Anthony Sheenard - Ellopni egy chagallt.doc

A harmadik évezred vége A 27. század végén, a von Anstettenek démoncsászárságának eltűnésével, az erős kézzel összetartott megaira-birodalom történelmi léptékkel mérve iszonyatos gyorsasággal hullik darabokra. A féregvezetékek mentén megvalósuló űrutazás technikai elterjedése ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a romokon támadt kis birodalmak megannyi irányba kinyújtsák csápjaikat, és gyors terjeszkedésnek induljanak. Az ember szinte egy évszázad alatt benépesíti a Tejútrendszert, és másfelé is elkezd kutakodni. Ennek több következménye is van. Az első, hogy számos új civilizációt fedeznek fel, amely civilizációk nem mindig békések, és nem mindig gondolkodnak emberien. A második következmény pedig a 29. században kirobbanó kolóniaháborúk sora. A 30. századra egy sokszínű, átláthatatlan világban élnek emberek, mutánsok, idegen fajok, és szupercivilizációk. Egy ilyen világban óhatatlan a von Anstettenek alatt fénykorát élő okkult hatalom keveredése a technikai csodákkal. A világ tovább tágul: háttérdimenziók, zsákvilágok, héliumrejtekek mélyére jut el az ember és szabadítja ki az ott megbúvókat. A század legnagyobb háborúja a gilleth-mutáns háború, csaknem hetven évig zajlik – ebben a világegyetemben. Másutt évezredekig. York Ketchikan a század derekán születik, a háború zűrzavarában, egy nemesi család sarjaként. Ötéves korában elragadják szüleitől, és túsz lesz. Hamarosan tovább adják, és York hivatásává válik az, amibe a sors belesodorta. Ezek alatt az évek alatt azonban sokat megtanul, több ismeretet felszed, mint egy átlagos ember. Ám York nem is átlagos. Hozzá hasonló mindössze kilenc van a világegyetemben. Ám ezt történetünk idején még nem is sejti…

1

A szerzőről Anthony Sheenard 1969-ben született. Történész végzettséget szerzett, először tanított, majd volt oktatásszervező, újságíró, egy kiadónál művészeti vezető. Első könyve, a Városalapítók 1997 jelent meg, és a következő évben a legjobb regénynek járó sci-fi díjjal jutalmazták. Ezután fantasy regényeket és novellákat publikált – közöttük ősmagyar mitológiára épülő sorozatot a saját nevén -, és két thrillert is. York Ketchikan-történeteit 2000-ben indította útjára. Filmforgatókönyv írásával is foglalkozik. Az Átjáró Magazin főszerkesztője.

A szerző eddig megjelent regényei Városalapítók (SF) A szerencse zsoldosai (F) Parázs-varázs (F) Egy ghoul vacsorája (F) A holtak galaxisa (MU) Földfaló (thriller) Két tűz között (SF) Az Excalibur keresése I. -A Fekete Sárkány Testvériség (MU) Az Excalibur keresése II. A Kard lovagja (MU) A démon szeme (thriller) A hercegnő nyakéke (MU) Vadásznak vadásza (F) Tündérösvény (F) A lelkek birodalma (F)

2

Marc Chagall: A zuhanó angyal, 1923-1947 Olaj, vászon, 148 x 189 cm Utolsó ismert tulajdonos: Roger Rothery, NOS oligarcha

3

ANTHONY SHEENARD

ELLOPNI EGY CHAGALLT Inomi kiadó Budapest „Ellopni egy Chagallt” © Szélesi Sándor, 2004 Myterious Universe © Fonyódi Tibor és Szélesi Sándor Mysterious Universe-sorozat Sorozatszerkesztő: Szélesi Sándor Lektorálta: Németh Attila, tipográfia: Nagy László Címlap: Odegnál Róbert Belső illusztrációk: Ábrái Barnabás ISBN 963 86435 5 2 ISSN 1785-1963 Kiadja: Inomi Kft Felelős kiadó: Bogdán Miklós www.inomi.hu Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda

4

„Amikor Chagall fest, nem lehel tudni, alszik-e vagy ébren van. Valahol a fejében egy angyalnak kell lennie.” Pablo Picasso „Hirtelen álmok lepnek meg. Üres szobát látok, a sarokban ágy, én fekszem rajta. Sötét van. Egyszer csak megnyílik a plafon, szárnyas alak ereszkedik le nagy zajjal, felhők gomolygásával telik meg a szoba. Hallom a szárnysuhogást. Angyal, gondolom. De szememet nem tudom kinyitni, nagyon is világos van, erős a fény. Átkutat minden zugot, aztán felemelkedik, és eltűnik a résen át, ahol bejött, magával viszi a sok fényt, kékséget. Most megint sötét a szoba. Felébredek.” Marc Chagall

5

Festmény a múltból...........................................................................................7 Mussolini kocsija.............................................................................................39 Hat nap..........................................................................................................104 …és egy éjszaka............................................................................................151 Angyalok viadala...........................................................................................157 Végjáték.........................................................................................................210

6

Festmény a múltból

7

I.

1. – Egy egész ezred császári rohamosztagos is kevés lenne – morogta Servet. A Rational Bank holomodelljére pillantott. – Pedig csak negyven méter! Luther rágyújtott egy telmédiai szivarra. A parázs felizzott, majd kékes füst szállt a mennyezet felé. Bekapcsolt az elszívó: az űrfregatt fedélzeti irányítórendszere azonnal megtisztította a benti légteret. A füst láthatóan meglendült, mint egy gyorsan tekergő, felágaskodó kígyó, és eltűnt szellőzőben. A füstérzékelőkhöz kötött riasztást már napokkal korábban kikapcsolták, ha nem teszik, álló nap visított volna. Luther is a holomodellt nézte. A megbeszélés a nyolcadik nap tizenkettedik órájába lépett, és eddig semmire nem jutottak. Ötletekben nem volt hiány: Péter gyakorlatias elképzelésekkel állt elő, Kálvin különösekkel, Luther pedig az őrült megoldásokat szállította – mégsem akadt egyetlen használható sem. Servet vagy huszadjára adott hangot kétkedésének. Igaz, ő nem látott megoldásokat. Megakadt a bank bejáratához vezető lépcsőnél, mindjárt a gigantikus kőszobrok lába alatt. Nem volt fantáziája. Ő és Zwingli a tervezés ideje alatt inkább hallgattak. Ha nem hallgattak, akkor pedig kételkedtek. – Negyven méter és három dimenziórés – forgatta el a fénymakettet Zwingli. – Azaz három világegyetemen kell keresztülverekednünk magunkat a negyven méter alatt. A dimenziórések pedig bezárhatatlanok Conquesből. Lehetetlen a feladat. – Zwingli Péterre nézett. – Ha eddig nem jutottunk semmire, ezután sem fogunk. Felejtse el! Péter a fejét rázta. Aranyló haja csak úgy repkedett arca körül. Péter nő volt. – Muszáj bejutnunk! – Ennél sokkal könnyebben és sokkal nagyobbat szakíthat, ha elrabol valakit – vont vállat Zwingli. – Nekem nem pénz kell. – A nő betolta MMX Art of Laserének a csövét a makett belsejébe. Rámutatott egy ajtóra. – Rendben, energiafegyverekkel nem tudunk kárt tenni az épületben, multidimenzionális tértechnikát megint csak nem alkalmazhatunk. És ha itt megyünk be? Leereszkedünk az épület tetejére, felrakunk egy hagyományos detonátort, csak mintegy ezerszeres mennyiséggel, talán lehetne atom is, és kúpot robbantunk a bank belsejébe… eddig a folyosóig. Úgy kikerüljük a tércsapdákat. Ennek az ajtónak csak DNS-, hang- és íriszazonosítója van. Megszerezzük valamelyik aligazgató ujját, lenyomatot készítünk a szeméről és mintát a hangjáról. Behatolunk a páncélterem fölé, oda ismét leteszünk egy detonátort, és máris a trezor előtt vagyunk. Aztán túszokkal kényszerítjük a bankvezetést, hogy átadja nekünk a kódokat. – Két órája gondolkodott ezen a lehetőségen. A bankrablást hónapok óta tervezgette: a biztonsági rendszer leírásával meg a holomodellel 8

feküdt és ébredt, s már a bankkal is álmodott. Eddig semmi sem jött be, s tudta, ez sem fog. De nem adta fel a próbálkozást. – A Rational Bank tulajdonosa nem ember – mutatott rá Zwingli, aki alapvetően rasszista volt, így el nem tudta képzelni egyetlen idegen fajról sem, hogy tenne valamit az emberi túszok érdekében. Zwingli itt nőtt fel, ebben a városban, és mindig viszketett a háta. Ha a hüllő pszichikusokra gondolt, a keze meg minduntalan a fegyvere felé tévedt, amikor véletlenül elékerült egy. – Nem hiszem, hogy ezt a Shuttleworth nevű ronda hüllőt a földi neve ellenére érdekli a túszok élete. Nem fogjuk megkapni a kódokat. – Conques lakosságának kilencven százaléka ember. Akik itt őrzik a műkincseiket, azoknak számít egy banknak a híre is, akármelyik fajhoz tartozzon a tulajdonos. Mindenképp választania kell, de az életekért senkit nem tud kárpótolni, a műkincsekért viszont igen. Azon felül nekünk nem kell, csupán egyvalami… A többit érintetlenül hagyjuk. – Sok a szarakodás – mondta ekkor Kálvin. – Nem leszünk alkupozícióban. Pillanatokon belül nyakunkon lesz a PITHON1. Kinyomják a multisztázist, és a fölső emeleteket egyszerűen leemelik a trezorról. Velünk együtt. – A PITHON ide is kiszáll? Beszédes hallgatás volt a válasz. – Szemből nem jutunk be – foglalta össze Kálvin. Nem akadékoskodott, csak gondolkodott. Nem véletlenül bírt jó hírrel bizonyos berkekben. Logisztikai zseni volt, akinek a figyelme szervezéskor több dimenzióra és világegyetemre is kiterjedt. Imádott sakkozni, akár összevissza is le tudott játszani egy meccset. Ezenfelül volt benne egy kis szociopata hajlam. – Már a bejáratnál megbukunk az auralátókon és a pszichikusokon. De mondjuk, hogy őket kijátsszuk, és az egyik ügyfélszolgálati bokszig elsétálunk. A boksz előtti üvegfalat csak plazmával olvaszthatjuk föl, ám amint fegyvert veszünk elő, nyakunkon a szintetikus őrök fele, és ők nem féltik az életüket, mert nincs nekik olyan. Ha mégis sikeresen lerázzuk őket, jönnek a különböző fénycsapdák, lézerrácsok és automata védelmi rendszerek. De mondjuk, jó a harcászati pajzsunk, amit valahogy becsempészünk, és mégis átkevergünk a belső folyosókra. Lezárjuk a térörvényeket, eljutunk a sziklába kapaszkodó trezorig, ahol állítólag egy Alef-osztag áll. Leverjük őket, mint vak a poharat, és közben elkapunk valami fejest. Ám akkor sem jutunk semmire, mert a trezoron időzár van! De ez még mindig feloldható, mert ügyesek vagyunk, és előtte szerzünk egy zseniális fegyverkereskedőtől egy temporikus gyorsítót; itt jegyzem meg, hogy a bankbejáraton máris fejenként nyolcvankilónyi fegyverzettel kell belépnünk, mert a praetoriánus ikontechnika bent nem használható, szintén a multisztázis miatt; no és azzal a temporikus szerkezettel meglökjük a trezorajtó körül az időt. Tételezzük fel, hogy megvan a kód is: nyílik az ajtó, bejutunk, felmarkoljuk a cuccot, de hogyan jutunk ki? Mert akkor már százezer zsaru, tizenöt tonnányi nanorobot és minimum egy ezrednyi pszichikus fog várni bennünket a bankon kívül. Én pedig ki szeretnék jutni valahogy. – Gyűlölöm a pszichikusokat – jegyezte meg Zwingli. Mindannyian ránéztek. – Akármit is csinálunk, nem tudjuk titokban tartani, és mindenki a nyakunkon lesz – mondta Servet. Ő volt a robbantási szakember. A durva megoldások precíziós mestere. Lehet, hogy nem véletlenül lett robbantási szakember: akkora válla volt, hogy némely ajtón be sem fért. Servet igazán hatékony bírt lenni, ha munkához látott, a körülötte állók biztosak lehettek benne, hogy nagyot fog szólni, és sok minden nem marad a nyomában. – Márpedig én addig el sem gondolkodom azon, hogy menjek be, amíg kifelé nem látok egy utat. Nálam így működnek a dolgok. Péter felegyenesedett, és kihívón a férfira pillantott. A fegyvert kihúzta a bank fénymakettjéből: lágy hullámzással reagált rá a háromdimenziós modell. A nő egy fejjel volt kisebb a robbantási szakembernél és vagy hetven kilóval könnyebb, mégis Servet fordította el először a tekintetét. Luther csendben pöfékelt, Kálvin egy 1

PITHON: A Pitchblack Honour („éjfekete becsület”) rövidítése, egy rendszerközi különleges hadműveleti csoport elnevezése. 9

természetes mozdulattal lazán az övébe akasztotta hüvelykjét. – Mi az az Alef-osztag? – törte meg Zwingli a feszültséget. – Asztrális entitások. Szellemek. – Halottak? – hörrent fel Zwingli. Péter nem javította ki. – Szintetikusok és halottak a bank védelmében. Remek! – Halottakkal azért jó dolgoztatni, mert nincsenek ambícióik – mondta a nő. – Kislány, maga is könnyebben feldolgozza majd a feszültséget, ha bent kicsinálják. Mert maga is halott lesz. – Servet elvigyorodott. – Szép hulla, de hulla! – Csak belülről nyithatjuk ki – szólalt meg hirtelen Luther. – Be kell jutni a trezorba, belülről nyitni, és kifelé brusztolni. Befelé nem. – Ezt mondtam én is – biccentett Servet. – Első a kifelé. Luther olyan pillantást vetett rá, hogy a nagydarab robbantási szakértőnek rögtön letörlődött a vigyor és a magabiztosság az arcáról. – Egészen eddig azon gondolkodtunk, hogyan juthatunk be erővel. Befelé nem szabad feltűnést keltenünk. Belülről amúgy sem számíthatnak támadásra, könnyebb lesz meglepni őket. – Ez az! – horkant fel Zwingli. – De hogyan jutunk be csendben? Erre van ötlete? Luther haloványan biccentett. – Műkincsként… Holocsapdával.

2. A holocsapda technikáját először a hírhedt császári hadműveleti osztag, a Gamma alkalmazta a 27. század második felében. A von Anstettenek kutatócsapatai a teleporttechnika tökéletesítése közben bukkantak rá a lehetőségre, mely szerint az élő szervezetet eltárolhatják egy háromdimenziós képen, mint valami hologramot. Pillanatfelvétel egy emberről, ahogy a 19. századi indiánok féltek tőle: az emberről készült kép egyben a lélek fogságát is jelentette. A Vatikánállam a kezdetektől fogva ferde szemmel nézte a technikát. A von Anstetteneket azonban nem érdekelte, hogy a Szentszék mire és hogyan emeli szentséges tekintetét; nem véletlenül hívták IV. von Anstettent démoncsászárnak. Hogy az uralkodó nem röhögött a szintetikus pápa erőfeszítésein, annak csak részben volt az az oka, hogy nem rendelkezett humorérzékkel. Másrészt a Szentszék akkortájt nem számított hatalmi tényezőnek. De ez régen volt, a von Anstettenek eltűntek, a kiborgpápákat visszacserélték igaziakra, és IX. Hadrián a 28. század fordulóján kiátkozta a holocsapda használóit. A technika, ha nem is vált közkinccsé, akkor már bizonyos csatornákon keresztül elérhető lett a hadseregek és a gazdag befektetők számára. Ám ha valakinek a kezében is volt, nem nagyon dicsekedett vele, mert a kiátkozást egyetlen későbbi pápa sem vonta vissza, és a Vaskesztyűsök tűzzel-vassal hajtották a kiátkozottakat. Szóval nem igazán volt célszerű jelenidőben, magánemberként felvágni a holocsapdákkal. Ám a Vaskesztyűsök Rendjének nem ez volt az elsődleges feladata, és a Szentszék első vonalbeli harcos mártírjai elég kevéssé figyeltek az orgazdákra, s a náluk kisebb halakra… Zwingli, Servet és Luther. Őket választotta ki Péter a holocsapdára. Jelenlegi feladatuk elvégzésére azonban kellett még három embert találni: felhajtották tehát Russellt, Smitht és Hubbardot. Az előkészületek csaknem két hónapig tartottak. Végül azonban minden készen állt egy jól megszervezett bankrabláshoz. A tervek alapján fél Conques romba fog dőlni, de sikerülhet a lehetetlen: kilophatnak valamit a Rational Bank páncélterméből. – Nekem ez nem tetszik – morogta Zwingli, amikor leült a fényképezőgéppel szemközt 10

egy XV. Lajos korabeli székre. Korabeli székre, korabeli ruhában. Servet rápillantott. – A szék? – Te marhaklón! Belemerevedni egy hússzor húszas holofotóba!… Péter azonban megingathatatlan volt elhatározásában, akár egy kőszikla. – Én és Kálvin megtámogatjuk magukat kívülről, Russel, Smith és Hubbard fedeznek minket, de három ember kell a kijövetelhez. Jöjjön, Luther! Elmondom, mit keressenek. Péter és Luther félrevonult a műterem egy távoli sarkába. Senki nem hallotta, milyen instrukciókat adott a nő, de a férfi testtartásából látni lehetett, hogy meglepetést okozott neki a feladat. Nem is meglepetést, hanem döbbenetet. – Mi a fene ilyen értékes? – nézegette a holocsapda felvevőkameráját Zwingli, és Kálvinra sandított. A kamera elfért egy tenyérben. – Ennyi pénz, ennyi tervezgetés, ez a technika!… Kálvin nem válaszolt. –Te nem akarod tudni? – kérdezte tőle nyíltabban Zwingli. – Nem akarom tudni azt, ami nem tartozik rám – felelte Kálvin. – És hogy mi az eredeti neve a mi Péterünknek? – Azt speciel tudom. – Áruld el! – Simon. Zwingli megmerevedett. – Barom! Kálvin elvigyorodott, mire Zwingli hangot váltott. – Szóval művészi felvétel lesz! – Egy pazarul berendezett műteremben álltak, tele ezerháromszáz éves bútorokkal vagy legalábbis azok utánzatával. Péter egy műkereskedővel rendeztette be a szobát, mondván, hogy zsánerképet szeretne készíteni a francia udvarból. Nem, nem is ő, hanem a barátja, aki igazi Művész. A tulajdonos látott már ilyet: Conques tele van önjelölt művészekkel, akik mind arra vágyakoznak, hogy bekerüljenek a közé az ötven felkapott alkotó közé, akiknek egy kis képéért százmilliókat képesek befektetők letenni. – Művészi lesz – biztosította Kálvin. Péter oldalt egy cetlit nyomott Luther kezébe, ami nem kerülte el a szeme sarkából figyelő Zwingli tekintetét. A férfi most azonban nem Kálvinhoz, hanem Servethez fordult. Kálvin nem volt jó beszélgetőtárs. – Mi a fene lehet az, amit mi nem tudhatunk? Csak Luther. Servet vállat vont, és letett egy giccses, porcelán zenélődobozt. Másolat volt: beleütötték a sugárkezelt kerámia védjegyét, annyit pedig még Servet is tudott, hogy ezernégyszáz évvel ezelőtt nem használtak sugárkezelt kerámiát. – Talán belépési kód. Vagy kijutási. Zwingli figyelt: Luther a távolban a szöveget olvasta: szája a szavakat formálta. – Tudsz szájról olvasni? – Nem. Robbantani tudok, nem szájról olvasni. – Betanulja a szöveget! – Zwinglibe hirtelen vágott bele a felismerés: Luther bemagolja azt, amit Péter elétolt. – Betanulja? – Mint egy varázsmondókát! Péter adott neki egy papírlapot, Luther pedig megtanulja, ami rajta van… És most megeszi? Megeszi. – Lehet, hogy többet fog segíteni az Alef-osztagnál egy varázsmondóka, mint a fegyvereink. Nem hiszem, hogy a halottakat ki lehetne nyírni másvalamivel, mint varázslattal. – Én voltam a kétszer élők világain… – És? – Hidd el, hogy ki lehet nyírni őket másodszor is. – Ezzel? – Servet felemelte az ezerötszáz éves asztalról a modern haditechnika pár

11

évtizedes csodáját: a Poupée-t. – A Cornettónál2 már csak ezt szeretem jobban. Ez is szép nagyot szól. – Akár azzal is. Nem kellenek varázsszavak. – Zwingli merőn bámulta Luthert, és csak akkor kapta el a tekintetét, amikor Péter a távolból ráemelte hideg pillantását. A férfi ekkor hirtelen zavarában felvette a zenélődobozt, és kinyitotta: egy elrejtett szerkezet gyerekes dallamot kezdett el játszani. – Akkor jó! – Servet végigsimított a Poupée-n. – Mert ezt magammal viszem. Biztonságot ad az érintése. – A hónod alá akarod csapni? Kérdezd meg előbb Pétertől, szabad-e! Nem tetszik ez nekem. Van egy olyan érzésem, hogy készül valamire. Zwingli alapvetően bizalmatlan fajta volt, igaz, alapvetően bizalmatlan volt mindenki körülötte: Servet, Luther és Kálvin nemkülönben. Ebben a szakmában, ahol a legjobbaknak kijárt a hírnév, de nem jutott „élet”, a túlélés alapvetően megkövetelte az egészségesnél erőteljesebb bizalmatlanságot. Péter sokat fizetett, túlontúl sokat: ez csak növelte a veszélyérzetüket, és nem csupán a bank védelmi rendszerével szemben, hanem a rejtélyes megbízóval szemben is. De vannak emberek, akiknek a múltját nem képes akárki felderíteni. Talán Kálvin… Talán Kálvin többet tud Péterről, de ő meg nem beszél. – Még hogy Simon! – morogta maga elé Zwingli. Igaz, a többiek róla sem tudtak semmit. Zwingli is vigyázott az arcára… Luther és Péter hamarosan visszajött. Egy kicsit igazítottak a bútorokon, hogy egy képre ráférjen mindhárom férfi, és az egésznek beállított hatása legyen. Mint egy művészi holofotónak. – És most üljenek le! – rendelkezett Péter. – Jöjjön, Kálvin! Tegye meg, amit még meg kell tennie! – Van még egy apróság – mondta Kálvin ekkor a három kiválasztottnak. – Bizonyos szerkezetek kimutatják az életjeleket is. Egy pneumatikus tűpisztoly volt a kezében. – Tudják, mi volt a Rómeó és Júlia történet vége? Luther arca elkomorodott, Servet bután nézett. – Egy kápolnában ultratőrrel véletlenül leszúrtak valami papot, a fiatalok meg boldogan éltek, amíg meg nem haltak… talán a Betelgeusén – vont vállat Zwingli. – Fél éve láttam a holomoziban. Amolyan NOS korabeli baszós-kardozós történet. – A „holo” szóra, hiába ő mondta ki, neki is elkomorodott az arca. Eszébe jutott, hogy nemsokára egy holoképen fog ücsörögni. – Hát, ultrahangélű kardom nincs, de ez az egész nagyon el lesz baszva, úgy érzem… – Kik csinálták? – Egy Steve Spittleberg nevű pasas rendezte. Egész jól össze lett rakva a film. – Remek. Én a klasszikus befejezésű Rómeóra gondoltam. – Létezik más befejezéssel is, nem csupán egy bazi nagy olasz lagzival? Péter elvesztette a türelmét. –A holocsapda-technika olyannak őriz meg, amilyen éppen voltál a fotózás pillanatában – mondta, és kivette a pneumatikus pisztolyt Kálvin kezéből. Servet nyakához illesztette, és egy pillanat alatt belepumpálta az ampulla tartalmának harmadát. Olyan komor arccal és szögletes mozdulatokkal tette ezt, hogy Servetnek eszébe sem jutott tiltakozni. – Egy pillanatról szól a kép, azaz a szív nem dobban, a vér nem lüktet, és minden statikussá válik. Ám a fotó megőrzi a bioenergia erősségét és a hőmérsékleti jellemzőket is. Azaz bizonyos szerkezetek 2

Cornetto: szónikus pusztító fegyver. A Cornetto család a detonátoroktól a kézifegyvereken át egészen a szónikus ágyúkig terjed. A csillagrombolókon alkalmazott Cornetto gépágyú földfelszíni hatása felér egy erőteljesebb földlökés, vagy egy kisebb neutronbomba-robbanás hatásával. A gilleth-mutáns háború elején, 2910 körül fejlesztették ki mutáns hadmérnökök a földi csapataik támogatására. 12

kimutathatják azt, hogy az alak a képen… él. Zwingli kapta a második adagot. Amikor azonban Péter Lutherhez lépett, amaz megmarkolta a nő csuklóját. – Mi a szar van abban az ampullában? – Dilepamort. Sejtrefrigerátum. –_ Mondja úgy, hogy a hülye is megértse! – Minden sejttevékenységhez köthető energiakibocsátást megszüntet, legyen az hő vagy bioenergia. Lényegében egynapos tetszhalott állapotot okoz. – Be nem adja azt a mérget nekem! – mondta Luther. Mellette Zwinglire köhögőroham jött rá, és a nyakát kezdte kaparászni, mintha a seb kitépésével a vérkeringésébe juttatott szert is kitéphetné ereiből. Kálvin elkapta a megugró Servet karját, és lenyomta a férfit a székre. – Maradj a seggeden! – suttogta a fülébe. – Már amúgy sem tudsz tenni semmit! – Szemét mocskok! – Servet megpróbált küzdeni, vergődött egy kicsit, de aztán feladta. – Egy rohadék vagy, Kálvin! – Nem lesz semmi baj – mondta Péter rendíthetetlen nyugalommal. – Most megkapják, két perc múlva hatni kezd. Tizenkét órán át tart a hatása. Holnap reggel, tizenegy óra és ötvenöt perc elteltével lefotózom magukat. Délután bekerülnek a páncélterembe. Újabb huszonnégy óra múlva a holocsapda aktivizálódik, a keretbe épített automata kereső helyet keres maguknak, és kiszabadulnak a képből. A korlátozott teleporttechnika képes arra, hogy ötvencentis falon átsugározza magukat. Értesüléseink szerint a páncélteremben már nincsenek megfigyelőrendszerek. Öt perc múlva eszméletüknél lesznek. A dilepamortnak nincs utóhatása, legfeljebb kicsit elgémberedve érzik majd magukat, mintha a hidegről beléptek volna egy fűtött szobába. És most ne szarakodjon, Luther, mert kimarad a buliból! Így is egy perccel később tér eszméletre a többieknél. Luther a nő szemébe nézett, majd ellazította magát, és kicsit megbillentette a fejét. – Nyomja! De ha kijöttünk, ezt külön elintézzük! Halk szisszenéssel indult útjára a szer Luther testében. – Higgye el, hogy nekem sem tetszik maradéktalanul a dolog – suttogta Péter Luther fülébe. A nő forró lehelete és finom illata egyszerre borzongatta meg a férfit, aki érezte kezdődő erekcióját. – Alapvetően ellenkezik az elveimmel az egész, de nem tudok mit tenni. A maga ötlete briliáns… az egyetlen, ami tényleg sikerrel kecsegtethet. Meg fogok halni – gondolta Luther. Nem érezte többé az izgatottságot a nő közelében. Meg tudta volna ölni. Servetre és Zwinglire hamarosan rájött a remegőgörcs. Luther rezzenéstelen arccal bámulta őket, majd egyszer csak megragadta a szék karfáját, bütykei kifehéredtek. A férfi beharapta ajkát. Péter hátrébb lépett, a pisztolyt ledobta egy asztalra, és megtörölte a kezét egy fehér kendőben, mintha csak koszos lenne. – Kurva – mondta Servet utolsó erejével, és összecsuklott. Lebillent volna a székről, ha Kálvin nem kapja el. De elkapta, visszahúzta a székre, és megigazította. Aztán kitapintotta a nyaki ütőeret. – Tökéletes – biccentett Péter felé. – Eddig jók vagyunk. Addigra Zwingli is beadta a kulcsot. – Ez nekem kevés – válaszolta komoran a nő. – Ölni ennél egyszerűbben és tisztábban is lehet. De pontosan akkor élednek-e fel, amikor kell? Túl sok a bizonytalan pont. – Ennél a mondatnál halt meg Luther. – És most fesse őket ki, Kálvin, ne is hasonlítsanak önmagukra! A karakteres férfiarcon most először látszott bizonytalanság. – Én fessem ki őket? Milyenek legyenek? – Mit tudom én? Képzelje magát egy művész helyébe! Legyenek olyanok, mint a Lajos korabeli francia udvaroncok, vagy… Csináljon belőlük bohócarcokat! Rizsporos bohócarcokat. Ez már szinte művészet! 13

– Igen, asszonyom! Péter pár pillanatig bámult, majd elhagyta a szobát. Ráhagyott mindent Kálvinra. Másnap reggel nyitáskor egy gyönyörű, szőke nő jelentkezett be a Rational Bank igazgatójához. Egy kétmilliárdra biztosított modern művészeti alkotást szeretett volna biztonságba helyezni. Egy aprócska képet. A bankigazgató szívélyesen fogadta: a képpel együtt számlát is szeretett volna nyitni a nő. Nem is akármekkora összeggel. Gyönyörű, kellemes és még okos is, gondolta az igazgató. A kép átment minden biztonsági ellenőrzésen, és egy szintetikus átsétált vele a páncélteremhez. Az út csaknem tizenhat órán keresztül tartott: ennyi időbe tellett a biztonsági rendszerek egymás utáni kikapcsolása és a dimenzióhasadékok bezárása, illetve újbóli kinyitása. Ekkor a felelősséget már nem a tulajdonos viselte magán, így nem követhette az értéktárgy útját. A bankigazgató és a nő még elbeszélgettek, majd a nő távozott a bankból. A rablás terve azonban már ekkor félresiklott. Kálvin a Rational Bank épületével szemben várakozott, egy kávézóban, amit a Reszkető Kezű Festőhöz címeztek, és Inoxcron óráját nézte. – Két perc! – mondta a rejtett interkomba. Péter ugyanekkor a sztratoszférában várakozó űrfregatt vezérlőjében ült, és várta a tűzijátékot, amelynek százhúsz másodperccel később, és húsz kilométerrel lejjebb kellett bekövetkeznie. Igazolta a vételt, és bekapcsolta az ultrahangot, melynek közvetetten fontos szerepe volt a PITHON leszállásának akadályozásában. Péter úgy gondolta, ezzel inkább a rohamosztag tagjainak életét menti majd meg. Mert ami Lutherékkel együtt a napvilágra kerül, amikor az akció végén kilépnek a bank ajtaján, az katonát és civilt egyaránt elpusztít. Még hárman jelentkeztek be. Három stratégiai pontról: Russell, Smith és Hubbard. Az ő feladatuk volt elzárni az utakat a rendőri csapatok előtt. Ők nem tudtak semmit a feladat lényegéről, egyvalamivel voltak csak tisztában: semmi áron nem törhetnek át rajtuk a földi egységek. Egy pincér lépett oda Kálvinhoz, aki előtt egy kis bőrtáska és egy üres kávéscsésze hevert. – Kér még valamit, uram? – Nem, köszönöm – mondta a férfi anélkül, hogy felpillantott volna. – Még egy kávét? Vagy valami koktélt? Remek koktéljaink… – Húzz a szintetikus anyádba! – közölte Kálvin ridegen. A pincér elkotródott. Hatvan másodperc. Kálvin felpattintotta a bőrtárca tetejét, és egy apró kis szerkezet került napvilágra. Megnyomott rajta egy szenzort, amely a genetikai azonosítás után rögtön aktivizálta az ikonrendszert. Mellette, a fotel felszínén furcsa kidudorodások jelentek meg. A hajdani praetoriánus ikontechnika legújabb fejlesztése. Nincsenek jégcsapok, nincs feltűnés, nincs pánik. Jó ez így. Egy praetoriánus legyen ijesztő, ha megjelenik, és ha elkezd kiépülni az ikonrendszer, szarja össze magát mindenki. A bankrablónak azonban célszerű elkerülnie a feltűnést. Csak egy kicsit elmaszatolódik a világ. Kálvin csaknem könyékig belenyúlt az egyik dudorba, és mentális parancsot adott a fegyvernek, amely körbecsavarodott a kezén, majd tíz- és tízezer szál, alig molekulányi vastagságú neurális csatlakozóval rákapcsolódott a test ideghálózatára. Kálvin imádta az érzést. Hűvös volt és kellemes; még jó, hogy látni nem látta. Egy másik térben egy testrésze most géppé változik, precíz gyilkoló masinává. Ott tartotta a kezét. A másikkal kitolta az ikonrendszert egy szomszédos maszaton át a falon túlra. A kávézó külső falán párafoltok tűntek fel. Gyorsan elsötétedtek, mintha csak eltört volna a vízvezeték a falban, vagy valaki levizelte volna kívülről az épületet. Kálvin arra készült, hogy belép az idegen térbe, majd a fal túloldalán kilép onnan, mint egy háromméteres, gigászi robot. Ezerszer erősebben, mint emberként valaha is lehet, és sértetlenül, ahogy a gépek sértetlenek. 14

És nem utolsósorban ismeretlenül. Ma már a bankrablók nem símaszkot húznak. Egy pillantás az órára. Visszaszámlálás! Russell, Smith és Hubbard a maguk rejtekhelyén mind aktivizálták az ikonrendszert, és átbújtak a másik térbe. Egy távoli dimenzióban, egy fekete lyukban, ahol nem volt értelme a tér fogalmának, sem az irányvektoroknak, titán- és euticéniumszálak fonták körbe őket, nanoszondák szívódtak fel testükbe. Pillanatokon belül beborította őket a fém, elburjánzott rajtuk, mint gyorsan osztódó beteg sejtek, majd csatlakozások jelentek meg, amelyekre fegyverek épültek fel és materializálódtak. Halovány foltként derengett fel előttük a sötétségben a kijárat. Fent Péter is befejezte az előkészületeket. Üzembe állította a teleportrendszert, és megtöltötte a csöveket rakétákkal. Nyugat felől az ultrahang hívó szavára sötét felhő közeledett Conques felé. Aztán a megadott időben semmi sem történt. Kálvin arcáról folyamatosan olvadt le a várakozás izgalma, Péter pedig egyre idegesebben pislogott a monitorokra. Semmi. A bank nem riasztott, a falak nem dőltek le, az emberek nem menekültek pánikba esve ki az ajtón, s le a lépcsőn. Nem volt téranomália, sem temporális hullámzás. Még a föld sem rendült meg. A bankbejárat térdelő kőszobrai meg se rezzentek. Annyira sem, amennyire egy jól megpakolt rakodókocsi megérkezésekor szoktak. – Kálvin?… – hallotta a fülében csengeni Péter hangját a férfi lent, a kávézóban. – Fogalmam sincs. Készenlétben vagyok! – Lát valami különlegeset? – Egy kislány fehér szoknyában most szalad át az úttesten. – Mi ezen a különleges? – Péter hangján érződött az idegesség. Kálvin nyugodt maradt. – Elég szeles az idő még ilyenkor kora tavasszal. Péter nem kapcsolta ki az ultrahangos csalogatót. Két perc múlva tíz- és tízezer dérszalonka érkezett meg Conques fölé párzani. Elsötétítették az eget. Érkezésükkor leállították a közeli reptéren a felszállásokat, és vészjelzéssel leszállították a légi járműveket a város légteréből. A dérszalonkák feleslegesen érkeztek: a PITHON nem volt sehol. Senki nem riasztotta a különleges harci egységet. A madarak csak a polgári repülést akadályozták. Pedig az elképzelés életképes lett volna. Lett volna, ha Luther, Zwingli és Servet teljesítik a feladatukat. Ha kijönnek a bank páncélterméből. Vajon elindultak, és megállították őket, vagy el sem tudtak indulni? Egy perc! Péter a homlokát ütötte öklével idegességében. Luther ismerte a pecsét feltörésének módját, szövegét. De Luther egy perccel később éled – vagy éledt – fel, mint a többiek. Az alatt az egy perc alatt a küldetés könnyen megakadályozható, ha a materializációt felfedezik. Ha mégis van a páncélteremben valamiféle érzékelő. Péter ekkor kapcsolta csak ki az ultrahangot. A madarak célt vesztve köröztek a város felett egy félórát, aztán távoztak. Ezek után Kálvin is leoldotta a rendszert, és zárta az ikont. Éppen bekattintotta a kis bőrmappát, amikor ismét meghallotta Péter hangját. – Lefújva. Tíz perc múlva ott vagyok. Kálvin intett a pincérnek. – Egy szkaffot! A pincér távolról bólintott. Kálvin közelebb intette. – De ha belekerül valami, aminek nem ott a helye, megölöm magát. A pincér elrongyolt, s csak az orra alatt morogta: – Nem mindegy az pókváladéknál, hogy mi van még mellette?… 15

Aztán megjelent a nő, és fél délután találgatták, hol lehet a baj. Legalább annyira meddő volt ez a találgatás, mint királyvízben császárhalat fogni. Sok minden okozhatta a kudarcot. A teleporttechnika nem működése, Lutherék halála, vagy a belső megfigyelőrendszer megléte… az mégiscsak lebuktathatta a tolvajokat. – Kihozzuk őket? – kérdezte végül Kálvin. Péter a bank felé nézett. – Lehet, hogy már megbuktak. Nincs elég információnk, miért nem sikerült az akció. Nem érdemes nekünk is kockáztatnunk és visszamennünk… Csapda is várhat minket bent. – Nem hiszem. A nő eltöprengett. Nem szerette volna, ha Luther megjelenik azzal a tudással, amit az injekció beadása előtt tőle kapott. Azzal a tudással, de üres kézzel. Így nem jöhet ki. Vagy vele, vagy sehogy! – Lehet, hogy egyszer majd kijönnek az áruval… – mondta a nő. – Tartjuk a készenlétet, de visszaveszünk egy kicsit belőle. – De kijutnak-e akkor önerőből? Péter Kálvinra nézett, és tekintetének mélyén kegyetlen tudás tükröződött, mint valami hideg, fekete tüske egy lüktető szívben. – Ha megszerzik, nem lesz gondjuk a kijutással. Kicsit több lesz a halott és nagyobb a pusztítás, de nem lesz gond. Ezzel ne törődjön! – Haragosak lesznek, ha rájönnek, hogy a tervezettnél többet töltöttek bent a bankban. – Nem hiányoznak senkinek, és nem veszítenek semmit. Megérkezett a hatodik szkaff, Kálvin pedig magában azt találgatta, jó ötlet-e itt törzsvendéggé válni. Felhajtotta a piát: olyan volt, mint egy fejlövés. Lassan egy egész tárnyi italt magába döntött. – És meddig leszünk készenlétben? – Ameddig megfizetem – válaszolta ridegen a nő. Sem Péter, sem Kálvin, de senki nem tudta volna megmondani, hol számították el magukat. A Rational Bank alapossága fogott ki rajtuk. Lutherék a materializációig sem jutottak el. Hogy az értékeket ne fogja a kor, a bank technikusai időfagyásba helyezték őket. Mindegyik műkincsnek ez lett a sorsa: külön-külön egy kis időtlen világegyetemben lebegtek. A holocsapda körül megállt az idő. Mindörökre.

16

II.

3. Egy pillanatra megálltam a Jeff Koons Aukciósház tízezer négyzetméteres előterének közepén, mondhatni, a fehér márványpadlóhoz szögezett a döbbenet: egy óriási rózsaszín párduc jött velem szembe egy félmeztelen szőke nőbe karolva; de Vanessa megrántotta a könyökömnél a zakót, így késztetve rá, hogy továbbmenjek. –- Ne ragadj le! – sziszegte kissé idegesen, én pedig elnéztem neki, hogy ideges, mert a rózsaszín párduc megpillantásakor valami halálos, földöntúli nyugalom szállt meg. Ezek itt nem normálisak! A rózsaszín párduc és a szőke nő kart karba öltve elsétáltak mellettünk, s hallottam, hogy a műgyűjtőkről és azok ékszereiről beszélgetnek – meglepődtem volna, ha Robert J. Alfique új, leíró világmodellje lett volna a téma. Követtem Vanessát, aki lebegő léptekkel haladt a lift felé, amely a hatalmas hófehér csarnok közepén állt, mint valami ezeréves Art Noveau művészeti alkotás. A liftaknának nem volt fala, csupán euticéniumacél oszlopok a nyolc sarkánál. A nyolcszögletű kabin hét falát, ajtaját, mennyezetét és padlóját kovácsoltvasból készítették, a tetejéről középen, a fogaskerekek közül pedig egy euticéniumhuzal kígyózott föl a magasba, s veszett el az előtér hetven méter magasságban húzódó mennyezetének közepén. A lift egyenesen az aukciós terembe vitt. Nagy sebességgel elhúzott mellettünk egy piros sportautó, csak úgy surrogott a négy fehér kerék a márványon, én meg hátrafordultam, nem illenék-e félreugranom a következő elől, – mert a kerekek surrogása a különleges akusztikájú terem minden irányából hallatszott –, és hogy vajon elcsapott-e már valakit, mert bizony sugárirányban legalább százan tartottunk a lift felé, és nem voltak kijelölt útvonalak sem gyalogosoknak, sem autóknak. – Ne forgolódj, York! – mondta Vanessa még idegesebben, pedig előttem ment, és hátul biztos nincs szeme, ezt állíthatom, mert előző este feltérképeztem az egész testét. – Mi miért szálltunk ki a kocsiból? – morogtam magam elé, és tudtam, hogy még egy beszólás, és botrány lesz. Ezen egy rakás rózsaszín párduc sem segíthet. – Mert mi nem akarunk inkognitóban licitálni. – Én sehogy sem akarok licitálni – feleltem kicsit mogorván. Nehezen keltem ki az ágyból mellőle ma kora délután, és kicsit nehezteltem, hogy ilyen hülyeségre kellett eljönnünk, ahelyett, hogy a délutánt is az ágyban töltjük. A piros autó begurult a liftbe, amelynek tetején megfordultak a fogaskerekek és megfeszült a huzal. A kabin felemelkedett a levegőbe, valahol vas sikított vashoz érve. Felállt a hátamon a szőr. Vanessa megállt, megvárt, és belém karolt. Bájosan elmosolyodott, ettől az arca kislányos lett, tiszta és ragyogó, amiért is belézúgtam négy nappal korábban a Casa Nova Casino 17

megnyitó ünnepségén. – Ne haragudj, York! Ilyenkor mindig kiállhatatlan vagyok, annyira izgulok! Nézd el nekem, kérlek! Sóhajtottam, és mindenféle bosszantó kis momentumról azonnal megfeledkeztem. Őszintén szólva, abban a minutumban törlődtek azok maguktól, amikor ez a nő rám nézett hatalmas, barna szemével. A liftnél kicsit várni kellett, addig is Vanessa bemutatott két ismerősének, akik szintén az aukcióra jöttek; hova máshova? Műgyűjtő és műértő körökben ez Conques legnagyobb és legfényesebb eseménye minden évben egyszer: a Lacey's és a Jeff Koons idehozza a kortárs művészet legújabb gyöngyszemeit. Alaposan megválogatott alkotások voltak ezek, és a műgyűjtők bíztak a Lacey'sben. A bizalom itt pedig mindennél jobban kellett, mert a kortársakról nem lehet olyan könnyedén megmondani, mi az értékes. Legalábbis ha az ember nem alkalmaz egy egész nyomozóirodát, hogy eredet és spekuláció kérdésében tisztán lásson, akkor nem sok esélye van a reális értékbecslésre. Aztán a lift felragadott minket is a magasba, és miközben bámultam a távolodó földet, azon töprengtem, ideje lett volna végrendeletet írnom. Sosem volt tériszonyom, de egy darab sodronyon egy vaskalitkában lógva, nyikorgó fogaskerekekkel a fejem felett a frász is belém kötött. Sosem lifteztem még műkincsben, és most is jobb szerettem volna valami modernebb technikát használni; vagy tízmillió különféle megoldás is volt a világegyetemben, ami arra szolgált, hogy egy lenti A pontból eljussak egy fönti B pontba. Nőstül, autóstul, űrhajóstul – ahogy épp kívánom. Mégis: itt ez volt a sikk. Mindegy, így is gond nélkül megérkeztünk az aukciós terembe. A kabin ajtaja kinyílt, mosolygó hoszteszek pezsgőt kínáltak nekünk, és megkaptuk a kiállítás katalógusát. Vanessa mosolya még szélesebbé vált az ismerős arcok láttán, és a nő rögtön társasági életet kezdett élni. Egy ideig tűrtem a sok bemutatást, kedvesen mosolyogtam, majd önállósítottam magam. Körbesétáltam a falak mentén, és csendesen figyeltem Conques krémjét. Az aukciós terem méretei kicsit meghaladták a lenti előcsarnokét: az üvegkupolával fedett légtér alapja megközelítőleg huszonötezer négyzetméteres volt. Jobb oldali falánál átlátszatlan üvegfalú szobák sorakoztak azoknak, akik nem akarták tudatni a világgal, hogy jelen vannak az aukción, vagy éppen azt szerették volna elkerülni, hogy mindenki megtudja, melyik műkincset ki vásárolta meg. A kabinokat ezernyi apróbb mütyür védte a nemkívánatos szemek és kémtechnika elől, a harcászati pajzsom mentális úton érkező elemzései egészen lezsibbasztották bal agyféltekémet, így aztán kikapcsoltam a pajzsot, és inkább kortyoltam a pezsgőből. Amúgy sem akartam benézni egyik üvegfal mögé sem, támadás meg nem jöhetett sehonnan: aki ide fegyvert hozott be, az zseni kellett legyen, és aki zseni, az nem engem fog lelövöldözni. Tehát bizonyos technikai megoldások itt alkalmazhatatlanok voltak, ezért is érkeztek néhányan réges-régi autócsodán: az űrhajókat, de még a légisiklókat is kitiltották a körzetből. Őszintén szólva, nagyon is érdekelt egy ilyen műkincsárverés, csak az időzítés volt rossz. A gilleth-mutáns háborúban hivatásos túszként volt időm mindenfélével foglalkozni, így a képzőművészettel is, természetesen csak elméleti szinten. Mindkét megközelítésben csak elméleti szinten. Mármint egyrészt sosem volt ingerenciám művészként tengetni mindennapjaimat, és a gyönyörű szép fehér vásznakra lelkem ragacsos levonatát felfesteni; másrészt gyűjtőként sem igazán tettem oda magam. A műkincsek néha az orrom előtt cseréltek gazdát: többnyire egy-egy sikeres ostrom után a győztesek széthordták őket, vagy profi tolvajok vitték el a harcok zűrzavarában; szóval a műkincs-kereskedelem kevéssé hivatalos és jogtiszta ügyleteinek voltam leginkább kárörvendő szemlélője. Tanúja voltam ezen felül egy-két magánvásárlásnak, többnyire zsarolás is állt a háttérben, de ezt sem lehet igazán nagyszabásúnak tekinteni – persze a műtárgyak számát, semmint értékét tekintve. Be kell vallanom: huszonöt évesen ez volt életem első aukciója. – Magát még nem láttam nálunk – szólított meg egy kellemes, középkorú nő. Vékony, átlátszó sál lógott a nyakában, és finom metszésű arcában gyémántként csillogott két fekete 18

szeme. Arisztokratikus nyugalom áradt belőle, és valamiféle könnyed báj. – Talán mert ez az első alkalom. – Ó. Kivel jött? Megneveztem Vanessát, mire a nő alaposan végigmért. – Csak gratulálni tudok Miss Cox ízléséhez – bókolt nyíltan. – És csupán kísérő, vagy vásárolni is szeretne? – Vásárolni is szeretnék – mondtam hirtelen ötlettől vezéreltetve. Vanessa közelében állandó izgalmat éreztem, ez a nő viszont olyan kellemes nyugalmat árasztott magából, mint ami az embert egy masszázsasztalon keríti hatalmába, kinyúlva finom és ügyes ujjak alatt, melyek friss mentától illatoznak. – Kedveli a kortárs művészeteket? Rámosolyogtam. – Nem. – Akkor miért akar vásárolni? Netán befektetés lenne? Ön üzletember?… – Úgy nézek én ki, mint aki ilyenekkel akarja feltölteni a tárgyalótermének sarkait? – Nem igazán. Hogy hívják? – York. York Ketchikan. És Önt? – Carroll Dinah Halliday. Örvendek a megismerkedésünknek. Ön üzletember, Mr. Ketchikan? – Közelebb állok az unatkozó milliomos fogalmához. – Ó! – Ismét csak ez az ó! De olyan nyugodt mosollyal… Tucatnyi értelme volt. – Gyűjtő szeretne lenni… – Ráfoghatjuk – bólintottam. – Igen, valami hasonló okból vásárolnék. Rendben. Mondjuk azt, hogy gyűjtő szeretnék lenni. Erősen megnézett, majd lágyan felnevetett. Elnyerhettem a szimpátiáját, mert intett. – Jöjjön! Akkor bevezetem a modern művészetek világába! Egy pillantást vetettem Vanessára – éppen fejét hátravetve kacagott valakinek a viccén vagy egy tréfás megjegyzésen –, és úgy döntöttem, ha már önállóan szereztem egy „ismerőst”, miért is ne adjam át magam neki teljesen.

4. A terem bal oldalán kiismerhetetlen labirintust képeztek a tüllszerű virtuális falak és „rajtuk” a modern művészeti installációk, amiket hamarosan meg lehet majd vásárolni. Közönyösen lépdeltem el a ma képzőművészeti remekeinek sorfala előtt, legyen az festmény, kópia vagy valamilyen szoborféleség. Carroll inkább az arcomat nézte, mintsem a kiállított alkotásokat, és csendesen mosolygott. Az első pont, ahol megtorpantam, egy Herélés című, kissé gusztustalan szobor volt. – Nem tetszik? – Nem fog meg igazán – vallottam be. – Akkor miért állt meg előtte, Mr. Ketchikan? – Mert… Várt. – Mert… – Elvigyorodtam. – Most megfogott! – Tétován széttártam a karom, és Carroll biccentett, mint aki elhiszi és jóváhagyja a tanácstalanságomat. Intettem. – Magának nem futkároz a hátán a hideg, amikor ezt nézi? – Nem igazán tudom átérezni a dolgot – nevetett fel. – Viszont mindenképpen figyelemre méltó. Képek következtek, amelyek nem egyszerű képek voltak, hanem megannyi technika 19

keverékei, a domborműtől a mozgófelvételig, holoalkotástól más, előttem ismeretlen alapú virtuális iszonyatig. – Festményekhez vagyok szokva – mondtam. – Azt hiszem, a klasszikusokat jobban kedvelem. – Tart az otthonában festményeket? – Nincs otthonom se… – Közel hajoltam egy bekeretezett alkotáshoz, amelyen az üveglap mögött gyorsan oszlott egy valós méretű, föld alatti hulláról a hús. Előbb fakószínű, friss tetem volt, majd jöttek a férgek, a bőrt átlyuggatták, a maradék összeszáradt, összeesett, a lágy részek felszívódtak az egyre inkább összetömörülő, jófajta erdei humuszban. A kép tetején növekvő, tekergőző, utat kereső gyökereket is láttam. – Elég erősek a biztonsági intézkedések – mondtam látszólag összefüggéstelenül. – Mire gondol? Megnéztem a kép címét: Szevasztopol után. – Ez többrétegű holofotó technika? – Igen. Holofilmnek is nevezik. – Nem jelent veszélyt egy nyílt aukción ilyen képet kitenni? – A Vaskesztyűsökre gondol, Mr. Ketchikan? – Többek között. Ha jól tudom, a Szentszék még nem vonta vissza a technikát használók kiátkozását. – Ó, a Vatikánállam sokkal inkább kötődik a múlt műkincseihez, mit a jelen művészeti alkotásaihoz. Nem figyelnek ide. – Jelenthet más veszélyt is. – Oldalra léptem, és onnan vettem szemügyre az ismét oszlásnak induló hullát. A döbbenetes pillanatfelvételek sokaságát. Nagyon kegyetlenek tudnak lenni a művészek: örökös rothadásra ítélni valakit, még ha csak egy képen is!… – Elég erősek a biztonsági intézkedések: az épület fölül kitiltották a légisiklókat, és fegyvereket nem lehet behozni. Ugyanakkor itt ez a kép. Nem félnek, hogy művészet ürügyén ezen a képen becsempésznek ide valakit vagy valamit? – Arra gondol, hogy lehet valaki a képen a hulla mögött? – Vagy a hulla lehet valaki. Találkoztam már lélektolvajokkal egyszer, úgy veszik-rakják a lelkeket, mint ahogy én teszem egyik zsebemből a másikba a komomat. Nem igazán lehet megkülönböztetni egy álcázott holocsapda képet egy holofotótól. – Érdekes elképzelés. – De bármi lehet a hullában is. Őszintén szólva, ha fegyvert szeretnék ide becsempészni, a száz felvétel egyikében bőven elég elrejtenem. De ha ez a biztonsági szűrökön fennakadna, mert mondjuk egy biztonsági rendszer felismeri a fegyver formáját, akkor akár minden felvételben más és más alkatrészt dugnék el. Aztán kiterítem a holocsapdákat, mint hamiskártyás az ász-pókert, és lesz itt száz hullám, mert természetszerűen ez a holocsapdatechnika alkalmas arra is, ha egymás után fotózom a hullát, hogy akár százszor kiemeljem a saját idejéből. Száz más-más állagú hulla, és rengeteg fegyver. Pillanatokon belül annyi túszt ejtek itt a Jeff Koonsban, amennyit csak akarok! Carroll csak megrázta a fejét. – Magának óriási a fantáziája! – mondta aztán. – A harctéren nőttem fel. Vagy legalábbis két lépéssel mögötte. Nehezen hiszem el, hogy ilyen brutális technikát, mint amivel ez a kép készült, egyszerűen erre használjanak fel. Mintha működő nukleáris bombákból hegesztenének össze egy szoborcsoportot. – Remek ötlet! Maga nagyon gyorsan húzna felfelé erre a népszerűségi listán, ha egyszer alkotóművészetre adná a fejét. – Köszönöm. – A technikát valóban leginkább hadialkalmazásokban használják, de a modern művészet mindig is keresi az új utakat, és legalább annyira erős, mint az államvédelem vagy éppen a különböző hadseregek. Tudja, olyan ez, mint a molekulárisan stabilizált kriolitbeton fal és a növények egymás mellett élése. A betont nem tudja átlőni, berobbantani, de egyszer csak azt 20

veszi észre, hogy a fal túloldalán ugyanazok a növények nőnek, mint a másik oldalon. Kicsit hallgattam. Néztem a képet, és hirtelen beugrott: a címe. A címe még valamit elárult. Szevasztopol 1855-ben esett el! Képtelen voltam felfogni, hogyan lehetséges, de dupla időutazás-szaga volt. Egyrészt, mert az időben visszafelé kellett elkészíteni, másrészt, mert ez a hulla már legalább egy évezrede oszlásnak kellett induljon! – Itt két technika ötvözetét dolgozta fel Ernst Guggenfield műalkotássá – fordult Carroll a kép felé. – Az egyik a holofotó, vagy ahogy maga mondja holocsapda, amely már magában is extrém és fenyegető, ha ekkora méretben szembesülünk vele, hiszen általában tenyérnyi helyen elfér egy egész kosárcsapat… A másik az időmodulációs technika, a kettőt egyesítette a művész, majd elutazott a Földre, régészeti kutatásokat végzett, s megtalálta a modellt, jelen cetben egy orosz katona személyében, aki valamikor a tizenkilencedik század közepén esett el a krími háborúban. – Kriminális – mondtam. – Időmoduláció! A nő szigorúan pillantott rám, aztán a vigyoromat látva megenyhült. – Így nem lesz magából gyűjtő, Mr. Ketchikan! Tessék tisztelni a modern művészetet! Mindennek ez az alapja! – Képtelen vagyok rá – feleltem. – Mennyibe került ennek a képnek az elkészítése? Holofotó, időmoduláció, archeológiai kutatások, majd gondolom a felvételek föld alatti elkészítése. Mert ha jól értem, akkor a művész… – Ernst Guggenfield. – Szóval a művész, miután kiásta a hulláját a jófajta orosz humusz alól, csaknem száz felvételt készített egy ezeregyszáz évvel ezelőtti friss holttestről, és nemcsak lefotózta, de a képbe bele is helyezte. Hol van már az a görög amforás, aki a térde közé kapta a kis agyagköcsögöt, és karcolgatott bele? – Ugyancsak a föld alatt. – A kis dolgok senkit nem érdekelnek? Carroll belém karolt, és tovább vezetett. – Tudja, Mr. Ketchikan, amióta a média uralja a világot, a művészet lényege a meghökkentés. Nem az lesz a művész, aki a legszebbet, legkülönlegesebbet, legművészibbet, vagy bármit, amiről felsőfokon beszélhetünk, megálmodja és létrehozza, hanem aki körül a leghangosabb a visszhang. Legyen a kiabáló connoisseur3, befektető, miniszter vagy a sajtó… mindegy. Hadd kiabáljon! Egy jó balhé úgy viszi fel a művész ázsióját, mint a gravolift az utasát a felhőkarcoló tetejére. Arra a szintre, ahol a különcök, milliomosok, befektetők találhatók. A művészet drága játék manapság. A művésznek éppen ezért élelmesnek kell lennie, és támogatókat kell szereznie, hogy megvalósíthassa az elképzeléseit. A „balhé” úgy hangzott a szájából, mintha csak egy gimnáziumi lógásról beszélt volna. – Döntse el, mi akar lenni! Melyik fajhoz akar tartozni! Tudja, vannak egyrészt a bankvezetők és üzletemberek, akik tényleg úgy tekintenek a modern művészetre, mint egyfajta elitista díszítőfunkciót betöltő, tárgyiasult befektetésre. Megveszik az installációt, és kiállítják a tárgyalóteremben vagy az előtér közepén. A Herélés is egy ilyen helyen fogja végezni, mert elég mozgalmas és nagy alkotás ahhoz, hogy uraljon egy előteret. Ezek az alkotások leírhatók az adóból, bekerülnek az eszközök közé. Rejtett veszteség, amely idővel értéktelenné válik… – Milyen művészetközeli „állatfajok” vannak még? – kérdeztem érdeklődő tekintetébe nézve. – Vannak a gyűjtők, akik úgy manipulálnak a modern művészettel, ahogy hajdanán a vadkapitalista gondolkodók elképzelték a kereslet és kínálat viszonyát. Vásárolnak és eladnak. Vesznek, kiabálnak és eladnak. Általában ők azok, akik az üzletembereknek elsózzák a lehető legjobb pillanatban a később elértéktelenedő alkotásokat. Az első két csoport között így aztán erős üzleti kapcsolatot lehet feltételezni, és bármilyen érdekes, az elértéktelenedő műalkotások fölött ücsörgő üzletemberek nem is haragszanak azokra a gyűjtőkre, akik eladták 3

connoisseur (francia): műértő

21

nekik. – Nem ebből akarok megélni – feleltem. – Aztán vannak a connoisseurök. Ez a harmadik csoport. – Végigmért. – Ehhez sokat kellene forgolódnia galériákban és művészek között. Meg kellene ismernie a modern művészetet… – Az egészet? Elnevette magát. – Bárki, aki átlátja az egészet, legalábbis isten kell legyen. Még az emberi művészeteket sem lehet átlátni. – Maga elég jól elboldogul, mint látom. – Igaz, csak a látszat! Ne higgyen neki! És a connoisseurök mellett vannak a pénzemberek, az igazi befektetők, akik kedvelnek valamely művészeti ágat, aztán válogatnak, vásárolnak, saját gyűjteményt állítanak össze, s később felállítanak egy saját galériát. Adnak-vesznek, de nem a pénz miatt, hanem mert egyre teljesebbé akarják tenni a gyűjteményt. Néha előállnak a preferenciáikkal, így hirtelen milliószorosára megnövelik egy-egy művész ázsióját, ám néha csak a haláluk után derül ki, milyen kincsek birtokában voltak. – Maga ez utóbbinak néz ki – mondtam. Felnevetett. – Óh, téved, Mr. Ketchikan. Én egyik sem vagyok. – Akkor mit keres itt? – Enyém a Jeff Koons Aukciósház, ahol túszokat akarna ejteni. Iszik velem egy pohár pezsgőt? Carroll Dinah Halliday érdekesebb volt, mint az árverésre bocsátott műalkotások bármelyike. Kimentünk tehát a virtuálfalak közül, és elvettünk egy-egy pohár pezsgőt egy tálcáról. – Jeff! – szólt oda a rózsaszín párducnak Carroll, amikor az elsétált mellettünk a kis kék miniszoknyás, szőke platócicával. – Keressék meg Miss Coxot, és közöljék vele, hogy én vigyázok a barátjára, ne essen kétségbe! – Miután a tüzes tekintetű szőke és a párduc távozott, Carroll hozzám fordult. – Kedvelem Vanessát, aranyos kislány. Nem akarom, hogy megijedjen, mert maga eltűnt. – Nagyon figyelmes! – Maga pedig felettébb udvarias. Érzem, hogy az alaptermészete nem ilyen. – Még formálódóban a jellemem – mosolyogtam. – Nem annyira fiatal maga! – Láttam, hogy élvezi a beszélgetést. – Mennyi is? – Huszonöt. – Huszonöt! Huszonöt évesen Harry Rainer már túl van első holdjának becsomagolásán. Bess Wintwear háromezer férfival feküdt le addigra, s a lepedője mint művészeti alkotás tizenkétmillió birodalmi tallérért talált gazdára! Tudja, most mennyit ér? Kétmilliárdot! Ha meg akarja szerezni, többet kellene áldoznia rá, mintha a torinói leplet akarná megvásárolni a Vatikánállamtól! Huszonöt évesen Rimbaud már el is felejtette, hogy valaha verselt, Mozart pedig már több mint háromszáz zeneművet írt, és éppen csak nem készült a Requiemre. Huszonöt! – Nincs az a kor, amikor valami újat ne tanulhatna az ember! – Látja, ezt jól mondta. Már az első pillanatban tetszett nekem! – Ismét csak belém karolt. – Van valami magában, ami megfogja az embereket. A nőket meg kiváltképp felcsigázza. Olyan ez, mintha csak egy csodálatos műalkotás előtt állna az ember. Formák és színek keveréke, melyben nem tudod, mi lapul, de akármi is az, az érzéseidet megragadja. – Carroll, maga nagy bűvész! – nevettem el magam. – Ez a dolgom! Tizenöt lépés távolságban azt mondtam magamnak, hogy ez a férfi testőr valamelyik nagybefektető mellett. Csakhogy senki nem volt a közelében, és túlontúl önállóan viselkedett. Tízlépésnyire magától arra gondoltam, hogy művész. Fémmel dolgozik vagy valamilyen kemény anyaggal. Kerámiával vagy extrémebbel, mondjuk, tértorzulások 22

megfestésével. Öt lépésnél már határozottan tolvajnak tűnt, aki áldozatot vagy egy értékes műalkotást keres. Karnyújtásnyira pedig mindhárom keverékének. Ne mondja nekem, hogy unatkozó milliomos! – Nem hiszi? – Nem én! – nevetett ő. – Hát, pedig mást nem mondhatok. – Mióta ismeri Vanessát? – Négy napja. – Mióta van Conquesben? – Két hete. – És előtte? – Havonta máshol. Ne is kérdezze! Rossz nyomon jár. Carroll felemelte a karját, és intett valamerre. Pár pillanat múlva egy fiatal, vékony fiú tűnt fel mellettünk. Lányos arca és finom mozdulatai voltak. Hatalmas barna szeme és tüskés haja. – Son, mit láttál Mr. Ketchikan aurájában? A fiú rám pillantott, s nem tudtam, melyikünk a szellem, ő vagy én. Átnézett rajtam. – Fehér derengést. Nem rossz szándékkal jött. Van viszont számos fekete sugár, mindmind a múltból. A feje tetején óriási örvény. Kinyílik, kavarog. Nem zárt. A szív-csakra is nyitott, csak úgy árad belőle az energia, de elvész valahol…. Valahol, amire én vak vagyok… A fiú félrebillentette a fejét, és ettől olyanná vált, mint egy hatalmas, szomorú Harlequinfigura. – Vigyázzon, Miss Halliday! Vigyázzon! Ez a férfi úgy kavarog, mint a legveszedelmesebb örvény… Mint az örvény… Carroll Dinah Halliday megérintette a fiú karját, aki megrezzent, majd megfordult és elszaladt. Mintha csak egy őzike lett volna a Hófehérke-mesében. – Hát… Óvnak magától – mondta erre Carroll Dinah Halliday. – Bárkit megkérdezünk, aki nem auralátó, szerintem engem óvna magától – válaszoltam. – Két veszélyes ember – biccentett vidáman a nő. – Ön szerint, York, mi következik ezután? Mély lélegzetet vettem. – Tanácsot ad nekem, Carroll, s én licitálok. Lassan mindenki elfoglalta a helyét a székeken, és elkezdődött az aukció.

5. Mint említettem, volt némi közöm műkincsekhez. Ezek – meglátásom szerint – nem azok voltak. Ám ennek ellenére is hihetetlen összegek repkedtek a levegőben, és mielőtt a hagyományos fakalapács lezúdult volna a négykarú árverési biztos jobb felső kezében, félelmetes szellemi energiák csaptak össze. Egy-egy értékesnek vélt művészeti alkotás esetében ugyanis nem csupán a vásárlói bankkártyák mérettek meg, hanem a vásárlók mellett ülő médiumok akaratereje is összecsapott. A komolyabb érdeklődők ugyanis médiumokkal és auralátókkal érkeztek, s míg a vásárló feltette a kezét, médiuma igyekezett ugyanebben a cselekedetben megakadályozni a legfőbb riválist. Néha azonban senkinek, aki a teremben ült, nem volt esélye sem a licitálásra. Mert a legkomolyabb vásárlók az üvegfalak mögött tartózkodtak. – Tudja, kik vannak ott? – intettem a fejemmel. – Nem, még én sem tudhatom. Akik ott ülnek, általában zárt körű aukciókon vásárolnak. Az, hogy ide eljöttek, azt jelenti, hogy van itt valami, amire különösen fenik a fogukat, és amit nem tudtak egy külön megegyezés során megvásárolni. 23

Az árverési biztos elöl leütött egy lábmosó tálat, amely Krisztus és Mária Magdolna kapcsolatát hivatott megörökíteni, és tele volt óriási, ebihalszerű spermával, melyek a hátukon keresztet hordtak, és véres vízben fickándoztak. Szobrászat és genetika… Ezek után egy macska jött, mely az egyiptomi cicaszobrok mintájára készült, ám minden egyes szőrszála fordított keresztet formázott. Az írisze is fordított keresztet mintázott, s bár az állat bőre jéghideg volt, a szíve dobogott. – Ez az! Erre licitáljon! – mondta Carroll. – Ötszázmillió tallérig elmehet. A művész Crowley reinkarnációjának hiszi magát, és fekete miséket rendez szabadnapjain, már amikor nem alkot. Jövőre ez a munkája közel hétszázmilliót fog érni. – Milyen számítás szerint? – Minden számítás szerint. Roll Connaway vásárolta föl az előző Apokalipszis-sorozatát. – És ez számít? – Csak ez számít. Hittem neki. Háromszázmillióig felment a tét, majd beszálltam, és rálicitáltam az utolsóra. Négyszázötvenig emeltük, amikor az egyik üvegfalon felvillant a négyszázhetvenes felirat. Carroll rögtön oldalra pillantott, és tekintete összekapcsolódott az auralátó fiúéval. Amaz alig észrevehetően megrázta a fejét. Nem látott át az üvegen. Ő nem érzett semmit, nekem viszont megpezsdült a vérem. Átragadt rám is az aukció hangulata, a kalapács csattanása, a mormolás, a pergő szavú ajánlások és ismétlések… Mint valami varázslatos rituálé. – Ötszáz – mondtam be a mágikusan kerek számot. – Ötszázhúsz. – Ez a pillanat, amikortól maga tudja – mondta Carroll. – Ötszázharminc. Fogalmam sem volt, miért csinálom. Csak azért, mert van pénzem? Vagy tényleg kell a dobogó szívű, jéghideg macska? – Ötszázötven – jött az ajánlatomra az ellenajánlat. – Már a reális érték fölött van – figyelmeztetett Carroll. – Az első pillanatban afölött voltam – válaszoltam. – Ha döglött macskát akarnék szerezni, elég lenne elütnöm egyet. – Mit csinálsz? – hajolt valaki a nyakamra. A suttogásban nem is, de az illatban Vanessára ismertem. – Öthetven – jeleztem az árverési biztosnak. – Hatszáz. A hatos fülkében ülő hatszázmillió tallért kínál Jonathan Crowley-Wilson fekete macskájáért – kiáltotta körbe a biztos. Rám nézett. – Kínál hatszázhúszmillió tallért? – Hatszázötvenmillió – feleltem. Carrollra pillantottam. – Hétszáz lesz jövőre? – Én már egy perce csendben vagyok – intett nemet a nő. – York, honnan van ennyi pénzed? – kérdezte Vanessa mögülem. Sok mindent nem tudott még rólam. A kaszinóban, ahol megismerkedtünk, ugyan játszottam, de módjával. Nézett egy ideig a rulettasztal fölött, mielőtt beszélgetni kezdtünk volna, s megfontolt tétjeim a tehetős, ám behatárolt vagyonú üzletembert idézhették föl előtte. Nem csoda: az életemet nemegyszer feltettem a bizonytalanra, de a játékasztal melletti izgalmat sosem tudtam komolynak felfogni, ezért aztán nem is játszottam meg nagy pénzeket. – Hétszázmilliónál járunk – harsant fel az árverési biztos hangja. Oldalra pillantottam: a fülke fölött egy hetes és nyolc nulla villogott. Kell nekem az a macska? Nem. – Hétszázhúsz – mondtam. – Hétszázhúsz – ismételte a papagájlelkű árverési biztos, és mind a négy keze a levegőben volt. – Kínál-e érte bárki hétszáznegyvenet? A bárki kínált érte. A hetes után a nulla átváltott négyesre. Engem itt kóstolgatnak! 24

– Nem a macska kell neki – suttogta a fülembe Carroll. Neki is észbontó illata volt. Vanessa felizgatott, ha közel hajolt, és parfümjének hatására eszemet vesztettem és szétestem; Carroll parfümje magragadott és a földre taszított, majd rám térdepelt, s levegőt nem tudtam venni tőle. – Macskák és egerek… – suttogtam. – Imádom ezt a játékot!… Hétszázhatvan! – Megőrültél? – kérdezte mögöttem Vanessa. – Mit mondott neki? – támadt Carroll Hallidayre. – Már egy ideje a saját feje után megy – felelte mosolyogva Carroll. – Hagyja csak. Vanessa! Azt tesz, Mr Ketchikan, amit akar. – Az üvegfal felé pillantottam. – Nyolcszáz – mondtam előre. – Nyolcszáz először… – Ez nem igaz! – morogta Vanessa. – Nyolcszáz másodszor… Nyolcszázhúsz! Meglepve kaptam a fejem oldalra. Ha még sokszor ezt kell tennem, görcsöt kap a nyakam. A bárki rám licitált? Igen. Az árverési biztos egyenesen az arcomba meredt. – Nyolcszáznegyven? – kérdezte. – Ad-e érte nyolcszáznegyvenet? Felálltam. Nagyon nagy volt a tét, és minden tekintet rám szegeződött. Kisétáltam a sorok közül, és előreballagtam. Előre, egészen a macskáig, amelyért nyolcszáznegyvenmillió tallért kellett volna adnom. Kellemes hely ez a Conques, még von anstetteni birodalmi tallérban számolnak. És tényleg fordított keresztet mintázott a cicus minden egyes szőre. Zsebre dugott kézzel hajoltam le hozzá. Amikor a pulpitusra került, automatikusan eltűnt a bemutató virtuállabirintusból: egyszerűen ideteleportálták. Belenéztem a macska szemébe. Döglött, nem vitás. – Megfogja ez a rágcsálókat? – kérdeztem az árverési biztostól. – Vagy csak átkot mond rájuk? Köpni-nyelni nem tudott. – Nyolcszáznegyven? – nyögte ki nagy nehezen. – Nem mutatna jól a szőnyegemen – rántottam meg a vállam, és visszasétáltam a helyemre. – Vigyék nyolc-húszért! Így passzoltam át a döglött cicát a későbbi megbízómnak, és sértettem meg egy máguskabbalistát csak azzal, hogy a szőnyegemhez mértem műalkotását. De ha nem így történik, akkor sem alakul másképp a sorsom.

6. Végül megvettem a Szevasztopol utánt. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán, mert borzasztóan tetszett. Az aukció után következett a fogadás, amely hirtelen királyi méreteket öltött. Nem csoda, a Jeff Koons és a Lacey's részvényesei boldogok lehettek. Nem is szólva a művészekről. – A hatos fülke bérlője kéreti önt – mondta egy vékonyka apród, testhez simuló ruhában, a maga kétszínű, piroskék nadrágjában. – Megtalál a hidegtálak mellett – feleltem. Az apród elrongyolt az üvegfalak felé. Vanessa rosszallóan nézett rám, Carroll viszont élvezte a szituációt. Azt is, amit a hatos fülke felé mutattam, és – szerintem – Vanessa rosszallását is. – Fogalmad sincs, hogy kit várakoztatsz meg, York! – mondta Vanessa. – Éppen azért. Kisvártatva megjelent ismét a fiú, és egy kis kristálylapot adott át. Egy névkártya. – Mr. Connaway szeretettel látja önt és bájos partnerét a hatos fülkében – mondta. Elvigyorodtam. 25

– Akkor én búcsúzom – lépett elém Carroll Dinah Halliday. – Öröm volt önnel megismerkedni, Mr. Ketchikan. Ha Conquesben marad, remélem, még felkeres. – Minden bizonnyal – hajoltam meg kicsit, és elfogadtam a felém nyújtott kezet. Megcsókoltam. – Köszönöm a tárlatvezetést. Carroll biccentett, majd elköszönt Vanessától is, és távozott. – Kövessenek, kérem! – mondta az apród. – Erre! Átvezetett minket a tömegen, majd az üvegfalak mentén egy kis ajtóhoz lépett. Beütött egy kódot, belekacsintott az íriszellenőrzőbe, aztán az ujját a DNS-azonosítóhoz tette, s az ajtó végre kinyílt. Előreengedtem Vanessát, s mialatt ő belépett, én felmértem a húszezer négyzetméteres termet a vendégekkel és az elkelt művészeti alkotásokkal egyetemben. Semmi különöset nem láttam, de éreztem. Vagy öttucatnyi kíváncsi tudatot érzékeltem – anélkül, hogy bármiféle médium lettem volna. Mintha csak a vállamon, arcomon, fejemen terpeszkedtek volna, éreztem mentális csápjaikat. Nálam aztán bepróbálkozhattok! – gondoltam. A pszichikusok nem jutottak be a koponyám mélyére. Az ajtó mögött aztán mintha elvágták volna ezt az érzést. Nem tudom, miből készültek a falak, de nem csak kriolitbeton volt bennük. Az apród keskeny folyosón vezetett minket, ketten nem is fértek el rajta egymás mellett. A falon kis piros fények futkároztak, nyilván a folyosó foglaltságát jelezték. Megálltunk egy ajtó előtt, aminek az irányítópaneljénél az apród bejelentkezett. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a panelre helyezte a tenyerét. Mivel az ujjlenyomat-azonosítás legalább ezeréves és eléggé primitív technika, gondolom, DNS-azonosítás történt. Itt? Egy múzeumi fogadószobában? Az ajtó nyílt, az apród udvariasan félreállt. Beléptünk. Vanessa és én. Az ajtó zárt. – Gratulálok a vásárlásához – indult felém egy őszes férfi. Különösen bicegett, mintha nem tanult volna meg gyermekkorában megfelelően járni, s előre nyújtotta a kezét. – A Szevasztopol után jó befektetés. Roll Connaway vagyok! Megráztam a kezét és bemutatkoztam. Hűvös, erős marka volt, és határozott, gyors szorítása. – Jó volt a tanácsadóm. – Carroll bűbájos nő, és szeret ismerkedni. Ráadásul aki mellé odaszegődik, az hirtelen a társaság figyelmének középpontjába kerül. – Nem vettem észre… – Maga nem is. Elég, ha Conques krémje észrevette. Ameddig licitálni nem kezdett, azt találgatták, milyen műalkotások kerülnek ki majd a keze alól. Mindenki művésznek nézte. Most, hogy annyit költött egy képre, azt találgatják, vajon letelepszik-e kies bolygónkon, ne adj' isten, éppen Conquesben, vagy csak idetévedt, s továbbáll. Ez engem is érdekel: jön, vagy marad, Mr. Ketchikan? Körbenéztem a kis szobácskában, és láttam holoterminálokat, alig álcázott zavaróberendezéseket, egy nagyméretű falmonitort, amelyen a szupercellulárison elérhető hírek futottak – pazar! –, illetve egy bárszekrényt. – Megkínál valamivel? – Mit iszik? – Ön szerint? Elmosolyodott. – Sok mindent sikerült megtudnom önről az elmúlt percekben, Mr. Ketchikan, de azt sajnos nem, hogy italok esetében milyen az ízlése. – Rúgja ki a titkárát! 26

– Nem tehetem. Olyan bűbájos volt, hogy feleségül vettem. – Vanessa felé fordult. – Miss Cox, mióta nem láttam, a szépsége még ragyogóbb lett. Maga egyszerűen angyalian néz ki. – Roll… – nyújtott kezet Vanessa mosolyogva. – Az úriember szobrát, ha valamikor is elkészül, önről fogják megmintázni. Connaway felnevetett és kezet csókolt. – Csak ne a mi modern művészeink valamelyike készítse el! Foglaljanak helyet! Néztem, ahogy int, és rájöttem, hogy nem csupán a járása különös. Minden mozdulata furcsának tűnt. Az a típus volt, akiről a dal szól: mintha nem tudná a jobb keze, mit csinál a bal. – Csak a vásárlásomhoz szeretett volna gratulálni, Mr. Connaway? – kérdeztem, miután kényelmesen elhelyezkedtem egy fotelben. Connaway állva maradt. – Rögtön a tárgyra tér. – Gondolom, nem csodálkozik, ha azt mondom, minden pillanatomat Vanessának szeretném szentelni. Már ez az elhúzódó aukció is súlyos csapást jelentett egészséges ösztönlényemre nézve. Megint felnevetett. – Ha nem lennék ilyen öreg vagy elfoglalt, sőt, azt ne mondjam, szétszórt, magam is próbálkoznék a hölgynél. Nem csodálom, hogy a mennyországban érzi magát mellette. – Roll, magának így is van esélye nálam… – nevetett Vanessa. – Ne mondja meg a feleségemnek, mert még féltékeny lesz! – Rendben, ez a mi titkunk marad! – Vanessa megeresztett egy bűbájos mosolyt Connaway felé, majd átnyúlt a fotelből, és a kezemre helyezte kezét. Én még melegebb mosolyt kaptam. – Persze most én is foglalt vagyok, és lehet, hogy ez örökké fog tartani. – Ó, tehát Mr. Ketchikan szándékai szerint maradni akar. Meg fog telepedni nálunk? – Csak az volt eddig megtelepedésem egyetlen akadálya, hogy nem találtam olyan helyet, ahol ellehetnék egy életen át – válaszoltam. – Conques remek város és ugyanakkor remek bolygó is – biztosított Connaway. – Remek hely nekem, vagy Vanessa családjának, de lehet, hogy önnek is, Mr. Ketchikan. Persze, ha a műkincseket pénzért veszi… – Szúrás… Vajon életem melyik szakaszáról talált információt a szupercellulárison? – Ez elől a megoldás elől sem zárkózom el! – vigyorodtam el kedvesen. Hárítás, riposzt. – Remek! Zárt közösség ez, nehéz bekerülni, de nem lehetetlen, és Vanessa sokat segíthet. – Azt mondja, megeshet, hogy a közösség be fogja lopni magát a szívembe? – Lopás így vagy úgy, de megeshet. Gazdag bolygó, gazdag város, gazdag emberek. – Szóval semmi sem lehetetlen. – Így igaz! Van egy régi anekdota. Egy bagdadi örmény fiatalember, Örményország és Bagdad a Földön van, egy Ázsia nevű kontinensen, szóval egy örmény fiatalember felkereste a híres Modern Művészetek Múzeumát New Yorkban. Ez szintén a Földön, egy Amerika nevű kontinensen volt. Akkortájt a két kontinenst nemcsak egy óceán, de vagy ötszáz év választotta el egymástól. – Időtörés? – Egy pillanatra megdermedt. Sikerült kizökkentenem magabiztosságából. – Szavát ne felejtse! – mondtam. – Értem. – Kicsit szürkébb lett a mosolya. Ekkor figyeltem fel rá, hogy a szeme olyan, mint a cápáé. – Szóval ez az örmény fiatalember bement a múzeumba, és meggyalázta Pablo Picasso Guernica című festményét. Ráfújta piros festékkel, hogy Lies Ali ML. Többre nem volt ideje, mert elkapták a rendőrök. A fiatalembernek reklámügynöksége volt, de művésznek tartotta magát, és bizonyos értelemben az is volt. Amikor kijött a börtönből, többen ismerték a nevét, mint a Broadway-színészeknek. Eltelt egy évtized, és a világ legnagyobb műkereskedője lett. – Visszatért Connaway arcára a meleg mosoly. – Ahogy mondta: semmi sem lehetetlen! – Nem tudok rólad mindent, York? – kérdezte ekkor Vanessa. 27

– Szinte semmit. Vanessa egy pillanatra maga elé meredt. – Hát… tényleg nem sokat beszélgettünk az elmúlt napokban! – Én ezt nem bánom… – Connaway felé biccentettem. – Mr. Connaway most éppen a híremre céloz. Néhány embernek okoztam némi problémát. Connaway vigyorgott. – Nyolc naprendszerben körözik. És mivel jó emberismerő vagyok, hiszen hosszú és mozgalmas élet áll mögöttem, azt kell mondjam, ez még csak a kezdet! Rápillantottam. – Tudja, milyen nagy dicséret ez egy huszonöt évesnek, aki alig néhány éve lett csak önálló? – A gilleth háború alatt sem örvendett jó hírnévnek. – Ismertem valakit, aki hivatásos túszként is figyelt a jó hírnevére. Tudja, hol van most? – Hol? – A feje a Rigelen, a bal karja a Földön, a jobb karja, ha jól tudom, a Sabinianuson, a többi részéről nincs információm, mert az összes kezeséről nem tudok. Ennyit a jó hírnévről. Nem nagyon menti meg az embert az, ha a hírnevével törődik. Elgondolkodott. Akkor azt hittem, csak azért, mert nem tud visszavágni. Most már tudom, hogy a példa az elevenébe vágott, és azon gondolkodott, mit tudhatok róla. Semmit nem tudtam. Tényleg csak egy példa volt. Vanessához fordultam. – Hivatásos túsz voltam a gilleth-mutáns háborúban. Ötévesen raboltak el a szüleimtől, és a háború utolsó pillanatáig túsz voltam. – Szegény York! – Vanessa megsimogatta az arcom. A női együttérzésnek nincs határa, ahogy a női gyűlöletnek sem. Én meg néha piszok vagyok. – És a kutyámat is megölték. – Istenem, de szörnyű! – Ilyen kis édes szőrgombolyag volt. – Jajaj! Borzasztó!… – Annyira nem – vigyorodott el Connaway. – Mármint a hivatásos túsz élete annyira nem borzasztó. A kutyát természetesen én is sajnálom, már ha létezett egyáltalán… – Túszként sosem az élet lehetett szörnyű… – A gillethek tisztességesen fizettek. – Ők igen – mondtam, és engem is zavart az a kis keserűség a hangomban. – A háború után aztán elég sokat keveregtem, és néhányszor borsot törtem befolyásos emberek orra alá. – Connawayre néztem. – Valahogy élvezem az ilyesmit. Vette a lapot és letette a fegyvert. Terített. – Én szövetségesnek szeretném megnyerni. Mr. Ketchikan, nem ellenségnek. Akkor most nézzük meg a teljes leosztást! – Mondja csak, mit akar tőlem? A fogadószobában megdermedt a levegő és megdermedtek a szavak is. Connaway egy hosszú pillanatig állt. Vanessa is megmerevedett, érezte a gyors hangulatváltozást. Itt most valami történni fog. Csak a monitorok éltek, a futó számsorokkal és feliratokkal. Roll Connaway megszólalt. – Lopjon el nekem valamit a világ legjobban őrzött bankjának széfjéből! Nemet mondtam. Vanessa azonnal rá akart beszélni az igenre. – Mi van itt? – kérdeztem. – Valami összeesküvés? – York! Ez olyan… izgalmas! Édes istenem! – Mr. Ketchikan. Nem önző érdekekből kérem, amit kérek… Persze. –… hanem az emberiség kultúrkincseinek megóvása érdekében. A földi kultúra amúgy is 28

feloldódni látszik a modern korok színes fajforgatagában. Óvni kell az értékeinket a kozmolizáció pusztító viszonyai között. Édes egyetlen istenem! Ezt a szöveget!… – Mondja, Roll, olvasta az aktáimban azt a szót, hogy hülye? – Azt nem, de az őrült kifejezést igen. – Connaway a konzolokhoz lépett azzal a suta járásával, és megállt fölöttük. Rátenyerelt az asztalra, közel néhány gombhoz. – Van egy olyan benyomásom önről, Mr. Ketchikan, hogy nagy ívben köp a világra. Nem ítélem el, nyilván úgy érzi, hogy a világ is köp önre. Fiatal koromban magam is így éreztem, és igyekeztem olyan nagyot köpni, hogy a mindenség beleremegjen. – Sikerült? – A bolygó leggazdagabb embere vagyok. Ha a mindenség nem is, de egy naprendszer most már beleremeg a köpésembe. – Gratulálok! Remélem, bírja nyállal! – Térjünk vissza a tárgyra! Amit el kellene hoznia a Rational Bankból, az egy Chagallfestmény. Hallott már Marc Chagallról? – Vegye meg! – Nem adják el. – Köpje le őket! – Ez esetben ez nem nagyon működik. – Látom, azért még helyi viszonylatban is gyakorlatoznia kell. Connawayt most hagyta el a türelme. – Leszállna az orális teljesítményemről, Mr. Ketchikan? Lehet önnel beszélni, mint komoly férfival? Felálltam. – Ne haragudjon. Roll, de nem akarok erről komolyan beszélni magával, mert a megbízást nem áll szándékomban elfogadni. Én Conquesen szórakozni szeretnék. Élni. Mindemellett öröm volt önnel… Eddig és nem tovább tudtam mondani, mert hullámzó fotonhalmazzá lőtt szét egy rám csapó energiahullám.

