelgyengülésben kimúlik – vélekedtem. Üres zsákot sehol sem találtunk, hiába forgattuk fel Wilma nagyi tisztítószeres kamráját. Csupán egy üres, elsárgult dobozra bukkantunk, a következő felirattal: „SM 12. Több higiéniát hoz a háztartásba.” – Szado-mazo porzsák – mondta Mimi. – De legalább higiénikus. – Na ja, akkor hát újakat kell vennünk – mondtam én. – Na ja, akkor majd holnap folytatom a porszívózást – mondta Nelly. – Nem – mondtam én. Ha már egyszer ráléptem a kemény vonalra, nem akartam ilyen könnyen feladni. – Gyorsan elszaladhatsz vásárolni. Porszívó nélkül teljesen meg vagyunk lőve. És hozz néhány pohár joghurtot is! Nem tudom, vajon Mimi jelenlétén múlott-e vagy a Penész-ex mérges gőzén, de Nelly ezúttal sem kapott sikítófrászt. Enyhén durcás arcot vágva, az utolsó fillérjeimmel a zsebében felkerekedett a boltba. Elképedésemben felhajtottam még egy pohárka pezsgőt. Mi történt ezzel a gyerekkel? – Igyál csak, ellazít – tanácsolta Mimi. – Beraktam még egy üveggel a frigóba. És, ugyebár, itt van még a málnapálinkánk is. – Olyan mélyre nem süllyedek – jelentettem ki a pezsgőmet kortyolgatva. Az alkohol tényleg oldotta tett. Egész oldottan beáztattam a mosdóba egy lila-narancsdrapp-barna karikamintás, földig érő, kapucnis, poliészter hurkaruhát, mert: – Ha ezt kimossuk, kivasaljuk, egy vagyont keresel rajta – biztosított Mimi. A ruhát nyilvánvalóan még sosem mosták ki. Akkoriban, a hetvenes években, az ilyenfajta holmikat csak kiakasztották szellőzni. Okos gondolat volt Mimitől a kézi mosás, mert a víz szempillantás alatt lilásbarnára színeződött, mint ahogy a körmeim is. Reméltem, hogy nem örökre. Éppen a kád fölé akasztottam száradni a ruhát, amikor csöngettek. Az ajtó előtt az egyik barna fürtös, őzikeszemű hobbit gyerek állt a Gyűrűk Urából. – Itt lakik a Julius? – üvöltötte.

Atyaég, ez a vége, ha nappal pezsgőzöm. Behunytam a szemem, aztán újra kinyitottam. A hobbit gyerek még mindig a küszöbön állt. Mindenesetre zöld anorákot és gumicsizmát viselt, ettől kissé kevésbé látszott misztikusnak. – Itt lakik a Julius? – üvöltötte újfent. – Igen, itt lakik. Hát te meg ki vagy? – üvöltöttem vissza. – Miért üvöltesz ennyire? – üvöltötte a gyerek. – Te vagy a Shrek kobold? – Nem, csak gondoltam, talán nagyot hallasz – válaszoltam. De ki az a Shrek kobold? – A Japser vagyok – üvöltött a srác –, és a Juliusszal szeretnék játszani. – Aha, te vagy a Japser – szóltam, miközben az anyját keresve körülnéztem. Hátha nem mer bejönni, ezért az utcán vár. De sehol egy lélek. Csak egy kisméretű bicikli dőlt a kerítésnek, az azonban nem lehetett a parányi Japseré. Legjobb esetben is háromkerekűvel járhat, amilyen picike. Egyáltalán, milyen név az, hogy Japser? – És a mamád hol van? – Az dolgozni van – üvöltötte Japser. – És a papám is dolgozni van. Bejöhetek? – Igen… – még mindig a járdát pásztázva odébb léptem. – Mondd csak, honnét tudtad, hol lakik Julius? – A Julius mondta, hogy egy házban lakik – üvöltött Japser –, elöl kerítés van, és lépcső. És garázs. Egyszerűen mindenhová becsöngettem, ahol kerítés van és lépcső és garázs. Egy kutya majdnem megharapott. És egy néni gumimacit adott. – No és hol laksz? – A Hangya közben – üvöltötte Japser, és szép rendesen egymás mellé állította a csizmácskáit. – Ott elöl, a sarkon túl. A lámpásos házban. – Vagy úgy. És egész egyedül jöttél? – Igen. – A biciklivel? – Igen. – Hány éves is vagy? – Ennyi éves – üvöltött Japser, felemelve négy ujját. – És nemsokára ennyi leszek – nyitotta hozzá a hüvelykujját a többihez. – Játszhatok végre a Juliusszal? A fiam már ugrált is lefelé a lépcsőn, nyilván Japser üvöltése csalogatta le. Lelkendezve ragyogott új barátjára: – Már attól féltem, nem találod meg a házunkat. – Mindent megtalálok, amit akarok – üvöltötte Japser. – Akarsz gumimacit? – Nahát, most innom kell még egy pohár pezsgőt – mondtam Miminek. – Itt, a Kertvárosban túl hamar felnőnek a gyerekek.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Március 8. Mindenkinek: A magzatom NAGY VALÓSZÍNŰSÉGGEL kislánymagzat, bár ezt most még egyáltalán nem lehet megállapítani, de azért a doktornő ötven százalékban biztos, én pedig szupi hepi vagyok, hogy végre nem én leszek az egyetlen nőnemű lény ebben a férfiháztartásban (férj, fiú, kutya, kandúr, kanári). Férjecskémnek rögtön az ultrahangvizsgálat után vettem egy pólót, amin az áll: „házisárkányidomár”. Hát nem szupi vicces? Timmi egyébként valamilyen hangszeren akar tanulni. Mit tudnátok javasolni egy háromévesnek? Ellen anyuci Ui.: Tudod már, hogy fiú vagy lány, Sonja? Egyszerűen szupi klassz volna, ha neked is lányod lenne! Berendezek egy rózsaszín hercegnőszobát, tudjátok, baldachinos ággyal meg tündéres tapétával. És együtt találhatnánk ki a lányneveket. Mit szóltok a Lolához? Én valamiért szupi édesnek találom, és a Timi névhez is jól passzolna, de a férjem szerint bordélyházra emlékeztet.

Március 8. A „Lolita” emlékeztet bordélyra, a „Lola” csak olcsón hangzik. De mint tudjuk, a neveknél az ízlések nagyon távol állhatnak egymástól, és végső soron mindenkinek magának kell eldöntenie, milyen névvel engedi a világban mászkálni a gyerekét. Úgy rémlik, mintha Karsta születésénél elég bosszantó megjegyzést tettél volna a névválasztásunkra, kedves Ellen. De spongyát rá. Mindenekelőtt küldd Timmit zenei előkészítőbe, Karsta is odajár, és nagyon élvezi. Wibeke fél éve tanul zongorázni, a tanárát, Jeremiás Ludwigot feltétlenül ajánlani tudom. Hangverseny-zongorista és zenepedagógus, és tényleg korifeus. Viszont nem túl olcsó, és csak ötéves kortól vállal gyerekeket.

Még néhány ötlet a közösségi ünnepséghez. Eddig elég szegényes volt a gyermekeink számára nyújtott kínálat. Az olyan játékok, mint a tojásfutás, a zsákban ugrálás és a talicskázás enyhén szólva is elavultak, a sérülések kockázata túl magas, a tanulási faktor viszont egyenlő a nullával. Alternatív ajánlatokért esdeklünk! Sajnos, nem tudok személyesen ott lenni a csoport következő összejövetelén, mert konferencia a Genfi-tónál, szép, de stresszes, kivált, mert lemaradok Wibeke balettbemutatójáról, hüpp. Néha igencsak irigyellek benneteket, babarózsaszín életű „csak” háziasszonyokat a kényelmes hétköznapjaitokért. Sabine Ui.: Amúgy a rózsaszín totál kiment a divatból. Ha Lolalitádnak trendi dolgokat akarsz venni: világoszöld az új rózsaszín.

Március 8. Igen, Jeremiás Ludwig tényleg fantasztikus. Flavia és Laura-Kristin élvezi nála a zenetanulás kiváltságát, rajonganak érte, mert olyan hihetetlenül férfias azzal a szőke göndör sörényével, és mégis őrült szenzibilis. Már maga a keze – egyszerűen isteni. És szerfölött szociális beállítottságú. Gitti Marie-Antoinette-jét kényes anyagi helyzetük miatt grátisz oktatja. Tényleg úgy gondolom, hogy a legjobb képű férfi, akivel valaha találkoztam, pedig valójában egyáltalán nem bírom a hosszú hajú férfiakat, és – természetesen – abszolút boldog házasságban élek. Remélem, ösztönözni fogja Laura-Kristint, hogy kevesebbet egyen, mert így tizennégy évesen már nem annyira bájos a bébi pufókság. Sajnos, a férjem családjára ütött, mindegyiküknek van némi anyagcsere-problémája. Ami a „kényelmes” hétköznapokat illeti: három gyereket lényegesen nehezebb menedzselni, mint kettőt, drága Sabine, és csak várd ki, amíg a te lányaid is kamaszkorba kerülnek! Egyébként érdekel még valakit Franziska Jákob tanfolyama? Hogyan gyarapítsuk az eBay segítségével a háztartáspénzt – helyes vásárlás és eladás csak nőknek. Van még egy hely. Franziska Jákob abszolút korifeus a maga területén, hála neki, évente biztosan megspórolok néhány száz eurót. Frauke

4.

Nelly csak nem jött. Arra gyanakodtam, mégis kihasználta az alkalmat, és Lara barátnőjénél kötött ki. Átvert a lusta kis dög! Aztán a lányom helyett egyszer csak Brigitta Hempel állt az ajtóban. A tömzsi törpe annyira hasonlít az anyjára, hogy akkor is felismertem volna, ha nem mutatkozik be. – Jó napot, a nevem Frau Brigitta Hempel, és a Kertvárosi Anyukák Klubja megbízásából jövök – közölte, felmutatva a kezében szorongatott jegyzettömböt. – Azt hiszem, a szüleim már szót emeltek maguknál. – Meghiszem azt – válaszoltam, és küzdöttem a vággyal, hogy se szó, se beszéd bevágjam Frau Brigitta Hempel orra előtt az ajtót. Bár kiköpött az anyja, ám dagályos, parancsoló hanghordozását az apjától örökölte, s ez még ijesztőbbé tette. Mindennek a tetejébe bajuszt növesztett. – Az utcabálról van szó – folytatta. – Ebben az évben mi, az Anyukák Klubja vettük kezünkbe a szervezést. Én egyeztetem a kulináris ajánlatokat – ennél a pontnál készenlétbe helyezte a golyóstollat. – Aha – mondtam. Ifjabb Frau Hempel várakozóan tekintett rám, én várakozóan vissza. Fura copfja két kis ecsetként állt el a füle mögött. – Igen, és? – kérdeztem, amikor eluntam a hallgatást. Semmi kedvem sem volt ott álldogálni, segíteni akartam Miminek a nappaliban lekaparni a felpuhított penészt. – Tehát mivel szeretne, kérem, hozzájárulni a kulináris ajánlatokhoz? – kérdezett vissza ifjabb Frau Hempel. – Vagy úgy – szóltam. – Mikor van egyáltalán ez az utcabál? – Mindig május elsején – felelte ifjabb Frau Hempel. – A büfében lesz sütemény és kolbászka és krumplis lángos, meg pedagógiailag hasznos gyerekjátékok. – Jó mulatságnak hangzik – állapítottam meg. – Süthetne almatortát, de ne olyat, amelyiknek a tetején van a töltelék, olyanunk már van. Nincs még lefoglalva a habos rebarbaratorta, a tejszínes túrótorta és valami ribizlis. Vagy mit szólna egy erdőmester-tortához? Azt különösen szeretem. A mamámnak van egy egészen remek receptje, biztos szívesen odaadja, ha kedvesen kéri tőle. – Süthetnék cseresznyés pitét – ajánlottam vonakodva. – Már van. – Akkor jó lesz a rebarbarás süti – adtam meg magam. – De, kérem, habos legyen – erősködött ifjabb Frau Hempel. – Rebarbaratésztás süteményünk már van. – Jó, akkor habos rebarbaratorta – egyeztem bele. – A mamámnak van egy remek habos rebarbaratorta-receptje – közölte ifjabb Frau Hempel. – Biztosan elárulja, ha szépen kéri. – Van saját receptem, köszönöm. Ifjabb Frau Hempel elvégezte a megfelelő bejegyzést, majd az orrom alá tolta a füzetet, és így szólt: – Ha megtenné, kérem, hogy aláírja! Mivel láthatóan nem szabadulhattam másként, hivatalosan elköteleztem magam, hogy habos rebarbaratortával támogatom az utcabált. Ellenkező esetben bizonyára hallanék Hempelék ügyvédjéről. – Hát akkor – búcsúzkodtam –, viszontlátásra.

Ám ifjabb Frau Hempelnek nem akaródzott távozni. A szemét fürkészőn végigfuttatta az előszobán. – Van mosdójuk? – Természetesen – feleltem. Mit gondol ez? Hogy a kertbe kakálunk? – Azt kellene, kérem, sürgősen használnom – jelentette be ellentmondást nem tűrő hangon. Jegyzetfüzetét és tollát a kezembe csapva benyomakodott mellettem a házba. – Második ajtó balra – szóltam utána. De hirtelen már nem is volt neki annyira sietős. Kíváncsian belesett a napaliba. – Ah, de hiszen a Frau Pfaff is itt van – mondta, amint felfedezte Mimit. – Mindjárt fel is iratkozhat a listámra. Na és hová lett az öreg Frau Wischnewski összes bútora? – A garázsba – világosítottam fel. – Akkor rögtön be is kukkanthatok, hátha tudnék használni közülük valamit – örvendezett ifjabb Frau Hempel. – De most előbb tütüznöm kell, órák óta úton vagyok. A Hangya utcát és a Szarvasbogár közt már végigjártam. Huszonkét süteményt és tortát szerveztem meg. Amíg tütüzöm, elgondolkodhat rajta, Frau Pfaff, mit akar sütni. Jó volna valami ribizlis. – Miért nem otthon megy ez vécére? – kérdezte Mimi, amint ifjabb Frau Hempel visszavonult „tütüzni”. – Közvetlenül melletted lakik. – Még a szüleivel él? – kérdeztem. – Hiszen legalább egyidős velem. – Igen, de munkanélküli, egyedül neveli a lányát, és senki sem akar a gyereke apja lenni. Érthető. Ezt a baklövést a kutya sem ismerné el. Egy apasági teszttel azonban biztosan be lehetne bizonyítani. Végtére is annak a szegény gyereknek legalább a tartásdíj járna. Mimi a fejét csóválta. – Elképesztő titokba burkolja az apa kilétét, egyszer utalt rá, hogy ismert személyiségről van szó – suttogta. – Egy nagyon ismert személyiségről. – Miért is ne? – szóltam rövid habozás után. – El tudom képzelni, hogy valaha egész tűrhetően nézett ki, harminc kilóval karcsúbban, bajusz nélkül. Mimi ismét megrázta a fejét: – Neeem, ez mindig így nézett ki. Eltöprengtem, melyik ismert személyiség vehető számításba ebben az esetben. Talán egy nagyon öreg, vak. Ifjabb Frau Hempel visszatért a „tütüzésből” – Na, kigondolt egy süteményt, Frau Pfaff? – Sütök egy Duna-hullámot – mondta Mimi. – De cseresznyésünk már van – ellenkezett ifjabb Frau Hempel. – Különben sem bírom a vajkrémet. Mindig gyomorégést kapok tőle. – Akkor talán meg kellene próbálnia valahogyan jóllakni a többi harmincnégy tortából – dacolt Mimi. – Én mindenesetre Duna-hullámot sütök. – Na jó – engedett ifjabb Frau Hempel. Hanem miután Mimi aláírta a Duna-hullámra vonatkozó, eskü hatályával bíró nyilatkozatot, megint csak nagyon úgy látszott, hogy nem akar távozni. – Van telefonja? – Igen – mondtam, és már sejtettem, hogy mi fog következni. – Azt kellene, kérem, sürgősen használnom. * Végre hazaért Nelly.

– Hát te hol jártál ilyen sokáig? Nagyon aggódtam miattad – kiabáltam rá, alighogy belépett az ajtón. – Lehetetlen, hogy két óráig tart beszerezni pár joghurtot és a porzsákot. – De mennyire, hogy lehet – felelte Nelly. – A szupermarketben ugyanis nem tartanak SM 12 porszívózsákot. Ezért elmentem egy háztartási boltba, és találd ki, mijük nem volt? Úgy van, SM 12 porzsák. Még sosem hallottak erről a fajtáról. De nem akartam ilyen gyorsan feladni. Ezért felkutattam tehát egy elektromossági szaküzletet, ahol is körbeállták a dobozt és halálra röhögték magukat, mert egy ősöreg eladó még emlékezett, hogy az SM típusú porszívót hatvankilenc és hetvennégy között gyártották. Azóta sem a porszívó, sem a zsákja nem kapható. Wilma nagyi vagy harminc évig porszívott ezzel a zsákkal, vagy még idejében beszerzett egy komolyabb készletet. – Az elsőre tippelek – mondtam. A zsák tényleg nagyon teli volt. – De hol voltál utána? – Elmentem Apuhoz – vallotta be Nelly. – Jaj, Nelly! Nem kellett volna! – Na és miért nem? Azt mondta, bármikor szívesen lát, mert az még mindig az otthonom. – Persze, persze – bólogattam. – Amikor megérkeztem, Apunak éppen el kellett mennie. És nem akart beengedni a lakásba. Erről mi a véleményed? – Véleményem szerint furcsa, hogy ilyenkor egyáltalán otthon találtad – feleltem. – Igen, mert akkor volt ott a rovarirtó – mesélt tovább a lányom. – Képzeld el, a lakásunkban csótányok voltak. – Mi? Kizárt! Az a lakás, hála Frau Klapkónak, csíramentes. Egy betévedt csótány hátramenetben iszkolna vissza a lefolyóba. – Pedig csótányok voltak – bizonygatta Nelly. – Apu azt mondta, hogy rengeteg. A féregirtó az egész lakást végigpermetezte méreggel. Apának ma Ulfi bácsinál kell aludnia. A szegény! – Persze, persze – ismételgettem magamat. Csótányok! Aki ezt elhiszi, üdvözül. Lorenz nem akarta, hogy Nelly megzavarja a nyugalmas agglegényvilágát. – Tehát az utcán kellett elmondanom neki, hogy bekrepált a porszívónk – folytatta Nelly. – És hogy nincs pénzed újra. Felsóhajtottam. Lorenz most egész biztosan azt hiszi, hogy a porzsák csupán egy újabb trükk a részemről az ő visszaszerzésére. – Apu szerint ki van zárva, hogy tönkrement a porszívó. Azt mondja, Wilma nagyi csakis a legdrágább márkás készülékeket vásárolta, a legjobbak közül is a legjobbat – világosított fel a lányom. – Jákob nagyapa folyvást egész vagyonokat adott ki ezekre a dolgokra. Minden karácsonyra és születésnapra ajándékozott Wilma nagyinak egy szuper háztartási gépet, és Wilma nagyi minden alkalommal sírt örömében, mert egyik barátnőjének sem voltak ilyen drága dolgai. Apa azt mondja, ez a mai napig nem változott. – Jákob nagyapa 1984-ben meghalt – mondtam. – Amennyire tudom. – Apu azt is mondta, hogy ezek a gépek egyáltalán nem is tehetők tönkre, eredeti német mestermunkák – magyarázta Nelly. – Úgymond, halhatatlanok. – Jó, de a kávéfőző akkor is gyógyíthatatlan tüdőbajban szenved. Hallottad már gargarizálni? Kávéfüggő vagyok, mindjárt reggel meg kell innom két csészével, hogy egyáltalán egyenes vonalban tudjak járni, később még legalább hármat, hogy túléljem a napot. Otthon, Lorenznél van egy csodálatos, bűnösen drága gépünk, amely a babkávét minden egyes adaghoz külön őrli, és tizenöt bárral nyomja a csészébe, habosított tejet és leheletnyi fahéjat ad hozzá, hm… isteni. Wilma nagyi őskori gurgulázó gépe ellenben csak őrölt

kávéval tud dolgozni. Nyomás nélkül. Langyos vízzel. Már azon gondolkoztam, hogy átallok a teára. – Egyébként Apa szerint hálásnak kellene lennünk Wilma nagyi márkás hagyatékáért – folytatta Nelly. – Azt is mondta, hogy ő a maga részéről boldog volna, ha ilyen klassz háztartási gépei lennének. Bárki boldog volna. – Na ja – morogtam. – Mondd meg neki, hogy hamarosan licitálhat értük az eBayen. Tényleg, Mimi, ez jó ötlet, nem? Gondolod, találnánk az eBayen ilyen porzsákot? Mimi nem gondolta. Ellenben kölcsön akarta adni a tartalék porszívóját, amíg mi újat tudunk venni. – Jobb tippem van – szólt Nelly. – Ha Apu annyira boldog volna egy ilyen porszívóval, máris megkaphatja. Cserébe az övéért. Akár rögtön elintézhetem. Úgyis szükségem van még pár dolgomra onnan. Mimi hahotára fakadt. – Csodás ötlet. – Ez az izé egy mázsát nyom – jegyeztem meg, és feltűnés nélkül csuklottam egyet. Önmagamhoz képest meglehetősen becsíptem. – Lehetetlen vele keresztülutazni a fél városon. Különben is sötétedik, és Apád nincs otthon, a lakás pedig meg van mérgezve. És még a leckéd sincs kész. Nelly éppen ellenkezni készült, amikor csöngettek. Attól tartottam, hogy talán ifjabb Frau Hempel tér vissza, azt tudakolván, van-e hűtőszekrényünk. „Azt kellene, kérem, sürgősen üresre ennem” – mondaná, én pedig, természetesen, túl gyáva volnék, hogy ebben megakadályozzam. Ifjabb Frau Hempel negyedórát telefonált az én költségemre ribizlitortáról és kézműves kurzusról, a csevegés végeztével pedig felfedezte a pezsgősüveget meg a poharakat, és meghívta magát egy pohár pezsgőre. – Van ebből még egy üveggel? – kérdezte nyomban. – Azt kellene, kérem, sürgősen elfogyasztanom, haha. Mimi és én nemleges választ adtunk. Ez volt az utolsó palack. – Egy sör is megteszi – vigasztalt bennünket ifjabb Frau Hempel, de aztán volt olyan kedves beérni a málnapálinkával. A második stampedli után felajánlotta a tegeződést. Egyikünk sem merte visszautasítani. – Szóval, Mimi és Constanze, hehe, szóval a barátnőim Gittinek hívnak – itt harsányan felnyerített. – Szóval, ha a szüleim tudnák, hogy tegeződöm az ellenséggel, simán kitagadnának. Mivelhogy veletek csak ügyvéden keresztül kommunikálunk. – Bizony kicsit félelmetesek – mondtam. Mimi pedig morogva hozzátette: – Az alma nem esik messze a fájától. – Igazából áldott jó emberek, ti is ezt mondanátok, ha jobban ismernétek őket – állította Gitti. – Ha nem lennének a szüleim, én és Marie-Antoinette az utcára kerültünk volna, oda bizony. Megkérdeztem, hogy Marie-Antoinette apukája francia-e. Vagy nemes. Vagy mindkettő. Gitti titokzatos képet vágott. – Azt sajnos nem árulhatom el – közölte. – Sosem beszélek Marie-Antoinette apukájáról. Annál többet beszélt viszont a kézimunkáról általában és külön-külön is. Gitti ugyanis textilformázást tanít, csak, sajnos, munkanélküli, mert az ő évfolyamában úgymond túlkínálat mutatkozik kézimunka-tanárnőből. Tart azonban tanfolyamokat a családi képzőműhelyben és az óvodában, hogy eltartsa magát és Marie-Antoinette-et. Kár, hogy a legtöbb kurzus nem jön létre, mert az emberek ezen a környéken még nem értették meg, milyen fontos lehet a kézimunka a léleknek. És ha nincs tanfolyam, akkor Gitti sem kap

pénzt, ami pedig azt jelenti, hogy továbbra is a szüleinél kell maradnia, a régi gyerekszobájában. Habár a szülei jótét lelkek, néha azért rendesen az agyára mennek, mert túlságosan is beleavatkoznak Marie-Antoinette nevelésébe. Ezenkívül a mamája ízletesen, de zsírosan főz, emiatt Gitti egyetlen diétát sem tud végigvinni, és egyre csak hízik. Ezt az egészet annyira a szívünkre vettük, hogy úgyszintén Wilma nagyi málnapálinkájába kellett kapaszkodnunk. Undorító íze volt a lőrének, de ha az ember egy hajtásra ledöntötte, jólesően meleg érzés töltötte el a gyomrát. Gitti a lelkünkre kötötte, hogy feltétlen iratkozzunk be a Saját őrangyalt filcelünk workshopjára. Őrület, micsoda kapcsolatot alakíthat ki az ember a saját őrangyalával, de főleg gyerekek számára csodálatos élmény. Meg kellett ígérnünk, hogy feltétlenül szabaddá tesszük magunkat erre az időpontra. Kihasználtam a pillanatot, amíg Gitti levegőt és pálinkát tankolt, hogy megkérdezzem, mit is értenek a szülei „söppedék” alatt, mivel ennek kiderítésére ennél jobb lehetőségem aligha lesz, de szövedéknek értette, és ezért előadást tartott művészi értéket hordozó szennyestartó zsákokról, virág- és nadrágtartókról, valamint arról, hogy a kézimunka mekkora mértékben járul hozzá a lelki egyensúlyunkhoz. Már indult haza, amikor Miminek az a zseniális ötlete támadt, hogy adjuk neki a kibontott üveg málnapálinkát. A távozása fölötti kitörő örömünkben kibontottunk egy újabb üveget, és koccintottunk a nappaliban honoló mennyei nyugalomra. De még tíz perc sem telt el, és már megint szólt a csöngő. Ezúttal szerencsénk volt, nem Gitti tért vissza. Az ajtóban Frodo Beutlin állt személyesen. Ugyanaz a kócos, barna, göndör haj, valószerűtlenül hosszú szempillák által árnyékolt kék szem. Csak kissé magasabb volt egy hobbitnál. És kék sportdzsekit viselt. Csuklottam. – Itt az öcsém? – kérdezte Frodo. – A Japs-hukk-ser? Hoppá. Rendkívül kínos volt ez a csuklás. Ennyire nem lehetek részeg. – A neve Jas-per – világosított fel a srác. Nellyvel egyidősnek becsültem. Pelyhedző szakáll még sehol, de már mutált. Viccesen hangzott; hol édes fiúszopránban, hol érdes férfibasszusban beszélt. – Csak nem tudja kimondani. Én szóltam a szüleimnek annak idején, hogy gond lesz ebből a hülye névből. – És téged hogy hívnak? – Max – felelte a fiú. – Szóval, itt van Jasper? – Igen, itt. Kerülj beljebb, Max! Jap… eh Jasper odafent van Julius szobájában. Teljesen egyedül jött ide. Kerékpárral. Nem fiatal még ehhez kicsit? – Nem, mindig így mászkál. Este aztán összeszedjük valamelyik szomszédnál – magyarázta Max. – Ma viszont elég könnyű dolgom volt, mert a biciklije a kerítésnek támaszkodik. – De… isten tudja, mi történhetne vele – aggódtam. – Annyi elővigyázatlan autós van, póráz nélküli harci kutyák, balesetveszélyes kerti tavak, szabadon kószáló erőszaktevők… Észrevettem, hogy Max csak fél füllel figyel. Földbe gyökerezett lábbal állt a küszöbön, Nellyt bámulva, aki szintén földbe gyökerezett lábbal az előszobában állt Maxot bámulva, kezében a porszívó. – Nelly, ő Max, Max, ő a lányom, Nelly. Julius! Jap… Jasper! Gyertek már le, kérlek! Jöttek Jasperért. Max és Nelly még mindig egymásra meredt. Egyikük sem mukkant meg. Az a benyomásom támadt, mintha a lányom enyhén elpirult volna. – Ismeritek egymást? – kérdeztem. – Neeem – szólt Nelly. – A velem párhuzamos osztályba jár – szólt Max.

– Valóban? – Lehet – flegmáskodott Nelly. De engem nem tudott átejteni. Végtére én is voltam egyszer tizennégy éves. Soha az életben nem meséli be nekem, hogy mindeddig átsiklott a tekintete egy ilyen szempillás srácon. – Egészen biztos – erősködött Max, és körülnézett. – Nem is tudtam, hogy itt laksz. – Nem is – válaszolt Nelly, és leheletnyivel még pirosabb lett. – Legalábbis nem igazán. A ház a nagymamámé volt. Tulajdonképpen én még az apámmal lakom. A belvárosban. – De csak tulajdonképpen – morogtam mérgesen. – És az hogy történt? – kérdezte Max, Nelly gipszelt karjára mutatva. – Á, csak úgy – válaszolta Nelly. – Telefonálás közben leesett a fáról – közöltem. – Itt ugyanis nincs térerő. Nelly pedig mobilfüggő. – Anyu! – Tudom – sóhajtott fel Max. – Fel akartak állítani itt egy erősítőantennát, de azok a nők az Anyukák Klubjából aláírásokat gyűjtöttek ellene. Mert az elektroszmog és a rádióhullámok állítólag hiperaktivitást és migrént és falánkságrohamokat és mit tudom én még mi mindent okozhatnak. Ezért én is csak a lombházamból tudok telefonálni és smsezni. – Az én fám, sajnos, korhadt volt – mondta Nelly. – De hát rettentő sok fa áll a kertetekben – válaszolta Max. – Biztos van közte olyan, amelyikre lehetne lombházat építeni. – A papám kézműves dolgokban nem túlzottan tehetséges – jegyezte meg a lányom. – És valószínűleg úgysem fogok itt lakni sokáig. Vagyis tulajdonképpen nem is lakom itt igazán. Feltűnően forgattam a szememet. – Kár – vélekedett Max. Újra elhallgattak. A nappali ajtajában álló Mimire pillantottam. Vigyorogva hadonászott a málnapálinkás üveggel. Rém csábítóan. Julius és Jasper kéz a kézben jött le a lépcsőn. – Hello, Max – üvöltött Jasper. – Ne ordíts ennyire! – figyelmeztette Max. – Kész a vacsora? – üvöltötte Jasper. – Nincs, a mama még nem ért haza – felelte Max. Nellyhez pedig így szólt: – Egy ilyen lombház felépítése nagyon hamar megy. Nekem is sikerült segítség nélkül. Apám azt sem tudja, hogy a szög melyik felét kell a falba verni, különben sincs sosem itthon. Szóval, ha akarod, szemrevételezhetem egyszer a fáidat. Akkor is, ha nem igazán laksz itt. – Felőlem – mondta Nelly kegyesen, de az arcán lángoló természetellenes pír elárulta, hogy feleannyira sem érezte hányavetin magát, mint mutatta. – Én is fákat akarok nézni – üvöltötte Jasper, beleugorva a gumicsizmájába. Julius meg velük óhajtott menni. – De csak tíz percre – kötöttem ki szigorúan. – És egyik sem mászik semmilyen fára! Remélem, világos. Addig csinálok nektek szendvicset. – Nem gond, figyelek rájuk – mondta Max, és olyan bizalomébresztő tekintetet vetett rám kék Frodo-szemével, hogy e pillanatban bármit rábíztam volna. * – Tulképp irtó undorító egy ilyen málnapályinka – konstatálta Mimi.

Osztanom kellett a nézetét. – Ha legalább málnaízű volna – mondtam. – De nincs neki. Csak pályinka. Fújj! – Amúgy sosem iszok ilyet – szólt Mimi, és bedobott még egy pohárkával. – Brrrr. – Én sem – biztosítottam. – Tűiképp sose iszok. Csak néha egy pohár bort kajához, ilyesmi. – Én is – felelte Mimi. – Az alkohol ugyanis állítólag nem jó a termékenységre. Állítólag. – És egyáltalán semmire – mondtam, Wilma nagyi konyhai órájára pillantva. – Még a tévémaci sem jött meg. Pfuj, disznó! – Az, pfuj – értett egyet Mimi. – De mégis sikeres nap volt, hiszen a nappalid üres és penészmentes. A ruhásszekrényed is üres. – És a garázs meg én teli – vihogtam a saját viccemen. – Hol vannak tűiképp a gyerekek? – A kertben – mondta Mimi. – Tíz perce. A gyűrűhordozóval meg az öccsével. Éppen most kentél meg nekik harminc vajas kenyeret. – Ó, télleg, igaz – szóltam megkönnyebbülten. Ügy látszott, a két utolsó pohárka pálinka a rövid távú memóriámat támadja. Felhörgött a csengő. – Jó, jó – így Mimi. – Ketten úgysem birkózunk meg ennyi vajas kenyérrel. – A francba! Pedig a Frodo megígérte, hogy vigyáz rájuk! – mondtam, s az ajtóhoz támolyogtam. – Ha nekem valaki leesett a fáról, az orkok elé hajítom vacsorára. Az előszoba gyér világításában csupán annyit láttam, hogy a látogató egy rózsaszín kötényes, nőnemű egyén. A kötényen hemzsegtek a vörösesbarna foltok. A térdem rögtön nekilátott pudingosodni. – Remélem, az ott ketchup – mondtam mégis. – Nem, ez vér – felelte a nő. – Jó estét. Nincs itt véletlen a fiam maguknál? Mivel csak meredtem némán a vérfoltokra, folytatta: – Kicsi, szemtelen, mindig ordít. A kerékpárja a ház előtt áll. – Igen, itt van – feleltem megkönnyebbülten, hogy nyilvánvalóan nem sürgősségi esetről van szó. Mindig remegni kezd a térdem, ha vért látok. – És a bátyja is. Hátul vannak a kertben, és nem másznak fára. Jöjjön csak! A lámpa alá érve láttam, hogy a nőnek ugyanolyan hatalmas kék szeme van, mint Maxnak, s mindkét gyerek tőle örökölte a barna, göndör hajat. Pontosan a vállamig ért. Egy bájos kis molett hobbitasszony a hobbitgyerekeivel. Vajon az ő lábuk is olyan szőrös? – Elszaladt ma az idő – mondta a hobbitnő. – Halaszthatatlan eset. De amilyen hamar csak lehetett, hazajöttem. Még át sem öltöztem, elnézést – mutatott a piszkos kötényére. – Maga orvos? Vagy vágóhídon dolgozik? – Szülésznő vagyok – válaszolta, miközben a lilásbarna körmeimre pillantott. – És maga? – Háziasszony – mondtam. A szülésznő szakma kimondottan nem volna nekem való. Folyton reszketne a térdem és levegő után kapkodnék. Úgy, mint most. Atyaég, ez a rémes szédülés! Mennyi alkoholt tűr el az ember valójában? És egyáltalán, miért van itt ilyen büdös vegyszerszag? Kinyitottam a legközelebbi ablakot, s mélyet lélegeztem. Hűűű, de jó! Mivel a hátamban éreztem a hobbit-szülésznő megütközött pillantását, elkiáltottam magam, amilyen hangosan csak tudtam: – Nelly, Julius, Frodo, Japser! Kész az ennivaló! Semmi válasz. – Hallóóó, gyerekek! – harsogtam. A kiáltásom sokáig visszhangzott. – Tizennyolc óra után semmi gyerekzaj! – tette még hozzá a visszhang ordítva.

Majdnem azonnal felismertem Herr Hempel hangját. Gyorsan becsuktam az ablakot. Úgyis rosszat nyitottam ki, ez a Hempelék háza és Wilma nagyi komposztosdombja felé néző oldalablak. – Hátul vannak – világosítottam fel a szülésznőt, aki enyhe csodálkozással tekintett rám. Érthető módon. Holott jó benyomást akartam kelteni Julius barátjának az anyjában. – Jöjjön! Kígyóvonalban lépkedtem előtte az ebédlőig, ahol is Mimi ücsörgött a halom szendvics előtt, az arcán jámbor vigyor. A málnapálinkás üvegeket, sajnos, nem lehetett nem észrevenni, ugyanúgy, mint a sok mahagónit és a hallucinogén hatású függönyöket. Tisztában voltam azzal, hogy szegény szülésznő bizonyára úgy érzi, Szodoma és Gomorra veszi körül. Alighanem sosem látom többé a kedves kis gyerekeit. Kár. – Napot – motyogta Mimi. – Mimi, ő Japser és Fro édesanyja… eh, Max és Mo… eh a kis Jasper mamája – nyögtem, szánalmasan igyekezve a konvenciók megtartásával bemutatni egymásnak a két nőt, ahogy illett volna. Ez a szülésznő ne tartson engem egy utolsó repedtsarkúnak. – O pedig a barátnőm, Mimi. A vezetéknevét, sajnos, elfelejtettem. A nyavalyába. Na, ez tényleg nem kelt jó benyomást. – Voltaképpen Mimi a rendes neved? – kérdeztem mégis. Mimi nyihogva nyújtott kezet a szülésznőnek. – Valójában Melanie a nevem – mondta. – De a Mimi jobban tetszik. A szülésznő határozottan megrázta Mimi kezét: – Anne vagyok. – Na és Anne, kérsz valamit inni? – kérdezte Mimi. – Vizet például – siettem közbevetni. – Szívesen – szólt Anne, letottyanva egy székre. – Sajnos, csak szénsavmentes van – szabadkoztam. – Nem baj – mondta Anne. Úgy tűnt, fesztelen kortárssal akadtunk össze. Sikerült visszaimbolyognom a konyhába, és ott megállapítanom, hogy az amúgy is gyér ásványvízkészletem rég kiürült. Mindegy. Megtöltöttem Wilma nagyi egyik kristálykorsóját hideg csapvízzel, elővettem néhány poharat a szekrényből, majd visszatántorogtam az ebédlőbe. Vizet korsóban felszolgálni stílusos dolog. Mimi és Anne már elmélyülten beszélgetett. – A, szabadjára kell engedni a gyerekeket – jelentette ki Anne. – Ha folyton vattába csomagolod, sosem tanul meg eligazodni az életben. – De itt nem semmi a forgalom – vetette ellen Mimi. – Már két macskánkat elütötték. Ez ugyanúgy megtörténhet a gyerekekkel, ha az ember engedi őket szabadon szaladgálni. – Igen, viszont édes mindegy, hogy négy- vagy hétévesen gázolják el – mondta Anne, s mivel Mimi nem válaszolt, folytatta: – Éppen ezekkel a túlféltett csemetékkel történik mindig a legrosszabb, nem? Ismerek egy gyereket, akit csak egy pillanatra tévesztettek szem elől. Agyalapi törést szenvedett, mert a gyerekszobában leesett egy székről. Egyszeriben világossá lett számomra, hogy legalább annyira rosszul érzi magát a bőrében, mint én. Bizonyára hozzám hasonlóan attól fél, hogy rosszfélének fogjuk tartani, amiért felügyelet nélkül engedi a gyerekeit a környéken kóborolni. – Ez is igaz – értett egyet Mimi, és kérdezés nélkül málnapálinkát töltött Anne poharába. Mármint a vizespohárba. – Bárhogy csinálod, elrontod. – Folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van, amiért ennyit dolgozom, és állandóan magukra hagyom a gyerekeimet – ismerte be Anne, s azzal jót húzott a vizespohárból. – A férjem még nálam is ritkábban van otthon, egy kedves nagymama sem lakik a közelünkben, pótmamára vagy bébiszitterre pedig nem telik. Viszont Max tizennégy éves

létére fantasztikus lasagnát süt, és megírja magának az igazolást. És amikor éppen nem szemrehányást tesz amiatt, hogy milyen keveset foglalkozom vele és az öccsével, egész klassznak találja a szabadságát. Persze, az is tetszik neki, hogy meg tudjuk venni a legújabb márkás cuccokat. Évente háromszor megyünk üdülni, ilyenkor próbáljuk pótolni a mulasztásunkat. Ami a legtöbbször katasztrófába torkollik. Max idén ifjúsági táborba akar menni. – Rágyújtott. – Szabad, ugye? Vagy terhes itt valaki? Mimi felsóhajtott: – Neem, sajnos, nem. – Én sem – tettem hozzá. – Ugyan mitől? – Amúgy sosem dohányzom. Anne mélyet szívott a cigarettából. – Mi pedig amúgy sosem iszunk – mondtam. – Legföljebb néhány naponta egy cigarettát – tette hozzá Anne. – De a mai nap hihetetlenül hitvány volt. Ez bagóért kiált. Ha Max bejön, elnyomom. Mindig szörnyen dühös, ha valami egészségtelent művelek. Rendes anyák nem dohányoznak, mert veszélyeztetik vele a gyermekeik egészségét, ezenfelül rossz példával járnak elöl. Rossz anya vagyok. Jó szülésznő, rossz anya. – Én is – vallottam be. – Nem vagyok szülésznő, viszont pocsék anya. Mínusz harminc fok van odakint, a fiam pedig sapka nélkül szaladgál. Julius füle nagyon érzékeny, hogyan is engedhettem ki hajadonfőtt? Még jól emlékszem az utolsó középfülgyulladására. Keresztülbotorkáltam a télikerten, hogy megkeressem odakint a gyerekeket. Mindannyian egy vastag törzsű fa körül álltak, az építendő lombház méretéről és kinézetéről diskurálva. A feltevésemmel ellentétben nem fagyott, inkább langyos idő volt, valahol odakint a sötétben már a tavasz ólálkodott. – Kalózhajót akarok – jelentette be Julius. – És én lovagvárat – üvöltött Jasper. – Én pedig egyáltalán nem akarok gyerekeket a lombházamban – közölte Nelly. – Annyi fa van itt, hogy mindnyájan saját lombházat kaphattok – vélte Max. – Ne vállald túl magad, fiú! – figyelmeztettem. – Semmi gyerekzaj tizennyolc óra után! – visított valaki éles hangon odaátról. – Már tizedszer mondják – szólt Nelly. – Felváltva. Szerintem a nyitott ablaknál kuksolnak, és éjjellátó szerkezettel figyelnek bennünket. – Na jó – kiabáltam Hempelék irányába –, megyünk már befelé. – És mikor intézi el végre a söppedéket? – süvített vissza Frau Hempel. – Hamarosan – harsogtam. Amint rájövök, hogy mi az a söppedék. A gyerekekhez pedig így szóltam: – Van pulykasonkás szendvics, saláta, paradicsom és tojás. – Már éjjel van? – kérdezte Julius. Nem tudtam. – Lehet – feleltem. – Elmeséled ma, amikor Aranyfürtöcske és a barátja kalózhajót épített és igazából hajózni tudott vele? – Igen – egyeztem bele. Ezt még valahogy talán összemakogom. – Max is velünk ehet? – kérdezte Nelly. – Kölcsönadja a Toten Hosen-albumát. Nem különös, hogy a gyerekeink ma ugyanazokat a zenéket szeretik, mint mi az ő korukban? Ez biztosan nem normális. *

Valójában nem hiszek a szellemekben, legalábbis józanul nem. Ám ezen az estén kétségtelenül kísértet keresett fel bennünket. Később még Nelly is elismerte, hogy itt valami nincs rendben. Ha már fantomok járnak a házban, legalábbis Wilma nagyit vártam volna személyesen vagy egy komor mahagóni szellemet, aki éjfélkor előbújik a rejtekéből, és sátáni kacajjal próbál kiüldözni bennünket a házból. Ezen az estén azonban a málnapálinka szelleme látogatott el hozzánk, és nagyobb kópé volt, mint gondoltuk. Valójában nem állt szándékában gonoszkodni velünk, csupán kissé bohókás a humora és a lehetetlen dolgok iránt érzéke van. Ezen az estén sikerült vadidegen embereket összehoznia az ebédlőasztal körül; Nelly, Julius, Jasper, Max, Anne, Mimi és én együtt üldögéltünk Wilma nagyi mahagónilámpája alatt. Az a kísérteties érzésem volt, mintha már százszor ültünk volna itt ugyanígy; Anne jó étvággyal harapta a szendvicset, Mimi cigarettát kunyerált Annétól, Nelly és Max, akik pikírt megjegyzéseket tettek összeomló új épületekre, matektanárokra és osztálytársakra, aztán Jasper és Julius, amint a paradicsomszeleteket lepiszkálják a kenyerükről, és azzal szórakoznak, hogy a tányéromra csempészik. Mindannyian egyszerre beszéltünk, Jasper és Julius az óvodáról, én a Mercisbanyáról, Anne egy nehéz ikerszülésről, Mimi pedig az utolsó bírósági tárgyalásról Hempelékkel. Beszélgettünk és nevettünk és ettünk-ittunk, mintha időtlen idők óta ismernénk egymást. Ha Trudi itt lett volna, biztos elmagyarázza, hogy minden bizonnyal valóban ősidők óta ismerősök vagyunk, nevezetesen egy korábbi életünkből, emiatt semmi titokzatos nincs abban, hogy az első percben bensőséges bizalom alakult ki köztünk. Nekem azonban a málnapálinkától részegen úgy tűnt, több ez, mint titokzatos. Még csupán néhány napja élek külön Lorenztől, s a ház máris tele látogatóval; idegen emberek a legjobb barátaim lettek, s az eddigi szabályozott életem összes elvére fittyet hányok. De úgy látszott, a gyerekeim cseppet sem neheztelnek rám a zűrzavaros háztartás, a rendszertelen étkezési és alvásidők miatt. Mindkettő pofija pirospozsgás volt, s boldognak láttam őket. Főleg Nelly részéről volt ez felettébb szokatlan. Amikor Julius két órával később elaludt az ölemben, Jasper pedig megágyazott a fejecskéjének egy fél szelet vajas kenyéren, csöngettek. Ronnie volt az, Mimiért jött. – Jól tetted – szólt Mimi –, egyedül ugyanis nem boldogultam volna hazáig. – Ittál valamit? – kérdezte Ronnie szigorúan – És dohányoztál? – Csak egy kicsit – Mimi dülöngélve felállt. – Nem tehet róla – vettem védelmembe. – Itt kísért a málnapálinka szelleme körülöttünk. Félelmetes fickó, de valahogy mégis kedves. – Aha – mondta Ronnie. – De minden gyerek tudja, hogy egy ilyen szellemet sosem szabad kiengedni a palackból. – Megjegyzem a legközelebbi alkalomra – ígértem. Úgyis maradt még két üveggel Wilma nagyi szellemes pálinkájából. Anne szintén indulni készült. – Legfőbb ideje. A vacak anyáknak ágyba kell terelniük a gyerekeiket. Nelly és Max erőtlenül ellenkezett. – Pedig épp most kezdett kellemes lenni – méltatlankodott a lányom. Anne a vállára vetette az elernyedt Jaspert. – Olyan szívesen lennék én is vacak anya! – sóhajtott Mimi tántorogva, miközben Ronnie mindkét karjával átölelte. – Nem is tudod, hogy milyen jó dolgod van – mondta Anne, megsimítva Jasper bodros haját. – Te holnap kialhatod a mámorodat, aztán beveszel egy aszpirint és elsétálsz a fodrászhoz. En hajnalban kelek, reggelit csinálok, tízórait készítek és ráripakodok szegény gyerekekre, hogy lesznek oly jók sietni. Aztán egész nap bűntudatom lesz, mert

hisztérikus terhes nőkkel foglalkozom a gyerekeim helyett, és amikor hazamegyek, a pincében egy tonna koszos ruha vár. – Nem intézhetné azt néha a férjed? – érdeklődött Mimi. – Nálunk mindig Ronnie végzi a mosást, ugye, Ronnie? – Igen, mert minden alkalommal összemosol valami piros dolgot a fehér ingeimmel – válaszolta a férfi, gyengéd csókot lehelve a felesége feje búbjára. Irigyen figyeltem őket. Lorenz és én sosem bántunk egymással ilyen szeretetteljesen, főleg nem, ha a szennyesről volt szó. – A férjem azt sem tudja, hol kell bekapcsolni a mosógépet – panaszolta Anne. – Mint mondtam, fogalmad sincs, milyen jó dolgod van. – A szabad kezével a hasát paskolta. – Nézzétek ezt a pocakot! Még a mai ikerszülő anyáé is kisebb volt. Már megint túl sokat ettem és ittam. Volna kedve valakinek velem kocogni? – Most? – kérdeztem döbbenten. Én abban sem voltam biztos, hogy el tudom vonszolni magam a hálószobáig. – Holnap este – mondta Anne. – Nyolckor, amikor a gyerekek már ágyban vannak, a férjem pedig a híradó előtt ül. – Jaó – szólt Mimi. – Aó – szóltam én. * Fölösleges mondanom, hogy másnap reggel cseppet sem éreztem jól magam. Saját fejfájásomra ébredvén, éppen csak sikerült Nellyt felkeltenem, és néhány liter jéghideg vizet az arcomba locsolnom. Nem mertem magam alaposabban megnézni a tükörben, mert attól tartottam, hogy véreres szemek tekintenének vissza rám. Eszembe jutottak Anne előző esti szavai, és hálát adtam az égnek, hogy nem kell még valami munkahelyre is eljárnom. Csodálom azokat az asszonyokat, akik a gyereknevelés mellett a karrierjüket építik, a nap minden percét megtervezik és szervezik, ráadásul jól néznek ki, és kedvüket lelik az egészben. Nők, akik képesek reggel hatkor kocogni, hidegmeleg váltózuhanyt venni, reggelit készíteni az egész családnak frissen préselt narancslével, az óvodába menet beugrani a bankba, elintézni a bevásárlást, visszavinni az üres üvegeket, végül pontban kilenckor megjelenni az óriáscégük igazgatósági emeletén és egész nap milliókkal bűvészkedni. Egyértelmű, hogy én soha nem fogok ehhez a nőtípushoz tartozni. Kezdetben még a szemétlevitel is reménytelen feladatnak látszott, ha egyidejűleg Nellyvel a kúszó-mászó csoportba indultam. Aztán amikor egyszer becsatoltam a szemeteszsákot a gyerekülésbe, végérvényesen rá kellett jönnöm, hogy .a mindent-vagy-semmit típus vagyok: vagy a szemetet viszem le, vagy a gyereket csatolom az ülésbe. Belátható, hogy ilyen körülmények között nem maradt volna kapacitásom egy állásra. Egy hideg zuhannyal és négy kávéval később el mertem indulni Juliusszal a Tarkabarka villába. Ezúttal kimondottan óvatosan és lassan hajtottam, nehogy valaki ne adhassa meg az elsőbbséget. A biciklit egy lámpaoszlophoz kötöttem, biztos, ami biztos alapon. – Ki ér előbb az ajtóhoz? – kiáltott Julius. Természetesen, hagytam nyerni, pontosabban szólva, most csalás nélkül nyert, mert minden lépésnél belehasított a fejembe a fájdalom. Az ajtóban kis híján összeütköztem egy férfival, akiben nehézség nélkül felismertem az előző napi Jaguár tulajdonosát. Amint megláttam, tűzvörös lettem. Hiába reméltem tehát, hogy soha többé nem kell összefutnom vele. Alighanem az ő gyereke is idejár az óvodába, ezért szükségszerűn rendszeresen látjuk majd egymást. A látványa mindennap emlékeztetni fog arra, hogy tönkretettem az autóját és nem vallottam be.