7. A következő pillanatban egy katedrális kellős közepén álltam. Megfordultam, mögöttem Roll Connaway materializálódott éppen. Az első gondolatom az volt, hogy a helyi jellegzetességekhez kellene igazítanom a Pheseltonomat. Vagy kiszórni a harcászati rendszerem a fenébe, és szerezni egy másikat, egy jobbat. Mert ennyi erővel akár ott is hagyhattam volna a fogam Connaway irodájában. És ez bármennyire is csak egy elméleti lehetőség, hiszen nem hagytam ott, azért azt kell mondanom, hogy a gondolat határozottan felidegesített. Mentális úton magasabb fokozatra állítottam a Pheselton-pajzsot. Ha egy légy megzizzen látótávolságban, abban a villanásban szétkenődik a segge pontszemének minden egyes szemfenekén. Illetve szétkenődne, ha lenne nálam fegyver. De ugye a Jeff Koonsba nem lehetett bevinni, így csak egy nyomorult energiapajzsom van, némi elemzőképességű harcászati rendszerrel. Nem baj, ütni még azért jó nagyot tudok! – Vigyázzon, Roll, ne köhögjön túl erősen! – mondtam komoran a férfinak. – Elnézést kérek. Gondoltam, hogy mielőtt végleg elmenne, meggyőzöm mindkettőnk érdekében. – Lélegzetet is csak akkor vegyen, ha elengedhetetlen. 29

– Töredelmesen kérem elnézését. Valami miatt hatott rám az udvariassága. Körbenéztem. – Mi a fene ez? – A reimsi Miasszonyunk katedrális. Vagy ha jobban tetszik, a reimsi Notre Dame. – Holomodell? – Eredeti térfelvétel, kópia… de lényegében igen. Tulajdonképpen a kastélyomban vagyunk, Conquesben. Teleporttechnika, amelyet Carroll különleges engedélyével bevihettem a Jeff Koons Aukciósházba. Miss Coxot majd utánunk hozzák szívesen látott vendégként. De lekapcsolná a harcászati rendszerét? Eléggé idegesítő a tudat, hogy ha pár teremmel arrébb a répaszeleteléshez kést ragad a szakácsom, akkor agyonüti pár millió volt. Visszavettem a Pheseltonból, amely amúgy sem látott túl a falakon. Na nem teljesen, mert figyelmeztetett, hogy Roll Connawayt különös erőtér veszi körül. – Mit akar mutatni? – Csak egyvalamit. Kérem, nézze meg a templom apszisában található ablakokat! Marc Chagall készítette őket, a festő, akinek a képéről szó van. Ezeket a színes, alakos ólomablakokat 1974-ben szentelték fel. – És gondolja, hogy ez elég lesz a meggyőzésemhez? Kékes fényben fürdött mindhárom mutatott ablak. Ám messze voltak, nem láttam pontosan alakjaikat, így elindultam feléjük. Halkan kopogott léptem, ingem alá behatolt a katedrális hidege, orromat elöntötte a kétezer éves doh és a katolikus vallás örök időkre összepárosított illata. A kezemre néztem: a hűvös levegőtől felállt minden szőr az alkaromon. – Programozás kérdése – mondta Connaway ki nem mondott kérdésemre. Ahogy közel értem az ablakokhoz, a középsőn a kereszten függő Krisztus képe vált ki a kavargó formák közül. Nem, a művész nem dolgozta ki aprólékosan az alakokat vagy éppenséggel nem zsúfolta velük tele az üvegtáblákat, ám a táblák forogtak, mozogtak – káprázat volt tudom, egy hatalmas tudású festő káprázata –, mintha ezren és ezren lennének a háttérben. Mintha élettől nyüzsögne egy tó vagy az ég, de nem látod a kékség vakításától, csak tudod, hogy ott vannak, mert minden forma örvénylik. Az ablakokat megvilágította a felkelő nap. – Chagall zsidó származású festő volt – kezdte halkan Connaway. Olyan halkan, hogy alig hallottam. – A kereszt alatt Ábrahámot és Melkhisedeket látja, balról Jézust, amint leszáll a keresztről, a bal oldali ablakon többek között Sault, Salamont és Dávidot. Fent a rózsaablakokban a prófétákat, evangélistákat és a szentlélek szimbólumát. Jobbról királyokat, az ott VII. Károly, és előtte Jeanne d'Arc… Zsidó, keresztény és francia történelem. Mit szól? Álltam a mozaikablakok előtt, és olyasfajta bizonyosságot éreztem, hogy képesek lennének magukba szippantani. Mint ahogy az aukciós teremben éreztem, hogy a kutakodó tudatok a koponyám mélyére akarnak hatolni. Angyalok vagy emberek azok ott fent a kékben fürdő üvegtáblákon? – Gyönyörű, nem? – kérdezte elragadtatottan Roll Connaway. Rátámaszkodott egy pad háttámlájára. – Mondok pár szót Chagallról… Egy kis orosz faluban született, az apja heringet árult. A tizenkilencedik-huszadik század fordulóján nem volt könnyű az élet Oroszországban, s kiváltképp nem volt az a zsidóknak. Annak a forrongó időszaknak árján éppen csak egyensúlyban tudtak maradni a kis zsidó falvak… „Apám szomorúságában és csendjében benne volt az élet teljes költészete”, írta Chagall később, sokkal később. Élményeinek jó részét ez a mozdulatlan, tradicionális világ adta. – És hogyan került el idáig? – intettem az üvegtáblákra. – Az anyja erőltette és intézte el, hogy a fiú a cheder 4 után állami iskolában tanuljon tovább. Amikor Chagall már érezte az ujjaiban a tehetséget, akkor Szentpétervárra utazott, megszerezte az ott-tartózkodási engedélyt, mert zsidók külön engedéllyel lakhattak csak Szentpétervárott, és növendék lett egy képzőművészeti iskolában. Ám az a város is hamar túl 4

cheder: zsidó alapfokú iskola 30

szűkké vált számára, így egy ösztöndíjjal Párizsba ment. A francia fővárosban aztán elsodorta az avantgarde lendülete. Tudja, mi az az avantgarde, Mr. Ketchikan? – Amikor valami teljesen újat csinálok, és az apám megharagszik rám? Nyitotta a száját, hogy pontosítson, aztán letett róla. Látta az arcomon, hogy tudom, mi az avantgarde. – Igen, valami olyasmi… Ekkor kinyílt mögöttünk a katedrális kapuja, és egy húszfős csoport özönlött be a templomba. Nem úgy, mint egy sportmérkőzésre, hanem illendőség szerint: csendben, lágyan mozogva. Csak a ruhájuk susogott. Még lépteik is alig vertek visszhangot. Rájuk mutattam hüvelykujjammal, és kérdőn néztem Connawayre. Nem lehetett félreérteni. – Ez nem csupán egy felvétel, hanem egy egész program. Egy templom mit sem ér látogatók nélkül! – Én, ha már programozni kell egy kis életet ide, nem turistákat, hanem egy misét programozok le. – Az is van. Gyakran ülök itt és hallgatom. – Komolyan mondja? – Kételkedik? – Miért épp Reims? – Megvan a párizsi Notre Dame is. Vagy a chartres-i katedrális… – Kedveli a katedrálisokat? – Megfog a hangulatuk. Olyan, mintha egy időutazást élne át az ember. A csoport közelebb ért a széksorok között. A turisták a fejük fölött összefutó gótikus boltívet s a magasból egészen mélyre lelógó aranyozott lámpákat nézték és csodálták. – A katedrálist 1210-ben kezdték el építeni, és több mint kétszáz évbe tellett a teljes épület felhúzása – mesélte a női hang a látogatóknak. – Az alapterülete hatezerhatszázötven négyzetméter… Feléje pillantottam, s észrevette mozdulatomat. Rám mosolygott. Könnyed, bájos mosolya volt. Szerény és kedves. Közben be nem állt a szája: emlékezetből darálta a számokat. – Tudja, ez amolyan ismeretterjesztő program – mondta Connaway. – Ha jobban odafigyel, megtud mindent a katedrálisról. Nem kell nekem fáradnom. – Értem. Van gyermeke? – Nincs. Miért? – Csak érdekelt. Kinek mutogatja ezt a felvételt? – A lehetőség, Mr. Ketchikan. A lehetőség az, ami számít. Megfordultam és otthagytam. Az idegenvezető felé indultam el, ha már itt vannak, inkább vele beszélgetek. – A katedrális eredeti, tizenharmadik századi festett üvegablakai közül a kórus felső részén látható pár töredék, sajnos több nem maradt ránk. A feljegyzések tanúsága szerint a templomhajót is ilyen ablakok díszítették. Egyes szóbeszédek szerint az apszis ablakait maguk a szerzetesek verették ki, mert túl sötétek voltak és sokba kerültek a gyertyák – mondta a nő. Mellé értem, felpillantott rám. Szép szeme volt, királykék, mint a Chagall-ablakok. – Parancsol? – Eljönne velem vacsorázni ma este? Először meghökkent, aztán elpirult, majd megrázta a fejét. – Miért akar meghívni vacsorázni? – Mert tetszik, ahogy mesél. Felnevetett. – Ezek csak száraz tények. – Nekem a hangja tetszik. Ahogy előadja ezeket a száraz tényeket, s ahogy szárnyra kap itt az évszázados oszlopok és magasba szökő falak között. 31

Huncut fény csillant tekintetében. Végigmért. – És hova vinne? – kérdezte vidáman a megmérettetésem után. – Nem ismerem Reimset, most érkeztem. Ajánlana egy helyet? – A Boyer les Crayéres kellemes és hangulatos. Ki ne hagyja a pezsgőket! A HenryVasnier Boulevard-on találja. Van térképe a városról? – Nincs. Azért keresek idegenvezetőt. A Boyer les Crayéres helyi specialitásokban jó? – Azt ajánlom minden érdeklődő turistának. – Mindenkinek, aki randit kér magától? – Nem, ezt csak a turistáknak javaslom. – Akkor azt árulja el nekem, maga hol szeret vacsorázni. Megvárnám ott ma este… Ismét csak felnevetett. – Megvárhat kint, a bejárat előtt, ha gondolja – mondta. – Esetleg ha végzek az utolsó csoportommal öt körül. Most bocsásson meg, de dolgom van. – Hogy hívják? – szóltam utána. – Renée. Hagytam, hadd kövesse szétszéledt csoportját, s intse magához őket pár szóval. Közben a válla felett vetett rám egy röpke pillantást, talán hogy ott vagyok-e még valójában. Visszaballagtam Connawayhez. – Ki tudok menni a maga katedrálisából? – Sajnos nem. Pedig szívesen megmutatnám magának a mosolygó angyalt, ami a betérőket fogadja a kapu mellett. Mit beszélt a hölggyel? Az ablakokról kérdezte? – Nem, meghívtam estére vacsorázni. – Aha. És mit mondott? – Van esélyem nála. – Maradjon hűséges Miss Coxhoz! – javasolta Connaway. – Hát persze – feleltem. – Nem tartoznak az eseteim közé azok a nők, akik nem élnek. Connaway biccentett, majd a templom apszisa felé mutatott. – És a mi festőnk felkeltette az érdeklődését? – Talán – válaszoltam. A tekintetem és a gondolataim azonban máshol jártak. Megpillantottam egy gombot a földön. Megköszörültem a torkom. – Mondjon még pár szót Chagallról! – Párizsban sajátította el azt a kubista festői nyelvet – folytatta Connaway –, amellyel a többiekkel ellentétben a környező dolgok hátterében megbúvó titkot igyekezett megjeleníteni. Nem is akárhogy! „Csillogó higany és kék lélek”. Ezt ő mondta. Connaway ismét a kék ablakok felé fordult. Megbűvölten állt pár pillanatig. A gomb mellé léptem. Hirtelen mindennél érdekesebb lett. Érdekesebb Chagallnál, a katedrálisnál, de még az idegenvezető lánynál is. Egy nagy, férfikabátra való, fekete gomb volt. Érdekes színfoltja ennek a „katedrális-felvételnek”. Kalauzom mit sem vett észre. Nem is szerettem volna, ha észreveszi, mire hajtok. – Persze sok minden hathatott akkoriban egy művészre. Amikor kitört az orosz bolsevik forradalom, éppen otthon volt. Képzelje el azt az eufóriát, azt a megtisztulási vágyat, amit akkor éreztek az egyszerű emberek! Mit érezhet akkor egy festő, aki ezerszer erősebben éli át és ragadja meg az érzelmeket? Akkor már ismerték a nevét, így aztán egy járás művészeti kormánybiztosa lett. Egy év múlva tudja, mivel kellett szembesülnie? Megkérdezték, mi köze Marxnak és Leninnek a képeihez. Ők meghatározó filozófusai voltak a kornak, és kommunista forradalomról álmodtak. Miért zöld a tehén, és miért repül a ló? Mit válaszolhat erre egy festő? Visszatért Franciaországba. De hát zsidó volt, és nem sokkal ezután a náci Németország kezdett megerősödni… Komor időszak volt a huszadik század, két hatalmas háború, két világégés egy kis bolygónak. – Nagyjából ismerem a kort. Bólintott. 32

– Jól van. A második világháború Amerikába űzte, New Yorkba. – Ahol a Modern Művészetek Múzeuma is van – mosolyodtam el. – Az a múzeum hívta meg 1941-ben. De nem untatom életrajzi adatokkal. Chagall sokoldalú művész volt. Készített festményeket, litográfiákat, díszleteket a párizsi operának, faliszőnyegeket, mozaikokat. Készített ablakokat egy jeruzsálemi egyetemnek, az Egyesült Nemzetek palotájába, a metzi katedrálisba, és ezt is, ide… a reimsibe… Intett az ablak felé, s egy pillanatra ismét elhallgatott, ahogy a kék üvegtáblákra, egyszerű, de szuggesztív alakokra esett a tekintete. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy villámgyorsan lehajoljak a gombért, és felkapjam. Connaway visszanézett rám. Reméltem, hogy semmit nem látott. – Kilencvennyolc évesen halt meg… Felölelhetetlen életmű, káprázatos képi világ, hegedűsök a háztetőn, szemek egy házon, kicsavarodott emberek, zsidók a tórával, lebegő tehenek… és a zűrös kor ellenére a képein megül valamiféle angyali béke. – Ez hatotta meg magát? – Vanessára gondoltam, aki vonzódik az angyali dolgokhoz. – Nem. Nem ez hatott meg. Azt mondták róla és Picassóról, akivel összehasonlították, hogy ha Picasso festészete az értelem dicsérete, akkor Chagall művészete a szív diadala. A zsidók tiltották a vallásos képek készítését, ezt tudta? Chagall képeinek jó része a hitről szól, sőt, hittel szól. Lát egy chagalli zsánerképet, amiben a korai éveiről emlékezik: ölelkező párok, hegedűs a háztetőn, zöld tehén, egy faház szemmel… és a kép elragad. Hihetetlen energia van benne. A kép hatalom. Mágia. Chimíe, ahogy ő mondta. – Miért kell az a kép, Roll? – szegeztem neki egyenesen a kérdést. – Árulja el. Roll, miért nincs jó helyen a bank széfjében? Kevés annál biztonságosabb hely lehet a világegyetemben. Hiszen a legjobban őrzött bankról van szó, legfeljebb nem az ön nevén van a kép. – Nem érdekel, kinek a nevén lesz. Megtarthatja, ha ígéri, hogy vigyáz rá. Összevontam szemöldököm. Lopjak el más megbízására magamnak egy festményt? Egyre cifrább! – Akkor miért? – Miért? – Ne akarja, hogy megismételjem! – Rendben! – Connaway egyenesen a szemembe nézett. Most ő fürkészte reakciómat. – Ha az a bizonyos festmény ott marad a széfben, nem egészen másfél hónap múlva már csak egy emlék lesz. A tulajdonosa ugyanis nem connoisseur. Sőt, még csak nem is ember! Nem azért szerezte meg, mert érdekli a festészet, vagy mert vonzódik a huszadik századhoz, vagy esetleg befektető lenne… – Hanem? – Meg akarja enni a képet, Mr. Ketchikan. Egy ezeréves festmény, amely főfogás lesz egy gonnoritha születésnapi vacsoráján. Idegen környezetben. – Menjünk! – mondtam tömören. Ismét lecsapott ránk a sugár, s elenyészett minden körülöttem, vagy éppen én enyésztem el; ahogy mondják: minden relatív. A következő pillanatban egy hatalmas, legalább nyolcszáz négyzetméteres könyvtárteremben találtam magam, a falon három ember magas könyvespolcok, és tízezernyi könyv. Itt már meleg volt, és barátságos papírillat lebegett a levegőben. Szemben pedig Roll Connaway állt. Megtapogattam a zsebemet. Ott volt a gomb! Egy holoteremből ritkán tud kihozni az ember kézzelfogható tárgyakat. Sülten zakatolt az agyam. Hol járhattunk? Miért vitt el Connaway a reimsi katedrálisba? Mit akart egy ilyen „utazástól”? Hol jártunk? Erőtér van körülötte. Erőtér, és furcsán mozdul. Sután… Nem, nem is a reimsi látogatás, 33

hanem Connaway bicegése a kulcs! Több van ezek mögött, mint amit első, de akár második pillantásra megláthat az ember! És akkor beugrott… – Roll, maga nem ebben a légkörben él – fordultam felé. – Maga nem ember. A tekintete egy pillanatra ismét egy cápa kegyetlen szürkeségét tükrözte vissza, de csak annyira rövid időre, hogy akár illúziónak is tűnhetett volna. Nekem azonban volt szemem az ilyesmihez, hiszen régebben az ilyen villanásokon múlott az életem. Lehet, hogy most is. – Maga nem ember – ismételtem meg. A harcászati rendszert első fokozatba nyomtam fel. Gyorsabban reagál, mint ahogy a fény villan. – Mit is akar akkor azzal a sztorival, hogy a Chagall-kép megszerzése az emberiség érdekében szükséges? Connaway hátralépett. Nálam nincs fegyver. Körbenéztem. Mit lehet fegyverként használni egy könyvtárban? Az írott szó is lehet fegyver. Ha elég súlyos a könyv. Roll Connaway azonban nem támadt rám, csak azért, mert fölismertem az igazságot. Hátrálása közben különös burok materializálódott köréje. Mintha csak fóliát húztak volna rá. – Ember vagyok – mondta színtelenül a különös anyag védelméből. – Egy nagyon beteg ember, Mr. Ketchikan. Ezért aztán nem szívhatom azt a levegőt, amit ön. De higgye el, ember vagyok! Évek óta ebben a burokban élek, amit ha megmutatok, mindenki visszariad tőlem. Ezért hát elrejtem. Így sebezhetőnek tűnt, és elvesztette erősen karakteres varázsát. Megkérdezhettem volna, hogy miért nem használ energiapajzsot, személyes erőtereket, de nem akartam belemenni sem orvosi magyarázatokba, sem hazugságokba. Igen. Ez is egy lehetséges magyarázat. Ám nem voltam száz százalékosan meggyőzve. És még mindig nem tudtam, hol is jártunk az előbb.

8. Roll Connaway – még mindig zacskós erőtere alatt – ezek után megkérdezte, elvállalom-e a feladatot. Nem mondtam sem nemet, sem igent. Nyílt az ajtó, és két nő lépett be. Az egyik Vanessa volt, a másik egy hasonlóan fiatal, gyönyörű teremtés, mint kiderült, Connaway felesége. Házigazdánk ismét bekapcsolta az álcarendszert, mellyel a testét védő burkot láthatatlanná tette avatatlan szemek előtt. Megkönnyebbültem, hogy nem egy zacskóban álló emberhez kell beszélnem, de most már nem tudtam úgy tekinteni rá, mint eddig. – A feleségem, Arlene – mutatta be a vékony, kecses nőt Vanessa mellett. Vállig érő, fekete haja volt, mályvaszín sztázismező körben a nyaka körül, melyen lágyan lebegett egy fehérarany nyakék. – A világ legérzőbb szívű asszonya. – Elnézést kell kérnem a férjem nevében is – mondta a nő –, hogy csak úgy elragadta az aukciósházból. Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, vagy figyelmeztette volna. Roll, sajnos, elég öntörvényű. Kezet csókoltam. Első pillantásra is úgy véltem, Arlene Connaway megérdemli a tiszteletet. – Először nem örültem neki – vallottam be. – De nem okozott különösebb problémát. Érdekes élmény volt látni a reimsi székesegyházat. – Ó, hát oda vitte! A Chagall miatt? 34

Arlene a férjére nézett, aki bólintott, majd egy kézmozdulatával becsengette egyik lakáját. – Mit iszik, Miss Cox? – Pezsgőt. – Mr. Ketchikan? – Kékborhoz lenne most kedvem. – Kóstolja meg a Dom Perignont! – ajánlotta Arlene – Felejtse el most a kékbort! Ha már Reimsben jártak, Dom Perignont kell innunk! A champagne-i tájban született meg az első pezsgő, és van itthon néhány eredeti palackkal. Még mindig a város alatti pincékben erjesztik, ahogy ezerkétszáz éve. – Bámulatos! – Foglaljanak helyet! Egy fia fotel sem volt a dolgozószobában, ám pillanatokon belül lett vagy fél tucat. Furcsa hullámzás terjedt szét a márványon, mintha csak folyékonnyá vált volna a padló. Hullámgyűrűket vetett, majd szárba szökkentek a fotelek, hófehér mind, és egy hatalmas ékkagylóból csiszolt asztal. A pezsgőt hagyományos úton szervírozták: bejött egy lakáj jegesvödörrel, mögötte még egy, poharakkal. Diszkréten eltávolították a parafadugót, és kitöltötték a Dom Perignont a kristálypoharakba. Van, amin nem szabad változtatni. A pezsgő száraz volt, és lágy, mint a legfinomabb selyem. Vanessa az első korty után még jobban kivirult, s bár tényleg kellemes volt a Dom Perignon, nem tudtam, az íze teszi vagy a tudat, hogy ezt issza. – A férje rá akar venni, hogy hozzak el neki egy Chagall-festményt – mondtam a kristálypoharat forgatva. – Tudom – felelte Arlene. – A férjem minden ügyéről tudok. – És támogatja? – Nem vagyok híve az erőszakos eszközöknek, Mr. Ketchikan, ám ez esetben nincs más megoldás, a gonnoritha elzárkózott minden üzleti célzatú megkeresésünk elől. Egy csontpáncélos faj keményfejű képviselője. Már régen megléptük volna a legvégső megoldást is, ha nem éppen a Rational Bankban őriznék a festményt. Mert az a bank… hogyan is mondjam? Feltörhetetlen. – Roll úgy gondolja, nekem van esélyem. – Akkor biztosan úgy is van. Roll kiváló emberismerő. Ha ő bízik valakinek a tehetségében, akkor lehet benne valami. – Én azonban nem vagyok bankrabló. – Nem igazán lehet bankrablásnak nevezni azt, ha bemegy egy széfbe, és elhoz egyetlen festményt. – Attól tartok, hogy ez nem is ilyen egyszerű. Egyébként, ha csak egy sterilizált zabszemet elhoznék onnan, szerintem már az is rablásnak számítana. Nem sok köze van a fogalomnak ahhoz, hogy egy apróságot csapok zsebre, vagy egy egész zsákot cipelek ki a hátamon. – Ha számít valamit – így Arlene –, én is szeretném, ha megtenné, Mr. Ketchikan. – Minden információt a rendelkezésére bocsátok, Mr. Ketchikan – szólalt meg ekkor a férfi. – A bank védelmi rendszere, Conques biztonsági szervei, ha kell emberekről és nem emberekről is mindent szállítok. Bízhat benne, hogy ezek pontosak. – Bízom benne, de még mindig nem győzött meg. hogy nekem ezt meg kell csinálnom. Tényleg nem vagyok bankrabló, és ha néha belekeveredtem érdekes ügyekbe, akkor az leginkább azért történt, mert túlontúl unatkoztam. – Leszámítva a háborút. – Természetesen miután véget ért a háború. – Akkor most megmutatom önnek, miről lenne szó. Nekem az is elég, ha vet rá egy pillantást. Megmutattam önnek egy ablakegyüttest. Most jöjjön, nézzen meg egy festményt! Felállt, és az egyik polcról leemelt egy vaskos könyvet. Letette a kagylóasztalra, és 35

felütötte. A könyv szinte automatikusan nyílt ki egy vörös-fekete alapú Chagall-festménynél. Arlene Connaway tekintetével követett, amikor előrehajoltam. Érdekelt a kép, de az érdeklődés még nem elkötelezettség. Furcsa, lágy alakok keltek életre szürkésfehér-fekete háttér előtt. Egy tórát védő szakállas zsidó baloldalt alul jobbon a megfeszített Krisztus vöröses glóriával. Előtte gyertya, mögötte bukolikus életkép, egy falu. Fent egy zöld arcú férfi, pálcával a kezében, ott ül, valószínűtlenül hosszú lábával. Középen pedig egy vörös angyal, fejjel lefelé. Egyik szárnyán egy állóóra, a másikon Mária és a Kisded… És egy lebegő hegedű, sárgálló, félköríves udvarú nap meg egy sárga bika. Az angyal és a bika rám néz. Rám néz? – A festményről nincs holografikus felvétel – mondta Connaway. – Chagall csaknem huszonnégy éven keresztül festette. 1923-ban kezdte el, majd 1933-ban végzett el rajta főbb változtatásokat, s a világégés, mármint a másodiknak nevezett világháború ellenére vitte magával Amerikába, ahol 1947-ben újra hozzányúlt… Olaj. Vászonra készült, és a méretei 148-szor 189-es. A festményt Picasso Guernicájával hozzák mondanivalóját és szuggesztivitását tekintve párhuzamba. És az értéke is ahhoz hasonló! Az utolsó ismert tulajdonosa egy Roger Rothery nevű oligarcha volt a Novus Ordo Seclorum utolsó éveiben. Bukásával együtt tűntek el értékes műtárgyai a közönség színe elől. Ötszáz éven át mit sem tudtunk a feltalálási helyéről. Nézze meg. Mr. Ketchikan! Hát nem káprázatos? Tényleg az volt. Az angyal nőnek látszott. Ó-t formázott a szájával, mintha meglepné a zuhanás. Az órán az inga balra húz, kattan… visszafelé fog lendülni. A hegedű pedig egyedül játszik… – Mi a kép címe? – A zuhanó angyal. – Hogy mindig beléjük botlunk! – Hogyan? – Mennyi angyali téma! Arra céloztam, hogy minduntalan beléjük botlunk. Az angyalokba. – Azt mondják, itt vannak körülöttünk, s vigyáznak ránk – mondta hidegen Connaway. Becsukta a könyvet, mintha megjegyzésemért megvonná a kegyet, hogy láthassam. – Ebben hisz. Mr. Ketchikan? Ne mondja, hogy nem, mert magának aztán hinnie kell! Gondolhatott volna Vanessára is, de nem arra gondolt. Tudtam. – Ha nem fogad el nemleges választ, Roll, akkor hiszek benne. Hogyne hinnék – mosolyodtam el, és megfogtam Vanessa kezét. Tudta, hogy értettem. Megemelte a poharát. – Az együttműködésünkre, Mr. Ketchikan! Finom volt a pezsgő. Tényleg. Egyvalami volt már csak hátra: hogy hazamenjünk Vanessával, és végre ágyba bújjunk. Semmi másra nem vágytam, csak egy remek szeretkezésre, vagy kettőre. El akartam lazulni, elfelejteni ezt a mai délutánt, amely pofavizittel kezdődött, egy kép megvásárlásával folytatódott – fogalmam sincs, hova fogom tenni –, majd kirándulással a reimsi katedrálisba, s végül egy könyvtárszobában fejeződött be. Ki akartam kapcsolni Conques összes műgyűjtőjét, bankját, a kő- és üvegangyalokat, csak az én gyönyörű szép és izgató, selymes bőrű és forró csókú angyalomnak akartam helyet biztosítani a mai estén. Aztán majd holnap reggel tiszta aggyal mindent átgondolok. Természetesen a reggeli szeretkezés után. Nos, mindebből semmi sem lett. Connaway felajánlotta az egyik luxussiklóját, s mi elfogadtuk. A lakájok – élők és nem szintetikusok! – kitárták előttünk a könyvtárszoba ajtaját, majd Connaway és felesége oldalán végigmasíroztunk a palotán. Gyönyörű épület volt, gyönyörű és monumentális. Kellett is a tér a műalkotásoknak, amik 36

Roll Connaway tulajdonában voltak. Szobrok, kárpitok, festmények, holomodellek, kópiák és ezernyi különböző installáció, esztétikus csoportosításban. Voltak modern termek és voltak hagyományosak, melyeket mintha a 17. században rendeztek volna be. Ebben a palotában a lakberendező külön művész kellett, hogy legyen. – A feleségem helyezi el a gyűjteményem darabjait – mondta szerényen Connaway. – Minden összeállítás őt dicséri. Én nem is szólok bele… legfeljebb akkor, ha különösen a szívemhez nő valami, és azt kiemelt helyre hozatom. – Akkor aztán mindent át kell rendezni – mosolygott Arlene Connaway. Nem volt időm mindent megnézni, de legalább egy hét kellett is volna hozzá. Azonban nem igazán izgatott a dolog. Csak átsiklott a tekintetem a műtárgyak felett. Arra azonban felfigyeltem, hogy mindegyik alkotás fölött aprócska teleportpanel húzódik. Nyilván a riasztóval áll összefüggésben. Ha egy nemkívánatos személy betörne ide – bár bizonyos vagyok benne, hogy nem jutna el senki a kastély épületéig –, akkor a festmények és képek, meg minden egyéb rögtön köddé válna, s egy biztonságosabb helyen jelenne meg újra. Ne adj' isten annyi helyen, ahány műalkotás van. – Ez jellemző a férfiakra, nem? – csicseregte Vanessa. – Szerencsére nem történik meg gyakran – tette hozzá Arlene. Megtorpantam. Ők hárman tettek pár lépést még. Aztán Connaway is megállt és visszafordult. Én akkor már javában egy ismerős kép felé tartottam. – York?… Úgy merültek fel az emlékek a tudatalattimból, mint a gyöngyhalászok a tenger mélyéről hajdanán. A szemem előtt karikák, a tüdőm ég… Mély levegő… Ez a festmény!… – York? – Mr.Ketchikan! – York! Ez a festmény! Régen volt, réges-régen. Húsz éve láttam utoljára. Apám dolgozószobájában. Apám dolgozószobájában, mikor már lőtték a kastélyunkat az ellenséges egységek, és amikor már látszott, hogy nem tudjuk tartani magunkat. Apám ott ült az asztalánál, a lámpa sárga fénykörében, és fejét fogta. Én az asztal szélébe kapaszkodtam, és az impulzusfegyvert néztem a virtuálmonitorok és a kristály-könyvek és papírok között a rendetlenségben. Aztán jött anyám, felvett, és egy magasságba került az arcom egy festménnyel… Egy Rubens-kép. A Phaeton bukása… Ágaskodó, szétszaladó fehér lovak, feldőlt hintó, rémült, félmeztelen emberek, és isten ujja a felhők közül, vakító, sárga fénysugarak, amelyek megbüntetik a mitológia Phaetonját merészségéért, hogy az egekbe igyekezett. A ló pofája, mely a kép alsó sarkából bámult ki rám, az anyjához bújó ötéves gyermekre, örök életre belém égett. Aztán felnéztem, és a fény az égből, a festett égből rám vetült, rám is sütött… Ha ez a festmény itt, előttem eredeti… Kiszáradt a torkom. – Eredeti ez a kép? – fordultam Connaway felé. – Természetesen. – Hol szerezte? – Úgy tíz éve vásároltam egy magáneladás során. – Kitől? – Nem tudom pontosan. – Nézzen utána! – tört ki belőlem, aztán hozzátettem. – Kérem! – Nem biztos, hogy… – Legyen az! – A hangom elhalt a magas mennyezet alatt, és csak a döbbent csend maradt. 37

– És ne csak megnézze! Nekem kell az az ember, aki ezt a képet eladta magának! Érti, Roll? Bármi áron, de szerezze meg a nevét, többet is, ha képes rá! Connaway merőn nézett. – Nekem meg kell a Chagall – mondta aztán. Biccentettem. – Beszélhetünk róla…

38

Mussolini kocsija

39

III.

9. Százméteres lángok vettek körbe. Az orgonáról azt tartják, hogy a hangszerek királynője. Rettenetesen kedvelték a barokkban, és valljuk be, passzolt a korízléshez. Némely évszázadban viszont kevésnek bizonyultak az orgonával elérhető zenei lehetőségek az igényesebb zenerajongók számára, így aztán megpróbálták feldobni valamivel a műveket. Conquesban tökéletesen sikerült ez a feldobás: az esti koncerten a hideg futkározott a hátamon a gyönyörűségtől Johann Sebastian Bach zenéjét hallgatva – és ez nem csupán a régi mesternek volt köszönhető. Egy nyitott tetejű amfiteátrumban ültünk Vanessával, a hatodik sor közepén. A székek üvegből készültek, az amfiteátrum színpada, az állványok, minden, de minden, amin ültünk, álltunk, tapostunk, üvegből volt. A mélyben pedig, egy mesterséges kamrában, magma izzott, forrongott, vibrált. Lángcsóvák lobbantak ki a tűzfolyamból, nyalták az üveg alsó oldalát, s nyújtóztak volna magasabbra, hogy mindenkit elemésszenek, az üvegpadló azonban megálljt parancsolt nekik. A nézők árnyai mint démoni alakok hullámzottak, s ezek az árnyak emberről emberre szálltak, ahogy a lánglobok erősödve-gyengülve hajlongtak. Szemben ott voltak az orgonasípok, előttük-alattuk a játszóasztalnál ülő zenész, mint aprócska bogár. Amint leütötte a billentyűt, vagy a pedálra lépett, vagy állított a regiszterkapcsolókon, a sípokon át feltörő légáramlat nem csupán egy hangot szólaltatott meg, hanem a tüzet is szabadjára engedte, és az kilobbant a sötét ég felé, a kisebb sípokból alacsonyabbra, a nagyobbakból egészen az égig. Olyankor a csillagok a tüzek zsarátnokainak tűntek csupán. Bach C-dúr toccata, adagio és fúgája után aztán valami teljesen más következett. Szünet. Nagyot sóhajtottam: a feszültség kiengedett bennem. Kigyulladtak a mesterséges fények, kicsit elhomályosították a lenti, vöröses forrongást, a lángnyelvek táncát, és fénykupolát vontak az amfiteátrum fölé. A hallgatóság felállt, a nézőtérre halk zsongás ült. Én a reggel kapott kis cetlit néztem, amire Connaway csak annyit írt: César Pontieri, 1. sor 17. És mellékelt két tiszteletjegyet az esti orgonakoncertre. Így kerültünk ide. Vanessa a virtuális műsorfüzetet olvasgatta. – Most jönnek a harmincadik századiak – mondta. Egy villanás, és a műsorfüzet visszahajtott a kis tapaszba, amit a bejáratnál osztogattak, s amit Vanessa a kisujjának körmére helyezett föl. Elnéztem az első sor irányába. Vajon melyik, székéről feltápászkodó alak lehet César Pontieri? Egy kisebb csoport vonta magára figyelmemet. Két fekete garbós ment elöl, őket egy elegáns, olajos bőrű pasas követte, akinek a feje teteje olyan sima volt, hogy a lézersugár 40

visszavágódott volna róla, majd még két fekete garbós. A fejemet tettem volna rá, hogy őket keresem, és közöttük is a kopaszt. Maguk szerint nehéz volt kitalálni, melyik az ötből Cesar. – Drágám – fordultam Vanessához –, szereznél nekem valamelyik büfészintetikustól egy Bloody Maryt? – Az mi? – Piros és borsos és ennél többet nem érdemes tudni róla. Ezzel sokan voltak így a géntechnológia térhódítása óta. – Szerzek neked egyet! De aztán ki ne hagyj valamiből! – Arcon csókolt és ellibegett. Összébb húztam magamon a szmokingot, és elindultam az olajos bőrű férfi felé. Természetesen mindenki szembejött. A nőkre udvariasan rámosolyogtam, a férfiakat meg megpróbáltam finoman eltolni az utamból. A kis csoport lent nem a tömeg után ment, hanem oldalra tartott, ezért aztán én is jobbra tértem ki, hogy eléjük kerüljek. A pasas közelébe érve az egyik gorilla megkísérelt félretolni. Közben csúnyán nézett rám. Átnéztem rajta. – Mr. César Pontieri? A fickó megállt, és rám emelte hidegkék szemét. – York Ketchikan vagyok… Elmosolyodott. Úgy éreztem, a székek körülöttünk nem is üvegből vannak, hanem jégből. Sütött a mosolyból a ragadozó. – Mr. Ketchikan! – szólalt meg. Közelebb lépett, kis út nyílt meg a gorillái között. – Gratulálok a vásárlásához! A Szevasztopol után jó befektetés… szerintem jobb, mint Crowley-Wilson Fekete macskája. Amire persze nem kellett volna megjegyzést tennie, mert a művész vérig sértődött. Tudja, milyenek a művészek, ugye? Felvettem a legelbűvölőbb formám, elvégre ő is ezt a hangot ütötte meg. – Éppen csak ismerkedem a modern művészetekkel, szerencsém volt a vételkor, és közelről már tényleg nem tetszett annyira az a döglött macska. Csatlakozhatok önhöz? – Jöjjön csak! – intett gyűrűs kezével. – Szívesen látom egy kis frissítőre oldalt, a kocsimban. És hadd adjak mindjárt egy jó tanácsot: a kortárs művészeteknél a tetszés legkevésbé számít. A testőrök közrefogtak engem is. César elindult, s ahogy fordult, láttam, hogy egy széttárt szárnyú sas van a tarkójára tetoválva. – Nézze, Mr. Ketchikan, ha becsomagol egy kiló húst, akkor maga minden valószínűség szerint hentes. Ha becsomagolja a conquesi városházát, vagy éppen a holdunkat, akkor maga művész. És tudja, mi a kettő között a különbség? A csomagolópapír mennyisége. Szóval, ha kevés a pénze, menjen el inkább hentesnek! Ma a pénz teszi művésszé a művészeket, majd másodsorban botrányok illetőleg a média, harmadsorban a fantázia, és csak negyedik a sorban a tehetség, az ötödik a szív… Gondolja, hogy e mellett magának készülnek a műalkotások? Egyik művész sem a tetszését akarja, hanem a pénztárcáját! A színpadtér és a nézőtér sarkánál egy kis beugró várt minket, melyről kiderült, hogy nem beugró, hanem átjáró egy különleges vendégek számára fenntartott, zárt parkolóhoz. A parkolóban aztán nem lebegő vagy sikló várta Césart, hanem egy autó. A kocsi Daimler-Benz volt, és kinézetre legalább ezeréves. Azt, hogy Daimler-Benz, Césartól tudtam meg, holott ismerős volt a háromágú csillag embléma az orráról. Láttam már ilyet luxusűrjachtok oldalán. Valljuk be, magam is kedvelem a Mercedeseket. – Tetszik? – kérdezte César. – Benito Mussolinié volt. Még a huszadik században. Mussolini! Ismeri a nevét? Egy ember, aki után csak ereklyék maradtak, ám az álmai elvesztek. De valljuk be, a birodalmak mit sem érnek az ereklyékkel szemben. A birodalmak idővel összeroskadnak, az ereklyék… az ereklyék meg csak erősebbek, értékesebbek és kívánatosabbak lesznek. Beszálltunk hátra a kocsiba, csak mi ketten. 41

Lehet, hogy ebben a kocsiban valóban utazott párszor Mussolini, de a belső kárpit biztosan nem az eredeti volt, mert amit César ezek után művelt, az kicsit későbbi technológiáról árulkodott, mint a jó öreg 20. századé. Szóval a kárpit egyszerűen porrá omlott, és egy aprócska bárpult materializálódott a szövetdarabjaiból. Materializálódott, vagy összefolyt, igazából fogalmam sem volt róla. A tekintet pedig nem bírta követni: de a piák, amik csiszolt kristálypalackokban megjelentek, az italkészítés mesterfoka mellett a teleporttechnika tökéletességét dicsérték. César saját kezűleg töltött nekem egy átlátszó, olajos sűrűségű, zöldes italból egy széles koktélospohárba, majd rá valami sűrű vöröset, fehéret és átlátszó vöröset ismét. A palackokon nem volt címke, és César boszorkányos gyorsasággal dolgozott. Elképzelni sem tudtam, mit kapok a kezembe, de amikor lehajtottam – azt állította vendéglátóm, hogy húzóra kell inni –, meglódított, mintha csak egy versenyhajóban ültem volna. – A specialitásom – mondta elégedetten César, miközben az arcomat figyelte. – Én csak úgy nevezem: Schutzstaffel. Sodor és ledönt a lábadról, mint az SS hajdanán! Feledhetetlen az élmény, és egész életedre a rabja maradsz. Tudja. mi az az SS? Bólintottam. Errefelé – úgy látszik – kedvelik a földi történelmet, és mindenki úgy hiszi, hogy a kívülállók mit sem tudnak róla. – A mindenkori birodalmi rendfenntartók prototípusa a náci Németországból. Voltak, akik beledöglöttek abba a feledhetetlen élménybe. – Felemeltem a poharat. – Ezzel ugye nem fordulhat elő? Mármint hogy beledöglünk. César Pontieri felnevetett. Ha felemelte a fejét, a tarkóján összegyűrődött a birodalmi sas. Olybá tűnt, mintha megemelné a szárnyát. – Remek! Nagyon kevesen tudják, mi is az a Schutzstaffel. Igazából az emberek kilencven százaléka azt sem tudja, mi az a Facies Deus5. Pedig az alig öt éve még a fél világegyetemet rettegésben tartotta. A fiaim, látja őket? Kifelé intett, ahol a testőrök álltak. – Ebből a jó fészekből származnak. Miután a Facies Deust a saját urai az ellenséggel összefogva alávaló módon szétverték, megélhetést biztosítottam nekik. Ideális zsoldosok. – Volt pár ilyen szervezet a történelemben. – Lehet hogy kissé elutasítóra sikeredett a hangom. Nem véletlenül. Én nemcsak hallomásból ismertem a Facies Deust. – A Schutzstaffelnek azért van egy behozhatatlan előnye! Az első volt. És tudni kell elsőnek lenni! – César letette a poharát a bárpultra, aztán a palackok eltűntek, a bárpultból pedig kárpit lett ismét. – Az a lényeg, hogy elsőként tegyél valamit. Elsőként találj ki valamit, de ha kitalálni nem is tudsz, legyen szemed és érzéked hozzá, hogy a különlegest felfedezd és hasznosítsd! Ez az életelvem. És mi a magáé? – Hogy köpök a világra. – Értem. Ez is egy kellemes életelv, de kiszolgáltatottá teszi az embert. Mert, barátom, a világot irányítani kell! – Néhányan megpróbálták – mondtam szárazon. – Számos emberrel találkoztam magam is, aki hasonló babérokra tört. Én még itt vagyok. A Facies Deust szétverték, én még itt vagyok. – Minden dicsőség azoké, akik merészelnek nagyot álmodni! – csapott a vállamra César. Ha még egyszer megteszi, valaki meghal. – Az utókor pedig, nos, az utókor magas ívben… De vágjon bele, barátom, miért is keresett meg, mert lassan vége a szünetnek. Mondja, miért jött hozzám? Netán vásárolni szeretne valamilyen ritkaságot? – Keresek egy Rubens-képet, ami közel áll hozzám. A Phaeton bukását… César Pontieri sajnálkozón megcsóválta a fejét. – Az, sajnos, már nem eladó. Nálam volt, jó helyre jött, jó fülest kapott, de… de már akadt rá vásárló. És nem hiszem, hogy megválna tőle. – Évekkel ezelőtt Új-Aquitániában láttam… Meglehet, de ezen akkor sem tudok segíteni. Ha itt lesben pillantotta volna meg, akkor sem 5

Facies Deus (lat): Isten Arca. Az SS-hez hasonló rendfenntartó szervezet a gillethmutáns háborúban mutáns oldalon. Az elnevezés arra utal, hogy isten előtt senki nem rejtheti el titkait. 42

tudnék. Mint mondtam, a jelenlegi tulajdonos nem fog megválni a festménytől. Egy gong szólalt meg a magasban. César összecsapta a tenyerét. – Induljunk, ha meg akarjuk hallgatni korunk legnagyobb zeneszerzőit, akik nem átallottak orgonára darabot írni! Egy testőr kinyitotta a kocsiajtót mellettem, s én kiszálltam. Túlon César. – Sajnálom, hogy nem segíthettem. Úgy vélem azonban, hogy lenne pár festmény, amit érdeklődéssel fogadna, ha felvezetném őket – mondta, miután felzárkózott mellém. – Tizenhetedik, tizennyolcadik század. Rubens is akad. Érdekli a Szent György és a sárkány? – Csak az a Rubens érdekel. Ismét megrázta a fejét. – Veszett ügy. Mondjon le róla! Ismerem a szerelemnek ezt a fajtáját, de azt kell mondanom, ez tényleg reménytelen. Nem tehetek semmit! Beléptünk a kis átjáróba, amely a nézőtér első sorához vitt. Az üvegboltívre a fejünk felett már narancs lobokat vezetett az amfiteátrum mesterséges katlanában lobogó tűz. Megállítottam Césart. – Nos, én igazából nem is a jövőben, hanem a múltban szeretném birtokolni a Phaeton bukását. – Hogyan? – kerekedett el a szeme. Játszott, és jó játékos volt. – Roll Connaway nyilván nem adja el – tártam szét a karom. A tekintetét fürkésztem. Egy ér lüktetni kezdett a halántékomon, éreztem, hogy az első izzadságcsepp összegyűlik a hajam tövében. Valahogy mindig megéreztem előre mikor fogok bajt keverni. – De mondjuk azt, hogy ha ismered a múltját valaminek, birtoklod a szellemét. – Mi ez a faszság? – kérdezte César Pontieri. – Kitől szerezte azt a festményt, César? Felnevetett vagy felhorkant – ahogy tetszik. – Ha-ha! Mr. Ketchikan! Ez az, amit soha nem fogok elmondani magának! – Megveregette a vállam. Rápillantottam a kezére. César Pontieri közelebb hajolt. – Ez amolyan… üzleti titok. Nem, nem is üzleti titok. Olyan, mint a gyónási titok. Én pedig pap vagyok, a művészet egyik papja, sőt, püspöke. Én is közel hajoltam. – Megértem, César. És tudom, hogy az üzletben mindennek megvan a megfelelő ára. Adott esetben az egyházban is, csak lehet, hogy kicsit magasabb. – Ezt nem tudja megfizetni. – Úgy is jó. A szmokingfelsőm alatt elsült a fegyver, százezer kis lyukat égetve a molekulárisan stabilizált anyagba. Vanessa visítani fog, ha meglátja, mit tettem az öltözékemmel: ma reggel kaptam ajándékba tőle, azt állította, csak ebben jöhetek el az orgonakoncertre. Igaza volt, a szmokingfelső ideális módon eltakarta a fegyvereimet. Az egyik testőr eldőlt, a felsőtestén csak a garbó maradt meg, a nyak fölül eltűnt a feje. Nesze neked Fascies Deus! A másik testőrt szájba rúgtam, majd előrántottam a Glock-26-os lézeremet, és leszedtem a harmadik figurát. Közben megragadtam César hajtókáját, és a műkereskedőt lerántottam a földre. Két szemvillanás alatt történt mindez, ám a negyedik testőr gyorsabb volt egy átlagos embernél, a stimulálók feldúsultak a vérében, és oldalra vetődött. Az ibolyaszín lézerköteg, ami a Glockból harmadjára előcsapott, a világűr mélységeibe indult el. Nem talált. Ráléptem a földön heverő Césarra, és a negyedik testőr után dobtam magam. Akkor tüzelt az, amelyiket szájba rúgtam: vérző ajakkal, zuhanás közben rántotta elő a maga Glazunov marokfegyverét. A lövése nyomán egy zeneélvező néző a közelben oxigénmolekulákra bomolva szóródott szét. Akkor már a negyedik testőr is tüzelt rám, és kénytelen voltam az elhárító-pajzsomat használni. A harcászati rendszerem rögtön felhúzta a személyi erőteremet, ám én gördültem tovább, mert jól jegyezzék meg: minden harcászati rendszernek vannak gyenge pontjai. César felpattant, és kihasználva azt, hogy gurulok, bevágtatott az amfiteátrumba. 43

Hihetetlen méretű energiahullámmal árasztottam el a testőreit, és miközben kékbe borult az átjáró, amelyben a küzdelmünk folyt, César után vetettem magam. Az amfiteátrumban akkor már javában állt a pánik. A nézők, akik visszaszállingóztak a gongütés után a helyükre, most a meneküléssel voltak elfoglalva. Tehát sokan sikoltoztak, sokan pedig az üvegszékeken ugráltak át. Előbb lefelé, majd miután látták, hogy a kijáratok bedugultak, felfelé szaladtak, a legfelső sorok irányába. Tanúja voltam már katonák menekülésének is. és komolyan mondom, a civilek még erre sem képesek sem tisztességesen, sem csendben. A sikoltozás még nem mentett meg senkit a haláltól, mégis vagy százan hitték az amfiteátrumban tolongók közül, hogy ha sikítanak, az segít. Elhasaltam, mert César szmokingfelsője alól is előkerült egy fegyver, és ha egy fegyver előkerül, miközben sokan sikoltoznak, az el is fog sülni. Nem láttam ugyan, hogy mit tart a kezében a műkereskedő, ám a hatásából leszűrhettem, hogy legalább egy Herden-típusú energia-dezintegrátorral állok szemben. Mögöttem elpárolgott egy egész széksor. Jó fiú, nem a legmagasabb teljesítményre állította a Herdent. Végül is zárt térben vagyunk. Ha erősebb funkciót használ, lehet, hogy mindketten – meg még vagy ezer ember – lent végezzük a lángok között, a tűzkatlanban. Hátulról ugyanakkor a testőrök lőttek rám. Az egyiknek, amelyik térdelt és összevissza tüzelt, nem volt feje… Előttem egy széksor formátlan üvegmasszává olvadt össze. Pár ember bele is égett, mint bogarak a borostyánba. Pontosabban szólva: bogárcsontvázak a borostyánba, mert a Glazunov, mielőtt összeolvasztotta volna az üveget, lerobbantotta róluk a ruhát, a bőrt, a húst és az izmokat. Ahogy elhasaltam, tekintetem az amfiteátrum színpad alatti kavargó tűzörvényre esett. Szép halál lenne, az biztos, de én inkább a csúnya életet választom, hogyha lehet. Hirtelen felcsendült a hangszerek királynőjének gyönyörűséges hangja. A szünet lejártával a művész játszani kezdett. Az orgonasípok során tűzcsóvák lobbantak a magasba, és a nyomukban rögtön fel is robbant valami, ami ott volt fent. A hátamra hengeredtem. A magasban magánsiklók köröztek. Sokan érkeztek a koncertre saját járművel, saját sofőrrel. A sofőrök pedig most jöttek kimenteni munkaadójukat a meleg helyzetből. A sípok lángcsóvái elkapták az egyiket. A sikló fara felrobbant, orra pedig egyenesen elém zuhant le. Becsapódott, és fémrepeszeket szórt szét. Eltakarta Césart is, illetőleg eltakart engem előle. Előbb behúztam a nyakam, majd amikor a fémforgácsok elszáguldottak fölöttem, felültem, és a testőrök felé fordítottam a Glockot. Az egyik fickót úgy lőttem ki, mintha csak céltáblára tüzelnék: tiszta célpont volt, egyenesen állt, nem mozgott. A másik egy széksor mögött keresett menedéket. Pechjére. Az üvegen könnyedén át lehet látni. Magasabbra állítottam az energiafokozatot, és lyukat robbantottam a helyébe. Ez többet nem áll fel! Ha volt is személyi erőtere, arra ráolvadt az üveg. Szemügyre vettem a fej nélkül tüzelő figurát. Kétség nem férhetett hozzá, az én fehér garbós hullám volt. De akkor miért mozog? Aprócska rángásokkal állt fel mellette az, amelyiknek a mellkasát lőttem át az imént. Amíg éltek, nem kiborgok voltak – ez biztos. Valami más technológia. Éltek, ameddig le nem lőttem őket, de a halálukban kiborgokká váltak. Az élet kiszállt a testükből, s innentől az idegstimuláló nanobionok vették át a test fölötti irányítást. A rángások és a mozdulatok legalábbis erre utaltak. Minden eshetőséget tekintve volt nálam egy Syntax is. Míg a Glockkal szakadatlan lőttem a Césart rejtő siklóroncsot, előkaptam a Syntaxot, és megküldtem két sugarat a figurák felé az ellenkező irányba. Az energiacsomag az élőhalottakba csapódott, és meglódította őket. Azok 44

porrá omlottak, ám egy időben ezzel körvonaluk beleégett az átjáró fölötti boltívbe. Én sem a maximális fokozatot használtam. Megkönnyebbülésem, hogy ellenfeleim nincsenek többé, csak egy pillanatig tartott, mert halk pattanást hallottam. Lenéztem a lábam közé. Vékony hajszálér pattant az amfiteátrum padlóján. Repedt az üveg! Hát ez háromezer évvel ezelőtt nem fordult volna elő. Hirtelen jobban szerettem volna egy eredeti görög színházban lenni. Azt hiszem, megértik, miért!

10. César nem menekült. Egyszer csak megjelent a roncs mögött. Elég volt alakját megpillantanom, máris tüzeltem. Visszabukott fedezéke mögé, majd csak a fegyverét kitartva, találomra megeresztett egy sorozatot. A harcászati rendszerem jelezte, hogy Frenreiss-pajzsot vont fel, így akár le se kellett volna buknia, de hát a reflex, az reflex. Óriási, olvadt szélű lyukakat égetett az üvegpadlóba. Megannyi lángocska tört elő azokból a lyukakból. A tűz, ha utat talált, hát nyomult fölfelé. Az egyik lyuk a bal kezem alatt nyílt meg, és a tűz elkapta a tenyerem. Éreztem a Syntaxban a kattanást, és gyorsan elengedtem a fegyvert. Belehullott a lyukba, és vagy negyven méterrel alattam fel is robbant. Körkörös hullámban vízszintesen elnyomni minden lángot, de csak azért, hogy az azt követő kitörés még hevesebb és pokolibb legyen. Jó fegyver, de nagyon kényes, hogy a fene vigye el! Már szinte lelke van. Pár sikló leszállt a nézőtér széksoraira. A menekülők családi hovatartozástól függetlenül rájuk akaszkodtak. Megpillantottam Vanessát, egy pohár itallal ácsorgott oldalt, és engem keresett a tekintetével. Nem menekült volna el nélkülem semmi kincsért. Kicsit felemelkedtem, a nevét kiáltottam, és az átjáró felé intettem. – Arra fuss! Megrázta a fejét, amikor észrevett. Észveszejtő! E körül a nő körül összedől a világ, és akkor sem akar szót fogadni. Aztán felfogta, hogy az egész cirkuszt én okoztam. – Ott egy autó! – üvöltöttem. Egy pillanatra lebuktam César lövéssorozata elől, majd ismét felemelkedtem. Integettem, mint balett-táncos a Lohengrinben. – Ott várj! Az átjáró felé pillantott. Neki szabad volt arrafelé az út. – Menj már! – ordítottam. Összevissza tüzeltem a Glockkal, mint vak gyerek a céllövöldében. Vanessa végre elindult, s én kissé megkönnyebbülhettem: legalább ő biztonságba kerül. Fedeztem a futását. A roncsot lőttem, és közben hátráltam. Egyre több lánglob tört fel körülöttem, nekem azonban mégsem azok miatt futkosott a hátamon a hideg. Hanem a pattogás miatt. Az üvegpadló pattogása miatt. Megannyi hajszálvékony törés, megannyi elágazás… Még az orgonamuzsika ellenére is hallottam az üveg pattanásait a talpam alatt. Rosszat, nagyon rosszat jeleztek. Egy túlsúlyos sikló oldalára dőlt, és lebucskázott a széksorokon. Szétkent néhány embert, és a sikoltások erősödtek. César nem adta fel a tüzelést, és rájöttem, hogy az autójához szeretne visszajutni. Csakhogy az az út rajtam keresztül, de legalábbis mellettem vezetett el. én viszont most irányítottam oda Vanessát, tehát César Pontieri semmiképpen nem juthat el a Daimler-Benzig. …és ekkor szakadt be szemben a második és harmadik sor közepe, ahova az első fél tucat ember beleégett. Óriási szívet, tüdőt, gyomrot megrengető pendülés volt. Úgy éreztem a hang 45

hallatán, mintha leszakadnának a belső részeim, majd egy ötvenméteres lángoszlop lobbant ki a résen. A láng nem apadt el, sőt, egyre magasodott, bevilágítva imrnáron fölülről is a menekülőket, romokat. – Csak egy nevet kérek, César! – üvöltöttem a műkereskedő felé. – És elmehet. – Nekem is van becsületem! – üvöltötte vissza egy lövés kíséretében. – Rablóbecsület, de becsület! Megdőlt a színház egyik fele. Ismét csak lepillantottam, és láttam, hogy a padló nem messze tőlem kettévált. Az egyik fele rögtön megsüllyedt. Arrébb ugrottam, mert vékony tűzkígyó kapott felém. Narancsos fénnyel és gyilkos forrósággal nyúlt a lábam után. César fedezéke, a roncs is megbillent, az amfiteátrum egyik fele ott vált el a másiktól. César megint lőtt, mire felszólítottam, hogy fejezze már be! A zenész még mindig úgy ütötte a billentyűket és nyomkodta a pedálokat, kapcsolgatta a regisztereket, mintha mi sem történt volna. Modernet játszott, de a zene illett a helyzethez. Lehet, hogy ezért is nem bírta abbahagyni? Egy alak futott át a téren. A megpillantásakor majdnem rálőttem, mert láttam a fegyvert a kezében. Ám szinte rögtön ezután rájöttem, hogy a játszóasztal előtt ülő művész felé igyekszik, és cseppet sem törődik sem velem, sem César Pontierivel. Egy másik siklót felszálláskor ért utol a végzet: lángcsóva nyúlt utána, s habár nem érte el, az ijedt sofőr félrerántotta a járművet. Mintegy harminc méter magasságban egyenesen belekormányozta az orgona sípsorába. A sípok fémes csikorgás kíséretében törtek ketté. A jármű felrobbanásának fénye és lángja nem sokkal ezután az amfiteátrum mögül tört az égnek. A futó alak pont akkor érte el a zenészt, amikor a jobb oldalon meredező sípok mindenestől kifordultak, láthatóvá téve a hatalmas, kriolitacél turbinákat, melyek a levegőt és azzal együtt a tüzet a szélládákba juttatták. Mintha egy gigászi fa dőlt volna ki gyökerestől. Pengett az üveg, és tört alaktalan formákra. Látszott a padló hihetetlen vastagága. Az egész arra hasonlított, mint amikor egy hajó jégtáblának ütközésekor a jég megroppan, kettétörik, és a magasba emelkedik az egyik oldala. Az ismeretlen húzta-vonta a zenészt, majdhogynem ölbe kapta. Az orgonista furcsán csapkodott a kezével, és akkor rájöttem, hogy vak. Ezért nem menekült: nem lett volna hova. Közben tűzpárbajunk Césarral egy pillanatra sem szünetelt. A fickó nem adta fel a próbálkozást. Baloldalt eltűnt az amfiteátrum nézőterének egész oldalsó része. Egyszerűen a mélybe fordult, és lassan aláhullott a tüzes forgatagba. Jobb oldalamon a kifordult orgona, balon egy gigászi rés, a padló megreped. Hogyan tudom megmenteni azt a crollivadékot szemben, úgy, hogy folyamatosan lövök rá? Nekem César élve kellett. Tudni akartam, kitől vette a Rubens-festményt. – Mi lenne, ha kint folytatnánk? – kiabáltam César felé. – Induljon előre! Hátrálni kezdtem az átjáró felé. Folyamatos tüzeléssel lényegében formátlan masszává lőttem szét a lezuhant siklót. Beleütköztem egy alakba, a földre zuhantunk. Fordítottam a fegyvert, s a vak orgonista mögött álló fegyveresre szegeztem. Ő is rám a sajátját. Nyurga, vékony fickó volt, savószínű, világoskék szemmel. Akkor aztán teljesen megadta magát az üvegpadló alattunk, és beszakadt. Én a vak művész jobb kezét kaptam el, ő a balt. A zenész a mélység fölött lebegett, és már markukat nyújtották érte a lángok. Együttesen rántottuk fel, aztán én elengedtem, a másik szó szerint magára rántotta. Át a rés másik oldalára. Ők eldőltek, én pedig a fedezék mögül kiugró Césart lőttem be. Visszavetődött a roncs mögé. Ekkor végzetesen megdőlt a padló alattam, közel negyven fokban. Én is elveszítettem az egyensúlyom: a sima felületen csúszni kezdtem a rés és a lángok felé, amelyek elől az előbb 46

megmentettük az orgonistát. Igen ám, de nekem senki nem siethetett a segítségemre! Még a nyurga alak sem, mert egy tűzfal nyújtózott közöttünk. Kétségbeesetten próbáltam meg a lábammal és a szabad kezemmel bármilyen kis kapaszkodót, mélyedést találni. Most azonban egy aprócska lyuk vagy repedés sem került a kezem alá, erről a részről nem pattogzottak le szilánkok, nem nyújtott semmi kapaszkodót. Csúsztam a halál felé, amelytől még a Pheselton-pajzsom sem menthet meg. Már a peremen egyensúlyoztam, amikor egy orgonasíp zuhant át hosszában a résen és a tűzfalon. Azonnal elkaptam, és kapaszkodtam bele, mint árva csimpánzkölyök a műanyába. Felhúzódzkodtam rá. – Jöjjön! – hallatszott egy túlvilági hang a tűzfalon túli világból. – Ugorja át! Nem volt más választásom. Ezen a negyvenfokos emelkedőn én fel nem jutok. – Ugorjon! Elkapom. Felguggoltam a sípra, majd kitámasztottam. – Háromra megyek! – üvöltöttem. A hátam mögött leszakadt ismét egy széksor. Remegett az egész amfiteátrum. – Egy… kettő… három! Csukott szemmel ugrottam bele a tűzfalba. Forróság csapott az arcomba, a Pheselton azonban megszelídítette a lángok pokoli hőjét, ennyi meleget még el bírtam viselni. Nem láttam semmit, teljes egészében rá voltam utalva az ismeretlenre, aki azonnal elkapta előre nyújtott kezemet. Még jó, mert a tűzfal túloldalán a padló magasabban volt, és térdre érkeztem. Ha nem kap el, hanyatt dőlök és a mélybe zuhanok. Így azonban előrerántott, és elhasaltam a földön. Azonnal felpattantam. – Mennünk kell! – üvöltöttem. Felrántottuk az orgonistát, és botladozva szaladtunk az átjáró felé. Nem tudtam, mi lett Césarral, fogalmam sem volt, túlélte-e, most ezzel nem törődtem. A Frenreiss is van olyan minőségi testpajzs, mint a Pheselton, ha a tetkós olasz nem lép bele egy lyukba, még ki is juthat innen. Mögöttünk már úgy ingott az amfiteátrum maradványa, mintha egy hajó lett volna a viharos tengeren. A hőség elviselhetetlenné vált. Bevetődtünk az átjáróba, melynek üvegkupoláján már millió repedés látszott. Ha ez összetörik, egyszeri robbanásban fog összetörni. Láttam a Mercedest. – Arra! – kiáltottam. Éppen elértük az autót, amikor összeroppant a színház, és belezuhant a tűzkatlanba. A hátsó ülésre hajítottuk a vak orgonistát, a nyurga pedig rögtön a sofőrülésre vetődött. – Nessie! – üvöltöttem bele a sötétségbe. A pusztuló amfiteátrum körül mindenre éji sötét borult. – Nessie! Vanessa! – Jöjjön már! – kiabálta a nyurga. Indított, és az eredeti, Daimler-Benz AG által gyártott motor felberregett. César bukkant fel kormosan és égetten mögöttünk az átjáróban. Futás közben tüzelt. Bevágódtam a jobb első ülésre. – Tudja vezetni? – kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban. – Pilóta vagyok – mondta határtalan önbizalommal. A kocsi meglódult. Belepréselődtem az ülésbe, az ajtó becsukódott mellettem. Óriási láng robbant a magasba mögöttem, mintha csak egy tűzhányó kürtője mellett álltunk volna. és a láng most már nemcsak elnyelt, de dobált is magából kifelé ezt-azt. Kikanyarodtunk egy útra, amelyen emberek százai menekültek, s csoda, hogy nem csaptunk el senkit. Megpillantottam a menekülők között Vanessát. Még ott szorongatta a kezében a Bloody Mary-s poharat, igaz, üresen. Markolászta, mintha csak a vagyonát menekítené. Totálisan megfeledkezett arról, hogy nála van. Elkaptam a kormányt, és a sofőrünkre üvöltöttem, hogy 47

fékezzen. Aztán nyitottam a hátsó ajtót, és a magáról alig tudó nőt egyszerűen rárántottam a pihegő orgonistára. Riadóstarttal indultunk ismét. Pár perc múlva, hogy kikerüljünk egy hirtelen elénk kerülő férfit, a nyurga elrántotta a kormányt, s nekirohantunk egy fának. Lefejeltem a műszerfalat, és felrepedt a homlokom. Ez volt a legkomolyabb sérülésem aznap este. És amikor kiszédültünk a roncs kocsiból, segítőm végre bemutatkozott. James Donahue…

11. Festményekkel álmodtam. Vergődő lovakkal a Rubens-festményről, Phaetont chagalli angyalok repülték körbe, miközben vörösre váltott az égbolt, majd feketére, és már nem az égben voltunk, hanem a föld alatt, és az angyalok vergődtek a föld szorításában, kihullott a tolluk, aztán lefoszlott a hús is testükről, és semmi nem maradt utánuk. Az emberek meg várost építettek fölöttük. Szevasztopolt, sok templommal és aranyozott, hagymakupolás tornyokkal. Korán reggel két hívás is érkezett. Az egyik hívó Lionel Cox volt. – Ketchikan! A vállamra fordítottam az ingemet. – Mr. Cox? – Ha még egyszer életveszélybe sodorja a lányomat, én kitépem a tökét, aztán a gerincét és a szívét. Ebben a sorrendben és elképzelhetetlen brutalitással. Érti? – A lánya maga az életveszély, Mr. Cox – mondtam. – Nem kell az én segítségem ahhoz, hogy bajba kerüljön! Cox markáns vonású férfi volt, halántéka kétoldalt egy-egy csíkban őszült. Kék szeme, laza mosolya és arányos testfelépítése volt. Minden nő bekattant, ha meglátta, és meg is bolondultak, amikor megtudták, hogy nőtlen. Barátnő nem számít. Kedveltem, habár csupán három napja ismertem. Azt hiszem, ő is kedvelt. Hirtelen megenyhült. – Tudom – sóhajtotta. Aztán megint csak megvillant a szeme. – De tegnap este maga volt a baj okozója. Bele ne rángassa még egyszer hasonlóba! – Annyit tudok csak ígérni, hogy igyekszem őt távol tartani a bajtól. – Gondoljon a tökére, és a lehetetlen is lehetségesnek látszik azonnal. Nem vicceltem. – Ahhoz nekem is lesz néhány szavam, apa! – Vanessa felkönyökölt az ágyban. A holokamera automatikusan felé fordult, és osztott képet hozott létre Lionel Cox asztalán. – Ha szükséges, becsukatlak valahova – mondta Vanessa apja. – És öltözz fel, lányom! Vanessa hozzávágta a kispárnáját a komhoz. – Nem tudom, mit bábáskodik fölöttem – panaszkodott utána. – Nagylány vagyok. Alig egy év van köztem és apám új szeretője között. Akkor engem miért nem tekint még felnőtt nőnek? A következő hívás Roll Connawaytől jött. – Gratulálok a tegnapi mutatványához – mondta. – Alaposan megterhelte a kulturális minisztérium költségvetését, az amfiteátrum újjáépítése és a környezetrestauráció kisebb vagyon lesz. – Lőjenek le valakit, aki a végrendeletében az államra hagyta a műgyűjteményét! – mondtam. Magamra rántottam a nadrágot is. Kezdődik a nap. 48

– Rendben – biccentett Connaway holofeje. – Átküldöm a bank biztonsági rendszerének leírását és a kódokat. Fogadókész állapotban van? – Nem úgy nézek ki? Végigmért. – A rendszerre gondoltam. Hatalmas az adatállomány. – A holofej aprócska szikrákká vált, és egy kellemes effekttel szertefoszlott a levegőben. Ezzel elfogadtam a megbízást. Conquesben már úgyis lőttek a nyugalmamnak. Szó szerint. Vanessa tágra nyílt szemmel bámult fel rám. – Megcsinálod? – kérdezte. – Meg. Egyből kipattant az ágyneműk közül. – York, ismerek pár embert, akik… – Nem! – vágtam rá. Aztán megpróbáltam finomabban fogalmazni. – Egyelőre nincs szükségem senkire. Majd ha megnéztem, mi is áll előttem. Gyorsan öltöztem, Vanessa szintetikus lakájai mindent előkészítettek. – Hihetetlen biztonsági berendezések, és legalább hatszáz biztonsági őr meg különleges egységek. Mind benne van a tájékoztatóban… – sorolta máris. – Robert Shuttleworthnek hívják a bank tulajdonosát, és a Rue Des Moissons-on lakik, a francia negyedben… De nem ember, hanem hüllő. Több ellensége van, mint ahány csillagot meg tudsz számolni egy év alatt. Úgy kezdett el mesélni, ahogy volt, arra nem vette a fáradságot, hogy magára kanyarintson valamit. Izgatottságában megkeményedtek mellbimbói, és ez vonzotta a tekintetemet, mint mágneshegy a vasat. – Elég emberi név – jegyeztem meg. – A pszichikusok némelyike megpróbál teljesen beilleszkedni Conques társadalmába. – Pszichikus is ráadásul? – Úgy tűnik, errefelé mást sem akarnak a betelepültek, mint maradéktalanul megfelelni a helyi elitnek. Kivéve persze a gonnorithák, akik vannak olyan gourmet-k. hogy kultúrtörténeti kincseket zabáljanak… Felmarkoltam a komból előtolakodó infólapot, és elindultam kifelé. – Most hova mész? – Körülnézek egy kicsit. – Megyek veled! – Hallottad, mit mondott apád? Öltözz fel előbb! – York! – Meztelenül utánam rohant az ajtóhoz. – York, gyere vissza! Azonnal! – Délre itt vagyok. Nem akartam belekeverni az ügybe ennél jobban. Tudtam, hogy ebből még bajok lehetnek. Habár ilyen esetekben mindenből lehetnek bajok…

12. Kávézni mentem. Volt a Rational Bankkal szemben egy aprócska vendéglátóhely, Kávézó A Reszkető Kezű Festőhöz. Oda ültem be, az ablak mellé. Az infolapnak saját leolvasója volt, nem kellett vesződnöm a beolvasásával. Kiterítettem a szöveget és a képeket az asztallapra. Nem emeltem magasabbra, elég, ha én látom. Egy félóra múlva már biztos voltam benne, hogy ezt a melót lehetetlen megcsinálni. Intettem a szintetikus pincérnek. – Mit óhajt? – kérdezte visszafogottan. – Milyen erős italuk van? – Nyitotta a száját, és láttam, szkaffogni fog. Gyorsan 49

hozzátettem. – Amiben csak gyümölcs van. Utálom a bogarakat a poharamban. – A pókokat is? – érzett rá a pincér a lényegre. – Talán valami gond van? – A pókok rendszertanilag nem bogarak. Más osztályba sorolandók. Elnézést uram, de sok kívánalomnak kell megfelelnünk, miközben a kedves vendég nem fogalmaz mindig egyértelműen. Van, aki a kávé, babkávé és a csontkávé közti különbségekkel nincs tisztában, és hogy a kapucsínó a tejhabos vagy a melange. Az utólagos reklamálások és lövöldözések végett mindent célszerű már a rendeléskor tisztázni. – Értem. Sem bogarak, sem pókszabásúak nem kellenek. Semmi, aminek ízelt lába, szipókája vagy hártyás szárnya van. És hagyjuk ki a puhatestűeket is! – Flagg? – Mi az? – Egy szilvához hasonló gyümölcs héjából erjesztett pálinka. Tisztán növényi eredetű. A Doolhofi Istencsászárságból importáljuk. Rendeltem egyet, majd visszafordultam a holomodellhez. Én úgy tartom, néha a dolgok mögé kell pillantani, hogy a lényeget észrevegyük. Átnéztem a modellen, de semmit nem láttam az asztallapon kívül. Illetve dehogynem: egy foltot a bal kezem mellett. Mintha kávé lenne. Pár karcolást az asztal szélén, mintha valaki belekapaszkodott volna, miközben páran rángatták. Egy kis mélyedést, mintha valaki ultrahangélű kést vágott volna bele… de tényleg semmi több. Kiürült az agyam. Karcolásokat nézegetek az asztallapon! Hát így nem fogok bankot rabolni, az bizonyos! Koncentrálnom kell! Aztán megláttam egy pár lábat, amint az asztalomhoz lép. Nem a pincér volt, mert nem egy nadrág éle, hanem egy harisnyás női láb zárkózott fel mellém. Az észbontóan finom fekete harisnyán merészen ölelkező fekete kacsok tekeregtek felfelé a comb irányába, aztán elvesztek a miniatűr szoknya alatt, ott, ahova ha belátok, akkor a helyzet már nagyon-nagyon meleg lett volna. Melegebb, mint előző este az amfiteátrumban. Magasabbra emeltem a tekintetem. Formás csípő és darázsderék. A szoknya fölött barna napsütötte bőr és izgató köldök villant elő, majd még magasabban… még magasabban a mell helyett egy csúnya, nagy Glazunov marokfegyver. Nem a mell helyén, nem, az a két csinos domborulat megvolt, ahol és ahogy kell, de a kinyújtott kézben előtte ott figyelt az energiadezintegrátor-szerűség. És engem figyelt. Rám szegeződött. Felnéztem a lány arcába, amely ugyanakkor meghökkentően bájos, kedves és lágy volt. Viszont az is csúnya halál, ha egy érzéki, telt ajkú, fekete lány lő le. Mindegy, ki fogja a fegyvert, az ő keze se jobb ilyen szituációban, mint mondjuk egy crollé. – Üljön le! – intettem a fejemmel. Ezt viszont nem tettem volna meg egy crollal. – Meg kell hallgatnia! – mondta remegő hangon. – És állva akarja elmondani, amit el akar mondani? Üljön le! Egy pillanatig elgondolkodott ezen. – Nem. – És leült. A fegyvert továbbra is rám szegezte. Én felmértem, és úgy döntöttem, nem kell tartanom tőle. Valószínűleg csak beszélgetni akar, és a kamaszok érdekes módokat tudnak kitalálni, csak hogy leszólítsák az embert. – Felesleges ez a felhajtás – mondtam. – Még egy flagget? – érdeklődött a pincér udvariasan. Biccentettem. – És a hölgynek? – Jutani kávé van? – kérdezte a lány, miközben le sem vette a tekintetét rólam. – Isten őrizz, hogy élénkítőt igyon! – tiltakoztam. – Hozzon a hölgynek, akinek a neve… 50

– Heather. – Hozzon Heathernek egy pohár ásványvizet! – A lányhoz fordultam, akivel így már meg is ismerkedtem. – Miért szegezi rám azt a Glazunovot? – Láttam tegnap, hogy mire képes… – Maga is ott volt a koncerten? Szereti Bachot? – Miért csinálta? Szétlőtték az egész amfiteátrumot! Még most is lobog a katlan lángja, és nem tudják lefojtani a környező épületek miatt, csak ha azok épségét is veszélyeztetik. – Nálam a zene véget ér a tizenkilencedik századdal. A szünet után modernek jöttek volna, azokat meg nem szeretem. – Ezért lőtte szét az amfiteátrumot? – csodálkozott el. Vajon szerethető az eszéért is? – Többek között – feleltem. – Meg mert volt ott valaki, aki meg akart ölni. – Ó. Így már érthető. A fegyvert azonban nem tette el. – Nos, leültünk – emlékeztettem. – Belekezdhet. Mit is akar tőlem azzal a fegyverrel? – Hogy vegyen föl a csapatába! – Miféle csapatomba? – Amelyikkel kirabolja a bankot. Azt ott. – Az üvegen és utcán túlra intett, ahol a Rational Bank épülete magasodott. – Nincs csapatom. – De ki akarja rabolni a bankot, és szüksége lesz egyre. – Nem akarom kirabolni a bankot. Más szeretné kirabolni, én nem – mondtam kedvesen. – Akkor ez itt mi? – A bank asztali holomodelljére pislantott. – Ártalmatlan érdeklődés egy szép épület építészeti struktúrája iránt. Harag villant a tekintetében, és kissé előretolta a fegyvert. – Na ne bolondítson, Mr. Ketchikan! – Mert akkor lelő? Kicsit hallgatott, aztán kiszolgáltak minket. Én ittam. Heather átgondolta a dolgot, és máshonnan közelített. – Nincs ezen a bolygón olyan ember, aki jobban értene a robbanószerekhez, mint én – mondta. – Ha felkérnének, én az amfiteátrum tüzét is le tudnám fojtani. Magának is szüksége van robbantási szakemberre. És nemcsak arra, hanem olyasvalakire is, aki a térfizika ismeretében meg tud tervezni molekuláris robbanásokat, és végre is tudja hajtani azokat. – Hol tanult térfizikát? – kérdeztem. Mert a robbanószerek ismeretét még csak-csak felszedi az ember a környezetéből, de információkat a tér szerkezetéről ritkán pöttyintenek el egyetemi előadókon kívül. Térfizikát autodidakta módon, könyvből megtanulni pedig annyira reménytelen, mint végigtornázni a Káma Szutra gyakorlatait csak az illusztrációk alapján. – Abból doktoráltam. Sikerült meglepnie. – Ilyen fiatalon? – Korkedvezménnyel. Nem hiszi? – És a vonzalom a robbanószerek iránt? Megrántotta a vállát. – Automatikus védekezési reakció a gonosz világgal szemben. – A bankrablás is? – Éppen nincs munkám. – Egy térfizikusnak? – Nem sok helyen hajlítanak teret, ahol meg megteszik, oda nekem nincs kedvem elmenni. Egy hónapig dolgoztam a Conques fölötti orbitális pályán lévő űrplatón, és a féreg-vezetékek körüli anomáliákat elemezgettem. Tudja, milyen unalmas meló az? – De nem veszélyes. – Van fegyverem. Meg tudom védeni magam. – Nem kétlem – mondtam, és átnyúltam az asztal felett. 51

Kivettem a kezéből a Glazunovot, óvatosan, a markolat fölött fogva. Aztán letettem kettőnk közé, a holomodell mellé. – Lelőhettem volna – rótt meg. – Ezzel ugyan nem – válaszoltam. – A harcászati rendszerem már rég befagyasztotta az energiatelepeit. Lehet, hogy van fegyvere, de az sem árt, ha tudja használni. – Ha együtt raboljuk ki a bankot, akkor elég lesz, amit a robbanószerekről és -technikákról tudok. A többit majd hozzáteszi maga. Elvigyorodtam. – Elfogad egy tanácsot? – Mi lenne az? – Írjon inkább könyvet a robbanószerekről és a technikákról. Aztán ha bestseller lesz, szóljon, és akkor dolgozhatunk együtt. Most azt tanácsolom, a bankrablás helyett másra koncentráljunk. – Mi lenne az? Felsóhajtottam. Az üvegen túl két zsaru tartotta rám a Herden-90-esét. Kettő éppen akkor robbant be a bejáraton át a kávézóba, és náluk is élesített fegyverek voltak. –Hogy kijussunk innen gond nélkül. – Kezeket a magasba! – üvöltötték a zsaruk. Engedelmesen a magasba löktem a kezem. – Maga is, hölgyem! – üvöltötte a védősisak mögül az egyik rendőr, és közelebb óvakodott. – Maga is! Tegye, amit mondtunk! Kezeket a magasba! – Jobb lesz, ha maga is felemeli a kezét, Heather! – vetettem oda a lánynak. – Tényleg? – Hacsak nincs magánál valamilyen élesített fegyver. – Gondolja, hogy idejövök egyetlenegy pisztollyal? Összevontam a szemöldököm. – Mit hozott még? – Húzza be a nyakát! Nagyot fog szólni… Ebben a pillanatban egy hatalmas robbanásban ránk omlott az épület. Amint a robbanást meghallottam, máris aktivizáltam harcászati rendszeremet, és támadtam. A benti két rendőr a lezúduló törmelékek csapdájába került, így az elsődleges célpontjaim a kívül állók voltak. Nem akartam ölni, ezért aztán egy tolósugarat indítottam el. A gerendák recsegtek és átszakadtak felettem, mellettem a fal lebegett, mint hínár a vízben, és törmelékek hullottak rám, de már tüzeltem, és minden, ami a fegyver útjában volt: a törmelékek, a feszültségtől szétpattanó üveg, az üres székek a rendőrökre zúdultak. A tolósugár aztán őket is felkapta, átrepítette az utca fölött, és nekicsapta a bank távoli épületének pár méternyi magasságban. Elpihentek a gigászi kőszobrok egyikének ölében. Akkor aztán minden összedőlt körülöttem, s nem láttam többet az utcából. Automatikusan a fejem fölé kaptam a kezem, hogy védjem magam, aztán így is maradtam: semmi nem esett rám. Pár másodperc múlva felnéztem: Heather fülig érő szájjal ücsörgött az asztal túloldalán. Beterítette a por, de karcolás sem volt rajta. Sőt! Az asztalon semmi nem mozdult el. Az épület helyes kis halmokba rendeződött körülöttünk, és mi ott ültünk a közepén, akár egy gödörben. – Mondtam, hogy értek a robbantáshoz – mondta Heather telve önbizalommal. – De ugye valójában nem akarta megadni magát? – kérdezte aztán. – Mi szükség lett volna rá? – pillantottam feléje. – Engem errefelé nem köröz a rendőrség. A végén bocsánatot kértek volna, és elmennek. – Csakugyan? – Csakugyan – biccentettem. Leengedtem a kezem, majd kikapcsoltam a holovetítőt, és zsebre vágtam. Megráztam a fejem: port szórtam szét mindenfelé. 52

Láttam, hogy a lány mennyire elkeseredik. Nem adtam neki feloldozást: tényleg feleslegesen robbantotta fel a kávézót. Heather bámult rám, majd amikor mozgást vett észre oldalt, minden. ügyetlenségből eredő hirtelen támadt rossz érzését haraggá konvertálta át. A pincér egy féltonnás gerenda alatt ücsörgött. A gerenda alatt ücsörgött, a gerenda a vállán feküdt, egyik vége egy halom rom alá szorult be, a másik egészen a plafonig ért, és egy félig álló falrész tetején támaszkodott meg. Ha nincs a tartófal, a pincér már egy műanyagból, platinából és műhúsból álló préselt kocka lett volna, így azonban túlélte a robbanást, és amennyire forgatni tudta a fejét, annyiban érdeklődő pillantást vetett a kávézóra. – Minek hívta a rendőröket? – támadt rá egy vadmacska – bocsánat, vad kiscica – dühével Heather a szintetikus pincérre. – Látja, mi lett belőle? És ütni kezdte a szinti fejét. – Nem én hívtam őket – felelte a pincér halálos nyugalommal. Felemelkedett a földről, a vállán a keresztgerendával. – Akkor ki volt? – lépett hátra Heather. – Talán az utcáról valaki. A hölgy elég feltűnően tartotta a Glazunovot, bárki kiszúrhatta, aki nem vak. – Nahát! – Heather erre csak ennyit tudott mondani, majd felém fordult. – Jön velem? És fellépett az asztalra, majd onnan tovább a romhalmaz tetejére. Az utca szemközti oldaláról ránk lőtt az egyik sérült rendőr. Lerántottam a romokra a lányt, aki alaposan megüthette magát, de inkább a fájdalom, mint a halál – ez volt az életelvem. A Herdenből kicsapó ajándék energiacsomag átzúgott a fejünk felett, és habár nem talált el minket, telibe kapta a kávézó mögötti épületet. Felrobbantotta az oldalát. A fal félbetörött és megroskadt. Azután szép lassan, mintha csak az idő telt volna sokkalsokkal lassabban, kifordult a helyéből, és dőlni kezdett – ránk. Heather felsikoltott, és hozzám ugrott. Belém kapaszkodott, a vállamhoz nyomta arcát, és onnantól kezdve a fülembe sikított. A fal recsegett és ropogott. Ránk vetődött az árnyéka, ebből tudtam, hogy ideje az asztal alá vetődni. Elkaptam Heather fejét, és az asztal alá nyomtam, majd mellé bújtam, és abban a pillanatban ránk szakadt a sötétség: az egész házfal. Kis csönd. Heather közvetlen közelről pislogott rám. Csak a szeme fehérjét láttam a sötétben. – Most mi van? – suttogta. – Mennünk kellene, mielőtt az egész rendőrség a nyakunkba szakad – morogtam. – Mert most már nehezen tudnám kimagyarázni magam. Jó példát mutattam: törtem az utat. Átmásztam a törmelékeken. Első pillantásom a szomszéd házra esett: mintha egy hangyabolyt keresztbe vágtak volna. Ügyfelek és döbbent irodisták álltak a hiányzó falú emeletek szélénél, és bámultak kifelé. Heather is kikászálódott az asztal alól. – Ha mi ketten összefogunk – mondta –, bármit elérhetünk. A néhai kávézó felett lassan ülepedő porfelhőt néztem, s eszembe jutott a pillanat, amikor teljesen beroskadt az amfiteátrum, és a lángok a magasba csaptak. – Azt hiszem, Conquesből kő kövön nem maradna – feleltem. Leporoltam a hajtókámat. – Menjen haza, kislány! Láttam, hogy mindjárt elbőgi magát. Otthagytam az asztal és a romok tetején, porosan, szakadtan és zokogva.

53

13. Vanessa idegesen fogadott. Nem is lepődtem meg, hogy saját kezűleg ő nyit ajtót, nem pedig a lakáj. – Ma jó volt a terepszemle? – kérdezte dühösen. A tekintete villámokat szórt. – Tele van veled a hírháló. – És mit mondanak rólam? – Leromboltad A Reszkető Kezű Festőt. – Mondják, hogy én voltam? – Tudom, hogy te voltál! – Tévedsz – mondtam, és elmentem mellette, be egyenesen a hallba. Nem akartam vitatkozni. Egy különös alak ült a pamlagon. – Drágám – szóltam hátrafelé –, valaki ül a pamlagodon! – Tisztában vagyok vele! – Még mindig az ajtó mellett állt és duzzogott. Közelebb léptem a pasihoz. – És mekkora a szeme… és mekkora a füle… és mekkora az… – Yann Gordon vagyok, Mr. Ketchikan. –… orra! A fazon fölállt. Akkora volt, mint egy ház. Egy fejjel fölém magasodott, pedig én sem vagyok alacsony pasas. Ráadásul nem akármilyen volt az a fej. Leginkább a reimsi katedrális ólomablakaihoz tudnám hasonlítani: fémszálak futottak, kanyarogtak az arcán. És látszott, hogy nem festés, tetoválás vagy díszítés… A fémszálak összevissza szabdalták az arcbőrt. – Elnézést kérek, Mr. Gordon – feleltem. Ez egy komoly ember. Fekete, nehéz bőrkabát, euticéniumszegecsekkel kivert öv és hegyes orrú, fekete bőrcsizma, az orrán és a talpán vasalással. – Nem éppen úgy alakult a napom, ahogy terveztem. Végignézett poros ruhámon. – Öltözzön át nyugodtan! Megvárom. Egy negyedóra alatt kész voltam. A zuhany alól kilépve nem szárítottam meg a hajam, csak végigsimítottam rajta, így szorítottam ki belőle a vizet. Gyorsan felöltöztem. – Yannt én kérettem ide – mondta Vanessa. – Segíteni fog nekünk. – Nekünk? – A bankrab… – Nessie, magunkra hagynál egy kicsit? – York! – Magunkra hagynál egy kicsit, édesem? – Én… Bármelyik ügyes művész kényelmesen leskiccelhetett volna minket, ahogy mozdulatlanul álltunk ott egymással szemben. Aztán Vanessa kapta magát, és dühösen kiviharzott a hallból. Ha már itt volt, foglalkoznom kellett Gordonnal. Nem tudhatom, Vanessa miről fecsegett neki. – Kicsoda maga, Yann? Keresztbe vetette egyik lábát a másikon, majd az ölébe rakta a kezét. A férfi egész tartása lazaságról árulkodott. Látszott azonban, hogy szándékosan törekszik erre a benyomásra, jelezni akarja, hogy nem jelent fenyegetést. Ugyanakkor a tekintete tudtomra adta, hogy vele nem lehet szórakozni. – A megfelelő ember – mondta –, akit mindenféleképpen megtalált volna, Mr. Ketchikan. – Mi a szakterülete? – A szervezés. Emberek, járművek, fegyverek. Maga nem idevalósi, Mr. Ketchikan. Nekem megvannak a kapcsolataim. Mindent szállítok, nincsen lehetetlen kérés. Nem tud kitalálni olyat, amit le ne tudnék tenni záros határidőn belül a kezébe. Hittem neki. 54

– És mi a motivációja, Yann? – A pénz. Problémamentes vagyok. Csak a pénz érdekel. – Híreket is szállít? Megvillantotta ólmos mosolyát. – Az nem én vagyok. Visszamosolyogtam rá. – Hogyan került ide, Yann? – Az embernek a múltja a legjobb ajánlása – felelte rezzenéstelenül. – Néhányan tudják, mit tettem már eddig, és bíznak abban, hogy meg tudom ismételni. – Vanessa?… – Fogalmazzunk úgy, hogy az egész Cox család. Vanessa értékítéletében erősen kételkedtem, legalábbis bankrabláshoz kellő ember tekintetében. Cipőt, ruhákat, színházi belépőjegyet bizonyosan hagyom, hogy ő vegyen, de az emberismeret, főképp pedig a férfiismeret, merőben más pálya. Ám Lionel Cox más típus. Ő a megtestesült vadász, a ravasz, találékony, átverhetetlen üzletember archetípusa. – Dolgozott Lionelnek? – Dolgoztam. Nem kérdeztem meg, hogy mit, majd utánanézek. Nyilván nem Lionelnél, de utánanézek. – Tegyünk egy próbát, Yann – ajánlottam. – Nem mondom, hogy maga az én emberem, hiszen még azt sem mondtam, hogy bárkit is keresek vagy szükségem lenne rá… De próbáljuk meg! Szerezzen nekem egy Herden-100-ast! A legújabb fejlesztésű Herden volt, azt mondták, csupán ötven készült belőle, és azokat is elzárták egy szekrénybe, mert épp nincs olyan háború sehol a galaxisban, ahol használni lehetne. A párhuzamos Herden-család azon tagja, amelyet jobbnak lát az is letagadni, aki kifejlesztette. Ha Yann Gordon szerez egyet, akkor ügyes. Abban az esetben gondolkodhatok a személyében. Talán. Persze megtörténhet, hogy lehetetlen feladat elé állítottam. – Mennyi időm van rá? – Negyvennyolc óra. – Holnapután magáért jövök – állt fel. – Pontosan mikor? – Előtte szólni fogok. – A kezét nyújtotta. – Ne nagyon kösse le magát! És távozott.

14. A vonal biztonságossá tétele némi statikus zajjal járt, de ez nem volt különösképpen zavaró. A lehallgatásmentes kapcsolat megért ennyit. A beszélgető felek egyike sem adott képet, holott ismerték már egymást. A hívást Kálvin kezdeményezte. – Péter? – Igen? – Kálvin vagyok… – Tudom. – Azért hívtam, mert van Conquesben valaki, akire érdemes lenne figyelnünk. – York Ketchikanre céloz? – Hallott már róla? – Természetesen. Ha maga nem keres, akkor én hívom. 55

– Már rajta vagyok az ügyön. – Az jó. – Péter kicsit hallgatott. Kálvin türelmesen várt. – Vele érdemes vagy rajta keresztül? Mi a meglátása? – Tudja, ki ez az ember? – kérdezett vissza Kálvin. – Igen. – Akkor tudja azt is, hogy csak vele. Én semmi esetre sem lépnék át rajta. Elég kockázat a bank… – Legyen úgy, ahogy gondolja. Szervezze meg! – Értem. – És Kálvin!… – Igen? – Naponta jelentsen! Vagy rögtön, ha történik valami. Magának mindig elérhető leszek ezen a vonalon. – Úgy lesz! – Akkor hát újra kezdjük! Kálvin bontotta a vonalat, hátradőlt székén, és bólintott. Senki nem volt a szobában rajta kívül, magának mondta hát: – Újra kezdjük…

56

IV.

15. Carroll Dinah Halliday nem akármilyen helyen lakott: a hatalmas, homokszínű falakra fahéjszín függönyök hullottak a magasból, a sarkokban krém- és csontszín lombozatú fák álltak, aprócska, lándzsa és nyílhegy alakú leveleik visszafogott árnyalatban fénylettek, és olyan lazán hullottak alá ágaik, mintha a fák csak pihenő táncosok lennének. Semmi hivalkodás, sehol egy festmény, középen itt-ott egy-egy állvány, rajtuk kis szobrocskák, ízléses alkotások, minden meghökkentés nélkül. Kellemes hangulatú, békés otthon volt, amit feldobott az a pár tucat apró, narancsszínű madárka, amely a mennyezet magasában, a fák között ide-oda repdesett. Carroll teát szervírozott: aranytálcán hozta hófehér porcelánpoharakban. Az illata pillanatokon belül elbódított. – Fahéj és hibiszkusz a földi növények közül – mondta a nő. – Oriens, samoa, és kvadrilkéreg… a helyiek közül. Javítja a vérkeringést és serkenti a gondolkodást, illetve az összpontosítást. Egészséges és finom. Egy keveset beszélgettünk a teákról: valamennyit értettem hozzájuk, mivel tizenhárom évesen egy teaültetvény közepén voltam túsz. Pontosabban szólva csupán az ültetvény tizedén volt tea, a kilenctizedén a liberté elnevezésű kábítószer alapanyagát, egy hizang nevezetű növényt termeltek, amely rettenetesen hasonlított a hagyományos teafűfélékhez. Aztán rátértem jövetelem okára. – Mihez is kéri a segítségemet, Mr. Ketchikan? – Szeretnék megtalálni valakit – mondtam. – César Pontieri a neve. – Ó! – Carroll töltött magának még egy csésze teát. Nem kerülte el a figyelmemet finom homlokráncolása, és tudtam, most az időt húzza, gondolkodik. – Szóval Césart szeretné megtalálni… – Igen. – Csak nem akarja megölni? Meghökkentem. – Miért akarnám? – Szépen elintézték maguk ketten az amfiteátrumot. Visszafogottan biccentettem. – Elsült pár fegyver. Semmiség. – Nem tudja, ugye, ki az a César Pontieri? – Az igazat megvallva fogalmam sincs. – Volt valami a kérdésében, s ahogy a poharat tartotta közben, ami komolyságra intett. – Csupán a nevét tudom, illetve most már azt is, hogy imádja az özönvíz-korabeli járműveket, és egy római birodalmi sas van a tar koponyájára tetoválva. 57

– César Pontieri huszonöt fényéves körben a legnagyobb és leghíresebb… leghírhedtebb műkereskedő. S egy olyan államban, mint amilyen a Conquesi Köztársaság, amely kifejezetten a műkincsekre szakosodott, ez jókora vagyont és hatalmat jelent. Maga, Mr. Ketchikan, kilőtte Conques és a rendszer legbefolyásosabb embere alól az amfiteátrumot. – Előfordult velem már párszor hasonló, elhiheti – válaszoltam visszafogottan. – Valóban? – Ám úgy hallottam, hogy Roll Connaway a legbefolyásosabb ember errefelé. – Roll a leggazdagabb, Césarnak viszont nagyobb hatalma van a lekötelezettjei vagy éppen a megfélemlített kliensei által. César a köztársaság szürke eminenciása. Van törvényhozásunk és választott kormányunk, és külön bírói hatalom, egymástól mindegyik független, de Césartól mind függésben. César Pontieri senki és semmi hivatalosan ebben rendszerben, de megkerülhetetlen. Nincs országa, de van birodalma, nincs otthona, de van egy egész légiója. A bolygó körül egy egész hadiflottája állomásozik. Egy része néha útra kel, de soha nem mindegyik. Hivatalosan kereskedelmi szállítmányokat kísérnek a veszélyesebb rendszerekbe. César a feje a Drang Kereskedőhálózat igazgatótanácsának, és ő igazgatja a Sturm Védőszolgálatot. Ez a két álca éppen elég fedezékként egy ekkora hatalomhoz: a két cég harminc nagyobb hadirombolóval és vagy kétezer kisebb fregattal rendelkezik. César nem megy emberek közé, leszámítva pár kitüntetett előadást, mint amilyen az orgonakoncert is. Nem tudni, hol él vagy lakik. A mendemondák szerint valamelyik környező hegy gyomrában, ahova nem vezet út, csak teleportrendszerrel lehet bejutni. A mendemonda arról is szól, hogy Césarnak veszélyes hobbijai vannak, és ha azt mondom, hogy különc, azzal még nem árultam el, hogy véresen komolyan veszi a hobbijait is. Nem fogja megtorlatlanul hagyni, amit tegnapelőtt tett, Mr. Ketchikan. Ki árulta el, hogy César ott lesz az amfiteátrumban? Haloványan nemet intettem. – Ne is árulja el senkinek! – biccentett Carroll. – De akárki is az, figyelmeztesse, hogy most azonnal távozzon a bolygóról! A legjobb, ha a féregvezetékek egyike mentén nagyon távolra elutazik. Máskülönben halott embernek tekintheti magát. Bár vélhetőleg akárhová is megy, már most az. Mindezeket szelíden és csendesen mondta, mintha csak a Hamupipőkét mesélné egy gyermekágy mellett. Úgy éreztem, hogy Roll tud vigyázni magára, még akkor is, ha César maga az ördög. Két ilyen volumenű ember mindig talál kompromisszumos megoldást, mert ha nem, akkor darabokra hullik a bolygó. Nemegyszer előfordult, hogy ilyen szintű pasiknál mindkettő beledöglött a konfliktusba. Az ő dolguk. Az én dolgom meg az, hogy Césarból kivasaljak egy nevet. Láttam, hogy nem lesz könnyű. – Felfogta már, milyen bajban van? – kérdezte Carroll aggódó hangon. – Igen. Fogalmam sincs, hogyan fogom kiszedni Césarból, ami miatt megkerestem. Ezek után nem lesz túlzottan közlékeny. Carroll hallgatott. – Maga is menthetetlen – mondta aztán. Meglepetten pislantottam rá. – Kislány koromban – folytatta – sokszor elgondolkodtam azon, hogy az még rendben van, hogy Isten nem egyenlőnek teremtett minket. Hogy van, akinek könnyű az élete, mert gazdag családba születik, s van, akit egész éltében húz-von a sors. De az miért van, hogy Isten egyeseket butának teremtett, másokat okosnak? Van, aki képes belátni, hogy elrontott dolgokat, s van, aki soha életében nem jön rá. Még ha a szemébe mondják, akkor sem. – Abban igaza van, hogy az amfiteátrumot nem kellett volna szétlőni – feleltem. – De égetően fontos számomra, hogy egy kérdésre választ kapjak Césartól, és ezen a történtek sem változtatnak. – Nem mondták, hogy levélben is megkeresheti Césart? – Levélben? – Igen. César kedveli a hagyományos levelet. Fogadja őket, ha kézírással írták. 58

Megkérdezhette volna levélben. Ha a grafológus jót mond magáról, talán még találkozót is adott volna. – Sosem adott volna találkát, ha a kézírásomat kielemezteti egy grafológussal – mondtam százszázalékos bizonyossággal. – És nem lehetne elfelejteni azt a kérdést? Idővel minden kérdés veszít fontosságából. Az ember már csak ilyen. – Felemelte a kezét. – Ha indiszkrétnek tűnnék, bocsássa meg! – Kedves, hogy aggódik értem, de az én érdeklődésem… úgymint holmi kíváncsiskodás. Egy képről van szó, ami a családom birtokában volt húsz évvel ezelőtt. A kép átment César kezén, és tudni szeretném, hol és kitől szerezte. – Egy műkincskereskedőt faggatni a forrásairól! Mintha egy festőt a titkos technikájáról kérdezne… – Nekem elsőként az ír whisky és annak receptje jutott eszembe párhuzamként – bólintottam. – Húsz évvel ezelőtt, a gilleth-mutáns háború őrületében elraboltak a szüleimtől, és a zsoldoscsapatok kifosztották a családi kastélyunkat. A festmény és César segítségével talán találok valakit, aki ott volt, és meg tudja mondani, hogy mi lett apámmal és anyámmal. – Nem látta őket azóta? – A háború után visszatértem Új-Aquitániára. A palotának csupán romjai maradtak, megfeketedett falak, gazzal benőtt törmelék, és néhol egy-két beomlott pince. Az űr-reptér helyén egy óriási kráter, a közeli városban meg csupa új betelepülő… s aki még él, az nem akar emlékezni. Nem sok mindent találtam ott. A bolygó mutáns érdekzónába került, az állami hivatalnokok pedig tudvalevőleg tartózkodók, amikor egy feltételezett bajkeverőről van szó. Vagy túlontúl erőszakosak. Hallgatott. – Sajnálom – mondta aztán. – Elmúlt – feleltem. – De ha adatik egy lehetőség, azt meg akarom ragadni. – Megértem…. – Hát ezért keresem Césart. Harangjáték hallatszott a magasból. A madarak felrebbentek a szobafák ágairól, surrogtak a levelek, csivitelés csapott fel. Carroll felkapta a fejét. – Ó – mondta –, elnézést kell kérnem, vendéget vártam ma délutánra, és amikor maga bejelentkezett, már nem tudtam lemondani azt a másikat… Felálltam. – Maradjon még! – intett. Huncut szikrák villantak tekintetében. – Az igazság az, hogy szívesen összeismertetném önöket. Jonathan Crowley-Wilsont várom, akinek a Fekete macskájára licitált… – Azt hallottam, hogy a művész nem szimpatizál velem – mosolyodtam el. Legyintett. – Művészek! Csak ritkán lövöldöznek. Maradjon még! Személyesen ment most is ajtót nyitni. Visszaültem a helyemre. Carroll egy feketébe öltözött sovány figurát vezetett be. Hollófekete haja volt, a vállára hullt, arca markáns, széles arccsonttal, a szája keskeny, álla hegyes. A tekintete mélyen ülő és szuggesztív. Mialatt Carroll bemutatott bennünket egymásnak, Crowley-Wilson le nem vette a tekintetét rólam. Csak akkor fordította arcát kissé a nő felé, amikor Carroll megkérdezte, mit iszik. – Csak vizet. Szénsav nélkül. Ezt már nem a házigazdánk szervírozta, hanem a ház egy alkalmazottja. – Teát? – kérdezett engem is. – Kérek. – Nem mondta, hogy vendége lesz – jegyezte meg Crowley-Wilson. – Nem tudtam elérni önt – felelte Carroll. – Remélem, nem okoz gondot Mr. Ketchikan jelenléte. – Csupán a köszönetemet akartam kifejezni Önnek az aukció kapcsán. Jóval sikeresebb volt, mint amire számítottam, hála azoknak – itt gunyorosan felém csippentett szemével –, 59

akik ténylegesen felismerik a kortárs művészet értékeit, és áldoznak rá pénzükből. Arra gondoltam, hogy spirituális energiákkal megtámogatom hálám jeléül Önt, Miss Halliday. – Az ön sikere az én sikerem is – felelte a nő. – Nem hiszem, hogy ártana, ha a szellemi síkon megerősít valaki. De a hasznáról nem vagyok teljes mértékben meggyőződve. – Ó, még mindig nem hisz benne! – felelte a férfi. Már csak az hiányzott, hogy az ujjával játékosan megfenyegesse a nőt. – Pedig érezheti jótékony hatását! – Mélyen hívő, katolikus családban nőttem fel, Mr. Ketchikan – mondta nekem magyarázatképp Carroll. – Mr. Crowley-Wilson tudja ezt. Úgy éreztem magam, mintha táncparketten keringőző párt látnék. Egyenes tartás, távolságtartó mosoly, a fiú keze a lány derekán, illem szerint, a lány keze pedig kimérten a fiú vállán. Kicsit ilyen hangulata volt ennek a beszélgetésnek. – És Mr. Crowley-Wilson milyen családi örökséget hozott magával? – kérdeztem én a férfit. – Az őseim között nem egy vudu pap található – mondta a férfi. – Persze a legutolsó is háromszáz évvel ezelőtt élt. A császári udvarban, a von Anstetteneknél… – Gratulálok. – Maga hisz a szellemekben, Mr. Ketchikan? Az átokban, a rontásban? A varázslatokban? – Hát lehet nem hinni? Varázslatosan szép barátnőm van, és átkozottul jól érzem magam mellette. És nagyon nem akarom elrontani ezt a kapcsolatot. – Maga tréfál! – Természetesen – biccentettem. – Jobban hiszek a fegyveremben, mint az analógiás mágia meglétében. Megszurkál egy viaszbabát, melyben a hajszálam van, és én meghalok? Ugyan már! Egy genetikai generál után már nem is az enyém az a hajszál. Vagy egy tudati transzplantáció során másba menekülhetek. Melyik az erősebb, Mr. Crowley-Wilson? A tudomány vagy a boszorkányság? Nem zárom ki a transzcendens hatalmak meglétét, de én a magam részéről jobban hiszek a tudomány erejében. Ha szembejön egy szellem, kifordítom a térrel együtt, aztán csodálkozhat egy másik dimenzióban, hogy mi történt vele. Találjon vissza hozzám, kap egy jópontot, és újból kifordítom a világból… – Sok ilyen emberrel találkoztam, mint maga – biccentett a férfi. – Néhányan már nem élnek. – Én meg sok olyannal, aki azt hitte, uralja a mágiát. – A többségük már nem él. – Uraim! – intett minket Carroll. – Vendégségben vannak. Nálam. – Elnézést Miss Halliday – hajolt meg ültében Crowley-Wilson. – Az asztrális lényekhez jobban értek, mint az élőkhöz. – Egyébként érdemes tanulmányozni a jelenséget, Mr. Ketchikan – fordult felém a nő. – Conquesben sok az auralátó és a pszichikus. Az előbbiek ugyan emberek, az utóbbiak pedig hüllők, de az átkot hordozót mindkét részről meg tudják különböztetni a többiektől. Tehát ha rontást ragasztanak valakire, az tükröződik az aurában, és valahogy az illető tudati állapotában is. Ez mivel magyarázható? Biztosan nem a szavak erejével! – A jelenség vizsgálatával foglalkozzanak csak a parapszichológusok – válaszoltam. – Engem jobban érdekel a modern művészet. – Felálltam ismét. – Most azonban mennem kell, mert elígérkeztem estére egy nagyon finom vacsorára Vanessa barátnőivel… – Nem kétlem, hogy élvezetes társaság lesz – felelte Carroll. – Kikísérem, Mr. Ketchikan. Az ajtóban aztán azt mondta: – Césart pedig ne keresse. Majd keresni fogja ő magát. Nem szokta megtorlatlanul hagyni az olyan… incidenseket, mint ami az amfiteátrumban történt. Csak élje túl. Mr. Ketchikan! Ha ez sikerül, akkor nyert helyzetben van. – Miért? – Mert híresebb lesz, mint bárki más ezen a bolygón. És ne feledje: a hírnév hatalom! Ezzel a végszóval bocsátott utamra. Hazáig azon gondolkodtam, hogy Carroll vajon mire akart célozni. Majd kiderül.

60

16. Roma non pereat si Romani non pereant!6 Ez állt lángoló betűkkel a sziklafal magasán. César Pontieri nem az ágostoni szellemben élte meg e mondat igazságát, előtte a birodalomalapító Róma példája lebegett. César ugyanakkor realista is volt: nem akart birodalmat, csupán hatalmat a birodalmakat irányítók felett. César igazi római volt. Tudta, mi az, uralkodni mások felett. Nem csupán az erő és a hatalom eszközével, de többnek lenni, minden téren. A sziklabarlangban nagy volt a sürgés. A magasban szállítóhuzalokon különböző árukat vittek a raktárakba, vagy éppen hoztak ki onnan. Némelyik a laboratóriumok valamelyikébe tartott, mások az ellenőrzésre. A körfolyosókon emberek siettek, mindenkin barna köpeny volt, arany szegéllyel. Alul, a csarnoknak ezen a részén, a látogatóknak fenntartott helyen kétszázhúsz autócsoda állt üvegvitrinekben – Mercedesek, Ferrarik, Jaguarok, Roverek, Lincolnok és megannyi más márka a huszadik, huszonegyedik és huszonkettedik századból –, kímélő fényben, vákuumban. …és közülük az egyik a felismerhetetlenségig eldeformálódva. – Ez az állat összetört egy ezerharmincöt éves autót – mondta César. – Hát kinek képzeli ez magát? – Még mindig nem sikerült eloltani az amfiteátrum katlanának a tüzét, uram. Azt mondják, napokba telhet, és csak utána lehet megkezdeni a romok eltakarítását. – Ki nem szarja le az amfiteátrumot? – hördült fel César. – Nézze, Heinz! Nézze ezt az autócsodát! Nem csupán ezeréves, azaz öregebb, mint a maga családja, de egy olyan ember ült benne, aki a civilizációt alapjaiban akarta megreformálni! És ez az állat összetöri nekem! És hogyan? Nekimegy egy szar fának? Nekimegy egy olyan fának, amit húsz éve ültettek! És a Daimler-Benz összetörik, a fának meg semmi baja! – Intett. – Vigyék is el innen! Nem akarom látni, amíg rendbe nem hozzák. Elfordult a vitrintől, és a titkárra nézett. – Mit tudunk róla, hol van? – Conquesbe érkezése után nem sokkal összejött Lionel Cox lányával, és hozzá költözött. – Értem. Csinálják úgy, hogy a lány életben maradjon! Kellemes nő, kár lenne érte. Ráadásul Lionellel egész jók az üzleti kapcsolataink. Felesleges lenne magunkra haragítani. És mit derített ki, Heinz, kitől kapta Mr. Ketchikan az információt, hogy hol vagyok? – Jól sejtette, uram. A Rubens-kép tulajdonosától. Roll Connawaytől. César Pontieri ezúttal hallgatott. – Biztos az információ? – Három pszichikus is meg tudja erősíteni. – Hol vannak azok a pszichikusok? – A Nérón, uram. – Menjünk csak fel a Néróra! – mondta az olasz, miután átgondolta a dolgot. – Ebben az esetben kicsit ügyesebbnek kell lennünk! – Uram, én nem javaslom… – Heinz Pikberg elhallgatott César arckifejezése láttán. Titkárként tudta, mikor kell beszélnie, és mikor kell visszafognia magát. – Majd én gondolkodom, Heinz! Maga hívja a Nérót! – Igen, uram. Elnézést, uram. César Pontieri türelmetlenül elhessintette a másikat. A kocsi összetörését sosem fogja megbocsátani – senkinek. Történetesen még akkor sem, ha az illető, aki rászabadította a vészt, Roll Connaway volt. És haragját csak egyvalami orvosolhatja: a bosszú. A Néró a harminc Pontieri-romboló egyike volt: a fegyverzetével minden gond nélkül fel tudott volna robbantani egy holdat, vagy kietlen hamusivataggá égetni egy egész földrészt pár 6

Roma non pereat si Romani non pereant! (lat): Róma nem vész el, ha a rómaiak el nem vesznek. (Szent Ágoston)

61

perc leforgása alatt. César és Heinz a hajóhídon materializálódott, a teleportfülkében. Egy sárgás-vöröses villanásban jelentek meg, amit a polárszűrők kifelé erősen tompítottak, de nem annyira, hogy a hídon lévők ne tudják: César Pontieri megérkezett. Ha megjelent a vezérlőben, valami mindig történt, így a tisztek azonnal harmadfokú riadót rendeltek el. A Néró volt a flotta zászlóshajója, első osztályú, Franco típusú, nehéztüzérséggel rendelkező csillagromboló. A nevét nem véletlenül kapta az ókori Róma elmebetegnek kikiáltott császáráról: César e névadással rehabilitálta az uralkodót. Felgyújtani egy várost, hogy fájdalmas módon, de kivágják a társadalom fekélyét, César Pontieri szemében ennél nagyobb tettet ember még aligha követett el. Persze nem a háromezer évvel ezelőtti pogány és a keresztény gondolat összeütközése volt a lényeg, hanem maga a tett. César hasonlóképpen tisztelte a vadat, amely a lábát lerágva szabadul ki a csapdából. Fáj, de meg kell tenni. Az ember a testét, lelkét, szívét csonkítja meg, de a magasabb célokért meg kell tenni! És aki meg tudja tenni, az az igazi vezér… Tiszteletből viselte a hajó a Néró nevet. – Hol vannak a pszichikusok? – harsogta César a hídra lépve, melynek monumentális és futurisztikus formáin a metálszín és a szürke tucatnyi árnyalata uralkodott. Perceken belül előtte álltak. – Mielőtt szétrúgom Roll Connaway seggét, biztosan tudni akarom, hogy ő adott ki – mondta a három kétlábú hüllőnek. – Csak az mondják, ami biztos, különben csizmát készíttetek a bőrükből! Vagy kézitáskát. – Három szélssszemélyt vizsgáltunk meg, uram – sziszegte a pszichikus. Hosszúkás, pikkelyekkel borított orra felett két rideg, fekete gombszem ült, s mereven bámult César Pontierire. Nem tükröződtek benne érzelmek, ám messziről bárki láthatta a hüllő mozdulatain, hogy tart a férfitól. Isten tudja, mit látott a gondolatai között. Néha gondolatolvasónak lenni egyáltalán nem kellemes érzés. César biccentett. – És?… – Én missszter Ketszhikan nyomába ssszegődtem, amikor ma délelőtt meglátogatta misssz Karroll Dinah Hallidayt. Assszt kell mondjam, missszter Szézar, hogy missszter Ketszhikan erőssszen kondiszionált ssszemély. Nem látni bele a gondolataiba. Nem itt kondiszionálták. Az érzéssszek, melyeket elméje tükröz, általam nem issszmert technikára utalnak. Valóssszínűleg gyermekkori… – Nem kértem képességelemzést – mondta César ridegen. – Megtudott valamit, vagy sem? – Szupán annyit, uram, hogy Missszter Ketszhikan nem ssszok mindenkivel találkozott az elmúlt napokban. Nyomokban éreztem misssz Halliday jelenlétét, misssz Koksssz jelenlétét, akihez missszter Ketszhikan hazatért, ésssz Roll Konnaway ésssz felesszége lenyomatát. Ezen túl még egy fiatal hölgyet ésssz egy feketébe öltözött férfit, ésssz önt… uram… – Ez elég halovány, Hsziander! – César közelebb lépett a hüllőhöz. – Annál sokkal jobban megfizetem, hogy engem lásson más fejében – César kicsit felemelte a hangját – szinte csak engem, egy olyan ember tudatának a felszínén, aki – ezt erősen megnyomta, s innentől egyre tagoltabban és hangosabban ejtett minden egyes szót – nem sokkal korábban szétlőtt egy fél amfiteátrumot körülöttem! Az utolsó szót már üvöltötte. A hajó vezérlőjében olyan mély lett a csend, mint egy sötét, feneketlen kútban egy fekete lyuk kellős közepén. – Lessszkenneltem misssz Hallidayt isssz… – tette hozza halkan a pszichikus. Fekete nyelve idegesen ki-kibukott pofájából. – Jutott valamire? Ssszajnosz nem… – César szeme megvillant, a hüllő önkéntelenül is hátralépett. – Misssz Halliday hittani kondiszionálászt kapott. Fényesssz glória övezi minden gondolatát – César fújt egyet, és a másik pszichikushoz fordult. – Ha a végére nem kerekedik ki valami ép dolog, hát magukon fogok taposni a következő 62

évtizedben! – mondta fenyegetőn. – A nyelvükből lesz a cipőtalpam, és a hátukból hasíttatom ki a felsőrészt… – Meglesssz, uram! Meglesssz! – lelkendezett a másik hüllő. César összefonta a karját mellkasa előtt. – Érdeklődve hallgatom. – Én misssz Kokssszot követtem… Misssz Koksssz ssszintén kondiszionálva lett, ésssz az ő kondiszionálásza isz erősssz hittani hatássszokat mutat, de nem olyan erőssszeket. Valamennyire a mélyére láttam a tudatának… A jegyeket, melyekkel a konszertet megtekintették. Roll Konnawaytől kapták… – Na, ez már valami! Tovább! – Ninsz tovább, uram! – A hüllő lelkesedése tovaszállt. – De a jegyek bisssztossszan ajándékok voltak. Ésssz Roll Konnawaytől. – Van-e valami egyéb? – kérdezte César. Gyűlölte a pszichikusokat, a hüllőpofájukat, a szagukat, az öltözetüket, amely testüknek csak kis részét fedte, és hatásában mintha rongyokból varrták volna össze. Legszívesebben minden pszichikust kilőtt volna a világűrbe. A mocsárból jöttek és oda is valók. César elhatározta, hogyha a hüllő harmadszor is elmondja ugyanazt, akkor megöli. Ettől az elhatározástól rideg nyugalom szállta meg. Hirtelen dühe tovaszállt, csak a jeges közöny maradt helyében. – Ssszerintem a jegyekkel együtt kapták meg Missszter Konnawaytől a… César kihúzta az első tiszt övéből a lézerfegyvert, és egyszerűen belelőtt a hüllőbe. A sugár óriási lyukat égetett a testbe. A hüllő alsó állkapcsa leesett, kibuggyant a nyelve. A tekintete ekkor már üveges volt. Úgy dőlt el, mint egy hatástalanított kiborg. – Elsőre is értek a szóból – hajolt César a hulla után. Aztán eszébe jutott, hogy ez a hüllő biztosan nem mert belenézni a gondolatai közé. Pedig most jobban járt volna, ha leselkedik. Mindegy! – Azt hiszem, kellőképp intelligensen nézek ki! Nemde, Herr Pikberg? – kérdezte Heinzet. – Hüllők, uram. Nincs szemük az ilyesmihez. – És ezek dolgoznak nekem! – mondta César. – Nem lehetne megoldani, hogy inkább az ellenségeimnek dolgozzanak? A harmadik pszichikus mélyen meghajolt, amikor César megszólította. – Uram, az informásziók nyomán Roll Konnaway közelébe próbáltam kerülni… Ez szajnosz lehetetlen, de… Mr. Konnaway tudata messzebbről szüt, mint bárki mászé Konqueszben, uram. Olyan szaga van, mint a mirtusznak, ész éget, mintha magát a pápát látnám. Uram, Mr. Konnaway maga isz pszichikusz, ész olyan erősz a tudata, hogy akár a Vaszkesztyűszök közé isz felvehetnék… – Mi a fene van itt? – kelt ki magából César.– Conquesben mindenki hívő lett? És komolyan gondolják, hogy ezek alapján én biztos leszek a dolgomban? – De… – Mi van? Nyögje ki! A harmadik hüllő ismét meghajolt, mire César elkapta a nyakánál fogva, és egyenesen a falhoz vágta. Nem dühből tette, s ez még félelmetesebb volt. Mint az ólomszemű ragadozóé, úgy csillogott a tekintete. – Ha nem nyögi ki, kitépem a nyelvét! – mondta látható élvezettel. – A kasztélynál találkoztam Mrs. Arlene Konnawayjel – nyögte a fal tövében a hüllő, halott társa mellett. A keze annak vérében támaszkodott. – Ész ő nyitott. Nem teljesen, de nyitott. Láttam, amint Mr. Ketszhikan a szímet kéri Mr. Konnawaytől. Annak az embernek a szímét, akitől a Rubenszt vette… César a fegyverrel játszott, majd visszaadta az első tisztnek. – Lehet, hogy ennyi mégis elég – morogta. Heinzzel a nyomában a taktikai elemzőpulthoz sietett. –Tudja, Heinz, a Római Birodalom hol követte el az első és megbocsáthatatlan hibát? 63

– Hogy megadta a polgárjogot a provinciák lakosságának? – kérdezett vissza Heinz. Hallotta már elégszer a történetet. – Úgy van! Hogy minden szedett-vedett idegent odaengedett a vívmányaihoz! Válogatás nélkül kiterjesztették a polgárjogot, érdemes-érdemtelen rómainak érezhette magát! A vér felhígult, és az idegenek fekélyeket, betegséget, árulást hoztak. Pszichikusok! Hüllők, mint emberek… Nem értem ezt a világot! – De irányítja, uram! – Irányítom? Ha irányítanám, akkor ezek a dögevők nem állnának itt. Mindegyik egy apró tűzcsóva lenne a légkörben. Az összes hüllő egy-egy apró tűzcsóva lenne a légkörünkben. Tudja, mit mondott Mussolini Olaszország külpolitikájáról? Hogy irányíthat-e maradéktalanul Olaszország? Azt mondta: „a külpolitika mindenkor szigorúan függ földrajzi, történeti és gazdasági körülményektől. Nem lehet szó semmi eredetiségről, hanem inkább önállóságról.” Ez az, ami az enyém! Önálló lehetek, eredeti nem! Semmi nem óv meg attól, hogy dögevőkkel kelljen dolgoznom! – Érje be annyival, uram, hogy ritkítja őket! – Heinz egy pillantást vetett a hüllők felé, akik felemelték és kivitték a vezérlőből halott társukat. Senki ember nem ért volna hozzá a Nérón egy hüllő-hullához. – Hozza be Conques műholdképét! – utasította a taktikai tisztet César. – Kérek egy holografikus képet Roll Connaway kastélyáról! Jelenítse meg az összes téranomáliát és energiaváltozást, ami fegyverekre vagy a kastély védelmi rendszerére utalhat! A kastély Conques határában állt, egy gigantikus méretű park közepén. Az épület a műhold felülnézeti képe alapján egy paragrafus-jelet mintázott. A természetes műholdképet az elemzések nyomán pillanatokon belül vörös, sárga, zöld, kék foltok és erővonalak szőtték át. Már szinte nem is látszott tőlük az épület. – Több biztonsági rendszer védi a kastélyt, mint a szenátusi palotát – mondta a taktikai tiszt. César is látta. – Blokkolhatjuk innen a teleportrendszereket? – kérdezte. Ha igen, egyszerű a képlet: kastéllyal együtt belerobbantják Roll Connawayt a földbe. A park helyén egy óriási kráter marad majd, amit feltölthetnek vízzel a conquesi gyermekek nagy örömére. Ismét egy krátertó. Connaway Beach… – Nem jutunk át a Komor-pajzson, uram – mondta a taktikai tiszt. – És a kimenő információhullámot meg tudjuk-e csípni? – Elméletileg van rá lehetőség. – Uram?… – állt meg César mellett egy másik tiszt. Vékonyka notepage volt a kezében. – A lehívott adatok szerint a kastélyba nyolcszáznegyven teleportrendszert telepített a biztonsági szolgálat. – A kurafi! – horkant fel César Pontieri. – Minek neki annyi teleport? Álcázni akar valamit? – Ezzel biztosítja a képeit. Ha menekül, nem tudjuk a nyolcszáznegyvenből kiválasztani, melyik viszi a személyes információt. – Akkor bent kell tartanunk… Kapják el a feleségét vagy valamelyik rokonát! Még mindig ez a legegyszerűbb képlet, aztán menjenek érte! Connaway az a típus, aki odaadja az életét azért, akit szeret. Használjuk ki e jellemhibáját! És máris megkerültük a kastély biztonsági rendszereit. – Nem fogja ilyen könnyen megadni magát. Taktikázni fog – felelte Heinz Pikberg. – Azért van a taktikai tisztem, hogy ezt megoldja – felelte César. – Állandó, 24 órás megfigyelést kérek, és holnap estére álljon készenlétben a terv, hogyan csaphatunk le erre a kurafira! – Nem lesz könnyű, uram! – Tudom – morogta César Pontieri. – De voltunk mi már ennél nehezebb helyzetben is! Ha sikerült szétütnöm a Teuton Domínium imperátorának arcát, akkor Roll Connaway sem fog 64

gondot okozni! – A domíniumot otthagytuk, Conques viszont továbbra is a mi felségterületünk. César Pontieri a titkára felé fordult. – Néha túlontúl is a józan észt képviseli, Heinz! Roll Connaway kiadta a nevemet valakinek, akinek nem lett volna szabad. Ezért meg kell büntetnem. Egyszerű a képlet. Ha a kutya a lábába harap, lelövi, nemde, Heinz? Az, aki a harapós kutyát elengedte, ugyanolyan bűnös, miért is érdemelne jobbat? – Nem kis belpolitikai botrányt keverünk, uram. – Nem kicsi a károm sem. – César Heinz Pikberg vállára tette a kezét. – Döntöttem, és több szót nem akarok rá vesztegetni. Díjazom, hogy eljátszotta Roll Connaway ügyvédjének szerepét, de a bíróság már határozott. Megértett? – Igen, uram! – De jól csinálja. – Köszönöm, uram! – Csak ne vigye túlzásba! – Nem fogom, uram. – És most, ha már itt vagyunk, adjon képet Vanessa Cox rezidenciájáról! Nézzük meg, mit csinál Mr. Ketchikan! Egy kétemeletes lakás úszott be Conques központjához közel, a Central Park szomszédságában. Festői környezetben egy tágas lakás: ez is megfizethetetlen mindazoknak, akik a munkájukból élnek. Tetőkert és egy kis tavacska magaslati képe látszódott. – Ott van? Heinz Pikberg rányomta a képet, és a lakás földszintjén feltűnt egy csontváz, vibráló testaurával. Az elemzőtiszt végigfuttatott egy rutint. – Ott, uram. Egyedül, az adatok szerint egy személyi pajzzsal és két fegyverrel rendelkezik. Kilőjük? – Nem, innen ne! Azt akarom, hogy a város tudja, ki és miért végzett vele. Küldjön le harminc embert, amikor éppen nem Vanessa Coxnál ücsörög. Annyi elég is lesz. – Nem akarunk tőle semmit kérdezni? – érdeklődött Heinz. – Nem. Öljék meg! Viszont kerítse elő nekem azt, akitől a Rubens-képet vettük! Akár a föld alól is. És hozza ide! Majd kérdezünk tőle. – Igen, uram. – A Fasces-osztag a közelben van? – Ha kell, egy óra alatt ideérnek. – Roll Connawayt ők intézzék el! Szóljanak a PITHON-nak, hogy fals riasztást kapnak majd, nem kell kiszállniuk. Aztán menjen a Connaway-kastélyhoz a négy hajó, és a rohamosztagosok intézzék el nekem egyszer és mindenkorra azt a fickót! Ügyeljenek rá, hogy a távozáskor lássák az emberek, hogy az űrhajók oldalán ott a köszöntésünk: Roma non pereat si Romani non pereanti. A kocka el van vetve…

65

V.

17. – Mi ez? – kérdeztem Vanessát, amikor egy notepage-et nyomott a kezembe. – Yann Gordon. Megforgattam a lapot. – Tömörítetted a fickót? – Nagyon vicces – kenődött el Vanessa arca. – Itt van minden, amit tudni akarsz róla. – Honnan? – Apám adatbázisából. – Te feltörted apád adatbázisát? Vanessa vállat vont. – Láttam rajtad tegnap, hogy haragszol, mert szóltam neki. Arra gondoltam, hogy bebizonyítom, Yann igenis jó választás. Elhoztam hát róla mindent. Nézd át! Aztán jössz egy bocsánatkéréssel! Elmegyek a Caravaggióba… Ez egy galéria. Nem hiszem, hogy korán hazajönnék. Azzal elviharzott. Elgondolkodva néztem utána. Ez a nő készül valamire. Vanessát ismerve ez nem biztos, hogy megkönnyíti a dolgomat. Mindenesetre kiválasztottam a megfelelő zenét, a hangulatomhoz Beethoven illett, majd hátradőltem a fotelben, és elolvastam Yann Gordon anyagát. Minden benne volt a szikár „szakmai” életrajztól kezdve a pszichológiai profilig. A legvégén Lionel Cox személyes benyomásai… tiszta, jól összefoglalt kép egy emberről, aki pénzért valóban mindent képes megtenni. Yann Gordon családja a Conquesi Űrrepülőtér dokkjai között élt és teljesített szolgálatot. Az apja rakodómunkás volt, az anyja minőségellenőr, az élelmiszerek szavatossági idejét ellenőrizte. Yann tizenkét évesen megszökött egy teherhajón, és tíz évig járta az űrt. Huszonkettő elmúlt, amikor visszatért Conquesbe, ekkor már feketében, euticéniumszögekkel kivert bőrmellényben, és ólomszabdalta arccal. Nem beszélt sokat, viszont gyakran lőtt arra, aki akadályozta abban, amit meg szeretett volna tenni. Azt állította magáról, hogy az arca egy balesetet követően lett ilyen: egy űrcsata során az arcát teljesen szétzúzta pár tonna acéllap. Amikor megjött, olyan kapcsolatrendszert hozott magával a nagyvilágból, amely hamarosan a hagyományos „beszállítók” fölé emelte. Megvehető, aki többet ajánl, ahhoz szegődik, de akkor is amellett marad, ha később rákínálnak a fizetségére. Megbízható és következetes. Nincs harag, nincs düh, de nincs szeretet vagy szenvedély se. Van barátnője… három is. A kapcsolatainak átlagos hossza három hónap. Egyik nő sem haragszik rá… olyanok, mint a munkaadói: meg voltak elégedve vele. Hm. Lehet, hogy valóban az én emberem? 66

Rendeltem estére pezsgőt és kaviárt Vanessának – kiengesztelésül. No meg hogy megalapozzuk kicsit az édeskettes hangulatát. Ekkor aztán bejött a szinti, és közölte, hogy valaki engem keres. Beengedtettem vele. Heather robbant be az életembe ismét. – Ne haragudjon, hogy magára döntöttem a kávézót – hadarta, amint belépett az ajtón. – Tudom, hogy botorság volt, de annyira meg szerettem volna mutatni, hogy mire vagyok képes! Megfogtam a karját, és finoman kifelé kormányoztam. – Figyeljen! Nem haragudhat rám csak azért, mert jól csináltam valamit. Mert vallja be, zseniális voltam, még egy kavics sem hullott magára. Legalább annyit mondjon, hogy tényleg ügyes vagyok! – Nagyon ügyes… Már kint jártunk az előtérben. Oldalról, egy kis talapzatról ránk csodálkozott Dominique Morley bronzfényű Tágra nyílt szemű auralátója. – Akkor dolgozhatok magának? – kérdezte elragadtatottan a lány. – Nem. Kitoltam az ajtón kívülre, amit a szintetikus udvariasan és egy szó nélkül kitárt előttünk. – De miért nem? – fordult vissza Heather a lépcső tetejéről. – Mert még kiskorú. Kiskorúakkal nem robbantatok fel senkit és semmit! – Tizenki… Bummm. A szintetikus becsukta az ajtót. Megveregettem a vállát. – Soha többé ne engedje be, ha nem akarja, hogy darabokra csavarozzam szét magát. – Értettem, Mr. Ketchikan. Ezek után a bank holomodelljét vettem elő. Behívtam a szintit, és közös erővel eltakarítottunk a hall közepéről minden bútort: áthúzkodtuk őket a fal mellé. Amikor egy égetett zománc vázát arrébb akartam tenni, elpukkant az ujjaim között. Porrá omlott szét, és csak az alja maradt meg. Az alján pedig két aprócska lyuk, mint két szem, és egy felfelé kanyarodó, mosolygó szájat jelképező vonalka. Mikrotöltetek. A fene abba a lökött lányba! Aktivizáltam a holomodellt akkora méretben, amekkorában a szoba belső tere megengedte. A biztonsági rendszerek leírásait – fogadjuk el egyelőre, hogy az információk pontosak, elvégre Roll Connaway kezeskedett értük – beolvastattam a harcászati rendszerembe, és pontos elemzést készítettem. Felhívtam néhány régi ismerőst a szupercellulárison át, fényévezredek távolából, hogy bizonyos elméleti fizikai megoldások, amelyek megfordultak a fejemben, alkalmazhatók-e a gyakorlatban a dimenziórések kiiktatására. Némelyek nem, némelyek pedig csak nagy áldozatok árán… egyetlenegy akadt, amely keresztülvihetőnek látszott úgy nyolcvan százalékban… Nekem egynél többre nincs is szükségem. Arra viszont háromszor. A nyolcvan tetszetős szám… Ezek után egész délután a bank fénytérképében sétálgattam, és a különböző bejutási lehetőségeket megtárgyaltam a harcászati számítógépem taktikai elemző rutinjával. Legvégül pedig felkerekedtem, hogy belülről is megnézzem magamnak a világ legjobban őrzött épületét. Már alkonyodott, amikor a bank épületéhez elértem, Zárás előtt negyedórával toppantam be. Felnéztem az impozáns épületre, a lépcsősor két oldalán lévő két szoborra. Egész aprónak éreztem magam mellettük. A fejük felett alacsonyan lógó, gyors fellegek gördültek tova. Aztán nekivágtam a lépcsősornak. – El szeretnék helyezni a bankban egy értéktárgyat – mondtam a csodálkozó ügyintézőnek már bent, a fogadórészen. – Személyesen? – kérdezett vissza a golyó-, lézer- és plazmaálló üveg mögül. – Kijöhet és megtapogathat – mondtam neki. – Ööö… Nem szükséges. Mi lenne az? 67

– Egy festmény. Ernst Guggenfield Szevasztopol utánja. – Azonnal szólok az igazgató úrnak. Az ügyintéző kilépett az asztala mögül, és elviharzott hátra. Én megfordultam, nekitámaszkodtam az asztalát védelmező üvegfalnak, és körbepillantottam a termen. Elméletben már ismertem a bankot, most a valóságban jól megfigyelhettem. Ha fegyvert akarnék elővenni, már a mozdulatnál lelepleznének. Két fiú járkált fel s alá a teremben, s azt a pár ügyfelet méregette, akik valamilyen okból kifolyólag éppen úgy személyesen estek be ide, mint én. A fiúcskákról lesírt, hogy auralátók. Keresték a rossz szándékot, talán fekete glóriát a fej körül. Volt két pszichikus is a teremben, feltételezésem szerint ők is a bank alkalmazottai. Az ő feladatuk a rossz gondolatok, a bankot veszélyeztető, ellenséges szándékkal érkezett ügyfelek kiszúrása volt. Az egyik merőn nézett, és tudatom körül kutakodott a sajátjával. Éreztem matatását, s hogy szelíden erőlködik. Nyilván nem alkalmazhatta tudását teljes erőbedobással, mert az ügyfeleknek is voltak jogai. Láttam viszont az arcán, hogy bosszankodik, mert a koponyám mélyére bizony nem láthatott le. Ők négyen jelentették az első védelmi körét a banknak. Kint az utcán egyébként még láttam egy-egy auralátót és pszichikust fel s alá sétálgatni. Második körben kamerák figyelték a bank ügyfelek részére fenntartott csarnokát, s minden kamera mellett aprócska, beépített lézervetők sorakoztak. A bejárat blokkolható, a csarnok tűz alá vehető, s a harcászati rendszer nyilván nem véti el a lövést. Ha mégis, akkor ott vannak az őrök a hátsó ajtók mellett. A mozdulatlanságuk elárulja, hogy kiborgok: nyilván gyorsabbak és erősebbek az embernél. Tettem pár lépést a csarnok közepe felé. A pszichikus le nem vette rólam a tekintetét. Azonosítottam az ajtókat. Gondolatban végigfutottam az épület holografikus rajzán, és máris tudtam, melyik kijárat hova vezet. Tudtam azt is, az igazgató honnan fog előbukkanni. Tudtam, melyik vezet a páncélteremhez kanyarodó folyosóra, keresztül a tértorzulásokon, egészen az Alef-osztag ölelő asztrálkarjába… Az ajtók mellett személyazonosítók sorakoztak. DNS, írisz, hang… hol emez, hol amaz. Ezeken sem lesz könnyű túljutni. Az ajtók felett lézercsapdák. Ha nincs belépési engedélyem, vagy a hangminta nem ugyanazt a személyt jelzi ki, mint a DNS-elemzés, akkor lézerrács ejti foglyul. Megnéztem magamnak az üvegkalitkák sorát is, amely elválasztott az ügyintézőktől. Egészen a mennyezetig értek, s ott beleolvadtak a födémzetbe. Ki lehet vajon robbantani őket onnan? Nem hittem. Szóval, ha már szemtől szembe állok az Alef-osztaggal, akkor örülhetek. Nyílt az ajtó, amely mögül az igazgatót vártam. Ketten jöttek: az ügyintézőm a főnöke mögött loholt. Egy dupla zsiliprendszerű ajtón keresztül lépett ki elém a főnök. Csak ő. – Mr. Ketchikan! – nyújtott kezet. Idegesen pislogott jobbra-balra. Nyilván megelőzött a hírem. Ilyen fedezet mellett azonban én nem lettem volna a helyében ideges. – Félix Feuerbrecht vagyok, a Rational Bank igazgatója. Khm. Milyen okból kifolyólag választott minket… a képének? – Nagyon jó a hírük – feleltem mosolyogva. – Azt mondták, ez a világ legbiztonságosabb bankja. – Eddig nem is nagyon adódtak nehézségek. Merő érdeklődésből vetettem még egy pillantást a pszichikus felé. Amaz most az igazgatót fürkészte sajnálkozó tekintettel. Hm. Ez van. A biztonsági tiszt nemcsak a látogatókat kell felmérje, hanem a bank alkalmazottait, s így a főnököt is. – Ezután sem fognak – mondtam. – Azért vagyok itt, hogy elhelyezzek önöknél egy értékes képet. – Guggenfield úr alkotását? – Hallott róla? – Magam is ott voltam az aukción. – Sajnálom, hogy nem találkoztunk. 68

A mosolyából láttam, hogy ő nem így gondolja, de tette, amit tennie kellett. Beinvitált az irodájába. A fal mellett mentünk, nem amerről ő jött. Nem a belső irodába, hanem az ügyfelek részére fenntartott tárgyalóba vezetett. Nekem, úgy látszik, nem sikerül az üvegfal mögé lekerülnöm. Miért viseltetnek előítéletekkel irányomban? A tárgyalóban aztán több fegyvercsövet éreztem magamra irányulni, mintha a conquesi miniszterelnök irodájában lettem volna. Puritán helyiség volt, rejtett fényforrásokkal és lyukacsos kerámiafallal, amely a célnak, mármint hogy tartsuk sakkban a kéretlen ügyfelet, tökéletesen megfelelt. – Be kell vallanom, Ketchikan úr, hogy nem nagyon szívesen vesszük be az ön képét – mondta az igazgató. – Csupán Lionel Cox úrra és Carroll Halliday asszonyra való tekintettel foglalkozom önnel. Ők régi ügyfeleink, és tudom, hogy bizonyos szálakkal kötődik hozzájuk. Halliday kisasszony az ön szakmai tanácsadója, Cox úr pedig az ön… khm… – Após funkciót tölt be jelen pillanatban – segítettem ki előzékenyen. – Apósa. – Csupán egy képről lenne szó – mosolyogtam. – Nem én akarok a páncélterembe kerülni. – Most egy képpel jön, máskor valami mással – morogta idegesen Félix Feuerbrecht. Egy csinos, szőke nő lépett be a tárgyalóba. – Teát, kávét, moitót? – Miss Gee, nem hiszem, hogy… – Egy kávét elfogadok. Eredetit. Miss Gee a munkáját végezte, nem tudta, hogy kivel tárgyal a főnöke. Kedvesen rám mosolygott, télen nyilván olvadásnak indul a várost beterítő hólepel, ha megvillantja az utcák valamelyikén ezt a bársonyosan meleg mosolyát. – Milyen ízesítéssel? – Üresen. – Máris hozom. Ellibegett. – Kedves – mondtam utána pillantva. – A titkárnője? – Igen – erősítette meg zaklatottan Feuerbrecht. – A titkárnőm. Többek között. Igyekszünk az ön maximális kényelmét biztosítani – vette fel ismét a tárgyalás fonalát. Most sem kellett volna befáradnia, elég, ha felhív minket. – Úgy véltem, helyes szemügyre venni egy bankot, ahol ekkora értéket szeretnék elhelyezni. A trezort megnézhetem? – Ne haragudjon, de nem – morogta az igazgató. – Órákba telik, míg lépcsőzetesen kiiktatjuk a biztonsági rendszereket, s akkor is csak szintetikus mehet be oda. Megért egy próbát. – A szakembereink kiszállnak az ön, khm, önök otthonába, becsomagolják és elszállítják Guggenfield úr képét – folytatta Félix Feuerbrecht. – Természetesen attól a pillanattól kezdve, hogy kiteszik a lábukat Vanessa Cox otthonából, a mi felelősségünk a kép biztonságát szavatolni, így megfelel önnek? – Tökéletesen. Érkezett a kávé. Amíg lekerült elénk az asztalra, megnéztem Miss Gee ujjait. Nem hordott gyűrűt. Érdeklődésem annyira nyilvánvaló volt, hogy Miss Gee elpirult. – Mr. Ketchikan Miss Vanessa Cox barátja – rombolta szét a nő illúzióit az igazgató kegyetlenül. – Kérem, Miss Gee, most pedig végezze a dolgát! – Köszönöm – mondtam a kávéra. A nő még kedvesebben mosolygott: ettől olvadásnak indulnának a gleccserek és a sarki jégtakaró is; majd kiment. – Mikor jönnének érte? – kérdeztem Félixet. – Mi? – Azt hiszem, ő is meghökkent Miss Gee reakciójától. – Khm. Elnézést. Amikor óhajtja. 69

– Holnap? – Tökéletesen megfelel. Kiküldjük a szakembereinket. Csak szóljon ide, mikor jó önnek. Vagy ha már most meg tudja mondani, akkor feljegyezzük. Belekortyoltam a kávéba. Csoda ez a titkárnő. Nemcsak gyönyörű, de még a kávéja is isteni! Van egy házi szintetikus, bármikor jöhetnek. Köszönöm, hogy ilyen késői órán is fogadott. Mr. Feuerbrecht. Az igazgató láthatóan megkönnyebbült, hogy már megyek is. Szinte táncolva búcsúztatott el. Amikor elhagytam a Rational Bank impozáns épületét, akkor már tudtam, hogyan fogom kihozni a Chagallt a trezorból. Három emberre volt szükségem hozzá, no meg egy jó dugásra és egy kis fekete mágiára…

18. Mire hazaértem, Vanessa a barátnőivel együtt megitta a pezsgőt és megette a kaviárt. Úgy döntöttem, hogy kiveszek egy kis szabadságot, már csak azért is, mert hat nő fecsegett összevissza a lakásban, így aztán elmentem egy bárba lazítani. A bárt a neve alapján választottam ki, hiszen más megítélési alapom egyelőre nem volt Conquesben. Úgy hívták, hogy Köpök Az Idegenekre. Kellemes kis hely volt, tucatnyi boksszal, egy harmincméteres bárpulttal, rengeteg fénnyel és rengeteg emberrel. Idegen vagy szintetikus egy darab sem volt. Nem fogják kitalálni, kivel futottam össze. James Donahue-val. Az amfiteátrum összeroskadása utáni zűrzavarban nem sok szót váltottunk egymással. Most adódott rá lehetőség. Az első kört én fizettem. – Ennyivel jön is! – intett az üveg felé, amelyből a pincér töltött. – Miért is? – kérdeztem, túlharsogva a bár alapzaját. – Megdolgoztatott a túlélésért. – Ezzel van, aki nap mint nap megküzd – legyintettem. – De miért futott ki az orgonistáért? Azt állította magáról, hogy pilóta. Nem biztonsági őr. – A biztonságisok tűntek el először – legyintett vissza. – Azok álltak legközelebb a kijárathoz. Lehet egyébként, hogy én is eltűntem volna, ha előbb meglátom, kire lövöldöz ott középen! Nem kis őrültség kell egy olyan emberre fegyvert emelni, mint César Pontieri. – Hát, akkor César egészségére! – emeltem meg a poharam. – De miért is akarta megmenteni a vak orgonistát? Nem válaszolt, és ez még mindig érdekel. – Mert a nagybátyám. Az ember nem hagyja csak úgy veszni a családtagjait, és az anyám nővére megölt volna, ha megtudja, hogy ott voltam és nem tettem semmit. – Családi perpatvar? – Perpatvar? – nézett rám. – Úgy is lehetne mondani. Anyám nővére biztonsági tiszt a Szigorúan űrfregatt fedélzetén. Úgy kezeli az ultrahangélű kést, mint mesterszakács a csontozó bárdot. Két évvel ezelőtt egymaga lefegyverzett egy csempészbandát, amely végső kétségbeesésében el akarta foglalni az űrhajót. – Szállítmányozással foglalkozik a Szigorúan űrfregatt? – Luxus utak. Conquesben van a legtöbb unatkozó milliomos, és a világegyetem leggazdagabb művészei. No meg a legtöbb tolvaj, akik szintén mocskosul gazdagok. De én nem ott szolgálok, ahol a nagynéném. Isten őrizz! – Maga mit vezet? Elvigyorodott. 70

– Szinte mindent. Most leginkább olyan kis vöröslámpás fregattokat, ahol titkos szerelmesek bújnak meg egy-két napra. Körbehajókázzuk a rendszer szebb helyeit, megnézzük a csillagokkal teleszórt végtelent, a Conques felkeltét a holdról, napkitöréseket… Kis romantika, erotikus vágyat felkeltő menük, mindenféle zene és kiegészítők, rengeteg pia és rengeteg dugás. Kényelmes meló, és néha még leesik egy-két örömóra. Sok barom képes egy életre magára haragítani a nőjét még ilyen helyen is. – És előtte? – Előtte? Voltam teherszállítón, de az végtelenül unalmas, személyszállítókon, családi flottákban. Csempészhajót is vezettem. – A háborúban nem volt? – Kortyoltam egyet az italomból. Vérvörös Lambrusco volt. Most ittam először ilyet. Kiderült, hogy földi. Mit is várjon az ember egy ilyen helyen, ha nem tiszta eredetről tanúskodó italt? James Donahue arca elkomorodott. – Egy keveset ott is. De hagyjuk a témát! – Rendben. Hálás volt a nagynénje? – Megkérdezte, miért nem lőttem le magát. – Miért pont engem? – Mert César Pontierit nem lehet lelőni. Miért ilyen női piát nyomat? Iszik egy koktélt velem? – Gondoltam, valami könnyebbel kezdem. Mit isznak a pilóták errefelé? Intett a legközelebb álló pincérnek. – Willie! Keversz nekünk két Kurva élet koktélt? – Bele a közepébe, mi? – vigyorgott a pincér. Két koktélospoharat benyomott a molekuláris tisztítósugár alá. Látszott az ujjai hegyén, hogy magas ívben cseszik a biztonsági előírásokra, és nem hord kézvédőt: a körmei mind kifehéredtek, s az ujjbegyén a redők, mintha szétáztak volna, vastag hurkákként kanyarogtak. Willie, amikor észrevette, hogy a kezét figyelem, még szélesebb vigyort rakott az arcára, majd bevetett pár trükköt is: átküldte a poharakat a hidratáló fölött, s egy sugárhűtőn, ahol pillanatokon belül rájuk fagyott a jég. Ezek után fogott pár különleges színű piát, rétegesen egymásra öntötte őket: gyors volt, mint a fényvillanás, majd belelökött valami jégzúzalékot még, és meggyújtotta a jeget. Aztán elénk teleportálta a piát. – Kurva élet! – emelte meg James Donahue. Lehúztuk. Azt hittem, szétrobban a nyelőcsövem, majd meglódult az agyam, és a kezem remegni kezdett. Cidrizett a térdem is, tisztességgel. Krákogtam kettőt, vajon megvan-e még a torkom. – Kurva élet… – hörögtem. James hátba veregetett. Egyrészt elismerésül, másrészt meg azért, mert per pillanat ő képtelen volt megszólalni. Aztán feltartotta még egyszer két ujját. Willie kikeverte a második kört. Addigra James hangja is megjött. – És maga?… Minek lövöldöz olyan alakokra, mint César? – Az utóbbi időben mindenki erre kíváncsi. – Merőn néztem a piát, és forgott velem a világ. – Akkor jó ötletnek tűnt. – Hm. – Valójában csak beszélgetni szerettem volna vele. Mi van ebben a koktélban? – Fogalmam sincs. Egyesek szerint Willie robbanóolajat tesz bele. Állítólag kipróbálták: a pia kétezer méterig felvitt egy folyékony üzemanyaggal hajtott rakétát. – Mennyi okoz idült alkoholmérgezést? – Van, akinél egy is. – Donahue megfogta a második poharat. – Én Conquesben egy dolgot nagyon jól megtanultam – mondta, és megemelte a második koktélt. – Ha kíváncsi rá, elárulom magának. – És mi az? – Itt senki nem az, aminek látszik! Biccentettem. 71

– Kurva élet! – Kurva élet! Mindketten lehúztuk a magunk adagját. Két rohamosztagos sikló szállt le a közeli téren. Mindkettő oldalán ott díszelgett César Pontieri címere és jelmondata: Roma non pereat si Romani non pereant! Tizenkét-tizenkét ember szállt ki a járművekből, amelyek aztán nem mozdultak, nem szálltak fel – illetve nem is próbálták meg álcázni magukat. A feketébe öltözött alakok végigsuhantak az üres úttesten. Mindegyikük egy-egy Herden-90-est tartott a kezében. A tűzerejük elég lett volna az egész város elpusztítására. A Köpök Az Idegenekre felé tartottak. Az ötödik körnél jártunk, és egyre bővült az asztaltársaság. Mind pilóták voltak, akik hozzánk csapódtak, kivétel nélkül Donahue közelebbi-távolabbi barátai, ismerősei. Akkor már az is kiderült számomra, hogy ez a kocsma amolyan pilóta-törzshely. – Kurva jó a sztori – mondta egyikük, akit Herbnek hívtak. – Kint jártunk a rákban, valahol a periférián. Éppen csak leválunk egy féregvezetékről, amikor besodródik elénk egy Tetűosztályú kis vontató, és a kapitánya közli, hogy ha tovább akarunk nyomulni a központi bolygó felé, akkor vonósugárra fog venni minket… – Nem a Goyán volt? – Faszom se tudja… Ott is lehetett volna. –… mert a Goyán ilyen köcsögök a rendszerurak. A kérdezőt többen lekussolták, hallani akarták a sztorit. – Folytasd! – Szóval vonósugár… Mondja a kapitány, hogy akkor vegyenek bennünket vonósugárra, ha másképp nem megy. Igen ám, de a rafkós trullhami agyát neki, nem csatlakozott le a féregvezetékről teljesen. Kis alapmorajlás volt a válasz. Nyilván többen tudták, ez mit jelent, én érdeklődve figyeltem – már amennyire bírtam koncentrálni. – Kilőtte a kis tetű a vonósugarat, és elkezdi húzni a hajót a legközelebbi űrállomás dokkja felé. Persze hozzátartozik, hogy ha nem a bolygóra szállunk le, akkor bizony nem tudjuk átadni azt a mintegy hatszáz tonna ditrithet, ami a helyi vállalkozói körnek kellett volna, hogy helyreállítsa a légkör megfelelő ditrith-háztartását. A tervek szerint a sztratoszférában kellett volna kiengednünk, közvetlen az egyik kontinens felett… Így viszont volt hatszáz tonna fölösleges rakományunk. Szóval húz a kis genya, csak húz, a Tökös Pápa, ez a mi csónakunk, meg nem megy… – Tudjátok, mi a vonósugár lényege? – Kis csend, már senki nem volt olyan józan, hogy válaszoljon. Vagy mégis?… – Hogy ragad, mint a bozooi nők nyelve?… – Hogy két vége van, mint a botnak, bozooikám! – nyögte be Herb elegánsan. – Szóval a vontatóhajó egyszer csak meglódult hátrafelé, a féregvezeték irányába. Eresztette volna a vonósugarat, de akkor már mi lőttünk ki rá egyet pontosan az övével egy irányvektoron. Perdül vissza a kis tetű, és nyílik a tér mellettünk, látszik a húrfény. Becsapódik. Akkora a robbanás, hogy a Tökös Pápa oldala megsérül, a szállítóhajó a bolygó felé sodródik. Belép a légkörbe, kiereszti a ditrithet, majd óriási elánnal fékez. Kényszerleszálltunk egy akkora űrreptéren, mint a zsebkendőm. A kapitány felveszi a biztosítás díját, felveszi a vállalkozói zsetonokat, és még a saját cégünktől is húz veszélyességi pótlékot a legénységnek! Nem is szólva a javítás alatt kapott potyaszabadságról! – Erre iszunk! – rikkantott fel valaki. Leküldtem még egy Kurva életet, másvalaki valami mást. – Én az Isten haragjára esküszöm – jegyezte meg Lorenzo, aki egy első osztályú luxusklipperen szívott két évig, aztán úgy döntött, egy vontatóhajón jobb a társaság, nyugodtabb az élet és folyékonyabb a sör. – Olyat ittál már? – Még nem – köhögtem fel a szavakat. Az ötödik poharat nemes egyszerűséggel a falhoz vágtam. Az ok merőben gyakorlatias volt: úgy láttam, hogy az asztallapról simán lecsúszna, 72

mivel az annyira ferde. – Igyál egyet, pajtás! Aztán jöhet a műsor! – Műsor is lesz? – Ha iszol még egyet, valószínű, hogy lesz. Próbáltam Willie mozdulatait követni, de az még józanul se ment, nemhogy ebben az állapotomban. Most csak annyit láttam, hogy a pohárban forr a pia, mintha aláfűtöttek volna. A szemem elé emeltem: egy kis termokocka feküdt az alján. – Azt… azt… le ne nyeld! – hörögte valaki más, aki rögtön azután elnyúlt a fal mellett. Willie egy lehűtött titánszívószálat dobott a piába. – Csak ezen át – suttogta. Most szólalt meg először. Ráemeltem a tekintetem, s láttam, hogy a nyakán széles vágás húzódik. – Willie-t megkéselte egy brutális barátja valakinek, akivel összejött – vigyorgott Donahue. Ő eggyel lemaradt a piák terén, mert éppen kiment slozira, amikor kiszórták a negyedik kört. Igyekezett behozni, de amikor rendelt, nemcsak magának rendelt, hanem mindenkinek, így megint csak lemaradásba került. Körülnéztem. Nőt alig láttam. S ha volt is, az pilótafelsőt hordott. – Itt szedett össze csajt? – Willie a fiúkat szereti – biccentett Donahue, és a mozdulattal együtt lefejelte az asztalt. Felnézett rögtön. – Mondott valaki valamit? Mi? – Húzóra! – állította valaki az Isten haragjáról. Kék volt, mint a viharos vízfelszín egy tízezer méteres mélytengeri árok felett. – A pilótákra! Azokra a kibaszott kemény fiúkra, akik az űrt szelik! – kiabálta Lorenzo. Általános üdvrivalgás volt rá a válasz, és minden asztalnál megemelték az üvegeket vagy a poharakat. Aztán egy pillanatra mély lett a csend: mindenki ivott, majd az üvegek, poharak alja az asztalhoz csapódott sorra egymás után, olyan hangot hallatva, mint a géppuskaropogás. Pár csörrenés hallatszott, ahogy a kelleténél nagyobb igénybevételtől elpattant pár üveg. Willie csak vigyorgott, a többiek meg vitték az újabb köröket, és a kendőt, hogy felitassák a kidőlt piát. Volt náluk pár kézi teleport is, mert az üvegcserepeket könnyebb volt azokkal eltakarítani, ám a lét nem azzal tüntették el. A piához a rongy és a körkörös csuklómozdulat illett. Imádtam ezt a helyet. A többieknél egy ütemmel később hajtottam fel a koktélt, annyira belemerültem a hangulatba. – Bassza meg! – szaladt ki aztán a számon. Úgy éreztem ha valaki nem akaszkodik a bokámra, el fogok repülni, mivel tető van a fejem felett, egyenesen a mennyezetbe fogok belecsapódni. – Jöhet a Bassza meg! – rikkantotta valaki. Donahue a vállamra dőlt. Szerintem ez mentett meg attól, hogy elszálljak, mint a hidrogénnel telített léggömb. – Jó srác vagy – nyögte. – De azt ne idd meg! Ha jót akarsz, azt nem iszod meg! Ezek ki akarnak csinálni. – Nekem is van egy jó sztorim! – nyögte egy Djamel nevű fiú. Csupasz, fekete arca és hatalmas szeme volt. – Egy fazon kenőanyaggal ment nőzni, mert úgy vélte, hogy jót tesz a potenciájának… Ezt a sztorit majdnem mindenki ismerte. – Ez űrlegenda, haver! Mióta vezetsz? – Egy hónapja! De húsz éve repülök! – Kamu! Lenyomták a fiút, majd kértek neki egy szörpöt. Willie közeledett felénk pár öblös pohárral. – El innen! – üvöltött rá Donahue. – Ez a srác a haverom! Megmentette a nagybátyámat! A társaság szétlibbent, ahogy Donahue karja körbejárt, aztán ismét bezárult körülöttünk. 73

Willie közben, nem tudom, hogyan csinálta, de a kezünk alá tette az új koktélt. – Ez a Bassza meg, Mr. Ketchikan – suttogta. – Ha túléli, kap tőlem a cég számlájára egy Ég óvját! – Ez a fiú nem zselé! – ütötte meg valaki a hátam. – Ez bírja! Ingyenpia egy pultostól? Nincs is nagyobb elismerés! Megfogtam a poharat. Hárman-hárman sorakoztak föl a bejárat két oldalára – A Pontieri-szakasz többi tagja bekapcsolta személyes antigrav-paralljait, és a magasba reppentek. A mentálisan vezérelt harcászati számítógép egyetlen, feszes vonal mentén repítette fel őket a tetőkre vagy éppen az ablakok elé. Mindegyikük elhelyezkedett. A jelre vártak, amelyre a bárba rontanak. Az első mozdulatokat nem is ők fogják megtenni, hanem a számítógép. Hiszen az sokkal, de sokkal gyorsabb az embernél… Gyorsabb, mint bármilyen felturbózott izomzat, gyorsabb, mint a gondolat… César Pontieri elitosztaga az utolsó másodperceket számolgatta bevetés előtt. Ha minden kommandós mentálisan készre jelent, akkor összehangoltan és automatikusan támadnak. Én bírtam, Donahue nem bírta. A Bassza meg után elkékült, aztán elzöldült, majd elvörösödött. Én is hasonlóképpen nézhettem ki, de én tartottam a színskála élénkebb árnyalatait, és nem mentem át fehérbe. Willie ott állt mellettünk, mint egy szellem. Vagy inkább, mint egy szellemként ügyködő gardedám. – Ne okádja össze a kocsmát! – suttogta a fülembe. Rápillantottam Donahue-ra: tényleg a hányás határán járt. Olyan volt, mint a hóember: felpüffedt és világított az arca. Az ajtó felé pillantottam: rohadt messze volt. – Rohadt messze van! Willie felrakott az asztalra valami sárga dobozt. Hunyorítottam, hogy el tudjam olvasni a feliratot a tetején, de összevissza szaladgáltak a betűk. Részeg disznók, nem igaz, hogy nem tudnak sorba rendeződni! – Kis gépekre rendszeresített mentő teleport – segített Willie. – Egy srác hagyta itt a tartozása fejében. Ezzel elhúzhatnak a bukszusba. A Monet Parkra van beállítva! – Én aztán nem – mondta Donahue, de gyorsan a szája elé kellett kapnia a kezét. Böffent egyet. – A teleport be van állítva – biccentett Willie. – Mehet a dolog! – Jön is! – böffent még egyet Donahue, és láttam, hogy tele lesz a tenyere, s valami fehér folyadék nyomul át az ujjai között. Willie ekkor rácsapott egy piros szenzorra. Egy villanásban megváltozott körülöttem minden. Egy parkban találtuk magunkat, kettesben Donahue-val. A pilóta sugárban hányt. Megremegetett alattunk a föld. – Öreg, ez volt aztán a megkönnyebbülés – hörögte. Megtörölte a száját a kabátujjába. Kicsit még állt, görnyedten, mint aki nem tudja, felegyenesedjen-e vagy sem. – Mintha felrobbant volna a gyomrom. – Aha – mondtam, és a városközpont felé néztem. Valahol nagyon jól mulatnak. Robbanások vagy durranások hallatszottak. Egy ponton szép vörös lett az ég is. Tűzijáték? – Tudok egy jó helyet, ott nem csak fasz pilóták vannak, hanem igazi, táncos lányok is – morogta Donahue. – Benne vagy? Miért ne lettem volna? – Na segíts, mer' nem tudok járni – támaszkodott rám. Elindultunk. – De azért egyszer ki kell próbálnod az Ég óvját! Legközelebb leverjük Willie-n, oké? – Oké! – Nagy hóhányó ám! 74

A végszóra meg kellett állnunk ismét egy fa tövénél. – Szóval… nagy hó… hányó ám – folytatta Donahue, amikor már nem volt tele a szája. – Le kell verni rajta mindent, különben szándékosan elfelejti. Érted? – Menni fog! – Na, irányban a csajok! Mire vársz még? Zselé vagy? Huh, hol volt még a hajnal!

19. Conques. a város meglehetősen későn kelt életre minden reggel. Későn nyitottak az üzletek, későn indult neki az emberfolyam az utcáknak, és későn szaporodtak meg a fejünk fölött a légisiklók. Csupán a reggeli kávézók és az egyes emberek keltek korán… nem tudom ez a két tendencia hogyan fért meg egymás mellett. A zuhany alatt voltam, amikor hívásom jött. Kimásztam a víz alól – Vanessa a füle botját sem mozdította, édesen szuszogott a selyempárnák között –, és bekapcsoltam a holokomot. Nem jött kép, s hogy ne a gúla alakú kis szerkezettel szemezzek, kinéztem az utcára. Ott természetesen egy teremtett lelket sem láttam, sőt, minden zárva volt. – Ketchikan – szóltam. – Tíz perc múlva magánál vagyok – mondta egy hang, aztán bontotta a vonalat. Yann Gordon értem jön. Remek! Pontosan tíz perc múlva a bejárattól ötven méterre landolt egy légisikló. Kinyílt az ajtaja, én pedig elindultam felé. Jól sejtettem: Gordon ült a vezetőülésben. Beszálltam mellé, egy pillantást vetett vizes hajamra, majd rögtön a magasba ugrottuk, és megindultunk – valamerre. Conques lágyan hullámzó, dombos város volt, sehol nem emelkedett ki felhőkarcoló lágyan ívelt felszínéből. A múzeumok, bankok, paloták és kastélyok városa volt, nem fért volna bele a képbe egy ormótlan torony. Úgy ringott, ahogy a felszín ringatta; messzire elnyúló, sok zöld folttal, vakítóan elegáns, különc épületekkel. A siklóval az utcák fölött mentünk: akinek ilyen háza volt, az megtehette, hogy letiltja a kert fölül a légiforgalmat. – Szokás magánál, hogy forró fürdőt vesz, miután lerombolt valamit? – kérdezte Gordon. Meglepődtem. Nem vártam társalgást. – Mire gondol? – A Köpök Az Idegenekre bárt az éjszaka elfoglalták és felrobbantották. – Nem voltam ott. – Nem? – Most ő lepődött meg. – Nem. – Pedig César Pontieri emberei a szóbeszéd szerint magát hajtották… – Szóbeszéd? Halovány, gyorsan futó mosolyt villantott meg. De lehet hogy csak egy szájrándulás volt, egy izom akaratlan, villanásnyi rángása. – Az informátoraim. – Hát akkor Pontieri katonái lekéstek rólam. Ennél több szó nem is esett. Átrepültünk Conques központja felett, el a szenátus székháza mellett, amely körül lágyan hullámzó, szivárványos fényben fürdő erőtér terült szét: egy földi telepítésű Komor-pajzs. Besorolódtunk a reggeli forgalomba, majd valahol a külvárosok egyikénél kiváltunk belőle, hogy a magunk útját járjuk. Túl a város központi területein, egy elegáns bérházakból álló negyed felett szálltunk el, sok-sok zöld tarkította a területet. Még kijjebb következtek a magánpaloták, egy vékony dombgerincen tíz-tizenkét impozáns épület ült, ezekből látni 75

lehetett a távoli tengert, aminek felszínén megcsillan és millió darabra törik a napfény. Oldalt egy űrhajó startolt, előbb közeledtünk, majd távolodtunk a központi űrreptértől. Conques beláthatatlanul hatalmas volt ebből a magasságból. Épületeinek sora összeolvadt a horizonttal. Egy félkörívvel átkanyarodtunk egy másik elegáns negyed fölé, és lassan ereszkedtünk lefelé. A negyednek különleges stílusa volt: az előzővel szemben sokkal több fémszerkezetes ház állt itt, és kicsit magasabbak is voltak az átlagos conquesi házaknál: három-négy emeletig felnyúltak. Az út negyedórát, ha tartott, s végül a gépünk megült egy széles út mellett, egy sétálóutca kezdeténél. A pilóták tisztességesen helybenhagyták a rohamosztagokat – jegyezte meg Yann, amikor kiszálltunk. Most tény-mosoly játszott az egyébként kiismerhetetlen faarcon. Ebből aztán megtudhattam, hogy kinek az oldalán áll. Egy aprócska kis üzletbe mentünk, a falon kutyaképek és egyéb házi kedvencek fotói sorakoztak: némelyik állat felismerhetően a természet műve, némelyik biztosan nem, hanem a genetikusoké. A köztes helyeken tükrök és fura berendezések álltak, melyek azt sugallták, hogy egy fodrászszalonba kerültem. Egy rózsaszín köpenyes alak rohant ki elénk. – Hello, Yann! – intett Gordon felé. Engem csak végigmért. – Szólítson Maxnek! – mondta aztán, és gyors léptekkel elindult vissza, a szépségszalon hátsó részébe. – Nem túl feltűnőek itt a marcona, ólomarcú férfiak? Euticéniumszegecses bőrmellényben? – kérdeztem Yannt. Az állatfodrász válaszolt a férfi helyett. – Dehogy! Mit gondol, kik hozzák el a gazdag spinék ölebeit fodrászhoz? Na, jönnek? Szeretném ezt az ügyet még nyitás előtt lerendezni. Gordonnal együtt követtük. A bolt hátsó részében brutális illatfelhő lebegett. A különféle állatápolási cikkek, samponok, köröm- és fülmosdatók, szájfertőtlenítők szaga volt ez, meg a nemrég mosott és puhított, selyemfinom törlőrongyok tavaszi frissessége. Itt az ember ölebe megkapott mindent, ami ahhoz kellett, hogy a gazdinak tessék. – Ha valakit meg akarok ölni, ide fogom hozni – morogtam. A fogaim között szűrtem a levegőt. Nem hevertem még ki teljesen a hajnali koktélozást, és ez a szag erőteljesen felidézte, hogy illenék nagyon másnaposnak lennem. – Azt jól teszi – vigyorodott rám Max, és feltárt egy rejtekajtót. – Mert itt mindennemű fegyvert megtalál. Egy rendszerközi kommandó fegyvertára nincs úgy felszerelve, ahogy a hátsó terem. Mit terem! Csarnok. A falakon legfölül rohamosztagos páncélok tucatjait láttam sugárkezelt láncmellénytől kezdve a kriolitmellvérten át nukieárpajzsig bezárólag. Pajzsgenerátorok sora lógott mellettük, mechanikus testrészekkel, idegi kiegészítőkkel, csatlakozóaljzatokkal és komplett vezérlőrendszerekkel vegyesen. Alattuk a rakétavetők, Cornettók, Secessionok, zidron-szórók, megannyi vállról, derékról indítható inteligens rakétavető és rakéta, felsorolni is képtelenség. Aztán rohamkarabélyok, amelyek akár rakétavetőknek is beillettek, lézer- és plazmafegyverek, energiadezintegrátorok, annihilátorok, és minden, ami a teret és időt befolyásolni képes. Legvégül pisztolyok és gránátok, füst- és atomgránátok vegyesen, néhol megszórva IGLO-val… és olyanok is, amiket még én se ismertem. A kis kutyafürdető bolt úgy viszonyult ehhez a teremhez, mintha csak egy jól megszívott kullancs lett volna egy megtermett dog hátán. Középen két sor asztal, szintén tele fegyverekkel, s az egyiken, legelöl, ott a Herden-100as. – Ott a kicsike! – intett Max. – Csodás szerkezet. Még én sem láttam ilyet, de figyelmeztettek, hogyha meg akarom tartani a fejemet, akkor nem is merészkedem közelebb 76

hozzá. Mert a Herden-100-asok egyetlen ember személyes használatára programozhatók. Ha hozzáérek, vagy az enyém lesz, vagy meghalok. Ez a fegyver még tiszta. – Mikor jött? – kérdezte Gordon. – Egy órája. Jössz egy százassal. – Százezer? – kérdeztem. – Olcsón dolgozik. – Yann szerezte – mondta Max –, én csak a szállító voltam. Ez csupán a szállítás díja. – Háromszázötvenmillió volt – mondta Gordon rendíthetetlen nyugalommal. – Egy ilyen fegyvert be kell jelenteni – hadarta Max. – Fütyülnek rá, ha behozok ötezer Glockot vagy egy tucat Secessiont, de egy Herden-100-ast be kell jelenteni. Igazából, már a Herden-90-eseket is be kéne, de azoknál csak szabálysértésit szabnak ki, ha rájönnek. Egy ilyennél le is csukják az embert… A fegyver mellé sétáltam. Hűvös, szinte deres kinézete volt. Selyemfényű ezüstben fürdött, de már az első pillanatban többnek nézett ki, mint egy elegáns fémdarab, mint egy megbízható fegyver. A harcászati rendszerem figyelmeztetett, hogy a Herden szemmel tart. Miközben mi szemeztünk egymással, Max a másik asztalhoz hívta Yannt. – Ha gyönyörűt szeretnél látni, ezt nézd meg! Én csak Fasírtgyártónak nevezem. A legújabb Poupée! Ekkora fegyverrel egy egész amazonsereget megbaszhatsz, öregem! Hatalmas mordályt nyomott Yann Gordon kezébe. Illett a férfi egyéniségéhez a Poupée. – Négyet hoztam be, és erre a négyre húsz vevőm van – folytatta Max. – De tudod, hogy téged kedvellek. Jó fiú vagy, ezért ha rábólintasz, ez mindjárt a tied. Hozzácsapsz harmincmilliót a háromötvenhez, és viheted is. Yann megsúlyozta, majd a vállához emelte. Azt kell mondanom, hogy bárki maga alá csinál, ha ez a férfi és ez a fegyver egyszerre így feléje fordul. Én kinyúltam a Herden után. Mielőtt elértem volna, felemelkedett, lebegett az asztal felett, majd magától a tenyerembe simult. Apró áramütéseket éreztem. A fegyver átvette a harcászati rendszerem felett az irányítást. Összekapcsolódott vele, és rögtön átírta a programot. Aztán elkezdett beszélni hozzám! – Atyavilág! – hallottunk egy vékonyka hangot. Egyszerre perdültünk meg. Fordulás közben mind Max, mint Yann élesítették a kezükben tartott fegyvert. Az ajtóban Heather állt. – Ez aztán az azaztán! – nézett körbe ámultan. – Lenyűgöző! – Mit keres itt? – förmedtem rá. – Én? – Olyan ártatlan volt a tekintete, mint a ma született bárányé. – Berobbantottam az ajtót és bejöttem maga után. De ne engem kérdezzen, mit keresek itt. Mindjárt nyakán egy egész hadsereg. Az épületek árnyékában osonnak errefelé. Annyian vannak, mint egy jól összeszedett szírmill-hadsereg! Egymásra néztünk Gordonnal, aztán egy mozdulattal vállunkra fordítottuk a fegyvert. Belőlünk nem esznek. Max ott lihegett a nyomunkban. Kilestünk a kirakatüvegen át, és csakugyan, fekete ruhás, maszkos alakok settenkedtek mindenütt. Max az órájára pillantott. – Na, azt hiszem, ma nem fogok kinyitni. Ő is egy Poupée-t tartott a kezében. Szakszerűen fogta. Kedvelem a sokoldalú embereket, akik egyformán tudják kezelni a kutyadauert és a francia űrlégió első számú fegyverét. – Mondja, Max, minek nyit valaki kutyafodrászatot, ha ilyen jól menő fegyverkereskedése van? – kérdeztem. Szomorúan nézett rám. – A fodrászat nem fedőcég. Az volt előbb, aztán egyszer csak úgy éreztem, túl sok bennem 77

az agresszió, és le kellene vezetni, mielőtt kitekerem valamelyik öleb nyakát. Előbb lőterekre jártam, aztán belevágtam abba a másik üzletbe… – Elhallgatott. – A francba! A sétálóutca közepén egy kutyamókust sétáltató hatvanas öregasszony közeledett. – Mindig korábban jön a vén spiné – sziszegte Max. Lehet, hogy szerette, amit csinált, de bizonyos vevőket ki nem állhatott, ez látszott rajta. – Mindig korábban jön, aztán itt topog a bolt előtt, és nyavalyog, hogy beengedhetném. Nem is néztem meg az előjegyzésben, hogy ma ő az első! Körbenézett. – Egyáltalán! Hol vannak az előjegyzések? A kommandósok ledermedtek, és hagyták, hogy az öregasszony eltopogjon mellettük. Miért nem kapják le? – morogta Max. – Ha idejön, azzal senkinek nem használ. Ekkor elvált a faltól egy árnyék, és az öregasszonyhoz lépett. Megfogta a karját, lehajolt hozzá, és látható nyugalommal közölt vele valamit. Az öregasszony erre előhúzott egy hajtűt, és a gyomrának szegezte. Abban a pillanatban leütötték. A kutyamókus a kommandós lába felé ugrott. A férfi előbb kikapta az összecsukló öregasszony kezéből a póráz végét, és miközben egyik karján az ernyedt testet tartotta, a másikkal nagyot rántott rajta. A kutyamókus ugrása félúton megtört, és az állat úgy emelkedett fel a földről, szállt fel a magasba, majd vissza a talajra, mintha póráz helyett egy gumikötélen lógott volna. – Engem egyszer megharapott – mondta Max. – Ez jó taktika. Majd legközelebb nem veszem le róla a nyakörvet. Kíméletből csöndben maradtam. Nem hiszem, hogy lesz legközelebb. Legalábbis ebben a boltban biztosan nem. Heather csúszott el mellettünk a földön, és az ajtókeret alá mászott. Az üvegajtónak nem volt közepe: egy tinédzser méretű lyuk tátongott rajta. Azon át jött be a lány. – Gyere el onnan! – sziszegtem rá. Nem törődött velem. Egy gumiszalagot feszített ki az ajtó alatt, végighúzott egy hajszálnál sokkal vékonyabb drótot a felszínén, majd egy félkörömnyi csipet rakott a szélére. – Kifelé fog robbanni. Elviszi a belépő kinti lábát és ötméteres körzetben azt, aki mögötte áll. Nem kimutatható – nézett vissza Heather a földről büszkén. – Ha valaki eléri az ajtót, az régen rossz – morogta Yann. Az üzlet falához húzódott, feldöntött egy fürdetőtálat, és betérdelt mögé. Aktivizálta a Poupée célkereső rendszerét, és a legnagyobb fokozatra állította az energiaerősséget. Max szeme kikerekedett. – Hé, ti itt bent akartok harcolni? – Menjünk ki? – kérdezte Gordon. – Ennyit csak elvárhatok tőletek! Gordon megcsóválta a fejét. – Nem. – Az óra! – mondta Max, és a falhoz ugrott. Egy villanással lekapta a faliórát, és az ingébe csúsztatta. – Az egyetlen családi emlékem! Az apám hagyta rám. Időközben az öregasszonyt behúzták a fal mellé, a kutyamókust meg összekötözték a saját pórázával. A fekete ruhások tovább nyomultak. Fél percünk sincs hátra, ez nagyjából sejthető volt. – Van valamiféle hagyományos taktikájuk a fiúknak? Gordon pár másodpercnyit töprengett. – Ez nem a PITHON. Nyilván César küldte maga után ismét a csapatát. Jönnek ezek szemből, fentről meg hátulról is. – A hátulrólt megszívják! – bólintott sötéten Max. – A raktárt olyan védelmi rendszer őrzi, hogy megemlegeti, aki életben marad. Lényegében a tetőt is. Megnyugodtam. Akkor csak előre kellett figyelnünk. Előrenyúltam Heather lába felé. Megragadtam a lányt a bokájánál fogva, majd magam mellé húztam. Kicsit vergődött, mint a partra vetett hal, de csak addig, míg be nem ígértem neki egy olyan ütést, mint amit kint az öregasszony kapott. 78

– Most pedig mögénk megy, és nem vesz fegyvert a kezébe, hanem elbújik egy sarokban – mondtam. – Nem akarok attól félni, hogy hátba lő. Értve vagyok? – Értve. Miért van, hogy tudtam, nem fog engedelmeskedni? Öt másodperc múlva megindult a támadás.

20. Az első három ember a homlokzat mentén, felülről érkezett. Rögtön tűz alá vették az üzletet. A lézerek úgy olvasztották fel az ablaktáblákat, ahogy a kinti fiúk a fegyvert forgatták: lyukkígyókat húztak az üvegbe. Heather hátul sikított, de sikítását azon nyomban el is nyomta egy robbanás: annak, aki az ajtón beugrott, a robbanószer valóban levitte a fél lábát. A másik kettőt én és Yann Gordon azonnal leszedtük. Brutális haláluk volt. A Poupée meglökte a fickót, de úgy, hogy az elszállt az utca és a házak felett, és körülbelül két kilométernyire csapódott a földbe. Nesze neked személyes erőtér! Egy rakéta sebességével repült, semmit nem segített rajta az antigravitációs rendszere. A Herden-100-as pedig az erőteret használta fel támadásra, az energiapajzsot egész fronton támadta meg, de nem kioltotta, hanem hihetetlen mennyiségű energiát lökött bele. A pajzs által védett fickó egyszerűen kigyulladt, de nemcsak a ruhája és a bőre, hanem minden sejtje. Egy sikoltásra tellett tőle és egy lobbanásra. Aztán lőttem csak le a földön fetrengő, sikoltozó harmadikat. Harmincketten vannak elöl… Tíz óránál, a fal mögött hat méterre. A Herden jelentett. Mentálisan. Éreztem, hogy húzza a fegyver a kezemet, mintha csak mágnes lenne és fordulna a mesebeli vashegy irányába. Belelőttem a falba. A lyukon át láttam a vakító lobbanást. Azonosítottak. Tehát ellenfeleink tisztában vannak vele, mit tartok a kezemben. Talán visszavonulnak. Vajon mennyire riasztó egy Herden-100-as? Mint kiderült, sokkal kevésbé, mint César Pontieri. Megindult a tetőn a támadás. Ritkán látni olyat, ami utána következett. Aktivizálódott az épület elhárító rendszere. Csendes, elegáns megoldásnak lehettünk szemtanúi: mindenkit, aki a tetőre tette a lábát, egész egyszerűen lehajított magáról. A kommandósok úgy potyogtak a magasból, mint a golflabdák egy gyakorlóedzésen. Repülés közben bekapcsolták a pajzsukat, így aztán mielőtt szétkenődtek volna a kövezeten, szép ívű zuhanásuk lelassult, megállt, s vagy két talpra érkeztek meg, vagy rögtön felröppentek a magasba. Yann Gordon remek alkalomnak vélte, hogy céllövészetet tartson. Automatikára állította a Poupée-t, mind a lövéseket, mind a célbefogást. Nem a végső eliminálásra ment, hanem a darabszámra. Hogy minél több alakot elkapjon, tekintet nélkül a sérülés erősségére. Felvettem a ritmust, és az elénk potyogó kommandósokat sorra kilőttük. Akkor a boltnak már nemhogy az üvege, de az utcafrontja sem volt meg. – Nem maradhatunk itt – mondtam egy villanásnyi szünetben. Maxre pillantottam, s láttam, hogy a bolt romjait szemléli, és teljesen kétségbe van esve. – Olyan ez, mint az ürgelyuk, bármikor belőhetnek ide valami durvábbat. Rakétaelhárító üzemmód – jelentette mentálisan a Herden-100-as. – Ajándékcsomag jön – szóltam körbe. Betérdeltünk, mint a három testőr. 79

Egyikünk sem látta, hogy hátul Heather komoly válogatásban van. – Miért nem élve akarják magát? – kérdezte letörten Max. – Ami mondanivalónk volt, azt már közöltük egymással. A Herden-100-as alapos elemzés alá vette a környéket, amelyen per pillanat nyugalom ült. A lakók már rég elmenekültek a hátsó bejáratokon át, a kilenckor nyitó üzletek gyorsan bezártak. Itt-ott, mint széttaposott fekete bogarak, César Pontieri hadműveleti csoportjának halott tagjai hevertek. Ez a fegyver olyan volt, mint valami megnyúlt tudat. Nem tudtam pontosan, mi történik körülöttem, de a harcászati számítógépnek köszönhetően előre megsejtettem. – A falhoz! A bútorok alá! Szétspricceltünk. Ugrottam oldalra, de a fegyver előrehúzta a kezemet, ami lehetetlen, szóval inkább megbizergálta a neurális hálózatomat, és a kezem előre mozdult. Mivel nekem eszem ágában sem volt előre menni, úgy éreztem, a Herden hozzám nőtt, s most vonszol. Van alkalom, amikor a férfiembernek engednie kell. Vagy egy nőnek, vagy egy kevésbé veszélyes dolognak, mondjuk egy Herden-100-asnak. Egész a külső fal széléig másztam előre, mint valami törpe. Aztán megláttam. Az utca végén valaki éppen befogott minket egy Elyzium rakétavetővel. Ez olyan lesz, mintha kétezer kis rakétát lőttek volna ránk. Az üzlet közepén ennyifelé válik szét, és megszór mindent. Nem lesz pontja a falnak, padlónak, mennyezetnek, amely ne égne, vagy szakadna darabokra. Az Elyziumnak pedig védelmi erőtere is van, ameddig egy irányba megy, sőt vizuális és termoálcát is ölt magára. Egyszerű kézifegyverrel kilőhetetlen. Éppen erre gondoltam, amikor a Herden a másodperc ezredrésze alatt végigfuttatta rajtam fegyverpotenciálját. Ez azt jelentené fegyvernyelven, hogy bízzak benne? Komolyan: ez a stukker döbbenetes. Jó csapat vagyunk – válaszolta mentálisan a fegyver pszichológiai rutinja, és én seggre ültem. Indult szemben a rakéta. A legelső villanást még egy tucat álcavillanás követte, s a rakétatest eltűnt a szemem elől. Nem láttam többé, de tudtam, hogy jön. Öt másodperc a becsapódásig! …és a Herden megmutatta nekem! Egy vektoriális utcaképet villantott fel előttem… nem, nem a szememet buzerálta, hanem az agyamat. Az agyamba vetített egy képet! Láttam az utcát, mint egy rajzolt szimulációs programban, de érthetően és cseppet sem zavaróan, a valóságra kivetített vonalas rendszerben. És ott volt a rakéta is: enyhe kanyarokat leírva közeledett. A Herden tüzelt, a rakéta felrobbant. Csak annyit lehetett látni, hogy darabokra szakad, és mindenfelé pusztít, holott valójában az orra visszatolódott az antigravitációs hajtóművébe, a burkolata széthasadt, és ellenőrizetlen darazsakként szórta szét a lövéstől programhibássá vált kétezer miniatűr rakétát. Igazi tűzijáték volt. Képtelen voltam gyönyörködni benne. Nem jutott időm rá. – Vigyázat! – sikította hátul Heather, s mi mindannyian ész nélkül vágódtunk hasra. Valami átzúgott a fejünk felett, a föld megrendült alattunk egyszer, aztán folyamatosan rezgett, ahogy a szemközti üzletek a sétálóutca túloldalán, mint egy lassított felvételen, leroskadtak. A lány egy rakétával szétlőtte a fél utcát. Yann Gordon a következő pillanatban már talpon állt. Öt hatalmas lépéssel átszelte az őt a lánytól elválasztó távot, és miközben kinyúlt a rakétavetőért, egy olyan hatalmas sallert kevert le Heathernek, hogy amaz elszállt a fegyverterem kellős közepébe. A rakétavető Yann-nál maradt. – És ha azt mondják, nyugton maradsz, akkor nyugton maradsz! – mondta idegesség és 80

érzelmek nélkül, de dörgő basszussal az ólomarcú férfi. Szemközt ledőlt még egy ház. Óriási port vert fel, és megremegtette a lángcsóvákat, amik őrtüzekként égtek már mindenütt. – Kirontunk! – mondtam. Kora középkori hangulatot árasztó kirohanásunkat tanítani lehetne a katonai akadémiákon. Én futottam elöl, és belőttem szemben az utcát. Balról Yann, jobbról Max. Yann Gordon takarásában pedig a lángoló arcú, megszelídült Heather. Maxnek nem sok dolga volt: az utcának az a fele romkupacokból állt, s nem maradt egyetlenegy mesterlövész vagy kommandós sem ott. Vagy ha igen, akkor méterekkel a romok alatt. Yann és én azonban folyamatosan tüzeltünk, balról és elölről César emberei elszántan igyekeztek megállítani minket. Nem tudom, melyikünk üvöltött, talán mindegyikünk, de a lövések, a robbanások és egyéb kísérő zajok elnyomták a hangunkat. Amikor Yann nem tudott valakit eltalálni elsőre, kilőtte alóla az épületet. Ha az illető a levegőbe repült, azonnal ráállt a Herdenem harcászati rendszere. Az utca porfelhőjéből előkavargó alakokat pedig a megpillantásuk előtt kilőttük: a fegyver, amit a kezemben tartottam, borzasztóan tökéletes volt. Nem hibázott. Kezdtem félni magunktól. A lendület végigvitt bennünket az utcán, egészen addig a pontig, ahol a siklót hagytuk. Nem volt ott. Tovább rohantunk: egy kis tér került elénk, szökőkút állt a közepén, és tizenkét irányba szórta szét a vizét. A kút mellett négy Pontieri-sikló. Kettő azon nyomban felreppent, és felénk fordította vetőcsöveit. Közösen zúdítottunk rájuk tüzet. A Poupée átszaggatta a burkolatot és elpárologtatta a pilótafülkét, Max fegyvere ezernyi robbanással taszította hátra, az enyém meg kettévágta keresztben. Az, ami a két gépből a földre hullt, akár egy roncskocsi is lehetett volna. A másik két sikló nem szállt fel: a pilóták fegyvert ragadtak és elénk ugrottak. Illetve a Poupée-k és a Herden elé. …nehéz lesz azonosítani a holttestüket. A helyszín tiszta – szólt a Herden. Leeresztettem a fegyvert. Lassan leült a por, és mi igazából nem tudtuk, mit csináljunk. A csatát megnyertük, a takarításhoz nem sok közünk lesz. – Minden összedőlt – csodálkozott az utcára Heather. – A fegyvercsarnok sértetlen – mondta Yann. Max elővette a faliórát. Az is sértetlen volt. – Szerencsétek van – mondta. Remegett a keze, ma nem hiszem, hogy bevállal kutyakozmetikát. – Kurva élet, kinyírtalak volna benneteket, ha ennek valami baja esik. És visszament sírni üzlete romjaihoz. – Ez a város romba dől, ha sokáig itt marad, Mr. Ketchikan – mondta Yann Gordon. – Megfelelek a munkára? – Természetesen – biccentettem. Bemutatkozása a legkérgesebb szívű megbízót is meghatotta volna. Én sem voltam másképp, kellő tisztelettel tekintettem Yann Gordonra. Vanessa tényleg jól tette, hogy bemutatta. – De előbb el kell intéznem valamit. Segíthet abban is, ha éppen ráér. – Mi lenne az? – César Pontieri addig nem száll le rólam, amíg meg nem győzöm arról, hogy helytelen, amit tesz – válaszoltam. – Illetve mégiscsak van valami, amit meg akarok beszélni vele. Meg fogom látogatni. – Mikor? – Most. Úgy tudom, Conques körül van pár hajója. Melyik a zászlóshajó? – A Néró. Elvigyorodtam. 81

– Hozzuk tűzbe! Nyilván ott lesz a fedélzeten. Vagy ha nem, szerzünk egy űrhajót. Yann gyakorlatias volt, mégsem mondta, hogy őrült vagyok. A következő lépést nézte csak. A hátára kanyarintotta a Poupée-t, és szembeállt velem. – Mivel akar menni? – Itt vannak a siklóik – intettem a Pontieri-gépek felé. – Még csak feltűnést sem keltünk. – Én is mehetek? – kérdezte Heather izgatottan. – Ez még itt van? – nézett le a lányra az ólomarcú férfi. Sóhajtottam. Úgy látszik, ettől csak úgy szabadulhatok meg, ha kilövik mellőlem. Igaz, hogyha mellém szegődik, akkor már vigyázni fogok rá… Ügyes volt, átkozottul ügyes. – Magánál vannak a robbanóanyagai? Elmosolyodott, és megigazította lepkés kitűzőjét. Azonnal megélénkült körülöttünk az utca, és a fémszínű talajból vörösfejű rózsák, ezerszínű dáliák, fehér ciklámenek és isten se tudja, milyen virágok dugták ki fejüket. Egy villanás alatt nőttek fel, bokrosodtak meg és bomlottak ki. Illatukkal és színeikkel mézédessé tették a levegőt, és megvidámították a csupasz utcát. – Mi ez? – döbbent meg Gordon. – Praetoriánus ikontechnika – somolygott a lány. Benyúlt egy fej nagyságú virág szirmai közé, és kiemelt egy csomag robbanóanyagot, melynek tetején aprócska detonátor ült. – Virágbimbók? – A férfi nem tudott magához térni. – Saját szkin – vont vállat Heather. – Szabadidőmben materializációs dizájnnal foglalkozom. Akaratlanul is elnevettem magam. Ez a világ leggyilkosabb virágoskertje. – Csak addig, amíg engedelmeskedik! – Esküszöm, Mr. Ketchikan!… Heather szelíden mosolygott. Nem sokkal rá bemásztunk a Pontieri-siklók egyikébe. Szürke és kék színű falak fogadtak, veszélyes élek és sarkok: egyetlen ívelt vonalat sem láttam itt bent. Kis jármű volt, tizenöt ember számára. Csak székek és fegyvertartó-állványok – most mind-mind üresen. Az irányítópulton képtelen voltam eligazodni: szavak és számok helyett szimbólumok jelezték a szenzorok és kapcsolók funkcióját. A monitorokon ismeretlen nyelvű szavak villogtak. – Olasz a repülési nyelvük – mondta Yann Gordon. Csak ők használják a rendszerben az olaszt. – Tudja kezelni a gépet? – Sajnos nem. – Én sem – kottyantotta közbe Heather. – Rendben, én azt hiszem, tudok valakit… A vezérlőkonzolon egy gombot biztonsággal el tudtam különíteni a többitől. Bekapcsolódtam a kommunikációs hálózatba. Bemondtam a nevet. Tizenkét másodperc telt el a kapcsolásig. – Hello, James! – szóltam bele a jármű komjába. Hallottam, hogy kicsit szaggatottan szedi a levegőt. Most ébredhetett. – Hogy van? Kifeküdte már a koktélnak nevezett crollrúgásokat? – Már oké!… Nagyjából. Csak kicsit szétszórtnak érzem magam… York, nekem úgy rémlik, összeszedtem egy… vagy két csajt reggel. Jól emlékszem? – Pontosan kettőt. – A bassza meg! Akkor valahol a bár és a lakásom között elhagytam őket… Miért hívott? Ha bulizni akar, felejtsen el! Ma kikúrálom magam… – Tud olaszul? Azt hiszem, kiköpött oldalra. – Egy aprócskát. Vannak helyek, ahol máshogy nem kaphat munkát. – Kicsit ingerülten 82

kérdezte ezután: – Tolmácsot keres vagy pilótát? – Szükségem lenne egy jó pilótára. – Nem buli – mondta. Nem kérdezte, mondta. Ráérzett, hogy komolyabbról van szó. – Nem – válaszoltam. – Csak kicsit. – Mikor és mennyi időre? – Most. Egy délutánra. – Ez belefér. Hova mennénk? – César Pontierihez. El tud vezetni egy Pontieri-siklót? Kis némaság után James Donahue azt mondta: – Ezt nem hagynám ki semmi pénzért. Mondja meg, hol találok magára! Yann Gordonra pillantottam. – Germán negyed, Berlin sugárút – mondta. – A Wagner-tér környékén. Megismételtem a komba. – Ráismer a helyre, mert a lángok messzire látszanak. – El kellene kobozni magától a fegyvereket. Tíz perc múlva ott leszek! És valóban itt volt.

83

VI.

21. César Pontieri nem követte végig a rajtaütést: a második percben felpattant, a harmadik percben lesöpört minden mozdíthatót az asztalról, a negyedikben belelőtt a kommunikációs egységbe. – Ez az én különleges osztagom? – üvöltötte. – Ez az én különleges osztagom? Heinz Pikberg halkan válaszolt. – Csak volt, uram. César megállt a Néró első tisztje előtt, és az arcába vágott. A tiszt végigzuhant a földön, és eszméletét vesztve úgy is maradt. – Az embereim teljesen fölöslegesen szétlőnek egy bárt, és tizennégyen ott hagyják a fogukat, mert holmi pilóták visszalőnek rájuk! Miért fizetem én a kiképzést, ha az idióta pilóták jobban lőnek, mi? Most meg egy ölebeket daueroló kutyafodrász, egy kislány és ez a Ketchikan szétlövi a legjobb embereimet! Négyen hatvanat! – A veszteségrátánk még csak ötvenhárom! – Mert kilőttem a kommunikációs központot, és nem tudjuk a rajtaütés végét – üvöltötte César Pontieri. – Csak azért! A fejemet teszem rá, hogy mindet kicsinálják! Készen áll a Fasces? Az egész rohadt bagázs? – Igen, uram! – jelentette a másodtiszt. César mély levegőt vett. – Akkor küldjék le őket… őket és mindenkit, az összes, érti, az összes hadműveletisemet a Conquesre! Nem érdekel hogy milyen áron, nem érdekel, hogy milyen módszerrel, de nyírják ki Roll Connawayt! – Hogyan, uram? – Ezt a pofára esést, ezt a szarhegyet csak úgy tudom feledtetni az emberekkel, ha bebizonyítom, hogy csak véletlen. Hozzák elém Roll Connaway szénné égett testét, és akkor minden rendben lesz! – Értem, uram! – A másodtiszt riasztott. – El ne basszák nekem! – mondta César Pontieri. – Adjon melléjük egy kétszáz fős légiós támogatást is! Kerítsék be a kastélyt és a parkot, és menjen fölé a Caligula! Ha máshogy nem megy, zuhanjon rá arra a kurva kastélyra! Roll Connawayt holtan akarom látni! – És York Ketchikan? – kérdezte a másodtiszt. César Pontieri a gallérja után nyúlt, megragadta, maga felé rántotta, majd lefejelte. A tisztnek, mielőtt ájultan a padlóra hullt volna, hallhatóan orrcsontja törött. Ettől a pillanattól kezdve senki nem hozta fel ezt a nevet a Néró vezérlőjében. Még Heinz Pikberg is hallgatott.