Sajnos ő is felismert. – Üdv! – köszönt rám. Habár mosolygott, sötét szeme alapos megfigyelésnek vetett alá. – Üdv – mondtam, és gondolatban hamar átfutottam a külalakomat. A kasmírkabát alatt konyakszínű halásznadrág és ugyanolyan árnyalatú, magas sarkú csizma. Nem annyira elegáns, mint tegnap, kivált a véreres szemem miatt, de még mindig egyértelműen nem bringás megjelenés. Hála az égnek! – Na és jelentkezett a kerékpáros? – kockáztattam meg ezért a kérdést. – Sajnos, nem – válaszolta a férfi. Vitathatatlanul jól nézett ki, még ha az a fajta is, akit az ember csalás öltönyben tud elképzelni, nem úgy kezeslábasban, netán kertésznadrágban felső nélkül vagy – urambocsá! – meztelenül. Magas és karcsú volt, sötét haját rövidre nyíratta, barna szem, arisztokratikusán horgas orr, keskeny száj, energikus áll – így foglalhatnám össze az első benyomást. S amikor mosolygott, mint például most, láttatni engedte kifogástalanul ápolt fogsorát. Ha nem a sajátja, egy vagyont köhöghetett ki érte. – Sajnálom – mondtam. – Viszont, ha nem hagyott cédulát a biciklin, honnét tudja szegény tulajdonos, hogy tönkretette az autót? – Annyira azért mégsem fontos – válaszolta. – Igaz – szóltam megkönnyebbülten. – Végtére is csak egy autó. – Constanze! Szia! – Jan Kröllmann kiabált, aki bizonyára most adta le a lányát az óvodában. – Hello, Jan – viszonoztam kevésbé lelkesen. – Viszlát, holnap – búcsúzott Jaguárospasi. – Viszlát – feleltem. Tényleg kedves ember. Elbűvölten néztem utána. – Hétpróbás hencegő – vélekedett Jan megvetően. – Ki? Jaguárospasi? – kérdeztem. – Pontosan – felelt Jan. – A pofa úszik a jólétben. Úgy véltem, van ennél rosszabb is. – Egyedül is fel tudom húzni a papucsomat, Anyu – szólt közbe Julius, és adott egy puszit. – Délben találkozunk – búcsúztam. – Nem mintha irigy volnék – magyarázta Jan. – Elvégre a magamfajta is hülyére keresi magát. De ettől még nem kell ilyen puccos járgánnyal furikáznom, neked talán kell? – Neem, nekem sem – értettem egyet. – Csak nem biciklivel jöttél? Ebben az időben? – Mert? – kérdeztem vissza, holott Jaguárospasi már jócskán hallótávolságon kívül járt. – Hát a sisak miatt – mutatott Jan a fejemre. – Ó, nem! – sóhajtottam fel. Ekkora marhát! Öklömmel dühösen vertem a sisakot. Hogy feledkezhettem meg róla? Jaguárospasi aligha fogja azt gondolni, hogy autóvezetéshez vettem fel, ő sem most jött a falvédőről. Sisak plusz bringa egyenlő karcolás az autóján. A francba! Különben is idétlenül néz ki. Mutassanak nekem valakit, akinek jól áll egy ilyen bringás sisak. – Emiatt azért nem kell szégyenkezni – vigasztalt Jan –, a hétvégeken éppenséggel én is szoktam biciklizni. Úszógumi ellen. Nevetve belecsípett az oldalába. – Igaz, régen nem volt ilyen tekintélyed – mondtam, aztán hirtelen megsajnáltam. – A – felelte röstelkedve. – A nejem is folyton ezt hányja a szememre. – Egyébként már összeismerkedtem a feleségeddel – jegyeztem meg. – Kedves asszony.

Jan arcáról egy szempillantás alatt lefagyott a mosoly. – Mondtad neki, hogy mi korábbról… khm, ismerjük egymást? Megráztam a fejem. – Nem jutottunk odáig. Miért? – Ó, csak úgy – válaszolta. – Frauke borzasztóan féltékeny. – De hát a mi dolgunk fényévekkel ezelőtt történt! Hála az égnek. – Akkor is – magyarázta Jan. – Egyszerűen túl szőke vagy, és túl hosszú lábú, ha érted, mire gondolok. Frauke a pokol tüzét gyújtaná alám, ha megtudná, hogy valaha volt köztünk valami. Akaratom ellenére hízelgett a dolog. – Mondhatnám, hogy az egyetemről ismerlek – javasoltam –, futólag. – Pontosan – könnyebbült meg Jan. – Nagyon futólag. Hehehe! Mondd csak, már akkor is ilyen csinos voltál, mint ma? Legalábbis pontosan annyira szőke és hosszú lábú, mint ma. Bár el kell ismerni, hogy akkoriban kissé keresgélni kellett a természet adta szépségemet. Viszont, ha túl sokat változtam volna, Jan valószínűleg fel sem ismer. Na és azokban az időkben nem voltak sem terhességi csíkjaim, sem a ránc az orrnyergemen. – Húszéves voltam – mondtam nyomatékkal. – Hát mit gondolsz? Jan bánatosan felsóhajtott: – Nem csoda, hogy szakítottál. – Te szakítottál – helyesbítettem. – Lecseréltél egy másikra, Vera Mittudoménra. Nem emlékszel? – Valóban? – úgy látszott, keresgél az emlékei közt. – Barna, nagy mellű, iszonyú hangosan nyögött, és orgazmus közben folyton azt kiáltozta: Ó! Úr! Isten! Pontosan emlékszem. Mindig befogtam olyankor a fülem, de mindhiába. Nem veszem be, hogy elfelejtette. – Stimmel. Azt hiszem, Verenának hívták. – Jan úgy tett, mintha lassan visszatérnének az emlékei. – De nehogy megemlítsd Fraukénak! – Szép kis pernahajder voltál – jelentettem ki. A helyében nem bántam volna, ha valaki néhanap emlékezteti Fraukét, hogy nem volt mindig ilyen torz, unalmas antiférfi, mint ma. Bizonyára rég elfeledte. – Bizony – csapott rá Jan a mellkasára. – Régen nem hagytam a körmömre égni a dolgokat, hogy finoman fogalmazzak. De ma, családapaként, egész más a helyzet. Az én pozíciómban különben sem engedhetnék meg magamnak nőügyeket. Nem, nem, hűséges papucsférj lettem. – Elhiszem – feleltem kedvesen. Ugyan kinek is kellene még? * A rá következő héten kaptam kézhez az első ajánlott levelemet. A Suffkens, Brüderli és Becker Ügyvédi Irodától érkezett. Herr Suffkens és Herr Brüderli nyilvánvalóan már jobblétre szenderült, mert a nevük mögé fekete keresztet nyomtak, ami a fejlécnek hátborzongató jelleget kölcsönzött. – Mi az? – kíváncsiskodott Mimi. Éppen az ebédlőt csiszoltuk, amikor csöngetett a postás. – Ah, posta Hempeléktől! Ismerem az ilyen a leveleket, mi havonta kettőt kapunk. És valóban. Az ügyvédi iroda túlélője, Herr Heribert D. Becker a tudomásomra hozta, hogy a Hempel család érdekeit képviseli, és hogy jogi útra fogja terelni az ügyet, amennyiben továbbra is megszegem a szóban korábban megkötött megállapodásainkat.

Első pont: a gyermekeim által okozott zajterhelésnek azonnali hatállyal vessek véget. Második pont: a velük határos kerítés mentén álló tizenegy lombos fát, amely rég meghaladta a megengedett magasságot, továbbá tűrhetetlen módon beárnyékolja és összepiszkolja a szomszéd kertjét, haladéktalanul el kell távolítani, különösen azért, mivel a fák jelentékeny veszélyforrást képviselnek. Harmadik pont: 350 euró összegű kártérítés és fájdalomdíj átutalása Herr Heinrich Hempel szándékosan beszennyezett kabátja miatt postafordultával az alábbi bankszámlaszámra. Végül Herr Becker kifejezte abbéli reményét, amely szerint minden pontban belátó és együttműködő hozzáállást fogok tanúsítani, mivel az ügyfelei komoly súlyt fektetnek a jószomszédi viszony fenntartására. Tisztelettel. Azt kívántam Herr Beckernek, hogy lehetőleg hamarosan az ő neve mögé is odakerüljön a fekete kereszt. Mimi, aki a vállam mögül leselkedett, amíg olvastam, most hangosan felnevetett. – Na, persze, a jószomszédi viszony fenntartására tényleg komoly súlyt fektetnek. Sóhajtottam. – Most már legalább tudom, mi a „söppedék”. Fák. Tizenegy darab, és ez csak a kerítésük mentén! – Kinéztem az ablakon. Ömlött az eső. – Tényleg egész erdő áll ott. – És valószínűleg természetvédelem alatt – szólt Mimi. – Az anyósodék szerették a sok árnyékot. Gyere, megnézzük azokat a fákat közelebbről! Kabátot vettünk, összebújtunk Wilma nagyi esernyője alatt, és bebarangoltuk a kertet. Tényleg számos, bibliai kort megért fát találtunk. Néhányuk annyira magas volt, hogy vélhetően a csúcsuk kevésbé borús napokon is áttörte a felhőzetet. Hempelék kerítésének közelében azonban csupán két sérült, félig kiszáradt tűlevelű fa állt, szerintem luc-, Mimi szerint jegenyefenyő. – Ezek mindenesetre mehetnek- véltem nagyvonalúan. – Ennyi fával 2020-ig fűlhetek a kandallóban. Milyen széles egyáltalán a határsáv? – Általában három méter, ha beépítésről van szó – világosított fel Mimi. – Cserjéknél viszont ötven centi térköz az előírás, testes lombozatú fák esetében négy méter. – Akkor ez is túl közel van – mutattam a fára, amelyről Nelly leesett. – Nem – válaszolta Mimi. – Ez körtefa, erre csak két méter vonatkozik. – Honnan tudod mindezt? – csodálkoztam. – Mert Hempelék minden nálunk növekvő söppedék miatt beperelnek – válaszolta. – Én mondom: a körtefa maradhat. – Szerintem mégis jobb volna kivágni – vélekedtem. – Olyan odvas. Talán ezt értették veszélyforrás alatt. Biztos lefényképezték, amint Nelly lezuhant róla. – Nekidőltem a Hempelék telkét a miénktől elválasztó drótkerítésnek. – De ez akkor is csak három fa. Az ügyvéd viszont tizenegyről irkált. Gondolod, hogy azok a nyírfák is zavarják őket? – Abban biztos lehetsz – jelentette ki Mimi. – Mint ahogy az a pompás diófa is ott. És a vörös berkenye. A vérbükk. A két almafa. A fanyarka. Az orgona. – Csak csodálni tudtam botanikai ismereteit. Én az összes lombtalan fát egyformának láttam. – Különösképpen azonban a szilvafa. – Hajszálpontosan! – visította valaki oldalról. Olyan közel és hangosan, hogy Mimi kis híján eldobta az esernyőt, nekem pedig meg kellett kapaszkodnom a kerítésben. De csak Frau Hempel hajolt ki derékig az ablakon, kócos, dauerolt hajzatát egész laposra verte az eső. – A darazsak miatt. Ez nem megengedett! Mindet el kell tüntetni, az egész söppedéket. Meg az összes cserjét, mert eltakarják előlünk a kilátást. Ilyenkor télen át lehet nézni, de nyáron aztán semmit sem lát az ember. – És ez így is van jól – morogta Mimi. – No, de Frau Hempel… Ilyen öreg fáknak előnyei is vannak, ezt Frau Hempelnek be kellene látnia.

– Semmi de – sipákolta Frau Hempel. – Figyelmeztettük magukat! Jogvédelmi biztosításunk van. És ha most itt maguk miatt megfázom, vagy agyhártya-meningitiszt kapok, azért is magukat teszem felelőssé! Azzal bevágta az ablakot. – Hű, most aztán reszkethetsz! – vigyorgott Mimi. – Egy agyhártya-meningitisz nevezetesen kétszer akkora baj, mint a sima agyhártyagyulladás. Különösen, ha ilyen kisméretű agyról van szó. – De hát lehetetlen, hogy kivágassam az összes fát – sopánkodtam. – És amibe az kerülne! – Egyetlen fát sem kell kivágatnod – vigasztalt Mimi. – Csupán annyit kell tenned, hogy szerzel egy ügyvédet. A miénk nagyon jó, említettem már? Antonnak hívják, régi barátunk. Puszta haverságból képviselt bennünket Hempelék ellen. Különben nem foglalkozik tyúkperekkel. A vitatott pertárgyérték rendszerint túl alacsony, Anton pedig túl jó. Amúgy klasszul is néz ki, és véletlenül éppen szabad. Csupa olyan ok, ami miatt a lehető leghamarabb fel kellene keresned. – Csakhogy nekem nincs jogvédelmi biztosításom – mondtam. – Gondolom, egy ilyen kiváló ügyvéd szép summát kér. – Nem. Ha nyersz, visszakapod a pénzed Hempeléktől. Vagyis Hempelék jogi biztosítójától. Bár hamarosan úgyis csődöt jelent. – Igen, de ha az ügy nem kerül bíróság elé, amit nagyon szeretnék remélni, akkor nekem kell fizetnem az ügyvédet, pedig tényleg egy vasam sincs. – Pszt, azt kifizetheted abból, amit ezért a díványért kapsz az eBayen – vélekedett Mimi. Valóban, a barna bőrmonstrumra ez idő szerint 1150 eurón állt a licit – kétségkívül a csábító túlzások miatt, amelyekkel Mimi illette a tárgyakat. De még ha tényleg meg is kapnám a pénzt, akkor sem dobhatom ki azonnal az ablakon. – Az ételre kell a gyerekeimnek – feleltem. – Mintha az a férjed hatásköre volna – nyelvelt Mimi. – Haha – gúnyolódtam –, úgyis csak azt mondaná, hogy járjak inkább állás után ahelyett, hogy a szomszédokkal perlekedek. És az egészet csak kitalálom, hogy őt visszaszerezzem – sóhajtottam fel mély keserűséggel. – Lehet, hogy tényleg munkát kellene keresnem. A dolog hátulütője, hogy semmihez sem értek. Nem számítottam megértésre Mimitől. – Nem is kell dolgoznod – válaszolta meglepetésemre. – Amíg a kisebbik gyerek iskolába nem megy, nem várható el tőled. És utána is csak félnapos munkát vállalhatnál. Manapság nem a legjobb idők járnak a befejezetlen tanulmányok és a szakmai gyakorlat nélkül állást keresőkre. Abból indulok ki tehát, hogy nemigen találnál megfelelőt. Ezért kell a te gazdag ügyészednek valószínűleg életed végéig tartásdíjat fizetnie. Ezt egy barátnőmtől tudom, aki az orvos férjétől vált el. A pasas fizet, ő pedig éli világát. Meg is érdemli. A vén trottyos felszedett egy fiatal pipit. – De hát Lorenz már rám hagyta ezt a házat – vetettem ellen. – Na és? Az egyiknek semmi köze a másikhoz. Mennyi tartásdíjat kapsz? Megmondtam neki. Mimi felhúzta a szemöldökét. – Hetente? – Havonta. Mimi irgalmatlanul felizgatta magát. – Mégis mennyire vagy te naiv, Constanze?! Tényleg szükséged van Antonra, nem a hülye Hempelékkel szemben, hanem a válásod miatt. A családjog Anton egyik szakterülete. Meglátod, kíméletlenül kizsebeli a te Lorenzedet. Még ma felhívom és megbeszélek vele egy időpontot. – Köszönöm, Mimi.

Lassacskán hozzászoktam, hogy Mimi és Ronnie az összes problémámat leveszi a vállamról. Nem is lett volna értelme ellentmondani, mert mindig jobb érveik voltak, és szinte kimeríthetetlen tettvággyal, szédületes tempóban intéztek mindent. Ronnie a hétvégén nemcsak a nappali komor mennyezetét festette fehérre, hanem lecsiszolta és újralakkozta a nappali összes ablakát, valamint a fűtőtestek faburkolatát. Káprázatosan világos hatást keltett így a szoba. Lassacskán hagytam rám ragadni Mimi lelkesedését, aki váltig állította, hogy a ház építészeti remekmű. A nyitott kandalló – mostanáig sárga klinkertégla-erőd – egy speciális festék által szintén fehér külsőt kapott. Wilma nagyi cifra öntöttvas védőrácsa így egész előkelő hatást keltett előtte. A fal dolgában a lágy krémszín mellett döntöttem, hiába szállt síkra mind Mimi, mind Nelly azért a világos, ám erőteljes rózsaszínért, amelyikből ez idő szerint Nelly ruhatárának kilencvenöt százaléka állt. Annyira azért hagytam magam megpuhítani, hogy a tálalószörny mögötti fal rózsaszínbe öltözzön, mivel Mimi meggyőzően biztosított arról, hogy ez a szín nemcsak az utolsó sikoly, hanem különösen pozitív benyomást gyakorol a szemlélőre. A rózsaszín – így Mimi – csökkenti az infarktus veszélyét, hatásos pattanás és mitesszer ellen, továbbá megakadályozza a depresszió kialakulását. Merész húzás volt, de ezek után a szörnyszekrényt is rózsaszínre kentük, mivel Mimi állítása szerint ezáltal beleolvad a falba és optikailag kisebb hatást kelt, engem pedig messziről elkerül majd a búbánat. Igaza is lett, a szekrény tényleg kimondottan hangulatjavító lett talpig rózsaszínben. És bár optikailag kisebbnek látszott, hármas sorokban mégis ráfért a polcaira az ötmillió könyvem. Ilyen módon szekrénytelenítve a nappalit, rengeteg helyünk és szabad falfelületünk maradt, ezért betoltuk a télikertből a zongorát. Némi mahagóni egész jót tett a szobának, a zongora pedig méltóságot kölcsönzött a rózsaszínnek. Kár, hogy egyikünk sem tud zongorázni. Mimi pillanatnyilag egy sárgászöld díványra igyekezett rábeszélni, de mivel túl hosszú ideig éltem Lorenz szín a színben ízlésével, először inkább egy krémszínű heverővel akartam próbát tenni. A jövőben azonban szó sem lehet arról, hogy a gyerekek nutellás kenyeret egyenek a szobában, ehhez nem fért kétség. Ha a díványt két hét múlva leszállítják, a tévé is visszaköltözhet az eredeti helyére, ami alá Ronnie egyszerű, de a célnak tökéletesen megfelelő asztalt barkácsolt valamikor ablakkeret-lakkozás és padlóviaszolás közben. Tényleg iszonyú sokkal tartozom ennek a párnak. Pusztán pizzasütéssel sosem tudom viszonozni. – Bárcsak én is tudnék neked segíteni! – fakadtam ki szenvedélyesen. – Rajtam senki sem tud segíteni – felelte Mimi síri hangon. – Jaj, Mimi, ha férfi volnék, máris teherbe ejtenélek. Mimi vigyorgott. – Kedves gondolat, de késő, mert ma reggel megérkezett látogatóba a nénikém. – Ennyire rémes a nagynéni? És most egyedül van otthon nálatok? Miért nem említetted? Nyugodtan hozd át ebédre! Mimi úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. – Constanze! Látogatóm jött! A nagynénim! A vörös nagynénim! – Ez azt jelenti, hogy kommunista? – kérdeztem. – Engem nem zavar, nem politizálok. Mimi a homlokára csapott. – Neked tényleg fogalmad sincs, hogy miről beszélek, ugye? A menzeszem jött meg. – És annak mi köze a nénikédhez? – Ó, Constanze! Ezt csak így mondják. Látogatót kaptam, ez diszkrét körülírása annak, hogy itt a menzesz. Még sose hallottad? – Nem, én mindig azt mondom, hogy itt vannak a napjaim. Ez közönséges? Még anyám sem talált ennél szemérmesebb körülírást. Pedig ő a leggátlásosabb asszony innen a Húsvét-szigetig. Ha valaki a jelenlétében kiejti a petefészek szót, paprikavörös lesz. Vannak kifejezések, amelyeket soha, de soha nem venne a szájára. Ezért ezer évig azt

hittem, a vagina egy női név, szegény öcsém pedig máig a füttyöskének hívja a péniszét. Mellesleg megjegyzem, alighanem ez a tény lehet az oka, hogy a kapcsolatai rendkívül rövid ideig tartanak. Amikor apámnak prosztatagondja lett, és meg kellett operálni, anyám mindenkinek azt mondta, hogy altesti betegsége van, konkrétabban nem volt hajlandó fogalmazni. Ezért aztán a legkülönösebb pletykák keringenek Pellwormban apám altestéről. Néhányan azt állítják, hogy három tojása van. Mimi a vállamra tette a kezét. – Gyere, menjünk be, tökfej, felhívom az új ügyvédedet! Aztán bekukkantunk az eBayre, hátha valaki lecsapott a hetvenes évek ruháira.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Március 12. Készen van a májusi ünnepség süteménylistája. Nyolcvanhárom különböző sütink és tortánk lesz, ebből négy cukorbetegek részére, kettő vegetáriánusoknak és egy a makrobiotikusoknak. Pokoli munka volt végigjárni minden háztartást, viszont így megnéztem végre belülről is néhány házat. Mondhatom, ha az ember váratlanul állít be, néhol egész szép káoszt talál, olyan családoknál is, akikről sosem gondolnánk. Házról házra járva egész más oldalukról ismerjük meg a szomszédainkat. Azon gondolkodom, nem kellene-e önállósítanom magamat thermofix képviselőként vagy Avon-tanácsadóként. Úgy gondolom, volna hozzá tehetségem. Mellesleg tudtad, Sabine anyu, hogy a bébicsőszöd tévézik a gyerekeiddel, amíg te dolgozol? Amúgy nagyon kedves, kávéval és aprósüteménnyel kínált, és nézhettem kicsit velük a tévét felpolcolt lábbal. Gitti anyu Ui.: Még csak két fix jelentkező van a filcőrangyal-készítő kurzusra. Jövő keddig van időtök dönteni, utána a családi képzőműhelynek ki kell küldenie a lemondó értesítéseket.

Március 12. Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmem, Gitti, de Frau Porschke azon a délutánon a kifejezett engedélyemmel tévéztette a gyerekeket, mivel egyik szomszédasszonyát látta vendégül. Talán nem is olyan rossz ötlet felcsapnod házalónak, a kézimunka-tanfolyamaid úgysem jönnek össze soha. Tulajdonképpen ki jelentkezett a filckurzusodra??? Az imént sikerült megszereznem az eBayen egy gyönyörű mahagóniszekrényt a férjem születésnapjára. Mint tudjátok, gyűjti az ötvenes évekből származó antikvitásokat, és ez a szekrény abszolút alkalmi vétel volt, már csak a tükrös bárpolc és a többi bohóság miatt is. Ki az a hülye, aki ilyesmit elad?! A bátyám holnap szállítja el a nemes darabot, és Péter születésnapjáig elrejti a pincéjében. Sabine

Március 12. Nem fér a fejembe, hogy Sonja a terhessége ellenére elrepült a Dom. Közt.-ba! Mi a macskánkat direkt állatmenhelyre vittük, hogy a magzatocskánkat ne veszélyeztessük toxoplazmózissal, sőt a Belgiumba tervezett nyaralásunkat is lemondtuk a madárinfluenza-botrány és a túl messze lévő kórház miatt, Sonja pedig minden további nélkül kiteszi a magzatát a tartós röntgensugárzásnak, nem beszélve a trombózisveszélyről. Aki ennyire könnyelműen játszik a meg nem születetett csöppsége életével, jobb, ha egyáltalán nem vállal gyereket, ez az őszinte véleményem! Igaz, Sonja Sophie-t is elküldte az óvodába, ahol rubeóla és skarlát dühöng. Legalább tízszer mondtam neki, hogy mindkettő komoly veszélyt jelent a magzat számára – teljesen hiába. Azt felelte, hogy ezeket bármelyik szupermarketben is összeszedheti. Ezenfelül azzal büszkélkedik, hogy még mindig sportol – de ha teniszezés közben nekiütődik egy labda a hasának, ne nálam keressen vigasztalást, amiért a gyereke agykárosodással születik. Már csak az hiányzik, hogy nyers tejből készült sajtot egyen vagy a Dominikai Köztársaságban koktélt szürcsölgessen – tényleg, a férjem és én is SZUPI fel vagyunk háborodva. Ellen (gömbölyű hasú) anyuci Ui.: Feltettük az eBayre a macskavécénket és a kaparófát, valamint különböző macskajátékokat. Kérlek, licitáljatok a forma kedvéért, az ajánlat még mindig egy eurón áll, és nincs kedvem a dolgokat csak úgy elajándékozni, végtére is drágák voltak.

5.

Trudi barátnőm végre hazatért a Garda-tótól, ismét rémes anyagi csődben, de végtelenül boldogan és kitágult tudattal. Meghagytam az üzenetrögzítőjén az új telefonszámunkat, ám Trudi, szokásához híven, nem piszmogott a telefonálással, bejelentés nélkül egyszer csak a küszöbön állt, és lelkesen a terebélyes mellére vont. – Ó, rossz aura, rossz aura – mondta azonban rögtön ezt követően, miközben undorodva mászkált a folyosón ide-oda. –Tele romlott energiával. Az új otthonod valóságos szellemtanya. – Láttad volna az elején – mondtam enyhe szemrehányással a hangomban. Amióta Mimi és Ronnie nekiveselkedett a háznak, csordaszámra üldözik el a szellemeket, különösen azokat, amelyek a bútorokban és a szekrénysorban bújtak meg. A szekrénysort különben ma reggel egy férfi Mercedes-transzporterrel szállította el Zülpich-Ülpenichbe. Írd és mondd, négyszáz eurót kínált érte az eBayen, és még alkalmi vételnek tartja. Lelkiismeret-furdalásom volt, de mert a pasas Zülpich-Ülpenichből jött, s mert ezzel a hellyel kapcsolatban még mindig kellemetlen érzéseim vannak, elfogadtam a pénzt, és útjára engedtem a szekrénnyel. Trudi véleménye szerint a festék önmagában nem boldogul a szellemlényekkel. – Amire szükséged van, az a tisztítás – jelentette ki. – Milyen jó, hogy tíz napig mást sem tettem, mint elveszett lelkeket küldtem a fénybe! – Azt hittem, a tudatodat tágítottad – jegyeztem meg. – Is – világosított fel. – Mégpedig annyiban, hogy a jövőben nem lesz bűntudatom az embertársaimnak tett szolgálataimért pénzt elfogadni. Úgy tervezem, azzal fogom keresni a kenyerem, hogy elűzöm az emberektől a gonosz szellemeket. – Meg lehet ebből gazdagodni? – kérdeztem bizalmatlanul. – Naná – válaszolta Trudi. – De neked magától értetődően ingyen csinálom. – Csinálj, amit akarsz! – egyeztem bele. – Csak kérlek, ne akkor, amikor itt vannak a gyerekek! Julius már így is kínos feltűnést kelt, mert amikor nem talál valamit, a K17-et hívja segítségül. – Mi ebben a kínos? Ha egyszer KI7 felelős az elhányt dolgokért – válaszolta Trudi. – Ijesztő, hogy mennyire ismeretlen még mindig az emberek előtt ez a jó szellem. – Tudom, tudom – adtam meg magam. Őszintén szólva, az én hibám volt, hogy Julius egyáltalán ismerte K17-et, nem Trudié. Voltaképpen ugyanis nem hiszek Trudi szellemeiben, de mit tegyek, ha hajlamos vagyok fontos papírokat, kulcsot és a pénztárcámat a legképtelenebb helyekre rejteni saját magam elől. Amikor egyszer az egész házat felforgattam a tárcám után, eszembe jutott Trudi K17je. És nézzenek oda, alighogy csupán félig komolyan a segítségét kértem, megtaláltam a tárcát a gyerekszobában, a függöny mögött az ablakpárkányon. Ez annyira titokzatos volt, hogy a következő alkalommal rögtön újra kipróbáltam. És huss, a kulcs azonnal előkerült Julius előszobában lógó anorákjának kapucnijából. Ez végleg meggyőzött. Ettől kezdve reggelenként, amikor a kulcsomat kerestem, automatikusan megszólaltam: „KI7! Hová tűnt már megint a kulcsom?”, és biztos lehettem abban, hogy KI7 nyomra vezet, bármilyen elképesztő helyről legyen is szó. Nem csoda tehát, ha Julius is mindig rögtön KI 7 után kukorékolt, ha nem találta valamelyik legoemberkéjét. És hozzám hasonlóan illedelmesen megköszönte, ha a keresett darab megkerült. Ez a semleges megfigyelő számára éppenséggel kissé különösnek tűnhetett.

– Ez a bűvös kor – magyarázta a régi óvónője. – Semmit sem tehet ellene. Ebben az időszakban gyakran kitalálnak a gyerekek ilyen rögeszmés meséket, és az sem baj, ha hisznek benne. Nem árultam el neki, hogy nem Julius eszelte ki ezt a történetet, hanem Trudi, a keresztanyja. Trudi abban sem talált semmi rosszat, amikor közöltem vele, hogy az óvónő szerint mi még mindig a „mágikus” korban vagyunk. – Nagyon erősen remélem – csak ennyit mondott. Miután Trudi az egész házat kritikus szemlének vetette alá, engem kerített sorra. Mélyen a szemembe nézett. – Jobb színben vagy – állapította meg. – Nem annyira… szomorú és reményvesztett. Most nagyon sok barátságos rózsaszín van az aurádban. – A tálaló miatt lehet. Még pattanás ellen is használ! – Remélem, örökre kitépted Lorenzet a szívedből. – Hát nem egészen, de úgyszólván – válaszoltam. – És ha egyelőre nem is akarja elhinni, lényegesen kevésbé hiányzik, mint hittem. Egyáltalán, minden sokkal jobb itt, mint gondoltam. Pontosan úgy van, ahogy mondtad: ha becsukódik egy ajtó, valahol kinyílik egy másik. Újabban kocogok is. Egy csésze kávé mellett elmeséltem Trudinak, miért is nem annyira rémes a kertvárosi élet, mint ahogy vártam. A ház mindig tele emberekkel, az alkohol patakokban folyik, a gyerekek és én egész sereg új, házhoz szállított barátra tettünk szert. – Őszintén, Trudi – folytattam –, ez rejtélyes, valahányszor csöngetnek, egy új ismerős áll az ajtó előtt, és engem keres vagy Juliust vagy Nellyt, akár mindhármunkat. A belvárosban ilyesmi sosem történik veled. Már az is eszembe jutott, hogy Wilma nagyi lábtörlője el van varázsolva. – Ekkor azonban eszembe jutott a Hempel család, ezért hozzátettem: – A kivétel erősíti a szabályt. Trudi bólintott. – A feng shui miatt van. A régi lakásodban a segítőkész-barátsarok a fürdőszobába került. Világos, hogy gyakorlatilag folyton lehúztátok a vécén. Itt viszont ezt a sarkot a nappaliban még ki is hangsúlyozza a kis erkély; ennél jobb nem is történhetett volna veled. Cserébe – fűzte hozzá kiábrándítóan –, a vendégvécé pont a tudáskörödben található. – Nem számít – nyugtattam meg. – Az én félműveltségem mellett nem gond. Fő, hogy a bőségsarkom nincs egészen eltorlaszolva. – És a partnerkör – egészített ki Trudi. – A, ilyesmire egyelőre nem gondolok – ellenkeztem. – Kivéve néha az ágyban. – Nem került még az utadba valami jóképű férfi? – Csak egy – mondtam, mert eszembe jutott Jaguárospasi. – De valószínűleg nős. – Az nem jelent semmit – közölte Trudi. * Volt még egy fekete tábla az óvodában, amelyik eddig elkerülte a figyelmemet. Közvetlenül a bejárati ajtó mellett lógott, és csupa rémítő üzenetet tartalmazó cédulával volt teleragasztva. „Az óvodában mostanában egyszer/többször megtörtént esetek” állt fekete filctollal minden egyes cédulán, és golyóstollal ízlés szerint „fejtetű”, „skarlát” és „szalmonella”. Rögtön viszketni kezdett a fejbőröm. „Kérjük a szülőket, okvetlenül tartsák otthon a betegség tüneteit hordozó gyermekeket, hogy nyugodt körülmények között gyógyulhassanak!” – olvastam a jajvörössel írt szavakat egy másik cetlin. Úgy van, én is éppen ezt akartam kérni!

Amíg én Juliusszal a fekete horrortábla előtt álltam, egy anyuka jött síró kisfiával a bejárat felé. A gyerek mellém érve nyálkás váladékot tüsszentett a kabátomra. – Aú, a torkom – jajgatott a srác, de az anyja szó nélkül továbbvonszolta. Feltehetően skarlát, gondoltam. Továbbá feltehetően az anyjának dolgoznia kell, és nem lehet rá tekintettel. Frauke Werner-Kröllmann horgonyzott le mellettünk, kézen fogva Flaviát és Mariont. – Fejtetű – sóhajtotta. – Mindig ugyanazok hurcolják be az ilyesmit. Azon tűnődtem, hogy hazaviszem Juliust, amíg a többi gyerek meggyógyul. De a fiam feltétlenül maradni akart. – Hát jó – sóhajtottam –, de a skarlát nem tréfadolog. – Igaz – értett egyet Frauke. – Különösen fiúknál nem. Terméketlenné válhatnak. Amikor Flavia skarlátos volt, átköltöztettem a nagyszüleihez, nehogy Marion elkapja. De ha az első tünetekkel rögtön orvoshoz mész, és felír antibiotikumot, nem történik nagyobb baj. – Kiteszett seggfej – mondta Marion Juliusnak. – Az meg mi? – kérdezte Julius. – Kicseszett seggfejet akart mondani – tolmácsolt Flavia. – Flavia! – fújta Frauke. – De hát én csak azt mondtam, amit Marion mondott! És kicseszett seggfejet mondott. – Úgy, akkor hát a hét végéig megint csak búcsút mondhatsz a tévének, kisasszony – szólt Frauke. Hozzám pedig: – Tényleg hihetetlenül engedetlen. Örülhetsz a szerencsédnek, hogy fiad született. – Van egy lányom is – közöltem vele. – Tényleg? Mennyi idős? – Jövő héten lesz tizennégy – válaszoltam. – Az én Laura-Kristinem is tizennégy – szólt Frauke. – Rémes kor, nem? De csak hümmögtem válasz helyett. Épp aznap reggel volt egy vérmes vitám Nellyvel, mert nem engedtem ki a házból rövid pólóban, fölötte semmi. – Ember, Anyuuuuu – sivalkodott a lányom. – Az osztályban mindenkin rövid póló van, mindenkin! – De nem plusz nyolc fokban – feleltem. – Vegyél fel egy kötött kabátot. Nelly azonban ellenállt. Sikítófrászt kapott, amelynek lefolyása közben régimódi, isten háta mögötti, ciki és mindenekelőtt iszonyatosan igazságtalan voltam. Végül a szobájába rohant, a pólót le- és a lómintás pamutpulcsiját felvette. Ezt a pulcsit a tizenharmadik születésnapja óta nem volt hajlandó viselni, mert túl kislányosnak találta. S a következő szavakkal: „Gyűlöllek, mert kényszerítesz, hogy ilyesmit vegyek fel!” kirohant az ajtón. Nem értem ezt a gyereket. Miért nem csinálta egyszerűen azt, amit én annak idején? Csendben felvenni a kötött kabátot, az iskolában meg levenni. Habár én nem kötött kabáttal operáltam (amikor én tizennégy voltam, a lányok kihívó ruhák helyett válltöméses blúzt hordtak), hanem a szemüvegemmel. Egyszerűen szebbnek találtam magam okuláré nélkül, és a környezetem elmosódott látványa nagyon is izgalmas volt. – A kamaszlányok igazán próbára teszik az embert – mondta Frauke. – A te lányod is olyan nagyevő? Bólintottam. Abból, amit Nelly egy este elpucol az asztalról, más nők egy évig élnek. – Most éppen a Brigitte új diétáját főzöm Laura-Kristinnek – mesélte Frauke. – De ha a zsebpénzét csokira költi, sajnos, az sem sokat segít. Ebben legalább szerencsém van. Nelly anyagcseréje egyértelműen felhasználja az összes kalóriát, mert a gyerek csont és bőr. A ruhatárban találkoztunk Jaguárospasival. Egy gyerek lógott a nyakában, szorosan kapaszkodva a nyakkendőjébe. Az ázsiai kislány volt, akit a minap Mercisbanya vitt haza.

– Ne menj el, Papa! – könyörgött. – De hát a Papának dolgoznia kell, kincsem – mondta Jaguárospasi. – Viszont ma este játszunk valamit, jó? Te választhatod ki a játékot. – Barbie is lehet? – kérdezte a kislány. – Igen. Ha kérhetem a Hófehérkét. Rám mosolygott a gyerek feje fölött. Siettem becsukni a számat és úgy tenni, mintha az egészet egyáltalán nem találnám figyelemre méltónak. A kislány elengedte a nyakkendőt és hagyta, hogy Jaguárospasi leültesse. – Oké, tiéd lehet a Hófehérke Barbie, enyém lesz a Diótörő Barbie – egyezett bele a gyerek, azzal vidáman beszökdécselt a terembe. – Kiteszett szeggfej – szólt Marion. – Vagy te kicseszett seggfej – szólt Flavia. – Kisasszonyka! – szólt Frauke. – Ne feszítsd túl a húrt! Különben átmész pár napra a Nagymamához és a Nagypapához. Náluk ugyanis nincs tévé – tette hozzá felém fordulva. Nem igazán figyeltem rá, mert Jaguárospasi felé küldött mosolyommal voltam elfoglalva. Végtére is ő mosolygott először. Sajnos, távozni készült. – Viszlát – legalább elköszönt. Az volt a benyomásom, mintha egyedül nekem szólt volna a búcsú. – Viszlát – viszonoztam. Különös mód majd' megpukkadtam a kíváncsiságtól. Hogy kerül ehhez a férfihoz egy ázsiai gyerek? És mi köze Mercisbanyához? Legszívesebben utánafutottam volna és kikérdezem. Amíg segítettem Juliusnak kibújni a cipőből, és Marion ismét fogasról fogasra függeszkedett, újabb anyuka érkezett a ruhatárba. Fraukét puszival üdvözölte: jobb, bal, jobb. Az új nő egy kislányt vontatott magával, aki ugyanolyan foghíjas volt, mint Flavia. A két hölgyemény visszavonult a ruhatár leghátsó sarkába, és fojtott hangon valami Jeremiásról és isteni kezeiről diskurált. Masszőr? Vagy a másik nő férje? Szívesen hallottam volna többet, de a gyerekek túl hangosak voltak. A két kislány cinkos villogással mutogatott egymásnak egy-egy feltűnően Barbie-lábra emlékeztető tárgyat, amely az óvodástáskából került elő. Ösztönösen éreztem, hogy a California Girl Barbie végtagjáról van szó, amelyet egy bizonyos Melisande hiányol. – Elájulom a mamának – fenyegetőzött Marion. – Előbb tanulj meg rendesen beszélni! – oktatta ki a másik kislány. – Kiteszett szeggfej – közölte Marion. – Marion, hagyd abba! – szólt rá Flavia. – Wibeke a barátnőm. – Az öcséd úgy beszél, mint egy majom – jelentette ki Wibeke. Az ég szerelmére, micsoda név ez? – Fogyatékos vagy, Marion? Igen? Az öcséd fogyatékos, Flavia. Flavia azonban nem akarta, hogy ilyesmit fogjanak az öccsére. – Fenéket! Mondd szépen sss és cscscs és rrr! – fordult Mar-Ionhoz. – Próbáld nagyon lassan: ki-cse-szett segg-fej! – Kiteszett szeggfej – ismételte Marion. – Máris sokkal jobb – dicsérte Flavia. – Még egyszer: ki-cse-szett s… – Flavia! – kiáltott Frauke. – De mama, én csak… – Nyomás a terembe! Délben számolunk! – De nem akarok megint a Nagymamához és a Nagypapához menni! – Flavia könnybe lábadt szemmel hagyta, hogy Wibeke magával húzza a játszószobába. A Barbie-lábak árulkodóan kandikáltak ki jobbról-balról a nadrágzsebéből. – Kislányok! – szólt Frauke a szemét forgatva. Julius meghúzgálta a ruhám ujját.

– Tessék, drágám! Reméltem, nem azt akarja megtudni, hogy mit jelent a kicseszett seggfej. – Akkor is szeretnél, ha lány lennék? – suttogta. – Hát persze, kincsem – súgtam vissza. Legalábbis, amíg el nem kezdene rövid pólót hordani. Julius megkönnyebbülten ballagott be a terembe, ahol Jasper már türelmetlenül várta. Kifelé menet Frauke bemutatott Wibeke édesanyjának. – Constanze Wischnewski, egyébként a csonka családos. Constanze, ő Sabine Ziegenweidt-Sülzermann, Karsta és Wibeke édesanyja, a szülői munkaközösség elnökségi tagja, az óvodai újság főszerkesztője, ezenkívül teljes munkaidős üzletasszony. – Teljes munkaidős üzletasszony, akinek időben oda kell érnie a meetingre – egészítette ki az órájára pillantva Sabine. – Remélem, nem akadok el a dugóban! – Constanze érdeklődik az Anyukák Klubja-tagság iránt – szólt Frauke. – Mint sokan mások – válaszolta Sabine. – Említette Frauke, hogy éktelen hosszú a várólistánk? – Igen – mondtam. Törtem a fejem, mivel is hozakodhatnék elő, amiből kiderül, hogy nélkülözhetetlen tag volnék. Otthon a LEGO színek szerint van csoportosítva. Senki sem varr nálam szebb Barbie-ruhákat. Olyan brokkolirecepteket tudok, amelyek még a gyerekek számára is vonzóvá teszik ezt a zöldséget. Ezzel szemben hihetetlenül elhanyagoltam a gyermekeim zenei művelését, nyelvtaníttatását, továbbá valamely különleges sportág gyakoroltatását. Még egy rongyos őrangyalt sem filceltem velük. Kérlek, vegyetek fel, egyszerűen muszáj behoznom a mulasztásaimat! A Jaguár rég eltűnt a parkolóból, mire kiértünk. – Ki volt az tulajdonképpen? – kérdeztem. – Kire gondolsz? – kérdezett vissza Frauke. – Az a jaguáros férfi, az ázsiai kislánnyal. – Ja, az – húzta el a száját Frauke. – A dúsgazdag mama kedvence a puccos járgánnyal és bizonyítási kényszerrel! Sabine főnökének a fia, úszik a pénzben, és legalábbis George Clooneynak képzeli magát. Elképesztő összegeket adományoz az óvodának, de a közösségi tevékenységek körül a kisujját sem mozdítja. – Az ilyen alakok azt hiszik, hogy pénzért mindent megvehetnek – vette át a szót Sabine. – Egyik nyaralásából hazahozott egy thai nőt, hogy örökössel ajándékozza meg. – De mert csak lányai születtek, visszaküldte a nyomorba, amiből kivakarta – közölte Frauke –, a másik lányával együtt. – A kisebbiket megtartotta – folytatta Sabine. – Ki tudja, milyen tervei vannak még vele. Megdöbbentem. – De hát egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki rá van utalva, hogy a Távol-Keletről vásároljon asszonyt! – jegyeztem meg. – Ha ráadásul tényleg olyan gazdag, a nők biztosan csapatostul ostromolják. – Világos. Csakhogy sok férfinak túl nagy kihívás a német nő. Szófogadó, hajlítható asszonykára van szüksége, akinek parancsolgathat – világosított fel Frauke, és olyan szófogadatlannak, hajlíthatatlannak és németnek látszott, amennyire csak lehetséges volt. – Undorító – mondta Sabine. – Végtelenül sajnálom a gyereket. No, de tényleg legfőbb ideje indulnom! Ismét jobbról-balról puszit adott Fraukének, majd beszállt egy antracitszürke Ford Galaxyba. Frauke autója hajszálra ugyanaz a modell, ezüstmetál színben, „Anyutaxi” matricával a hátsó szélvédőn.

– Majd értesítelek a próbadélutánról – búcsúzott. – Kedves vagy – feleltem szórakozottan. Jaguárospasim leleplezése mélyen lesújtott. Hatalmasat csalódtam benne. * Ezen a napon Nelly nem jött haza az iskolából. Több mint egy órát vártam rá az ebéddel, aztán felhívtam a mobilján. – Laránál vagyok – jelentette be. – Többé nem megyek haza. – Mert a tél közepén nem vehettél fel rövid pólót? – Mert egyszerűen borzalmas Wilma nagyi házában lakni – válaszolta Nelly. – Te főzted, és nekem kellene megennem. De nem fogom. Jövő héten lesz a születésnapom. Azt hiszed, hogy a horrorépítkezés kellős közepén fogok bulit tartani? Pillanatnyilag különösen zilált állapotok uralkodtak otthon, mivel Ronnie a kollégájával kiverte a nappali és az ebédlő közti falat, s a konyhaszekrény darabokban állt a folyosón. – Kitalálhatunk valami mást – javasoltam. – Például moziba megyünk a barátnőiddel, utána McDonald'sba. – Nem vagyunk már kisbabák – prüszkölt a lányom, azzal kinyomta a telefont. Az ajkamba haraptam. Szembe kell néznem az igazsággal: anélkül, hogy komolyan felfigyeltem volna rá, Nelly átcsúszott a-lovak-klasszak-a-fiúk-hülyék korból a rövidpólót-hordok-a-hor-monjaim-megőrültek időszakba. Az ideális születésnapot valószínűleg így képzeli el: gyengén megvilágított helyiség, fülsiketítő zene és tiltott játékok, amelyek csókokról szólnak. Emberi számítás szerint ismét álmatlan éjszakáim lesznek, nyugtalanabbak, mint Nelly csecsemőkorában. Pontosan ez volt az aznapi szülői értekezlet témája Nelly iskolájában. A pubertás és annak helyes kezelése szülői és tanári oldalról. Príma, rögtön meg is kérdezhetem, mi a penészt tegyek, ha a gyerek elhatározza, hogy nem jön többé haza. Újra megcsörgettem Nellyt. – Kérlek, gyere haza, drágám! Itthon nyugodtan megbeszéljük, hogyan és hol tartsuk a szülinapi bulidat. – Nem megyek haza! Soha többé! – Nelly, kérlek! Ám a lányom nem hagyta magát egykönnyen megpuhítani. – Visszaköltözöm Apuhoz. Itt csak egy dolog segíthet: – Cannellonit főztem. Nelly hallgatott egy darabig. – És a desszert? – kérdezte végül. * Írd és mondd, egy éjszaka alatt gazdag nő lettem. A számlámra hirtelen rengeteg pénz került. 254 euró egy bólés tálért, amelyen a következő gravírozott felirat áll: „Szerelem, bor és dal, szenvedőt vigasztal”, a hozzá tartozó poharakkal együtt. 209 euró a Hörzu tévéújság 1978-tól napjainkig összegyűjtött példányaiért. Összesen 1410 euró 50 cent a ruhaneműért, ebből a kapucnis ruha 213 eurót hozott. 40 euró 50 cent egy ládányi keményfedelű Reader's Digestért. 425 euró Wilma nagyi menyasszonyi cipőjéért. 200 euró Wilma nagyi menyasszonyi kalapjáért dobozostul. 472 euró hat horpadt retikülért. 11 euró a használt orrzuhanyért.

614 euró 50 cent a süllyeszthető varrógépért a próbababával. 74 euró a hamutartó-gyűjteményért, szívélyes üdvözlettel Bad Wildbachtól Bad Essenig, összesen tizenhét német fürdőhelyről, ahol az anyósom az évek alatt a reumáját kezeltette. 2015 euró a bőrdíványokért. 52 euró 50 cent a rajzszögekkel kilyuggatott ABBA-poszterért. 17 euró a vécépapírt védő kalapkáért, egy guriga eredeti, hetvenes évekbeli vécépapírral. 732 euró az utálatos – felcsapható, mágneses ajtajú, bárpolcos – mahagóniszekrényért az ebédlőből. 1 euró egy sárgaréz állólámpáért; a boldog licitvadásznak ráadásként 24 euró portót kellett leszurkolnia. És így tovább. – Hát nem fantasztikus az eBay?! – lelkendezett Mimi. – És ezeket egész biztosan nem akarják visszacserélni? – kérdeztem aggodalmasan. Mimi a fejét csóválta: – Mind rém boldog az ócskaságaival. Nagyszerű a megítélésed az Ebayen. Rendben, akkor hát Németország megbolondult. Szerencsémre. A szokatlan gazdagság mámorában vettem Nellynek születésnapjára egy rózsaszínű Kangaroo cipőt, amelyre régóta vágyott, egy pimaszul drága, rózsaszínű cargonadrágot, egy rózsamintás rövid pólót (nehogy kifogyjunk a vitatémából), egy évre elegendő Scoubidou-zsinórt (leginkább rózsaszínűt), egy rózsanyomatos moszkitóhálót az ágya fölé baldachin gyanánt (az ebédlő és a konyha után Nelly szobáját vesszük munkába), valamint egy Rosenstolz-CD-t. Ezen túlmenően Isabel Allende kalandregényét és még egy könyvet, amelynek címe: Csak lányoknak. Mindent rózsaszínű csomagolópapírba rejtettem, s a csomagokra kézzel filcezett rózsákat erősítettem, amelynek darabját egy euróért vásároltam Gittitől. Gitti Hempel ugyanis gyakorta beállított hívatlanul egy csésze kávéra, mivel mostanra, ugyebár – a szülei és köztem fennálló nézeteltérés dacára – barátnők lettünk. S mint barátnő, illik figyelmet fordítanom a saját készítésű darabjaira, vélte Gitti. Cserébe ellátott jó tanácsokkal. Hallotta ugyanis Fraukétól, hogy érdeklődtem az Anyukák Klubja-tagság iránt, így most naponta új tippeket szállított, amelyek – véleménye szerint – megkönnyítik a felvételemet a társaság tagjai sorába. Biztos vagyok benne, hogy jót akar, de titokban azt gondolom, hogy ha Gittinek sikerült bekerülnie a klubba, akkor nekem még kevésbé jelenthet problémát. Ha a kávé után meg akartam szabadulni Gittitől, minden alkalommal vásárolnom kellett valamit a kacatjai közül. Így jutottam a helyes kis rózsákhoz, de egy kötött szennyestartó zsák, egy különböző méretű agyagedénykékből összerakott emberke, továbbá egy „Fürdő” feliratú sóstészta-táblácska boldog tulajdonosának is mondhattam magam. Mimi folyton veszekedett velem; szerinte éppen azon dolgoztunk, hogy megszabadítsuk a házat a fölösleges limlomtól, jó volna tehát, ha nem szórnám el a pénzem még rémesebb kacatokra. – A szennyestartó zsák nem is olyan rossz – véltem. – Julius használhatja függőágynak vagy kötélhágcsó gyanánt. A sóstészta-táblát Trudinak ajándékozom, a lakásában ugyanis mindenki a hálószobába rohan, ha vécére akar menni. Na ja, és az emberke – azt egyszer véletlen elejthetem. – Garantáltan rád fog sózni egy másikat – jelentette ki Mimi, azzal a festőhengerét energikus mozdulattal megmerítette a halványkék festéket tartalmazó vödörben. Úgy határoztam, hogy a konyhát és az ebédlőt friss fehérrel kombinált égszínkékre pingáljuk, és Wilma nagyi beépített konyhaszekrényének az ajtói ugyanezt a színt kapják. Az egyetlen, amit nem lehetett átfesteni, a mohazöld munkalap volt. Hála azonban az eBay jóvoltából szerzett vagyonomnak, megengedhettem magamnak egy megszólalásig

eredetinek látszó, laminált juhar munkalapot. Ronnie már a következő héten méretre akarta szabni. Össze kellett szednünk magunkat, hogy elkészüljünk addigra. Szerencsére, Juliust ezekben a napokban szinte sosem kellett szórakoztatni. A barátja, Jasper minden délután átjött játszani, s a gyerekeket szinte nem is láttam-hallottam, amíg Anne meg nem érkezett a fiáért. Az alkalmi popópucoláson, a kiborult gyümölcslé feltörlésén és az almahámozáson kívül sosem kellett megszakítanom a munkát. Csupán egy alkalommal tartottak fel kicsit hosszabban: amikor a kertben játszottak, s Hempelék legorombították őket a szerintük túl hangos brummogás miatt. – Hiszen még nincs tizennyolc óra! – mondtam Hempeléknek. – Ilyen időben a mi Marie-Antoinette-ünk is a szobájában ül és puzzle kirakásával foglalja el magát – közölte Herr Hempel. Ami nem volt igaz, mert Marie-Antoinette a nagyszülei között kukucskált kifelé az ablakon, amely mögött szemmel láthatóan tartós megfigyelésre rendezkedtek be. A kislány feje borsógömbölyű volt, két copfja apró ecsetként állt el a füle mögött. Csak a bajusz hiányzott, s máris mindössze testméretében különbözne az anyjától. – Ez a fiú gonosz néninek nevezett – visította Frau Hempel. – Mert egy gonosz néni vagy – üvöltötte Jasper. – Egész idő alatt szidott bennünket, pedig semmit sem csináltunk. – Csak buszvezetőset játszottunk – magyarázta Julius. – Én voltam a rossz buszvezető, Japser meg a jó buszvezető. – Na tessék, maga is hallhatja – replikázott Herr Hempel. – Ezt nem vagyunk kötelesek eltűrni. – Miért nem csukják be egyszerűen az ablakot, ha zavarják magukat a gyerekek? – tettem fel a kérdést. – Nem nyugszik, amíg ki nem veri a biztosítékot! – kiáltott fel Herr Hempel. – Még a végén azt is elő akarja írni, mikor nyithatunk ablakot! Magának elment az esze?! – Kicseszett seggfej – szólt Julius. Hempelék testületileg levegő után kapkodtak és közölték, hogy hallani fogok az ügyvédjükről. Mindjárt holnap. Azt válaszoltam, az éppen megfelel, mivel jövő hétre van időpontom az ügyvédemnél, s így mindent egy füst alatt elintézek. Hempelék bevágták az ablakot. Juliusnak a lelkére kötöttem, hogy soha, de soha többé nem akarok a szájából ilyen csúnya szavakat hallani. Julius tudni akarta, mi a baj a „buszvezető” szóval – Túlságosan lágyszívű vagy – fogadott Mimi, amikor visszatértem a házba. Még mindig Gitti kézimunkáinak begyűjtésén lovagolt. Áldottam az eszemet, hogy nem árultam el neki, mennyit szurkoltam le értük. Mimi ugyanis ma különösen rosszkedvű volt, mivel a terhességi tesztje újfent negatív lett. – Meg kell tanulnod nemet mondani. – Gittinek nem merek – vallottam be. – Viselkedj úgy, mint egy felnőtt nő – tanácsolta. Amikor azonban egy órával később hazaértem a bevásárlásból, Mimi egy keresztöltéses, kiskacsa-motívumos gyapjúszütyővel volt gazdagabb. Kárörvendő kacajban törtem ki. Végeérhetetlenben. – Amikor az ember éppen felvilágosítaná, hogy a vacka cseppet sem tetszik, az alsó ajka reszketni kezd – magyarázta Mimi leverten. – Neked is feltűnt már? – Ó, igen – válaszoltam, miközben belebújtam a mázoláshoz használt overallomba. (Vásárláshoz átöltöztem, sosem tudhatom, hogy kibe futok bele.) – Na, valld be, mennyit fizettél érte?

– Valódi kézimunka – mondta Mimi – Made in Germany. Tanult szakember által. Tényleg megéri az árát. A könnyeim potyogtak a nevetéstől. Mimi nyilván többet fizetett az idétlen szütyőért, mint én az összes kacatért. Délután Gitti ismét meglátogatott bennünket. Ezúttal sikerült kivédenem az újabb kényszervásárlást egy jókora zsák anyagmaradékkal, amelyet Julius szobájában fedeztünk fel, miután elvitték a varrógépet, s amelyet most a kezébe nyomtam. Gitti maradéktalanul boldog volt, engem pedig elbűvölt a szemét eltüntetésének ez a praktikus módja. * Délben Frauke, legnagyobb meglepetésemre, meghívott az Anyukák Klubja következő összejövetelére. Odavoltam az örömtől. – Remek, köszönöm! – ismételgettem. – Holnap délután nálunk, gyerekekkel. Kávézós munkacsevej, úgymond. Nyugodtam elhozhatod a nagylányodat is. Elszórakoztatják egymást Laura-Kristinnel – mondta Frauke. – Jó, megkérdem – válaszoltam, de nem reménykedtem túlzottan a sikerben. Nelly köszönettel vissza fogja utasítani. Rég elmúltak azok az idők, amikor össze tudtam boronálni őt más gyerekekkel. – És ne félj! – tette hozzá Frauke. Mitől kellene félnem? Egy gyerekekkel megtoldott kávédélután kimerítő lehet, de azért túlzás, hogy félelemkeltő volna. Vagy mégsem? – Nem harapunk – nyugtatott meg. – Nem is kell különösebben felkészülnöd, csak légy önmagad! Most értettem meg, hogy mitől is van félnivalóm. Atyaég, ez nem kávédélután, hanem vizsga! Rossz vizsgázó vagyok, ahányszor csak visszaemlékszem az érettségimre, remegni kezd a térdem. Olyan iszonyúan dadogtam, hogy a tanárnőm a hátam ütögette, mert azt hitte, félrenyeltem. Az autóvezetői vizsga előtt fél doboz valeriánát kellett bevennem. Persze, semmit sem segített, viszont hasmenést kaptam, ezért a hátrafelé parkolást igen sietve végeztem el. Mi van akkor, ha ezek az anyukák átlátnak rajtam, és rögtön felismerik az alkalmatlanságomat? Felnéztem a weboldalukra, és átrágtam magam egy sereg, a négyévesek művelődési potenciálját tárgyaló cikken. Eszerint Juliusnak régen el kellett volna kezdenie az angoltanulást, sőt legfőbb ideje volna a hétköznapjainkba is beleszőnünk. Hurry up, please, we are late, boy! Szegény Nelly már menthetetlen, de Juliuson még segíthetünk. Nincs mese, muszáj bekerülnöm ebbe a klubba. Talán be kellene magolnom néhány angol szót arra az esetre, ha az anyukák az én nyelvtudásomat tennék próbára. Lényeges szavakat. Education is my hobby. And to védangyalt filcelni. We have a zongora, but nobody can játszani rajta. Jóságos ég, csődöt fogok mondani! Az ázsiai kislányt ismét a nagyanyja vitte haza, a letűzött fülű, aki majdnem elgázolt a Mercedesszel. Hiába néztem rá szikrázó szemmel, nem vett tudomást rólam. Csak később jöttem, rá, hogy egyszerűen fel sem ismert a narancssárga overallom nélkül. – Ne piszmogj, Emily, ma hegedűórád van, nekem pedig időben a manikűrösnél kell lennem! – türelmetlenkedett. – Aztán veszünk neked egy új kabátot. – De én a Barbieimmal akarok játszani! – nyűgösködött a kislány. – Holnap játszhatsz vele – mondta a tűzött fülű. – Holnap van a játszódélutánod.

Szent Kleofás! Nem csoda, ha szegény Jaguárospasi kissé perverz lett egy ilyen anya mellett. Valószínűleg túl korán ültette bilire. Siess kicsit, jaguárosgyerek, időpontom van a manikűrösnél!'Talán volt egy thaiföldi gyerekfelügyelőjük is… De mit töröm én ezen a fejemet? Van elég saját gondom. Egész délután azon agyaltam, mivel szerezhetek másnap Fraukénél piros pontokat. Amikor Anne este Jasperért jött, zseniális ötletem támadt: erősítést viszek magammal a próbadélutánra. Annéval az oldalamon sokkal magabiztosabb leszek. Csak ügyesen kell becserkésznem és meggyőznöm, hogy elkísérjen. A fiúk az ebédlőasztalnál rajzoltak. A sok ragyogó fehér és égszínkék közt nem is hatott olyan rémesen a mahagóniasztal, sőt ebben a környezetben kifejezetten elegánsnak látszott. Ezért Mimivel úgy döntöttünk, meghagyjuk az ebédlőbútort az eredeti állapotában, csupán az ocsmány kárpitot cseréljük le. Hogy a fehérkék helyiségben maradéktalanul érvényesülhessen a mahagóni, fehérre lakkoztam a puhafa tálalószekrényt, amelyet Lorenznek ajándékoztam az esküvőnk alkalmából. Így egészen más jelleget kapott, s nem emlékeztetett többé a férjemre és a vele töltött időre. – Affene, már megint elkéstem! – lihegte Anne. – Ma újra csak pizza lesz, desszertnek pedig vitamintabletta. Nem is emlékszem, hogy mikor készítettem egészséges vacsorát utoljára. Ó, Jasper édesem, ez egy csodás hernyó! – Ez nem hernyó, hanem busz – üvöltötte Jasper. – A fiúk mostanában buszfüggők – magyaráztam. Anne sóhajtott: – Már megint mindenből kimaradok. Én, vacak anya! Max mérgelődik, mert nem mentem el a szülői értekezletre. A kamaszkor problémáiról volt szó, és a fiam úgy gondolja, ott talán megtanulhatnám, hogyan kezeljem a sajátosságait. Haha! Miféle sajátosságokat? Azt mondtam neki, hogy az én kamaszkorom egyáltalán nem olyan rég volt, és hogy én – vele ellentétben – valóban sok gondot okoztam a szüleimnek. Őszintén szólva, harmincévesen még meglehetősen kamaszos voltam. Max szerint érzéketlen anya vagyok, ha észre sem veszem a problémáit. Ne ringassam magam csak azért a biztonság tudatában, mert jók az osztályzatai és nem drogozik! Vajon mit értett ezen? Netán hamarosan teherbe ejt egy tizennégy éves lányt, hogy bebizonyítsa, milyen nehéz korszakot él át? Elmentem volna én arra a rohadt szülői értekezletre, de az egyik páciens magzatburka éppen abban a pillanatban repedt fel, amikor el akartam hagyni a házat. Az én Maxikám azóta nem áll szóba velem. Ő is itt van? – Nincs. De ma Nellynek is tovább tart a tanítás. – Még Max órarendjét sem tudom kívülről – sopánkodott Anne. – Régen a hűtőre mágneseztük, ma viszont egy cikk lóg a helyén, amit Max az újságból vágott ki. A címe: Gyermekeinknek rendszeres táplálkozásra van szükségük. Ez jó végszó volt. – Nem szeretnél bizonyítani Maxnak, és a kiváló anyák Olümposzára hágni? – kérdeztem. – De – válaszolta Anne. – Na, akkor csak gyere velem az Anyukák Klubjába! – javasoltam. – Az valami szekta? – érdeklődött Anne. – Dehogy – feleltem. – Anyák egyesülete, és rendszeres összejöveteleket tartanak. – Aha, olyan háziasszonyklub-szerűség – vélte Anne. – Nahát, az ilyen Tupper bulival a világ végéig kergethetsz. Nem látom be, hogy miért adnék ki azokért a műanyag vackokért vagyonokat. Mi kifogás merülhet fel a jó öreg porcelán ellen, elárulnád? Jó, ha leejtem, tönkremegy, de hát a cserép szerencsét hoz, nem? Ráadásul időpocsékolás. Ezeknek a nőknek nincs jobb dolguk, mint eltűrni, hogy valami műanyagkübli-domina megakadályozza őket a kellemes csevegésben?

– Az Anyukák Klubja nem háziasszonyok egyesülete. Ellenkezőleg: számos üzletasszony is van köztük. Az a lényege, hogy a tagok kölcsönösen támogatják egymást. – Nem is tudom – tétovázott Anne. – Egész nap kismamákkal vagyok körülvéve, és el nem tudom képzelni, hogy miben segíthetnének nekem azok a hormonzavaros kreatúrák. Hogy kedvesen fejezzem ki magam. – Ők már nem kismamák – vetettem ellen. – Sőt igen tapasztaltak. Hálózatot alkotnak, amelyben mindenki mindenkinek kezet nyújt. A középpontban, természetesen, a gyerekek állnak. Végeztél valaha valamilyen tanfolyamot Jasperrel? Úgy értem, a baba-mama programon kívül. – Még baba-mama programra se jártunk – mondta Anne. – Szülésznő vagyok! Az anyák hozzám szoktak jönni, ha meg akarnak tudni valamit a köldökpörkről, a három hónapos kólikáról és a gyulladt mellbimbóról. A medencefenék királynőjének neveznek. Úgy látszik, erősebb löveggel kell támadnom. – Na jó, de játszik Jasper valamilyen hangszeren? – faggattam. – Nem – válaszolta Anne. – De… Félbeszakítottam: – Tanul idegen nyelvet? – Nem – mondta Anne ismét. – De hát még csak négyéves! – Gondolom, úgy érted, máris négyéves – folytattam könyörtelenül. – Vitted akár egyszer is gyerek-úszásoktatásra? Gyerekkórusba? Ritmikus workshopra? Színjátszó csoportba? Anne a fejét csóválta. – Bébiúszásra elvittem. De talán háromszor jutottunk el, mindig közbejött valami… – Tud pálcikával enni? – Nem, de én sem. Folytattam a bombázást. Fejéhez vágtam az összes kurzust, amelyet az Anyukák Klubja honlapja A város képzési kínálata az ár és a minőség összefüggésében rovatban felsorolt. – Őrangyal-filcelés? Furulya? Gyerekcirkusz? Annénak mindenre nemleges választ kellett adnia. – Utoljára még az óvodai lámpásbarkácsolást is ellógtam. Jasper volt az egyetlen gyerek bolti lámpással. – Na, látod – szóltam. – Nellyvel kapcsolatban annyi mindent elrontottam. Ha például megkérdeztem, hogy beírassam-e baletttanfolyamra, és nemet mondott, akkor nem is kellett járnia. Ma pedig pont ezt veti a szememre. Továbbá úgy gondolja, nem csoda, hogy olyan gyenge franciából, mivel vele ellentétben az összes osztálytársának francia gyerekfelügyelője volt. A csöppségeink még túl kicsik, de egyszer majd ők is a szemünkre hányják ugyanezt. – Jasper hároméves kora óta kétkerekű biciklivel közlekedik – jegyezte meg Anne. – Ez semmi? – Idő múltával nem fog számítani. Szükségünk van erre az Anyukák Klubjára, Anne. Régebben az ember megengedhette magának, hogy békén hagyja a gyerekeit, de ha ma ugyanígy járunk el, borzasztóan hátul fognak kullogni – legkésőbb, mire iskoláskorba érnek. Képzeld csak el: Julius és Jasper még éppen csak le tudja írni a nevét, viszont a többi gyerek már folyékonyan beszél angolul, furulyául, és elolvasták az összes Harry Potter-könyvet, egyebekről nem is beszélve. Ezt akarod? – Nem – tört meg Anne. – Még nem késő. Gyere velem az Anyukák Klubjába! Téged egész bizonyosan felvesznek. Végtére is szülésznő vagy. – Kerül ez valamibe? – Anne még mindig habozott.

– Nem, a tagság ingyenes – mondtam. – Rögtön megérdeklődöm, hogy velem jöhetsz-e a holnapi próbadélutánra. – Hát jó – adta meg magát Anne. – Végül is megnézhetem magamnak. Örömmel öleltem át. – Együtt kétségkívül őrült jó mulatság lesz. Frauke nem volt oly mértékben elragadtatva az ötlettől, mint szerettem volna. – Idehallgass, ez nem nyilvános rendezvény, Constanze, ahová csak úgy magával viheti az ember a barátnőjét, akit nem ismerünk! Előbb meg kell beszélnem a többiekkel. – Anne a Herr Nilsson csoportba járó Jasper anyukája – mondtam. – Biztosan ismered. – Jasper nem az a folyton ordító gyerek? – kérdezte Frauke. – Kicsit hangosabban beszél a többieknél – válaszoltam. – De rendkívül elöl jár a fejlődésben. Már háromévesen oldalkerekek nélkül biciklizett. – Hacsak nem súlyos figyelemhiány-szindrómával állunk szemben – jelentette ki Frauke. – Mint mondtam, előbb meg kell beszélnem a többiekkel. Nem veszünk fel mindenkit válogatás nélkül a körünkbe, még próbadélutánra sem. – Szó sincs róla, Jasper nem szenved FHSZ-ben – tiltakoztam. – Pszichológus vagyok, azonnal felismerném. Anne egyébként szülésznő. Némi hantázás nem árthat. Végtére is, mindenáron el kell adnom magunkat. Ha elkérik a diplomámat, majd azt mondom, elkallódott. Amúgy is mindig mindent elveszítek. – Na jó, azt hiszem, vállalhatom még egy vendég meghívásának felelősségét a többiek előtt – határozott Frauke. – Annál is inkább, mivel nálam tartjuk a klubdélutánt, nem igaz? – Nagyon köszönöm – mondtam boldogan. – Vigyek valamit? Süthetnék tortát. – Nem, ne fáradj! Mindannyian diétázunk. * Minthogy feltétlenül el kellett készülnünk hét végére az egész földszint égszínkékbe és fehérbe öltöztetésével, Trudit is a festőhengerhez vezényeltem. Felajánlotta ugyanis a segítségét, nálunk pedig minden szorgos kéz elkélt. Amúgy is időmilliomos. Mimi narancssárga overallt húzott rá, ő pedig lelkesen vetette bele magát a munkába. A konyha hirtelen sokkal nagyobbnak látszott a világos szekrényajtóknak köszönhetően. Ha helyére kerül az új munkalap és a nemesfém fogantyúk, rá sem lehet majd ismerni. Mimi és Trudi jól kijött egymással, habár mindkettő azt gondolta a másikról, hogy nincs ki a négy kereke. – Ez a Mimi elképesztően hiperaktív, ugye? – súgta Trudi, amikor Mimi egyszer hallótávolságon kívül volt. – Minden ízében görcsös és teljesítménykényszeres. – Viszont kedves – feleltem. Nelly aznap sokáig maradt az iskolában, s amikor késő délután hazaért, már az ajtó csapódásának módjából éreztem, hogy valami nincs rendben. Figyelemre sem méltatva bennünket, felbaktatott a lépcsőn. Követtem. – Nelly drágám, történt valami? A lányom dühösen rám nézett. – Meghiszem azt! Hálás köszönet, amiért tönkretetted az életemet. Most összepakolok és Apuhoz költözöm. És soha többé nem teszem be ide a lábam, remélem, világos. – És mivel tettem ezúttal tönkre az életedet? – érdeklődtem. – Tudod te azt nagyon is jól – válaszolta. – Miért kellett egyáltalán elmenned arra a hülye szülői értekezletre? Elmehetett volna Apa, ő legalább nem tett volna nevetségessé. – Haha – mondtam. Lorenz atyai karrierje során egyetlenegyszer jött el velem egy szülői értekezletre, akkor is csak azért, mert terhes voltam Juliusszal, és bármelyik pillanatban felrepedhetett a magzatburok. Lorenz öt perc múlva már aludt, s összes hozzászólása a témához a horkolása volt. Ezt nevezem nevetségesnek, nem pedig azt, amit

én tettem, bármi is legyen az. – Mit követtem el pontosan azon a szülői értekezleten, Nelly? – Halálra cikiztél – hányta szememre Nelly. – Mindenki betegre röhögte magát. – Pontosan min? Idétlenül voltam felöltözve? Régen mindig szégyelltem magam, amikor anyám a zsenánt rózsaszín tréningruhájában jött értem valamelyik barátnőmhöz. Éppen ezért én sosem tennék ilyet. (A múltkori festőoverall kivételes eset volt.) – Elárultad nekik, hogy még Bibi Blocksberg-kazettákat hallgatok! – kiabálta Nelly, azzal kirángatta a sporttáskáját a szekrényből. – Miért csináltad? Ó, tényleg, igaz! A Bibi Blocksberg-kazetta története. – Szóval, drágám, az ellentmondásról volt szó aközött, amit a ti korotokban akartok, rockkoncertek, testékszerek, alkoholt tartalmazó italok és így tovább, és aközött, akik valójában vagytok, nevezetesen gyerekek. Minden szülő elmesélte, milyen gyermekdedek még a csemetéik, és akkor mondtam, hogy néha még Bibi Blocksberg-kazettákat hallgatsz… Nelly nekilátott a szekrénye tartalmát a táskába gyömöszölni. – Szuper, mami, kösz, hogy az egész iskola gúnyolódásának tárgyává tettél. – De kincsem, mások még sokkal többet… – Nem vagyok a kincsed! – ordította. – Nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzád! Azzal vállára kapta a táskát, és kiviharzott a szobából. Ördög és pokol. – Nelly, várj már egy pillanatot! Nem is tudod, hogy otthon van-e az apád! És hogy a lakás nem mérgezett-e még mindig, Nelly! Nelly azonban feltartóztathatatlanul rohant le a lépcsőn, s ugyanakkora lendülettel vágta be maga után az ajtót, mint hazaérkezésekor. Tátott szájjal álltam meg az előszobában. – Mi baja már megint Rosemary gyermekének? – kérdezte Mimi. – Az apjához akar költözni – feleltem. – Az elkényeztetett kis béka – mondta Mimi. – Hadd menjen! – szólt Trudi. – E percben úgysem lehet vele beszélni. – És mikor lehet vele ismét szót érteni? – Alkalmasint harmincöt éves korában, két ajtócsapkodó gyerek anyjaként – vélte Mimi. – Kinyissunk egy üveg pezsgőt? – Kösz, nem – mondtam.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Március 15. Ma nehéz szívvel elvittem a kanárinkat az állatmenhelyre. Nagyon szerettük, különösen Timmi és én, de a jelenlegi állapotomban egyszerűen túl nagy a madárinfluenza-fertőzés kockázata. Szupi szomorú vagyok, sürgős vigaszra van szükségem Csipike miatt és egyáltalán. Licitáltam az eBayen egy kenguru bébihordozóra, de valaki az utolsó utáni pillanatban rám ígért. Feltétlenül részt veszek Franziska Jákob szemináriumán, hogy ez ne történhessen meg újból. A biztonság kedvéért magammal viszem a gimnasztikalabdámat, az előző alkalommal majd' meghaltam a kényelmetlen székeken. Ellen (szomorú gömbölyű hasú) anyuci Március 16. Meghívtam Constanze Wischnewskit a pénteki klubdélutánunkra. O a csonka családos, a Herr Nielsson csoport új fiúcskájának az anyja. Habár Gittivei már teljesítettük az egyedülálló anyákra előirányzott normánkat, gondoltam, meghallgathatnánk, mit tudna nyújtani az Anyukák Klubja számára. Diplomás és bőségesen van mit a tejbe aprítania. Jan ismeri az egyetemről, és mintha úgy emlékezne, hogy a szüleinek szállodája vagy nyaralója van az egyik északi-tengeri szigeten. Úgy vélem, kiugraszthatjuk a nyulat a bokorból. Egy ilyen ház Sylt szigetén nem lebecsülendő, ugye? Be kell fejeznem, muszáj Laura-Kristinnel egy nagy kört görkorcsolyáznom. Ha egyedül megy, leáll az első trafiknál. Mihez kezdjek ezzel a gyerekkel? Most mindenáron kollégiumba akar menni, teletömte a fejét romantikus, internátus-ban játszódó regényekkel. Frauke

6.

Hosszú, álmatlan éjszakára rendezkedtem be, miután Mimi és Trudi hazament, én pedig megfürdettem és lefektettem Juliust. Fel tudtam volna pofozni magam ezért a Bibi Blocksberg-történetért, de nem számolhattam azzal, hogy valaki bemárt. Többször is felhívtam otthon Lorenzet, de csak az üzenetrögzítő válaszolt. Nelly mobilja pedig folyamatosan foglaltat jelzett. Bizonyára maratoni beszélgetést folytat Az anyám egy tapintatlan szörnyeteg témakörében. A nappaliban ültem a padlón, és a három puccos boszorkányról szóló sorozatot néztem, amit Nelly is mindig szeretett volna, de sosem engedtem. Bibi Blocksberg igen, ezek a mélyen kivágott ruhás démongyilkos macák – nem! Fél tízkor valaki ráfeküdt a csöngőre. Az ajtóhoz rohantam és feltéptem. A könnytől maszatos arcú Nelly viharzott el mellettem, fel a lépcsőn, bevágva maga mögött az ajtót. Az előszoba plafonjáról csendben pergett a vakolat. – Az egész a te hibád – közölte Lorenz. Lecövekelt a lábtörlőn és dühösen nézett rám. A Volvója a járdán parkolt, járó motorral. – Mert nem tartod magad az egyértelmű megállapodásainkhoz. – Nem emlékszem, hogy Bibi Blocksberg valaha is megállapodás tárgyát képezte volna köztünk – vélekedtem. – A gyerekek hétvégén vannak nálam – emlékeztetett Lorenz. – Ma nincs hétvége. Nem így terveztem az egészet. Mit sem sejtve megyek haza, gondolván, üres a lakás. El nem tudod képzelni, mekkora sokk volt, amikor hirtelen megláttam Nellyt kilépni a nappaliból. – Na ja – mondtam. – Nem is olyan hosszú idővel ezelőtt egy egész család ült a díványon, amikor hazaértél. Nem találom any-nyira vészesen sokkoló hatásúnak, ha a lányod bemegy a nappaliba. – Mert nem voltál ott – szólt Lorenz. – Szörnyen ijesztő volt. Minden résztvevő számára. Kínos és fölösleges. És mindez csak azért, mert nem vagy képes tartani magad a világos megállapodásainkhoz. A hétvégén szerettem volna Nelly és Julius tudtára hozni, valamivel kíméletesebben. És ízlésesebben. – Mit szerettél volna a tudtukra hozni kíméletesebben? Odaát Hempeléknél felszaladtak a redőnyök. – Szégyentelenség! – hallottuk Frau Hempelt rikácsolni. – A járdán parkoló autó akadályozza a gyalogosokat! – Rögtön megyek – kiáltott át Lorenz. – Atyaég, még mindig él ez a vén szatyor? – Mit szerettél volna a tudtukra hozni kíméletesebben, Lorenz? – Azonnal állítsa le a motort, különben hívom a rendőrséget! – ordított Herr Hempel. – Ezt a szén-monoxid-terhelést nem vagyunk kötelesek elviselni. Nyitott ablaknál alszunk! – És az öreg trottyos sem mondott még búcsút az árnyékvilágnak – állapította meg Lorenz. – Még mondják, hogy a túlsúlyos emberek hamar halnak, haha! – Lorenz! Mit akarsz kíméletesen a gyerekek tudtára hozni? –Jóságos ég, ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy! – szólt Lorenz. – Nem voltam egyedül! Úgy értem, ha tudtam volna, hogy Nelly valahol a sötét lakásban leselkedik, akkor… – Ó, istenem – kiáltottam fel –, egy nő volt nálad! – Nem akármilyen nő – mondta. – Gyalázat – sivított Frau Hempel –, ezért a szén-monoxidmérgezésért feljelentjük magát! Itt kisgyerek van a házban!

– Akkor engedje szegénykét aludni végre! – kiabáltam vissza. – Mit jelentsen az, hogy nem akármilyen nő? – Mint mondtam, szerettem volna a hétvégén kíméletesebben a gyerekek tudtára hozni, és fogalmam sem volt, hogy Nelly csak úgy beállít, a legalkalmatlanabb pillanatban… – Jaj, ne, Lorenz! Mit látott? – Nem sokat – válaszolta Lorenz. – Hangulatvilágítás volt. Különben is, úristen, tizennégy éves, tudja, hogy néznek ki meztelenül az emberek. – Most kihívjuk a rendőrséget! – rivallt ránk Herr Hempel. – Háromig számolok. Egy… – Ez nem lehet igaz – mondtam. Legszívesebben sípcsonton rúgtam volna Lorenzet. Szegény Nelly! Már az is elég szörnyű, ha elképzeli a szüleit szex közben. De a valóságban meglepni őket, traumás élménynek kellett lennie. Különösen, ha egy merőben idegen nőről van szó. – Elég szép jelenetet rendezett – folytatta Lorenz. – És egyúttal nagyszerű első benyomást keltett. Ahogy ott szidott engem! Hallanod kellett volna! Képmutató és hazug és mit tudom én, még mi minden voltam. Ezt tényleg remekül elintézted. – Három! – ordította Herr Hempel. – Na jó, most pedig hívjuk a rendőrséget. Megkapták a lehetőséget. – Lorenz, legjobb, ha most eltűnsz, mielőtt tettlegességre vetemedem! – közöltem. Nem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ennyire dühös. Ebből az emberből teljességgel hiányzik a törvénytelenségtudat. És még ez nevezi magát államügyésznek! – Te jó ég! A lányunk tizennégy éves, meg fogja érteni, hogy az apja nem vonul kolostorba, csak mert mi elváltunk – dühösködött Lorenz. – Fog be a szád, te képmutató hazug! Amilyen erősen csak tudtam, bevágtam az ajtót, nem érdekelt, hogy esetleg eltöröm Lorenz orrát. S bár a férjem nem hallatott fájdalomordítást, nem is tett további kísérletet a beszélgetés folytatására. Hempelék hangos szitkozódása közepette beszállt a kocsijába és elhajtott. Világos, végül is otthon elkezdett valamit, amit be akart fejezni. Lorenz nem a félmegoldások embere. Tétován kopogtam Nelly ajtaján. – Hagyj békén! – mondta. Ezt azonban ebben a helyzetben nem tartottam volna helyénvalónak. Beléptem tehát a szobába. Nelly az ágyon feküdt, fejét az alvószamárba fúrta és zokogott. Az ágy szélére ültem. – Hallgass ide, drágám, sajnálom, amit láttál! – Sosem voltak csótányok – nyögte ki két csuldás közt. – Csak nem akarta, hogy meglássam azt a libát. Szánalmas, gyáva alak! Sosem voltak csótányok, és sosem volt egyéb oka a válásunknak, mint „az a liba”. Kezdettől helyes volt a gyanúm, de Lorenz addig verte ki a fejemből, amíg magam sem hittem többé, s valójában ez volt a legaljasabb az egész dologban. Nem tegnap óta volt meg az új nője, ez szinte biztos. Nellynek tökéletesen igaza van: Lorenz egy szánalmas, gyáva alak. Óvatosan megsimogattam a haját. – Nelly, drágám. A Bibi Blocksberg-esetet is sajnálom. Nem kellett volna elmesélnem. De minden szülő olyan kínos dolgokat szolgáltatott ki a gyerekeiről. Amiket a tinik tesznek, miközben azzal büszkélkednek, hogy felnőttek. Tudtad, hogy Nina Brand sosem megy aludni anélkül, hogy jó éjt ne kívánna a Barbie babáinak? Lucas ragaszkodik ahhoz, hogy lefekvés előtt az anyukája imádkozzon vele; ugyanaz a Lucas, aki a múltkor alaposan besörözött. Lena mindennap megnézi az esti mesét. Sarah-nál, annál a lánynál, aki egy karton alkoholos koktélt csempészett az osztálykiránduláson a buszra, egész éjjel

égnie kell egy kis lámpának. Elmo szereti, ha az anyukája a tízórais kenyerébe rakott sajtra ketchuppal mosolyt rajzol. És egyikük, úgy emlékszem, Marc, nem tud elaludni a cirókamaróka-kendője nélkül. Nelly felült. – Tényleg? Marcnak cirókamaróka-kendő kell? Letörölte a könnyeit. – Igen. Nyuszimintás – toldottam meg. Nelly vihogott. – Pedig nagyon nagy a szája, hogy nemsokára tetováltatni fogja magát! Mindjárt holnap megkérdem, hogy nyuszit akar-e. Csuklott még egyet könnyek nélkül, ugyanúgy, mint kislánykorában, ha lehorzsolta a térdét. Átöleltem. – Annyira szeretlek, Nelly – mondtam. – És örülök, hogy újra itt vagy velem. Még ha szívem szerint nem ilyen körülmények között láttalak volna viszont. – Én is szeretlek – jelentette ki. – Tulajdonképpen. Egy darabig némán öleltük egymást. – Apu pedig egy igazi szemét dög – szólalt meg egyszer csak a lányom. – Tudtad, hogy egy szőke libával hentereg? – Nem – válaszoltam. Rém szívesen kifaggattam volna Nellyt Lorenz nőjéről. Pontosan milyen szőke? Fiatalabb nálam? Mit csinált Lorenz és ő? Ezt azonban, sajnos, nem lehetett. Szegény gyerek sokkot kapott. – Tudod, talán egész kedves – véltem. – Apádnak végül is jó ízlése van nők dolgában. – Szerintem aljasság, hogy átvert bennünket – jelentette ki Nelly. – Bizony, ez nem volt helyes – feleltem. – De biztos vagyok abban, hogy borzasztóan sajnálja. Tudom, hogy te és Julius nagyon fontosak vagytok neki. Azt akarja, hogy csak a legjobbat gondoljátok róla. – Késő – vélekedett Nelly. Aztán újra elvigyorodott. – Szóval, Lena tényleg esti mesét néz? Pedig nincs is fiatalabb testvére. És még egy ilyen álldogál hanyagul a cigizősarokban! – Kifelejtettem Moritzot – jutott eszembe. – Annyira sírt a Jégkorszakon, hogy az anyukájának előre kellett tekernie a filmet a happy endhez. * Amikor Nelly végre elaludt, felhívtam Lorenz barátját és ügyvédjét, Ulfi Kleinschmidtet. Egyszerre voltam dühös és kíváncsi, képtelen voltam várni reggelig néhány alapvető dolog tisztázásával. Ulfi felesége vette fel a telefont. Jól ismertem különböző vendégségekből. Egyike azoknak a vézna nőknek, akik folyvást diétáznak, de sosem vallják be. Amikor nálunk vacsoráztak, egész este ide-oda tologatta az ennivalót a tányérján, miközben váltig dicsérte a szakácstudományomat. Néhány nap elteltével mindig kaptam tőle egy köszönőkártyát, töltőtollal írva, merített papíron, amelyen az állt, hogy rég evett ilyen finomat. Holott ez a nő 1989 óta egy falatot sem evett, ebben biztos vagyok. Az ő estjei rendre kifogástalanok voltak; még a legjelentéktelenebb esemény alkalmából is asztali név- és menükártyákat nyomatott, virágkölteményei pedig lenyűgözők voltak, mindig a saját kertjéből származtak. Miután Lorenz közzétette a válásunkat, Frederike engem nem hívott meg többé. Egyszer azonban találkoztam vele a boltban, megszorította a kezem, és azt mondta, rettentően sajnál az egész ügy miatt. – Köszönöm – válaszoltam, és életemben először kis híján emberinek találtam. – De ennyi év után Lorenznek végre magára is kell gondolnia – tette hozzá Frederike, miáltal kérészéletű rokonszenvem rögtön szét is foszlott.