84

A végtelen űr csillagösvénye előtt lebegő Néró egy alábukó sast formázott, nem pontosan, csak elnagyoltan, de hihetetlenül megkapó módon. Egy ideig, amíg a siklóval szembeutaztunk vele, egérkének éreztem magam a sas csőre előtt. Nos, ez az egérke megakad majd a torkán! Egy egész siklóraj húzott el mellettünk, majd néhány földreszálló egység. Távolabb egy szintén sas alakú hajó – a Caligula – a Conques felé fordult. A bolygó óceánja fölött egy szemernyi felhő sem látszott, a város felett pedig csak elszórt pamacsok: olyan tisztán rajzolódott ki Conques, egyik oldalán a tengerrel, másikon a Steichein kanyonnal, mintha kiretusálták volna a képet. Egy hatalmas fehér folt, mint aprócska pötty: a tengerparti űrrepülőtér. Érzékelőinkkel követtük a Caligulát, ameddig lehetett, nem arrafelé kanyarodott. – César berágott – jegyezte meg Donahue. – Magát keresheti. Mozgósította a fél hadseregét. – Nem hiszem – feleltem elgondolkodva. – Mármint bizonyosan berágott, de nem rám küld ki egy tucat űrhajót. De ez megkönnyítheti a dolgunkat. A hajók a Néróról szálltak fel, így annak a fedélzetén ennyivel kevesebb katona tartózkodik. Yann bólintott. – Élve akarja Césart? – Halottak ritkán beszélnek. – Ismerek egy-két technikát… – Élve. – Jobb lenne utána megölni – mondta Donahue barátságos hangon. – Nem szívesen tudnék magaménak egy ekkora ellenséget! – Akkor minek jött? – kérdezte a mi agresszív kismalacunk. – Mert szükség volt rám, kislány – nézett Heatherre Donahue. Aztán rám pillantott. – Rajongó? – Robbantási szakember. A pilótának elkerekedett a szeme. – Ő?! – Ha nem fogja be, lyukat robbantok a hasába – mérgelődött Heather. – Igenis én vagyok a legjobb, és ennek semmi köze nincs a korhoz. Már évek óta én vagyok a legjobb. – Előbb, mint ahogy járni kezdtél… Heather meglendült, a sikló légtere azonban kicsi volt, könnyedén elkaptam, amikor mellettem akart elszaladni, és belehajítottam egy ülésbe, közvetlen a halott kommandós mellé. A kommandóst azért hoztuk magunkkal, hátha szükség lesz rá az azonosításnál. Az egyik keze még megvolt… A lány nem ijedt meg a hullától. Talpraesett kis csaj volt, de főhetett a fejem, hogy regulázom meg. – Fejezze be! – De hát beszólt nekem! – Fejezze be! Dacosan összefonta kezét a melle előtt, majd duzzogva nézett maga elé. A szemközt jövő siklók és leszállóegységek eltűntek a hátsó monitorokról, belevesztek a bolygó légkörének vakító aurájába. Elöl a Néró gigászivá nőtt, már láttuk a sas alak lábai között a dokkolónyílásokat. – Már biztos észleltek minket – mondta James Donahue. Nem kis meglepetésre a York Ketchikan ellen kiküldött síklók egyike visszatért. – Mi legyen velük, uram? – kérdezte a hídon Pontierit a kommunikátorok előtt ülő tiszt. – Lője le őket! – morogta César Pontieri. Már megnyugodott; hirtelen haragja elszállt, ám a 85

dühe nem csillapodott. Meg akarta büntetni mindazokat, akik hibáztak, és ezzel foltot ejtettek a hírnevén. Nem, nem a jó hírnevén. A hírnevén. Bizonyos szempontból ez hiúsági kérdés volt. – Arra sem jók, hogy leszedjenek egy unatkozó selyemfiút. Minek tartsam meg őket? Nem bírom a sikertelenséget. A tiszt nem sokat tétovázott, aktiválta a Néró fegyverzetét. Két üteg is a visszaérkező sikló felé fordult. A vörös célkereszt a másodperc törtrésze alatt rátalált a célpontra. – Nem, ne! – gondolta meg magát hirtelen Pontieri. – Személyesen akarok elszámolni velük. Engedje leszállni őket, aztán kísérjék elém mindet!… Illetve azt, akinek volt pofája visszatérni ide egy be nem fejezett munka után… – Becéloztak minket – közölte Donahue. – Nem sok esélyünk van, ha elsütik azokat a dögöket ott. – Pörköljünk oda mi is! – mondta Heather. – Tudják, hogy jövünk, nincs más választásunk! – Mintha csak hógolyóval dobálna meg egy euticénium tankot – válaszolta a pilóta. Egyáltalán nem látszott Donahue-n, hogy fél. Ez tetszett nekem. Lehet, hogy nem is félt. Az a pár szó, amit a Köpök Az Idegenekre bárban tett, és amivel arra utalt, hogy szolgált a háborúban, valamennyire magyarázatot adott arra, miért is nem csinált rögtön maga alá. Szembenézhetett már párszor a halállal. – Mondja csak, Heather! – Hirtelen eszembe jutott valami. A fenyegetettség érzése mindig kihoz belőlem egy ötletet vagy valamiféle reakciót. – Hogyan robbantotta szét az asztalomon álló vázát? Nem is járt arrafelé. Hamarabb kidobtam, mint hogy körül tudott volna nézni. – Csak egy pillantás volt – felelte szemérmesen a lány. – Aztán az ikontechnika segítségével elhelyeztem pár mikrotöltetet egy másik térben. Precíziós munka, és bonyolult elmagyarázni, de látványos. – Az volt. – Kiintettem a romboló felé. – Itt nem működne? Mondjuk kicsit nagyobb méretekben? Egy olyan mosolyt szívesen látnék a Néró páncélzatán is. – Miss Cox lakását nem védte multidimenzionális erőtér. Az ilyen hajókon szokott lenni… – Van is – morogta elöl, az irányítófotelben James Donahue. Félig oldalra fordult, hogy lássuk a monitorokat. Az egyiken a Néró körül millió szemcse látszódott. – MSZM. Multidimenzionális sztázismező. A megfelelő kódcsomag hiányában a teleportsugarak sem jutnak át. Felér egy falnakrohanással, ha emellett próbálkozunk. – Maxnél van sztáziskapu-generáló – mondta Yanti. – A fegyverraktárt nem lőtték szét, csak a fodrászatot. – Nem fordulunk vissza. – Nem arra céloztam – nézett rám. – Gondolnom kellett volna rá… – No igen – vontam vállat. – Kicsit hirtelen jött a dolog. Heather feltápászkodott az ülésből. Eközben véletlenül hozzáért a halott kommandóshoz, és undorodva kapta el a kezét. – A francba! Nem lehetett volna ezt hátratenni? Vagy csak azt elhozni belőle, ami nekünk kell? – Nem kell ugrálnia, és akkor nem akad bele – feleltem. – Még nem lőttek le minket! – Hívást kapunk a Nérótól – jelentette be Donahue. A fejére tette a halott katona sapkáját, majd elővett egy Glockot, és belelőtt a feje fölötti műszerfalba kétszer. Kilőtte mindkét égőtestet. Az alakja sötétségbe borult. –Üljenek le! Fogadom a hívást. –Qui é il Nerone… – Kékes derengést bocsátott Donahue alakjára a monitor. – Plotone blu, fate rapporto. 86

Majdnem minden szót értettem. A plotone, ha jól tudom, eredeti olasz nyelven osztagot jelent, a blu a kék színt. A rapportot pedig értelmezni sem kell. – Di ritomo in quattro. La navetta é dannegiata, ilflusso d'eriergia fluttua. La missione é incompleta, il bersaglio é fuggito – Donahue gyorsan hadart, nehogy számon kérjék tőle a jelentés szabálytalanságát. – Dirigetevi verso lo scalo De Bono! Appena atterrati pre-sentatevi immediatamente alpunto di rapporto numero uno! Capito? – Agli ordini, ricevuto. – Itt a Néró… Kék osztag, jelentést kérek! – Negyedmagammal térek vissza. A sikló sérült, az energiaellátás akadozik. A küldetést nem sikerült teljesítenünk, a célpont megszökött. – A De Bono dokk felé vegye az irányt! Landolás után jelentkezzenek haladéktalanul jelentéstételre az egyes eligazítóban! Megértette? – Parancs. Értettem. A monitor kihunyt, a pilóta ott ült a sötétben. Sóhajtott. – Megkaptuk a leszállási engedélyt – mondta. – A De Bono dokkba megyünk. Eddig megvolnánk. Remélem, tudja, York, merre tovább. Fogalmam sem volt róla. Yann Gordon a maga ólomszálak szabdalta arcával, és Heather a kislányos termetével nehezen téveszthető össze egy Pontieri-féle kommandóssal. Szó sem lehet tehát arról, hogy egyszerűen csak kisétálunk a jármű ajtaján. De mire odaérünk, kitaláljuk!

22. César Pontieri csapatainak nem sok választási esélyük volt, egyenes rohammal kellett bevenniük Roll Connaway kastélyát. Mert bárhogyan álcázzák magukat, bármilyen ügyesen lopakodnak, egy ekkora támadó alakulatot nincs az a harcászati számítógép, amely fényes nappal egy mozdulatlan környezetben ki ne szúrna. Olyan ez, mintha az indián a préri közepén, egy ló hátán ülve, ha körülnéz, nem látja meg, hogy jön a bölénycsorda. A különleges egység katonái a roham előtt bekerítették a kastélyt, parkostul, mindenestül, és egymástól ötvenméternyire egy leendő erőtérkupola karóit tűzték le. Villámgyorsan és egyszerre dolgoztak: egy-egy karó letűzése és üzembe állítása két másodpercbe telt. Mindenhol egyszerre történt meg a dolog, így a harmadik másodpercben fémes zizzenéssel felállt a kastélypark teljes elszigeteltségét biztosító, szikrázóan elegáns sztáziskupola. Valószínű, hogy a kastélyon ez alatt az idő alatt végigfutott a riasztás, de ennyi idő arra sem elég, hogy a vezérlőmodul a meglévő információk alapján a „kurva élet” első szótagját elsuttogja. A negyedik másodpercben César Pontieri különleges egységének katonái háromtucatnyi bejáratot nyitottak a sztáziskupola alján, kettős energiarendszerrel, amolyan zsilipszerűen. Erre azért volt szükség, hogy a kastélyban működő teleportok még csak véletlenül se találjanak lyukat a kupolán, mert akkor hiába volt az egész. A kapurendszerek integrálódtak a sztáziskupola egészéhez, kör alakú szélük halványkéken világított. Mintha csak egy óriási szappanbuborék ült volna a füvön. A hetedik másodpercben az első katonák behatoltak a park területére. A harcászati elemzések szerint senkinek sem sikerült elhagynia a kastély területét, így Roll Connawaynak is ott kellett valahol lennie a termek egyikében. A katonák nem vesztegették az 87

idejüket: a festmények és egyéb művészeti tárgyak nem érdekelték őket, aki meg eléjük került, azt lelőtték. A főbejáraton belépve komolyabb harcérintkezésbe keveredtek a kastélyt védő testőrökkel. A jobb szárnyon is erős védelmi tűz fogadta a behatolókat, a balon viszont szinte akadálytalanul nyomultak előre: csupán a konyhai személyzet fejtett ki gyengébb ellenállást. A harcérintkezések hevességéből úgy tűnt, hogy Connaway valahová a jobb szárnyba húzódott vissza. César Pontieri a Néró vezérlőjében a Connaway-kastély megszerezhető legpontosabb holografikus térképét nézegette. – Mit gondol, Heinz? – kopogtatta az asztallapot egy ujjával. – Talán a könyvtárban van, uram. – Én is azt hiszem. Connaway nem harcos típus. Biztosra veszem, hogy a könyvtárban van. Minden kommandós megkapta a feltételezett információt. César a kommandósok személyi kameráinak képén keresztül tökéletesen fel tudta mérni a helyzetet. A bejárat utáni folyosórészen hihetetlen mennyiségű műkincs fogadta a katonákat. César felhorkant, amikor a lézersugarak szabdalta téren megpillantotta a több mint ezeréves festményeket. A dezintegrátorok halk pukkanásait hallván, és a képet szétbontó, hullámzó energiacsomagok láttán pedig hangosan felhördült. – Ha valaki valamelyikben is kárt tesz, én megölöm – mondta a komba. Ezt is hallotta az összes kommandós. – Vettétek! – erősítette meg védett vonalon a behatolást vezető őrnagy. – Ezt a kibaszást… Ám Connaway testőrei is hasonló parancsot kaphattak mert csak olyan fedezékek mögé bújtak, amelyek közelében nem volt semmilyen művészeti installáció. Ezzel együtt úgy tűnt, mintha csak tessék-lássék védekeznének. Vagy a felkészültségük fel sem vehette a versenyt César katonáinak felkészültségével. Lépésről lépésre vonultak vissza Roll Connaway testőrei. Nem volt nagy a veszteségük, de a személyi pajzsok már nem sokáig bírhatják a terhelést, és akkor majd lesz hulla dögivel. – Jók a fiaink – jegyezte meg César a monitorok ugráló képeit nézegetve. – Jók a fiaink! A Fasces-osztag legalábbis érti a dolgát, nem úgy, mint a Ketchikanre küldött csapat. – Roll Connaway nyilván a menekülésre helyezte a nagyobb hangsúlyt, nem az ellenállásra. Ezért volt Ketchikan kemény dió. – Komolytalan ez, Heinz! – legyintett César. – Harcolni érdemes! És tudni is kell. Aki nem harcol azért, ami az övé, az komolytalan. – Pedig Connaway is tisztában kell legyen vele, hogy az életéért küzd… – Eddig is tudtuk, hogy meg fog halni. A bal szárnyról érkezők elérték a palota közepét: ám csupán az épület egy hátsó részében, a személyzeti oldalon A zegzugos, keskeny folyosón és a milliónyi szoba mélyéről sikerült megtorpanásra kényszeríteni őket. Nem is jutottak beljebb. A jobb szárnyon érkezők is elakadtak: nekik egy energiafüggöny állta útjukat. Nem lehetetlen deaktivizálni, de időt vesz igénybe. A főbejárati folyosón támadó alakulatok viszont biztos lépésekkel nyomultak előre. A dokkban voltunk. Eddig könnyen ment, most azonban ki kellett szállnunk a siklóból. Mi Donahue-val még kelthettük azt az illúziót, hogy ide tartozunk. – Maga jön! – intettem Heathernek. A lány aktivizálta a praetoriánus rendszert, és a sikló belsejét pillanatokon belül elborították a virágok. Felkúsztak a falakra, a halott kommandós testére, de még ránk is. Ahogy kinyíltak a bimbók, annyi robbanószer került elő a szirmok közül, amennyivel a lenti bolygó felét fel lehetett volna robbantani. Nem vihettük a praetoriánus technikát, mert Donahue szerint könnyedén bemérhetők és 88

felrobbanthatók lettünk volna, ha megnyitjuk. Azonfelül, ha a sztázismezőt kellőképp megerősítik, nyitáskor fel is robbanhat az a sok, csodálatos virág, ami Heather egyéni praetoriánus rendszerének arculatát alkotta. És egyikünk sem akart egy robbanó rózsabimbótól kinyiffanni. Csak annyit tehetünk, hogy kipakolunk egy biztató mennyiséget, és a hátunkon elvisszük magunkkal. Heather a nefelejcs szirmait tépkedte. – Mit csinálsz? – kérdeztem. – Detonátort szedek – válaszolta. Jobban odanéztem: mindegyik szirom egy-egy robbanószerkezet volt. A halott katonáról lekaptuk a nadrágot, bekötöttük a két szárát. Így zsákot készítettünk belőle. Belepakoltunk annyi robbanóanyagot, amennyit csak tudtunk. Heather a detonátorokat a mellényzsebébe csúsztatta. – Yann, maga hozza a zsákot! – mondtam a nagydarab úrfinak. – Gyere, csicska! – sziszegte Heather, így véve elégtételt a Max ölebfodrászatában elszenvedett pofonért. Yann elvigyorodott. Szórakoztatta a lány. Erre azonban Heather a lehető legváratlanabbul reagált: egyszerűen kikattant. Nem mondom, egy férfiember ritkán érti meg a nők motivációit, ám a tinilányok cselekedeteinek mozgatórugójára fényt deríteni legalábbis tinilánynak kell lenni. Még anyának sem elég. Heather nekiugrott Yann Gordonnak. A nyakába ugrott és csépelni kezdte. Ütötte-vágta, karmolta, ahol érte. Yann tűrte pár másodpercig, aztán megrázta magát, mire Heather a földre hullott, mint egy túlérett gyümölcs. Ült a földön, és elkezdtek potyogni a könnyei. De ez is csupán három-négy másodpercig tartott, majd szipogott kettőt, feltápászkodott és leporolta magát. – Mehetünk – közölte. Yann Gordon állt az élre. A hátára vetette a zsákot, amitől úgy nézett ki, mint egy elbrutalizált Mikulás, akinek gyermekkorában holmi lelkiismeretlen kommandósok lelőtték a rénszarvasait és elvették a szánkóját, hogy hadműveleti célokra használják fel. Ezért aztán a Mikulás felnőve szociopata lett. A másik kezével magasra emelte a Poupée-t. – Kicsit lökött a csaj, nemde? – tartott vissza egy másodpercig Donahue, mielőtt kinyitottuk volna a külső ajtót. – Miből gondolja, hogy lököttebb, mint mi? – kérdeztem vissza. Erre nem tudott válaszolni. Kiléptünk a dokkfedélzet hangárjába.

23. Nem vártak minket. A dokkfedélzet üres volt. Átloholtunk a fal mellé. Senkinek nem tűnt fel a megjelenésünk. Kezdtem reménykedni, hogy talán mégis összejöhet ez a kis vállalkozás. Hangosan azonban nem mondtam ki, mert biztos voltam benne, hogy a társaim gondolkodás nélkül lelőnének. Illetve, elég volt egy pillantást vetnem Yann Gordon ólomszálakkal szabdalt ábrázatára, is biztosan éreztem – a fejem intenzív falba csapkodásával is hamarabb végem lenne, minthogy kimondhatnék egy nagyon magas összeget megváltásul. Persze ha elérné a fejemet. A kezem ekkor elindult a hátamra vetett Herden-l00-as felé. Nem akartam, hogy elinduljon: azt vettem észre, hogy emelkedik, eléri a fegyver 89

markolatát, kihúzza a tokból és előrelendíti. Mintha külön életet élt volna. – Mi van? – nézett rám Yann. – Kérdezze a fegyvert! – vontam meg a bal vállamat. Esélyem sem volt, hogy a jobb oldalamon úrrá legyek. Nem voltam ura a saját testem jobb oldalának! – Olyat már láttam, hogy egy férfit a farka irányít – mondta Yann Gordon. – De hogy a fegyvere?… – Ugye? – nézett rá Heather. Nem lőhetjük le a lányt? – kérdezte a Herden-100-as. Ez olvas a gondolataimban! Egy szakasz szemből és jobbról! – közölte mentálisan a fegyver, és rögtön tüzet is nyitottam. Két másodperc alatt elimináltam egy szakasz katonát. – Nem szóltam egy szót sem – mondta idegesen Heather. James Donahue elismerően nézett rám. – Megérzés – feleltem a ki nem mondott kérdésre szerényen. – Kövessenek! Úgy vágtunk át a rombolón, ahogy a forró kés csúszik át a vajon. Ha valaki elénk került: a fegyver riasztott, és az emberi reakcióidőnél százezerszer gyorsabban reagált. Nem sok idő egy pillantás, míg a szemhéj lezárul és kinyílik. Mégis: egy pillantás alatt tizenöt-húsz katonával végeztem. Akár krumplit is pucolhattam volna a bal kezemmel. A Herden akaratomnak megfelelően mindent elintézett. A katonák nem voltak felkészülve ránk! Heather leghátul kullogott, és míg mi előrenyomultunk, ő aprócska tölteteket helyezett el általa érzékenynek vélt pontokra: vezérlőtáblákhoz, belső ajtókhoz, kereszteződésekhez. Aztán mindegyik töltetbe belenyomott egy-egy nefelejcsszirmot. – Én fedezem a visszautat – mondta. Ameddig a dokkoknál jártunk, nem is volt probléma, hiszen a fel- és leszállásoknál sokkal nagyobb energiamennyiség felszabadul. De amikor a belső részekbe értünk, feltűnt, hogy lövöldözünk. A Néró biztonsági rendszere azonnal riasztott. César Pontieri úgy fordult hátra a Connaway-kastély ostromát mutató monitoroktól, mint akit mutánsskorpió-csípés ért. – Ez a mi riadónk? – Egy pillanatig nem hitte el. Aztán összekötötte a dolgokat. César mindig gyorsan átlátta a helyzetet: erre szükség volt a pozíciójában és azon a területen, ahol mozgott. – A dokkok közeléből jön? – Igen, uram! – A kurvája! Feljött a Néróra! Mindenkit küldjön oda, aki él és mozog! – Erősítésre lesz szükségünk! – Miért? – Mert az embereink ott vannak! – Heinz a monitorokra mutatott. César arcából kifutott a vér. Sosem hitte volna, hogy saját birodalmában, sőt, annak szívében, a zászlóshajóján támadja majd valaki. De hogy a veszély még komoly is lehet, az felért a lehetetlen fogalmával. César megdöbbent. A csontvelejéig megdöbbent. Aztán vörös köd ereszkedett a szeme elé. – Ha kell, a takarítórobotokat is hajtsa ki eléjük! – üvöltötte Heinz arcába. – Értette? Nem hozatok fel ide katonákat! Elintézzük mi magunk is! Körülöttük a tisztek tették a dolgukat. Jack Monnier szakasza tartózkodott pihenőn, ők kapták a riasztást. Ők szúrták el előző este a kocsmai támadást. A tisztek azonnal harcba küldték őket. Pikbergnek semmi dolga nem volt ezzel. César elengedte a titkár nyakát. – Úgy vélem, el kellene teleportálnia innen, uram – nyögte Pikberg. – És inkább a barlangból levezényelnie a Connaway-kastély elleni ostromot! A katonák itt elvégzik a dolgukat! 90

– Maradok – hörögte César Pontieri. Felmarkolt egy Olazunovot. – És szétlövöm York Ketchikan fejét. – Mr. Ketchikan magát akarja, uram! Még csak véletlenül sem szabadna egymásba botlaniuk. César az ajtók felé lökte a kis németet. – Menjen, haljon meg akkor értem, Heinz! Fogjon fegyvert, és álljon be maga is a védők közé! – De… én a titkára vagyok, uram. – Mától a fegyveres titkárom! – César elüvöltötte magát. – Na tűnés, ha nem akarja, hogy én lőjem szét a fejét! Heinz kimenekült a vezérlőből. César az ügyeletes első tiszt felé fordult. – Kapcsoljon át a Néró belső kameráinak képére! – mondta neki. – Lent minden rendben megy. Connawaynek percei vannak már csak hátra! Látni akarom York Ketchikant megdögleni! Láttam a mennyezeti kamerát felénk fordulni, Yann pedig látta, hova nézek, így ő is észrevette. Nyomban szétlőtte a Poupée-vel. – Utálom a kukkolókat – morogta. Végre valami emberi! Már kezdtem azt hinni, ez a nagy melák nem rendelkezik érzelmekkel. Donahue kivette fegyveréből a félig lemerült energiacellát, és egy teljeset lökött be a helyébe. – Azt hiszem, később nem gyakran lesz lehetőségem cserélni – morogta. – Szépen beszél olaszul – mondta Heather. – Tetszett? – Csak gondoltam, megmondom, mielőtt kicsinálják magát. Donahue bámult egy keveset. – Kösz, kislány – vigyorodott el aztán. – Na, jönnek? Mutatom az utat a vezérlő felé. Mentünk utána.

24. Jack Monnier vérprofi volt. A szót egyenesen rá találták ki. Miközben felvezette az embereit, a látómezeje elé húzott virtuálüvegen át egyszerre két szint térképét és az azon jelzett mozgásokat követte nyomon. Gyermekkorában szétválasztották a két agyféltekéjét, kapott pár implantot, s így volt képes erre. Emellett Monnier úgy nézett ki, mint egy kisebbfajta hegy – ha megindult, kijelzett a szeizmográf. Több emberét elvesztette az előző esti kocsmai csatában: szégyenteljes vereség volt az, s ha tudják, hogy a célszemély már eltűnt onnan, nem mennek bele a felesleges tűzpárbajba. Arra sem számíthattak, hogy a Köpök Az Idegenekre épületébe ekkora tűzerővel járnak kocsmázni a pilóták. Monnier mégsem kezelte személyes ügyként a mai támadást. El tudott vonatkoztatni érzelmeitől. Viszont nem lehet mondani, hogy nem érzett elégedettséget, amiért lehetőséget kapott a bizonyításra mind ő, mind a csapata. Nem voltak sokan, de ez a csapat véghezvitt már kisebbfajta csodákat. Kilenc hónappal ezelőtt kihúzták César Pontieri egyik régi üzlettársát pár túszejtő által felállított téridő-gömb mélyéről, miközben egy fél hadsereg várta a megérkezésüket. Lényegében láthatatlanok tudtak maradni az utolsó pillanatig. 91

Monnier-nek most nem voltak különleges lehetőségei, a multidimenzionális sztázismező őt is megakadályozta abban, hogy a tér szövedékével manipulálva kerítse be a behatoló csapatot. Milliárdos technikák álltak a rendelkezésére, de itt, César Pontieri fészkében szintén milliárdos védelmi technikák akadályozták a csapat munkáját. Úgy döntött, bekeríti a behatolókat. Nyolc embert föléjük küldött, nyolc embert alájuk. Megmaradt tizenegy katonáját két csoportra osztva a folyosó két irányából közelített. A fölöttük közeledők mögéjük fognak kerülni, és lerobbantják a szintet, akik pedig alul érkeznek, onnan veszik pontosan tűz alá York Ketchikan bolond csapatát. Ha a lövések nem is, de a fémszilánkok formátlan masszává darálják majd szét azokat az őrülteket, akik úgy gondolták, hogy érdemes bekukkantaniuk az oroszlán barlangjába. Egyszer csak elhomályosodott a látásom, és nem a valóságot, a létező formákat láttam, hanem fantomokat. Áttetszővé váltak a falak, mögöttük azonban, mint valami hőképen, vöröses alakok keltek életre, tűzlények… majd egyszerre a hőképből kitisztult, számítógép generálta ábra lett. A falakon túl katonák közeledtek. Mentálisan utasítottam a Herden-100ast, hogy fejezze be az agyam manipulálását, és legközelebb szóban figyelmeztessen. Nem voltam hozzászokva a fegyver ilyen megoldásaihoz, a megtorpanásomat észre is vették a többiek. Valószínűleg a tekintetem is árulkodó volt. – Mit mutatott a Herden? – kérdezte Yann halkan. – Jobbról-balról hatan-hatan – mondtam. – Lent nyolc, fent megint nyolc. – Egy röpke ideig végigvettem, hogy vajon mit tennék az érkezők helyében. Mire is van ez a fölállás? – Heather! Menjen előre, és két-két detonátort helyezzen el a mennyezet alatt! Kértem a Herdentől a fentről érkezők képét. – Gyorsan! – tettem hozzá. – És a sarokig menjen, de ne nézzen ki! Érti? – szóltam a lány után. Mert már ment is. Visszatartottam Donahue-t attól, hogy fedezze Heathert. – Jobb, ha egyedül van – morogtam. – Miért? – Mert akkor nem támadnak. Nem értette, de maradt. Yann Gordon viszont biccentett. Aztán néztük a macskaként előrelopakodó lányt, amint kicsiny tölteteit a mennyezethez csapkodja, s azok ott megtapadnak. Monnier nem adta ki a parancsot a támadásra, holott észlelték az előrefutó alakot. Egyrészt még nem voltak pozícióban, másrészt neki az egész behatoló csapat kellett. Az előreszaladó alak felderítő lehetett. A képek alapján az egyik fal mentén előre, majd a másik fal mentén visszaszaladt. A sarokig ment, de nem láthatott semmit. Miért ment vissza a többiekhez? Az alsó szinten pozícióba álltak az emberei, a felsők gyors léptekkel közeledtek. Valami nem stimmelt ezzel a kis felderítő-körrel! A bal oldali fal mentén előre a sarokig, majd a jobb oldali mentén vissza a csapathoz. Baloldalt előre, jobboldalt vissza. Miért nem hívta maga után a többieket? Miért szaladt vissza? Monnier a virtuálképeket nézte. Miért állnak? Így könnyebb lesz rájuk lecsapni. A fölső szinten mindjárt mögéjük kerülnek!… A Jack Monnier előtt lebegő virtuálképek a férfi erőteljes bioenergia-áramára egy pillanatnyi időre széthulltak. Amikor ismét kiterült a Néró két fedélzetének rácspontos képe, Monnier már kiadta a parancsot. – Latium, vissza! Késő volt már. 92

A fenti csapat lába alatt felrobbant a padló. Az explodálás előtti másodpercben mindannyian hasra vágódtunk a fal mellett. Aztán Heather felrobbantotta a tölteteket, és a mennyezet úgy szakadt ki, mintha csak egy nagy ollóval körbenyírták volna. Pontosan elénk vágódott le, és mi azonnal tüzet nyitottunk a fekete-szürkébe bújt nyolc alakra, akik hiába voltak felpörgetve különféle implantok és szerek által, egyszerűen nem reagálhattak, azon okból kifolyólag, hogy egy implanttal felturbózott katona is pontosan annyi idő alatt esik hasra, mint egy normális. Felállni gyorsabban áll fel persze – ha hagyják. Mi nem hagytuk őket felállni. A Herden kezdte rá először, aztán a Poupée Gordon markában, és a másik Poupée Donahue-nál. Kis felvillanásokkal adta tudtunkra a Glock, hogy azért ő is működik a lány kezében. Elsodortuk a nyolc katonát, már csak a tűzerővel is. Szikrázó energiapajzsok adták tudtunkra, hogy az első lövések nem voltak halálosak, ám a második-harmadik sorozatnál a fegyverek össztűzereje túlterhelte a védők személyi rendszerét, és kettő tönkre is ment. Azok a katonák szénné égtek, a többiek elszálltak, túl a kereszteződésen, úgy, hogy a levegőben folyamatos sorozatlövések érték őket. A Herden-100-as fényében egy villanásnyi szünetet nem láttam. A kezem rángott, mintha csak görcsben lenne: egyszerre két alakot tartottam tűz alatt. Ám hirtelen a hason fekvő Donahue megemelkedett és egészen a mennyezetig szállt fel. Első pillantásom a lyukra esett a teste alatt: az alulról kerítő Pontieri-csapat támadásba lendült. Heather volt a gyorsabb: egy robbanóanyagos csomag vágott bele a résbe. Csakhogy Donahue a mennyezettről visszavágódott, s én már mozdultam is rá: mielőtt visszazuhant volna a lyukra, reptében sodortam el. Óriási robbanás: lentről füst csapott fel. Heather bombája megzavarta az ott tartózkodókat. Yann Gordon ekkor már állt, és rohant előre: alatta két lyuk is éktelenkedett. Én Donahue után Heathert rántottam el, éppen időben, különben ő is elszállt volna. A lányt előreperdítettem a dupla padlóra, mármint arra a lapra, amely fölülről szakadt ránk, aztán húztam a nyögve feltápászkodó Donahue-t. Heather ismét csak ledobott valamit az egyik résen át az alsó szintre, és ekkor már kékes lángok is felcsaptak a lyukakból. – Tisztítótűz – morogta a lány maga elé. Ekkor olyan volt az arca, mint egy démoni kis fúriának. Sorra potyogtatta le ajándékait az alsókhoz. – Csak… – óvatosan, akartam mondani. Nem szerettem volna, ha mi is egy szinttel lejjebb kerülünk. Ám ekkor egy újabb robbanás nyomán elvált a faltól egy ponton a padló. Nem fejeztem be a mondatot, ehelyett azt mondtam, amit minden rohamkor ötezer éve, legyen várostrom vagy nyílt-mezei ütközet, törjenek előre páncélosok, kaftánosok vagy bolsik: – Előre! Ott sem volt jobb a helyzet: Yann Gordon körül már javában dúlt a csata. Jack Monnier-nek rögtön kellett dönteni. Nincs helye a taktikának: tudják, honnan érkeznek. Itt darálóra van szükség. Hátulról az összes embert előre vezényelte. Mindenkit, tekintet nélkül arra, hogy katona volt-e vagy sem. Mindenki kapott César Pontieri hajóján harci kiképzést, tudták tehát, hogyan kell fegyverrel bánni. Megközelítőleg ötvenen nyomultak előre. Monnier úgy mozgatta őket, mint egy hadvezér. Egy ütközetet kellett levezényelnie a Néró fedélzetén. 93

Igaz ugyan, hogy csak négyen vannak, de két Poupée, és minium egy Herden-99-es van az egyiknél. De inkább 100-as. A fene a jól felszerelt fajtájukba! Úgy éreztem magam, mint akit csótányok lepnek el. Csak jöttek és jöttek, és azért nem haladtunk előre, mert a fegyvereknek már a szele visszaszorított minket. Heathert hátra kellett parancsolnom, mert óvatlanságában egyedül annyi lövést kapott, mint mi hárman összesen, és félő volt, hogy szétesik a személyi pajzsa. Amikor ez is kevésnek bizonyult, megpróbáltam a lehetetlent: átadtam neki a Herdent. Már a kezdetek kezdetétől építenek a Herdenekbe egyfajta személyi erőteret. A 100-assal is így volt. A fegyverrel együtt egy egész energiapajzsot adok lánynak. A Herden azonban nem akart lekapcsolódni a harcászati számítógépemről. Ezért aztán magam kapcsoltam le a bőröm alá ültetett harcászati számítógépes modult. Olyan érzés volt, mint amikor kitépnek egy darabot belőlem: a nyomorult mindenáron meg akart védeni, még magammal szemben is. – Fedezzetek! – üvöltöttem a lövések és becsapódások hangzavarában Gordon és Donahue felé. Ha most eltalálnak, a következő pillanatban őseim örök vadászmezője felett fogok siklani egy Mustang márkájú mennyjachton. Volt még egy ok, ami miatt ezt meg akartam lépni. A Herden önállóan tüzel, így Heather kezében majdnem olyan hatásos lesz, mint az enyémben. A fegyver, miután érzékelte, hogy leállítottam a harcászati számítógépemet, a legmagasabb fokozatra kapcsolt. Húzta a kezemet célirányba, de akkor elengedtem. Röpke küzdelmet kellett vívnom az ujjaim feletti hatalomért, de győztem: a Herden mégiscsak egy fegyver volt. Lehullott a földre. Rögtön aktivizáltam a komputeremet, és intettem Heathernek, hogy vegye fel a fegyvert. Miközben a lány a Herdenért nyúlt, én átöleltem a vállát. Amikor megragadta fegyvert, Heather testén keresztül újból felállt közöttünk a mentális kapcsolat. Csakhogy már hárman voltunk. Utasítottam a fegyvert, hogy lássa el a lány teljes védelmét. Gond nélkül fordult a Herden az ellenség felé. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy győztem – különös volt, hogy a saját fegyverem felett. Aztán átjött, hogy Heather reszket: iszonyúan megijedt a Herden-100-astól. – Tarts ki! – súgtam neki, és belevetettem magam a küzdelembe. Akármi is lesz, el kell jutnunk a vezérlőig. Már csak azért is, mert úgy éreztem, mintha egy kilyuggatott szövetdarabon állnánk: a lövések intenzitása miatt hamarosan már a saját testsúlyunktól is le fog szakadni a szitává változtatott padló. Monnier engedélyt kért a multidimenzionális sztázismező felfüggesztésére. César Pontieri már nem volt magánál, annyira elragadta a harag, folyamatosan üvöltözött és káromkodott a Néró vezérlőjében, így Monnier a szolgálatos tenentével7 beszélt, az meg nem merte megadni az engedélyt a MSZM kiiktatására. A védők az antigravitációs paralljaikat használva a falakon és a mennyezeten szaladva támadtak. Némelyiküket optikai védernyő is óvta, de esélyük sem volt, akárhol és akárhogyan jöttek. Ha én nem is láttam meg őket, meglátta a két Poupée és természetesen a Herden, az első találataink után pedig összeomlott vizuális ernyőjük: úgy izzott, hogy a mögé rejtezett ember egy lángoló alaknak hatott, habár pontosan látszott a keze és lába. A pajzs alatt közeledőt is teljesen elvakíthatta az izzás, így aztán egy idő után a lángemberek lekapcsolták az optikai pajzsot, és egyszerű katonákká változtak megint… akiket már én is láttam, és lőttem is rájuk: egyet a Glockból, egyet frissen szerzett Glazunovomból. 7

tenente (olasz): hadnagy

94

Egyiküknek a gravitációs parallja mondta föl a szolgálatot először: a lángember alázuhant a mennyezetről, és a földön égett tovább. Hogy nem csupán az optikai ernyő fényét látjuk, sejthettük abból, hogy üvöltve fetrengett a földön. Heather alig bírta levenni a szemét róla. Se ők, se mi nem jutottunk előrébb. Monnier a raktárakból próbált meg felhozatni földi támadó járműveket, ám nem tudták idenavigálni őket, elakadtak a folyosók némelyikén. Nemhiába hívták őket földi támadó egységeknek. Nem a Néróra tervezték őket. Akkor hoztak rakétavetőket, de a Herdennel szemben öngyilkosság volt használni őket. Az egyiket, átvéve az irányítást a vezérlés felett, visszafordította a Herden-l00-as, és három fővel csökkentette a védők számát. Monnier mindent megpróbált. Egy Herden-100-asnak azonban nem lehet meglepetést okozni. Nem mindent véd ki ugyan a fegyver, de mindenről időben értesül. Néha hozzáértem Heatherhez, hogy a fegyver rám zúghassa jelentéseit. Bosszantóan tökéletes eszköz volt. Ahogy azonban elnéztem a komor, ólomarcú Yann Gordont, ő is tökéletes gvilkolóeszközzé vált Poupée-vel a kezében. Lehet, hogy tényleg fel tudunk morzsolni egy egész rombolóhajónyi ellenállást? Persze emlékeztettem magam arra a tényre, hogy felettébb szerencsés helyzetben vagyunk, mert a csapatok nagy része lent brusztol a Conquesen. – Mennyi időnk lehet, míg erősítést küldenek ide a közeli rombolóról? – kérdeztem a pilótát. – Már elképzelhető, hogy úton vannak – kiabálta vissza James Donahue. Heather felsikoltott és hanyatt dőlt. Miközben a földre zuhant, teste furcsán kitekeredett. Egy villanásra belém vágott a félsz, hogy találat érte, de aztán láttam, hogy a Herden csavarja ki a lány törékeny testét, és fordítja kezét, önmagával együtt – egy ép falrész felé. Azért, hogy aztán folyékony pudingot csináljon a falból melyet energiahullámok gigászi kötegével lő át. Amikor a fények és a robbanás elültek, bepillantottam a lyukon át a „szomszédba”. A mennyezetre kenődve két testet láttam, talán emberek voltak valaha. A fejük és a testük nagy része beleolvadt a fémbe… egy kar meredt előre, egy térd, s talán egy csípő… Azonnal beugrottam, és visszaüvöltöttem a többieknek, hogy erre jöjjenek. Átloholtunk egy konyhai előkészítőn meg a mosogatón: érezni lehetett a készülő ebéd illatát. Heather maga mögé hajított valamit, és a helyiség lángba borult: itt sok éghető anyag volt… – Lesz ám szaga! – lihegte mellettem Donahue. – Anyám is mindig odaégetett mindent – kiabálta hátulról a lány. – Engem nem zavar… Átrohantunk egy vascsöves asztalokkal teleszórt étkezőn, amely a lila és a zöld színeinek keverékében fürdött, és kiugrottunk a folyosóra. Itt rögtön tűzpárbajba keveredtünk megint, de most már César Pontieri csapatai mögött voltunk, és amikor pár métert hátrálni kényszerültek, az űrhajó azon, immár kissé instabil részébe kerültek, ahol a padló a sok lövéstől rogyadozott. Nem is kellett több, hogy összeroskadjon, csak két Poupée és egy Herden-100-as. Megdöbbenve bámultuk a fénylő, elszabaduló energiahullámokon túl, ahogy felágaskodik a padló, megreccsen a fémfal, és sikít, majd középre lendülnek egyes paneljei, hogy aztán mint egy léket kapott hajó tűnjenek el a mélyben. Csak sokkal, de sokkal gyorsabban. – Ezt se hittem volna, amikor reggel felébredtem – dünnyögte Donahue. – Mi már szétlőttük a Teuton sugárutat – dicsekedett a falfehér lány. 95

– Csak a felét, kislány, csak a felét! – Yann Gordon előreóvakodott, és túlélők után kutatott. Amikor meglátott valakit feltápászkodni, nem lőtt rá, egész egyszerűen lerúgta az alsó szintre. Monnier gyors ellenőrzést futtatott le a rendszeren: a vezérlőben tartózkodókat nem számolva mindösszesen hét használható embere maradt. Az egyik éppen feléje tartott. Heinz Pikberg tűnt fel szemben. Egy Glazunovot szorongatott a kezében, de olyannyira bénán állt a fegyver, hogy aligha akart a kis személyi titkár lőni. Hat emberem van, nem hét – szögezte le Monnier Pikberg láttán. Heinz is meglátta őt, és kicsit lelassított. Az arcán egyszerre ült zavarodottság és szégyen. – Ööö… izé… – nyögte. – Elmenőben? – kérdezte Jack Monnier barátságosan. – Csak… ööö… – Alsónadrágot vált? – Igen. – Heinz észbe kapott. – Nem, izé… Mr. Pontieri biztonságára felügyelek. – Nyomassa ki azt a kurva MSZM-et, oké? – hajolt közelebb Monnier. – Természetesen, természetesen. – Nyomás, ne legyen láb alatt! Heinz Pikberg egy légisikló sebességével kotort el. Hat ember. Megfelelő technikával egyenesen a behatolók mellé lehetne juttatni őket. Talán még a pajzsuk mögé is… Monnier ismét kérte a multidimenzionális sztázismező lekapcsolását. Ismét megtagadták tőle. Heinzben nem bízott – nem a vezérlő felé menekült. Való igaz, az a hely hamarosan olyan forró lesz, mint a folyosók ott elöl, ahol ezek az őrültek közelednek. Nincs más hátra, az eddigi taktikát kell alkalmazni bármennyire használhatatlan. Kiadta az utolsó parancsot majd maga is elindult előre a fegyverével. Sejtette, hogy fölösleges, de felhúzatta mindenkivel az optikai védelmet is. Elkenődtek a körvonalai, és az egyre terjedő, vékony füstben elmosódó árny lett csupán. Tudta, hogy a Herden elől lehetetlen ennyivel elbújni de mégis jobban érezte magát egy kicsit. – Ne tapizzon már állandóan! – rázta le a kezemet Heather a válláról. –A Herdennel beszélek. – Tudom, mit gondol, én nem hallom a maguk gondolatait? Úgy tűnt, majdnem egészében felmorzsoltuk a hajón lévő védőket. Közben átlyuggattuk a Nérót, mint egér a tömbsajtot. Donahue a pillanatnyi csendben Gordon mellé lépett. – Már csak ez a fél energiacellám van – mondta. – Nálad mennyi maradt? Yann Gordon megnézte. – Három. – Egyet átdobott Donahue-nak, és ellenőrizte maga is a Poupée pillanatnyi állapotát. A francia gyártmányú rohamkarabély bírta a nagyüzemet. – Heten vagy nyolcan vannak előttünk – mondtam. – Szólítsuk fel őket megadásra – ajánlotta Heather. – Próbálkozzon! – intettem. Megköszörülte a torkát. – Hé! Maguk ott elöl! Egy kiöblösödő tér oldalánál álltunk, és a kupolaszerű mennyezet alatt a lány vékonyka hangja teljesen elveszett. – Hahó! – próbálkozott újra a lány. Kicsit kiemelkedett a hullámosan kidolgozott fal egy redőjéből, ami fedezékül szolgált, erre visszarántottam. – Kiabáljon, de ne legyen teljesen hülye! – figyelmeztettem. Kaptam egy gyilkos pillantást, aztán Heather ismét a tér felé fordult. – Adják meg magukat! Donahue ott vigyorgott szemben. 96

– Forduljanak vissza! – jött a válasz. – Ha megteszik, büntetlenül távozhatnak. – Kamu – jelentette ki Heather, és ismét szólásra nyitotta a száját. – Mi itt át fogunk menni! Ekkora pofátlanságra nem lehetett felelet. Egy vékony női hang közli a szemben álló kommandóssal, kommandósokkal, hogy ő bizony itt átjut. – Nálam a Herden! – Fogja már be! – Megragadtam a vállát, és a szemem előtt feltűnő képen kirajzolódtak a szemben álló katonák búvóhelyei. Megmutogattam Gordonnak és Donahue-nak, hogy a tér túloldali díszei, falrészletei közül melyeket kell tűz alá venni. Heather látta azt, amit én, és kellőképp ideges is volt: megint kifutott az arcából a vér. – Utálom, ha turkálnak az agyamban – nyögte. – Én is – közöltem vele, és megindítottuk a támadást. Fegyver kérdése volt csak a győzelem. Fegyver és pajzsok, meg esetleg őrültség. Talán pajzsokban álltunk csak gyengébben, de nem sokáig. A Herden visszafogott üzemmódban szaggatott, olvasztott, forgácsolt, ha kellett, módosította a falszerkezetet… ennél többel a sztázismező megléte miatt nem próbálkozott, de nem is volt szükség rá. Bármilyen kemény fémből készítették a Nérót, ezt még a hajó sem viselhette el. Könnyebb volt felszámolni a védőket itt, ahol kiöblösödött a tér, mint a viszonylag szűk folyosón. Nekem alig kellett tüzelnem. Inkább csak arra figyeltem, hányan vannak még szemben velünk. Alig telt el egy perc, és már csak egyvalaki maradt. Az sem lőtt többet. Jack Monnier egyedül maradt, és amikor energiacellát akart cserélni, rájött, hogy teljesen egyedül van. A helyzeten így már nem tud javítani. Leeresztette a fegyverét, majd felállt, és kilépett a fedezék mögül, amelyet egy robbanás már minden gond nélkül elsöpört volna. Lazán leeresztett karral a behatolók elé sétált. A virtuálablakok a szeme előtt még tudósították arról, hogy a multidimenzionális sztázismező megszűnt a fedélzeten. Így alkalmazhatók a téridő-technikák a támadók likvidálására. Monnier már nem törődött vele, megszüntette a kapcsolatot a központi számítógéppel. Már csak egy esélye volt: sorban, egymás után laposra veri a behatolókat. Érezte, hogy ezek a fiúk – és a lány – nem fognak egy bunyóban fegyvert használni. Tisztességes emberanya képtelen akkora gyermeket világra hozni, mint amekkora felénk közeledett, majd meg is állt előttünk. Ennek már születésekor is legalább tízkilósnak kellett lennie. A fazon eldobta a fegyvert, és a fejével biccentett az euticéniumszegecses, ólomarcú Yann Gordon felé. – Na ezt verje le! – vetette oda Yann-nak Heather hetykén. Yann Gordon az óriás elé lépett, és amit művelt, az maga volt a légibalett. Illetőleg légibalettbe öltött csoda. Ha azt hittük volna, hogy a két óriás mint két gólem egymásnak esik, tévednünk kellett. A másik… a másik, az igen, próbálkozott. Rádőlt Yannra, aki azonban nem az erejével feszült neki, hanem az ujjait kapta el. Elkapta az ujjakat, reccsentek a csontok, és ahogy Yann fordította a melák kezét, úgy fordult amaz utána a testével. Eddig aikidó volt, ezután fogalmam sincs, mi. Gyors ütésekkel lényegében megvakította a melákot, és megsüketítette: 97

amikor az a földre zúgott – a Néró egésze beleremegett –, a füléből és a szeme sarkából vér folyt ki. Eztán Yann fölötte termett, és pillanatok alatt összecsomagolta az övével, mint valami ajándékot. Vagy mint hajdanán Buffalo Bill a bikát. – Megfelel? – kérdezte Heatherre pillantva. – Azannya! – nyögte a csaj leesett állal. Kattogást, csörömpölést és hangos zúgást hallottunk: mintha csak egy egész robotraj masírozna a sarok mögött felénk. –Mi van ott? – kérdezte Heather. – Arrafelé már a vezérlőnek kell lennie – válaszoltam. James Donahue a sarokhoz óvakodott, és kidobta a mellényét. Semmi nem történt, a mellény békésen összegyűrődve feküdt a szürke, erezett kőkockákon. Donahue kinézett. – Azok nem takarítórobotok? – kérdezte döbbenten visszatekintve rám. Kikukkantottam mellette. – Azok azok! Összenéztünk. – Na, akkor roham! – mondta Donahue vigyorogva. Megrohamoztuk a vezérlőt.

25. Heather visszaadta a Herdent – rettenetesen örült hogy megszabadulhat tőle, láttam az arcán –, és előkotorta kedves robbanószereiből az ide illő ajándékcsomagot. Berobbantotta az ajtót, amely úgy nyílott szét, mint egy virágkehely. Én ugrottam be elsőként, majd Donahue következett, harmadikként pedig Heather. Fedeztük Yann Gordont, amíg átpréselte magát a bejáraton. Tíz másodperc alatt megtisztítottuk a terepet, nem voltak bent féltucatnyian sem. Az automatika jégporral eloltotta a műszerek közül felcsapó lángokat, s csak a füst maradt. Körbejártuk a testeket: nem volt közöttük César. Felemeltem a földről egy hadnagyot, akinél még jelentkezett némi életjel. – Mondja, hol van César! – Nem tudom – nyögte. Lesz egy kis elszámolnivalóm a Herdennel: nem szabad mindenkit első pillantásra megölni. Engem a te akaratod vezérel. – Kuss! – Most mondja vagy sem? – kérdezte mellettem Donahue. – Mondja! – Megráztam a katonát, aki felnyögött. Ezekkel az égési sérülésekkel nem húzza sokáig. – Ha beszél, elmegyünk, és van esélye a túlélésre – mondtam. Nem tudom, mi hajtott. Olyan dühöt éreztem, amilyet csak ritkán. Nem értettem, César miért dobja oda az embereit egy név miatt. Miért akar megöletni?… – Elment… visszateleportált a Conquesre… Letettem a hadnagyot a földre, és a teleport után kutattam tekintetemmel. Heather találta meg a fülkét. Benézett. – Ezt szétrobbantották – közölte. – Itt nem jutunk le a bolygóra. A fülke belseje úgy nézett ki, mintha kétszáz karmos mancs szétszabdalta volna. Repeszgránát. Vettem egy mély lélegzetet. César meglógott, és nem hagyta, hogy kövessük. Hiába utazom át százezer kilométereket, nem jutok közelebb a Phaeton bukásának történetéhez, sem saját családomhoz. 98

Márpedig nem hagyom annyiban! Saját magamat is sikerült meglepnem elszántságommal. Nem is tudom, mi ütött belém. Eddigi életem során, ha eszembe is jutottak szüleim vagy a származásom, gyorsan kivertem őket a fejemből. Nem volt olyan élethelyzet, ahol segített volna, ha felidézem emléküket. És most… most mintha ezerszeresen megerősödve tértek volna vissza az emlékek… az emlékek és az akarat, hogy tudjam, mi történt ott, az újaquitániai kastélyban húsz évvel ezelőtt. – Nem mindegy? – pillantottam Heatherre. – Ha nem ezen át jutunk le, megyünk azzal, amivel jöttünk. – Visszamentem a hadnagyhoz. – Hogy tudom elérni Césart? – Egyes… csatorna…. – Lehanyatlott, elájult. Matattam kicsit a vezérlőpulton. Donahue segített. Egy fekete-szürke egyenruhás, keménygalléros százados meredt rám kis idő múlva a monitorokról. Mind a két tucatról. Mögötte hatalmas, tekintélyt parancsoló római sas a falon. César Pontieri a maga föld alatti barlangrendszerét ugyanazzal az ízléssel rendezte be, mint az űrhajóját, illetve ugyanazzal díszítette, amivel a tarkóját. – Szóljon Césarnak! – mondtam a képernyőről bambuló katonának. César azonban már ott volt mellette, és kétszázezer kilométer távolából egyenesen rám meredt. – Ave César! – köszöntöttem. – Kiirtom mindenestől Conquesből! – üvöltötte César Pontieri rögtön nyitásként. – Kinyírom az anyját, az apját. Mindenkit, akit szeret. Megvan hozzá a hatalmam, hogy akár az egész világegyetemen keresztül üldözzem. Donahue finoman keresztbe nyúlt előttem, de úgy, hogy ne legyen látható a kamerák számára, és lejjebb vette a hangszórók hangerejét. Én felemeltem a Glockot. – Nekem nem kellenek seregek ahhoz, hogy elsöpörjem magát, César. Elég ez az aprócska lézerpisztoly. – Engem ne fenyegessen a saját űrhajómon! – ordította César. – Csak én vagyok az űrhajóján – mutattam rá. – Maga elmenekült, mint egy bányapatkány a sújtólég elől. Behúzódott a barlangjába. De ahogy ide eljöttem, úgy oda is eljutok. Mondanám, hogy ne bosszantson fel, de nem mondom, mert már felbosszantott. Úgy hápogott, hogy azt hittem, menten megüti a guta. Elvörösödött az arca, egészen kopasz feje búbjáig. – Mi a faszt képzel magáról, Ketchikan? – robbant ki belőle. – Hogy én fogom kitépni a maga gigáját, nem pedig maga az enyémet. De ha mond egy nevet, megúszhatja! Akkor békén hagyom. – César Pontieri vagyok! A rémálma, a szenvedése, a halála. Maga… magának vége! – üvöltötte ismét. – Kitől vásárolta meg azt a Rubens-képet? – mosolyogtam rá. – Biztosan utánanézett már. Artikulálatlanul felordított. – A torkán át tépem ki a… Belelőttem a vezérlőpultba. Csend lett. Heather értetlen tekintetével találkoztam. – Miből gondolta, hogy tud beszélni vele? – Egy próbálkozást megért – vontam vállat. – Beszéltem vele, csak nem azt mondta, amit hallani akartam. – Mehetünk végre? – kérdezte a kiscsaj. – Mi ilyen sürgős? – Szeretném már felrobbantani a csomagjaimat! – felelte. – Eddig csak maguk szórakoztak, most nekem is kell valami mulatság. Donahue került elém. A férfi végighúzta tenyerét arca előtt egy ezredéves általános jelét mutatva az elborultságnak. Bólintottam: mégis megeshet, hogy a lány őrültebb, mint mi. – Igaza van, sürgős lenne lelépni – mondta az ólomarcú Yann. – Nézze csak a monitorokat! 99

César Pontieri kopasz fejének helyét legalább száz katona foglalta el. Kettős sorban masíroztak ki a Néróhoz csatlakozott csapatszállító űrhajóból. Valóban eljött az ideje a távozásnak. – Heinz! – üvöltötte César. Körbe-körbe forgott a barlang közepén. – Heinz! – A Nérón maradt, uram! – mondta egy százados oldalt, és azonmód menekülésbe kezdett. Beugrott egy autót védő kupola mögé. Szerencséje volt: Pontieri lövése mellé ment. – A kurafi! – kiabálta César. Teljesen elborult az agya. Bárkit megölt volna, aki ekkor elékerül. – Hogy mer lemaradni? Körbeforgatta a Glockot, de csak autók voltak körülötte. Ezeréves kocsikra meg csak nem fog lőni?! Belelőtt a feje felett a római sas komor fémdomborművébe, majd sorra leszedte a körfolyosókra felaggatott holografikus képeket. Addig lövöldözött, amíg a Glazunov le nem merült. Csípős szag terjengett a levegőben, és ózon illatával keveredett. Közvetlen César előtt egy Jaguar állt, a monte-carlói herceg 21. század elején használt kocsija. César nem vacakolt a kupolával. Megragadott egy széket, és rávágott az üvegre, amely porrá omlott szét. Majd elhajította a széket, bevágódott a Jaguar ülésébe, és gázt adott. Minden kocsiban ott volt a kulcs. Felpörgő kerekekkel vágódott ki az autók közül: üveg-homokot szórt szét. Aztán egyenesen nekirohant a sziklafal egy kitüntetett pontjának. A komputer – mielőtt César a Jaguarral a falra kenődött volna – aktivizálta a teleportfüggönyt, így a kocsi kiszabadult a barlangból, hogy kilométerekkel arrébb és följebb egy lezárt útszakaszon bukkanjon elő, kék derengéssel a négyütemű motor hirtelen robbanásával. Ha látta volna valaki, csak egy elsuhanó méregzöld foltot látott volna. César a száguldással a feszültségét akarta oldani. Jaj annak, aki elékerül! A monitorokon láttam, hogy nyolc irányból legalább tizenhat szakasz közelít a vezérlőteremhez. Éppen ideje volt lelépni. Sajnáltam, hogy most sem sikerült semmit megtudnom a Rubens-festmény idekerüléséről, de legalább César Pontierit megleckéztettük. A Herden-100-as a kezembe vackolta magát, és kitörtünk a hangárok felé vezető folyosóra. Arra, amerről jöttünk. Heather sorra robbantotta fel a korábban elhelyezett, ujjnyi kis tölteteit. Ennek következtében a folyosó először összedőlt mögöttünk, aztán a fölső szint rároskadt. A támfalak úgy recsegtek-ropogtak és szakadtak át, mintha farostból lennének csupán, csak a gyilkosan meredő metál-szín élek meg a tízcentis vastagság jelezte, hogy itt nem papírfalak vannak. Egy nagyobb, sikítóan éles hangnál megfordultam: mint a felrakott kártyalapok, úgy csúszott be a felső szint oldalról: szikrázott, gyűrődött, akár a vizes karton, és passzírozta szét azt a néhány Pontieri-egyenruhás katonát, akinek még volt kedve utánunk loholni. Egy újabb robbanássorozatot követően, amikor már annyira csengett a fülem, mint egy konflistalálkozón az Emmanuel Bétáján, leállítottam Heathert. – Elég lesz – mondtam a kiscsajnak. Megrándult az ujja, mire három méterrel mögöttem tüzet köpött a fal alja, és kivágódott egy fél ajtószárny a folyosóra. – Mondtam, hogy elég! – Ez volt az utolsó, jó? Már nem jártunk messze a dokkoktól, és attól féltem, hogy az egész űrhajó összeroskad: túl sok mindent kirobbantottunk a vázszerkezetéből, a gravitáció azonban maradt az eredeti állapotában. És ha a dokkok megsérülnek, cseszhetjük. Elöl Yann egy aprócska embert emelt a magasba. 100

– Nohát! – morogta Donahue, amikor megpillantotta az ürgét. – César jobb keze. Heinz. Új reménnyel töltött el a felfedezés. – Üdv, Heinz. – Intettem Yann-nak, hogy állítsa lábra. Nagy nehezen sikerült. – Tudja, miért vagyok itt? Megrázta a fejét, de a tekintetén láttam, hogy tudja. – Meséljen nekem a Rubens-képről! Megint csak megrázta a fejét. Nem valami határozottan, de megrázta. – Csak egy névre vagyok kíváncsi – hajoltam közelebb. – Kitől vette César azt a képet? Megmondja és elmegyünk! Csak egy nevet! – Ha megmondom, César kinyír… – nyöszörögte. Donahue megunta a beszélgetést. Láttam rajta, hogy idegesíti a hátsó folyosórész romjainak egyre elnyúlóbb nyikorgása… ahogy ring ide-oda… ide-oda… Valami készül. – Minek finomkodik? – Donahue Heinz szájába nyomta a Glock csövét. – Szétlyuggatom a fejét, aprócska mikronnyi lézernyalábokkal. Legalább egy tucatot bele kell lőnöm az agyába, mire az felfogja, hogy halott. – Ha meghal, nem kapom meg a választ – mondtam. – Minden második lövés után kérdezhet. Amíg olyan nem lesz a koponyája, mint a szita, addig beszélni is tud majd. Heinz felnyögött. Yann ekkor hozzáhajolt és felmordult: – Mondd! Ettől aztán Heinz maga alá csinált. Jobban beszart tőle, mint a Glocktól. Az óriás ólomszálak szabdalta vonásai fehéren izzottak, szeme viszont sötét volt, mint az óceán legmélye. – Ahh… aha…ahhaah… Donahue-ra pillantottam. Visszahúzta a fegyverét Heinz szájából. – Micsoda? Az ürge tekintete rám rebbent, majd Yann Gordonra, és megint rám. – Raphael Buffington… Raphael Buffingtonnak hívták. Zsoldos volt. César idehozatja. Hat nap múlva érkezik a Raphael fedélzetén… – Az övé a hajó? – Dehogy, csak ugyanúgy hívják! Mr. Ketchikan! Lehetne, hogy ez köztünk maradjon? Nem én mondtam, kérem, ne árulja el senkinek! Leginkább Césarnak ne! Kérem! Otthagytuk. Egészen addig kísért minket az elnyújtott kérem, ameddig be nem záródott mögöttünk a dokk zsilipajtaja.

26. César Pontieri órákkal később tért vissza őrült száguldozásáról. A molekulárisan stabilizált karosszérián és a metálzöld fényen egyetlen karcolás sem látszott, holott César jó néhány kisebb útakadályt elvitt. Átszáguldott mindenen, amin lehetett, s nem egy esetben majdnem azon is, ami biztosan felborította volna a kocsit. Csak a realitásérzéke rántotta vissza – kivétel nélkül mindig az utolsó pillanatban. Nem magát féltette, a kocsit nem akarta összetörni. Egy villanással aktivizálódott a teleportfüggöny, és a barlang félhomályába egy csattanással bevágódott a Jaguar. César kézifékkel állt meg: a kocsi feneke meglódult, a jármű forgott, a gumi sikoltott, sikoltása éles visszhangot vert a boltívek alatt. 101

Ezek után mély csend ült meg a termen. César kiszállt, és becsapta az ajtót. Látszott rajta, hogy megnyugodott. – Uram! – lépett mellé egy hadnagy. – Van egy érdekes felvételünk, amit, úgy vélem, látnia kell! – Még valami? – kérdezte morogva César. – Essünk túl rajta! A megfigyelőterembe mentek, a monitorok, holoképek és holomakettek közé. Csendesen zizegett az egyik lámpatest a magasban, amúgy mindenki szokatlanul csöndes volt. Césarnak fel is tűnt. – Mire számítsak? – kérdezte mogorván. – Az egyik katonánk hozta vissza… egy felvétel Roll Connaway házából. A hadnagy elindította. A képen szubjektív szemszögből látszott a behatolás Roll Connaway kastélyába. A katona – akinek nyilván a fején volt a kamera – legelöl haladt. Berobbantottak egy ajtót, aztán berohantak egy óriási terembe. Kézjelek látszottak és más, fekete ruhás kommandósok, akik a jelek nyomán halálos pontossággal, egymást fedezve haladtak előre. César összehúzott szemmel követte a monitoron történő eseményeket, és semmi nem kerülte el figyelmét. Egyszer csak rácsapott a megállító gombra, de úgy, mintha az valami szétzúzandó bogár lett volna. – Ott van! – egyenesedett fel César. és körbefordult. A monitorra mutatott. – Ott van az a kurva Rubens-kép! Ott, a falon. Mindenki látja? Ott, a falon! Phaeton bukása! Mindenki látta, de senki nem tudta, miért is mondja ezt az olasz műkincskereskedő. – Jól van – bólogatott Pontieri. – Mehet tovább! A hadnagy hozzáérintette az ujjbegyét a „tovább” gombhoz, mire a felvétel tovább pörgött. – Hol a katonánk, akinek a fején volt a felvevő? – kérdezte Pontieri. – Részben itt… – nyögte a hadnagy. – Mi az, hogy részben? – hökkent meg a másik. – Hát… a feje itt van, de a teste lent maradt. – Ah. Értem. A behatolás tovább folytatódott. Imbolygó képek, rohanó árnyak és gyorsan tovatűnő festmények. Roll Connaway-nek nem sikerült kimenekítenie a gyűjteményét a palotából. A kommandósokat azonban ez nem érdekelte. Elértek a könyvtárszobáig. – Mi az? – kérdezte César az ajtóra mutatva. – A könyvtárszoba – felelte a hadnagy. – A mögött az ajtó mögött van Roll Connaway. – Őt sikerült kinyírni? – César felvillanyozódott. – Ööö… nem éppen. Az ajtó berobbant, és tucatnyi fegyveres rontott be a terembe. Magasba szökő polcok, roskadásig tele régi könyvekkel. Hajnali napfényhez hasonlító színek, a fénypászmákban kavargó por, ódon, békés hangulat uralkodott bent, és középen ott állt Roll Connaway. A kommandósok – a parancsnak megfelelően – tüzet nyitottak. Connaway mégsem halt meg. – Erőtér – jelentette ki César megfellebbezhetetlen bizonyossággal. Ekkor a katonák egyike egy vállra emelt termonukleáris vetőcsővel elindított egy hárommillió fokos lövedéket, amelynek egyből le kellett volna szívnia Connaway erőterét. Utána már egy szimpla konyhakéssel is végezni lehetett volna vele. Connaway körül a tér kicsit megrezzent, majd furcsa, nejlonhoz hasonlító tünemény jelent meg körülötte. – Mi a fasz az? – hajolt közelebb César Pontieri. – Nem tudjuk, uram! Connaway mozdulatlanul állt, és tekintetét a belépőkre szegezte. Kezét lazán lógatta teste mellett. Sehol egy fegyver, se menekülési szándék. Úgy nézett ki, mint az, aki szembe akar nézni… nem, nem a halállal! Ennek az embernek a szemében nem a halál tükröződött. 102

Hanem… …egy mindennél erősebb hatalom. Ismét útjára indult egy lövedék: a feliratok alapján legalább négymillió fokos izzással. Connaway körül széthullott a nejlon, de széthullott maga az alak is. A bal keze hitelen a test mellett öt-hat méterrel jelent meg, jobb keze, de csak az alkar, meg a mennyezet alatt. A lába, lábfeje, ujjai… a testrészei… feje… hajszálai… füle, szeme… mind-mind a terem másmás pontján. Hitetlenkedő hang hallatszott: a kommandósok megdöbbenése. Azután a testrészek elkezdtek forogni egy örvénylés mentén. Az örvényből villámok csaptak elő, kékes kisülések, és a katonák felé vágódtak. Nem szűntek meg, a testrészeket összekötötték a kommandósokkal: a képet közvetítő katona is rázkódott, üvöltött… és ahogy remegett, forgott, látható volt, hogy a többiek darabjaikra hullnak szét. A kamera elmozdult, a föld felé nézett, majd nekiütközött. Hordozójának leesett a feje. Gurult, s gurult a kamera is. Mennyezet… polcok… Connaway… padló… polcok… mennyezet… Egyenesen az örvénylésbe. – Ki a jó isten vagy te? – kérdezte César Pontieri a legmélyebb döbbenettel hangjában és arcán a monitor közepén örvénylő alaktól, aki lassan újból visszanyerte emberi formáját, és felépült köré a különleges személyi pajzs is. – Ki a jó isten vagy? A katonái azonban nem adtak választ a kérdésére. A monitor pedig egy villanással végleg kihunyt.

103

Hat nap

104

VII.

27. Ismét csak Kálvin kezdeményezte a hívást. Most azonban az eddigiekkel ellentétben képet is adott. Látta a nőt, de amúgy sem volt előtte titok, kicsoda is Péter. Sokszor és sok helyzetben találkoztak már, mentek el egymás mellett vagy beszélgettek társaságban, amikor véletlenül egymás mellé keveredtek. Ebben a beszélgetésben azonban a régi néven szólították egymást. Ez nem két ismerős mindennapos reggeli társalgása vagy könnyed eszmecseréje volt. – Jó reggelt, Péter – mondta a férfi. A nő azonnal tudta, miről lesz szó. – Jó reggelt. Miért keresett meg? – Egy hetünk sincs már. – Ezek szerint a mi Ketchikanünk elhatározta, hogy bemegy a bankba? – Igen. – Mennyire biztos ez a szándéka? – Amennyire én meg tudom ítélni, százszázalékosan. Most egy űrhajót vár, amely hat nap múlva érkezik a féregvezetékek mentén. Beszélni akar egy utassal. – Ez hozzátartozik az ügyhöz? Kálvin vékony mosolyra húzta a száját. – Szigorúan magánjellegű. – Jól van. – Péter eltöprengőnek látszott. Homlokán összeszaladtak a ráncok. – Értesítsem Russelt, Smitht, és Hubbardot? – kérdezte Kálvin. – Ne, ne – ingatta a fejét Péter. Úgy nézett ki, hogy még nem döntött, azért mond csak nemet. Ráncok szabdalták homlokát, ahogy összehúzta szemöldökét, és pár másodpercig még utoljára átfutotta a lehetőségeket. A férfi nem értette, min töpreng, mert sohasem voltak alternatívák, de türelmesen várt. – Kálvin! – mondta aztán Péter halkan. – Úgy vélem most semmi szükségünk nincs rájuk. Megcsináljuk magunk. – Mi ketten? – Hárman. – Ki lesz a harmadik? Péter felnézett. A tekintete olyan volt, pontosan olyan, mint amikor beadta az injekciót Servetnek. Sőt, ha lehet, még keményebb, még eltökéltebb. És Kálvin látta, hogy túl van a döntésen. – Segítséget hívunk. A Földről. – Egy embert? – Nem. Nem egy embert. Klárát. Kálvin sosem hallott még róla, amikor az első bankrablást tervezték, fel sem merült ez a név. Honnan jöhet? 105

– Megkérdezhetem, ki az a Klára? – Nem, Kálvin. Ne kérdezze! Sok mindent nem mondtam el magának, és nem véletlenül. Ha szerencséje van, nem is fog találkozni vele. Aki túl akarja élni Conquesben azt a napot, annak jobb, ha nem találkozik vele. Alexandra Gee általában tízkor vette fel a munkát, és este hatkor végzett. Néha már kilenckor bent volt a Rational Bankban, néha este nyolcig maradt. Conques a vágyak és álmok városa volt mindazoknak, akik művészek szerettek volna lenni, vagy művésznek tartották magukat, de aki bankszakmában foglalatoskodott, ugyanúgy dolgozott, mint a világegyetem más részén. Talán egy kis különbséggel: sokkal több elmebeteggel akadt dolga. A srác, aki Alexandra Gee elé került, meglepően normálisnak tűnt, és rendelkezett egy hatalmas erénnyel: nem akart művész lenni. Alexandrának már volt pár művész barátja, egy holofestő, egy költő, két énekes és egy kópiaformázó, tudta, mit vesz a vállára, ha egy meg nem értett zsenivel kezd el járni, ne adj' isten még össze is költözik vele. Némelyik különc, némelyik perverz és beteg is… A kópiaformázó például biztosan beteg volt. Néha úgy szeretkeztek, hogy anyaformájú kópiájának ölébe fúrta közben Alexandra fejét, egészen addig, míg formátlan masszává nem ment szét az anya alja. A lány nem is tudta, mi varázsolta el az alatt a három hónap alatt, míg együtt voltak. Mintha rózsaszín holomátrixban lebegett volna. Szerencsére gyorsan lefutott a „program”. Ez a fiú szélesen és boldogan vigyorgott. Az öltözékén látszott, hogy a kényelmes és praktikus dolgokat szereti: széles öv, laza ing és nadrág, hatalmas zsebek… és egy űrhajókép a hátán „Megállíthatatlan vagyok” felirattal – amolyan vagányul trendi. – Szívesen megnézném, ahogy lelibeg a lépcsőn – vigyorgott a fiú. – Magánál szexibbet még sehol nem láttam, pedig megfordultam egypár naprendszerben. – Mi lenne, ha a látogatásának céljáról beszélne? – kérdezett vissza Alexandra Gee kicsit zavartan. Itt most munkának kellene folynia! – Az a helyzet, hogy amióta megláttam magát, már nem akarok űrhajót vásárolni. Itt fogok maradni Conquesben, egy bárt fogok venni. Igen, egy bárt a közelben, ahonnan minden nap csak magát nézhetem. – A sarkon van egy eladó telek, nemrég robbantották föl a kávézót – mosolygott a lány. – De ahhoz is pénzt kell felvennie, tehát beszéljünk a kölcsönről, amit igényelni szeretne tőlünk. Mekkora készpénz áll rendelkezésére, illetve mit kínál biztosítéknak? Itt van egy nyomtatvány – egy virtuálmonitort aktivizált a fiú előtt –, töltse ki… a… Megakadt. A srác a monitor felé nyúlt, de aztán a kezét fogta meg. Alexandra előbb el akarta rántani, kicsit meg is rándult a keze, de aztán a szíve olyan kalimpálásba kezdett, hogy minden erejével arra kellett koncentrálnia, ki ne ugorjon a mellkasából – így a keze maradt a fiú kezében. – Van egy haverom, aki most pár száz fényévnyire bóklászik innen, amolyan kincsvadászfajta. Amíg ő elvan, én vigyázok a panorámasiklójára. Azt terveztem, hogy holnap kimegyek vele a Steichein-kanyonhoz. Nincs kedve velem jönni? – Egyedül?… – Én úgy terveztem, hogy csak ketten leszünk, én és a természet, de szerintem maga olyan a természetben, mim a napfény. Jöjjön velem! – Nem is tudok magáról semmit! – A lány a kérvényre nézett. – Még a nevét sem. – James Donahue. – Donahue?… Nem is tudom. – Panorámasikló száz méterrel a dzsungel fölött. Dérszalonkák, szivárványmadarak, tulkák és firiszek, és illatos erdei levegő, alul a Matisse-szal… ahogy kanyarog a szürkészöld sziklafalak között. Mikor volt ilyen helyen utoljára? – Egy éve ki se tettem a lábam a városból. 106

– Na látja! Horgászott már valaha életében? – Soha. – Most kipróbálhatja azt is. A Matisse kiszélesedik és lelassul a kanyon egy pontján, fölérepülünk, és három méter magasból horgászni fogunk. Olyan szép helyen nem járt még soha, ezt garantálom. Abból a magasságból lelátni kettő méter mélyre, és az összes halat megcsodálhatja. Megcsodálhatja és megfoghatja. – Szeretek főzni. – Amit kifogtunk, megsütjük. Én hozom a pecabotot, és a fűszereket. Azokhoz meg én nem értek. – Hogyhogy? – Egy pilóta azt eszi, amit a csomagban talál. Általában. Mikor és hova jöjjek magáért? Alexandra őszintén mosolygott. – Mindig ilyen gyorsan csíp fel nőket? – Az űrben csak elsuhanunk egymás mellett. – És a földön? – Bankban mindig feszélyezve érzem magam, most lassú is voltam egy kicsit. Hova menjek tehát magáért? – Reggel nyolcra a Leonardo térre. A szökőkútnál leszek. A srác felállt, és még szélesebben vigyorgott. Olyan bizalomgerjesztő szeme volt! – Ott leszek! Amikor elment. Alexandra csak akkor gondolta végig, mit is vállalt. Holnap munkanap. Félix Feuerbrecht rettentő ideges lesz, ha most bejelenti, hogy szabadnapot akar kivenni. Aztán meg semmit nem tud a srácról, azon kívül, milyen bizalomgerjesztő szeme van. És miért is mondott igent ilyen gyorsan? A lány a kezét nézte. Milyen ruhában is megy horgászni az ember lánya? A virtuállapra pillantott. Tessék, a kérvény sem lett kitöltve! Donahue biztos vissza fog jönni… de ha nem, holnap ezt is megbeszélhetik. Belefér, nem olyan strapás dolog a horgászat. Aztán meg miért is hagyja ki? Madarak, napsütés, egy fiú, aki elég lendületes és normális… Különben sem volt már hat hete senki a közelében, de még a láthatáron sem. – Alexandra Gee döntött. Felállt, elsimította szoknyáját, és Félix Feuerbrecht ajtaja felé fordult. Kell holnapra az a szabadnap, ha az égbolt leszakad, akkor is!

28. Hat nap. Teljes hat napom volt, hogy finoman körvonalazódó tervemet a gyakorlatba is átültessem. A feladatokat kiosztottam, a dolog elindult. Hat nap múlva ugyanakkor elkapom azt a Raphael Buffington nevű zsoldost, aki a szüleim kastélyából ellopta a Rubens-festményt. Megszorongatom a torkát, és ha nem beszél, Yann kezébe adom, hogy szép lassan roppantsa össze a csontjait. Megtanultam azt, hogy nem szabad egyszerre sok mindent csinálni. Addig a napig a bankrablás elméleti részével foglalkozom, akkor majd a Buffingtonnal, s utána… utána eldől, hogy milyen irányt is vesz az életem. – El fogja roppantani a villát! – figyelmeztetett Heather – Mit szorítja úgy? Ledobtam az evőeszközöket a tányérra, amúgy sem volt étvágyam. – Rettenetesen sok mindent nem tudunk – tértem ki a válasz elől. Gordonra pillantottam, aki már túl volt az ebéden, és éppen egyik fegyverét tisztogatta az étkező sarkában. – Yann, azt mondta, mindent meg tud szerezni, ugye? 107

– Gondolja, hogy egy Herden-100-ason és a spermiumon túl már bármi nehézséget okozhat? – Akkor szerezze meg nekem Marc Chagall önéletírását. – Mi a címe? Na mi? – Életem. Yann kiment az étkezőből, s kis idő múlva hallottam a bejárat csapódását: elhagyta a házat is. – Kettesben maradtunk – állapította meg Heather. – Nem lesz féltékeny a barátnője? – Nem féltékeny típus. – Szerintem az. Azt hallottam Vanessa Coxról, hogy olyan, mint egy vadmacska. Nem is, hogy olyan, mint egy démon… Az ágyban is olyan? Magának biztos vannak jó tapasztalatai. Meséljen róla… – Heather! – Igen, Mr. Ketchikan? – Fogja be a száját, mert tőlem is kaphat egyet! Heather egy kis ideig csendben maradt. Addig ittam egy kis kávét és megpróbáltam valamiféle taktikát kitalálni Crowley-Wilson megközelítésére. – Mr. Ketchikan! – riasztott fel a lány töprengésemből. – Igen? – Az a baj, hogy nincs mit csinálnom. Úgy értem, nekem nincs feladatom. Mert ugye Donahue-nak az a feladata, hogy felszedje a bankigazgató titkárnőjét, Miss Cox információkat szerez innen-onnan. Gordon könyvet keres, de én… én nem csinálok semmit. – Igaza van – mondtam. – Akkor induljon el, és szerezzen meg minden információt a Raphaelről. – A zsoldosról? – Az űrhajóról. Kikből áll a legénység, kik az utasok, mikor válik le a féregvezetékről pontosan? Ilyeneket. – Ez nem komoly feladat!… – Heather! – leültem a lánnyal szemben. – Hat nap múlva rajtaütünk a Raphaelen. Lehet, hogy az emberünk álnéven utazik, vagy az utasok között van valaki, aki fedezi. Egy ilyen volumenű ember, aki lehúzott pár évet valamelyik sereg zsoldjában a gilleth-mutáns háborúban, és túlélte, nem lehet könnyű falat. Nem akarom elszúrni. Mert ha elszúrjuk, nincs bankrablás. Nekem ez az ember most fontosabb, mint a bank. Érti, milyen fontos feladatot kapott? Mérje fel a terepet! Alaposan, semmi ne kerülje el a figyelmét! Ráadásul a szupercellulárison nem fog megtalálni minden információt. Legyen ravasz! Hat napja van, de nem bánnám, ha négy nap múlva elém hozza az eredményeket, rendben? – Rendben! – Üdvözült arccal állt fel. Lehet, hogy tizenkilenc volt, de úgy rajongott, mint egy tizenöt éves. – Köszönöm, Heather! – Számíthat rám! És egyedül hagyott Crowley-Wilsont érintő gondjaimmal, amelyeket miután nem sikerült megoldani, félrettem. Majd improvizálok. Inkább körülnéztem a szupercellulárison: mi is a helyzet? A zuhanó angyallal.

29. Yann este megjött az Életemmel. 108

„Marc a nevem, a lelkem érzékeny, a pénztárcám üres, de azt mondják, tehetséges vagyok.” Olvastam Chagall könyvét, és valami különöset éreztem. Ez az ember majdnem ezeregyszáz évvel ezelőtt született, egy kis orosz faluban, egy tradicionális zsidó közösségben. Aztán megjárta Párizst, a művészvilág nagyjai között téblábolt, míg ő maga is a legnagyobbak közé került. „Orosz zubbonyomban, bőr aktatáskámmal a hónom alatt éppen olyan voltam, mint a többi orosz funkcionárius.” Nemcsak a világ volt különös, hanem maga az ember is. Az első világháború forgatagában megsemmisültek mind a Párizsban, mind a Berlinben hagyott korai képei. Akkortájt lezajlott egy Októberi Forradalom Oroszországban, ott kormánybiztos lett, alapított egy modern művészeti iskolát, de túl modern volt ő a megrögzött forradalmistáknak. Rajzot tanított egy iskolában, majd 1922-ben végleg elhagyta hazáját, és azzal együtt a kis zsidó falut, ahol született. De aztán a következő hatvan évben majd minden képére ráfestette. Illusztrálta Gogol regényét, La Fontaine meséit, a Bibliát… 1937-ben kapta meg a francia állampolgárságot, de pár évre rá már menekült is Petain marsall németbarát Franciaországából. Mert bizony időközben kitört a Földön a második világháború. 1939-ben Hitler lerohanta Lengyelországot, Belgiumot, Hollandiát, Franciaországot és más államokat. Kis országok egy kis bolygó kis földrészén, mégis, az emberiség kultúrájának és szabadságának egésze veszélybe került. A világháborúba Németország oldalán beszállt Mussolini Olaszországa, de még a Vatikán is támogatta hallgatásával a zsidók koncentrációs táborba hurcolását. Már nem is sajnáltam, hogy összetörtem a kopasz diktátor – most Mussolinire gondolok – kocsiját. Chagall hatvanhárom évesen kerámiákat kezd készíteni. Hatvannégy évesen szobrokat. Ettől kezdve díjak tömegét kapja. Üvegablakokat készít zsinagógákba, katedrálisokba. Mit kellene észrevennem ebben az életútban? Annyira gazdag, amennyire gazdag életet élhet valaki. Egy pillanatra eszembe jutott a reimsi katedrális díszletei között tett utam. Felálltam a fotelből, töltöttem magamnak egy italt, és megkerestem a gombot, amit a földön leltem. A kezembe vettem, méregettem. Egy gomb a katedrális székei között. Egy gomb a holoteremből. Vajon mennyi az esélye annak, hogy Roll Connaway elvitt engem csak azért egy röpke időutazásra, hogy megmutasson pár üvegablakot? Minek ez a felhajtás? És valóban időutazás lett volna? Roll Connaway milliomos, de nem hiszem, hogy egy időutazást ilyen könnyedén képes lenne megszervezni és véghezvinni. Ennyire nem természetes ez még! Persze az időutazás kapcsán a „még” és a „már” fogalma merőben értelmezhetetlen. Villnegron8 kapcsolatok? Vagy a mesebeli Katedrális? De ha igen, ha mégis ennyire könnyű neki, akkor is, miért vesződött? Forgattam a gombot az ujjaim között, és nem jutottam semmire. Egyvalamit tudtam elképzelni: Roll Connaway azt akarta, hogy tudjam: kezében van az időutazás gyakorlati megvalósításának valamely módozata. Figyelmeztetés, intés lenne ez részéről, vagy csak erőfitogtatás? Vagy botorság? Nem, ez utóbbit nem tudtam elképzelni. Semmire sem jutottam, így zsebre vágtam a gombot, és felvettem ismét Marc Chagall önéletírását. ,,Csak a művészet, a festészet számít, olyan festészet, ami egészen más, mint amilyennek az 8

Villnegronok őrzik a gyakorlati időutazás multidimenziós számításokat magába foglaló matematikai alapjait. Lásd Harrison Fawcett Szűz infrafényben c. regényét, és Anthony Sheenard Az Excalibur keresése II. – A Kard lovagjai c. regényét.

109

emberek gondolják. De milyen? Ad-e nekem Isten vagy valaki más erőt, hogy az imádság és gyász leheletét leheljem bele a festményeimbe, a bűnbocsánatért és feltámadásért mondott ima leheletét?” Chagall imára akar késztetni. Mindegy, hogy ki, zsidó vagy keresztény, az emberek szívébe akart tekinteni festményei által. Lelki sokkra törekszik… lelki sokkra… Becsuktam a könyvet, és a borító hátoldalán lévő fekete-fehér kétdimenziós fotográfiát néztem. Megpróbáltam a festő tekintetében elmélyedni. Chagall nem volt szép ember, jellegzetesen zsidó vonásokkal, fájdalmasan mosolygó szemmel. Mit tudott? Mi van a képein? Mit jelentenek a képei? Mi van azon a képen? A zuhanó angyalon? Vacsora lesz egy idegen faj ünnepségén? Nem hittem. Nem azt, hogy erre nem képesek fajok, mert miért is ne ízlene valakinek egy ezeréves olajfestmény, ropogós, kemény vászonnal együtt. Nagy ez a világegyetem, és ki állítja, hogy csak az emberek lehetnek hülyék és barmok?… De Roll Connawaynek más miatt kell az a kép. Ez is biztos. Mi lehet egy képen, amit 1923-1947 között, csaknem huszonnégy éven át festettek? Ez nem a Szevasztopol után. Nem lehet holocsapdatechnika! Ez „csak” egy egyszerű olajfestmény. Vásznon. El nem tudom képzelni, hogy az anyagi és esztétikai értékén túl mit képzeljek hozzá. Az Életem érdekes volt. Egy különleges művész nem csupán a történésekről beszélt, hanem a belső gondolatairól is, a világról, ahogy látja, s ami körülötte van. Festék, a vér… gondolatok. A szív diadala… A szív diadala. Dobogtak bennem a szavak és az érzések, s tudtam, hogy ezeken át fogom megérteni Roll Connawayt. Ezeken, de még mindig homályban volt valami fontos, nagyon fontos előttem. A betegsége. Talán Connaway betegsége a kulcs. De mi köthet össze egy betegséget egy Chagall-festménnyel? Mi köthet össze egy harmincadik századi conquesi milliomost egy huszadik századi vityebszki festővel? Connaway nem volt zsidó. Még csak a vallásuk sem kötheti össze őket! Megint csak egy olyan utcában jártam, amit nem láthattam be: sötétben tapogatóztam. Megérkezett Vanessa, adott egy csókot, aztán elkezdett tenni-venni a lakásban. Én egyelőre felhagytam a meddő töprengéssel, és belemerültem a könyv végén található életrajzba. Festmények, faliképek, mozaikok, szőnyegek, Chagallnak tevékeny öregkora volt. Még egy bank számára is készített mozaikképet. Kilencvennyolc esztendősen halt meg, döbbenetes évszázad végén. „Lehet, nem tartozom szeretetre méltó korunkhoz, hiszen tele vagyok gyanakvással, és korunk nagyon elfoglalt. Ezért kellemes részemre az, hogy egy elveszett paradicsom árnyékszerű tüneménye vagyok.” Vanessa egy ideig tűrte, hogy egy könyvet olvasgatok, de aztán megelégelte a dolgot, és odatelepedett mellém a díványra, lehetőleg úgy, hogy árnyékot vessen a betűkre. – Miért visz közelebb a trezor kinyitásához az, ha Chagall-ról olvasgatsz? – kérdezte. – York, foglalkozz inkább velem! – Egy Chagall-festmény, amit gonnoritha gazdája meg akar enni – morogtam. – Van ilyen. Conquesben sok ínyenc él! Errefelé tudják, mi az élet művészete! – Láttam. – Becsuktam a könyvet, így amúgy sem lehet olvasni. – A történelem úgy hozzátartozik a ma eseményeihez, mint testhez a kéz vagy a láb. – Láb nélkül nem juthatok előre, de a földi történek ismeretére eddig még soha sem volt égetően szükségem – válaszolta Vanessa. – Nem is raboltál még soha bankot! – Akkor miért nem a banktörténelemről olvasgatgatsz. Nem hiszem, hogy a festményt sokáig nézegetnénk lopás közben. Chagallal pedig biztos nem futunk össze a trezorban! Ezer éve meghalt. 110

– A festményről nem sok mindent lehet megtudni – mondtam. – A legutolsó biztos tulajdonosa a bázeli Kunst-museum. Utána az a Roger Rothery, akit Connaway is említett. A Novus Ordo Seclorum végén ez a Rothery nyomtalanul eltűnik. Akárcsak A zuhanó angyal. És most itt van. Megveszi egy gonnoritha, aki meg akarja enni egy vacsorán. – Átöleltem. – A női ösztönöd nem súg semmit? – Sikoltozik, hogy baj van. Baj van, mert nem foglalkozol velem. – Legyen! Tiéd teljesen a mai estém! – Belecsókoltam a nyakába, és éreztem, ahogy megremeg. – És az éjszakám – tettem hozzá azt, amire hirtelen magam is vágytam mindennél erősebben. Hagyta, hadd kalandozzak nyelvemmel a fülcimpája körül, majd amikor szájon akartam csókolni, egy pillanatra az ajkunk közé tette az ujját. – És a holnap estéd is az enyém… – Micsoda? – Apa holnap este ad egy kis fogadást – mondta Vanessa. – Szeretettel lát minket. – Jó – mondtam kissé türelmetlenül. – De belekezdhetünk a maiba? A holnapit majd megoldjuk holnap. Ilyen pasi vagyok. Őseim indiánok voltak, és volt egy nagyon jellemző mondásuk. Azon a hídon akkor fogunk átmenni, ha odaérünk. A holnap majd holnap!… Ez a pillanat meg ez a pillanat. Most éppen a nyelvedet szeretném elérni a nyelvemmel, aztán meg kibontanálak ebből az észveszejtő öltözékből, ami mindent megmutat úgy is, hogy mindent eltakar. Elmosolyodott, és blúzának legfelső aranyszálas fűzőszálára mutatott. – Itt kezdd! Ott kezdtem, s hosszan és sokáig folytattuk előbb a díványon hevesen, mintha éveket hagytunk volna ki az előző alkalom óta; majd a zuhany alatt és az étkezőben, ahová kivonultunk egy-egy lepedőbe csavarva csipegetni valamit, hogy újból erőre kapjunk. Az erőgyűjtés sikerült, ennek ott helyben jó pár levert kristálypohár és asztali dísz látta kárát. Végül aztán kikötöttünk az ágyban a szaténágynemű fodrai között. Már hajnalodott, s a masszázsolajok, füstölők és italok ezerfajta harmonizáló, de buja illata lebegett körbe minket, amikor az álom és ébrenlét könnyed határán Vanessa halkan a fülembe súgta: – Majd veszünk neked egy új szmokingot. – Milyen alkalomból? – súgtam vissza. A vállamra tette fejét, s lehunyta szemét. Átkarolt, s elhelyezkedett, mint egy cica. – A fogadásra. – Kinek is ad apád… fogadást? – Az üzletfeleinek. Húszéves a cégünk. Ne félj, nem lesznek ott művészek! Apám… nem dolgozik… velük… Többet nem hallottam, de lehet, hogy Vanessa nem is mondott többet. Mindketten mély és pihentető álomba zuhantunk.