Most kissé ingerült volt a hangja a telefonban, de cseppet sem álmos. A hozzá hasonló nők késő éjszakáig köszönőkártyákat írnak töltőtollal, merített papírra. Ezer köszönet a múlt szombati meghívásunk alkalmából küldött köszönőkártyájáért. – Halló, Frederike, itt Constanze Wischnewski. A férjeddel szeretnék beszélni. – Negyed tizenkettő van – mondta Frederike. – Köszönöm a pontos időjelzést, úgyis tönkrement az órám – feleltem legalább annyira hűvösen. – Légy oly jó, és hívd el Ulfit a tévé elől, rendben? Frederike fújtatott, de néhány másodperccel később Ulfi átvette a telefont. – Csak értesíteni akartalak, hogy a továbbiakban nem képviseltetem magam általad jogilag – jelentettem ki. – Constanze, ezt tényleg nem az éjszaka közepén kellene megbeszélnünk! – válaszolta Ulfi joviálisán, mint mindig. – Látogass be holnap az irodámba, ott nyugodtan megbeszélhetjük! – Nem, már döntöttem – közöltem. – Saját ügyvédem van. – Neked kell tudnod, hogy mire dobod ki az ablakon Lorenz fáradsággal megkeresett pénzét – szólt Ulfi. – Valójában legszívesebben Lorenzet dobnám ki az ablakon – tettem hozzá. – Új nője van. – Megértem a keserűségedet – jegyezte meg Ulfi. – Kezdettől fogva sejtettem – folytattam –, de a gyáva nyúl egész idő alatt tagadta. – De ez nem ok arra, hogy rögtön bosszúterveket kovácsolj – magyarázta Ulfi. – A te érdekeidet pontosan úgy fogom képviselni, mint Lorenzéit, ebben biztos lehetsz. Egyikünk sem akar átverni, tényleg nem. Lorenz és én, mi mindketten a legjobbat akarjuk neked. – Ah, valóban? És miért nem mondtad el nekem, hogy Lorenznek viszony van? – kérdeztem. – Az nem viszony – felelt Ulfi. – Lorenz és Paris kapcsolatát feltétlen komolyan kell venni. Úgy mondta, „Perrisz”, görgetett r-rel. – Paris? Mint Paris Hilton? – kérdeztem. – Netán amerikai? Az amerikaiak úgy nevezik a gyerekeiket, ahogy akarják, ott egy anyakönyvvezető sem károg miatta. Születési hely, megtermékenyítési hely, zarándokhely – Brooklynok, Parisok és Lourdes-ok; semmitől sem riadnak vissza. Ha mifelénk hasonlóan járnánk el, Nelly neve ma Köln-Sülz, szegény Juliusé pedig Pellworm. – Nem amerikai, de modell – világosított fel Ulfi. Tiszteletteljesen csengett. – És tényleg szeretik egymást. – Ne mondd! Hogy tudod ezt ilyen rövid idő alatt megítélni? – kérdeztem. Beugratós kérdés volt, és Ulfi be is dőlt. – Hét hónap nem is olyan rövid idő – vágta ki. – Ezalatt bőven kiderül, hogy két ember összeülik vagy sem. Számoltam. Most március közepe van, ami azt jelenti, hogy Lorenz legalább tavaly szeptember óta megcsal. Parisszal. Biztosan művésznév. Valójában alighanem Elfriedének hívják. A minap, amikor telefonáltunk, Lorenz ezek szerint nem a szobakerékpáron ült, hanem Elfriedén. Ez megmagyarázta a sok „igen”-t és „ó”-t, valamint a nyomukban fellépő emlékezetkiesést. Belőlem tényleg könnyű bohócot csinálni. – Akkor tehát ez a személy a válásunk oka – állapítottam meg. – De hát ez egyáltalán nem számít – vélekedett Ulfi. – Ezért nem is jár neked több pénz.

– Tényleg nem? Nahát, az ügyvédem egész mást mond – jelentettem ki. – Ki az ügyvéded? – akarta tudni Ulfi. – Egy igazi nagyágyú – válaszoltam. – Arról híres, hogy az ellenfelét a sárga földig perli. – Na és hogy hívják? Tényleg, hogy is hívják? Alfons, Ansgar, Anton… ez lesz az. – Anton – vágtam ki. – Anton, Anton – ismételte Ulfi, vezetéknévnek gondolván az Antont. – Sosem hallottam. Melyik társasághoz tartozik? Honnét tudjam én azt? – Idejében megtudod – közöltem, azzal leraktam a kagylót. * – Két kilót fogytam – jelentette be Anne kocogás közben, s megpaskolta a hasát. Kezdett besötétedni, otthon Max és Nelly vigyázott Juliusra és Jasperre, ami gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy mindannyian az ágyon ülve nézték a tévében a Karhson családot. – Lassacskán kezdek megint tetszeni magamnak. – Különben is azt gondolom, jól áll neked a kerekded forma – vélte Mimi. – Nem lehetünk mindannyian keszegek. – Csak azért mondod, mert te magad keszeg vagy – válaszolta Anne, s az égre pillantott. – Édes istenkém, ha már engem nem engedsz lefogyni, legalább hizlald meg a többieket! – Talán, ha terhes volnék, elhájasodnék – mondta Mimi. Kényelmesen kocogtunk a telep parkja felé, amelynek közepén játszókert áll homokozóval, csak, sajnos, több benne a macska- és kutyagumi, mint a homok. – Minden éjjel hatalmas mellekről és gömbölyű hasról álmodom. De reggel, amikor felébredek, pont olyan lapos vagyok, mint mindig. – Hát, a teherbe esésnek megvan a maga tudománya – szólt Anne. – Vezetsz hőmérséklet-grafikont? – Megpróbáltam – felelte Mimi –, de a naptár szerinti szex nem Ronnie-nak való. – Ilyenek a férfiak – vonta le a következtetést Anne. – Alig néhány évnyi házasság után már a szexhez is lusták. Mimi és én hökkenten sandítottunk egymásra a szemünk sarkából. Anne azonban észre sem vette a pillantásunkat, csak hozzátette: – Ha még egyszer teherbe akarnék esni, előbb be kellene vásárolnom Beaté Uhsénél. – A mi problémánk nem a túl kevés szex, ellenkezőleg – szólt Mimi, és felgyorsított. – Túl sokat szeretkezünk. – Tessék? – Anne és én alig tudtuk utolérni. – Túl sok szexet mondtál? – így van. Hetente többször, hét végén általában napjában néhányszor – lihegte Mimi. – Ezáltal túl csekély az ejakuláció spermakoncentrátuma. Na, ilyen részletességgel mégsem volnék kíváncsi a dologra. – Tényleg? – Anne hangja enyhe irigységet árult el. – Bárcsak nekem volnának hasonló gondjaim! – Hát miért nem teszel úgy, mint minden normális nő? – kérdeztem. –Jelentsd be, hogy fáj a fejed! Vagy meglátogatott az idétlen nénikéd. Esetleg tégy úgy, mintha aludnál! – Milyen nénike? – érdeklődött Anne. – De ha egyszer nem tudok ellenállni neki… – mondta Mimi. – Egy pralinénak nem lehet ellenállni – jelentette ki Anne. – Egy férfinak könnyedén. – De nem Ronnie-nak – válaszolta Mimi. Anne és én irigyen felsóhajtottunk.

– Itt csak egy dolog segíthet – szóltam végül. – Meg kell akadályoznunk benneteket abban, hogy egymásnak essetek. Legjobb lesz, ha átköltözöl hozzánk egy időre. – Ronnie szíve megszakadna – vélte Mimi. – És az enyém is. – De hiszen jó ügyért történne – magyarázta Anne. – És hidd el, ha egyszer itt az első baba, a második nemzése már gyerekjáték lesz! Az elsőre sikerülni fog, annyira magas lesz addigra a spermakoncentráció. – És te is Anyukák Klubja-tag leszel, és mindannyiunkat jelölni fognak a Németország szupermamit keres műsorba – örvendeztem. Amikor másodszor kerültük meg a parkot, szembejött velünk egy kocogó; Frauke barátnője, Sabine Cinkelő-Zűrzavar, vagy, hogy is szól a tetszetős duplanév, Vitriol és Karcoska anyukája, az Anyukák Klubja ügyvezető főanyuja, sikeres üzletasszony és bizonyára a tavalyi városi maratoni futás győztese a „nők harminc fölött” kategóriában. Igyekeztem lehetőleg irigységmentesen rámosolyogni, a pillantása azonban közömbösen átsiklott fölöttem, s megállapodott Mimin. Megtorpant és örömujjongásba tört ki: – Na de ilyet! Mimi Pfaff! Ezer éve nem láttalak! – Sabine Ziegenweidt! – lepődött meg Mimi. – Ziegenweidt-Sülzermann – helyesbített Sabine, miközben jobbról-balról levegőbe cuppantott puszival üdvözölték egymást. – Mesélj csak, hogy s mint vagy! Igaz a pletyka, hogy visszavonultál a munka világától? – Igaz – válaszolta Mimi. – Új irányvonal keresése miatt beiktatott pihenő. – Igen, hallottam a hallásvesztésedről, tényleg tragikus, és aztán a dolog a vetéléssel, szegénykém, a biológiai óra pedig ketyeg, ugyebár, tiktak, tiktak. Nagyon örülök, hogy az utódtémát részemről kipipáltam, Karsta és Wibeke tökéletesen elég nekem. Karsta császármetszéssel született, és akkor rögtön egy füst alatt sterilizáltattam magam, hogy a főnököm újra nyugodtan tudjon aludni. Mindkét szülési szabadságom alatt infarktus közeli állapotban volt szegény ember. – Megvan még az állásod? Azt hittem, meglehetősen ingatag lábakon állt – szólt Mimi. – Ó, nem, csak a rossz nyelvek mesélték. Ha az ember szereti .1 szakmáját, és annyi lóvét kaszál, mint én, nem engedheti meg magának túl sokáig a láblógatást, még a gyerekek miatt sem. Halálosan unnám magam folyton csak otthon, te nem? Jaj, ne haragudj, nem így akartam fogalmazni! Persze, egész más, ha az ember egészségi okokból kényszerül rá, nem igaz? De most mondd, légyszí-légyszí, hogy úton az utód, hadd gratuláljak! – Nem, nincs úton utód – válaszolta Mimi. – Még mindig mérlegelem az előnyeit és a hátrányait. Ahányszor csak anyákat látok, arra gondolok, hogy inkább mégsem, mert a végén még olyan ostoba leszek, mint ők. – Sokáig már nem várhatsz! – vélekedett Sabine. – Harmincöttől rohamosan csökken a teherbe esés esélye, mint azt bizonyára te is jól tudod. Én már attól is terhes lettem, ha rám nézett a férjem, viszont sok ismerősöm van, akinek csak a sokadik lombikbébiprogram sikerült, te se vagy kivétel. Az ilyesmi pedig rendesen megterhelheti a házasságot. Együtt vagy még egyáltalán a te Ronnieddal? – Igen, persze – felelte Mimi. – Épp most voltunk négy hétig Thaiföldön, országjáró expedíción, rettentően élveztük. – Jó, de egy olyan külföldi gyerek örökbefogadása nem az igazi, hidd el! Te, mennem kell, ma kivételesen este futok, mert holnap rém korán Münchenbe utazom, továbbképzés, te aztán ismered, még csomagolnom kell, játszani a lányaimmal, ellátni a férjemet, szóval, puszi-puszi, és drukkolok, hogy hamar összejöjjön a megtermékenyülés. Ha majd ott tartasz, szólj rám az Anyukák Klubja-tagság miatt! Akinek olyan kapcsolatai vannak, mint

neked, azt, természetesen, szívesen látnánk. – Felnevetett. – De, persze, csak akkor, ha már anya leszel. Egy utolsó puszi után elkocogott. – Hát ez meg mi volt? – érdeklődött Anne, aki velem együtt egyre növekvő elképedéssel követte a beszélgetést. – Legszívesebben keresztet vetnék és fokhagymafüzért akasztanék a nyakamba. – Egyszerre érettségiztünk, és aztán együtt tanultunk üzemgazdaságtant – mesélte Mimi. – Sabine mindig a második helyre szorult, a legnagyobb szerénység mellett is ezt kell mondanom. Rettentő becsvágyó volt, mégis rendre én voltam a jobb kettőnk közül. Amellett nekem klasszabb fiúk csapták a szelet. Emiatt mindig is gyűlölt. – De hát puszit adtatok egymásnak! – vetettem közbe. – Bizony, így megy ez vérbeli fúriák közt – világosított fel Mimi. – Különben pedig már nem utál, mert a soha meg nem hirdetett versenyünk győztesének tartja magát, ő ugyanis mindkettőt megszerezte: gyerekeket és karriert. Én ellenben terméketlen vagyok, mint a Góbi sivatag. – Cserébe jobb az alakod – mondtam. – És a szájzugod nem lóg a válladig – mondta Anne. – Még nem – mondta Mimi. – Egyébként bármikor visszamehetsz dolgozni – tettem hozzá. – Ha mégsem jönne össze a gyerek. Ember, de gusztustalan volt! Ahogy szinte megvádolt a mesterséges megtermékenyítéssel… – Na ja – sóhajtott fel Mimi. – Én sem vagyok éppenséggel angyal. Az előbb tényleg úgy nézett ki, hogy ő az epésebb kettőnk közül, de én is nyújtottam már elég szép teljesítményeket. Néhány éve, Sabine terhességének idején a tanácsadó irodánk górcső alá vette a gyógyszergyártó vállalatukat. Sabine és néhány kolléganője a szülési szabadság után vissza akart térni részmunkaidős állásba. Én viszont azt javasoltam az igazgatónak, hogy vesse el ezt a nem kifizetődő megoldást. Mindent vagy semmit, kemény időket élünk, és a nők, ugyebár, elvárják, hogy a munkaerőpiac egyformán kezelje őket a férfiakkal. Ezért Sabinének vissza kellett mennie az állásába, alighogy lábra állt a szülés után. Biztos ezért büntet most az isten. – Ó, ó – szólt Anne –, szép kis fóbiái vannak itt valakinek, mi? – Sürgős tisztításra van szükséged – állapítottam meg. – Beszélgess el erről Trudival! Hamarabb eloszlatja a felhalmozódott bűntudatodat, mint egy pszichiáter. – Nem hiszek az ilyen zöldségekben – jelentette ki Mimi. * Max vázlatai Nelly lombházához lenyűgözők voltak. Nem holmi girbegurba színesceruza-rajz, hanem komputer segítségével megszerkesztett építészeti terv felülnézetből, elölnézetből és oldalnézetből. Kalózhajó, lovagvár és telefonfülke egyvelegét alkotta, s a kert hátsó harmadában álló két öreg tölgyfa közé gondolta felállítani. Oly közel ültették őket egymáshoz, hogy szinte összefonódnak az ágaik. A fák bizonyosan elég erősek ahhoz, hogy elbírják a lombházat a gyerekekkel együtt, viszont úgy véltem, nem szükséges négyméternyire a földtől felépíteni. – Pedig ott lesz jó – vélekedett Max. – Csak abban a magasságban futnak teljesen vízszintben és párhuzamosan az ágak. Ez egy önmagát hordozó konstrukció. A fatörzseket nem fúrjuk ki, hanem az ágakat használjuk támasztéknak. A középső támgerenda, például, kínzócölöpöt formázhat vagy mérőlécet, esetleg borostyánt lehet felfuttatni rá. Sőt úgy gondolom, itt lent megfelelő volna a hely egy homokozó számára csúszdával. A dobogót odafent masszív ágakból font korláttal vesszük körül, ezáltal természetes hatást kelt.

Megvédi a gyerekeket a leeséstől, ugyanakkor a kalózhajó fedélzeti korlátjaként és a lovagvár mellvédjeként szolgál. A fedett terület akkora lesz, hogy többen is ott éjszakázhatnak. Lesznek lőrések, egy hajóablak, zászlórúd, teherlift és még néhány apróság, amit kitaláltam. A haránttámaszokra remekül szerelhető hinta vagy függőágy. – Hadd találjam ki: építész szeretnél lenni – mondtam. – Netán tanító vagy játékkészítő. – Nem, programozó leszek – válaszolta a fiú. – Azzal többet lehet keresni. Engedélyt adtam Maxnak a házépítésre, és pénzt anyagra azzal a feltétellel, hogy mindent Ronnie-nál vásárol meg a Baumarktban, s minden nehéz kérdésben kikéri Ronnie tanácsát. – Ezenkívül lesz tiszteletdíj is – tettem hozzá –, ha kész a ház. – Nem pénzért csinálom – felelte zavartan. – Pedig ez így tisztességes – okítottam. – És ha a kivitelezés is olyan szép lesz, mint a terv, bejelentelek a nemzetközi lombházépítészeti versenyre. Különben is pénz állt a házhoz, hála az eBaynek, s ha hitelt adhatok Mimi és Ronnie szavainak, még gazdagabb leszek, ha egyszer ez az ügyvéd felkarolja az ügyemet. Következő keddre kaptam időpontot hozzá. Max e hétvégén akart hozzálátni a lombház építéséhez, éppen akkor, amikor Nelly és Julius Lorenzhez megy, s az új barátnő bemutatása a program. Nelly egészen tegnapig egyfolytában azt hajtogatta, hogy soha többé nem akarja látni az apját, aztán egyszer csak azzal jött ki a szobájából, hogy meggondolta magát. Fogalmam sem volt, honnét a hirtelen véleményváltozás, de szerfölött boldog voltam, hogy Juliusnak nem egyedül kell Lorenzhez és Paris-Elfriedéhez mennie. Azokban a helyzetekben, amikor valamit „kíméletesen” hoznak az ember tudomására, igen hasznos lehet a nagy nővér jelenléte. Amíg azonban Lorenz a nőt nem „az új mami” felkiáltással akarja eladni, nem aggódtam túlzottan Julius reakciója miatt. A nővérével ellentétben, lelkileg kimondottan stabil. Ami Nelly jövő hétfői születésnapját illeti, a következő megoldásra jutottunk: kényelmesen, külsőségek nélkül tortával és mozilátogatással ünneplünk, csak Nelly, Julius és én. Majd májusban, amikor kész leszünk a felújítással, Nelly megrendezheti első nagy kerti partiját, rossz idő esetén a télikert bevonásával. Grillezés, a fák közt lámpafüzéres, lampionos díszítés, valamint fülsiketítő zene lesz a program. (Valamit majd ki kell találnunk Hempelék aznap esti kitelepítésével kapcsolatban – talán jót tenne nekik egy rövid üdülés Pellwormban. Feltétlenül meg kell kérdeznem Gittit, hogy a segítségemre tudna-e lenni ebben a dologban.) Nelly nagyon meg volt elégedve az ötlettel, már csak azért is, mert gipsz nélkül sokkal jobban lehet táncolni, amit addigra rég levesznek. Amint pénteken készülődni kezdtem az Anyukák Klubja próbadélutánjára, rájöttem, hogy sejtelmem sincs, mit kellene felvennem. Trudi és Mimi narancssárga overallban totyogott körülöttem tanácsokat osztogatva. Nelly az ágyamon hevert, néma szemlélőként. – Semmiképp se legyen hivalkodó! – mondta Trudi. – Rendesen be kell csomagolnod magad. – De ne is túl rusztikus! – szólt Mimi. – Tetőtől talpig elegáns, világi nő, aki kétgyerekes anya létére követi a divatot, és nem szégyell néhanap megreszkírozni egy csinos összeget néhány egyedi tervezésű darabra. – Semmi feketét – folytatta Trudi –, még megijed tőled a többi gyerek! – De ne is túl világosat, azon minden meglátszik! – egészítette ki Mimi. – Rózsaszín kiváló volna – vélte Trudi. – Ártatlan, gyerekbarát, vidám… és megy a szőke hajadhoz. – Az ember azt hinné, állásinterjúra megy – jegyezte meg Nelly. – Ez fontosabb egy állásnál – jelentettem ki. – Jó anya akarok lenni végre! – Hipnózissal többre mennél – pimaszkodott a lányom. Délelőtt fodrásznál voltam a nap tiszteletére. Kipofozták évek óta viselt, enyhén lépcsőzetesen vágott apródfrizurámat,

és ha már ott voltam, elkényeztettem magam egy manikűrrel, így szabadulva meg a körmöm alatti festékfoltoktól. Jól néztem ki. Végül sötétkék farmer mellett döntöttem, rózsaszín pólóval – nem hasmutogatós, de Nellytől kölcsönvett – és rózsaszín balerinacipővel. Juliusnak egy lyukmentes, Oshkosh márkájú farmernadrágot kellett felvennie, újszerű állapotban levő Elefántén cipővel. Nelly zselét kent az öccse hajára, azt állította ugyanis, hogy különben úgy néz ki, mint egy kislány. Minden eshetőségre felkészülve belecsúsztattam egy csomag nedves törlőkendőt és néhány apró játékot a rózsaszínű hátizsákomba, s az utolsó pillanatban még Julius papucsa is eszembe jutott. Trudi helyére rángatta a kabátom kapucniját, és átköpött a vállam fölött: – Nagy kalappal! – Sok szerencsét! – szólt Mimi, s kezembe nyomta a Fraukének vásárolt, fehér és rózsaszín nárciszból összeállított virágcsokrot. – Virág? – kiáltott fel Anne, amikor érte mentem. – Nem tudtam, hogy vinni kell valamit! – Ne izgasd fel magad! – mondtam. – A virágot ketten visszük. Apró figyelmesség a vendéglátónk felé. – Jesszesz! – szólt Anne. Öltözetét rövid, kritikus megfigyelésnek vetettem alá. Csokoládészínű kötött pulóver barna farmerral. Sehol egy vérfolt. Göndör fürtjeit lófarokba kényszerítette. Semmi smink. Nem épp a legdivatosabb, de elmegy. – Állj egyenesen! – parancsoltam rá. – Sose feledd: te vagy a medencefenék királynője! – Hülye gyerek – válaszolta Anne. Jasper és Julius kézen fogva tették meg a Fraukéhez vezető utat. – Hát nem iszonyú édesek? – tört ki belőlem az anyai büszkeség. – Ja, ja – mondta Anne. – Remélem, Jasper rendesen fog viselkedni. Újabban rémes dolgokat művel az asztalnál. Szürcsöl, gurguláz és csámcsog. Na és hangosan böfög. – Minden gyerek ezt csinálja – nyugtattam meg. Frauke örült a virágnak. – Milyen csinos! – mondta, majd hozzátette: – Nem kellett volna. Dehogynem, végtére is tudom én, mi illik. Önelégülten akasztottam fel a kabátomat a fogasra. – Ó, csak nem húsvéti virág? – kiáltott fel ebben a pillanatban Frauke. – Ajjaj, hova is rakjam, hogy a gyerekek ne férjenek hozzá? Talán ide a szekrény tetejére? Nem tudtad, hogy a húsvéti virág mérgező? – Nem – feleltem. És ha tényleg az, hát melyik gyerek olyan hülye, hogy kiegye a virágot a vázából? – Lefénymásolhatom neked a mérgező virágok listáját, így némi hozzáértésre tehetsz szert – ajánlotta Frauke. – De az internetről is letöltheted. Várjatok, legjobb, ha leviszem a virágot a pincébe! – Legközelebb pralinét hozol – súgta Anne. – De alkoholmenteset. Különben azonnal el kell ásnia a kertben. Körülnéztem. Ez hát Jan díjnyertes háza. Már az előtér észbontó volt. Sok üveg, nemesfém és gránit. Visszafogottan hangsúlyos faberakások. Sehol egy morzsa vagy porszem. A hatalmas ablakfelületek teljesen csíkmentesek. Ellensúlyozásul bekeretezett gyerekrajzok a falon, és három fogas, alattuk színesre festett fapolcok, amelyeken LauraKristin, Flavia és Marion felirat állt. – Na, ti szeggszajok – szólt Marion. A lépcsőn ült, fején biciklissisak. A lépcső bizonyára csúszik a tisztaságtól. A ragyogóra suvikszolt gránitpadló pedig egyenesen hívogatón síkosnak látszott, akár egy érintetlen jégpálya. – Dadásztapat. – Ez mit akar jelenteni? – kérdezte Julius.

– Vagy te dadástapat – üvöltött Jasper. – Büdösz dadásztapat! Undojító dadásztapat – hajtogatta Marion. Tényleg igyekeztem, de sehogy sem sikerült kitalálni, mit akar mondani. Talán finnül volt, vagy rétorománul, esetleg egy általa felfedezett nyelven, de az is lehet, hogy a saját maga komponálta opera librettója. Ezeknél a különösen tehetséges gyerekeknél sosem tudhatja az ember. – Itt vagyok – lihegte Frauke kissé kifulladva. Valószínűleg épp az imént aprította fel és hajította a mérges nárciszomat a pincében tárolt, gyerek által garantáltan nem hozzáférhető komposzthordóba. – Gyertek beljebb a nappaliba, bemutatlak benneteket a többieknek! Marion, magaddal viheted Jaspert és Juliust .a szobádba, mutasd meg nekik a játékaidat! Jasper és Julius nem látszott kimondottan lelkesnek. – Julius annak is örült, hogy Flaviával játszhat – mondtam. Ez nem volt egészen igaz, mert Julius csak akkor kezdett örülni, amikor biztosítottam, hogy Flavia otthon biztosan sokkal kedvesebb, mint az óvodában. – Tehát Juliusnak hívják, kicsit régimódi, nem? Nahát, nekem a Julián jobban tetszik. Akkor is, ha azt az ember, természetesen, gyakrabban hallja. Örült fontosnak tartottam nevet .idni a gyerekeimnek gyűjtőfogalmak helyett. Szegény Laura-Kristinen kívül sikerült is. Abban az évben, amikor ő született, rögtön három Laura-Kristin volt. Az ember azt hinné, különlegesen eredeti, aztán rájön, hogy nem az egyetlen, aki ezt gondolta. – Nevetett. – De nem hiszem, hogy Flavia játszani akar ,i fiaitokkal. Nézetem szerint világok tátongnak a nemek között. Csak kényszerrel tudom rávenni Flaviát, hogy játsszon néha memóriajátékot vagy hasonlót Marionnal. Mivelhogy mindig veszít. – De én pajantolok ész nem vitásztok – közölte Marion, miközben felfelé haladt a lépcsőn Juliusszal és Jasperrel. – Marion újabban rímekben beszél – világosított fel bennünket Frauke. – Tökéletes jambus. Elbűvölő hallgatni ezt a gyereket. Hatalmas helyiségbe jutottunk. Három égtáj felől üvegfal, magasan az utca fölött. A szoba és a szomszédos konyha fekete, lehér, vörös és leheletnyi szürke színben játszott, a berendezés kimondottan visszafogott volt. Csak a szanaszét heverő játékok /.ivarták az összhatást. És, persze, maguk a gyerekek. Fekete bőrdíványokon néhány nő ült, várakozásteljes pillantásokkal méregetve bennünket. Sabine Cikornyás-Szürketyúk és Gitti felé mosolyt küldtem a felismerés jeléül. Gitti Marié Antoinette-je – könnyen felismerhető ecsetszerű copfocskájáról – a dohányzóasztal közepén álló Barbie ház körül játszott Wibekével, Flaviával és egy harmadik kislánnyal. Sabine ölében két év körüli lányka ült cumival a szájában, egy Julius korabeli fiúcska pedig a hatalmas hidrokultúrás pálma agyaggolyócskáival játszadozott. – Nohát, hölgyeim – kezdte Frauke –, ő itt Constanze Wischnewski, akiről már meséltem nektek, a csonka családos, a Herr Nilsson csoportba járó Julius anyukája, okleveles pszichológus. 0 pedig Anne, a vezetéknevét, sajnos, elfelejtettem. Anne szülésznő, és a szintén Herr Nilsson csoportba járó Jasper mamija. – Hello – mondtuk Annéval. – Netán az a Jasper, aki mindig ordít? – kérdezte az egyik nő. O volt a csoport legfiatalabbja, és nyilvánvalóan terhes, mert a pólóján „Vigyázat, leendő mami” felirat állt. – Igen, mindig kiabál. De a gyerekorvos azt mondja, nincs ok aggodalomra. – Talán polipja van – vélekedett a leendő anyuka. – Egyszer Timminek is volt polipja. – Aha – mondta Anne, s leült. Én a Sabine és a cumizó gyerek melletti üres helyet foglaltam el. A négy babázó kislány egyszerre, összevissza beszélt, emiatt nehéz volt követni az anyák társalgását.

– Itt elöl van kávé, almafröccs és ásványvíz – szólt Frauke a nappalit a konyhától térben elválasztó pultra mutatva. – A klubdélutánjaink mindig önkiszolgáló rendszerben működnek. Tudjátok kezelni a teljesen automata kávéfőzőt? Borzasztó drága, de nem tudtam már élni nélküle. – Én sem – tettem hozzá. Nekem azonban, sajnos, muszáj nélküle élnem, mert csupán Wilma nagyi gurgulázó szörnyetegével rendelkezem. – Figyelem, minden Barbie lány! – kiabált Wibeke. – Ken-riadó! A többi három kislány sivalkodása megrengette az üvegfalakat. A babáik rekordidő alatt estélyi ruhába vágták magukat. – Talán jobb volna, ha felmennétek egy időre Flavia szobájába játszani – indítványozta Frauke. – Ott találtok Barbie medencét és Barbie lakókocsit is. – De odafönt folyton belénk köt az a korlátolt Marion – panaszkodott Wibeke. Sabine nevetett. – Marion nem korlátolt – jelentette ki Frauke. – O nagyon okos és érzékeny fiú. Most pedig, kérlek, menjetek fel és vigyétek magatokkal Timmit is. Ő játszhat Marionnal, Juliusszal és (asperrel. Akkor négy lány lesz és négy fiú. A hidrokultúránál ücsörgő fiúcska arca sírásra torzult. – Jól van, Timmi, itt maradhatsz velünk – szólalt meg a leendő anyuka, jelentőségteljesen körbehordozva a tekintetét rajtunk. – Pillanatnyilag borzasztóan kapaszkodik a bébi miatt – suttogta. – És még nem felejtette el, hogy legutóbb Marion szét akarta lapítani a banánhintájával. Egy Nelly korabeli kövérkés kislány lépett a szobába. – Jó napot – köszönt. – Laura-Kristin, te meg mit keresel itt? – kiáltott fel Frauke. – Tizenöt perc múlva kezdődik a zongoraórád. Jaj, gyermek, már megint a pattanásaidat nyomogattad? Hányszor mondjam még, hogy csak a kozmetikus nyúlhat hozzájuk? – Ma nem tudok zongoraórára menni, fáj a hasam – mondta I .aura-Kristin. – Ugyan, badarság – felelte Frauke. – Tudom én jól, mi bajod. Szégyelled magad Herr Ludwig előtt a kimart pattanásaiddal. De ez butaság, Laura-Kristin. Herr Ludwig nem a pattanásaidat nézi, hanem azt, ahogyan játszol. – De tényleg fáj a hasam – bizonygatta a lány. – Laura-Kristin Kröllmann! – szólalt meg szigorúan Frauke. – Tisztában vagy azzal, mennyit fizet az apád havonta, hogy Herr Ludwignál vehess órákat? És tudod, hány gyerek sóvárog ilyen lehetőség után? – Jól van – adta meg magát Laura-Kristin. – Ma nincs sütemény? – Vehetsz egy szem gyümölcsöt – válaszolta Frauke. – Bármit, kivéve banánt és szőlőt. Aztán pedig siess, ne várakoztasd Herr Ludwigot! Laura-Kristin elvett egy almát. Frauke felsóhajtott: – Azt hiszem, korrektorral még sokkal rondábban néznek ki a pattanások. A Sabine ölében ülő gyereket recsegős köhögés kapta el. – Ez bizony egyáltalán nem hangzik jól – vélte a leendő anyuka. – Csak nem fertőz? – Makkegészséges – felelte Sabine. – Elnézésedet kérem, de én terhes vagyok! – jelentette ki a leendő anyuka. – Ne aggódj, senki sem felejtette el! – válaszolta Sabine. A gyerek ismét felköhögött. Az orrából sárgás váladék folyt. A terhes nő undorodva meredt rá. – Garsda is föl – szólalt meg a gyerek anélkül, hogy kivette volna a szájából a cumit. – Nem, neked a mamával kell maradnod, Karsta – mondta Wibeke.

Gyakorlott mozdulattal összehajtotta és a hóna alá csapta a Barbie házat. Karsta és Wibeke – ezek egész bizonyosan nem gyűjtőfogalmak. Legalábbis én még sosem hallottam, hogy valaki ilyen nevekkel gyötörné a gyerekeit. – Vigyétek magatokkal Karstát, és vigyázzatok rá – mondta Sabine. – Végül is ti már nagylányok vagytok. És figyelj, Wibeke, nehogy lenyeljen valamit! A gyerekek morogva távoztak. – Utoljára Karsta megette Sophie egyik Barbie cipőjét – szólalt meg most egy sötét hajú, barnára sült, nadrágkosztümös nő. – Talán belélegzett most valamit, és attól köhög ilyen rémesen. – Azt Sophie csak kitalálta, Sonja – vélekedett Sabine. – Mint a másik rémmesét Melisande lemészárolt Barbiejával. Fekete-mágia-rituálék egy elrabolt Barbien – mintha Wibeke és Flavia eszébe juthatna egyáltalán ilyesmi! Én inkább azt hiszem, hogy Sophie egyszer titokban megnézte az egyik horrorvideótokat. A barnára sült felhúzta a szemöldökét: – Nekünk nincsenek horrorvideóink. – Micsoda mennyei nyugalom! – sóhajtott fel Frauke. – Akkor akár kezdhetnénk is. Azonnal kihúztam magam. Vajon az idegennyelv-vizsga következik? – Sütemény nincs? – tudakolta Gitti. – Csak egy gyümölcstál a gyerekeknek – felelte Frauke. – Hiszen mindannyian diétázunk. – Én ugyan nem – vont vállat Gitti. – Ha nem eszem valamit néhány óránként, totál lemegy a vércukrom. A pajzsmirigyem miatt. – Miért mondja minden kövér, hogy gondja van a pajzsmirigyével? – kérdezte Sabine. – Neked van gondod a pajzsmirigyeddel, Anja? Ki az az Anja? – Anja? Anne összerezzent. – Nem tudok róla – közölte. – A nevem pedig Anne. – De hát Anne nem is kövér – szólaltam meg, amint rájöttem, hogy nincs köztünk Anja nevű. – Igen, és a Föld nem gömbölyű – mondta Sabine. – Csinálok magamnak egy tejeskávét, nagyon sok cukorral – jelentette ki Gitti, felemelkedve a helyéről. – Neked is készítsek egyet, Constanze? Jól bánok Frauke pokoli masinájával. – Igen, köszönöm – válaszoltam. – Sőt azt is tudom, hogyan nyílik a bárszekrény gyerekbiztos zárja – súgta a fülembe Gitti, miközben elhaladt mellettem. – Öntsek a kávénkba egy kortyocska Bailey'st? – Igen, köszönöm – ismételtem. – Egyébként Ellen vagyok, Timmi és a kislánysarj anyucija. A férjem fogorvos – szólt a leendő anyuka Annéhoz. – Melyik kórházban dolgozol? – A Szent Egyedben – válaszolta Anne. – De hát annak rettentő rossz híre van! – szörnyülködött Ellen. – Egyáltalán nincs – vágtam rá. – De igen. Állítólag csak akkor adnak az embernek gerincvelői érzéstelenítést, amikor már ügyvéddel fenyegetőzik – vetette ellen Sabine. – Az egyik barátnőm majdnem bekrepált. Azt mondja, soha többé Szent Egyed. – Nahát, én Timmivel simán megoldottam gerincvelői érzéstelenítés nélkül – közölte Ellen. – Ugye, Timmi? A hidrokultúránál gubbasztó fiúcska bólintott. Bizonyára őt is különleges adottságokkal áldotta meg a sors, például fenomenális emlékezőtehetséggel. Ezzel szemben a játéka az

agyaggolyócskákkal kimondottan bugyutának tűnt: két golyócska be, három ki, két golyócska be, három ki. De hát mit tudok én a különlegesen tehetséges gyerekekről és az ő játékaikról? Timmi talán éppen akkor agyalta ki egy űrhajó hajtóművének működését. – Csinálnál nekem is egy tejeskávét, Gitti? – kiáltott a barnára sült a hangosan habzó automata kávéfőző felé. – Ez már a második. Ugye, tudod, Sonja, hogy a túl sok koffein árt a magzatnak? – figyelmeztette Ellen. – Egy-két csésze egyáltalán nem árt – válaszolta Sonja. – Éppúgy nem, mint ahogy a Karib-szigeteki nyaralás sem ártott. – Erről én egész más kutatási eredményeket olvastam – közölte Ellen. – Mi a véleményed, mint szülésznő? – fordult Sonja Anne leié. – Én is kávéztam a terhesség alatt – válaszolta Anne. – Na látod – mondta Sonja Ellennek. – És a Szent Egyedben dolgozik – vágott vissza Ellen. – Úgy hallottam, a szüleid Sylt szigetén laknak – fordult hozzám Sabine. – Pellwormon – mondtam meglepetten. – Pellworm? – visszhangozta Sabine. – Nem hinném, hogy bárkit is ismerek, aki Pellwormra jár üdülni. Úgy tűnt, szemrehányó pillantást küld Frauke felé. – Ó, de mennyien, többen is, mint kellene! – feleltem. – Ezért építették át a szüleim az egyik pajtát kiadható lakásokká. – Egy pajtát – ismételte Sabine, újabb pillantást vetve l'raukére. – Igen, parasztgazdaságuk van – magyaráztam –, túlnyomórészt fejőstehenekkel. És némi répa. – Répa – visszhangozta Sabine. Idegesített, hogy mindent elismétel. – Igen, takarmányrépa – mondtam. Gitti megérkezett a kávéval. – Tessék – rakta le az orrom elé a habos csészét. Nagyot kortyoltam belőle. Kávé ízt nemigen éreztem, viszont .innál erőteljesebben a Bailey'st. Gitti rám kacsintott. – Pontosan miért is szeretnétek a tagjaink közé kerülni? – kérdezte Sabine. – Cornélia, jól mondom, ugye? – Constanze. Constanze és Anne – világosítottam fel. – Szóval, mert tetszik a honlapotok. Kitűnőnek tartom a gondolatot, hogy az anyák összetartanak és kölcsönösen támogatják egymást. – így van, egy ilyen hálózat igazán szupi fontos – értett egyet Ellen. – Nem is tudom, hová lennék a többi anyuci nélkül, ha nem létezne az Anyukák Klubja. Még Gitti is hiányozna, tényleg, Gitti. – Kösz – brummogta Gitti. Már megint a kávéfőző és a bárszekrény felé tartott. – Bizony, sokakat csábít a lehetőség, hogy hasznot húzzanak a kapcsolatainkból – közölte Sabine. – Épp ezért ügyelünk arra, hogy fennmaradjon az adok-kapok közti egyensúly. Minden tagnak bele kell adnia a tehetségét, a kapcsolatait és, természetesen, a lelkesedését, csak így működhet ez a társaság. Gitti tehetsége például abban áll, hogy mindig megeszi a fölösleges maradékot. De egy ilyen hálózat nem engedhet meg magának több Gittit. Habár szociális beállítottságúak vagyunk, korántsem akarunk közjóléti egyesületté válni. Frauke említette, hogy egyedül neveled a gyerekeidet, Corinna. Hogy jutottál idáig? – Hát igen – ismét jókorát kortyoltam a tejes correttómból. S mivel igen jót tett, rögtön fenékig ürítettem a csészét. – Úgy vélem, a szokásos úton-módon. Gitti, tudnál készíteni nekem még egy ugyanilyet? – kérdeztem.

Ez a Sabine különösen kellemetlen érzést váltott ki belőlem. – Naná – felelte Gitti. – Gitti nem csak maradékokat tud eltüntetni – szólt Ellen. – Egész csomó egyéb adottsága is van. – Mindegyikünk beadja a tehetségét, legjobb tudása szerint – folytatta Frauke. – Valamennyien Gitti hóna alá nyúlunk, mert tudjuk, milyen nehéz dolga van Marie-Antoinette apja nélkül, és kritikus anyagi helyzete miatt. – Ahamm – vette tudomásul Gitti. Anne vihogni kezdett. – Nem is szóltam ellene – mondta Sabine. – Csak úgy gondolom, elég egy csonka családos. Ezzel leróttuk a szociális esetek iránti kötelezettségünket. Anne vihogása nevetésbe váltott. Szigorúan néztem rá, de nem ért semmit. Remek, hogy legalább egyikünk jól szórakozik, csak azt nem tudtam, mi vicces. Én inkább szomorúnak találtam. Ezek itt vagy a premenstruális szindróma különösen súlyos változatában szenvednek vagy természettől fogva ilyenek. – De, feltételezem, Constanze anyagilag biztos lábakon áll – mondta Frauke. – Mivel a férje államügyész. Ugye, Constanze? Bólintottam. Lorenz főállamügyész. – Csak azt nem értem, miért olyan fontos ez számotokra – feleltem. – Azt hittem, nem kerül pénzbe a tagság. – Gitti például klassz zászlót hímzett a karneváli felvonulásunkra – jegyezte meg Ellen. – Nem hiszem, hogy neked sikerült volna, Sabine. – Nem, azt én sem hiszem – válaszolta Sabine. – Fogtam volna magam, és rávasaltatom – ennyi. És most, hogy ezt tisztáztuk, mondjátok hát el, kérlek, Anna és Corinna, melyek a ti adottságaitok? – Hát például elképesztő névmemóriánk van – szólt Anne, és úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Március 22. Mennyeien éreztük magunkat a Karib-szigeteken. Az egyedüli zavaró körülmény a sok német volt. Az odaúton hosszan beszélgettem a stewardess- szel, aki két éve hármas ikrekkel volt terhes és az utolsó percig repült. A gyerekek kicsattannak az egészségtől, ennyit a repülésről terhesen, kedves Ellen. Sophie nagyon élvezte az üdülést, egész idő alatt angolul diskurált a pincérekkel, tényleg annyira édes volt. Mindent összevetve, őrült jól mulattunk. Az utolsó nap rasztacopfokat fonattunk magunknak. Jürgi, Sophie és én partnerlookban. Jürgire a visszaérkezésünkkor le is csapott a vámos, drogot keresett nála. Mindig ugyanaz a história: ha az ember véletlenül nem az ápolt félkopasz, illetve a katonai kefefrizurát viseli, mindjárt terroristának vagy drogfutárnak nézik. Erős a gyanúm, hogy ez csak a ritkás hajú töpörtyűk irigységének a megnyilvánulása az igazi férfiakkal szemben. Mert egy biztos: az a mondás, hogy minél kopaszabb, annál potensebb, puszta vágyálom. Sonja

Március 22. Sajnos, valóban léteznek előítéletek a hosszú hajú férfiakkal szemben. Vegyük például Jeremiás Ludwigot. Az oroszlán-sörénye miatt folyton pipogyának bélyegzik (eredeti hangja Jan) – csak azért, mert ráadásul fantasztikusan zongorázik, és szédítően lágy hangja van. Emellett úgy látom, nagyon hasonlít Brad Pittre a Trójából – őt pedig senkinek sem jutott eszébe lepipogyázni a hosszú haja és a copfja miatt. Biztos vagyok abban, hogy Jeremiásnak remekül állna egy ilyen páncélzat. Viszont a te Jürgidet sem Jeremiáshoz, sem Brad Pitthez nem lehet hasonlítani, habár a maga módján ő is nagyon jól néz ki, neked pedig bizonyára mindig problémát fog okozni, hogy ráhajtanak a nők. Sajnos, épp elegen vannak, akik kedvelik ezt a nagyon szakállas, laza, örök egyetemista kinézetű fazont, aki mellett a felesége és a gyerekeinek az anyja automatikusan vén csoroszlyának és oda nem illőnek látszik. Őszintén meg kell vallanom, kifejezetten örülök, hogy az én Janóm olyan komoly férfi benyomását kelti, mint amilyen

valójában. Mindennap elmondja, mennyire büszke, hogy olyan pompás nő áll az oldalán, mint én. Ez is ér valamit, nem? Frauke Március 23. Sonja, nagyon kíváncsi volnék arra, ki vigyáz most a hármas ikrekre a stewardessnél. Őszintén szólva, azt hiszem, te találtad ki az egész történetet, mert rossz a lelkiismereted a babáddal szemben a hosszú repülőút miatt. Joggal! Az ekkora mennyiségű röntgensugár bizonyítottan károsítja a magzatot. Ami Jürgit illeti, az a véleményem, hogy mértéktartó frizurával és rendesen megborotválva még sokkal jobban nézne ki. Én is szupi csininek tartom, de sosem mentem volna hozzá feleségül. Ugyanúgy vagyok ezzel, mint te, Frauke. A férjecském legyen nap mint nap boldog, hogy ilyen pompás asszonyt, mint én, megnyert magának. Nemcsak sokkal jobban nézek ki, mint az exfelesége, de tizenkét évvel fiatalabb is vagyok, és százszor gyöngédebb a természetem, mondja a férjecském. Ellen (gömbölyű hasú) anyuci

7.