30. Öt nap. – Hello, York! Lorenzo vagyok. Tudod, Lorenzo a Köpök Az Idegenekre bárból. Mondtam neki, hogy emlékszem rá, hogy a fenébe ne emlékeznék! Nemcsak a nevét, de az arcát sem felejtettem el, dacára a sok koktélnak, ami akkor lecsúszott a torkomon. A kom jelzése szerint a hívás földi volt, azaz Lorenzo valahonnan a Conquesről hívott. Mindjárt kiderül, honnan, miért. – Szóval azért hívtalak, mert akkor alaposan befűtöttünk a fiúknak, akik rád utaztak. Vissza se jönnek többet az is biztos, bár az is, hogy kell még egy pár hét, mire újra felhúzzák 111

a bárt… Összedobtuk rá a pénzt, hogy gyorsabban menjen, de akkor is, tudod, hogy dolgoznak ezek a földi tetűládák! Na, tudom, hogy utaznak rád, ezért aztán gondoltam, hogy felhívlak. Először Donahue-t csörgettem meg, de nem lehet elérni, kikapcsolta magát. Aztán arra gondoltam, miért is ne keresselek közvetlen téged, és nagy-nehezen kinyomoztam a számod. Szóval hallottam valamit, ami veled kapcsolatos, és könnyen lehet, hogy nem úszod meg ennyivel a dolgot. – Most kis időre parkolópályára állítottuk Césart – válaszoltam. – Ez is okés. A fél város ezt beszéli, illetve, hogy ti ketten, te meg Roll Connaway megfingattátok a nyomorultat. Willie kifejezetten örült neki, azt mondta a kórházban, hogy két Ég óvját fizet ezért. De nem Césarral kapcsolatos a dolog. – Nem Césarral. – Nem bizony! Most egy vontatócégnél dolgozom, tudod, vannak olyan távolsági járatok, amelyek egyedül nem tudnak bedokkolni, mert túlontúl brutális a meghajtásuk. Egy órája fogadtunk egyet, amely a Földről jött. A Vatikán Numero Uno gépét. A Memento mori!-t. Ideális név egy űrhajónak. Csak a Szentszék tud ennyire optimista lenni. Vaskesztyűsök? – kérdeztem, holott sejtettem a nemleges választ. A Vaskesztyűsök általában vészhelyzetben érkeznek, pusztítanak és eltűnnek. És ehhez nincs szükségük űrhajóra. Most nem volt vészhelyzet. Még. – Nem, nem – rázta meg a fejét Lorenzo is. – Valami más. Viszont nem szeretném ezen a vonalon… Még ha zárt is. Ha valamit le lehet zárni, azt fel is lehet törni. Ismerős, nem? Tudunk találkozni valahol? Végiggondoltam, eddig mit mondott el. Nem sokat ugyan, de ha bárki lehallgat minket, biztosan felkelti az érdeklődését ez a beszélgetés. Mindegy, a lényeget azért tényleg ne itt beszéljük meg. Jobb néha paranoiásnak lenni. Akkor kiváltképp, ha az ember néhány nap alatt olyan negatív hírnévre tesz szert egy városban, államban, bolygón, naprendszerben, mint én. – Hol vagy, Lorenzo? – Most landoltunk a Polügnotosz Űrkikötőben, ez kicsit távolabb van Conquestől, de egy félórán belül bent lehetek. Hol találkozzunk? Hol is? Két kocsmát ismertem meg, mindkettő romokban. Vanessánál nem akartam kockáztatni semmit. – Ismersz egy biztos helyet? – kérdeztem vissza. – Legyen a L'assasinben egy félóra múlva. Megtalálod? – Nem okoz gondot. Csak beengedjenek!… – Neked való hely. Tényleg nekem való hely volt: ezt az épületet nem lehetett romba dönteni, mert nem létezett épület. Az egész egy sötét, fekete illúzió volt: téglalap alakú virtuális fénycsapda. A falak erőtérből álltak, és olyan optikai ernyőkből, amelyek megfogták a fénnyel együtt az energiahullámokat, az anyagot is, és mindent, ami át akart volna hatolni rajtuk. Most ne térjünk ki arra, hogy kvantumszinten mi energia és sokdimenziós tér csupán. Szóval sötét volt bent, mint a pokol fenekén, gyertyákra hasonlító fénytestek álltak minden asztalon, de csak haloványan sugároztak, fényük nem terjedt túl az asztalt körülölelő székeken. Tudtam, hogy van körülöttünk még egy tucat asztal, de csak homályos gömböket és raszteres alakokat láttam mellettük. – Abszolút lehallgatásbiztos – közölte Lorenzo halkan közelebb hajolva. Nem az, hacsak nem én vagyok a tulaj, gondoltam, de ehelyett inkább azt mondtam: – Akkor minek suttogsz? – Igazad van! – Hátradőlt a széken, s ettől olyan lett, mint aki mindjárt elmerül a háta mögötti fekete tintafalban. 112

– Meséld el, mit is hallottál! Rákészült, megköszörülte a torkát. – A Memento mori! Arról akartam beszélni. Pár órája vált le a földi féregvezetékről, és utasítást kaptunk, hogy vontassuk be. Tudod, a Vatikán hajói mind olyan gigásziak és ósdiak, olyan barokkosak… azt mondják rájuk legalábbis. – Igen – vetettem közbe. – Régi hajók, némelyikük legalább négyszáz éves. Elég barokkosak. – Na, a Memento mori! sem lehet sokkal fiatalabb. Kész ócskavas. A féregvezetékek mentén jár, de látszik, hogy a hajtóműve nem éppen úgy illeszkedik, ahogy a… jó ízlés kívánja. Szóval kicsit bénán. Nagy dög, majdnem akkora, mint ez a város, a fene se tudja, minek ekkora űrhajókat építeni, lehet, hogy tele van harangtornyokkal meg harangozókkal. Pár órája jelent meg, és mi kihúztunk melléje. Vonósugárra vettük, de volt egy kis gáz a két vezérlő kompatibilitásával. Ott lehet a gond, hogy őket Isten felügyeli, nálunk meg néha az Isten se tudja, minek ki a felelőse. – Felnevetett saját szóviccén. – Szóval nekem át kellett mennem a Memento mori!-ra. – És hallottál valamit. – Úgy is van. És örülök, hogy csak hallottam, és nem láttam azok alapján, amit ott mondtak a keresztes ruhába öltözött ministránsfiúk vagy micsodák, a rossebb se akarna találkozni a Memento mori! utasával. Ahol felnőttem, ott minden pap nagyon ájtatos volt, és minden ministráns-kisfiú nagyon szerény. És csendes is. Sőt, a templom mellett az egyházi ajándékboltban felfújható ministránsfiúkat lehetett venni… azok meg aztán végképp tisztelettudóak és csöndesek voltak… De ezek! Ott kezdődött először is, hogy mindegyiküknek be volt kötve a szeme… – Micsoda? Ez tényleg megdöbbentett. – Be volt kötve a szeme – ismételte meg Lorenzo egy összeesküvő hanghordozásával. Mindegy, ezt most elnéztem neki. – Senkinek, értsd úgy, ahogy mondom, senkinek nem volt fegyvere, még a katonáknak sem! Engem is felszólítottak rá, hogyha volna nálam valami, még ha csak szeletelőkés is, hagyjam kint. Aztán pedig a fedélzeten lévők mindegyike… ööö… kissé fejhangon beszélt. Mint amikor egy férfinak nincs meg a farka. – Bekötötték a szemedet? – kérdeztem. – Miután a fedélzetre léptem, igen. De kaptam egy vízőrt, amin keresztül láthattam. Meg is ijedtem, mert azt hittem, a farkam is levágják, vagy mi, de nem vágták le. Csak… – Csak? Kényelmetlenül érintette a kérdés. Kicsit feszengett, de kibökte. – Leszívták. – Az mit jelent? – Nem azt, amire gondolsz. – Nem gondolok semmire. – Jó. Szóval kaptam valami üreges vackot a zsilipben, amit rá kellett húznom. Az addig lüktetett a farkamon, amíg el nem élveztem. Aztán kaptam valami injekciót bele, és még most sem tudok pisálni vele, annyira lefittyedt, pedig majd szétrobban a hólyagom. Próbáltam nem elvigyorodni. A végére egészen felhúzta magát. – A kurva anyjukat! Tudod, említhették volna, hogy ilyen heppjeik vannak, és akkor küldünk egy csajt. Tele van a vontató belevaló csajokkal. Nem én mentem volna. – Ami nekem nem lett volna annyira jó. Visszatért a témához. – Igaz. Szóval a szemem bekötve, a farkam leszívva, végül is az nem volt olyan szörnyen kényelmetlen, csak ez… és eunuchok vesznek körbe, amikor is a vezérlőben, a programok futtatása és a vontatósugarak felületének kalibrálása mellett a nevedre figyelek föl. Ez volt az a pont, ahol a harcászati rendszeremet utasítottam, hogy kutasson esetleges lehallgatókészülékek, nanotechnológia után. A program lefutott, de nem talált semmit, csak 113

némi próbálkozásnyomot, amit nem lehetett visszafejteni, annyira halovány volt. – Biztosan York Ketchikant hallottál? – Most mondd, ezzel a hülye névvel hányan szaladgálnak ebben a világegyetemben? Bocs. Intettem, hogy nincs gond. – Tényleg, honnan van? – kérdezte Lorenzo hirtelen. – Az apám indián származású. – Az milyen bolygó? Nem hallottam még róla. – A Föld. Észak-Amerika. – Ó, jó neked, hogy onnan származol. Én csak négy generációra ismerem visszafelé az őseimet. – Szerintem te is a Földről származol. – Gondolod? – Úgy nézel ki. – Kedveltem a srácot, nem volt bonyolult lélek, de lerítt róla, hogy jó szíve van. – Mit is hallottál? – York Ketchikan. Erre figyeltem föl, és rögtön úgy kiélesedett a hallásom, mintha csak szintetikus hártyát ültettem volna be a fülembe. Egy bekötött szemű fickó mondta ki a nevedet. – Ami nem nagy cucc, hiszen mindenkinek be volt kötve a szeme. – Hát igen – vallotta be Lorenzo. – De van még más is. Beszéltek valami páncélteremről, ahová te be fogsz törni, hogy jó lenne ismerni a pontos időt, mert Klárát nem lenne jó idő előtt fölébreszteni. – Klárát mondtak? – Klárát. Ennyit. Sem vezetéknevet, sem mást. Csak Klárát. Ismered a csajt? – Hallomásból. És hogyan akarták megtudni a pontos időt? – Valaki majd szól nekik. – Kicsoda? – Valaki. Nem tudom. Egy mondat volt ám az egész, nem több. Ezt hallottam: „Szólni kellene neki, hogy a páncélterem feltörése előtt időben figyelmeztessen, mert nem lenne szerencsés Klárát korábban felébreszteni.” Érted? – Értem. – Aztán észrevették, hogy ott vagyok, és nem mondtak többet. Miféle páncélteremre hajtasz? Most én hajoltam közel hozzá. – Nézd, Lorenzo, jobb, ha ennél többet nem is tudsz. Ismered a mesét az egyszeri űrfelderítőről, aki belebotlott egy különleges palackba, és kihúzta a dugót, hogy megtudja, mi van benne? – Nem. – Hát a palack elnyelte, és onnantól kezdve ő ücsörög a legmélyén. Jobb ez így neked. Viszont végtelenül hálás vagyok minden egyes szóért, amit most itt elmondtál. Azt hiszem, sok kellemetlenségtől kíméltél meg. Úgy érzem, tartozom… – Hagyd el! – legyintett Lorenzo. Felállt az asztaltól. – Azért tettem, mert összetartozunk. Jó volt az a csetepaté a múltkor Willie bárjában. Ha segíthetek még, és nemcsak én, hanem a fiúk is, nyugodtan szólj! Kezdesz fogalom lenni a körünkben. Amit César Pontierivel csináltál, hát arról már legendákat dalolnak… Kezet ráztunk, aztán belemerültünk a tintába és egyszerre a kocsma külső felén találtuk magunkat. Szerintem teleporttechnika, és a harcászati rendszer elemzése is ezt támasztotta alá, de valami különleges formája, ahol a tér-idő kapcsolódása kicsit olyan, mint a mesebeli rétestészta, elnyúlik több irányba is. – Kié ez a hely? – néztem vissza a fekete kockára. – Ha jól tudom, Roll Connawayé – mondta Lorenzo. – Mármint ő a tulaj, de nem ő működteti. Volt egy pilóta-haver, aki ki akarta bérelni. Sokan vagyunk így, ha családot alapítunk, mert akkor már teher a hosszú távú űrutazás. Lényegében én is ezért hagytam ott a 114

luxusklippert. Van egy kiscsaj, aki matt szerelmes belém, és gondolkodom azon, hogy eljegyzem. – Hajrá! – biccentettem. – Ja, és tudod – tette hozzá Lorenzo vidáman –, halhatatlan leszel! – Mi? – Willie elhatározta, hogy koktélt nevez el rólad. – Kérek majd kóstolót! Csak utána nevezhet el rólam piát. – Naná! De még gondolkodik a pontos néven. Ketchikan ökle, vagy ilyesmi… Van rá ideje. Legalább egy hét, míg kijöhet az elfekvőből… Amikor hazaértem, valami motoszkált bennem, apró sejtés, egy aprócska fénypont az alagút végén. Klára neve kapcsolta be ezt a sejtést, holott fogalmam sem volt róla, hogy kerül ide a Szent Harcos. Elméletileg a Vatikánban a helye, ahol egy neki kirendelt különleges gárda, a Klára Konfraternitas tagjai gondozzák őt, már amikor nem éppen színtiszta energia formájában létezik. Állítólag a gárda évente megújul: arrafelé munkahelyi ártalom az őrület. A gárdisták leszerelésük után kapálgatnak egy kertben, és napjában ötször imádkoznak, kiegészítő tevékenységként pedig etetik és tisztába teszik azokat a társaikat, akik szellemileg a csecsemőkorba süllyedtek vissza Klára közelében. Elővettem az Életemet, és felnyitottam egy ponton. „Már gyermekkorom legelső éveiben megragadott a Biblia – írta Chagall – Mindig is hittem, és most is hiszem, hogy a Biblia minden idők költészetének legfőbb forrása, mely kezdettől fogva kifejeződik az életben és a művészetben. A Biblia, mint az élet és a természet hangja… ezt a titkot kíséreltem meg továbbadni… Úgy hiszem, ezek a képek aligha egy egyén, egyetlen individuum álmát váltják valóra, inkább az egész emberiségét.” Chagall erősen hitt. Ez lenne a kapcsolat? Igen… Úgy éreztem, nyomon vagyok.

31. Eszem ágában sem volt elmenni szmokingért, de Vanessa nem adta fel, és délután elment ő érte. Ismerte a méretemet, szmokingban pedig még manapság sem létezik extrém divat. Ha már megvette, mégiscsak magamra öltöttem, és egy légisiklón elindultunk Lionel Cox otthonába. A siklót komon rendeltük egy légitaxi-vállalattól, és mégis Yann Gordon vezette. Hátulra szálltunk be mindketten. – Nessie! – fordultam Vanessához, amikor már a levegőben voltunk. – Tudsz arról, van-e a Rational Banknak a Vatikánnal valamilyen kapcsolata? Vanessa meglepődve pillantott rám. – Tudtommal nincs. – Nem szerepel hivatalosan a Vatikáni bankok között? – Nem ember a tulaj. Biztosan nem, mert ilyen bankban nem vásárol részt a Vatikán. – Azt én is tudom, hogy óvakodnak az idegen létformáktól. Én nem is a hivatalos dolgok után érdeklődöm, hanem a nem hivatalosakról. Valami szóbeszéd, amit fogadásokon hallhattál? Vanessa megrázta a fejét. – Nem, nem emlékszem ilyesmire. És nem hiszem, hogy hallottam volna bárkit is a Vatikánról beszélni. A Föld nagyon messze van innen. Majdnem kétezer fényév. Miért 115

kérdezed? – Csak egy sejtés… – York! – Tapogatózom. – York, követelem, hogy mondd el! Nem érdekel, hogy csak sejtés, meg hogy tapogatózol csak… Jól tudsz tapogatózni! Szóval? – Nincs mit elmondanom, Nessie. Teljesen felhúzta magát. – Te most hülyének nézel engem? – bökte meg az ujjával a vállam. Teljesen felém fordult, a szoknyája felcsúszott a combjára. – Egyszer csak felteszel egy kérdést, aminek se előzménye, se semmi, és azt várod, hogy ne is kérdezzek rá? Akkor inkább ne tetted volna fel! Szóval?… – Komolyan nincs semmi – erőlködtem. – Ha nem mondod meg, azonnal kiszállok! Bedurrant az agyam. Előrehajoltam. – Yann, legyen olyan szíves, tegye le a gépet valahol! A sikló süllyedni kezdett. – Ezt nem teheted velem! – Te akarsz kiszállni, nem? – Azt nem teheted meg, hogy nem mondod el, mi van. Egy csapat vagyunk. Együtt vágtunk bele a bankrablásba és együtt is fogjuk véghezvinni. És nagyon sért, hogy nem bízol bennem. A gép finoman földet ért. – Nincs mit elmondanom – ismételtem meg. – Nem bízol bennem? – Bízom benned. – Akkor? – Rám nézett, várt, nem válaszoltam, csak néztem vissza gyönyörű szép, haragos szemébe. Most Vanessa szólt előre. – Yann, kérem, nyissa ki az ajtót! Az ajtó kinyílt. – Tényleg kiszállok, ha nem mondod el. – Találkozunk hajnalban otthon! Erre kiszállt. – Yann, az ajtót! Az ajtó becsukódott. Yann Gordon félig hátrafordulva rám pillantott utasításért. – Nem tudok mást – vontam vállat. – Menjünk! Harminc másodperc múlva, amikor a szenátus kivilágított épülete fölött jártunk, megszólalt a komom. – Nem hagyhatsz itt! – nézett rám a képernyőről Vanessa dühösen. – Az én apámhoz megyünk. Persze, hogy azonnal visszafordultunk. Lionel Cox tárt karral fogadott, ám a tekintetében egy atya és egy párduc harciassága keveredett, amikor rám pillantott. Biztos voltam benne, hogyha Vanessának haja szála is meggörbülne, elvágná a torkom. Aztán adott két puszit a lányának. Nem lehetett nem észrevenni Vanessa dühét, holott idefelé két életveszélyes fenyegetést is kaptam tőle, s ezzel némileg levezette a feszültségét. – Csibém, valami baj van? – Semmi, apa, semmi. – Vanessa körbepillantott. – Andrea merre van? – Elküldtem pár napra nyaralni. Zűrös idők köszöntöttek Conquesre, és úgy gondoltam, jobb, ha napozik és gravoszörföl a Cygnus rendszerében… 116

– Andrea apa új barátnője – súgta Vanessa. – Jobb is, hogy nincs itt. –… és most jött haza, délután. Még szépítkezik, de remélem, hamarosan készen lesz! Gyertek, vannak páran, akik üdvözölni szeretnének. A protokolláris találkozások következtek. Vanessát többen melegen üdvözölték Lionel Cox üzletfelei, engem kicsit ridegebben. Éreztem a kézfogásokból, hogy gyorsan túl akarnak lenni a bemutatkozáson, s én nem erőlködtem, csak megjegyeztem a neveket és az arcokat. Ki sejthette, melyikükkel lesz dolgom a közeljövőben? Itt senki nem az, aminek látszik – jutott eszembe James Donahue ontológiai mélységű bölcsessége, amit két Kurva élet koktél között osztott meg velem. – Magát feltűnően elkerülik az emberek ma este! – A férfi, aki ezt mondta nekem, ásványvizes poharat tartott a kezében, szikár volt és magas, és napkitöréssel szemben öt fényévről lerítt róla, hogy katona. – Mert nem tudják, ki vagyok. Ellentétben magával, aki tudja, és idejött. – Stanislas Rodanski – nyújtott kezet. – York Ketchikan. – Kézfogás közben az ásványvizére pillantottam. – Mellényúlt? – Mire gondol? – A pezsgőspohárnak. Megértette, elmosolyodott, és megemelte a poharat. – Sosem iszom alkoholt. – Rá se rántson! Nekem is vannak rossz szokásaim. Igaz, nem kérkedek velük társaságban. – Arra céloz, hogy gyorsan fegyvert ránt? Ne haragudjon, de az én „rossz szokásom” ártalmatlanabb. Úgy véltem, ideje a fazont komolyan venni. Célratörő és nyílt. – Maga is a biztonságban utazik, mint Lionel Cox? – kérdeztem. – Mondhatjuk úgy is. De Lionel a megelőzésben érdekelt, engem pedig akkor hívnak, amikor az ő technikai háttere felmondta a szolgálatot. Kellőképp kiegészítjük egymást. – Mennyire erős Lionel Cox ezen a piacon? – Meglehetősen. – És megesik, hogy felmondja a szolgálatot? – Nem lehet mindenre felkészülni. A legzseniálisabb mérnökök betehetik egy épületbe a legzseniálisabb védelmi rendszereket, akkor is jöhet valaki, aki kitalálja, hogy azokat hogyan lehet megkerülni. Minden védelmet ki lehet kerülni. Nincsen rés nélküli pajzs. Ott van például a Rational Bank… A világ legjobban őrzött épülete. Védik technikával, humán erőkkel, természetfelettiekkel, ennek ellenére lehet, hogy van rés a védelmen. – Konkrétumokról beszél? – Általánosságban. – Rodanski kicsit megrázta a fejét, s közben le nem vette tekintetét rólam. Zöld szeme vágott, mint a lézer. – Azt mesélik, hogy a bankot már megpróbálták kirabolni. És a tolvajoknak sikerült bejutniuk… – Ki tartóztatta fel őket? – Senki. De ez csak mese, ellenőrizhetetlen pletyka. – Persze… – Kortyoltam a pezsgőmből, és a pohár aljára értem. Gyorsan letettem egy üres tálcával flangáló szintetikus kezébe. – Azt mondta, hogy magát utólag hívják. Van a cégének neve? – Természetesen. A Conquesi Köztársaság belügyminisztériuma. – Nagy cég! Alkalomadtán bemutathatna a belügyminiszter asszonynak. – Érdeklődött már maga után, de nem hiszem, hogy a biztonsági szervek javasolnának egy ilyen találkozót. És őszintén szólva, szívesebben találkozik a belügyminiszter asszony városépítőkkel, mint városrombolókkal. – Látom megismerkedett a PITHON fő koordinátorával – csatlakozott hozzánk Lionel Cox harmadiknak. – Stanislas legendás volt kommandós parancsnoknak, és csak nőtt a híre, amikor átvette az osztag irányítását. – Asztal mellett még senkinek nem nőtt meg a híre – mondta Rodanski felnevetve. – 117

Rozsdásodik az izom, az agy és a hírnév egyaránt. – Kivéve, ha író az illető – tettem hozzá. – Maga vezette a PITHON-t? – Valamikor. Nyolc évig. Persze akkor senki nem ismerte a nevemet, az osztag tagjainak kiléte szigorúan titkos. Utána az ember államfőkkel tárgyal, kormányzókkal, szenátorokkal, és akkor már kénytelen bemutatkozni. Rodanski Cox felé fordult, és barátságosan Vanessa apja vállára tette a kezét. – És persze tárgyal olyan magánzókkal is, akiknek a tevékenységére célszerű odafigyelni. Női nevetés csapott fel a lépcső tövéből. Önkéntelenül is odapillantottam: egy fiatal, szőke nő állt ott az üzletemberek gyűrűjében. – Megérkezett Andrea – mosolygott diadalittasan Lionel Cox. – Bemutatom magának. Elkaptam messziről Vanessa savanyú pillantását. Nem nagyon rajongott apja barátnőjéért. A lány szőke volt, nagymellű, igazi modellalkattal. Szépen mosolygott, és bájos kis gödröcskék ültek bájos kis pofikáján. Az első pillanatban lehetett tudni, Lionel Cox mely jellemvonásaiért szereti. – Ó, a conquesi pusztító – üdvözölt. – A Cygnuson is hallott rólam? – Mindig néztem a helyi híreket, és persze Lionel is mesélt, valahányszor beszéltünk a szupercellulárison. Mondta, hogy Nessie-nek udvarol, és reméltem, hogy megismerhetem. Valljuk be, Nessie-nek pont egy olyan kemény férfira van szüksége, mint maga. – Ekkor vette észre Stanislas Rodanskit. – Stanislas, maga is itt van? De remek, hogy két ilyen karakán férfi is van ebben a társaságban megannyi unalmas üzletember között! – Unalmas állami hivatalnok vagyok magam is. – Ó, kivel akarja ezt elhitetni? – Andrea megint csak hozzám beszélt. – Pár évvel ezelőtt láttam, amint egy bevetésen egymaga leszedett hat pszichedelikus szerekkel és implantokkal felturbózott túszejtőt, miközben azok összevissza lövöldöztek, mert azt sem tudták, honnan is jött a támadás. És a túszokon karcolás sem volt utána! Romlottak azóta valamit is a lőeredményei, vagy a reakcióideje Stanislas? Mondjuk, ha ugyanabban a helyzetben lenne, meg tudná ismételni azt a régi bravúrt? Rodanski mosolygott. – Igen. Lionel Cox szólt közbe. Most hagyjuk az üzletet, és gyertek vacsorázni! Készen áll a teríték, már csak el kell pusztítani, ami a tálcákon található! És élvezetes lesz, higgyétek el! Hagytam őket előremenni. Amúgy sem hittem volna, hogy még egyszer lesz alkalmam látni Stanislas Rodanski hátát.

32. – Beszélni szeretnék magával – lépett mellém Vanessa apja egy váratlan pillanatban a vacsora után. – Tessék! – Nem itt. Négyszemközt. Követtem a felső emeletre. Széles lépcsősor, amolyan 19. századi, Mississippi menti nagypolgári hangulatú szőnyegekkel, szobrokkal, olajfestményekkel. Mint az Elfújta a szélben. A képek nem voltak túl jók, és korukban nyilván nem értek túl sokat, de minden felértékelődik, ha túlél ezeregyszáz évet – most biztos szép áruk volt. Az első emelet falát tölgyfa lambéria fedte, és kitömött állatfejek néztek le rám a mennyezet alól: Lionel Cox a conquesi fauna nagy csodálója és pusztítója lehetett. 118

Egy kisebb társalgóba mentünk. Itt csend honolt, s szerintem lehallgatásvédelem is. – Szivart? – kérdezte Lionel Cox, miután a dupla szárnyú faragott ajtót behúzta, s az egy kattanással bezárult. – Örömmel, ha nem egyedül füstölök. Kivett ő is egyet, szertartásosan rágyújtottunk – eredeti dohány volt benne, de nem is vártam mást –, aztán az első füstkarikák után végre elmosolyodott. – Fellendítette a piacot! – Melyiket? – Amelyikben utazom. Biztonsági berendezések, rendszerek telepítése, kiberőrök kiajánlása, telepek, szállítmányok biztosítása. Amióta a maga nyomában Conquesben léptennyomon házak, sőt, utcák dőlnek össze, az üzletemberek úgy gondolják, érdemesebb megerősíteniük a védelmi rendszereiket. Majdnem ötszáz százalékkal erősödött a piac az előző hetekhez képest. Sokáig szándékozik itt maradni? – Egy ideig biztosan. – Egyfelől örülök ennek, másfelől, mint apa, mélységes ellenérzéssel viseltetek szándékai iránt. Tud biliárdozni? – Szeretek is. – Remek! Asztalt! – Az utóbbi a teleportrendszernek szólt. Úgy tapasztaltam, errefelé előszeretettel alkalmazzák ezt a formáját a tárgyak gyors előkerítésének. Egy négyszintes asztal materializálódott előttünk. – Ez mi a fene? – szaladt ki a számon. – Biliárd. Azt mondta, szeret biliárdozni. – Vízszintesen! – Csak koordinátarendszer kérdése. Itt is vízszintesen lök, lyuk szerint aztán a golyó függőlegesen is mozog. Attól függően, mennyire ügyes, alulról akár mindjárt legfelülre is juttathatja. – És az miért jó nekem? – Mert akkor megver engem, és ha megver engem, akkor elmondok önnek valamit. – Elvigyorodott. – Szeretek tétben játszani. Tét nélkül nem izgalmas a játék. És nem az a típus vagyok, akit ha győz, pár pofonnal mégis döntése megváltoztatására lehet bírni. Ha legyőz, beszélek, ha nem győz le, hallgatok. – Apósjelölttel szemben amúgy sem alkalmazok tettlegességet. – Mi magánál a tettlegesség? Ha a kávézás egy kávéház romba döntését jelenti? – Kezdjük már! Felrakta az alsó pályára a biliárdgolyókat, és beállította a lyukaknál a gravitáció erősségét. Mindegyikbe belepottyantott próbaképpen egy golyót, s azok gyönyörűen repültek fölfelé. – Játszunk plafonra is? – kérdezte Lionel Cox. – Maga szerint? – Nagyobbat szól. – Akkor játsszunk! A felső három szint aljának térsűrűségét a maximálisra állította. Úgy fognak döngeni a jól megküldött biliárdgolyók, mintha csak ágyúznának. Aztán kicsit félrehúzta a második és negyedik szintet. – Profiknak jár a nehezítés. Lök elsőnek? Biccentettem. Ráhajoltam az alsó asztalra, megcéloztam a dákó végével a fehér golyót, majd megküldtem. Csattanások sorozatával indult a játék, majd a hetes golyó belecsorgott a szemközti lyukba, és a második szinten gurult elő. Nem volt annyi erő benne, hogy messzire kerüljön, de a fehér nem is került fölülre: maradtam az alsó pályán. Enyém volt a második és a harmadik lökés is: felküldtem egy-egy golyót. Negyedjére 119

azonban eltévesztettem. – Fehérrel kettesre – mondta be Lionel Cox, és tökéletesen lökött: a jobb sarokba belecsorgott a fehér is, és fölkerült a többivel. A következőt azonban eltévesztette. – Fehérrel egyre – mondtam be. Középre játszani nem könnyű, de bejött. A fehér visszakerült alulra. Elszórakoztunk így egymással egy ideig. Miután a szivarokat eltüntettük a hamutálban, s én felnyomtam az első golyót a harmadikra, majd rontottam, Lionel elővette ismét a témát. – Bizonytalannak érzem minálunk a jövőjét, Mr. Ketchikan – mondta, miután lökött, s miközben felegyenesedett. Mindketten a golyókat figyeltük. Kettesről a hármasra. Sikerült a másodikat feltolnia. – Az egzisztenciámat? Megnyugodhat. – Az életét. – Az mindenkié bizonytalan. Lionel Cox körbejárta az asztalt, kereste a megfelelő helyet, honnan is lökjön. – Én is osztom azt a nézetet, hogy sorsunk Isten kezében van – mondta egy benézés közben. – Ám maga mintha Isten ellen dolgozna. – Sosem törődött senki velem, így magam intézem a dolgaimat – feleltem, és a dákóra támaszkodtam. – A maga megbízói sem nagyon bíznak az égi hatalmak kegyében, különben nem keresnék meg magát, hogy erősítse meg őket és vagyonukat. – Az más. Én megerősítem a biztonságérzetüket, igaz, de ez megfeleltethető az ég szándékának. Én nem hívom ki a sorsot magam ellen sohasem. És van még egy nem elhanyagolható szempont: nincs mögöttem egy haragos apósjelölt. – Sohasem hívta ki a sorsot, tényleg? Most valamilyen komolyabb tétben biliárdozunk… Koncentrált és lökött. Minden nem jöhet össze. – Most épp a sorsot játszom. Én következtem. Értő szemmel megvizsgáltam az asztalt, és úgy döntöttem, felmegyek a másodikra, majd ha lehet, még tovább. Ideje az első golyót végleg eltenni, habár a negyedik még üres. – Másodikra a fehéret – jelentettem be. – Lássuk! – Lionel időközben bekrétázta a dákó végét, majd súlyozgatta egy kicsit, és úgy döntött: nehezebbé kellene tennie. Állított a molekuláris sűrűségen. Feltettem a másodikra a fehéret a hatossal és a kilencessel egyetemben. – Azt tanácsolom, keresse meg a helyét közöttünk – mondta Lionel. – Megnyugtatna vele egy apát. – És mihez kezdjek itt? Miként fogadna be Conques? Sosem alkottam, és sosem kereskedtem. – Ebben a világban változnak a szerepek – taglalta Lionel. – Néha a connoisseurből művész lesz, vagy éppen fordítva: a művészből tanácsadó és némi szerencsével aztán műgyűjtő. De ma már a képrongáló is válhat idővel műgyűjtővé. Hiszen először is a képrongálók connoisseurök, aztán meg ha elmúlik a fiatalos hév, sokan behódolunk a megfoghatatlan eszmék helyett a pénz hatalmának. De az is elképzelhető, hogy a médiasztár úgy dönt, a hírnevéből pénzt csinál, és alkotni kezd. Magának van pénze és ideje: legyen művész! Találjon ki őrültségeket, és örvendeztesse meg vele a világot! – Nem hiszem, hogy valaha is művész leszek. – Löktem és tévesztettem, a hetes kipörgött a lyuk széléről. – Maga következik! – Akkor legyen műkereskedő! Csak tapasztalat és érzék kérdése! Ahogy hallottam, sokfelé megfordult már. – Minek kereskedjek valamivel, ami nélkülem is gazdára talál? – kérdeztem vissza ismét. – Nem, nem hiszem, hogy művészettel vagy műkincsekkel foglalkoznék valaha is… Lionel nekifeküdt a második pályának. –Felfelé, háromra ötös – mondta. 120

– Lássuk! – mondtam most én. Elrontotta a lökést: a golyó kikerülte a lyukat, a fehér visszacsorgott az első pályára. Megvártam, amíg a lendülete elül. – Hagyja, hogy nyerjek? – kérdeztem gonoszul. – Ennél csak jobb játékos! – Ha veszítek is, csak nyerek – morogta. – De ha maga nyer, vajon nem veszít-e közben? – A biliárdban? – Az elkövetkező napokban. – Koncentráljunk a biliárdra! – Ám legyen. Rágyújtottunk még egy szivarra, és töltöttünk magunknak a fenti bárkészletből. Lionel Cox whiskyt ivott, én chiantit. A következő húsz percben háromszor is feltoltam a fehér golyót a negyedikre, és eltettem ott hat golyót végleg. Lionelnek három lökése volt fent, szintén hat golyóval. Kiéleződött a játék, és már arra mentünk, ki fogja az utolsó golyót felvinni. Kettő fent volt, de az utolsó lent maradt a második pályán. Jól játszott, és nyerni akart. Utolsó lökésével megpörgette a fehéret, amely a fal mellől indította el leheletfinoman a tízest a negyediken a szemközti jobb sarokba. A golyó megállt a lyuk szélén: a lökés a kelleténél egy lepkeszárnylendüléssel finomabb volt. Nyert helyzetben álltam, és nem haboztam kihasználni. Vanessa apja az utolsó lökésemnél töltött magának egy duplát, és telepakolta jéggel. – Gratulálok! – mondta, amikor betettem a lyukba a győztes golyót, és a fehér ott pattogott még az oldalfalak között. Egy mozdulattal eltüntette az asztalt a szoba közepéről. Én a falnak támasztottam a dákót, azt majd valaki valahogy hozzácsapja a készlethez, nem az én dolgom. Én is töltöttem még egy piát. Vártam a nyereményem. – Azt suttogják – mondta Lionel Cox, miközben rám nézett az üvegpohár fölül –, hogy Roll Connaway felkereste César Pontierit. Tudja, miért? Látta, hogy meglepődöm. Elmosolyodott. – Maga sem tudja… – állapította meg. – Akkor mondok még valamit. Azt is beszélik, hogy Connaway Jonathan Crowley-Wilsont is felkereste… Most már vigyáztam az arcomra. Pedig ez a második hír rossz volt. Nagyon rossz. Ugyan nem tudtam, Connaway mit akart Pontieritől, talán csak békét kötni; és azt sem sejtettem, mit akart Crowley-Wilsontól. Talán szobrot rendelt, de ha mégsem, akkor csak egyet jelenthetett látogatása… A tervemet eddig Vanessának, Heathernek, Yann-nak és James Donahue-nak árultam el. Roll Connaway látogatása azt jelentette, hogy valamelyikük elsősorban neki dolgozik. S csak azután nekem. – Ez utóbbi friss hír – mondta Lionel. – Annyira friss, hogy Connaway talán még mindig ott ücsörög Crowley-Wilsonnál. Ha elfogad egy tanácsot – szerintem nem az a típus, de mindenesetre elmondom –, akkor több figyelmet fog fordítani Mr. Crowley-Wilson előző életeire. Tudom, hogy van némi célja vele… de mielőtt bevonja az üzletbe, talán nézze meg, kinek is hiszi magát. Vanessára gondoltam. Vajon mennyit bír elfecsegni ez a lány az apjának? Kikkel vagyok én körülvéve? Vajon lehet úgy bankot rabolni, hogy körülöttem mindenki tud mindenről? – Az a dolgom, hogy mindent tudjak. Ezzel foglalkozom – mondta Vanessa apja komoly arccal. Mintha csak olvasott volna gondolataimban. Mondjuk ennek errefelé könnyen meg lehetett az esélye. – És miért segít? – Mert a lányommal jár, és Vanessa azt hiszi, hogy segítenie kell magának. És sajnos 121

kinőtt már abból a korból, hogy egyszerűen szobafogságra ítéljem. – Legyintett. – Illetve sohasem volt abban a korban. És mit tehet ilyenkor egy lány apja? Lelőni nem lövethetem le magát, mert megszakadna Vanessa szíve, így hát támogatom… valamilyen szinten. No, máris túl sokat beszélgettünk, a társaság kint bizonyosan aggódik. Látja azt az asztali konzolt a sarokban? Kis szenzomonitor volt, vagy hatszáz pislákoló pontszerű jellel, amelyek ide-oda mozogtak, kerülgették egymást. – Mi az? – kérdeztem. – A vendégeink személyes pajzsai. Az elmúlt harminc percben egyre többen kapcsolták fel. És ez biztos jele annak, hogy az estély nem a legjobb irányba halad! És látja ezt? – Egy nagyobb pontocskára bökött, mely idegesen vibrált a többi között. – Látom. – Na, ez meg Andrea jelzése, hogy ha pillanatokon belül nem leszek nála, körbenyeszeteli a tökömet egy éles késsel. Menjünk! Mutassuk meg magunkat, és ne hagyja egyedül Vanessát! Megmutattuk hát, hogy élünk, és társasági életet éltünk hajnalig.

122

VIII.

33. Négy nap. James Donahue-val és a többiekkel ebédeltem egy kis teraszon, a város fölött. A pilóta megkérte egy haverját, hogy adjon kölcsön egy pillanatnyilag üresen álló magaslégköri uszályt, azt szépen lehoztuk Conques fölé, majd kitelepedtünk az üres raktér tetejére. Mivel Donahue hozta az uszályt, én vittem a kaját. Yann Gordon pedig hozta a nőt. Mármint Heathert. Konspiráltunk. Nem voltam könnyű helyzetben. Két dolgot biztosan tudtam: valaki jelent Roll Connaway felé, valaki pedig a Memento mori!, azaz a Szentszék irányába. Lehet egy a két ember? Vagy két különböző személy? Érdekes kérdés volt. Négyen vagyunk itt. Magamban viszonylag biztos vagyok. Rajtam kívül maradnak hárman… és persze Vanessa… – kikaparná a szemem, ha tudná, hogy az ő személyét sem hagyom figyelmen kívül. Szerencsére nem volt itt, nem hoztam magammal. Négy emberemből legalább kettő másnak dolgozik. Hát így beszéljen meg az ember egy haditervet! Nem mondom, hogy kedvelem a vesztett helyzeteket, de valami miatt vonzódom hozzájuk. Mindig a gyengébb mellé állok, és szinte mindig ütök, amikor úgy tűnik, az ellenfél az erejével akar úrrá lenni fölöttem. Köpök a világra. Úgy van. Köpök a világra, és többnyire arra is, mi lesz velem. Miért alakult ez így? Ki nem szarja le? Az uszályt több pajzs védte. Először is négyezer méter magasban már kell egy Komorpajzs, amely a nyomást fenntartja a fedélzeten. Aztán egy optikai ernyő, lehallgatásbiztos erőterek… stb. De mindez fölösleges, ha a beépített ember közöttünk van. Mégsem léptem vissza, sőt, játszottam a játékot tovább. Rájöttem, hogy kell A zuhanó angyal. Azért is kell nekem az a festmény, hogy megismerjem mindenkinek az igazi arcát. Mert az utolsó pillanatban lekerülnek az álarcok… A gilleth-mutáns háborúban pedig felettébb megutáltam az álarcokat. Tehát összegyűltünk az uszály fedélzetén egy asztal mellett, én kiraktam a kaját, Donahue elosztotta a tányérokat. A pajzs kellemes, langyos légkört teremtett a fedélzeten: lágy szellő fújdogált. Heatherről kiderült, hogy vegetáriánus. – Adjanak nekem csak zöldséget vagy salátát – mondta. – Nem számít. Nem zavar, ha maguk húst esznek. Yann Gordon nem is zavartatta magát. Ezen meg aztán egyikünk sem csodálkozott. Senki 123

nem hitte, hogy salátán nőtt meg ekkorára. – Hogy áll a nanobionok programozása? – kérdeztem tőle a piknik közepén, a grillezett dérszalonkák fölött. – Jól – mondta. – Holnapután mind az ötszázmillió meglesz. Nem is a programozás a nehézkes, hanem a megfelő forma megtervezése, és hát persze a feladatra történő adaptációja. Nem ússzuk meg a tervezett árból. – Akkor fizetünk többet. Hol csináltatja? – Negyven fényévnyire innen, egy rendszerközi űrállomáson – nem fogják összekötni az eseményekkel, vagy ha igen, akkor jó pár nap eltelik addig. – Hogyan halad Miss Geevel? – kérdeztem akkor Donahue-t. – Ha nem lenne munka, már szerelmes lennék belé – felelte a pilóta savanyú arccal. Letette a szalonkát. – Az a nő olyan, mint valami gyémánt. Hihetetlen, York. Nem így kellett volna találkoznom vele, nem ezek között a körülmények között. Ígérje meg, hogy nem esik semmi bántódása! – Nem esik semmi bántódása – feleltem. – Vigyázunk mindenkire a bankban, de Miss Geere kiváltképp. Ezek szerint bejött a piknik a Steichein-kanyon fölött? – Nagyon is. Horgásztunk, aztán halat sütögettünk, este meg néztük a csillagokat, hallgattuk a neszeket… – Le is feküdtek? – Le is feküdtünk. – Donahue kényelmetlenül érezhette magát, és a tény ellenére is savanyú arcot vágott. Kihasználta a nőt, illetve még nem, de ki fogja használni. – A csillagos égboltnak és nekem egyszerre nem lehet ellenállni. – Maga aztán mindent tud a csillagos égboltról! – vörösödött el Heather. – Undorító ez az egész! Nem lehetne máshogy megoldani a bejutást? Inkább aláaknázom az egész várost. Kiszakítjuk a földrészből és kilőjük a bankot az űrbe… Köszönöm, nem kérek több spanyolsalátát! Elment az étvágyam… – Most az egyszer egyetértek a kis lököttel – morogta Donahue. – Nekem sem nagyon fűlik hozzá a fogam, hogy kihasználjam Alexandrát. – Nem tudok mást – válaszoltam. – A lány csak pár percig nem lesz a saját maga ura. Utána a nanobionok felszívódnak a szervezetében. Sőt, még lehet, hogy jót is tudunk vele tenni, mert beprogramozhatjuk, mit tegyen, ha túl nagy lesz a balhé. – Van rá esély? – Csak arra van esély. Tegnap megismerkedtem Stanislas Rodanskival. Néztem a tekinteteket. Sötétség. Látszólag. – A PITHON koordinátorával. – Sejt valamit? – kérdezte Yann Gordon. – Talán – mondtam. – Megemlítette a bankot. – Veszélyes ember hírében áll. Rodanski nem egyszerűen koordinátor. A terepen kezdte, aztán irányított, most pedig a kormányzósági palotában ül egy irodában, s rajta tartja a szemét és a kezét mindenen, ami csak egy kicsit is veszélyesebbnek tűnik belbiztonsági szempontból. Ha kiszúrta magát, akkor biztos figyelteti. Lehet, hogy minket is. – Ez a terv olyan őrült, hogy akkor sem tudja összerakni, ha mindannyiunkról jelentenek a PITHON-nak – vont vállat Donahue. – De visszatérve Alexandra Geere, van még egy problémám az üggyel kapcsolatban. Ki fogja beadni nekem az injekciót? Egymásra néztünk, a kérdés jogos volt. – Ismerek egy doktornőt – morogta Yann Gordon. – Néha kisebb-nagyobb sérülések ellátásában segítséget nyújt azoknak, akiknek nem célszerű kórházba menniük. Megbeszélem vele a dolgot, nem fog kérdezősködni. – Csak furcsa lesz kézbe vennie a mogyoróimat! – mosolyodott el kényszeredetten Donahue. – Miért, Alexandra panaszkodott? – csúfolódott Heather. A lány szokásos formáját hozta, de látszott rajta, hogy zavarja a tervünknek ez a része, és mélységes ellenérzésekkel viseltetik 124

iránta. Persze, a női összetartás. – Nem hiszem, hogy meg kellene mogyoróznia magát ahhoz, hogy beletaláljon az ondóhólyagba – válaszoltam. – Maga kifekszik az asztalon, James, szétteszi a lábát, és anélkül, hogy bárki magához érne, máris ötszázmillió nanobion boldog tulajdonosa lesz. – Persze előtte verje ki, hogy helyet csináljon a bionoknak – vetette közbe Heather. – Ez komoly? – nézett rám Donahue. Még csak nem is haragudott meg a lányra. – Azt hiszem – bólintottam. – Mikor? – Mondjuk fél nappal korábban. A spermaszám három nap alatt éri el az eredeti mennyiséget. – Csinálja úgy, mintha fontos randira menne! – Nem fogná be a száját? – kérdeztem Heathert. – De. – Köszönöm. – És ha beinjekcióznánk Alexandrába azt a pár százmillió nanobiont? Azt mondta pár napja, hogy a bankrablás előtt kapjam el és dugjam meg, ami teljesíthető feladatnak látszott… és az is, de azóta… megkedveltem. Szóval arra gondoltam, hogy miközben alszik, én belövöm, és nem fog többet érezni egy szúnyogcsípésnél. – A pszichikusok és az auralátók kiszúrnák. James, Alexandrának boldogan és mit sem sejtve kell munkába mennie aznap reggel. Nemcsak arról van szó, hogy a tudtán kívül a szervezetébe kell juttatni a nanoszondákat, hanem arról is, hogy Alexandra testének olyan aurát kell produkálnia, amely teljességgel elfedi a bionok kisugárzását. De ne féljen, nem lesz gond. Bevallom, valóban kicsit különlegesen hangzik, de nem lesz gond. Megkapja az injekciót, így feltöltjük az ondóhólyagját a bionokkal. Mennyit tud a folyamatról? Mármint a pontos biológiai háttérről? Az elméletről? Megrázta a fejét. – Csak a gyakorlat… – Az orgazmus első szakaszában az ondóhólyag és a prosztata, valamint az ondózsinór simaizomzata belelövelli az ondót a hátsó húgycsőbe, illetve jelen esetben a mi mesterséges szerkezeteinket lövelli bele. Azok ott keverednek az ondófolyadékkal, és a húgycsövön át a barlangos testek és a gátizomzat mozgása következtében sérülés nélkül ejakulálnak a lányba. A nanobionok kiképzése olyan, mint a spermáé, ám azok nem a pete felé igyekeznek majd. Észre sem fogja venni, hogy nem a… hagyományos sperma távozik, sem maga, sem ő. – És reggel szeretkezzünk? – Minél közelibb a munkakezdéshez az élmény, annál jobb. – És ha nem megy? – Ha nem megy, telefonál, és elhalasztjuk a betörést egy nappal. De erre ne játsszon, James! Felfortyant. – Nem akarok erre játszani. – Szerintem túlbeszéltük – mondtam. – A bankrablás legélvezetesebb szakasza magának jutott, James. A másik fontos momentum a rontás. Elmondom, hogy mit szedtem össze Crowleyról – biccentettem. – Nem Crowley-Wilson-ról, a művészről, hanem az eredeti Aleister Crowleyról. – Számít ez? – kérdezte Heather. – Sokat. Van valaki, aki a tervünk egyik sarokpontja. Ez az ember Aleister Crowley reinkarnációjának mondja magát. Jó tehát tudni, hogy kinek is tartja magát. Mit várhatunk tőle, mire kell a hangsúlyt helyeznünk, amikor be akarjuk vonni a tervbe. Sokat számít. Néha egy embernél többet nyom a latban, kinek is látja, véli magát valójában, mint hogy vér szerint honnan származik. Mindemellett várom Crowleyhoz az észrevételeiket. – A rontásra a mi auránk megváltoztatása miatt van szükség? – kérdezte Heather. – Többek között. 125

– Miért nem dugnak meg engem is, és akkor hasonlóan el tudnák leplezni az én szándékaimat, mint Miss Gee programozását. – És melyikünket választaná? – kérdeztem gonoszul. Heather egy pillanatra elhallgatott, meghökkentette a reakcióm, de aztán vette a lapot. – Hát, James akkor már olyan lesz, mint a kifacsart barnacitrom, Yann spermájának meg szerintem túl magas az ólomtartalma. Maradna maga, de maga meg nem az esetem, és semmi kedvem összeugrani Vanessa Coxszal mindkettőnk egy tévedése miatt. – Saját jelölt meg nincs, mi? – kérdezett vissza Donahue. – Nem is csodálom. Kitalálhatna jobbat is, hogy elvesse a szüzességét. Heather rávetette magát, ám Yann mellkasának ütközött. Visszapattant róla, de nem esett el, mert Yann elkapta, és talpra állította. A lány nézte egy pillanatig, aztán az uszály széléhez rohant. Ugrott egyet, bele a nagy semmibe, majd a védelmi pajzsok egyikéről éppúgy visszapattant, mint Yann Gordonról, csakhogy ez esetben senki nem nyúlt utána. A pajzs mezejének taszító hatása nyomán a hátán egészen a piknikes asztalig csúszott, nekidöccent, és a fejére borult egy majonézes salátástál. Megalázottan feküdt a földön egy kis ideig, majd felült, és elkezdte lassan, nagyon lassan visszapakolni a salátát a tálba. És közben hangtalanul zokogott. Ez a társaság több mint furcsa – futott át az agyamon. De a leglököttebb én vagyok, hogy velük megyek bankot rabolni. – Mondja már azt a Wilsont! – hüppögte Heather. – Ne nézzenek engem! – Miért csinál magából mindig hülyét? – kérdezte Yann már-már szeretetteljesen. – Ilyennek születtem. – Crowleyról a következőt kell tudni: 1875-ben született, abban az évszázadban, mint Chagall, csak tizenkét évvel korábban. Chagall nyári gyerek, Crowley októberi. – Csillagjegyek? – Nem, szerintem azok nem annyira fontosak, mint a virágok és a levegő illata, melyet a gyerek élete első hónapjaiban érez. De az összehasonlítás nem ér itt véget, habár nem tudom, hogy miért is akarnám összehasonlítani őket. Talán azért, mert Chagall szívéből követte a fényt, Crowley viszont szívéből vonzódott a sötétség felé. Tehát míg Chagall tradicionális zsidó közösségben, szegényen nőtt fel, Crowley szülei sörfőzésben meggazdagodott polgárok voltok, egy Plymouth Brethren elnevezésű fundamentalista keresztény szekta tagjai. A szekta kicsit fiatalabb volt, mint a hagyománytisztelő zsidó vallás… Crowley tizennégy éves volt, amikor megdugta a család egyik cselédjét az anyja ágyában, miközben az egy istentiszteleten imádkozott. Ez akkoriban nem volt annyira elfogadott magatartás, mint később… Crowley lázadó típus volt, és az álszent keresztény erkölcsiséget rombolta, ahogy tudta, perverziókkal, exhibicionista nyilvánossággal, mágikus tevékenységével. Tizenhat évesen felrobban a közelében egy tűzijáték petárdája és négy napig kómában fekszik. Talán ekkor tett egy kört a túlvilág felé. Talán ekkor találkozott saját korábbi életeivel, mert az eredeti Crowley is hitt az újjászületésben. Azt állította magáról, hogy VI. Sándor, Cagliostro vagy éppen Eliphas Lévi volt korábbi létezéseiben. De megnevezett valami egyiptomi papot is. – Kik voltak ezek? – kérdezte Donahue. – Mágusok, látnokok, okkultisták, kabbalisták. Ha tényleg kíváncsi, nézzen utána – morogtam. – A mi Crowley-Wilsonunk tehát ezen ősi varázslók legújabb inkarnációja. – Azt beszélik, tud is valamit – mondta halkan Yann Gordon. – Hallottam róla – morogtam. – Kik azok a kabbalisták? – kérdezte Heather. – A kabbala a rabbinikus zsidóság titkos tana. A középkori Európában különálló népként kezelt zsidók megpróbálták spirituális, intuitív vagy mágikus úton megfejteni szent könyveik szövegeinek titkos tartalmát vagy értelmét. Keresték a szavakba és a számokba rejtett titkos szavakat, melyek hidat képeznek az anyagi és szellemi világ között. Ez a fajta misztikusteozófiai irányzat a késő középkorban keletkezett. Legfőbb forrásuk a Zóhár, avagy a Fény könyve, amelyet a 13. században jegyeztek le. A kabbalisták nemcsak misztikusok, hanem a 126

gyakorlati mágia művelői is. Volt egy időszak, úgy a 21. század magasságában, amikor jórészt életvezetési utat jelentett a kabbala, aztán a Novus Ordo Seclorum mágikus ébredésekor visszatértek az okkult gyökerekhez. – Hát ez nekem magas – mondta Heather. – A szavak felét nem értettem. – Ez nem baj, én meg nem értek a multidimenzionális robbantásokhoz. – Még szép, hogy beismeri. Biccentettem. Donahue vigyorogva bámult egy közeli felhőkaréjt. – Crowley bejárja a Föld civilizált országait, és a kevéssé civilizáltakat – folytattam. – Megfordul Mexikótól kezdve Egyiptomon keresztül egészen Indiáig, Délkelet-Ázsiáig. Ez lényegében a föld összes földrészét jelenti – tettem hozzá magyarázatképpen. – Okkult szövegeket olvas, démonidéző metódusokkal próbálkozik, némelyik sikerül, némelyik kicsúszik irányítása alól. Nincs harmincéves, amikor egy Aiwass nevű transzcendens lény lediktál neki egy mágikus könyvet, a Törvény könyvét. – Körülnéztem. – Hallott valaki Aiwassról? Nem? Hát eddig én sem. Mindegy. Crowley ekkor már híres, többek szemében bálvány. Azt híreszteli, hogy a Szaharában megidézte a látható világot a láthatatlantól elválasztó régió fődémonát, felajánlotta annak evokációjára a saját testét, majd legyőzte a démont, így elérte a legmagasabb beavatási fokozatot. Több könyvet is ír ezután, ilyen a Mágikus útmutatók, amolyan evokácios módszerek haladóknak, A hazugságok könyve, amely a szexuálmágiával foglalkozik, vagy a Négy könyv, amit megint csak egy asztrális lény segít neki összehozni, állítólag. Miután megalapít egy Thelema nevű szexuálmágikus Kolostort Szicíliában, és mágikus szertartásokkal kevert orgiákat rendez, megírja az Egy kábítószerélvező naplóját. Kiutasítják az országból, ezt éppen Mussolini teszi meg… Elhallgattam. – Mi van? – kérdezte Heather, aki egészen belefeledkezett Crowley életrajzába, és még a salátástálat is úgy forgatta, mintha valamiféle mágikus edény, mondjuk a Szent Grál lenne. – Miért hagyta abba? Az igazság az, hogy ezek az összefoglalások azért is jók, mert néha kiemelnek egy-egy addig meg nem látott gondolatot vagy összefüggést. Mussolini. Nem, nem. César Pontieri Mussolini-rajongása nem függhet össze Jonathan CrowleyWilsonnal. Ha összefügg vele, az csak Roll Connaway személyének köszönhetően történhet meg. Ezt még végig kell gondolnom! – Egyesek szerint közvetetten, egy Martha Küntzel nevű megszállott német nőn keresztül maga Adolf Hitler is részesült Crowley tanításaiból – folytattam az elbeszélést, ám szándékomban állt gyorsan lezárni, még akkor is, ha csak töredékét mondom el annak, amit megtudtam a szupercelluláris hírhálózatából. – Egyébként ez elképzelhető is, hiszen 1925-től egy ideig Németországban tartózkodik, ahol az Ordo Templi Orientis nagymesterévé nevezik ki az előző nagymester halála után. Megírja élete főművét, a Magicket. Röviden ennyi. A 20. század második nagy világháborúja után pár évvel hal meg. Asztrális lények, démoni megtestesülések, narkotikumok, szexuálmágia, bizarr rítusok kísérik életét. Vártam a reakciókat, de csak nagy-nagy csönd következett. – Hát, engem nem nagyon fogott meg – vont vállat Donahue. – Láttam én már elég őrültet. Ha nem halt volna meg, hitelesebb lenne. – Én jobb szeretném, ha Crowleyt kihagynánk a dologból – morogta Yann Gordon. Észrevettem: az ólomarcú férfinak szürke porként telepedett a vonásaira a gond. – Beijedt? – provokálta őt a lány. Megtörölgette az arcát egy ruhadarabbal, és így már megint kinézett valahogy. – Az izomerő nem minden! – Minden fekete mágusnak szét lehet lőni a fejét egy Poupée-vel – válaszolta Gordon. – Rendben – mondtam, hogy elejét vegyem egy vitának az óriás és a lány között. – Azért mondtam el mindezt, hogy tudnak-e valamit Crowley-Wilson arcképéhez ennek alapján hozzátenni. Mert ha bevonjuk, akkor számítanunk kell rá ezek alapján, hogy a kis 127

szívességéért, amit nekünk tesz, esetleg nagy árat kell fizetnünk. – Tud mást? – kérdezte Gordon. – Ez itt a kérdés. – Nem. Crowley-Wilsonra nemcsak a bejutáshoz lesz szükség, hanem az Alef-osztaggal szemben is. A démon-császár korabeli források arról tudósítanak, hogy fegyverrel elpusztíthatatlanok. Asztrális entitások, amelyek energiájukat a jó isten tudja csak, hogy honnan nyerik. Akárhonnan is, nem lehet lekapcsolni őket róla. – Akkor nincs választásunk. – Nincs. – Túltárgyaltuk. – Három napunk van még a Raphael leszállásáig – folytattam. – Elképzelhető, hogy másnap bemegyünk a bankba, de az is lehet, hogy csak napok vagy hetek múlva. Nekem van még két hírem és két feladatom. Az egyik hír szerint, ez a jobbik, megjelent Conques fölött a Szentszék egy rombolóhajója, a Memento mori! A fedélzetén a Vatikán Szent Harcosa, Klára található. Klára az Űrtemplomosok egy szentje volt, akit a hit által a lovagrend hívott életre három évszázaddal ezelőtt, amikor a kiborgpápák hitélete a hibamentes időszakokban lehetett csak teljes, és a lovagrend magának vindikált bizonyos spirituális jogokat. Három ilyen szent volt: Jeanne, aki elpusztult egy önmaga által keltett kataklizmában. Adalbert, akinek a lovagrend felszámolásakor nyoma veszett, és Klára, akit a Vaskesztyűsök elragadtak az Űrtemplomosoktól, és aki általában a Vatikán egy titkos, földalatti termében tartózkodik szent fény formájában, s néha a körmeneteken Máriaként testet öltve vonul a zarándokok előtt. Egyébiránt a leírások szerint ennél többre nem is jó, mert amikor a lovagrend megalkotta, elfelejtett a lélek mellé szellemet is belecsempészni. Így is jó arra, ha a bankra szabadítják, hogy pillanatok alatt mindenkiből élettelen, vegetáló bábot csináljon. A második, rosszabbik hír az, hogy Klára valahogy rám utazik, úgy vélem, ez csak a rablással lehet összefüggésben Azaz mindannyian a céltáblájává válhatunk. Láttam, hogy felfogták. James Donahue maga elé meredt és fintorgott. Heather whisky után tapogatózott, de Gordon elvette előle. – Azt hittem az ejakulációs szövegekor, hogy ennél rosszabb már nem lehet – törte meg a csendet Donahue. – Azóta folyton rátolat egy hajórakománnyi ultrakozmikus szarral. – Jó – mondtam. – A feladatok. James és maga, Yann állandóan legyenek képben a Memento mori! kapcsán. Tudjanak róla, ha megmozdul, ha teleportálnak valakit a fedélzetről, ha dokkolnak hozzájuk vagy leválik róluk valami A lehetőség szerint Klárát is kövessék, habár szerintem rajtunk kívül nem sokan tudnak róla, hogy itt van, s ők igyekeznek ezt titokban tartani, és nem mozgatják, nem hívják elő. A másik feladat ugyanez, de César Pontierivel kapcsolatosan. Nem akarom, hogy a legváratlanabb helyzetben kelljen vele, mint ellenséges tényezővel számolnunk. – César bevackolódott a barlangjába – mondta Gordon. – Állítólag, ez terjed pilótakörökben, nem is akar onnan kijönni – tette hozzá Donahue. Előbb az egyikre néztem, aztán a másikra. – Ez szokatlan tőle, nem? – Meglehetősen – biccentett Gordon. – Én két ilyen fiaskó után nem tennék másképp – vont vállat Donahue. – Három fiaskó… – Adja már ide az üveget! – csapott az asztalra Heather, és mérgesen nézett Yann Gordonra. – Rendben – mondtam. – Én meglátogatom Aleister Crowley harmincadik századi reinkarnációját, és elbeszélgetek vele. Jonathan Crowley-Wilson átka bejuttat bennünket a bankba. James folytatja szerelmi játékát Miss Geevel, Miss Gee bejuttat bennünket a bank páncélterméhez. Ekkor jövünk azokkal a kis furfangos szerkezetekkel, amiket Yann megszerez addigra, és jönnek Heather ügyes kis detonátorai. Azután ismét csak CrowleyWilson csodás tehetségét vesszük igénybe a trezorba való bejutáshoz. Három napunk van, 128

munkára fel!

34. Három nap. Jonathan Crowley-Wilson egy művésztelep kellős közepén lakott. A művésztelep lüktetett az élettől, kivéve a közepét. Ott mintha megdermedt volna minden. Egy száz méter átmérőjű körben még csak légyzümmögést sem lehetett hallani. A hangos kacaj pedig száműzve lett innen az idők végezetéig. Crowley-Wilson otthona fekete volt, és tornyaival, gótikus ablakaival, pilléreivel leginkább egy templomra hasonlított. Csak a kereszt hiányzott a tetejéről. A bejárat fölött vörös felirat lángolt: Tedd azt, amit akarsz, s ez lesz az élet teljessége. Bezörgettem az ajtón. Az ajtó kinyílt. Senki nem állt mögötte. Furcsa dolog az ilyesfajta sötét színház. Ha belépek egy zsilipen, fel sem tűnik, hogy a kinyíló ajtó mögött senki nem áll. Mert minek is állna ott valaki? Ha viszont kinyílik egy meztelen alakokkal és ördögökkel díszített, faragott tölgyfa ajtó, akkor egyből keressük mögötte a mozdulatlan arcú, színtelen, köpenyes szolgát. Pedig ez is csak automatika. Boltíves bejáróban álltam, s előttem egy kövezett, szürke udvar. Az udvaron, a kerengő szemközti oszlopsora alól alak kélt, s felismertem benne Jonathan Crowley-Wilsont. – Vártam már magát – mondta, amikor közelebb ért. – Csakugyan? – kérdeztem. – Ha a segítségemet akarja, hinnie kell. Hagyja az ajtón kívül a hitetlenségét! – Nehezet kér. – Mindketten nehéz ügyekre szakosodtunk. Kövessen! Mentem utána. Bevezetett az épületbe, melynek küszöbe után erotikus freskók tömege került elém. Erotikus, homoerotikus, xenoerotikus freskók, ha pontosítani akarnék. Férfi és női alakok, akik egymást ölelték, vagy idegen létformákat melyeknek feltűnően sok és nagy végtagjuk volt vagy feltűnően hosszú nyelvvel bírtak. A mennyezetek magasából démoni arcok figyelték őket, megannyi túlvilági voveur, akik az épület belső részeiben már alá is szálltak a szeretkező párok közé. A mennyezetet viszont számos mezítelen és profánul mosolygó kariatida tartotta, nők terpeszbe tett lábbal, hívogatóan kitolt csípővel, vagy felizgatott férfiak meredő fallosszal. Crowley-Wilson a szeme sarkából figyelte a reakcióimat. Őszinte érdeklődéssel nézegettem a fali ábrákat, amelyeket a hagyományos technológiával festettek föl a falakra. Felfedeztem néhány ismerős fajt a szeretkezők között, s a démonok soraiban is kerestem ismerős arcokat. Ott nem voltak. – Tetszik? A művésznegyed legösszetettebb épülete: egyszerre otthon, színház és szentély. Büszke vagyok rá. – Elég kihalt a környéke. – Tudják, hogy nem célszerű engem megzavarni… Egy színházteremben kötöttünk ki: elöl a színpad színes volt és zsúfolt, mintha csak egy középkori bazárban lennénk. A nézőtér fölött a mennyezetet kétoldalt oszlopok tartották. A vörös drapériák a feketét váltották a páholyokon, a magasból kristálycsillár lógott egy láncon. Volt egy olyan érzésem, hogyha a mennyezet magasságából néznék le az ülésekre, egy arcot látnék: Aleister Crowley arcát. – Miért pont Crowley? – kérdeztem. – Az ősök között talán még híresebb Cagliostro vagy Eliphas Lévi. Miért nem Lévi-Wilsonnak hívja magát? 129

– Mert inkább vagyok művész, mint kabbalista. Egyébként sem Lévi volt az eredeti nevem, hanem Alphonse Louis Constant. De ez nem számít. A választásaink számítanak. A színpadon vagy egy tucat félmeztelen férfi állt, és egy kis törpe-direktor intéseire mozogtak át egyik oldalról a másikra. Oldalt fémkosarakban tüzek lobogtak, s különös, mély illat töltötte be a teret. A színtér négy sarkán négy szobor állt, az elemek szimbolikus ábrázolásai: tűz, víz, levegő, föld. Hátul egy stilizált oltár, rajta két mágikus tükör. Nem mondom, hatásosan volt felépítve a színpadtér. Túlzsúfolt, de hatásos. – Éppen egy próbára sikerült becsöppennie – mondta Crowley-Wilson. – Már-már főpróba, nem sok minden van hátra a tökéletességig. Talán csak az én produkcióm. – Miféle műsor ez? Valami klasszikus? Metsző hangon felnevetett. A kacagása olyan volt, mint egy hiénáé. Nem a szívből jött, hanem a gyomorból. Eddig se nagyon rajongtam érte, de most mintha fényévekkel lökött volna távolabb magától. – Ennyire naiv, vagy ennyire gonoszkodó? – kérdezte. Aztán közelebb hajolt, közelebb, mintsem örültem volna neki, de nem vertem szájba, mert szükségem volt rá. A fene enné meg, igenis taktikáztam, miközben minden zsigerem azt kívánta, hogy törjem el az orrát egy jól irányzott ütéssel. Sőt, ha jól sikerül az az ütés, akár fel is tolhatom az orrcsontját az agyába. Add, istenem, hogy ne legyek túl precíz, ha tényleg ütök! – Én tudom, hogy gonoszkodó. Érzem magában… – Menjen távolabb! Megint csak felkacagott. – Rendben, mi tartsuk csak a távolságot! De akár akarja, akár nem, itt én szabom meg a beszélgetés menetét, nem úgy, mint Carroll házában. Nagyon becsülöm Carrollt, nem akartam kellemetlen helyzetbe sodorni, bár nekem túl istenes… Szóval ott tartottam magam az ő játékszabályaihoz, de itt én írom őket. Kiváltképp, ha akar tőlem valamit! – Imádom a játékszabályokat áthágni, ha azok nem tetszenek – mondtam én is, elővéve a legkegyetlenebb mosolyom. – Mondhatnám, ez a hobbim. És tudja, mi a legjobb benne? – Nem vártam választ. – Nem a határok átlépése, hanem a játékostársak döbbent tekintete, mert ők nem hiszik, hogy valaki is át meri lépni a szabályok adta kört. Válaszul megvillant a tekintete. – Lám, életeken keresztül démonokat idézgetek – mondta Crowley. – Most már ott tartok, hogy maguktól eljönnek hozzám. – Elég lesz a szócséplésből! Maga nem unja? – Ha tetszik, térjen a tárgyra! – Tegyen rám és a társaimra rontást! Most nem nevetett fel. Nem válaszolt, de láttam ragadozó-mosolyát. Leült a nézőtéren egy székre, a kilencedik sorban, majd úgy tett, mintha az előadásra koncentrálna. Szinte kényszerített ezzel arra, hogy magam is leüljek. A színpadon a beszélgető, táncoló fiúcsoportokból egyetlen, központi kör alakult ki. A táncból simogatások, bensőséges ölelések lettek. Ez nem egy egyszerű balettelőadás volt, amin fiúk szűk nadrágban ugrándoznak. Itt lekerült a szűk nadrág a fiúkról. A kis direktor meg csak rohangált és rendezett. Egy színpadképben, amit kimerevített a zene egy taktusánál, már kígyóként vergődő, egyetlen testhez hasonlított a tizenkét táncos. – Ez nem tréfa – szólalt meg akkor Crowley-Wilson, amikor már egészen lekötött a színpadi mozdulatok borzongatóan erotikus sora. – Nem tréfa az sem, amire készülünk. – A bankrablás? – kérdezte elgondolkodva. – Roll Connaway itt járt? Nem is próbálta tagadni. – Azt kérte, álljak a rendelkezésére mindenben. – Miért tenne ilyet? Az ő kedvéért? 130

– Óh! Roll Connaway különlegesen közel áll a szívemhez, mint művész és bukott művész. Én és ő, mint két nyughatatlan lélek, mely keresi a helyét a történelemben és a világban. Hogy tetszik egyébként az én homoszexuál-mágikus színpadi show-m? – A mágiát még nem sikerült felfedeznem benne. – Mindent csak idejében! A szeretkezést sem sietjük el, nemde? – És mit szól ehhez Eliphas Lévi, mint kabbalista? – Maga rosszul tájékozott, Mr. Ketchikan! Azt hiszi, csak mert valaki zsidó misztikával foglalkozik, már el is ítéli a szexet? Dehogy! Ha a zsidó tradíciók elítélnék a dolgot, már régen kihaltak volna, pedig hogy kapaszkodnak… – Felnevetett. – Tudja, mit ír a Talmud? Három dolog eredete túlvilági. Az egyik a nap, adott esetben most a mienk, ami Conques felett világít, a másik a Sabbath. A harmadik pedig a dugás! – Crowley-Wilson immár túlharsogott mindent a színházteremben. – „Test a testemből, hús a húsomból.” A színpadi show, ahogyan ő nevezte, azonban nem szakadt félbe. A férfiak fönt a világot, de legalábbis az élvezeteket jelentő deszkákon, szájukban vagy kezükben egymás nemi szervével, észre sem vették hangoskodó mágusukat. – Maga is odateszi a húsát? – kérdeztem. – Az előadás csúcspontján szállok be – mondta Crowley-Wilson mosolyogva. – Megidézek egy démont, aki aztán az uralma alá hajtja a táncosokat. Néztem a táncosokat, akik már régen nem a lábukat használták a produkcióhoz. – A démont maga készíti vagy készítette? – kérdeztem. Hologram vagy kópia? Vagy kiborg? Nyilván ez utóbbiak valamelyike, ha a táncosok használják is. – Ez egy démon, Mr. Ketchikan. Mindent úgy teszek, ahogy kell: felfestem a földre az idézőábrákat, elvégzem a megtestesüléshez szükséges rítusokat, és aztán mágikus erőmmel a színpadon tartom, és kényszerítem, hogy a közösülés közben ne tegyen nagyobb kárt a művészeimben. Ez egy valódi, igazi démon! Megnézi? És akkor ezt a próbát joggal nevezhetjük főpróbának! Meg sem várta a válaszomat. Fölállt, kilépett mellőlem, és a színpad felé vágtatott. A színészek nem figyeltek rá, csak a direktor vette észre, ő meg hátrahúzódott, beleolvadt a félhomályba. Átengedte a terepet Aleister Crowley reinkarnációjának. Goécia. Magia innaturalis. A démonidézés a természetellenes mágiák közé tartozik. Akárcsak a nekromancia vagy a nigromancia, azaz a halottidézés. Fekete művészet, blaszfémia… Nem sok kedvem volt végignézni Crowley-Wilson „művészetét”, de valami marasztalt. Kíváncsi voltam a mutatvány technikai hátterére. Vajon tényleg démon jelenik meg a máguskabbalistának? Crowley-Wilson felugrott a színpadra, és egy molekuláris irónt varázsolt elő valamelyik zsebéből. Feltartotta felém; felém, mert csak én ültem a sötétség ölelte nézőtéren. – A kör! – kiáltotta. – Az első a kör! Lehajolt, és gyors léptekkel egy kört húzott a szeretkező férfiak köré. – A mágikus kör, a végtelen Isten, a mikrokozmosz és makrokozmosz, és aki benne van, az extázisban eggyé válhat a legfelsőbb lénnyel! A kör! A kör felemel, a körben álló akarata a Legfelsőbb akarata. Végzett, és ismét csak feltartotta az irónt. – Most jön a háromszög! Jegyezze meg, Mr. Ketchikan! Az erő, a hármas szám, az erő! – Lehajolt, és húzott egy vonalat. – Atya… – A kör vonalának érintésénél megtoldotta a vonalat, és egy másik húr rajzolásába fogott –… Fiú – Aztán a harmadikkal összekötötte az első kettőt –… Szentlélek. – Kinézett rám. – Vagy ha jobban tetszik: Brahma-Siva. Az ilyen dolgokban megengedő vagyok, mert csak a cél számít. És most jön a pecsét!… A szigillum. Olyan volt a mozgása, karjainak repülése, lépéseinek sora, mint valami eksztatikus tánc. Ez az 131

ember előttem teljesen elszállt, a színpad tette vagy valamiféle drog, nem tudom. De mint az őrült rajzolt a padlóra, és már nem vonalakat, kört vagy bármi más geometriai ábrát, hanem valami bonyolultabbat. Mint a megszállott dolgozott, és közben a férfiszínészeire is átragadt ez a hév: a farkak simogatása és szájba vétele után rátértek az anális szeretkezésekre. – A pecsét a lényről szól – rikkantotta Crowley-Wilson. – Csak lazán, nem erősen húzva, úgysem a vonal erőssége számít – Tudjuk, kit hívunk ki, és miért… Hiszen ismerjük a nevét, ismerjük őt magát… Fogjuk meg, ragadjuk meg, adjunk lehetőséget, hogy manifesztálódjon közöttünk! Magát nem sodorja el a lehetőség? Nem fogja meg, hogy túlvilági lényt idézhet, uralkodhat rajta, megmutathatja a buta és vak embereknek, hogy amiről több ezer éves grimoire-ok9 írnak, az nem mese?… Hogy a technika nem minden?… Elkészült az ábrával. Eldobta az irónt, és diadalittasan nézett rám. Oldalról beosont a kis törpe rendező, kezében egy összehajtogatott öltözettel. Crowley-Wilson átvette, ledobta felsőjét, ingét, nadrágját, s ott állt pár pillanatig mezítelenül, mígnem a nyakán átvetette a köpenyt. A törpe sapkát adott neki, majd miközben a mágus azt fejére tette, a darab direktora szertartásosan átkötötte a derekát. – A ceremoniális mágia lényege, – közölte velem – hogy higgyünk abban, hogy a körben állva a Legfelsőbb lény erejét birtokoljuk. Használhat bármilyen formulát, ha ebben nem hisz, semmit nem ér el! Éreznie kell az erőt! A szimbólumokban, az öltözékben, az elemekben, a talizmánjában! Felkészült, Mr. Ketchikan, egy démon imaginációjára? Felkészült egy asztrális lény fizikai látványára, a szagára, hangjára… és arra, mit fog csinálni itt a színpadon? Felkészült a gyönyörrel teli borzalomra? Egy üvegcsét vett elő, és a tenyerére kékes folyadékot öntött. Még utoljára végigjárta a színészeit, arcuk elé tette a tenyerét, s azok mind belenyaltak. A törpe oldalt magasabbra emelte a tüzek lángját, s egy parazsas tálat kihozott előre, a színpad elejére. Egy kis zacskóból finom port, éteri kondenzátort hintett rá: szürke, alig látható füst csapott fel a lángok közül. Crowley-Wilson hirtelen felém hajította az üveget. Elhajoltam, nem nyúltam utána, hagytam, hogy elrepüljön mellettem, és elvesszen a mögöttem levő széksorokban. – Jól jön majd az afrodiziákum, kortyoljon bele nyugodtan! – harsogta gonoszul. – Aztán jöjjön közelebb! – Minek az, nem elég felkészültek a fiai? – kérdeztem vissza. Felálltam és közelebb húzódtam a színpadhoz. Lássuk a műsort! Érdekelt, vajon hologrammal, kópiával vagy kiborggal dolgozik. – Bírniuk kell! Kemény munka lesz, és ha idő előtt lelohad a szerszámuk, az a démon megsértése lenne. Mert ez már nem a szexről szól, hanem az asztrális sík egy lényének és a földi zónának eggyé válásáról. Egy fizikai létsíkon élő szolga ne merjen lankadni szolgálata közben! Mert annak a fizetsége a halál… – Közelebb hajolt. – És tudja, milyen nehéz manapság jó és szép színészeket szerezni? – A széksorok felé intett, ahol az üvegcse pihent. – Biztos nem kér? – Én megmaradok nézőnek. – A maga döntése… Felemelte a kezét, és egy ősi, elfeledett nyelven kezdett beszélni. Ettől a pillanattól kezdve nem léteztem számára, de senki más sem. A különleges illatok, a rostélyokban lobogó tüzek, a férfiak nyögései mind-mind elmélyítették a hangulatot. Jonathan Crowley-Wilson pedig csak sorjázta mágikus formuláit, s én, habár csak a hátát láttam, úgy képzeltem, hogy csak a szeme fehérje látszik. A démon manifesztálódása megkapó jelenség volt, jól elkészített effektekkel. A mesterséges fények az utolsó előtti pillanatban mind kialudtak: maradtak a tüzek, illetve a szeretkező férfiak haloványan fluoreszkáló teste. Crowley-Wilson felemelte karját és hangját, a színpadon a vonalak világítani kezdtek. A kör ívén vakító lángcsík futott körbe, majd a semmiből fekete gomolyként megjelent egy különlegesen ronda, ámde antropomorf alak. 9

grimoire: varázskönyv

132

Ronda volt, mint minden negatív entitás. A mágikus grimoir-ok szerint a felsőbb asztrális síkok lényeinek megjelenési formája jellemükkel analóg. Tehát az angyal szárnyakkal jelenik meg, az ördög szarvakkal, a farkaló démon pedig egy óriási hímvesszővel. Persze ennek megfelelően ábrázolják a kőnyomatokon a középkorban, filmeken a huszadik században, holomoziban a Novus Ordo Seclorum idejében és mágikus show keretén belül most. A mezítelen démon meglátta Crowley-Wilsont, akivel furcsa, torokhangú vitába kezdett. Érthető nyelv volt, mégsem tudtam kivenni a szavakat. Crowley-Wilson parancsolt a démonnak, aki ellenszegült, majd mégis – mintha meggondolta volna magát – teljesítette a parancsot. A parancs pedig abból állt, hogy bemászott a szeretkező párok közé, és magára vonta némelyiküket. Nem tudtam, hogy ébren vagyok-e vagy álmodom. Nem a hitetlenség mondatja ezt velem, hanem a valódi bizonytalanság, mert a színházterem fülledt levegője és hangulata egyszer csak kiütötte az agyamat. A démon jelenléte kézzel tapinthatóan rátelepedett a tudatokra, de éreztem Crowley-Wilson hatalmát is: tompán sugárzott a férfiból valami hatalmas erő. A démon lenyomott és szívott, mint az örvény, Wilson pedig finoman tolt el, tartva az egyensúlyt. Nem, ez nem hologram… Összeszorítottam a szemhéjam, és megráztam a fejem, mintha csak tisztulnia kellett volna látásomnak. Megkapaszkodtam egy székben… mélyeket lélegeztem… Jöjj!… – hallottam az elmémben egy suttogó hangot. Nem tört be koponyám mélyére, csak körüllebegett. – Jöjj! Meglódult körülöttem a világ. Villámgyorsan nyitottam fel a szemem. A démon nem velem törődött, dagadó hímvesszőjét éppen egy színészbe próbálta beleerőszakolni. Közben kezével két vállba is kapaszkodott: karmai véres csíkot húztak a meztelen hátakon. Mély sebek fakadtak fel… A színészek élvezték a fájdalmat, s élvezték a vér látványát. Crowley-Wilson fekete tekintetével találkozott pillantásom. A mágus felém nyújtotta kezét, ujjbegyeiből vér szivárgott. – Hogy tetszik… az előadás? – kérdezte rekedten. – Legyen a rendházam papja, York!… Nem bánja meg… Ez nem szimpla előadás… Ez a valami, ott, a színpad közepén, az izzadt és véres férfitestek gyűrűjében, ez a valami, amely ott liheg és hörög és fennakadó tekintettel vicsorogva élvez… ez a valami… Ez több mint színház… és mégiscsak az. Úgy döntöttem: elég. Hátat fordítottam, és biztos léptekkel elindultam kifelé. A démon ekkor észrevett, és kiugrott a szeretkezők közül. A kör szélénél hátratántorodott, majd utánam üvöltött: követelte, hogy forduljak vissza. Követelt, majd fenyegetett, végül obszcenitásokat kiabált utánam. Még kint a folyosón is hallottam. Nem törődtem vele. – Hívjon, ha kell az átkom! – rikkantotta Crowley-Wilson. Kellett is meg nem is. Meg se álltam hazáig.

35. Két nap. Holnapután megérkezik a hajó, és elkapom Raphael Buffington nyakát, azét a zsoldosét, aki leakasztotta a Phaeton bukását apám dolgozószobájának faláról. Fogalmam sem volt, miért várom ennyire az időpontot, talán valamiféle személyes megváltás lesz az előző húsz évemért. 133

Talán okát adja annak, a családom miért nem került elő azokban az években, amikor minden gyereknek a szülei mellett a helye, és én miért nem magántanároktól, hanem börtönőröktől, raboktól, katonáktól, rabszolgáktól vagy nem lelkiismeretükkel birkózó fogva tartóimtól tanultam meg azt, amit tudok. Baromság! Nem szabad ezen töprengenem. Terméketlen gondolatokat hoz, mintha csak egy eunuch kefélni akarna – hiábavaló időt tölteni vele. Volt emellett ezernyi gondolat, amelyet végig kellett vennem. Kusza és zűrzavaros ügy lett a bankrablásból, melynek pár robbantásból egy bemegyekből és egy kijövökből kellene állnia. Crowley-Wilson mellém szegődött. Mellém szegődött, miután Roll Connaway felkereste. César Pontieri visszahúzódott barlangjába… miután Roll Connaway – akit mellesleg nem sokkal korábban meg akart ölni – őt is felkereste. Ha Roll Connaway nem egy istenverte pszichikus vagy Cipolla lovag, akkor kicsoda? Szép, hogy ennyi mindent megtesz értem és egyengeti az utamat, de erről nekem miért nem szól? És miért utaztatott el a reimsi katedrálisba? Aztán itt van Klára. A legelső kérdés: mi a fenét keres itt a felszámolt Csillagközi Űrtemplomos Lovagrend időközben a Vatikánhoz átigazolt szent harcosa? A Chagall-kép kell neki? Ez hülyeség! Klára idiótán mosolyog, és püspöklila klerikus nagyestélyijében a római körmenetein a kisded szobrát szorongatja. Nem kellhet neki a Chagall-kép. – A zuhanó angyal. Oké, a Szentszék mindig is vonzódott a transzcendenciákhoz, hogy azt ne mondjam, pár ezer éve rá vannak kattanva a természetfelettire. Oké, a Vatikán emellett nagy műgyűjtő hírében is áll… de mondjuk a Chagall-kép nem az a korrekt Krisztus- vagy Mária-ábrázolás, vagy éppen angyalok bármelyikének megjelenítése, ami a pápának kellhet. A Szentszéknek köze nincs a lázadó angyalhoz. A festmény témája is csak félig-meddig biblikus. És csak félig-meddig tórikus… Sokkal inkább a második világháború szörnyűségei ihlették. Talán ezért is festette át annyiszor Chagall. Szóval miért is van itt Klára? A fene sem érti. – Nessie? – Mondd csak! A lány néha meglehetősen ellenséges. Amióta nem beszéltem neki a Vatikánt illető sejtésemről, néha rájátszik arra, hogy tart még a haragja. – Volna valami, amiben csak te tudsz segíteni. Te ismered a várost… Vanessának felcsillant a szeme. – Bármiben, örömmel! – Itt Conquesben játszanak olyat, hogy puzzle? – Mi van? – Szóval tudnál szerezni nekem egy olyan képkirakós játékot? Már ha errefelé ismerik. – Húzz a fenébe, York! Kiment a szobából, rám vágta az ajtót. Kiment a lakásból, rám vágta az ajtót. Szerintem a városnegyedből is kiment, szerencsére a negyednek nem volt ajtaja. Felhívtam Yann Gordont. – Yann, tudna nekem szerezni egy puzzle-t? Láttam a kom monitorán Yann elgondolkodó arcát. Ilyenkor kicsit sötétebbek lettek vonásainak ólom szabdalta árkai. – Nem ismerek ilyen fegyvert – mondta aztán. – Új fejlesztés? Ha megmondja, kié, legkésőbb holnapután a kezében van. – Nem fegyver. Játék. Képkirakó. – Ó. – Nézzen be egy játékboltba, és hozzon nekem egyet! – Ez kell a tervhez? – Úgy vélem, jobban menne a gondolkodás. 134

– Nem tudok játékboltot, de nyilván találok majd egyet. – Ne keltsen feltűnést! Félóra múlva a kezemben volt két puzzle. Az egyik Conques szenátusi épületének holografikus képe volt, a másik valamiféle patás állat tóparti képe. Az állat vizet szürcsölt, és közben a csillogó kék felszínről visszatükröződött a képe, meg az erdő vonala és a háttérben álló havas-sziklás hegy. – Ez elég nyálas – mondtam az utóbbira Gordonnak. – Nem tudom, mi tetszik annak, aki puzzle-t rendel. Fegyvernél nagyjából eltalálom az illető ízlését, puzzle-ban nem megy. – Rendben. Yann, köszönöm. Visszaadtam neki az állatos képet azzal, hogy vigye el egy árvaházba, a másikat pedig kiborítottam a kerámiapadlóra. Yann furcsán nézett, aztán távozott. Kivetítettem magam elé a teljes képet, és megpróbáltam kirakni a szenátust. Míg a darabkák közt válogattam, a gondolkodás is jobban ment. Roll Connaway, César Pontieri, Jonathan Crowley-Wilson. Klára… Ők mind-mind egy átláthatatlan pályán játszanak. És persze ott van Stanislas Rodanski. Azt mondják, ha egy sztoriban feltűnik egy fegyver, az el fog sülni. Ha az én sztorimban feltűnik egy ilyen volumenű fickó, ásványvízzel a kezében, és jópofizik, akkor a nagy rendezőnek őt is el kell egyszer sütnie. Eddig is számoltam a PITHON-nal, miért ne számoltam volna vele, minden bankrablónak számolnia kell egy különleges harcászati alakulattal, de Rodanski megjelenése azt sugallta, hogyha beteszem a lábam a bankba, máris riasztják őket… Sokkal előbb számolnom kell velük. De akkor miért keresett meg Lionel Cox partiján Stanislas Rodanski, kvázi miért figyelmeztetett jelenlétével? Nem hiszem, hogy elriasztásul jött volna oda hozzám. Annyira nem látszott hülyének, hogy azt higgye, megijedek tőle vagy az ásványvizes poharától. Hopp, itt a szenátus épületének toronycsúcsa. Egy kereszt. Egyetemes jelkép. Kell lenni még két másik puzzle darabnak, amely kiegészíti… Nagy volt a kísértés, hogy lefuttassak utánuk egy kereső programot a kirakósdobozba épített keresőmodulon, de mégsem tettem. Magam kutattam át a kis képdarabkák halmát. És megtaláltam őket. A kereszt… Démonok és angyalok! Nem, nem Rodanski itt a hunyó! Legalábbis nem egyedül ő a hunyó! Ő csak jelen van. Figyel, mint a pók a háló közepén. Várja, hogy megrezdítse valami a szálakat… A többiekkel kell törődnöm, és a saját embereimmel! Vajon ki játszik másnak is a csapatomból? Ellenem játszik vagy értem? Roll Connaway ellenem játszik vagy értem? Játszhat-e a képért ellenem? Nem bízik bennem? Ahhoz túl sokat mutatott magából… Sugallni akart valamit azzal az időutazással. Valamit, amire majd akkor fogok rájönni, ha eléje érek. Addig viszont nem célszerű tudnom. Visszatértem a kiindulási ponthoz. Valakit szóra kell bírnom legkésőbb holnap. Valakinek el kellene dalolnia, mi az, ami Conquesben, a Chagall-képben és a történetben rejtezik. Ki az, akit nem kell megölnöm ezért?

135

36. Carroll Dinah Halliday épp egy jótékonysági ülésen elnökölt. A fiatal művészek támogatását elősegítő alapítványok szervezte konferencián mosolygott, hallgatott és bólogatott. Amikor meglátott, felcsillant a szeme, és kimentette magát pár huszonéves, csatakos hajú lázadó köréből. Választékos, könnyed, nőies kosztüm volt rajta, homokszín selyemblúzzal, hófehér és karamellszín könnyed vonalakkal. Ahogy jött, vonult vele a fény is a termen át. Nem volt fiatal, de magasan ő vonzotta a legtöbb szemet eleganciájával és mosolygós bájával. – De jó, hogy jött! – üdvözölt őszinte mosollyal. – Bár lehet, hogy meg fogom bánni, mert a tekintetén látszik, hogy kérdezni szeretne valamit tőlem, és a maga problémái, Mr. Ketchikan, sok-sok embernek okoznak fejfájást. – Magának nem, ezt garantálom – válaszoltam. – Óh, nem tudja azt maga garantálni – nevetett fel. – De most örülök, mert ha nem látom meg, már a fejemre olvassák a kormányzat összes támogatási hiányosságát! – Vannak olyanok? – Ne legyen naiv! Conques gazdag hely, de a művészek mindig szegények, kivéve azt az ötvenet, aki piszkosmód gazdag. Furcsa volt a szájából hallani a „piszkos” szót. – Van egy kis ideje? – Legalább egy óra! Velem ebédel? Elmentünk egy közeli étterembe. A konferencia a Jeff Koons Aukciósház dísztermében zajlott, az étterem pedig nem messze volt onnan, még egy leheletnyivel közelebb Conques legelegánsabb palotáihoz. Hogy ezzel se teljen az idő, gyorsan elfogadtam a pincér ajánlatát, egy ilyen helyen az étellel sohasem a minőség a gond, hanem mindig a mennyiség. Most azonban nem voltam éhes. – Carroll – kezdtem –, amikor legutóbb találkoztunk, akkor azt mondta, hogy katolikus családban nőtt fel. – Igen. – Hallott már Jeanne-ről, Adalbertről és Kláráról? Biccentett és felemelte a kezét. A pincér jött is azonnal, szerintem ugyanúgy felturbózták implantokkal, mint a kommandósokat. Tiszta ember nem mozog ilyen gyorsan. – Hagyja a dzsúszomat! – intett a nő. – Hozzon könnyű likőrt! Valami édeset! Vártam. – Ez egyre rosszabb – panaszkodott, mint Donahue két nappal korábban. – Hogyan kerülnek a szent harcosok a képbe? – Klára itt van Conques fölött, a Memento mori! fedélzetén – válaszoltam. – És ha jól tudom, nincs semmilyen vallási ünnep mostanság, amin körbehordozhatná a kisdedet. De ha lenne is, Klára nem haknizik a kisdeddel. Egy helyen van fellépése, az pedig a Vatikán. – Igaza van. Klára nem haknizik. – Tudni akarom, miért van itt. – Tőlem? Mit tudhatok én? – Maga által. – Semmit nem tudok, sőt, azt sem sejtem, kitől szerezhetnék bármiféle információt. Nézze, York, én képekkel foglalkozom. Tudom, ki az a Klára, de… Értettem. – Akkor feltennék még egy kérdést. Egy képről. – Jó. Az jöhet. – Marc Chagall: A zuhanó angyal. – Ó, York! Ezt most nem tudtam mire vélni. Carroll hátradőlt a széken, és kezét az ölébe ejtve nézett rám. Beszédesen hallgattunk mind a ketten egy ideig. Aztán előrehajolt, s amikor a pincér 136

hozta a likőrt, visszaküldte, és kérte mégis a dzsúszt. – A kormánynak van egy tervezete – kezdte –, mely kötelezné a modern művészetekkel foglalkozó galériák és aukciós házak tulajdonosait, hogy az eladás egy bizonyos százalékából alapot képezzenek, amit egy szakmai szervezet a fiatal festőknek, fényíróknak, kópiaformázóknak ösztöndíjként havi járulékban leosztana. Az ötlet rendben van, ám a galériák azért támadják, mert szerintük az aukciós házaknak magasabb százalékot kellene fizetniük, a művészek meg azért, mert félnek a szakmai szervezet elfogultságától. Az aukciósházak vezetői kulturális adót emlegetnek. És azt mondják, hogy nem ötven művésszel kellene fenntartatni egy tehetségtelen nemzedéket… Vett egy mély levegőt, és elvette a dzsúszt a pincértől, akinek a szemében láttam megvillanni az örömöt, hogy végre sikerült. – Engem nem érdekelnek a kormányzati elképzelések – mondtam. – Tudja, még mindig ez a könnyebb téma. Persze maga nem művész!… – Miért lenne nehéz téma a Chagall-kép? – Mert fáj a szívem. Mert vérzik a szívem. Mert botrány, hogy itt Conquesben egy ezeregyszáz éves gyönyörű kulturtörténeti kincset felzabálhat egy gonnoritha. És ha csak rágondolok, ölni tudnék. – Maga? – Én. – Hogyan került ahhoz a gonnorithához a kép? – Egyszerűen. A képek, művészeti alkotások nagy része nem nyílt árveréseken kel el, hanem zártkörű ügyletek során. A kortárs művészeteknél ez az arány kisebb, a klasszikus alkotásoknál viszont közel száz százalék. Zárt csatornákon indul el az eladási szándék híre, és általában a vevők az eladók által vannak kiválasztva, s meghívottként kerülnek a műalkotás közelébe. Általában ez történik. Majdnem száz százalékban. Most azonban nem így volt. Hat évvel ezelőtt nyílt árverésre került A zuhanó angyal. És a vevők között ott volt ez a gonnoritha is. És ő kínálta a legtöbbet. Egyszerű adok-veszek. Mint a fagyasztott húspástétomoknál vagy a palackozott italok esetében. Áru, eladó. Piac, vevő… Valóban felhúzta magát. Amikor megkaptuk az ebédünket, egyikünk sem nyúlt hozzá. Háromcsíknyi hófehér-vörös hússzelet zöldes babcsírával körítve, és valamiféle barnaszósszal leöntve. – Ki volt az eladó? – Egy Jacques de Molay nevű férfi. Ismerős a neve? Nemet intettem.10 – Szokatlan név, és különleges – feleltem. – Történelmi. Ő is valamiféle reinkarnáció, mint Crowley-Wilson? – Semmit nem tudok róla – mondta Carroll Dinah Halliday. – Az árverés a Földön volt. A gonnoritha haza akarta szállítani, de útközben rátámadtak az űrhajójára. A festményt szerették volna elrabolni tőle. Ezek után helyezte el a Rational Bankban. És ott is marad addig a pillanatig, amíg fel nem szervírozzák a vacsorán. Vajon Roll Connaway akarta a képet útközben megszerezni? Ezt el tudtam képzelni. De miért nem vette akkor meg, ha ennyire szívügye? Hiszen pénze van, a bolygó leggazdagabb emberének mondta magát, és az árverésről nyilván hallott ő is… Vagy csak akkor húzta föl magát, amikor kiderült, hogy ki a festmény új tulajdonosa? – Connawayt mennyire ismeri? – Üzleti kapcsolatban állunk, habár ő nem nagyon vevő a kortárs alkotásokra, a Jeff Koons viszont általában azokkal foglalkozik. – Azt hallottam, hogy beteg… – Fogalmam sem volt róla. – Szokott találkozni Arlene Connawayjel? – Régebben igen, amikor még Connaway titkárnője volt. Meg utána kis ideig, jótékonysági 10

Ne feledjük: a történet idején York Ketchikan még csak 25 éves.

137

estélyeken. Árva és félárva gyerekekkel foglalkozott. Akkoriban igen sokszor beszélgettünk is. Mostanában egyáltalán nem. – Carroll, maga ma mintha valamiféle különleges amnéziában szenvedne. Nem tud Kláráról, nem tud de Molayről, nem tud Connawayről… és mellébeszél. – Mire céloz, York? Gondolkodtam, hogy kimondjam-e. Aztán kimondtam, mert adott pillanatban a haragom nagyobb volt a tiszteletemnél. – Hogy hazudik. Mélységesen mély a csöndnek kútja. – Mindenki hazudik Conquesben – mondtam aztán. – Azért jöttem magához, mert bíztam önben. Carroll megmerevedett. Amikor megszólalt, feszült hangon kérdezte: – Ha tudja, hogy mindenki hazudik, miért bízott bennem? – A kisugárzása miatt – vallottam be. – A kimondott gondolatai miatt, és a mosolya miatt, amelyben ott ülnek azok a kis titkok, amiket egy nő rejtegethet, amiket egy üzletasszony rejtegethet, de benne van ebben a mosolyban az is, hogy nem akar rosszat senkinek. Ezért jöttem ide, és nem vágyom nagy dolgokra, nem akarok kiszedni semmit magából az akarata ellenére, de kérem, legalább annyit mondjon, ha nem akar válaszolni, hogy erre nem válaszolhatok, Mr. Ketchikan. És akkor én nem kérdezem. De ne mondja azt, hogy fogalma sincs róla! Carroll rám nézett, és a könnyeket láttam jégcseppé fagyni a tekintetében: – Nem ismerem de Molayt, és nem tudok semmit Connaway betegségéről, csak azt, hogy az nem betegség… – És Klára? – Valóban tudni akarja, miért van ez a felhajtás? Mért van itt Klára? – Magának még a kérdései is okosabbak sok ember válaszainál, Carroll. Ne sértsen meg azzal, hogy visszakérdez! Harag villant a tekintetében, amely el is tűnt nyomban. Én azonban láttam. Különös volt. Különösen hatott. Nem nekem szólt, s nem is a helyzetnek. Valaki harmadiknak. – Akkor kérdezze meg Heathert, miért akar bejutni a bankba! Kérdezze csak meg! Mert a lány nem csupán azt szeretné bebizonyítani ország-világ előtt, hogy a legzseniálisabb robbantási szakember, hanem annál jóval többet akar… Célja van, amiről maga még csak nem is tud! Hirtelen kétkedés, bizonytalanság és kérdések ezrede rontott rám, de ez nem az a pillanat volt, amikor Carrollt faggathattam volna. – Gyerünk! – mondta a nő, és felállt. Eltolta az érintetlen tányért, kihűlt ételt. – Én megyek vissza a konferenciára, maga meg tisztázza a helyzetet, mielőtt a fejébe kerülne a dolog! A bankrablásig nem is láttam őt többet. Ez az ötödik nap. Az a kibaszott ötödik nap! Holnap jelenés. – James! – Rosszkor hívtam, és majdnem lebuktunk Alexandra Gee előtt, de Donahue még idejében kikotorta komjával a hálószobából az erkélyre. A lány lakásán volt. Persze titokban tartottuk, hogy nekem dolgozik. – Megvan még az az uszály? – Hogyne. – És használják éppen most? – Nem. – Adjon hozzá teleport-kódot! Donahue nem kérdezte, hogy miért. – Átküldőm pár percen belül hangfájlként. Amikor megkaptam, odacsörögtem Heathernek. A lány a nyilvántartási hivatalban turkált: a Raphael anyagait kotorta elő. Repülések, személyzet, ilyenek. Mondtam neki, hogy beszélni szeretnék vele ott, ahol a megbeszélésünk 138

volt három napja. Felteleportáltunk az uszályra: Heather és én. Hűvösebb volt, mint a pikniken, a napot felhők takarták, és erős szél is fújt. Úgy álltunk az uszály fedélzetén, egymással szemben, közöttünk ötméternyi távolság, mint valami tragikus darab két szereplője, szakítás előtt. – Most mi van? – kérdezte idegesen Heather. Az ujjait tördelte: látta rajtam, hogy rendesen be vagyok pöccenve. – Maga eljött hozzám – feleltem. – Eljött hozzám, hogy segíteni szeretne nekem. Miért? – Nem emeltem fel a hangom, mégis megijedt. – Mert szerettem volna bebizonyítani, hogy a legjobb vagyok… – dadogta. – Hazudik – válaszoltam. – Látta, hogy mire vagyok képes! Közelebb léptem hozzá. – Miért? – Mert nem hagyhatok ki egy ilyen lehetőséget… – Hazudik! A légzése felgyorsult, arcára nyíltan kiült a félelem. Mégsem akarta kiadni magát. Körülnézett, mintha segítséget szeretne kérni valahonnan. De itt csak felhők voltak, szürke felhők, meg egy kopott uszály kietlen fedélzete. Foltokkal, repedésekkel, mocsokkal és kosszal… – Miért hazudnék? – kérdezte kényszeredetten. – Ilyen rablás ezerévenként egyszer van… – Miért? – Mert ott akarok lenni! – kiáltotta hirtelen. – Mit nehéz elhinni, maga fafejű? Hogy ott akarok lenni? Hogy meg akarom tenni? Hogy be akarok menni abba a rohadt bankba? Könnyű magának. Magának csak szórakozás! Jön és megy a világok között, szórakozik, nőket csíp fel, és néha bevállal valamit, amiről azt hiszi, hogy jó móka! Hát nekem nem móka! Én komolyan meg akarom tenni! Sírt, de a könnyfátyolon át is engem nézett. Nem hatott meg. – Miért? – Az isten verje meg magát! – üvöltötte. – Mit kérdezősködik? Törjünk be a bankba, aztán vigye a képét! Az kell, nem? Meg hogy a barátnője elolvadjon, meg hogy a városban tartsanak magától, s úgy nézzenek fel magára, mint valami istenre! Nem ez kell? Segítek, ez nem elég? Segítek magának, maga segít nekem!… – Nem fogok segíteni – dörrentem fel. – Nem fogok… maga nem jön velünk. Itt marad a seggén, ezen az uszályon. És számolja majd a perceket vagy métereket, mit tudom én! Egy lépést sem fog tenni semerre. Se le, se föl, se a bankba! Garantálom, hogy a banknak még csak a közelébe se jut! – Ezt nem teheti! – Meglendült, akárha egy szélfuvallat kapná fel, és Conques felett négyezer méterrel, a nyílt ég alatt nekem esett. Olyan volt. mint valami dühödt fúria, akit eldobott a szeretője. – Ezt nem teheti meg, mert maga nem parancsol nekem! Fafejű barom! Egy kézzel lefogtam az övét, és pofon ütöttem. Nem annyira, hogy elessen, csak hogy észhez térjen. Rögtön el is engedtem, így hátratántorodott. Az arcát fogta, könnyei elálltak. Megdermedt. Aztán lassan felpillantott rám. – Megütött – mondta hitetlenül. – Miért? – kérdeztem szelíden. – Megütött. A földre rogyott. – Az isten verje meg! Hallgattam. Sokáig tartott ez a csend, s belopakodott közénk a szél. Csattogva kapott bele az ingembe, és ráfagyasztotta a verejtéket a hátamra. Heather a kezébe temette az arcát: vöröses haja 139

lobogott feje körül. – Az apám… az apám miatt – mondta aztán. – Az apám miatt. Nem is mondtam, hogy hívnak, maguk nem is tudják a nevemet. Igaza volt, tényleg nem tudtam a vezetéknevét. És az igazat megvallva ez fel sem tűnt. Leguggoltam mellé. A keze mögül beszélt, nem emelte fel tekintetét. – Heather Lockhearnek hívnak, és apám volt a világ legjobb robbantási szakértője. Jó, lehet, hogy nem a legjobb, de a hívatásosokon kívül a legjobb. A rendszer bányászbolygóin dolgozott, mindig felkérésre, sosem alkalmazásban, mert szerette a szabadságot. Néha bevállalt rizikós munkákat, melyek jól fizettek. Néha ezek a munkák illegálisak voltak… Van zsebkendője? Nem volt. – Egyszer aztán megjelent egy nő, és munkát ajánlott… Egy csapatban. Nagy vagyont ígért, akkorát, melyet az ember egy élet alatt keres meg. Apám nem mondott nemet. – Hogy hívták azt a nőt? – kérdeztem. – Nem tudom – rázta meg a fejét. Rám nézett. Vörös volt a szeme, mint egy kisnyúlnak. – Anyám azt mondta, hogy fedőnevet használt. Péternek hívatta magát. Aki meg utána apámmal tárgyalt, az pedig Kálvinnak. Apám is kapott egy fedőnevet. A csapatban úgy nevezték: Servet. Utánanéztem, Péter Krisztus apostola volt, Kálvin pedig egy reformátor a tizenhatodik században. Michel Servet is reformátor volt, csak másképp. Ezek az emberek reformátorokról nevezték el magukat. – Volt más is? – Anyám még valakiről tudott, akit Luthernek hívtak. Apám elvállalta a munkát… A Rational Bankba kellett betörniük. Péter kitalálta, hogyan juthatnak be, és azt ígérte, kifelé könnyebb lesz. Megszervezték… és elindultak… Ismét rájött a zokogás, de másfajta sírás volt ez, mint az előbb. Felhúzta a térdét, rádőlt és úgy sírt. Őszintén. Kibőgte mindazt a feszültséget, amit a titka okozott. Nem tudtam megállni: kinyúltam és megsimogattam a vállát. Egy tizenkilenc éves lány ült előttem, egy lány, aki az apját keresi. Az igazat megvallva magam sem voltam sokkal idősebb nála. Az a hat év ilyenkor mit sem számít – ezt elhihetik! – Nem jöttek ki! – bőgte Heather. – Érti, Mr. Ketchikan? Nem jöttek ki! Azt mesélik, hogy a bankot már megpróbálták kirabolni – mondta Stanislas Rodanski. – És a tolvajoknak sikerült bejutniuk… – Az apám még bent van a bankban! És a sírás még elemibb erővel csapott le rá. Vékony válla csillapíthatatlanul rázkódott, s ha a könnyei gyöngyöké válnak, a leggazdagabb lány lehetett volna a világegyetemben. Istenem! Most mi a fenét csináljak ezzel a lánnyal, aki itt zokog a lábam előtt? Mi a jó fenét csináljak vele?

140

IX.

37. A hatodik nap. Az órámra pillantottam: Raphael Buffington űrhajója kilencven perc múlva válik le a féregvezetékről. Kibéreltem egy kis hajót, semmi támadó figura, csak egy kis személyszállító, hold-föld hatótávolságra. A biztosítási díja – amelyet rám szabtak – majdnem olyan magas volt, mintha megvettem volna. Ennek a fedélzetén rendezkedtünk be éppen. – A negyedik árvaházba engedtek csak be – morogta Yann Gordon, miközben betelepedett a pilótaülés mögötti dupla helyre. – Az első háromban nem hitték el, hogy egy puzzle-t akarok ajándékozni az intézménynek. Ne akarjon többet jótékonykodni általam, York! – Nem fogok. – Hátranéztem. – Mindenki elhelyezkedett? A mindenki Heather Lockheart jelentette Yann Gordon mellett. James Donahue ugyanis mellettem ült. – Igen – felelte a lány. – Akkor indulás! A Raphael úgy nézett ki, mint egy óriási szkarabeusz bogár. Amikor felszálltunk, üres volt még az űrnek azon szeglete, százezer kilométerre tőle azonban hirtelen egy szál izzott fel a világegyetem sötétjében, kezdet és vég nélküli fénycsík, mint egy szellem gondolatnál is gyorsabb suhanásának asztrális nyoma, majd a semmiből lágyan fodrozódó vonalakkal feltűnt ez az óriási monstrum, ez a gigászi ganajtúró, oldalán a Raphael felirattal. Én, ha történetesen Raphaelnek hívnak, és angyal vagyok, és létezem, akkor biztosan gondolkodás nélkül elpusztítottam volna. Furcsa ürességet éreztem: mintha kitakarították volna az agyamat, szívemet, lelkemet egyaránt. Nem tetszett ez az állapot, de nem tudtam tenni ellene. Nem létezett semmi, ami fontosabb lett volna most egy réges-régi pillanatnál, egy tolvaj zsoldos tudatánál, egy rövid kérdésre elhangzó válaszánál. És semmi más nem tölthetett most meg, csak egy válasz. – Dokkoljunk be! – mondtam. Az ügy egyszerűen ment. A világegyetem jelen törvényszerűségeit alapul véve kijelenthető: a Raphael a féregvezetékről történt leválását követő harmadik percben kvantumszinten is stabilizálódott. A negyedik percben engedélyt kaptunk a dokkolásra, egy ízelt lábat kellett megcéloznunk, és a nyolcadikban már rá is zártak a kapcsok a zsilipkamrára. Közben Heather elhadarta, mit talált. – Raphael Buffington egyedül utazik az első osztályon. Az adatai szerint űrhajóalkatrészekkel kereskedik, és technológiákat importál-exportál. Szereztem róla egy képet, 141

kábé három évvel ezelőtt volt vele egy interjú a Fiammá című intergalaktikus virtuálmagazinban, ami ex-zsoldosok sorsát követi nyomon, olyanokét, akik a gilleth-mutáns háborúból pozitívan kerültek ki. Lényegében propagandalap. – A lány rám pillantott. – Biztosan kíváncsiak lennének magára is. – Nem voltam zsoldos – feleltem szárazon. – Itt a kép! A kezünkbe nyomott egy-egy holografikus kockát, alig nagyobbat, mint a fél tenyerem. Egy tojásfejű, őszülő halántékú felnyírt fazon nézett le ránk, tizenkettő egy tucat. Nem csalódtam. Ha reméltem valamit, akkor leginkább azt, hogy egy karakteres, rámenős alakkal futok majd össze, akit élvezet lesz összetörni. – Ellenőriztem minden utast, és amennyire lehet, visszakövettem a fellelhető adatok alapján a múltjukat. Ezek szerint bátran kijelenthetem, hogy Raphael Buffingtonnak nincs egyetlenegy segítőtársa sem a fedélzeten. Sehol nem találtam kapcsolódási pontokat. – Hányan utaznak ezen a szentéletű ganajtúrón? – kérdeztem. – Az élő személyzet nyolcvan fő, az utasok száma ezerkétszáz. Sóhajtottam. – Lehetőség szerint vigyázzunk rájuk. – Pont maga mondja ezt? – Donahue volt a kérdező. – Nézzen csak oldalra! – mondta a jobb oldali ablaknál Yann Gordon. – Ott a Memento mori! Mielőtt a dokkoló karmaira kapcsolódtunk volna, mindannyian megnéztük magunknak a Vatikán hajóját. Közel lebegett: alig kétszáz kilométerre. Formatervezését tekintve kicsit elmaradott volt, legalább háromszáz éves divat, de tiszteletet keltett hagyományos íveivel, melyek egy bazilika formáját idézték az űrbe. – Jó lenne tudni, mi folyik ott – morogta Donahue. – Ne siettesse! – válaszoltam. – Mindent csak szép sorjában! Előbb Buffington, aztán a bank, és végül Klára. – És a Vatikán? – Ha nagyon akarja, bevehetjük a sor végére, de szerintem az még nekem is nagy falat lenne. – Bedokkoltunk. Nyitom az ajtót. – Számíthatunk valamilyen vizsgálatra? – Felszálláskor ellenőrzik az utasokat – mondta Heather. – Valószínűleg várnak ránk. James Donahue vigyorgott, mint a szoftverhibás kiborgportás. – Átvertem a központi rendszert. Dolgoztam ilyenen, tudom, mi a módja… A kapcsolódáskor feltörtem a perifériális kódokat és elhitettem a rendszerrel, hogy a szomszédos dokkban vagyunk. Ott fognak a biztonságiak várni minket. A Raphael ezen folyosóján tényleg nem volt fogadóbizottság. – Merre van az első osztály? – kérdeztem Heathert. – A negyedik szinten. Elvezetett Raphael Buffington fülkéjéhez. Nem ütköztünk ellenállásba, de még csak meg sem állítottak minket, hogy kik vagyunk. A fülke előtt aztán szétszórtam a többieket a keresztfolyosók stratégiai pontjaihoz. Egyedül akartam találkozni az ex-zsoldossal. Jeleztem neki, hogy vár valaki az ajtaja előtt. – Ki az? – kérdezte bizalmatlanul egy tompa férfihang. – César. Kinyílt az ajtó, s én beléptem. Egy alacsony, kuglifejű alak állt a szoba közepén, és feszengett, mintha csak egy számmal kisebb ruha lett volna rajta. Járt az ajka, talán a nyelvét rágta. Raphael Buffington-kinézete volt, sőt, szakasztott mása volt a képen látható ex-zsoldosnak, ám… nem Raphael Buffington volt. – Maga nem César – mondta. 142

– Maga pedig nem Raphael – mosolyodtam el. Huszonöt másodperc múlva elárulta, hol találom meg az igazi Raphaelt. Ott hagytam ájultan a padlón. A Raphael Conques Arcadia elnevezésű űrterminálja felé igyekezett. Ott kiszállnak majd az utasok, és vagy teleleportálnak a bolygóra, vagy kis turistajáratokon szállítják le őket – kinek-kinek ingerenciája, fóbiája vagy tetszése szerint. – Elmaszkolta magát – mondtam a többieknek, miközben futó léptekkel haladtunk az utasfolyosón a kijárat felé. Egyre több kiszállóba botlottunk. – A mozdulatokat figyeljék, az arcokat! Heathernek köszönhetően tudtuk ugyan, eredetileg hogyan néz ki, de egy tökéletes maszkolási technika mellett még egy harcászati elemző rendszer sem biztos, hogy kiszúrja. Olyanok voltunk négyen, mint egy kisebb tornádó. Menet közben mindenkit megérintettünk, falhoz sodortunk, az arcába néztünk, és lelkének tükrét faggattuk. Yann Gordon volt a legkevésbé figyelmes. Ha valaki gyanúsnak tűnt neki, egyszerűen felkente a falra. Hamarosan panaszkodó utasok tucatjait tudtuk már magunk mögött. Elengedhetetlenül érett a konfliktus. – Állj! – lépett elénk kinyújtott karral egy fehér díszegyenruhát viselő tiszt. Yann őt is a falhoz kente, majd megpróbálta levenni az arcát. – Ezzel így nem sokra megyünk – mondtam. – Elméletileg a biodrón maszkok az izmok akaratlan ingerlésével leválaszthatók az arcról. – Az mit jelent? – Elektrosokkot az arc közepébe. A Poupée-k erre használhatatlanok voltak, szintúgy a Glockok és az errefelé közkedveltnek tekinthető Zdugajevek. A leütött tisztnél akadt azonban valami könnyed sokkolóféle, amibe ha az ember belenyomta egy Glock energiatelepét, alkalmassá vált a feladatra. – Majd én – mondta Heather, amikor szóba került, kinek kellene használnia. Yann abba még belement, hogy letépje valakinek az arcát, de hogy sokkolót nyomjon a szeme közé, az nem az ő műfaja volt. Donahue a pilótavizsgáját emlegette, amit – állítólag – nem ezért tett le. Szerencsére Heather elvállalta a feladatot. Megszólalt a fejünk fölött egy hangszóró. – Kedves utasaink! Öt perc múlva csatlakozunk a Conquesi Kettes Űrterminálhoz, az Arcadiához, és megkezdhetik a kiszállást. Reméljük, jól érezték magukat hajónk fedélzetén. A Raphael legénysége és kapitánya további kellemes utazást kíván önöknek. Ha az utasok kiözönlenek a terminálra, esélyünk sincs. Oda félóráként dokkol egy hajó, és állandó az átmenő forgalom. Ha elmaszkírozott zsoldosunk keveredik a tömeggel, akkor elvesztettük. Sietnünk kell! A gyorsaság persze felületessé teszi az embert, s lehet, hogy emiatt nem akadunk rá Buffingtonra. Kicsit rámenősebbek lettünk. Ha valaki nem tetszett, szinte azonnal sokkolót kapott a szeme közé. Donahue vállalta a bocsánatkérést, ez neki állt a legjobban. A zsilipfolyosó előtti kis várótéren, a fényszökőkút mellett három férfi vonta magára a figyelmünket. Úgy magasodtak ki a tömegből, mint földi botsáskák közül egy szirmill, vagy mint a meglepett prágai polgárok közül a Gólem. Nem is tudom, ez a hasonlat Lévi-CrowleyWilson kabbalista múltja vagy a gonnoritha miatt jutott eszembe. Láttam, hogy Yann Gordon is egyenesen feléjük veszi az irányt. Heather tekintetében különös fény villant, ami egyáltalán nem tetszett, de a Gólemeket nem igazán féltettem: a tizenkilenc éves, apró termetű lány fel sem éri az arcukat. 143

Mintha csak megérezték volna, hogy feléjük tartunk, megfordultak. Öltözékük fémesen villant. Nyakukat magas, kerek gallér védte, láncszerű díszekkel, amelyek bizonyosan nem csak díszek voltak. Bőringük combközépig ért, csizmát hordtak és kesztyűt. Rövid tüskefrizurájuk és komor tekintetük elárulta, hogy ha ultrahangélű kést vesznek a kezükbe, biztos nem tortát kennek vele. Nem lehetett náluk fegyver, hiszen ők is csak utasok voltak, mi sem vettük tehát elő még a magunkét. Gordon és én megálltunk előttük, Heathert pedig Donahue karjai közé toltuk, el ne csesszen valamit. Gordon a középen álló arca után nyúlt, mire annak meglendült a keze, és elkapta az ólomképű óriás csuklóját. Gordon tolta előre a kezét, a másik pedig igyekezett lehúzni azt. Mozdulatlanságba merevedtek, csak homlokukon dagadtak ki erősebben az erek. Megnéztem a társait, érzelemmentesen pillantottak vissza. Kezük övükön nyugodott. – Mi a neve? – kérdeztem a középsőt. – Guillaume de Aubrey – válaszolta a férfi. A tekintetében vad tűz lobogott, az arca azonban nyugodt maradt, szinte mozdulatlan. A két férfi úgy meredt egymásra, mint a kosok öklelés előtt. – Yann! Nincs köztük. Yann Gordon három lélegzetvételnyi csend után hátralépett. Nem került elő a sokkoló. Nem volt velük dolgunk. – Ez nem egyszerű katona volt – morogta, miután folyattuk gyors léptű utunkat a terminálhoz kapcsolódó zsilip felé. Eszembe jutott a név, melyet Carroll Dinah Halliday említett. Jacques de Molay. A történeti de Molay a templomosok utolsó nagymestere volt, s ha jól emlékszem, 1314-ben égették meg. Jacques de Molay. Guillaume de Aubrey. Vajon mi késztet valakit, hogy ilyen névre keresztelje gyermekét… vagy ilyen nevet vegyen fel? Bár… mi késztet rá egy embert, hogy egy fekete mágus nevét felvegye? – Guillaume de Aubrey. – Visszapillantottam a kis hármas csoportosulásra. Úgy álltak ott, mintha egy csata közepén állnának, és mindhárman utánunk néztek. – Űrtemplomosok? – kérdeztem Gordontól. Donahue fülelt. – Meglehet – biccentett Gordon. – A maradékuk… – Ha szétverték őket a Vaskesztyűsök, akkor mit keresnek itt? – kérdezte Donahue. – Jó kérdés. Biztosan összefügg a megjelenésük Klárával. – Csak hárman vannak… Sikoltás hallatszott, és befékeztünk. Mögöttünk Heather éppen egy szőke platócicát sokkolt. A platócica sikoltott, majd ájultan csuklott össze. – Ez most nem talált – vont vállat Heather. Látta haragos tekintetünket. – Nőnek is maszkírozhatja magát és maguk elmentek mellette. Gyanús volt! – Legközelebb szóljon! – dörrentem rá. – Igenis uraaam! – mondta gúnyosan. Dühödten fújtam egyet. Megőrjít ez a lány! Két percünk maradt a zsilipnyitásig. Az ajtó előtt tolongók közé vetettük magunkat. Legalább kétszáz ember ácsorgott ott, hogy első legyen a poggyászoknál vagy a teleportkabinokban, esetleg a tranzitjáratoknál. Ha valaki feljajdult, akkor tudtam, hogy Gordon vizsgálódik, ha sikoltott vagy fájdalmasan felkiáltott, akkor Heather ügyködött. Donahue jelenlétét a folyamatos elnézéskérésekről lehetett sejteni. A kétszázas csoport nagyon gyorsan szétspriccelt. Az ajtónál álló két tiszt egyike engem szemelt ki, hogy felszólítson a megállásra. Kábítópisztolyt vett elő, és rám akarta szegezni. Az egyik utas kezében egy kis táska lógott, elkaptam, és azzal nyomtam képen a közeledő tisztet. Aztán megragadtam a kezét. Magamhoz rántottam. Leejtette a fegyvert, majd egy ütéstől eszméletét vesztve maga is a földre zuhant. 144

A másik tiszt menekülőre fogta a dolgot. Első pillanatban arra gondoltam, hogy a fellépésem ijesztette el, aztán megláttam zubbonyán, hogy a jobb oldali zseb nincs begombolva. A következő pillantásom a fegyvertokra esett. Nem kábítópisztoly volt benne. – Ott van! – kiáltottam a közelben álló Donahue felé, és máris a fickó után vetettem magam. Úgy rohant, ahogy erejéből tellett, durván löködte az eléje kerülőket. Nem kis meglepetést keltett a menekülő díszegyenruhás tiszt látványa, nyomában pedig mi. Leginkább az ólomarcú Gordon, és a vékony Heather hökkentette meg az embereket. A Raphael csendes, nyugodt luxushajó volt… Eddig. Buffington beugrott egy vákuumliftbe, az ajtó zárt mögötte, mielőtt utána ugorhattam volna. A lift megindult fölfelé. Bezúdultunk a mellette árválkodó fülkébe. Kipenderítettem Heathert. – Maga jelent, hol állt meg! Zárt az ajtó és a lift megindult: Donahue a legfelső gombot nyomta meg. A gravitációs parallok mentesítettek minket a gyorsulástól, csak egy cinóberszín fénycsík villózása és az ajtó felett pergő számsor mutatta, milyen gyorsan emelkedünk. – A legfelsőig ment – érkezett Heather hangja a megfelelő idegközpontomba. A harcászati rendszerem vette, és mentálisan továbbította az üzenetet. – A legfelső – mondtam a többieknek. Türelmetlenül vártuk a megérkezést. Kinyílt az ajtó, és én léptem ki elsőnek. A Raphael vezérlője volt: egy elegáns kriolitüveg kupola, teljes rálátással a csillagos égre. Inkább hasonlított egy óriási méretű hallra, bárpulttal, kanapékkal és teljes holomozi rendszerrel, mint egy űrhajó vezérlőjére. Gondolom, számos nevesebb utast felhoz ide a kapitány, ha el akarja kápráztatni őket. – Húzódjon hátrébb! Egy Walter fegyvercsövével szemeztem. Nem hoztam magammal a Herdent, mert túl brutálisnak tűnt egy személyszállító hajóra. Most már sajnáltam. Legközelebb biztosan nem fogok felkészületlenül nekiindulni egy küldetésnek. Ha hangyabolyra megyek, akkor is viszek magammal taktikai atomgránátokat. Buffingtonnak azonban a másik kezében is volt egy fegyver, azt pedig a Raphael parancsnokának koponyájára szegezte. A zsoldos egyáltalán nem hasonlított a róla készült holofotóra, elegáns, harmincas, szépfiús arcot tetetett fel magának. Szőke volt, mint a génmódosított búzamezők. – Ki a fene maga? – kérdezte tőlem. – César Pontieri küldte? – Ám ahogy kimondta, tudta, hogy „nem” a válasz. – Hogy a fenébe hozott fel az űrhajóra fegyvert? – kérdezte a hajó megdöbbent parancsnoka. Jól szituált öregúr volt, hasonló karakter vezethette anno a 20. században a Titanic-ot. Yann Gordon és James Donahue oldalt előkapta öltözéke alól a Poupée-t. A fickó felé fordították. A vezérlőszint biztonsági őrei akkor már mindannyiunkat célkeresztjük sugarába vettek. Ezt hívják patthelyzetnek. Ennyi fegyver láttán a parancsnok köpni-nyelni nem tudott. – Merre vannak a mentőkabinok? – kérdezte ekkor tőle Buffington. – Uram, ez az ember nincs a tiszti állományban – jelentette oldalról az első tiszt. – Sosem láttam még. – Hol vannak a kabinok? – üvöltötte türelmét vesztve Buffington a kapitány felé. Fél szemmel közben minket nézett. – Nem szolgáltam soha ezen a kurva hajón, és most elmennék innen. – Ez egy luxushajó – vont vállat a kapitány. – Itt ha valami baj történik, a tisztikar nem menekül. – Nem érdekel a prédikációja… 145

– Csak azt akarom mondani, hogy itt, a parancsnoki hídon nincs semmiféle menekülési lehetőség. Csupán az utastérben. – Akkor tegyék le azt a kurva fegyvert, különben két halott is lesz a fedélzeten. Az egyik maga – bökött felém Buffington a Walterrel –, a másik a kapitány. Yann Gordon eresztette le először a Poupée-t, majd Donahue. A kapitány is intett, hogy le a fegyverekkel, s már-már sikerült az egyoldalú leszerelés, amikor egy gongszóval jelzett a harmadik lift. Kinyílt az ajtó, és Heather jelent meg, egyik kezében a sokkolóval, a másikban egy Glockkal. A biztonságiak rögtön feléje fordultak, Heather meg automatikusan tüzelt. Buffington nemkülönben. A kapitány feje egy pillanat alatt párálló vérfelhővé változott. Én az ajtó nyílásának pillanatában lebuktam, így a másik lövés a fejem felett a falba csapódott bele. Donahue fordította a Poupée-t, és a fegyver tusával alulról fölfelé rögtön állon vágta Buffíngtont, aki elszállt, mint egy szabadjára eresztett antigravitációs parall. Gordon a tiszteket lőtte, hogy Heathert védje, s a lökött lány legalább az első perceket túlélje, míg el nem számolunk vele. Buffington bucskázott párat a földön, de felállni alig maradt ideje, mert már a nyakán voltam. Két erőteljes állcsúcson vágással kifektettem, a másodiknál vért köpött oldalra, majd levált a biomaszkja. Lepottyant, mint valami parazita, és feltárult az ex-zsoldos igazi arca. Ebben a pillanatban a fejünk felett kilőtték az üvegkupolát, amelynek egy panelje a lövés nyomán rögtön szétrobbant, és a belső nyomással együtt a világűrbe távozott. Tomboló, sivító szélvészként csapott le ránk a nyomáskülönbség. A szélvészt az elsődleges biztonsági rendszer is támogatta, mivel a nyomáscsökkentés érzékelésekor rögtön megkezdte a kiegyenlítést, azaz nyomatta az utánpótlást. Felemelkedtem a levegőbe, és repültem kifelé én is a kozmosz végtelen sötétségébe. Vércseként fogtam Buffingtont, aki hamarosan már fölöttem volt, mivel a légnyomás nemcsak fölragadott minket, de meg is pörgetett. Üvöltve húzott el mellettem az első tiszt, és némán a kapitány hullája. Elkaptam a kupola egy tartóívét, és abba kapaszkodva tartottam magam. Zárt a biztonsági rendszer: felhúzta a Komor-pajzsot a hajóhíd, és csak a hajóhíd fölé. A nyomáskülönbség megint normális, a gravitáció helyreállt. Zuhantam a tizenegynéhány méteres magasból lefelé. Ekkor egy lövés nyomán kialudt a Komor-pajzs is. Éppen leértem volna, amikor ismét éreztem, hogy emelkedem. Megint megcsapott a hűvös szellő, és felragad a magasba. Szerencsénkre a biztonsági rendszer második szintje most már egy teljes pajzsot felnyomatott a hajó köré. Olyat, amilyet ütközetekben alkalmaztak a csillagrombolók. Megint zuhantunk, és nagyot koppantunk, de kisebbet, mint amikor először földet értünk. A nyomás még nagyon alacsony volt: a légkör szökött, és folyamatosan töltötte fel a Raphael pajzsát levegővel, de korántsem olyan kiszakadó brutalitással távozott a hajóhíd fenti résén keresztül, mint eddig. – Ha valaki lőni merészel, feldugom neki a Babámat! – hörögte Gordon. A tisztek és a biztonságiak feltápászkodtak, és eszük ágában sem volt tüzelni. Heather bemászott egy kópiafíkusz mögé. A baj nem is ezzel volt. A hajó korábban már csatlakozott az Arcadia űrterminálhoz, és az ajtók időközben kinyíltak. A teljes pajzs felvonása azonban erőterével kettészelte a folyosókat, és az összekapcsolt elektronikus rendszereket. Az elektronika rögtön meghalt, a folyosókon haladókat megtaszította egy láthatatlan kéz, és öt-hat métert hátradobta. A folyosófalak a pajzzsal való érintkezésnél pillanatok alatt felizzottak, s mivel senki nem oldotta a rögzítést, pár perc elteltével kettéváltak. A Raphael megremegett, és elcsúszott az Arcadia mellett. A kettes terminál falán át, és az űrhajó falán át is lehetett hallani a fülsértő csikorgást, ahogy a felületek érintkeztek. Apró 146

lökések és remegés rázkódtatta meg a két fémtestet. – Ennél a hangnál jobban csak azt utálom, amikor a nagynéném a töketlen pasijainak a nevét bekarcolja a lakásának a platinafalába – morogta Donahue. – Van a konyhában egy szégyentábla… Egy erőteljesebb lökés következtében mindannyian a földre kerültünk. A tisztek igyekeztek kapitány nélkül is tenni a dolgukat: felkapaszkodtak a vezérlőkonzolokra, és próbálták elvinni a Raphaelt az űrtermináltól. Buffington kezdett magához térni. – Van itt valahol egy kisebb fogadóterem? – kérdeztem egy tisztet. – Amott a kapitányi különszoba. – Kösz. – Megragadtam az ex-zsoldost a gallérjánál fogva és áthúztam a szobába. Kettesben maradtunk.

38. Lelöktem egy székre, és vártam, hogy teljesen feleszméljen. Kicsit játszotta magát, de hamar rájött, hogy nincs kiút. Időközben meg-megcsikordult a hajótest, sőt, mintha valami robbanásfélét is hallottam volna. Szerintem leszakadt egy fontosabb darab a Raphaelről. Ekkor megszólalt egy sziréna. Gyorsan elhallgattatták. Mert minek szóljon, ha éppen nem lehet kiszállni? Buffington csak felnyitotta a szemét, amikor egy újabb lökés következtében lezuhant a székről. Én nem segítettem föl, kénytelen volt egyedül felkászálódni. – Ki maga? – kérdezte. – Ha nem César Pontieri küldte, akkor ki maga? – A felderítő csapat – mondtam. Jó lett volna rágyújtani, de egy korábbi barátnőm, Lily leszoktatott róla. – Felderítőnek elég brutális – mondta Buffington, és megtapogatta az állát. – Nyilván akar valamit. Mi az? – Tudja, César miért hozatta ide? – Valami régi kép miatt. Ha jól emlékszem, egy Rubens. – Tudja, ki az a Rubens? – Fogalmam sincs. De mi ez? Egy kandi kamerával egybekötött műveltségi vetélkedő? Ne szarakodjon már velem! – Engem a Rubens-kép eredete érdekel. – Mi? – Láthatóan meglepődött. Akármire is számított, ez túl egyszerű volt neki. Látszott rajta: visszanyerte tartását, és egyenes gerinccel ült a párnázott széken. – Mesélje el, hol és honnan szerezte! A megfogalmazás volt más. Ismét elbátortalanodott. Emberen ilyen gyors változást még nem láttam: megjön az önbizalma, aztán tovaszáll. Egy ártatlan kérdést egy olyan követ, amiben benne rejlik a számonkérés lehetősége. – Megölte őket? – kérdeztem. – Istenemre, nem! – kiáltotta. – Akkor nincs miért félnie. Mesélje el! – Nem is emlékszem rá. Elővettem egy Glockot, és a homlokának szegeztem. – Akkor máris halott. – Várjon, lassan visszatér a memóriám! – Sejtettem – mondtam. – Segítek. Új-Aquitánia. Ketchikan-kastély. Innentől kezdve maga jön! Pillanatai voltak csak, hogy átgondolja a történteket, és ezt ő is tudta. Látta a 147

tekintetemben, hogy nem gyermekjátékot tartok a kezemben, és lazán meghúzom a ravaszt, ha úgy érzem, taktikázik. És ha látta, igaza is volt: tényleg nem haboztam volna szétteríteni az agyát a falon. – Nagyon régen történt, de… de emlékszem, hogyne emlékeznék. Legalább két ezred rohamozta Új-Aquitániát, és ezek csak a földi csapatok voltak, a bolygót komoly blokád alá fogták más hajók is. Nézze, fogalmam sem volt, hogy a mutánsok és mi mi a fenét is kerestünk ott, de a zsoldosnak nem az a dolga, hogy kérdezzen, hanem hogy harcoljon. – A lényegre! Kevés az időnk. A hajó újból megremegett, és a gyomromba szállt a torkom. A fedélzeti gravitáció komolyan rendetlenkedett. – Megtámadtuk a kastélyt, de nem jutottunk be. A vezérek kötöttek egy rövid tűzszünetet, de a harcok kiújultak – váratlanul és kegyetlenebben. Több századot is átvezényeltek, és végül legyűrtük az ellenállást. Én tagja voltam annak a szakasznak, amely elsőként hatolt be a Ketchikan kastélyba. Leeresztettem a Glockot, de nem tettem el. Komoran hallgattam a történetet. – Maga fiatal, nem tudhatja, milyen a háború igazi arca, s hogy valójában milyen is volt a gilleth-mutáns háború… – Pontosan tudom. Folytassa! – A zsoldosok nem csak abból élnek, amit fizetésként kapnak… – Ne siránkozzon! Tudom, milyenek a zsoldosok, és milyenek voltak a mutáns oldalon harcoló zsoldosok. Felesleges idetennie magát, akkor sem volt erkölcsös, most miért akar annak látszani? Egy zökkenést éreztem, és egy kis fordulást. A mozgás egyértelműen arról árulkodott, hogy nekicsúsztunk az űr-terminálnak, és visszavágódtunk róla. – Jól van! Jól! – emelte fel a kezét Buffington. – Akkor tudja. Benyomultunk a kastélyba, és szobáról szobára jártunk. Óriási, leírhatatlan pompában éltek a tulajdonosok. Csak a szolgák száma, nem a testőrcsapatoké, hanem a szolgáké, háromszázra rúgott! Végigjártuk a termeket, és kifüstöltük az épületből a maradék ellenállókat. Komoly munka volt, mert elszántan harcoltak még az utolsó pillanatban is. Ketchikanre a dolgozószobában akadtunk rá. Kilencen mentünk be, de csak ketten jöttünk ki… Még jó, hogy az asztalon volt a kezem, nem lehetett látni a remegését. – Benyitottunk, és rögtön plazmatűz fogadott minket. Nem csupán a férfi lőtt, hanem az asszony is. Beugráltunk és viszonoztuk a tüzet. Persze lángot fogott a berendezés, sorban egymás után gyulladtak meg az asztal, a székek, a polcok, rajtuk a rengeteg történelem előtti könyvvel. Persze, hogy égett, a papírnál nem ég jobban semmi. És még a falon is falambéria volt! Túlerőben voltunk, de a szerencse is a segítségünkre sietett. A tűzben lángot fogott a nő ruhája, és el kellett hagynia a fedezékét. Az egyik társam, akit Malcolm Motherwellnek hívtak, elkapta, és fegyvert szegezett a homlokához, így kényszerítettük a férfit, hogy megadja magát. Sírás fojtogatott. Botorság, mi? Mondják meg, hát nem botorság? Régen sírtam, talán hatévesen, azóta nem. És elhatároztam, hogy most sem fogok! Ócska, gyenge tulajdonság! Mert mi is történik? Semmi. Egy mesét hallok. Ez egy mese. Egy húsz évvel ezelőtti mese. Intettem a fegyverrel Buffingtonnak, hogy tovább, és örültem, amikor a világítás pislákolni kezdett. A francba ezzel a torokszorító érzéssel! Mi a fenét képzel a testem? Ki vagyok én? – Felemelte a kezét, és előjött. Akkor már minden égett csak a Rubens-kép nem, és csak ketten voltunk, Motherwell és én. A férfi eldobta a fegyvert, és jött. Egyre közelebb. Malcolm ráordított, hogy álljon meg. Emlékszem, hogy megállt, és én is előléptem, és mentem felé, hogy megmotozom. Amikor eléje kerültem, a háta mögé nyúlt, és egy fegyvert húzott elő. Én üvöltöttem, és lőttem is, de mellé, azt hiszem. Akkor láttam a lézer villanását, és valami meglökte a bal vállamat. Kiperdültem, és Malcolm előtt szabad lett a tér. Ő is lőtt, meg a férfi is. Malcolm talált. A földön feküdtem, amikor a férfi mellém zuhant. Üveges volt a tekintete, 148

és a mellkasán óriási, égett folt volt, mint amilyet a plazma csinál… Malcolm azt hitte, meghaltam, és elkezdte kifelé cibálni a sikítozó, hisztériázó nőt. Az elvesztette az eszét, és a puszta kezével esett neki. Én megfordultam, a hátamra hengeredtem, de képtelen voltam mozdulni, olyan sokk lett úrrá rajtam. Láttam, amint Malcolm húzza-vonja a nőt, az meg ellenáll. És akkor Malcolm megelégelte a huzavonát, és közvetlen közelről belelőtt…. Egy pillanatra kialudt a világítás, és amikor a fény ismét felgyúlt, egy levegőben úszó testet láttam. Raphael Buffington támadásra szánta el magát. Kiverte a kezemből a fegyvert, és a nyakam után nyúlt. Én ütöttem, és a fények ismét elmentek. Éreztem, hogy lecsúszik az öklöm az arcáról. Hanyatt dőltem a székkel együtt. Ismét világos lett. A földön birkóztunk, és éreztem, hogy edzett, jó erőben van. A kora ellenére is megőrizte fiatalos testi erejét. Fojtogatott, én pedig a földharcban szerzett kung-fu technikát alkalmaztam, amikor lerúgtam magamról. Feldöntötte az asztalok egyikét és jó néhány széket, ahogy elrepült. Ugrottam utána. Akármekkora zajt is csaptunk, elnyomta a riasztó ismételt vijjogása. Nagyobb lehetett a probléma, mint eddig, mert a rázkódások folyamatossá váltak. Ha jut időm találgatásra, azt mondtam volna, hogy most igazán összecsúsztunk az űrterminállal. Buffington ütött, megpróbált eltaszítani, de nem engedtem. Egyszer ragadtam meg, de akkor, mint a marokgépek: csak akkor engedem el, ha leszakítják a kezem. Minden dühöm benne volt abban a mozdulatban, amikor együtt felemelkedtünk, s én emeltem őt. Nem csupán talpra állítottam, de fel is emeltem a fejem fölé, megforgattam és nekicsaptam a falnak. Nem engedtem el, nekicsaptam még egyszer, s újra meg újra. – Meghaltak? – kiabáltam a villogó fényben, a szirénahang közepette. – Meghaltak, te szemétláda? Buffington, ha mondani is akart valamit, képtelen lett volna rá. Kinyílt az ajtó, benyúlt rajta egy kéz, és kirántott mindkettőnket. – Ideje menni – morogta Yann Gordon. – A tisztek, akik állítólag utolsóként lépnek le erről a luxusbárkáról, éppen most távoztak. A vezérlő üres volt. Lehajítottam Buffingtont a földre. – Meghaltak – nyögte. Eszméleténél volt. Nem vettem magamnak a fáradságot, hogy megöljem. – Holnap a bankra megyünk! – mondtam komoran Yann Gordonnak. – Megcsináljuk! Tudomásul vette.

39. Négy órával később César Pontieri hátratett kézzel rótta köreit Heinz Pikberg és Raphael Buffington előtt. César nem volt ideges, César nem volt dühös, César mosolygott. Különös önbizalmat ad az embernek, ha olyasvalakit szolgálhat, mint Roll Connaway. – Szóval nem árulta el az igazságot York Ketchikannek. – Nem, uram – felelte Buffington. – A Phaeton bukása után nem is érdeklődött. Csak a szüleiről akart tudni. De én azt mondtam, mindketten halottak. – Az anyja biztosan él? – Igen. Az apjáról semmit nem tudok, tényleg. Ahogy mondtam, több mint valószínű, hogy meghalt. De az anyja igenis él. César kuncogott. – Nagy tréfamester maga, Buffington! Miért nem árulta el az igazat Mr. Ketchikannek? Hiszen megölhette volna magát! 149

Buffington is elvigyorodott. – Ő csak egy választ akart. És megkapta a választ. – Az ex-zsoldos vállat vont. – Nem szeretem, ha fenyegetnek… César most már fennhangon nevetett. – Megkapta a választ! Ez jó! Nagyon jó! – Intett a katonáinak. – Mr. Buffington ettől a perctől kezdve örökös vendégszeretetünket élvezi. Zárják be egy cellába, és olvasszák be a kulcsát! Hogy York Ketchikan soha ne is halljon mást… Buffington üvöltése még sokáig visszhangzott a barlang falai között.

150

…és egy éjszaka

151

X.

40. A gondok este kezdődtek: James Donahue-nak alig lehetett beadni az injekciót. Az istennek sem akart hanyatt dőlni és széttenni a lábát. A La Passion elnevezésű szállodában kivettünk egy szobát: nem akartam ezzel a feladattal Vanessa lakására menni. Ugyanakkor egy nővér szállodai megjelenése nem volt összekapcsolható velünk. Egy ilyen nővér bármelyik szállodai lakosztályba hivatalos lehet. – Nem teszem szét a lábam – hajtogatta Donahue. – Drágám! – mondta az ápolónő, akit Yann Gordon szervírozott. – Én elég gyakran szétdobom, és higgye el, nem olyan kellemetlen. – És magának is benyomnak valamit a lába közé? – Donahue az injekcióra célozott, de ez most nem jött össze. – Többnyire igen. Na, mi lesz már, kukackám? Csak mi, férfiak voltunk bent a szállodai szobában, meg a nővér. Heather kint teázott a portán. Donahue leült az ágyra, aztán fölpattant. Rám nézett, intettem neki, hogy a nadrágját tolja le. Bámult, aztán letolta. Intettem, hogy mehet a kisgatya is. Sóhajtott, és lehullott az is. – Nem volt nehéz, mi? – mosolygott a nővér, – akinek melle óriási egyéb tehetségről is árulkodott, mint az injekció beadás. – Most üljön le az ágyra! Az ágy kifejezetten szerelmeseknek volt előkészítve – vörös selyemágynemű takarta. James Donahue ellenérzését ez legalább annyira táplálta, mint a pneumatikus injekció pisztoly látványa, meg az ampulláé, amiben 3-4 köbcenti nanobion fickándozott, várva, hogy az ondóhólyagjába kerülhessen. – Dőljön hanyatt, a lábát húzza fel! – rendelkezett a nővér. – Tegye szét! – És ha belegondolok, hogy az elején csak az olasztudásomra volt szükség! – nyögte Donahue. – Vagy ha arra gondolok, hogy kirántottam magát az amfiteátrumban abból a repedésből… hát, ha akkor tudom, hogy mi fog történni… – Kész – jelentette a nővér. – Mi? – Kész. Míg maga kesergett, én megcsináltam. – Nem is éreztem. – Érezni szerette volna? – A nővér megmozgatta az ujjait, és fölöttük ingerlően rámosolygott Donahue-ra. Azt hiszem, élvezte a szituációt. – Nem. – Jó. Felöltözhet! Donahue úgy kapta fel a kisgatyát meg a nagyot, mintha tűz ütött volna ki a szállodában. – Nem fog felállni – jutott eszébe aztán. – Tuti, hogy most nem fog felállni. Lebőgök, mint a repedt szónikus üteg. Alexandra előtt is meg maguk előtt is. 152

– Még egy ilyen siránkozó pasast! Hol szedték össze? De ezen is tudunk segíteni – mondta a nővér, és elővett egy másik aprócska szerkezetet a táskájából. – Mindenre készültem, ami fütyivel kapcsolatos lehet. – Nekem még egyet be nem ad! – mondta Donahue elszántan, és támadóállásba fordult. – Nyugi, ezt elég, ha a vállába benyomom. A merevedést a keresztcsonti gerincvelő reflexközpontja szabályozza, de az agykéreg is hatással van rá. Ha maga parázik, vagy nem tetszik a nő, akkor tényleg nem áll fel. Ez egy bionikus vezérlőchip, ami akkor is felállítja, ha nem akarja. Beépül az agyi és a gerincvelői nemi központba, és stimulálja az idegszinapszisokat, amikor megérzi a lehető legminimálisabb nemi vágyat is. Aztán az ejakuláció végén felszívódik a szervezetben, hogy ha legközelebb szüksége lenne rá, akkor is fizessen érte. Oké? Donahue kinyújtotta a karját. – Jöhet. A második injekció után a nővér nyújtotta ki a kezét, mi pedig fizettünk rendesen, mintha csak egy egész hajórakománnyi idegstimulánsot vettünk volna meg. Kis idő múlva Donahue felhívta Alexandra Geet komon, hogy hol is fognak találkozni ma este… Mi pedig még utoljára részletesen átbeszéltük a tervet, kinek, mi lesz a feladata – holnap. Amikor hazaértem, Vanessa még az eddigieknél is morcosabban fogadott. Ez körülbelül azt jelenti, hogy amikor ránéztem, szinte láttam a sötétséget az alakja körül, és e sötétségből, mint rideg villám, csapott ki tekintetének dühödt villanása. – Merre jártál? – kérdezte, mintha nem tudná, hogy tudom, hogy tudja. – Kiszálltunk a Raphaelre, fogadni egy vendéget. – Kit? Ki volt olyan fontos, hogy miatta szétlőjetek még egy űrhajót? Egy távolsági űrhajót! Egy személyszállítót! – A festmény, amit Connawayéknél láttunk… Emlékszel? – Ami miatt Césarral akartál találkozni, és lett az a lövöldözés az orgonakoncerten úgy, hogy még a műsort sem tudtuk végighallgatni? – Az. Látom, emlékszel. A festményről hoztak információt. – És miért nem mondtad nekem ezt előbb? Miért nem lehettem én is ott? Rendben, az eddigi kérdésekkel még megbirkóztam, erre azonban nem volt válaszom. Az igazság azonban az, hogy nem is akartam választ keresni, tréfával ezt most úgy sem üthettem el, mentségeket meg gyűlölök mondani, és amúgy sem volt ma sikeresnek mondható napom, úgyhogy kissé felhúzott állapotban ért Vanessa – amúgy féligmeddig jogos – számonkérése. – Mert nem akartam, hogy ott légy – feleltem. – Én hoztam Yann Gordont, én hoztam neked híreket, engem dugsz meg esténként, és nem avatsz be mindenbe – Vanessa teljesen kivetkőzött önmagából. – A kiállításra ki vitt el, ahol megismerted Connawayt? Ki, ha nem én? Én! Én! Én! – Te – mondtam. – Azt hiszed, nem tudok az uszályról? Mindent tudok. Elfelejtetted, mivel foglalkozik az apám? Az uszályra sem vittél föl, vártam, hogy megmagyarázd, de még csak szóba sem hoztad! – Talán ha nem csapnád rám az ajtókat, még tudnék is mondani neked valamit! – Egy frászt! Nem akarsz, az itt a baj! És nem is érdekel, hogy miért! Tűnj el a házamból, York! És vissza se gyere! Vissza se nézz! – A keze ügyébe került egy kerámiaváza, és gondolkodás nélkül hozzám vágta. A négyszáz éves porcelán úgy zúzódott szét a falon, hogy nincs az az ember vagy lény, aki azt összeragasztgatja. – Túlontúl akaratos vagy… – kezdtem mondani, mire fel repült felém egy egész üveg pia. Az, amely az asztalon állt, s amiből Vanessa iszogatott, mielőtt megérkeztem volna. Alig tudtam félreugrani előle, s a poharak és az ezüsttálca elől, ami rögtön utána következett. – Tűnj már el, nem hallod? Látni sem akarlak! És nem akarok hallani arról a kibaszott bankrablásodról, sem a csapatodról, de még Yann Gordont is megtarthatod magadnak. 153

Nem szóltam egy szót sem, csak megfordultam és elmentem. Még hallottam, hogy valami az ajtónak csapódik, széttörik, majd azt, hogy Vanessa hangosan zokogni kezd, de többet nem, mert a kiborgkomornyik udvariasan kitessékelt a házból. – Jó éjt, Mr. Ketchikan – mondta. – Zárlatos ünnepeket magának is – morogtam, és beszálltam egy alásuhanó, szabad jelzéssel mellém kanyarodó taxiba. Milyen érdekes: Yann Gordon vezette. Ez a manus mindenütt ott van.

41. – Servet lánya bemegy velük? – kérdezte Kálvin Pétert. – Alighanem – bólintott a nő. – Nem tudom pontosan, de szerintem be fogja vinni magával. Ismeri az időpontot? Kálvin elnyomta a cigit egy hamutálban. Szemtől szemben álltak: ezen az estén egy színházi előadáson futottak össze. Éppen szünet volt, és kint álltak a színház tetején, millió műcsillag alatt, melyek úgy világították meg a mesterséges parkot, mintha az ég szállt volna alá az épületre. – Holnap reggel. – Micsoda? – Péter egy pillanatra kiesett a szerepéből. – Nyugodjon meg, a folyamatot elindítottam még a darab elkezdése előtt! Az embereink felálltak a megfelelő helyekre. Klára ébresztése megkezdődött. Amint Ketchikan belép a bankba, a Memento mori! elindul a város felé. – Az Isten óvjon minket! – suttogta a nő. Kálvin megnézte az óráját: hamarosan folytatódik a Bűn és bűnhődés. Péter sokat változott az elmúlt időkben, de ezzel mindannyian így voltak. Mindegy, be nem vallotta volna, de ő is tartott a holnapi naptól egy kicsit. Jobban, mint attól a másiktól… Ez a Ketchikan kiszámíthatatlan. Őrült. Rodanski még nem aludt, a másnapi virtuális lapok híreit futotta át. Mielőtt lefeküdt aludni, mindig frissítette a lapokat. Megszólalt a kom, és zárt vonalat jelzett. – Stanislas? – Parancsnok? – Holnap reggel banknyitásra. – Mindhárom csapat? – Szükség lesz rájuk. És mindenünkre, amink van. – Ki irányítja az akciót? – Én. Én adok parancsot egyedül a támadásra. Jelen pillanatban még azt sem tudom, ki az ellenség. – Ketchikan? – Ketchikan a végrehajtó. Nekünk a fejek kellenek. – Értettem. – És még valami. Itt vannak az Űrtemplomosok. – Számíthatunk rá, hogy ők is a bankrablás miatt vannak itt? – Csak Klára miatt jöhettek. Lehet, hogy vissza akarják szerezni a szentjüket, vagy elpusztítani. Hárman vannak. Nézzen utánuk, Guillaume de Aubrey név alatt. Jó éjt! – Nem hiszem, hogy aludni fogunk… – Nem is így értettem. 154

Ahogy a hívó kilépett, Stanislas Rodanski riasztotta a PITHON-t. Bejövő hívást jelzett a Connaway-kastély komrendszere. A hívásazonosítás és a prioritások lefuttatása után a rendszer azonnal Arlene Connaway hálószobájába kapcsolt, és éles csipogásával felébresztette a nőt. – Arlene Connaway? – Igen? – Mondja meg a férjének, hogy készüljön! Holnap reggel indulunk. – Holnap reggel? – Vagyis hogy ma reggel. Már éjfél elmúlt. Ahogy nyit a bank. – Jól van, lányom. Átadom neki. És kívánom, hogy találd meg az apádat! – Köszönöm Mrs. Connaway. Biztos, hogy megtalálom. Rajtam nem múlik… – Sok szerencsét! A hívás után Arlene Connaway magára terítette mósuszillatú köntösét, és ment felébreszteni azt, akit Roll Connaway néven ismert a világ.

42. Egy szállodai szobában három férfi térdelt a földön egy kereszt előtt, és imádkozott. Fél térden álltak, mint papok és harcosok egy személyben, kezük haloványan vibráló, ultrahangélű kardjuk markolatán nyugodott, fejüket lehajtották. – Pater noster, qui es in coelis, sanctificetur nomen tuum… A kereszten Krisztus függött, teste euticénium és platina ötvözete, feje felett mentálglória ragyogott, mely az imádság szavaival egyre fényesebben fénylett. –… adveniat regnum tuum… A férfiak nem először mondták az imát. Nem először, de teljes hittel, s ezen mit sem módosított szavaik zengzetessége, vagy halksága. Ha kiáltják, sem hangosabb az ima, mint ha némán, de mélységes hittel formázzák emberi ajkak. A férfiaknak pedig szükségük volt támogatásra, és sokkal nagyobb szükségük, mint máskor… vagy korábban… Hiszen a száműzöttek most csak Istenben remélhettek támogatót. –… fiat voluntas tua sicut in coelo et in terra. –… „amint a mennyben, úgy a földön is.” A sokadszorra elsuttogott ima ereje egyre erősebben volt érezhető. A férfiak tenyere már izzadt, verítékük, mint síkos és meleg balzsam kente meg a kard markolatát. Homlokukról, hajuk és kriolitszemű fejpáncéljuk alól is verejtékcsöppek indultak útnak. – Panem nostrum quotidianum da nobis hodie. Ha kell, átimádkozzák az éjszakát. Ha kell, anélkül mennek majd harcba, hogy megkapnák az útnak indító jelet. Nem számít, harcolniuk kell azért, ami az övék. Harcolniuk kell, még ha a világ el is felejtette őket, még ha életük múlik is rajta, még ha a poklokat kell is megjárni érte. – Et dimitte nobis debita nostra… Mert nagy a mi vétkünk… hagytuk elveszni birodalmad az űrben… Az utolsó bástya, az utolsó erődítmény, az utolsó lélek, ami megmaradt egy valaha hatalmas és rettegett szervezetből, amely megvalósíthatta volna Isten országát a Földön. A Földön és az emberi világokon, de még az emberi világokon túl is. Nem számít az akarat vagy a szerencse, vagy hogy ki volt az ellenfél és mekkora volt. A három férfi mélységesen átérezte az űrtemplomosok bukásának fájdalmát, ott lüktetett szívükben. Elbuktak a Vaskesztyűsökkel szemben, de feltámadnak! Egyikük szeme sarkában 155

könnycsepp jelent meg. –… sicut et nos dimittimus debitoribus nostris… A könnycsepp legördült a férfi orcáján, s lassan vérré változott. Amikor a földre hullt, már vér volt. Senki nem vette észre. A vér most mit sem számított. Holnap ömleni fog jócskán. –… et ne nos inducas in tentationem, sed libera nos a malo. – „…szabadíts meg a gonosztól.” A gonosznak most római arca van, a gonosz most Rómában ül szent székén, s a te nevedet használja az ajkán, uram… Engedd szolgáidnak, hogy meghaljanak éretted! – Ámen. Krisztus glóriája felvillant, és fényével betöltötte az egész szobát. Földöntúli, szellemi fényében háromezer év elmondott, elkiáltott, elsuttogott imáinak ereje feszült. Krisztus ekkor kinyitotta a szemét a kereszten. – Bevégeztetett. Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto…11 Hajnalban ébredtem. Felültem az ágyban. A szoba üres volt, neszezés sem hallatszott. Halovány fény szűrődött be az ablakon: ezek még Conques éjjeli fényei voltak, nem a hajnal pírja. Az is ott lógott valahol az ég alján, de a szállodai szobám nyugatra nézett, és arrafelé még feketében fürdött az égbolt, és haragosszürkében a város fölé lenyomott felhők. Az éjszakai Conques már csak vegetált: aki nem aludt még, az is ereje végén járt… a szórakozóhelyek, kaszinók, bárok záróra felé közeledtek. Hajnali négy múlt. Még nem számíthatok Donahue megerősítő telefonjára, hogy túl vannak a szeretkezésen, s még nem kell odaszólnom Crowley-Wilsonnak, hogy ránk tegye rontását, pláne, hogy milyen rontást is kérek tőle! Korán van még. De akkor miért is ébredtem fel? Álmodtam. Nem az eljövendő eseményekről, nem is a múltról, álmom merőben szürreális volt: egy oroszlánnal hadakoztam, aki le akart győzni, s akit én képtelen voltam késsel, golyóval, plazmával vagy bármi mással megölni. Menekülni sem volt hova, mert mint a majom mászott a fákra, sziklákra, s olyan hatalmasat ugrott, hogy szinte már repült… Tudtam már, miért riadtam fel. Egy kérdés miatt. A kom felé nyúltam, és Heather lakosztályát hívtam. Az sem érdekelt, ha lehallgatják. – Igen? – szólt bele azonnal. A lány nem aludt. Nem is :nagyon csodálkoztam ezen. – Heather! Mikor tűnt el az apja? Szóval mikor volt a másik bankrablás? Halk lélegzetvételét hallottam pár másodpercig, aztán válaszolt. – Még a születésem előtt. Nem ismertem apámat. Húsz éve… Ez volt az a válasz, amit hallanom kellett. Guillaume de Aubrey felállt a fényben fürdő kereszt elől, s odaszólt a társainak. – Szóljatok conquesi testvéreinknek! Elérkezett a csata ideje. Gloria Patri…

11

Gloria Patri et Filio et Spiritui Sancto… (lat): Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek Istennek.

156

Angyalok viadala

157

XI.

43. Alexandra Gee hetek, sőt, hónapok óta nem volt ilyen jókedvű munkába menet. Nem számított, hogy Conques felett esőfelhők gyülekeztek, nem számított, hogy a siklóforgalom teljesen kaotikussá vált, sem pedig az, hogy késni fog a bankból vagy tíz percet, s ezért Félix Feuerbrecht legalább kétszer ennyi ideig mondani fogja a magáét, atomórákról és időfizikáról fog papolni, meg a világegyetem kvantumállapotáról, mindezeket persze szoros összefüggésben a pontossággal. Semmi nem számított, mert Alexandra szerelmesnek érezte magát. Jó volt a fiúval előző este, és jó volt ma reggel is, előző este a vacsora és a tánc, ezen a reggelen pedig az az elementáris erejű szeretkezés, amelyben rájuk dőlt a fél lakás. James a Steichein-kanyon fölött, a csillogó tótükör fölött türelmes és figyelmes volt, lágy és érzéki, most meg rámenős és kemény, türelmetlen és vad; egy férfi, két arc, és mindkettő imádni való. Egy aranyos jófiú és egy sármos rosszfiú – ilyenek a pilóták. Alexandra a bank előtt állva az órájára pillantott. Kilenc perc, kilenc perc késés lesz belőle. Rámosolygott a kétoldalt őrt ülő óriásra: ők megbocsátják. Tulajdonképpen Félix is meg fogja bocsátani. A nő elindult felfelé a lépcsőn, és most nem zavarta a feljárat tövében bóklászó auralátó fiúnak, Jean-Marcnak vigyorgása sem. Na és ha látja? Lássa csak, micsoda reggel áll mögötte! Kis taknyos! A bankajtó kinyílt előtte. Bent már folyt a mindennapi élet: ügyfelekkel telt meg a fogadótér. Alexandra elkapta a pszichikusok pillantását, és most – szokásától eltérően – rájuk mosolygott. A hüllők nem fogták a jelet, de ez a nőt egyáltalán nem zavarta. Neki jólesett. Igazolta magát a bejáratnál, és amikor az írisz- és hangazonosítás mellett a DNS-teszt is azonosságot mutatott ki, az ajtó kinyílt előtte. Félix jött szembe, és emelte az ujját, amikor Alexandra váratlanul egy puszit nyomott főnökének az arcára, és ellibegett mellette. Félix ott maradt felemelt ujjal és bennszakadt mondanivalóval, mint valamiféle sóbálvány. Hiába, erre ő sem volt felkészülve. Egész jól kezdődött ez a munkanap. Vajon mennyire kelt feltűnést három férfi és egy nő egy bankkal szemben Conquesben, ha éppen sikerül titokban tartaniuk a bankrablási szándékukat? Nyilván semennyire, mert a város ezen a délelőttön komoly nyüzsgést és életet produkált. Siklók, gyalogosok, magánszárnyasok, még egy-két űrreptérről startolt, alacsonyan szálló űrhajó is… mind-mind ott voltak a képben. Na de mi van akkor, ha már a fél világ tud a bankrablási szándékról? Érdemes akkor titkolózni? 158

Nyilván érdemes, mert a fél világ – az a fele, amelyik tudja, mi fog következni – úgy tesz, mintha minden rendben menne. – Sosem bocsátom meg magamnak, amit tettem – mondta Donahue magába roskadva. – Gondolkodott volna előtte! – nyögte Heather. Sötét árnyak ültek az ő arcán is. – Nyugalom. Nekem is szar a közérzetem – válaszoltam. Ez azt jelenti, hogy Jonathan Crowley-Wilson jó munkát végzett. Mindannyian meg vagyunk átkozva. – Ne haragudjon, de ez sem dob fel – morogta Donahue. – És tudja, milyen rontást akasztott ránk? – kérdezte Gordon. – Majd utána felhívjuk, hogy mondja el. – Kitérő válasz volt, nem mondtam sem nemet, sem igent. Nem vették észre. – Maga bízik benne? – kérdezte Yann Gordon. – Eddig nem hittem az erejében, de most… remélem, készült valamivel, amivel vissza is tudja vonatni a rontását. Mert Crowley-Wilson tipikusan az az alak, aki akkor tesz meg valamit, ha abból haszna van. – Ezt maga mondja? – néztem rá. – Egy dolog a pénz és más az önös érdek. Nem is sejtem, hogy Crowley-Wilsont mi hajtja, de hogy nem a pénz, az biztos. Ha pedig ilyen ereje van, hogy átkot mond ránk, és mindannyian ki vagyunk tőle ütve, rossz a közérzetünk, akkor mivel lehet még motiválni? Mintha az ördöggel kötöttünk volna szövetséget… Ha már Gordon is érzi, akkor minden rendben. Vagy éppen hogy semmi nincs rendben? – Mennyi az idő? – kérdeztem. – Kilenc-húsz. Tíz perc múlva Miss Gee fölött átveszik az uralmat a nanorobotjaink. – Lassan indulhatunk! – Cigizik? – kérdezte Donahue. – Nem – mondtam. – Én sem. Kér? – Adjon egyet! Öt perc alatt a végére értünk, úgy szívtuk, hogy behorpadt tőle a homlokunk. Alexandra Gee a materiálizációs presszógépet akarta éppen bekapcsolni, amikor megérezte az első szúrást a méhében. Majdnem olyan volt, mint a menstruációs görcs. Az nem lehet – villant a nő fejébe a gondolat. – Még hat nap… Megtámaszkodott, és megpróbálta kitalálni, milyen fájdalom lehet ez. Elszokott volna az ilyen heves szeretkezésektől?… A fájdalom újra jelentkezett, de most mellrészen. Nehezebbé vált a légzése. Szétsugároz? Még két mély légzés, és a homloka mögé is bevillant. Akaratlanul a fejéhez kapott, közben elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Térdre esett. Zihált. Nyílt az ajtó, Félix jött be. Az ajkán ült megint a mondanivalója, ami ismét csak benne maradt. A középkorú férfi ijedten ugrott a nőhöz. – Valami baj van, Miss Gee? Nem érzi jól magát? Hozzak vizet? Alexandra Gee haragot érzett, és legszívesebben az arcába sikította volna, hogy különben miért térdelne itt a földön. Aztán ez a szándék kihunyt benne. Felnézett, s csak annyit mondott: – Nyugodjon meg, Félix! Minden rendben. Minden a legnagyobb rendben. A tekintete arról árulkodott, hogy tudja, mit csinál… és elkapva szájon csókolta a meglepett Félix Feuerbrechtet.

159

44. Elindultam a bank felé, nyomomban a többiekkel. Átvágtunk az utcán. Nem láttam senkit, de biztos voltam benne, hogy mind figyelnek: Roll Connaway, Cesar Pontieri, CrowleyWilson; aztán a másik két csapat: Klára és az űrtemplomosok; no és a negyedik, a PITHON. Abban is biztos voltam, hogy senki nem fog megmutatkozni, ameddig bentről el nem indulunk kifelé. Egy kis barna gyerek ácsorgott a lépcső aljában: a tekintetéből szinte sugárzott, hogy nem engem néz, hanem az alfámat. Az arca elfintorodott, majd kissé hátrébb lépett, mintha csak fertőző lennék. Végigmérte a többieket is, és láthatóan megijedt. Meg vagyunk átkozva. A vállamon egy hengerben ott lapult a Herden-100-as, a többieknél meg a szokásos Poupée. Heather annyi detonátort és olyan erős multidimenzionális térgenerátort aggatott magára, illetve tett bele virágos ikonrendszerébe, amennyivel tényleg fel lehetett volna lőni a bankot a csillagokba. Felballagtunk a lépcsőn, aztán én letettem a Herdent a bejárat mellé. Nekitámasztottam a falnak. – Mindjárt jövök. Fegyver nélkül léptem be a terembe. Hüllőszemek fogadtak és bámultak meg, majd a pszichikusok idegesen felsziszegtek: amennyit a gondolataimból láttak, elég volt nekik egy nagyobb agyérgörcshöz. Az elme zugaiból fekete ködként szivárgott át saját tudatukba a mindent elnyomó idegen rontás. A falakra pillantottam. A biztonsági rendszer még áll. A fogadótérbe vezető ajtó zárva. Mit csinál ez a nő? Mintha kissé késne! Alexandra Gee csókjával gyorsan szaporodó bionok milliói kerültek bele Félix Feuerbrecht szervezetébe. Mire a férfi felállt, a nyálkahártyán keresztül már fel is szívódtak vérébe. Mindez pillanatokon belül hatott. A vérárammal a bionok egy része eljutott az agyba, rátelepedett a szinaptikus kapcsolatokra, és az egész neurokémiai hálózatot irányítása alá vette. Ahol kellett, ott gátolta az ingerület terjedést, ahol viszont szükség volt rá, maga váltott ki ingereket. A bionok félelmetes precizitással dolgoztak, mintha csak két agy csúszott volna össze, akárha két galaxis: egymáson léteztek anélkül, hogy kárt szenvedtek volna… Félix természetes akarata megszűnt létezni. Egyetlen pszichikus sem tudhatta, hogy hátul, a teakonyhában mi történik. Félix Feuerbrecht, mintha mi sem történt volna, visszaindult a szobájába. Ott magára zárta az ajtót, és leült személyes terminálja elé. Bemondta az azonosító kódot, és elvégezte azokat a teszteket, amikre a gép kérte. Ezek után megadta a dupla biztonsági kódot, és külső értékszállításra hivatkozva lekapcsoltatta a központtal a multidimenzionális sztázisteret. Újabb kódok és újabb biztonsági ellenőrzések kellettek, míg a belső fegyverrendszereket kiiktatta. Ez szerencsére gyorsabban ment, de megvolt az oka: ezeket a megszakításokat maximum öt percig lehetett fenntartani, és legfeljebb napjában kétszer kerülhetett rájuk sor. Öt perc, azaz háromszáz másodperc. És utána az összes fegyver, az összes zár ismét működni fog. Kikapcsolt a multidimenzionális sztázistér. Yann Gordon azonnal akcióba lépett, és halovány elektromágneses zavaróhálót terített a bankra. Nem feltűnőt, nehogy támadásnak vegyék a biztonsági rendszerek, viszont annyira erőset, hogy minden rádiójelet az értelmezhetetlenségig megzavarjon. A sztázistér után sorra lekapcsolódtak a belső teret figyelő álcázott fegyverek, rejtett 160

harcászati számítógépek. Én rögtön észrevettem, mert számítottam rá, de a pszichikusok és a szintetikus őrök nem. Donahue és Gordon lépett be az épületbe, öltözékük alatt két-két fegyverrel. Nem volt már, ami riasszon, így viszonylag kis feltűnéssel elvegyültek a várakozók között. Heather kint szentségelt a Herdenem tokja mellett. Kinyílt a hátsó részbe vezető ajtó, és Félix Feuerbrech lépett ki. Rögtön elindultam felé, igyekeztem a benti auralátók és pszichikusok elől némiképp eltakarni. – Üdvözlöm, Mr. Ketchikan! – nyújtott kezet. Természetesen mozgott, s mivel nem volt rajta semmiféle árulkodó jel, csak a rendszerek lekapcsolásából sejthettem, hogy nanobionok vezérlik és nem a szabad akarata. Habozás nélkül beletettem a kezébe két kábítópisztolyt. Félix visszatért az ügyfélszolgálati részbe. Láttam, amint elmegy Alexandra Gee mellett, és a kezébe csúsztatja az egyik fegyvert. Ha nekik most sikerül feltűnés nélkül elvégezni második feladatukat is, akkor csendben és felhajtás nélkül elfoglaltuk a bank épületének egy részét. Ránk fért volna, hogy most ez csendben és felhajtás nélkül sikerüljön. Reggel egyébként Heather kijelentette, nem hiszi el, hogy menni fog. Emlékeztettem rá, hogy a Raphaelen ő tüzelt először, s ha nem teszi, azt is elintéztük volna csupán kis felhajtással. Erre azzal vágott vissza, hogy legalább tizenöt aktivált fegyver volt a vezérlőben, az egyik biztosan elsült volna akkor is, ha ő nincs ott. Nem vitatkoztam vele, amúgy sem lett volna értelme. Félix és Alexandra körbejárt, és a meglepett alkalmazottak mindegyikéhez hozzáérintette a kábítópisztolyt. Az idegméreg a szervezet ingerületátvivő sebességénél ötször gyorsabban bénította le az áldozatokat, akik attól a pillanattól kezdve kikapcsolt kiborgként ültek a helyükön. Ez volt a legfinomabb megoldás a kiiktatásukra. Gordon a szintetikus őröket deaktiválta egy-egy annihilátorral. Öt lövés, és úgy csuklottak össze, mint a zsák. James Donahue nem finomkodott a pszichikusokkal: egyszerűen leütötte őket. – Maga tényleg rasszista – mondtam neki. – A hüllő nem ember – nézett vissza rám. – Az ilyen okosságokat szórólapokon terjesztik, vagy közszájon forognak? – Mit gondol, legtöbbször mi volt a téma a Köpök Az Idegenekre bárban? Még mindig nem szólaltak meg a riasztók. Heather rontott be, és már csomagolta is ki az ikonjait: a bank fogadóterme hirtelen virágos mezőhöz vált hasonlatossá. Kellemes, tavaszi illat ömlött szét, és méhek meg pillangók repkedtek körülöttünk. – Kicsit fejlesztettem rajta – mosolygott szelíden a lány, amikor a kezemre szálló pillangóról egyenesen rápillantottam. – Siessen! Az időzítő már csak kilencven másodpercig fog működni! Ő is hatékony volt, mert aprócska dimenziókapukat nyitott maga körül, mért, kimért, bemért, aztán detonátorokat és robbanószereket pakolt a tér hasadékaiba. Már-már olyan volt, mint egy láthatatlan hangszeren játszó zenész. Én kiléptem a Herdenemért. Mire visszaértem, Heather már a hasadékokat zárta, majd megfordult és ránk mosolygott. – Kész – jelentette. – Az összes ide befutó biztonsági vonalat megszakítottam, és a fegyverek vezérlőrendszerei kiiktatva. A hátsó részekhez vezető ajtóban Alexandra állt. Donahue odalépett hozzá, és megfogta a kezét. A nő egy robot tekintetével meredt rá, mert legvégül – a programja szerint – az átjáró kinyitása után önmagát is beinjekciózta. – Még ne! – tettem Donahue vállára a kezem. – Szeparáljuk le a szintet, ne juthasson senki le föntről, aztán menjünk hátra! Az első akadályon túljutottunk. A második nehezebbnek ígérkezett.

161

45. A PITHON mesterlövészei úgy rátelepedtek a városra, mint varjak a vetésre, vagy mint meteorológiai sztázismező a hidroponikus ültetvényekre. Ötkilométeres körben minden magasabb épület tetején ott voltak, és a lézeroptikás Grien-Mortensen irányzékába befogták a Rational Bank miden egyes ki- és bejáratát, ablakát. A bank falának megcsavart kvarkdimenziójú szerkezete miatt nem láthattak át rajta semmilyen technikával: különben egyszerű dolguk lett volna. – Itt a Három-Négyes mesterlövész. Látom. Egyes célpont kilép a bank ajtaján – jelentette Ian Barber a fegyvere mögül, a sportcsarnok tetején hasalva. Kényelmes mesterlövész-fészke volt, akár napokat is el tudott volna tölteni itt. – Célon vagyok. – Itt Kettő-Ötös. Én is. – Senki ne lőjön! Ismétlem, ne lőjön! – adta ki a parancsot Rodanski. – Működő, egyes besorolású harcászati rendszert regisztrálok – jelentette a Három-Négyes. – Nem tudnám átlőni. Stanislas Rodanski is a terepen volt, de a kommunikációs és irányítóközpontban, ötutcányira a Rational Bank épületétől. Tizenkilencen sürögtek körülötte: a bank környezeti értékeit figyelték és elemezték, illetve igyekeztek figyelemmel követni a városban a különös dolgokat, amik összefüggésben lehetnek Ketchikanékkel. Rodanski nem akarta kihagyni az akciót: az utóbbi évek legnagyobb eseményének ígérkezett, ezért bevetési ruhát öltött magára. Úgy vélte, amúgy is itt az ideje megmozgatni kicsit elnehezült tagjait, és ismét használni a beleoperált implantokat. Ha már ennyit áldozott rá az állam, éljen vele még legalább egyszer… Már túl volt az ingerületátvivő sebességet meggyorsító narkotikumok szervezetébe juttatásán, és úgy érezte, minden, ami történik, hihetetlenül lassan történik. Ám tudta kezelni ezt az állapotot: nem volt egy ideges ember. A bank riasztópanelje fölött ült. A rendszer nem jelzett semmi különöset. A panel mellett Conques tetszés szerint nagyítható holomodellje több szinten ábrázolta a várost és annak épületeit. A holomodell a legfrissebb információk alapján lett megjelenítve: a műholdas adatok között a mozgó emberek is szerepeltek. Ha Rodanski a bankra nagyított, láthatta, kik sétálnak az utcán. Ha az utcaszint fölé húsz méterrel tette a vízszintes pontot, akkor a szomszéd házak ezen a szinten lévő szobáiba is beláthatott, láthatta az embereket mindennapos munkájuk közepette. A bank és mindazon épületek persze, amelyeket valamiféle erőtér védett, szilárd tömbként voltak jelen az ilyen szintezős képeken. A parancsnok ráugratott a holomodellen a bejáratra, ott is a lépcső teteji területre. York Ketchikan éppen lehajolt valamiért. – Felveszi a fegyvertokot – mondta a Három-Négyes – és bemegy. Bent van a Herden a bankban. – Rendben. Figyeljenek tovább! Továbbra sincs tűzparancsuk! Az ajtó összezáródott York Ketchikan miniatűr holoalakja mögött. – Hány túsz lehet a bankban, Bart? – kérdezte Rodanski Bartholomew Foreyt, a PITHON ezredesét. – A nyitás óta tizenhatan mentek be ügyfélként, és egy jött ki. Tehát tizenöt ügyfél, plusz a bent dolgozók. Azoknak a száma kétszáztizennyolc fő. Mindet túszul ejthették? – Nem, csak az ügyfélfogadási részt. A többieket nem. – Rodanski az adatokra pillantott. – Ott a szintetikusokat és a hüllőket leszámítva huszonketten dolgoznak. Tehát harminchét túszuk van. – Van valami információnk, hogy ezt mivel csinálták? Rodanski elvigyorodott. – Sperma alakú nanobionokkal. – Micsoda? – Zseniális ötlet, nem? Belülről kapcsoltatták ki a biztonsági rendszereket. Egy leleplezhetetlen emberük tette, aki maga sem volt tisztában vele, hogy mit is fog cselekedni. 162

Kíváncsi vagyok a továbbiakra is. – Nem értem, miért nem kameráztuk be a bankot – értetlenkedett Forey. – Akkor láthatnánk mindent, és nyomon követhetnénk őket. Shuttleworth nem támasztott volna akadályt az ügyfélszolgálati rész külön láncon működő bekamerázása ellen. És ki tudtuk volna lopni a képet valahogy. – Nem akarunk bemenni a bankba. És nem akartunk felzaklatni senkit. Még csak az hiányzott volna, hogy Shuttleworth kivezényelje a biztonsági századát. Gordon parancsnok elképzelései szerint megyünk előre – válaszolta Rodanski. – Megvárjuk, amíg kijönnek… – Hát… Yann Gordon tudja, mit csinál. – Én is úgy hiszem. Mi van a három nukleárbriggel? – Egyelőre várnak. – Jól van, tegyük azt mi is! A páncélteremhez vezető, enyhén lejtő folyosó elején megtorpantunk. Úgy tűnt, mintha semmi nem állná utunkat a lenti sziklaterembe vivő második ajtóig. A bank holomodellje alapján – amit volt alkalmam nagyon alaposan kiismerni – viszont itt három térhasadéknak kellett lennie. Yann megpróbálta bemérni, de nem kapott pontos értékeket. – Tudja, mit csináltak régen, ha meg akarták nézni, milyen mély a kút? – kérdeztem tőle. – Belenéztek? – bámult rám ólomszabdalta arcával. – Mondjuk nem volt infrájuk, és nem láttak semmit. – Legalább száz megoldást tudok. – A legegyszerűbbet! – Ledobtak egy követ. Donahue már ment is kifelé. Egy kerekes székkel tért vissza. Beállította a folyosóra, majd erősen meglökte. Úgy három méternél a szék megpördült, az oldalfalnak csapódott, mintha láthatatlan örvény kapta volna el, aztán kéken felvillant és eltűnt. – Ott az első – mutatta Donahue. Heather egy dimenzióhasadékot nyitott a fal előtt, és beledugta kis mérőműszereinek egyik felét. Mintha meghőmérőzött volna egy másik világot. – Ezt a falat nem tudom lerobbantani, csak úgy, hogy a fél város beleremeg. Kvantumszinten kötött, minden térdimenzióra ráhúztak egy nyolcadikat. Ha csak egy tenyérnyi részt ki akarnék szakítani belőle, itt minden kifordul önmagából. – És a páncéltermet elnyeli egy ilyen térhasadék – biccentettem. – Igen, pontosan így tervezték. Multidimenzionális technikákkal itt semmire sem megy. Hagyományos robbanószerből meg egy űrhajórakománnyi kéne. De nem indultunk volna el, ha erre nem lenne megoldás. Mérjük be az első térhasadék irányát, kvantum- és rezgésállapotát! Heather? A lánynál voltak az ehhez szükséges eszközök. Közelebb óvakodott a láthatatlan nyíláshoz, amelynek túloldala lehetett tőlünk egy mikronnyira is, csak egy másik világban, vagy akár ezer fényévnyire innen, szintén egy másik világban. És hogy ott mi fogadja a véletlen beesőt, az megint egy másik kérdés… Minden bizonnyal valami kellemetlen meglepetés. – Ne bámulja a semmit! Hozza a cuccait és a gravitációs detonátorokat! – Ide kellettek? – Nem is a majálisra! Heather nem zárta be illatozó ikonrendszerét, így hamarosan visszatért a megfelelő mérőeszközökkel. Néhány próbalövedéket megeresztett a dimenzióhasadék felé. s közben folyamatosan regisztrálta eltűnésüknél a másik világegyetem kvantum- és energiajellemzőit, s a megnyíló hasadékon keresztül mérhető egyéb, beszédes állandókat, no meg magának a hasadéknak a rezgésszintjét. Tíz percbe tellett, mire tudtunk annyit, hogy léphessünk. Mondtam Gordonnak, hogy gyújtsa be az űrhajók egyikének hajtóműveit. Három 163

nukleárbrigget kértem tőle, automata vezérléssel. Szolárbrigget akart hozni elsőként, merthogy az a típus fejlettebb és gyorsabb, de az kicsit pukkan, és nekem fúziós meghajtással kellettek a hajók. Kicsit brutális, tudom, de a hajtóműnek legalább akkora szerepe van a folyosón történő átjutásban, mint a távolságok legyőzésében. Gordon megszerezte, és pályára állította őket Conques felett. Nem árultam el neki, mire kellenek, minek mindenkinek mindent tudnia, amikor még én sem tudok mindent? Ezek után betápláltuk az első nukleárbrigg irányítórendszerébe a térhasadékról nyert adatokat. Olyan volt ez, mint egy ujjlenyomat: pontosan lehetett a segítségével azonosítani a dimenziót, ahova át akarunk kerülni. – De ezt a térhasadékot nem fogjuk tudni a túloldalról bezárni – akadékoskodott Heather, amikor rájött, hogy mit csinálunk. – Maga átküld egy nukleárbrigget, de teljesen feleslegesen, mert hogyan találja meg ezt a rést egy végtelen és ismeretlen világegyetemben, amelyet nem is ismer? – Nem fogom keresgélni – mondtam. – Egy féregvezetékre való csatlakozás energiaszintjét produkálom a túloldalon a nukleárbrigg átjutási helyénél, és itt, ennél a dimenziórésnél, így bizonyos elméletek szerint létrehozom egy féregvezetéknek a szellemnyomatát a mi világunkban, függetlenül attól, hogy a túloldalon milyen messze is van a két, mi világegyetemünkre nyíló dimenziórés egymástól. Ez a vezeték amolyan szellem-köldökzsinór lesz itt, ebben a világban. Aztán amikor az a fönti rés bezárul, automatikusan bezárja ezt is. – Maga gyakran álmodik megvalósíthatatlan dolgokat? – Nem hosszú időre, csak egyetlenegy nanoszekundum töredékére. – Én egy nanoszekundumnyi időre sem tudok repülni, akárhogy is csapkodok a karommal. Tudja, miért? Mert lehetetlen. Elvigyorodtam. – Gordon! Küldje át azt az űrhajót abba a dimenzióba! És ne zárja be mögötte a kaput! – Az űrhajó teljes energiatartaléka is csupán hat másodpercig képes fenntartani a két világ között a kapcsolatot. A fúziós reaktorok nem bírják tovább, ennyi idő után menthetetlenül összeroskadnak a túlterheléstől. – Több lesz, mint elég! Amint az űrhajó átér, robbantsd rá a résre a hajtóművet! Látható legyen a mi világunkból a villanás, de nem kell több. Nem kell nekünk hat másodperc. Heather, kérem, tolja a hasadékhoz olyan közel a gravitációs detonátorát, amennyire csak tudja, majd süsse el! – Tényleg ívet fog húzni – gondolkodott el Heather, aki mindannyiunknál járatosabb volt a multidimenzionális dolgok terén. – A bolygó rásegít a gravitációs vonzásával. – Így van – mondtam. – Ki fogja fordítani a teret. – Ez nem biztos. – Beszippantja a fél várost. – Csak a törmelékeit, ha egyszer már kifordította a teret. De erre egy jó barátom csupán húsz százalék esélyt adott. – Az sok. – A nyolcvan több. Ez matematika. Ne ellenkezzen! Heather nem is ellenkezett. A dimenziórésnél bekészítette a gravitációs detonátort. Ám láttam, hogy Gordon is megakadt egy kicsit. – Mi a baj, Yann? – kérdeztem az ólomarcú férfit. Eddig nem volt jellemző rá a lelkiismeret-furdalás vagy a tétovázás. Most vajon miért? – Ez elpusztíthatja Conquest? – Ha a városra gondol, igen. Ha a bolygóra: a válaszom az, hogy részlegesen. De egyáltalán nem biztos. Hallhatta: egy a négyhez az esélyünk rá. Voltam sokkal rizikósabb helyzetekben is. – Én is, de ez nem… 164

– Nem? Micsoda? Válasz? Igaza van. Küldje el azt a nukleárbrigget, és meglátjuk, mi lesz. Ha nem sikerül, rengeteg rosszfiút és meg nem értett, tehetségtelen művészt magunkkal viszünk a halálba. A bűnüldöző szervek és a műkritíkusok is hálásak lesznek nekünk. Az utókor megörökíti az eseményt több vonalon is. Kell-e ennél több? Ha nem sikerül, halhatatlanok leszünk, ha sikerül, egy lépéssel közelebb kerültünk a célunkhoz! Yann Gordon nem gondolkodott többet, szerintem a monológom végképp betette nála a kaput. Fogta a távirányító konzolját, és kiadta a parancsokat. Conques fölött kivált hármas rajából az egyik nukleárbrigg, maga előtt generált egy dimenzióhasadékot, és belesiklott. Egyenesen az ismeretlenbe, ahonnan amúgy sem volt az esetek többségében visszatérés, most meg semmiképpen sem. Hogy mekkora is lesz az a robbanás a bolygó fölött, egyikünk sem fogja tudni. Ha ott lennénk is az űrben, a dimenziórésnél, az űrhajó mögött, csak egy vöröslő pukkanást láthatnánk. Mi itt lent, a földön, a bankban egy sokkal, de sokkal kisebb vöröslő pukkanást fogunk látni. És milyen is az ember? Ha tudja, hogy a fejére omlik az egész világ, és semmit nem tehet ellene, akkor is felemeli a karját, hogy valamiképpen óvja magát. Percekig röhögtem Donahue-n, aki a robbantás előtt a feje fölé emelte a kezét. Stanislas Rodanski a monitorokon nyomon követte az első nukleárbrigg eltűnését. Már akkor megkapta a képet a konferenciaasztal fölé, amikor a hajónak begyújtották a hajtóműveit. A hajtóművek vörös köre felizzott: a magfúzió beindult. Az űrhajó lassú siklásba fogott, majd hirtelen megbolydult előtte a világegyetem szövedéke – látszott a csillagok gyors kihunyásán, akárcsak a műszerek hirtelen veszélyesbe futó értékein. Aztán a nukleárbrigg belesiklott ebbe a résbe, és eltűnt. Csak egy gyorsan eloszló vörös karika maradt utána. – Mit mond az elemzés? – kérdezte Rodanski a PITHON központjában, a műszerek mellett ülő kollégáit. – Mi a fenét láttunk az előbb? Mert eltűnt egy félmilliárdot érő űrhajó! – Ööö… – mondta az elemzőtiszt. – Ennél kicsit pontosabban – felelte leheletnyi idegességgel hangjában Forey ezredes. – És érthetően, ez sokat számít! – Igen, uram, igyekszem. Egy dimenziórést nyitottak Conques felett, melyből egy feltehető fúziós robbanás után egy gravitációs egyenes mentén valamiféle energialöketet vonzott, és szellemcsíkot húzott a nukleárbrigg és a bank között. – Ez az érthető vagy az érthetetlen verzió volt? – Ennél érthetőbben nem megy. – Milyen kapcsolat volt ez? – Nagyon rövid. Egymilliomod másodpercig állt fenn. Szabad szemmel látható volt a robbanás szele, a többi nem, de rögzítettük. Mintha… Szóval igazából olyan árnyképszerű, visszajátszhatom. Jár japán színházba, uram? – Hogy jön ez ide? – Mint a kabuki színház. Ennél jobb nem jut eszembe, elnézést, uram. – Hogy hívják magát? – Masahi, uram. – Ott vannak a folyosón – szólt közbe hirtelen Rodanski. – Most járnak a trezorhoz vezető folyosón. Ez a mutatvány a dimenziórések egyikének a kiiktatása volt, nem tudom, hogyan, de biztos vagyok benne, hogy annak szánták. Ha megismétlik, sikeres volt az első akció. Forley tekintete ékesen árulkodott: az ezredes nem értette Rodanski bizonyosságát. Elfogadta, de nem értette. – Mert csak három hajójuk van. Három rés, három hajó. Ha az elsőt nem sikerült volna kiiktatni, akkor hagynák az egészet a fenébe, kettővel már amúgy sem tudnának mit kezdeni. Érti? 165

– Igen. – Nem kis teljesítmény, és ahogy nézem, el fognak jutni a páncélterembe. Temporikus gyorsítójuk van… a zárat ki tudják lőni. De mit kezdenek az Alef-osztaggal? – És ezt mind az állam pénzéből – csóválta a fejét Forey. – Most nem tudom, ki az ostobább, mi vagy ez a Ketchikan. Eddig másfél milliárdunkba van. – Ne feledje a Herdent! Azt már soha nem kapjuk vissza, nyugodtan hozzáadhatja a költségekhez. Forey sóhajtott. – És még mennyibe fog kerülni a város helyreállítása! Most Rodanski meredt értetlenül rá. – Nincs a városnak semmi baja. – Ha megvárjuk, hogy kijöjjenek, akkor biztos lesz. Ekkor aztán – a monitorokon jól látszott – beindultak a második nukleárbrigg hajtóművei. Oremus! – kiáltotta Guillaume de Aubrey az űrtemplomos sereg fölött Conques Szent Péterről elnevezett székesegyházában. A szétvert rend nagymestere a kezét a magasba emelte, míg harcosai mind előtte térdeltek. Oldalt fotonfáklyák fényei lobogtak: ugráló fénybe vonták a sötét templombelsőt, melyet alig-alig világított be a hosszú, keskeny ablakokon beszüremlő gyenge napsütés. – Gratiam Utam, quaesumus. Domine, mentibus nostris infunde, ut qui Angelo nuntiante Christi, Filii tui incarnationem cognovimus, perpassionem ejus et crucem ad resurrectionis gloriam perducamur. Per eundem Christum Dominum nostrum. Amen.12 – Ámen – visszhangzott a templomhajók boltívei alatt több száz torok válasza. Conquesben élt az Űrtemplomos Lovagrend legtöbb rejtőző harcosa. Alvó lovagok. Védték azt, ami az övék.