Ebben a pillanatban kórusban kezdtek óbégatni odafent a gyerekek, minek okán a csoport egyik fele talpra ugrott, a másik pedig a szívéhez kapott. Ez a fajta kiabálás mindig rosszat jelent. A ricsaj egyre közeledett, majd fülsiketítő robbanáshoz hasonlóan betört a nappaliba. Hét gyerek rohant felénk. Hárman sírtak, a többi összevissza ordítozott, az anyák pedig rögtön csatlakoztak a hangzavarhoz: – De hát mi történt? – Előbb nyugodj meg! – Mami itt van, kincsem! – Csak szép sorjában! Egy szót sem lehet érteni! Az egyik síró gyerek Julius volt. A karomba vetette magát. Átvizsgáltam külsérelmi nyomokat, csonttörést keresve. Semmit sem találtam. – A Marion be akarta zárni a szekrénybe a Juliust, és szétlapítani! – üvöltötte Jasper. A homloka vérzett, ettől eltekintve azonban úgy látszott, remekül szórakozik. – De akkor én szétlapítottam a Mariont. – Olyan sötét volt a szekrényben! – zokogta Julius. – És annyira fura szaga volt! Magam is úgy véltem, hogy Julius különös szagot áraszt, kissé savanykást. Marion rákvörös arccal ordított, ahogy a torkán kifért: – Kiteszett játékjontó! Szeggszaj! – A ká már egész jól megy neki – vélte Sonja. Az ő Sophie-ja nem sírt és egyébként is teljesen sértetlennek látszott. – Már azt hittem, sosem tanulja meg. – A Karsta teljesen összetaknyozta az Arielle Barbie-mat – sírta Marie-Antoinette. – Ez az ajtónak lökte Mariont – kiabálta Flavia Jasperre mutatva. – Wibeke, Sophie és én el akartuk kapni, de fejjel Wibeke hasának rohant. Wibeke a hasát fogva nyöszörgött. – Nekem meg a hajamat húzta! – óbégatott Sophie, és ő is elbőgte magát. – Leesett a hajcsatom, és széttaposta. – Mert megkarmoltatok – üvöltötte Jasper. – Hárman egy ellen, nem igazságos! – Hazug! – kiabálta Flavia. – Saját magát karmolta meg. Odafent mindent összevérezett, mama! Anne a táskájában kotorászott, fertőtlenítő sprayt húzott elő. – Még valaki? – kérdezte, miután ellátta Jaspert. De senki más nem tudott nyílt sebet felmutatni. – A Barbie menyasszonyi ruhám is véres – suttogta Wibeke elhaló hangon. – Jó sok hideg vízzel kijön belőle – szólt Frauke, s anélkül, hogy elengedte volna Mariont, felállt. – Az a legjobb, ha adok egy vödröt és egy súrolókefét, Anne. A kecskebőr velúrunk, sajnos, kényes, a vérfoltokat azonnal ki kell mosni belőle. 0 már csak tudja. A gyerekei valószínűleg naponta vérfürdőt rendeznek. – Kiteszett játékjontó! Szeggszaj! Szemétzabájó! – ordította Marion teli torokból. – Jól van, Marion – mondta Frauke. – Jasper később bocsánatot fog kérni. Először van itt, még nem ismeri a szabályokat. – Miféle szabályokat? – kérdeztem. Lassacskán én is a premenstruális agresszivitás jeleit kezdtem felfedezni magamon. – Most először is almafröccs és gyümölcs az összes felhevült gyerekkedélynek – jelentette ki Frauke. – Mindenki vegyen magának szépen egy műanyag poharat, és jegyezzétek meg milyen színűből ittatok.

– A pillangós hajcsat különleges darab volt – szólt Sonja. – Faintarziás, pótolhatatlan. Remélem, jó kötelező felelősségbiztosításotok van. – Haza akarok menni – hüppögte Julius. – Én is – mondtam. – Nagyon sápadt – vélte Ellen. – Talán belső sérülései vannak. Marion nyomása szupi erős. Múlt héten Timmit is rémesen lerohanta. A banánhintával. – Ugyan már – legyintett Sabine. – Egy banánhintával nem lehet belső sérüléseket okozni. Akkor már inkább egy koponyával, amivel gyomron ütnek valakit. Hihetetlen, milyen brutálisak és erőszakbarátok a fiúk. Feltételezem, hogy genetikai háttere van. A kőkorszakból visszamaradt túlélőösztön. – Timmi nem erőszakbarát – jelentette ki Ellen. – Én viszont igen – mondtam én. – Véleményem szerint csakis nevelés dolga – érvelt Ellen. – Én pedig nem brutalitásra nevelem a fiamat. – Ezért Timmi nagy valószínűséggel meleg is lesz – vélekedett Sabine. – Micsoda szupi hajmeresztő képtelenség! – háborodott fel Ellen. – Ennyi erővel én is mondhatnám neked, hogy a te Wibekéd egyszer majd leszbikus lesz. – De én nem csináltam semmit – suttogta Wibeke. – Jasper támadt rám először. Az óvodában is mindig ezt csinálja. – Elhiszem, egérkém – vigasztalta Sabine. – A fiúk mindig mindent az öklükkel akarnak elintézni, a lányok viszont az eszüket használják. – Meg az édes kislánykarmaikat – egészítettem ki. – Valójában csak egy sérült gyereket látok. És hogy vérzik szegény! Az ember azt hihetné, tigrissel harcolt. Ezek nem kislányok voltak, hanem bestiák. Ugyanolyanok, mint a mamájuk. – Tipikus fiús anya – szólt Sabine. – A fiúknál a dulakodás lovagi cselekedetnek számít, de ha egyszer a lányok megvédik magukat, rögtön hárpiáknak kiáltják ki őket. – Sabine, tényleg szupi igazságtalan vagy! – háborgott Ellen. – így van, menj és ásd el magad! – tettem hozzá. Időközben legalább a gyerekek megnyugodtak. Csak a kis Timmi sírdogált magányosan a hidrokultúra mellett. Bepisilt. – Nem kell sírnod bogárkám. Mami hozott tiszta ruhát – vigasztalta Ellen. – Előfordul az ilyesmi. – De nem háromévesekkel! – kötött bele Sabine. – Úristen, Wibeke és Karsta már másfél évesen szobatiszta volt, minden kényszer nélkül. – Viszont Karsta még mindig cumizik – szólt vissza Ellen mérgesen –, ami szupi káros a fogaknak, és mellesleg idiótán is néz ki. – Úgy gondolod, nagyjából annyira idiótán, mint az a póló, amelyik rajtad van? – érdeklődött Sabine. – Nem lehet mindnyájunknak olyan drapp-fekete-szürke business-lady ízlése, mint neked, Sabine. – Ellen az orrom elé tolta a „Vigyázat, leendő mami” hasát. – Te is idiótának tartod a pólómat? – Nem, szerintem szupi vidám – válaszoltam. – Legjobb lesz, ha most mindannyian felmegyünk a tetthelyre – közölte Frauke egy vödör vízzel az egyik, Marlonnal a másik kezében. – Eltüntetni a nyomokat és túlélőket keresni. – Nevetett, nyilvánvalóan uralta a helyzetet. – Egyúttal meg is mutathatom Annénak és Constanzénak a felső szintet. Építészeti díjat kaptunk a házunkért. Itt aztán összeszedhet az ember jó néhány ötletet a saját lakásához. Kösz, nem, épp elég ötletet szedtünk össze mára. – Hol van Karsta? – kérdezte Sonja. Mindannyian körülnéztünk. Karsta sehol. – Te jó isten – kiáltott fel Sabine –, nem csináltatatok gyerekajtót a lépcső elé!

Mint akit darázs csípett meg, úgy rohant fel mindenki a lépcsőn. Én valamivel lassabban követtem őket, mert Julius nem akarta elengedni a nyakam. Különben sem értek az elsősegélynyújtáshoz. Karstára a fürdőszobában bukkantak rá. Kihasználta az alkalmat, és az összes Barbie babát belegyömöszölte a vécébe, majd többször lehúzta. A fürdőszoba úszott, a babák Ken-riadó esetén meglehetősen nyúzott benyomást keltettek volna. Szerencsére, a gyereknek nem sikerült leöblítenie őket, elakadtak félúton. De Karsta élvezte. Amikor Sabine elrángatta a vécétől, úgy bömbölt, hogy kiesett a cumi a szájából. Most vettem csak észre, hogy a kislánynak csapott tokája van, a szája, mint egy Boeing 747 mentőcsónakja, krumpliorral tetézve. Valóban okos gondolat volt Sabinétól állandóan cumit dugni a gyerek szájába. Egy darabig mindenki el volt foglalva. Sabine szárazra törölte Karstát és a fürdőszobát, Anne és Jasper a vérfoltokat sikálta Marion szőnyegéről, Gitti a babaruhákat akasztgatta fel száradni Flavia és Marie-Antoinette segítségével, Sonja, Sophie és Wibeke hajszárítóval igyekezett formába hozni a Barbie-kat, Ellen pedig vidám dalocskát dúdolt Timminek. Marion kijelentette: – Kiteszett fehéjtelédek. Julius továbbra is a nyakamba csimpaszkodott. Egészen másként zajlott a délután, mint képzeltem. Minden más volt, mint képzeltem. Ahogy annak idején az általános iskolában, amikor feltétlen Mieke Seidel klikkjéhez akartam tartozni, mert rém klassznak tartottam Miekét a vörös, göndör hajával. Amikor végre bevettek a csapatba, kiderült, hogy Mieke kedvenc szabadidős szórakozása a macskakínzás. Szerette ugyanis hallgatni, hogy a macskák az ő nevét nyávogják, amikor fájdalmat okoz nekik. Mélységesen csalódott voltam. Kitéptem Mieke kezéből a nejlonzacskót, amelyben a szomszéd vergődő macskája nyávogott, és azt kiabáltam, hogy a rohadt hajára kenheti a rohadt klikkjét. Mieke parancsot adott a többieknek az elfogásomra, én viszont nem véletlenül kaptam már zsenge nyolcéves koromban a „horror-szélmalom” becenevet. Nagyjából kétszer akkora voltam, mint a többiek, kinyújtott karral elértem az iskolafolyosó mindkét falát, és ahova az óriási tornacipőmmel léptem, ott fű többé nem nőtt. Egyszer betörtem az iskola legnagyobb és legerősebb fiújának orrcsontját, miközben vettem fel az esőkabátomat. Véletlenül történt, szegény srác egyszerűen rosszkor volt rossz helyen, de attól kezdve „horror-szélmalom”-nak hívtak, és Mieke egyik vazallusa sem merészelt hozzámérni. Akadálytalanul elszelelhettem. Csudálatos lelépés. Ilyesmit kívántam magamnak ezúttal is, természetesen, civilizáltabban. Végtére is jó modorú, felnőtt nő vagyok. Tehát semmi okom nem volt durvulni és közölni Fraukéval, hogy a rohadt anyadomina bandáját a rohadt tollára kenheti. Tulajdonképpen kár. – Nagyon szép itt fent minden – mondtam igen civilizáltan Fraukének. – Jan már előre lelkendezett a házatokról. – Igen, említette, hogy korábbról ismer. Vicces véletlen. – Ugyanabban a lakóközösségben volt szobánk – magyaráztam. – Az nem lehet – felelte Frauke –, Jan csak férfiakkal lakott együtt. Onnan hozta a borzalmas agglegénymániáit. – Lehet. Én csak egy szemeszternyi időt töltöttem ott – vontam vállat. – Meglehetősen kaotikus közösség voltunk: Jan, Verena és én, meg egy kövér orvostanhallgató, akit Mopsznak neveztünk. Verena gyengéje volt a henna és a füstölőpálcikák. Mopsz gyengéje a konzervszardínia, az én gyengém Jan, Jan gyengéje pedig Verena. – Nevettem. – Sosem mesélte, hogy amikor a konyhaasztalon csinálták és nem vették észre az újság alatt megbújó nyitott szardíniásdobozt? Förtelmes az ilyen közösségi élet, mondhatom!

Mopsznak volt egy macskája, de sosem takarította a macskavécét. Még ma is megborzongok, ha erre gondolok. Frauke is borzongott. – És mikor is volt ez szerinted? – kérdezte. – Nagyjából tizenöt éve – feleltem. – No, ezzel melléfogtál – vágott vissza Frauke. – Nagyjából tizenöt éve Jan végzős volt és folyton tanult. Onnan tudom ilyen pontosan, mert ugyanebben az időszakban otthon ültem Schallenbergben, terhesen Laura-Kristinnel. – No, ezzel melléfogtál – mondtam. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy tizenöt éve volt, ugyanis nem sokkal azután ismertem meg Lorenzet, és lettem terhes Nellyvel. Ő pedig hétfőn lesz tizennégy. – Ki van zárva! – tiltakozott Frauke agresszíven. – Nahát, csak tudom a lányom születésnapját! – háborogtam ugyanolyan agresszíven. – Márpedig azt mondom, kizárt, hogy Jan egy szardíniásdobozon szexeit, miközben én szögre akasztottam a tanulmányaimat és Dél-Vesztfáliában malmoztam terhesen – jelentette ki Frauke. Lassan derengeni kezdett, miért bőszült fel ennyire. Az arca bíborvörös lett. – Persze, tévedhetek is – mondtam, de már későn. Attól tartottam, Jan nem éppen kellemes estét fog eltölteni a feleségével. Sajnáltam Jant, no de ki gondolta volna róla? Soha egyikünk előtt sem tett említést barátnőről, olyanról meg még úgy sem, aki a dél-vesztfáliai Schallenbergben kuksolt terhesen az ő gyerekével. Ha megtette volna, nyilván sem Verena, sem én nem kerülünk az ágyába. Főleg én nem. – Haza akarok menni – nyűgösködött Julius. Úgy lógott a nyakamon, mint valami malomkerék. – Máris megyünk kincsem – nyugtattam. Fraukéhez pedig így szóltam: – Úgy gondolom, az Anyukák Klubja nem nekem való. Sajnálom, ha netán elvesztegettem az idődet. – Én pedig sajnálom, ha hiú reményeket ébresztettem benned – válaszolta Frauke. – Vannak, akiknek az Anyukák Klubja egyszerűen túl nagy falat. De kedves, hogy eljöttél. Még egyszer nagyon köszönöm a virágot. Jesszesz, hogy mi milyen udvariasak és finomak vagyunk! – Szívesen – bólintottam. Anne lerakta Frauke elé a vizesvödröt: – A vérengzés nyomai eltüntetve. Legalábbis a szőnyegről. A gyerekről valószínűleg nem múlik el ilyen könnyen. – Reméljük, legalább tanult a kis rosszaság valamit belőle – mondta Frauke, megsimogatva Jasper fejét. – Úgy vélem, kicsit kevesebb tévézés jót tenne neki, Anne. Ha a kirívó viselkedése miatt szükséged volna egy jó gyerekpszichológusra, a weblapunkra felraktunk egy listát. Doktor Sendemann korifeus a maga területén. – Ha Jasper valaha is kirívó viselkedést mutat majd, hálás leszek a tippetekért. Ti kétségtelenül rengeteg tapasztalatot gyűjtöttetek már kirívó viselkedést produkáló gyerekek terén. – Máris menni akartok? – kérdezte Gitti. – Igen, feltétlen – feleltem. – Mindjárt kezdődik ugyanis az anya-gyerek japán tanfolyamunk – szólt Anne. – Pompás mulatság és őrült sokat nyújt a gyereknek. Judót, karatét, sushit, szóját, origamit és Toyotát tanulunk, ma épp kamikaze van soron. A tanárunk korifeus a maga területén. – Nézzetek el egyszer, jövő héten, azt hiszem, harakiri lesz a program! – tettem hozzá. – Szép, hogy magatoktól belátjátok, nem tartoztok közénk

– szólt Sabine. – Néhányan, sajnos, nem képesek megérteni, hogy hangsúlyt helyezünk a stílusra és a minőségre. – Ja, és biztos telesírják a párnájukat – vetettem közbe –, térdre esve könyörögnek nektek. – Nem szükséges aggódnotok miattunk – folytatta Anne. – Vannak még intézmények, ahol az ember kiélheti szado-mazo fantáziáit. Sabine szemmel láthatóan lázasan kutatott az agyában sértő visszavágás után, de hirtelen semmi sem jutott eszébe. Karsta recsegősen köhögött. – Na, ha ez makkszem-egészséges, engem Ottokárnak hívnak – szólt Ellen. – Úgy mondják, makkegészséges, Ottokár – válaszolta Sabine. – Ásd el magad, Sabine! – javasolta Ellen. – A magam részéről sajnálom, hogy ti ketten nem lehettek tagok. – Köszönöm, nagyon kedves. – Kikísérlek benneteket – mondta Frauke. – Akkor találkozunk a védőangyal-filcelő tanfolyamon – kiáltott utánunk Gitti. Hallottam, amint Sabine gúnyosan felkacag: – Büntetés jár nekik, ügyes voltál, Gitti. – Kérlek, ne szomorkodjatok túlságosan, amiért nem jött össze! – udvariaskodott Frauke az ajtóban. – Mint említettük, nem ti vagytok az egyetlenek, akik megpróbálták. Tíz jelentkezőből kilenc kiesik. – Bizony kemény lesz tudomásul venni, hogy nem lehet részünk minden pénteken ilyen nagyszerű délutáni mulatságban – vélekedett Anne. – És meg kell mondanom, igazán bámulatosan klasszul használja máris a fiad a tiéjcsett. – Úgy van – folytattam –, de bármilyen izgalmasnak tartom is az idegen nyelv dolgot, Juliusnak előbb egy önvédelmi képzésen kellene részt vennie, hogy túlélje itt a délutánokat. Anne és én úgy vihorásztunk hazafelé, mint két lüke tyúk. – Tudod, igazad volt – nyögte ki Anne két nevetőgörcs közt –, tényleg sokkal jobban érzem magam, hogy megismertem ezeket a nőket. Hosszú idő óta ma hiszem először, hogy nem is vagyok annyira vacak anya. Minden relatív, csak a megfelelő emberekkel kell összehasonlítanod magad. A trafik mellett, a vén hárs alatt álló padon kövérkés kislány ült jégkrémet nyalogatva. – Odasüss! Ez nem az a Laura-Kristin? – De – válaszolt Anne. Jóságos ég, ha Frauke látná a Magnumot! – Sír – szóltam. – Nézd csak! – Látom – válaszolta Anne. Kicsattanó jókedvem egyszeriben odalett. – Nem kellene odamennünk? Képzeld, ha a mi gyerekeink közül volna az egyik! – Menj oda te! – javasolta Anne. – Addig én veszek a gyerekeknek jégkrémet. Magnumot kértek vagy Cornettót? – Szósz modojót – válaszolta Jasper. – Beszélj, légy szíves rendesen, te nem vagy különösen tehetséges! – utasította rendre Anne a fiát. Amikor leültem Laura-Kristin mellé, szégyellősen letörölte a könnyeit, de azok makacsul továbbra is gördültek a szeméből, mint cseppek a vízcsapból, ha az ember nem zárja el rendesen. – Még mindig a Magnum a legjobb jégkrém – szólaltam meg. – Csak a csokibevonat repül olyan hülyén szanaszét, ha beleharapsz.

– Igen, mert vastag – tájékoztatott szipogva a lány. – De épp ettől különleges a Magnum. Maga anyám egyik barátnője? – Nem – tiltakoztam nagyon határozottan. – Úgy értem, nem, csak egy ismerőse – tettem hozzá visszafogottabban. – Nálatok voltam ma délután látogatóban. – Tudom, láttam. Tényleg nem volt süti, vagy csak anyám megint eldugta előlem? – Ha volt is, előlem is eldugta – feleltem. – Figyelj, tudom, hogy semmi közöm hozzá, de miért ücsörögsz itt sírva? Laura-Kristin egy darabig felváltva szopogatta az alsó ajkát és a jégkrémet. Majd így szólt: – Mert szerintem terhes vagyok. Igyekeztem nem rémültnek látszani. Laura-Kristin könnyei most szaporábban csorogtak. Két kis patakként törtek utat maguknak lefelé a pattanások közt. – Azt nagyon egyszerű megállapítani – mondtam. – Egy terhességi teszttel. – Milyen hamar megy az? – kérdezte Laura-Kristin. – Úgy értem, milyen hamar utána… – A nemi érintkezés után? – kérdeztem. Laura-Kristin összerezzent. – Miután a… sperma… Észre sem vette, amint leeresztette maga mellé a padra a jégkrémet. – Hogy őszinte legyek, nem tudom pontosan. Eltart egy ideig, amíg a terhesség a testben kimutatható. Segélykérően pillantottam Anne felé. Még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a gyerekek édességeszacskóit bontogatta. – Mikor történt? – Az előbb – vallotta be Laura-Kristin. – Ó, nem, azt gondolom, ilyen hamar nem kimutatható. Viszont, ha az imént történt, még nincs késő az esemény utáni tablettához. – Ismét Annéra néztem. – Ugye, tudod, mi az? Reménytelenül kevés voltam a helyzethez. Itt ülök egy vadidegen tizennégy éves lánnyal egy padon, és rá akarom sózni az esemény utáni tablettát. Feltehetően épp bűncselekményt követek el. – Igen – mondta Laura-Kristin –, de nem tudom, hol lehet kapni. Azt én sem tudom. – Anne, idejönnél egy percre? Anne szülésznő, ő kiismeri magát az ilyesmiben – magyaráztam. – Azt javasolnám, hogy fordulj a Családsegítő Szolgálathoz – mondta Anne, miután szárazon beavattam a helyzetbe. – Legjobb, ha mindjárt magaddal viszed a barátodat is. – Melyik barátomat? – kérdezte Laura-Kristin. – Hát amelyikkel… – feleltem. Jesszesz. – Amelyikkel lefeküdtél, kis szívem. Laura-Kristin hangosan felzokogott: – De hát én senkivel sem feküdtem le! – No, de úgy gondolod, hogy talán terhes vagy… – mondtam, igyekezvén kideríteni, hogy egy dologról beszélünk-e. – Igen – zokogta Laura-Kristin. – Mit csináltatok pontosan egymással? – kérdezte Anne kissé türelmetlenül. Rápillantottam az odébb álló gyerekekre. Egymás mellé rakták a jégkrémjüket, összehasonlításul, hogy kinek van több. – Semmit sem csináltam – mondta Laura-Kristin. – Én sosem csinálok semmit. Mindig úgy teszek, mintha nem venném észre, mit művel. – Úgy érted, a barátod – tettem hozzá.

A szám egészen kiszáradt. Legszívesebben hazarohantam volna Nellyhez, megbeszélni vele a védekezést. – Mondtam már, hogy nincs barátom – mondta Laura-Kristin. – Ő a zongoratanárom. Döbbenten néztem Annéra. Az ő idegei azonban erősebbek: – És a zongoratanár és te szerelmesek vagytok? – kérdezte. – Nem – felelte Laura-Kristin. – Mindig mondja, hogy kedvel, de semmi mást. – És te? – Én amúgy sem mondok soha semmit. Mindig úgy teszek, mintha észre sem venném, mit csinál a nadrágjában, a … De ma továbbcsinálta, és hirtelen mindenütt… ragadtak a dolgaim. Úgy éreztem, elhányom magam. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a járdára terítsem az ebédemet. – Azt hiszem, ő maga is nagyon megijedt ettől – mondta Laura-Kristin. – Ha csak a dolgaidra ragadt, nem lehetsz terhes – jelentette ki Anne kategorikusan. – De – ellenkezett Laura-Kristin. – Nem! – mondta Anne. – De a barátnőm azt mondja, hogy a mamája azt mondta, hogy a barátnője egy törülközőtől'lett terhes – hadarta Laura-Kristin. – Nem, az nem lehetséges – közölte Anne. – Csak különösen kivételes körülmények között. – És azután mi történt? – kérdeztem. – Herr Ludwig bevitt magával a fürdőszobájába mindent letisztítani, de bárhová elfolyhatott. Egy is elég a teherbe eséshez. – Nem – jelentette ki Anne. – Ha teljesen fel voltál öltözve, lehetetlen. – Egész biztosan? – kérdezte a lány. – Egész biztosan – nyugtatta meg Anne. – Nem vagy terhes. – Atyaég, mekkora kő esett le a szívemről! – sóhajtott Laura-Kristin. – Anyám megölt volna. – Egész biztosan nem – vélekedtem. – A mamád… Idehallgass, Laura-Kristin, el kell mesélned a mamádnak! Ennek a zongoratanárnak nem szabadna ilyet tennie! Tilos dolgot művelt, és büntetést érdemel érte. – De anyám úgysem hinne nekem – panaszolta. – Mindig azzal jön, hogy milyen drága a különóra, és Herr Ludwig korifeus a maga területén… – Kicsim, édesanyádnak értesülnie kell erről – hajtogattam. – És, természetesen, hinni fog neked. Már most sajnáltam Fraukét. Ha nekem valaki ilyet mondana Nelly egyik tanáráról, habozás nélkül megölném a gazfickót. – Azt hittem, ha meghízom, csúnyának talál majd és abbahagyja… – folytatta LauraKristin. – Ehelyett csak anyámmal lett bajom. – Mióta folyik már ez a dolog? – kérdezte Anne. – Régóta – válaszolta Laura-Kristin. – Lassan egyre továbbment. Először egészen titokban csinálta, de aztán egyre nyíltabban. Egyszer megkérdeztem Flaviát, nála is ugyanígy viselkedik-e, de Flavia nem értette, mire gondolok. – Kiscsillag, ha anyukád megtudja, hogy mit tett veled az az ember, soha többé nem kell odamenned – mondtam. – És Flaviának sem. – És ez az undorító csirkefogó börtönbe kerül – tette hozzá Anne. Laura-Kristin rémülnek látszott: – Bíróságra kell mennem, vagy ilyesmi?

– Most mindenekelőtt haza kell menned és mindent elmondanod a szüleidnek – kötöttem a lelkére. – Ez nagyon fontos, hallod, Laura-Kristin? A lány bólintott. – Elkísérjünk? – kérdezte Anne. Laura-Kristin a fejét csóválta: – Nem, elintézem egyedül. Megvárom, amíg Marion és Flavia lefekszik. – Jól van – helyeselt Anne. – Jaj, azt hiszem, ráültem a Magnumodra. – Nem számít – mondta Laura-Kristin –, úgyis jóllaktam. * Amikor Juliust aznap este ágyba vittem, Aranyfürtöcske történetét akarta hallani, akit egy gonosz fiú bezárt a szekrénybe. Elmeséltem neki Aranyfürtöcske történetét, aki fülön csípte a gonosz fiút és kivonszolta a szobából. – Mert Aranyfürtöcske sokkal nagyobb és erősebb – tettem hozzá. – De a gonosz fiú becsalta Aranyfürtöcskét a szekrénybe – panaszolta Julius. – Aztán egyszerűen rázárta az ajtót. Jó, hogy Jasper megmentett. Mert, tudod, odabent borzasztó rossz szag volt. – Milyen szag? – kérdeztem. – Mosópor – felelte Julius. – Mosópor? Julius bólintott. – Annyira undorító volt, hogy elhánytam magam. Ezt a hírt meg kellett osztanom Annéval. Amint Julius elaludt, felhívtam. – Na, hogy érzed magad? – érdeklődtem. – Nagyszerűen – válaszolta. – Mintha elfújták volna az évek óta gyülemlő mindennapos kudarcérzetemet. A nap tiszteletére rakott biozöldséget tálaltam fel a gyerekeimnek, felolvastam egy pedagógiailag értékes történetet, kivasaltam két ruháskosárnyi férfiinget és arcomra kentem egy ránctalanító maszkot. Amilyen remekül érzem magam, még azt is el tudom képzelni, hogy szeretkezzek a férjemmel, ha megjön a munkából. Úgyis csak kilenc után ér haza, én pedig nem tudom, meddig hat ez az adrenalinlöket. – Talán valamivel még tovább, ha elmesélem, hogy Julius telihányta Marion szekrényét – meséltem. – Tényleg? Klassz – lelkendezett Anne. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe! Mondd csak, mi ez az őrangyal-filcelő tanfolyam? Lemaradtam valamiről? – Ha te is eljönnél, nem kellene lemondani a kurzust, miáltal helyreállna Gitti jó híre – magyarázta. – Mimi, Trudi és én feltétlen ott leszünk. Trudi egészen el van ragadtatva. – Na jó – egyezett bele Anne. – Akkor én is megyek. Vihetnék magammal néhány nőt a medencefenék-gimnasztika óráról. Azok mindent megcsinálnak, amit mondok nekik. – Pompás volna – lelkendeztem. – Végtére is, egy ilyen őrangyal mindenkinek jól jön. – Majd rövid szünet után folytattam: Anne? Sajnálom, hogy elcipeltelek magammal Fraukéhez. Ezek a nők tényleg hiénák. Nem is tudom, miért akartam mindenáron csatlakozni ahhoz a maffiához. – Hiszen én is akartam – vigasztalt Anne. – Nem sejthettük, hogy egytől egyig pszichopaták. – Gondolod, hogy mi sem vennénk észre, ha a gyerekeinket szexuálisan bántalmaznák? – Nem tudom – válaszolta Anne. – Bebeszélem magamnak, hogy igen. De talán túl merész vagyok. Ki az, aki ilyesmivel számol? – Senki. Ez a gusztustalan zongoratanár! Szegény kislány – mondtam. – Szerinted elmondta a szüleinek?

– Már biztos a rendőrségen vannak – vélte Anne. – Az Anyukák Klubja hiénái pedig felkeresik a zongoratanárt és kicsinálják, ahogy egy verekedő szövetséghez illik. Valójában sajnálatra méltó a pasas. – Mit gondolsz, kasztrálják? – kérdeztem reménykedve. – Én mindenesetre azt tenném. Ha ez a disznó csak egy ujjal is hozzáérne a lányodhoz, mindenét levágnám. – Jó tudni. Eddig nem vettem észre, de neked és nekem már rég megvan a magunk anyahálózata. – Pontosan. A saját anyumaffiánk vagyunk. Te, én és Mimi. Príma anya válik belőle. És Trudi barátnőd, persze, szintén hozzánk tartozik. Tegnap mondta, hogy már egész sereg gyereke volt. Az előző életeiben. Meggyőződésem, hogy volt köztük jó néhány kis pokolfajzat, mert azt is mondta, hogy ebben az életében kihagyja. Szuper hálózatot alkotunk mi négyen. – Úgy van. Nem fontoskodunk, mint azok a hárpiák, és sokkal eredetibbek vagyunk náluk. – Ahogy mondod – helyeselt Anne. – Egyáltalán nincs szükségünk azokra a kiteszett fehéjtelédekre. * Hosszú idő után ezen az éjszakán álmodtam ismét a szexről. A Jaguárospasi a Jaguár anyósülésébe préselt és letépte a ruhámat. Ő maga – eltekintve a nyakkendőjétől – meztelen volt. A nyakkendőt szorosan markolva suttogtam: – Rettentően sajnálom, hogy tönkretettem a fényezést. Szeretném jóvátenni. – Ez nem olyan egyszerű – válaszolta a Jaguárospasi. – Ez egy Jaguár, szóval, ne próbálj előadni nekem itt egy VW-bogár műsort. Megcsókoltam, a tőlem telhető legerotikusabban. – Hát ez legjobb esetben is csak Audi-minőség – mondta. – Ha ennyi a tudományod, legjobb lesz kiszállnod. Én azonban semmi esetre sem akartam otthagyni. Túl régen szexeltem, és tudtam, ha most kiszállok, felébredek. Álmomban egyfolytában illetlen dolgokat mondtam a Jaguárospasinak, s úgy tűnt, tetszik neki, mert Rolls-Royce-minőségben látott hozzám. Nem sokkal az orgazmusom előtt valaki megkopogtatta az ablakot. Frauke és Sabine arcát pillantottam meg közvetlen közelről. Sabine kijelentette: – Ez a nő nem is az esete, azt hittem, engedelmes ázsiai lányokra bukik. Az anyja meg fogja vonni a zsebpénzét. Frauke pedig: – Az a fehérnemű legjobb esetben is csak Opel-nívó. Fehérnemű? Rémülten néztem végig magamon, és tényleg, az alsóneműm még rajtam volt, sőt három bugyi egyszerre. Verítékben úszva ébredtem. Wilma nagyi vekkere negyed négyet mutatott. Micsoda különös álom! A jelképes jelentése kézenfekvő. Három bugyi egymás fölött! Elképesztett a tudat alatti hozzáállásom a szexualitáshoz, amit az iménti álom fedett fel. Amint Trudi megérkezik, kényszeríteni fogom, hogy masszívan kidolgozza a leng shuit a partnerkapcsolat-sarkomban. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy a jövőben beérjem álmodozással a szexről. Ráadásul ilyen kielégületlen álmokkal. Az autós szex mindig olcsó kicsit, még ha jaguáros is. És a Jaguárospasival szemben szintén merülnek fel kifogások: először is az előszeretete a megvásárolható ázsiai nők iránt, másodszor pedig a

ragasztott fülű anyja. Reméltem, hogy kellemesebb álmaim lesznek, miután Trudi kezelésbe veszi a partnerkapcsolat-sarkomat. Mivel nem tudtam elaludni, csendesen végigjártam a házat. Elsőként Nelly szobáját céloztam meg; a lányom hason feküdt, s halkan szuszogva ölelte öreg alvószamarát. Vajon meddig látom még ilyen kislányosnak álmában? Mikor fekszik majd az alvószamár helyén egy fiú? Remélem, hogy csak sok év múlva. Még inkább remélem, hogy soha nem akad az útjába olyan undorító alak, mint Laura-Kristin zongoratanára. Julius takarója szokás szerint a padlón hevert. Amikor betakartam, azt suttogta: „Anyu”. Kis híján elbőgtem magam a meghatottságtól; a fiam velem álmodik. Három órával később feljajdult a vekker. Habár úgy éreztem magam, mint akit kerékbe törtek, felkeltem és letusoltam. Ronnie, Mimi és Trudi pontban nyolcra ígérkezett, hogy elvégezzük az utolsó simításokat a konyhán és az ebédlőn. Max el akarta kezdeni a lombház építését, sőt mára jelentette be magát egy wildwill2 nevezetű eBayes, hogy elszállítsa Wilma nagyi fésülködőkomódját. A véletlen játékaként wildwill2 ZülpichÜlpenichből érkezik. Úgy tűnt, mintha a környék és lakói hajdani barátságtalanságát most mahagónirémségekkel fizethetném vissza. Wildwill2 ötven körüli, hozzávetőleg százhúsz kilós, FC Köln feliratú sildes sapkát és szürke-barna nejlonselyem tréningruhát viselő férfi volt. Polgári nevén Wilhelm Zukowski, amit azért tudtam, mert átutalt a számlámra háromszázkilencven eurót. O azonban ragaszkodott ahhoz, hogy wildwillnek szólítsam és tegezzem. Ellenhúzásként nagyigagyinak nevezett, mivel ezt a hülye nevet találta ki nekem Mimi az eBayhez. – Te, nagyigagyi, ezt a háromszárnyú, tükrös felsőrészt ma már sehol sem kapod meg. És az egyedülálló faanyaga! A feleségem rajong az ötvenes évekért. Ki nem állhatjuk ezeket a francos IKEA izéket. Meséltem wildwill2-nek a komódhoz tartozó franciaágyról. – De, sajnos, ez idő tájt még azon alszom – mondtam. – Csak akkor állítom ki az eBayen, ha lesz helyette másik. Wildwill magán kívül volt örömében, amikor ezt meghallotta. – Megnézhetnem, nagyigagyi? – Persze – feleltem. És így esett, hogy egy férfi feküdt az ágyamban, amikor Lorenz előállt a Volvóval, hogy elvigye a gyerekeket. A ház ajtaja nyitva maradt, ezért nem hallottam, csak amikor már a hálóajtóban állt. Elképzelhető, hogy a látvány némiképp félreérthető volt: wildwill2 hanyatt hevert az ágyon, én pedig az ágy szélén ülve bankókat számolgattam. Wildwill épp az imént ajánlott ötszáz eurót a borzalomért, ha azonnal elviheti. Most próbáltam felkelteni az étvágyát a háromágú csillárra. – Ez annyira az ötvenes évek – mondtam –, még a fénye is azokat az időket sugározza! – Ahamm – válaszolta wildwill2. – Valósággal hallom, amint értem kiált. – Én is hallom – bizonygattam. – Azt rikkantja: Vigyél el! Vigyél el! – Köhömm – jelentkezett be Lorenz. – Nem szívesen zavarok, de a gyerekekért jöttem. Nem tudhattam, hogy hm… férfilátogatód van. A szüleim hitvesi ágyában. Milyen pikáns! – Tedd még hozzá, hogy ebben az ágyban fogantál – feleltem. – Erősen gyanítom – mondta Lorenz. – A szüleim nem vonzódtak a kísérletezéshez ilyen tekintetben. Wildwill2 számolt: – Ha maga itt fogant, ez a darab igazi antikvitás. – Nagyon gáláns – vélte Lorenz –, azt mondanám, nagyjából annyira antik, mint a maga mackóruhája. – Őrület – jelentette ki wildwill2.

– Ha hatszáz eurót fizetsz, megtarthatod emlékbe az ágyat, Lorenz – közöltem. Wildwill2 ijedten felsóhajtott. – Észnél vagy? – hüledezett Lorenz. – Na jó – sürgettem –, Wildwill, csapj bele! Ötszáz euró, és máris szétcsavarozhatod az ágyat, viheted magaddal Zülpich-Ülpenichbe. A lámpát ajándékba adom. Wildwill2 örült, mint majom a farkának. Lekísértem Lorenzet a kertbe. – Hát nem nagyszerű ez az eBay? – kérdeztem. – Vagyis az eBayen szedted föl a mukit – mondta Lorenz. – Jobbat is el tudtam volna képzelni neked. – Nagyon kedves, köszönöm – feleltem. – De csak azért mondod, mert neked már van új nőd. Miközben erről beszéltem, vártam a fájdalmat, de igazság szerint már nem érdekelt. A férjem lecserélt egy ropogósán fiatal, szőke modellre – na és? Már nekem is van saját életem. – Ő nem jött veled? – Otthon vár – válaszolt Lorenz. – Nála otthon vagy nálad otthon? – A kettő ugyanaz. Beköltözött hozzám. – Na ja, hely éppenséggel akad bőven – feleltem. – Szeretett volna megismerni téged – folytatta Lorenz. – De elmagyaráztam neki, hogy korainak tartom, mert poszttraumatikus válási sokkban szenvedsz. – Ó, nem – ellenkeztem. – Azt hiszem, annak már vége. – Ulfi szerint teljesen kiborultál a telefonban. – Nem én borultam ki – mondtam. – Ulfi borult ki, amikor meghallotta, hogy saját ügyvédet fogadtam. – Mint ahogy jó nagy marhaság is – jelentette ki Lorenz. – Felesleges pénzkidobás. – Neked. – És ezáltal neked is – dobta vissza Lorenz a labdát. – Mit gondolsz, mekkora honoráriumot gombol le rólad az ügyvéded? Minden a nagy hordóból folyik ki. – Túl fogjuk élni – nyugtattam meg. Volt egy olyan érzésem, hogy a nagy hordó, amelyről Lorenz beszél, jóval nagyobb, mint egyáltalán remélni merem. – Légy kedves a gyerekekhez, Lorenz! Nelly még mindig oltári dühös rád, tehát gondoskodj arról, hogy ezen a hétvégén egyikőtöket se lássa meztelenül! Ne téveszd szem elől Juliust, éjjel is nézz rá többször, mostanában fél a sötétben, tehát nehogy bezárd a szekrénybe vagy ilyesmi! És ha elviszed őket a McDonald'sba, mert megint nincs kedved főzni, ne engedd majonézt enni, mivel hány tőle! Ja, ne feledd, hogy Nelly sosem lakik jól azzal a kajával, legkésőbb egy óra múlva rendes ennivalóra van szüksége! Legjobb, ha kétóránként adsz neki valamit, különben válogatás nélkül felhabzsol mindent, amit talál. Engedd, hogy Julius lefekvés előtt felhívjon a jóálmokat-puszijáért, és kérlek, olyan történetet mesélj Aranyfürtöcskéről, amelyikben senki sem hal meg, utazik el vagy búcsúzik akármilyen okból, mert az felzaklatja! Használd ki, légy szíves, az alkalmat, és tanulj matekot Nellyvel, hétfőn dolgozatot írnak! Ezért holnap legkésőbb tizennyolc órára itthon kellene lenniük, hogy korán ágyba bújhassanak, és jaj neked, ha engeded Juliust ebéd után aludni csak azért, hogy neked és a nődnek nyugta legyen. A legfontosabb: mondj, amit akarsz, de egyet semmi esetre sem, hogy ő az új anyukájuk, vagy bármi erre utalót, mert megöllek. Eddig minden világos? – Nahát Conny, de tényleg! Mintha a szekrénybe szoktam volna zárni Juliust! – háborodott fel Lorenz. Tudtam, talán kissé túlzottan aggódom, de végtére is ez az első hétvége Julius születése óta, amit nélküle töltök el.

Tavasziasan meleg volt, a kertben szinte népünnepélyhez hasonlatos légkör uralkodott. – Ezek az emberek meg kicsodák? – kérdezte Lorenz. – A gyerekeidet és Trudit, ugye, ismered. A két overallos Mimi és Ronnie, ők illetékesek a belső felszerelés dolgában és a felújításban. A kövér ott Ronnie kollégája, el van ájulva a főzőtudományomtól, és egyébként is remek nőnek tart; az édes, göndör hajú srác Nelly egyik barátja. Szerelmes a fiúba, de meg ne merd pendíteni neki a dolgot! Ja, és a kerítés mögött álló, ordibáló, ügyvéddel fenyegetőző egyének a szomszédék, őket nyilván ismered régről. – Hempelék, Kertváros rákfenéje – morogta Lorenz. – Inkább csótányok árasszák el a házat, mint Hempelék, így mondta mindig apám. Hogy ezek ekkora túlsúllyal és magas vérnyomással még mindig élnek! – Bizony, az élet igazságtalan – bölcselkedtem. – Az utálatos satrafa össze akart boronálni Gitti lányával, azzal a bajuszos monstrummal – emlékezett Lorenz. – Végül is mi lett vele? – Azt mondják, őrült sokat fogyott és modellként szép karriert futott be. Felvett valami finnyás művésznevet, Paris Mittudomén. Lorenz dermedten bámult rám. – Vicc volt – nyugtattam meg. * A hétvége hamarabb elrepült, mint gondoltam. Max a kertben kalapált és fűrészelt a tölgyeken, és mert Hempelék egy pillanatra sem vették le róla a szemüket, nem aggódtam miatta. Ha elvágja az ujját vagy leesik a fáról, úgyis azonnal riadót fújnak. Emellett reméltem, hogy emlékül átengednek nekünk néhányat a rengeteg ellőtt fotó közül. A postás újabb levelet hozott Suffkens, Brüderle és Becker irodájától, amiben Herr Becker informál, hogy ügyfele fákat illető követelését még mindig nem teljesítettem, hogy ,1 parkolás a járdán továbbra is tilos, valamint, ha a kutyám még egyszer Hempelék előkertjében végzi el a dolgát, tekintet nélkül .ura, hogy kis-, illetve nagydologról van-e szó, fel leszek jelentve ,i rendészeti hivatalnál. – Miféle kutya? – kérdeztem riadtan. Ronnie és Mimi nyugtatgatott: – Ne törődj vele, a jó öreg Herr Becker már szenilis kissé, és Hempelék annyi ember ellen tesznek feljelentést, hogy nem csoda, ha összezavarodik néha! – Anton szétszedi Herr Beckert, mint mindig – vigasztalt Ronnie. – Mikor mész már végre hozzá? – Kedden – feleltem. – Tetszeni fog neked – vélekedett Ronnie. – Nemcsak jól néz ki, de igazán kedves is, ugye, Mimi? – Igen és szingli – tette hozzá Mimi –, pont, mint te. Lassacskán kezdtem úgy igazán örülni az ügyvédemnek. És mivel már szombat este kész lett a konyha és az ebédlő, Ronnie felvetette, hogy másnap reggel lássunk neki a gyerekszobák padlójának. A Baumarktban volt raktáron juhar szalagparketta, és, Ronnie-nak hála, vasárnap is elhozhattuk. Először vissza akartam utasítani, mondván, hadd töltse Ronnie és Mimi pihenéssel, kettesben a vasárnapot, igazán rájuk fér a rengeteg munka után. De aztán eszembe jutott, hogy saját érdekükben vissza kell tartanom őket mindenféle kettecskén eltöltött szabadidőtől, s beleegyeztem. Amikor szombat este Mimi és Ronnie haza akart menni, kényszerítettem őket, hogy megigyanak Trudival és velem három üveg vörösbort. Mimi ugyanis elárulta, hogy a bor rettenetesen clálmosítja, ami jó. Hiszen, ha alszik, nem tud szexelni Ronnie-val. És ha nem szexeinek, a spermák zavartalanul sokasodhatnak.