46. A mi nézőpontunkból olybá tűnt, mintha a folyosó két fala összetalálkozott volna elöl, nem is a végtelenben, de vagy három méterre tőlünk: kis kúpba fordult a tér, majd egy pukkanás kíséretében eltorzult szerkezete ismét kiegyenesedett. Nem is pukkanás, inkább csattanás volt: mint amikor egy vizes lepedőt egyetlen energikus mozdulattal kicsapatnak. Jöhetett a próba. Donahue hozta a következő széket… illetve szék helyett a következő alanyt: egy éppen eszmélődő pszichikust. Finoman megtaszította, mire a ronda hüllő pár gyors, egyensúlyvesztést kockáztató lépéssel előrebukdácsolt. Áttántorgott a dimenziórés helyén, és két méterrel arrébb nekidőlt a falnak. – Nincs rés – mondta James Donahue. – Az utolsó eltűnt. – Ezt megcsináltam. – Heather majdnem táncolt örömében. – Jöhet a páncélterem! Visszafogtam. – Még nem, kislány! Előresétáltunk. Megragadtam a pszichikust, és még előrébb taszítottam. Egy apró rezdülés erejéig éreztem az ellenállását, ami rögtön ezután megtört: nem volt harcos típus. Pár lépcsőfok következett, amely mintha egy másik világba vezetett volna át. Ijesztő volt a bank modern fogadóterme és hipertechnikai felszereltsége után a változás: mintha csak egy 12

(lat): Könyörögjünk! Kérünk téged. Úristen, öntsd lelkünkbe szent kegyelmedet, hogy akik az angyali üzenet által szent Fiadnak, Jézus Krisztusnak megtestesülését megismertük, az ő kínszenvedése és keresztje által a feltámadás dicsőségébe vitessünk Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

166

titkos templom belsejére nyílt volna a folyosó. A falak kidolgozása durvábbá vált, a sima felületet hullámzó, sziklaszerű felület váltotta fel, megannyi árnyék szabdalta vájattal. A fény is krémsárgába fordult, és akkor már mindannyian láttuk a hatalmas ajtószerkezetet a távolban, túl a lépcsőn, a folyosón és egy teremmé kiöblösödő részen. A pszichikus előretántorgott, ki a viszonylag kis alapterületű terembe, melyet – mint már láttuk – kétoldalt kétt korinthoszi oszlop őrzött. Az oszlopokra semmi szükség nem volt, csupán díszítésül álltak ott: a terem kupoláját rendesen megtartották az oldalfalak. Az igazság az, hogy egy egész hegyet megtartottak volna… A kis helyiség úgy nézett ki, mint egy aprócska, római kori gőzfürdő: térdmagasságig a fal tövében sárgás gőz kavargott, a padló középső márványtáblái pedig szilárdságuk ellenére is azt az érzetet keltették, mintha egy tengeri korallöböl víztükre hullámozna szép lassan. A falakon életképek, kék, barna és zöld színben, minden rettenetesen hideg és művészi – a lepedős arcok, a delfinek, bikák és fürdőzők között a különböző festett berendezési tárgyak: barna fekhelyek, asztalok, aranytálak, a tálakon karamellszín körte, bordó szőlő, túlérett banán… A pszichikus kitántorodott középre, és torkából nyögés tört fel. Nyögés és sziszegés: villás nyelve megvillant. Ennél többre nem is maradt ereje: a vízre hajazó kőlapok tetején állva egyszerre füstös fény fogta körbe… és a lába belemerült a kőbe. Lassan süllyedt, hadakozni sem volt ereje, csak felemelte a kezét, de akkor már teljesen beborította a sugárzó fény, s a végén egy villanással eltűnt… A pszichikusnak egy bűne volt: nem embernek született. Ha a mondák igazak, átkerült az asztrális síkok egyikére… Amely ránk is vár. A falból szép lassan, hatalmas cseppekként barna foltok gyöngyöztek elő, és egy-egy barna alakká álltak össze. Két méternél is magasabb, föld fölött lebegő barna szerzetesek materializálódtak félelmetes lassúsággal. Az Alef-osztag. A szerzetesek némelyike a falból vált ki, a fekhelyekből, gyümölcstálakból, bika testéből, férfivonalakból, mások a korinthoszi oszlop akantuszleveleiből csorogtak alá. Számszerint tizenketten voltak. Hirtelen lehűlt a levegő, az Alef-osztag tagjai hőt vontak el környezetükből, akárcsak a Stockbauerek. A fekete mágiával életre keltett asztrális lények jellemzője, hogy megdermed körülöttük a levegő… – Mit ír az asztrál-etikett? – kérdezte Donahue halkan. – Mit csináljunk? – Ne nyúljanak a fegyverükhöz és ne is mozogjanak – morogtam. Fogalmunk sem volt, mi fog történni. Heather szinte teljes testében lebénult, reméltem, hogy nem fog őrültséget csinálni. Mozdulatlanul álltunk, míg az Alef-osztag körbevett minket. Hogy nem süllyedtünk el rögtön, és nem löktek át minket egy másik létsíkra, két dolognak köszönhettük: nem támadtunk, és ott lebegett a fejünk felett Jonathan Crowley-Wilson rontása. Az Alef-osztag pontosan olyan volt, mint a hírhedt Vaskesztyűsök, csak míg a Vaskesztyűsökről tudták, hogyan és miből merítkezve emanálódtak, addig az Alef-osztagról semmit nem lehetett tudni. Több mint három évszázada léteztek, még III. von Anstetten 13, a berillium-achát trón démoncsászára hívta őket életre, aztán amikor a császári trón összeomlott, akkor az Alef-osztag, mint egyszerű tulajdontárgy, nagyon sokfelé megfordult. Elpusztíthatatlanok hírében álltak, tizenketten egy kollektív tudattal rendelkeztek, és némi mentális erővel, mágiával lehetett őket befolyásolni… Asztrális zsoldosok voltak. És az asztrális zsoldosok most találkoztak egy erős, mágikus hatalommal. Én sem legyőzni akartam őket, csak meggyőzni. Hagyjanak minket békén! Yann Gordon úgy állt, mint egy ólomszobor, ám mozdulatlanságából hatalmas feszültség 13

III. Nagy Anstetten 2552-2605 között uralkodott az akkor ismert világegyetem egésze fölött. A nevéhez fűződik a mágikus tudományok betiltása és a feketecsuklyás testőrség megalapítása.

167

sugárzott. Lehetett a fegyverek avatott ismerője, és akár a világ legbrutálisabb harcosa, ilyen entitásokkal szemben bárki tehetetlennek érezte volna magát. Ott volt a Poupée rajta, de nem használhatta, sőt, semmit nem használhatott. Ha lő is, legfeljebb az üres levegőt lyukasztja ki, vagy megkavarja kicsit a téridőkontingenciát, de aztán ennyi. Ezek a csuhás, test nélküli alakok továbbra is itt maradnak. Ráadásul elég egyikük, a tizenkét összeadódó tudat azon keresztül is végezhet velünk. A csuhás alakok közül kivált négy, és közelebb lebegett hozzánk. Mindegyikünknek akadt így egy-egy párja. Heather kétségbeesetten pislogott felém, Donahue-n pedig láttam, hogy legszívesebben szitává lőne mindent. Az asztrális lények fölénk magasodtak, beláthattunk csuhájuk kámzsarésze alá. Heather felnyögött. – Ne nézzen a szemükbe! – morogtam. Ismét egy nyögés volt a válasz. Átnyúltam a lány felé, lassú, végtelenül vontatott mozdulattal, de ez is kiváltotta asztrális őrzőm nemtetszését: hirtelen még hidegebb lett, és éreztem, hogy a talpam alatt folyékonnyá válik a kő, mintha csak olvadni kezdett volna. Nem visszakoztam, megragadtam Heather kezét, és finoman megrántottam, hogy egész testével megbillenjen, és így szabadítsam ki a mélyvörösben izzó igéző tekintet hatása alól. Használt, a lány feje oldalra billent. Az asztrális lények csuhája meglebbent, mintha csak szél süvített volna át az oszlopok között. Donahue áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra, és amint megemelte a sarkát, tisztán hallottuk bakancsának toccsanását. Ez a hang azonban még nem jelentette a biztos véget. Nem akartak végezni velünk, ha akartak volna, ugyanolyan gyorsan megteszik, mint a pszichikussal. Fürkésztek bennünket, kik is vagyunk. Felnéztem a kísérőm arcába még egyszer, most már hosszabban. A fakó, szellemszerű arc, a beesett fekete szemgödrök helyén a túlvilági izzás, és a rothadó ajak feltárta fogsor, amely mintha örök mosolyt varázsolt volna e zsigerien félelmetes arcra… A tekintetét néztem, és rájöttem hogy az Alef-osztag kollektív tudata fél tőlünk. Nem, ez nem az a félelem, amit az ember pőrén egy szál fegyverrel szemben érezhet, hanem a jövőtől való tartózkodó félelem. A lények látták az átkunkat a fejünk felett. Látták Crowley-Wilson rontását, és látták, mire szól. A pszichikusokat és az auralátókat csak megijesztette a rontás megléte, csak megzavarta őket. Az Alef-osztag azonban többet látott a lényegéből… látta mi lesz velünk, ha meghalunk. Crowley-Wilson a halhatatlan lelkünket átkozta meg. Reggel, amikor felhívtam a komon a mágus-kabbalistát, csak nagy vonalakban sejtettem, mit is akarok. Bíztam benne, hogy pontosítja elképzeléseimet, de ezt persze nem mondhattam meg neki azonnal. Egy gond volt csak: ennek a beszélgetésnek nem a rablás reggelén, hanem napokkal korábban kellett volna elhangoznia, és a megállapodásunknak is akkor kellett volna megszületnie. Ezen a reggelen kényszerpályán mozogtam. – Miért kell a rontás? – kérdezte Jonathan Crowley-Wilson több tucat égő gyertya között a földön ülve. Nem hiszem, hogy aludt volna: fölkészülten várta hajnali jelentkezésemet. – Ha megmondja, talán én is tudok ötlettel szolgálni. Hiszen tudja: művész vagyok! – Auralátók és pszichikusok megzavarására, de legfőképpen az Alef-osztag ellen. Kicsit hallgatott. Ez őt is meglepte. Miután Roll Connaway felkereste, nyilván tudott arról, hogy bankrablást fogok megkísérelni, talán még arról is, hogy miért megyek… ha nem Connaway mondta el neki, akkor kiolvasta a csillagokból. De a feladat és a cél meghökkentette. – Rendben – szólalt meg aztán. – Milyen jellegű átokkal karja legyőzni az Alef-osztagot? Mert én nem tudok ilyent, s amikor ezt mondom, az majdnem egyenértékű azzal, hogy nincs is ilyen! – Nem akarom legyőzni őket. Csak azt szeretném, hogy továbbengedjenek. Azt akarom, hogy élve távozzunk közülük. 168

– Eddig ugyanaz a válaszom, mint az előbb… – Azt akarom, hogyha meghalunk mi, akik velük szemben állunk, hasonló asztrális entitásokká váljunk, mint ők. Nyugtalan, bolyongó szellemekké… Ha megölnek minket, társaikká válunk az asztrális létben. Ha jól informáltak, akkor az Alef-osztag kollektív tudattal rendelkezik, ugye? Crovvley-Wilson biccentett. – Hm. Publikus életeim sora mellett van egy, amit nem nagyon terjesztek, Mr. Ketchikan – mondta aztán, és elmosolyodott. Az alulról világító gyertyák körében démonikussá váltak vonásai, és még így, a kom monitoráról is erőt sugárzóvá. – Éltem a von Anstettenek udvarában. Pontosabban III. Nagy Anstetten mellett, a berillium-achát trón árnyékában… tudom, miből áll az Alef-osztag. Magának van egy elképzelése, amely talán működik. Bevallom, van benne egy adag őrültség meg egy adag naivitás. Én valóra tudom váltani. Olyan rontást kapnak, amely szerint ebben a világban fognak majd asztrális lénnyé válni, nem abban a másikban, ahonnan az Alef-osztagot hajdanán előhívta a császár. De mint mindennek, ennek is ára van. Igazából nem is a rontásnak, hanem annak, hogy azt utána levegyem. – Mondja, mit akar, és megegyezhetünk! – Rossz alkupozícióban van, Mr. Ketchikan – mosolygott Crowley-Wilson. – Már csak én kellek magának. S ha én nemet mondok, dől a terve. – Mit akar? – kérdeztem nyomatékosan. – Mielőtt Roll Connawaynek elvinné Marc Chagall festményét, én is akarok vetni rá egy pillantást. Idehozza nekem, én megnézem, és aztán leveszem a rontást. Kérhetett volna könnyebbet is, mondjuk, hogy fordítsam ki a conquesi szenátus épületét úgy, hogy senki ne sérüljön meg a bent tartózkodók és a berendezési tárgyak közül. Biztos voltam benne, hogy nem csak egy pillantásra kell neki a festmény. De nem tudtam mit tenni. Jussunk be, lopjuk el a képet, jöjjünk ki és vigyük el Crowley-Wilsonnak, aki megnézi. Aztán lesz, ami lesz. Ezen a hídon akkor megyünk át, ha odaértünk. Beleegyeztem a feltételbe. Az asztrális lény tekintetét bámulva már nem éreztem Crowley-Wilson hajnali kívánságát fenyegetőnek, mert tudniillik odáig túl kell élni a dolgokat. Egyelőre abban reménykedhettem csak, hogy a mágus jó munkát végzett, és az Alef-osztag nem akar majd megölni minket… nem vágynak tizenhat főre szaporodni, és soraikat négy önálló akaratú asztrális entitással bővíteni. Megölhetnek minket, megpróbálhatnak átlökni a saját létsíkjukra, de visszatérünk, és kísérteni fogjuk őket. Kísérteni fogjuk a kísérteteket. Ők pedig csak tudják, hogy ez milyen lehetetlen állapot. …és egyszer csak láttam kihunyni a tüzet a lény tekintetében. Fakó, szellemszerű arca is elhalványult, mintha beleolvadt volna a kámzsába. Egyszerre mind a négyen hátrálni kezdtek, illetve hátrafelé lebegtek, és egy szó nélkül, lassan beleolvadtak a falba. Felszívódtak, mintha csak párafoltok lettek volna. A képek és a festett oszlopok elnyelték őket. Ez egy zárt társaság, és az ilyen lények ritkán fogadnak be maguk közé valakit. Rendkívül örültem ennek az asztrális sznobizmusnak. Felemeltem a lábamat, és megreccsent a talpam: úgy kellett kiszakítanom a kőből. Ám nemcsak nekem, hanem mindenkinek; ott maradtak a lábnyomaink az ismét szilárddá vált, tengerszínű kőkockákon. – Olyan szívdobogást kaptam, hogy azt hittem, támadásnak vélik – markolászta Heather a torkát. Még nem tért vissza a szín az arcába, ajka vértelen, szeme színtelen volt. 169

– Erről miért nem mesélt bővebben? – szűrte a szót a fogai között Donahue. Reszketett a keze, és az igazat megvallva nekem is csak lassan engedett fel a gyomrom. – Gondoltam, elég, ha itt stresszelik magukat. Azt hiszem, sokadszorra is megbánta, hogy megmentette az életemet. Ezek után már minden gyorsan ment, „csak” a megfelelő technikát kellett előhúznunk a varázslatos zsákunkból. Heather tette is a dolgát; míg lefoglalta magát, legalább nem remegett annyira a keze-lába. Az azonosítások és az időzár voltak hátra. Gordon felment Félix Feuerbrechtért, használtuk a tenyérlenyomatát, genetikai azonosítóját és az íriszét. A magatehetetlen férfi kikapcsolt kiborgként viselkedett, ha felemeltük a kezét, úgy maradt, amikor a fejét odanyomtuk az íriszazonosítóhoz, beledermedt megdöntött pózába. Megkaptuk az engedélyt a kód beütésére. Megtettük ezt is, mire egy női hang tudatta velünk, hogy az időzár öt óra, negyvenkét perc és harminchét másodperc múlva tárja majd ki előttünk az ajtót. Feltettük a temporális gyorsítót, és meglöktük az időzárat a körülötte levő térfolttal együtt öt óra negyvenkét perccel előre. Kinyílt a páncélterem ajtaja. – Hihetetlen könnyű volt idáig – mondta Heather elragadtatottan. Gyorsan felejtett. Ezt dicséretnek vettem.

47. Fémes ragyogás sugárzott elő bentről, s annak ellenére, hogy elértük az elérhetetlent, egyikünknek sem akarózott belépnie oda. Volt egyfajta rideg aurája a helynek, ami azt sugározta: eddig és ne tovább. Bemértem a harcászati rendszeremmel a trezor belsejét. Mázlink volt, hogy nem léptünk be: az elemzés egy rövid távú időhurok ívét mutatta ki. Azaz bent nem mozdult az idő. Ha oda belépünk, mintha arzénos papírra szállnánk le aprócska legyekként: ott maradunk mindörökre. Na ez az, amiről nem tudtunk, és amire nem is számítottunk. Yann és Heather bemérte az időhurok pontos kiterjedését, és kiderült, hogy gyűrűbe fogja a páncélterem belsejét. A falak mentén hat. Heather egy elmés szerkezettel „megfestette” a teret, azaz pontosan körberajzolta az időhurok gyűrűjének határait. Aranyszín festéket használt. Így a rideg páncélterem hirtelen olyanná vált, mint egy rideg, de giccses női hálóterem. Miután ez megvolt, kicsit bátrabban mozogtunk, és beóvakodtunk a trezor belsejébe. Gigászi volt, egy közepes méretű fotonjacht hangárjának is beillett volna. Itt már nem voltak se rácsok, se fegyverek, minek is lettek volna? Ahol áll az idő, nincs szükség ilyen szerkezetekre. Az arany térfestéken túl – melynek atomnyi vastagságú vonalán úgy átláttunk, mintha kicsit sötétebb üveg lett volna – elkent foltokból állt a páncélterem fala. Nem láttunk ajtókat, fakkokat, vagy bármiféle külön szekrénykéket, csak egymásba mosódó szürke és még szürkébb foltok íveit. – Mi a fene ez? – kérdezte Donahue. Yann Gordon egy pillanattal hamarabb rájött, mint én. – Egymásra mosott alternatív valóságok. Magamban tizenötször elátkoztam Roll Connawayt, aki kezeskedett a bank biztonsági rendszerének pontos leírásáért. Hát… akárkivel is készíttette, az itt nem járt. Tanácstalanul forogtunk középen. – Mint egy iskolai bálon… – mondta Donahue. – Micsoda? – Tizenhat évesen elmentem egy sulibálba. Lézertechnika, feldíszített falak, zene, tánc, 170

belopott pia meg veszélyes idegstimulánsok… meg minden. Másnap reggel, takarítás után volt ilyen csupasz és sivár a bálterem, amikor a holotechnikát kikapcsolták, és már csak a falak álltak. Ott ragadtunk a kábelpadláson egy csajjal, és csak takarítás után tudtunk lejönni, hát elég lehangoló volt… – Az emléke is – vágta oda Heather, de semmi kedv nem volt ebben a megszólalásában. A lány egylépésnyire állt a sírástól, és ebben az állapotában, amikor marni akart is, sajnálatra méltó volt. Csak én értettem, miért mondja a következő szavakat majdnem bőgve. – Mr. Ketchikan, tudom, miért tűnt el az apám. Már én is tudtam. Valószínűleg ott volt az időhurok időtlenségében, valamelyik alternatív valóság mögött, talán ahol nyitva egy szekrény, talán ahol zárva. Heather Lockhear apja valahol itt várta, hogy kiszabadítsák. – Na, lépjünk le innen! – morogta Donahue. Yann Gordon rám pillantott. – Maga is feladja? – Tudom, hol a kép. csupán be kell nyúlnunk érte – vigyorogtam rá. – Csak nem képzeli, hogy visszariaszt az örökkévalóság? És szerintem Heather sem akar kimenni innen, míg meg nem kapja, amiért jött. A lány elmaszatolt egy könnycseppet a szeme sarkában, és összeszorította ajkát. – Hát nem is! – Nem érdekelnek az egymásra mosott alternatív valóságok – folytattam. – Szerintem ha kikapcsoljuk az időhurkot, csak egyetlen valóság fog körbevenni minket, a másik felszívódik. – Hát most éppen abból van nekünk kevés, ami ellen küzdenénk – mondta Gordon. – Idő? – kérdezte Donahue. – Találós kérdésekben aztán otthon van – mondta Heather. Felhúzta ismét az álarcát. – Szálljon le rólam, rendben? – Addig úgyse nyúlnak hozzánk, amíg itt bent nem végeztünk – legyintettem. Közelebb sétáltam az aranyszín határhoz, mintha csak segítene az időhurok közelsége a megoldásban. Mintha csak a lényegébe láthatnék… Egyszerű logikai játék, mondtam magamnak. Adott az időtlenségbe dermesztett tér… nekünk pedig van egy köteg varázseszközünk. Detonátorok, amelyekkel szét lehet robbantani az időhurok energiaközpontját… Megdermesztett asztrális szerzetesek, akikre talán nem hat az időhurok… téridő-konvergenciát előidéző technikai megoldások… – Kik nem nyúlnak hozzánk? – kérdezte Donahue – Klára? – Akik kint várnak. Klára, az űrtemplomosok, a maga Pétere és Kálvinja. – Heatherre néztem. – Maga tudja, kik azok? Megrántottam a vállamat válasz helyett. –… és a PITHON. – A PITHON már itt lenne? – tamáskodott Donahue. Kinézett az oszlopos előtér felé. – Finomak voltunk, mint a szivacsok párosodáskor. – Kezdettől fogva mindent tudtak. Lionel Cox ügyesen figyelmeztetett. – Beszéltem, de a gondolataim máshol jártak. Nem voltam képzett időfizikus, de a fegyverekhez és az elhárító technikákhoz valamit értettem. Egyszerű logikai játék… – Mit tudunk az energiaközpontokról? – kérdezte Yann Gordon. Ő is kereste a gyakorlati megoldásokat. – Akkor miért nem rontanak ránk? – érdeklődött Donahue. Körbe-körbe jártam az aranyfal mentén. – Mert ők is kíváncsiak arra, mit akarunk kivinni. Nem hisznek abban, hogy egy Chagallképért érdemes lenne ekkora felhajtást csapni. És talán nem is érdemes – válaszoltam először Donahue-nak, aztán Yann felé pillantottam. – Én is gondoltam rá, de úgy emlékszem, a páncélterem energiaellátását egy másik dimenzióból fedezik… Onnan nyitottak egy kaput ide… 171

– Mi az, hogy nem is érdemes? – hökkent meg a pilóta. – Talán. Azt mondtam, talán. Az az érzésem, hogy az űrtemplomosok és Klára nem miattunk vannak itt. Két különböző eseményről van szó… – Heather került elém, és erről eszembe jutott egy lehetséges megoldás. – Próbálkozzunk a temporális gyorsítóval! – Nem bírom követni – ingatta a fejét Donahue. Gyorsan elmondtam, mire gondolok. Játsszuk ki egymás ellen a két technikát: temporális gyorsító kontra időfagyás. – És mi van, ha totális fagyás történik? – kérdezte Gordon. – És visszafelé sül el, így nem kioltja, hanem kiterjeszti a hurok határait? – Mi van, ha beülsz a siklódba, és felszálláskor figyelmetlenségből neked rohan egy másik? – kérdeztem vissza. – A maga érvei annyira hülyék, hogy nem lehet velük vitatkozni. – Most mondja, legfeljebb itt ragadunk Heather apjának társaságában. Gordon arca most sem rezzent meg, ha számítottam is rá, hát tévednem kellett volna. Még szerencse, hogy nem számítottam rá. Heather közben nem vacakolt, az elképzelésem alapján megcélozta a fal egyik részét, és közvetlen az időhurok felszíne fölé tette a gyorsítót. A téridő különös kettősséget alkot. Olyanok, mint egy jól összeszokott páros tánc közben. Ütemesen, a megszokott ritmusban forgatják egymást s olvadnak össze. Ám ki lehet őket zökkenteni a ritmusból, le lehet választani a teret vagy éppen az időt, és új táncpartnerhez rendelni. Mert igazán jól táncolnak egymással, de hűtlen típus mindkettő. Mi most éppen arra készültünk, hogy az új táncpartnernek durván a lábát törjük, s a mi térfiúnk visszatérjen időhölgyéhez. – Csináljunk egy próbát? – nézett rám Heather. – Belelövök egy kis időmennyiséget, hogy milyen hatással van a temporális gyorsító az időhurokra. – Gondolja, hogyha fel akarna olvasztani egy sarki jégtáblát, a gyufapróba előtte kimutatna valamit? – Miért nem tud egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni? – dühöngött Heather, és egy csuklómozdulattal tetejéig húzta a szenzorkapcsolót. – Neee… – akarta kiáltani Donahue, de elakadt a hangja. Mindannyian megdermedtünk. Különös víziót láttam – a temporális gyorsítóból körkörös időhullámok csaptak elő. Láttam az időt! Azok beleolvadtak az időhurokba és elszínezték azt: sötét, beteg foltként terjedtek tovább rajta. A foltok azonban, ahogy nőttek, úgy löktek le szikrázó csillagporos részecskéket, amelyek végtelen lassúsággal a terem közepe felé úsztak, előbb egyenletes eloszlásban, majd összegyűltek a fejünk körül. Mindegyikünk úgy nézett ki, mint egy-egy szférikus fényglóriát viselő, világító aurájú lény, de ennek semmi köze nem volt se élethez, se transzcendenciához… És mi csak álltunk ott, amíg a barna foltok teljesen el nem lepték az időhurok gyűrűjét. Hirtelen eltűntek a csillámok, és ezernyi ajtócsapódás-nyitás hallatszott, percekig csattogtak a páncélkazetták ajtói. Láttam Heathert a fülére szorított kézzel lerogyni, de szintén a fülére tapasztotta a kezét Gordon és Donahue is. Magam sem tettem másként. Amikor a döngések elhaltak, felpillantottam. A terem kitisztult, tisztán láttuk valamennyi nyitott páncélkazettáját, a számokat a kazettákon, a szektorok színét… az arany derengés mögött. Heather sikoltott és ugrándozott. – Ugye nem ért annyit az időfizikához, hogy biztosra vette volna az eredményt? – kérdezte utána Yann Gordon. – Ahhoz túl sokat gondolkodott. Nem is kellett válaszolnom. Roll Connaway információja jó volt: a mondott helyen megtaláltam a Chagall-festményt. Majdnem a mellkasomig ért, és olyan hosszú volt, hogy csak ketten tudtuk vinni. Ezért nem 172

szerettem annyira: utálom, ha oldalazva kell mennem teherrel a kezemben, miközben pár hadsereg arra vár, hogy felbukkanjak. Ám maga a festmény eredetiben csodálatosabb volt, mint ahogy a Connaway könyvében látott kétdimenziós kép alapján vártam. Nem holofotó volt. Nem az élet hű lenyomata. Nem egyvalamit ábrázolt, sőt nem is ábrázolt semmit, mert hogyan is férhetne el egy képen értelem szerint összerendezve egy zsidó a tórát védve, egy hegedű a falu felett, egy zöld arcú ember vagy egy zuhanó angyal, melynek szárnyán egy ingaóra ketyeg? Megmondom: sehogy. A festmény előtt állva éreztem át a mondást: Chagall művészete a szív diadala… ezt a festményt érezni kellett. Komor volt, csodálkozó és meglepő… és egy különleges történetet mesélt el. Egy különleges történetet az ember pszichikai dimenziójából. Egyfajta lelki sokkot akarok kiváltani a képeimmel – jutott eszembe egy fél sora Chagallnak. – Hozzák! – intettem Gordonnak és Donahue-nak. – Hé! – kiáltotta Heather. El is feledkeztem róla. A lány a fal mellett rohangált, mintha keresne valamit. Nem kerülte el a figyelmemet Gordon érdeklődő tekintete és Donahue zavart arckifejezése. – Hol van? – kérdeztem a lányt. – Nem tudom, de itt kell lennie! Azt hittem, itt lesz. – Belép és találkozik vele? Megtorpant és kétségbeesetten nézett rám. – Tudom, hogy itt van. Több tízezer páncélkazetta sorakozott körben a falon. Esélyünk sem volt, hogy átkutassuk mindegyiket Lockhear-apuka után. – Mit tud még, amit nem mondott el? – kérdeztem. – Semmit – zokogta. Ekkor aztán kieresztett belőle minden, és bőgve borult a mellkasomra. – Semmit, semmit, semmit. – Nem tudom, mi a fene folyik itt, de nem kellene sietnünk? – kérdezte Donahue. – Minek? – nézett rá Gordon. – Lejár az időnk! – Honnan tudja, hogy amit az előbb dermedtségben töltöttünk, az nem egy év, egy évtized vagy egy évszázad volt? – kérdezte Gordon. Mintha gúny csendült volna a hangjában. James Donahue pedig meredten bámult, és befogta a száját. Tényleg nem tudhatta. Egyikőnk sem tudhatta. Megragadtam Heather vállát, és kényszerítettem, hogy rám nézzen. – Figyeljen, kislány! – mondtam. – Nincs itt. Lehet, hogy nem is itt volt! Figyeljen! Nem maradhatunk itt, ki kell mennünk! De bármi is lesz, én megígérem, hogy segíteni fogok magának megkeresni az apját. – Megígéri? – Ha kell, még egyszer. – Maga olyan jó! – borult rám ismét. – Kétszer is átvertem, és segít! Sóhajtottam. – Mi volt a második? – Arlene… Arlene Connaway sokat segített anyámnak, hogy felneveljen – szipogta a lány. – Nemcsak nekünk, hanem másoknak is. Aztán amikor megtudta, hogy magának segítek itt… megkért, hogy szóljak neki mindenről, ami történik! – Ez a legkevesebb! – mondtam, és megfogtam a kezét – Jöjjön! Maguk meg hozzák a képet! – Ezzel fogunk átvonulni a városon? – Nyugalom! Fönt elcsomagoljuk. – Selyempapírba? – Most Donahue szólt be. – Majd meglátja. Ne legyen kíváncsi, mert hamar le fogom lőni! Tele van a kriolitbakancsom azzal, hogy mindenki másnak dolgozik a csapatomból. 173

– Én nem! – Jó. Maga a kivétel. Mehetünk? Mentünk. Donahue azonban megtorpant az előtérben, letette a festmény sarkát, és lekapta a hátáról a Poupée-t. Körbefordultam, vajon mit lát. De csak az ultrahangélű szuronyt csúsztatta ki a fegyverre szerelt tokból. Nem is csavarta fel, csupán aktivizálta, majd letérdelt a földre, és a lábnyoma mellé egy L és egy D betűt karcolt a kőbe. Gyorsabban történt ez, mint elmondtam. Mire észbe kaptam, már megint a festményt tartotta. – Rendben. Enyém az örökkévalóság. Arra gondoltam, hogy egy MMX-szel simán kőszoborrá tudnám változtatni a saját lába nyoma felett. De nem volt nálam MMX. Alig értünk túl az Alef-osztagon, a páncélteremben három halott materializálódott. Nem tudtunk róluk.

48. Servet és Zwingli szédelegve álltak talpra. Az agyukra telepedő bódulat azonban tizenöt másodperc alatt elmúlt: elviselhető utóhatás húsz év halál után. – A rohadék, a rohadék, a rohadék – sorolta Servet. Saját szubjektív ideje szerint alig egy perce múlt, hogy Péter és Kálvin belé injekciózták a halálos szert. Zwingli körülnézett. A páncélterem ajtaja nyitva állt, ez már magában furcsa volt, de mivel semmi mozgást nem látott, úgy ítélte meg, hogy a földön fekvő Luther magához térítése fontosabb. Letérdelt tehát a férfi mellé, és kitapintotta a pulzusát. Luther hideg volt, dermedt és maximálisan hulla. – Ez befuccsolt – nézett fel Zwingli Servetre. – Most mit csináljunk? – Azt mondta az a ribanc, hogy kifelé nem lesz gond. – Emlékszem rá. Nyitva az ajtó. – Erre gondolhatott? – Fogalmam sincs. Servet állt pár másodpercet, tanácstalanul kinézett ő is az előtérbe, majd Zwinglire. – Szarul nézel ki – mondta aztán. – Tudod, hogy valaki kifestette fehérre a képedet? – A tiédet is. Úgy nézel ki, mint egy bohóc! – Várjunk! – mondta Servet. – Luther később kapta meg a szert. Hátha életre kel! Hamarosan valóban megmozdult Luther is. Előbb kirúgott, akaratlan izommozgása volt ez az életre kelt testnek, majd összerándult. – Mit mondtam? Menni fog ez! Servet kezdett bizakodni. Luther a hasára dőlt, és felnyomta magát ülő helyzetbe. Felnézett a két férfira, de szemében egyelőre még csak tompaság ült. Pár másodperc múlva kitisztult a tekintete, és Zwingli segítségével felállt. – Te jössz – morogta amaz. Luther lesöpörte magáról a segítő kezet, és kiegyenesedett. – Rendben – mondta. – Én jövök! És fennhangon elmondta a mondatot, amit Péter megtaníttatott vele. Et Verbum caro factum est, et habitavit in nobis.14 Ezzel feltört egy mágikus szigillumot… Fogalma sem volt róla, mit indít el. A folyosó végén jártunk, amikor hideg szél csapott le ránk hátulról. Hideg és fájdalmas. Felemelt minket és kivágott az ügyfélszolgálat innenső részébe. A hatalmas termetű Yann 14

Et Verbum caro factum est, et habitavit in nobis. (lat): És az Ige testé lőn, és miköztünk lakozék.

174

Gordon úgy szállt el mellettem, és úgy kenődött fel a törhetetlen üveglapra, mintha egy ólommintás szárnyú pillangó lenne. Egy pillanatra láttam megdöbbent arcát. Én se nézhettem ki másképp a levegőben kalimpálva. A legrosszabb egyébként nem a váratlanság volt, vagy a hideg, hanem valamiféle elementáris fájdalom, ami hirtelen átjárt minket, minden sejtünket, minden neuronunkat. A fiúk elejtették a Chagall-festményt, amely szintén az üvegnek csapódott. A földre zuhanva rögtön az üvegfalnak vetettem a hátam, és a tokból a kezembe csúsztattam a Herden-100-ast. Azonmód felállt a kapcsolat a fegyver és a harcászati rendszerem között, a tudatom mintha ezerszeresére nőtt volna, reakcióidőm viszont ezredére csökkent. A folyosóból fehér fény sugárzott elő. Nem egyszerű fény volt, de nem is lézer…, hanem millió szálból álló húsos, tömör, testes fény. Rápillantottam és rettegéssel töltött el látványa. Zsigereimig elöntött a félelem. Akármi is van ott lenn, nem szabad szembeszállni vele. Sőt, ha az ott lent van, akkor nekünk célszerű kint lennünk az épületből. Így váltak hirtelen a PITHON és egyéb ellenfeleink kívánatossá. – Gyerünk! – üvöltöttem, és talpra rántottam a hozzám legközelebb fekvő Gordont meg a rettegő Donahue-t. – Fogják a képet, és irány az ikonmező! Donahue azonban nem a képre koncentrált, hanem elrohant mellettem, és Alexandra Gee tehetetlen testét húzta-vonta kifelé. Magam ragadtam meg a képet Gordonnal, és hurcoltuk ki Heather dizájnos ikonrendszerének virágos mezejére. Olyan gyorsan dolgoztam, mint még soha, éreztem, hogy valami elindult lentről fölfelé. Előkaptam egy kis HWT-t, amolyan tértorzító berendezést, és Gordon kezébe nyomtam. – Tudja kezelni? – meg sem vártam a választ, rohantam vissza az üveglap mögé Heatherért. A lány – szerencsére – bevágta a fejét az üveglapba és elájult. Szerencsére, mondom, mert ha eszméletén van, biztos elindul visszafelé. Felkaptam a vállamra, és kirohantam vele Gordon mellé. Az ólomarcú férfi időközben aktivizálta a HWT-t, és beállította az akciórádiuszát. Rákoncentrált a Chagall-festményre, és az hamarosan hússzor-huszonötös méretűvé zsugorodott. Felkaptam a földről, és belevágtam a Herden tokjába, ami még mindig a hátamon volt. Gordon ezzel egy időben felkapta Heathert, de akkor már Donahue is a karjában tartotta Alexandrát. – Kimegyünk? – kérdezte Yann. Heather a vállán, a jobb kezében a Poupée. – Nem akarok itt bent megöregedni – válaszoltam. Sivítás hallatszott, és a törhetetlen üveg a hátunk mögött százmillió darabra hullott szét. – Ha itt maradnánk, se öregednénk meg – válaszolta Gordon. Úgy gondoltam, ez elég jó végszónak, és az élre álltam. Lesz, ami lesz: kirontottunk a bankból.

175

XII.

49. A fohászt követően az űrtemplomosok nagymestere, Guillaume de Aubrey mentálaktív szenteltvízzel meghintette az ultrahangélű pallosokat, az energiafegyvereket, a nukleáralkímiai műhelyekben folytonos imádság mellett készített sztatovérteket, amelyeket így mind malecidium15 eszközévé változtatott, és feloldozta bátor lelkületű, a hit erejével telt harcosait az elkövetett és elkövetendő bűneik alól. Ezek után a lovagok felölthették végre hófehér, térdig érő köpenyüket, melynek közepén aranyos szélű kereszt díszlett, és aktivizálhatták sisakjaikat, melyek egy villanással materializálódtak fejük körül, s ezernyi mozaikdarabkából metallizálódva képeztek védelmet arcuk előtt, a harcászati számítógépek megfigyelőrendszereivel kitágítva az érzékelés határait. Az űrtemplomosok készen álltak arra, hogy a Szent Péter székesegyház teleportrendszerét igénybe véve távozzanak. Tizenkét kiválasztott kivételével mind elhagyták a katedrálist, és elfoglalták stratégiai helyüket a csata előtt. Éppen idejében: az érzékelőik ugyanis külön-külön azt jelezték, hogy a bank mélyén életre kelt Ő. A tizenkét kiválasztott pedig – akik sosem nyúltak italhoz és nőhöz, s egész életükben kerülték a bűnöket, tartották magukat a tízparancsolathoz – imához térdelt. Szolgálatukra majd akkor lesz szükség, ha Ő kijön az épületből. Guillaume de Aubrey megáldotta őket. Kirontottunk a bankból, mint Butch Cassidy és a Sundance kölyök az elhagyott űrállomás ajtaján egy-egy lézerpisztollyal, miközben szemben egy fél mutáns hadsereg várja őket. A kijáraton túl azonban megtorpantunk, mivel semmi értelme nem volt a rohanásnak. Sőt, ha netán üvöltünk is, most rettentő kínosan éreztük volna magunkat, ugyanis nem várt minket senki. Nemhogy seregek, de egy lélek se. Egy megveszekedett kóbor eb se. Egy szoftverhibás kiborg se. Senki. Üres volt a tér, és üresek voltak az utcák, de még az égbolt is. A valótlanság fölött álltunk: Conques üres volt, mintha csak szellemvárossá változott volna időközben. – Mennyi ideig is voltunk a páncélteremben? – nyögte Donahue. A valóságba a Herdenem rántott vissza, mentális úton közölte, hogy egy öt kilométer rádiuszú körben negyvenhat mesterlövészt érzékelt. Ebből huszonhét engem vett célba. Mégis van élet Conquesben! Heather felocsúdott a friss levegőn, és kis öklével megütögette Yann Gordon vállát. 15

malecidium (lat): a gonosz üdvös elpusztítása

176

– Tegyen le, én nem vagyok baba! Gordon lepottyantotta. – Itt nehéz lesz elvegyülni – morogta. – Legalább nem tesznek úgy, mintha minden rendben volna. A tér túloldalán két alak tűnt fel, egy férfi és egy nő. Lassan közeledtek, s már a mozgásukról is felismertem őket. Vállukra borított fehér köpenyt viseltek, arany-kék vatikáni címerrel s a címerben egy stilizált kereszttel. A nő köpenyének bíbor széle volt. Mögöttünk a bank épületéből lángok lobogása hallatszott, és az árnyékunk hirtelen elénk került. Hátrapillantottam: semmi nem égett bent, viszont minden földöntúli fényben táncolt. Elindultunk lefelé a bank lépcsőjén. – Kik ők? – kérdezte Heather. Csak akkor válaszoltam, amikor leértünk a lépcsősor aljára. – Fogja le, Yann, kérem! Gordon teljesítette a kérésem, lefogta Heathert. – Ők az apja megbízói. Péter és Kálvin. Heather előrelendült volna, de Gordon megállította. – Hagyja rám a beszédet! – De az apám!… Visszaintettem a bank irányába. – Az apja ott van, Heather. Már biztosra veszem, hogy ott van! Most meg arrafelé rohant volna. Nahát, ez a lány! Előreléptem Péter és Kálvin felé. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a fejünk fölött, a magasban hirtelen szétoszlottak a felhők, és a nap akadálytalanul tűzött le a bank előtti széles utcarészletre. Viszont a bőrömön éreztem, hogy ez nem napsütés. Valami volt ott fent a magasban! Megálltam előttük, bólintottam a férfi felé, és rámosolyogtam a nőre. – Hello, Carroll. Nem hittem, hogy itt találkozunk… A hadműveleti szoba közepén, a Conquest ábrázoló hologram fölött száz és száz minigép jelent meg. Volt, amelyik a külvárosok kertje, pázsitja alól szállt fel, mások házak alól, tetőterekből. Kivétel nélkül „sötét” területekről, amelyeket örökké sztázistér védett a fürkésző tekintetek – mérőműszerek elől. A bank felé tartottak. – Hárman vannak, mi? – kérdezte önmagától Stanislas Rodanski. – Hát most az egyszer Gordon erősen mellélőtt! – Ezek az űrtemplomosok? – csodálkozott Forey. – Bizony ám! De nem Gordon hibája. Komolyan mondom, szégyellem a saját titkosszolgálatunkat! Forey ezredes a monitoron Yann Gordon arcát fürkészte. A PITHON parancsnoka öt lépéssel York Ketchikan mögött állt. Még nem sejtett semmit a felszálló űrtemplomos gépekről. Állt a természetfölötti fényben, amely a tér fölött tízezer méterrel lebegő Memento mori!-ból áradt. – Meddig várunk? – Ameddig jelt nem ad – intett Rodanski Gordon alakja felé. Bekapott egy rágót. – Erősítse meg a mesterlövészek felé, hogy ne lőjenek! Beletelik még egy kis időbe, míg Gordon parancsnok rászánja magát… – Álljon félre, York! – mondta Carroll Dinah Halliday. – Ez innentől nem a maga ügye. Maga megszerezte, amit akart. Ha túl akarják élni az összecsapást, elfutnak innen olyan messzire, amilyen messzire csak lehet. Kérem, ne avatkozzon bele! 177

Nem volt náluk fegyver, nem harcolni jöttek. Ugyanakkor tudatában voltam a rám szegeződő mesterlövészpuska-irányzékoknak, melyekről a Herden folyamatosan beszámolt mentális úton. A mesterlövészek azonban nem Carrollhoz tartoztak. Mit keresnek itt beöltözve és fegyvertelenül? – Majdnem későn jöttem rá, hogy két célpont van a bank páncéltermében. Két különböző tárgyért futunk – válaszoltam. – Mi az a másik? – Mindennél veszélyesebb, amivel eddig itt találkozott. Intézze el a saját dolgát, és legyen boldog, hogy kivitelezte a kivitelezhetetlent. – Gondolja, hogy nem érdekel, mi az, amire húsz évet vártak? – A férfira pillantottam. – Felépítették az életüket Itt, hogy aztán odadobják ezért a pillanatért. Mit fog szólni majd a lánya, Lionel? Vagy szólítsam Kálvinnak? – Vanessa meg fogja érteni – felelte Lionel Cox. – És hallgasson Carrollra, Ketchikan! Már semmi nem köti ide. A lányommal szakítottak. Fogja a képet, és menjen! – Mi van ott bent? – követelőztem. – Mi van ott bent? Heather apján túl… – Heather apja nem biztos, hogy él még, de szent ügyért halt meg, ezt elmondhatja a lányának. – Ha ez vicc, rossz vicc. Nem bírok kacagni. Viszont épeszű ember nem mond ilyet komolyan ebben a szituációban egy lánynak, tehát csak vicc lehet. – Joga van tudni, és úgyis megtudja – válaszolta Lionel a nőre pillantva. Carroll sóhajtott. Fájdalmas, de boldog arca az égi fénytől egészen átszellemült. – Elmondom, de aztán elmegy… Kedvelem magát, York, és nem szeretném, ha itt halna meg. Ígéri, hogy elmegy? – Nem. – Nos, rendben. Nem mi, hanem ki… Mi nem valamiért harcolunk itt a Szentszék ügynökeiként, hanem valakiért. – Kiért? – A harmadik Szent Harcosért, akit az űrtemplomosok ide rejtettek el előlünk… Adalbert van ott bent, s tart éppen kifele. Ekkor ötven méterre tőlünk becsapódott az első lefojtott hatótávú atomgránát. A fejünk felett pedig lövésirányba fordult a Memento mori!. Megkezdődött a harc Conques légterében.

50. Robert Shuttleworth harminckét évvel ezelőtt szerezte meg a Rational Bank feletti tulajdonjogot, de a család már csaknem háromszáz esztendeje élt a Conquesen. Mint minden hüllőcsalád, a telepeshajók pszichikus tisztjeiként érkeztek a bolygóra. A Conques szép volt, zöld, érintetlen és barátságos, s a kiszolgált katonák – emberek és hüllők – itt telepedtek le. Így került ide a Shuttleworth-dinasztia első hím tagja is, akit akkoriban még Sziszinau Szasziónak hívtak. Mint a hüllők jó része, ez a család is leginkább biztonsági feladatokat vállalt el, és hamarosan saját cégük lett. A dinasztiaalapító Sziszinau Szasziónak jó nyelve – azaz szaglása – volt az üzlethez. Kibővítették tevékenységi körüket az őrző-védő szolgálaton túl szállítmányozással és biztosítással, majd megjelentek a pénzügyi életben. Ügyesen tették: mindig embereket vettek fel a munkákra, ők maguk sosem jelentek meg a tárgyalásokon. És humánosították a nevüket. Shuttleworthre. Egyből pozitív lett a fizetési mérlegük. A Rational Bank megszerzése volt a családi vállalkozás csúcspontja. Ennél többet hüllő nem is kívánhat. 178

Robert Shuttleworth egész életében a bankért dolgozott, s valódi értékén becsülte tulajdonát. Neki és érte élt. Született negyvenhét kis porontya, melyekből a kikelés másnapján a genetikai elemzések alapján negyvenet eliminált is, és csak hetet tartott meg. Ez a hét fontos feladatot kapott a családi vállalkozásban, s közülük kerül ki az az egy, amely tovább fogja vinni a pénzügyeket. Most azonban valami gond támadt. Shuttleworth otthon sütkérezett hiperszoláriuma alatt, amikor befutott a vészhívás. Nem a bankból, hanem üzleti partnerei közül. A hüllőhím felállt az átmelegedett kövekről, és magára terített egy termokabátot, így ment a komhoz. – Riassszd az őröket, Robert… – sisteregte egy jól ismert hüllő holosztár a komba, idegesen öltögetve nyelvét. – Áll a bál a bank előtti téren. Shuttleworth azonnal magasabb sebességre kapcsolt, és amellett, hogy riasztotta az összes hüllőjét – mert a belső őrség tagjai csak hüllők lehettek –, rögtön rászállt a hírcsatornákra is. Hamar kikristályosodott előtte a kép: a harc a bank előtt folyik, de nem attól elszigetelten. Az épület bejáratán kisugárzó természetellenesen éles fény biztos nem a benti világítás következménye. Valakik megtámadták a pénzintézetét, és már bent is járnak. De miért nem riasztott a biztonsági rendszer? Robert Shuttleworth haladéktalanul harcba küldte hüllőit a bank védelmében. Roll Connaway mindent látott, és mindenről tudott. Kastélyának megfigyelőtermében legalább annyira pontos információkat és adatokat kapott, mint Stanislas Rodanski a PITHON irányítóközpontjában. Látta azt is, hogy sorra startolnak Shuttleworth osztagainak siklói a hüllő kaszárnyáinak udvaráról. Conques leggazdagabb emberének nem kellett sokat erőlködnie, hogy elérje César Pontierit. Egy mentális utasításra azonnal a monitorfalra kapcsolta a kommunikációs rendszer az olasz Trajanus nevű zászlóshajójának a képét és César hatalmas arcát. – César! Állítsa meg a hüllőket! Nem akarom, hogy zűrt csináljanak a banknál. César akkorát bólintott, hogy a fejének nevezett kugli majdnem legurult a nyakáról. – A közelébe se jutnak, uram. Közben intett, és máris harminc űrfregatt és klipper merült bele a bolygó sztratoszférájába. Gyorsan süllyedtek, hasukon a sugárkezelt kerámiaborítás izzásig hevült. A fregattok a felszín felett nyolcezer méterrel energiát nyomtattak gravitációs paralljaik kiegyenlítő-rendszerébe, és lebegésre váltottak át. Ezek után tucatnyi kis siklót bocsátottak útra, amelyek mind-mind Shuttleworth Conques központja felé száguldó egységeit vették célba. Vöröses lézerfények villantak fel. A germán negyed felett is beindult a harc. Connaway megfigyelőtermének monitorai több mint negyven helyről fogadtak képeket, és mind a negyven a légi csatát követte nyomon. César űrfregattjai, Connaway műholdjai és telepített kémrendszerei különböző irányokból mutatták az összecsapást. Roll Connaway mégis visszaváltott a bank előtti térre. – És Ketchikan… – kezdte a milliomos. – Intézkedem – felelte César Pontieri. – Tartsa észben, amiben megállapodtunk! – Bízzon bennem, Mr. Connaway! Egy űrklipper elindult a bank felé.

179

51. Adalbert. Ez volt a szó, amely összeillesztette a szálakat és darabkákat. Ezért jött Klára, ezért volt itt a mélyen hívő Caroll Dinah Halliday, és ezért játszott finoman hol értem és hol ellenem Lionel Cox, amikor éppen az érdekei megkívánták, az egyensúly fenntartását, az előrelépést vagy az óvatosságot. Szegény Vanessa, két olyan erő közé került, mint amilyen az elhivatott apja és az őrült barátja… Mindezt azonban nem maradt időm sem végiggondolni, sem átérezni, mert a következő atomgránát már csak húsz méterre robbant tőlünk, és tisztességgel felgyűrte az utcát. Szétrebbentünk, ki erre, ki arra. Ám alig tettek pár lépést, egy erős fénysugár felragadta őket a magasba, átemelte a házak fölött, és letette valahol távolabb, védett helyen. Minket nem menekített ki senki, magunknak kellett megtalálnunk a kiutat. Több száz hold-föld utazásra alkalmas űrhajó lepte el az eget, és mind-mind a Memento mori!-t támadta. A Szentszék áldott csillagrombolója alig látszott a fénytől, ami testéből sugárzott szét, ám nem lehetett eltéveszteni: rakéták és plazmalövedékek tucatjai csapódtak bele, és izzították fel az erőterét. Na, erre már számítottam, és bármilyen furcsa is volt, sokkal jobban örültem neki, mint a csendnek. – Kire lőjek? – kiabálta kétségbeesetten Heather. A Memento mori!-ra mutattam. – Ők küldték az apját a bankba! Rögtön lőni kezdte a fénylő rombolót. Mint egy kis hangya, amely belemar a medvébe. – De ők az apja ellenségei – mutattam aztán a sok kis támadóegységre. – Akkor?… – nézett rám tétován. – Akkor fusson inkább az életéért! Donahue már amúgy is előrébb járt, az ölében vitte Alexandra Geet. Yann nem izgatta magát, felkészülten forgott a Poupée-vel, de nem lőtt. Ő abban a küzdelemben, ami a fejünk felett zajlott, egyelőre nem volt érdekelt. Lerobbant a bank lépcsősora mentén álló gigászi alakok egyike, és az oszlop is, aminek hátát nekivetette. Az épületben nem esett kár, ám a hatalmas testrészek a földre csapódva pattogva, gurulva tarolták végig az utat. A fej felénk vette az irányt, s mi megiramodtunk. Ám jött megállíthatatlanul, mint valami óriási bowlinggolyó. Amikor aztán utolértük Donahue-t, Yann-nal egyszerre fordultunk meg, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, s ő a Poupée-ből, én meg a Herdenből össztüzet zúdítottunk a fej közepére. A szobor ugyanabból az anyagból készült, mint a bank szétrobbanthatatlan falai: egy plusz térdimenzióval kvarkszinten felcsavarták. Mindegyik lövésünk talált, de csak annyit értünk el, hogy a lendületét visszafogtuk. Lőttük, mint az őrültek, s a fej lassabban gurult, még lassabban, majd megállt közvetlen előttünk, de annyira közel, hogy az utolsó plazmacsomagom szóródását a Pheseltonomnak el kellett hárítania. – Az istenit – mondta Yann Gordon. Kizökkent szokásos érzéketlenségéből. Nekitámaszkodott a kőfejnek. – Azt mondja, hogy most kétszer annyi okunk van nem meghalni? – Mire gondol? – Hát, ha most kinyírnak minket, kísértetek leszünk? – Úgy valahogy! – Na, ezért szerettem a sereget. Ha ott lelőttek valakit, azt lelőtték. S ha visszajött, akkor is lelőhető volt. Szedjük a lábunk! Tudok egy tisztességes fedezéket annál a házsornál. Rohantunk a házsor felé. Féktelen sivítás és eget-földet megrázkódtató becsapódások kísérték a légi csatát. Adalbert még fel sem tűnt, az ütközetnek azonban már biztosan volt két tucat halottja. Úgy 180

nézett ki, az űrtemplomosok csak kóstolgatják a Memento mori!-t. A légkörben és a bolygó gravitációs vonzásában tartózkodó űrhajónak azonban sokkal nagyobb energiára volt szüksége a mozgáshoz és paralljainak üzemeléséhez, mint a világűrben, így a pajzsenergiája rohamosan apadt. Rohamosabban, mint ahogy ellenfeleit leszedegette. Mondjuk, egyiküket sem légköri csatákra építették. Nem nézelődtem túl sokat, inkább csak a hangokra hagyatkoztam. Mert ha körülötted mindenféle vackok csapódnak a földbe, célszerű azt nézned, merre futsz, s nem azt, mennyire megkapó egy lángoló tűzcsóva a légkörben. Hang is van azonban ezer, és mindegyiknek egyedi jellege, már-már formája. Éppen ezért figyeltem föl a robbanások között egy süvítő hangra, ami egy nagyobb repülő testre utalt. Nagyobbra, mint az űrtemplomosok kis harci gépei, de kisebbre, mint a nehézkes romboló fönt. Erre már csak föl kellett pillantanom. Egy komolyabb űrklipper száguldott felém. Nyilvánvaló volt. hogy engem szemelt ki áldozatul, csak azt nem értettem, miért egy utcaszinten szaladgáló embert akar kinyírni, miért nem megy súlycsoportjabéliekre, testes vadászokra vagy karcsú rombolókra. Alacsonyan elhúzott fölöttem, majd megfordult, és ismét csak közeledett. Megtorpantam, és folyamatosan lőttem a Herdennel, míg a többiek rohantak, és szívtam is le a pajzsát tisztességgel… ha még egy fordulót tesz, teljesen leszedem. Megláttam az oldalán a feliratot: Roma non pereal si Romani non pereanti. César Pontieri! Persze, hogy én vagyok a célpont. A furcsa egyedül az volt, hogy még egyetlenegyszer sem tüzelt rám. Ám amikor fölém került, változott a helyzet. A gépről fémhálót lőttek ki rám a torpedóvetők egyikéből. A Herden energiadezintegrátor-üzemmódba kapcsolt, de csak két lyukat tudott ráadásként a hálóba ütni, s az máris rám borult. Hasonlóképp érezhették magukat a római gladiátorok hajdanán, egy különbséggel: az ókorban harcra rendszeresített háló nem szolgált pluszban teleportkabinként, és ha valaki alákerült, az meghalhatott, de nem tűnt el szőrén-szálán. Mint a Rational Bank belülről szétrobbanó homlokzata elől én. A Herden-100-as majdnem megőrült a térváltástól, elemzőrutinjai hirtelen annyi adatot futtattak le, hogy a fejem majdnem szétrobbant. Még meg sem jelentem azon a másik helyen, már tudtam, hogy tizennyolc célpont van a közelemben, rám irányzott fegyverekkel, felhúzott pajzsokkal. És, hogy egy zárt térben vagyok, megannyi, fedezékként használható tereptárgy között. És lőttem is volna, mert a megjelenés gyorsasága talán elég lett volna a túléléshez, ám amikor a fegyver kioldógombját megnyomtam, az üresen kattant. Meglepődtem, és a második másodpercben már harcászati rendszerek és egyéb kisegítők nélkül is tudtam, hogy nem a Herden mondta be az unalmast, hanem pont fordítva: megmentette az életem, mert ha lövök, saját magamat égetem szénné abban a sztázisharangban, ami alatt materializálódtam. Átlőhetem a harangot, de akkor is megsülök. Tízen közvetlen közelről céloztak rám – persze feleslegesen, hiszen nem tudtam volna ártani nekik a sztázis alatt –, hatan pedig a mennyezet alatt futó galériákról. Szemben velem két alak állt, a többiekkel ellentétben üdítő módon nem hatalmas Glazunovokkal, hanem csak kis Glock 26 High Powerekkel. Az egyik César Pontieri volt, a másik pedig a titkára. Pontierinek olyan kielégült volt az arca, mintha negyvennyolc órát eltöltött volna egy pornómátrixban. – Végre, végre! – vigyorgott César. – York Ketchikan a kezemben! Milyen érzés? – Maga legfeljebb a farkát tudja a kezében tartani, César – válaszoltam. – Azt is szakszerűtlenül. Biztos rázza hugyozás közben is. Rettentően felpaprikázódtam. 181

– Udvariatlan fickó! Tudja, mennyire ki szeretném törni a nyakát? Levágni a heréit, és kibelezni, míg még él? A fejét a sziklafalba verni, amíg szét nem loccsan? – Jöjjön be a sztázisharang alá! – intettem. – És mégsem teszem meg, ha lerakja a Herdent. Tegye le azt a fegyvert, Ketchikan! A Herden-100-as sem látott más kiutat. Az ember azonban annyiban különbözik a mesterséges intelligenciáktól, hogy néha át tudja lépni az értelem határait, és juszt sem teszi azt, amit a józan ész diktál. – Tegye le! – intett békülékenyen César. – Ha leteszi, kiengedem. Hiszen végül is egy oldalon állunk! – Milyen meglepő dolgokat mond! – Nézze, ha meg akartam volna sütni, megsütöm. A sztázisharang alatt elsőrangú pecsenyévé tudtam volna változtatni az első pillanatban. Felzabáltathattam volna a hüllőkkel, állítólag szeretik az emberhúst. De nem akarom megölni. Egyezséget kötöttem Roll Connaway-jel. Felkeresett, és azt mondta, mi lehetünk szövetségesek is, hiszen egy ideológiai talajon állunk. Tudja, mi az érdekes? Roll Connaway ugyanúgy tiszteli Mussolinit, mint én, és én ezt nem is sejtettem. Közös az érdeklődésünk. Hatott rá a birodalmi eszme. Hihetetlen mi? Szóval Connaway egyezséget ajánlott. Én elállok kicsinyes bosszúmtól, és inkább védem magát, ha bajba keveredne. Cserébe enyém lehet a halhatatlanság. Jó csere, mi? Még akkor is, ha kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy nem szabad megölnöm. De nem gond. Életet az életért. Letettem a Herdent a földre, de nem kapcsoltam szét a mentális köteléket kettőnk között. Tudtam, hogy César Pontieri igazat beszél. Ennél tisztább helyzetbe ember nem kerülhet. Elvállaltam egy megbízást, amit teljesítettem. Átadom a Chagall-festményt. A zuhanó angyalt Césarnak, aki továbbítja azt Roll Connawaynek. És még vigyáz is rám. Kész, a feladatomnak itt vége. Kimaradok a felszíni háborúból, és békés, nyugodt, kellemes lesz az életem… De nagyon csúnya a halálom. Ugyanis volt még egy szerződésem az ördöggel. És mint a meséből tudjuk, az ördöggel kötött szerződést nem célszerű megszegni. Crowley-Wilson várt engem azzal a Chagall-festménnyel. Egy pillantás erejéig, de meg kell mutatnom neki, ha nem akarok asztrállényként kísérteni halálom után e világban. Szűk volt a sztázisharang és szűk César Pontieri barlangja. Mehetnékem lett. Kiengedtek a sztázis alól. César barátsága jeléül eltette a Glockot, de azon kívül rám szegeződött tizenhét másik fegyver. Tizenhat annyira nem is zavart, csak egy: a kis titkáré. Láttam ugyanis a tekintetén, mennyire be van ijedve. Attól félt, hogy elmondom, ő köpte be a zsoldos érkezési helyét és idejét. Pedig eszem ágában sem volt. Felmértem a barlangot a katonák sorfalán túl. A közelben rengeteg autócsoda állt, hasonlóan ősrégiek a Mussolini-féle Daimler-Benzhez, amit James Donahue összetört. Mellettem egy kisebbfajta hajó: az üvegbe gravírozott felirat szerint egy 1969-es Lincoln Continental Executive, volt vagy hat és fél méter hosszú. A távolban monitorok, közlekedőfolyosók, szállítósínek. Egyszerre volt ez a hely hangár, harcászati központ és elosztóhely. Oldalt, egy teleportfüggönyön át hatalmas ládát toltak be páran. A magasból a római hadsereg komor, széttárt szárnyú sasa nézett le ránk. Évezredes jelképe a hódító hatalmaknak. Pont olyan volt, mint a César tarkóját díszítő madár, csak sokkal-sokkal hatalmasabb és kevéssé csillogó. – Milyen halhatatlanságot ígért Roll Connaway? – Ne legyen kíváncsi! Megvan a hatalma hozzá, higgye el! Talán maga előtt is föltárja, cserébe a festményért… Most pedig adja ide! – Ez egy kétméterszer másfeles festmény! – mondtam. – Mit gondol, a mellényzsebembe tettem? – Odanyúltam. – Nincs is mellényzsebem! 182

Harag suhant át César homlokán. –Ne szórakozzon velem, York! Biztos vagyok benne, hogy ott van magánál, talán éppen a fegyvertokban a hátán. – Talán éppen ott – biccentettem. – Csakhogy én a festményt nem teszem le a maga kezébe, César. Nekem az a feladatom, hogy elvigyem Roll Connawayhez, és el is viszem hozzá. Most már elsötétült a tekintete. – Azt mondta Connaway, hogy hagyjam életben, de azt nem, hogy milyen állapotban. Én megpróbáltam magával úgy bánni, mint egy szövetségessel. – Felemelte a hangját. – Igyekeztem elfelejteni, hogy tönkretette a Mussolini-relikviámat, hogy szétrobbantotta a Nérót, hogy megölte az embereimet… De ha makacskodik, mindezek nagyon hamar az eszembe jutnak! – Holofotóznia kellene, ha ilyen feledékeny – válaszoltam. Mosolyogtam, de őszintén szólva, tele voltam én is feszültséggel, és viszketett nagyon a tenyerem. Nem bírom, ha üvöltöznek velem. – Az istenit! Ide vele! Előrébb ugrott, és a Herden tokja után nyúlt. Én elkaptam a kezét, és magam elé rántottam túszként. Ugyanakkor egy rúgással megküldtem a titkárt a fegyvert tartó katonák felé: el is söpört közülük hármat. Senki nem mert lőni. César Pontieri igazat mondott: nem ölethet meg. Szorítottam a nyakát, és nagyon el akartam törni. Később ezerszer megbántam, hogy akkor és ott nem tettem meg.

52. Yann Gordon Ketchikan eltűnése után azonnal átvette a parancsnokságot – mint aki amúgy is ehhez szokott. – Futás tovább! – intett Donahue-nak és Heathernek. Elvette a férfitól Alexandra Gee magatehetetlen testét. – Adja! – szólt rá. Donahue az első pillanatban ellenkezett. – Mégiscsak jobban bírom. Vittem én már menetfelszereléssel együtt katonát is a vállamon! Atomgránátok és törmelékek helyett már egész űrhajók potyogtak az égből, és a környező épületek ember nagyságú kődarabjai. Egy tövében aktivizálódó iongránát hatására széthasadt a második kőszobor is, és repeszdarabjai az ég felé robbantak szét. Kő- és fémeső hullott Conques ezen részére. Aztán megrepedt a Rational Bank homlokzati részének fala. Hogy a széttörhetetlen homlokzatot micsoda erő hasította ketté, arról Gordonék hamarosan saját szemükkel is meggyőződhettek. Éppen csak elértek egy házsor oldalfaláig, amikor a bank lépcsősorának a tetején megjelent Adalbert. Úgy nézett ki, mint egy tízéves kisfiú. Aranyszőke haja lobogott a szélben, mosolya és tekintete ártatlan volt, egy olyan gyermek mosolya, aki nem ismeri a rosszat. Ott állt, és körbenézett. Testét színtelen aura vette körbe, s azon túl hatalmas, szemkápráztató sugárzás. A mozdulatán látszott, hogy fel sem fogja, mit lát. Nem tudja, mit jelentenek a lézerfények, a plazmakisülések, a robbanások és a tűz. A csatázók figyelmét nem kerülte el Adalbert felbukkanása. Guillaume de Aubrey a vezérhajó fedélzetén azonnal intézkedett: leszállási parancsot rendelt el az űrtemplomosok kiválasztottjainak. A tizenkét lovag a téren landolt, biztos távolságban a banktól. A hitük volt az egyetlen fegyverük, amit használhattak, s így egyéb fegyvereiket sorra eldobálták. Dúlt a csata fölöttük, ők mégis megszabadultak pallosaiktól, 183

lőfegyvereiktől és energiapajzsuktól. Csak a testpáncél védte őket, és legfeljebb két, erős tenyerük. Aki Adalbert közelében fegyvert fog, szent tűz által ég el. A Memento mori!-nak leszakadt egy lövegtornya, és gomolygó füstcsíkot húzva zuhant alá. Az oldalsó utcákban megjelent az Űrtemplomos Lovagrend második támadó hulláma: a földi haderő. Mindössze tizennégy páncélozott járművük volt, de azoknak a fedélzetéről komplett csatákat le lehetett volna vezetni. Körülöttük gravomotorjaikon siklottak előre a vértezetbe öltözött lovagok, és emelték pallosukat, hogy levágják azt, aki eléjük kerül. Ekkor nem tudni, miért és kinek a parancsára, de megérkezett Conques város rendfenntartó csendőri ezredének szolgálatban lévő állománya. Yann Gordon felhördült: ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de a belügyben sosem stratégák ültek, hanem politikusok. Szétszabdaltatják a rendőreiket mind egy szálig. A rendőrök maximális fokozatúra állították testpajzsaikat és elhárító egységeiket. Néhány pszichikusok elleni zavargáson túl az utóbbi évtizedben nem volt Conquesben nagyobb gond. Nem tudták, mire számíthatnak. Amikor meglátták a lovagokat, aktiválták a füst- és interferenciagránátjaikat. A gravomotoros lovagok előrelendültek, és püspöklila fénylő csíkot húzva a sárgás füstben, felemelt pallosokkal elsöprő rohamra indultak. A szomszédos utcákból plazmalövegek robbanása hallatszott: a páncélozott rendőri egységek megpróbálták feltartóztatni a lovagrend járműveit. A lovagok egyike felfedezte Gordont és Donahue-t, s rájuk rontott. Fenyegető alakja szellemként robbant ki a füstből, és Gordon nem is őt, hanem a motort találta el először. A lovag a földre zuhant, de rögtön föl is állt: a vértezet súlya már nem az 1400-as éveket idézte. Megvillant kezében ultrahangélű pallosa, és vállán a lézervető. Üvöltve rohamozott. Gordon, Donahue és Heather fegyverei gyorsan szívták a lovag személyi erőterét, de nem eléggé. Az beérte őket, és széles ívben közéjük csapott. Heather a földre dőlt: elzúgott fölötte a gyilkos fegyver, Donahue, aki távolabb állt, csak hátraugrott, míg Yann Gordon egyenesen belépett a lovag elé. Így a széles ívű vágás helyett magának a lovagnak a kezébe ütközött. A két erőtér összekapcsolódott, a két férfialak pedig összeakaszkodott. Yann-nak nem csupán az űrtemplomos erejével, de a vértezet adta plusz erővel is meg kellett birkóznia. Remegő kézzel tartotta a lovag karját, melyben az ember ereje rejlett. Tartotta, míg másik könyökével a metálfényű sisakra ütött, melyben mint tükörben látta saját izzadó arcát. A lovagnak meg sem billent a feje. Gordon tudta, hogy nem bírja sokáig. Tolta hátra a férfit, majdnem rátapostak Heatherre. Donahue oldalt tehetetlenül állt: a kettős, sőt, a hármas személyi erőtér miatt nem lőhetett, hiába is találta volna el biztosan a lovagot. – A kést! – visította felé Heather, és Donahue kapcsolt. Hiszen a lány is egy pajzs alatt van velük! Előkotorta a Poupée szuronyát, és a lány felé csúsztatta. Heather felkapta, és belevágta a lovag combjába. A lovag megbillent, térdre zuhant. Yann kihasználta ezt, és azonnal megragadta a pallost. Nem törődött azzal, hogy pontos legyen vagy erős, kis íven kifordította a lovag tenyeréből, és rézsút belevágta a fejpáncél és a testvért közé. Vér robbant elő a résből, és a lovag megkezdett mozdulata zuhanásba ment át: a halott űrtemplomos a földre dőlt. Adalbert közben megindult lefelé a lépcsőn. Úgy vonult vele a fluidikus fény, mint egy illat, vagy mint egy lebegő köpeny. Még mindig nem történt semmi különleges, a fiúcska csak bámulója volt az eseményeknek. Mögötte három árny jelent meg a bankbejárat szétrobbant résében. – Apa – sikoltotta Heather. – Apa! – Az már nem az apja – kiáltotta Yann Gordon. Fél kezével nekiszorította a lányt a falnak, a másikkal pedig a Poupée-t forgatta, és kereste a vakító füstködben a lehetséges ellenfeleket. 184

Donahue összevissza lövöldözött. Nem számított, lát-e valakit vagy sem. A Memento mori! pajzsai eddig a percig bírták. A rombolónak távoznia kellett a város fölül, ám nem engedhette át Adalbertet másnak: szárnyai alól négy vadászrajt bocsátott ki, korlátozott tűzerejű, kétszemélyes kis gépeket. Ám ezek csak az Űrtemplomos Lovagrend levegőben lévő gépei ellen voltak jók, Adalbertért mással kellett harcolniuk. Fénypászma tört elő a gép aljából. A kezdeti, a legelső szent fény tízezerszerese. Végigfolyt a házakon, s amely gép megvillant fényében, legyen az vatikáni vagy templomos, annak a fedélzetén tartózkodók azonnal lángra lobbantak. Végigfolyt a házakon, a romokon, az utcán, s megállapodott a templom előtt, az út közepén. Akkor látszott csak, hogy a fény nem a rombolóból árad, hanem lentről, s a fénypászma egy gyönyörű nő spirituális emanációja, aki ott áll a fénykör közepén, kétoldalt két kísérőjével: Carroll Dinah Hallidayjel és Lionel Coxszal. – Az istenit, Stanislas, küldjön már ide valakit! – üvöltötte Gordon a levegőbe. Tudta, hogy a PITHON harcálláspontján figyelik őt, s ha nem is látják, a hangját hallani fogják, és igaza volt. Rodanski intézkedett. A Heinich Palace tetejére bevackolódott mesterlövész azonnal jelentett a PITHON harcálláspontjának. – Itt Kettő-Kettes. Új célpont, fiatal nő fehér ruhában. Az elemzés nem jelez harcászati pajzsot. Befogtam. – Kettő-Kettes! – üvöltötte Rodanski rögtön a koordinációs teremben. – Szálljon le a célpontról! Azonnal… Nem fejezte be, mert a hangszórókból áradó, velőtrázó üvöltés az egész központot beterítette. A Kettő-Kettes szeme úgy folyt ki szemüregéből, mintha csak olvadt hó lenne. A mesterlövész üvöltött és fetrengett. Kínjában szétrúgta a fészkét, és véres csíkokat karmolt arcába. Szenvedése nem tartott sokáig, mert az első fájdalmak után a szíve porrá omlott szét mellkasában, és a szívével együtt a vér is elporladt ereiben. Már halott volt, amikor átfordult a korláton, és a földnek csapódott nyolc emelet magasából.

53. Szorítottam César nyakát, és fénysebességgel gondoltam végig, hogy hogyan menekülhetnék innen. Oldalt elfogta a menekülési útvonalat az 1969-es Lincoln, felfelé sehol kijárat. – Lőjetek a lábába! – hörögte César a katonái felé. Kikaptam fegyvertokjából a Glockot, és az olasz kopasz fejéhez nyomtam a csövét. Közvetlen a rátetovált birodalmi sas szárnya alá. – Na! Lőjenek a lábamra! – mondtam. Senki nem merte elsütni a fegyverét. Úgy véltem, ideje rátennem egy lapáttal. – Fegyvereket lábhoz! – mondtam nekik. César valami olyasmit hörgött, hogy „tegyétek, amit mond”, bár hallomás után akár „szekrényben a rongy” is lehetett volna. A katonák azonban engedelmeskedtek. Ekkor megemeltem a Glockot, és szétlőttem az első autó fölötti üvegkabint. Az üvegbe vésett, aranyozott felirat szerint egy Mercedes S280-ast láttam magam előtt 1997-ből. Üveghó hullott szét s terített be kocsit és embert egyaránt. Arrafelé vonszoltam Césart, és igyekeztem szemmel tartani mindenki mást. 185

– Kinyííííhom… – hörögte César, miközben a karomat fogta és feszegette, de a légszomjtól annyi ereje sem volt, mint egy tüdőbeteg kismacskának. – Neee viheeeeiii eee… – Dehogynem! – mondtam, és kinyitottam a kocsi ajtaját. A kulcs bent volt az indítóban. De miért is tartsák másutt? Lazítottam a fogáson, majd elengedtem Césart, aki rögtön a nyakához kapott, és fuldokolva küzdött levegőért most, amikor már senki nem akadályozta. – Ez Diana… heee… ocsija… – hörögte. Vérben úszott a szeme. – Jó ízlése volt a hölgynek – mondtam múlt időben, mert biztosra vettem, hogy az említett Diana már legalább ezer éve halott. Előretoltam Césart. Amikor aztán éppen csak bent volt a feje az utastérben, rácsaptam a koponyájára az ajtót. Utána kirántottam, leperdült a földre, majd bevágódtam a Mercedes ülésébe, és indítóztam. Az autó meglódult – a fenébe is, ilyet nehezebb vezetni, mint egy luxusjachtot – és kitört a katonák gyűrűjéből. A vérző fejű César éppen csak feleszmélt, amikor én már javában a sziklafal felé száguldottam a Mercedesszel. Elsodortam egy másik kabint egy karamellszínű, áramvonalas kocsi fölül. Még láttam az üveggel együtt szétrobbanó feliratot: Maserati Coupe GT – 2005. A teleportfüggöny felé tartottam, amely azonban nem működött. Mindent egy lapra tettem fel: reménykedtem benne, hogy van szenzoros komputervezérlése. Ha nem, hát csúnyán fogom befejezni e világi pályafutásom, akárha darálóba ültem volna bele: felismerhetetlen húscsomóként végzem. Legalább megszenvednek azok, akiknek majd az lesz a feladata, hogy kibogarásszák maradványaim közül a Chagall-festményt. A visszapillantóba néztem: César támolyogva rohant utánam. – Ti prendero, Yooork, figlio di puttana!16 Három méterre jártam a sziklafaltól, amikor kékes villanással aktivizálódott a teleportberendezés. Nem leszek húscsomó. Még egy dolog volt hátra: mentális úton utasítást adtam a Herdennek az önmegsemmisítésre. Egy lezárt útszakaszon jelentem meg a Mercedesszel. A fogadópanelt egy kis kőhídba építették bele, s a híd alatt aktivizálódott a teleportfüggöny, melyből egy kékes villanással előtűntem. Kétoldalt zöld erdei fal, friss levegő és madárcsicsergés. …melyet úgy szakított szét a kocsi motorjának dübörgése, mint croll rohamosztagos a kantinost, ha nem kapja meg időben a piáját. Egy fél kilométer megtétele után robbanás rengette meg a földet, és bal kéz felől egy hegy tetejét láttam elszállni. Tudtommal nem volt vulkanikus tevékenység a bolygónak ezen a részén, így arrafelé csak César Pontieri bázisa lehetett. A Herden-100-as megtette kötelességét: harang-lábastól, autóstól, Césarostól együtt a levegőbe repítette a rendszer legnagyobb maffiózójának titkos bázisát. Mindennel és mindenkivel együtt, aki részt vett piszkos üzelmeiben. Kis idő múlva földgöröngyök és kövek sora verte végig a luxusautó tetejét: César birodalma darabjaiban visszahullt a földre. A hegy helyén óriási porfelhő kavargott, órákba telik majd, mire teljesen leülepedik. Megpróbáltam kikerülni az útra lehullott nagyobb törmelékeket, de miután az elsőnek nekiszaladtam, rájöttem, hogy nem lesz itt baj, a kocsit lekezelték valamiféle molekuláris stabilizálóval. A föld megtelepedett a szélvédőn, én pedig megtaláltam az ablaktörlő kapcsolóját. Kis katt, és két félkörívnyi látótér kerekedett ki előttem. Amikor a földeső elült, egy dombtetőről, ahol megritkult a fák sora, megláttam a várost, és a város fölött folyó komoly küzdelmet, amely egyre terebélyesedett és egyre több kerületet ölelt fel. Conques központja felett űrfregattok tucatjai lebegtek, egy szomszédos negyedben 16

Ti prendero, Yooork, figlio di puttana! (olasz): Elkaplak, York, a kurva anyád!

186

pedig kisebb hajók, mint mérges darazsak támadták egymást. Az űrreptér forgalma hirtelenjében megnőtt, magángépek tucatjai menekültek el – ezen sem csodálkoztam. Túlról csillagvadász-rajok közeledtek. Megjelent a köztársasági gárda. Végiggondoltam az előttem álló feladatokat. Fel kellene szednem a többieket és elmenni velük Crowley-Wilsonhoz. Hm. Jó ez az autó, de erre alkalmatlan. Komolyabb jószágot kell keresnem! Egy szolárklipper közeledett a város felől, és valamiért biztosra vettem, hogy én vagyok a célpont. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de egy háborúban a paranoia olyan egészséges betegség, amely a túléléshez segíti hozzá az embert. Gázt adtam, bár a Mercedes nem versenyezhetett az űrjárművel. Fél kézzel kikönyököltem az ablakon, és megcsillantottam a Glock 26 HP-t is. Ettől biztos nem vizeltek maguk alá a klipper vezérlőtermében. Körülbelül olyan lehetett a fegyverzettségem az övékhez képest, mint a sebességem. Bár nem láttam a szolárklipper alján rakétavetőket vagy fegyvernyílásokat. Elsuhant a fejem felett, majd visszafordult. Ugyanazt játszotta, mint César űrklippere a téren, de ez nem César hajója volt. Nem láttam rajta olasz vagy latin feliratot egy betűnyit sem. Gyorsan közeledett, és egészen a fák tetejéig alámerült. Amikor elsuhant felettem, ágak, gallyak, levelek hullottak a kocsira és az útra. Egy korhadt faág a motorháztetőre zuhant, elrántottam a kormányt. A kerekek alatt recsegtek-ropogtak az ágak. A szolárklipper megállt, megemelkedett s fordult vissza. Még alacsonyabbra szállt, rám vetődött fenyegető árnyéka, mire én egészen az útpadkára vittem le az autót. Igazam is volt, a következő gallyesőből leginkább középre hullt. Lesodródtam az árok felé, alig bírtam megtartani a járművet. Mindkét kezemre szükségem volt a kormányzáshoz, elég régimódi technika terméke ez a Mercedes. Kényelmes, szép, de régimódi. A Glockot a mellettem lévő ülésre dobtam. Amúgy is csak csipegethetném vele a szolárklippert. A következő támadása nem hátulról jött, hanem oldalról. Úgy tűnt, hogy nem a földbe akar döngölni, csak megállítani szeretne. Ezt nem karizmatikus személyemnek tudtam be, hanem inkább a Chagall-festménynek, amely még mindig ott lógott a vállamon. Rájöttem, mi zavar leginkább a vezetésben. Lekanyarintottam magamról a Herden tokját, s az is a Glock mellé került. Ekkor csapott le a fákra oldalról ismét a klipper, és majdnem elém döntött egyet. Láttam a fát meghajolni, mire ismét csak elrántottam a kormányt: csikorgó kerekekkel engedelmeskedett a fekete Mercedes. Áttértem az út jobb oldalára, és éppen csak el tudtam suhanni a leereszkedő lombkorona alatt. Mikor átértem, roppant egyet a törzs, vagy inkább a gyökerek a földben, és a fa eldőlt. Súroltam a lombozatát, és elérhettem volna a szolárklipper alját is, ha felállok a kocsi tetejére. A klipper felröppent, nyomasztó fémteste a magasba emelkedett, s én kissé fellélegeztem. Akármennyire is tudjuk, hogy a gravitációs parallok gond nélkül működnek, pár tonnányi kriolitacél meg egyéb fém a fejünk felett igazán nyomasztó tud lenni – még pszichésen is. Megláttam egy kis lehajtót. Lerántottam a kocsit az útról, és behajtottam a fák közé. Persze naivitás azt hinni, hogyha az embert százezer érzékelő keresi, akkor a lombos árnyak alatt védelmet talál. Mégis jól esik a lelkünknek, ha elrejtőzhetünk. Egyébiránt meg biztosra vettem, hogy a klipper is le fog szállni. A pilótája keresni fogja a személyes kontaktust. A szolárklipper megállt közvetlen fölöttem, majd lyukat robbantott a földútba a Mercedes és a műút között. Nem volt innen visszaút! Azután, mint akinek minden mindegy, ránehezedett a fákra. A pilóta a gép teljes súlyát a lombokra helyezte, így a levelek és gallyak hullását a vastagabb ágak leszakadása és a törzsek kidőlése vette át. A vékony fák kettétörtek, és úgy 187

feküdtek a földre, a vastagabbak gyökerükkel együtt fordultak ki. Végül a gép megpihent az összetorlódott lombágyon, két méterrel a talaj fölött. Észre sem vettem, hogy közben az úton, a hátam mögött elsuhant egy karamellszín Maserati.

54. Stanislas Rodanski azonnal elküldte a siklókat Gordonért. Örült neki, hogy a PITHON parancsnoka végre bejön az irányítóközpontba, mert akadt néhány új fejlemény. Többek között a Shuttleworth-féle hüllőhadsereg harcba keveredett a Pontieri-fiúkkal. A harc hamarosan kiterjedt az utcákra is, és faji zavargásokba torkollott: a hüllők fegyvert fogtak az emberek ellen. És hiába voltak az emberek tízszer annyian, a gondolatolvasó technika előnyt biztosított a pszichikusoknak. Erre aztán a köztársasági elnök parancsára bevetették a csillagvadászokat, és elindultak a köztársasági gárda földi egységei is. Folyamatosan özönlenek ki a csendőrségi teleportkabinokból, szerte a város minden pontján. A PITHON három gépe indult Gordonért, és háromszög alakzatban közelítették meg a csata színhelyét, a két oldalsó gép feladata a középső fedezése volt. Egyáltalán nem akartak harcba bocsátkozni. Pontosan tudták, hol található Yann Gordon. Amikor aztán vizuálisan is azonosították, a középső sikló landolt egy ház tövében. Lövés érte az épületet, a ház félig rároskadt a járműre, de az erőtér megvédte a sérülésektől. Donahue szaladt Alexandra Geevel a karjában, s nem kérdezte, ki és mire fel is jött értük, miért akarják őket kimenteni ebből a pokolból. Előbb el innen, utána jöhetnek a kérdések. Heather azonban nem akart menni, és Yann Gordonnak erőteljesebb eszközöket kellett igénybe vennie. Sajnálta a lányt, és unta már, hogy örökösen vissza kell tartania valamitől, de reménykedett benne, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Felkapta, magához szorította, és ő is futásnak eredt a hajó felé. A Memento Mori! időközben megkapta fent a kegyelemlövést. Későn indult el, és nem jutott ki Conques légteréből. A kis űrtemplomos gépek legyőzték a rombolót, mint Dávid Góliátot. A Vatikán hajója egy robbanásban elvesztette gravitációs rendszerét, és visszazuhant a bolygóra. Zuhanás közben kisebb-nagyobb részek szakadtak le róla, ami a város számára kész szerencse volt, mert ha a csillagromboló egyszerre csapódik be, az sokkal elementárisabb hatással jár. A becsapódások nem egy helyen és nem egyszerre történtek meg: a különböző darabok különböző íven hullottak alá, és söpörtek el palotákat, házakat vagy járműveket. Egész utcákat vagy csak épületeket. Folyamatos rázkódás kelt, Conques alatt döngött a föld az egymást követő becsapódásoktól. Az egyik ilyen lehulló darab, a hajtómű egy része, egyszerre kapta el a két járművet, mely a mentést fedezte, és belerobbantotta egy házsorba. Az egyik megpördült földet éréskor, és mintha csak könnyed gumilabda lenne, kifordult a romba dőlő homlokzat mögül. Áthúzott Donahue előtt három méterrel, és oldalról csapódott bele a mentőjárműbe. Donahue kis híján sokkot kapott. Egy egész űrsikló pörgött el előtte. Nem is látta egyszerre az egészet, csak egy barna foltot, és a sivítást hallotta. Érezte az elsodort törmelékek ütését a testén. Reflexszerűen Alexandra Gee fölé görnyedt, és a nő fejét védte. A mentőjármű formátlan fémkupacként csúszott a fal mentén, s vájt árkot bele. Csikorgó hangja elnyomta a háttérből hallatszó robbanásokat is. A fal megremegett, és kidőlt az utcára. Gordon elrántotta Donahue-t, és húzta, miközben amaz Alexandrába kapaszkodott. 188

Húzták-vonszolták magukat a tér közepe felé. Egy űrtemplomos jelent meg előttük a porfelhőből kiemelkedve. Gravomotorjával fékezett, oldalra fordult, és felemelte ultrahangpallosát… Gordon egyik kezében Heather, a másikban Donahue. Donahue elhagyta a fegyverét, de nem vette észre. Az igazat megvallva, a templomos is csak akkor tűnt már fel neki, amikor a szemébe vágott a fegyver élének villanása. Nem volt esélyük. Kinyílt a szolárklipper ajtaja, és Vanessa Cox jelent meg a résben. A lány kezében egy Herden-91-es volt. Vanessa megjelenése és tűzereje arról árulkodott, hogy jól informált, és jól felszerelt család az övék. – Tedd fel a kezed, és szállj ki a kocsiból, York! – mondta fenyegetően. Még mindig szerelmes voltam belé, és még mindig elgyengített a tekintetének ereje. Felemeltem a kezem, és kikászálódtam a fekete Mercedesből. – Te rúgtál ki engem! – emlékeztettem. Ezt nem verheti le rajtam! Ügyesen lemászott az összetorlódott fák oldalán. Testhez álló ruha volt rajta és kényelmes, sportos cipő. Vanessa gyakran járt sportolni, és most reméltem, hogy csak a legkényelmesebb ruháját vette fel, s nem tagja ő is valamilyen titkos szervezetnek. Nagyot csalódtam volna benne. – Tudtam, hogy megcsinálod, és nagyon fáj, hogy kihagytál belőle – kezdte. – És én még mindig veszettül szeretlek, de nincs ember, akire annyira haragudnék, mint te. Úgy érzem magam, mint akit becsaptak és elárultak. – Nem akartam, hogy megsérülj… – Csak felingereltem az érvemmel. – Duma! – mondta hevesen. – Tudod, hogy nem vagyok porcelánból. Nagyon jól tudod, és nem csupán a rablásból, de a tervezésből is kihagytál. Nem bíztál bennem. Ezt nem tudom megemészteni. És ne mondj semmit, nem vagyok kíváncsi a szövegedre. Itt a festmény? Közelebb jött, és én borzongatóan megkívántam. – Nézd, Nessie, folytassuk tovább együtt! – Itt a festmény? Hátraintettem feltartott kezemmel. – A kocsiban, egy fegyvertokban. – Milyen? – Megcsillant a tekintete. – Gyönyörű – sóhajtottam. – Eredeti Chagall… Add ide! – Nem adom. Komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam. Voltak okok, amik miatt nem akartalak beavatni a részletekbe, de ezek nem rajtad álltak. – Nem szándékoztam elmondani, hogy az apja gyanús volt nekem, és Vanessának túl jó a kapcsolata vele; nem kérhettem arra, hogy hallgasson előtte. Talán amikor azt állította, hogy betört Lionel biztonsági cégének adatbankjába, akkor sem betört, hanem engedéllyel szedett le adatokat. Yann Gordonba biztos véletlenül tenyerelt bele, Lionel Cox sem tudhat mindent. – Most már, hogy túl vagyunk rajta, nyomjuk le, akit még le kell, aztán bújjunk ágyba este! Irtózatos méretű robbanássorozat rázta meg a földet. – Legalábbis ha lesz még ágyunk! – tettem hozzá halkabban. A fákon túl a város felé néztem, és még láttam a Memento Mori! felső légkörben szétfoszló tűzgömbjének nyomát. – Tévedsz, ha azt hiszed, hogy leveszel a lábamról – felelte Vanessa. Maga elé meredt, talán észre sem vette, hogy remeg és morajlik a talaj. Sötét, füstcsíkot húzó roncsdarabok hasították szét a kék égboltot. – Többet nem hiszek neked, csak a fegyvert akarod megszerezni. – Nem kell a fegyvered. De tudod, hogy szeretlek. Tudod. És érezned kell, Vanessa, hogy őszintén beszélek. – Arról hallottál már, hogy mi, nők, bosszúállók vagyunk? 189

– Ne most! – keseredtem el. – Gordonéknak szükségük van rám a bank előtt. Megszerveztem egy földalatti menekülési útvonalat, amiről nem tudnak! – Az az én bajom volt, hogy veled kezdtem, az meg legyen az ő bajuk, hogy veled mentek bankot rabolni! Nekik se mondtál el mindent. Vajon azért, mert Gordont én hajtottam föl neked? Add ide a Chagallt, és minden rendben lesz. Te kihagytál a buliból, én megcsinálom a magam buliját. Egy-egy. – Felültethetsz még az életben számtalanszor, és megígérem, hogy leverheted rajtam az egész hetet – mondtam. – De az most fontosabb, hogy visszamenjünk a városba. Itt a klippered. Veled gyorsabban bejutok. Gondold át, miért hagynálak ki? – Itt fogsz hagyni. Ilyen vagy. Én meg bolond leszek hallgatni rád! – Okos nő vagy… – Mondtam, hogy hagyd a dumát! Nem veszem be! – Esküszöm, hogy nem verlek át! De rettentően kevés az időnk! Nessie! Nagyon nehezen akarta megadni magát. Ha nem ilyen forró a helyzet bent a városban, akkor Yann Gordonra bízom a dolgot, én meg rászánom a nap hátralévő részét Vanessára, az erdőre és a madarakra. Egy fa mellé beállítjuk a Chagallt eredeti méretében, rendelünk valami kaját egy étteremből, ahonnan van kiszállítás az Erdő utca egy, Fa emelet kilencbe, és elleszünk a természetben. Ha nem ilyen forró a helyzet, megtettem volna. Ha csak egy kocsmai verekedésről lett volna szó. A város fölött azonban már szürke füstköd ült, melyből számos, sűrűbb és szürkébb füstszál lógott ki. – Tényleg, hogyan találtál rám? – Bemértem a sugár vektorát, amikor elteleportáltak a térről. Nagyon jó apám műszerparkja. És elkezdtem errefelé cirkálni. És tudtam, hogy csak te ülhetsz a két kocsi valamelyikében. – Két kocsi? Csikorogva fékezett valami mögöttünk, s még el sem halt a zaj, amikor felzizzent egy energiafegyver semmivel sem összetéveszthető hangja. Az űrtemplomos lovag felemelte a fegyverét, de aztán nem sújtott le. Láthatóan James Donahue miatt gondolta meg magát. Pár másodperc elteltével, amikor a fejet védő sisak ezernyi apró mozaikdarabkára robbant szét, és elenyészett a semmiben, felismerhetővé vált a lovag arca. – Lorenzo – nyögte Donahue meglepetten. – Gyerünk, kapaszkodjatok föl! – intett a pilóta komoran a gravomotor hátuljára. Előrébb csúszott, így két ember biztosan elfért az ülés nyergében. Gordon feltette Heathert a lovagnak háttal. – Szálljon fel! – intett Donahue-nak. – És az ölébe adom a nőt. Maga meg fogja őket jó erősen! – morogta Heather felé. – Gyorsan! – sürgette őket Lorenzo. – És maga? – kérdezte Donahue. – Én elboldogulok itt – morogta Yann Gordon. James Donahue is felmászott, Heather meg átkarolta hátulról a derekát. Gordon feladta a férfi ölébe Alexandrát, aki már lelógott a járműről. A lovag nem szólt egy szót sem, csak aktivizálta sisakját, amely pillanatok alatt felépült a feje köré, és elindult: ment, amerre a harcászati rendszer azt jelezte, hogy nincs akadály. De majd vissza kell térnie harcolni. Mert időközben Adalbert leért a lépcsősor aljára. Yann Gordon a távolodó gravomotorról arra az aranyszőke, angyalarcú fiúra pillantott, aki 190

előtt megnyitották az utat a bank páncélterméből a külvilág felé. A fiú fehér aurája, mint valami óriási csapkodó, vakító köpeny terült rá az utca köveire. Alakját növelte az asztrálfény, mely felfelé sugárzott testéből. Egy fiatal lány várta szemközt, kinek mellkasában vöröslő szív lüktetett, s akit aranyszín napsugarak öleltek körbe, nem hegyesen, mint a fiút a fénylobok, hanem puhán és kényeztetőn, mint valami finom hab. Gordon két kézre kapta a Poupée-t, és gyors rohanással megindult a PITHON harcálláspontja felé. Mögötte irtózatos energiahullám vágódott ki a fiúból. És kegyetlenül lecsapott a lányra.