Mimi éjfél körül elaludt az ebédlőasztalnál, habár az újratöltések között nagyon igyekeztem szórakoztató lenni. Leginkább a gyerekekről meséltem. Ronnie nekigyürkőzött, hogy hazacipelje a feleségét. – Aztán nekem nehogy ostobaságokon törd a fejed! – figyelmeztettem, amikor kilépett vele az ajtón. – Mire gondolsz? – kérdezte Ronnie. – Tudod te azt. El a kezekkel az alvó nőtől! És el a kezekkel magadtól is, hallod? – Tessék? – Jól értetted – feleltem. – Tusolj csak le hideg vízzel! Másnap reggel Mimi és Ronnie még tettre készebb volt, mint máskor, ami arra engedett következtetni, hogy a számításom bevált. Viszont nem igazán itathatom le Mimit minden este, azt megsínylené az egészsége. Csak végre teherbe esne már! Vasárnap délután az autóbehajtó előtt feküdt a piszkosszürke padlószőnyeg összetekerve, elszállításra várva. Ronnie, Mimi, Trudi és én tökéletes összmunkával raktuk le a parkettát. Gitti átugrott egy kis trécselésre. Kényelembe helyezte magát Nelly – átmenetileg a folyosón parkírozó – ágyán és nézett bennünket. – Marie-Antoinette állatkertbe ment a szüleimmel – tudósított. – Én is szívesen velük tartottam volna, de úgy már túl drága lenne a szüleimnek. – Sóhajtott. – Sajnos, megint nem nyertem a lottón! Ugye, nem felejtettétek el az őrangyal kurzust? – Nem, nem – feleltem. – Ellenkezőleg. Anne talán elhozza magával néhány barátnőjét. – Es én is – jelentette ki Trudi. – A Légzéstechnika-szupervízió csoportomban jelenleg épp az őrangyal a téma. – Óriási! – örült Gitti. – Nem számít, hogy eredetileg filcelés gyerekekkel volt a cím, fő, hogy elég résztvevő legyen. Képzelem, milyen idétlen képet vágnak majd a nők az Anyukák Klubjában. – Egyáltalán miért vagy még tag? – kérdeztem. – Ezeknek te csak az egyedül nevelő hányad vagy. Tényleg nem veszed észre, hogy folyton frocliznak? – Ah, vastag a bőröm – brummogta Gitti. – És van egy sereg előnye is a dolognak. Nekem is, Marie-Antoinette-nek is. Az Anyukák Klubja nélkül sem zongoraórára, sem nyelvórára nem járhatna. És ha az időablak becsukódik, örökre elmulasztotta t lehetőséget. – Micsoda badarság! – jegyezte meg Trudi. – Te, mint gyerektelen, nem igazán vagy ebben járatos, Trudi. Szívesen lefénymásolom neked dr. Hellmann cikkét – mondta Gitti. – Nem, kösz – válaszolta Trudi. – Okleveles pszichológus vagyok, és többet olvastam erről a témáról, mint a te klubodban az összes anya együttvéve. Nem kell mindent elhinned, amit mondanak neked! Amire szükséged van, az a tisztítás, Gitti. Új emberré válsz általa. – Inkább egy tanácsadásra férfiakról – súgta Mimi. Egymás mellett térdelve, gumikalapáccsal ütöttük bele a juharparketta nyelveit a vájatokba. – És egy alapos borotválásra – súgtam vissza. – És negyven évre egy szépségfarmon – suttogta Ronnie. – Különben találtam egy barkácsolási útmutatót az indiai á lomvadászhoz, amivel kapcsolatban hozzám fordultál – szólt Gitti Trudihoz. – Ha akarod, készítek neked egyet. Személyre szóló darabot a totemállatoddal, ilyesmi. Nagyon jutányosán. Trudi ismét el volt ragadtatva: – Csodálatos tanfolyamötlet, Gitti! Talán kombinálva hirdetjük meg: Fedezdfel magadban az indiánt és barkácsolj magadnak saját álomvadászt. Ez biztos sláger volna!

– Ó, ja – mondta Gitti, de aztán rezignáltan hozzátette: – A családi képzőműhely sosem engedélyezne ilyen ezoterikus pogányportékát. Hiszen katolikusok. A szüleim sem helyeselnék. – Akkor összehozzuk máshol, és kész – jelentette ki Trudi. Ha bolondos ötletek kivitelezéséről van szó, igazán elemében van. – Itt Constanze télikertjében például. Felújítás után kiválóan alkalmas lesz wokshopok és szemináriumok rendezésére. Egész képzőműhelyt építhetünk fel. – Ami azt illeti, éppenséggel nekem is vannak terveim az én télikertemmel – vetettem közbe. – Nevezetesen, függőágyat fogok felakasztani, és olvasni, ha nem bánjátok. Gitti és Marie-Antoinette mindenestül beköltözik a télikertembe, ha engedem, hogy Trudi és Gitti további terveket kovácsoljon. Amíg Ronnie a helyükre szögelte a szegélyléceket, és Trudi, Gitti meg Mimi visszahordta a bútorokat a gyerekszobába, kihasználtam az időt, és sütöttem egy születésnapi mandarinos túrótortát Nellynek, s a közepén kiraktam a 14-es számot mandarinból. Eldugtam Gitti elől a pincébe. Hatig takarítással ütöttük agyon az időt. Az egész házat ragyogóan tisztára pucoltuk, törölgettük és fényeztük. Trudi el akart kezdeni egy kifüstölő rituálét, de nem engedtem. Halálosan rosszul vagyok a füstölőpálcikáitól. A tömjénes a legborzasztóbb. Trudi nem igazán vette zokon, néhány lendületes kézmozdulattal kitisztította a környezetet.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Április 14. Szupi szomorú vagyok, nődokinő úgy véli, sarjkislány mégiscsak talán sarjfiú, 55°/o-ig biztos benne, én pedig egész nap bőgni tudnék, mert már annyira örültem a ruhácskáknak, kalapocskáknak, cipőcskéknek. Egyáltalán nem élvezem Timmi öltöztetését, amióta 104es méretet hord. Csupa unalmas olívzöld és tengerkék, semmi minta, s ha mégis, akkor tűzoltóautók vagy Bob, a bajvívó. Isten ments, hogy az ember ráadjon valamit a fiára, amin esetleg van egy virág – az anyós máris rikácsol: vedd le róla, buzi lesz a gyerek! De a férjecském nagyon édesen vigasztalt, úgy gondolja, ha ez megint fiú lesz, hát vállalunk harmadik gyereket, és így tovább, amíg csak meg nem kapom az én kis hercegnőmet. Ez az előnye, ha valaki olyan fiatalon kezdi a gyerekszülést, mint én. A férjecském ajándékozott nekem egy szupi klassz, rubintköves láncot, amit igazából a szülés után szándékozott odaadni. (Sarjkislányt Rubynak akartuk nevezni, hát nem szupi édes lett volna? Nehogy el merd lopni a nevet, Sonja!) Már megint túl sokat keresett, és hogy ne kelljen az egészet az exfeleségének és az adóhivatalnak vetnie, tataroztatjuk a házat. Az alsó fürdőszoba teljesen új lesz, az ebédlőhöz pedig angol télikertet építtetünk – ülök majd a pálmák alatt és szoptatok, mialatt odakint havazik. Van valakinek ötlete a fürdőszobához? Szerintem nem volna rossz egy leheletnyi keleti hangulat, a férjecském fekete-fehéret akar. Ellen (gömbölyű hasú) anyuci Ui.: Kipakoltam az ebédlőszekrényeket, és nem kevesebb, mint hét üveg drága konyakot találtam, amit férjecském a pácienseitől kapott karácsonyra. Mi nem iszunk konyakot, érdekel valakit a cucc? A palackok még le vannak pecsételve.

Április 14. Engem! Konyakkal hígítható az akrilfesték, ezért ecsetmosásra kiváló. Folyamatosan nagy mennyiségekre van szükségem. Mindjárt át is szaladok az üvegekért, ha nem bánod. Gitti anyu

Április 14. Mindegy, hogy orientális vagy fekete-fehér – Ellen, ne feledj beépíttetni egy piszoárt! Nagyon szép formatervezetteket lehet kapni, fedelest is, és hozzáillő vécét, bidét és mosdót. Mert amennyire fontosnak tartják a pszichoszexuális fejlődés szempontjából a fiúk és a férfiak állva pisilését, olyannyira kellemetlen az úrin folytonos eltávolítása. Amióta piszoárunk van, megszűnt a rossz célzás és szükségtelen szét-spriccelés problémája. Jan és Marion kitűnőnek tartja, és a pszichoszexuális fejlődésük abszolút nem gátolt. Frauke

Április 15. Semmi esetre sem orientális, mindenesetre piszoár. Fraukének igaza van. A vizeletkő – amely a legelképesztőbb helyeken bukkan fel – miatti bosszúság megszűnik, ha a férfinak saját vizelőkagylója van. Péternek mindenképpen nélkülözhetetlen, mert amúgy sem tud ülve pisilni anélkül, hogy az ormánya bele ne lógna a vízbe. Ha tehát az ismeretségi körötökben valamelyik nő azzal büszkélkedik, hogy a férjét rászoktatta az ülve vizelésre, hangosan kacaghattok, mert ez azt jelenti, hogy a férjének nagyon-nagyon kicsi jancsikája van. Haha. Sabine

Április 15. Már megint én nem értek valamit, vagy valóban azt állítottad az utolsó bejegyzésedben Sabine anyu, hogy a férjed farka a vízben himbálózik, amikor a vécén ül??? Lemértem a saját vécénken, és arra a következtetésre jutottam, hogy Péter a nemes testrészével minden bizonnyal fel tudna tankolni egy Boeing 747-est a levegőben. Szívből gratulálok! Gitti mami Ui.: Ellen, egyébként a konyak szuper, épp az imént hígítottam fel vele két doboz festéket. Egészen kiváló minőség.

8.

Ronnie és Mimi végül elindult hazafelé, amit, természetesen, nem tilthattam meg. Viszont Ronnie spermakoncentrációjára gondolván felvetettem, hogy legalább Mimi maradhatna és leihatná magát. Ezt egyikük sem találta jó ötletnek. Mivel egyéb nem jutott eszembe, javasoltam, vigyék magukkal Trudit, mutassák meg neki a házukat és az aurát. Trudi ugyanis felajánlotta, hogy megtisztítja Pfaffék házát az összes terméketlenségszellemtől. Trudi el volt ragadtatva, Ronnie és Mimi pedig túl udvarias volt ahhoz, hogy visszautasítsa az ajánlatot. Amint mindhárman engedelmesen felkerekedtek, visszatartottam Trudit, és a fülébe súgtam: – Maradj jó sokáig, hallod? Ha lehet, próbálj meg ott aludni! Ha kell, feküdj közéjük! – Na hallod! – kiáltott fel Trudi. – Én elég nyitott vagyok, de hogy éppen te akarsz rábeszélni egy laza hármasra, ugyancsak meglep! – Pszt, te perverz malac! Nem kell velük menned az ágyba, csak akadályozd meg őket benne! Trudi felhúzta a szemöldökét. – Nyilván ideges vagy e miatt a London miatt, mi? – Paris. Nem. Igen. De annak semmi köze ehhez. – Jössz, Trudi? Ronnie és Mimi már a kertkapuban állt. – Ne aggódj, nemsoká visszajövök, és a támaszod leszek! – ígérte Trudi. – Csak azt ne! – suttogtam. – Tartsd vissza Ronnie-t és Mimit az értelmetlen spermapazarlástól! Ha kell, egész éjjel. Trudinak lassan leesett a tantusz. – Megteszem, ami tőlem telik – mondta. – Rém utálatosan idegtépő tudok lenni, ha akarok. – Tudom – nyugtattam meg. Lorenz Volvója pontosan érkezett. Eszerint komolyan vette a fenyegetéseimet, vagy pedig simán elege lett a gyerekekből. Nem mondhattam le arról, hogy átöltözzek és kisminkeljen magam. Sosem lehet tudni, hátha az a Paris az autóban ül, s igyekszik elcsípni egy pillantás erejéig. Semmi esetre sem akartam, hogy megértse, miért hagyott el Lorenz. Csakis miatta vettem fel a polcolós melltartót, amely a mellemet nagyobb távolságról is láthatóvá teszi. Ám mint kiderült, szükségtelen volt, mert amikor ragyogó mosollyal ajtót nyitottam, egy csípőig érő, aranyszőke Barbie hajú, tüneményes alak állt velem szemtől szemben. – Húhh – huhogtam ijedten. A nő pontosan akkora volt, mint én, az anyámon kívül az egyetlen nő, aki egyenesen a szemembe tud nézni. Gyorsan lepillantottam a lábára, hogy cipőméretben is tartja-e velem a versenyt. Nem, úgy néztem, csöppnyi 39-es, kár. Ráadásul eredeti Manolo Blahnick márka, az a magas sarkakon álló kínzóeszköz, amelynek párja annyiba kerül, mint egy kedvezményes családi nyaralás Mallorcára, és amely viselőjét automatikusan a felső tízezer soraiba emeli. A cipők mellett álltak a gyerekeim, Nelly balról, Julius jobbról. Barbie mindkettőjük vállára rakta a kezét. – Itt volnánk – mondta. Be kellett csuknom a szemem egy pillanatra a fogai vakító fehérségétől. Julius vidáman a nyakamba csimpaszkodott.

– Paris lego-repülőt ajándékozott nekem – újságolta. Nem buta ez a Paris. – Tiéd a világ két legkedvesebb gyereke – jelentette ki a nő. Tényleg nem buta. Harminc körülinek néztem, tehát legfeljebb két-három évvel fiatalabb nálam. – Igen, ez pedig az Anyukám – szólt Nelly, és behajította a táskáját az előszobába. – Ő természetes szőke. – Őrület! – hüledezett Paris. – Teljesen ritka ma már az ilyen világosszőke haj. Azt mondják, az igazi szőkék néhány évtizeden belül kihalnak. Én például a fodrászom nélkül egészen közönséges szalmaszőke lennék. – Viszont ügyes – szóltam, hogy legalább mondjak valamit. A válla fölött átnézve Lorenzet kerestem. Szokás szerint a járdán parkolt és erőlködve cipelt valamit, ami úgy nézett ki, mint egy teljesen automata kávéfőző. – Nagyon remélem – mondta Paris. – Csakis ezért repülök minden alkalommal Udo Waltzhoz. Egyébként Paris vagyok, bár biztosan sejtetted. A kezét felém nyújtotta. – Ha egyszer gyerekeim lesznek, várhatóan legföljebb ezt a szalmaszőkét öröklik. Szívélyesen megráztam a kezét. – Constanze vagyok. – Micsoda remek név! – lelkendezett Paris. – Szerintem olyan intellektuális. – Ez a becsapás – közölte Lorenz. Enyhén lihegett a kávéfőző súlya alatt. – Átengednétek itt esetleg? Ez a dög egy tonnát nyom! – Kérlek szépen! – mondtam félrelépve. A gépet ezek szerint nekem szánta. – Gyere hát be, Paris. Ez egyébként szintén egy… ööö, érdekes név. Amerikaiak a szüleid? – Én lego-repülőt kaptam, Nelly meg egy rózsaszín szívecskés láncot. Apu pedig neked hozta a kávéfőzőt, Anya. – Ő is látja – mondta Lorenz. – Apró ajándékok ápolják a barátságot – bölcselkedtem. – Anyám amerikai – szólt Paris. – Apám félig francia, félig német. – Háromnyelvű családban nőtt fel – világosított fel Nelly. – A húgának Venice a neve, ő is modell. Tudod, mennyit lehet modellkedéssel keresni? Többet, mint Apu. – De csak ha hatalmas szerencséje van az embernek – tette hozzá Paris. – A legtöbb modell lerobbant kis lakásban él, mást sem eszik, mint sovány joghurtot meg ananászt, idióta partikon lóg, hátha kihalászik egy híres autóversenyzőt, nemest vagy színészt, hogy szögre akaszthassa végre a rohadt modellkedést, mielőtt még őt magát akasztják szögre. – Különben pedig az összes kokainozik – tette hozzá Lorenz –, és minden étkezés után hány. – Nem kell betojni, még egy szóval sem mondtam, hogy modell akarok lenni – szólt Nelly. – A McDonald'sban a sült golyócskák közé hánytam – árulta a nyakamban lógó Julius. – Jaj, Nelly, elfelejtetted, hogy nem bírja a majonézt! – Nem én, hanem Apu. – És te nem emlékeztetted! Nelly vállat vont. – Nem én vagyok a nevelésére jogosult. De mondtam neki. Utólag. – A gyerekek nem tehetnek róla – kelt a védelmükre Paris, megsimogatva Julius fejét. – Ilyesmit tudnia kell egy apának. Voltaképpen Julius a loknikat is tőled örökölte, Constanze? – Azt hittem, a ketchuptól hány – morogta Lorenz. – Ketchup-tól és tejszíntől. Ha nem rakom le rögtön ezt a behemótot, porckorongsérvet kapok. Szóval, hová? – A konyhába. Majonéztől és céklától hány – soroltam. – Tejszíntől hasmenése van. Ennyire nehéz megjegyezni?

– Az a legjobb, ha alkalomadtán összeállítasz nekem egy listát – fordult hozzám Paris – a gyerekeket érintő fontos dolgokról. Otthon kiakasztjuk. Lorenznek be kell magolnia, én pedig kikérdezem. – Paris tudta a számolásleckémet is, Apu nem – mondta Nelly. – És még azt mondják, hogy a modellek buták, mint a kétszersült. – Sok kolléganőmhöz képest a kétszersült még elég eszes – szólt Paris. – Véletlenül mindig ötösöm volt matekból. És neked, Lorenz? Lorenz jobbnak látta, ha nem válaszol. – Hát itt meg mi történt? – kiáltott fel. A rettenetes mahagóni tálalóra volt felkészülve, és most hüledezve állt a jókora égszínkék csoda előtt, amit varázsoltunk belőle, s amelyet most a lemenő nap fénye ragyogott be. – A falat is elárvereztetted az eBayen? – érdeklődött Lorenz. A mellem dagadt a büszkeségtől. – Egész jól néz ki – közölte Nelly. Mintha vegyült volna némi csodálat a hangjába. – Nem is látszik, hogy ti bütyköltétek. – Micsoda elragadó konyha! – kiáltott most Paris. – Hát nem elragadó, Lorenz? Vidám, mégis egyszerű. És Lorenz még azt mondja, nincs ízlésed. – Az ízlések tudvalévően különbözők – mondta Lorenz. – Ez pedig végtére is a szüleim háza. – Igaz, de tényleg nem lehet már ráismerni – jegyeztem meg. – Csak a fürdőszobákban. Julius egyébként a loknikat Lorenz családjától örökölte, nálunk mindenkinek egyenes haja van. Ugyan Lorenznek is, de a mamája göndör hajú volt. Ez a gén átugrik néha egy-egy generációt. – Anyám haja dauerolt volt – világosított fel Lorenz. – Kékre festett, dauerolt. Bár lehet, hogy ez is öröklődik, ki tudja? – Hm, akkor hát Julius a postástól örökölte a göndör haját – véltem. Paris csilingelően felkacagott: – Tényleg jópofa vagy, Constanze! – állapította meg. – Lorenz, annyira vicces, miért mondtad, hogy nincs humora? – Mert nincs neki – morogta Lorenz. – Az ember csak azt hiszi, de mindent komolyan gondol. – Éhes vagyok – jelentette be Nelly. – Én is – csatlakozott hozzá Julius. – Canellonit főztem – mondtam. – Akartok csatlakozni? Van elég. – Nem, kösz – hárította el Lorenz. – Vacsorázni megyünk. Tudtam, hogy ez lesz a válasz, ezért is kérdeztem. Valójában semmit sem akartam kevésbé, mint ezzel a kettővel egy asztalnál enni. – Ó, Lorenz – szólalt meg Paris –, maradjunk, kérlek! Constanze és én szeretnénk közelebbről megismerkedni. Most már mozaikcsalád vagyunk. Szerintem pompás, nem gondolod? Van benne valami világpolgáros, modern. – Öö, na ja – nyögtem ki. – Két hete lefoglaltam az asztalt – dohogott Lorenz. – Tudod, én teljesen családi beállítottságú vagyok – magyarázta Paris. – Ezért is találtam Lorenzet annyira vonzónak, ellentétben egynéhány jetfüggő, dagadó pénztárcás, lamborghinis örök agglegénnyel. Lorenz olyan férfi, aki már bebizonyította, hogy nem fél a kötődéstől. Aha, szóval ez izgatja a nőket a házasemberekben! A Volvo hátsó ülésére szerelt gyerekülés. – Valójában már csak a saját bébi hiányzik – vihogott Paris.

– Egy édes kis göndör hajú baba. Vagy mindjárt ikrek! Nelly majd mindig bébicsőszködhet. A te korodban egészen odavoltam érte, Nelly. Olyan finom szaguk van. – Ki nem állhatom a csecsemőket – józanította ki Nelly. – Még Julit is rettenetesnek találtam kicsi korában. Folyton ordítanak, alszanak, isznak és pelenkába kakálnak. – Nem is – tiltakozott Julius. – Julius biztosan szuper édes baba volt – vélekedett Paris. – Ma is szuper édes. – Kopasz volt és nyáladzott – közölte Nelly. – Ez egyáltalán nem igaz! – tiltakozott ismét Julius. – De, nagyon is igaz! Úgy néztél ki, mint Bauer nagyapa, csak szemüveg nélkül. – Később mutatok nektek képeket kiskorotokból – mondtam. – Nellynek csak kétévesen nőtt ki a haja, Julius. – Mehetnénk végre, Paris? – Ha muszáj – Paris cinkos pillantás vetett rám. – Pedig sokkal szívesebben maradnék nálatok bébifotókat nézegetni. Lorenz puszit adott Nellynek és Juliusnak. – Ne felejtsd el magaddal vinni Wilma nagyi kávéfőzőjét, Apu! – szólt Nelly. – Azt az állati drága, márkás gépet, amiért mindenki irigy ránk. – Ne már! Majd anyád elárverezteti az eBayen – búcsúzott Lorenz. * Amikor másnap reggel összefutottam a Jaguárospasival a ruhatárban, tűzvörös lettem, mert eszembe jutottak az illetlenségek, amelyeket mondtam neki, és minden, amit művelt velem. Habár csak álom volt, de akkor is. – Hello – üdvözölt a Jaguárospasi. Ugyanolyan mély a hangja, mint álmomban. – Hello – viszonoztam, de suttogásnál többre nem futotta A lánya lángvörös bársonyruhát viselt, haját tündéri csigákba csavarták fel. Vajon a Jaguárospasi fésülte? Megpróbáltam elképzelni, amint fésűvel és hajcsatokkal bíbelődik; megejtő kép. – Ma van a születésnapom – közölte velem a kislány. – Már hatéves vagyok. – Még ilyet! – feleltem. – A lányom születésnapja is ma van, csak, sajnos, nem a hatodik. – A nővérem ma tizennégy éves – tette hozzá Julius. – Kaphat jogosítványt és vezethet autót. – De csak Amerikában – válaszolta a Jaguárospasi. – Anyu elvesztette a jogosítványát – árulkodott Julius. – Valóban? A Jaguárospasi sötét szeme megajándékozott egy pillantással. – Tényleg elvesztettem – siettem válaszolni. – Nem vonták be vagy ilyesmi! A Jaguárospasi nevetett. – Nem is feltételeztem. Tényleg már tizennégy éves a lánya? – Igen – feleltem kissé alattomosan, amire majd azt fogja válaszolni: Hisz olyan fiatalnak látszik! Mire én: Ja, hát jómagam is csak tizennégy voltam, amikor teherbe estem… Ez a dialóg azonban, sajnos, nem jött létre, mert berontott a ruhatárba Sabine és Frauke a vandál gyerekeivel. – Mind majha szemétzabájók vadtok – mondta Marion. – Te marha beszédhibás paprikajancsi, vagy te szemétzabáló!

– Mama, a Marion meglökött engem és Wibekét! – Flavia! Mit mondtam neked az árulkodásról? Ó, hello – köszönt most rám. – Hello Frauke – viszonoztam. Bűntudatom volt vele szemben, mert a) a fiam belehányt a szekrényükbe, b) mert a fecsegésem által napvilágra került Jan másik, egyetemista és szoknyabolond élete, és c) tudtam, hogy tudja, hogy tudom, hogy nem vette észre, hogy a zongoratanár szexuálisan zaklatja a lányát. Frauke azonban szívélyesen mosolygott. Nyilvánvalóan nem haragtartó. Annál hűvösebben hangzott Sabine köszönése: – Ah, izé, hello. – Hello – feleltem éppoly hűvösen. Ezzel szemben a Jaguárospasit és a lányát meglepően ragyogó mosollyal üdvözölte: – Jó reggelt! Ma van Emily születésnapja, igaz? A nagyid rengeteget mesélt róla, Emily, Wibeke pedig borzasztóan várja a szombati gyerekzsúrt és a bohócot. Na, hogy tetszett a gyönyörű babaház, amit az asztalos készített neked? Wibekének és Karstának is van egy szép babaháza. Csak az övékét az apukájuk maga barkácsolta, ezért nem olyan nagy. Emily szeme kikerekedett. A Jaguárospasi megszólalt: – Az ajándékokat majd délután kapja meg. A bohócot pedig meglepetésnek szántuk. – Szajzsák! – mondta Marion. Igen ideülő megjegyzésnek találtam. Ám Sabine edzett volt. – Hát jó szórakozást – ennyit mondott. – Üdvözletem az édesanyjának, rendben? – Átadom – válaszolta a Jaguárospasi. – Hogy is hívják? – Szemétzabájó! – Ziegenweidt-Sülzermann – mondta Sabine. – Az ön apja cégében dolgozom a termékmenedzsmentnél. – Igaz, tényleg – és búcsúzóul puszit adott Emilynek. – Kujvanépszég! – Néha találkozom az édesanyjával a golfpályán – mondta Sabine. – Ha időm engedi. Pont hétvégén sokat vagyok üzleti úton. Wibeke és Emily egyébként balettra is együtt jár. Mikor szeretnél eljönni Wibekéhez játszani és megnézni a babaházát? – Soha – válaszolta Emily. – Wibekét egyáltalán nem is hívtam meg a születésnapomra, csak a nagyi. Azzal beszökdécselt a játszószobába. Elismerően bazsalyogtam. Ami az egyenes beszédet illeti, rengeteget tanulhatunk a gyerekektől. – Viszlát! – búcsúzott a Jaguárospasi. Sabine vidáman vigyorgott. Egészen addig, amíg a Jaguárospasi elhagyta az öltözőt. A következő pillanatban lefagyott az arcáról a mosoly, és így szólt: – Ez az arrogáns seggfej! Pontosan tudja, hogy ki vagyok és mivel foglalkozom. Púp az ember hátán, hogy egy ilyennel kedvesnek kell lenni! Gyűlölöm ezeket az alakokat, akiknek soha a kisujjukat sem kellett megmozdítaniuk, mert már csecsemőkorukban bankókkal törölték a feneküket. És az a vén szatyor, az anyja, ahányszor ránézek, rosszul vagyok! Folyton valamilyen adakozási felhívással jön, és, persze, nem adhatok tíz eurót, elvárja a kövér csekket, mert tudja, hogy mennyit keresek. De hogy abból a férjemet, az ingatlanhitelt, a két gyereket és a gyerekfelügyelőt kell fenntartanom, az nem érdekli. Azt képzeli, puszta szórakozásból töröm magam éjjel-nappal a cégért. Egy percig nagyon öregnek és nagyon csúnyának látszott. Majdnem megsajnáltam. De csak majdnem. – Kért már időpontot a barátnőd a pszichiáternél a viselkedészavaros kis ordítozó miatt? – fordult hozzám.

– Jasper nem viselkedészavaros – feleltem felháborodva. Ha itt valaki viselkedészavaros, az Sabine. De Sabine úgy döntött, a továbbiakban nem vesz figyelembe. – És Frauke, nálatok helyreállt már a házi béke? –Ja, tényleg, hogy van Laura-Kristin? – kérdeztem. – Jan és köztem minden a legnagyobb rendben – jelentette ki Frauke. – Az egész csak félreértés volt. Constanze alaposan összekavart valamit. – Valóban? – Nem gond – nevetett Frauke. – Valahogyan még mulatságos is volt. És nem igazán haragudhatok Janra olyan nőügyek miatt, amelyek az én időm előtt történtek. Különben is azt mondja, örül, hogy engem vett feleségül, és hogy nemrég találkozott a boltban Verenával, aki rettentően elhízott, rosszak a fogai, se férje, se gyerekei… Sajnálatra méltó, nem? Kijárta ugyan az egyetemet, mégsem boldog. Szánok minden harmincöt fölötti nőt, akinek nincs gyereke. – Én is – mondta Sabine. – Szabaddá tettem a délelőttömet, orvoshoz viszem Karstát. Megfázott a klubdélutánunkon. Szegénykém egész éjjel köhögött. Nem lehet, hogy ti hurcoltátok be ezt a vírust, Cornelia? – Nem, mi épp a pestist kúráljuk – válaszoltam. * Nelly ujjongva örült az ajándékainak, még Julius saját készítésű képkeretének is (rózsaszín, ráragasztott rózsákkal). – Ebbe egy rólad készült kép kerül, Juli – mondta. – Hogy mindenki lássa, milyen édes kisöcsém van. Köszönöm, minden szuper klassz! És a torta is gyönyörű! Lefényképeztem Nellyt és Juliust, amint átölelik egymást, és szinte biztos voltam abban, hogy egyszer még glóriát fogunk látni a képen a fejük fölött. Micsoda angyali gyerekeim vannak! Trudi energiamasszázs-utalványt ajándékozott Nellynek, Mimi pedig egy csodálatos pálmát hozott a lányom szobájába. Trudinak egyébként egyáltalán nem kellett éjjel Ronnie és Mimi közé tolakodnia a hitvesi ágyba, mert a macska volt olyan szíves egész éjjel elterelni a figyelmüket az értelmetlen spermapazarlástól azzal, hogy kicsinyei születtek. Hat darab, óránként egy – kemény éjszaka volt. Mimi képletesen máris Nellynek ajándékozott egy cicust. Hathetes korában kapja meg, és választhat, hogy vörös tigriscsíkost vagy barna tigriscsíkost szeretne. Nelly egyelőre nem tudott dönteni. – Legjobb, ha rögtön kettőt hoztok el – vélte Mimi, ami Nellyt és Juliust egyforma lelkesedésre sarkallta. – Ez életem legszebb születésnapja – jelentette ki Nelly. – Nekem is – mondta Julius. Az abszolút ászt azonban Lorenz csapta az asztalra, aki a legújabb mega laza fényképezős mobilt ajándékozta Nellynek szerződésestül, azzal az ígérettel, hogy fizeti a számlákat, amennyiben azok nem haladják meg a havi száz eurót. Először ellenkezni akartam abbéli félelmemben, hogy Nelly mostantól éjjelnappal sms-ezni és trécselni fog, de végül úgy döntöttem, nem avatkozom bele. Paris felhívta Nellyt; gratulált és felajánlott neki egy bevásárlókörutat. A lányom el volt bűvölve, mindenekelőtt azért, mert Paris az arany American Express kártyájával kívánta kiegyenlíteni a számlákat. – Tulajdonképpen mégiscsak klassz, hogy az apám egy dúsgazdag modellel jár – jegyezte meg. – Összejöhetett volna valami dögunalmas kolléganőjével is. Magam is úgy véltem, hogy Paris lehetne sokkal rosszabb. Hozott némi fényt, csillogást és Manob Blahnikot az életünkbe. Habár Trudi és Mimi szerint nem ártana egy

csipetnyi egészséges féltékenység, de mit tegyek, ha képtelen vagyok mesterséges érzéseket előállítani magamban. Minek is? Paris kedves, és sokkal jobban érzem magam, ha a szívem mélyén átengedem neki Lorenzet. Bizony, annyira kedves, hogy akár még valami jobb fogást is kívánhatnék neki. Nelly feltétlenül a Némó nyomában című filmet akarta megnézni. Én szívesebben mentem volna a Trójám, mert Anne, Mimi, Trudi, sőt még Gitti is Brad Pitt meztelen hátsójáról áradozott. Gitti azt is mondta, hogy Brad Pitt feneke klassz tapintású, ami mindannyiunkat bosszantott. Szinte kizártnak tartottuk, hogy Brad Pitt volna a nagy Ismeretlen, Marie-Antoinette nemzője. Mimi szerint Marie-Antoinette apukája nagy valószínűséggel a tunéziai üdülőklub medencetisztítója, ahol Gitti a kérdéses időben nyaralt. Mindenesetre a Trója mindannyiukat megigézte, és én is okvetlenül látni akartam Brad Pitt hátsóját, hogy részt vehessek a társalgásban. Trudi olyannyira el volt ragadtatva a filmtől, hogy azonnal fel kellett mutasson egy életet abból a korból, mint égei-tengeri hercegnő, több görög hős és félisten szerelme. Nem okozott különösebb meglepetést: összes előző életében hercegnő, királynő, grófnő, pápa, űrhajókapitány vagy indián törzsfőnök volt, és, persze, mindig szép és okos. Meglepő módon úgy tűnt, hogy mindenki, aki rendelkezik korábbi élettel, annak során valami különleges volt. Aligha találkozik az ember olyannal, aki bevallja, hogy fogatlan konyhalányként vagy cipőeladóként tengődött. Meglehet, ez az oka annak, hogy a legtöbb ember nem emlékszik a régebbi életeire. Trudi szívesen hangoztatja, hogy mindig is ismert engem, már az ókorban találkoztunk, én azonban rendre elengedem a fülem mellett, amikor rákezdi. Nekem tökéletesen elegendő ez az egy életem, itt és most. Nelly már látta a filmet történelemóra keretében, és az a véleménye, hogy Brad Pitt feneke a legjobb az egészben. A felét úgyis csukott szemmel nézte, mert valakit folyton átdöftek lándzsával, karddal vagy nyilakkal, és amúgy is mindenki meghal benne, szóval, köszöni, de ebből nem kér még egyszer. Ki kell várnom tehát, amíg Brad Pitt meztelen hátsóját a tévé közvetíti. A Némó nyomában azért volt jó választás, mert Julius is velünk tarthatott. A véres Trója alatt Annéval és Jasperrel kellett volna maradnia. Kértem egy extra nagy adag pattogatott kukoricát, de majdnem elájultam, amikor az eladónő elém rakta a hatalmas vödröt. Üresen jó lesz otthon ruháskosárnak, habár kételkedtem abban, hogy valaha is el tudjuk fogyasztani a tartalmát. Ezenkívül Nelly kólát, Julius limonádét rendelt, valamint kókuszos trüffelt és chipset, s mivel a lányom születésnapja volt, mindent megkaptak. Csak a szállítás okozott egy parányi bökkenőt, mivel a gyerekek már beszaladtak a terembe, így nem tudtak segíteni a cipelésben. – Ah, te jó isten! – szólalt meg egy nő mögöttem. – Másfél órás a film, de egyesek azt képzelik, éhen halnak a végére. Rögtön felismertem a hangot. Amint megfordultam, az egyik kezemmel a kukoricás vödröt átölelve, a trüffelt és a chipset a tetejére stószolva, és az egészet az állammal stabilizálva, a másik kezemmel az italokat a mellemhez szorítva, egyenesen a Jaguárospasi anyjával találtam magam szemben. – Csak semmi irigység! – mondtam némi nehézség árán. Az állam alatt sercegett a chipses zacskó. A Jaguárospasi anyja felhúzta a szemöldökét és elfordult. Már megint nem ismert fel. – Egy zacskó gumicukrot legyen szíves – szólt az eladónőhöz. A plakátok előtt elhaladtomban rájuk sandítottam. Mit akar vajon az öreglány fényes nappal megnézni? Brad Pitt meztelen fenekét? Jó helyünk volt, hátulról a második sorban, középen, s mivel régen voltam moziban, még a reklámot is élveztem. A Jaguárospasi anyja és a kis Emily ostobamód átlósan mögénk ült le.

Emily, természetesen, megismert bennünket. – Odanézz nagyi, ott a Julius az óvodámból és a mamája! – lelkendezett. – Örülök, hogy megismerhetem – közölte a nagyi nagyjából akkora örömmel, mintha éppen akkor fedezte volna fel az aranyerét. – Mi már ismerjük egymást – mondtam. – A minap kis híján megölt a Mercedesével. – Ááá – hangzott elnyújtottan a válasz. Ránézett előbb a gyerekeimre, azután a bőséges elemózsiára, majd így szólt: – Na, ez beleillik a képbe! Hát ez megint mit jelentsen? A szipirtyó tényleg minden alkalommal felforralja az agyvizemet. – Szeretnél trüffelt? – kérdezte Julius Emilyt. – Nem, köszönjük – válaszolt Mercisbanya. – Emilynek van gumicukra. Mellettük egy kissé szakadt farmerdzsekis fiatalember ült. – Én kérnék egy trüffelt, ha szabad – szólalt meg. Mercisbanya elhessegette az orra elől a levegőt. – Lehetséges, hogy túl nagy adag fokhagymát vett magához, fiatalember? – Teljesen normális gyrost tzatzikivel – válaszolt a fiatalember. – Szégyentelenség – háborgott Mercisbanya. – Ha valaki így bűzlik, nem megy emberek közé. – Én nem érzek semmit – közölte a fiatalember, majd hozzám fordult: – Maga érez valamit? – Nem – feleltem. Szerencsére elég távol ült tőlünk. Mercisbanya úgy nézett rám, mint aki nem is várt egyebet. O és Emily egy szélekéi idébb húzódott. Most közvetlenül mögém kerültek, s bebeszéltem magamnak, hogy érzem a csotrogány csontos térdét a hátamban. A fiatalember elvett még egy trüffelt, aztán ismét elsötétült a terem, elkezdődött a film. Azonnal a varázsa alá kerültem. Egy fiatal szerelmespár beköltözik új otthonába. Első gyermekeiket várják, és azon gondolkodnak, milyen neveket adnak majd nekik. És ekkor – jó ég, milyen lesújtó! – a nő és a gyerekek alattomos gyilkosság áldozatává válnak. Komolyan feltettem magamnak a kérdést, miképp lehetséges, hogy nem korhatáros ez a film. Na jó, a fiatal pár konkrétan két komputeranimációs bohóchal, s a gyerekek (körülbelül négyezer) még a tojásban voltak, mégsem hiszem, hogy Trója összességében dramatikusabb cselekményt tud felmutatni. Zaklatottan faltam mélyre magam a kukoricás vödörbe. – Menne valamivel halkabbari is? – sziszegte Mercisbanya. Enyhén megszégyenülten nyújtottam tovább Juliusnak a kukoricásvödröt. Némó, az egyetlen túlélő bohóchalbébi már iskolába járt, s a tanár-rája hátán éppen egy veszélyes tengeri árok közvetlen közelében úszott el. Ekkor harsány sípolás hangzott fel. Sejtettem, hogy küszöbön a következő katasztrófa. Julius zajosan szürcsölte a limonádéját egy szívószállal. Emily nagyanyja ugyanilyen zajosan sóhajtott. A térde nyomása erősödött. Újfent sípolás. Most ébredtem rá, hogy nem a film hangvilágához tartozik. Némót elkapta és elrabolta egy búvár. Az apukája vigasztalhatatlan volt. Több ez, mint amennyit egy bohóchal kibír. Juliusra pillantottam, de egészen vidámnak látszott, amennyire a sötétben meg tudtam ítélni. Hangos sípolás. Majd a Raszputyin melódiája. – A teremtésit neki! – mondta Emily nagyija. – Azonnal kapcsolja Id a telefont, vagy hívom a személyzetet! – Pszt! – mondtam én. – Nincs is nálam mobil! Különben is az enyém halk udvariassággal a Für Elisé-t játssza, ha egyáltalán szökőévenként megszólal.

– Csend – szólt hátra valaki az első sorokból. Raszputyin elnémult. Egy darabig zavartalanul figyelhettük a filmet. Továbbra is drámai események követték egymást. Amikor a bohóchal és doktorhal barátnője egy csapat állítólag vegetáriánus cápával találkozott, Julius megfogta a kezem, Nellynek pedig meghagytam, szóljon, ha kinyithatom a szemem. – Lélegezzen legalább csukott szájjal! – utasította Mercisbanya a fiatalembert, aki gyrost ebédelt. Valahol a közelben valaki az Emeld kezed az égre című mulatós sramli dallamát játszotta. – Most már aztán elég! – jelentette ki Mercisbanya, és megko pogtatta a székem támláját. – Hagyja abba, kérem! – háborogtam. – Nem az én mobilom, punktum. Az Emeld kezed az égre kettős csipogás kíséretében a The Final Countdowmí váltott, majd rögtön ez után a rapremek, az I Get Money következett. Beletelt egy kis időbe, ám amikor Némó szegény apukája éppen keresztülverekedte magát egy sereg tűz-medúzán, rájöttem végre, hogy Nelly mobilja ajándékozott meg bennünket e szép melódiákkal. – Észnél vagy? – sziszegtem. – Azonnal kapcsold ki! – Ötven csengőhangja van – súgta Nelly. – És tizenegy zörej. Tud nyeríteni, torkot köszörülni és jódlizni. Julius vihogott. – Nyeríttesd kicsit, Nelly, lécci-lécciiii! Megértettem, hogy a gyermekeim feje fölé képzelt glória csupán átmeneti jelenség volt. – Kapcsolod ki rögtön a mobilt?! – Mindjárt! Egész idő alatt a fingot keresem. A megtévesztésig élethű. Várj csak, figyelj! A csipogást hangos, gusztustalan böfögés követte. Julius és Nelly törvénytelen nevetésben tört ki. – Jellemző – jegyezte meg Mercisbanya. Eltartott egy darabig, mire felismertem, hogy a mobil böfög, nem pedig Nelly. – Nelly! – sziszegtem ismét felháborodottan. – Azonnal rakd el a telefont a hátizsákodba! – Kérlek, csak még egyszer, a fing olyan jó! A vén kecske a hátunk mögött biztos iszonyúan kiborul. Újabb csipogás, majd kirobbanó hahota. – Francba, ez sem a fing! Julius megállás nélkül vihogott. Mintha csiklandozták volna. – Csend! – szólt hátra valaki. – Semmi foganatja, már egy órája próbálkozom – panaszkodott Mercisbanya. – De mit várjon az ember az ilyen proliktól? – Maga a leghangosabb – vélte a fiatalember. – Maga meg csukja be a száját, de villámgyorsan – vágott visz-sza Mercisbanya. – Kikérem magamnak ezt a bűzt. – Csönd legyen már, az istállóját! – szólt hátra ismét a valaki. – Vannak, akiket érdekel a film. Nelly mobilja elfingta magát. Fülsiketítőén. Majdnem befogtam az orrom. Julius a földre ejtette a kukoricás vödröt, annyira rotyogott. Sajnos, még elég sok volt benne. A kukorica zizegve szétgurult a terem padlóján. – Ide a telefonnal! – sziszegtem dühösen. Julius görnyedt a nevetéstől, Nelly hasonlóképpen. A mobil újra fingott.

– Ez már tényleg hallatlan! – jelentette ki Mercisbanya. Ezúttal, sajnos, igaza volt. Ám abban a pillanatban, amikor hátra akartam fordulni és bocsánatot kérni neveletlen gyerekeim viselkedése miatt, a banya folytatta: – Én már semmin sem csodálkozom. A magafajta nők nem képesek kézben tartani a kölykeiket. Az ember el sem meri képzelni, mivé lesznek ezek a szegény kreatúrák, ha felnőnek. Egy biztos: nekünk kell majd eltartani őket. Nem csoda, ha a szociális államunk tönkremegy. Itt kiborult a bili. – Szerintem, aki üvegházban él, ne igen dobálózzon kővel! Mintha maga képes volna megítélni, mi lesz a gyerekeimből. Jó, néha lehetetlenül viselkednek, de teljesen normálisan fejlődnek, és biztosíthatom, hogy a fiam sosem lesz rászorulva arra, hogy a Távol-Keletről vásároljon feleséget magának, így gondoskodva örökösről a családi vagyon számára. Az volt az érzésem, hogy nemcsak Mercisbanya, de a mozi egész hátsó traktusa is kollektíván levegő után kapkodott. Aztán csend lett. Na, tessék. Kinyújtottam a kezem, s Nelly ellenkezés nélkül belerakta a fingó mobilt. Kikapcsoltam és beledobtam a táskámba. Julius és Nelly abbahagyta a nevetést. A Némó utolsó huszonöt percét zavartalanul élvezhettük. Hála istennek, a végén apa és fia egymás uszonyaiba omlott. A vége főcím alatt, lámpagyújtás után meghagytam a gyerekeknek, hogy szedjék össze a popcornt a padlóról. – Úgyis jönnek egy nagy porszívóval és feltakarítják – szájalt Nelly. – Nem érdekel – feleltem. Felálltam, lesöpörtem magamról a kukoricát, s közben lopva Mercisbanyára pillantottam. Vártam még egy visszavágást, de ő csak állt, figyelemre sem méltatott. Mellette Emily, és Emily mellett… a Jaguárospasi. Egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Franc! Franc! Franc! Ott állt, s úgy nézett rám azzal a szépséges barna szemével, mintha először találkoznánk. Mikor osonhatott be? Úristen, ez szörnyű! Az anyját akartam megsérteni, nem őt! Hiszen mindig kedves volt hozzám. És nem ő tehet arról, hogy az anyja túl korán ültette bilire. Szívesen mondtam volna valamit, de a legjobb szándék mellett sem jutott eszembe semmi. – Anyu? – Nelly fogta meg a karomat. – Olyan furcsán nézel ki. Rosszul vagy? – Nem, minden rendben – feleltem letaglózottan, és elfordultam a Jaguárospasitól. Remélem, soha többé nem álmodom vele. * Másnap reggelre volt időpontom Mimi ügyvédjénél, s mivel semmi kedvem sem volt találkozni a Jaguárospasival, csak nem sokkal kilenc előtt vittem Juliust óvodába, hogy onnét aztán egyenesen továbbinduljak. Az ügyvéd irodája a Mediapark egyik elegáns épületében kapott helyet, aminek a tervezésekor az építészek sportot űztek abból, hogy a lifteket és a lépcsőházakat elrejtsék a látogatók elől. Bolyongtam egy darabig a földszinten, amíg végre egy felvonó előtt álltam. A liftre vártamban ellenőriztem a falra szerelt, ember nagyságú tükörben, hogy még mindig olyan jól nézek-e ki, mint otthon. Eltekintve némi elkent szempillafestéktől, kifogástalan voltam. Mivel Mimi és Ronnie megállás nélkül az ügyvédet magasztalta, abból indultam ki, hogy az ügyvédnél ugyanígy tettek velem. Semmiképpen sem akartam csalódást okozni neki. Trudi keményen dolgozott a feng shuin a szexuális élet és a partnerkapcsolat-sarkomban,

én pedig úgy éreztem, Lorenz végeztével legfőbb ideje az első randevúnak. Mimi mélységesen megrendült, amikor bevallottam neki, hogy Janón (sötétben) és Lorenzen (az esetek túlnyomó többségében misszionárius pózban) kívül semmiféle ágytörténetet nem tudok felmutatni. Haladéktalanul felajánlotta, hogy elhozza ma Juliust az óvodából „arra az esetre, ha Anton meghív ebédelni”, és már csak az hiányzott, hogy kivegyen nekünk egy szállodai szobát és a kezembe nyomjon egy csomag óvszert. Amíg a tükörben nézegettem magam, észrevettem, hogy valaki mellém lép. A Jaguárospasi. A szívem előbb kihagyott, majd vad kalapálásba kezdett. A Jaguárospasi egyfajta enyhe csodálkozással tekintett le rám. Gyűlöltem a sorsot, amiért folyton az utamba sodorta ezt az embert. – Mit keres maga itt? – kérdeztem. – Hm, most rajtacsípett – válaszolta a Jaguárospasi. – Azért jöttem, hogy vegyek egy új távol-keleti nőt magamnak. A hatodik emeleten foglal helyet az ország legjobb leánykereskedő szindikátusa. Őrületes választékkal. Ha lehet, még jobban elvörösödtem. – Idehallgasson, tényleg nem akartam tegnap megsérteni magát – magyaráztam. – Az anyját akartam megsérteni. A Jaguárospasi felhúzta a szemöldökét. Tarthattam volna a számat, ehelyett tovább fecsegtem: – Ő sértett meg először. Ahányszor csak találkozunk, agyamra megy az arroganciája. Első alkalommal majdnem elgázolt. Alapjában véve tökéletesen megértem magát, még ha, természetesen, nem is értek egyet teljes egészében azzal, amit tett, de nyilván a maga módján lázadt, és így torolta meg az anyja nevelését. Nem hinném, hogy maga vonható felelősségre azért, mert az anyja túl korán ültette bilire. – Nem vagyok felelősségre vonható azért, mert túl korán ültettek bilire? – ismételte meg a Jaguárospasi. – Nem, maga voltaképpen áldozat – folytattam. – Ha magára nézek, látom az elhanyagolt, magányos, gazdag kisfiút, aki igazolni akarja a világ felé, hogy a szerelemnek és a pénznek semmi köze egymáshoz. Persze, ez nem mentség mindenre, amit tett, de mégiscsak egy magyarázat. A Jaguárospasi a homlokát ráncolva tekintett rám: – Ezt látja, ha rám néz? Egy kisfiút? Tudja, ez egészen új számomra. A legtöbb nő azt állítja, úgy nézek ki, mint Johnny Depp bátyja. – Na ja – bólintottam. Cseppet sem nagyképű alak. – Úgy látszik, más vagyok, mint a többi nő. – Igaz lehet. Mondja csak, a bíróságon is tanúskodna mellettem ezzel a lenyűgöző pszichológiai szakvéleménnyel? – kérdezte a Jaguárospasi. – Remélem, nem lesz rá szükség – feleltem. Vajon mit akar csinálni ez az ember? Kilökni az anyját az erkélyről? Nálam teljes megértésre találna. De világos volt számomra, hogy csupán mókás megvilágításba igyekszik helyezni az egészet, hogy enyhítse a helyzet kínos élét. Úgy hiszem azonban, erről régen lekésett. – És valójában miért van itt? – Valójában a harmadik emeleti pszichiáterhez jöttem – válaszolt a Jaguárospasi. – És maga? – Megbeszélésem van a válóperes ügyvédemmel a tízediken. A Jaguárospasi hangosan felkacagott. – Mi ebben a vicces? – kérdeztem. – Németországban minden negyedik házasság válással végződik. Ez nem jelenti azt, hogy engem is túl korán ültettek bilire, ha erre gondol. A Jaguárospasi még mindig nevetett. – No, akkor szálljon be – javasolta, az éppen kinyíló liftajtóra mutatva.

A nevetése annyira nem illett a helyzethez, és a szeme olyan furcsán villogott, hogy megijedtem. – Nem, köszönöm, inkább gyalog megyek – tértem ki. – A lépcsőzés egészséges. – Akkor hát… – AJaguárospasi nélkülem lépett a liftbe. – Még látjuk egymást – tette hozzá. – Persze – feleltem. A liftajtó bezáródása előtt utoljára a ragyogó, sötét szemét láttam. Tényleg úgy néz ki, mint Johnny Depp. Nem, mint a bátyja. Eltartott egy ideig, mire megtaláltam a lépcsőt – alaposan eldugták –, s a tizedikre menet volt időm elgondolkodni magamon és a Jaguárospasin. Arra a végeredményre jutottam, hogy az iménti jelenet messze életem legkínosabb találkozása volt. Nem is jutott eszembe senki, aldvel valaha is történt volna kellemetlenebb eset, kivéve azt a nőt, akivel Julius világra jötte után egy szobában feküdtem. Yola Haltmann-nak hívták, s két nappal a lánya születése után még mindig olyan kövér volt, mint egy léggömb. Amikor a folyosón végigtolta az akváriumot, amelyben a kisbabája feküdt, gyakran megkérdezték tőle, mikor érkezik már el végre az ő ideje, s e miatt, természetesen, mindig feldühödött. Még inkább hergelték az újságok, amelyek ismert asszonyok fotóit hozták, akik három nappal a szülés után hasmutogatós pólókban buliztak és elragadóan néztek ki. – Hogy az ördögbe lehetséges ez? – kiáltott fel Yola, falhoz vágva az újságot. – Ilyen ruha alá még bugyi sem fér, nemhogy fejpárna méretű betét. Mi itt gubbasztunk átvágott gáttal és úszógumival, neccalsót hordunk, a mellünkön túrós borogatás, ezeknek a nőknek pedig semmi gondjuk gyermekágyi folyással és tej-belövelléssel! Próbálja ezek után valaki bemesélni nekem, hogy létezik igazságos isten! Yola még aznap elvesztette a folyosón fejpárna méretű betétjét, amelyről beszélt. Egyszerűen kicsúszott a neccalsóból, s lágy puffanással a linóleumon landolt. Valaki lehajolt érte, s Yola után kiáltott: – Kisasszony, elvesztett valamit… De rögtön undorodva el is ejtette ismét. Yola azonban csak ment tovább, mintha semmit sem hallott volna. Ma más néven, más városban él. Ez volt az egyetlen esemény, amelyik eszembe jutott, s amelyet kínosabbnak találtam, mint a találkozásomat a Jaguáros-pasival. Mire felértem a tizedikre, elhatároztam, hogy a jövőben kevésbé leszek bőbeszédű. Beszélni ezüst, hallgatni arany. Ha kezdettől befogom a szám ebben az ügyben, lényegesen jobban érezném most magam a bőrömben. No de a hibák arra valók, hogy tanuljunk belőlük, szokta mondani Trudi. Legközelebb tartom a szám, és kész. Ennek az Anionnak csak a legszükségesebbet mondom el. Ahelyett, hogy badarságokat fecsegek, mosolyoghatnék például. Nagyon szépek a fogaim. Mimiék ügyvédjének és a társának az irodája stílusos gyökérfa, nemesfém, valamint üvegborításba burkolózott, s rengeteg megnyert pertől szaglott. – Constanze Wischnewski. Megbeszélésem van Herr Alslebennel – közöltem a fogadószobában ülő fiatal nővel, aki a lebegőpulthoz illő, gyökérfa keretes szemüveget viselt. – Herr Doktor Alsleben rögtön itt lesz – válaszolta a nő. Mintha saját faragás volna a szemüvegkeret. – Egy kávécska? – Igen, köszönöm – mondtam. Herr Doktor, aha. Ennek a szuper Antonnak tehát nagydoktorátusa van. Ha tényleg meghív ebédre, elmesélem Lorenznek, aki egyfajta természetes irigységet táplál mindenkivel szemben, aki többre vitte nála. Rémesen piszkálná a csőrét, ha egy ilyennel randevúznék.

Helyet foglaltam az ízlésesen berendezett várószoba egyik bőrfoteljében. A gyökérfa keretes szemüvegű nő felszolgált egy kapucsínót, amely megnyugtatta az idegeimet. Igaz, csak átmenetileg. A Brigitte képes magazint lapozgattam, s találtam benne egy fotót Johnny Deppről. Összecsaptam a lapot, mintha tüzet fogott volna. Előszedtem Brüderle, Suffkens és Becker összegyűjtött műveit, továbbá mindent, amit Lorenztől és Ulfi-tól a „harmonikus válás” témakörében találtam. Tekintélyes köteg volt. – Most bemehet – közölte a házilag faragott okulárés fiatal nő. – Herr Doktor Alsleben már várja. Lesimítottam a szoknyámat, a papírköteget a hónom alá fogtam, s amilyen elegánsan csak tudtam, besétáltam az irodába. Mosolyogva. Herr Doktor Anton Alsleben a szoba egész szélességét kitöltő ablak előtt állt, amely megkapó kilátást nyújtott Kölnre. Én azonban figyelemre sem méltattam. Döbbenten bámultam Herr Doktor Alslebenre. Aki nem más volt, mint a Jaguárospasi. Sarkon fordultam és az ajtó felé indultam. – Hová megy? – szólt utánam a Jaguárospasi. – Elásom magam – feleltem. A Jaguárospasi a gyökérfa pultnál ért utol, s megfogta a karomat. – Megértem, ha bizonyos kétségei merültek fel azzal kapcsolatban, hogy rám bízza-e a jogi képviseletét – mondta. – Biztosíthatom azonban, hogy a tény, amely szerint anyám túl korán ültetett bilire, nem befolyásolja hátrányosan az ügyvédi képességeimet. A gyökérfa okuláré nagy szemet meresztett. A magam részéről a sajátomat becsuktam. Ebben a percben egyértelműen leelőztem Yola Haltmannt a kínos helyzetet illetően. – Hallgasson ide, nekem legalább annyira kellemetlen, mint magának! – folytatta a Jaguárospasi. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy az övé még mindig ragyog. Bizonyára merő kárörömből. És amilyen hülyén vigyorgott. – Éppenséggel én sem repestem az örömtől, amikor odalent a liftnél világossá vált számomra, hogy minden bizonnyal maga Ronnie és Mimi barátnője. De ha most elmegy, megbántódnak. – Bizony, valószínűleg – feleltem. – De lehetetlen maradnom. Ha a maga helyében volnék, ezt az ügyet szándékosan elveszíteném. Még Hempelék ellen is. – De maga meg én, az nem ugyanaz – jegyezte meg a Jaguárospasi. – Én profi vagyok, ugye, Frau Möller? Ön bizonyára igazolja Frau Wischnewskinek, hogy profi vagyok. – Ő a legjobb – szólt a gyökérfa okuláré. – Ha valaha elválok, csakis vele. Kilométeres a várólistánk. Vannak, akik csak azért házasodnak, hogy aztán Herr Doktor Alsleben válassza el őket. – Természetesen a maga döntése – jegyezte meg a Jaguárospasi. – De tényleg szívesen venném, ha képviselhetném magát. – Én karcoltam meg múltkor az autóját – közöltem. – Tudom – válaszolt a Jaguárospasi. – Nekem utólag igen kínos, hogy akkora felfordulást rendeztem miatta. Milyen autója van a férjének? – Volvo. Kombi. – Tudja, hogy a fele jár magának, ugye? Akkor is, ha elvesztette a jogosítványát. A Jaguárospasi karomnál fogva visszavezetett az irodájába. Hagytam magam terelni, minden feszültségem elszállt. – Frau Möller, főzzön nekünk egy kávét, kérem! – szólt vissza a Jaguárospasi a válla fölött. – És Frau Wischnewskinek egy konyakot. Duplát. * Felhívtam Mimit a mobilomról, hogy szóljak neki, elhozom Juliust az óvodából.

– Ó – mondta Mimi csalódottan –, ezek szerint Anton nem hívott meg ebédelni. Micsoda tökfilkó! – Azt hiszem, biztonsággal állíthatom, hogy nem vagyok az esete – feleltem kimerülten. – Ugyan, ilyen hamar nem lehet effélét kijelenteni – vélte Mimi. – Úgy látom, beszélnem kell pár komoly szót a fejével. Tényleg egy icipicit sem flörtölt veled? – Nem. Nagyon professzionális volt. – Nahát – nevetett Mimi –, pedig, ha akar, rendkívül elbűvölő tud lenni. És vicces! Elképesztően finom humora van. Pont, mint neked. És egyáltalán, rengeteg közös vonásotok van; mindketten elváltatok, két gyerek… Csakugyan, meséltem már, hogy milyen édesen bánik a lányával? Olyan idős lehet, mint Julius. Úgy gondolom, jobban meg kellene ismernetek egymást. Az a legjobb, ha mindkettőtöket meghívlak vacsorára, privát környezetben talán kevésbé lesz professzionális. – Sajnos, részemről nem megy – utasítottam vissza. – De hiszen még nem is mondtam időpontot! – csodálkozott Mimi. – Már most tudom, hogy beteg leszek – válaszoltam. – Mimi, le kell tennem, Julius már vár rám az óvodában. Délután úgyis találkozunk Gitti filckurzusán. – Igen, igen – mondta Mimi mély sóhajjal. – Alig várom.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Április 19. Ma kaptam meg a magzatvíz-vizsgálat eredményét. A babánk makkegészséges és fiú. Ruben lesz a neve. Megígérem, hogy sosem fogom Rubynak becézni, Ellen. Hogy kell valójában összehajtogatni a gumis lepedőt? Frauke, nem tudnál felhajtani valakit, aki tanfolyamot tartana erről? Sonja

Április 19. Szívből gratulálok a fiadhoz, Sonja, hidd el, nincs is ennél szebb dolog! Bármilyen kellemes is a kislányokkal, csak fiúgyerek által teljesül ki a család. Egy fiú iránt egészen más érzései vannak az embernek, mint a lány felé, meglátod. A gumis lepedő hajtogatása pofonegyszerű, majd megmutatom. Frauke

Április 20. Hála istennek, Frau Porschke tudja, hogyan kell gumis lepedőt hajtogatni, és az összes többi vackot, amivel nem akarok szöszmötölni, amikor hazaérek a munkából. Holnap gyermekdivat-fotózás válogatóra utazom Wibekével és Karstával. Péter és én úgy gondoljuk, nyugodtan tőkét kovácsolhatunk abból, hogy két ilyen gyönyörű gyereket alkottunk. Drukkoljatok az egérkéinknek! Sabine

9.

Anne és Trudi megtartotta ígéretét, s hozott magával néhány barátnőt az angyalfilcelésre. Gitti egészen magán kívül volt a korábbiakhoz képest népes csoport láttán. – Tíz ember és a gyerekek! Ilyen még nem volt – lelkendezett. – Ez bekerül az intézmény krónikájába. – Akkor mi el is mehetünk – súgta a fülembe Mimi. Erről azonban, természetesen, szó sem lehetett. A filcelésről kiderült, hogy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszott, de volt benne valami megnyugtató, majdhogynem meditatív, órákon át ugyanazokat a mozdulatokat végezni szappanlúgba mártott kézzel. Egy örökkévalóságig tartott, mire sikerült megformáznom a kis golyócskát, amely az angyalom feje lesz, a szárnyakicai pedig tökéletesen csődöt mondtam. A végén még Julius őrangyala is jobban nézett ld, mint az enyém. Bezzeg Mimi angyala kifogástalan volt, ő nyilvánvalóan csalds hibátlan dolgokat képes véghezvinni. Trudié kissé megtépázottnak látszott, Anne angyala pedig vidám punk frizurát kapott. Gitti angyalai sikerültek a legszebbre. Egész apró, tenyérnyi figurákat készített, azokon mutatta be a színezési példákat és technikákat. Az Anne medencefenék-gimnasztika tornájára járó egyik nő hangos sivalkodásra fakadt, amikor meglátta őket. – Milyen elbájoló! Milyen végtelenül varázslatos! – rikoltozta. – Ha az ember a nyakába akasztja, mintha apró talizmánok volnának. Ezt sorozatban fogjuk gyártani! – Helene a Szitakötő utcai Giccs & Géniusz bolt tulajdonosa – magyarázta Anne. – Érzéke van az irányzatokhoz. – Úgy ám! – rikoltotta Helene. – Van bizony! A filceit dísztárgyak régóta divatosak, de ezek az angyalkák teljesen újdonságszámba mennek. Felvásárolok magától száz darabot, Frau Hempel, mikor tudná szállítani? Tizenöt euró darabja, mit szól hozzá? – Na ja – tűnődött Gitti –, az elég sok. Mimi és Trudi két oldalról bökött könyökkel Gitti bordái közé. – Sok? – rikácsolta a nő. – Én már több mint egy órája filcelem az angyalomat, és épp csak a feje van kész. Innen nézve tizenöt euró szánalmas órabér, nem? Higgye el, úgy eladom negyvenért darabját a boltomban, mint a sicc! Országosan kellene szabadalmaztatnunk. Megalapítjuk a saját címerünket, Angyalfilc, Filcangyal és társai, Szárnyacska Rt. Ilyesmit. Meggazdagszunk! Mimi ezúttal az én bordáim közé bökte a könyökét. – Mostantól Gitti annyira el lesz foglalva, hogy nem marad ideje naponta átjönni és eltüntetni a maradékokat. – Klassz – feleltem. – Te meg mit pislogsz egész idő alatt ilyen morcosan? Ne izgasd magad, amiért Anton nem flörtölt veled! Ronnie mondta, hogy néha kissé szégyellős. – Na persze… – hümmögtem. –Tudod, Mimi, ismerem Antont korábbról. A lánya együtt jár Juliusszal óvodába. – Milyen kicsi a világ! – lelkendezett Mimi. – De hisz annál jobb! – Nem – feleltem. – Ismerem a múltját is, és, őszintén szólva, kellő pontossággal adtam értésére, hogy mit tartok róla. – Miféle múltját? – érdeklődött Mimi. – A házasságát a thai nővel. Tudod. – Jane-re gondolsz – bólintott Mimi. – Miatta nem kell törnöd a fejed. Minden nőben ott motoszkál a kisebbségi érzés, ha Jane-nel hasonlítja össze magát. Jól ismerem. Együtt

hallgattunk egy vendégszemesztert a Harvard Business-Schoolon. Ronnie-n és rajtam keresztül ismerkedett meg Anton és Jane. De annak rég vége. Négy éve külön élnek. – A nő a Harvardra járt? – kérdeztem zavartan. Pontosan emlékeztem Frauke és Sabine szavaira. Szerintük Anton egy bordélyházból vásárolta ki a feleségét. Talán ott kereste a pénzt a tanulmányaira? – Csak egy szemesztert – folytatta Mimi. – Valójában Skóciában járt egyetemre. Az apjának van ott birtoka egy kisebb kastéllyal és saját kastélyszellemmel. Ronnie és én egyszer ott töltöttük a szünidőt, és tényleg hallottuk éjjel a szellemet. Közvetlenül a fejünk fölött recsegett-ropogott, míg végül az egyik éjszaka két korhadt plafongerenda közt – zsupsz! – az ágyunkra esett. Egy nyestkölyök volt. El tudod képzelni, mit sivalkodtam akkor, Constanze? Miért nézel ilyen furán? – Mert én… Azt hittem, Anton felesége Thaiföldről származik, és hazautazott. „A nyomorba, ahonnét Anton kivakarta”, így mondta Sabine. – Nem – mesélte tovább Mimi. – Most Angliában él, az egyik londoni befektető bank vezetőségi tagja, és fantasztikus munkát végez. Összetörte Anton szívét, amikor elhagyta, és magával vitte Mollyt, de már feldolgozta. Tényleg. Mostanáig azt gondoltam, túl vagyok a nap legrémesebb részén. De fájdalommal kellett beismernem, hogy tévedtem. – Jane sziporkázó egyéniség – tette hozzá Mimi. – Hallatlanul gyönyörű, és briliáns elme. Gyanítom, hogy titokban Ronnie is szerelmes volt belé, még ha nem is vallotta be soha. Anton el volt bűvölve, sőt még a korlátolt anyját is elbájolta Jane. Az apja skót vidéki nemes, az anyja dúsgazdag thai selyemkereskedő család gyermeke, több pénzt ritkán lát az ember egy rakáson. És Jane tényleg szerette Antont, legalábbis kezdetben. Sajnos, nem sokáig mentek jól a dolgok. Jane igazi munkamániás, sokkal rosszabb nálam, a gyerekek mellett is napi tizennégy órát dolgozott, az egész hetet külföldön töltötte. Emiatt ment tönkre a házasságuk, és hogy őszinte legyek, ezúttal kivételesen a férfi pártját fogtam. Úgy értem, az nem megy, hogy az ember gyerekeket vállal, és azután úgy dolgozik tovább, mintha mi sem történt volna, ugye? Még a férfiak sem képesek erre. Hú, akkoriban nagyon megviselt a történet! De Anton túl van rajta, ezt komolyan elhiheted. Azóta akadt is egy-két rövid viszonya, és Ronnie meg én erősen bízunk abban, hogy ismét szerelmes lesz. Valamennyire felelősnek érezzük magunkat, mivel annak idején, úgymond, mi boronáltuk őt össze Jane-nel. Vadul gyömöszöltem az angyalszárnyamat. – Constanze? Úgy nézel ki, mint aki rögtön elbőgi magát. – Igen, legszívesebben úgy is tennék – feleltem. – Na, annyira azért mégsem ronda az angyalod – vigasztalt Mimi. – Odaadhatjuk játszani a macskáknak. Ugyan, ne pislogj már így! Ha Anton nem az eseted, senki sem kényszerít arra, hogy kezdj vele valamit. Csak egy ötlet volt. – Azt mondtam Antonnak, az én fiam nem lesz rászorulva, hogy egyszer majd a TávolKeleten vásároljon feleséget – vallottam be. Mimi rám meredt. – Nem igaz. – De igaz. Frauke és Sabine mesélte, hogy Anton a nyaralásból hozott haza magának feleséget, akit egy bordélyházból vásárolt ki jutányos áron. És mivel a nő nem tudott neki fiúörököst szülni, visszataszította a mocsárba. Közöltem Antonnal a véleményem, miszerint ennek az lehet az oka, hogy az anyja túl korán ültette bilire. Öt perccel később kiderült, hogy az ügyvédem. Mimi nyitva felejtette a száját. Végül falrengető hahotában tört ki. – Jó, hogy legalább egyikünk szórakozik – mondtam.

* Herr Becker, a Suffkens, Brüderle és Becker ügyvédi iroda egyetlen túlélője nem hagyta magát megfélemlíteni Anton barátságosan fogalmazott kérésétől, amelynek értelmében Herr Becker ügyfelei, mármint Hempelék lesznek szívesek a jövőben elzárkózni ügyfele, mármint az én zaklatásomtól. Haladéktalanul összeállított egy tizennégy oldalas fotódokumentációt a telkünkről, annak növényzetéről, a komposztdombról, valamint a lombházról, és elküldte az Építésügyi, Rendészeti, Gyámügyi, továbbá a Parkosítási Hivatal részére. Az egyik fotón én is látható vagyok teregetés közben. Két nappal később látogatóm jött. – Jó napot, a nevem Höller, és szeretném megtekinteni a telkén található nem engedélyezett építészeti létesítményt – közölte. Rögtön elfogott a bűntudat a lombház miatt. Sajnálni, én pucol – akartam mondani. – Jönni máskor, amikor Frau Wischnewski itthon, jó? Ám nyomban eszembe jutott, hogy talán másnap az ajtó előtt állhat valaki az Iparfelügyelettől, ha eljátszom a saját illegális bejárónőmet. – Pillanat, felhívom gyorsan az ügyvédemet – feleltem az Építésügyi Hivatal emberének. – Kerüljön addig beljebb, készítsen magának egy kávét! Amíg Frau gyökérfa okuláré Möller kapcsolta Antont, újfent csöngettek. Ezúttal egy nő keresett. – Nevem Kurt, a Gyámügyi Hivataltól jöttem. Feljelentést kaptunk gyermekelhanyagolás miatt – mutatkozott be. Itt estem pánikba. Elraktároztam Frau Kurtot a kollégája mellé a konyhában, majd visszavonultam a brokáttelefonnal a fürdőszobába. Anton nagy nehezen zsinórvégre került. – Itt Constanze Wischnewski – kiabáltam idegesen. – J-j-jöjjön azonnal! A konyhámban a fél közigazgatás. Állítólag illegálisan építkeztem és e-e-elhanyagoltam a gyerekeimet! – Nyugodjon meg és küldje el az embereket! – hangzott Anton tanácsa. – Legközelebb legyenek szívesek előbb telefonon bejelentkezni. – De ha most elküldöm őket, még gyanúsabb leszek – kiáltottam. – Elhanyagolta a gyerekeit? – leheletnyi türelmetlenséget éreztem a hangjában. – Természetesen, nem! – Na látja, ezért nincs mitől tartania – válaszolta Anton. – Küldje csak el az embereket! Most nincs ideje, és punktum. – De a gyerekek építettek egy lombházat – visongtam tovább. – Elég nagyot. Azt hiszem, az építőhivatal embere épp rálát a konyhaablakból. Atyaég, lehet, hogy most rögtön letartóztatnak? , A csöngő ismét felhörgött. – Hallotta? Ez biztos megint egy hivatali hiéna! – kiáltottam – Jöjjön, kérem, kedves Herr Doktor Jaguárospasi, kérem, jöjjön! Anton felsóhajtott: – Nyugodjon meg szépen, és tegye, amit mondtam magának! Nem tudok odamenni, mert nagyon fontos ügyféllel tárgyalok. – Maga aztán remek segítség! – lármáztam. – Ha majd a börtönben egy telefonhívást engedélyeznek, tudni fogom, kit nem hívok fel! Reszketve lecsaptam a telefont. De csak Anne állt az ajtóban. – Van két szabad órám, gondoltam, kihasználom az időt, és felpróbálom a fürdőruháidat – szólt. – Azt mondtad, tudsz kölcsönadni néhányat a nyaralásunkra. Sírva borultam a nyakába:

– Hála istennek, hála istennek! El kell hoznod Juliust az óvodából, és elrejtened magadnál. El akarják venni tőlem. – Mit zagyválsz te itt? Anne eltolt magától. – A konyhában ül két városi hivatalnok. Egyikük szét akarja verni Max lombházát, másikuk a gyerekek miatt jött. Hempelék azt mondták, elhanyagolom őket – suttogtam. – Nahát, ez aztán… – kiáltotta Anne felháborodottan, majd döngő léptekkel elvonult mellettem a konyha irányába. Az építés- és a gyámügyes a kávéautomata előtt toporgott azon tanakodva, melyik gombot nyomják meg. – Mondják csak, hogy jut egyáltalán eszükbe! – ordított Anne. – De hát a hölgy mondta, hogy szolgáljuk ki magunkat – mentegetőzött rémülten a férfi. – Nem ronthatnak be ide csak úgy, nem bánhatnak bűnözőként feddhetetlen polgárokkal – üvöltött tovább Anne – pusztán azért, mert olyan arcátlan nyugdíjasok, mint Hempelék, a hajuknál fogva előrángatott gyanúsítgatásokat firkálnak! Ez a nő itt a legszeretőbb és legodaadóbb anya, akivel valaha találkoztam. Nem hagy ki egy lámpásbarkácsoló délutánt vagy szülői értekezletet sem, naponta meleg, tápláló ételt főz a gyerekeinek biozöldségből, és minden este saját maga kitalálta mesét mond nekik. Hat hónapnál is tovább szoptatott és a playmobil téma szerint van csoportosítva. Még a vécén sem téveszti szem elől a gyerekeit, szóval, ne jöjjenek nekem gyerekelhanyagolással! A gyámügyes nő behúzta a nyakát. – De hát én nem is mondtam ilyet. Csupán kötelességünk ellenőrizni minden bejelentést. – Ne fárasszon! – torkollta le Anne. – Szülésznő vagyok, és épp elég gyakran látok családokat, ahol sürgősen szükség volna a gyámügy segítségére. De oda nem tolják az orrukat, oda bezzeg nem! – Ez így azért nem igaz – védekezett a nő. – Nem maga mondja meg nekem, mi igaz és mi nem – közölte Anne. – Fogja a kollégáját és tűnjenek el, mielőtt még tényleg dühbe jövök! Rengeteg adót fizetünk, amiből magukat és azokat a szociális segélyen élősködő besúgókat ott, a szomszédban, támogatják. – De hát mi egyáltalán… – kezdte az építésügyes –, ha egy másik alkalommal megfelelőbb volna, magától értetődően… – A világon semmit se fognak maguk! – kiabálta Anne, miközben maga előtt tuszkolta a hivatalnokokat az előszobában az ajtó felé. – Tudják, mennyi adót fizetek havonta? Tudják, hogy a gyerekeim és ennek az asszonynak a gyerekei fogják egyszer majd finanszírozni a maguk nyugdíját? Tudják, mennyire felbőszít, hogy a fáradságos munkával megkeresett adónkat neurotikus nyugdíja sok unaloműzésére dobálják ki az ablakon? Képzeljék csak el, váratlanul ott áll valaki az ajtajuk előtt azt állítva, hogy elhanyagolják a gyerekeiket, csak mert az utálatos szomszéd nagyinak túl sok ideje van leveleket írogatni a hivataloknak! Ahhoz mit szólnának? Úgy bizony, szemétségnek tartanák! Nem mulasztom el megemlíteni a nevüket a polgármesternek, amikor legközelebb látogatást teszek a terhes feleségénél, erre mérget vehetnek! Mi is a nevük, Constanze? – Herr Höller és Frau Kurt – feleltem. – De ne verd meg őket! – Herr Höller és Frau Kurt – ismételte Anne. – A mai reggel lehet a karrierjük végének a kezdete! Bevágta mögöttük az ajtót, majd hozzám fordult: – Ez megvolna – jelentette ki. – Most akkor felpróbálhatom a fürdőruháidat? – Amint megcsókoltam a lábad – feleltem. Húsz perccel később megint csöngettek. – Ez a Rendészeti Hivatal lesz – feltételezte Anne. – Rúgd seggbe!

– Nem, én most csinál pucolós trükk… És a lehető legügyefogyottabb arckifejezésemmel feltéptem az ajtót. Anton állt Wilma nagyi lábtörlőjén. – Mit itt akarni? – kérdeztem hökkenten. – Gondoltam, utánanézek, minden rendben van-e – mondta Anton. – Az imént elég idegesnek hallatszott a hangja. – Az is voltam – hadartam. – Tudom, ostobaság, de honnét tudhatnák ezek az emberek, hogy Hempelék csak kitalálták az egészet? Kér egy kávét? Kínos volt a ronda előszoba, szívesen csalogattam volna tetszetősebb területre. – Nem, köszönöm – mondta, de azért követett a konyhába, ahol is serényen kinyitottam a hűtőajtót és előhalásztam egy üveg lekvárt meg egy felvágottat, amelyeket azután bosszúsan bámultam. – Csak meg akartam bizonyosodni, hogy minden rendben magával – folytatta Anton. – Nagyon kedves – mondtam, azzal újból kinyitottam a hűtőajtót, és visszarámoltam a lekvárt és a kolbászt. Kivettem helyettük a tejesüveget. – Sajnos, túl hamar felizgatom magam. Trudi barátnőm szerint a túlzott mértékű bűntudatom az oka. Például, a gyorsvasúton minden alkalommal rettentő szívdobogás vesz erőt rajtam, ha ellenőrt látok, holott mindig van jegyem. Maga is ismeri ezt az érzést? – Nem – szólt Anton. – Engem, ugyebár, túl korán ültettek bilire. Nálam nem bűntudattal operáltak. A változatosság kedvéért ismét elpirultam. – Ja, ööö, tudja, úgy vélem, magát egyáltalán nem ültették túl korán bilire – feleltem. – Tényleg? És mi indította e szemléletváltásra? – Sajnos, téves információkat… szóval tényleg teljesen… Beszélni ezüst, hallgatni… Maga mindig olyan kedves volt velem, és a megérzéseim is… de amikor az édesanyja engem… – itt szünetet tartottam és mély levegőt vettem. – Sajnálom, amit megvásárolt nőkről, és így tovább, mondtam – folytattam gyorsan és folyékonyan. – Hiba volt részemről készpénznek venni ezt az idétlen történetet. És ööö… Anton várakozásteljes tekintettel figyelt. – Ennyi – fejeztem be. Az anyja megsértéséért nem fogok bocsánatot kérni. Anton elnézően mosolygott: – Ezek szerint az óvodában tényleg az a pletyka járja, hogy a feleségemet egy thaiföldi bordélyban vásároltam? Na és mit beszélnek még? – Azt hiszem, igazából nem szeretné tudni – válaszoltam. – Egyébként már megszállottként dolgozom az ellenpletyka terjesztésén, amely szerint Bhumibol Adulyabigyó király unokahúgát vette feleségül, és részt vett a világ legnagyobb ember- és drogkereskedő-hálózatának felgöngyölítésében. Elkötelezettségéért hamarosan magának adományozzák a Béke Nobel-díjat, Hollywood pedig meg akarja vásárolni az élettörténete filmjogait. Azt mondják, Johnny Depp játssza magát. – Igen, mert Tom Cruise-t visszautasítottuk. Halálosan megsértődött – egészített ki Anton. Aztán egy ideig még csendben álldogáltunk egymással szemben. Azon töprengtem, megismételjem-e a kávémeghívásomat. Végtére is már kivettem a tejet a hűtőből. Ebben a pillanatban fordult be az előszobasarkon Anne a legparányibb fekete fürdőruhámban. Antont észre sem véve rángatta a lycrát. – Na nee, ide nézz, milyen ocsmányul néz ki! – háborgott. – Kilóg a fél mellem és a fél hátsóm. – Ööö, Anne – hebegtem. Sajnálat és öröm közt ingadoztam, mert Anne épp azon volt, hogy megdöntse a nevetségesség-rekordomat. Csak a fürdőruhára figyelt.

– Ha a fenekemre húzom, a mellem esik ki, ha a mellemre húzom, kilátszik az egész fenekem – panaszkodott. – Viszont nagyobb területen barnul le – szólalt meg Anton. Anne felemelte a fejét, és úgy öt másodpercig rémülten bámulta Antont. A nyakán piros foltok ütköztek ki. ' – Hú – mondta végre erőtlenül. – Hello – köszönt Anton, s Anne felé nyújtotta a kezét. – Anton Alsleben vagyok. Vagy a Herr Doktor Jaguárospasi, ahogy Frau Wischnewski előszeretettel nevezni szokott. Anne bal kezével a mellén tartotta a fürdőruhát, a jobbot pedig Anton felé nyújtotta. – Én pedig a medencefenék királynője – mondta. * Rá következő pénteken hivatalosan is felavattuk a lombházat. Anton biztosított, hogy egy ilyen kicsi és ezenfelül példásan biztonságos építmény semmi esetre sem engedélyköteles, és ezt már jelezte is írásban az Építésügyi Hivatal felé. Hasonlóképpen felvette a kapcsolatot a Gyámüggyel és a Rendészeti Hivatallal, valamint eljuttatott Herr Beckernek egy barátságos levelet, amelyben óva inti Herr Becker ügyfeleit, azaz Hempeléket a jó híremet károsító további fel- és kijelentésektől, mivel ellenkező esetben ügyfele, azaz én, keresettel fog élni Hempelék ellen, amelyet a tudomisén paragrafus értelmében kétségkívül megnyer. Herr Becker azóta nem hallatott magáról. A Parkosítási Hivatal azonban elkerülte a figyelmét, s így történt, hogy egy szép napon bizonyos Herr Langhaus állt az ajtóm előtt, a telek faállományát regisztrálandó. Alig ocsúdtam föl, már szinte az összes fámat védett példánynak nyilvánította, és nyomatékosan megtiltotta írásbeli engedély nélküli kiirtásukat. Csupán a szerb fenyőket vághatom ki, az ellen Herr Langhaus nem emelt kifogást. Hempelék kezdetben diadalittasan követték körútját a leshelyükről, ám amint észrevették, hogy Herr Langhaust cseppet sem csábítja a tarvágás lehetősége, féktelen haragra gerjedtek. – Hát minek írtunk magának egyáltalán? – kiáltott Herr Hempel, Frau Hempel pedig hozzávisította: – Magát fogjuk felelőssé tenni, ha ősszel megint eldugul az ereszcsatornánk a falevelektől, Heinrichem leesik a létráról és nyakát töri! – Múlt hétfőn a gyerekek találtak itt egy tűzszalamandrát – mondtam. Tudtam, hogy egy élő tűzszalamandra pusztán környezettani szempontból vizsgálva feltétlenül előnyt élvez egy halott nyugdíjassal szemben. Herr Langhaus azonnal közölni akarta a hírt a Természetvédő Egyesülettel. – A magukéhoz hasonló kertek a természet utolsó oázisai a tujasövénytől és borostyánmeggytől hemzsegő városokban – jegyezte meg. – Boldognak mondhatja magát, amiért ilyen pompás, értékes faállományt örökölt. És maguk is – tette hozzá Hempelék felé fordulva. Herr Hempel rezzenéstelen arccal jelentette ki: – Itt lakik velünk a kis unokánk, és egyedül a maga lelkén szárad a vidám gyerekkora. – Tehát maga volt az… – mondtam Herr Langhausnak. Nem értette, mire gondolok. Péntek délután megünnepeltük a lombház elkészültét. Pontosabban szólva, a gyerekek ünnepeltek: Max és Nelly, a lányom barátnője, Lara, Julius és Jasper. Tortát sütöttem és kevertem egy alkoholmentes bólét, amely csemegéket Max saját kezűleg alkotott kötélhúzó szerkezete emelte három és fél méter magasra. Az ünnepélyes megnyitó tiszteletére felvonták a kalózzászlót, amelynek megvarrásával Gittit bíztam meg: fehér halálfej, előtte két keresztberakott lábszárcsont fekete alapon, tökéletes foltvarró technikával kivitelezve. A lombház igazán gyönyörű lett, tulajdonképpen túl szép ahhoz

képest, hogy egy tizennégy éves fiú építette. Amikor Anne és én megtekintettük, a számtalan tüneményes részlet láttán világossá vált számomra, hogy Max rettentő szerelmes Nellybe, ezen túlmenően pedig bizonyára különösen tehetséges, tényleg és valóban. A korlátot alkotó ágak egy részét vésett mintával díszítette, mindenütt leheletfinoman – mintegy mellesleg – elhelyezte Nelly nevének kezdőbetűit, sőt még a tetőn álló mesterséges kéménynek adott fizimiska is Nellyre hasonlított. Az ötszögű házikóban, amely egyszerre ábrázolt kajütöt, várbelsőt és éjjeli pihenőhelyet, az egyik gerendára apró betűkkel vésve ez állt: „A völgyek elnyugosznak, alkonyhomályon át, illatálmos magasnak, még két pacsirta vág”. – Ez egy dalból van? – kérdeztem Maxot. Enyhén elpirult: – Eichendorfftól – felelte. – Az iskolában vettük. Elérzékenyültem. – Hát nem elragadó? – kérdeztem Annét, már ismét a földön. – A fiad egyszerűen zseniális! Ennyi tehetség, ügyesség és fantázia… és tetejébe azok a szempillák! Ha tizennégy volnék, menthetetlenül és örökre beleszerelmesednék. – Gondolni sem merek arra, mi lett volna belőle, ha idejében elküldöm oboa- és kínai tanfolyamra – szólt Anne. – Kaptál valaha ilyen romantikus ajándékot? – Nem – válaszolta Anne. – A férjemtől egész biztosan nem örökölte. És tőlem sem. Unalmasan gyakorlatiasak vagyunk, évekkel ezelőtt abbahagytuk az ajándékozást. Mindenki megvásárolja magának, amire szüksége van. – A butus Nelly pedig észre sem veszi, mi a helyzet – mondtam. – Trónol az elefántcsont kastélyában és telefonál. Micsoda érzéketlenség! A lombházból harsány fing, majd többszólamú vihogás hangja szállt felénk. – És semmi romantika – folytattam. – Ezt nem tőlem örökölte! Anne mobilja a Mission Impossible főcímzenéjét játszotta. Egyik páciensének megrepedt a magzatburka a szupermarket pénztáránál. Amíg Anne elindult a szülő nőhöz, s a gyerekek rávetették magukat a tortára és a bólére, mi felnőttek nekiveselkedtünk a munkának. Ronnie és Richárd, Ronnie dagi kollégája nekilátott a földszinti fürdőszoba szétverésének; a kakabarna vécécsésze már az előkertben díszelgett. Mimi és én Nelly szobáját festettük rózsaszínre, Trudi pedig különös szertartásokat végzett az egész házban, sót szórt szét, rózsakvarcot helyezett el a sarkokban és rettentő titokzatosan hadonászott a levegőben. Amikor megszólalt a csöngő, azt hittem az eBayes, mortalcombat nevezetű illető érkezett, aki a fakeretes fekete bőrfotelért tekintélyes összeget: kétezer-ötszáz eurót utalt át a számlámra. A fotel állítólag Charles Eames formatervező munkája, és bőven megéri az árát, legalábbis Ronnie és Mimi szerint, akik szintén szerették volna megszerezni. Ezt azonban csak akkor közölték velem, amikor mortalcombat már megnyerte az árverést. – Megőrültetek? – kiáltottam fel. – Boldogan nektek ajándékoztam volna azt a rémes holmit! Mimi és Ronnie azonban hallani sem akart erről. – Szükséged van a pénzre – mondta Mimi. Az ajtó előtt Anton és Emily állt. – Maga mortalcombat? – kérdeztem földbe gyökerezett lábbal. – Nem – válaszolta Anton. – Anton Alsleben vagyok, az ügyvédje, nem emlékszik? Ekkor Mimi jelent meg mögöttem. – Ó, Anton, de örülök! – szólt. Nekem pedig: – Meghívtam Antont és Emilyt cicákat nézni. Nagyon remélem, Emily rá tudja beszélni a papáját arra, hogy hazavigyenek egyet. Anton nem tudta, lesz-e ideje eljönni, és ha igen, mikor, ezért hagytam egy cédulát az ajtónkon, hogy itt vagyunk. – Vagy úgy – mondtam, s laza mozdulattal hátrasimítottam a hajam, egyúttal tetszetős rózsaszínű csíkot kenve az arcomra.

Mimi bosszús fejcsóválással nyugtázta. Fogalmam sem volt, mi baja. Amikor a minap kikísértem Antont, hátrafelé megbotlottam Wilma nagyi sárgaréz esernyőtartójában, s majdnem hanyatt vágódtam. Ezt viszont el sem meséltem Miminek. – Tudod mit, Emily? Most átmegyünk a cicákhoz – javasolta vidáman. – Apukád addig itt marad Constanzénál és iszik egy kávét. És mosolyogni fog, vicces lesz, és bebizonyítja, hogy tényleg olyan elragadó, mint meséltem. Anton enyhén elpirult. Csak kicsit, mégis mély hálával vettem tudomásul. Legalább neki is kellemetlen végre valami. Amint Emily és Mimi elsétált, némi kajánsággal Antonra mosolyogtam: – Még mindig össze akarnak boronálni bennünket. Bárcsak valamivel tapintatosabban tennék! Akkor nem volna ennyire kínos. – Én már hozzászoktam – mondta Anton. – Az anyám és a barátaim is egyfolytában össze akarnak hozni valakivel. Kicsit féltékeny lettem. Az én anyám bezzeg sosem próbált összehozni senkivel. Mielőtt Lorenzcel találkoztam, folyton azt mondogatta: „Már most sajnálom azt a férfit, akinek egyszer te jutsz osztályrészéül.” Amióta pedig nem vagyunk együtt, több ízben is úgy nyilatkozott, nem tudja elképzelni, hogy az én koromban és állapotomban találok még egy marhát. – Kávé? – kérdeztem a faliórára pillantva. – Elmúlt öt, megbolondíthatnánk egy kevés konyakkal, talán akkor vadul csókolózva fetrengünk majd a konyhakövön, mire Mimi visszaér. – Nahát, ahhoz valamivel több kellene egy konyaknál – nevetett fel Anton. – Például mi? – megvakartam arcomon a rózsaszín festéket. Anton nem bocsátkozott részletekbe. Bizonyára túl udvariatlan lett volna a válasz. Két üveg whisky, hipnózis és egy serpenyős fejbekólintás – akkor esetleg el tudnám képzelni, hogy megérintsem. – A férje ügyvédje azt szeretné, ha összeülnénk egyezségkötés céljából – tájékoztatott e helyett. – Okos gondolat? – kérdeztem. – Meghallgathatjuk a mondandójukat – válaszolta Anton. – A férje nyilvánvalóan hajlandó jelentősen magasabb tartásdíjat fizetni abban az esetben, ha ellenhúzásként eláll az önnek járó vagyon egy részének kifizetésétől, ami túlnyomórészt nem hozzáférhető invesztíciókban fekszik. – Felőlem aztán megtarthatja a randa dohányzóasztalait és képeit – legyintettem. Anton egyszerre csak közvetlenül előttem állt. Hüvelykujját óvatosan végighúzta az arccsontomon. Meglepetten kapkodtam levegő után. – Maradt még rajta egy kis festék – szólt mélyen a szemembe nézve. Egy velőtrázó „Anyu-elszalad-a-kakas” kiáltás, s az azt követő erőteljes, megtévesztésig valódinak tűnő „kukurikúúú” még éppen idejében akadályozta meg, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot, s lassított felvételben lecsússzak a szekrényajtón. – Jövök! – kiáltottam elvörösödve, mert tényleg szinte orgazmus előtti állapotban éreztem magam. Arccsontszex – nem is tudtam, hogy létezik ilyesmi. A télikert kitárt ajtaján behallatszott Trudi és a gyerekek nevetése, valamint Frau Hempel „Szégyentelenség!” visítása. – Itt nem lehet tyúkokat tartani, kakast meg mégúgy se! – süvített Herr Hempel. – Jogilag biztosítva vagyunk, jogunk van reggel kialudni magunkat. Ez százszázalékos lakóövezet, nem mezőgazdaságilag hasznosítható terület. Nelly mobilja ismét felkukorékolt, a gyerekek pedig dőltek a nevetéstől. – Jöjjön, bemutatom a szomszédoknak – mondtam Antonnak.