55. Először is elugrottam Vanessa fegyvere elől, majd oldalról rávetődtem a nőre, és a földre sodortam. – Ezt megkapod, York! – üvöltötte egy ismerős hang. César Pontieri ezek szerint túlélte a robbanást. – Végre a karjaimban tarthatlak ismét – mondtam Vanessának, és elvettem tőle a Herdent. – Kurafi! Viszonoztam a tüzet, mire César kiugrott a kocsijából, és egy földhányás mögött lelt fedezéket. De nem is a földhányás óvta meg, hanem a testpajzsa. Megint ott voltunk, ahol elkezdtük az amfiteátrumban: lövöldözünk egymásra. – Be a klipperbe! – kiáltottam Vanessára, és fedeztem, amíg felugrott, és egy párduc ügyességével felmászott a hajó bejáratáig. – Gyere, York! – kiáltotta onnan. – Lődd szét a fejét! – üvöltöttem vissza. – Ez kirándulóhajó! Ó, a… Aztán eszembe jutott valami. Mit is félt César leginkább? Pár lépéssel a Mercedes mögött termettem. A kocsit használtam fedezéknek. César abbahagyta a tüzelést. – Jöjjön ki az autóm mögül, York! – üvöltötte, és szinte láttam, hogy fröcsög a nyála. – Jöjjön ki, mert szétlövöm! – Ugyan már! A Mercedes lesz az utolsó, amit szétlő! César idegessége furcsán hatott rám: rideg, számító nyugalom ereszkedett le gondolataimra. César idegességében megeresztett pár lövést a szolár-klipper felé. Láttam, amint Vanessa leguggol a bejárat mögött, pedig ott igazán nem veszélyeztették a lövések. Aztán felpattant és eltűnt a jármű pilótafülkéjéhez vezető folyosón. Első pillanatban azt hittem, hogy fel akar szállni, de csak fegyverért ment. Akadt egy könnyed Follorou kézifegyver a fedélzeten. A Follorou alacsony fokozatú lézervető, legfeljebb állatok ijesztegetésére szolgál. Meg jelzőfegyverként. Egy kirándulóhajón nincs is szükség sokkal többre… Felemeltem a Herden-91-est, és maximumig toltam. Rendben, a fél erdőnek annyi, reméljük nincsenek errefelé most kirándulók, de annyi lesz Césarnak is. Céloztam. – Nem haragszom! – kiáltotta szemből César. Hirtelen hangot váltott. – Tudja, kicsit felbosszantott, hogy rám lőtt, aztán tönkretette a Nérót, meg hogy felrobbantotta a barlangomat, minden kocsimmal… – A „kocsimmal”-t üvöltötte, de rögtön el is csendesült. Szóval ideges volt még, de valami miatt rettentően visszafogta magát. Vajon mi lehet az? Vártam még az erdő felégetésével. 191

– Felbosszantott, de az embernek felül kell kerekednie kicsinyes haragján, nemde? – folytatta fedezéke mögül a monológját César. – Két csatát elvesztettem, de ez nem lehet oka a haragomnak! Most már egy csapatban küzdünk, mi ketten. A fény csapatában. Tudja, mit szimbolizál a római sas? A fény erejét és győzelmét. A villámmal együtt a görög főisten, Zeusz jelképe volt, aztán Jupiteré, a rómaiaké. A sas képes a napba nézni, anélkül, hogy le kellene hunynia a szemét. A sas a fény állata, az istenek legfőbbikének madara. Egy felsőbb erő és rend szimbóluma! Mi ketten ez alatt a jel alatt harcolunk… Roll Connaway oldalán! Mi ez a zagyvaság? Miről nem tudok? – tettem fel a kérdést magamnak. De adódott a válasz. – Connawayről! – Ugyan, César! Mi köze magának Connawayhez? – üvöltöttem vissza. – Egyezséget kötöttünk! – Ezt már mondta! De hogyan adhat Connaway halhatatlanságot? És miért adna halhatatlanságot magának egy festményért, amit úgyis hozzá viszek? – Tudta, hogy sokan meg akarják majd akadályozni benne! Mit gondol, kinek az emberei állították meg Robert Shuttleworth hüllőseregét, amely a bank felé indult, és kinek az emberei harcolnak még mindig velük? Az enyémek! És ki fedezte volna a maga seggét, ha megjelenik a PITHON? Hát én! Én! Én! – Ne szívja fel magát! És a halhatatlanság? – Hát még mindig nem érti? – üvöltötte. – Roll Connaway nem ember! Dehogynem értettem. Régen sejtettem már, hogy Connawaynek semmi köze nincs hozzánk. De arról fogalmam sem volt, hogy kihez is van köze. – Akkor micsoda? – üvöltöttem vissza. És most César Pontieri hallgatott. – Nézze, York – kiabálta –, eldobom a fegyverem… – Eldobta. – És előjövök. Tudom, hogy nem fog lőni. Én még nem voltam biztos benne. César felállt fedezéke mögött, és felemelt kézzel kikerülte. Nagy cucc! A pajzsa még üzemben volt. – Nézze, ennél több bizonyítékát nem tudom adni együttműködési készségemnek. Szálljunk fel közösen a szolár-klipperre, és menjünk Connawayhez! Maga vezet, engem akár a székbe is kötözhet. Mit szól hozzá? – Mi van Connawayjel? – A fene a makacs agyába, hogy állandóan csak az idióta kérdéseit tudja ismételni! – fortyant fel. – Majd elmondja maga Roll Connaway, ha szándékában áll. Hol a tok? Én is felálltam, de nem dobtam el a fegyvert, csak leeresztettem. – A Mercedesben! – Istenem! César még közelebb jött, egészen a kocsiig. – Leengedhetem? – kérdezte a kezére célozva. –Tegye! – intettem. Leengedte a kezét, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Kiemelte a tokot az ülésről. – Adja ide! – fogtam rá ismét a Herdent. Odaadta, aztán visszanézett a kocsiba. – Vigyázhatott volna rá jobban is – morogta, és végigsimított a Mercedes bőrülésén. – Ez a kocsi egyszerre relikvia és csoda. Tudja maga, ki halt meg benne? – York! – sikoltotta ekkor Vanessa. – Fegyver van a kezében! César Pontieri megfordult, és akkor megpillantottam az ülésen a Glockot. Az ülésen volt, és nem a férfi kezében. Vanessa azonban az előbb úgy láthatta, hogy fogja, s most hogy César felegyenesedett, ezt a mozdulatot fenyegetésnek vette. Lőtt a Follorouval. Ártalmatlan, ijesztegető fegyver… César bevetődött a kocsi belsejébe, és közben megmarkolta a Glockot. Találomra lőtt vissza. Hiába volt a kezemben a Herden, ha elsütöm, mindannyian meghalunk. Kartávolságra nem lehet lőni egy maximális intenzitásra kapcsolt Herden-9l-essel. Előreléptem hát, és rávágtam 192

az ajtót César Pontierire. Az olasz fájdalmasan felkiáltott, és elejtette a fegyvert. Ismét rávágtam az ajtót, de gyorsan visszahúzta a kezét a kocsiba. Az ajtózár bekattant. Vanessa felé néztem. Fekete szélű, tenyérnyi méretű folt füstölgött a melle között. Nem esett el, az ágak felfogták testét. A feje hátrabicsaklott, a szeme az égnek meredt. Halott volt. Üvöltés szakadt fel belőlem, lelkem minden fájdalmával. Fordultam a Herdennel a Mercedes felé, amelynek üvegén túlról César bámult rám halálra vált arccal. – Ugyan már! – dadogta. – Hiszen kirúgta magát! Az egész város tudja. – Maga egy állat – szakadt ki belőlem. Lejjebb vettem az energiafokozatot. – York! Hadd szálljak ki! Ránéztem, s abból, amit a tekintetemben tükröződni látott, rögtön tudta, hogy vége. – Ne tegyen botorságot! – nevetett fel idegesen. Izzadságcsepp jelent meg a homlokán, vagy isten se tudja, hol, hiszen homlokból állt az egész feje! Seggig érő homlokból. – Ugyanannak a megbízónak dolgozunk! Felemeltem a Herdent. Hátráltam pár lépést. – Hé, egy oldalon állunk! York! Figyeljen! Tudok valamit, amit maga még csak nem is sejt. Érdeke, hogy életben hagyjon, mert elmondhatom, hogy az any… Érzelmek nélkül lőttem bele a benzintankba. A fekete Mercedes lángcsóvája úgy nyílt ki az ég felé, mint egy hatalmas, vörös rózsa. Kinyílt, aztán összeroskadt, és kis lángok maradtak utána, apró lánglobok egy kiégett, büdös autóroncson. Ennyit a halhatatlanságról. Sokkal szebb az, ami múlandó.

193

XIII.

56. Ennyit nem ért meg sem a kép, sem a zsoldos, sem Adalbert, sem semmi… Nem érdekelt Adalbert, vagy Klára; hogy a Pusztító Szenteket ki birtokolja, a Vatikán vagy az Űrtemplomos Lovagrend. Nem érdekelt Conques sorsa sem, majd rendet teremt a PITHON! A képet leszállítom, és kész… illetve egyvalami még engem terhelt: James Donahue és Alexandra Gee sorsa. Felelősséget éreztem értük. Elhajítottam a Herdent, felemeltem Vanessa testét és felvittem a szolárklipperbe. Kis kirándulóhajó volt, aprócska kabinokkal és ágyakkal. Letettem Vanessát az egyik kabinba, lezártam a szemét, és miután kimentem, ráfordítottam a mágneszárat. Fejemet a falnak szorítottam, és megpróbáltam úrrá lenni a bensőmet feszítő energiákon: haragon, fájdalmon, tehetetlenségen és bosszúvágyon… Buta-buta nő, miért jött utánam? Istenem!… Előrebotorkáltam a pilótafülkéig, és beültem az ülésbe. Rákapcsoltam a gravitációs parallokat a hajtóműre, majd megpróbáltam felemelkedni. Rázkódást éreztem, és egy halk pukkanást. Na most ha halk pukkanást hallasz egy szolárklipper vezérlőtermében a hajtómű felől, az valójában egy óriási robbanás kell legyen. Abban a pillanatban leállítottam mindent, de a hajó ennek ellenére remegett tovább. Kiugrottam a pilótaszékből, és az ajtó felé fordultam. Talán César eltalálta a hajtóművet, és most, hogy beindítottam, elkezdődött valami visszavonhatatlan… A falnak csapott az a robbanás, amely ekkor következett be. Természetesen a fejemmel koccoltam le a vezérlőpaneleket. Szédelegve álltam fel, és kapaszkodtam bele az ajtóba. Kézzel feszítettem szét: ekkor már éreztem a meleget is, amely a jobb oldali falból sugárzott. Kisiklottam a résen. Mögöttem kirobbant a fal, és izzó fémet szórt szét a vezérlőben. Halk placcsanással kenődött föl a műszerekre és a falakra a vöröses fémmassza. Rohantam végig a folyosón: húsz lépés a szobáig, ahol Vanessa fekszik. Itt is kézzel estem neki az ajtónak, de amint egy ujjnyi rés támadt, lángcsík csapott ki, alig bírtam elkapni a kezem. Aztán csak álltam és néztem a falra felfutó lángkígyót, amely bentről nyomult kifelé… A következő robbanás a szolárklipper teljes pusztulását vetítette előre, s az enyémet is, ha nem tűnök el innen. A külső ajtót erőm teljes bevetésével sikerült csak szétfeszítenem, miután oldalt manuálisan kikapcsoltam a biztonsági rendszereket. Amint láttam, hogy a vállam átfér, nem sokat tétováztam: egyenesen kivetődtem a zöldbe. Ekkor ellobbant a klipper hajtóműve: hátrafelé fél kilométernyi erdőt égetett le, miközben a meglóduló hajó csaknem ugyanennyit tarolt le elöl. A madarak rikácsolását teljesen elnyomta a szolárklipper törzsének nyikorgása 194

és a fák törzsének sikoltása, recsegése, a tűz fellobbanó sistergése, a vizes levelek és ágak sziszegése. Felültem, és a pusztulást néztem: az izzó klippertörzs, mint egy arany fémgolyó ült a maga vágta nyomvonal végén. Sárgás izzás vette körbe, tüzes glória. Vanessára gondoltam, szemére és mosolyára. Aztán felálltam, hogy megküzdjek mindennel és mindenkivel, és elindultam a Maserati felé. Tövig nyomtam a gázpedált, és tíz percen belül elértem Conques házait. Nem érdekelt, hogy park vagy sétálóutca, nem érdekelt, hogy tér vagy házhely, ahol átvágok, mint ahogy az sem érdekelt, hogy kik harcolnak előttem vagy mellettem… Nagy ívben köptem a világra, emberre és nem emberre. Felszedem a többieket, elmegyünk Crowley-Wilsonhoz, aztán Connawayhez, és bármelyik csúnyán néz, hát a Chagall-festmény lesz az utolsó vizuális élménye az életben, mert kitolom a szemét. Ha fegyvert fog, akkor pedig addig élt. Áthajtottam egy hüllőn, amely fegyvert emelt rám. A Maserati megdöccent, csontok ropogása hallatszott a kerekek alól. Mennyire máshogy roppan, mint a fagallyak! Fél Conques lángokban állt és füstben úszott. Az utcai harcok a spontaneitás látszatát mutatták: a külvárosokban leginkább házak és egyéb térelemek fedezékéből lőttek egymásra a harcoló felek. Ennek persze leginkább a házak és a térelemek látták kárát: a kis lyukaktól egészen a legnagyobbakig bekaptak mindent. Egy rakéta süvített el előttem, és az Anguis elnevezésű hüllő-színház tenyérnyi kövecskékké omlott össze. Száguldottam tovább a kocsival. Szervezettséget csupán a köztársasági gárda mutatott, amely nukleártankjaival lezárta az utcákat, és elektromos bénító töltetekkel lőtte a tűzfészkeket. Kékes villámok cikáztak a levegőben, és öleltek körbe néha egy-egy háztömböt. Mivel a fények mindig elárulták, hol tevékenykedik a gárda, elég könnyű volt kikerülni őket. Egyszer botlottam csak bele egy blokádba, ott felszaladtam egy kidőlt kaputestre, és a tankok felett átrepültem. Azt hiszem, azért úsztam meg, mert fogalmuk sem volt róla, miféle karamellszín jármű jön szembe velük, és nem tudták eldönteni, hogy aki benne ül, az lelőhetőe vagy sem. Conques rangmániája és sznobizmusa valamennyire meghatározta a katonák hozzáállását az utcai harcokhoz is. Gazdag és különc embereket nem illő errefelé inzultálni, pláne, ha ez a kilövésüket jelenti. Szóval a gárda rasszista módon elsőként a hüllőket igyekezett kivonni a harcérintkezésekből. A Maserati jól bírta az iramot, és jól vette az akadályokat. Meghúztam párszor, de César Pontieri ezt már nem fogja felróni nekem. A Rational Bank közelében kénytelen voltam lefordulni egy kis utcába, mivel az utat elzárta egy leomlott ház. Ott megpillantottam egy páncélos-keresztes alakot, az Űrtemplomos Lovagrend egy gravomotoron ülő harcosát. Balról jött, s bármennyire is jobbra kellett volna fordulnom, úgy gondoltam, elkapom. Balra fordultam tehát, szembe vele. Gázt adtam. Észrevett, jött felém, és emelte pallosát… Kikerültem, mintha lehúzódnék. Aztán amikor el akart suhanni mellettem, kicsaptam a kocsiajtót magam mellett. A lovag belesiklott, és lerepült járművéről. A gravomotor elvitte az ajtómat, fél utcányira elsodorta, de amikor befékeztem, közvetlen a hátraszaltót produkáló űrtemplomos mellett álltam meg. Kinyúltam az ülésből, és megragadtam a torkát. Fogtam, miközben kiszálltam, a másik kezemmel pedig felvettem a földről ultrahangélű pallosát, s a lába közé illesztettem. – Hosszában foglak kettészelni – mondtam. – Sisakot le! Szétrobbant a sisakja, és megpillantottam a lovag arcát. Haloványsápadt volt, s mintha 195

láttam volna már valahol. Később beugrott, hogy a Jeff Koons aukcióján. Hm. Az Űrtemplomos Lovagrend betelepítette ide az embereit, akár a Vatikán Carroll Dinah Hallidayt és Lionel Coxot. Tele volt a város alvó ügynökökkel… Régóta érő ügybe csöppentem. A régóta érő dolgok közül viszont egyedül a sajtot szeretem. Semmi közöm hozzá, és Vanessának sem volt semmi köze hozzá… Adalberthez semmiképp. – Volt itt két férfi és két nő – kérdeztem a lovagot. – Az egyik nőt vinni kellett. Merre vannak? – A férfiakat nem tudom, de egy lány a bank felé futott az előbb – nyögte a lovag. Visszavágódtam az autóba, és hátramenetbe kapcsoltam. Félig megfordulva néztem a kocsi mögött az utat, miközben kattanásig nyomtam a gázt és kormányoztam. Az utca végén kézifék és kormányfordítás ütközésig, kuplung, váltó egyesbe. A kocsi kipördült, és irányba álltam. Ott volt a bank és a bank előtt két lángoló tűzoszlop. Körülöttük körben lovagok, a tűzoszlopok mellett pedig szellemként lebegő, asztrálfényben fürdő alakok. Ha a fehér, hideg lángok nem lobognak, és körben nem gomolyog a füst, azt hiszem, állóképbe merevedett a világ. És akkor megláttam Heathert. Ráléptem a gázpedálra.

57. Gordon úgy zuhant be az irányítóközpontba, mintha atomgránát robbant volna mögötte: ajtóval és kerettel együtt. – Jelentést! – üvöltötte. Jobbra nézett: a monitorokon békés polgárok lövöldöztek egymásra. Csakhogy az egyik harcoló fél hüllőkből állt, a másik emberekből. – Elkéstél! – nézett az órára Stanislas Rodanski. – Cseppet sem – vicsorgott Gordon. Most nem vette a finom humort. – Mi nem a köztársasági gárda vagyunk, nem feladatunk a lázadás leverése. Semmiféle csatatéri állásfoglalás nem a mi feladatunk. Nekünk a rosszfiúk kellenek. – Balra nézett. Egy karamellszín Maserati éppen akkor végzett kézifékes fordulót a bank előtti utcarészen. – Azt ne mondjátok, hogy az York Ketchikan! – Felrobbantotta a Montaigu-sziklát, feltehetően César Pontieri titkos bázisát. Egy kétszáz méteres kráter nyílt meg, amit elöntött a tenger – közölte Bart Forey ezredes. – Kis idő múlva tűzharcot jelentettek egy útszakaszról, és egy szolárhajtómű explodálását. A Maserati onnan jött. César Pontieri feltehetőleg halott. Csomagoljunk? – Mi van még? – Két fő a veszteségünk – mondta Rodanski. – Mindketten elkövették azt a hibát, hogy becélozták a fegyverükkel a Szenteket. Mit csinálnak ezek ott középen? – A kisfiú valamiért nagyon mérges, és a maga módján üti a lányt. Mit mondanak az elemzők? – Hogy nem készültek fel spirituális emanáció mérésére. Amit rögzítenek, az mind féregvezetékekre jellemző energianyomot mutat. Egyebet nem tudunk. Yann Gordon lerakta a Poupée-t, és a holomaketthez lépett. Ráközelített a térre. A piros Maserati mint egy aprócska autómodell meglendült, és elindult az űrtemplomosok gyűrűje felé, a két szent közé. – Ketchikan mit akar? – kérdezte Forey. – Heathert – ismerte föl Yann Gordon. – A kurva anyját ennek a fickónak! Minden 196

ellenkező mutatványa ellenére tele van felelősségtudattal! – Az miért baj? – Mert nem fogja abbahagyni a harcot. Forey! Két sarokra innen van a Szent Anna templom. Kurva gyorsan hozza ide a papot! – Papot? – Nem hallotta? – üvöltötte Yann Gordon. – És Rodanski! A mesterlövészeink célozzák be az űrtemplomosokat!… Surrogó kerekekkel és felbőgő motorral vágódtam be a Rational Bank elé. Kikerültem a ledőlt szobor darabjait, és egy mozdulatlanul álló űrtemplomos lovagot. Csak Heatherre koncentráltam. Tudtam, miért van itt. Az apját akarja megszólítani. Nem érdekeltek a Szentek, ám nem hagyhattam őket figyelmen kívül. Adalbert elindult Klára felé, és közben olyan fénylő energiasugarat produkált, hogy majdnem megvakultam. A fékre léptem, mert jó pár másodpercig csak vörös és zöld foltok keringtek a szemem előtt. Amikor kinyitottam a szemem, Klára még a helyén állt, de Carroll és Lionel a földön hevertek, mintha csak eltaszították volna őket a lány mellől. Ám a Szent aranyló aurája megfakult, szíve pedig vérezni kezdett. Tisztán láttam a bordón izzó vércsíkokat lefolyni testének fényruháján. Azért hozták ide a Vatikánból Klárát, hogy segítsen a harcban? Ezek szerint a Szentszék el akarja pusztítani Adalbertet. Nem, nem. Klára nem mozdult, nem támadt, csak vérzett. Vérzett és sírt. Klára nem támad. Azért hozták ide, hogy megnyerje a Szentszéknek a fiút. De akkor a fiú miért támad rá? Miért támadja ennyire agresszívan? Gurulni kezdtem előre, s hunyorogtam, hogy bármikor becsukhassam a szemem, ha szükséges. Amikor a kocsi beért az Adalbertből áradó vakító fénybe, a sebessége érezhetően csökkent még úgy is, hogy jobban lenyomtam a gázpedált. Először kicsit, majd ismét csak tövig. Folyamatosan lassultam, mintha árral szemben akarnék előre jutni. Ha levettem a lábam a gázról, a kocsi megindult hátrafelé. Úgy döntöttem, kiszállok. Van, amikor gyalog gyorsabb. Leállítottam a kocsi motorját. A Maserati abban a pillanatban hátrafelé kezdett csúszni, s alig bírtam kiugrani a nyílt ajtókereten át. Üres, fénylő dobozként csúszott az ezeréves autócsoda, majd kicsit oldalra fordult, megdöccent pár törmeléken, lassult, és vagy száz méterrel mögöttem megállt. Majdnem elcsapta a lovagot, akit én az előbb kikerültem, de az ellépett. Megszakította egy pillanatra a kört, amit tizenketten Adalbert köré vontak, de rögtön ezután vissza is tért helyére. Felegyenesedtem: Heather úgy tizenöt méterre volt tőlem. Köztem és az Adalbertnek nevezett spirituális lángcsóva között állt, és meredeken beledőlt a transzcendens szélbe. Nem éreztem tényleges szelet, csak finom, fluidikus nyomást. Az első lépés után nőtt a nekem feszülő erő, és a második lépést tapasztalhatóan nehezebben tettem meg. – Heather! – elsodorta a hangomat a fluidikus szél. Előrenyújtottam a karom, hátha sikeresebben haladok. A lány nem vett észre, talán nem is hallott. Csak meredt előre, arra a pontra, ahol Adalbert mögött három árnyalak állt. – Heather! Még egy lépés. És még egy. Az alakok Adalberttel együtt mozogtak, de nem úgy, mint önálló lények, hanem mintha bábok lennének, rosszul összerakott szintetikusok. Szögletes mozdulataik rosszat jósoltak. Pár lépés után ismét megpróbáltam kiáltással magamra vonni Heather figyelmét. A lány ruházata gyors ütem szerint csattogott, ő maga azonban nem mozdult. Rémületes látványt nyújtott így megdőlve, előretartott kézzel, mozdulatlanul. – Heatheeer! 197

Ugyanúgy haladok előre, kinyújtott kézzel, mint ő – jutott eszembe. – Heatheeer! Minden lépés nehezebb lett, s a lány közelében már a lábamat alig bírtam megemelni. Begörbítettem ujjaimat, mintha bele tudnék kapaszkodni a fénybe. Emeltem a lábam, s amikor letettem a földre és megtámaszkodtam rajta, alig tudtam előrevonszolni a hátsót. Két karnyújtásnyira voltam Heathertől, amikor Adalbert megfordult. Olyannyira közel kerültem hozzá, hogy alaposan megnézhettem vonásait. Gyermeki bája és ártatlansága még mindig ott ült az arcán. Keveredett azonban hozzá valami más is: csalódottság… Ezt a gyermeket valaki becsapta, és ezért haragos. Dühe egy kilencéves hatalmasság kendőzetlen reakciója. Klára irányába tekintettem: a lány fényruhája szinte teljesen vérben úszott. A ragyogó mélyvörös úgy tündökölt, mint a leggyönyörűbb színe a világegyetemnek. Láttam a szív lüktetését, s a lüktetéssel a buggyanást… Adalbert még mindig engem nézett. Nem törődtem vele, nem érte jöttem. – A köztársasági gárda ionágyúkkal lövi a Shuttleworth-rezidenciát – mondta Stanislas Rodanski, aki a monitorokon követte az eseményeket, míg Gordon a bank előtti történésekkel volt elfoglalva a holomakett fölött. – És? Lőjük ki a saját gárdánkat, ha hülyeséget csinál? – kérdezett vissza Yann Gordon. – Őszintén szólva azt hittem, a bank előtti téren tudjuk tartani a csetepatét, s rá tudjuk tenni a kezünket César Pontierire és Roll Connawayre, meg erre a Crowley-Wilsonra. Most kicsit módosítani kell a terven, de nem sokat. – Arra gondolsz, hogy hagyjuk a dolgokat maguktól elcsendesedni a városban, és mi koncentráljunk az eredeti tervünkre? – Ha elcsendesedés az, hogy a gárda mindent szétlő… Megérkezett a pap: a fogai összekoccantak a félelemtől. Bartholomew Forey betaszigálta a PITHON koordinációs központjába. – Üljön le, atyám! – lépett hozzá Stanislas Rodanski. Ő beszélt, mert Yann Gordontól lehet, hogy infarktust is kapott volna az idős pap. – Szükségünk van önre, ezért kérettem ide. Meg kellene gyóntatnia a mesterlövészeinket. A pap körbenézett. – Hol vannak? – kérdezte kiszáradt szájjal. – Mindegyik a saját magaslati megfigyelési pontján, a vonal túlsó végén. – Rodanski Gordonhoz fordult. – Mennyire van még York? – Úgy nyolc-kilenc méterre. Siessen, atyám! Van valamilyen gyorsított eljárás a gyónásra? – Van – vallotta be kényszeredetten a pap. – Lehetőség van eltekintenünk a bűnvallomástól, és általános feloldozást adni, de ezt csak súlyos szükség esetén vagy haláleseteknél alkalmazhatjuk. – Rendben. Mindkét eset fennáll! Kezdje el! Bejelentkezést kérek! – Itt Kettő-Négyes. – Itt Kettő-Hetes. – Itt Kettő-Kilences. Sorra bejelentkezett a tizenkét mesterlövész a bűnbocsánat szentségének felvételéhez. – Ha számít valamit, akkor mind a tizenkét emberünk vallásos nevelést kapott – szólt át a holoasztal mellől Bart Foley. – Hogyne számítana! – horkant föl a pap. – Legalább keresztényt? – Azt hiszem – bizonytalanodott el Foley. Nem volt könnyű kiválasztani az embereket. Egyrészt lőpozícióban kellett legyenek, másrészt hívőnek kellett lenniük. Arra már nem kérdeztek rá, vajon katolikus-e mind… 198

Szerencsére azok voltak. – Amint Jézus felhatalmazta apostolait a bűnök megbocsátására… – kezdte a pap. – Ez biztos a rövidített változat? – türelmetlenkedett Gordon, de Rodanski csendre intette. – Ha Istenhez akartok megtérni, őszintén bánnotok kell bűneiteket! – ugrott egyet a Szent Anna templom papja a szertartásban. – Őszintén megbántátok minden bűnötöket, melyet a legutóbbi gyónás óta elkövettetek? A mesterlövészek szórványos igenje gyorsan és halkan jött. – Ismételjétek meg! – kérte a pap. – Csak a megtérés valódisága hozhatja el a teljes jóvátételt! – Hangos igeneket akarok hallani! – kiáltotta Gordon – Igen, uram, igen! – hallatszott tizenkét torokból. – Tessék, atyám! A pap köszönésképp biccentett, Gordon visszafordult a holomakett felé. Ketchikan kis figurája egyre közelebb került az egyik fényoszlophoz. – Mi van még hátra? – kérdezte halkan Rodanski a paptól. – Szorít minket az idő! – A szentségi feloldozás. Isten, a mi irgalmas Atyánk, aki szent fiának kereszthalála és feltámadása által kiengesztelte… – Mennyi? – fordult Rodanski Gordon felé. – Két méter. Siessen, atyám! –… kiengesztelte önmagával a világot, és… és kiárasztotta a Szentlelket a bűnök bocsánatára, az Egyház szolgálata… – Egy méter. –… ööö …feloldozlak titeket bűneitektől az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! – Adalbert York Ketchikan felé fordult. – Parancsra tűz! A tisztaság és erkölcs fluidikus fénye lángolt Adalbert arca körül. A következő lépésnél elértem Heathert, és ujjaimmal megragadtam a derekát. Éreztem rezdülését, és éreztem azt is, hogy éppen csak tartja magát. – Heather! –… agyjo… – alig hallottam hangját. – Nem hagyom! –… pám… Nem szeretek asztrális fényben tizenkilenc évesekkel vitatkozni. Valahogy nem érzem magam szellemileg a topon, hogy logikusan érvelve meggyőzzem: ideje innen elmenekülni, mert a világ legbájosabb gyermeke olyan sértődötten méreget minket, hogy az ereimben megfagy a vér. Így aztán előrearaszoltam egy talpnyit, hogy még közelebb kerüljek a lányhoz, majd egész egyszerűen oldalba taszítottam. Elvesztette jól őrzött egyensúlyát, és felkapta kezét. Az asztrális szél rögtön belecsimpaszkodott, felemelte, és úgy sodorta el, mint korábban az autómat. Heather a szél szárnyán repült hosszú métereket, majd a földre zuhant és fordult és görgött… Elgurult két űrtemplomos között, akik nem is nyúltak utána. Lesz rajta néhány zúzódás és lila folt, de biztosabban túléli, mintha itt maradt volna. Adalbert ekkor felém fordult. A tekintetébe mélyedtem. Felém lépett. A taszítás megszűnt, és én majdnem térdre zuhantam. Ott álltam még mindig a lobogó fényben: a lábam körül kígyókként tekeregtek a fényszálak, és magasan fölém nyúlt a túlvilági lángcsóvák csoportja, de Adalbert már nem taszított, hanem körébe vont. Akaratlanul is a mögötte lévő kis csoportra bámultam: vajon melyik középkori ruhába bújt, 199

kifestett arcú férfi lehet a lány apja? Egyikük kilépett, vontatott járással kikerülte Adalbertet, majd elém állt. – Mr. Lockhear? Nem válaszolt. Kinyújtottam utána a kezem, de amikor megérintettem, vörös porrá omlott szét. Az utolsó pillanatig embernek láttam, még akkor is, amikor alakja elkezdett szétbomlani. Aztán a fluidikus szél elkapta, s felém vágta, elsodorta mellettem a port, szét a téren… amerre Heather repült. Hallani véltem egy női sikoltást. De lehet, hogy csak képzeltem. A kisfiú még közelebb jött, aranyló hajkoronája csapkodott a homlokán. Olyan közel jött, hogy fel kellett néznie rám. Kinyújtotta kezét és a vérző szívű Klárára mutatott, így állt pár végtelennek tűnő másodpercig, majd csengő, tiszta gyermekhangon feltette a kérdést. – Kicsoda ő? – Klára – válaszoltam. – Érted jött… – Ő nem Klára – felelte a fiú. – Klára a szívével lát, nem az értelmével… Klárát ismerem, őt nem… Megfogtam a fiú kezét. – Gyere! És elindultam vele Klára felé. Yann Gordon a koordinációs központ holoasztalának képét addig nagyította, ameddig csak lehetett. – A kezét fogja? – kérdezte Stanislas Rodanski. – Nem hiszem el. Klárával meg csókolózni fog? – Ez mindenre képes… – morogta Gordon. – És ha megcsókolja, atomot kell bevetnünk? Gordon ránézett, és látszott a tekintetén, hogy pár pillanat erejéig fontolóra vette a kérdést. Klára a közeledésünkkor térdre rogyott, véres fényruháján térdelt, szívéből továbbra is lüktetve távozott a teltvörös, sikamlós vér. Amint belekerültünk fénykörébe, szeretetet éreztem felőle áradni, fájdalmas, de tiszta szeretetet. Adalbert is érezhette ezt, mert vakítóan erős lángjainak lobogása veszített erejéből, s a fiúcska is mintha megszelídült volna. Lassított, és közben erősebben szorította kezemet. Megálltunk Klára előtt. A térdelő Szent és a kisfiú így közvetlen közelről egymás arcába tekinthettek. – Ő Klára – mondtam Adalbertnek. – Én érzem, hogy a szívével lát… A fiúcska bámulta a különös lányt, majd eleresztette a kezem, és végigsimított az arcán. Szétmorzsolt egy könnycseppet, majd előrehajolt, és megérintette a lüktető szívet. Vér futotta be körmét, ujját, tenyerét. – Klára? – kérdezte csodálkozva. – Eljöttem érted – súgta a nő. A fájdalomtól, ami a szavaival együtt érkezett mellkasom mélyére, meginogtam, és meggörnyedve markolásztam a szívemet. A lélegzetem is elállt. Még egy szó, és végem! Elhátráltam. Levegő után kapkodtam. Menekülni, menekülni, menekülni, lüktetett a gondolat a homlokom mögött. A mellkasom masszíroztam, s megpróbáltam talpon maradni. A szavak ereje ölni képes, az érzések ölni képesek… 200

Carroll Dinah Halliday testére esett a tekintetem. Adalbert még közelebb lépett Klárához, olyan közel, hogy az orruk összeért. A kisfiú nem bírt, nem akart hinni azoknak a szavaknak, amelyek kis híján leállították a szívemet. Elindultam Carroll irányába. Pár lépés után úgy tettem, mintha melléje térdelnék, holott inkább melléje zuhantam. Carroll békésen, csukott szemmel feküdt a földön és nem lélegzett. Egy pillantást vetettem Lionel Coxra. Halottak voltak mindketten. Lehet, hogy Cox jobban járt így… – Te más vagy, mint Klára! – hőkölt hátra Adalbert. Felnéztem a fiú döbbenete hallatán, és láttam, hogy hátrál, és ismét csak haragos kifejezést ölt az arca. A spirituális energiák elképzelhetetlen koncentrációját egyesítette ismét maga körül. |Feltámadt a fluidikus szél, és éles fényben maszatolódott szét a fiúcska körvonala. Miért? Miért nem hisz? És a szemem sarkából megláttam az egyik űrtemplomost. Mit keresnek itt fegyver nélkül, tizenketten? S miért hallgatnak? Rájöttem! Kihasználják Adalbert bizonytalanságát és mentálisan rá is erősítenek! A hit lovagjai finoman terelgetik a fiút. – Yann! – emeltem fel a jobb kezem. – Miért nem lő már? Lője le a lovagokat! Lője le őket… És lecsaptam a karom… – Tűz! – mondta Yann Gordon. Egyszerre sült el a tizenkét mesterlövész fegyvere. Tizenkét lézeroptikás Grien-Mortensen. Ötven kilométerről is célba talál…

58. A lovagok némán estek össze. Egy-egy lövés érte mindegyiküket. Adalbert megperdült, és a fény az egekig csapott, de ekkor Klára összeszedte maradék erejét, és aranyló fénykörébe vonta a fiút, mintha csak át akarná ölelni… Nincs szó, amely elmondhatná érzéseimet. Elért engem is az aranyló fénykör, és zokogni kezdtem. A szeretet és fájdalom egyszerre fűtötte át a testem. Sirattam a fiút, a lányt és Vanessát. Mire elapadtak könnyeim és kitisztult a látásom, Adalbert már Klárát ölelte, összekente, maszatolta a vér és a könny, de nem törődött vele. Felemeltem Carroll testét, és átbotorkáltam vele a törmelékes utcán Klára elé. Legalább egyvalakin segíthessek ma!… Adalbert Klára sebeit gyógyította, szívét csókolta, s minden gyermeki csóknál összezárult egy seb. Klára ránézett a testre, és egy pillanatra eltolta Adalbert arcát, hogy friss véréből felfogjon egy cseppet mutatóujján. Aztán ezzel a vércseppel egy apró keresztet rajzolt Carroll homlokára, és rám mosolygott. Mondott is valamit. – Ne félj! Vanessa már jó helyen van… Én pedig felálltam, és rohantam Heather felé, és túl akartam már lenni az egészen. A zokogó, magára eszmélő lány elmondta, hol hagyta el a többieket. Arrafelé vettük az irányt. Mivel lusta voltam gyalogolni, a kissé megtört Maseratit vettük igénybe. Pár utcával arrébb meg is találtuk őket. Lefékeztem a menekülők mellett, kiugrottam az autóból, és előrelöktem az ülést. – Szálljanak be! – intettem Donahue-nak. Alexandra Gee már valamennyire magához tért, 201

valószínűleg megkezdődött a nanobionok felszívódása. Donahue benézett a kocsiba, és meglepődve fedezte fel Heathert az első ülésen. De nem szólt, csak segített Alexandrának bebújni hátulra. – Most hova? – kérdezte. – Jonathan Crowley-Wilsonhoz – morogtam. – Leszedetjük ezt a kurva átkot, és utána átadjuk a képet Roll Connawaynek. Ezzel részemről minden letudva. – És Gordon? Beszálltak, s én visszahajtottam az ülést. Beültem a kormány mögé. – Gordon? Tud vigyázni magára. Ő a PITHON parancsnoka. – A visszapillantóba néztem. – Meglepődött? – Alaposan… Mióta tudja? – Biztosan csak azóta, amióta beléptünk a bankba. És most kapaszkodjanak! – Meglódultunk. – James! Nyugodtan tüzelhet mindenre, ami mozog. Mindenki az ellenségünk.

202

XIV.

59. A művésznegyedbe hajtottam. Hasonló technikával, mint a bank felé jövet. Kapaszkodtak is az utasaim tisztességesen: egész kis krátert vájtak a bőrkárpitba az ujjaikkal. Alexandra is magához tért, de egy szót sem tudott szólni. Először is nem tudta, hol van, mi történt… és miért is áll lángokban a város. Az utolsó emléke az volt, hogy a presszógép mellett ácsorog… Ennyire nem lehetett rossz a kávé! James azt mondta, hogy kitört a háború Conquesben, és a bankot támadták meg először. És ő mindjárt az elején elájult, mert a fejére esett valami. Alexandra egyelőre elfogadta a magyarázatot. Mindenesetre nem irigyeltem Donahue-t: ha túléli, magyarázkodhat. Félúton megálltunk, és kiraboltunk pár hullát. A fegyvereiket és a komjaikat vettük el. A művésznegyedben nem folyt nagy harc, csak amolyan tessék-lássék módra. Először is hüllők nem éltek errefele, tehát a faji jelleget magára öltő csetepaté ide nem terjedt ki. Az a néhány művész pedig, aki le akarta lőni ellenlábasát, vagy nagyon közelről tette meg, és ezzel rögtön lerendezte a dolgot, vagy nagyon messziről, és akkor szórt lövöldözés jellege lett az ügynek. Sokkal több volt a részeg, mint a halott. Ahogy beljebb és beljebb jutottunk, úgy lett egyre nagyobb a csend és lettek üresebbek az utcák. Amikor elértük Jonathan Crowley-Wilson otthonát, színházát, templomát, akkor pedig már szinte temetői hangulat vett körül minket. Ez valamivel rosszabb volt, mintha egy nukleáris háború közepébe csöppentünk volna. Letettem a meggyötört Maseratit egy sarok mögött. – Maradjanak itt! – szóltam. – Lesz egy komhívásom, aztán körülnézek. Donahue! Semmi esetre se mozduljanak el innen, míg vissza nem térek! Tud vigyázni a két nőre? A pilóta bólintott. Most nem bíztam benne teljesen. Átrohantam az utcán, s közben a komon elküldtem egy híváskérelmet Roll Connaway irányába.

60. Alexandra a Maseratiban maradt, egy fokkal biztonságosabb egy háborús utca, mint Jonathan Crowley-Wilson közelsége. A kis csoport a Crowley-Wilson-féle erődített rezidencia felé indult el. A kapu rögtön 203

kinyílt, azt sem várta meg, hogy elé érjenek. Természetesen megint csak magától – egyem a fotocella démonának a szívét! York Ketchikan lépett be elsőnek, aztán Heather és végül Donahue. Az ajtó lassan záródott be mögöttük… Crowley-Wilson a színházteremben várja őket. York olyan biztos volt ebben, mint Madame a kupiba betévedő vendég szándékában. Ismerte az utat, csak a már látott faliképeket kellett követnie. Dugásokat, párokat, páratlanokat, démonokat. A színháztermet már előkészítették az érkezésükhöz. A falakon új mágikus ábrák díszlettek, és a színpadkép is megváltozott: az oldalsó oszlopokon a John Dee-féle angyali kinyilatkoztatás17 betűsorai álltak. Ezek szerint itt már angyalokról lesz akkor szó… CrowleyWilson pedig ott állt a színpad közepén, teste előtt összekulcsolt kézzel, fehér köpenyben, melyre lézertechnikával eltörölhetetlen mágikus védelmi ábrákat kanyarintottak avatott kezek. A látogatók mintha csak egy középkori alkimista műhelyébe csöppentek volna színházterem helyett. – Várom önöket itt fönt! – intett teátrálisan Crowley-Wilson. – Létünk mindennapi színpadáról kerüljenek fel a mágia és az asztrális világ színpadára! Donahue alig bírta magát visszafogni. York látta a pilótán, hogy úgy reagálna az eseményekre, ahogy általában szokott: legszívesebben szétlőne mindent maga körül. Ismeretlen pálya volt neki a transzcendens világ, itt élt, űrjárműveket vezetett, kocsmákba és koncertre járt, de nem fordult meg még egyszer sem Crowley-Wilson fekete színházában. Mind a hárman felsorjáztak a színpadra. – Elhozta nekem, Mr. Ketchikan? – kérdezte Crowley-Wilson. Nem lehetett nem kihallani hangjából a mohóságot. – Leveszi a rontást, és máris megtekintheti a képet – mondta York. – Mr. Ketchikan! – nézett rá hatalmas, fekete tekintetével Crowley-Wilson. – Nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon! Én diktálok, és én mondom meg, mi fog történni. James Donahue felzárkózott York Ketchikan mellé, és a kezébe nyomott egy Glockot. – Én is élvezném, de magának biztos nagyobb örömet okoz – mondta. York minden lelkesedés nélkül fogta rá a fegyvert Crowley-Wilsonra. – Azzal itt semmire se megy! – mondta a mágus-kabbalista. – Egy fegyver mit árthat a halhatatlan lelkemnek? De gondoljon arra, mit árthatok én a maguk halhatatlan lelkének? – És ha azt mondom, nem hiszek benne? – Azt mondom, hogy alig félórája látott egy feltámadást. Majdnem minden csatornán az megy, mi történik a főtéren. És ha ennek ellenére nem hisz a mágikus tudományok erejében, akkor maga vagy megátalkodottan makacs ember, Mr. Ketchikan, vagy a legbutább, akivel találkoztam. York kinyitotta a Herden tokját, és kiemelte belőle a festményt. Letette a fal mellé, majd aktivizálta a kioldást. Egy villanás után ott állt a kép teljes méretében. Jonathan Crowley-Wilson majdhogynem meghatódott a festmény láttán. Odalépett és végigsimított rajta, de csak óvatosan, ujjhegyei talán nem is értek a felülethez. – Gyönyörű – suttogta. York közben a függönyök egyikéhez lépett, beléje akaszkodott, és megrántotta. Fent kiengedtek a kapcsok és a nehéz függönyszárny lezuhant. – Mit csinál? – fordult arra döbbenten Crowley-Wilson. A függönyt York odarúgta a kép alá, miközben a Glockot ismét a kabbalistára fogta. – Tüzet. Elővett a Herden tokjából egy frissiben szerzett Glazunovot. Az energiafokozatot fél kézzel lekapcsolta, maradt csak a hővető. Ráfogta a függönyre. – Nem érdekel, hogy milyen helyzetben vagyok – mondta. – Előbb a képet gyújtom fel, s 17

John Dee és Edward Kelley az 1500-as évek végén kapcsolatot teremtettek azokkal az angyalokkal, akik az ótestamentumi történet szerint Énochot élve az égbe ragadták. Az angyalok számos titkot átadtak a matematikus Dee-nek és a látnok Kelleynek 1582-15?? között.

204

amikor már ég, lelövöm magát. Mindezt azért merem megtenni, mert hiszem, hogy rengeteg sok pénzemmel csak találok valakit, aki a maga rontásától megszabadít. És… – Felemelte a hangját, ezzel megszakasztotta a kabbalista ki sem mondott mondatát – és hiába mond bármit, az ember hitével nem vitatkozhat. Szóval vagy leszedi az átkot, vagy mind a festmény, mind maga megsemmisül. – Roll Connaway ki fogja nyírni. – Ezt mondták César Pontieriről is. És tudja, hol van most a rendszer legbefolyásosabb embere? Megkérdezheti a szellemeitől, mert valószínű, már éppen nekik szónokol a birodalmi szimbólumokról vagy az ezeréves autókról. Szedje le az átkot! Most! Nem mozdult. York belelőtt a függönybe, amely azonnal meggyulladt a Chagall-festmény kerete mentén. Ám ezt követően hagyta, hogy Crowley-Wilson odaugorjon, és arrébb rúgja a szövetet. A mágus a tűz eltaposása után megállt a festmény és York között. – Mi a fenét akar bizonyítani? – Hogy ha szépen megkérem, leveszi ezt a rohadt átkot rólunk. Kérem szépen, tegye meg! A mágus aprót biccentett. – Jól van, de fogalma sincs, kivel szórakozik. – Ameddig magára fogom a fegyvert, addig nem mágus és nem kabbalista, hanem célpont. – Jól van! Crowley-Wilson elciccentette magát, és hamarosan öt macska is a lába körül forgolódott. Felemelte az egyiket, morgott valamit, s a levegőbe rajzolt egy mágikus ábrát. Heather felé intett, majd kimondta a varázsszavait a cicára is. Heather átkát áthelyezte a macskára. A második cicus Donahue átkát kapta meg, a harmadik Yorkét. Ez utóbbi cica fekete volt, fehér tappancsokkal és türelmes, értelmes szemmel. – Lazítson! – mondta az átoklevétel előtt Crowley-Wilson. – Ha nem enged be az aurájába, akkor nem tudom levenni a rontást. – Ha bármi mást tesz, és kiderül, leperzselem a húst magáról. – Ugyan már!… York gyanakvó tekintettel követte a mágus mozdulatait. Nem bízott benne, de nem tudott olyan megoldást, amelyben ellenőrizhette, vagy irányíthatta volna a másik cselekedeteit. Hagyta hát, hogy spirituális erejével rátelepedjen, és tegye, amit tennie kell. – Yann Gordonét is – mondta szűkszavúan, miután Crowley-Wilson végzett. – Gondolom, nem számít, hogy nincs itt. Az a vörös cica jó lesz… Gordonról is lekerült az átok. York határtalan megkönnyebbülést érzett, holott eddig nem volt teljesen tudatában a tehernek. Amíg hordta a rontást, nem érezte, amikor elvesztette, repülni tudott volna. Donahue is kihúzta magát. Megmagyarázni nyilván nem tudták volna, hogy mit éreznek, csak kicsit könnyedebb lett a lelkük. – És most leteszi végre a fegyvert? A megállapodásunkat teljesítettem. – Én is – felelte York. – Egy pillantásról volt szó!… Meglepetésre Crowley-Wilson rögtön megadta magát. – Igaza van! – Elhátrált, és A zuhanó angyal felé intett. – Vigye! York Ketchikan a képhez lépett, hogy ismét hordozható formátumúvá zsugorítsa, amikor Crowley-Wilson újra intett. Mire York odanézett volna, már késő volt: mindhárman megdermedtek, mintha csak lefagyott volna a vezérlőszoftverük. Nem lett volna szabad a rontáslevételkor közel engedniük magukhoz a kabbalistát. Crowley-Wilson egy bénító mágiát mondott rájuk. Ennyit a modern fegyverekről. A mágus-kabbalista elvette a fegyvereket, aztán nem törődött többet a mozdulatlan alakokkal. A zuhanó angyalt az oltárhoz húzta, a rafinált ábrák kellős közepébe. 205

Különös rituáléba kezdett. Elővett egy könyvet, s azt kis asztalkára, egy abacusra tette. Két oldalra egy-egy hétágú molekuláris szinten megtisztított, arany gyertyatartót állított. Tüzeket gyújtott meg, illatos vegyi anyaggal átitatott faszenet; némelyikük fölé réz füstölőedényt helyezett, és azokba füstölőport szórt. Miközben ezt tette, mintha csak magában beszélne, folyamatosan dünnyögött. – Fogalma sincs, mi is ez a festmény, mi, Mr. Ketchikan? Elment megszerezni, mert valami buta parancsnak engedelmeskednie kell a magafajtának. Tudja, ha a rontás miatt nem keres meg, nekem kellett volna megkeresnem magát. De így kényelmesebb volt. És még Roll Connaway is megjelent nálam, és felkért, hogy legyek a maga segítségére! Hát nem csodálatos? Ezért szeretem a mágiát! Belebotlott a leszakított függönybe, és megküldte lábával York Ketchikan felé. Az égett, kicsit még füstölgő szövet York bokájához csapódott. Crowley-Wilson kegyetlenül elvigyorodott. – Szánjam azt a sorsot magának, amit maga szánt volna a képnek? – Egészen közel ment Yorkhoz. – Tényleg felgyújtotta volna? Vagy csak blöffölt? Nem kapott választ, mert nem kaphatott választ, s tudta ezt. Legyintett, és A zuhanó angyal felé biccentett. – Ezt a képet Marc Chagall festette. Megfestette 1923-ban, akkor rákerült a képre az angyal, és a zsidó, ott lent. Aztán rákerült a képre Vityebszk, a kis zsidó falu, valahol Oroszországban. – A festmény aljára mutatott. – Hát nem megható ez a ragaszkodás a gyökerekhez? Maga is foglalkozhatna többet a gyökereivel! Lehet, hogy ez a harmincadik század, de mindannyian egy ezeréves, háromezer éves, évtizezredes játéknak vagyunk a bábui. Minek veszünk elő ezeréves festményeket a harmincadik század hajnalán? Minek idézgetünk festőket, költőket, gyűjtünk autókat? Minek foglalkozunk a kardokkal, amikor tele vagyunk jobbnál jobb energiafegyverekkel? Hogyan jön ez a mi csodálatosan modern korunkhoz, ahol a fegyverek szava dönt, és tudjuk, hogy a mágia egy része nem más, mint felsőbbrendű technikai tudás?… Tudja a választ? Nem, amíg rá nem jön, hogy a technikai tudásunk képtelen mindent lefedni. Az élet nem tudományos-fantasztikum, hanem misztikum. Mindig nézzen hátra, csak hátra, s akkor meglátja maga előtt az utat! Persze maga előtt már nincs hosszú út! Kinyitott egy kis ládikát, és mágikus gyűrűket húzott ujjaira, illetve egy amulettet rakott a nyakára. – Mire ez a kép elkészült 1947-ben, már tele volt keresztény motívumokkal és titkos vonalakkal – mesélte. – Nézze az íveket! Az angyal szárnyát… Az ecsetkezelést! Ez a kép arról szól, hogy létezik a Gonosz a világban. Ezt mondják a műkritikusok. Ám nem tudják, hogy ennek a Gonosznak neve is van. Mert a festmény egy bizonyos Gonoszt ábrázol, aki nem is volt igazán gonosz, csak rosszul teljesítette a rá kirótt feladatot. Egy eltévelyedett angyalt bukásában… És nemcsak ábrázolja, de el is rejti, mert Chagallt meglátogatta és megihlette ez az angyal… akit Crowley is ismert. Miután a színpadot mágikusan előkészítette az előhívandó lény számára, az abacus elé lépett, és latin nyelvű mágikus formulákat kántálva kinyitotta a könyvet. York Ketchikan szólni sem tudott, az ajka és a nyelve lebénult. Tehetetlenül nézte a szertartást. Crowley-Wilson lassan meditatív állapotba merült. A Chagall-kép felé idegen hangzású neveket és parancsszavakat sorolt fel. Nem hangosan beszélt, a szavakat alig hallották a mellette állók, pedig csupán lépések választották el őket a mágustól. Idézőmágiát alkalmazott, mire a képből egyes vonalak kiemelkedtek, és vékony, természetfölötti fénnyel világítani kezdtek. Ekkor a kabbalista kezében megjelent egy mágikus kard. Talán az abacus terítője alól húzta elő. A csupasz pengén héber jelek izzottak. Crowley-Wilson a festmény felé emelte a kardot, rámutatott hegyével. Az isteni erővel átitatott pengével akár démont is lehetett volna ölni… 206

Démont ölni? Vagy angyalt? A vonalak közül pedig fény sugárzott, és a fluidikus áramlatokból kikerekedett egy arc… – És most engedje le azt a kardot, Wilson! – mondtam előlépve az egyik oszlop árnyékából. – Vagy szétlövöm a fejét. Megzavartam a szertartást. Az arc semmivé oszlott, a mágikus jelek veszítettek a fényükből. Gyengültek, de még világítottak. Crowley-Wilson megperdült. A kard hegye most felém nézett. Nálam egy Glazunov volt. Vajon melyik az erősebb? A mágus-kabbalista nem értette, mi történik, egészen addig, míg fel nem figyelt a belőlem áradó rontásra. – És most bocsásson meg, Jonathan – mondtam –, de nem kockáztathatok. Hülyén kell meghalnia. És lelőttem. – Majd elgondolkodik a történteken a következő életében…

61. A mágus szétégett mellkasú teteme fölött különös örvénylés kezdődött, de ahogy ki bírtam venni, nem belőle eredt. A színpadon állókhoz rohantam, s a vállamra kaptam előbb Heathert, majd Donahue-t, és végül saját magamat. Három kört tettem meg a színpad és a színházterem utolsó sora között, miközben a színpadon a fluidikus örvénylés csak erősödött és nőttön-nőtt. Nem vártam meg az eredményét, ehelyett kirohantam a színházteremből, végig a folyosókon. Fegyveresek kerültek elém, s én habozás nélkül tüzeltem: Crowley-Wilson díszes hímekből álló színészgárdája nem csupán színpadi feladatokat hivatott ellátni. Kevésbé jó harcosok voltak azonban, mint pornószínészek, így ebből a szituációból én kerültem ki győztesen. Itt most nem állta meg a helyét az a közmondás, hogy az erősebb kutya baszik. Bevágódtam egy oszlop mögé, és botor módon elém kirontó csapatukat majdnem mind egy szálig leszedtem. Amikor fedezékbe spricceltek, mentem utánuk, és tüzeltem, ha mellkasukat láttam, ha hátukat. Nem volt más választásom, eszméletlen gyorsan el akartam hagyni a helyszínt. Nem voltam biztos benne, hogy a harcok hallatán James Donahue nem mászik elő a Maseratiból. Amikor elértem a faajtót, megtoltam, és kinyílt. Egy pillanatig eltöprengtem rajta, hogy szétlövöm a nyitómechanizmust, de letettem róla. Küzdjön csak meg a PITHON a behatolással! James Donahue már ideges volt. Nem csodálom: az épületből nem csupán a lövések hangja hallatszott, hanem valamiféle koponyarepesztő mentális sikoltás is. – Szálljanak ki! – kiáltottam feléjük, miután a sarkon túl megpillantottam a törött Maseratit. – Csak maga és Heather. Alexandra, kérem, várjon meg minket! Heather azonnal kipattant. Ez a pár perc ücsörgés némileg helyrebillentette lelki egyensúlyát, már ha volt valaha olyanja ennek a lánynak. Donahue megcsókolta Alexandra Geet, és kimászott a hátsó ülésről. Az övébe tűzött egy Glockot. – Készen állok! – mondta komoran. – Kire megyünk? Mi ez a zaj? – Gyerünk a sarok mögé, nem szeretném, ha Alexandra látná, mi következik! Ez csak féligazság volt, de nem kell mindent tudniuk. – Hirtelen villanást fognak látni – mondtam. – Ne ijedjenek meg, én intéztem! 207

És a sarok mögött tényleg láttuk azt a villanást. Lecsapott ránk egy vakító fénycsóva, amely aztán elenyészett. Ha változott is valamennyit az utcakép, nem volt feltűnő. Elindultunk a Crowley-Wilson-féle erődített rezidencia felé. A faragott kapu rögtön kinyílt, azt sem várta meg, hogy eléje érjünk. Természetesen megint csak magától – egyem a fotocella démonának a szívét! Én léptem be elsőnek, aztán Heather és végül Donahue. Az ajtó lassan záródott be mögöttünk… Tudtam, hogy egy árny még becsúszik negyedikként a résen.

62. Jó félórával később Crowley-Wilson teteme fölött karok, lábak, felismerhető és felismerhetetlen testrészek tűntek fel a fluidikus örvénylésben. Ott ültem az utolsó sorban, ahová saját magamat letettem, és még mindig tehetetlen voltam. Csak reménykedhettem benne, hogy a mágikus kötés oldódni fog. Óriási erőfeszítéssel megmozdítottam a kisujjamat – úgy éreztem, mintha porcelánból lett volna, minden porcnál hatalmasat reccsent. A kisujjam után a gyűrűset, aztán sorban a többit. Éreztem a zsibbadtságot visszahúzódni a csuklóm felé, és megmozgattam azt is. Azt hittem, menten letörik. Hihetetlen erős mágia volt, amely a mágus halálával szerencsére veszített erejéből. Gyermekkorom mentális gyakorlatainak és kondicionálásomnak köszönhetően kis lépésekben sikerült úrrá lennem a testemet megbénító erőn, de csak nagyon lassan ment… Elkezdtem mozgatni a lábujjaimat is. A színpadon közben mindent szétdobált vagy elnyelt az örvény. És egyszerre csak összeállt a karokból és testrészekből Roll Connaway teste. Abban a pillanatban kiemelkedtek Chagall festményéből a rejtett, mágikus vonalak. Már mozgatni tudtam a kezem, de képtelen lettem volna felemelni akár csak egy papírlapot. A vonalak közül fény támadt, de a fénynek most iránya is volt: egyenesen átszivárgott Connaway testébe. Úgy lebegett, hullámzott át a légen, mint egy vékonyka vízér, majd, mint egy patak, s végül, mint egy sodró folyam. Connaway állt ott széttárt karokkal, a magasba emelt arccal, s lassan elszakadt a világot jelentő deszkáktól. Levitált. Megragadtam a szék karfáját, és álló helyzetbe tornáztam magam. A fejem Donahue és Heather felé fordítottam: úgy recsegtek a nyaki csigolyáim, mintha teljesen kitekeredtem volna. A pilóta és a lány tekintetükben az értetlenség félelmével bámulták a színpadot. Észre sem vették, hogy nekem sikerült felállnom. Odanyúltam, és lezártam szemhéjukat. Egy bátortalan lépés előre… Meg tudok állni a lábamon. …és járok! Connaway egyre magasabbra szárnyalt, alakját derengő fény ölelte körbe. A fény egyre erősödött, és láttam, hogy az emberi test ugyanakkor áttetszővé, szellemszerűvé válik. Mint ruhák oldódtak le a férfiról azok a mesterséges pajzsok, mellyel körbevette magát, míg emberként élt… Az angyal gyógyult. A színpadnál már volt annyi erőm, hogy megmarkoljam a Glazunovot. Magamhoz húztam, és a mellemhez szorítottam. Hátráltam pár lépést, mert a jeges iszonyat öntött el a formálódó valami közelében, majd Chagall festményét vettem célba. Őszintén szólva, nem tudtam, mit kellene tennem. Itt és most, mindennek a legvégén, tanácstalan voltam. – NEM AKARSZ LŐNI, YORK – szólalt meg ekkor a lény olyan hangon, melytől kis híján 208

magam alá vizeltem. – HAGYJ ÚJJÁSZÜLETNEM, ÉS NEM BÁNOD MEG, SEM TE, SEM AZ EMBERISÉG! TANULTAM A HIBÁIMBÓL! Lőhettem volna, igenis lőhettem volna. Az első mondat nem parancs volt, hanem kérés. – EZER ÉVI SZÁMŰZETÉS JÓ TANULÓIDŐ. Választhattam, s én leeresztettem a fegyvert. Akkor az angyal azt mondta: – MEGENGEDEM, HOGY RÁM TEKINTS… Pár perc múlva alapjaiban megrendült az egész épület. Beszakadt a mennyezet, ám a darabok nem lefelé hulltak, hanem kifelé, fel a magasba. Amik lefelé hulltak, azok fekete ruhás kommandósok voltak, mind-mind maszkban és spéci cuccokkal kezükben. Hulltak, mondom, holott az csak illúzió volt, vizuális átverés, mert valójában teleportálással érkeztek meg a széksorok közé. Nem volt azonban kinek álcázniuk magukat, az egész épületben maximum páran maradhattak életben, azok is nők lehetnek – a hálószobákban. A kommandósok – hátukon a rémisztő PITHON felirattal, és egy stilizált kígyó ábrájával – bemérték a termet, és látták, hogy nincs ellenfél. Egyikük hozzám lépett, és lehúzta a maszkját. – Ma nem voltak jó formában, Stanislas – mondtam. – Kicsit késve reagálnak a dolgokra. Egy másik kommandós is elém lépett, s bár nem volt euticéniumszegecsekkel kiverve az öltözéke, már a méreteiből tudtam, kivel állok szemben. – Hol van Connaway? – kérdezte Gordon, és ő is lehúzta a maszkját. – Mindent én végzek el maga helyett – csóváltam meg a fejem. – Pontieri, Crowley, Connaway… – Hol van? – Eltávozott közülünk. – A festmény? – A hátsó zsebemben. Visszaviszi a gonnorithának uzsonnára? – Na tűnjön el innen nagyon gyorsan! Ne is lássam többet! Van elég dolgunk, a városban még dúl a harc! Elvigyorodtam. – És ne vigyorogjon, mert még meggondolom magam! – tette hozzá Yann Gordon parancsnok idegesen. – Nem a bank miatt! Amit azzal a Maseratival tett, azért halálbüntetést érdemelne! Donahue és Heather hóna alá nyúltam, és mint egy győztes csapat, kibotorkáltunk a színházépületből. Győztes, mondom, de nem verhetetlen. A faji csetepaték akkor értek véget Conquesben, amikor egy hüllő, akit balszerencséje éppen a Rational Bank romos épülete elé sodort, rálőtt valakire, de véletlenül Adalbertet találta el. Adalbert ránézett fénylő szemével, a pszichikus vissza. Amit látott, olyan döbbenetes hatással volt rá, hogy megállt a szíve, és a hús már csak egy élettelen testről rohadt le. Orvosi esettanulmány lehetett volna, mert addig egyetlen hüllő sem kapott infarktust. Adalbert akkor felpillantott az égre. Felhők gyűltek a város fölé, és a felhőkből eső kezdett hullni, megáldott, megszentelt eső; lényegében mentálaktív szenteltvíz. Minden hüllőnek és idegen létformának, amely nem rejtőzött el az első másodpercekben, savas esőként mosta le a húst a csontvázáról a heves, gyors futású zápor. Az emberekre nem volt ártalmas.

209

Végjáték

210

XV.

63. Amikor Agostino Crisan bíboros, a Szent Harcosok és Közvetítők Kongregációjának prefektusa leszállt Conques némiképp rendbe tett űrrepterén, már várta egy kis gép, mely a Monte Christóba kellett vigye, a bolygó legnagyobb börtönébe, a városon és a Steicheinkanyonon túl. A bíboros saját szentséges lábával tette meg az utat az űrkomp és a Szentszék kék-arany címerét oldalán hordozó sikló között, nyomában a titkárával, aki két hatalmas, antigrav parallokkal felszerelt ládát terelgetett előre. A siklónál aztán odaléptem hozzájuk. Elővettem a legjobb modorom. – Bíboros úr – mondtam a bemutatkozás után –, engedje meg, hogy önökkel tarthassak! – Ez vatikáni felségterület, Mr. Ketchikan – mondta a bíboros. – Önnek itt nincs helye. Erre lelőttem a sofőrt, és rászegeztem a fegyverem a bíborosra. – Lesz olyan szíves akkor beszállni? Nyugodtan, a csomagokat is. El ne vesszenek a vatikáni fehérneműk… Miután Agostino Crisan és a titkár beszállt, a sofőrt kiemeltem a reptér kerámiakockáira, én pedig beültem a vezetőülésbe. A sofőrnek nincs semmi baja, negyven-negyvenöt perc múlva kiszáradt torokkal és kis fejfájással ébred. De ezt nem kötöttem a bíboros orrára. Hadd féljen csak tőlem. – Hova megyünk? – kérdezte reszketegen. – Hova mennénk? – néztem hátra. – A Monte Christóba. Felszálltunk, és átsuhantunk a város felett. Conques lehangoló képet mutatott: az épületek kétharmada összedőlt, s a maradéknak a fele is megsérült. Leginkább a nagy paloták maradtak sértetlenek, és azok az állami hivatalok, amelyeket erőterek védtek a csata alatt. – Ezt csinálták a maguk Harcos Szentjei – mondtam. – Oda a város. – A háború néha áldozatokkal jár – felelte szárazon a bíboros. Félt, de azért igyekezett tartani magát. – És jegelték őket? Nehogy a Vatikán is így járjon! – Mindketten megpihentek… A Vatikánt nem fenyegeti semmilyen veszély. – Hacsak az űrtemplomosok nem. – Végleg felszámoltuk őket. – Ezt már egyszer mintha megtették volna, nem? Erre nem válaszolt, a kezét keresztbe fonta ölében és tüntetőn nézett kifelé az ablakon. A Steichein-kanyonon túl ebből a repülési magasságból már messziről látszottak a börtön erődített falai, és a fölötte figyelmeztetően vibráló sztáziskupola. Bejáratot nyitottak rajta, miután azonosították gépünket, mi pedig simán leszálltunk az egyik épület tetején kialakított aerodromon. – És most? – kérdezte a bíboros. – Én csak a sofőr vagyok – vontam vállat. – Menjen, addig elszívok egy cigit… 211

Nem értették, de kiszálltak. A titkár rám bámult vizenyős szemével, aztán elkapta a pillantását. Azt latolgatta, vajon hátba fogom-e lőni őket. Kiugrottam én is az épület tetejére. Két őr és a börtönigazgató egy elítéltet kísért felénk. A bíboros pisszegett, és a teste előtt, ahol én nem láttam, kis kézjelekkel próbálta az őrök tudomására hozni, hogy valami rendellenes van a hátuk mögött. Rágyújtottam. Vanessa halála óta ismét dohányoztam, jólesett. A rab meglátta a bíborost, majd mögötte engem, és elmosolyodott. Ő megértette, hogy mit akar Agostino Crisan, és pár lépésnyire tőle azt mondta: – Nincs semmi baj, Agostino. – Már hogyne lenne, bíboros asszony… Carroll Dinah Halliday nem hallgatta meg, mit akar mondani a bíboros, elhaladt közte és a titkár között, és odalépett hozzám. – Mit keres itt? – Jöttem elbúcsúzni – válaszoltam. – Nem hiszem, hogy találkozunk még valaha az életben. Úgy hallottam, hogy nem hagyhatja el pár évtizedig a Vatikán területét, én pedig biztos nem fordulok meg arrafelé. És szerettem volna megköszönni a segítségét. – Én mit segítettem? Kihasználtam magát. – Ezt már el is felejtettem… De minek is szólították az előbb? Bíboros asszonynak? – Formaságok… – legyintett. – Egyet azonban megtehetne, bíboros asszony. Elmesélhetné, mibe is keveredtem bele. Mert miután a PITHON letartóztatta, nem férhettem a közelébe, most meg elmegy, és se szupercelluláris, se levél… Elnevette magát. Hátrafelé intett a fejével, Agostino Crisan felé, aki a rab kiadatásának és átvételének formaságait intézte a börtön igazgatójával. Az igazgató hívta a bíborost az irodájába, de amaz nem akart több időt eltölteni itt a szükségesnél. – Crisan nem fog kettesben hagyni minket. A börtönben is így voltak ezzel, az elmúlt egy hónapban egyszer sem hagytak magamra, sőt, mindig legalább ketten figyeltek. – Közelebb hajolt, és súgta, miközben kis szikrák csillogtak tekintetében: – Azt hitték, mágus vagyok. Nem nagyon törte meg az a pár hetes börtönélet. – Szálljon be! – mondtam. Carroll beszállt, én meg eldobtam a cigit. Beugrottam a pilótaülésbe, és felreppentünk. Öt csodálkozó szempár bámult utánunk lentről. – Maga most elrabol? – kérdezte Carroll. – Elviszem az űrreptérre. – És a bíboros? – Majd vár egy kicsit. Úgyis elég stresszes volt az ide-úton. Most már mesélhet. – Rendben. Előremászott mellém. – Mennyi időnk van? – Nem térhetünk le a repülési útvonalról, ha nem akarjuk, hogy Yann Gordonék kilőjenek bennünket – mondtam. – Úgyis csak az okot várják… Talán tíz perc. – Akkor tömör leszek – bólintott a nő. – A történet több mint húszéves… – Akkor a születése előtt indul. – Ne bókoljon, tudja, hogy ötven felé közelítek! Különben is a drága időnkből vesz el minden egyes megszólalásával. Szóval, amikor huszonnyolc évvel ezelőtt XIII. Sándor pápa létrehozta a Vaskesztyűsök rendjét, akkor az Űrtemplomos Lovagrend már a múlté volt. A rendet feloszlatták, tagjait kiátkozás terhe mellett száműzték a Földről, és tudomásunk szerint nem is fordultak meg ott. De szervezkedtek, és szervezkedésünknek volt egy ikonja, erejüknek egy reprezentánsa: Adalbert. Valaha három Szent Harcos volt. A Hermafrodita Jeanne, a Gyermek Adalbert és a Szent Szűz Klára. A Hermafrodita évszázadokkal ezelőtti halála után csak ketten támogatták a lovagrendet, de ők sem voltak alkalmazhatók harcokban, inkább csak jelképekként jelentek 212

meg. A Vaskesztyűsök azonban elragadták Klárát is, ezért aztán a szétvert űrtemplomosok elrejtették Adalbertet huszonöt évvel ezelőtt ide. Klára a Vatikánba került, én meg melléje, mint gyermek, hogy szolgáljam őt. A Konfraternitas tagja lettem, és nappal a Szent Margitban tanultam, hajnalban és alkonyatkor pedig én ébresztettem és fektettem a Szentet, ha éppen ébreszteni és fektetni kellett. És tanítottam… Nyilván tudja, hogy amikor a Szent Harcosokat létrehozták, akkor Klárának… khm, korlátozott értelmi képességek jutottak. A spirituális energiája a legmagasabb volt, de beszélni alig tudott. A Vatikánban azonban lassan változás állt be magatartásában, talán az ott található szentségek vagy bármi más miatt, és nyiladozni kezdett az értelme. És tőlem tanult… A Szentszék mindezt titokban tartotta. Azután húszévesen már túl öreg voltam hozzá, és egy másik, kilencéves kislány került melléje. Engem rögtön ezután pappá szenteltek… Nemsokára a Nemkeresztények Titkárságára kerültem. Ezt követte a Szent Harcosok és Közvetítők Kongregációja, ami alapvetően adta magát. És amikor az Opus Dei18 tudomására jutott, hogy Adalbert itt van a Conquesen, engem választottak ki, hogy „szerezzem meg” a harmadik Szentet. – Így lett titkosügynök? – néztem rá. – Nagy merészség volt ez a Vatikántól! – Nem annyira, mint hiszi. Ismerték a személyiségrajzom, és az alapján képesnek látszottam a feladatra. Idejöttem, ráakadtam Lionel Coxra, és megszerveztünk egy bankrablást, amely kudarcba fulladt a páncélterem időcsapdája miatt. Elégtelenek voltak az információink. Nem tudhattam, miért bukott meg a tervünk, és arra számítva, hogy bármikor kijöhetnek az embereink Adalberttel, maradtam. Természetesen be kellett rendeznem hivatalosan is egy külön életet. S ez annyira jól sikerült, hogy én a Jeff Koons Aukciósház tulajdonosi székéig vittem. Kálvin, illetve Lionel Cox pedig egy hasonlóképp hatalmas céget épített föl titkos támogatásommal… El voltam szánva, hogy halálomig itt kell lennem. Lionel közben beavatottá vált, aztán őt is felszentelték, én pedig titokban egész a bíborosságig felvittem. És akkor jött maga, és felforgatta mindenkinek az életét azzal, hogy pont Vanessa Coxszal jött össze abban a kaszinóban. – Semmit nem tudtak Roll Connawayről? – kérdeztem. – Semmit. Bíboros vagyok, és nem látnok. Persze ismertem a conquesi előkelőségek múltját, s ezt ki is használtam bizonyos üzletkötésekkor, de Roll Connawaynek tökéletesen felépített hamis előélete volt. És miért is gondoltam volna, hogy angyal van közöttünk? – Ezt kitől hallotta? – Vatikáni hírforrás. – Opus Dei? Elnevette magát. – Mit gondol, ezen a gépen nincs lehallgatókészülék? – Mit gondol? Maga szerint felülök én a Vatikán bármelyik járművére? Értetlenül bámult rám. Kikapcsoltam a HC-generátort19 és az erőterek egy részét, amelyek a vizuális álcát húzták föl; mi pedig ott ültünk a semmiben, a város felett, alattunk a szédítő mélység. A szél a szemünkbe vágott, mi pedig repültünk előre ültünkben. Pár másodperc múlva visszaállítottam az eredeti értékeket, először a kópia-vázat, aztán a vizuális álcát, s minden olyan lett, mintha egy siklóban ülnénk, nem pedig erőterekből rafináltan felépített díszlet-vázban. Halliday bíboros asszony hallgatott egy ideig. Aztán megköszörülte a torkát. – És hol az eredeti gép? – A reptéren felejtettük. 18

Opus Dei (lat): isten műve, az 1920-as évek végén alakult világi szervezetről azt híresztelték, hogy a Vatikán titkosszolgálata. Erős evangelizációs törekvés és konzervatív teológiai felfogás jellemzi. 19 HC, azaz hardcopy: a kópiák egy valóságosabb formája, gyakorlatilag tökéletes illúziót képes teremteni egy HC-generátor és egy replikátor segítségével az ember.

213

– Elnézést, kell egy kis idő, míg rendbe jövök. – Remegett a keze. – Nem szoktam a repülést a semmiben és a semmivel. Ember vagyok, nem angyal, ne felejtse el! – Bocsánatot kérek. – Nem tesz semmit, de legközelebb ne villogjon a technikai megoldásaival. Megelégszem az illúzióval, nem akarok mindent tudni. Biccentettem, és gondoltam, segítek azzal, ha kérdezek. – Lionel miért figyelmeztetett a fogadásán Roll Connaway hátam mögött tett lépéseire? – Mert nem tudtuk, mire készül Connaway, és úgy gondoltuk, jobb, ha tudja és felkészül rá. Nekünk fontos volt, hogy maga sikerrel járjon. Ezért aztán néha elláttuk olyan információval, amit hasznosnak ítéltünk. Lionel azért mutatta be magának Stanislas Rodanskit, a PITHON koordinátorát, hogy figyelmeztesse, a PITHON tud magáról. Ne hagyja őket sem számításon kívül, amikor betör a bankba. – De nem tudták, ki vezeti a különleges kommandót? – Nem. Nem is sejtettük, hogy Yann Gordon a parancsnok. Senki nem tudta. Államtitok. És most nem is beszélhetünk róla. Még mi egymás között sem. Titoktartást kellett fogadnom a börtönben. – Nekem nem. – Nem akarták, hogy aláírja? – De igen – vigyorodtam el. – Gyorsan lebeszéltem őket. – Hogyan? – Hallott a kongresszusi palota bal szárnyának leomlásáról, ahol a Conquesi Biztonsági Szolgálat irodái vannak? – Börtönben ültem. Nem mindenről értesítettek. – Feltűnt a reptér. Carroll a karomra tette a kezét. – Van még valami, amire különösképpen kíváncsi? – Miért támadta meg Adalbert Klárát? – Én azért kérettem Klárát, mert azt hittem, ő majd mellénk fogja állítani Adalbertet. Számítottam arra, hogy maga nagy zűrzavart kelt, és arra gondoltam, ehhez vagy egy kisebb hadsereg kell majd, vagy Klára. Csakhogy Klára megváltozott, mióta Adalbert utoljára látta. Említettem, hogy tanult. És Adalbert azt hitte, hogy be akarjuk csapni. Azt hitte, hogy egy hasonmás áll előtte. És mérges lett. A spirituálisan felkészített lovagok pedig, akiket az űrtemplomosok éppen úgy terveztek Adalbert szolgálatára, ahogy a Klára Konfraternitast a Szentszék Klára mellé, mentálisan erősítették ebben a hitében. Klára nem harcolt ellene, Adalbert viszont majdnem megölte. Kis híján győztek a templomosok. Állítólag magán múlt… – Szóbeszéd! – legyintettem. Letettem magunkat a reptérre. Ott feküdt a pilóta a földön. Miután leszálltunk, kikapcsoltam ismét a HC-generátort, a vizuális álcát, és most az összes erőteret is. Így lényegében eltüntettem a gépünket. Ezután levettem az igazi gépről az álcapajzsot, s amaz láthatóvá vált pár méterrel arrébb. – Mit fog tenni most, Carroll? – Amit egy bíboros a Vatikánban. Házifogságban leszek ugyan, de elég nagy a palotaegyüttes… Majd sokat imádkozom magáért. Kérdezhetek én is valamit? – Tessék! – Mi Connaway angyali neve? – Sajnos nem mondhatom meg. Nem erősködött. – Sajnálom itt hagyni Conquest, a Jeff Koonst, és mindezt… – sóhajtotta. Körbenézett, de az űrrepülőtér kerámiakockáin állva csak az űrrepülőteret láthattuk, a bolygó vagy a város egyéb részeit nem. – De hát ez a sorsom! York! A Jeff Koons nem vatikáni pénzből épült meg, azt magam szedtem össze. Keressen neki gazdát! Az aukciósháznak és a képeknek is. Van művészi érzéke… A pénzt meg adja oda Arlene Connawaynek, költse árva gyermekekre… 214

Megígértem neki. Carroll megszorította a kezem, és elindult a komp felé. Én betuszkoltam a pilótát az ülésbe – pár perc múlva eszméletre tér majd –, és egy pillantást vetettem Halliday bíboros asszony után. Ő nem nézett vissza. Hát így lettem műkereskedő. A kincsek meg később jöttek… de még a kalózkodás előtt.

64. Roll Connaway hatalmas, napsütötte könyvtárszobájában álltam, és a festményt csodáltam, végre teljes nyugalomban és eredetiségében. Azért volt itt, mert Arlene Connaway még nem találta meg a helyét az épületben. Arlene azon sopánkodott, hogy a festmény miatt egy egész folyosószárnyat át kell majd rendeznie, de közben ragyogott az arca. Ő örökölte a kastélyt és Roll egész vagyonát férje eltűnése után. Persze ebből a vagyonból egy iszonytató méretű rész hiányzott… ez az én bankszámlámat gyarapította, teljesen kéretlenül. Majd visszaküldöm. – Biztos nekem ajándékozza a festményt? – kérdezte ötezredszer Arlene. – Nem akarja megtartani? – Se házam, se űrhajóm – mondtam. – Sőt, arra gondoltam, hogy Ernst Guggenfield képét, amit a Jeff Koonsban vettem, azt is itt hagynám megőrzésre. Arlene közelebb lépett. – A kortárs műtárgyak státusszimbólumok… – Nincs szükségem státusszimbólumokra. – Rendben van, leteheti nálam a Guggenfieldet. De tudja, mit? A Chagall-festményt is csak megőrzésre veszem át. Maga lopta, a magáé. Ezen aztán mindketten elnevettük magunkat. – Senki nem fogja keresni – mondtam. – És az eredeti tulajdonosa? A gonnoritha? – Úgy értesültem, hogy kivonul a műtárgyak piacáról. Húsevő lesz. Valaki életveszélyesen megfenyegette… – Kitől hallotta ezt? – Tőle magától, miután őszintén elbeszélgettünk az emberi civilizáció értékeiről. Arlene! – fordítottam komolyra ismét a szót: – Maga éveken át egy bukott angyal mellett élt. Tud valamit a történetéről? Vagy A zuhanó angyal történetéről? Tényleg találkozhatott Aleyster Crowley-val? – Amit most elmondok magának, annak jó részét még csak nem is sejti az emberi világ. Megérdemli, hogy tudjon róla, de… – Nem vagyok beszédes típus – mondtam. – Jó. – Leült egy frissen materializálódó fotelbe, és intett, hogy én is tegyem le magam szemközt. Materializálódott egy üveg Dom Perignon is, dugó nélkül. – A világegyetemben számtalan faj létezik, de csak nagyon-nagyon kevés szupercivilizáció, melyek mind-mind rejtőznek előlünk. Lehet, hogy a szomszédja, szobalánya vagy a főnöke idegen, de maga nem tudja. Nekik is megvannak a maguk rejtett szándékaik, céljaik, és játsszák a játszmáikat. Háború is dúl közöttük, olyan szinten, amelyről mi nem tudunk, hiába mi, emberek népesítjük be a világegyetemet. A wrajk egy ilyen faj. Kezdetektől jelen vannak az emberi történelemben, de nem mutatkoznak meg. Még az ősi időkben talán, de háromezer éve, a Krisztus-esemény óta egyre kevésbé. A wrajkoknak van egy beavatott csoportja, amelynek tagjai különleges tudást hordoznak. Nekik a mágia olyan természetességű, mint magának a kerék. Ők az Őrzők. Őket 215

még a wrajk testvéreik sem érthetik, érinthetik meg mindig. S az Őrzők a földi mitológiák angyalai… – Gábriel, Mihály meg a többiek? – Pontosan. Roll Őrző volt. Évezredeken keresztül felügyelte az emberiség spirituális fejlődését, és egyszer, egyetlenegyszer tévedett. A huszadik században volt egy nagy háború, egy világháború… – Az első vagy a második? Arlene Connaway nagyot nézett. – A második. Tudja, York, sokan még egyről sem tudnak, nemhogy kettőről… – Arlene, ha nem is jöttem rá mindenre, sokat megsejtettem – feleltem. – Például azt is, hogy a problémák gyökere a huszadik században rejtőzik. A zuhanó angyal akkor keletkezett, César Pontieri, aki pedig élt-halt Mussoliniért, pedig nem akármilyen okoknál fogva kezdhetett el dolgozni Rollnak. Aztán szaporodtak az okkult, illetve spirituális hatalmasságokra tett utalások, és nem hagyhattam figyelmen kívül a transzcendens okokat sem. Pedig Crowley-t még össze sem kötöttem a sztorival. Most egyébként arra céloz, hogy Roll a második világháborúban bukott meg? – Lényegében igen. Tudja, a második világháborút kirobbantó Németország külön paktumot kötött a Vatikánnal. Ez azért is érdekes az emberi történészek számára, mert Németország, élén Hitlerrel, nyíltan készült genocídiumra, tömegével irtotta a zsidókat, cigányokat, és a szláv fajok rabszolgasorba vetését is célul tűzte ki. Hirdette az árja faj dicsőséges győzelmét, felsőbbrendűségét. Roll volt az az Őrző, aki XI. Pius pápának ezt a kapcsolatot sugallta, segédkezett az 1929-es, Mussolinivel kötött konkordátumnál, és az 1933-as, Hitlerrel kötött egyezménynél. Ő volt, aki XII. Pius mellett állt, amikor az egy szót sem szólt a koncentrációs táborok ellen, s ezáltal elárulta az Embert. Csak jót akart, a spirituális megtisztulás lebegett a szeme előtt. És amikor rájött, hogy tévedett, már késő volt. A többi Őrző a letaszítása mellett döntött, meg akarták fosztani mágikus erejétől. Roll bocsánatért esedezett, de a bűnét túl nagynak ítélték. Erre elmenekült, és isteni lelkét belefesttette Chagall-lal ebbe a képbe. Ismerte Chagallt, találkozott vele, amikor az Berlinben élt, s látta látnoki tehetségét és spirituális erejét. Aztán halandóként elbújt, hogy soha ne találjanak rá, és megmaradt csekélyke spirituális erejével megpróbálta emberi életét megnyújtani, meghosszabbítani. Csak a 23. század után jutott el a technikai fejlődés oda, hogy annak segítségével ismét emberi formát öltsön, és visszatérjen a képért, amely Roger Rotherytől, a Novus Ordo Seclorum oligarchájától a Vatikánba került, a Vatikán pincéinek legmélyére, egy acélajtókkal és mágikus jelekkel őrzött terem mélyére. – És most miért árverezte el a Vatikán a képet? Megfeledkeztek volna róla, hogy egy angyal rejtőzik benne? – Ezt csak találgatni tudom – mondta Arlene. – Az egyik lehetséges ok az, hogy végleg el akarták pusztítani a képet, de akkor elég lett volna elégetni. A másik, hogy az Őrzők végül úgy döntöttek, visszaadják Rollnak isteni lelkét. Nyílt árverésre bocsátották, hátha megjelenik, de Roll félt elmenni, azt hitte, csapda. A gonnorithát, aki megvette, megtámadta az úton idefelé, de kudarcot vallott, nem készült fel eléggé. S a festmény itt már – nem kis oka volt ebben a támadásnak –, a Rational Bank páncéltermében végezte. – És Crowley? – kérdeztem rá ismét a kabbalistára. – Sok mindent én sem tudok Rollról – mondta szomorkásan Arlene. – Az utolsó ezer év, meg az azt megelőző tízezer… hosszú élet volt. Talán Aleyster Crowley valaha megidézte, talán találkozott vele a második világháború előtt. És most kellett neki egy angyal lelke. – Tudja, hogy Crowley 1947-ben halt meg? – kérdeztem. – Azt mondták róla, hogy a század leggonoszabb embere. Egy olyan századé, amelyben élt pár kiemelkedően gonosz figura. – Számít valamit? – Akkor készült el Chagall a festménnyel. És ha?… Egymásra meredtünk. 216

– Nem, nem hiszem – mondta gyorsan Arlene. – Ezt nem tudom elhinni. És akkor nem tudná azt sem megmagyarázni, ki volt Roll Connaway! Nem, Mr. Ketchikan, ezt verje ki a fejéből! Crowleynak korábban semmi köze nem volt az angyali lélekhez. – Témát váltott. – Jut eszembe még valami. Van Rollnak még egy ajándéka az ön számára. Tudja, hogy rengeteg problémát okozott önnek, és azt mondta nekem, szeretné, ha elfogadná ezt a lehetőséget… – Lehetőséget? – Egyetlen útra, egy utolsó útra elmehet. Még mindig nem értettem teljesen. Milyen utolsó útra menjek el? Ha már túléltem ezt az egész baszást, a fene se akar most az utolsó útra elmenni. – Mivel a Phaeton bukása sem segített többet megtudni a szüleiről… Aha. Időutazás. Ha jól veszem ki Arlene szavaiból. Roll Connaway felajánlott nekem egy időutazást. Időés térutazást. Mert errefelé ez a kettő együtt jár… Új-Aquitánia? Térjek vissza Új-Aquitániába? Nézzem végig a szüleim halálát? Mert beavatkoznom úgysem lenne szabad. Vajon mit indítanék el azzal, ha beavatkoznék az eseményekbe? Húsz évvel a jelenem előtt. Mi lenne a megélt életemmel? Előrehajoltam, és töltöttem a pezsgőből mindkettőnknek. Ezzel is időt nyertem. Arlene mosolyogva nézett, de szeme bogara tűhegynyire szűkült, és szeme sarkában megszaporodtak a ráncok. Ajka nem rezdült. Figyelt, mint egy aprócska ragadozó. Várta a döntésem. Elfogadom-e, és ha elfogadom… Szerintem félt, hogy igen. – Rendben – mondtam. – Élek a lehetőséggel. – De tudja, hogy nem avatkozhat bele a dolgokba. Roll már attól frászt kapott, amikor azt az időhurkot megcsináltatta vele Crowley-Wilson erődjénél. És képzelje el azt a szituációt, amitől Roll frászt kap! Felemeltem a kezem, ezzel félbeszakítottam beszédét. – Nem Új-Aquitániába akarok visszamenni, és nem akarok beleavatkozni semmi kijavíthatatlanba – mondtam. – Nem hiszem, hogy bármit is elérnék azzal az úttal… De ha egyszer megajándékoznak vele, miért ne fogadjam el? Nem csak James Donahue-nak jár a boldogság egy neki való lány oldalán!… Kellemes kora nyári idő volt, habár kissé fülledt, szellő sem rezzent. Kisétáltam a tér közepére, és felnéztem a katedrális melletti park órájára. Ötöt mutatott. Visszaballagtam a bejárat mellé, a mosolygó angyalhoz. Egyáltalán nem angyali mosoly ült az arcán, hanem mintha egy disznó viccet hallott volna, és az megállíthatatlanul, de kissé szégyenlősen derítette volna mosolyra. Tetszik neki a vicc. Igenis tetszik, és izgatottan markolássza köpenyének szárát. Hamarosan egy turistacsoport özönlött ki a kapun, s közöttük Renée. – Öt óra. Mára végzett? – kérdeztem. Sorra elbúcsúzott a csoport tagjaitól. Mosolygott és integetett. Csak utána fordult felém. – Kitartó férfi maga. De a nevét még nem árulta el! – York. York Ketchikan. – Indián név? Elismerően biccentettem. – Akkor nagyon messziről jöhetett. – Eléggé. – Van egy olyan érzésem, hogy ahonnan jött, ott híres embernek számít. Nem tudom, miből, de érzem. – Hát – mondtam –, koktélt neveztek el rólam egy kocsmában. Ez már valami, nem? Renée felnevetett. A turisták szétszéledtek a katedrális környékén. Leginkább azokat az utcákat célozták meg, ahol látszott egy-egy kávézó cégtáblája. 217

Elindultunk mi is. Csak úgy a semmibe, végig a Rue de Vesle mentén, a kirakatok mellett. Renée rám mosolygott. Őszinte, nyílt mosollyal. – És meddig marad Reimsben? Remélem, nem siet, mint minden turista… – Nem turista vagyok. Addig maradok, ameddig akarok. Szerettem volna addig, ameddig világ a világ…

218

A történetünkben szereplő főbb 19-20. századi események kronológiája 1816-1875: Eliphas Lévi kabbalista élete. 1875. október 12.: Alexander Crowley napvilágot lát Leamington Spaben. Családja sörfőzésből él, és egy Plymouth Brethren fundamentalista keresztény szekta hívei. 1887. július 7.: Marc Chagall megszületett a belorussziai Vityebszkben, egy kilencgyermekes zsidó család első gyermekeként. Anyja, Feige-Ita egyszerű asszony. Apja, Zahár heringkereskedő. 1887: meghal Crowley apja, és a fiú a szekta egy bentlakásos intézetébe kerül, intoleráns környezetbe. 1891: Crowley egy tűzijáték-balesetben négy napos kómába esik. 1904: április 8-10: Egy Aiwass nevű természetfeletti lény lediktálja Crowleynek a Törvény könyvét. 1907: Crowley megismerkedik J. F. C. Fuller kapitánnyal, aki később Adolf Hitler bizalmas barátja lesz. 1907: Chagall Szentpétervárra utazik, és megkezdi tanulmányait a Művészbarátok Birodalmi Társaságánál. 1909: Crowley megidézi a tizedik aethir (Daat szefira) fődémonát, és legyőzi azt. Ezek után Crowley azt állítja, elérte a Magister Templi fokozatát, a legmagasabb emberfeletti beavatási fokozatot. 1909: Chagall többször is hazalátogat Vityebszkbe, ahol megismerkedik Bella Rosenfelddel, egy ékszerész lányával, akit 1915-ben feleségül vesz. 1910: Chagall egy művészpártoló anyagi támogatásával Párizsba utazik. Elbűvöli Van Gogh és a Fauve csoport képeinek erőteljes színvilága. 1911: Crowley Nápoly közelében egy Ab-ul-Diz nevű asztrális lény segítségével megírja a Négy könyv című mágikus enciklopédiát, élete egyik fő művét. 1914-1918: az első világháború. Crowley leginkább az Egyesült Államokban tartózkodik ez idő alatt. Utazgat, Liber Aleph könyvén dolgozik, és mágikus erőgyűjtést folytat. 1914: Chagall első önálló kiállítása egy berlini galériában. Ezután Vityebszbe utazik, ott éri az I. világháború kitörése. Szinte az összes Párizsban, ill. Berlinben hagyott műve elvész. Szentpéterváron egy hadiüzemben dolgozik. 1916: Megszületik Chagall lánya, Ida. Kiállít Moszkvában és Petrográdon. 1917: Aleyster Crowley megpróbálkozik a festészettel. Képei expresszionista jelleget sugároznak. 1917: Az októberi szocialista forradalom Oroszországban. 1918: Chagall visszatér Vityebszkbe, ahol művészeti kormánybiztossá nevezik ki. Megalapít egy modern művészeti iskolát. Maleviccsel való vitája után elhagyja az akadémiát. 1920: Kiállít a forradalmi művészet első hivatalos bemutatóján Petrográdban. Moszkvába költözik, ahol a Zsidó Színház számára faliképeket és díszleteket tervez. 1920: Crowley a szicíliai Cefaluban megalapítja a Thelema nevű szexuálmágikus kolostort. 1921: Chagall Moszkva közelében a hadiárvák Malasovka otthonában rajztanárként dolgozik. 1922: Chagall örökre elhagyja Oroszországot. Párizsba utazik, ahova felesége és lánya is követi. 1922-1939: XI. Pius pápasága. 219

1922. október 28.: Az olasz király kormányalakítással bízza meg Mussolinit. 1923: Crowleyt Mussolini kiutasítja Olaszországból. Tuniszban megírja Vallomások című önéletrajzi munkáját. 1923: Chagall Gogol Holt lelkek című művét illusztrálja (csak 1948-ban jelenik meg). Elkezd dolgozni A zuhanó angyal című festményen, az első változat csupán kétalakos: a zsidó és az angyal szerepel rajta. 1925: Crowley Németországban, Az Ordo Templi Orientis nagymestere lesz Theodor Reuss halála után. 1927: Chagall első önálló kiállítása New Yorkban. Cirkuszi témájú mappához gouache-t készít. 1929: a Vatikán megköti Olaszországgal a lateráni szerződést. A fasiszta Olaszország elismeri Vatikánváros önállóságát. 1929: Crowley-t kiutasítják Franciaországból. Az ezt követő években sok időt tölt Németországban. 1930: Vollard felkéri Chagallt a Biblia illusztrálására. 1931: Megjelenik Marc Chagall Életem című önéletrajza Bella fordításában. Elutazik a telavivi múzeum megnyitására, és bibliai tájakat tanulmányoz Palesztinában, Szíriában és Egyiptomban. 1933: Hitler hatalomra jutása Németországban, a Német Birodalom és a Vatikán konkordátuma. 1937: Chagall megkapja a francia állampolgárságot. Egy náci kiállításon 59 képét elkobozzák. 1939-1958: XII. Pius pápa végig megőrzi semlegességét a háború alatt, nem emel szót a deportálások ellen. 1939. május 22.: A fasiszta Németország szövetségi és barátsági szerződést köt Olaszországgal. Ez az Acélpaktum. 1939. szeptember 1.: Kitör a második világháború. 1940. május: Hitler lerohanja Franciaországot. 1941. június 23.: Chagall megérkezik New Yorkba. Ezen a napon támadják meg a németek Oroszországot. 1943. július 25.: Mussolini leváltása és letartóztatása. 1944. szeptember 2.: Bella vírusfertőzésben meghal. Chagall hónapokon át képtelen dolgozni. 1945. május: Mussolinit Svájcba menekülése közben a partizánok kivégzik. Németország kapitulál, a második világháború vége. 1947: Chagall befejezi A zuhanó angyal című képet. 1947. december 1.: Angliai otthonában Aleyster Crowley, „a 20. század leggonoszabb embere” meghal egy szívroham során. 1948. augusztus: Chagall végleg visszatér Párizsba. A 25. Velencei Bienálén megnyeri a grafikai első díjat. 1951: Chagall elkészíti első kerámiáit és szobrait. 1957: A Chagall Ház megnyitására Haifába utazik. Tériade megjeleníti a Bibliát Chagallillusztrációval. 1960: Megtervezi a jeruzsálemi Hadassah Egyetemi Klinika Zsinagógájának ablakait. 1962: Befejezi a Metzi Katedrális üvegablakait. 1964: Az ENSZ Palotába készít üvegablakot. Befejezi a Párizsi Operaház mennyezetfestményét. 1965: Faliképeket készít, elkezdi A varázsfuvola díszleteit. A Becsületrend lovagjává ütik. 1966: Mozaikokat s faliképeket készít a jeruzsálemi új parlament részére. Saint-Paul de Vence-ben beköltözik felépült házába. 1970: Felavatják a zürichi székesegyházba készült festett üvegablakait. 1974: Chagall mozaikjának leleplezése Chicagóban. Felszentelik a Reimsi Katedrálisba 220

készült üvegablakait. 1978: A francia elnöktől Marc Chagall átveszi a Becsületrend Nagy Keresztjét. 1985. március 28.: Chagall meghal Saint-Paul de Vence-ban. 1998: York Ketchikan Reimsben.

221