* Habár Anton csak egy kevés festéket dörzsölt le az arcomról, egyszeriben világossá vált számomra, hogy szerelmes vagyok: fülig és halálosan szerelmes. Annyira fiatalnak, életvidámnak és pillekönnyűnek éreztem magam, mint még soha életemben. Valami ugyanis azt súgta, hogy Anton, a kettőnket összekötő kínos esetek látszólag végtelen láncolata ellenére, hasonlóképp érez. Alkalmasint azonban még egyikünk sem volt felkészülve arra, hogy szembesítsük egymást az érzéseinkkel. De nem számít. Kezdetnek megteszi, ha néhanap találkozunk, beszélünk a válásomról, mélyen a szemébe nézek és könnyedén, életvidáman átzuhanok az esernyőtartón. Minden egyéb majd adja magát. Mimi ádázul pislogott, amikor két órával később Anton és Emily elbúcsúzott. – Maradhattok vacsorára, Constanze fantasztikusan főz! Fütyülök az olcsó kifogásaidra! Bármikor pótolhatod azt a süket Disney-hétvégét! – miközben én már vidáman integettem utánuk. Csak semmi sietség! Utoljára, amikor szerelmes lettem, szomorú sebességrekordot állítottam fel: ismerkedés, szex, teherbe esés – mindez egy hét alatt. Láttuk, ugyebár, hová vezet. Nem, ezúttal, amilyen sokáig csak lehet, ki fogom élvezni ezeket a csodásan csiklandozó pillangókat a gyomromban. Anton már messze járt, amikor Anne visszaért a szülésről. A nő két és fél óra alatt letudta az egészet. Én is így képzeltem első alkalommal, ehelyett Nellynek, írd és mondd, huszonöt órára volt szüksége. Ilyen igazságtalanul működik a világ. Anne még feltétlenül kocogni akart, hogy mire nyaralni mennek, beleférjen a fekete fürdőruhámba. Meghagytuk tehát Maxnak és Nellynek, vigyázzanak Juliusra és Jasperre, amíg odavagyunk. – És meg ne tudjam, hogy kiengeditek a kakast az óljából! – fenyegettem meg őket, mivel Hempelék még mindig jajveszékelve kotlottak a megfigyelőablakban, és sehogy sem fért a fejükbe, hogy sehol egy kakas, csak az ostoba mobil. Szokásos köreinket róttuk a telep körül, habár a rendesnél lassabban, mert Trudi először jött velünk. Helyesebben szólva, olyan lassan futottunk, hogy egy százéves, járókeretes nagyanyó kényelmesen lépést tudott volna csoszogni velünk. – És ez lenne jobb a szexnél? – kérdezte Trudi rögvest. – Ezt meg honnét veszed? – kérdezett vissza Anne. Hallgattam. Antonra gondoltam. – Mondanom kell nektek valamit – szólalt meg Mimi. – Nekem is – tromfolt rá Anne. – Amott kocog szembe velünk Sabine CikcakkosSzürkenyúl és Frauke Hogyishívják, az Anyukák Klubja főfődominái. Kissé frissebb tempót, ha kérhetném! Különben még azt hihetnék, a szívritmus-szabályzós nyugdíjasok egyesülete érkezik, nem pedig a szigorúan titkos anyumaffia rettenthetetlen tornászcsapata. Frauke és Sabine úgyszintén belehúzott, amint megláttak bennünket. Ahogy lefékeztünk egymás előtt, abban emlékeztetett valami a Ben Hur nagy kocsiversenyére. Csak az hiányzott, hogy fújtassunk, nyihogjunk és a sörényünket rázzuk. Sabine a szokásos, levegőbe adott puszival üdvözölte Mimit. – De jó látni téged, tündérke! Frauke, ő a régi évfolyamtársam, Mimi, akiről beszéltem. Tudod, aki olyan szívesen teherbe esne, és akinek, sajnos, sehogyan sem sikerül. – Örvendek – szólt Frauke ragyogva. – Fraukének három gyereke van, és most terhes a negyedikkel – magyarázta Sabine. – Hiába, képtelen lemondani a telikakált pelenkák cserélgetésének öröméről.

– Ez igazából egyelőre titok akart lenni – mondta Frauke, ha lehet, még ragyogóbb arccal. – Talán Frauke elláthat néhány hasznos tanáccsal – folytatta Sabine. – Ha valaki tudja, mi a teherbe esés titka, hát ő biztosan. – Egészséges életmód, sok folsav és néhány kettesben eltöltött óra… egyéb nem is kell – szerénykedett Frauke. – Ezenkívül már fél éve speciális, a hüvely savkörnyezetét befolyásoló diétát tartok, amely meghatározza a gyermek nemét. Ugyanis feltétlenül szeretnék még egy fiút, a lányokkal annyira nehéz. – Szerintem Miminek édes mindegy volna a baba neme – szólt Sabine. – Fő, hogy gyerek lenne végre, nem igaz? Én személy szerint inkább mindig is lányokat akartam. Egyébként Karsta hamarosan befut, mint gyerekmodell. – Hogyan? A kis Garsta? – hüledeztem. Vajon milyen terméket reklámozhat ez a rettenetesen ronda gyerek? Talán túlméretezett cumit? Rossz ránézni a gyermekére? Szégyell vele kilépni az utcára? Vásároljon álcacumit, és senki sem veszi észre. Alcacumi – senki sem fordul el többé! Vagy Garsta közelről: mentőcsónak-szája sírásra húzódik, kettős tokáját mellkasához préseli, krumpliorráról letörli a taknyot. Közben képen kívül az alámondás: „Ön is segíthet a kis Garstán. Német Plasztikai Sebészek Egyesülete.” Még hazatértünk után sem tudtam túltenni magam a megdöbbenésen. Trudi zihálva hanyatt dobta magát a füvön: – Miért vágtattatok úgy hazafelé? – Hát nem akartunk szégyent vallani – mondta Mimi. – Mégis megtettük! Legközelebb nem hallgatjuk őket tátott szájjal, világos? – szólt Anne mérgesen. – Mi is elhelyezünk néhány sértést. Végtére is mi vagyunk a rettegett anyumaffia. – Szerepjátékban kellene gyakorolnunk! – vélte Trudi. – Psssssssszt, Anyu – sziszegett le Nelly a lombházból. – Gyere csak, valami szörnyűség történt! – Hol vannak a kicsik? – Odaát Ronnie-nál. Semmi bajuk – válaszolta Nelly. – Mi itt maradtunk fent és kipróbáltuk a távcsövet. Állati messze lehet nézni vele, még a házakba is belátni. Aztán Julius felfedezte a kövér lányt, Laura-Kristint a játszótéren, a fűzkunyhóban. Épp az ereit készült felvágni. – Atyaisten! – szólt Anne. Mimi a szívéhez kapott, Trudi néhány másodpercig elfelejtett lihegni. – Semmi vész, nem jól csinálta – folytatta Nelly. – Nem tudta, hogy hosszában kell vágni, keresztben nyiszálgatta magát, és mielőtt még igazán belevágott volna, odaértünk. – Nelly fújt egyet. – Dilettáns. – És most hol van? – Itt fent a lombházban – közölte Nelly. – Semmiképp sem akar hazamenni, csak bőg, és azt mondja, legközelebb majd felköti magát, és kész. Feljönnél és levinnéd innen? Laura-Kristin a hátát Max verses gerendájának döntve ült a földön, arcát kezébe temette. Max idegesen járkált előtte fel-alá. – Nem hagyja abba a sírást – közölte. – Tűnjetek el kicsit – javasolta Anne –, ez női dolog! Ám Max távozása után még mindig jó időbe telt, mire szóra tudtuk bírni Laura-Kristint. – A zongoratanár miatt, ugye? – kérdezte Anne. – Már rég rács mögött volna a helye! – De ni-hincs ott – zokogta Laura-Kristin. Azután elmesélte az egész szomorú történetet: A két héttel korábbi, trafiknál esett találkozásunk után hazament, kicsit megkönnyebbülve, hogy nem terhes, és mert

megnyugtattuk, hogy nem az ő hibája. Összeszedte minden bátorságát, és elmesélte az anyjának, mit tett a zongoratanár. – Bátor kislány – dicsérte Anne. Frauke azonban nem hitt Laura-Kristinnek. Rászólt, hogy azonnal hagyjon fel ilyen képtelenségek kiagyalásával. Csak fontoskodik, hogy a figyelem központjába kerüljön. – Azt mondta: „Herr Ludwig olyan jóképű, gondolod, érdekelné egy ilyen kövér, pattanásos lány, mint te?” – zokogta Laura-Kristin. Anne és én egyforma döbbenettel hallgattuk. – Meglátogatom alkalomadtán ezt a Fraukét, és garantálom, nem fogja egyhamar elfelejteni – ígérte Anne. – Feltolom az idióta nemi diétáját az idióta hátsójába, azután… – Anne! – De tényleg! Miért nem hisz a lányának? – Fogalmam sincs – feleltem. Talán jobban ismeri, mint mi. Másfelől miért találna ki egy ilyen mesét? És főleg miért karistolná az ereit? – Senki sem hisz nekem – sírta Laura-Kristin. – Mi hiszünk neked – jelentettem ki szilárdan. – Most pedig együtt elmegyünk a rendőrségre! Gyere! – Nem akarok a rendőrségre menni – húzódozott Laura-Kristin. – Ott nőgyógyász vizsgálja az embert, és undorító dolgokat kérdeznek. Ismerem a tévéből. – Nem – mondtam. – Még csak furcsán sem néz majd rád senki, megígérem. Fontos, hogy feljelentsd azt az embert, Laura-Kristin, különben a többi kislánnyal is ugyanezt fogja művelni. – És ha a rendőrségen sem hisznek nekem? – Hinni fognak – feleltem energikusan De Anne közbeszólt: – Ebben azért van valami. Bizonyítékok és szülői támogatás nélkül… szóval, azt mondanám, vallomás áll vallomással szemben. – Na, látja! – hüppögött Laura-Kristin. – Azzal csak még inkább elrontanék mindent. Egy pillanatra tökéletes tanácstalanság telepedett rám. – Akkor csak egy marad hátra: Nekünk magunknak kell elővennünk azt a zongoratanárt – szólalt meg Max odakint. – Ne hallgatózzatok! – háborgott Anne. – A skatulya nem hangszigetelt. – Ez a szemét zongoratanár… – mondta Nelly. – Miért nem csengetünk be hozzá és csapjuk rá lazán a zongora fedelét az ujjaira? – Vagy valamelyik másik testrészére – egészítette ki Anne. – A gyerekeknek igazuk van – állapítottam meg. – Nem bízhatunk abban, hogy bizonyíték híján a rendőrség lerendezi az ügyet. Nekünk kell kézbe vennünk a dogot. De hogyan? – Mi vagyunk az anyumaffia – válaszolta Anne. – Eszünkbe fog jutni valami. Nelly és Max tudni akarta, mi az az anyumaffia. – Kreatív ellenmozgalom Laura-Kristin anyukájának szupermami egyesületével szemben – világosította fel a gyerekeket Anne. – Egy szigorúan titkos ellenmozgalom – egészítettem ki. – És briganti – tette hozzá Anne. – Ha muszáj. – Tényleg? – kérdeztem ijedten. Laura-Kristin az iránt érdeklődött, van-e pisztolyunk. – Elegánsabb módszereket használunk a gonosztevők kikészítésére – válaszolta Anne. – Kérdés, milyeneket – vetettem közbe.

Aggodalmam azonban felesleges volt. Miután Laura-Kristint bevittük a házba Mimihez és Trudihoz, s elmeséltük nekik a történetet, nem sok időbe telt, s hihetetlen mennyiségű bűnöző energiát szabadítottunk fel közösen. Szinte sistergett tőle a nappali. – Amire szükségünk van, az a bizonyíték – jelentette ki Mimi. – Leginkább fotók és hangfelvételek. – Egy vallomás. – Nekem van egy jó digitális fényképezőgépem – mondta Max. – Elrabolhatnánk a pasast és addig kínozhatnánk, amíg vallomást nem tesz – vélte Trudi. – Az ilyen vallomást később nem veszik figyelembe – mondtam. – Csak arra lesz bizonyíték, hogy elraboltuk és megkínoztuk a pofát. – Küldjünk hozzá csalimadarat – szólt Anne. – Ez az! – lelkendezett Nelly. – Én leszek a csalétek. És ha nekem is kipakolja a kukacát, hanyatt lököm zongoraszékestül. – Szó sem lehet róla! – tiltakoztam. – Különben sem működne – szólt Laura-Kristin. – Nálam jó sok időbe telt, mire egyáltalán elkezdte. Az elején fel sem fogtam, mintha véletlen történt volna. És mert nem mutattam ki, hogy bármi is feltűnne, egyre bátrabb és bátrabb lett. Jobban tettem volna, ha már rég lelököm a zongoraszékről, de nem jutott eszembe. Talán én vagyok a hibás. Nellyvel biztos nem történt volna meg. – Nem tehetsz róla – biztosította Mimi. Úgy látszott azonban, Laura-Kristin nem hisz neki. – Ahelyett, hogy lógtam a zongoraóráról és kilószám faltam a jégkrémet, oda kellett volna mennem agyonlőni – mondta. Anne kihúzta magát ültében. – Ellógtad az órákat, és anyukád nem tud róla? – kérdezte. Laura-Kristin bólintott. – Akkor tudom, hogy mit tehetünk – lelkendezett Anne. – Egyszerűen elmész még egy órára, mi pedig veled tartunk és lefotózzuk, amint molesztál. – Nem valószínű, hogy zaklatni fogja, ha ott ülünk mellettük – véltem. – És kérdem szeretettel, gondolod, hogy minden nehézség nélkül be tudnánk kúszni észrevétlenül a dívány alá? – Talán lehet fényképezni az ablakon keresztül – szólalt meg Max. – Herr Ludwig a saját házában lakik. A zongora a nappaliban áll, ami a földszinten van. – Na, tessék – mondta Anne. – Laura-Kristin bemegy a zongoraórára, mi pedig kint állunk az ablak előtt. A pasas előveszi a nadrágjából a fütykösét, mi lefotózzuk, LauraKristin bokán rúgja, majd mindannyian elfutunk, és kész! A csöngő kínlódása szakította félbe töprengésünket. Ronnie hozta vissza Jaspert és Juliust. – Nyolc óra, gondoltam, a gyerekeknek lassan ágyban a helyük. Laura-Kristin rémülten ugrott fel. – Francba! Ha nem érek haza nyolcra, iszonyúan szorulok. – Alhatsz nálam – ajánlotta fel Nelly. – Ugyan rémes festékszag van, de Anyu szerint nem mérges gőzök. – Egyáltalán semmiféle gőzök – helyesbítettem. – Okosabb volna, ha Laura-Kristin otthon aludna – vélekedett Trudi. – Különben csak még inkább megbonyolítjuk a helyzetet. – Előbb mosd le magadról a vért! – tanácsolta Mimi. – Nelly ad neked tiszta ruhát. – Abba úgysem férek bele – morogta Laura-Kristin. – Dehogynem, van pár formátlan cuccom – nyugtatta meg Nelly kedvesen és tapintatosan, mint mindig.

Amíg felment Laura-Kristinnel, mi lekerestük Jeremiás Ludwig számát a telefonkönyvből. – Egyikünk Fraukének fogja kiadni magát – mondtam. – Legjobb, ha te leszel az, Mimi! – Nem fog menni – válaszolta Mimi. – Már most a torkomban dobog a szívem. – Az nem jó – szólt Ronnie. – Miminek semmi esetre sem szabad felizgatnia magát. Árthat a babának. – Milyen baba… ó! – sivalkodtunk össze-vissza. Ronnie és Mimi szélesen vigyorgott. – Már kocogás közben készültem elmondani – somolygott Mimi. – De akkor jött a két főmami, és nem akartam, hogy megtudják. Elárasztottuk puszival, öleléssel és jókívánságokkal. – Remélem, tisztában vagytok azzal, kinek köszönhetitek – szólt Trudi. – Jaj, lassacskán kezdeni ostobán érezni magam, mint az anyumaffia egyetlen gyermektelen tagja. – Hé – emlékeztettem –, porosz Lujza királynőként épp elég gyereked volt, nem? – Igen – folytatta Anne –, és ne felejtsd el, hogy XIV. Lajos anyja is te vagy! Az talán nem számít? – Gúnyt űztök belőlem – mímelt duzzogást Trudi. – Felőlem… De most térjünk vissza Laura-Kristinhez! Küldetésünk van. Igaz. Le is küldtem egy pohárka whiskyt, mielőtt felvettem a kagylót. – Jeremiás Ludwig – jelentkezett egy mély férfihang. Nyálasabbra, behízelgőbbre számítottam. No, de ki tudja, milyen egy pedofil hangja. A háttérből bánatos nyekergés hallatszott. – Jó estét, itt Frauke Werner-Kröllmann – mondtam. – Elnézést kérek a zavarásért, drága Herr Ludwig. – Nem zavar, Frau Werner-Kröllmann. Éppen kellemesen üldögélek a nappaliban és átadom magam Mahler élvezetének. Wilma nagyi brokáttelefonja, sajnos, nem rendelkezik kihangosítóval. A többiek ezért szorosan körém gyűltek. – Herr Ludwig, borzasztóan kínos, de most derült ki, hogy Laura-Kristin már kétszer elmulasztotta az órát – folytattam, igyekezvén megütni a Fraukére jellemző együgyű hangnemet. – Helyette titokban moziba ment a barátnőjével. – Ez megmagyarázza, hogy miért nem járt nálam – válaszolta a zongoratanár. – Jaj, nee – suttogta Anne. – Már azt hittem, talán nem leli örömét a zongorázásban. Az pedig kár lenne, mert tényleg tehetséges, a kis Laura-Kristin. – Igen, tudom, szörnyen dühös is voltam, amikor rájöttem. Most, mindenestre, már rettentően bánja – mondtam. – Én pedig borzasztóan, borzasztóan sajnálom, hogy kétszer is hiába várt, holott annyira drága az ideje, a várólistája pedig olyan hosszú. Csakis önt dicséri, hogy nem árulta be nálam a gyereket. – Hát igen – nevetett a zongoratanár –, egyszer mindenki volt fiatal. – Tudom, kicsit merész kérés, de lehetséges volna, hogy Laura-Kristin pótolja az órákat? Hogyan, mindjárt holnap reggel? – felfelé mutatott hüvelykujjammal jeleztem a győzelmet. – O, nem, nagyon is megfelel. Rendkívül értékelem, hogy feláldozza a szabad szombat délelőttjét. És legyen csak nyugodtan szigorú vele! Össznépi tapsvihart arattam, miután letettem a telefont. – Még Fraukénél is utálatosabb voltál – hízelgett Anne. Amikor Laura-Kristin és Nelly lejött a lépcsőn, elmondtuk nekik, hogy a „fényképes bizonyítás hadművelet” holnap reggel kerül kivitelezésre. – Akkor holnap délben már a dutyiban ül – mondta Mimi.

* Cseppet sem volt egyszerű behatolni a zongoratanár kertjébe. Az utcafronttól magas fal és sövény választotta el, ahogy egy perverz pedofilnak dukál. Végül erőszakkal átpréseltük magunkat a Leyland-ciprussövényen talált apró résen: Nelly, Max, Trudi és én. Anne és Mimi a bejáratot tartotta szemmel, amelyen az imént lépett be halált megvető bátorsággal Laura-Kristin. A nappalinak, ahol a zongora állt, csupán egy ablaka volt, előtte pedig roppant szúrós rózsával beültetett virágágyás húzódott. – A pasas profi – suttogtam dühösen. – És a fűszernövények szerelmese – tette hozzá Trudi. Elbűvölten állt a kert sarkában elhelyezett magas ágyás előtt. – Angyalgyökér, bíborzsálya, aranymenta… klassz! Max a fotóapparátusával felmászott egy csenevész vérszilvafára. – Innen belátom az egész szobát. Laura-Kristin már a zongoránál ül. Ostobamód pont háttal nekünk. – Csendesen, még meghall bennünket a pacák! – figyelmeztettem. – A, az ablak háromrétegű – válaszolta Max. – Legföljebb észrevesz bennünket. Ha én látom őt, akkor ő is láthat minket. Integessek? – Laura-Kristin mondta, hogy rém vastag lencsés szemüvege van – közölte Nelly –, de túl hiú viselni. – Lehet, hogy azóta csináltatott kontaktlencsét – vélte Max, és eíőrámolta a fényképezőgépet. – Atyaég – mondtam, amikor a háromrétegű üvegen át meghallottam Laura-Kristint skálázni. – Mit csinál a tanár? – érdeklődött Nelly. – Mászkál. Nelly keresztülverekedte magát a rózsákon, és óvakodva bekukucskált az ablakpárkány fölött. – Légy óvatos! – intettem. – Ha meglát, végünk. Trudi, mit művelsz te ott hátul? – Csak szedek magamnak néhány dugványt – felelte Trudi. – Megáll az eszem… Nyilvánvalóan nem én vagyok itt az egyetlen amatőr. Laura-Kristin játszott. Úgy hangzott, mint a FürElise, legalábbis az eleje. Világos, hogy a kislány nem különösen tehetséges, már ami a zongorázást illeti. – Most leül mellé – tudósított Nelly. – Végre – mondtam. Ebben a pillanatban a táskám szintén játszani kezdte a Für Elisét. – A mobilom – ámultam. Általában szökőévenként egyszer csöng. Legszívesebben rég megszüntettem volna, sürgős esetekre mégis magammal hordtam. – Halló? – Én vagyok – jelentkezett be Lorenz. – Szia Dirk – feleltem szándékosan. Arcátlanságnak tartom, hogy Lorenz mindig csak annyit közöl „én vagyok”. Mintha ő volna az egyetlen, aki hívhatna a mobilomon. Na jó, ő az egyetlen, de ezt neki nem kell tudnia. – Ki az a Dirk? – akarta tudni Lorenz azonnal. – Egyre közelebb húzódik. – Nehogy leess nekem, Nelly! – mondtam. – Ki az a Dirk? – Nem ismered. Miről van szó, Lorenz, most éppen nagyon nem alkalmas.

– El akartam cserélni a gyerekes hétvégét – közölte Lorenz. – Parisnak születésnapja lesz, és hétvégi üdülést ajándékoztam neki. – Parisszal Párizsba? – New York – válaszolta Lorenz. – Úristen! – kiáltottam fel. – Trudi, szaladj előre, szólj Annának és Miminek, hogy csöngessenek be! Lorenz, le kell tennem, nem lesz gond, később beszélünk. – azzal belecsaptam a mobilt a táskámba. – Ne, várjatok – szólt Max –, nem látni semmit! – De ott lent matat – mondta Nelly. – A képen viszont nem látszik – ellenkezett Max. Laura-Kristin gyorsabban kezdett klimpírozni. Most még kevésbé hangzott Für Elisenek, mint az előbb. Ideges lettem. Teljes őrültség, amit itt működünk. Felelőtlenség. Totál gyagya. – Állati, azt hiszem, épp hokizik! – kiáltott Max. – Most már aztán elég! – kiabáltam pánikba esve. – Trudi, szólj Annénak, feküdjenek rá a csöngőre! Átcsörtettem a virágágyon, tekintet nélkül a rózsákra. Az ablakon át csak Laura-Kristin és a szőke, göndör hajú zongoratanár vállát láttam. Hátulról lánynak nézhette volna az ember. Jobb kezének mozdulatai azonban egyértelműen nem kislányra vallottak. – Hé, te ott! – kiáltottam, s amilyen erősen csak tudtam, bedörömböltem az ablakon. Laura-Kristin és a zongoratanár megfordult. Artikulátlan ricsaj hagyta el a torkom. – Igen, szuper! – kiáltott most Max a fáról. A fényképezőgép villant. A zongoratanár felugrott és rekordidő alatt eltüntette a nemi szervét a nadrágjában. Laura-Kristin kirohant a szobából. A zongoratanár nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Az ablakhoz lépett. – Elég lesz! – kiáltottam fel Maxnak. – Gyerünk innen, mielőtt elkap bennünket! – Csak próbálja meg! – válaszolta Max, s könnyedén leugrott a fáról. – Trudi, hagyd már végre a hülye zöldséget, és gyere! Kipréseltük magunkat a sövény nyílásán; elsőként Nelly, azután Trudi és én, végül Max. A zongoratanár kinyitotta az ablakot. – Halló, van itt valaki? – hallottuk. – Halló? Kopogott valaki? – Nem csak kopogott – suttogta Nelly. – Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nem is látott bennünket – mondtam. – Futás, el innen! – De én még szívesen elverném – ajánlkozott Max. – Elégszer elpáholják majd a börtönben – nyugtattam meg. – Francba! A táskámban ugyanis újfent rázendített a Für Elise. – Beállítok neked egy másik csengőhangot – ajánlotta Nelly. – Dalt szeretnél? Békabrekegést? Vagy vécéöblítő-hangot? Az tényleg marhára dögös. – Halló! – kiabáltam barátságtalanul a telefonba. Jellemző Lorenzre, sosem képes tudomásul venni, ha valakinek nincs rá ideje. Semmi válasz. – Ez egy sms, te birka – világosított fel leányom. – Vagy úgy! Mióta küldözget Lorenz sms-eket? Az üzenet azonban nem tőle érkezett, hanem Antontól: „Vacsora hétfő este? Nyolcra magáért megyek. Jaguárospasi” Jó ideig csak bámultam a kijelzőt. – Mit vigyorogsz, mint a májusi ló? – érdeklődött Nelly. – Ó, csak úgy – feleltem továbbra is vigyorogva, mint a májusi ló.

Az élet szép. Anne, Mimi és Laura-Kristin jött szembe velünk az utcán. – Nem hiszem, hogy követ bennünket – vélte Mimi. – Nem hiszem, hogy egyáltalán felfogta, mi történt – mondta Trudi. – Semmit sem látott, csak hallott. Ha egyáltalán. Laura-Kristin ugyancsak hangosan játszott, a jóember pedig – hogy is mondják? – nagyon elmélyedt önmagában. Nézzétek, bíborzsályadugványok! – Odabent felejtettem a hátizsákom – szólalt meg Laura-Kristin. – Nem baj – felelte Anne. – Vissza fogod kapni. Sikerült fotót készíteni? – Igen – válaszolta Max. – Többet is. Akarjátok látni? Mindannyian Max és a gép köré tömörültünk. – Úgy gondolom, kap ezért néhány évecskét – szólt végül Mimi. – Ezt most elküldjük e-mailben édesapádnak – mondtam az undorodva elfordult LauraKristinnek. – Ne aggódj! Apukád feltétlenül hinni fog neked. És mi mindannyian láttuk, mit művelt ez az ember, a fényképek birtokában pedig könnyű dolga lesz az ügyészségnek. – Nagyon büszke lehetsz magadra, Laura-Kristin – dicsérte Trudi a kislányt. – Mivel ilyen bátor voltál és bemerészkedtél újra, rács mögé juttathatod a csirkefogót. – Talán egyszer a titkosszolgálathoz megyek dolgozni – mélázott Laura-Kristin. – Szerintem nagyon klassz az Alias sorozat. Szerinted is, Nelly? – Fogalmam sincs, nekem nem engedik nézni – morogta vissza Nelly. – Szuper volna, ha az egyik fotót nyilvánosságra lehetne hozni az Anyukák Klubja weboldalán, mondjuk néhány recept és nevelési tipp között – szólt Anne. – Megoldható – közölte Max. Mindannyian fölöttébb elképedten bámultunk rá. – Nem probléma – folytatta Max. – Végtére is nem nemzeti bank, titkosszolgálat vagy hasonló. Tíz perc sem kell, és feltöröm az oldalt. Egészen új perspektívákat láttunk felragyogni fantáziánk égboltján. – De az arcom ki kell takarnod feketével – kötötte ki Laura-Kristin. – Nem akarom, hogy bárki felismerjen! Aztán széles mosollyal hozzátette: – Nagyon köszönöm mindannyiótoknak! Sosem felejtem el. Annyira vagányak vagytok! Ha majd saját gyerekeim lesznek, felvesztek az anyumaffiátokba? – Még szép – ígértem. – Mindenkit szívesen látunk.

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Alattomos sznob és intoleráns asszonyok hálózata vagyunk. Közös vonásunk, hogy különlegesnek képzeljük magunkat mert gyerekeink vannak. Minél több a gyerek, annál jobb a közérzetünk Itt rágalmazunk más nőket, és kölcsönösen ártalmára vagyunk egymásnak. Alkalmatlanságunkat a gyereknevelésre és a szabadidőnk értelmes eltöltésére számos, tökéletesen felesleges tanfolyammal kompenzáljuk, amelyekről őrült sokat képzelünk be magunknak. Aki hozzánk belép, az vagy áspiskígyó, vagy szerencsétlen flótás. A gyerekeink valójában nyomorult párák, de mi gondoskodunk arról, hogy egyszer majd ugyanolyan visszataszítók legyenek, mint mi. Az alábbi fotón gyerekeink zongoratanára látható óra alatt, egy korifeus a pedofil exhibicionizmus területén. Bizonyára nagyon örülne a vizsgálati fogságban kapott leveleknek A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Kertvárosi Anyukák Klubja Üdv a Kertvárosi Anyukák Klubjának weboldalán Vidám, közvetlen és toleráns asszonyok hálózata vagyunk, az a közös vonásunk, hogy örömünket leljük az anyaságban. Nálunk a karriert építő nő és a „csak” háziasszony is véleményt cserélhet a modern nő és anya életének fontos kérdéseiről. Szeretettel támogatjuk egymást. A fórumot csak tagok látogathatják. Kezdőlap

Kapcsolat

E-mail

Bejelentkezés

Május 20. Miután a weboldalunkat megtámadó vírust hatástalanítottuk, végre ismét a rendes kerékvágásban folytathatjuk működésünket. Feljelentést tettünk ismeretlen tettes ellen, a rendőrség azonban kevés reménnyel biztat a hacker kézre kerítésével kapcsolatban. Habár valószínűleg csupán néhány fiatalról van szó, akik megengedtek maguknak egy rossz viccet. Na, remek, úgy látszik, sosem lesz vége annak, hogy mi isszuk meg a kevésbé lelkiismeretes szülők nevelési hibáinak levét. Sietek, holnap és holnapután a Stambergertó mellett vagyok szemináriumon, és még nem csomagoltam. Sabine Május 20. Rengeteg újság van a Werner-Kröllmann házban. Mint néhányan már tudjátok, negyedik gyerekemet várom. E tény ismeretében, természetesen, visszalépek a főmami posztjáról. Tehát lassan elgondolkodhattok azon, melyiktek szeretné jelöltetni magát az utódválasztásra. Jan és én nagyon örülünk a babának. A legidősebb épp a saját lábára áll, ezért most kétszeresen fontos és szép, hogy szülőkként még egyszer, úgy istenigazából szükség lesz ránk. Laura-Kristin ősszel beköltözik egy dél-németországi, bűnösen drága kollégiumba. Laura-Kristin nyomatékos kívánsága volt ez az iskola, s az intézmény vezetőségével folytatott kimerítő beszélgetés után nekem is meggyőződésem, hogy jó kezekben lesz. Külön figyelmet szentelnek majd a gyerek gyenge matektudásának, és a túlsúlya sem lesz többé téma. Kitűnő szakácsok és háztartástechnikusok csapata gondoskodik a tanulók kiegyensúlyozott táplálkozásáról. Szakmailag jelentős, okleveles tanerők oktatnak, mindannyian korifeusok a maguk területén, sokféle szabadidős és sportlehetőség van, s bizonyára izgalmas lesz annyi híres színész, tévénagyság és gazdasági mágnás gyerekeivel együtt élni. Még nincs előttem az összes jelentkezés a jövő heti Légzéssel az anyasági stressz ellen című foglalkozásra. Trudi Becker pszichológus és légzésterapeuta abszolút korifeus a maga területén, és nagyon örülök, hogy sikerült megnyernem az Anyukák Klubja számára. Aki szeretne, rögtön feliratkozhat a következő szemináriumra is: A tökéletességből kivezető út – az anyák is hibázhatnak

. Frauke Ui.: Flavia feltétlenül hegedülni szeretne. Ki ismer egy jó tanárnőt? Befejezett tanulmány előfeltétel. Május 20. Frauke édes, ez SZUPI szép. Sosem gondoltam volna, hogy a te korodban lehet még gyereked, és most, természetesen, oda és vissza vagyok az örömtől, hogy mindannyian együtt tolhatjuk majd a babakocsit, te, Sonja és én. Kalapot emelek előtted, úgy gondolom, szupi bátor tőled, hogy majdnem negyvenévesen még mersz teherbe esni, tényleg őrület. Én SOHA nem mernék felvállalni ekkora kockázatot, hogy felneveljek egy fogyatékos gyereket, komolyan klassz vagy! Igaz, az unokanővérem is egy Down-kóros gyerek boldog édesanyja. Manapság egészen kiváló lehetőségek vannak a korai fejlesztésre, és így tovább, vízfejűek számára is. A gyereked egész biztosan abból is profitál majd, hogy a mi normális gyerekeinkkel játszhat. Nagy-nagy szeretettel ölel Ellen (gömbölyű hasú) anyuci Ui.: Veszek neked a Giccs & Géniusz boltocskában egy olyan szupi édes őrangyalt, mint amilyen nekem is van. Filcből készült, mindenféle színben kapható. Nyakban hordják láncon, és az idei május abszolút befutója, mondja a bolt tulajdonosnője. Mind egyedi darab, ezért nem túl olcsó. Rózsaszínűt szeretnél vagy inkább kéket? Uui.: Egyébként, tudjátok, ki terhes még? Mimi Pfaff, az a nő, aki úgy néz ki, mint Audrey Hepburn, és aki ahhoz az őrült jóképű üzletvezetőhöz ment feleségül. A férjem csinálta a fogaikat. Nemcsak rengeteg pénzük van, de félelmetesen jó kapcsolataik is. Valakinek meg kellene kérdeznie, nem akar-e tag lenni nálunk, akkor négyen tolhatnánk a babakocsit! Május 24. Mennyei volt a Stamberger-tónál, pedig Frau Porschkének sikerült közben elintéznie, hogy Karsta kiessen az etetőszékből. Öt öltéssel kellett összevarrni az orrát. Ha most Frau Porschke miatt odalesz a modellkarrierje, kártalanításra fogom kötelezni az öregasszonyt. Láttam az őrangyalos láncot, a főnököm feleségének is van. A Giccs & Géniusz boltban pimaszul drága. Azt hiszem, Gitti legföljebb beszerzési áron adná nekünk, ugye, Gitti? Én fekete-fehéret szeretnék. Különben megkérdeztem Mimi Pfaffot az Anyukák Klubja-tagsággal kapcsolatban, de azt felelte, hogy már egy másik anyaegyesület tagja. Mondd nektek valamit az A. M. nevezetű klub? Biztos valami rendkívül elegáns dolog, egyfajta anyák számára létrehozott titkos páholy lehet. Sabine

Május 24. Magától értetődően mindannyian előnyös áron kapjátok meg az angyalos láncot, anyukák. Tíz százalék engedmény, s ehhez jön még két százalék, ha az angyalokat az interneten rendelitek meg: www.angyalfilc.com. És mindenki, aki részt vesz a júniusi

Fazékfül-fogó horgolása retro stílusban kurzusomon, kap még egyszer tizenöt százalék engedményt. Gitti anyu

Utószó Mint mindig, ebben a könyvben is sokkal több munkaóra, veríték és szívfájdalom fekszik, mint vártam, s a többiek hathatós közreműködése nélkül bizonyára sosem készült volna el ez a könyv. Mindenekelőtt édesanyámnak szeretnék köszönetet mondani a rengeteg időért, amelyet a fiammal töltött, és azért a magától értetődő természetességért, amellyel mindig segít, ha szükségünk van rá. Ezt a regényt neked ajánlom, Mama, mert te vagy a legszebb, legszeretőbb és legőrültebb minden anya közt, és mert az életeddel példát mutatsz nekem, hogyan korosodjon az ember elegánsan és derűsen. És néha azt is, hogyan ne. Köszönet illeti továbbá lektornőmet, dr. Claudia Müllert türelméért és vidám, buzdító e-mailjeiért. Köszönöm, hogy érted a vicceimet, és dicséreteiddel folyamatosan feltupírozod ütődött tudatomat. Férjemnek, Franknak köszönöm a megértést, a saját, esőáztatta kertünkből származó sok egészséges ételt, és az áldozatot, amelyet az Anyák maffiájáért hoznia kellett. Biggi, Heidi és Micha, köszönöm a bőséges morális és gyakorlati támogatást – nagyon örülök, hogy vagytok nekem. Ha egyszer gyereked lenne, Biggi, ott leszek, és ugyanolyan hősiesen eltűröm majd a hormonális és szociológiai okokból bekövetkező személyiségváltozásodat, mint ahogy te az enyémet viselted. Dagmar barátnőmnek a remek időzítést szeretném megköszönni; igen inspiráló volt a tudat, hogy valaki ugyanakkor, ugyanolyan nyomás alatt dolgozik egy sikerkönyvön – és mellesleg izgalmas életet él. Köszönet a sok vicces e-mailért és a kényeztető pihenőnapokért LG-ben. Végezetül minden anyának szeretnék köszönetet mondani, aki – tudatosan vagy tudat alatt – e regény megírására ösztönzött. Az „én-gyerekem-biztos-modell /Nobel-díjas/ szövetségi kancellár-lesz”-anyáknak, akik világossá teszik számunkra, milyen nagyszerűen átlagos a saját gyerekünk. A „miért-nem-írtad-még-fel-magad-a-listára”anyáknak, akik emlékeztetnek, hogy az embernek nem kell esténként tétlenül a díványon ücsörögnie. És a „nem-kell-elnézést-kérned-a-rémes-rendetlenségért”-anyáknak, akik ráébresztik az embert, hogy megspórolhatta volna a kapkodó rendrakást és porszívózást. Úgy vélem, legfőbb ideje felhagynunk azzal, hogy kölcsönösen egymás orra alá dörgöljük vélt hibáinkat, mert ettől mi magunk nem leszünk jobb anyák. Ehelyett kezdjük el értékelni egymást azokért a dolgokért, amelyekben különösen otthon vagyunk. Szeretném megragadni a lehetőséget, és ezennel minden gonoszságért elnézést kérni, amelyet a következő összefüggésekben elkövettem: takarításkényszer, műanyag-domina, agyamputációk. Sajnálom, de a hormonok a hibásak! A regény cselekménye és szereplői, mint minden alkalommal, most is kitaláltak. Újra és újra elcsodálkozom, hogy ennek ellenére milyen sokan vélnek magukra ismerni. Őszintén: nem iszonyúan kínos körbeszaladgálni és mindenkinek elmesélni, hogy az ember hajszálra hasonlít a regényben szereplő aszociális, alattomos, ostoba szomszédra? Szerintem igen. 2004 nyara Kerstin Gier

Jane Green könyvek Hiúság városa Bensőséges szenvedélyes történet rút kiskacsákról és hattyúkról, vonzás- – ról és választásról, igaz szerelemről Jeminának sosem volt bátorsága hinni a szerelemben, hinni önmagában. Nem merte elhinni, hogy egy napon bekopog hozzá a szerelem. Túlsúlyos, és reménytelenül szerelmes sármos, elérhetetlen kollégájába. Ám amikor az interneten összeakad egy kaliforniai alfahímmel, tökéletes lehetőséget kap, hogy „kitalálja” önmagát. De közeleg a találkozás pillanata, szőke, bombázó nővé kell válnia. Azután irány Los Angeles, a hiúság városa… Esélyek városa Megindító történet barátságról és házasságról, sikerről és hazugságról, az örök második esélyről Társuk halála összehozza a régi barátokat, és életük átértékelésére készteti őket. Holly férjes asszonyként új viszonyt kezd, Saffron újra a pohár után nyúl, Olivia pedig masszív szingliként egy négynapos kaland nyomán teherbe esik. Finoman megrajzolt jellemek, vitriolos humor és rengeteg pozitív hit, mely leszámolásra buzdít mindennapi megalkuvásainkkal szemben. Anyósok városa Szívderítő, megindító, tanulságos regény anyákról és menyekről, a csábítás trükkjeiről, barátságról és boldogságról Nők városa Sziporkázó, szexi, szókimondó történet szinglikről, biológiai órákról, apákról, bébikről… Férfiak Városa Szellemes pikáns történet férfiakról és nőkről, akik már kimondták a boldogító (f) igent

Kerstin Gier Kerstin Gier ma Németország legsikeresebb modern női regényírójának számít, könyveit 2 millió példányban adták el. Első regényét megfilmesítették, 2005-ben megkapta a legjobb német szerelmes regényért járó „DeLiA” díjat. Halálom után felbontandó 14 országban kedvelt modem női regény, mely sikeresen ötvöz egy kényes tabu témát egy napjainkban játszódó történettel. Mindezt szarkasztikus, jó humorral tálalva, miközben olyan örök témák, mint család, barátság, házasság és hűség is terítékre kerülnek. Főhőse, Gerri úgy érzi, élete vakvágányra került. Kilátástalannak látja a jövőjét, még mindig szingli, váratlanul elveszíti az állását, senkire sem számíthat. Kétségbeesésében úgy dönt, véget vet életének, de elhatározza, hogy előbb búcsúlevelet küld rokonainak, barátainak és végre szembesíti őket az „igazsággal”, fellebbenti a fátylat képmutató viselkedésükről. Egy váratlan esemény következtében – az alapos előkészítés ellenére – Gerri terve azonban meghiúsul. De levelei már eljutottak a címzettekhez és elszabadul a pokol. Ez a véletlen vagy netán karmikus esemény új, izgalmas fordulatot hoz…

Férfiak és egyéb katasztrófák Mindazoknak, akik szeretik a felhőtlen humort, önfeledt vihogást és a könnytörölgetős, térdcsapkodós hahotázást. Görbe tükröt tart a magukat istennek képzelő férfiak elé – Uraim, adott a kihívás –, ugyanakkor segít elfogadtatni velünk saját gyengéinket és emlékeztet rá, hogy mindannyiunknak vannak rejtett értékei. Judith, a „nyugdíjas” egyetemista elégedetlen az életével. Izomagyú barátja fontossági sorrendjében a kerékpározás után szerepel, harcban áll a kilóival és pattanásaival. Barátnői helyzete sem rózsásabb, így négyen állnak neki a nagy ő keresésének, melynek során egyik groteszkhumoros kalandból a másikba csöppennek, egészen a könyv meglepő végkifejletéig. Kerstin Gier vicces, ironikus, pimasz regényt tálal elénk, melyből Németországban sikeres film készült. A keresztanya Intrikus szupermamik, félrelépegető férjek és gonosz tartásdíjzsarolók rettegjetek! Constanze mostanra megszokta az elővárosi életet, s barátnői az Anyák Maffiája Keresztanyjának tekintik; hősnőnk egyszerűen nem tudja megállni, hogy szerettei problémáit ne tekintse sajátjának, melyeket általában sikerül is sajátos maffiamodorában megoldania. De vajon teljesül-e a barátnő vágya egy gyerek után, sikerül-e a kamasz lánynak beilleszkednie új életébe, szert tennie barátokra, és nem utolsó sorban rátalál-e Constanze végre a szerelemre? Fergeteges helyzetkomikum és egészséges optimizmus; a már ismerős irónia és sziporkázó humor szövi át a regény minden sorát.

Kedves Olvasónk! A Trivium Kiadó tejes kínálata megtekinthető honlapunkon: www.triviumkiado.hu Legyen törzsvásárlónk, iratkozzon fel hírlevelünkre, így rendszeresen tudjuk Ont tájékoztatni megjelenő újdonságainkról, akcióinkról, rendezvényeinkről és irodalmi estjeinkről. További információért forduljon hozzánk bizalommal! [email protected]